Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. július 9.
Katasztrofális eredmények az érettségin
Katasztrofális eredményekkel zárult az érettségi vizsga, az óvások elbírálása előtt a sikeres érettségizők aránya több megyében az 50 százalékot sem éri el, számos iskolában pedig egyetlen diák sem szerzett átmenő osztályzatot. A székelyföldi megyék a sereghajtók között szerepelnek. Hargita és Kovászna megyében például a jelentkezőknek kétharmada megbukott. Országos összesített adatokat ugyan még nem hozott nyilvánosságra a minisztérium, de annyi már látható, hogy az eredmények még a tavalyinál is rosszabbak.
Halvány teljesítmény. Csak a végzősök fele ment át az érettségin
Ecaterina Andronescu oktatási miniszter vasárnap úgy nyilatkozott, mindez annak tudható be, hogy az illetékesek az elmúlt tanév során nem tették meg a szükséges lépéseket a rendszer hibáinak javításáért.
„A vizsgatételek továbbra sem felelnek meg teljes mértékben a gimnáziumi tananyagnak. Mindenképpen szükség van az érettségi módosítására, az erre vonatkozó rendeletről jelenleg a szenátus oktatási bizottsága tárgyal” – hangsúlyozta a tárcavezető. Mint mondta, emellett minden iskola vezetőségének meg kell értenie, hogy a vizsgákra való felkészítést már a gimnáziumi évek legelején meg kell kezdeni.
Hargita megyében a diákoknak mindössze 30,25 százaléka szerzett átmenő jegyet az idei vizsgákon, három iskolában pedig – Gyergyóditróban, Gyergyóalfaluban és Zetelakán – mindegyik vizsgázó megbukott. A tanfelügyelőség adatai szerint a diákok 45 százaléka román nyelv és irodalomból nem tudott levizsgázni. Mint ismeretes, Hargita megyében idén első alkalommal használtak figyelőkamerákat a vizsgatermekben, a tavalyi érettségi átmenési aránya meghaladta a 67 százalékot.
A vizsgázóknak szintén alig egyharmada kapott átmenő osztályzatot Kovászna megyében, a sikeresen vizsgázók aránya 32,42 százalékos volt az óvások benyújtása előtt, ez több mint tíz százalékkal gyengébb a tavalyi eredményekhez képest, amikor a diákok 44,29 százaléka ment át az érettségin.
Csökkent az elmúlt évhez képest az átmenő osztályzatot elérő tanulók száma Szatmár megyében is, a tavalyi 43,96 százalékhoz képest idén 39,83 százalékos volt az arány. Szeben megyében szintén valamivel kevesebben vizsgáztak sikerrel 2011-hez képest, azonban egyetlen olyan iskolát sem jegyeztek, ahol mindegyik diák megbukott volna. Az átmenők aránya az óvások előtt 51,67 százalékos volt, alig két százalékkal kisebb, mint az elmúlt évben.
A tavalyihoz képest nem változott az átmenők aránya Kolozs megyében, ahol a 12. osztályt elvégzett tanulóknak több mint fele, 54,29 százaléka érettségizett le. Az elmúlt évhez képest azonos eredmények születtek Beszterce-Naszód megyében is, ahol a 2011-es érettségihez hasonlóan idén is megbukott a diákok 58 százaléka. Maros megyében 45,74 százalékos átmenőarányt jegyeztek az óvások benyújtása előtt, tavaly a diákok 45,5 százaléka vizsgázott sikeresen. A megyében egyetlen diáknak sem sikerült 10-es átlagosztályzatot elérnie.
Ezzel szemben közel tíz százalékkal, 42,17 százalékra emelkedett az átmenő osztályzatot szerző diákok aránya Temes megyében a tavalyi érettségi adataihoz viszonyítva, amikor 32,95 százalékot értek el. A tanfelügyelőség adatai szerint ugyanakkor négy iskolában egyetlen tanuló sem vizsgázott sikeresen. Fehér megyében az átmenési arány 44,47 százalékos volt, 9 százalékkal nagyobb, mint tavaly. Szintén nőtt valamelyest az elmúlt évhez képest a sikeresen érettségizők száma Arad és Brassó megyében, előbbiben 36,43-ról 39,07 százalékra, míg utóbbiban 45,89-ről 61,8 százalékra. Bukarestben az óvások benyújtása előtt a sikeresen érettségizők aránya 38,97 százalék volt, a leggyengébb eredmények pedig Ilfov megyében születtek, ahol a fővárost leszámítva a tanulóknak mindössze 14,66 százaléka ment át.
Országos összesített adatokat ugyan még nem hozott nyilvánosságra a minisztérium, de annyi már látható, hogy a romániai megyék többségében az eredmények még a tavalyinál is rosszabbak.
Pedig már 2011-ben drasztikusan romlottak az érettségi vizsgaeredmények, amikor a minisztérium szigorú intézkedéseket vezetett be a másolás megfékezésére. Ekkor a sikeres vizsgázók országos aránya 44,47 százalék volt a fellebbezések elbírálása előtt.
Az idén tovább szigorították a vizsgafeltételeket. Míg tavaly egyes megyékben nem vezették be a termek videokamerás megfigyelését, idén ezt már általánossá tették, és akit puskázáson kaptak, vagy aki nem adta le a vizsgák előtt a mobiltelefonját, azt azonnal kizárták.
Kerestély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő az MTI-nek elmondta: az idén nem a román nyelv- és irodalom-, hanem a matematikavizsgán bukott meg a legtöbb érettségiző. Hozzátette, hogy a statisztikát elsősorban a szakközépiskolák gyenge eredményei rontották. Ezen intézmények végzős diákjainak ugyan könnyített tételsort kellett megoldaniuk, többségük számára ez is nehéznek bizonyult.
A főtanfelügyelő úgy vélekedett, hogy nem csak a diákokban és a tanárokban kell keresni a hibát a rossz eredmények miatt, azok ugyanis az oktatási rendszer egészének a problémáit tükrözik. Ezek között a tanárok rendkívül alacsony fizetése miatti motivációhiányt említette. Kerestély Irma alapvetően jónak találta a 2011-ben elfogadott tanügyi törvényt, de hozzátette: ennek hatásai csak négy év után látszanak majd meg.
Kevesen tanulnak tovább magyarul
A magyarul érettségiző fiataloknak mindössze negyede folytatja tanulmányait magyar nyelven – hívta fel a figyelmet Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) dékánja hétvégén, a Marosfőn szervezett EU-táborban. A rendezvény oktatáspolitikai témájú beszélgetésén Tonk Márton elmondta, míg a magyarság az ország lakosságának 6,5 százalékát teszi ki, a romániai egyetemeken tanuló diákoknak csak 5 százaléka magyar. A dékán szerint évente mintegy nyolcezer diák érettségizik magyar nyelven Romániában, közülük pedig minden negyedik tanul tovább magyar nyelvű egyetemen. „A magyar érettségizőknek mintegy fele iratkozik be valamely felsőoktatási intézménybe, a továbbtanulók 50 százaléka pedig román nyelven folytatja tanulmányait” – hangsúlyozta Tonk. Mint kifejtette, a kedvezőtlen adatok ellenére irracionális lenne a kommunista hatalom által 1959-ben megszüntetett önálló, állami, magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetem visszaállítása. Szerinte ehelyett inkább a hat magyar képzést is nyújtó romániai felsőoktatási intézményt kellene egy egyetemi konzorciummá szervezni. A dékán a felsőoktatás legégetőbb problémái közt az eltömegesedett, inkább mennyiségi, mint minőségi oktatást, az elértéktelenedett okleveleket és az „elefántcsonttorony-szindrómát”, vagyis az elhidegülő oktató-hallgató viszonyt említette. A beszélgetésen Szőcs Domokos, az oktatási minisztérium főigazgatója elmondta, az egy éve elfogadott oktatási törvény forradalmi változásokat vezetett be, de az akadémiai közösség, a politika és a társadalom még mindig várakozó álláspontot képvisel a törvény alkalmazása terén. Szerinte a tanügyi rendszer átalakítása azért is szükséges, mert a szakképzett munkások lassan eltűnnek a munkaerőpiacról.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

2012. október 3.
Sóvidék – Hegyalja Turisztikai Egyesület megalakulása
Augusztus végén tartotta az első alakuló közgyűlését a Sóvidék – Hegyalja Turisztikai Egyesület, és már benyújtotta első pályázatát a Sóvidék-Hegyalja helyi akciócsoporthoz (Leader).
Az egyesület már az 5. éve működő Sóvidéki Vendégfogadók Egyesületének és a Hegyaljai települések (Parajd, Korond, Farkaslaka, Fenyéd, Varság, Zetelaka, Máréfalva) turisztikai szervezeteinek összefogásával alakult meg.
Az egyesület fő célja a Sóvidék-Hegyalja településeinek a közös turisztikai tevékenységeinek összehangolása, integrált marketingjének a kialakítása, pályázatok lehívása, közös turisztikai adatbázis kialakítása, korszerű szállásfoglalási rendszer működtetése (TDM) és a települések turisztikai érdekképviselete.
A most beadott pályázat is a fenti célok elérését tűzte ki. A következő beruházások szerepelnek a pályázatban. 1. Turisztikai infóterminálok (touch-screenes infóterminálok) 3 db. 2. Szállásfoglaló rendszer – TDM 3. GIS turisztikai térképrendszer alkalmazás 4. A térség turisztikai tanulmányának (stratégiájának) elkészítése 5. A térség turisztikai kiadványa Az egyesület partnerségben a Csík, Gyergyó, Tusnád környéki turisztikai szervetekkel közösön elkészítette a mobiltelefonokra letölthető „Székelyföldi Virtuális Útlevél” megnevezésű turisztikai alkalmazást, ami kedvezménykártyaként is igénybe vehető. Az androidos programocskát, amely egy többcsatornás értékesítési hálózatot kiszolgáló központi adatbázishoz csatlakozik, már több mint 400 személy töltötte la a www.iranyszekelyfold.info honlapról.
A térség turisztikai szolgáltatói a következő weboldalakon tehetik közzé szolgáltatásaikat: www.sovidekiszallasok.hu és www.kapuinfo.ro. Az első Sóvidék, a második a Hegyalja térségek turisztikai kínálatát mutatja be.
Sóvidék-Hegyalja Turisztikai Egyesület vezetősége
Erdély.ma

2012. október 31.
Székelyföldi tapasztalatszerző körúton a Mezőségi Fejlesztési Műhely
Az I. és a II. Mezőségi Civil Műhelyt Szamosújváron tartották 2009-ben és 2011-ben a magyarországi Határon Átnyúló Kezdeményezések Közép-Európai Segítő Szolgálata (CESCI), a szamosújvári Téka Alapítvány, illetve a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány szervezésében. A két konferencián megfogalmazott kérdésekre igyekezett választ adni, valamint megkezdeni a mezőségi helyi fejlesztési terv előkészítési munkálatait a III. Civil Műhely, amelyet szeptember végén tartottak Válaszúton, a Kallós-alapítvány székhelyén. Itt egyrészt gyakorlati példákról szóló előadások hangzottak el, másrészt a résztvevők megkezdték a mezőségi fejlesztési program előkészítését. A találkozó végén döntés született: szükséges egy helyszíni látogatás is olyan helyeken, ahol működnek a közösségi gazdasági programok. Így esett a választás Székelyföldre, ahová október 27-én útnak is indul egy 22 fős, nagyrészt gazdákból és fiatalokból álló mezőségi csoport.
Szombat délelőtt érkeztünk Farkaslakára, ahol a Székelygyümölcs Egyesület által működtetett feldolgozót néztük meg, és a Székelygyümölcs Programot mutatta be Már István projektvezető. Az egyesület legfontosabb célja a helyi gazdák támogatása. A bevitt gyümölcsből almalevet és lekvárt készítenek. A gazdák a kész termékért literenként 1,50 lejt, illetve a csomagolóanyag árát kell hogy fizessék az egyesületnek. A gazdáknak a piacon eladhatatlan almából kilogrammonként 2 lej hasznuk keletkezik, míg az egyesület a jövedelmet visszaforgatja újabb befektetésekbe, képzésekbe.
Székelyudvarhelyen a Patkó néven ismert téren szervezik meg minden hónap végén a helyi termelők vásárát. Itt találkoztunk Sinka Arnolddal, az Átalvető program menedzserével, aki ismertette a programot, és megmutatta a Kossuth utcában működő átadóközpontot, ahová a gazdák behozzák termékeiket. Itt a mezőségi termelők számára is követhető modellt láthattunk.
Következő állomásunk Zetelaka: az itteni gyümölcsfeldolgozó immár a második olyan létesítmény a térségben, amely a Zöld Vállalkozás elnevezésű program keretében valósult meg. A vidéki közösségeket segítő projekt az erdei gyümölcsök és gombák feldolgozásával foglalkozik. Az erdei gyümölcsöt gyorsfagyasztják, a gombát savanyítják. Az üzem két hűtőkamrával rendelkezik, amelyekben 20 tonnányi árut tudnak raktározni. Mintegy 100–150 munkás foglalkozik napi szinten a begyűjtéssel, az üzemben pedig 8–10 személy tevékenykedik.
Homoródalmáson Sándor Huba kézműves sajtokat készítő fiatal gazdával találkoztunk, aki az egyetem elvégzése után hazaköltözött, és sajtkészítésre szakosodott. Kóstolgatás közben a gazdáink kérdéseket tettek fel, a fiatalok pedig jó példáját láthatták annak, hogy a szülőföldön is lehet boldogulni.
Este lövétei szállásukon összegeztük a nap tapasztalatait. Egyetértettünk abban, hogy bár a Mezőség sajátos világ, a látottakból több dolog megvalósítható, ha az itteni körülményekhez és lehetőségekhez igazodunk.
Vasárnap reggel fogadtak Szászkézden az Adept Alapítvány képviselői. Az alapítvány a Nagy-Küküllő mellett elterülő 85 ezer hektáros terület megóvására törekszik, újító agrár-környezetvédelmi és vidékfejlesztési programok által összekapcsolja a biodiverzitás megőrzését és a helyi jólét javítását: a természeti értékeket összekapcsolva a közösségi jóléttel. Itt is működik egy gyümölcsfeldolgozó, amely méreténél fogva is jobban megfelel modellként egy mezőségi kezdeményezésnek. Ugyanakkor az Adept segíti a családok vállalkozásait termékarculat és marketing kialakításában, és kifejleszti a gazdák piacát a helyi termékek hozzáadott értékének érvényesítésére.
A tapasztalatszerző körutat szervező és anyagilag támogató Kallós és Téka Alapítvány képviselői remélik, hogy a látottak alapján a mezőségi gazdákban is megfogalmazódik az együttműködés igénye, tudatosul, hogy sok helyi értéket nem ismerünk fel és veszni hagyunk, holott ezek az egyén és a közösség gazdasági érvényesülésének alapjai lehetnek.
FODOR EMŐKE
Szabadság (Kolozsvár)

2013. február 13.
Elődeink hagyatékának nyomában
Bútor- és üvegfestés, faragás, batikolás és ékszerkészítés mellett a hagyomány megőrzése és a magyarságtudat erősítése is célja volt az Elődeink hagyatékának nyomában címmel meghirdetett programnak.
A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. által meghirdetett pályázaton a Pro Terra Alapítvány sikeresen pályázott, így több mint harminc gyergyószentmiklósi 14-18 év közötti fiatal is részt vett a programban, alkotásaik elektronikus formában tekinthetők meg.
„Az Elődeink hagyatékának nyomában című programban ötnapos táborra pályáztunk, hogy a fiatalok minél jobban megismerjék a magyar kultúrát, a székely motívumok világát" – tájékoztatott Szőcs Zsuzsa, a Pro Terra Alapítvány vezetője, majd beszélt a Zetelakán sorra került táborról.
„A résztvevők maguk döntöttek, hogy milyen kézművességi formát választanak, volt, aki a rendelkezésre állók közül minden tevékenységbe belekóstolt (üvegfestés, faragás, batikolás, bútorfestés és ékszerkészítés), de olyan is, aki csak a bútorfestés mellett döntött, és több tárgyat is kifestett. Zetelakán Dimén Levente földrajz szakos tanár vezetett körbe a székely kapuk birodalmában, mesélt a népi szokásokról, hiedelmekről is, majd ellátogattunk Szabó Gábor asztalos mesterhez, aki a faragás rejtélyeit mutatta be a fiataloknak. Hazaérve közel egy héten át zajlott az alkotás, azokból a motívumokból és tudásból kiindulva, amit a táborban figyelhettek meg a fiatalok" – mesélte Szőcs Zsuzsa. Hozzáfűzte: ez a második olyan nagyobb programjuk volt, melyen a hagyományőrzés, a magyar identitástudat kialakítása, illetve őrzése irányába nyitottak.
A program befejeztével a táborban készült alkotásokat elektronikus formában „állítják” ki a http://www.facebook.com/proterrart oldalon, a hét végén már megtekinthetők lesznek.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro,

2013. február 19.
Közel egy évszázad után bukkantak fel a jegyzőkönyvek
Néhány hónapja Zetelakán épületbontáskor kerültek elő a székelyudvarhelyi csizmadia ipartársulat 1882-től 1925-ig, annak feloszlásáig terjedő, kötetbe szedett jegyzőkönyvei. A dokumentumot feltehetően a társulás jegyzője rejtette el a lakóház padlására, a kis híján egy évszázada érintetlen kötet forrásanyag a korabeli udvarhelyi gazdasági éltre vonatkozóan.
December elején egy lakóház elbontásakor bukkantak rá a székelyudvarhelyi csizmadia ipartársulás jegyzőkönyveit kötetbe fogó dokumentumra: kedden a forrásanyagot Miklós Zoltánnak, a Haáz Rezső Múzeum igazgatójának, Róth András Lajosnak, a Tudományos Könyvtár munkatársának, valamint Szabó Károlynak, a városi könyvtár igazgatójának közbenjárásával egy székelyudvarhelyi mecénás vásárolta meg a megtalálótól. „Kedden délután zajlott az a megbeszélés, melynek során a város szempontjából kedvező megoldás született, hisz a vásár mecénásjelleggel történt, tehát magántulajdonban van az illető dokumentum, viszont közhasználatra, kutatási és bármilyen közhasznú célra bocsátja azt a tulajdonos” – magyarázta Miklós Zoltán. A jegyzőkönyvek így Udvarhelyen maradhatnak, hosszú távon valószínűleg valamelyik helyi közintézmény tulajdonába kerülnek majd.
„Valószínűleg az 1570-es években alakultak az első céhek, így az udvarhelyi fazekas céh is, aztán egyre több jött létre” – tette hozzá a szakember, megjegyezve: a város fejlődését nagyban meghatározta a céhek kialakulása, a 17. század végére Udvarhelyen hozzávetőleg tizenhat céh működött. „A céhek 1886-ig működtek, ezek megszűnése után jöttek létre az ipartársulatok. A nemrégiben előkerült dokumentum a csizmadia ipartársulat működéséről tartalmaz rengeteg információt, tehát forrásanyag az udvarhelyi gazdasági életre vonatkozóan. Ezért mindenképpen itt kell tartani a városon belül” – hangsúlyozta.
A Haáz Rezső Múzeum tulajdonában lévő céhes, illetve az ezek utódainak számító ipartársulatokra vonatkozó dokumentumok három kategóriára oszthatók. „A céhes, többek közt a csizmadia ipartársulat ládája is a székelyudvarhelyi Képtár Barabás-termében lévő állandó kiállítás részét képezi. Ezenkívül vannak a céhes behívótáblák és a pecsétek, amelyek tavaly és tavalyelőtt ki voltak állítva a múzeumban, illetve a céhes és ipartársulások zászlói. A zászlókból összesen kilenc van, közülük hat csak rekonstrukció, mert az eredetiek eléggé megviselt állapotban vannak. A zászlók ugyancsak ki voltak állítva, és március 15-én Csíkszeredában is megtekinthetők lesznek. A céhes anyagok egy része levéltári tulajdonban van, sajnos nagyon kevés ilyen dokumentum van, főként azok, amelyeket a rendszerváltás után sikerült megvásárolni” – tudtuk meg.
Kovács Eszter

2013. május 17.
Ballagási ünnepségek Udvarhelyszéken
Idén jóval meghaladja az ezret a ballagók száma Udvarhelyszéken. Székelyudvarhely nyolc középiskolájában 827 ballagó diák van, Udvarhelyszék további öt középiskolájában még 328 végzős diákot csengetnek ki.
Székelykeresztúr három középiskolájában 2013-ban összesen 159 diák búcsúzik az alma matertől, továbbá Szentegyházán 77, Korondon 66, Zetelakán pedig 26 végzős közép- és szakiskolás diák van.
Udvarhely környéki iskolák végzősei
Keresztúron legkorábban az Orbán Balázs Gimnázium 48 diákja búcsúzik el iskolájától, kicsengetési ünnepségük május 25-én, szombaton 10 órától lesz az iskolaudvaron. Csütörtökön, azaz május 30-án 9 órától a Berde Mózes Unitárius Gimnázium 51 végzősének ballagási ünnepsége az unitárius templomban kezdődik, 10 órától pedig az iskola belső udvarán folytatódik. A Zeyk Domokos Iskolaközpontban idén több mint 60 diáknak szól utoljára az iskolacsengő, őket is az intézmény udvarán búcsúztatják. Alábbi táblázatunkban az udvarhelyszéki középiskolák kicsengetési ünnepségeinek kezdési időpontjait olvashatják.
Intézmény Dátum (nap) Óra
Orbán Balázs Gimnázium (Székelykeresztúr) május 25. (szombat) 10
Benedek Elek Pedagógiai Líceum május 29. (szerda) 10
Eötvös József Szakközépiskola május 29. (szerda) 10
Marin Preda Elméleti Líceum május 29. (szerda) 10
Berde Mózes Unitárius Gimnázium (Székelykeresztúr) május 30. (csütörtök) 9
Bányai János Műszaki Kollégium május 31. (péntek) 10
Gábor Áron Szakközépiskola (Szentegyháza) május 31. (péntek) 11
Korondi Szakközépiskola (Korond) május 31. (péntek) 10
Kós Károly Iskolaközpont május 31. (péntek) 9
P. Boros Fortunát Líceum (Zetalaka) május 31. (péntek) 10
Tamási Áron Gimnázium május 31. (péntek) 10
Zeyk Domokos Iskolaközpont (Székelykeresztúr) május 31. (péntek) 10
Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium június 1. (szombat) 10
Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola június 1. (szombat) 11
Simon Eszter
szekelyhon.ro

2013. június 10.
Parádés volt a színjátszó fesztivál
Népes tömeg, szülők, nagymamák és nagytaták várták a színjátszó csoportokat szombaton a székelyudvarhelyi Siculus Ifjúsági Házban: az Udvarhelyi Fiatal Fórum és a Székelyföldi Legendárium rendezte tizenkettedik Amatőr Színjátszó Fesztivál legendázó kis fellépői elsöprő sikert arattak.
Összesen kilenc színjátszó csoport jelentkezett a már hagyományos udvarhelyi fesztiválra, a helybéliek mellett Oroszhegyről, Székelyderzsről, Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről, Máréfalváról, Zetelakáról és Székelyszáldobosról. Az ismert székelyföldi legendák egyedi feldolgozásait láthatta a nagyérdemű: a Móra Ferenc Általános Iskola Dömdödöm elnevezésű színjátszó csoportja bábokkal mutatta be a Firtos és a Likaskő legendáját, a parajdi Rapsonné unokái Áprily Lajos Mese a vár alatt című verses meséjét vitték színre, de megelevenedett a színpadon a Szent György-legenda és Csihán királyfiú is, illetve megtudtuk, hogyan kapta egy szál dobosáról nevét Székelyszáldobos. A közönség sokat és nagyokat nevetett, a színpadon pedig valódi színészi tehetségek is bemutatkoztak. A szünetben fagylaltkóstolás volt: a küküllőkeményfalvi Aticream Rt. Zete kedvence nevű legendás jégkrémét osztogatták a szervezők kicsiknek és nagyoknak.
Az eredményhirdetést megelőzően a Tóth Árpád színművész, rendező, Kudelász Nóbel, a Székelyföldi Legendárium kötet szerkesztője, Szűcs-Olcsváry Gellért, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház színésze és a Székelyföldi Legendárium animációs film főhősének hangját kölcsönző Baricz Gergő alkotta zsűri értékelte a fellépéseket, illetve szakmai tanácsokkal látta el az ifjú színészpalántákat. A legjobb legendafeldolgozásnak a székelyszáldobosi Bikficek Egy szál dobos című előadása bizonyult, a legjobb díszletért járó díjat a Csiribiri Társulat kapta, a legjobb jelmezek Rapsonné unokáié voltak, a legjobb csoportos alakítást a marosvásárhelyi K. O. Média, míg a legjobb egyéni alakítást, a vásárhelyi csapat tagja, Köble Nóra nyújtotta. A zsűri különdíjakat is osztott: a legeredetibb szöveg elismerést a ZetEmberkék nyerték, valamint különdíjban részesült nagyszerű bábelőadásáért a Dömdödöm bábcsoport is, illetve a Székelyföldi Legendárium jóvoltából minden részt vevő csoport legendatérképet kapott ajándékba.

2013. június 15.
Száz éve mentik a székely kapukat (Székely Nemzeti Múzeum)
A Székely Nemzeti Múzeum jelenlegi székhelyének megépítésétől, 1913-tól kezdte el gyűjteni a székely kapukat. Akkor állították fel a múzeum kerítésébe illesztett két nagy kaput Kós Károly tervei szerint. A legutóbbi szerzeményt, a futásfalvi Tusa-telek 1833-ban készült kapuját nemrég állította helyre Demeter István székelykeresztúri restaurátor munkatársaival. Szőcsné Gazda Enikő, a néprajzi részleg vezetője úgy véli, a székely kapukat eredeti helyeiken kellene megőriznünk.
A futásfalvi kaput Tusa Csaba adományozta a múzeumnak 2011-ben. Ugyanis Tusa Elek telektulajdonos elhunytával a kapu végveszélybe került, korhadó ráklábai miatt dőlni kezdett, kaputükre károsodott, nyílói elkorhadtak. Az idén májusban indított helyreállítás után a kaput a múzeumkert skanzenrészén, sorban a csíkmenasági (1761), szemerjai (1828) és kézdimartonfalvi (1778) után állították fel.
A futásfalvi székely kapu Kézdiszék puritánabb kaputípusaihoz tartozik. Lábai faragatlanok, díszét a tornácmellvédekhez hasonló deszkakivágásos kaputükör, az egyedi ívű nyílók, valamint a szép, arányos szerkezet adja. Ez a hatodik, a múzeum tulajdonában levő székely kapu, melyet az utóbbi két évben restauráltak. A kerítésbe illesztett, Szemerja felőli kapu Dálnokról való 1733-ból, a belváros felőli 1875-ból származik, Zetelakáról került 1913-ban a múzeum tulajdonába. Utóbbi a híres Dávid Mózes kapufaragó mester munkája. Ugyanabban az időszakban került a múzeumba egy székelykeresztúri nagy kapu, amelynek csak darabjai maradtak fenn, az első világháború alatt kapulábai megsemmisültek. Jelenleg a csíki ház hátsó eresze védi az esőtől. Az 1930-as években, az első magyar skanzenalapítási kísérlet részeként a Pottyondról származó csíki ház elé 1761-es kaput állítottak. Az 1970-es években fokozottan kezdtek figyelni a Háromszéken rettenetesen megtizedelődött kapukra, ekkor sikerült a múzeumba menteni a csíki ház mögött látható szemerjai Vajna-kúria 1829-es kapuját, a kézdimartonfalvi 1778-as, dúsan faragott kaput, amely az egyetlen fennmaradt emberábrázolásos székely kapu, és ekkor került a múzeum gyűjteményébe egy 1751-es dálnoki kapu, amely jelenleg még szétbontott állapotban várja faanyaga megerősítését – meséli Szőcsné Gazda Enikő, aki sajnálattal állapította meg, hogy napjainkra drasztikusan eltűntek Háromszékről a régi székely kapuk.
A muzeológus néprajzosként úgy érzi, legfontosabb feladatunk nem a székely kapuk múzeumba mentése lenne, hanem falvainkban, eredeti helyeiken fennmaradt kapuk helyszínen való megőrzését kellene valahogyan megoldanunk. Csupán néhány 19. századi faragott nagy kapunk maradt még eredeti helyén, ezekre és a kissé mindenki által mellőzött gyalogkapukra fokozottan kell vigyáznunk – mindannyiunknak, teszi hozzá, és leszögezi: a székely kapu a falukép része, amely az ereszes vagy tornácos házakkal, kopjafás vagy faragott sírköves temetőinkkel együtt nagyon jelentős eleme kulturális örökségünknek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. június 23.
„Sütő András szobra áll mindenütt, ahol magyarul beszélnek”
A Sütő András Baráti Társaság székelyudvarhelyi tagjainak és az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kezdeményezésére, illetve számos irodalombarát támogatásával vasárnap délután, az országban elsőként Székelyudvarhelyen avatták fel Sütő András szobrát.
Vasárnap délután kettős könyvbemutatóval vette kezdetét a székelyudvarhelyi Sütő András-szobor avatóünnepsége, majd a Nyáresti medvenézőben című Sütő-mű alapján készített film vetítése után a népes tömeg a Művelődési Ház mellett már álló, ám még lepelbe borított szoborhoz vonult.
A magyar himnusz eléneklése után Székelyudvarhely polgármestere, Bunta Levente mondta el köszöntőbeszédét. „Szobrot emeltünk annak az embernek, aki nem csupán szóval, gondolattal, hanem akár élete árán is hajlandó volt védelmezni, oltalmazni jogainkat. Műveiben bizonyította, számára az igazmondás erkölcsi kötelesség minden időben” – hangsúlyozta az elöljáró. Folytatásként Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész osztotta meg ünnepi gondolatait, mondván: habár az udvarhelyi Sütő András első szobra Erdélyben, de ha az irodalom világában gondolkodunk, akkor mindnyájan tudjuk azt, hogy Sütő András szobra már rég áll Erdélyben és mindenütt, ahol magyarul beszélnek és olvasnak. „Ez a szobor nem fémből, bronzból, gipszből készült, hanem szavakból, gondolatokból és nem utolsó sorban abból a magatartásból épült ki, amelyet Sütő András alakított ki olvasóinak, nézőinek százezreiben” – fejtette ki.
A továbbiakban az íróról és a barátról emlékezett meg Nagy Pál, a Sütő András Baráti Társaság marosvásárhelyi elnöke, illetve felszólat Lőrincz György, a szoboravatás egyik megszervezője. Folytatásként Zetelaka község polgármestere, Nagy Attila mondta el ünnepi beszédét, kiemelvén: Sütő András a kölcsönös tisztelet és szeretet jegyében volt Zetelaka egyetlen díszpolgára, valamint kifejezte abbéli reményét is, hogy a közeljövőben a község is méltó emléket állíthat majd az írófejedelemnek. Az ünnepségen felszólalt még Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, valamint Ferenczy Ferenc, a Sütő András Baráti Társaság székelyudvarhelyi tagja, a szoboravatás kezdeményezője. A történelmi egyházak képviselőinek áldása után a leleplezett mellszobrot megkoszorúzták a jelenlévők, a Székely Dalegylet Férfikórusának a közreműködésével az ünnepség a székely himnusz és a Szózat eléneklésével zárult.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Székelyudvarhelyen áll Sütő András első erdélyi szobra
Az erdélyiek büszkék lehetnek arra, hogy Sütő Andrásnak itt ígért könnyű álmot édesanyja, itt virágzott ki számára a könyvek nyelve, a mesékből örök igazságokat nemesítő csodálatos magyar szó - mondta vasárnap Székelyudvarhelyen a hét éve elhunyt Kossuth-díjas író első romániai szobrának felavatásán Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MAA) elnöke.
"Sütő Andrást az egyetemes, az oszthatatlan magyar művészet - a beszéd, a zene, a formák és színek - követének tekintjük a szerzők feletti égi trónus előtt, mert igen nagy szükségünk van arra, hogy a múltbéli érdemekre a Teremtő jelenkori bíztatásokkal válaszolhasson" - jelentette ki beszédében Fekete György.
Sütő András bronzból készült mellszobra - Zavaczky Walter helyi szobrászművész alkotása - az udvarhelyi Művelődési Ház mellett kapott helyet, Széchenyi István és Tomcsa Sándor emlékműve társaságában.
"Sütő Andrásnak választott szülőföldje volt a Hargita, a Zetelakához tartozó Sikaszóban volt a hétvégi háza, Ferenczy Ferenc polgármestersége idején pedig, aki egyébként ezt a szoborállítást is kezdeményezte, Székelyudvarhely díszpolgára lett. Mi úgy tartottuk, hogy hozzánk tartozik" - magyarázta az MTI-nek Lőrincz György, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) elnöke, hogyan kötődött Sütő András Székelyudvarhelyhez.
Hozzátette: a Sütő András Baráti Egyesület székelyudvarhelyi tagjai és az EMIA tavaly gyűjtést kezdeményeztek, a szoborállítás anyagi fedezete udvarhelyi és zetelakai adakozók, valamint a Communitas alapítvány támogatásából gyűlt össze.
A mezőségi Pusztakamaráson 1927-ben született Sütő András a szülőföldről, magyarságról és megmaradásról írt lírai vallomással, az 1970-ben megjelent Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénnyel tört be a magyar irodalom élvonalába. A kiállásra, emberi tartásra tanító drámái - a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, az Advent a Hargitán - vagy az anyanyelv szakrális erejét hirdető Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyve bátorítást jelentettek a Ceausescu-diktatúra nemzeti elnyomásával ellenszegülő erdélyi magyarságnak.
Közéleti szerepvállalásával, az anyanyelvi oktatás melletti kiállásával a román nacionalizmus célpontjává vált: az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom során félholtra verték, fél szemére megvakították. Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók Sütő Andrásról nevezték el a nyelvőrzés díját.
maszol/MTI

2013. június 25.
Sütő Andrásnak állítottak szobrot Székelyudvarhelyen
Az erdélyiek büszkék lehetnek arra, hogy Sütő Andrásnak itt ígért könnyű álmot édesanyja, itt virágzott ki számára a könyvek nyelve, a mesékből örök igazságokat nemesítő csodálatos magyar szó – mondta vasárnap Székelyudvarhelyen a hét éve elhunyt Kossuth- díjas író első romániai szobrának felavatásán Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MAA) elnöke.
"Sütő Andrást az egyetemes, az oszthatatlan magyar művészet – a beszéd, a zene, a formák és színek – követének tekintjük a szerzők feletti égi trónus előtt, mert igen nagy szükségünk van arra, hogy a múltbéli érdemekre a Teremtő jelenkori biztatásokkal válaszolhasson" – jelentette ki beszédében Fekete György.
Sütő András bronzból készült mellszobra – Zavaczky Walter helyi szobrászművész alkotása – az udvarhelyi Művelődési Ház mellett kapott helyet, Széchenyi István és Tomcsa Sándor emlékműve társaságában.
"Sütő Andrásnak választott szülőföldje volt a Hargita, a Zetelakához tartozó Sikaszóban volt a hétvégi háza, Ferenczy Ferenc polgármestersége idején pedig, aki egyébként ezt a szoborállítást is kezdeményezte, Székelyudvarhely díszpolgára lett. Mi úgy tartottuk, hogy hozzánk tartozik" – mondta Lőrincz György, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) elnöke, hogyan kötődött Sütő András Székely-udvarhelyhez.
Hozzátette: a Sütő András Baráti Egyesület székelyudvarhelyi tagjai és az EMIA tavaly gyűjtést kezdeményeztek, a szoborállítás anyagi fedezete udvarhelyi és zetelakai adakozók, valamint a Communitas alapítvány támogatásából gyűlt össze.
A mezőségi Pusztakamaráson 1927-ben született Sütő András a szülőföldről, magyarságról és megmaradásról írt lírai vallomással, az 1970-ben megjelent Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénnyel tört be a magyar irodalom élvonalába. A kiállásra, emberi tartásra tanító drámái – a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, az Advent a Hargitán – vagy az anyanyelv szakrális erejét hirdető Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyve bátorítást jelentettek a Ceausescu-diktatúra nemzeti elnyomásával ellenszegülő erdélyi magyarságnak.
Közéleti szerepvállalásával, az anyanyelvi oktatás melletti kiállásával a román nacionalizmus célpontjává vált: az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom során félholtra verték, fél szemére megvakították. Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók Sütő Andrásról nevezték el a nyelvőrzés díját.
(MTI)
Népújság (Marosvásárhely)

2013. augusztus 7.
Összesítették a Borbolynak gyűjtött aláírásokat
Udvarhelyszéken több mint 15 ezer ember írta alá azt a petíciót, melyet annak érdekében kezdeményeztek, hogy a hivatásából felfüggesztett Borboly Csaba újból betölthesse a megyei önkormányzat elnöki funkcióját.
Több Hargita megyei településen aláírásgyűjtést szerveztek Borboly Csabáért, akit a korrupcióellenes ügyészség vizsgálata nyomán felfüggesztettek tanácselnöki tisztségéből. Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere kezdeményezte az akciót, mellyel jelezni szeretnék a tanácselnöknek, hogy visszavárják. „Mivel egy választott tisztségviselőről van szó, akinek ügyében nincs ítélet, nem tartjuk méltányosnak, hogy akadályozzák feladatának ellátásában, mert őt a nép választotta meg” – közölte korábban Szentes Csaba.
Udvarhelyszéken több településen is megszervezték az aláírásgyűjtést, összesen 16 357 személy támogatta az indítványt. Legtöbben Székelyudvarhelyen írták alá az ívet, de ezernél több személy támogatta a kezdeményezést Székelykeresztúron, Szentegyházán, Parajdon, Zetelakán, illetve Korondon is – tudtuk meg Bíró Barna Botondtól, az RMDSZ udvarhelyszéki területi szervezetének ügyvezető elnökétől.
Ezeket az aláírásokat elküldik a megyei szervezetnek, ahonnan majd eljuttatják Borboly Csabának. „Szolidarizálunk Borboly Csabával, megpróbáljuk így kifejezni nemtetszésünket az ügyészség eljárása ellen. Három hónapja húzzák az ügyet. Így próbálják kizökkenteni munkájából a megyei tanács elnökét. Úgy gondoljuk, ez egy irányított magyarellenes tevékenység. Láthattuk, hogy az elmúlt héten is mit leműveltek a csíkszeredai polgármesterrel is. Elég szomorú, hogy ilyen nyomást próbálnak gyakorolni a magyar köztisztviselőkre” – mondta még el Bíró Barna Botond. Információink szerint a Gyergyói-medencében több mint hatezer aláírást gyűjtöttek össze, Csíkszeredában pedig csak pénteken összesítenek.

2013. szeptember 11.
Népszerűtlen szakközépiskolák
Az erdélyi és partiumi megyékben is érződik az országos tendencia, miszerint évről évre egyre kevesebben jelentkeznek a szakközépiskolák által meghirdetett helyekre. A tanfelügyelőségek képviselői szerint a jelenség nem új, ez a típusú az oktatási forma egyre kevesebb nyolcadik osztályt elvégzett diákot tud megszólítani, a szülők inkább a gimnáziumokban kívánják folytatni tanulmányaikat. Az erdélyi és partiumi megyékben is érződik az országos tendencia, miszerint évről évre egyre kevesebben jelentkeznek a szakközépiskolák által meghirdetett helyekre. A tanfelügyelőségek képviselői szerint a jelenség nem új, ez a típusú az oktatási forma egyre kevesebb nyolcadik osztályt elvégzett diákot tud megszólítani, a szülők inkább a gimnáziumokban kívánják folytatni tanulmányaikat.
Király András, az oktatási minisztérium államtitkára szerint nyilvánvaló, hogy az egyre népszerűtlenebb szakközépiskolai oktatás is sürgős reformra szorul. "Jobban elő kellene készíteni a szakközépiskolákat, biztosítani a gyakorlati órák feltételeit, korszerű műhelyeket kellene felszerelni, meg kell győzni, hogy a szülőket, bizonyosodjanak meg, hogy valóban komoly oktatás zajlik – mondta a Krónikának Király. – Jelenleg a szakközépiskolák félkész állapotban vannak, így nehezen lesz előrelépés. A a technikai jellegű gimnáziumi osztályokban olyan képzést kell biztosítani, hogy akik azt elvégzik, jól képzett szakmunkások legyenek, rendelkezzenek a képesítésnek megfelelő szaktudással."
Király András szerint a tantervben is eltolódás tapasztalható az elméleti szakoktatás felé, így a szakiskolákból kikerülő fiatalok nem rendelkeznek megfelelő szakmai tudással. "Ezt az ellentmondást kell feloldani, hiszen jelenleg a szülők azt gondolják, a szakiskolában sem tanul szakmát a gyerek, a gimnázium legalább olyan felkészülést biztosít, hogy az onnan kikerülő diákokból még bármi lehet" – mutatott rá az államtitkár.
Maros megye: házról házra járnak
"Nem keresettek a szakiskolák, úgy látszik manapság senki nem akar kétkezi munkás, jó szakember lenni" – jelentette ki lapunknak Illés Ildikó. Maros megye helyettes főtanfelügyelője elmondta, mindössze a marosvásárhelyi Elektromaros, Gheorghe Şincai és Traian Vuia szakiskolákban teltek be a helyek, az építkezési és faipari szakközépiskolák kevés jelentkezőt vonzották. Mi több, előbbit a bezárás veszélye fenyegeti, míg a faipari iskolát csak a kémiai gimnázium felszámolásával és az osztályok átköltöztetésével tudták megmenteni.
Eredetileg úgy tervezték, az Emil Dandea nevét viselő iskolát mindössze más épületbe költöztetik, de a helyi önkormányzat határozatát a tanfelügyelőség döntése felülírta. Még rosszabb a helyzet vidéken, például a sáromberki mezőgazdasági szakiskolában, ahol Illés elmondása szerint egy pedagógusnak kellett házról házra járnia, és a nyolcadik osztályos pótvizsgán átment gyerekeket kapacitálnia, hogy oda iratkozzanak.
Folyamatos a lemorzsolódás
Kovászna megyében a tervezettnél nyolccal kevesebb szakközépiskolai osztály indul, az esti tagozat iránt alig volt érdeklődés, így a beiskolázási tervben szereplő öt osztály helyett csak egy alakul meg – tudtuk meg a tanfelügyelőségtől. A 71 nappali tagozatos osztályból idén háromról mondott le a tanfelügyelőség, a csökkentett óraszámú nappali tagozaton a betervezett két osztály helyett csak egy indul a szeptember 16-án rajtoló új tanévben. Az elosztás utolsó szakaszában még 350 gyerek kellett iskolát válasszon.
A megyei tanfelügyelőség jelezte, a roma gyerekek körében egyre nagyobb a lemorzsolódás, és bár a szegényebb diákoknak havi ösztöndíjat biztosít az állam, sokan még így sem végzik el a kötelező tíz osztályt. Az elmúlt tanév kezdetén például több mint 800 diák kapta ezt az ösztöndíjat, a tanév végére már csak 270-en maradtak.
Keresztély Irma főtanfelügyelő a Krónikának elmondta az oktatási minisztérium a kilencedik osztályok létszámára vonatkozó rendelete miatt hátrányba kerültek a szakiskolák, a szaktárca ugyanis elrendelte, hogy a kilencedik osztályok legtöbb 29 fős létszámmal alakulhatnak meg, ez lehetővé tette, hogy az elméleti gimnáziumi osztályokba még egy-egy diák beiratkozzon, ami például Kovászna megye szintjén két osztálynyi diákot jelent. "A fiatalokat és a szülőket elsősorban a gimnáziumok vonzzák. Egyértelmű, hogy az elméleti iskolák elszívják a diákokat a szakiskoláktól, legalább két osztály veszett el ilyen módon" – jegyezte meg a főtanfelügyelő.
"Veszély fenyegeti a szakoktatást!"
Hargita megyében mintegy hét osztálynyi, vagyis több mint 200 gyerek választott osztályt az utolsó beiratkozási fordulóban, ez sokat javított a helyzeten, mondta el a Krónika megkeresésére Hodgyai László tanfelügyelő. "Ezzel az utolsó fordulóval helyrebillent valamelyest a helyzet, olyan gyerek is volt, aki részt vett az egységes felmérőn és mégis csak utolsó percben jelentkezett kilencedik osztályba. Reméljük a legtöbb osztály megalakul, hiszen még szeptember 16-ig felébredhetnek a szülők és a gyerekek. Törvény kötelezi a tanintézeteket, hogy utolsó percben is beírják a tanulókat"– mondta Hodgyai László.
Zetelakán például meghirdetett kilencedik osztályba a nyár folyamán nem volt egyetlen jelentkező sem, az utolsó beiratkozási forduló azonban megmentette a helyzetet, így megalakulhat az osztály. Ditróban és Balánbányán is kevés a kilencedikes, de reménykednek, hogy utolsó pillanatban megalakulhatnak a szakközépiskolai osztályok. Hodgyai László is úgy véli, a szakoktatás továbbra veszélyben van, mivel a szülők és a diákok inkább a gimnáziumokba iratják gyereküket.
"Hibás a rendszer"
Nagy-Máté Enikő, a Bihar megyei Borson lévő Tamási Áron Agráripari Iskolacsoport igazgatója is úgy véli, a jelenlegi rendszer nem segíti a szakoktatást. Mint mondta, a Nagyvárad melletti településen az idén szakközépiskolai osztályt mezőgazdasági technikusi szakon még tudnak indítani magyar nyelven, nappali és esti tagozaton, a jövő azonban bizonytalannak látszik. "Rossz a rendszer, mert kilencedik után nagyon kevés olyan diák van, aki iskolát vált, pedig a gyerekek többsége nem annyira felkészült, de nyolcadik után mégis a gimnáziumot választja, ha pedig már ott van, a szülők szeretnék, hogy érettségi diplomát szerezzen" – magyarázta a pedagógus.
Nagy-Máté Enikő szerint azonban tapasztalat azt mutatja, sokan nem képesek erre. Ha már a nyolcadik osztályban nagyon gyenge volt a diák, kevés az esély arra, hogy érettségi diplomát szerezzen. "Nálunk nagyon sok a hátrányos helyzetű család, sok tanuló már dolgozik, s azzal, hogy még az utazási támogatást sem kapják meg, szinte lehetetlen helyzetbe kerültek" – magyarázta az igazgató. A Borsi középiskolába különben többnyire helyi és a környező falvakból érkeznek fiatalok, sokan már most mezőgazdaságba dolgoznak.
Még mindig várják a beiratkozókat
Kéry Hajnal, Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes is elismeri, a mostani szisztéma nem éppen a legjobb. Mint mondta, a magyar nyelvű kilencedikes szakközépiskolai oktatás Bihar megyében nem túl népszerű, igaz ugyan, hogy az osztályindításhoz szükséges létszámot végül elérték – kivéve a nagyváradi Szent László Római-Katolikus Gimnáziumban, ahol végül csak egy közgazdasági osztályra lett elég jelentkező – de a tapasztalat azt mutatja, hogy ezek a szakok "kínlódnak".
"A diákok többsége az elméleti oktatás felé fordul, a szakoktatást nem találják elég vonzónak. A jövőben nagyobb hangsúlyt kell erre fektessünk, fel kell mérjük, hogy milyen képzésre van igény és azokat népszerűsítenünk kell" – véli Kéry. Arra vonatkozóan még nincs pontos adata, hogy végül hány magyar nyelvű szakosztályt tudnak tízediktől elindítani, a héten ugyanis még mindig fogadják a beiratkozókat.
Növekszik az iskolaelhagyások száma
Országos statisztikai hivatal legfrissebb felmérése szerint az iskolaelhagyások száma tovább nőtt az elmúlt években. Az iskolaelhagyás hátterében az esetek többségében a család rossz anyagi körülményei állnak. A felmérés szerint egy átlagos romániai család évi 419 eurót költ egy iskolás gyerekre, amit a szegénységben élő családok nem engedhetnek meg maguknak.
A roma gyerekek 14 százaléka egyáltalán nem járt iskolába, 40 százalékuk az általános iskola alsó, 24 százalékuk a felső tagozaton maradt ki az oktatásból. Remus Pricopie oktatási miniszter a gazdasági válságnak tulajdonítja azt, hogy miután az új évezred első évtizedében sikerült 18-ról 15 százalékra csökkenteni az iskolai lemorzsolódás arányát, 2010-től újból romlani kezdett a helyzet, és ismét 17 százalékra emelkedett azok aránya, akik már a középiskola elkezdése után kimaradnak a közoktatásból. A szakiskolák esetében ez az arány még rosszabb, 20 százalék körüli.
Bíró Blanka, Szucher Ervin, Gyergyai Csaba, Vásárhelyi-Nyemec Réka

2013. október 30.
Antal atya hosszú életének egyik legszebb napja volt
Vasárnap a rétyi eltérőnél Böjte Csaba Erdély legöregebb papjá- val, Bíró Antal atyával és Deák Botond rétyi tiszteletessel adták áldásukat a menetelő székelyekre. Levelében Csaba testvér így ír Székelyföld legöregebb prófétájáról:
Antal atya vallási, nemzeti identitásáért sokat szenvedett. Elmondta, hogy Zetelakáról 1949 tavaszán gyalog mentek át a Hargitán, a pünkösdi búcsúra, több mind ezer hívővel. Márton Áron volt abban az évben Mária lábánál a szónok. Az emberek olyan nagy lelkesedéssel indultak haza, hogy az akkori nagy menetelésen egyetlen egyszer örömükben elénekelték a Magyar himnuszt. Zengett zúgott a Hargita, de Antal atya sajnos nagy árat fizetett ezért a bátorságért.
Akkor és ott nem volt egyetlen zászló sem, s mégis a szegény atyát letartoztatták, a nemzeti imánk miatt nagyon meghurcolták, életét Székelyföldtől távol Bánátban kellett leélnie. Az akkori menetelés egyetlen fényképe – ahogyan ő mondotta -, az összetört két keze, melynek egyetlen ujját sem tudja mozgatni. Eltelt közel hetven esztendő, és most ezen a csodálatos vasárnapon, mikor az autóval hosszan mentünk a több mint 50 kilométer hosszú menetoszlop mellett, a székely zászlók erdejében, könnyeivel küszködve csak annyit mondogatott: hogy ő soha, de soha nem gondolta, hogy ezt a szép napot meg fogja érni!
Istennek hála, lám ezt a szép napot is megérhettünk! Legyünk bátrak, kitartók, türelmesek, mert egészen biztos, hogy felragyog az az áldott nap is, melyen felemelt fővel, ennek az országnak minden lakójával békében vállalhatjuk nemzeti, vallási identitásunkat félelem nélkül, törvényesen! Csaba t.

2013. november 13.
Húszéves a marosszentgyörgyi Kolping család
Világi szerveződés és lelkiségi csoport – összetartozni egy közös gondolat mentén
Család és lelkiség, segíteni akarás, számos kulturális rendezvény kovácsolta össze az elmúlt két évtizedben a marosszentgyörgyi Kolping családot – erre emlékeztek és ezt ünnepelték szombaton a kolpingosok és meghívottaik. Alappillérek, amelyekre építhet egy közösség, amely összetartja a közösséget – mondotta a helyi kultúrotthonban megszervezett szép eseményen Sófalvi Szabolcs polgármester.
A hálaadó szentmisével kezdődött rendezvényen emléklapot vehetett át a Kolping egyesületet alapításkor és azt követően is támogató Oláh Dénes főesperes, Tóth Béla rádiós szerkesztő, Lokodi Edit, a megyei tanács alelnöke és Papp Antal zetelaki plébános. A templomi ünnepséget követően a Kolping család tagjai zászlókkal vonultak a kultúrotthon felé, ahol a köszöntőbeszédekre, könyv- és CD- bemutatóra, zenés műsorra került sor. Az ünneplőket Muresan Kilyén Emma tanárnő, községi tanácsos köszöntötte, aki az elmúlt 20 év összekovácsoló, embereket formáló, tartást adó eseményeiről beszélt, a közös célokról, közös gondolatokról. A maros-szentgyörgyi Kolping család lelki vezetője, Baricz Lajos plébános szonettel köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva, jó érzés együtt lenni, egymás kezét fogni, és reményét fejezte ki, hogy ez a következő időkben is így marad.
"Ez a 20 év életem legszebb két évtizede, mialatt Marosszentgyörgyön, az egyházközségben és a Kolping családban tevékenykedtem. Sok-sok tervvel, elgondolással fogtunk hozzá a Kolping család megalakításához, barátsággal, templomi és közösségi szolgálatokkal. Baráti kapcsolatok alakultak ki, egy olyan közösség, ahol együtt örültünk, sírtunk, egymás családi eseményein részt vettünk. Civil, világi szerveződés és lelkiségi csoport a Kolping, nálunk a művészet, művelődés irányába indult el, szavalóesteket tartottunk meghívottakkal, színdarabokat tanultunk meg, minden évben megszerveztük a farsangi bált, szüreti bált, színjátszó vetélkedőkön vettünk részt. Énekkarunk, tánccsoportunk, zenészeink rendszeresen fellépnek, ifjúsági Kolping csoportunk is alakult, megszervezzük minden ősszel a Kolping-pingongversenyt, de mindemellett igyekszünk ráfigyelni a szegényekre, rászorulókra, akiknek egyházi ünnepeinkkor jelképes ajándékot viszünk. A húsz évvel ezelőtt 33 taggal megalakult Kolping családnak ma is – miután néhányan lemorzsolódtak, de új tagok jöttek – ugyanannyi tagja van. Számomra a plébániának nagyon aktív tagjai, az egyháztanács mellett a Kolping család a legfőbb segítségem" – mondta el lapunknak Baricz Lajos. Birtalan István alpolgármester, a Kolping család világi elnöke köszönetet mondott a támogatóknak, a kolpingosoknak, akik számára meglepetést is előkészített: Buta Árpád fellépését, aki énekkel köszöntötte az ünneplőket. Birtalan István hangsúlyozta, az elmúlt 20 év nem volt egyszerű, de a 30 tagú Kolping család jól működött mind kulturális, mind szociális téren. "Lelkesen álltak mellém a Kolping-tagok, színjátszó csoportot, tánccsoportot, kórust alakítottunk, rengeteg meghívásnak tettünk eleget, a sárpataki öregotthon, gyerekotthon gondozottjait segítettük, az árvízkárosultaknak vittünk segélyeket, ajándékokat. A jótékonysági bálokból begyűlt pénzt ezekre a célokra fordítottuk, illetve a koszovói háború áldozatait is támogattuk. A Kolping család napjainkban is megmozgat bármilyen eseményt Marosszentgyörgyön. Jó kolpingosnak lenni, érezni, hogy egy nagy családhoz tartozunk, márpedig ebben a szürke világban nagyon fontos valahova tartozni egy közös gondolat mentén, a rászorulókon segíteni, nekik kezet nyújtani" – tette hozzá kérdésünkre az alpolgármester. Sófalvi Szabolcs polgármester hangsúlyozta, a segíteni akarás nemes gondolata vezéreli a Kolping családot, olyan alappillér, amire egy közösség építhet. A 20 év gazdag tevékenységét méltatta, azt kívánva, hogy az elkövetkező évtizedekben is megmaradjon a Kolping család "a közösség, a község javára". A Kolpinghoz hűen! A 20 éves marosszentgyörgyi Kolping család krónikája című, Osváth Mária által a kolpingosok tevékenységéről gyűjtött írásokat, fotókat tartalmazó könyvet Nagy Miklós Kund író-újságíró mutatta be. Az Éden Kiadó gondozásában megjelent könyv logikus, szép felépítésű, gazdag képanyaggal eleveníti fel az egyesület tevékenységét. A megjelentetést a helyi polgármesteri hivatal, a tanács valamint Sófalvi Szabolcs polgármester és Birtalan István alpolgármester támogatta. Bemutatták a Kolping család hagyományőrző énekcsoportjának népdalokat tartalmazó, Kiöntött a Nyárád vize… séta a Nyárád mentén című CD-jét, majd művészi műsorral zárult az ünnepség. Osváth Zsolt a Kolping család elmúlt 20 évi tevékenységéről tartott vetítést, népdalokat adtak elő a kolpingosok, a helyi Jubilate Deo katolikus ificsoport dalait hallhattuk, a vendég Kolping családok (Bátaszékről, Kecskemétről, Zalaszentgyörgyről, Borzontról, Nagyernyéből, Medgyesről, Brassóból), a marosszentgyörgyi Táltos néptánccsoport bemutatta műsorát, majd emléklapok átadására került sor.
Antalfi Imola

2013. december 7.
Milyen az autonómia...
Különben épphogy megvolnánk
Reggel Adjon Isten jó napottal indulnak csíkszeredai munkahelyükre a menaságiak. Hozzájuk hasonlóan így mennek reggelenként Kökösből Sepsiszentgyörgyre, Szentkatolnáról Kézdivásárhelyre, Nagyajtáról és Nagybaconból Barótra, Gyergyócsomafalváról Gyergyószentmiklósra, Zetelakáról és Homoródszentmártonból Székelyudvahelyre, Etédről Székelykeresztúrra, Nyárádszeredából és Mezőpanitból Marosvásárhelyre is.
Egész nap magyarul társalognak mindenkivel, majd hazatértükkor, délután Jó estéttel köszönnek minden embernek, akivel csak találkoznak. Otthon folytatják a beszélgetést családtagjaikkal, majd bekapcsolják a Duna és a Hír tévét, hogy meghallgassák a híreket, megnézzenek egy filmet, vagy belenéznek a helyi magyar nyelvű megyei vagy országos lapokba. A faluban magyar az iskola, magyar az egyház, magyar a polgármesteri hivatal, és magyarul beszél mindenki. Ahogy errefelé mondani szokták: „itt még a fű is székely”, leszámítva azt a néhány román rendőrt, aki itt őriz minket. Ez így van a Székelyföld közel minden településén, ez olyan természetes állapot, mint a levegő. Ahogy a levegőt örökkévalónak tudja mindenki, ezt az állapotot is annak tartja. Így volt ez mindig. Nemrég 54 kilométeres távon rendezték meg a székely menetelést Kökös és Bereck között. Jó volt ott lenni egymás között, és mellre szívni a székely levegőt. Az 1848-as szabadságharc, majd az I. és a II. világháború idején meneteltek itt a székelyek. Egymás tekintetéből tudják, hogy a bicska most is kinyílna a zsebükben, ha valaki bántani merészelné őket. Hogy miért mentek el menetelni, maguk sem tudnák pontosan megmondani. Nem parancsolta azt nekik senki, mert akkor el sem indultak volna. De így, hogy nem volt kötelező, legtöbbje úgy érezte, neki most ott a helye. A szabadságharc idején meg a tatárjáráskor sem kellett kötelezni egyetlen székely embert sem, hogy szembeszálljon az ellenséggel. Most ismét tanújelét adták annak, hogy ha kell, készen állnak harcolni a Székelyföldért.
Jó volt látni,
hogy nem külön-külön, pártok szerint meneteltek, hanem csak úgy, egyszerűen gyalogszékelyként. Aztán a déli harangszó az 1456-os, a magyarok fényes győzelmével végződő nándorfehérvári csatát juttatta eszükbe, ahol az akkori világ két jeles személyisége, Hunyadi János, a nagy törökverő és II. Mehmed, az oszmán törökök legnagyobb szultánja mérkőzött meg egymással. Most pedig nekik szólt a harang, a menetelőknek. Egyszerre mozdult meg mind a százhúszezer székely. Még Gábor Áron is, de a dálnoki Dózsa György is elcsodálkozna, ha látná – ki tudja, az is lehet, itt vannak közöttük, és azt sugallják, hogy ne hagyják magukat.
Haz atérve az otthon maradottaknak elmesélték a nagy élményt. Csak úgy füleltek az emberek, szemük kitágult és gyorsabban vert a szívük is. Senki sem mondta, hogy ez „felesleges” volt. Mindenki meg volt győződve, hogy az utóbbi hetven évben ez a legjelentősebb céltudatos székelyföldi megmozdulás. Abban is egyetértettek, hogy ha még sor kerül egy másik menetelésre, még többen gyűlnek majd össze. Elég nagy a Székelyföld, hogy menetelésre alkalmas utakra találjanak. Ha kell, hát miért ne meneteljenek az autonómiáért! De hogy az milyen is, és miért kell érte menetelni, a politikusokon kívül vaj’ kevesen tudják. Az utóbbi hetven év legszabadabb húsz évét hagyták maguk mögött. Meg aztán úgy élhetik meg itt magyarságukat, hogy még a magyarországiak is megirigyelhetnék. Ők csak annyit tudnak, hogy harcolniuk kell az autonómiáért. Volt a kommunizmus idején is autonómia, de ahogy mondták akkor, magyar volt az autó és román a sofőr. Hát ebből nem kérnek. Jól van ez így, ahogy most van, csak ne változzék a világ.
Márpedig a világ változik
Marosvásárhely sem az, ami volt. Még emlékeznek arra az időre, amikor majdnem mindenki magyarul beszélt a városban, aztán lassan kezdett megtelni Kárpátokon túliakkal, akiknek annyi közük volt Marosvásárhelyhez, mint nekik Vaslui-hoz. Aztán, ahogy számuk gyarapodott, egyre hangosabbakká váltak, ők lettek az őslakók, és a városalapítók jövevényekké váltak. Ma már az utcán, üzletekben és minden hivatalban románul folyik a társalgás. A városi tanácsban, ahol fele-fele arányban ülnek, napjainkban már szinte bűncselekménynek számít, ha a magyar képviselő magyarul merészel megszólalni. Törvény írja elő a magyarul is szólás jogát, és évek óta kérik megfelelő tolmácsgép megvásárlását, bár ezt megtehette volna tíz évvel ezelőtt az akkori magyar városvezetés – erre mindmáig nem került sor. A novemberi városi tanácsülésen aztán elszakadt a cérna. A helyi rendőrség vezetőjének kellett fellépnie, hogy megfékezze a magyarellenes bekiáltásoktól zajos gyűlésterem román tanácstagjait. Történt mindez a székelyek hajdani fővárosában, Marosvásárhelyen. Még az utcaneveket sem lehet magyarul kiírni, nem beszélve az önkényes névadás gyakorlatáról. Hogy csak egyet említsek a sok közül: Dózsa Görgy utca helyett Strada Gheorghe Doja. Ugyancsak itt a magyar napokat szervező marosvásárhelyieket a városvezetés, élén román polgármesterével, kitiltotta a főtérről. A piacon még a zöldségek nevét sem szabad kiírni magyarul. Marosvásárhely ma frontváros szerepét tölti be, és durván folyik az egyenlőtlen harc a magyar nyelv ellen. Ugyanaz történt a hetvenes-nyolcvanas években Kolozsváron, és ha nem cselekszünk, ez lesz a soron Sepsiszentgyörgyön, aztán mint futótűz, bejárja az egész Székelyföldet.
Egyre kézenfekvőbbé válik, hogy nem arról kell beszélni, ami még megvan, hanem ami fokozatosan leépül körülöttünk. Nemigen tudjuk, hogy mi az autonómia, mert csupán lélegzetvételünkkel véljük azonosnak. Teremtsünk kapcsolatot szórványban élő magyar testvéreinkkel, hogy lássuk, mi vár ránk a jövőben, ha nem cselekszünk idejében. Csak akkor tudnánk igazán értékelni a mai állapotokat, ha ez egyik napról a másikra megszűnne, és a marosvásárhelyihez hasonlóvá válna. Azért kell hát harcolni, hogy ez sose következzék be. Az autonómiáért küzdeni egyben azt is jelenti, hogy ennek a kívánalomnak törvényes formát szánunk. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy nekünk nem a román emberek, hanem a felbujtható, tanulatlan tömeg az ellenségünk. Az a sok emberből összeverődött, hamis próféták sugallatára beindítható amorf tömeg, amely többségbe kerülve úthengerként söpri el a nyelvi jogokat. Velük a harcot csak a tömegben szerveződött székelység képes felvenni, olyanformán, ha lakhelyén megtartja többségi arányát, sőt, növeli is azt, és ragaszkodik erkölcséhez, nyelvéhez. Minden más próbálkozás csak lassítja, de nem állítja meg ezt a folyamatot. Ezért kell az autonómia.
Beder Tibor

2014. január 7.
Új ferences szerzetesek Esztelneken
A betegeskedése és idős kora miatt Csíksomlyóra áthelyezett 85 esztendős páter Tarziciusz helyére a provinciális atya előterjesztésére november 16-tól fráter Szilveszter és Sebestyén testvér, valamint Zoltán terciárius került az esztelneki ferences kolostorba. Szilveszter testvért, a kolostor elöljáróját a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség templomigazgatói tisztségbe is kinevezte. Esztelneken vele beszélgettünk.
A ferences barát elmondta: Kakucs Bélaként született Marosvásárhelyen 1961-ben, Nyárádremetén nőtt fel, ahol az első tíz osztályt is végezte. A tizenegy-tizenkettediket a gyulafehérvári kántoriskolában fejezte be. Rövid katonai szolgálat után 1981–87 között a Hittudományi Főiskola növendéke volt. Kérdésünkre, hogy miként lett Szilveszter testvér, elmesélte: régen a ferences rendben sokan voltak, és meg kellett különböztetniük egymástól a rend tagjait. A rendszerváltás után, amikor feltámadt a rend, már nem volt kötelező új nevet választani, a keresztnevet is megtarthatták szerzetesnévként. Kakucs Bélának a bérmaneve Szilveszter volt, ezért esett a választása erre, amikor belépett a ferences rendbe. Teológiai tanulmányai befejezése után Gyulafehérváron szentelte pappá 1987. június 21-én Jakab Antal püspök, majd kilenc évig egyházmegyés papként teljesített szolgálatot. Első állomáshelye Zetelaka volt, majd Sepsiszentgyörgy és Szászmedgyes következett. Itt kérte felvételét az érsekségtől a szerzetesrendbe 1994-ben. Az érsek kérésére két évig még egyházmegyés papként szolgált, majd 1996. szeptember 1-jén lépett a rendbe.
Szilveszter testvért már a teológiai évek alatt foglalkoztatta a szerzetesi élet, de abban az időben a rend nem működhetett. Elsőéves volt a teológián, a mostani segédpüspök, Tamás József volt a lelki vezetője, aki egyszer azt a kérdést intézte a papnövendékekhez, hogy mit tennének, ha a lottón megnyernék a főnyereményt. Ő válaszában azt írta, építtetne egy kolostort, és kérné felvételét oda. Miután egyik egyházmegyés paptársával, János atyával belépett a ferences rendbe, egy hónapig Szászvárosban volt, akkor ott tartózkodott a rend tartományfőnöke, majd a noviciátust Magyarországon, Szécsényben folytatták. 1997-ben tette le egyszerű fogadalmát, ami a rendi életben való elkötelezettséget jelenti, de nem véglegeset. Ezt a fajta fogadalomtételt háromszor kell megismételni, a kifutási idő kilenc év. Ennyi idő áll rendelkezésre, hogy valaki eldöntse, örökre el akarja-e kötelezni magát.
Szécsény után Szegeden töltött két évet, onnan ismét Erdélybe került, előbb Désen, majd Marosvásárhelyen, Vajdahunyadon, Kolozsváron és Brassóban szolgált. Brassóból négy évig a szatmári egyházmegyébe, Kaplonyba került, ahol 2008-ban kapták vissza kolostorukat a ferencesek. Mielőtt november 16-án Esztelnekre került, Csíksomlyón szolgált Sebestyén testvérrel és hat másik rendtársával együtt. Idehelyezése előtt már járt Esztelneken, 2000-ben, a jubileumi esztendőben tartott itt missziót. 2001-ben három hetet töltött az esztelneki kolostorban. A szerzetes templomban november 17-én celebrálta első szentmiséjét, s aznap mindkét szentmisén meglepően sokan voltak – válaszolta arra a kérdésünkre, hogy miként fogadták a hívek. Azóta túlzottan nem esett vissza a templomba járók száma, és tudomása szerint többen járnak, mint régebb. Terveit illetően Szilveszter testvér arról számolt be, hogy a kolostort szeretné tataroztatni, a munkálat el is kezdődött. A 21. század követelményeinek megfelelő körülményeket szándékszik biztosítani korszerű illemhelyek kialakításával, majd a villanyhálózat felújítása következik. Már pályáztak a megyei önkormányzatnál a cserepek átforgatására. Hosszú távon a teljes kolostor felújítását tervezi. Jelmondatát újmisés korában választotta, amit szerzetesként is megőrzött – Szent János evangélistától származik, és így hangzik: „Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban.” (17, 19).
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2014. február 3.
„A színjátszás nem ide-oda járkálás a színpadon”
Négy évvel ezelőtt merült fel néhány zetelaki fiatalban az igény, hogy állítsák vissza a régi idők amatőr színjátszó csoportját. Azóta sikerült színre vinniük a Háry Jánost, és bár sokan lemorzsolódtak a társulattól, néhányan lelkesen kitartottak, és hamarosan bemutatják Örkény István Kulcskeresők című művét. Sebestyén Bernát, a csoport tagja és szervezője mesélt a kezdeti nehézségekről és a folytatás reményéről.
Ezelőtt tíz-tizenöt évvel volt egy csapat, amely ünnepnapokon előadott egy-egy előadást – mondta el Sebestyén Bernát. A karácsonyi előadások állandó címe Elmúlik karácsony volt, ezekben jeleneteket adtak elő, egész estés előadások pedig évtizedek óta nem voltak a zetelaki kultúrház színpadán.
A mostani színjátszó csoport megalakulása 2010-re vezethető vissza, de hosszas küzdelem után sem jutottak el a próbáktól az előadásokig, majd félévnyi szünet után egy részük ismét úgy döntött, teljes komolysággal szeretné újra megpróbálni a színjátszást. „Ahhoz, hogy ez a társaság belelendüljön a munkába, szükségünk volt Kovács Imre bácsira, aki néptáncoktató Zetelakán. Mindig szerette volna színpadra vinni a Háry Jánost. Mivel nekünk korábban táncot is oktatott, néhányunkat a csoportból kiválasztott, és neki is fogtunk. 2013. március 16-án volt a bemutató Zetelakán, de elvittük a darabot Zeteváraljára, Szentkirályra, Máréfalvára, Oroszhegybe, és volt olyan előadásunk is, ahol negyvenen voltunk a színpadon” – mesélte a kezdeteket Bernát.
A turné után ismét dönteniük kellett, hogyan tovább. A sikert bulival ünnepelték meg, ahova a társulat minden tagja hivatalos volt. „Nehéz volt az előadás próbafolyamata, nem úgy működik nálunk, mint a hivatásos társulatnál, hogy csak ezzel foglalkozunk, mindenkinek van munkahelye, másoknak iskolába kell járniuk, nagyon nehezen lehet összehangolni a társaságot. Egyesek teljesen lemerülten, de azért megérkeztek, s ez a jobbik eset volt. Olyanok is voltak, akik megunták a sok döcögős próbát, és azt mondták, ebből többet nem kérnek. A banketten hoztuk meg a döntést: szeretnénk komolyabban venni egy kicsit a színjátszást, minőségi előadásokat készíteni, s ezért keresnünk kell egy szakembert, aki ért a színházhoz.
Imre bácsi nagyon jó táncos, nagyszerű ember, de nem színész vagy rendező. Mi úgy próbáltunk hónapokon keresztül, hogy nem tudtuk például, mit kell tennünk a színpadon. Az utolsó próbákra eljött Tasai Ildikó is, és tőle kaptunk olyan útbaigazításokat, ami sokat segített rajtunk. Imre bácsit nem szeretnénk kizárni, de mellette szükségünk volt egy szakemberre, aki elvállal minket. Akkor készítettünk egy listát, hogy a harminc emberből ki szeretné komolyan folytatni. Végül tizenketten maradtunk, s úgy beszéltük meg, hogy szeptember végén kezdjük el a próbákat. Dunkler Réka egykori tanárnőmet kerestem meg, hogy ajánljon valakit. Ő javasolta Mezei Gabriella színésznőt, akit meggyőztem, hogy szükségünk van rá és vállalja el. Sokakban felmerült a kérdés a próbák során, hogy kell-e nekünk ilyen komoly darabbal foglalkoznunk, vagy inkább vásári komédiát kellene előadnunk. Néhányan Örkény mellett döntöttünk, a többiek pedig ilyen-olyan ürügyek miatt lassan elmaradoztak” – idézte fel a színtársulat történetét a csoport szervezője.
Nagy Attila polgármester megígérte, hogy a helyi önkormányzat támogatja a társulatot, akár anyagiakkal is, hiszen nekik is érdekük, hogy színvonalas előadásokat vigyenek színre.
Mezei Gabriella szakmai tanácsadóként vesz részt a munkában, inkább segít, mint rendez. „Először kicsit visszakoztam, aztán úgy gondoltam, nekem is kihívás szakmai szempontból, hiszen felnőttekkel még nem dolgoztam. Motiválnak az új emberek, úgy érzem, sokat alakult a csoport. Ők is megtapasztalhatták, hogy nem olyan egyszerű a színjátszás. Az előadásban a repülőparancsnok szövegében van egy olyan mondat, hogy a repülés nem ide-oda röpködés, és hát a színjátszás sem ide-oda járkálás a színpadon, hanem sokkal több ennél. Úgy gondolom, jó dolog sül ki belőle” – mondta a rendező, aki bízik abban, hogy sikeres lesz a februári előadás.
Nagyálmos Ildikó |

2014. február 18.
Fejkvótára mérik a lapkiadást
Az udvarhelyszéki önkormányzatok többségénél az elmúlt hetekben fogadták el a helyi, 2014-es évi költségvetéseket, melyek zömében nem szerepel az Udvarhelyi Média Kft. által kiadandó napilap támogatása. A székelyudvarhelyi városvezetőség ez idáig 500 ezer lejt különített el a lapkiadásra, kilátásba helyezve azonban, hogy a kiadvány fenntartásában a vidéki önkormányzatok is segédkeznek majd. A médiatorta szeletjét azonban nem adják olcsón: a beszállni vágyó önkormányzatoknak lakosságszám függvényében fejenkénti legkevesebb 3 lejes hozzájárulást kellene fizetniük, de ha úgy kívánják, 10 lejig is elmehetnek.
„Az udvarhelyszéki önkormányzatok vezetőinek többsége jelezte igényét és egyben szükségességét egy saját médiatermék létrehozásának. A lap fenntartásának költségeit mindenki lehetőségei, költségvetése szerint fogja támogatni” – írta korábban Bunta Levente a lapkiadással kapcsolatos kérdéseinkre küldött válaszlevelében. A városvezető által szorgalmazott napilap kiadását az Udvarhelyi Média Kft. végezné, melynek törzstőkéje 300 ezer lej (amit a tavalyi városi költségvetésből különítettek el), a lapkiadásra azonban újabb 200 ezer lejt szán a városvezetőség. A polgármester a továbbiakban hozzátette: „az igény és az ígéret megfogalmazódott a vidéki vezetők részéről, a kft. működése gazdasági alapú, hosszú távú célunk, hogy a lap 2-3 éven belül nyereséges legyen”.
Három lej a fejkvóta
Mint arról már írtunk, az udvarhelyszéki településvezetők zöme a január végén Fenyéden tartott polgármesterek találkozóján értesült az udvarhelyi városvezetőség lapkiadási szándékáról, ezért a helyi költségvetések elfogadásakor a települések többségénél nem is tűzték napirendre a témát. Mint Farkas György, az Udvarhelyi Média Kft. ügyvezetője lapunknak megerősítette: az udvarhelyi városvezetőség tanácsi határozattervezetet küldött a vidéki önkormányzatoknak, melyben egyebek mellett az is szerepel, hogy a lapkiadáshoz való hozzájárulás a lakosságszám arányában történik majd, a vidéki önkormányzatoknak fejenként 3–10 lejjel kellene hozzájárulniuk a projekthez. „A tervezetet csak véleményezésre küldtük az udvarhelyszéki önkormányzatoknak, ez nem azt jelenti, hogy ilyen formában kell elfogadniuk” – magyarázta Bálint Attila, a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal sajtószóvivője. Az ügyben egyébként március végéig kell döntést hozniuk a vidéki önkormányzati képviselő-testületeknek.
Az udvarhelyszéki önkormányzatok többségénél – így a többi közt Farkaslaka, Homoródszentmárton, Homoródalmás, Kápolnásfalu, Korond, Lövéte, Etéd, Magyarandrásfalva, Zetelaka községekben és Szentegyházán – az udvarhelyi városvezetőség javasolta tanácsi határozattervezet nem is volt előterjesztve az önkormányzati képviselő-testületek januári ülésein. „Egyelőre nem szerepel a község éves költségvetésében a tétel, de a márciusi határidőig több mint bizonyos, hogy beszállunk a kezdeményezésbe” – mondta el Kerekes Péter Tivadar, Homoródszentmárton község polgármestere. Zetelakán meglehetősen szűkös az idei költségvetés – tudtuk meg Nagy Attila polgármestertől –, az Udvarhelyi Média Kft. támogatása nem szerepel a községvezetés prioritásai között. „A város 545 ezer lejt fizet önrészként a Harvíz európiai uniós projektjébe, ez az idei költségvetésnek jelentős része. Nagy a szegénység, ilyen körülmények között fél évig biztosan nem tudunk lapkiadásra pénzt szánni” – fejette ki az üggyel kapcsolatosan Rus Sándor, Szentegyháza polgármestere.
Van már, mit kezdeni a pénzzel
Kányád, Székelyderzs és Bögöz községek önkormányzati képviselő-testületei tárgyaltak ugyan az ügyről, és egyik esetben sem fogadták el a támogatás lehetőségét, a településvezetők azonban különbözően értékelik az eredményeket. Farkas Mózes, Bögöz község polgármestere, az új lap kiadásának híve, mint elmondta: az Udvarhelyszéken jelenleg működő sajtótermékek egyoldalúan, RMDSZ-ellenesen tájékoztatnak. „Egyelőre halasztottuk az ügyet, mert az önkormányzat nem fogadta el a tervezetet, de a februári ülésen ismét előterjesztjük. Építő jellegű kezdeményezés ez, csak meg kell hozzá találni az anyagi forrásokat” – magyarázta a polgármester. Bögöz községben egyébként mintegy 3700 lakost számolnak, amennyiben az önkormányzat a minimális fejenkénti három lejjel járul hozzá az Udvarhelyi Média Kft. törzstőkéjéhez, ez évi 11 100 lejes kiadást jelentene a községnek. „Idén egy tűzoltókocsit szeretnénk vásárolni az önkéntes tűzoltó-alakulat számára, ez lenne a legfontosabb projekt, amelyre pénzt adnánk ki” – folytatta a település vezetője. A megvásárolandó tűzoltóautó 2500 euróba, azaz mintegy 11 250 lejbe kerülne. Székelyderzsben, akárcsak Kányádban, az önkormányzati képviselő-testület elutasította a kft. támogatására vonatkozó határozattervezetet, mint Zoltáni Csaba, Székelyderzs polgármestere elmondta: a községnek van mit kezdenie a pénzével, sem értelmét, sem szükségét nem látják beszállni az új lap törzstőkéjébe.
Együtt vagy sehogy sem
Fenyéd, Parajd és Újszékely községek hozzájárulnak az Udvarhelyi Média Kft. törzstőkéjéhez, a lakosságszám függvényében fejenként három lejjel. „A határozattervezetet egyöntetűen elfogadta a testület, azzal a feltétellel, hogy csak akkor szállunk be a lapkiadásba, ha ebben az ügyben konszenzus lesz az összes udvarhelyszéki önkormányzat között. Természetesen ki kell dolgozni azt, hogy a kiadványban miként fog megjelenítődni Parajd község, de fontos, hogy az újságban mindenki egyenlően helyet kapjon és ne legyen rivalizálás. Vagy beszáll a szék összes önkormányzata, vagy csak a felvetés szintjén marad meg az egész lapkiadás ötlete” – fogalmazott Bokor Sándor, Parajd község polgármestere.

2014. február 20.
Egyesület segítené a rászoruló zetelaki gyerekeket
A zetelaki nehéz sorsú gyerekek megsegítését tűzte ki célul a tavaly novemberben létrejött Simó Megsegítő Egyesület. Projektjeik során negyvenkét fiatalnak biztosítanák a legszükségesebbeket – tevékenységükhöz támogatókat keresnek. Az önkormányzat az egyesület támogatását, de saját projekt indítását is tervezi.
A zetelaki egyesület vezetője, Simó Zoltán korábban Szentegyházán is tevékenykedett, anyagi források hiányában azonban kénytelen volt megszüntetni az ottani foglalkozásokat. Zetelakán tavaly novemberben alapította meg egyesületét, mely által negyvenkét nehéz körülmények közt élő – nagyrészt roma származású – helybéli gyerek életét szeretné szebbé tenni. A foglalkoztatott gyerekek legkisebbje három, legidősebbje tizenhét éves – nehéz anyagi helyzetben élők és félárvák is vannak köztük. „Vannak, akiknek az étkezés megoldása is gondot okoz, sokuknak pedig nincs olyan ruhája vagy cipője, amelyben akár templomba mehetne, pedig rendszeresen elvittük őket szentmisére” – vázolta helyzetüket Simó.
Az egyesület öt tagja foglalkozik gyerekekkel, tevékenységeik között közös étkezés, imádkozás, mikulásozás és a helyi kultúrotthonban tartott táncoktatás is szerepel, illetve igyekeznek ruhákat, cipőket gyűjteni a rászorulóknak. Mindeddig nagyon nehezen kaptak támogatást, azt is magánemberektől vagy civil szervezetektől – a továbbiakban pályázatokat adnának le, melyekkel eddig még nem volt sikerük. Az egyesület megalapítója hétéves korában szülők nélkül maradt, gyerekkorában már önmaga fenntartására kényszerülve. Saját tapasztalataira építve igyekszik a nehéz sorsú fiatalokat segíteni – mint elmondta, tavaly decemberben negyvenkét gyereknek adtak ajándékcsomagot Mikulás napján, ennek megvalósítása érdekében karikagyűrűjét zálogházba adta.
Az önkormányzat is akcióba lendül
Zetelaka polgármestere, Nagy Attila elmondta, az egyesület vezetője az önkormányzathoz is nyújtott be támogatási kérést, január 31-én – az igénylő és a község vezetői közötti kommunikáció azonban akadozik. Hozzáfűzte, a község vezetősége bizonyára támogatja az új egyesületet is, bár ebben az ügyben nem áll módjában egyedül dönteni. A bizottság a község civil szervezetei számára mintegy 80 ezer lejt különített el a 2014-es költségvetésből, az összeg reményeik szerint nő a féléves költségvetés-kiegészítés alkalmával. Az elkülönített összeget hét civil szervezet – ezeken belül azonban több csoportosulás – között kell arányosan elosztaniuk, így valószínűleg a Simó Megsegítő Egyesület által a táncoktatás finanszírozására kért heti 330, havi 1320 lejt nem tudják teljes mértékben biztosítani.
Egyébként a községvezetés nyolcvanezer euró értékű összegre pályázna a Román Társadalmi Fejlesztési Alapnál egy hasonló programra, amely a helységben élő, a becsült adatok szerint mintegy négyszáz roma problémáinak, illetve azok lehetséges megoldásainak feltérképezését célozza. Az egyik legnagyobb probléma esetükben a tulajdonjogok tisztázatlansága, ami a segélyek igénylése során kellemetlenségeket eredményez.
A körülbelül másfél éves projekt célja a roma fiatalok oktatási stratégiájának fejlesztése, szociológus és roma származású mentorok segítségével. A projekt során tanultak a tervek szerint körülbelül száz részvevőt segíthetnek a képesítés megszerzése, munkaszerzés, illetve hivatalos ügyintézés terén – vélte a polgármester. A projekt sikeressége érdekében a napokban hívtak össze egy harminctagú bizottságot, amely a projekt idején egyesületként működik majd – számolt be Nagy Attila. Hozzáfűzte, nem zárja ki a megsegítő egyesülettel való együttműködés lehetőségét, ám elsősorban tapasztaltabb partnerekkel dolgoznának.
Aki támogatni szeretné az egyesületet, Simó Zoltánnal a 0749-775473-as telefonszámon veheti fel a kapcsolatot.
Bálint Kinga Katalin

2014. március 5.
Székely kokárdát is kitűzhetünk
Udvarhelyszékiek és külföldről érkezők körében is van kereslet a székely zászló iránt – némely üzletben készen kapható, akad, aki rendelésre készít, mások otthon megvarrják saját maguknak. És bár kék-arany szalag az üzletben nem kapható, hamarosan székely kokárdát is viselhetünk.
A székelyudvarhelyi textilüzletek kínálatai némiképp eltérnek, ám dolgozóik tapasztalatai a székely zászlót beszerezni vágyókkal kapcsolatban hasonlók: az egyik Bethlen Gábor utcai boltban például – ahol általában a lobogó elkészítéséhez szükséges anyagokat, március 15. környékén pedig magyar kokárdát is be lehet szerezni – úgy látják, hogy inkább helybéliek szeretnének kék-arany zászlót, melyhez jórészt szatén anyagot keresnek. A Villanytelep utcai méteráruboltban az anyagokon kívül textilre nyomtatott székely zászlót is találni – az emberek rendszerint meglepődnek azon, hogy készen is kapható. Mint elmondták, időnként nő irántuk a kereslet, máskor azonban alig van érdeklődő. Náluk is beszerezhető a piros-fehér-zöld kokárda.
Kelendő zászlók készülnek Zetelakán
Van azonban arra is példa, hogy valaki rendelésre vagy akár passzióból készítsen székely-magyar nemzeti jelképeket: a zetelaki Bokor Ildikó például immár hat éve foglalkozik zászlókészítéssel. Ruhatervező szakot végzett, az első lobogókon varrónő édesanyjával dolgoztak. 2008-ban vásárolta az első székely zászlókat a Csibész Alapítványtól, azokat tanulmányozva sajátította el varrásuk mikéntjét – azóta körülbelül ötszáz kék-arany lobogó került ki a keze alól, de magyar címeres, valamint piros-fekete székely harci zászlókat is készít – utóbbi használatáról megoszlanak a vélemények, de például a motorosok, rockerek általában olyat kérnek.
Bokor Ildikó egészen kis méretben is varr zászlót. Az autók éke lehet
Munkái udvarhelyszéki önkormányzatok, templomok oromzatán díszelegnek, de külföldről is számos megrendelés érkezett. A 13×19 centiméterestől az 1,1×2 méteresig terjed a kínálat – kérésre természetesen ezeknél kisebbet és nagyobbat is készített már. Az egészen kis méretűekre nyomtatott minta kerül. A zászlókat nem dupla anyagból varrja, de mindkét oldalukra felkerül a nap és hold motívuma. Egy lobogó megvarrása kevéssel több mint egy órát vesz igénybe – mostanában munkája mellett leginkább hétvégén foglalkozik zászlókészítéssel. Mint elmondta, különösebben nem reklámozta tevékenységét, feltételezései szerint a vevők adogatták egymásnak telefonszámát. Homoród-mentén, illetve Zetelakán is árusított zászlókat, oda környékbeliek és külföldiek is rendszeresen betértek. Az önkormányzatok nemcsak székely, hanem román zászlót is rendelnek tőle, Fenyédre pedig nemrég vatikáni zászlót is kértek – tudtuk meg.
Kék-arany kokárdát is kérhetünk
Kokárdákkal is régóta foglalkozik: mint elmondta, az előző években kivitte őket a zetelaki megemlékezésre, és ingyen osztogatta őket. Volt, aki pénzt is adott értük, de a lényeg az volt, hogy mindenki viseljen kokárdát az ünnepségen – fejtette ki Bokor Ildikó. Idén újdonságra készül: kék-arany kokárdákat varr, melyek valószínűleg kétféle szalag felhasználásával készülnek, ugyanis székely kokárdához való szalagot nem gyártanak. A két szárának alsó részére kerül majd a nap és a hold – avatott be. Mint elmondta, a tavalyi Székely Szabadság Napjára kért tőle valaki székely kokárdát, innen jött az ötlet, hogy idén március tizedikére többet is készítsen. Egyébként nem egyedi kérés a székely kokárda, március 10-ére való tekintettel magyarországi olvasónk is megkereste portálunkat, a Székelyhon.ro webáruházát, hogy vásároljon kitűzőt. Több mint két tucatot igényelt, ugyanis mint mondta, Budapesten többen is viselnének székely kokárdát március 10-én, szolidarizálva a székelyekkel. A kitűző azóta webáruházunkban is megvásárolható.

2014. március 7.
Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

2014. július 28.
Pusztító áradások hétvégéje Erdélyben
Hargita és Beszterce-Naszód megyében egyaránt áradásokat okoztak a hétvégi esőzések, közben Marosvásárhely utcáit is elárasztotta egy felhőszakadás során lezúduló vízmennyiség, a szintén Maros megyei Nagyernye fesztiválját pedig meg is kellett szakítani az esőzések miatt. Emberáldozatról nem érkezett információ.
Hatalmas árvíz öntötte el vasárnap a Radnai-havasok lábánál található Beszterce-Naszód megyei Újradnát. Marius Rus, a megyei katasztrófavédelmi felügyelőség szóvivője elmondta, a felhőszakadás nyomán megáradt patak egy ingatlant teljesen tönkretett, egy idős házaspár pedig csak nehezen tudott elmenekülni a vizek útjából, a férfi orvosi ellátásra is szorult. A Sajónagyfaluhoz tartozó Sajószentivánon 57 háztartást öntött el a víz tegnapra virradóra.
Hargita megyében szombaton délután okozott károkat az eső. Gazdasági épületekbe és lakóházakba is bement a víz Farkaslaka község néhány településén. Farkaslaka, Szentlélek, Bogárfalva és Malomfalva lakóit kilenc év után ismét megriadtak. Ezúttal nem volt olyan magas a vízszint, mint 2005-ben, körülbelül másfél méterrel alacsonyabban özönlött le az áradat, de így is komoly gondokat okozott.
Kovács Lehel polgármestert telefonon értük el, szabadságáról sietett haza a hír hallatán. Elmondta, hogy az előzetes felmérések alapján több mint 250 gazdaságot érintett az áradás a községben, rengeteg lakóházba bement a víz, a kutak megteltek iszappal, utakat, hidakat, pallókat sodort magával a hirtelen lezúduló vízmennyiség.
Szombaton este hét óra után Bogárfalvára még az úton hömpölygött lefele a víz: a település alacsonyabb részein több házat is elárasztott, és a kerteket elmosta, a gazdasági épületeket is elöntötte.
A Dergő-patak medre nem tudta elnyelni a hirtelen lezúduló esőt. Bálint Vencel, a falu egyik lakója elmondta, hogy habár nem volt akkora a vízszint, mint 2005-ben, ezúttal is óriási anyagi kárt okozott az áradás. Székelyszentléleken a kultúrotthon környékén nem lehetett járni. A bogárfalvi Dergő-patak és a Loki-patak találkozásánál könnyebben mozdítható tárgyakat sodort magával a víz. Rengeteg épületet elárasztott, csűröket, lakóházakat rongált meg.
Balázsi Dénes nyugalmazott lelkész panaszolta el, hogy sajnos a falu kimaradt az árvízvédelmi szabályozási programból, így a sok vizet ott sem tudta elnyelni a patakmeder. A helyiek elmondták, még sertéseket is magával vitt az áradat. Az emberek tehetetlenül várták, amíg a vízszint leapadjon. Közben pedig már gyülekeztek a tűzoltóautók: az udvarhelyszéki önkéntes és hivatásos alakulatok is odasiettek segíteni a takarításban. E két település között ráadásul nem olyan rég került az útra új aszfaltréteg, ami teljesen tönkrement.
A községközpontban hasonlóan nagy gondot okozott az áradás. Ott is lakóházakba, műhelyekbe és gazdasági épületekbe folyt be a víz. Malomfalván is egy-két házat elárasztott. Az előzetes felmérések szerint mintegy egymillió eurós kárt okozott Farkaslaka községben a szombat délután és este lezúdult árvíz.
A hirtelen lezúduló eső a Nagy-Küküllő felső részén is gondot okozott, Zetelaka községben is néhány gazdaságot elárasztott a víz. Ugyanakkor villámcsapás következtében vált a lángok martalékává két gazdasági melléképület Kápolnásfalun.
A szombat esti felhőszakadás számtalan bosszúságot hozott a marosvásárhelyieknek is: az utcák, terek tavakká változtak, a közlekedésben fennakadások keletkeztek. Eközben a szakadó eső félbeszakította szombat délután a szintén Maros megyei Nagyernye fesztiválját, néhány percig még búzaszem nagyságú jég is hullott.

2014. szeptember 12.
Támogatást biztosítanak, szavazatokat remélnek
Visszatérő vendég lett Csíkszéken Victor Ponta. A kormányfő az augusztusi Nyerges-tetői megemlékezésen tett látogatása után Csíkkozmásra érkezett szeptember 11-én, csütörtökön, iskolabuszokat és fejlesztési projektek támogatási szerződéseit adva át több polgármesternek. Az RMDSZ autonómiatervezetéről kevés szó esett, az együttműködésről annál több.
Az együttműködést, párbeszédet emlegették a legtöbben a kormányfő csütörtöki csíkkozmási látogatása alkalmával, ahol két államfőjelölt is találkozott. A felszólalók közül senki, még Victor Ponta vagy Liviu Dragnea sem mellőzte a magyar nyelvű üdvözlést.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Korodi Attila miniszter, közel hatvan polgármester, alpolgármester Hargita és Kovászna megyékből, a két megyei önkormányzati képviselő-testület elnöke, képviselők jelenléte jelezte Kozmáson, hogy az esemény jelentősége túlmutat hét iskolabusz átadásán, valamint a Helyi Fejlesztési Országos Program (PNDL) keretében aláírt támogatási szerződéseken. A Boga Alajos Általános Iskola udvarán tartott ünnepségre a kormányfő késve érkezett, az őt és Liviu Dragnea regionális fejlesztési minisztert szállító helikopter Csíkszeredában szállt le, onnan mentek kíséretükkel az alcsíki községbe.
Lenne még tennivaló
Petres Sándor prefektus üdvözlő szavai után Borboly Csaba következett, és a kormányfő jelenlétét kihasználva nemcsak a fejlesztésre szánt pénz fontosságát emelte ki, de felhívta a figyelmet arra is, hogy nem az asszimiláció, hanem a kivándorlás jelenti a legnagyobb problémát Hargita megyében. A Hargita megyei önkormányzati képviselő-testület elnöke hozzátette, a megyében többletfinanszírozásra van szükség ahhoz, hogy ne kelljen tanintézeteket bezárni.
Egyúttal felhívta a figyelmet, hogy a magyar anyanyelvű diákoknak külön tanterv szerint kellene oktatni a román nyelvet, és az 1-2. osztályosok számára Hargita megyében elkészített, sajátos román tananyagot tartalmazó tankönyvet is átadta Pontának. Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke úgy értékelte, a Nyerges-tetői látogatás egy lépés volt a normalitás felé, amelyet most újabb, konkrét eredményeket hozó lépés követ.
A normalitás gesztusai
Jó napot kívánok – köszöntötte magyarul a kormányfő a jelenlévőket, kifejtve, a gyermekeknek anyanyelvükön kell tanulniuk, ugyanakkor tudniuk kell románul és angolul is, „mert román állampolgárok, de európai polgárok is vagyunk”. Közölte, a tanügyminiszterrel is konzultál a sajátos román tananyag ügyében. Fontosnak nevezte a vidéki települések fejlesztését, és úgy értékelte, a normalitás gesztusaira, lépéseire szükség van, még több találkozó ad erre lehetőséget.
Liviu Dragnea regionális fejlesztési miniszter szerint mindenkinek fontos a gyermekek öröme. „A vidéken élő embereknek joguk van a járható utakhoz, vízvezetékhez, korszerű iskolákhoz, a civilizációhoz. A kormányprogramnak a fenntartható fejlődést kell szolgálnia” – szögezte le. Nem felejtette el a végén a buzdítást, hogy az elnökválasztás második fordulójában úgy szavazzanak, ahogy az ország számára szükséges.
„Amikor kormányra léptünk, a helyi közösségek fejlődésére gondoltunk. Az RMDSZ azért része ennek a kormánynak, hogy minden olyan helyi igényt támogasson, ami a közösséget szolgálja. Ezeknek az iskolabuszoknak az átadása és a ma aláírt településfejlesztési szerződések azt bizonyítják, hogy jól döntöttünk” – mondta Kelemen Hunor szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes. A miniszterelnök és kísérete a járművek és a szerződések átadását követően Maroshévízre látogatott, ahol szintén iskolabuszt adtak át, majd a 174A jelzésű, felújított megyei utat tekintették meg.
Hét iskolabusz, sok pályázati támogatás
Csíkkozmás, Csíkszentmárton, Csíkmadaras, Gyimesfelsőlok, illetve a háromszéki Nagybacon, Előpatak és Szentkatolna polgármesterei vehették át az új iskolabuszokat, a Helyi Fejlesztési Országos Program (PNDL) keretében Hargita megyéből a megyei önkormányzat, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Balánbánya, Tusnádfürdő, Székelykeresztúr, Szentegyháza, Csíkszentgyörgy, Szépvíz, Csíkszentlélek, Gyimesközéplok, Kászonaltíz, Csíkrákos, Csíkszentkirály, Madéfalva, Csíkszentimre, Zetelaka, Varság, Oroszhegy, Siménfalva, Parajd, Galambfalva, Máréfalva, Újszékely, Székelyandrásfalva, Etéd, Bögöz pályázatai részesülnek támogatásban.
Kovács Attila, Székelyhon.ro

2014. november 18.
Hitélet – Toronysisak is emlékeztet Ferencz Ervinre
Egy hitvalló ferences méltatása
Bizonyára még nagyon sok kolozsvárinak él emlékezetében Ferencz Ervin, az óvári barátok templomában 1976–1980 között szolgáló, kiemelkedő szerzetespapi alakja. Személye ismét a figyelem középpontjába került, mert november 3-án, a budapesti Országházban megtartott ünnepségen Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Mindszenty József Társaság ügyvezető elnöke a társaság által adományozott rangos emlékéremben részesítette. A kitüntetésben azokat a személyiségeket részesítik, akik életük példájával Mindszenty bíboros – akinek boldoggá avatási pere folyamatban van – hitvallását szolgálják.
A díjazottak minden alkalommal javasolhatnak három középiskolás fiatalt, akik személyenként százötvenezer forintos támogatásban részesülnek, valamint egy-egy százezer forint értékű kiskönyvtárat is kapnak. Az ünnepség után az Országházban megkoszorúzták azt az emléktáblát, amelyet Mindszenty József bíboros, Magyarország utolsó hercegprímása 1956. november 3-án este elmondott híres rádióbeszédének emlékére állítottak.
Ervin lett a szerzetesi neve
Ferencz Béla Szárhegyen született 1920. május 10-én. Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában járt középiskolába, 1938-ban érettségizett Marosvásárhelyen. Még abban az évben megkezdte a noviciátust a Szent Ferenc-rendiek medgyesi rendházában. Az ünnepélyes szerzetesi fogadalmat 1942. október 8-án tette le, szerzetesi neve Ervin lett. Időközben, 1939–1944 között elvégezte teológiai tanulmányait Vajdahunyadon. 1943. június 20-án szentelte pappá Isten Szolgája Márton Áron püspök Gyulafehérváron. A fogarasi rendházban kezdte működését, onnan hurcolta el az akkor még román királyi rendőrség 1944. augusztus 30-án. Csak azért, mert magyar, és római katolikus szerzetes. Szabadlábra helyezése után, 1945–1947 között klasszika filológiát (görög és latin nyelvet) tanult a kolozsvári Bolyai Egyetemen. Aztán két évig Székelyudvarhelyen a Collegium Seraphicumban nevelő, s a klerikusok magisztere Csíksomlyón. A következőkben helyettes plébános Zetelakán, majd plébános Fogarason. Onnan deportálták az 1951. augusztus 20-ról 21-re virradó éjjel a máriaradnai ferences kolostorba, ahova minden ferences szerzetest elhurcoltak azon az éjszakán Erdély területéről.
FODOR GYÖRGY

Erdélyi körúton népszerűsít a Sapientia
Egész Erdélyt átölelő kampánykörútra indult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem mindhárom kara, amely során másfél száz középiskolában mutatják be a felsőoktatási intézmény szakjait. A interaktív bemutatásban az egyetemi hallgatók is részt vesznek.
A november 17–28. között zajló körúton három régióba látogatnak el az egyetem képviselői. A csíkszeredai kar a keleti régiót, a marosvásárhelyi kar a középrégiót, a kolozsvári kar pedig a nyugati régiót fedi le. Eddig csak két régióban népszerűsítették az egyetemet, azonban Az egyetem házhoz jön elnevezésű programot idéntől a középrégióra is kiterjesztették.
A felvételi tájékoztatók programját előzetesen egyeztették a látogatott iskolákkal, ezáltal is építve a kapcsolatot a szaktanárokkal és osztályfőnökökkel – tudtuk meg Palkó Rékától, a marosvásárhelyi kar közkapcsolati felelősétől. „Előre meg volt hirdetve a diákokkal való találkozó, ezért már vártak bennünket. Én a középrégió csapatának vagyok a tagja, eddig jártunk Besztercén, Bethlenben és két szászrégeni középiskolában. Az tapasztaltuk, hogy a beszterceiek inkább a kolozsvári kar iránt érdeklődnek, a marosvásárhelyi kar a szászrégeni diákok érdeklődését keltette fel. A hallgatóinkat is bevontuk a kampánykörútba, mert szeretnék, ha a fiatalok személyes tapasztalatait is hallanák a végzős diákok. Egy interaktív bemutatóval készültünk, amely tulajdonképpen egy virtuális séta az egyetemen. Ezen kívül vittünk magunkkal felvételi tájékoztatót, és poénos, sapientiás motívumokkal ellátott lehúzósokat, amelyeket a diákok különösen élveztek” – mondta a közkapcsolati felelős.
A körút tovább folytatódik, november 19-én Gyergyóalfalu, Csíkdánfalva, Medgyes, Nagyszeben, Zilah, Szilágysomlyó, Szilágycseh, Nagybánya és Máramarossziget végzőseivel találkoznak a Sapientia képviselői. November 20-án Barótra, Brassóba, Négyfaluba, Nyárádszeredába, Szovátára és Erdőszentgyörgyre látogatnak a népszerűsítők, 21-én pedig Maroshévízre, Gyergyószentmiklósra, Gyergyóditróba, Sáromberkére és Marosvásárhelyre. A székelyudvarhelyi, marosludasi és dicsőszentmártoni végzősök 24-én hallhatnak az egyetemről, 25-én Székelykeresztúron, Marosvásárhely további középiskoláiban, Margittán, Nagykárolyban és Érmihályfalván folytatják útjukat. Zetelakán, Korondon, Szentegyházán, ismét Marosvásárhelyen, Szatmáron 26-án járnak a népszerűsítők, 27-én pedig Gyimesfelsőlokon, Csíkszeredában, Székelyhídon, Nagyszalontán és Nagyváradon. Az egyetem képviselői 28-án zárják körútjukat, ekkor Dévára, Nagyenyedre, Aradra, illetve Temesvárra látogatnak.
Becze Dalma

2014. november 19.
Kitartottak a népiskola oktatói
Idén hozzávetőleg hétszáz diákot oktat a Hargita Megyei Művészeti Népiskola, közel húsz településen, három- és ötéves képzéseken. Udvarhelyszéken tíz tanár több mint 150 tanulót képez ebben az évben – az oktatás folyamatos, annak ellenére, hogy a megyei önkormányzat alárendelt intézménye néha anyagi problémákkal is küzd.
Hargita megyében 19 településen rendelkezik tagozattal a 37 éves Hargita Megyei Művészeti Népiskola, a megyei önkormányzat alárendelt intézménye. Az udvarhelyszéki elméleti és gyakorlati oktatás Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron, Korondon, Székelyvarságon, Zeteváralján, Zetelakán, illetve Szentegyházán zajlik: a térségben főként zenei képzéseken vehetnek részt az érdeklődők, akiket mind a népi, mind a klasszikus zene és a dzsessz világába bevezetnek – a tanulók zongora-, szintetizátor-, fuvola-, klasszikusgitár-, trombita-, szaxofon-, klarinét- vagy vadászkürtórákon vehetnek részt három, illetve öt évig. Ezenkívül magas fokon elsajátíthatnak népi kézművesmesterségeket is, például a fafaragást.
Kicsik és nagyok, kezdők és haladók
A népiskola növendékeinek kétharmada iskolás, de vannak óvodások és felnőttek is – mondta el Péter Csaba, a kulturális intézmény vezetője, hozzáfűzve, az oktatás nagyjából délután zajlik, de a program rugalmas. A tanulóknak korra vagy előzetes felkészültségre vonatkozó kikötés tehát nincs – kezdőket és haladókat is tanítanak –, de a gyerekek és felnőttek csoportos képzése külön történik, hiszen a tananyagot más-más módon kell elmagyarázni a kicsiknek és nagyoknak – fejtette ki az igazgató. Hozzátette, a munka folyamatosan zajlott, bár az utóbbi időszak anyagi szempontból kissé nehéz volt a munkaközösségnek, ugyanis késtek a fizetések – mostanra azonban az oktatók megkapták bérüket.

2014. december 4.
Az egység újabb ideje
Véget ért a Mikó-ügy, legalábbis annak romániai szakasza. Bebizonyosodott, amit eddig is tudtunk: a román igazságszolgáltatás alkalmatlan rá, hogy ellássa a bírói hatalmi ágnak egy demokratikus államban betöltött szerepét. Hogy a jog betűjének jegyében és az igazságosság szellemében kimondja a végső szót vitás kérdésekben. Mert a Mikó-ügyben hozott ítélet, amely elorozza a kollégiumot jogos tulajdonosától, a jog szerint eljáró bizottság tagjait pedig felfüggesztett börtönbüntetésre ítéli, nemfelel meg sem a törvény betűjének–akit az ügy jogi részletei érdekelnek, alaposan felkészülhet a témából a www.13020.ro honlap monografikus, alapos tájékoztatásának köszönhetően –, sem az igazságosság szellemének. Azt üzeni, amit az említett honlap fejléce is rögzít: „bármit elvehetnek, bárkit bezárhatnak”. Kelemen Hunor megfogalmazásában: veszélybe került mindaz, amit az RMDSZ húsz év alatt elért.
Alku és jog
Nos, e kitétellel már lehetnek vitáink. Mert nem most került mindez veszélybe. Bírói tévedésnek számító ítéleteket eddig is hoztak. A román állam Erdély megszállása óta az igazságszolgáltatást használja gátlástalanul a magyarság megfélemlítésére, és ebben az 1989-es esztendő sem jelentett változást. Elég csak a zetelaki, oroszhegyi és kézdivásárhelyi elítéltekre utalni, amikor a székelységre nem alkalmazták a forradalmi cselekedetek vonatkozásában meghirdetett általános amnesztiát. A meglincselt milicistákkal nyilvánvalóan nem románságuk miatt végzett a felbőszült tömeg, hanem a Ceauşescu-korszakbeli kegyetlenkedéseik miatt. Erről világosan tanúskodik, hogy másutt is előfordult, hogy a forradalmi erőszak vetett véget a rendfenntartó erők túlkapásokról híres tagjai életének, de a meglincseltek között akadt magyar is, ugyanakkor a tisztességesen viselkedő román rendőröknek nem esett bántódásuk.
Hasonló a vásárhelyi pogrom ügye is. Ott a titkosrendőrség a román ortodox egyházzal közösen uszította a vásárhelyi magyarságra a feltüzelt és félrevezetett görgényvölgyi román parasztokat, majd a román bíróság a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélte el koncepciós perekben, sok esetben lábbal tiporva az eljárásjogot. A Mikó-ügy tehát csak egy ebben a sorban. Nehezebb a szőnyeg alá seperni, mint a korábbiakat, és kényelmetlenebbül érinti az RMDSZ vezetését, hiszen épp a közel húsz esztendeje folytatott politikája értelmét kérdőjelezi meg. Precedens értékű ügyről van szó, amely negatívan befolyásolhatja a visszaszolgáltatásra váró több száz egyházi ingatlan sorsát, hogy a már visszaszolgáltatottak újraállamosításának lehetőségéről ne is szóljunk.
Visszatérve Kelemen Hunor kijelentésére: a „veszélyt” az jelentette, hogy az RMDSZ vezetése feladta a közjogilag körbebástyázott kollektív jogokért folytatott harcot, feladta az önálló magyar érdekű külpolitikát, feladta az autonómiaprogramot, politikáját az engedmények kialkudására korlátozta. Volt politikai elemző és jogász – például Borbély Imre és Tamás Sándor – a kilencvenes évek első felében írt tanulmányaiban rámutat a jogok és engedmények közti különbségre. Az alkotmányjogi szinten kodifikált közjogi státust, amely egyben a perspektivikus fennmaradás reményével kecsegtet, nem lehet egyetlen bírói döntéssel megvonni – ellentétben a bármikor eltörölhető engedményekkel. Ezért kellett volna erre összpontosítania az RMDSZ-nek az utóbbi negyed évszázadban, nem pedig a kisstílű bukaresti alkudozásokra.
Iránykeresés
Nem most, hanem 1996. november 28-án került veszélybe a magyar jövő, amikor az RMDSZ SZKT zöld utat adott az alapszabályzat megtiprásával, puccsszerűen eljáró Operatív Tanácsnak arra, hogy mindenféle feltételrendszer nélkül folytasson koalíciós tárgyalásokat a román választások győzteseivel. Ettől kezdve nem lehetett az erdélyi kérdés nemzetköziesítésére, a koszovóihoz hasonló nemzetközi rendezés kikényszerítésére összpontosítani. Izsák Balázstól Tőkés Lászlóig valamennyi, Nyugatot megjárt autonomista politikus elmondhatja, mekkora kárt okozott e lépés a külpolitika síkján. Egyik oldalról, ha a székelység területi autonómiaigényével keresték meg a különböző nemzetközi fórumokat, a logikus válasz az volt, hogy az erdélyi magyarság által demokratikus választásokon masszívan támogatott RMDSZ kormányon van, másrészt a kormányzati szerepvállalás teremtette meg a modellértékű román kisebbségpolitika hamis mítoszát. Érdemes leszögezni, hogy Markó Béla, az RMDSZ korábbi elnöke is elismerte: a kormányzati szerepvállalással az RMDSZ lemondott az önálló külpolitika eszközéről.
Álságos most meglepődést színlelni. A helyes útra visszatérni viszont soha nem késő. Vannak, akik ezt meg is hirdették az RMDSZ-en belül. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester radikális hangütése teljesen indokolt, s ha ezt az RMDSZ hivatalos politikává emelné, a nemzeti autonomista tábornak erkölcsi kötelessége lenne azt támogatni. Mint ahogy közösen tüntetett valamennyi erdélyi magyar szervezet az Igazság napján, s mint ahogy közösen léptünk fel a Székelyföld területi autonómiája érdekében a Székelyek Nagy Menetelésén is, amelyet valamennyi, magát magyarnak mondó politikai erő támogatott, leszámítva Markó Bélát és Gyurcsány Ferencéket. S még akkor is ezt kell tenni, ha tudjuk, hogy az RMDSZ egyéni és klikkérdekekben gondolkodó, érték- és ideológiamentes képviselői, akik idén nyáron a kormányból kilépni akaró elnököt, Kelemen Hunort azzal alázták meg, hogy őt mondatták le miniszterelnök-helyettességről, de a szervezetet kormányon tartották, nem fognak belenyugodni a politikai irányváltásba. Már egyáltalán, ha sor kerül politikai irányváltásra.
Valóságkampány
Sajnos az utóbbi 18 évben nemcsak a nemzetközi tényezők pipálták ki az erdélyi kérdést a román nemzetstratégiai integrációs érdekeket kiszolgáló, a román vezetést külpolitikai nyomás alá helyezni nem akaró RMDSZ vezetés politikájának köszönhetően. Az RMDSZ-elit is kontraszelektálódott, klientúra- és patronázselv kezdett működni, a legitimáció nem alulról felfelé épül, hanem a lojalitáselvű kontraszelekció mentén felülről lefelé. A vezetés megkapja ugyan az alternatívanélküliség gondolatát és – a parlamentből való kiesés rémképét ügyesen sulykolva – a választásokon a magyar szavazatok többségét, innen viszont maga sáfárkodhat a román és a magyar állam által az erdélyi magyar közösségnek címzett forrásokkal, szabadon alakíthatja a szervezeten belüli nomenklaturális viszonyokat. Nem azoknak kedvezve, akik közösségszervezésben jól teljesítenek, hanem akik megfelelően kiszolgálják a vezetést.
Felettébb csekély az esélye az alapvető irányváltásnak, a brassói útra való visszatérésnek, de ha mégis sor kerül rá, az erdélyi magyar egység „demagóg” jelszava ismét hatékony fegyverré válhat. Egységbe tömörülve kellene hangunkat hallatni, felhívni a nemzetközi közösség figyelmét a velünk megesett jogtalanságokra.
Természetesen e valóságkampány nem szorítkozhat a Mikó kollégium ügyére. Szólni kell elpusztított műemlékeinkről, beolvasztott, ledöntött szobrainkról, a vissza nem szolgáltatott egyházi ingatlanokról, a csángók anyanyelvi oktatásának és misézésének problémáiról, az erőszakos ortodox terjeszkedésről, a székely zászló elleni harcról, a könyv- és pólóelkobzásokról, Wass Albert-megemlékezések szervezői ellen indított, szólás- és gondolatszabadságot meggyalázó eljárásokról. Egyszóval arról a módszeres román önkényről, amely nemzeti közösségünk életerejének megtörésére és a homogén román nemzetállam megteremtésére irányul. S mindezen törekvések egyetlen ellenszeréről: a többszintű autonómiáról.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. december 5.
Több mint kétezer gyermek szülei dolgoznak külföldön
Hargita megyében a tanintézetekbe járó gyermekek 4,4 százalékának dolgoznak külföldön a szülei, az esetek mintegy 15 százalékában mindkét szülő határon túl keresi a kenyeret. Az itthon maradt gyermekek iskolai teljesítménye gyakran romlik, előfordul, hogy rossz társaságba csapódnak vagy különböző lelki problémák jelentkeznek náluk.
A Hargita megyei tanfelügyelőség adatai szerint a jelenlegi tanévben Hargita megyében összesen 2380 óvodás, elemista, felsős, középiskolás és szakiskolás gyermek szülei dolgoznak külföldön. A legtöbb érintett az elemisták között van, 660 elemi iskolás gyermek szülője vállalt külföldön munkát. 338 óvodást, 627 felső tagozatost, 653 középiskolást, 102 szakiskolást érint még a jelenség. Ők összesen a megyebeli diáklétszám 4,4 százalékát teszik ki. Többségüknek az apja dolgozik külföldön, az esetek 57,9 százalékában ő az, aki külföldön keresi a betevőt. Nem ritka azonban az sem, hogy az anya vállal munkát külföldön, az esetek 26,9 százalékában van ez így. Kisebb arányban, 15,1 százalékban az is előfordul, hogy mindkét szülő határon túl dolgozik.
A szülők Angliában, Németországban, Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban, Ausztriában, Hollandiában, Kanadában, Belgiumban, Svédországban, Magyarországon, Egyiptomban, Cipruson, Írországban, Finnországban, Norvégiában, Portugáliában, Irakban, Csehországban dolgoznak.
Az itthon maradt gyermekekre legtöbb esetben a nagyszülők vigyáznak, de van, akit nagynénjénél, nagybátyjánál, a szülők barátainál helyeztek el. Olyan eset is akadt, amikor a nagyobb testvér vigyázott a kisebbre. Az is előfordult, hogy a gyermek egyedül maradt otthon, így végül gondozásba vették, gyermekotthonba került.
A legtöbb érintett gyermek Balánbányán van, a Geo Bogza Általános Iskolának 108, a Liviu Rebreanu Szakközépiskolának 81 ilyen diákja van. Sok gyermek szülei dolgoznak még külföldön Parajdról, Maroshévízről, Gyergyóremetéről, Csíkszeredából, Gyergyóditróból, Székelykeresztúrról, Székelyudvarhelyről, Zetelakáról.
Bartolf Hedvig, Hargita megye főtanfelügyelője pénteken sajtótájékoztatón kifejtette, idén nőtt azon gyermekek száma, akik szülei külföldön dolgoznak. Lucica Erdei tanfelügyelővel közösen ismertette, felmérték a helyzet, munkacsoportot hoztak létre és intézkedési tervet dolgoztak ki az egyedül maradt gyermekek támogatására. Az akcióterv indoklásában rámutatnak, az itthon maradt gyermek elhagyásként élheti meg a vele a történteket, ez bizonytalanság-érzethez, depresszív állapothoz, agresszív vagy indifferens magatartáshoz vezethet, csökkenhet a gyermek koncentrálóképessége, elveszítheti érdeklődését a tanulás iránt, romolhat iskolai teljesítménye, elszigetelheti magát a többiektől, nem talál motivációt. Kialakulhatnak magatartási zavarok, rossz társaságba keveredhet, ami nyomán fokozódhat az iskolaelhagyás veszélye is. Úgy látják, a külföldön dolgozó szülők gyermekeinek speciális igénye van az érzelmi támogatásra, egyéni megközelítésre van szükség esetükben és tanácsokkal kell őket segíteni.
A külföldön dolgozó szülők gyermekeinek megsegítésére tervezett intézkedések keretében tanév végéig a megyebeli tanintézetekben többek között tanácsadást nyújtanak az érintett gyermekeknek és azoknak is, akik gondjaira őket bízták. Különböző, a közösségi érzést erősítő iskola utáni tevékenységekbe vonják be az érintett iskolásokat.
R. Kiss Edit

2015. február 4.
Meghonosítják a néptáncot – Gálaesttel zárják az udvarhelyszéki táncházkaravánt
Nagyszabású gálaesttel zárja az idei táncházkaravánt az Udvarhelyszéki Ifjúsági Egyeztető Tanács (UIET) és a máréfalvi rozetta ifjúsági egyesület a hétvégén Székelyudvarhelyen.
A néptáncos mulatságsorozat nyolc helyszínen körülbelül ezer érdeklődőt vonzott – a program idei, azaz harmadik kiadása keretében főként a gyerekek megszólítására törekedtek a szervezők. Mint mondták, rendkívül sikeresnek bizonyult a táncházsorozat, amely tavaly december 5-én indult udvarhelyszéki útjára.
Az első mulatságot Szentegyházán tartották, majd Zetelakán, Vágásban, Agyagfalván, Homoródszentpálon, Székelyszenterzsébeten, Oroszhegyen és Farkaslakán rophattak főként széki táncokat a népi kultúra kedvelői. „A helyszínek többségén néptáncoktatással egybekötött gyerek- vagy ifjúsági táncházakat tartottak, és minden helyszínen valamiért emlékezetes volt a mulatság” – számolt be András Loránd programfelelős.
Mint elmondta, az immár harmadik kiadást megért karaván célja a táncház minél szélesebb körben való népszerűsítése – akár „visszatelepítése” a falvakba. A szervezők ugyanis bevontak a karavánba olyan településeket is, amelyekben nem terjedt el a néptáncmozgalom. Idén például Vágás is szerepelt a helyszínek között, ahol nemrég alakult újra a néptánccsoport, ám ehhez képest sok fiatalt sikerült mozgósítaniuk.
„Ismét bebizonyosodott, hogy a térségnek szüksége van egy ilyen rendezvényre, hiszen sok fiatal nem találkozik élő népzenével” – mondta el András Loránd, hozzáfűzve, a szervezők a lehető legtöbb érdeklődőnek szeretnék megmutatni, hogy a népzenét nemcsak hallgatni lehet, hanem kitűnő szórakozási lehetőséget nyújthat, sőt „csajozni is lehet vele”.
A karaván záróakkordjaként a székelyudvarhelyi Filharmónia Teremben (volt Stúdió mozi nagytermében) február 7-én, szombaton este hét órakor szerveznek gálaműsort, amelyen felnőttek és gyerekek alkotta udvarhelyszéki néptánccsoportok, illetve távolabbról érkező tehetségek is közreműködnek.
A gálaműsort kosaras táncház követi a Márton Áron Ifjúsági Házban – zenész-házigazda a Kedves zenekar. A szervezők felkérnek mindenkit, hogy az este tíz órakor kezdődő mulatságon fogyasztásra szánt enni- és innivalót kosárban hozzák – hangsúlyozta András Loránd, hozzáfűzve, csütörtökig asztalt is foglalhatnak az érdeklődők a 0740-127412-es telefonszámon. A gálaestre és a kosaras táncházra is díjtalan a belépés.