Orosz fenyegetés a romániai rakéták miatt
Újabb fenyegetést fogalmazott meg Oroszország a NATO által Romániába és Lengyelországba telepíteni kívánt rakétavédelmi rendszer miatt.
„ Moszkvát rendkívül aggasztja a NATO antiballisztikus rakétarendszereinek Romániába és Lengyelországba telepítése, amit tilt a közepes hatótávolságú nukleáris eszközök korlátozását kimondó egyezmény (INF)" – közölte az orosz külügyminisztérium, leszögezve: Moszkva lépéseket tesz az önvédelem érdekében. „Az antiballisztikus rakétarendszerek telepítése egyértelműen Oroszország ellen irányul" – áll az orosz külügy éves jelentésében, amelyről kedden este számolt be a Sputnik hírügynökség. A jelentés leszögezi: Moszkva minden intézkedést megtesz a biztonsága szavatolása érdekében.
Oroszország már több ízben is hangot adott azon álláspontjának, miszerint a dél-romániai Olt megyében található Deveselu légi támaszponton telepített rakétaütegek megsértik az INF-szerződést. Az INF-szerződés (Intermediate-Range Nuclear Forces Treaty, azaz „közepes hatótávolságú nukleáris erők szerződése") katonai szerződés volt az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között, amelyet Washingtonban írt alá Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov a SZKP főtitkára 1987. december 8-án. A szerződés földi indítású hagyományos és nukleáris robbanófejekkel felszerelt közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákról és robotrepülőgépekről rendelkezett. A hatótávolságot 500–5500 km-ben (300–3400 mérföldben) határozták meg.
Mint ismeretes, az Egyesült Államok a NATO égisze alatt olyan rakétavédelmi rendszert kíván Európába telepíteni, amely a hivatalos indoklás szerint a Közel-Keletről indított rakétatámadások elhárítását szolgálná. A 2011-ben aláírt amerikai–román megállapodás értelmében a rendszer részeként az Olt megyei Deveselun elfogórakéta-ütegeket telepítenek. Moszkva szerint ugyanakkor a rendszer arra is alkalmas, hogy gyengítse az orosz csapásmérő eszközök elrettentő erejét.
Az európai rakétavédelmi rendszer első szakaszát 2012-ben nyilvánította harcképesnek a NATO: ez egy Törökországban működő csúcstechnológiás radarrendszert, az SM-3-as elfogókkal felszerelt, a Földközi-tengeren állomásozó amerikai fregattokat foglalja magában. A második szakaszban (2016-ban) Romániában, a harmadikban (2018-ig) Lengyelországban állítanak hadrendbe elfogó rakétákat.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)

Aki lelket lehel a formába
A fazekasságban benne van a víz, levegő, tűz
Április 26-án, a szellemi tulajdon világnapján Szathmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Egyesület elnökének, Páll Ágoston korondi fazekasról szóló könyve bemutatójával tisztelgett a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum az alkotók és művészek munkássága előtt. A rendezvény a szerző és a főszereplő részvételével zajlott, az intézmény Bartók Termében.
A korondi fazekasság jellegzetes székely hagyományra alapul, ezt a tudást azonban könyvből nem lehet elsajátítani, mert apáról fiúra száll évszázadok óta, vagyis közvetlen kapcsolatok útján terjed, s ezért a szellemi örökségünk részét képezi.
Páll Ágoston azon korondi fazekasok egyike, aki felmenői mesterségének fortélyait nemcsak elsajátította és több évtizede műveli, hanem tovább is adta. Éppen ezért 2011-ben jól megalapozottan tüntették ki az Unesco Élő Szellemi Örökség díjával – vélekedett Szőcsné Gazda Enikő néprajzos muzeológus, a könyvet és annak főszereplőjét méltató beszédében.
A szakembertől továbbá azt is megtudhattuk, hogy Korond Románia legismertebb fazekastelepülése, melyet már az 1616-os feljegyzésekben is a fazekasmesterséget űző helységként tartottak számon. Igazán híressé azonban a 18–19. században vált, a homokkal soványított agyagból készült főzőedényei és borvizes korsói által. Ezek keresletéhez viszont az egyszerűségükön és tartósságukon kívül, az elkészítőik kereskedelmi tevékenysége is hozzájárult, ugyanis termékeiket messzi földre elhordozták. Tudásuk magas színvonalát jelzi például, hogy az akkor ritkaságszámba menő 2 vékás, vagyis a kis híján 50 literes fazekat is el tudták készíteni.
A másodikként felszólaló szerző nem rejtette véka alá, hogy Páll Ágoston életútjának és tevékenységének a megírásával példát szeretett volna másoknak is állítani kitartásból, küzdeni tudásból és az értelmes munka szeretetéből. Mindezen tulajdonságok nélkül ugyanis véleménye szerint, a népművészet terén még a tehetség birtokában sem lehet igazán értékeset és maradandót alkotni.
A kötet szerkezetileg 3 részre tagolt. Az első tulajdonképpen a főszereplőnek az író kérdéseire adott válaszaira alapuló önvallomás, melyből tudomást szerezhetünk felmenőiről is. Közülük Páll Ferenc (1838–1887) nevű dédnagyapja már szabad székely és fazekas volt, amint arról a fennmaradt írások is tanúskodnak. Édesanyja vele együtt tizennyolc gyermeket hozott a világra, viszont a felnőttkort csak kilencen érték meg. A második a sajtó tükrében mutatja be a fazekasmestert, és a harmadik a rendezvényeket sorolja fel, melyeken Bukaresttől, Budapesten át Washingtonig részt vett, illetve a neki adományozott díjakat és elismeréseket.
Az utolsóként szóra emelkedő népművész személyében egy tetőtől talpig székely mesterembert ismerhettünk meg. Olyan személyt, aki nemcsak magatartásával, a keze alól kikerülő remekművekkel, hanem mélyenszántó és ízes nyelven megfogalmazott gondolataival is felhívja magára a figyelmet. Hivatásként gyakorolt szakmájáról pedig így vall: „A fazekasságban benne van a víz, levegő, tűz. A fazekasság teremtő erő. Az agyagból új forma születik, kézzel formáltan. Aztán a fazekas kiégeti, hogy lelket leheljen belé.”
Bedő Zoltán
Szathmári Ferenc: Páll Ágoston a korondi fazekas /Romániai Magyar Népművészeti Szövetség, 2016/
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sikertelen az a társadalom, amely nem bízik polgáraiban - beszélgetés Kelemen Hunorral
kérdezett: Kertész Melinda
Az RMDSZ elnökét a belpolitikában új erőre kapott és egyre erősebben érezhető magyarellenesség kapcsán kérdeztük.
Egyre gyakrabban nyújtanak be a parlamentben olyan tervezeteket, amelyeknek a címzettje burkoltan vagy kevésbé burkoltan a magyar közösség. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ezek a jogszabálytervezetek lassan nem magánakcióba menő törekvések: a román törvényhozók tucatjai írják alá ezeket.
Egyre gyakrabban születnek a magyar közösségi szimbólumok ellen bírósági határozatok, és amikor éppen nem az ingatlan-visszaszolgáltatást gátolják, akkor a székelyföldi elöljárók ellen az igazságszolgáltatás eszközeivel lépnek fel.
A december 1-jei kézdivásárhelyi történések azt mutatják, hogy a hatóságok – a hírszerzés, az ügyészség – attól sem riadnak vissza, hogy a show-műsor, a látványosság eszközét is bevessék. A parlament pulpitusától pedig legionárius költők sorait szavalják, a PNL egy legionárius nézeteket valló főpolgármester-jelölttel rukkolt elő – igaz, vissza is vonta, de ezzel az esetet nem tette meg nem történtté. Persze, mondhatnánk azt, hogy választási év van, azonban ezt a kisebbségellenes trendet jó ideje a mainstream politika sem „szégyelli” diskurzusába beépíteni. Az utóbbi időszakban szinte kivétel nélkül minden RMDSZ-rendezvényen elhangzik: megrendült a magyarok biztonságérzete. Az új kisebbségellenes hullámról, okairól és az elmozdulási lehetőségekről Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével beszélgettünk.
- Hogyan értelmezhető ez a hangulat a román állam viszonyulását tekintve: a román hatóságok az RMDSZ megerősödésétől tartanak, és erre érkezik a válasz, vagy ellenkezőleg, inkább az az oka a támadásoknak, hogy úgy érzik, megtehetik, mert meggyengült az érdekképviselet?
Kelemen Hunor: – Szerintem nem az a kérdés, hogy ők azt érzik, hogy meggyengült vagy megerősödött az RMDSZ, mert mindkét állításra lehet érveket találni: arra is, hogy erősebb, mint máskor, és arra is, hogy gyengébb. A 2012-es választások után 120 emberrel lett magasabb a parlament létszáma, ennek következtében az RMDSZ parlamenti súlya lecsökkent. Ez az egyik ok, a másik az, hogy nem vagyunk kormányon, s bár ez a saját döntésünk volt – de emiatt egyesek szemében gyengébbnek tűnhet az RMDSZ, de nem gyengébb.
Másrészt pedig az RMDSZ az összes támadást, amit az elmúlt 10 évben innen vagy onnan ellenünk intéztek, nemcsak, hogy túlélte, hanem bizonyos értelemben, azt gondolom, meg is erősödött.
Másrészt folyamatban van egy újratervezés, egy fiatalítás, nagyon sok új ember jön be, harmadrészt, a nemzetközi kapcsolatainkat újravettük, újragondoltuk és megerősítettük. Ez, azt gondolom, hogy az RMDSZ súlyát megemelte, erősebbé tette az RMDSZ-t, hogyha csak a washingtoni látogatásainkra és az azt követő történésekre gondolok, akkor az már elegendő érv lenne, de ez igaz akkor is, ha az európai, különböző szintű kapcsolatépítési próbálkozásainkat és eredményeinket nézzük a FUEN-en keresztül – hiszen a FUEN-ben alelnökünk van, ilyesmi nem volt az előző huszon-akárhány évben. Bár a polgári kezdeményezésünk a luxemburgi bíróságon várja a tárgyalást, mégiscsak fel tudtunk mutatni egy olyan szolidaritást az őshonos kisebbségek között, amelyre nem volt példa az elmúlt negyed században, illetve Brüsszelben különböző szinteken, parlamentben, bizottságokban folyamatosan jelen vagyunk az erdélyi magyar közösség problémáival, akár a visszaszolgáltatásról, akár a közösségi, kollektív jogokról, autonómiáról, nyelvhasználatról, oktatási problémákról beszélünk és vannak partnereink. Tehát nem ez az igazi kérdés.
Az igazi kérdés az, hogy Románia az Európai Uniós csatlakozást követően és azt követően, hogy az Amerikai Egyesült Államokkal megerősödött a stratégiai partnersége, amit mi magunk támogattunk, mert úgy éreztük, és úgy érezzük, hogy biztonságpolitikai szempontokból még mindig az Egyesült Államok jelent garanciát arra, hogy ne sodródjon Románia az orosz érdekszféra irányába. De hát ez annyira megerősítette Romániát, hogy úgy gondolták egyesek, hogy ennek a partnerségnek az ernyője alatt megengedhetnek maguknak bármit. Én inkább ezt az értelmezést tartom helyesnek.
Fokozatosan próbálkoznak, újabb és újabb kísérletet tesznek arra, hogy visszavonják azokat a kisebbségi jogokat, amiket a román politikusok jelentős része engedménynek tekint. Nem szeretnék általánosítani, nem azt mondom, hogy a román politika összességében, de egy jelentős számú román politikus úgy gondolta, hogy engedményeket tettek a magyaroknak akkor, amikor a NATO-csatlakozás, az EU-csatlakozás előtt a kisebbségi és nyelvi jogok területén elfogadtak egyébként jó és fontos szabályokat. Úgy vélik, hogy most ezeket az engedményeket vissza lehet venni, mert nincs elvárás, kész, bejutottunk az elit klubba, az Észak-Atlanti Szövetségbe, az Európai Unióba, és ha már bent vagyok, szankció nem létezik az ejnye-bejnyén kívül, és megengedhetjük magunknak, hogy ezeket az engedményeket immár lenullázzuk.
Én inkább ezt az olvasatot tartom helyesnek, erre a konklúzióra jutottam, nem ebben az esztendőben, hanem tavaly-tavalyelőtt, ezt megfogalmaztam, és ezért is tartottam aggályosnak mindazt, ami történik. Az igazságszolgáltatás döntéseit beszélünk – és ez az egyik szelete a történetnek, beleértve a Mikó-ügyet, de beleértve a nemzeti kisebbségek szimbólumhasználatának tiltására vonatkozó bírósági döntéseket is – végrehajtják minden rendszerben. Egy politikus a bírósági döntésekkel egy rendszerben nem tud mit kezdeni.
Másrészt pedig a törvénykezdeményezések – akár egyéni, akár csoportos kezdeményezések – mindkét irányból jönnek: jön a liberálisoktól is és a szociáldemokratáktól is, ne legyünk naivak, ne gondoljuk azt, hogy egyik vagy másik helyen nagyobb empátiával figyelnek ránk. Esetleg vannak olyan politikusok, egyének mindkét pártban, akik nyitottabbak, de összességében, ha az összképet nézzük, akkor gond van. Nyilván, ilyen törvénytervezetekkel tele van a parlament, az összképpel van a baj.
Mert ha csak az ingatlanokkal lenne a probléma, ha csak a Mikó-ügy lett volna, akkor azt mondanánk, és mindenki így értelmezné Washingtontól Brüsszelig és Budapestig, hogy ez egy egyedi eset. Ha csak a nyelvi jogok esetében lett volna valami, vagy csak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tekintetében nem alkalmaznák a törvényt, de minden jól menne egyébként, akkor azt lehetne mondani, hogy ez egy egyedi eset, nézzük meg. Viszont itt az összkép romlott el, mert minden egyes területen látszik a visszarendeződés szándéka, illetve azok a kezdeményezések, amelyek arra vonatkoznak, hogy amit el lehetett az első húsz-egynéhány évben érni, azt most próbálják visszavenni.
Ezért mondom azt, hogy a erdélyi magyar embereknek a biztonságérzete rendül meg akkor, amikor az etnikai kérdésekről, az identitáshoz való jogról beszélünk egyrészt, másrészt pedig a kisebbség-többség viszonyt az a bizalmatlanság jellemzi, ami nem tesz jót hosszútávon sem a többségnek, sem a kisebbségnek. - A bizalom és a biztonság hiányára az RMDSZ egyre gyakrabban tesz utalást a kampányrendezvényein, a kampány kulcsszavaivá avanzsáltak. Miért fontosak ezek a kulcsszavak a szövetségnek? – Egy amerikai filozófus a bizalomra utal, amikor a sikeres társadalmakról beszél. Bizalomra épülnek a gazdasági értelemben vett sikeres társadalmak. Például Japán vagy Németország a bizalomra épül, és a bizalom határozza meg a társadalmon belüli viszonyokat. Minden olyan társadalom esetében, amely hosszútávon sikertelen, amely bizonytalan, ez arra a bizalomhiányra vezethető vissza, amely a társadalmat jellemzi, akár az egyének, akár kisebb-nagyobb csoportok között. Ha nincs bizalom, nem lehet egy társadalom sikeres, és a bizalom alapja a biztonság. De ez igaz az egyszerű emberi, baráti, családi kapcsolatokra is: amelyik nem bizalomra épül, az előbb-utóbb szétesik, megszűnik, nem fog működni. És ez igaz a táradalomra is, és ebből kell kiindulni.
Ezért mondom azt, hogy a többség-kisebbség viszony rendezése hosszútávon másképp nem képzelhető el, csak ha egymásban megbíznak. Akkor bíznak meg egymásban a románok és a magyarok, ha egy pillanatig sem érzik azt, hogy a másik el akar tőlük valamit venni. Sem Erdélyt, sem a boldogulásukat, sem a szabadságukat, és én azt gondolom, hogy ezt milliószor bebizonyítottuk, elmondtuk, de még mindig létezik ez a bizalmatlanság a többségi társadalom részéről.
Illetve ha a magyarok elhiszik, hogy a románok nem akarják asszimilálni őket, nem akarják az etnikai identitásuktól megfosztani, és erre, ugye, még nem kaptak elég garanciát, mert volt egy hosszú, több, mint negyven esztendős diktatúra, ami egészen határozottan arra törekedett, hogy a másságot megszüntesse, és egy homogén etnikai államot hozzon létre. Az elmúlt 25-26 esztendőben pedig volt példa arra, hogy elindultak a dolgok jó irányba, de megakadtak, és az emberek kollektív emlékezetében rögzült, hogy hányszor próbálkozott a román állam azzal, hogy az etnikai biztonságukat megkérdőjelezze.
Most nem abban az időszakban vagyunk, amikor a bizalom visszaállításának, megerősítésének kísérletét látnánk, hanem pont ellenkezőleg, a leépítését látjuk mindazon keresztül, ami körülöttünk, velünk történik néhány esztendeje.
- Nem hagyhatjuk ki a PNL legutóbbi próbálkozásait, amikor szélsőséges, nacionalista tömegeket akart a szavazótáborának részévé tenni. Ez a választási kampány számlájára írható csupán, vagy a választások után is folytatódhat ez a tendencia? A kampányfogáson túl komolyan gondolja ezt az irányt a Nemzeti Liberális Párt?
- Ma nem lehet jósolni, hogy a választások után mi lesz. Azt látni lehetett, hogy a szociáldemokrata párt néhány esztendővel ezelőtt a Nagyrománia Pártot integrálta. A PSD számos politikusa a PRM-ből jön, de a liberális pártban is megtalálhatóak ezek az emberek. A liberális párt teljesen tévesen arra a következtetésre jutott, hogy akkor veheti fel a versenyt a PSD-vel, ha ő maga is hasonló retorikát folytat. Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy a volt demokrata pártban (PD, PDL) és a volt liberális pártban mindig voltak hasonló tendenciák a 90-es évek második felében és a 2000-es években is, de ezek soha nem voltak uralkodó eszmék. Volt arra példa, hogy a PSD a PRM-vel, az akkor még vezérként jelen levő Vadim Tudorral kötött megállapodást, abból egyértelműen látszik, hogy mire számítottak. Másrészt Traian Băsescu 2004-ben a Nagyrománia Párt szavazataival nyerte meg a választást, tehát azt láthatjuk, hogy mindkét oldalnak van kapcsolata a szélsőségesekkel.
A legnagyobb probléma akkor van, amikor ez a hangulat az egész pártot eluralja, és a liberálisok olyan politikusokat próbálnak bekebelezni, magukhoz vonzani, akik a két világháború közötti nagyon rossz ideológiai hagyományhoz, a legionárius hagyományokhoz nyúlnak, amely nemcsak kisebbségellenes, hanem antiszemita, szélsőséges, és minden benne van abból, ami tragédiához vezetett a múlt században. Ha ők ezzel a retorikával mennek tovább, akkor a választók 70%-a ezt fogja hallani, és ez előbb-utóbb visszhangra talál a társadalomban. Ez a legnagyobb kockázat.
Nagyon fontosnak tartom azt a döntést, hogy ők végül Marian Munteanuról lemondtak, és nem őt indítják főpolgármesternek Bukarestben, de nem elegendőnek. Ez ugyanis azt mutatja, hogy a párton belül vannak olyanok, nem is kevesen, akik el tudják képzelni, hogy a liberális párt ideig-óráig egy ilyen retorikát, ideológiát, attitűdöt a magáévá tegyen. Ezzel az a baj, hogy ha egyszer erre a pályára ráálltál, akkor nagyon nehéz erről leszállni. De azt, hogy ez az irány a választások után ki fog-e tartani, nem tudom megmondani, csak remélni tudom, és bízni abban, hogy nem.
- Milyen kiutat lát az RMDSZ ebből a fokozódó magyarellenes hangulatból?
– Az RMDSZ egyrészt fenntartja a párbeszédet azokkal a politikai szereplőkkel, akikkel érdemes, függetlenül attól, hogy melyik oldalon vannak, és nem engedi, hogy elszigeteljék: az elmúlt évtizedekben mindig volt erre kísérlet, szándék.
Másrészt figyel arra, hogy fenntartsa az erdélyi magyar közösségnek azt a fajta ébrenléti állapotát, ami szükséges ahhoz, hogy a közösségi szolidaritás megmaradjon. Mert azt látni kell, hogy ha a dolgok egy kicsit jó irányba kezdenek menni, akkor az emberek hajlamosak azt hinni, hogy most már baj nem történhet. És amikor a baj kezd megtörténni, még mindig nem hiszik el, csak akkor ébrednek fel, amikor tragédia van.
Amikor mi azt mondjuk, hogy rossz irányba megy az ország, azt nem azért mondjuk, hogy mi a sérelmeinket felsoroljuk. Azt akarjuk felmutatni mindenkinek, a románoknak, magyaroknak, és a nemzetközi partnereinknek is, hogy Románia tér le a jó útról, a jogállamiság útjáról. Ha megnézzük az árnyékjelentést, annyi példa van benne, hogy nem lehet azt állítani, hogy egy-két baleset történt az elmúlt öt-hat évben, azt lehet látni, hogy egy tudatos, vagy tudatosnak tűnő jogsértés-sorozat az, ami egy rossz összképpé összeállt.
- Az a tény, hogy a SRI egyre inkább jelen van a Székelyföldön, hogyan hat azokra a dolgokra, amelyek a többség-kisebbség viszonyát meghatározzák?
– Legalább két dolgot érdemes tisztán látni. Mi, akik Székelyföldön élünk, tapasztaljuk, érezzük, látjuk ezt. De az egész országban ez van egyébként, bár lehet, hogy a Székelyföldön inkább érezhető. Akár egy kis rendezvényen is egyértelmű, hogy ott vannak, lefilmeznek. Tudják a szervezők, tudjuk mi is, hogy ki az, aki nem a sajtónak, nem nekünk rögzíti, filmezi az eseményeket.
Másrészt, ha megnézzük a szolgálat költségvetését, és arányosan összehasonlítjuk a brit, a franciaországi vagy a németországi belügyi hírszerzés költségvetésével, akkor azt látjuk, hogy Romániában arányaiban nagyobb költségvetésről beszélhetünk. Ez azt mutatja, hogy nagyobb létszámmal, nagyobb figyelemmel próbálják ellenőrizni a társadalmat. Ezt nem lehet cáfolni.
A legnagyobb probléma az én megítélésemben az, hogy egyrészt az erdélyi magyar közösségnek ez a megerősített jelenlét is azt bizonyítja, hogy a román állam nem tekinti partnernek, hanem problémának, rizikófaktornak, kockázati tényezőnek tekinti, és folyamatosan az ellenőrzése alatt akarja tartani. De ugyanezt teszi a román társadalom tagjaival is. A román társadalom igazi nagy gondja az, hogy az állampolgárait az állam nem tekinti partnernek, hanem egy olyan entitásnak tekinti, amely ki kell szolgálja az államot, és az államnak cserébe nem kell neki semmit adnia. Az állam polgárait olyan bűnözőnek tartja, akiről meg van győződve, hogy hibázott, bűnt követett el, és még nem kapta el, de ez csak idő kérdése. A magyar közösségre nézve ez fokozottan érvényes, és ezt tartom a legnagyobb problémának.
Ezt a viszonyulást elárulta az a közbiztonsági stratégia is, amelyet ezelőtt egy évvel közvitára bocsátott, és amely kiverte a biztosítékot nálunk is és másoknál is, aztán néhány hónap múlva vissza is vonták a belügyminisztérium honlapjáról. Ebben a dokumentumban egy az egyben le volt írva, hogy az erdélyi magyar közösség törekvései kockázatot jelentenek a közbiztonságra. Ha egy ilyen stratégiában ezt leírják, és a közvitára bocsátott változatban ez megjelenik, akkor az, amit én mondok, ezzel alátámasztható. Én ezt látom a legsúlyosabbnak, a legnehezebben megváltoztathatónak. És itt ismét a bizalomhoz térünk vissza: hogy a román állam kockázati tényezőnek tekinti a kisebbségeket, elsősorban a romániai magyar kisebbséget.
Transindex.ro

Láng Gusztávot díjazták a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten
Hivatalosan csütörtök délután nyitották meg a Fogoly utcában a 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhetet, amely vasárnapig várja az érdeklődőket a vásárra, író-olvasó találkozókra, színházi előadásokra és koncertekre.
Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke a megnyitón bejelentette, hogy a Kolozsvár Társaság díját idén Láng Gusztáv irodalomtörténésznek adományozzák, aki pályafutását Kolozsváron kezdte, évtizedekig volt a kincses városban egyetemi tanár. Kántor kiemelte, hogy Láng „könyves ember”, többek között neki is nagy szerepe volt abban, hogy sajtó alá rendezték Dsida Jenő összes versét.
Az eseményen beszédet mondott többek között Horváth Anna alpolgármester, Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke és Markó Béla szenátor, költő is. Mile Lajos kolozsvári főkonzul arról beszélt, hogy a modern kommunikációs eszközök nagyon fontosak, de a technika sebessége megfoszt minket az olvasás élményétől. „A könyvek a barátaink” – fogalmazott Mile.
A rendezvény idei főtémája Tamási Áron közösségi szerepvállalása az író halálának 50. évfordulója apropóján. Szintén kiemelt rendezvénynek szánják a Szilágyi Domokos-megemlékezést a költő halálának és az Öregek könyve megjelenésének negyvenéves évfordulója alkalmából. Az önálló kötetben kiadott hosszúköltemény most először románul is megjelent, a Kriterion Könyvkiadó kétnyelvű könyvben jelentette meg az Öregek könyvét.
Ehhez kapcsolódva fordítói kollokviumot is szerveznek, az írók közül pedig Varró Dániellel, Péterfy Gergellyel, Farkas Wellmann Endrével és Magyari Tivadarral is találkozhatnak az érdeklődők. Az idei könyvhét vasárnap este 8 órától a Hangzó csoda elnevezésű közösségi versmondással ér véget. A verskedvelők ezúttal Szilágyi Domokos néhány költeményét olvashatják fel közösen a Fogoly utcában.
A könyvhétnek egyébként idén nulladik napja is volt a kolozsvári magyar főkonzulátus közreműködésének köszönhetően: Mile Lajos főkonzul vendége Kulin Ferenc József Attila-díjas irodalomtörténész, a Budapesten 1971 és 1983 között megjelent Mozgó Világ utolsó főszerkesztője volt szerda délután. Kulin Ferenc többek között arról beszélt, hogy a magyarországi értelmiséget megosztó népi-urbánus ellentétet a kommunista hatalom szándékosan gerjesztette, azért, hogy elejét vegye az 1956-os szabadságharchoz hasonló összefogásnak, ezen a művileg gerjesztett ellentéten próbált felülemelkedni a Mozgó Világ folyóirat, amíg be nem tiltották.
Elmondta: annak ellenére, hogy a folyóirat folyamatos ideológiai kontroll alatt működött, mégis szinte minden lapszámba került „valami botrányos”. Akkoriban a lap munkatársai nagyon bátornak hitték magukat, de később kiderült, amiatt engedte őket az Aczél György által irányitott kommunista kultúrpolitika dolgozni, mert a 70-es években a kádári Magyarország külföldi hiteleket vett fel, a nyugati hitelezők pedig feltételként szabták meg, hogy a hatalom engedjen teret a sajtószabadságnak.
Mint részletezte, Aczél Györgyék dilemmáit az okozta, hogy megpróbáltak kettős játékot játszani, azaz egyszerre megfelelni Washingtonnak és Moszkvának, előbbinek a Mozgó Világon keresztül szerettek volna imponálni. Ennek persze az lett az eredménye, hogy a szerkesztőség felbátorodott, és egyre radikálisabb hangot kezdtek megütni, tudatosan feszegették a rendszer tűréshatárát. Ennek eredményeként 1983-ban betiltották a Mozgó Világot.
Kulin Ferenc elmondta: az úgynevezett népi és urbánus írók közti kibékíthetetlen ellentét csupán mítosz volt, a Mozgó Világ például alkalmatlan volt arra, hogy ezt a mítoszt fenntartsa, miközben Aczél György megpróbálta szítani az ellenségeskedést. Kifejtette: a Mozgó Világ betiltása a későbbi politikai folyamatokra nézve kedvezőtlen hatással volt, ugyanis 1987-ben, a rendszerváltást megelőző lakiteleki találkozón a népi-urbánus ellentét sokkal erősebb volt, mint valaha azelőtt. A megosztottság mérgező hatása a későbbiekben is éreződik. Kulin szerint az értelmiségi mítoszok harca miatt csúszott félre a magyarországi rendszerváltás, ez eredményezte a klikkesedést, az elitcsoportok közötti gyűlölködést.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Amputáció és elvesztett illúziók – avagy Trianon újratöltve
„Erdély határai megtámadhatatlanokká váltak, ezzel a román delegáció elérte legfőbb célját” (Tatarescu román külügyminiszter)
Hetven éve május elején egy végzetes döntés tartotta lázban a magyar közvéleményt. Párizsban összeült négy nagyhatalom külügyminisztere, hogy döntést hozzon a világháborúban vesztes Magyarország és Románia területi vitájában.
A párizsi Luxemburg-palotában 1946. május 7-én rendezett négyhatalmi konferencián Molotov szovjet külügyminiszter elnökölt, és a nagy kerek asztal körül ott ült Byrnes amerikai, Bevin brit és Bidault francia külügyminiszter. Mellettük tanácsadók gondterhelt arccal, az asztal körül fontoskodó titkárok. A kép azt sugallja, hogy megfontolt döntés születik, pedig erről szó sem volt. A Romániát és Magyarországot egyaránt megszállva tartó Szovjetunió már régen döntött. Maradtak a trianoni határok. A három nyugati hatalom képviselői érdekteleneknek mutatkoztak. Byrnes egy ideig még lebegtette azt a véleményt, hogy esetleg a két állam tárgyalhatna hogy „csökkentsék az idegen uralom alatt élők számát”, de hamar ejtette a javaslatot. Mosta kezeit. Így eldőlt, hogy a trianoni határok maradnak.
Amikor a remény még élt
A hatalmas életerő, amely megmutatkozott a szétlőtt, kirabolt, megalázott országban, 1946 tavaszától reményeket és illúziókat is táplált. Az illúziók közé kell sorolnunk, hogy sokan bíztak abban, a „demokrácia” nevében győztes szövetségesek most nem békediktátumokkal állnak elő – mint 1920-ban –, hanem igazságos rendezéssel. Ennek egyik feltétele lett volna a határok hozzáigazítása a néprajzi viszonyokhoz a Kárpát-medencében. Ám miközben Párizsban a külügyminiszterek kedélyesen kávézgattak, Csehszlovákiában napirenden volt a magyarok „kilikvidálása” (jogfosztása, deportálása, „reszlovakizálása”). Lengyelországot „eltolták” nyugatra, Besszarábiában, Kárpátalján berendezkedett a Szovjetunió, miként a balti államokban is.
A megszállt államokban, beleértve Németország keleti felét, hozzáfogtak a szovjetizáláshoz. De a remény még élt. Különböző forrásokból lehetett tudni brit és amerikai szakértői elképzelésekről, amelyek igazságosabb határokat tartalmaztak a Kárpát-medencében. Mégpedig nemcsak Románia, de Csehszlovákia, Jugoszlávia és Kárpátalja irányába is. Ezek a tervek azonban még 1944 előtt készültek. Később már eltűntek a külügyminisztériumok archívumaiban, hiszen a győztes Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia hallani sem akart területek átadásáról. Maradt tehát a két vesztes: Magyarország és Románia.
Egy ital 45 milliárdért
A döntés idején már háromszázezret meghaladó számú magyar menekült érkezett trianoni területre. Elképesztő körülmények uralkodtak. Megkezdődött a németek kitelepítése. Az országban éhínség fenyegetett. Budapest 30 571 lakóházából 23 százalék alig volt lakható, négy százalék pedig teljesen megsemmisült. Gyakran több család húzódott meg egy helyiségben. Hiány volt fűtőanyagból, élelmiszerből, gyógyszerből, ruhaneműből. Még napirenden voltak a rablások, „vetkőztetések”. Az országnak el kellett tartania az itt állomásozó milliós szovjet hadsereget, a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot, emellett jóvátétel gyanánt hatalmas élelmiszer-szállítmányok indultak a Szovjetunióba. A megszállók kezébe került a magyar ipar színe-java, az összes korábbi német és osztrák tulajdon. Még Nyugaton volt a magyar nemzeti vagyon jelentős része, mozdonyok, hajók, üzemek felszerelése, a Nemzeti Bank teljes aranykészlete. Jugoszlávia és Csehszlovákia is követelte a jóvátételt. Fenyegetően közeledett a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény végrehajtása. Újabb tízezrek keltek útra a bizonytalan jövő minden félelmével.
Eközben csúcsot döntött az infláció. Az árak napról napra emelkedtek, a csirkehús kilója tavasszal már 3 millió pengő, egy kiló szalonna 6 millió. Cipőt, ruhát kapni nem lehetett, csak horribilis összegekért. Egy pohár sör, amely a békeidőkben 38 fillér volt, 1945-ben már négyezer pengő, 1946 márciusában 77 ezer, május közepén két és fél millió, júniusban már 45 milliárd! Az emberek idegei végsőkig feszültek, mindenki azt várta: legyen ennek vége! A kommunista propaganda harsogta is: a stabilizációt csak ők tudják megcsinálni.
Ma kit akasztanak?
Közben naponta hozták az újságok, hogy hány háborús bűnöst akasztottak fel, milyen fasiszta bűnök kerültek napvilágra, a kommunista politikai rendőrség hetente leplezett le „fasiszta összeesküvést”, mintegy muníciót adva a Párizsban keményen dolgozó Jan Masaryk csehszlovák és Tatarescu román külügyminiszternek. Magyarország szerintük továbbra is revizionista, fasiszta, Európa „enfant terrible”-je. A tisztviselők rettegtek a B listától. A „demokrácia” fogalmát kisajátító marxista pártok ezzel valójában politikai tisztogatást hajtottak végre a közszférában. Így – családtagokkal – legalább negyedmillióan maradtak egzisztencia nélkül. Nagy Ferenc kormánya elrendelte a Nemzeti Bank alárendelését a kormánynak (vagyis a kommunista vezetésű Gazdasági Főtanácsnak), a devizák és az arany bejelentési kötelezettségét és a kötött gazdálkodást. Elértéktelenedtek a nyugdíjak, hadsereg szinte nem maradt, központi anyag- és árhivatalt hoztak létre, a külkereskedelmet állami irányítás alá vették. Nagy Ferenc miniszterelnök a májusi döntés előtt Moszkvában járt. Sztálin elemében volt. Az 1940–41-es magyar–szovjet „közeledés” kapcsán azt mondta: „A Szovjetunió vezetői a maguk egyszerűségében nem gondoltak arra, hogy a magyarok rokonszenve a Szovjetunió iránt nem őszinte, hanem csak színlelt.” Nagy Ferenc hazaérve azt az illúziót keltette, hogy a szovjet vezetés támogatja Magyarország területi igényeit. Látszólag Révai József és a kommunista párt is csatlakozott. Nagy Ferenc Székesfehérvárott május 5-én azt mondta, hogy „a Szovjetunió kormánya minden kérésünket teljesítette”. Így aztán nemcsak a magyar miniszterelnök döbbent meg május 7-én, de a magyar közvélemény is. Jó pesti szokás szerint éjfélkor már az egész város tudott a döntésről. Kiderült, hogy a szovjet vezetők „a maguk egyszerűségében” csak színleltek.
A kommunisták szerint mindez azért történt, mert Moszkvában nem elégedettek a magyarországi helyzettel. Tovább kell tehát lépni a szovjet rendszer megteremtése felé.
A skizofrén állapotokra jellemző, hogy a közvélemény aznap, amikor értesült a magyarságra nézve tragikus párizsi döntésről, olvashatta Nagy Ferenc hálálkodó táviratát Sztálin József úrnak. Ebben tolmácsolja a magyarság „soha el nem múló háláját azért, hogy a szövetséges hatalmak a felszabadítás sorsdöntő tényével megnyitották a demokratikus, békés fejlődés lehetőségét…” A sajtóhírek szerint kiderült az is, hogy a magyar kormány Budapesten átnyújtott diplomáciai jegyzéke a párizsi tárgyalásokon egyáltalán nem került szóba. Ráadásul a béke-előkészítéssel megbízott profi diplomata (Kertész István) csak 9-én érkezett Párizsba. Erre mondta május 8-án a magyar parlamentben Nagy Vince szabadságpárti képviselő, hogy a magyar álláspontot tartalmazó „jegyzéket” nyilván a Petőfi Sándor utcai postaládába dobta a külügyminiszter. Fokozta az elkeseredést, hogy a rádió – valószínűleg tévesen értelmezve Byrnes álláspontját –, azt közölte, hogy az amerikaiak népszavazást kezdeményeztek a határaink menti területekről, de ezt a másik három hatalom elvetette.
A remények szertefoszlása és a kormány teljesítménye éles bírálatot váltott ki a parlamentben, főként a Magyar Szabadság Párt részéről. Sulyok Dezső 1946 folyamán többször is kifejtette, hogy magyar tömegeket elszakítani egymástól rossz határokkal semmivel sem igazolható eljárás. Sulyok konkrét javaslatot is készített májusban a külügy számára, amelyben nemcsak Kelet-Magyarországon igényelte a magyarlakta területek visszacsatolását, hanem egy korridorral megoldva Erdélyben a Székelyföldet is elérhetőnek tartotta. Javasolta ugyanakkor a felvidéki színmagyar területek Magyarországhoz csatolását is, amivel okafogyottá válhatna a lakosságcsere és az a csehszlovák igény, hogy az összes magyart kitelepítsék.
Sopront vissza Ausztriának
A miniszterelnök a kritikákra azt válaszolta, már az is eredmény, hogy a magyar álláspontot meghallgatták Moszkvában. Aztán Nagy Vincének felrótta, hogy „úri fölénnyel, lekicsinyléssel” szólt a magyar béke-előkészítés színvonaláról, mulasztással vádolva a kormányt. A miniszterelnök aztán egészen veszélyes vizekre evezett. A Nemzetgyűlésre bízta, gondoskodjék arról, hogy „ne legyek kénytelen ezzel a képviselő úrral ebben a teremben ülni.” Rákosi Mátyás, Marosán György és a többi nagy „demokrata” élénken helyeselt. Ők már tudták, hogy hamarosan egyik Nagy sem fog a parlamentben ülni, menekülni kényszerülnek. A sors fintora, hogy Nagy Ferencnek előbb kellett elhagynia az országot, mint Nagy Vincének. De csak egy hónappal. A vitában többször elhangzott a „hazaáruló” kifejezés, a leghangosabban éppen onnan, ahol tényleg nagy számban ültek, a kommunisták padsoraiból.
Nagy Ferenc talán bízott abban, hogy majd a párizsi békekonferencián sikerül eredményt elérni, bár washingtoni, londoni, párizsi útja e téren teljes kudarccal végződött. Sokan ringatták magukat abba a hitbe, hogy nem a végső döntés született meg. De a 22 ezer négyzetkilométeres magyar igény végül egy négyezer négyzetkilométeres sávra csökkent, ami alig nagyobb, mint Tolna megye. Ezen a keskeny sávon található Arad, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti, Nagyszalonta. Közben a csehszlovák állam újabb területi igényekkel lépett fel Magyarországgal szemben, a „pozsonyi hídfő” megnövelését követelve. Sőt nyugati szomszédunknál a kommunista párt követelte Sopron és környéke elcsatolását Ausztriához, amelyet a „Horthy-féle fasiszta terror politikai mesterkedései szakítottak el Ausztriától”. Csatlakoztak a szociáldemokraták is. Az osztrák követelés nem valósult meg, paradox módon talán azért, mert ez a terület szovjet megszállás alatt volt, és Sztálin Magyarország szocialista átalakítását biztosabbnak érezte, mint Ausztriáét.
A zöldséges mérlege
A hetven éve május 7-én meghozott döntést a párizsi békekonferencián már nem módosították. Meglepő volt Jebb brit küldött érvelése Románia mellett: „veszélyes megzavarni egy ország gazdasági életét területi amputációkkal, még akkor is, ha azok részben indokoltnak látszanak”. Az amputálás Trianonban történt. Hogy Párizsban, Moszkvában, Londonban, Washingtonban megint a mi kárunkra tévedtek, az bizony a mi diplomáciánk, érdekérvényesítő képességünk, politikai és egyéb önzésünk, szűklátókörűségünk, kishitűségünk következménye is. Ez akkor is igaz, ha tudjuk: a zöldséges mérlege mindig a maga javára téved.
Hetven éve – ne áltassuk magunkat – nemcsak az első félidőt vesztettük el, de egy mérkőzést is. Most már a tét, hogy megőrizzük hitünket, kultúránkat, nyelvünket, s ha muszájból is, jobb teljesítményt nyújtsunk elődeinknél. Ehhez elengedhetetlen, hogy megszabaduljunk a mesterségesen belénk táplált kishitűségtől és újjáépítsük a tudatosan aláásott erkölcsi erőnket.
Szerencsés Károly
A szerző történész, egyetemi docens
Magyar Hírlap

Furcsa háború
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) és az országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) okkult és irracionális felső hatalommá vált, amelynek célja egyes politikusok félreállítása és a politikai intézményekbe vetett állampolgári bizalom megingatása. Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések mellett az ember általában legyintve megy tovább, mondván: összeesküvés-elméleteket gyártó holdkórosok, frusztrált fantaszták mondhatnak csak ilyet 2016-ban egy európai uniós tagállamban.
Ez a mostani kifakadás azonban mégis más, mivel az ország második legfontosabb közjogi méltóságától, a szenátus elnökétől, Călin Popescu Tăriceanutól származik. Persze a megállapítás hitelességét némileg rontja, hogy közvetlenül aznap született, amikor a DNA bejelentette: hamis tanúzás és bűnpártolás gyanúja miatt bűnvádi eljárást indított a 2004 és 2008 között a miniszterelnöki tisztséget is betöltő politikus ellen a Paul Lambrino herceget is érintő erdőrestitúciós ügyben, azonban mindenképpen jól illusztrálja, miről szól a közélet 2016 Romániájában.
Sőt nyugodtan fogalmazhatunk úgy is, hogy az utóbbi évek Romániájában, hiszen a DNA az elmúlt esztendőkben valóban az ország közéletének egyik legfontosabb szereplőjévé vált, miután szinte futószalagon állított bíróság elé korábban érinthetetlennek tartott üzletembereket, politikusokat, minisztereket, hogy aztán már a volt és hivatalban levő miniszterelnökök is sorra kerüljenek. A vádemelések pedig nagyon sok esetben végződtek letöltendő szabadságvesztésről szóló jogerős ítélettel: a közkedveltté vált poén szerint lassan egy árnyékkormány is megalakulhatott volna a börtönben, hiszen számos exminiszter mellett egy időben Adrian Năstase volt kormányfő is a büntetés-végrehajtás „vendégszeretetét” élvezte a bíróság által bizonyítottnak látott korrupciós ügyletei nyomán. De a DNA ezután sem állt le: Victor Ponta személyében tavaly már egy – akkor még – hivatalban lévő miniszterelnöknek is „nekiment”, most pedig Tăriceanu személyében újabb exkormányfő, egyúttal hivatalban levő szenátusi elnök került a korrupcióellenes ügyészség célkeresztjébe.
Persze nem ő az egyetlen politikus, aki önálló életre kelt entitásnak bélyegzi a SRI-t és a DNA-t, amely célirányosan látott hozzá bizonyos kényelmetlennek bizonyuló politikusok levadászásához. Hasonlóan nyilatkozott Ponta is, de Liviu Dragnea, a legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke is ilyesmit sejtetett, miután két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték a 2012-es, Traian Băsescu akkori államfő leváltásáról szóló népszavazáson elkövetett választási csalások miatt. A gyanú kimondva-kimondatlanul az, hogy a DNA azokra a politikusokra száll rá, akik nem hajlandóak maradéktalanul a washingtoni érdekek szolgálatába állni – ezt a retorikát erősítheti az, hogy az Egyesült Államok nagykövetsége számos alkalommal fogalmazott meg csöppet sem burkolt bírálatot, amikor a politikum valamilyen formában akadályozta a korrupcióellenes küzdelmet, például a korrupcióval gyanúsított honatyák elleni bűnvádi eljárás elutasítása révén. Washington szerint ugyanis a korrupció nemzetbiztonsági kockázatot jelent, hiszen a jelenlegi helyzetben egyáltalán nem kívánatos, hogy sötét ügyleteik miatt esetleg az oroszok (vagy bárki más) által megzsarolható személyek legyenek kulcspozíciókban a geostratégiailag fontos fekvésű szövetséges országban. Így aztán a washingtoni illetékesek egyszer sem mulasztották el a korrupcióellenes harc folytatását szorgalmazni, az egyik leghatékonyabb romániai intézményként emlegetve a DNA-t. Csakhogy az is tény, hogy számos más, nyugat-európai ország nagykövetsége is több ízben bírálta már a politikumot, amikor az igazságszolgáltatás tevékenységének korlátozására alkalmas kezdeményezésekkel állt elő.
Amelyekben amúgy az RMDSZ is részt vállal: Márton Árpád képviselő például azzal a törvényjavaslattal, amely nem minősítené bűncselekménynek, ha egy honatya 2013 előtt alkalmazta valamely családtagját képviselői irodájában, vagy Máté András, aki az ügyvédek ügyészségekkel szembeni védettségét növelő, az ügyfelekre vonatkozó dokumentumok lefoglalását és a telefonjaik lehallgatását tiltó jogszabály-módosítás mellett kardoskodott.
Tény ugyanakkor, hogy a DNA tevékenységében valóban találni nem kevés bírálható elemet. A Markó Attila volt RMDSZ-képviselő elleni eljárás, amely a restitúciós folyamat lejáratására is alkalmas lehet, illetve az autonómiapárti kiállásukról ismert székelyföldi elöljárók, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi és Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester ellen zajló nyomozások már csak azért is furcsák, mivel kiderült: Markót egy olyan ülés miatt vették elő, amelyen részt sem vett, Antal esetében nem egészen világos, miben merül ki a károkozás ténye, Ráduly ügyében pedig az őrizetbe vételekor rejtélyes módon kiszivárogtatott „bűnlajstrom” a vádiratban igencsak lesoványodott.
Jelenleg tehát furcsa háború zajlik Romániában: a DNA „dübörög”, és egymás után indítja a bűnvádi eljárásokat közismert személyek ellen, a politikum pedig közben megpróbál az ügyészek munkáját nehezítő jogszabály-módosításokkal előállni, egyes politikusok korrupciós eljárással a nyakukban is csak azért is újabb tisztségért indulnak a választáson, miközben arra panaszkodnak, hogy a korrupcióellenes ügyészek – titkosszolgálati támogatással – a választott demokratikus intézmények hitelességének aláásásán ügyködnek.
Pedig a helyzet az, hogy – mindamellett, hogy a korrupcióellenes ügyészség tevékenységét néha túlkapások és bakik is jellemzik – ezen hitelesség erodálásáért senki sem tett többet a szóban forgó, demokratikusan választott intézmények tagjainál. Még jóval azelőtt, hogy a DNA tevékenysége felpörgött volna.
Balogh Levente |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Amerikai nagykövet: Moszkva „rászállt” Romániára
Románia az orosz propaganda-hadviselés célpontjává vált, ami az aktuális fenyegetések egyike – jelentette ki Hans Klemm, az Egyesült Államok bukaresti nagykövete annak kapcsán, hogy Vlagyimir Putyin a dél-romániai Deveselura telepített amerikai rakétaütegek hadrendbe állítása nyomán arról beszélt: Románia is az orosz rakéták célpontjává vált.
A diplomata a Bukaresti Tudományegyetemen A NATO a 21. században címmel tartott előadást, ennek kapcsán tért ki az orosz nyilatkozatokra. „A propaganda-hadviselés a fenyegetés egy másik formája. A hidegháborúban is tapasztaltuk ezt a fenyegetést, de észrevehető, hogy az utóbbi években fejlődött. Sajnos Románia ilyen jellegű támadások célpontjává vált” – fejtegette Klemm.
Mint megjegyezte, a NATO illetékesei hosszú órákon keresztül magyarázták, mi a rakétavédelmi rendszer célja, hogyan működik, mire képes, és mire nem. Oroszország mindennek ellenére továbbra is hamis képet fest róla” – fogalmazott a diplomata. Klemm szerint a szabad sajtó lehet a kulcsa annak, hogy a NATO megnyerje az információs háborút.
Mint ismeretes, a NATO európai rakétavédelmi rendszerének keretében néhány hete helyezték üzembe a Deveselura telepített amerikai elfogórakéta-ütegeket. Bár Washington szerint a rendszer célja a Közel-Keletről kiinduló rakétatámadás kivédése, Moszkva szerint valójában az orosz nukleáris elrettentőképesség csökkentését szolgálja. Az ügyben megszólalt Dacian Cioloş miniszterelnök is, aki a francia LCI televíziónak ismét megerősítette: a rendszer nem Oroszország ellen irányul, és a térségbeli konfliktusokat nem Románia vagy az EU gerjesztette, hanem Putyin lépései nyomán alakult ki az ukrajnai helyzet.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

„AKINEK LEVÁGTÁK A KEZÉT ÉS A LÁBÁT, SOKÁIG ÉRZI MÉG SAJOGNI AZ UJJAKAT, AMIK NINCSENEK”
A BALLIBERÁLIS HANGADÓKAT NEM ÉRDEKLI TRIANON
Aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Megszokhattuk már, hogy a baloldali és liberális körök számára a történelmi események egy része szabadon értelmezhető, relativizálható, megtagadható. Ennek egyik legújabb ékes bizonyítéka a Párizsban élő Kende Péter szociológus állásfoglalása. (A Nagy-Magyarország nem létező képlet című interjú a szélsőbalos és liberális szellemiségű Népszavában jelent meg 2016. június 20-án.) Az egykori kommunista, Németh Péter főszerkesztő szerint Kende egy kvalifikált, tekintélyes történész, aki érdekes és érvényes véleményt fogalmazott meg. Kende szerint a „Trianon-eszme” nem népszerű, a közbeszédben már alig esik szó róla. „De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? (…) Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága…”
Trianonnal tehát nem érdemes foglalkozni, mert már senkit sem érdekel. Transznacionalista-kozmopolita nézőpontból Kende eszmei állásfoglalása elfogadhatónak tűnik, annak ellenére, hogy köszönőviszonyban sincs a valóssággal. Ugyanis az ország nemzeti-jobboldali elkötelezettségű része még emlékszik a Magyarország eltörlésére irányuló aljas kísérletre, és egy-egy koncert végén még ma is zeng a nézőtér: „Vesszen Trianon!” A skandálók tisztán látják a jelenlegi helyzetet, de ettől még meglehet a véleményük. A magyarok jelentős része Székelyföldön járva otthon érzi magát, mert az ott élők ugyancsak magyarok, és szinte minden ház, műemlék, temető stb. a magyar múlt szerves része. Még akkor is, ha ez az érzés Washington és Brüsszel ügynökei számára tudatos provokációt vagy ósdi múltba révedést jelent. Az egyik székelyföldi gimnázium ballagásán a diákok az Ismerős Arcok zenekar Nélküled című számát adták elő (a magyar himnuszt nem szabad, a románt pedig nem akarták elénekelni). A jelenlévők átszellemült arccal énekelték: „Mi egy vérből valók vagyunk.” Mielőtt a trianoni békediktátum kedvelői a fajelmélet emlegetésébe kezdenének, gondolják végig, mik a feltételei az izraeli állampolgárság megszerzésének.
Kende környezetében Trianon nyilvánvalóan nem téma, a balliberális, progresszív értelmiségiek számára Magyarország brutális szétdarabolása nem túlságosan jelentős esemény. A baloldali világnézet életidegen, torz felfogásának bizonyítéka az alábbi mondat is: „Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki stb. – magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, hogy ők milyen nemzethez tartoznak.” Minden nemzetnek vannak árulói, és minden közösség tagjai között akadnak gazemberek, de én még olyan – a Kárpát-medencében élő – határon túli magyarral nem találkoztam, aki ne vállalta volna a magyarságát. Tudjuk, hogy például Franciaországban a nemzeti identitás vállalása elavult és nevetséges dolog, de a frankfurti iskola és ’68 neomarxista beteges szellemisége még ott sem fertőzött meg mindenkit.
Kende azonban bátran ítélkezik: „Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell emlékezni.”
A „nemzeti összetartozás napja” szerinte értelmetlen kifejezés.
Kende lekezelő cinizmusa vérlázító. Valóban nincs szükség ideidézni az úgynevezett háttérhatalmakat, mert pontosan tudjuk, hogyan jutottunk Trianonig. Tudjuk, mit műveltek a román és szerb nacionalisták, milyen gyalázatos szerepet játszott a magyarság megcsonkításában Edvard Benes, Tomás Masaryk és Georges Clemenceau. Emlékszünk még az amerikai Thomas Woodrow Wilson semmibe vett pontjaira. De tudjuk azt is, hogy mennyire rosszul vizsgázott a magyar politikai osztály egésze, és mekkora felelősség terheli a szabadkőműveseket, valamint a szocialista-kommunista mozgalmakat. A magyar nép óriási árat fizetett a Tanácsköztársaság nevű kommunista diktatúráért.
De Kende Péter nincs egyedül ezzel a torz és magyarellenes szemléletével. 2015-ben Bauer Tamás, az SZDSZ egykori meghatározó figurája így emlékezett Trianonra: „A mai magyar establishment ma megint a nemzeti összetartozás napját ünnepli. A trianoni békeszerződés évfordulójának ünneplése nyilvánvalóan szamárság. A trianoni békeszerződés kész tényeket rögzített: az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, Magyarország románok, szerbek, horvátok, szlovákok lakta területei Romániához, Jugoszláviához, Csehszlovákiához kerültek, és a határokat a háborús győztesek javára vonták meg. Addig több mint tízmillió nem magyar élt kisebbségi sorban Magyarországon, ezen túl két-három millió magyar került kisebbségi helyzetbe a szomszéd országokban. Aki ezt nemzeti tragédiának tekinti, az több jogot vindikál a magyaroknak, mint a szomszéd népeknek. Ez számomra nem elfogadható.” Nehéz súlyos jelzők használata nélkül véleményezni Bauer eszmefuttatását.
Az ugyanehhez a szubkultúrához tartozó Kálmán C. György számára Trianonra emlékezni szánalmas dolog: „Bármilyen tartalommal, bármilyen alkalomból és bárkitől – ömlik a trianonozás, többé-kevésbé jól formált magyar mondatok ezrei hagyják el a klaviatúrákat naponta. Közvetett haszna máris van: a trianonozók (minden nemzetmentő búbánatuk dacára) bizonyára jól érzik magukat, ez hosszú távon egészségmegőrző és termelőerő-megújító hatású. Már csak azt kellene kieszelni, hogy hogyan másképp tudnánk még igába hajtani ezt a látens energiát.”
Ebben a témakörben mindenképpen érdemes szó szerint idézni az MSZP egyik titkos aktivistáját, Braun Róbertet, aki főtanácsadóként szolgálta Medgyessy Pétert, Gyurcsány Ferencet, Bajnai Gordont és Simor Andrást. Braun túllép Kendén, Trianon számára is ünnepnap. „Az új morális rend középpontjában a politikai nemzet áll: a közösség, mely létének értelme – az, amitől tagjainak többet ad, mint a puszta gazdasági érdekközösség – nem a felsőbbrendűség vagy etnikai-kulturális egyediség, hanem a közösen vallott értékek. A morális autonómia, a szabadság, a kultúrák és életformák egyenrangúságának, az ember veleszületett, elidegeníthetetlen jogainak és méltóságának a tisztelete, a fékek és ellensúlyok rendszerének, a pillanatnyi kisebbségi vélemények és értékek védelmének, a demokrácia rendjének elfogadása és megvédése. A nyugatos értékrendet procedurális értékelv támogatja: egyenrangúságra, demokratikus vitára, a kisebbségi vélemények tiszteletben tartására épülő folyamatok biztosítják, hogy senkit ne zárjunk ki a nemzetből. Ezt a lehetőséget teremtette meg Trianon: azt, hogy másoktól függetlenül, szabadon és autonóm módon képviselhessük saját kultúránk értékeit és érdekeit. (…) Az új, 1920. június 4-én kezdődő történet – a tragédiában fogant nemzeti függetlenség és szabadság története – a magyar kultúrát képviselő és őrző politikai nemzet létét és fönnmaradását ünnepli. Az ünnep nem önmagáért való, hanem az értékekért, melyeket a nemzet képvisel.”
A marketinges Braun számára az ünneplés közben – az Egyesült Európa képében – felcsillan a boldog jövő lehetősége is.
„Az egészen bizonyos, hogy a Trianon előtti múlt narratív lezárása nélkül, a kontinuitás fönntartása mellett nincs modern és nyugatos Magyarország. Miközben nekem személyesen számos vitám van a nyugati politika jelenlegi gyakorlatával, az alapokkal kapcsolatban – szabadság, demokrácia, egyenrangúság, szolidaritás – nincsenek kételyeim. Vagyis a narratív lezáratlanságra épülő politika nemcsak tragikus, de káros is: szegénységet, szomorúságot és deprivációt eredményez. Mindennek tragikus aktualitást ad Macron francia és Gabriel német gazdasági miniszter közös cikke a The Guardianben: az Egyesült Európa ma már nem vízió, hanem történeti pillanaton belül létrejövő valóság. A magyar elitnek ma még van választása abban, hogy hova akar tartozni. Pár év elteltével, ha Magyarország nem változtat politikai világnézetének alapjain és illiberális politikai gyakorlatán, kívül reked a politikai és társadalmi egyenlőséget és minél többek számára gyarapodást és jó életet kínáló modern és nyugatos politikai kereteken. Évtizedek elteltével majd újra átkozhatjuk a nyugat igazságtalanságát és kiálthatjuk a magyarság cserbenhagyását. A Trianon fájdalmára, szenvedés- és nagyságtörténetére épülő narratíva fönntartása, a múlt le nem zárása ezt eredményezi. A történelem nem a szemünk előtt, hanem a részvételünkkel zajlik. Most. MOST. Ezért van szükség új, a független és önálló nemzeti létet ünneplő narratívára a progresszív oldalon, és ezért érdemes lezárni a kivagyi nagymagyar narratívát a konzervatív oldalon.
„A többi megbeszélhető.”
Nyilván e megbeszélhető dolgok közé tartozik az Egymillióan a magyar sajtószabadságért nevű Facebook-csoport idei közleménye: „Ma van az ultranagymagyarok sírásnapja!!! Trianon, nemnemsoha, hiszekegyhülyeség! Vissza (Kis)Nagymagyarországot!” Ide vezet a nemzeti identitás feladása, a szellemi-kulturális önazonosság elveszítése. Ez politikailag abszolút korrekt, és az emberjogi fundamentalisták számára is elfogadható. A balliberális értelmiségi csoportokat egyáltalán nem zavarja, hogy Trianonban teljesen figyelmen kívül hagyták a Kárpát-medence etnikai viszonyait, hiszen minden harmadik(!) magyar egy idegen állam polgára lett. A nagyhatalmak a kisebbségek bosszúvágyának kielégítése érdekében lemondtak a népek önrendelkezésének és a méltányosságnak oly sokat hangoztatott elvéről is.
Ezt a diktátumot tudomásul lehet venni, de lélekben elfogadni nem szabad. Aki ezt teszi, az kiiratkozik a magyarok közösségéből. Mert aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Végezetül emlékezzünk Karinthy Frigyesre, aki világpolgárnak nevezte magát, de az alábbi sorokat mégis ő vetette papírra: „De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Tóth Gy. László
A szerző politológus
Magyar Idők (Budapest)

Hámos László: fordulat állhat be a restitúció ügyében
Mint arról a Maszol is beszámolt, az első ízben megszervezett ReConnect Transylvania program keretében a napokbanErdélyben járt egy nagy csapat amerikai fiatal. Az öt éve zajló ReConnect Hungary programnak és idei erdélyi leágazásának célja megerősíteni a másod-, harmad- és negyedgenerációs amerikai magyar fiatalok magyarságtudatát. A fiatalokat elkísérte Hámos László, a programot megvalósító Magyar Emberi Jogok Alapítvány (Hungarian Human Rights Foundation - HHRF) elnöke is. Őt faggattuk az alapítvány megalakulásáról, annak céljairól.
Milyen céllal jött létre az alapítvány?
Immár negyven éve annak, hogy alapítványunkat létrehoztuk, 1976-ban. Olyan célból, hogy a Ceausescu-diktatúra növekvő nyomásával szemben ellenállást alakítsunk ki, mert akkoriban Ceausescuról dícshimnuszokat zengtek: az amerikai sajtó és a kormányzati körök is el voltak ájulva attól, hogy milyen különutas, nagyszerű szövetségesünk van Európa keleti térfelén.
Amikor elkezdtek érkezni a hírek arról, hogy milyen - nem csak a magyarokat érintő - jogtipró intézkedéseket hoz ez a diktátor, és akkor tömegtüntetések, fizetett újsághirdetések útján ismertettük a valós helyzetet és azt, hogy az Egyesült Államok kormánya – mint amerikait, engem ez mélyen sértett – támogatja ezt a diktatúrát. Amerikai magyarként engem az is sértett még, hogy az erdélyi magyar közösség ellen is intézkedéseket hozott. Ugyanakkor rendkívül felháborított, hogy kormányunk – a kommunista országok közül egyedüliként - a legnagyobb vámkedvezményt nyújtotta Romániának. Ez ellen én 25 egyéni tanúvallomást tettem a kongresszus különböző bizottságai előtt évről évre, dokumentálva. Ez volt akkoriban a HHRF munkájának egyik fő vetülete.
A másik az volt, hogy a Helsinki folyamatban, 11 különböző helsinki utókonferencián ismertettük és lobbiztunk amellett, hogy vegyék górcső alá a román állam jogtipró intézkedéseit és tegyenek valamit ellene. Végül 1987-ben az amerikai kormányzat felfüggesztette a Romániának nyújtott vámkedvezményt és így szélesebb nyilvánosságot is kapott a színfalak mögött végzett munkánk. A HHRF amerikai magyarok tömegeit tudta maga mögé állítani, akik egyénileg megkeresték megválasztott képviselőiket és meggyőzték őket, hogy az erdélyi magyarok ügyével foglalkozzanak. Így, lassan-lassan összegyűlt az a kritikus tömeg, amely elhatározta, hogy Ceasusecut ejteni kell.
Tiltakoztak a falurombolás ellen is. Hogyan?
Számos ilyen akciónk volt, hosszú lenne most felsorolni, de van már egy kötet, amely bemutatja ezt részleteiben. Akkor, 1988-ban 27 világvárosban rendeztünk ugyanazon a napon tömegtüntetéseket és tiltakozásokat a falurombolások ellen. Ez volt az egyik akció, amely nagyon nagy figyelmet kapott az Egyesült Államokban és világszerte is. Egy másik fontos momentum volt, hogy megjelent a Romániából disszidált Ion Mihai Pacepa titkosszolgálati tiszt könyve. Ebben nagyon részletesen leírta mindazokat, amiket mi addig is állítottunk és igazolta állításainkat az amerikai üzleti és külügyi érdekekkel szemben. Nagyon kemény küzdelem volt azokban az években.
Aztán jött Romániában a forradalom. Mi történt azután?
1989 után sikerült végre a panaszpolitika mellé pozitív irányú törekvéseket is tenni. Ilyen például a Sapientia-Erdélyi Magyar Tudományegyetem támogatása, amely részére az évek során több mint negyedmillió dollár értékű adományt – pénzt és felszereléseket – gyűjtöttünk.
Továbbra is foglalkozunk azzal, hogy Romániában van 2140 olyan egyházi ingatlan – iskolák, árvaházak, kórházak, stb. – amik mind-mind a civil társadalom alappillérei voltak Erdély-szerte, amiket a kommunizmus alatt egy tollvonással elkoboztak és a mai napig is csak töredékét juttatták vissza az illetékes tulajdonosokhoz. Ezzel kapcsolatban több mint egy évtizede folytatunk egy kemény küzdelmet, amelyet Lantos Tamás, most már elhunyt amerikai képviselő kezdeményezett, aki annak idején a kongresszus külügyi bizottságának volt az elnöke. Egy határozatot szavazott meg a Kongresszus, hogy ezeknek az ingatlanoknak a visszaszolgáltatását gyorsított ütemben kell végrehajtani. De nemhogy gyorsítottak volna az ütemen, hanem pont fordítva, lelassult a folyamat. Az elmúlt hetekben Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének sikerült Washingtonban a visszaesésekről tájékoztatni a kongresszust. Előtte az RMDSZ vezetősége, Kelemen Hunorral az élen, a kongresszusban és a külminisztériumban ismertette a fogyatékosságokat. És itt egy nagyon érdekes fordulat állt be: az amerikai kongresszus költségvetési bizottságának két vezető személyisége, a jobboldali Andy Harris (a Kongresszus egyetlen magyar származású tagja – szerk. megj.) és a nagyon baloldali Marcy Kaptur közösen adtott le egy olyan határozatot, – amit elfogadott az egész kongresszus, – hogy a külügyminisztérium költségvetéséhez kötik azt, hogy Romániában milyen mértékben zajlik, vagy nem, ezeknek a tulajdonoknak a visszaszolgáltatása. Ez a fejlemény meglepte a külügyminisztériumot is, hiszem most már saját érdeke, hogy tegyen is valamit a tényleges restitúcióért. Ennek nyomán, nem arrogánsan, nem erőszakos módon, hanem tájékoztatóan mutatta be Kató Béla a mai állapotokat. Nagyon remélem, nem kell újabb negyven évet várnunk, hogy ez be is következzen.
Gyakorlatilag ez mit jelent?
A teljes körű visszaszolgáltatását azoknak az ingatlanoknak, amelyek – sok helyen persze, már romos állapotban vannak – lehetővé tennék, hogy a történelmi magyar egyházak elláthassák hivatásukat.
A Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium és a Gyulafehérvári Batthyaneum kulcspéldái annak, hogy a román állam továbbra se akarja visszaadni az épületeket jogos tulajdonosoknak. A román állam mindenféle kitérő manőverekkel arra törekszik, hogy megakadályozza a visszaszolgáltatást. Washingtonban is jól ismert Markó Attila meghurcolása, akit börtönre ítéltek jogellenes módon, pont őt, aki a törvény betűjét tiszteletben tartotta és közreműködött az elkobzott Sepsiszentgyörgyi ingatlan visszaszolgáltatásához. Mi azért dolgozunk, hogy ezek a visszásságok megszűnjenek. A magántulajdonhoz való jog Amerikában szent és sérthetetlen, ezt a washingtoni döntéshozók feltételek nélkül támogatják.
Megpróbálnak tehát nyomást gyakorolni Romániára?
A washingtoni Külügyminisztérium az itteni nagykövetség útján személyes kapcsolatban áll a román miniszterelnökkel és olyan tárgyalás zajlik közöttük, amire én nem vagyok hivatott, hogy elmondjam, pontosan milyen. Ebben igenis kell előrehaladás, amennyiben az Egyesült Államok barátságát és stratégiai partnerségét továbbra is igényli Románia. Ha nem történnek meg a külügyminisztrium részéről ezek a lépések, akkor ott van a kongresszus, amely szorítja a külügyet. A kongresszus megválasztott képviselői, akkor is, ha halvány kötődésük sincs a konkrét témához, viszont szavazópolgáraik kérik tőlük, fel fognak lépni. A HHRF 40 éve ebből az alapfelvetésből kiindulva végzi munkáját.
maszol.ro

Washington támogatását kérik (Egyházi javak visszaszolgáltatása)
A romániai államosított egyházi és közösségi ingatlanok visszaszolgáltatásának újraindításához kért támogatást amerikai kongresszusi küldöttektől Washingtonban az RMDSZ küldöttsége. A kongresszus több befolyásos tagja a visszaszolgáltatási ügyek megoldása melletti elkötelezettségéről biztosította a szövetség küldöttségét.
Korodi Attila parlamenti képviselő és Vincze Lóránt külügyi titkár, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke a New York-i székhelyű Magyar Emberi Jogi Alapítvány (HHRF) szervezésében kongresszusi küldöttek irodáit tájékoztatta az immár több éve megrekedt romániai egyházi és közösségi ingatlan-visszaszolgáltatási folyamat fejleményeiről. Beszámolójukban rámutattak: a visszaszolgáltatási folyamat teljesen leállt, az illetékes bizottság rendre a magyar történelmi egyházak ellen hoz döntéseket, a református egyháztól ismét elvették a már visszaszolgáltatott Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot, a restitúciós bizottság tagjait börtönre ítélték, és egy másik szimbolikus jelentőségű ingatlan, a római katolikus egyháztól elvett Gyulafehérvári Batthyaneum visszaszolgáltatását is elutasították.
Vincze Lóránt szerint a román állam igyekszik minimalizálni az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának ügyében tapasztalható lemAradást, miközben ideálisnak mutatja be a kisebbségek romániai helyzetét. „Arra kérjük amerikai partnereinket, hogy a stratégiai, geopolitikai és katonai partnerségen túl kérjék számon Románián kötelezettségeinek betartását, és kövessék szoros figyelemmel a kisebbségi helyzet alakulását. Az amerikai kongresszus tavaly a költségvetési törvényben is kérte a romániai ingatlan-visszaszolgáltatás felgyorsítását, az abban foglaltaknak most a washingtoni külügyminisztériumnak kell érvényt szereznie a kétoldalú viszony keretében” – fogalmazott a FUEN elnöke. Korodi Attila szerint a romániai magyarok úgy érzik, hogy országuk EU-csatlakozása óta lankad Nyugat-Európa és az Egyesült Államok figyelme az emberi és a kisebbségi jogi kérdések iránt, holott számos megoldatlan kérdés mAradt terítéken. Hámos László, a HHRF elnökének értékelése szerint az amerikai kongresszus több tagja rendkívül elkötelezett a visszaszolgáltatási ügyek megoldása mellett, különösen a befolyásos Andy Harris republikánus és Marcy Kaptur demokrata képviselő, akik támogatást és a kongresszus kezében lévő eszközök alkalmazását ígérték a romániai ingatlan-visszajuttatás megoldása érdekében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bizonytalansági tényezők
Az utcán heverő témába tudatosan „belebotló” szemfüles újságírókhoz hasonlóan a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szervezőinek sem kellett ötletbörzét meghirdetniük, miről szóljon a Tusványos idei kiadása.
Akárcsak a korábbi alkalmakkor, a rendezvény számára ebben az évben is a Kárpát-medenceében és a nagyvilágban zajló folyamatok, a mindennapok valósága szolgáltatja a tematikát, ami ezúttal az európai identitás- és otthonosságtudat köré épül. Hiszen nem vitás, az elmúlt időszak eseményei nyomán számtalanszor megfordul az európai polgár fejében a kérdés, hogy otthon, és – ami ugyanolyan lényeges – biztonságban érzi, érezheti-e magát a kontinensen.
Márpedig bármilyen szemszögből is vizsgáljuk az európai politikai és társadalmi folyamatokat, a polgárok komfortérzete szinte sehol sem lehet magas. A 2004-ben Madridban, majd tavaly Párizsban, idén pedig Brüsszelben végrehajtott terrortámadások új háború előszelét jelentik, amelynek egyelőre nemhogy a végét, de a kimenetelét sem lehet megjósolni. Már csak azért sem, mert miközben az említett merényleteket egy többé-kevésbé „látható” ellenség, valamely szélsőséges dzsihadista csoport – elsősorban az Iszlám Állam – követte el, a múlt heti nizzai kamionos mészárlás elkövetőjével a terroristák új prototípusa jelent meg Európában. Azoké, akiknél semmilyen előjele nincs a szélsőségességnek, muszlimként disznóhúst esznek, drogoznak és nőznek, hogy aztán a következő pillanatban kamikazévá váljanak.
Az állandósuló terrorfenyegetettség közepette nemcsak a nyugat-európai országok polgárainak veszélyérzete emelkedik riasztóan, hanem kelet-európai társaiké is, akiknek manapság kétszer is meg kell gondolniuk, hogy az egzisztenciális szempontból ígéretes, ám egyre kockázatosabb Nyugaton vállalnak-e munkát vagy töltik nyári pihenőszabadságukat. Ugyanilyen okokból, a napokban lezajlott puccskísérlet okán vált óriási bizonytalansági tényezővé Törökország is, ahol hatalma konszolidálása nyomán Erdogan elnök és kormánya a gátlástalan tisztogatáson, az önkényuralom kiépítésén túlmenően attól sem riad vissza, hogy NATO-tagságánál fogva az Oroszországgal történt kibékülése miatt Washingtont, a menekültek visszatartásáról szóló megállapodással pedig Brüsszelt zsarolja. És akkor Nagy-Britanniának az EU-ból való kilépése okozta, ma is nehezen megjósolható következményekről nem is beszéltünk.
Egyértelmű tehát, hogy ezek a fejlemények és tényezők egyaránt súlyosan veszélyeztetik Európa biztonságát. Ami az utódállamokban kisebbségben élő magyarok esetében azzal párosul, hogy a többségi hatalom hagyományosan nem segíti eme közösségek otthonosságtudatának megerősítését.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Kell a bizalom és az együttműködés (Székelyföld jövője)
A Választások után a Székelyföldi önkormányzatokban címmel szervezett tegnapi tusványosi beszélgetésen Demeter Szilárd, a Századvég Alapítvány elemzője moderátorként két kérdéskörben faggatta a meghívott önkormányzati vezetőket: mi várható az őszi parlamenti választások után, valamint van-e, lesz-e a Székelyföldi önkormányzatoknak olyan gazdasági, társadalmi, kulturális fejlesztési stratégiájuk, amelyek összefűzhetők egy egységes Székelyföld-stratégiává?
Jelen volt Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy, Gálfi Árpád, Székelyudvarhely, Molnár Tibor, Szentegyháza, Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós és Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere, Borboly Csaba és Tamás Sándor, Hargita, illetve Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Soós Zoltán Marosvásárhelyi polgármesterjelölt és Zakariás Zoltán önkormányzati tanácstag, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke.
Antal Árpád jelezte, nagyon furcsa geopolitikai helyzetben van Székelyföld az Ankara–Moszkva–Brüsszel–Washington négyszögben, és meg kell nézni, mi lesz vele. Ma a világban mindent biztonságpolitikai szempontból vizsgálnak. Úgy érzi, Székelyföld felértékelődik a következő évtizedekben, de csak akkor fogjuk tudni érdekeinket képviselni, ha okosan és egységesen lépünk fel. Ehhez bizalomra és szolidaritásra van szükség, és akkor lesz eredmény. Háromszéken ezt megvalósították, felmutatták annak erejét, ezt ajánlják a többieknek is. A következő év egyik kihívása a közigazgatási átszervezés. Azt vagy meg kell akadályozni, vagy oda kell hatni, hogy az új szerkezet nekünk is jó legyen. A másik kérdés Székelyföld versenyképessége, harmadik: milyen válaszokat adunk a hatósági zaklatásokra, megyünk tovább az úton, vagy meghátrálunk – magyarázta Antal.
Tamás Sándor kifejtette, igenis, összefüggenek a helyhatósági és parlamenti választások. Hármas szintről beszélt: települési, megyei és országos, mely utóbbi a kormányzásba való beleszólás lehetőségét jelentheti. Ha ebből valamelyik hiányzik, akkor megbicsaklik a magyar közösség jövője, mondotta. A Székelyföldi hangulat elsősorban azok felelőssége, akik pozícióban vannak, tehát az RMDSZ tisztségviselőinek magatartásán, tevékenységén, nyilatkozatain múlik. Az is felelősségük, milyen a viszonyuk más politikai szereplőkkel és a Székelyföldi emberekkel – tette hozzá. A parlamenti választásnak összefogással kell elébe menni, Antal Árpádot idézte: okosan és egységesen. Ennek keretét és előfeltételét megteremtették, elsősorban Háromszéken, ahol azt nézték, hogyan tudnak olyan elöljárókat indítani, akik megfelelőek településfejlesztés és közösségépítés szempontjából. Ahol azt látták, hogy az MPP jelöltje tudja ezt jobban felvállalni, melléálltak. Így kell látni a parlamenti választásokat is, jegyezte meg. A közösségi összefogás a legfontosabb, és ezt elsősorban a politikusoknak kell megvalósítaniuk. Nem ért egyet azzal, hogy az EMNP az ősszel önállóan szeretne indulni; helyhatósági választáson, ahol nem okoznak gondot, van logikája a magyar–magyar versenynek, de a parlamentin nincs. Tamás Sándor bejelentette, Háromszéken felajánlottak egy befutó képviselői helyet az MPP-nek. Politikai súlypontáthelyezés kell
Ráduly Róbert, Csíkszereda megválasztott polgármestere (a hivatali esküt még nem tette le) azzal kezdte, mindegy, hogy milyen virágot ültetünk a sírra, ha azt már alulról szagoljuk, ezért most ne boncolgassuk, ki milyen pártszínekben került tisztségbe. Elmondta, bő három év alatt igen kevés törvény változott, és keményedett a központosítás Romániában. Egyetlen törvény változott, a megyei vezetők gyengítését célzó választási törvény: nem közvetlenül, hanem közvetve választják meg a tanácselnököt, ha valakiknek nem tetszik, többséggel le lehet cserélni. Ehhez a rendkívül aljas centralizációhoz, ami tovább folytatódik, három szék volt szükséges – de nem a Tamás Sándor vezette Háromszék, pontosított azonnal –, hanem a számvevőszék, törvényszék és szekusszék. Ezek együttes munkálkodása eredményeképpen jöhetett létre az az átrendeződés, amit az emberek nem is éreztek, most kezdik érezni, amikor már a polgármesteri hivatalon nem írja, hogy városháza vagy községháza. Vagy a szekuszsék dönti el, hogy ki vezeti Csíkszeredát, Gyergyószentmiklóst, Sepsiszentgyörgyöt vagy akár Konstancát, Brassót stb. Ez a folyamat zajlik. A jogelv azt mondja, amit a törvény nem tilt, azt szabad, ezzel szemben Romániában ez úgy hangzik, amit a törvény tételesen nem ír elő, az minden tilos, mert jön a számvevőszék, és mindenből balhét csinál. Jó néhányan próbálták megvalósítani azt, hogy a székely állam hiányát az önkormányzatok többletvállalásával igyekeztek ellensúlyozni. Ez nagyon nehéz feladat volt, mert nem egy semleges román államot, hanem az 1920 óta megszálló hatalmi filozófiát követő román államot kellett ellensúlyozni. Ő ezt tizenegy évig próbálta. Erről világosan kell beszélni, mondotta Ráduly Róbert. Hozzátette, a parlamentben jelen levő magyar csapat ezt elég csendben tűrte. Nem mondja, hogy nem volt egy-két ember részéről próbálkozás. De amikor valaki miniszter vagy államtitkár volt, rezgett a gatyája, hogy mikor viszik el, ezért inkább hallgatott a parlamentben. Mert okos ember a más kárán tanul, s azt nem lehet elmondani képviselőinkről, hogy nem lennének okos emberek, jegyezte meg. A Székelyföldi összefogást nemcsak a Borboly–Ráduly ellentét hátráltatta, hanem az is, hogy nem mindenki vállalt szerepet abban.
Az nem kérdés, hogy lesz-e magyarul beszélő képviselő a román parlamentben, mert lesz, mint ahogyan eddig is volt. A kérdés az, hogy lesz-e és mikor lesz székely-magyar arculatot képviselő csoport a parlamentben – folytatta Ráduly Róbert. Abból lassan elegünk van, hogy a legfontosabb ténykedés a kormányra kerülési délibáb kergetése. Nem hatásköröket akarunk kiszakítani a megszálló államtól, hanem tisztségeket vadászunk. A közbeszédünk sem egy sajátos arculatról szól már. A fordulópont 1996 volt, amikor úgy döntött az RMDSZ, hogy belép a kormányba, gyakorlatilag semmiért. A mostani nagy kérdés az, az eddigi csendes hallgatás, tájba simulás megy tovább, vagy kemény, új arculatot tudunk felmutatni. A politikában súlypontáthelyezésre van szükség, és végre el kellene jutni oda, hogy az önkormányzati jelenlét, erő, hatalom, fontosabb legyen, mint a parlamenti. Ráduly Róbert azt mondta: ha nem lesz arculatváltás, tovább megy a tájba simulás, és az ősszel az RMDSZ–MPP közös csapata belép a kormányba, ő kilép az RMDSZ-ből. Ez a lényeg, mindegy, hogy tulipán, fenyőfa vagy éppen csillag van az ember sírján, addig kell cselekedni, amíg az embert nem temetik el – szögezte le.
Jól kigondolt jövőképet
A Székelyföld jövőjéről szóló második körben Ráduly Róbert kifejtette: akkor érdemes a következő tíz évet tervezni, ha ezt az elmúlt tíz év érdemessé teszi. Elmondta, identitásmegőrzés terén rengeteg többletterhet vállalnak, és ezt viszonylag jól csinálják. Többletforrásokat szánnak arra, hogy a megszálló román hatalmat ellensúlyozni tudják. Ami a legaggasztóbb, az a tudás, hívta fel a figyelmet. Ezen a téren nagyon rosszul állunk. Ha megnézzük az érettségi eredményeket, hogyan teljesítenek fiataljaink, nem azt látjuk, hogy a kisebbségi sorban levő magyar ifjú keményen küzd azért, hogy kiváljon, hanem pont az ellenkezőjét, hogy a magyar ajkú oktatási rendszer besimult a román oktatási rendszerbe, ami nincs rendben. Az a tény, hogy sok ágazatban nincs helyi munkaerő, annak is betudható, hogy baj van a képzéssel, általában a tudással. Ez ördögi kör. Azért vannak alacsony bérek a Székelyföldön, mert a versenyhelyzet nem enged többet, e téren nagyon rosszul állunk. Stratégiát olyat írnak, amilyet akarnak, csak nem álmodozni kell jövőképről, hanem megnézni, mire vagyunk képesek, és ahhoz mérni. Másképp önámítás az, amiben nem szeretne részt venni. Összefogással Tamás Sándor feltette a kérdést, hogy egyáltalán lesz-e Székelyföld? A parlamenti képviselet szerepe fontos, fűzte hozzá. Jó ideje hallatszik, hogy jövőben újra felvetik a régiósítás kérdését, a mostani fejlesztési régiókat közigazgatási régiókká akarják alakítani, megszüntetve a megyéket. Ez reális veszély jövő évben, különösen, ha nagykoalíció lesz. Jelenleg Kovászna megyében 75 százalék a magyarság, Hargita megyében 85 százalék, és a döntéshozás ennek megfelelően alakul. Maros megyében, ahol 40 százalék a magyarság, úgy alakult most a politikai helyzet, hogy az RMDSZ a legnagyobb frakció, és a tanácselnök is magyar. Ha a Központi Fejlesztési Régióból nagy megyét csinálnak, ott 25 százalékos lesz a magyarság. Felszámolják a megyei önkormányzatokat, azt az intézményes hátteret, amely magyar szellemi műhelyeket tud működtetni. Az a legfontosabb feladata az elkövetkező parlamenti frakciónak, hogy ezt megakadályozza, vagy úgy alakítsa, hogy Székelyföldnek jó legyen. Tamás Sándor kifejtette, hogy ő kormányzáspárti. Mindegy, hogy kivel, a szociáldemokratákkal vagy a liberálisokkal, a kérdés az, hogy mire szerződnek. Ott a katalánok példája, mutatott rá. Ők, akár baloldali, akár jobboldali volt a kormány, oda álltak – igaz, olyan feltételeket szabtak, ami nekik jó. Nincs az jól, hogy többször voltunk kormányon, miközben Marosvásárhelyen a főtéren nincs kiírva, hogy Rózsák tere, vetette fel, hozzátéve: igen, kormányra kell kerülni, de nem ez a cél, hanem ez az eszköz. A cél az, hogy Székelyföldet lehessen legalább ebben a formában megtartani, vagy ha összejön a régiósítás, elérni azt, hogy Székelyföld jövője jól alakuljon. Hisz abban, hogy ez lehetséges megoldás, mert kormányzati pozícióban lehet döntéseket befolyásolni és konkrétumokat elérni, hangoztatta.
A Székelyföldi együttműködés példájaként említette a székely termék mozgalmat, amit Borboly Csaba karolt fel, és ennek eredményeként felváltva szombatonként Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen helyi termékek vására van. Sikerült összefogással székelykeresztúriakkal, csíkszépvíziekkel, és most már kézdiszékiekkel részben megoldani a tejfelvásárlást. Minden munka közül a legnagyobb eredménynek a szövetkezeti mozgalom elindítását tartja Tamás Sándor. A tejtermelő kisgazdák egy részének megélhetést tudtak biztosítani. Ez olyan együttműködés, amelynek gazdasági vonzata van. Közösséget építeni vassal és betonnal nem lehet. Életminőséget javítani igen, közösséget építeni értelmes és eredményes összefogással lehet, szögezte le.
Az autonómia a megoldás
Antal Árpád kifejtette, nagyon fontos, hogy legyen együttműködés és stratégia. Úgy érzi, sokkal többet kellett volna együtt gondolkodnunk és cselekednünk. Egyenlő partnerségben kell a Székelyföldi közpolitikát megfogalmazni. Felelevenítette, hogy amikor 2008-ban Tamás Sándorral együtt hazajöttek, Kovászna megye 40. helyen állt a munkanélküliség statisztikájában, de közpolitikák eredményeként most a 17. helyre lépett elő. Elmondta, mindenki a maga kis szemétdombján próbálja a maximumot kihozni, ám össze kell hangolni a munkát. Szét kell osztani a szakterületeket, és kerüljenek ki a profik mind a szakoktatásban, mind kulturális intézmények terén, mind vállalkozásokban. Ezért össze kell hangolni Székelyföldön a tevékenységet. A rendszer egészének szempontjából nem mindegy, hogy mi történik a nagyvilágban. Megoldhatjuk apró dolgainkat itthon, de ha nem tudjuk a közösségi képviseletet biztosítani, nem tudjuk Székelyföld kérdését a következő években a kedvező irányba vinni. A rendszer egészének lényege, hogy legyen jövőkép, világosan ki kell mondani, nincs más választás, mint az autonómia, hangsúlyozta Antal Árpád.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Minden magyar nagykövetei
Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Kató Béla a közelmúltban Észak-Amerikában járt, ahol a kanadai presbiteriánus egyház zsinatán vett részt, majd Washingtonban amerikai szenátorokkal és észak-amerikai magyar közösségekkel is találkozott. Körútjáról hazatérve a Kolozsvári püspöki hivatalban nyilatkozott lapunknak.
– Kinek a meghívására, milyen célból látogatott a tengeren túlra?
– Az észak-amerikai presbiteriánus egyházzal régi kapcsolata van egyházkerületünknek. A korábban megkötött partnerségi egyezmény szellemében látogattam meg őket, tavaly ők jártak nálunk. A kanadai meghívás aktualitását az adta, hogy Brian Johnston – aki a Kolozsvári teológián 20 évet szolgált angoltanárként, kórusvezetőként – nyugdíjba vonult. Ezért az ottani zsinaton az őt kiküldő egyháznak megköszöntem e sokrétű munkát. A találkozó arra is alkalmat adott, hogy beleláthattunk a tőlünk nyugatabbra levő egyházak életébe.
– Melyik volt látogatásának leghangsúlyosabb témája?
– A számos beszámoló és bizottsági jelentés mellett a leghevesebb vitát a melegházasság elfogadásáról szóló beszélgetés jelentette. Évek óta folyik a vita közöttük, de szavazásra eddig még egyetlen ülésvezető sem bocsátotta. Az idén is így történt. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy szavazás esetén elfogadták volna a melegházasság intézményét. A moderátor – akivel utólag beszélgettem – elmondta: amennyiben szavazásra kerül sor, az egyházban szakadás áll be, a két tábor ugyanis ebben a kérdésben teljesen ellentétes gondolkodású.
– Mivel érvelnek a melegházasság elfogadása melletti kardoskodók?
– A zsinaton erről nem tudtunk beszélni, de ugyancsak a presbiteriánus egyház vendégeként jártam az Egyesült Államokban is. Ott újból előkerült a téma. Náluk már néhány éve szavaztak ebben a kérdésben és a szakadás megtörtént, ráadásul a kétharmad távozott az egyház kebeléből.
– Mi történt a távozókkal?
– A szabály szerint nem vihetik magukkal az egyház vagyonát, a templomot, a parókiát, illetve más egyházi ingatlant. Ezek ugyanis az alapító egyházé mAradnak. Mindez azt jelenti, hogy az elszakadt rész hívei és lelkipásztorai bérelt termekben, stadionokban, kultúrházakban tartják istentiszteleteiket, amely új helyzetet, gondolkodásmódot teremtett. Velük is beszéltem és elmondták: különleges, új forma, hogy Istent így is lehet dicsőíteni. Néhány év elteltével már lemondtak arról, hogy ragaszkodjanak történelmi épületeikhez.
– Ideológiailag, vallási szempontból mivel magyarázzák a döntést?
– A melegházasság mellett érvelők azt állítják: a Szentírás egy dolog, amit a Szentlélek mond, az más. És számukra ez utóbbi a fontos. Rendkívül veszélyes út, amelyre rátértek. A Szentlélek ugyanis csak azt mondhatja, ami az Írásban benne van.
– Milyen lélekre gondolnak? Az emberben levő lélekre vagy a Szentlélekre?
– Eléggé keverik. Teológiai szempontból nyilván a Szentlélekre gondolnak, de ez nagyon képlékeny dolog, mert olyan területre lépünk, ahol nem tudjuk ellenőrizni, mit mond a Lélek. Ha erre az útra térünk, akkor szinte bármit tudunk igazolni, állítani. A mi hitünk szerint azonban ami nem a Szentírás szerint való, az nem származhat a Szentlélektől. Amúgy amióta az Egyesült Államokban hivatalosan is elfogadták a melegházasságot, sorra szakadnak az egyházak, nem csak a presbiteriánus egyház.
– A püspök úr amerikai szenátorokkal is találkozott Washingtonban a Mikó-ügy kapcsán. Milyen sikerrel?
– Tavaly előtt ősszel, 2014 novemberében a ploiești-i táblabíróság által hozott ítélet – mely szerint a Sepsiszentgyörgyi Mikó kollégium épületét újra elvették tőlünk – lesújtó volt, és számunkra elfogadhatatlan. Mindazok ellenére, hogy az amerikai nagykövetség képviselője számos peren vett részt és figyelemmel kísérte a fejleményeket – jelezve, hogy az USA-nak fontos az ügy, ezt erősítette meg 21 szenátor külön beadványa is John Kerry külügyminiszterhez –, a pert mégis elvesztettük. Ezért akartam találkozni a szenátorokkal, hogy megtudjam a véleményüket az üggyel kapcsolatban, és azt is, hogy tudnak-e a végkifejletről.
– Mit tudtak erről?
– Egyikük sem tudott a számunkra negatív döntésről. Ezért bekérették az Egyesült Államok külügyminisztériumának tisztségviselőjét a képviselőházba, hogy számoljon be a helyzetről. Jelen volt a romániai ügyekkel foglalkozó referens is, aki azt állította, az ügy meg fog oldódni, sőt azt is elmondta, hogy a román államelnök májusban aláírt egy törvénymódosítást, amely rendezi a jogutódlás kérdését az egyházi ingatlanokkal kapcsolatban. Erre nyilván azt válaszoltam, hogy erről nem tudunk, velünk ilyent nem közöltek. A képviselők elhatározták, utánanéznek mindennek, mert az nem lehet, hogy az egyik egyet állít, a másik mást mond.
A képviselők ugyanakkor biztosítottak arról, nem felejtették el az ügyet. Az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása továbbra is prioritást jelent, hiszen a vallásszabadság és az emberi jogok kérdése nem kerülhet le napirendről.
– Néhány helyi, észak-amerikai magyar közösséghez is ellátogatott. Kivel találkozott, mit tapasztalt?
– Washingtonban és a kanadai Torontóban találkoztam magyarokkal. A pennsylvaniai Betlehemben is találkozhattam volna, hiszen ott működik egy Hungarian Reformed Church. Szép nagy magyar korona van a táblájukon, de a helyszínen bezárt templomot találtam egy olyan részében a városnak, amelyet valamikor elődeink építhettek. Ám ahogy körülnéztem, láttam: nem éppen magyar emberek lakhatnak a környéken. Az interneten angolul hirdetik magukat: kenyeret és lángost sütnek a templom alagsorában. Ez jelenti a bevételi forrásukat, ezzel nagyjából jellemeztem is az egyházi életet. Amely persze nem vonatkozik mindenkire.
A statisztikák szerint az USA-ban másfélmillió magyar származású személy él. Ennek sajnos már kevesebb, mint tizede beszéli a magyar nyelvet. Sokan közülük beépültek az amerikai társadalomba. Washingtonban találkoztam az ottani magyar szervezetek – többnyire idős emberek közössége – képviselőivel egy vacsorán. Tájékoztattam őket arról, mi történik nálunk, Erdélyben: elsősorban a népességfogyásról és a kisebbségi életünk nehézségeiről beszéltem.
Kanadában a Torontói Első Magyar Református Egyház vendége voltam. A hazaiak elmondták: a városban és környékén mintegy százezer magyar élhet, ennek ellenére kevesen tartoznak szervezett közösséghez, még kevesebben járnak templomba. 5–600-an tartozhatnak a református egyházhoz, ám csupán 150-et tartanak nyilván.
Éppen akkor voltam ott, amikor június 4-én, a magyar összetartozás napján a torontói 1956-os emlékművet koszorúzták meg, este pedig a helyi Magyar Házban – fiatalok és gyerekek közreműködésével – gálaműsoron vettem részt. Az ottaniakkal való beszélgetés során kiderült, többen is hazajönnének, viszont már rég elvágták a szálakat a szülőföldtől, nehezen találnák meg helyüket itthon, ezért gyerekeik, leszármazottaik abban érdekeltek, hogy minél hamarabb integrálódjanak a többségi nemzetbe. Ám ott nem igazán lehet tudni, hogy ez utóbbi mit jelent. A megemlékezés alkalmával különben hangsúlyoztam, egy szempontból akár áldásként is felfoghatnánk a trianoni békediktátumot: a szétszórtságban minden magyar ember nagykövete lehet nemzetének. Természetesen csak abban az esetben, ha nem a beolvadás és integrálódás oldaláról közelíti meg, hanem magyarságát naponként megéli.
– Az ott tapasztaltak fényében akár azt is mondhatnánk: jó az, hogy mi itt élünk Erdélyben...
– Onnan egyértelműen így látszott. És azt se feledjük, hogy a Kárpátok sok mindentől megvédett bennünket évszázadokon keresztül. Ha csak a csillogásra-villogásra tekintünk, és elkezdünk futni a többi után, akkor a világ könnyen megtéveszthet bennünket, és hamar boldogtalanokká válhatunk. Ha itt mAradunk, ahol őseink ezer év óta éltek, akkor egy szórványgyülekezet tagjaiként is másképp állhatunk meg. Akár a hegy-vízrajzra, a klímára, akár a biztonságra gondolok, állíthatjuk: Erdély élhetőbb vidék, mint bármely más hely a környezetünkben. Viszont ezt nekünk is el kell hinnünk, és fel kell nőnünk ahhoz, hogy ezt értékelni tudjuk.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Vallásszabadság Romániában: papíron igen, a valóságban nem
Az emberi jogok érvényesítéséről szóló országjelentésnek Romániával foglalkozó negyven oldalán az Egyesült Államok külügyminisztériuma bőségesen foglalkozott a romániai magyar kisebbség jogsérelmeivel.
A jelentésben szót ejtenek a magyar nyelv hivatalos használatának tiltásáról, a kétnyelvű helységnévtáblák hiányáról, az önálló, állami finanszírozású magyar egyetem alapításának elutasításáról, a székely zászló és egyéb Székelyföldi szimbólumok tiltásáról, a csángóföldi magyar oktatás akadályoztatásáról, valamint az egyházi és közösségi ingatlanok restitúciójának késlekedéséről.
Igaz, Washington óvatos volt: mindezt nem állította határozottan, hanem csupán úgy közölte, hogy erre panaszkodik a romániai magyarság érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ.
Lassú az elkobzott javak visszaszolgáltatása
Az amerikai külügy a romániai vallásszabadság betartását elemző, nemrégiben megjelent jelentésében is úgy fogalmaz, hogy habár a romániai törvénykezés és maga az alkotmány is szavatolja a teljes vallásszabadságot, védi a vallási kisebbségeket – így például azok állami támogatásban részesülnek –, a román hatóságok nem minden esetben tartják tiszteletben a vonatkozó jogszabályokat.
A jelentés hangsúlyozza, hogy bizonyos állami megszorítások miatt egyes vallási csoportokat nem ismernek el az országban, és akadályozzák az 1940 és 1949 között elkobzott vagyonok visszaszolgáltatását. Erre példaként elsősorban a görög-katolikusok hozza fel, akik több templomukat mindmáig nem kapták vissza, mivel a hatóságok nem hajtották végre a bírósági döntéseket. Az ortodox egyház befolyására egyébként a helyi hatóságok igyekeztek megakadályozni a nem ortodoxok ortodox temetőkbe történő temetkezését.
Erre elsősorban a görög-katolikusok és a hetednapi adventista egyház képviselői panaszkodtak. Szó esik arról is, hogy az ortodox egyház nyomást gyakorol mind az oktatási tárcára, mind pedig az iskolákra a vallásórák kötelezővé tétele érdekében.
Meggyalázott zsinagógák, fasiszta vezetők ünneplése
A jelentés szerzői dicsérően szólnak arról, hogy a román kormány igyekszik gyakorlatba ültetni a Nemzetközi Holokauszt Bizottság ajánlásait, és az iskolai programokba belefoglalta a holokauszt tanulmányozását is. Azt viszont megállapítják, hogy 2015-ben az alkotmánybíróság elutasította azt az új törvényt, amely lehetővé tette volna az elkobzott vagyonok visszaszolgáltatásának elsőbbségét a holokauszt túlélői számára. A román kormány ugyanakkor azon van, hogy mégis érvényt szerezzen ennek a törvénynek.
A tavalyi év alatt több antiszemita megnyilvánulás is volt Romániában. Zsinagógákat szentségtelenítettek meg, voltak, akik tagadták a holokausztot, bizonyos szervezetek egyszersmind ünnepségeken emlékeztek meg a vasgárdista mozgalom fasiszta vezetőiről.
A jelentés kitér arra is, hogy Bukarestben hatalmas mecset épülne, amely nagy ellenkezést vált ki a lakosság körében. Így például sertésfejeket dobáltak a mecset építésére kiszemelt területre, sertést legeltettek, keresztekkel tűzdelték tele a telket.
Az amerikai Külügyminisztérium jelentése leszögezi: az Egyesült Államok Bukaresti nagykövetsége nem egy alkalommal kifejezte aggodalmát a román illetékeseknek az egyházak elkobzott javainak lassú visszaszolgáltatása miatt, és bár értékelte a kormány korábbi eredményeit, sürgető feladatnak tartotta a holokauszt borzalmainak teljes elismerését, a holokauszt iskolai oktatásának további javítását.
Személyes találkozók
A Bukaresti amerikai nagykövetség valamint az amerikai Külügyminisztérium tagjai több alkalommal is találkoztak a görög-katolikus egyház vezetőivel, akikkel egyházuk és az ortodox egyház közötti kapcsolatok javításáról tárgyaltak, ez alkalommal szóba kerültek a két egyház közötti incidensek is.
Az amerikai nagykövetség képviselői többször is találkoztak a zsidó közösség, a zsidó szervezetek vezetőivel. A nagykövetség a megbeszélések során külön kihangsúlyozta, hogy Washington határozottan támogatja az antiszemitizmus leküzdéséért folytatott harcot.
A nagykövetség tagjai ugyanakkor a romániai muzulmán közösség képviselőivel közösen a vallási toleranciát szorgalmazó számos rendezvényen vettek részt – zárul az Egyesült Államok Külügyminisztériumának a vallásszabadság betartásának helyzetét elemző jelentése.
Bogdán Tibor
Transindex.ro

EurActiv: elindultak a nukleáris fegyverek Romániába
Hivatalosan meg nem erősített sajtóértesülés szerint az Egyesült Államok az ankarai politikai helyzet miatt nekilátott átszállítani nukleáris fegyvereit Törökországból Romániába – számol be Rostás Szabolcs a kronika.ro-n. Az incirliki bázison jelenleg 50 atomtöltetű fegyvert őriznek.
Egyre több olyan információ lát napvilágot, miszerint a törökországi puccskísérlet miatt kialakult feszült helyzet miatt az Egyesült Államok ki akarja menekíteni nukleáris fegyvereit az országból. Az EurActiv hírportál csütörtökön arról cikkezett, hogy az amerikai hadsereg már neki is látott átszállítani az incirliki légi bázison tárolt nukleáris fegyvereket Romániába.
A Brüsszeli portál azt állítja, két forrásból is arról értesült, hogy Washington az ankarai hatalommal támadt nézeteltérései miatt döntött a fegyverek átszállítása mellett. Egy neve elhallgatását kérő tisztviselő az EurActivnak elmondta, hogy politikai és technikai szempontból egyaránt roppant kényes és nehéz feladat a több mint félszáz atomtöltet elköltöztetése. Egy másik forrás arról nyilatkozott, a júliusi puccskísérletet követően olyannyira elmérgesedett az Egyesült Államok és Törökország viszonya, hogy Washingtonnak megrendült a bizalma a Recep Tayyip Erdogan vezette rezsimben.
A Brüsszeli portál az amerikai, a török és a román hatóságok álláspontját is kikérte az ügyben. Az amerikai külügyminisztérium a védelmi tárcához irányította az újságírót, ahonnan viszont nem érkezett válasz. Hasonlóképpen hallgat a török kormány is. A román külügyminisztérium ugyanakkor egy mondatban válaszolt, leszögezve: a Bukaresti tárca „határozottan visszautasítja a hivatkozott információkat". Mint arról a Krónika beszámolt, Traian Băsescu volt államfő épp a napokban beszélt arról, miszerint Romániának nem lenne szabad nukleáris fegyvereket engednie a területére. A politikus a Marosfői szabadegyetemen azokra a korábbi információkra reflektált, miszerint az Egyesült Államok fontolgatja, hogy máshová telepíti a törökországi incirliki támaszponton lévő nukleáris arzenálját. Băsescu szerint Bukarest mindig teljesítette a NATO-tagságából fakadó kötelezettségeit, a rakétavédelmi rendszer kiépítéséhez szükséges deveselui légi bázis átadásával pedig a Washingtonnal kötött stratégiai partnerségi megállapodásnak is eleget tett.
A Szíria határától 110 kilométerre található incirliki fegyverlerakat biztonságát már korábban is sokat kritizálták, de a múlt hónapban meghiúsult török puccskísérlet – amelynek nyomán őrizetbe vették a bázis török parancsnokát, az amerikai személyzet családjait pedig biztonsági megfontolásokból már korábban hazaköltöztették – újraébresztette a félelmeket a mintegy 50 atomtöltetű fegyver védettségével kapcsolatban.
A washingtoni Stimson Center kutatóintézet szerint fennáll a kockázata, hogy terroristák vagy más ellenséges erők kezére kerülnek a török légi bázison tárolt amerikai nukleáris fegyverek egy elhúzódó törökországi polgárháború esetén. „Eddig elkerültük a katasztrófát, ám számos bizonyítékunk van arra, hogy a törökországi amerikai fegyverek biztonsága máról holnapra megváltozhat" – nyilatkozott a Los Angeles Timesnak Steve Andreasen, aki korábban a Fehér Ház nemzetbiztonsági tanácsának a fegyverek védelméért és felügyeletéért felelős igazgatója volt.
A Pentagon tagadja, hogy a fegyverek növekvő kockázatot jelentenének. A incirliki légi bázis stratégiailag kulcsfontosságú szerepet tölt be az Iszlám Állam terrorszervezet ellen fellépő amerikai koalíció számára, mert gyorsan elérhetővé teszi a tervezett iraki és szíriai célpontokat – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

„Moldova nem Románia!” – „kiverte a biztosítékot” az amerikai nagykövet
„Moldova Köztársaság nem Románia. (...) A Romániával való társulás az uniós csatlakozás érdekében nem praktikus választás és nem válik Moldova (Köztársaság – szerk. megj.) javára” – fogalmazott vasárnap a Moldova 1 televíziónak adott interjúban James Pettit, az Egyesült Államok chișinăui nagykövete. Az ország nemzeti ünnepén, a Függetlenség Napján sugárzott interjúban az amerikai diplomata arra ösztönözte a Pruton túliakat, hogy „biztos határok között őrizzék meg országuk szuverenitását és függetlenségét”. Nyilatkozata „kiverte a biztosítékot” Bukarestben és Chișinăuban.
„Moldova Köztársaság nem Románia, Moldova Köztársaságnak megvan a saját történelme és megvannak a saját kihívásai. Ezek egyike, hogy Moldova Köztársaság többnemzetiségű ország, ahol különböző anyanyelvű emberek élnek, és természetesen ott van még a Dnyeszteren túli területek kérdése is. Ez a régió kiesett a központi hatalom ellenőrzése alul, különleges státust kell biztosítani neki, de természetesen Moldova Köztársaság keretein belül” – fogalmazott Pettit.
Hozzátette: az országnak óriási potenciálja van, az itt élő emberek magasan képzettek és szorgosak, a mezőgazdaság mellett jó kilátások nyílnak a textiliparban és az IT-szektorban is.
James Pettit nyilatkozata „kiverte a biztosítékot” a Románia és Moldova Köztársaság közeledését, végső soron egyesülését zászlójára tűző politikai alakulatoknál Bukarestben és Chișinăuban egyaránt.
Băsescu: durván megsértette Románia történelmét
Románia történelmét ért durva sértésnek nevezte Traian Băsescu volt államfő James Pettit chișinăui amerikai nagykövet nyilatkozatát. A Facebookon megosztott bejegyzésében Băsescu arra szólította fel a román hatóságokat, hogy kérjenek magyarázatot Washingtontól.
„James Pettit amerikai nagykövet Moszkva szócsöve lenne? A Chișinăuban állomásozó amerikai nagykövet a sztálini időket idéző elmélettel állt elő és rendkívül jó szolgálatot tett a putyini propagandagépezetnek az olyan kijelentéseivel, hogy „Moldova nem Románia”, „Moldovának megvan a saját történelme”, „A Romániához való társulás nem praktikus választás”, „Moldova többnemzetiségű ország” és „Transznisztriának különleges státust kell biztosítani”. Traian Băsescut az is felháborította, hogy James Pettit szerint a románok és a moldovaiak különböző nyelven beszélnek.
Ghimpu: az orosz birodalmi diplomáciára emlékeztet
Mihai Ghimpu, a Moldovai Liberális Párt elnöke szerint James Pettit amerikai nagykövet nyilatkozata az „orosz birodalmi diplomácia stratégiájára” emlékeztet. „Rendkívül sajnáloatos, hogy a nagykövet úr olyan nyilatkozatot tett, amivel sérti Moldova Köztársaság szuverenitását és állampolgárainak azon jogát, hogy saját maguk döntsenek jövőjükkel kapcsolatban” – fogalmazott Mihai Ghimpu.
A moldovai politikus leszögezte, nagyszüleitől, szüleitől és testvéreitől is azt tanulta, hogy Moldova Románia része, mert ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanazzal az identitással rendelkezünk” – tette hozzá Mihai Ghimpu.
maszol.ro

Csökkent Románia lakossága
A hazai lakosság év elején 19,76 milliós lélekszámú volt, ami 110 700-zal mAradt el a 2015 januárjában mérttől. A csökkenés elsődleges oka a negatív természetes szaporulat (-75 655 ember) – közölte az Országos Statisztikai Intézet. A népesség elöregedése fokozódott, az idős – 65 év fölötti – és a fiatal – 14 éven aluli – lakosság között csaknem 400 ezres a különbség (3,43 millió, illetve 3,05 millió fő). A nemzetközi, ideiglenes, hosszú távú migráció aránya ugyanakkor negatív volt: csaknem 58 ezerrel több román állampolgár vándorolt ki, mint ahány bevándorlót fogadott az ország. 2016. január elsején 10,63 millióan laktak a városokban, ami 0,6 százalékos csökkenést jelent.(Mediafax)
INKÁBB NAGYKÖVET, MINT MINISZTERELNÖK. George Maiort nem érdekli a miniszterelnöki tisztség, Románia washingtoni nagykövete ezt elmondta Liviu Dragneának, a Szociáldemokrata Párt elnökének is, aki azzal az ajánlattal kereste meg a diplomatát, hogy legyen a legnagyobb támogatottsággal rendelkező párt kormányfő-jelöltje. „Örömmel képviselem Romániát az Egyesült Államokban nagykövetként és nem áll szándékomban irányt váltani” – fogalmazott George Maior. Hozzátette: a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) igazgatójaként is megőrizte politikai függetlenségét, de egyeseknek érdeke, hogy az ő nevét időről időre bevessék, mint potenciális kormányfőjelölt. (Maszol) KEVESEN REGISZTRÁLNAK. Erdélyből 114 ezren regisztráltak eddig a kvótanépszavazásra. Másfél hónappal a betelepítési kvótáról szóló magyarországi népszavazás előtt hetente átlagosan ezren kérik felvételüket a levélben szavazók névjegyzékbe - írja a Magyar Nemzet a Nemzeti Választási Iroda adataira hivatkozva. Augusztus elején 261 ezren szerepeltek a névjegyzékben, ami csaknem 264 ezerre nőtt három hét alatt. Közülük több mint 114 ezren Romániában, 29 ezren Szerbiában, 2100-an Németországban vannak. Regisztrálni szeptember 17-ig lehet, tehát néhány ezerrel még tovább emelkedhet ez a szám. Az október 2-i népszavazás akkor lesz érvényes, ha az összes választópolgár több mint fele, azaz mintegy 4,1 millió ember érvényesen szavaz. Az eredményt a külhoni magyarok is befolyásolhatják, de ahhoz képest keveseket érdekel, hogy jelenleg 800 ezernél többen rendelkeznek magyar állampolgársággal, és ebből 700 ezren választókorúak. (Maszol)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A plakátokról tanulnak olvasni és gyűlölni a magyar gyerekek
Amint azt egy réges-régi slágerből is tudjuk: „ma lesz a holnap tegnapja”. Közállapotaink változását tekintve nekem a tegnap a kilencvenes éveket jelenti, amikor szívszakadva készültünk arra, hogy mi lesz ma. Nemcsak szívszakadva persze, hanem gondolkodva is folyamatosan egy élhető jövőről, latolgatva a lehetséges politikai megoldásokat Európa újkeletű demokratikus társadalmai és ezen belül az erdélyi magyarság számára. Húsz-huszonöt esztendővel számoltunk, amíg sikerül sajátos mintákat kidolgozni a nemzetek határok nélküli, méltányos együttélésére is.
Hát most itt van ez a holnap, nézhetjük, tapogathatjuk, borzadhatunk tőle: a miénk!
Pedig micsoda romantikus lelkesedés, micsoda lenyűgöző intellektuális erőfeszítés előzte meg ezt a sokáig ígéretesnek tűnő holnapot. Ki emlékszik még arra, amikor az EBEÉ átalakult EBESZ-szé? A gyengébbek kedvéért: az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet állandó intézménnyé vált, Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek nevezték, és a nyílt vagy lappangó konfliktusok kezelésére, tehát elsősorban Európa keleti részének és a Balkánnak a pacifikálására szolgált. Vagy hol van már az akkori francia miniszterelnökről röviden csak Balladur-tervnek hívott európai stabilitási egyezmény, amelytől olyan sokat reméltünk mi is, kötelező normákat, nem csupán egyéni, hanem kollektív jogokat is.
Vajmi kevés valósult meg mindebből. Sokat haladtunk mégis előre egy ideig, ám ez főként belső erőfeszítéseinknek, a magyar érdekvédelmi szervezet és a román politikai pártok megegyezésének köszönhető. De tagadhatatlan, hogy számított a külső nyomás is. Külön kisebbségügyi főbiztosa volt az EBESZ-nek, Max van der Stoel, akinek a nevét a Kárpát-medenceében a kisiskolástól a nagymamáig mindenki ismerte, mindenféle jelentéstevők járták a régiót, hosszan készültünk a velük való találkozásra, sokáig emlegettük egy-egy biztató félmondatukat.
Közben meg itthon is zajlott a közelmúlt történetének feltárása, a tanulságok megfogalmazása, és az akkor született nemzetpolitikai tanulmányokkal, kisebbségjogi traktátusokkal, autonómiatervezetekkel Dunát lehetne rekeszteni. Meg aztán jöttek „pacifikálni” az amerikaiak is, diplomaták, szenátorok, képviselők, szakértők, és végig úgy éreztük, a várva várt nyugati demokráciát hozzák nekünk, tanulás kérdése az egész. A magyar–román viszonyban is velünk együtt keresték a legjobb megoldást. Nyilván nem mi voltunk a legfontosabbak, hanem a széteső Jugoszlávia, ahol Koszovó 2008-as függetlenné válása volt talán az utolsó olyan döntés, amikor úgy éreztük, hogy ugyanazon a hullámhosszon vagyunk az Egyesült Államokkal. A román parlament elítélte Koszovó állam létrehozását, egyedül az RMDSZ szavazott az elítélő határozat ellen.
Amerika természetesen továbbra is nagyon figyel Romániára. Csakhogy régóta az az érzésem, ma már a stabilitás kulcsát nem az emberi jogokban és az etnikai problémák megoldásában látja Washington, hanem valamiféle centralizált, autoritárius rendszer kialakításában. Valahányszor például nyilvánosan kifogásolja az amerikai nagykövet, ha a parlament neki-nekirugaszkodik, hogy átláthatóbbá tegye az igazságszolgáltatás munkáját, sem a sajtó, sem a politikusok nem furcsállják ezt a beleszólást, egyesek bólogatnak, mások hallgatnak.
Érthető, hiszen az óceánon túlról jön ma a remény, vagyis a biztonság Románia számára.
De úgy látszik, mégsem vonatkozik mindenre ez a szolgálatkészség. Augusztus végén a kisinyovi amerikai nagykövet egy televíziós interjúban többek közt a következőket mondta: „...az a mi politikánk, hogy a Moldovai Köztársaság szuverén és független állam mAradjon (...) A Romániával való egyesülés például, akár azért, hogy ily módon belépjen az Európai Unióba, akár bármely más okból, nem lenne praktikus választás, és nem javítana a helyzeten itt, a Moldovai Köztársaságban.” Egyszerre csak megtört a hallgatás Romániában, pártelnökök tiltakoztak, egyébként indokoltan, hiszen ma csak „a holnap tegnapja” van, nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Mintha beintésre tenné, a sajtó is hisztérikus kampányba fogott, és ha tényleg beintett valaki, jó érzékkel tette: figyelmeztetni kellett a Nagy Testvért, hogy életünket és vérünket – és a rakétatámaszpontokat – ugyan felajánlottuk, de cserében van egy olyan érzékeny pont, amihez nem kellene hozzányúlni, a nemzeti kérdés.
Hogy ez mennyire így van, bizonyítja egy újabb eset, a minap ugyanis a Bukaresti amerikai nagykövet fogott mellé Székelyföldi látogatásán. Kovászna megyében, vagyis Háromszéken az ottani magyar vezetőkkel úgy fényképezkedett, hogy egy nagy székely zászló volt előttük kifeszítve. Lett is ebből újabb pánik, a külügyminisztérium bekérette az amerikai nagykövetet, ilyen sem volt mostanában. Ahogy Moldova esetében, itt is jelezni kellett valamiképpen, hogy a magyar ügy a románokra tartozik, nem másra, és ezt a jelzést akkor kell megadni, amikor még az amerikaiaknak nem vált ismét szokásukká, hogy akárcsak – üsse kő! – a korrupciós perekben, a magyarkérdésben is véleményt mondjanak. Vaklárma persze, legalábbis a Székelyföldi zászlós fotózás, sajnos, tényleg csak zavart „udvariasság” lehetett, ahogy a nagykövetség utólagos közleménye is fogalmazott. Kétlem, hogy szemléletváltásra készülne Washington, bár igazán ránk férne, ráférne erre az egész régióra, hogy az etnikai problémákkal megint foglalkozzék az Egyesült Államok is, Európa is.
Viszont az eset arra jó volt, hogy
a román hírtelevíziókból fröcsögjön a gyűlölet ránk, magyarokra,
mintha semmi sem történt volna az elmúlt negyedszázadban, el egészen addig, hogy nehezen kiküzdött, nagyrészt már régóta működő jogainkat is megkérdőjelezték, a kétnyelvű feliratoktól az anyanyelvű oktatásig. Érzékeny a többség! Erre hivatkozott a román külügyminisztérium is, az érzékenységre. Hogy egy regionális, kisebbségi szimbólum és az amerikai nagykövet találkozása egy Facebookra feltett fotón érzékenységet sért. Mennyit hallottunk erről az érzékenységről innen is, onnan is 1989 előtt. Most aztán megint. Amúgy is az a benyomásom, hogy ez az éppen megvalósuló holnap, ez bizony nem a tegnap, hanem a tegnapelőtt valójában. Amikor még élt Ceausescu.
Vagy lehet, másfajta kor ez mégis, új történetekkel, új érzésekkel? Példának okáért a gyűlölet mindenki iránt, aki más! Mekkora tévedés az is, hogy csak a migránsokat lehet gyűlölni, és hogy ez a gyűlölet nem terelhető bármikor bárki másra. Hol gyűlölet van, ott gyűlölet van, parafrazálhatnánk a költőt. Romániában ma felelőtlen vezetők és véleményformálók engedik szabadjára az indulatokat, valós problémákra – mondjuk, a román–magyar együttélésre – hamis és veszedelmes választ kínálva, a nacionalizmust. Ha nem vigyázunk, ez a nacionalizmus rövid idő alatt szétverhet mindent, amit eddig építettünk. Meg aztán a gyűlölet a bevándorlók ellen Magyarországon, de itt-ott már a migránsokat sem látott Erdélyben is, sőt, máshol is Romániában! Ki tagadná, hogy a menekültkérdés napjaink legsúlyosabb európai problémája?
Még azt is készséggel elfogadom, hogy a kötelező kvóta inkább csak pillanatnyi toldozás-foldozás, a probléma szőnyeg alá söprése, Brüsszel gyengeségét és naivságát mutatja, és leginkább az derült ki belőle, amire csapongó eszmefuttatásom elején utaltam: a kilencvenes években legalább gondolkodtunk, elemeztünk, vitáztunk hasonló súlyú ügyeinkről, próbáltunk hosszú távú megoldásokat találni, szidtuk Fukuyamát vagy Huntingtont, de tudni véltük, hogy a világnak haladnia kell előre, bár nem mindig értettünk egyet abban, hogy merre van az előre.
Most viszont csak „struccpolitikát” látni Európa-szerte. Hogyha nem is homokba, de kerítések mögé bújunk mindannyian,
hátha elvonul az ár. Nem fog elvonulni, megvannak az okai, és ez Európa bűne is. Mi, magyarok azt mondjuk ilyenkor: „homokba dugjuk a fejünket, mint a strucc”. A románok nem ennyire egzotikumkedvelők, ugyanilyen értelmű szólásmondásuk így hangzik: „Ne bújjunk az ujjaink mögé”, ne higgyük, mint a kisgyerek, hogy amennyiben eltakarjuk a kezünkkel az arcunkat, nem látnak minket.
Szerintem a kerítés ilyesmi Magyarország számára: az arcunk elé vont ujjak rácsa. De mindegy, hogy mit gondolok én erről, volt egy probléma, és azt kezelni kellett valahogy, jól-rosszul. Ennek viszont mi köze a gyűlölethez, kérdem én. Mit segít ezen a gyűlölet?
Miért kellett nekem odajutnom, hogy egykori büszkeségemet szégyenné alázza valaki ostoba plakátokkal? Büszke voltam mindig, amikor átléptem a határt Románia felől. Hogy Magyarországon simább az aszfalt, egyenesebb a járda, dúsabb a fű, jobb a halászlé. És a házak milyen rendezettek. És a feliratok mind-mind magyarul vannak.
Én még óvodásként Kézdivásárhelyen a cégtáblákról tanultam magyarul olvasni. Aztán a gyermekeim Marosvásárhelyen a hetvenes-nyolcvanas években legfeljebb románul tanulhattak volna ily módon, sehol egyetlen magyar felirat nem volt már. Magyarországi ember nem tudhatja, milyen érzés volt annak idején, ha nagy ritkán utazhattunk, úgy járni-kelni Ártándtól Sopronig, hogy csupa magyar szó vett körül írásban is, üzletek, hivatalok homlokzatán. Még az a csinált szó, hogy Közért, az is milyen szép volt! Most meg ezekről a népszavazásplakátokról tanul a gyermek olvasni? Tanul gyűlölni?
Nem a népszavazásról akarok most elmélkedni, megtették mások, azt sem részletezem ismét, kell-e például erdélyi embernek arról szavaznia, hogy kit fogad be Magyarország és kit nem. Ezt is elmondtam már máskor. Azt sem hiszem, hogy ennek eldöntéséhez népszavazásra van szüksége egy felelős kormánynak, de ez is az én bajom. Viszont miért kellenek ehhez a gyűlöletkeltő plakátok? Miért kell szégyenkeznünk a bugyuta feliratok miatt? Miért kell a gyűlölet Magyarországnak? És miért kell Romániának, hogyha nem a menekültek, akkor a magyarok ellen? Ideje lenne rájönni, hogy hiába bújunk el az „ujjaink mögé”, mert továbbra is látni fog a világ, mi viszont sötétben leszünk.
Markó Béla
nol.hu

Ne keverjük össze álmainkat a jelennel – Jeszenszky Géza Háromszéken
Jeszenszky Géza egyetemi tanár, történész, az Antall-kormány volt külügyminisztere, Magyarország volt washingtoni és oslói nagykövete hét várost érintő erdélyi körútra érkezett. Hétfőn Kézdivásárhelyen tartott előadást, kedden Sepsiszentgyörgyön is bemutatja a Kísérlet a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédsági politikája a rendszerváltás éveiben című könyvét. Hétfőn délután Jeszeszky Géza a céhes városban a Jazz kávézóban a helyi sajtó munkatársaival találkozott. A zártkörű rendezvény házigazdája Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke volt.
A közismert történész – akit távoli rokonsági szálak fűznek a Turóczi nemzetséghez – visszajáró vendég Háromszéken. Bevezetőként elmondta: tíz évvel ezelőtt fogott hozzá könyve megírásához, de más teendői miatt csak 2014-ben, Norvégiából való hazatérése után fejezte be. Idén áprilisban jelent meg, és arról szól, hogy 1988-cal kezdődően mit sikerült elérni, és mit nem. A könyv a román–magyar viszony utóbbi huszonnyolc évének áttekintése – hangsúlyozta a történész, aki örömét fejezte ki, hogy mindenhol telt ház fogadta, sőt, fiatalok is szép számban megjelentek az előadásain. Arról is szólt, hogy az erdélyi magyarság sorsa családi kötelékek miatt már gyermekkora óta foglalkoztatta. Az Antall-kormány külpolitikai céljai között kiemelten szerepelt a szomszédos országokkal való viszony rendezése – mondotta –, a rendszerváltás nagy lehetőséget kínált erre, és nem a külhoni magyarok feje fölött, hanem úgy, hogy jogaik biztosítva legyenek törvények által. Akkor mindez, a jó viszony és a kisebbségi jogok biztosítása nem tűnt illúziónak.
A történész szerint Románia tervezett, a magyarok érdekei ellen történő közigazgatási átszervezése olyan katasztrófa, amit minden erővel meg kell akadályozni, ellenkező esetben az erdélyi magyarság arra a sorsra jut, mint a felvidéki, akiket beolvasztottak egy nagy szlovák tömbbe, és a magyarság kisebbségbe került. Az okos politika a feszültségeket oldani próbálja, elébe megy a különböző jogos igényeknek – vélekedett Jeszenszky, aki szerint Romániának lenne elsődleges érdeke, hogy a tehetséges és szorgalmas székely nép valóban otthon érezze magát a szülőföldjén. Az a képtelenség, amit a román alkotmány állít, éspedig hogy Románia homogén nemzetállam, ráadásul ehhez a cikkelyhez hozzá sem lehet nyúlni, anomália, ellentmond a valóságnak, a tényeknek.
Arra a kérdésre, hogy mi a véleménye a terrorizmussal vádolt kézdivásárhelyi vármegyésekről, kifejtette: az eset arra világít rá, hogy a nemzeti érzés, ami egy helyes és pozitív érzés, és amiből rengeteg jó eredmény születhet, mennyire könnyen eltorzulhat. „Én nem vonom kétségbe, hogy a vármegyések valami jót szerettek volna a saját székely közösségüknek, de óriási kárt okoztak, és ürügyet szolgáltattak újabb és újabb magyarellenes megnyilvánulásokhoz. A két vármegyés ezt valahogy nem tudta felmérni, de óriási felelősség hárul azokra a magyarországi személyekre, politikusokra is, akik már a Hatvannégy Vármegye névvel is provokálják a szomszédos országokat, amellett hogy ez egy irreális, elképzelhetetlen dolog. Az ügy mögött tudatos provokáció is lehet. Ez a két ember talán nem szándékosan akart a román nacionalizmus segítségére sietni, de akik esetleg őket biztatták, segítették, hatalmas kárt okoztak az erdélyi magyarságnak. Ne keverjük össze álmainkat, a múltat a jelennel! A politika a lehetőségek művészete, aki lehetetlent kíván elérni, és annak érdekében elfogadhatatlan lépéseket tesz, az saját népének árt” – vélekedett a házi őrizetben lévő vármegyésekről és mozgalmukról Jeszenszky Géza.
Iochom István
Háromszék Erdély.ma

A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc hatása Háromszéken (Ötvenhat Erdélyben)
„Az 1956-os forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet–nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok „elengedésének” gondolata, amerikai, illetve nyugati részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyarkérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet–nyugati érdekszférarendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…)  1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető. ”  (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, 2006)
„…Moszkva feltételezett »imperialista törekvéseitől« és Budapest irredenta lépéseitől való félelem egészen 1989 decemberéig a román kommunizmus politikai kultúrájának legfőbb vonásai közé tartozik. S 1956 döntő szerepet játszott, hogy ezek a vonások rögzültek. A román kommunista elit azonnal elítélte a magyar forradalmat, és biztosította a szovjeteket a román kommunisták erős lojalitásáról. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események végül is hozzájárultak ahhoz, hogy a román sztálinista vezető, Gheorghiu-Dej megőrizze személyes hatalmát és megszabaduljon a desztalinizáció rémétől. A román kommunisták gyors intézkedéseikkel megakadályozták a szabad információáramlást, és elkerülték, hogy a magyarországi események igazi jelentősége köztudottá váljék. (…) A Román Munkáspárt habozás nélkül a szovjetek oldalára állt, és felajánlotta azonnali támogatását. Gheorghiu-Dej a Politikai Büró 1956. december 1-jei ülésén büszkén jelentette ki: »Boldogan állapítjuk meg, hogy nemcsak passzív nézőként követtük a magyarországi eseményeket. Közvetlenül is érdekeltek voltunk abban, hogy az események a magyar nép és a magyarországi szocializmus jövője, valamint táborunk érdekei szerint alakuljanak. Nemcsak passzívan vártuk és néztük, hogy a Szovjetunió lehetőségei szerint megoldja a helyzetet, hanem sokat is segítettünk«.”(Dragoş Petrescu: 1956 mint identitásformáló tapasztalat. A román kommunisták esete. Emlékkönyv, 1956, 2006–2007, 177–200. oldal)
A magyar forradalom kitörésének hatvanadik évfordulóján először közöljük a szervezkedésekben részt vevő háromszékiek teljességre törekvő névsorát!
Baróton a Petőfi Sándor utcai 1956-os emlékműnél felállított kopjafán ötvennyolc név hirdeti az erdővidékiek szabadságszeretetét. Az ötvennyolc politikai elítéltet a Kolozsvári és a Nagyváradi Katonai Törvényszék összesen 383 év börtönbüntetéssel sújtotta. Az ötvennyolc név között olvasható Kovács János, Moyses Márton és Józsa Csaba egykori baróti gimnazista neve – a csoportban részt vevő negyedik diák, Bíró Benjámin csíkszentdomokosi származású, az ő nevét a Hargita megyei ötvenhatos elítéltek névsorában tartják számon! – jelzéseként annak: a négy tizenöt-tizenhat éves diák az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó együttérzés jeleként az egyik legnagyszerűbb hőstettet hajtotta végre: 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka a Bihar megyei Érkörtvélyesnél megpróbáltak átszökni a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak az iszonyatos szovjet túlerővel szemben vívott harcban! Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült, míg Moyses Márton – a csoport szellemi vezetője, az ötlet megfogalmazója – és Kovács János eltévedt, s amikor látták, hogy időközben megerősítették a román határ őrzését, visszafordultak, majd megszenvedték a baróti középiskolából való kirúgás drámai következményeit. A négy gyerek – a spártai Leonidász király örök érvényű kijelentésének 20. századi értelmezését adva – „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”! A négy baróti gimnazista egy pillanatig sem számolt azzal, hogy a riadókészültségbe helyezett román határőrség, ha elkapja őket, vagy csak észreveszik, hogy a határon próbálnak átszökni, a tűzparancs jegyében, könyörtelenül agyonlövi! Szerencsére a sepsiszentgyörgyi rajoni Securitate sem mozgósította a határőrséget: el sem tudták képzelni, hogy a négy diák nem a háromszéki hegyekbe, hanem a román-magyar határ felé szökik! Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János és Moyses Márton tette így kap történelmi hátszelet!
Háromszéki szervezkedések
A hatvan évvel ezelőtti történések összegzése során akár erdélyi magyar, valamint a székelyföldi székek szerinti karakterológia sajátosságait is ki lehetne mutatni. Amíg a mindig óvatosabb Udvarhelyszéken alig került sor szervezkedésre, az 1848–49-es önvédelmi harc emlékeit nemzedékről nemzedékre féltett örökségként továbbadó Háromszéken, az 1764. évi Siculucidium drámáját megélő Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben, Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen, az egykori Marosszékben már a magyar forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én Szovátán Kelemen Imre vezetésével fegyveres szervezkedési kísérletre került sor. (A már-már gyermeki naivsággal végrehajtott búzaházi pisztolyvásárlás – az a tervük, hogy a magyar forradalom hatására már nem akartak repülőgép eltérítésével Bécsbe szökni, hanem a Szováta környéki hegyekben fegyveres ellenállást szerveznek – azért érdekes, mert a magyar forradalom vérbe fojtása után hasonló módon képzelte el a „létező szocializmus” elleni küzdelmet a tizenhat év börtönbüntetésre ítélt Varró János egyetemi tanársegéd és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének több tagja.) A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió első áldozatainak egyike is háromszéki volt: 1956. december 21-én tartóztatták le a Nagybaconban 1928. december 1-jén született Boda Gyula gazdálkodót. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége nyilvános izgatás vádjával állította hadbíróság elé, mert „a magyar ellenforradalom napjaiban a néptanácsnál román-, szovjet- és kommunistaellenes kijelentéseket tett”.  Gyorsított eljárással – akárcsak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hallgatóit, Balázs Imrét és Tirnován Vidét – négy év börtönbüntetésre ítélték. Jilaván, Szamosújváron és a Duna-delta poklaiban raboskodott. Szabadulása után Nagybaconban és Baróton dolgozott.
Háromszéken a felsőcsernátoni Gyárfás Ferencet, Bajkó Ferencet és Tóth Sándort „közcsendháborítás, szövetkezés és izgatás” vádjával állították hadbíróság elé, az ugyancsak felsőcsernátoni Bajkó Ferencet, a kézdialbisi Vén Zoltánt és Vizsuly Györgyöt „közcsendháborítást célzó szövetkezés” vádjával. A Székely Ifjak Társasága tagjaiként Szalay Attilát 18, Szabó Lajost 15, Gyertyánosi Gábort 12, Bordás Attilát 12, Gyertyánosi Csabát és Jancsó Csabát 10, Jancsó Sándort 8, Sándor Csabát 7, Molnár Bélát 6 év börtönbüntetéssel sújtották, Berszán Mihály, Demeter Szabolcs és Szász Farkas pedig több hónapig tartó vizsgálati fogságot szenvedett. Az ő „bűnük” az volt, hogy 1957. március 15-én koszorút helyeztek el a Sepsiszentgyörgy központjában, az Erzsébet parkban lévő 1848–49-es hősök emlékművére. 1958. március 15-én is megpróbálták, de akkor már a Securitate felkészült a „fogadásukra”, egy részüket azon éjszaka, a csoport többi tagját március 18-a és 30-a között letartóztatták. A „székely mikós” diákok egy része még kiskorú volt, így a büntetésük első felét a kiskorúak Ocnele Mari-i börtönében töltötték. Amikor betöltötték a 18. életévüket, átszállították a hírhedt jilavai tranzitbörtönbe, hogy ismerkedjenek a felnőtt romániai politikai börtönök világával is. 
A tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt Szalay Attila 1959 augusztusában a szamosújvári börtönben rabtársai karjai között, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Egykori lakóházára 2003-ban a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége emléktáblát helyezett el: „E házban lakott a kommunizmus áldozataként a szamosújvári rabtemetőben jeltelen sírban nyugvó SZALAY ATTILA, 1930–1959.”   A görög sorstragédiákat idéző, mindössze huszonkilenc évre szabott élete kísértetiesen emlékeztet a Moyses Mártonéra, aki huszonkilenc éves korában halt tűzhalált. Önálló kötetben mutatom be majd a sok-sok rejtélyt és a Székely Mikó Kollégium legújabb kori történetére vonatkozóan fontos információkat tartalmazó periratot. Nagyon remélem, sikerül pontos adatokat találnom Szalay Attila rejtélyes halálával kapcsolatosan. Romániában minden területen működött a „kettős könyvelés” íratlan törvénye! 
Sepsiszentgyörgyön alakult a Kossuth Kör, amely az 1956-os magyar forradalom előkészítésében meghatározó szerepet vállaló Petőfi Körre emlékeztet. A perben Nagy Lászlót 20, Erőss János tanárt 15, Csákány Zsigmondot 12, Bende (Tompa) Editet 7 év börtönbüntetésre ítélték.  Az ozsdolai Szígyártó Domokos (1933–1959) a környező hegyekben bujkáló, 1951 és 1955 közötti fegyveres és rendszerellenes gerillaharcot folytató Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máthé György (Jeges) küzdelmét folytatta – azok likvidálása után. Kétszer belőtt Pusztaiék legádázabb ellensége és végzete, Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök, illetve párttitkár házába (róla írta Kovács György minden idők egyik leghiteltelenebb és az írói megalkuvás csimborasszójaként emlegetett regényét Ozsdola leánya címmel! – T. Z.), de a golyók célt tévesztettek, nem találták el. 1958. augusztus 22-én tartóztatták le négy támogató társával együtt. A Securitate sajátos forgatókönyve szerint a gyilkossági kísérletet csak szervezkedés előzhette meg! Szígyártó Domokost „terrorista bűncselekmény” vádjával halálra ítélték, és 1959. április 20-án 14 óra 30 perc és 15 óra között a szamosújvári börtönben kivégezték.  A másodrendű vádlott Finna Dávidot (1933–1995) életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A börtönben az elméje elborult. László Anna (1907–1983) harmadrendű vádlottat tizenöt év fogházbüntetésre, Tibesz Ágoston (1902–1990) negyedrendű vádlottat tíz év kényszermunkára ítélték. A minden írói képzeletet felülmúló, nyolc vaskos kötetből álló perirat Háromszék és Ozsdola 1950-es évekbeli történetének egyik leghitelesebb dokumentuma. A román kommunista diktatúra elnyomó gépezete egy diktátorért, Ozsdola községnek elképzelhetetlenül sokat ártó apparatcsikért öt székely családot – a szó valódi értelmében – likvidált! Ráadásként a Sepsiszentgyörgyön letelepedő, „hősnek” kikiáltott „Ozsdola leánya” életét is – a közösség jogos megvetésétől kísérve – tönkretette.
Néhány napig Torja volt a Szoboszlai-féle szervezkedés  központja
Azért is különleges Szígyártó Domokos magányos forradalma, mert a krisztusi korban, 33 évesen, 1958. szeptember 1-jén kivégzett Szoboszlai Aladár, akkor temessági plébános a magyar forradalom hatására 1956. október 26-a és november 2-a között az általa létrehozott Keresztény Dolgozók Pártjának – amelynek feladata lett volna 1956. október 28-án az államcsíny végrehajtása, a bukaresti stratégiai pontok elfoglalása – „főhadiszállását” a háromszéki Torján, Ábrahám Árpád (1914–1958) plébániáján rendezte be. Elképzeléseit részben a felső-háromszéki szökevényekre, köztük Szígyártó Domokosra is alapozta. Szoboszlai Aladár a sikertelen október 28-i államcsínykísérlet után úgy látta: a magyar forradalmat hamarosan vérbe fojtják. Ezért báró Huszár Józseffel úgy döntött: visszavonulnak Aradra. (Magyar–román konföderációs tervezetében Aradot jelölte meg az új államalakulat fővárosaként – T. Z.) 
November 2-án délután Sepsiszentgyörgyön a vasútállomás környékén a belügyi alakulatok razziát tartottak. Az utolsó pillanatban a Pataki Zoltán keramikustól kapott riasztópisztolyt az Olt hídjáról beledobták az Olt vizébe. Pataki Zoltánt a riasztópisztoly átadásáért huszonöt év kényszermunkára ítélték. A szervezkedés mintegy kétszáz tagjának letartóztatása idején belügyi katonai egység napokon át kutatott Sepsiszentgyörgyön alul az Olt vizében: megtalálták a riasztópisztolyt! Ez volt az egyik bűnjel a „fegyveres államellenes összeesküvés, államcsíny” vádjának megfogalmazásakor.  A Szoboszlai-féle szervezkedésben való részvételükért a háromszékiek hozták a legtöbb áldozatot: a Sepsibükszádon 1914. február 16-án született torjai plébánost és a Gyergyószentmiklóson 1915. június 4-én született, de Kézdivásárhelyen ügyvédként dolgozó Kónya István Bélát halálra ítélték, és 1958. szeptember 1-jén 23 és 24 óra között a Securitatate temesvári börtönében kivégezték. Baróthi Pál földművest – Altorján született 1911. december 11-én; 1956. október végén arra vállalkozott, hogy Bukarestbe utazik, felkeresi Constantin Drăgăniţă alezredest, a caracali tankezred parancsnokát, s az ő segítségével annyi fegyvert és lőszert szerez, hogy megtámadhassák a sepsiszentgyörgyi és berecki fegyverraktárakat – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Lőrincz Károly Sándor torjai tisztviselőt (1928. december 12-én született Torján), mert szem- és fültanúja volt annak, hogy Szoboszlai Aladár a torjai plébánián kijelentette: Romániában is a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást kell kirobbantani, s elmulasztotta a feljelentést, ugyanakkor ő hívta Kónya István Béla ügyvédet Kézdivásárhelyről Torjára az 1956. október 28-i tervezett államcsíny ügyében, huszonöt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Bulárka István gépészt (1920. február 2-án született Alsócsernátonban) huszonhárom év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, mert Szoboszlai Aladár elképzelése szerint 1956. október 28-án Kónya István Béla és Bulárka István Kézdivásárhelyen a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást robbantott volna ki. Sem a tervezett október 28-i bukaresti államcsínyre, sem a kézdivásárhelyi, naivan elképzelt „fegyveres lázadás”-ra nem került sor! Szörcsey Elek földművest (1890. szeptember 17-én született Szörcsén) azért ítélték tíz év fegyházra, mert 200 lejjel támogatta Szoboszlai Aladár szervezkedését. Szörcsey Elek a Szoboszlai-per tizenegyedik áldozata: betegesen félt attól, hogy a börtönben éhen hal, ezért az utolsó tárgyalás után a felesége által átadott csomagból úgy jóllakott, hogy bélcsavarodásban halt meg. 
Dr. Vajna László ügyvédet (1923. február 1-jén született Kovásznán), a rendkívül óvatos jogászt azért ítélték el nyolc év kényszermunkára, mert a Duna menti konföderáció kérdéséről beszélt kézdivásárhelyi barátjának, Bokor Ernőnek (őt nem ítélték el!), és ha időközben nem adja el az írógépét, Bokor Ernő a magyar forradalom idején rendszerellenes röpiratokat gépelt volna. Mindezt elmulasztotta jelenteni a Securitaténak.
Farkas Pál kézdivásárhelyi magyartanárt (1924. május 24-én született Torján) szintén nyolc év fegyházbüntetésre ítélték, mert 1956. október végén felkereste Torján lakó szüleit, Ábrahám Árpád plébános sétára hívta, ahol a Szoboszlai-féle titkos szervezkedésről beszélt; megbízható emberekre van szükség, és ezek egyike lenne Farkas Pál. Bár másnap közölte, hogy nem vesz részt a szervezkedésben, a feljelentés elmulasztása miatt elítélték. 
Kovács Balázs szentkatolnai plébános (1885. október 9-én született Csíkverebesen) a legidősebb, 73 éves vádlott volt. Kónya István továbbította számára Szoboszlai Aladár kérését: jelöljön ki tíz megbízható szentkatolnai embert, akik tagjai lehetnek a konspiratív szervezetnek, és akik részt vehetnek az államellenes összeesküvésben. Bár Kovács Balázs visszautasította a felkérést, a Macskási Pál vezette hadbírói testület – mint egy abszurd Páskándi-drámában – azt állította: a 73 éves papot beszervezték. Négy év kényszermunkára ítélték. 
Pál Gyula római katolikus plébánost (1901. november 14-én született Kézdiszentléleken) azért ítélték hat év fegyházbüntetésre, mert 1956 novemberében Ábrahám Árpád beszélt arról, hogy Szoboszlai Aladár Torján járt, ismertette a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A szervezet célja: „a népi demokratikus rendszer erőszakos megdöntése és a kapitalista rendszer visszaállítása”. A vádirat szerint: Pál Gyula helyeselte a népi demokratikus rendszer megdöntését, és minél több pap beszervezését javasolta, az esztelneki kolostorban hatvan szerzetes és pap tartózkodik, közülük sokat be lehetne szervezni. 
Kosza József  (1912. június 2-án született Csíkjenőfalván) ozsdolai plébános volt. Már 1953. szeptember 3-án letartóztatták, a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban, mert segítette Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máthé György (Jeges) szökevényeket. A vádirat szerint Szoboszlai arra kérte, vegye fel a kapcsolatot a felső-háromszéki szökevényekkel. Hiába bizonyította, hogy a szökevények már régen halottak, feljelentés elmulasztásáért tíz év fegyházbüntetésre ítélték. Ráduly István plébánost  (1910. július 29-én született Oltszem községben, 1944 májusától bözödújfalusi plébánosként úgy védte a székely szombatosokat, hogy egyre-másra állította ki a keresztleveleket, hogy kimentse őket a marosvásárhelyi gettóból) azért ítélték huszonkét év kényszermunkára, mert a legkegyetlenebb kínzások ellenére sem tudták rávenni a gyónási titok megszegésére. A vád szerint Szoboszlai meggyónta neki, hogy „ellenforradalmi szervezetet” hozott létre, és arra kérte, a titkos nyomda számára szerezzen különböző betűtípusokat, hogy sokszorosítani tudják a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A vallatás során arra akarták kényszeríteni: ha az állam érdekei úgy kívánják, a gyónási titkot meg kell szegni! Nem szegte meg! Öt éven át a hírhedt jilavai börtön vizes cellájában és állandóan bilincsben tartották. Közvetlenül a cella alatt folyt a kanális szennyvize, a plafonról csepegett a pára. Hátralévő életére megnyomorodott. Ráduly Géza gelencei plébános (1921. december 15-én született Kézdiszentléleken) teljes mértékben egyetértett Szoboszlai Aladár terveivel: „Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként értelmez, mint az egyház.” Hazaárulás vádjával – négy vádlott társával együtt – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték.       A magyar forradalom eszméinek hatására alakult az erdőfülei Fosztó-csoport. Tagjai: Fosztó József, Bedő Dénes, Boda Gyula, Boga Gábor, Fosztó Zoltán és Czell Benjámin református lelkész.  A kézdiszentléleki csoport tagjait – Bálint Károly Kálmánt, Fábián Kálmánt, Fábián Vincét, Kozma Gábort, Finta Zoltánt, Kovács Bernátot – 1959. szeptember 4-e és november 8-a között tartóztatták le fegyveres szervezkedés vádjával és azért, mert egyetértettek a magyar „ellenforradalommal”. Fábián Ignácot 12, Kovács Bernátot 7, Bálint  Károly Kálmánt öt év börtönbüntetésre ítélték.  Fehér Szarvasok néven a Székely Mikó Kollégium volt diákjai, Préda Imre, Czompók Ibolya és Daragics Rozália „rendszerellenes” szervezetet hoztak létre, 1961. március 15-én, akárcsak a Székely Ifjak Társasága tagjai, az Erzsébet parkban meg akarták koszorúzni az 1848–49-es hősök emlékművét. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagyromán kampány
Nagyjából el is dőlt, mi fogja tematizálni a december 11-ei parlamenti választást megelőző kampányt. 
Hacsak a parlament ki nem írja a megmérettetés napjára a hagyományos családmodell alkotmányos „szentesítését" – egyúttal a melegházasság betiltását – célzó népszavazást, a következő hetek során Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülésének kérdése fogja meghatározni a politikai diskurzust. Mindez már csak abból is kiviláglik, ahogyan a román pártok többsége lereagálta az unionisták bukaresti akcióját és követeléseit. Gyakorlatilag valamennyi alakulat üdvözölte az egyesüléspárti aktivisták fellépését, és az ultimátumszerű zsarolásnak engedve arról biztosította a közvéleményt, hogy támogatni fogja az egyesülés gondolatát.
Viszont a kérdés csak az, hogy milyen irányú támogatást, konkrét lépést tartanak kivitelezhetőnek, és ami legalább ilyen fontos: a nemzetközi közvélemény által elfogadhatónak a román pártok. Hiszen nem is olyan régen éppen az Egyesült Államok chișinăui nagykövete fejezte ki rosszallását az egyesüléspárti törekvésekkel kapcsolatban, ami nyilvánvalóan nem egy diplomata magánvéleményét tükrözi, hanem vélhetően Washington is így gondolja. Oroszország álláspontja ugyancsak ismert a témában, és többek között ennek betudhatóan kevés az esély arra, hogy az amerikaiak készek lennének felvállalni egy újabb frontot Moszkvával szemben a nagyromán álmok beteljesülése kedvéért.
Egyáltalán van-e ennek az eszmének realitása? Ténykérdés, hogy a sokat hangoztatott „két önálló román állam” szlogen dacára a volt szovjet tagköztársaság lakosainak többségét nem hozza lázba az egyesülés gondolata, és arra sincs sok esély, hogy a chișinăui törvényhozásban egyhamar állásfoglalás szülessék az unió mellett. Ráadásul a kérdést alapvetően befolyásolni fogja a Moldovában a hónap végén rendezendő, immár közvetlen elnökválasztás, amelyen ha az oroszpárti jelölt lesz a befutó, az alaposan visszavetné a nagyromán törekvések lendületét.
És bár Bukarest deklaráltan és nagy rössel készül az 1918-as nagy egyesülés századik évfordulójának megünneplésére, úgy tűnik, nincs realitása annak, hogy egyfajta országprojekt keretébe foglalják a román–moldovai uniót, hiszen megannyi egyéb konkrét kérdés adja magát, amelynek megoldására valóban égető szüksége lenne a romániai társadalomnak. Viszont tudjuk azt is, hogy a választási kampányok idején felmerülő témák többnyire nem a megvalósítható kategóriába tartoznak.
Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 

1956-as emléktáblát avattak a Sapientia marosvásárhelyi karán
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc erdélyi hőseinek emlékét immáron nemcsak a szívek őrzik, hanem emléktáblán is tisztelegnek előttük Marosvásárhelyen: Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának szervezésében a Sapientián csütörtök délben leplezték le a plakettet, és nyílt tárlat az emlékezés jegyében.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából szervezett konferenciát Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán csütörtökön. A rendezvényen Horváth Miklós, Tófalvi Zoltán, Benkő Levente és Pál-Antal Sándor tartott előadást, rávilágítva a korabeli nemzetközi, magyarországi, romániai és erdélyi politikai, gazdasági, földrajzi és etnikai helyzetre, illetve az 1956. október 23–25-ei események visszhangjaira, a megtorlásokra.
Az előadások után a Sapientia koronkai kampuszának előcsarnokában emléktáblát avattak az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi hőseinek emlékére, közméltóságok, hivatalosságok és diákok, valamint mintegy harminc egykori forradalmár és politikai elítélt jelenlétében. A Himnusz eléneklése után utóbbiak nevében Maros megyéből Kelemen Kálmán, Hargita megyéből Szilágyi Árpád, Kovászna megyéből pedig Török Zoltán szólalt fel, a magyarságuk büszke vállalására biztatva a fiatalokat.
Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál szerint 1956-ban az elnyomott magyarok „kizökkentették az idő járását”, és az egész világnak üzenték, hogy „a mánál fontosabb a holnap”. Elmondta, az akkor már egy évtizede uralkodó kommunista rezsim álszent módon a humanizmust, az egyenlőséget, az igazságot harsogta, miközben módszerei, berendezkedése és tettei ennek a szöges ellentétét jelentették. Ezek közül pedig a hazugsággal való szembenállás volt a forradalom fő kiváltó oka, mert azzal, hogy „kimondtuk az igazságot, ezzel visszanyertük a méltóságunkat”. Rávilágított, hogy hatvan évvel ezelőtt a magyarok hiába várták a nyugati államok támogatását, mert „hamar kiderült, hogy csak magunkra támaszkodhatunk”, a „szabadság legnagyobb ajándéka, ha saját sorsunkat akarjuk és tudjuk irányítani”, és mindez napjainkban is érvényes, amikor szépen hangzó szavakkal hitegetnek. „A kifinomult megtévesztés korát éljük, amikor az igazság kimondása forradalmi tettnek számít” – fogalmazott Zsigmond Barna Pál.
Novák Zoltán történész, az RMDSZ Maros megyei szenátorjelölti listavezetője „politikai földrengésnek” nevezte az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, amelynek „epicentruma Budapesten volt, de a Kreml és Washington is érezte” a magyarság szabadságvágyának és tenni akarásának erejét. A teljes magyar nép feleszmélését és együttérzését jelentő eseménysorozat emlékét őrző plakettet Oláh Dénes római katolikus, Les Zoltán református és Nagy László unitárius lelkész áldotta meg, a három székelyföldi megye volt politikai foglyok szervezeteinek vezetői, Zsigmond Barna Pál, Dávid László rektor és Kelemen András dékán leplezte le. Az emléktáblára vésett „A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem” Bibó István-idézet jegyében Horváth Miklós hadtörténész nyitotta meg A magyar szabadság éve című kiállítást.
Gáspár Botond Székelyhon.ro

Ha elég erős a fény
Ha a Székely Nemzeti Tanács nem lenne, a székelyföldi autonómia ügyét már régóta leseperték volna az asztalról román és magyar politikusok egyaránt.
A magyarok azért, mert e radikálisnak, szélsőségesnek, szeparatistának bélyegzett törekvés csak púp a hátukon, akadály a román pártokkal kötött és kötendő különféle alkuk útjában, a románok meg azért, mert attól tartanak, ha értelmes vitát folytatnának erről, saját választóik vádolhatnák őket magyarbarátsággal, a román nemzeti érdek eladásával. A Székely Nemzeti Tanács azonban sokak számára kényelmetlen elszántsággal küzd az önrendelkezés megvalósításáért, s azt kétségkívül eredményként könyvelheti el, hogy a kérdést sikerült napirenden tartani, az autonómiaigény mellé pedig tömegbázist, népakaratot felmutatni.
Ennek érdekében a szervezet közképviseleti, külpolitikai, nemzetpolitikai, diplomáciai, jogi eszközökhöz is folyamodott, de aligha túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a leglátványosabb eredményeket az általa kezdeményezett tömegmegmozdulások révén érte el. Kiemelkedik e sorból a marosvásárhelyi székely szabadság napja, de a legátütőbb sikert minden bizonnyal a 2013 októberében megszervezett székelyek nagy menetelése jelentette, amikor az SZNT és a magyar pártok, szervezetek, egyházak, civil szféra példaértékű együttműködése nyomán százezernél többen nyilvánították ki, hogy autonóm székelyföldi régióban képzelik el jövőjüket Romániában. Székelyföld határainak kivilágítása újabb olyan akciója volt az SZNT-nek, amely az önrendelkezési igény tömegbázisát mutatta fel – ilyen előzmények nyomán nyilvánították Székelyföld autonómiájának napjává október utolsó vasárnapját.
Vasárnap újabb őrtüzek, gyertyák, fáklyák gyúlnak Székelyföld számos településén, a régió autonómiájáért imádkoznak a világ magyar keresztény gyülekezeteiben. Nem hisszük, hogy az akció nyomán a bukaresti politikusok másnap az összes követelésünket teljesítik. Azt sem hisszük, hogy azzal minden problémánk megoldódna. De jól tudjuk: minden ilyen megmozdulás újabb alkalom arra, hogy ország-világ figyelmét ráirányítsuk közösségünk követeléseire. S bár a megértés jeleit még nem, az érdeklődést már láthatjuk. Bukarest egyelőre erőfitogtatással, további jogtiprással válaszol, de a brit, majd az amerikai nagykövet székelyföldi látogatása jelzi: a stabilitásban érdekelt nyugati hatalmak is elkezdtek tájékozódni a helyszínen, még ha a washingtoni diplomata legutóbbi megnyilvánulása – amely szerint Románia példaértékűen megoldotta a kisebbségi kérdést – inkább arról árulkodik, Amerika számára fontosabb a Romániával kötött stratégiai partnerség, a szoros katonai együttműködés, a deveselui bázis, mint egy kisebbségben élő nemzeti közösség jogfosztása.  Ha az SZNT nem marad egyedül törekvésével, ha az autonómia ügyét a decemberben megválasztandó magyar politikusok is felvállalják, ha jó munkamegosztás révén sokan és együtt cselekszünk, talán elérhetjük, hogy az őrtüzek, gyertyák, fáklyák fényét sem Bukarestben, sem Washingtonban ne hagyhassák figyelmen kívül, kéréseink teljesítése, jogaink biztosítása pedig mindenki érdekévé váljék.
Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A vesztes-vesztes játszma
Hosszú időbe került, amíg román és magyar oldalon egyaránt érvényesíteni lehetett azt az elvet, hogy akkor is meg kell próbálni együttműködni, amikor számos kérdésről nem gondolkozunk egyformán. De a magyar-román viszony elromlott. Nehéz lenne megmondani, kinek van nagyobb vétke ebben: Bukarestnek vagy Budapestnek.
Amikor 1990-ben a román parlament eldöntötte, hogy a Ceaușescu utáni Románia nemzeti ünnepe december elseje lesz, az utolsó pillanatig próbáltuk meggyőzni a román politikusokat, hogy válasszanak egy másik napot. Leginkább 1989. december 21. mellett kardoskodtunk, hiszen azon a napon bukott meg a diktatúra, és a népfelkelés egy elsöprő többség akaratát fejezte ki, beleértve az erdélyi magyarokat is. Ma is meg vagyok győződve, hogy egy ilyen nemzeti ünnep alkalmas lett volna a társadalmi szolidaritás megerősítésére.
Próbáltuk figyelmeztetni szenátor- és képviselőkollégáinkat, hogy 1918. december elseje, vagyis az Erdély Romániával való egyesülését kimondó Gyulafehérvári Nemzetgyűlés nem ugyanazt jelenti a magyaroknak, mint a románoknak, sem érzelmileg, sem politikailag (nem beszélve arról, hogy szerintünk a döntést nem az erdélyi románok hozták meg, hanem jó félévvel később Trianonban a nagyhatalmak, de ezt nyilván nem nagyon hangoztattuk azokban a vitákban). Ha pedig december elsejét mégis jogforrásnak tekinti valaki, akkor ennek szerves része az ott elfogadott Határozat, amelyben a résztvevők kötelezettséget vállaltak Erdély népeinek jogegyenlőségéért, az önigazgatás különböző formáiért, amiből semmi nem valósult meg.
Hiába érveltünk, nem tudtuk megakadályozni, hogy az addigiak mellé ne kerüljön egy újabb időzített bomba az amúgy is feszült román-magyar viszonyban. Mögöttünk volt már Marosvásárhely véres márciusa, tudtuk, hova vezethet az elvakult nacionalizmus, egy más nyelvű, más kultúrájú közösség jogos igényeinek lábbal tiprása, sőt vérbefojtása, mert hát Marosvásárhelyen ez történt – ráadásul szintén egy ünnep, március 15-e után néhány nappal –, erre tettek kísérletet a feluszított román tüntetők. De mondom, sem a nemzeti ünnep kiválasztásában, sem másban nem értünk el akkor eredményt,  egészen addig, amíg 1996-ban a választásokon nyertes román demokratikus ellenzékkel, szövetségeseinkkel, történelmileg is teljesen előzménytelenül kormányra nem léptünk.
Így indult el egy közeledési folyamat, amely nemcsak abban volt előzménytelen, hogy közösen kormányoztuk Romániát, hanem abban is, hogy érvényesíteni tudtunk egy fontos elvet, bármiféle tartós együttélés előfeltételét: hogy akkor is meg kell próbálni együttműködni, amikor számos kérdésről nem gondolkozunk egyformán. Mi több, időnként még az is belefér egy ilyen modellbe, hogy ami az egyiknek siker, az a másiknak kudarc. Egy közös kulturális térben csakis ezeknek az ellentmondásoknak a tudatosításával lehet eljutni az etnikai békéig, és ezen az úton nemcsak a konkrét törvénycikkelyek, nemcsak a magyar iskolák és a kétnyelvű feliratok, nemcsak a tulajdonjog, nemcsak az erős önkormányzatok számítanak, vagyis nemcsak a hétköznapok, hanem az ünnepek is: a szimbólumok.
1996-tól kezdett érvényesülni egy olyan új társadalmi-politikai konszenzus, amelybe az is beletartozott, hogy a román államfők és miniszterelnökök minden évben üzenetet intéztek a március 15-én ünneplő magyarokhoz, a különböző megyékben egyes román politikusok részt vettek az ünnepségeken, beszédet mondtak, koszorúztak a piros-fehér-zöld zászlóerdőben. Felemlegettem már néhányszor: magam is meghökkentem, amikor 1997-ben Victor Ciorbea miniszterelnök azzal fejezte be üzenetét, hogy „boldog ünnepet” kívánt magyar honfitársainak. Holott egyáltalán nem biztos, hogy a Mócvidékről származó politikus nem ugyanazt gondolta Kossuth Lajosról, mint egykor Avram Iancu.
Mi pedig? Nekünk ott volt év végi feladványként december elseje. Magyar polgármesterek, helyi intézményvezetők, RMDSZ-politikusok, érzelmeiket félretéve, részt vettek december elsején egyik-másik hivatalos rendezvényen, beszédet nem nagyon mondtak, de néha letettek ők is egy koszorút. Román részről is, magyar részről is kompromisszum. Szinte hallom: nem ugyanaz! Így van, és még sincs így. Évről évre be kellett mérnie mindenkinek, mit mondunk, hova megyünk el, hova nem. Árgus szemekkel figyelte mindkét fél a másikat, árgus szemekkel figyelt saját közösségünk is, és ha valaki túlünnepelte magát, jött is rögtön a kritika. Így teltek az évek, felszólaltam én is többször a román parlamentben december elseje alkalmából, elmondtam, hogy tiszteletben tartjuk az ünnepet, de számunkra mást jelent ez az évforduló, ne várja tőlünk senki, hogy elfelejtsük a soha be nem tartott gyulafehérvári ígéreteket. Volt ezért morgás, hisztériás közbekiabálás is, de évről évre csökkent az ünnepek miatti feszültség, így lehetett eljutni oda, hogy 2004-ben nagy nehezen visszaállíthattuk az aradi Szabadság-szobrot is, mintegy elismeréseként annak, hogy Erdély nyilvános terein a magyar történelmi múltnak - a magyar nemzeti érzésnek! – helye van, akkor is, ha ez sok románnak nem tetszik.
Állítom, hogy sokáig működőképes volt ez a koncepció, amelynek, ismétlem, természetesen nem az ünnepek, hanem a hétköznapok képezték az alapját: biztosítani kellett a nemzeti identitás megőrzésének feltételeit, az iskoláktól a kulturális intézményekig, a magyar többségű önkormányzatoktól a magyarok által vezetett állami hivatalokig. Igaz, még nagyon is messze voltunk attól, hogy máris konszolidált rendszerré álljon össze, amit lassan-lassan elértünk. Ahogy az angolok, vagy inkább az amerikaiak mondják: ez lehetett volna a „győztes-győztes játszma”.
Nem lett. Mikor is szakadt meg a folyamat? Mikor is romlott el a magyar-román viszony országaink között, de országon belül is? Mert elromlott, kár lenne ezt tagadni. Mikor lázasodott be ismét egész Európa a gyűlölet, a kizárólagosság, a nacionalizmus halálosan veszélyes vírusától? Mikor kezdett ismét tetszeni egyeseknek az addig szitokszónak számító nemzetállam még Magyarországon is? Európa talán a Brexittől, esetleg még a skót népszavazástól, netán az ukrán Majdantól számítja az új korszakot. Mi pedig számítsuk 2010-től, a kettős állampolgárságról szóló törvény megszavazásától, amelyet őszinte örömmel fogadott a magyarok többsége, de máig nehéz hosszútávon felmérni a hatását? Vagy kezdjük az új időszámítást 2012-től, amikor kormánykoalíciós partnereink egy része megszavazott egy bizalmatlansági indítványt, amelyet magyarellenes szándékkal – a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyében – nyújtott be az ellenzék, és bele is bukott a kormány? Kár most találgatni, hogy mikor ért véget egy korszak, és mikor kezdődött a másik, mint ahogy azt is nehéz lenne megmondani, kinek van nagyobb vétke ebben: Bukarestnek, Budapestnek, Brüsszelnek vagy Washingtonnak.
Bő két évtized alatt sikerült felépíteni valamit, ami döcögve bár, de működött – nemcsak a román-magyar viszonyra gondolok, hanem általában egy működőképes parlamenti demokráciára –, és ennek Romániában velejárója volt az olyan felelős kisebbségi, vagyis elsősorban magyar  politikus „profilja”, aki képes az egész ország érdekében dolgozni, kormányozni is, ha úgy adódik, és mi tagadás, kész a megegyezésre vagy kiegyezésre is, de nemzeti identitását egy pillanatig sem adja fel, továbbra is magyarnak vallja magát, és nap mint nap küzd saját közösségének jogaiért.
Néhány éve ezt a „profilt” felváltotta egy másik, azé a kisebbségi származású politikusé, aki videoüzenetében azt mondta az idei nemzeti ünnep alkalmából: „December elseje a mi napunk, mindannyiunké, akik románul érzünk és gondolkodunk. Ezen a napon a múltat ünnepeljük és bizalommal nézünk a jövőbe”. Klaus Johannis államfőről van szó, és mielőtt erkölcsileg próbálnánk megítélni ezt a kijelentést, jobb tisztázni: a román nemzetállam elnökének üzenete ez. Valószínűleg illúzió tőle várni annak a helyrehozatalát, amit a román politikai pártok közösen elrontottak. 
Mint ahogy nem erkölcsi, hanem politikai kérdés az is: hol vagyunk mi ebben a nemzetállamban? Velünk újabban mi van? Miután két évtizeden át alakítottuk , másokkal együtt, a modern Románia jövőjét, mi történt mostanában a román-magyar viszonnyal, azzal a lassú, nehézkes, sok hordalékkal járó, de alapjában véve mégis eredményes együttműködéssel, amelyről beszéltem? Volt minden az idén december elsején, pompázatos katonai díszszemle is, megelőlegezve a 2018-as centenárium hangulatát, voltak talpig népviseletben televíziós műsorvezetők, volt trikolór elegendő, de rólunk magyarokról szó sem esett, hacsak... Hacsak nem „érzünk és gondolkodunk románul”. Márpedig nem. Illetve esett szó mégis rólunk, ugyanis „hadd lám, Uramisten, mire megyünk ketten” alapon megszólalt a magyar külügyminiszter is, megtiltva a magyar diplomatáknak a román nemzeti ünnepi eseményeken való részvételt, „mivel a magyar embereknek nincs mit ünnepelniük december elsején”.
Csak egyetérthetünk Szijjártó Péterrel, tényleg nem nagyon van mit ünnepelnünk, és látom is a visszhangokból, hogy nagy a lelkesedés, mert végre valaki megmondta a tutit. A román államfő is megmondta, a magyar külügyminiszter is megmondta, beköszöntött az odamondás kora. Más szóval a konfrontációé.  (Közben már a volt államelnök, Traian Băsescu is, gyorsan megfenyegetett minket, nehogy lemaradjon.) Kármentésnek helye nincs, sem elhallgatásnak, sem párbeszéd-kísérletnek, sem egyeztetésnek, az új kor új retorikát kíván. Ezt akarjuk?
Vagy meg kellene próbálni mégis folytatni, ami jónéhány éve abbamaradt? Lehet magyarázgatni, hogy ki a hibás ezért, ám a levét mi isszuk: leszedik a zászlóinkat, betiltják a feliratainkat, és így tovább... December 11-én parlamenti választások lesznek Romániában, és várhatólag véget ér az úgynevezett technokrata – szakértői (?) – kormány egyéves csetlése-botlása. De mi lesz utána? Kik alakítanak kormányt? A minden bizonnyal legtöbb szavazatot szerző, magát baloldalinak mondó Szociáldemokrata Párt? Vagy a néhány éve jobboldalra átigazolt Nemzeti Liberális Párt, együtt a frissen megjelent, „civil” politikát hirdető, erősen populista, erősen programtalan (akárcsak a többiek), erősen kétes gyökerű  Szövetség Románia Megmentéséért mozgalommal? És van még egy-két kisebb párt, amelyek átléphetik a küszöböt.
Mi csak azt kívánhatjuk, hogy ne más, az RMDSZ kerüljön „királycsináló” helyzetbe, és akkor sem lesz könnyű eldönteni, hogy mi a jó. Ugyanis a tét óriási. Nem csupán arról van szó, hogy a konfrontatív – mondjuk ki: Európának ebben a részében robbanásveszélyes – etnikai viszony helyett vissza kellene hozni legalább ezt a két országot, Romániát és Magyarországot a tárgyalóasztalhoz, hanem ennél is fontosabb kihívás, hogy mi magyarok csak egy nyitott, átlátható parlamenti demokráciában tudunk új jogokat elfogadtatni, illetve megvédeni azt, amit eddig alkotmányba és törvénybe foglaltunk. Egy autoritárius nemzetállamban, ahol nem a parlament hozza meg a legfontosabb döntéseket, semmi esélyünk. Kérdés, hogy a magyar szavazók látják-e ezt a tétet, érzik-e, hogy akár az egész térség szempontjából – ne szégyelljük a pátoszt! – sorsfordító lehet a választások eredménye.
Markó Béla hvg.hu

Terjedt híre a nagyvilágban
Végéhez közeledik a Márton Áron Emlékév, sőt Hargita megyében ma, a csíksomlyói kegytemplomban 19 órától kezdődő ünnepi szentmisével le is zárul. Az emlékév eredményeiről, legfőbb hozadékairól Gaál Gergelyt, a Márton Áron Emlékév Programbizottságának elnökét, valamint Lázár Csillát, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetőjét kérdeztük.
Szobrot avattak, konferenciákat, kiállításokat, vetélkedőket tartottak.
Tartalmas év a megismerés jegyében
A Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága által meghirdetett, Jakubinyi György gyulafehérvári érsek és Áder János köztársasági elnök fővédnökségével megvalósult Márton Áron Emlékév kiemelt célja volt, hogy a 120 évvel ezelőtt született szentéletű erdélyi püspök életművét minél szélesebb körben ismertté tegyük, személyét bemutassuk és példaként állítsuk elsősorban a magyarság egésze számára, de a szélesebb értelemben vett európai közönség és a nagyvilág is többet tudjon róla, mint korábban – foglalta össze Gaál Gergely, a Márton Áron Emlékév Programbizottságának elnöke. – Szeretnénk, hogy nevének hallatán minél több jóérzésű és hazáját szerető magyar emberben tisztelet és büszkeség ébredjen. Az egész éves programsorozatban kiállításmegnyitókkal, konferenciákkal, kulturális programokkal, ifjúsági táborral, zarándoklatokkal, szentmisékkel és más eseményekkel igyekeztünk hozzájárulni ehhez.
Több mint tízezren
Az év folyamán a megemlékezésekhez számos szervezet és intézmény csatlakozott, és több rendezvényen, fesztiválon is megjelentek az emlékév rendezvényei: többek közt Krakkóban az Ifjúsági Világtalálkozón, Tusványoson, a Kolozsvári Magyar Napokon, a Nagyváradi Szent László Napokon, a Vásárhelyi Forgatagon. Tudományos konferenciák zajlottak Csíkszentdomokoson, Bukarestben és Washingtonban. Az emlékév szervezéséhez rendelkezésre álló forrásokból zarándokbuszok indítását támogatta a Nemzetpolitikai Államtitkárság Krakkóba, Gyulafehérvárra és más helyszínekre. Ugyanakkor a Kőrösi Csoma Program, illetve a Petőfi Program ösztöndíjasainak segítségével a nagyvilág számos pontjára eljutott a szentéletű püspök emléke. – Az emlékév programsorozatának talán legtöbb helyre eljutó eleme volt az a vándorkiállítás, amely a püspök életét mutatja be színvonalas tablókon – emelte ki Gaál Gergely. – A csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum anyagára támaszkodó tárlatot ez idáig mintegy 80 helyszínen mutattuk be kültéri és beltéri változatban. A kiállítás magyar, román, lengyel, angol, olasz és spanyol nyelvű változatát is bemutattuk a nagyvilág különböző pontjain. A Kárpát-medencén túl Bukarest, Róma, Brüsszel, Washington, Bécs, Innsbruck, New York, Buenos Aires is szerepelt a helyszínek között. Becslésünk szerint a Márton Áron Emlékév jegyében szervezett eseményekbe tízezernél is többen kapcsolódtak be világszerte. Szintén sok ezer helyre eljuthattak az emlékév során megjelent, a püspök életét bemutató életrajzi, történelmi és lelkületi jellegű, magyar, olasz és angol nyelvű nyomdai kiadványok (füzetek, kiskönyvek, imaképek), valamint a boldoggá avatási eljárás folyamatát bemutató film.
A programbizottság elnöke szerint különösen fontos volt az emlékév rendezvényeinek sorában a februári csíkszeredai nyitó-eseménysorozat, a pünkösdi csíkszeredai szoboravatás, az augusztus végi csíkszentdomokosi ifjúsági tábor és tudományos konferencia, és legfőképpen a püspök halálának évfordulóján, szeptember 29-én lezajlott ünnepi szentmise, amelynek keretében Márton Áron újratemetésére is sor került a gyulafehérvári székesegyházban.
– A rendkívül felemelő és megható eseményen több mint kétszáz pap és egyházi főméltóság koncelebrált, és zarándokok ezrei töltötték meg a templomot és az előtte lévő teret – tette hozzá Gaál Gergely. – Nemcsak Erdélyből, hanem felhívásunkra a Kárpát-medence szinte minden tájékáról érkeztek résztvevők. Rendkívüli élmény volt ez alkalommal megtapasztalni a Márton Áron püspök személye iránti, ma is élő különleges tiszteletet.
A szülőfalu és az emlékév
– Az emlékév jelentős változást hozott Márton Áron püspök ismertségének földrajzi kiterjedésében, ugyanakkor annak nem látom jelét, hogy Márton Áron írásainak, beszédeinek, tanúságtételének ismerete jelentősen mélyült volna, hogy – az emlékév folyományaként – vadonatúj kutatások, eddig nem látott mély és hiteles értelmezések születtek volna nagyszámban – vélekedett Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetője. – De talán ezt az elmélyülést nem is ambicionálják a széles körben meghirdetett emlékévek. Nem hinném, hogy akár Szent Márton (hiszen Szent Márton Emlékév is volt!), akár Márton Áron sokkal többek életét megváltoztatta volna 2016-ban, mint 2015-ben vagy 2017-ben. De az tagadhatatlan, hogy az elmélyült tiszteletnek – mely, ismétlem, soha nem tömegszinten, hanem mindig egyéni szinten valósul meg – alapvető feltétele az ismertség. Ráerősített ugyanakkor az emlékév néhány olyan, korábbról meglévő tervre, szándékra, mely az emlékév anyagi támogatása híján talán létre sem jöhetett volna, vagy sokkal szerényebb keretek között valósulhatott volna meg, kevesebb emberhez jutott volna el. Gondolok itt az angol és román nyelvű Márton Áron-életrajzra, a Mons. Marton József nagyprépost által szerkesztett hagyatéksorozat újabb kötetekkel való gazdagodására, a csíkszeredai szoborra, a püspök hamvainak áthelyezésére vagy akár az általunk szervezett társadalomtudományi táborra.
A csíkszentdomokosi múzeum anyagából több különböző vándortárlat is készült, amelyek csaknem a fél világot beutazták. Ezek olyanok figyelmét is szerették volna felkelteni, akik korábban talán soha nem hallottak a püspökről, vagy akiket „hidegen hagy” amúgy egy katolikus püspök élete. – A múzeum tehát elsősorban nagyobb ismertségre tett szert és új kiadványokkal gazdagodott – jegyezte meg Lázár Csilla. – Ezzel összefüggésben archív képgyűjteményünk is folyamatosan szaporodik, ezek elhelyezését most próbáljuk kitalálni, egy időben a jövőben esedékes felújítás tervezésével.
Áron püspök mindig aktuális
Gaál Gergely kiemelte, hogy a Márton Áron Emlékévet nem politikai eseményekhez igazították, hanem az hivatalosan december 24-ig tart, ugyanis 1938-ban ezen a napon nevezte ki Márton Áront püspökké XI. Piusz pápa, de tekintettel a karácsonyi időszakra, a záró eseményeket december első felében szervezik meg. Így ezúttal egybeesett a választási kampány vége az emlékév zárásával. Ez sokak szerint nem véletlen, de akár üzenetértékű is lehet.
– A politika természetéből következik, hogy az általa fontosnak tartott témák felmutatására alkalmas jelenségeket „szárnyaira kapja” – vélte Lázár Csilla. – Márpedig nem nehéz egybecsengéseket találni a magyar közösségek mostani törekvései és Márton Áron püspök „harcai” között. Hogy a politikai szélverés mennyit árthat a püspök megítélésének? Ha nem történik égbekiáltóan helyt nem álló értelmezés, vagy nem torzítják, hamisítják a püspök hagyatékát politikai célok érdekében – ilyent szerencsére ritkán tapasztalni –, akkor nagy kárt nem tudnak okozni. Aki a hiteles Márton Áronra kíváncsi, az nem politikusok beszédeiből fog felőle tájékozódni. Ugyanakkor, ha már hivatkozzuk, ajánlanám mindenkinek – politikusok sem kivételek – szaporán olvasni a püspök írásait, beszédeit, bőven van olyan passzus, ahol a püspök nagyon mást vár el tőlünk, mint amit mi időnként „produkálunk” – a politikusok sem kivételek. Én például a minap újraolvastam a püspök néhány hivatalos levelét, amelyet különböző román ünnepek, pl. december 1-je alkalmából írt. Másnak is ajánlom elolvasásra.
Emlékév teltével
– Nagyon fontosnak tartjuk, hogy az emlékév hivatalos lezárása után is folytassuk Márton Áron életének bemutatását – foglalta össze Gaál Gergely. – Vannak még tervek, kezdeményezések, amelyeknek megvalósítására az emlékév lehetőségei nem voltak elegendők, de a közeljövőben szeretnénk megvalósítani, segíteni ezeket. A püspök életét bemutató vándorkiállítás anyagát szeretnénk továbbra is eljuttatni minél több helyre.
– Minap hallottam, hogy egy „állandó” kiállítás „szavatossági ideje” legfeljebb 6-8 év – mondta Lázár Csilla. – Ennyi idő után nemcsak állagjavításra szorul (mint a domokosi múzeum termei is), de aktualitásából, korszerűségéből is sokat veszít.
Ezt figyelembe véve, valamint az utóbbi évek kutatási és gyűjtési eredményeit hasznosítva, jövőre tervezik a csíkszentdomokosi múzeum felújítását, és Denisa Bodeanu történész illetve Hegedűs Enikő művészettörténész segítségével bővítik, átalakítják a jelenleg látható tárlatot.
– A múzeum egy igazi ereklyével is gazdagodik (hivatalosan csak a boldoggá avatottaknak lehetnek ereklyéi, de ez nekünk juszt is az) – közölte a múzeum vezetője. – Márton Áron püspök kriptából kiemelt koporsójának fedele nem került bele a kőszarkofágba. Ezt a koporsófedőt Jakubinyi György érsek atya a múzeumnak adományozta, ezt közelebbről ki is fogjuk állítani Csíkszentdomokoson. Az emlékévvel számunkra semmi nem ér véget. Én a hivatalos „zárórendezvény” utáni napon a férjemmel Jászvásárra utazom, hogy az ottani katolikus teológián Anton Durcovivi és Márton Áron tiszteletére szervezett szimpóziumra elvigyem román nyelven a püspök néhány gondolatát. Remélem, Márton Áron püspök úr a jövőben is „bíz még ránk” feladatot, illetve akkor is „szól” majd, ha nem a helyes irányba megyünk.
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)

Írástudók szabadsága
Egyre többet hangoztatom mostanában, hogy bűnt követnek el azok az alkotó értelmiségiek, akik visszahúzódnak a közélettől, és elefántcsont-tornyukba zárkózva nem hajlandók vállalni a felelősséget azért, ami körülöttük, de immár nélkülük történik. Sokszor elmondom, hogy tulajdonképpen a politikus, a bête politique, a „politikai bestia” érdeke, hogy elhitesse, olyan „szakrális” terület a politika, ahol csak a beavatottaknak lehet keresnivalójuk. Ez a manipuláció az egyik rákfenéje közéletünknek.
Meghívót kaptam az idei Gaudeamus könyvvásárra, amelyet a bukaresti kiállítási csarnokban rendeznek minden évben. Már többször szerepeltem szerzőként ezen a könyvvásáron, most viszont az egyik neves román irodalomkritikus, Daniel Cristea-Enache kért meg, hogy mutassam be frissen megjelent publicisztika-kötetét, és hirtelenjében nem nagyon értettem, miért éppen rám esett a választása. Régről ismerjük egymást, de még így is furcsa volt, hogy miért nekem kellene beszélnem Bukarestben egy román könyvről. Talán politikusi tapasztalatomra gondolhatott, amikor alkalmasnak vélt egy publicisztika-gyűjtemény méltatására. Aztán rákérdeztem, hogy rajtam kívül kik vesznek még részt a bemutatón, és kiderült, hogy egy másik román irodalomkritikus, Alex Ștefănescu, meg a Romániai Zsidó Közösségek Szövetségének köztiszteletben álló elnöke, Aurel Vainer parlamenti képviselő lesz még ott, hárman fogjuk ismertetni a könyvet, amelynek címét valahogy így fordítanám magyarra: Majdnem szabadon. Ezek szerint ez a kényes ízlésű román értelmiségi, Daniel Cristea-Enache patikamérlegen egyensúlyozta ki a könyvbemutatóját is: nyilván azért hívott meg egy román, egy zsidó és egy magyar személyiséget, hogy érzékeltesse, lehetséges olyan értelmiségi szolidaritás, amely átlépi az etnikai határokat. Mi tagadás, Don Quijote jutott eszembe, de természetesen igent mondtam a felkérésre, miközben nem sokat tudtam Daniel Cristea-Enache publicisztikájáról, annál többet kritikusi igényességéről, alaposságáról, megbízhatóságáról. Belelapozva a könyvbe, láthattam, hogy egyrészt saját internetes folyóiratában, másrészt a legolvasottabb hetilapokban jelentek meg ezek a romániai közéletet ostorozó indulatos írások. Mi tagadás, elszégyelltem magamat. Hogy miért?
Egyre többet hangoztatom mostanában, hogy bűnt követnek el azok az alkotó értelmiségiek, akik visszahúzódnak a közélettől, és elefántcsont-tornyukba zárkózva nem hajlandók vállalni a felelősséget azért, ami körülöttük, de immár nélkülük történik. Sokszor elmondom, hogy tulajdonképpen a politikus, a bête politique, a „politikai bestia” érdeke, hogy elhitesse, olyan „szakrális” terület a politika, ahol csak a beavatottaknak lehet keresnivalójuk. Ez a manipuláció az egyik rákfenéje közéletünknek, és emiatt esnek át újabban ezek a friss demokráciák a ló túlsó oldalára, a „szakrális” politikával szemben ezért menekülnek a populizmusba, a népszavazások demagógiájába, és ezért hagyatkoznak a korhangulathoz gyorsan igazodó vezetők a közvélemény-kutatások GPS-ére vezetés közben, nemcsak Kelet-Közép-Európában, hanem akár Amerikában is. Ám be kell ismernem, nagy hiba csakis az értelmiségieket megtenni bűnbaknak, és letagadni, hogy már rég nem figyelünk rájuk igazán. Hiszen itt van ez a szakmájában méltán nagyra tartott író, akinek a könyvét jegyzetelem, és közben szégyenkezem, mert nem ő tehet róla, hogy publicisztikájából, majdnem egy évtized terméséből szinte semmit sem olvastam eddig. Pedig ha olvasom, és nemcsak őt nyilván, hanem másokat is, akikre szintén nem figyelünk eléggé, talán nem hárítom a bűnt az értelmiségiekre, talán próbálok én is már régebb belegondolni abba, hogy miért lett, hogyan lett nevetségesen divatjamúlt az a krédó, amelyet a szerző előszavában így fogalmaz meg: „Nem tartozik az irodalomkritikusi mesterséghez, de úgy gondoltam, hogy állampolgári kötelességem”. Ugyancsak ő teszi fel a kérdést egy másik írásában: „Miben különbözik egy román politikus és egy román értelmiségi, még akkor is, ha néha ez a két kategória fedi egymást (...)? A különbség a számító opportunizmusban és a naiv jóhiszeműségben van.”
Igen, a „naiv jóhiszeműség”. Elgondolkoztató és józanító meghatározása egyfajta értelmiségi magatartásnak. Olvasom tovább a gyűjteményt, és hamar rádöbbenek, hogy miért hívtak meg engem erre a könyvbemutatóra. Hiszen ez egy elkésett – tényleg elkésett? – kiáltvány a toleranciáért. Egy olyan társadalomért, amelyről a kilencvenes években álmodtunk Romániában, és amely a kétezres évek elején aztán beérni látszott, de mára már alig hiszünk benne, és aki mégis propagálja most is, 2016-ban, azt megmosolyogjuk: „Lehet, korrupt nálunk a demokrácia, ha úgy tetszik, a velejéig, de akkor is jobb megoldás, mint a totalitárius, kommunista vagy antikommunista, szélsőbal vagy szélsőjobb »gyógyulás«, amit váltakozva lebegtetnek a szemünk előtt, a demokratikusan szavatolt, szabad véleménymondás jegyében.” Másoktól eltérően ideológiai hovatartozását is a tolerancia jegyében határozza meg: „Az én antikommunizmusom nem rasszista meg xenofób, nem a magyarokban és romákban látom minden rossz okozóját Romániában. Ellenkezőleg, az én antikommunizmusom arra sarkallt, hogy a legutóbbi választásokon ezekre a kisebbségiekre szavazzak, és nagyon is büszke vagyok erre a döntésemre.”
Megint egy valóságtól elrugaszkodott széplélek, mondhatná valaki. Itt van a nyakunkon a funkcionális analfabéták, a trágár írástudatlanok és a mögöttük meghúzódó ravasz manipulátorok rémuralma, és akkor mi ezt az erőtlen szépelgést, ezt az értelmiségi nyavalygást sírjuk vissza? Igen, ezt. A „naiv jóhiszeműeket” olvasva, be kell ismernem, igazán kár világunk újkeletű romlásán keseregni, mert ezzel úgymond csak annyit bizonyítunk, hogy csecsemőnek minden vicc új. Akkor már jobb korszerűtlennek lenni, horribile dictu, akár Petőfi Sándor pátoszával felfegyverkezve. Azzal a pátosszal, amelyet azóta is próbálnak kiparancsolni sokan az irodalomból, a tizenkilencedik századi poéta dilemmáját irodalmon kívülinek ítélve: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd. // Pusztában bujdosunk, mint hajdan / Népével Mózes bujdosott, / S követte, melyet isten külde / Vezérül a lángoszlopot. / Ujabb időkben isten ilyen / Lángoszlopoknak rendelé / A költőket, hogy ők vezessék / A népet Kánaán felé” (A XIX. század költői). Régmúlt agitátor verse ez, afféle verses publicisztika, nagy tehetséggel megírva, magas hőfokon természetesen, ahogy csak ez a zseniális költő tudhatta megcsinálni? Így van, én sem gondolom, hogy a mai értelmiségi - akár alig pislákoló politikusok között is - „lángoszlop” lehetne, vagy hogy egyáltalán erre kellene törekednie, de ahogy Petőfi propagálja az irányzatos költészetet, és próbálja elkötelezni az írástudókat, ugyanúgy száz esztendővel később József Attila is költészeten túli szerepet szán a költőnek, öngyilkossága előtt nem sokkal egyébként: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” (Születésnapomra). És még azelőtt volt persze Ady! Meg aztán az aktivizmussal igazán nem vádolható Babits, hát ő is ezzel a szerepvállalással küszködik, amikor Julien Benda könyvét (Az írástudók árulása) előszavazza, és az ideológiák melletti elkötelezettség helyett nem az alkotó függetlenségéért emel szót, hanem egy másfajta elkötelezettségért, az ”Igazság és Erkölcs” szolgálatáért: „»előttem nincs igazság, nincs erkölcs, a hazám javán kívül« – mondja a magyar írástudó is, szinte automatikusan. Érthető fölkiáltás talán a szenvedély pillanataiban: de rosszul hangzik az Igazság és Erkölcs hivatásos őreinek ajakáról. Űzött vad morálja lehet ez: nem egy méltatlanul bántott méltóságos nemzet legnemesebb szellemeié. Nem is említve, mily rossz szolgálat a Hazának, melynek igazát kompromittálja, azt a gyanút keltve, mintha minden igazsága csak érdekigazság volna.”
Azt sem gondolhatja senki komolyan, hogy csak újabb korunk fejleménye az erkölcstelen hatalom és erkölcstelen vezér. Legfeljebb a kifejezések újak, mint például a „populizmus” vagy ezzel szemben a „képviseleti demokrácia”, illetve a „politikai korrektség”. Nem Babitsot, nem Petőfit, talán nem is Shakespeare-t, hanem egyenesen a régi görögöket kellene újraolvasni, hogy lássuk: a politikai opportunizmus örök, mint ahogy valószínűleg örök az írástudók „naiv jóhiszeműsége” is. Itt van például a szintén nem túl erkölcsös Meneláosz kegyetlen jellemzése fivéréről, Agamemnonról Euripidész drámájában: „Jól tudod, mint áhitoztál, hogy hadunk vezére légy, / bár a látszatát kerülted, vágytad véghetetlenül; / mindenkinek mily szerényen kulcsoltad kezét körül, / s tárva-nyitva volt az ajtód, bárki jött a nép közül, / meghallgattad sorra mindet, még ha nem kivánta is, / hogy nyájas viselkedéssel megvásárold rangodat. / És mikor már birtokoltad, máris más lett jellemed, / nem voltál barátaidnak jóbarátja, mint előbb, / hozzáférhető is ritkán, otthon is alig. Bár a derék / bizony meg nem változtatja, rangra jutva jellemét” (Iphigeneia Auliszban. Devecseri Gábor fordítása).
Csupán arra az unt közhelyre figyelmeztet ez az évezredekkel ezelőtti idézet is, hogy az ember tulajdonképpen ugyanaz volt Euripidész korában is. Tudom, ez a kilátástalannak tűnő változatlanság depresszióba taszíthatja a változásban reménykedő értelmiségit. Meg aztán ennél is nagyobb baj, hogy amíg csak itt, Európának ebben az ideológiailag, etnikailag, történelmileg is zavaros szögletében ütötték fel a fejüket kis helyi „agamemnonok”, és míg mindezt errefelé a több évtizedes diktatúra fel-feltámadó örökségének lehetett tekinteni, addig volt egy fénysugár a keletről nyugatra tartó alagút végén. De mostanában mit lehet kezdeni a brit Brexittel, a francia szélsőjobb veszéllyel, vagy azzal, ahogy a népszavazást szervező olasz miniszterelnök éppen beleszaladt egy hatalmas pofonba? Netán beszéljünk inkább az amerikai elnökválasztásról? Hát nincsen remény, hát lidércfény van csak az alagút nyugati végén is? – kérdezhetné a „naivan jóhiszemű” írástudó. Így is fel lehet fogni az egészet. De el lehet jutni az ellenkező konklúzióra is: hogy a diktátorokkal, hamis prófétákkal, demagóg szemfényvesztőkkel szemben mindig ott volt az írástudók igazsága: az Euripidészé, a Shakespearé, a Petőfié is, a József Attiláé, a Babitsé, és folytathatnám a sort. Végül is csak egyetlenegy döntést kell mindannyiunknak újból és újból meghoznunk: velük vállalunk-e szolidaritást, vagy pedig a hatalom megszerzésén és megtartásán munkálkodó „vezérekkel”? Ha tényleg hiszünk az Erkölcsben és Igazságban, így nagybetűvel, akkor nem olyan nehéz meghozni ezt a döntést.
Ezért volt hát számomra olyan megszégyenítően időszerű annak a román irodalomkritikusnak a gyermekien ártatlan és divatjamúltan bölcs ötlete a könyvbemutatóval: egy román, egy zsidó és egy magyar együtt hajol az ő könyve fölé, együtt beszélnek róla, és ezáltal arról a világról is, amely éppen elfojtani igyekszik ezeket a különbözőségeket Bukaresttől Budapesten át Washingtonig. A könyvbemutató egyébként jól sikerült, sokan voltak, hosszan dedikált a szerző, nem is tudtam megvárni a végét, indulnom kellett vissza Marosvásárhelyre, mert ezúttal csak ezért autóztam le Bukarestbe. Megérte: némi madáchi következetlenséget is vállalva, valamivel optimistább lettem utána. Persze, attól tartok, nem sokáig, hiszen amint mondtam, minden ismétlődik. De hátha mégsem egészen ugyanúgy!
Hátha előbb-utóbb megértjük, hogy az értelmiségi felelőssége és szabadsága nem zárja ki egymást, mert ahogy román írókollégám könyvének befejező passzusában kifejti: „Rá kell jönnöm, hogy szabadságom nem teljes és nem tökéletes (...) Nem hazudhatok, nem lophatok, nem csalhatok, nem tehetek rosszat, nem gázolhatok át felebarátomon szabadon. (...) Nem érzem hát szabadnak magamat, csak majdnem szabadnak, és ez a »majdnem« éppen olyan fontos lett már számomra, mint maga a szabadság.”
Markó Béla Népszava

Románián a világ szeme
Brüsszel, Berlin, Washington – az Európai Bizottság, Németország és Amerika is figyelemmel és aggodalommal követi a bukaresti kormány intézkedéseit, magyarázatot kérnek, és a korrupció elleni harc folytatására szólítják fel Romániát. A német kormány választ vár Bukaresttől a büntető törvénykönyv és a perrendtartás módosításáról, az Európai Bizottság pedig figyelmeztet: a korrupció elleni harc folytatása alapvetően fontos. Hans Klemm, Amerika bukaresti nagykövete találkozóra hívta Sorin Grindeanu kormányfőt.
Romániának előre kell haladnia a korrupció elleni harcban, nem szabad visszalépnie – szögezte le Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke tegnapi nyilatkozatában. Azt is nyomatékosította, hogy az Európai Bizottság komoly aggodalommal figyeli a korrupció helyzetének romániai alakulását. Úgy fogalmazott: a korrupció elleni harcban elért eredmények visszafordíthatatlansága alapvetően fontos az Európai Bizottságnak ahhoz, hogy lezárhassa az úgynevezett együttműködési és értékelési mechanizmus (CVM) részeként figyelemmel követett reformfolyamatok vizsgálatát.
Juncker utalt az uniós bizottság Romániáról múlt héten közzétett országjelentésére, amely elismerte a korrupció elleni küzdelem területén elért eredményeket. A jelentéstevők ugyanakkor nyilvánvalóvá tették azt is, hogy minden olyan lépés, amely aláássa ezt a folyamatot, gyengíti az eddigi intézkedések hatásait, vagy szűkíti a korrupcióval kapcsolatos bűncselekmények körét, és hatással lesz a jövőbeli jelentésekre is – emlékeztetett a bizottsági elnök. Mint ismert, Románia a 2007-es európai uniós csatlakozásakor vállalta, hogy az igazságszolgáltatásában tapasztalható hiányosságokat felszámolja, a reformfolyamatot pedig az Európai Bizottság az együttműködési és értékelési mechanizmus keretében követi figyelemmel, és következtetéseiről rendszeresen országjelentéseket tesz közzé. Románia számára azért is fontos a CVM lezárása, mert több uniós tagállam ettől tette függővé felvételét a schengeni térségbe. Az eredeti menetrend szerint Romániának 2011-ben kellett volna csatlakoznia a belső határellenőrzés nélküli övezethez.
Hasonló szellemű állásfoglalás érkezett Berlinből, Európa legerősebb államának fővárosából. A német kormány aggodalommal fogadta a román kormány rendeletét a büntető törvénykönyv (Btk.) és a perrendtartás módosításáról, és választ vár Bukaresttől arra a kérdésre, hogy a rendelet révén megváltozó környezetben miként lehet folytatni a korrupció elleni küzdelmet – hangzott el tegnap Berlinben a német kormányszóvivői tájékoztatón. Martin Schäfer külügyi szóvivő szerint a román kormány döntése nem jó és nem helyes jelzés, a német szövetségi kormány pedig világos válaszokat vár a bukaresti vezetéstől arra, „miként képzeli el a korrupció elleni elkötelezett harc folytatását a megváltozott jogi keretfeltételek között, és hogyan szeretné erősíteni a jogállamot”.
Angela Merkel kancellár szóvivője, Steffen Seibert felidézte, hogy a kancellár a napokban telefonbeszélgetést folytatott az ügyről Klaus Iohannis államfővel, teljes támogatásáról biztosítva őt az erős és érett román demokrácia kiépítése érdekében a korrupció ellen folytatott küzdelmében. Angela Merkel a román elnök előtt világossá tette, hogy „Berlin szerint nagyon rossz jelzés lenne a korrupció elleni küzdelem felpuhítása, és a jogállamiság, illetve a reformpolitika relativizálása Romániában”.
Amerika is érdeklődést tanúsít a Bukarestben történtek iránt. Hans Klemm, az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövete találkozóra hívta Sorin Grindeanu kormányfőt tegnap délelőtt. Marian Neacşu, a miniszterelnök tiszteletbeli tanácsadója megerősítette az erről szóló hírt, de részleteket nem árult el. Annyit közölt még, hogy információi szerint a találkozót az amerikai diplomata kezdeményezte.
Ugyancsak tegnap este Románia hat partnere: Belgium, Kanada, Franciaország, Németország, Hollandia és az Amerikai Egyesült Államok közös levélben kérte Románia kormányát, hogy ne akadályoztassa a korrupció elleni harcot. „Mi, Románia nemzetközi partnerei és szövetségesei mélységes aggodalmunkat fejezzük ki Románia kormányának 2017. január 31-e éjszakai akciójával kapcsolatban, amely aláásta Románia tízévi, jogállamiságra törekvő és korrupcióellenes előrelépéseit” – olvasható az angol nyelvű közleményben. Az idézett dokumentum szerint a vitatott lépések Románia partnerségi viszonyait veszélyeztetik. Az aláírók szerint a kormány akciója szembement az igazságszolgáltató testületek, a civil társadalom hiteles szereplői és a román állampolgárok egyhangúlag megfogalmazott véleményével, és „nem tesz mást, mint súlyosan csorbítja Románia pozícióját a nemzetközi közösségben, kockáztatva a közös, az Európai Unió és a NATO alapelvein nyugvó partneri viszonyokat”. „Reméljük, hogy Románia kormánya visszafordítja ezt a szerencsétlen folyamatot” – írják a közleményben, amely szerint, ha valóban szükség van a vitatott törvénymódosításokra, ezeket csakis az összes érintett fél meghallgatásával, hiteles és megalapozott folyamat eredményeképpen lehet meghozni. 
Az aláírók között levő uniós országok képviselői az Európai Bizottság Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmusára figyelmeztetnek, amelynek keretében a közelmúltban újabb jelentés látott napvilágot. A nyilatkozat EU-tagságú aláírói remélik, hogy Románia olyan utat fog bejárni, amely lehetővé teszi az Európai Bizottságnak, hogy a mechanizmus lezárása irányában tudjon a továbbiakban intézkedni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Markó Béla: A korrupció visszaszorítása ne legyen pártfüggő
Az elmúlt huszonöt év legsikeresebb magyar politikusa Markó Béla – ezt állította Majtényi László, a demokratikus ellenzéki pártok államelnökjelöltje a Bibó társaságban tartott beszédében. Merthogy Markó vezetésével Erdélyben sikerült létrehozni a magyar nyelvű közoktatás rendszerét az óvodától az egyetemig, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kivívta a hivatalos nyelvhasználat jogát, visszaszerezte a ma szabadon működő magyar egyházak és magánemberek javait. Igaz: az utóbbi időben megbicsaklott valami.
– Igaz lenne, hogy recseg-ropog az ön életműve?
– Számomra megtisztelő, ha valaki személyes teljesítményemet is látja azokban a pozitív fejleményekben, amelyek Erdélyben történtek az elmúlt 25 évben, mégis mindaz, amit elértünk, közös eredmény. Azt a minősítést viszont készséggel elfogadom, hogy a Kárpát-medence legeredményesebb politikai szervezete az elmúlt 25-27 évben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt.
– Jól értem? Csak volt?
– Nem, most is az. De el kell ismernem: bizonyos értelemben tényleg veszélyben van mindaz, amit létrehoztunk. De ez nem a mi szervezetünk belső problémáira vezethető vissza. Az RMDSZ továbbra is azt vallja, hogy az erdélyi magyarságnak egységes politikai szervezetre van szüksége, helyzetében alapvető változásokat csak parlamenti politizálással, bukaresti befolyással lehet elérni. Romániában is megroskadt azonban az a demokratikus építmény, amelynek létrehozásában nekünk is szerepünk volt. És itt alapvetően nem is a román–magyar viszonyról van szó – amellyel egyébként szintén nagy gondok vannak. Az igazi baj, hogy Romániában is egymásnak feszül a parlamentáris köztársaság eszméje és az autoriter populizmus. Magyarországon sokan azt hiszik, hogy a jelenlegi válság a jobb- és a baloldal összecsapásáról szól. Nem így van. Az én nemzedékem megpróbált létrehozni a képviseleti demokrácia elveiből kiindulva egy nyugati típusú, a hatalommegosztás elvére épülő demokratikus rendszert. A mostani bukaresti tüntetések viszont azt mutatják, ez a demokratikus építmény elfáradt, meggyengült.
– A nyugatos fiatalok csapnak össze az autoriter hatalommal?
– Nem. Az utcán a populizmus hullámát látjuk. A tüntetők a képviseleti demokráciát próbálják helyettesíteni a közvetlen civil beleszólás illúziójával. Mert lehet ugyan az utcáról változásokat követelni, bizonyos eredményeket elérni, de kormányozni bizonyosan nem lehet. Hosszú folyamat vezetett idáig, hiszen Romániában már több mint egy évtizeddel ezelőtt megkezdődött a parlament eljelentéktelenítése, azóta folyik kísérlet a törvényhozás kompromittálására. Nyilvánvaló, hogy ehhez Romániában is hozzájárult számos politikus, aki a köz érdeke helyett a sajátját követte. Persze hogy a manapság olyan sokat emlegetett korrupció is aláásta a parlamenti eszme alapjait. Ennek következménye volt, hogy lassan-lassan kikerültek a valós döntések a parlamentből. Egy részük az államelnökhöz került, mások a bírósághoz.
– Vagy éppen a titkosszolgálathoz, amely most nagyobb, mint 1989 előtt volt.
– Igen, a titkosszolgálat is befolyásolja a politikai döntéseket. Odáig jutottunk, hogy az utóbbi időben már az ügyészség és az igazságszolgáltatás más szervei is beszélnek arról, hogy szerintük milyen törvényeket kellene elfogadnia vagy nem elfogadnia a parlamentnek. Ez nagyon távol áll a klasszikus hatalommegosztástól.
– Tamás Gáspár Miklós azt írta, Romániában mocskos zűrzavar van, amiben senkinek sincs igaza. A korrupció persze bűnös dolog, de aligha jobb, ha egy korrupcióellenes ügyészségnek nevezett testület az óriásira hízott titkosszolgálat árnyékában demokratikus kontroll nélkül vág rendet a politikusok között. Ráadásul ki tudja, milyen alkuk nyomán papírra vetett tanúvallomások alapján.
– Romániában sem könnyű értelmezni azt, ami történik, még nehezebb átlátni Magyarországról. Egyetértek Tamás Gáspár Miklós diagnózisával, amelyet, úgy látom, Magyarországon kevesen osztanak az úgynevezett balliberális oldalon. A magyar elemzők többsége úgy ünnepli a romániai válságot, mintha valamiféle autoriter, posztkommunista rendszerrel szemben a nyugati típusú liberális demokráciát támogató civil tömeg vonult volna utcára. Ez óriási tévedés. Lehet, hogy a civil tömeg elégedetlenségét nyugati minták motiválják és ösztönzik. Ám a kopott és korrumpálódott parlamenti rendszer valójában olyan koncepcióval ütközik, amelynek egyik mozgatója az igazságszolgáltatás, az ügyészség és mögötte alighanem a titkosszolgálat is. Romániában a büntető törvénykönyv számos pontja kellőképpen homályosan fogalmaz ahhoz, hogy az ügyészség politikai döntések miatt is eljárást indíthasson. Az a cikkely, amely körül a legfőbb konfliktus kibontakozott, arról szól, hogy Romániában bűncselekménynek minősül a hivatali visszaélés. Ám a törvénykönyv szerint hivatali visszaélésnek minősül az is, ha valaki hibás, rossz döntéseket hoz. Ezt akarta a jelenlegi kormány úgy módosítani, hogy csak a jogszerűtlen, a törvényellenes döntéseket lehessen visszaélésnek minősíteni. A tüntetések nyomán ez nem történt meg, pedig könnyen belátható, hogy mérlegelés kérdése, mi számít hibás döntésnek. És baj, ha politikai döntések minőségéről ügyészek és bírák döntenek.
– Jól képzett, nyugatos, városi fiatalok akár szándékuk ellenére is a parlamenti demokrácia ellen tüntetnek, miközben sejthető, hogy manipulálják őket?
– Közülük persze senki sem fogalmazna úgy, hogy a parlamenti demokrácia ellen tüntet. Ők a politikai elit ellen tüntetnek, amely történetesen a parlamentben működik. A pártokkal és a politikusokkal elégedetlenek, aminek persze megvannak az igen nyomós okai. Nekem is meglehetősen rossz véleményem van a parlamentről, az ott működő pártok és politikusok jó részéről. A pártok tele vannak meggyőződés és program nélküli politikusokkal, akik kedvükre és érdekeik szerint sétálnak át egyik pártból a másikba, mert nem tartja őket vissza semmiféle eszmény, politikai program. Csak az a kérdés, kiket akarunk az elkopott politikusok helyébe ültetni. Milyen programot kínálunk– Nem láttam, hogy a tüntetések fel tudnának mutatni célt, programot.
– Mit jelent a válság a magyaroknak– Hol a helyük a zűrzavarban?
– Nekünk, Romániában élő magyaroknak egy olyan rendszer az érdekünk, amelyben minél hathatósabban bele tudunk szólni a döntésekbe. Ha ezek színtere a parlament, a kormány és az önkormányzati világ marad, akkor azokra így-úgy hatásunk lehet. Nekünk nem lehet jó olyan rendszer, amelyben fontos ügyekben egyetlen ember, például az államelnök határoz. Ahol nem választott, hanem kinevezett tisztségviselőkön múlnak a döntések, tartozzanak bár az ügyészségez vagy más bürokratikus hierarchián alapuló szervezetekhez. Persze nemcsak a magyaroknak, de az egész társadalomnak is a jól működő parlamenti demokrácia lenne az érdeke. Tény: vissza kell szorítani a korrupciót. Csak azt nem politikai megfontolások, hanem szabatos jogszabályok alapján kell definiálni és fülön csípni – ideológiától és pártoktól függetlenül.
A nagy közös sakk
A gordiuszi csomót nyilván ketté kellett vágni, és előbb-utóbb a sakktáblát is ketté kell vágni, hogy a fényes fekete ruhások békét hagyjanak a fényes fehér ruhásoknak, s hogy a fényes fehér ruhások ne akarják mindenképpen maguk alá gyűrni a fényes fekete ruhásokat, tűzzel, vassal, fűrésszel és lángvágóval kell őket szétválasztani, az ilyen futókat az olyan futóktól, az ilyen lovakat az olyan lovaktól, az ilyen parasztokat az olyan parasztoktól, be kell vezetni az áramot a sakktábla két fele közé, vizesárkot kell ásni vagy magas falat emelni, hogy a fehér ruhások és a fekete ruhások tehetetlenül vicsorogjanak egymásra, de az az igazság, hogy egy fél sakktábla is alkalmas egy jó kis játszmára, mondjuk, az egyik bástya a másik bástya ellen, az egyik futó a másik futó ellen, hát ezt is irgalmatlanul ketté kell szelni, persze, az a helyzet, hogy egy negyedtábla is, sőt, egy nyolcadtábla vagy egy tizenhatodtábla is veszélyes lehet, tűzzel, vassal, vizesárokkal, fallal, atombombával kell darabokra verni ezt az átkozott sakktáblát, hogy végre ki-ki a maga kockáján: parasztkocka, királykocka, vezérkocka, lókocka, Istenkocka, hullakocka stb.
– Az RMDSZ eddig épp abban volt sikeres, hogy kiharcolta: a magyarok közös érdekeit érintő ügyekben nem lehetett a magyarok nélkül dönteni. Ez veszélybe került?
– Igen, manapság gyakran előfordul, hogy tárgyalásos politikai alkuk során már kivívott jogokat is megkérdőjeleznek. Az utóbbi években átkerült az igazságszolgáltatáshoz számos, alkotmányba és törvénybe foglalt jog felülvizsgálata. Például: Székelyföldön prefektusok és civilek feljelentést tettek azért, mert az önkormányzat épületére az van kiírva, hogy „községháza”, és ennek a szónak nincsen pontos román megfelelője. Ha vitát tudunk erről folytatni, akkor simán megtaláljuk a megoldást, a bíróság azonban úgy döntött, a feliratokat le kell venni. Ez magyar szempontból abszurd történet. Vagy egy másik eset: Marosvásárhelyen az elmúlt években sikerült megállapodni arról, hogy a magyar református középiskola és a nagy állami középiskola mellett működjön külön római katolikus magyar líceum is. Az ügyészség azonban eljárást indított Maros megye román nemzetiségű főtanfelügyelője ellen azon a címen, hogy állítólag adminisztratív vétséget követett el az iskola létrehozásának valamelyik fázisában. Így veszélybe került a római katolikus líceum léte.
– Ön már nem szenátor, kilépett a politika világából. Azért döntött így, mert változóban van a politika és veszélybe került az is, amire ön az életét tette fel?
– Decemberben járt le a parlamenti mandátumom, és a választásokra már nem jelöltettem magam, pedig megtehettem volna. De a döntést már régen, 2010 második felében meghoztam, amikor nem vállaltam újabb elnöki mandátumot az RMDSZ-ben. Már akkor úgy éreztem, lezárult egy hosszú folyamat, amely 1989 végén úgy kezdődött, hogy néhány erdélyi magyar értelmiségi romantikus érdekvédelmi küldetést vállalt és politizálni kezdett. Közöttük voltam én is. Ahogy lehetőség adódott rá, politikai szervezetet hoztunk létre, hogy alapvető jogokat vívjunk ki a magyarok számára. A feladatot teljesítettük. Ezzel le is zárult a romantikus politizálás kora: azok közül, akik minket váltottak, sokan karrierpolitikusok. Mi nem voltunk azok. Én nem szeretem, ha valaki a politikára szakmaként tekint. Számomra viszont eljött a pillanat, amikor már elemezni kell, visszatekinteni arra, mit hogyan csináltunk, mit rontottunk el. Mert örülök, ha most eredményekről és teljesítményekről beszélgetünk, de azért tudom: sok mindent rosszul csináltunk.
– Versek helyett emlékiratokat fog írni?
– Emlékiratokat is fogok írni.
– Azt mondja, hogy ön nem tartja szakmának a politizálást. Pedig komoly tudás, tapasztalat kell hozzá.
– Persze, kellenek az ismeretek. De ha én tanár, orvos vagy mérnök vagyok, akkor az életemet tervezhetem. A politikára viszont nem lehet és nem szabad életpályát alapozni. Aki politikusnak áll, annak el kell viselnie, ha belebukik. Nagy baj, ha valaki mindenáron a székébe kapaszkodik, mert igazából semmihez sem ért. Aki úgy képzeli, hogy neki mindenképpen politikusnak kell lennie, esetleg élni fog a hatalom megtartásának legerkölcstelenebb eszközeivel is, ártani fog a választóinak.
– A Fidesz korábban megpróbált az RMDSZ-szel szemben alternatív szervezeteket létrehozni, a decemberi választás során viszont a két párt együttműködött. Ezt Budapestről sokan úgy látták: megjelent és diadalmaskodott a NER Erdélyben is.
– Én kezdettől fogva azt vallottam, az RMDSZ-nek Magyarországon is egyértelművé kell tennie, hogy – szándékában legalábbis – minden erdélyi magyar politikai szervezete, függetlenül attól, ki hol áll, ki jobboldali, ki baloldali. Szoros kapcsolatot kell kiépítenünk a mindenkori magyar kormánnyal, akár a baloldal kormányoz, akár a jobb. Kezdetben jól együttműködtem a Fidesszel is, később azonban a viszony hidegebb lett. Sohasem értették meg, hogy mi nem választhatunk ideológiát. A Fideszben nem szerették, hogy mi jó viszonyt akarunk ugyan, de ragaszkodunk ahhoz, hogy a ránk vonatkozó döntéseket mi hozzuk meg, mert mi tudjuk a legjobban, hogy mire van szükségünk. Az RMDSZ-en kívüli erdélyi magyar pártok kétségtelenül a Fidesz támogatásával jöttek létre, de az távirányítóval is mozgatható szervezeteket akart Erdélyben működtetni. Ez nem vált be.
– Budapesten sokan úgy látják, az Erdélyi Riport című lap megszüntetése volt az ára az együttműködésnek. Vagy éppen a távirányítás új jele.
– Ennek azért voltak pénzügyi okai is. Az is igaz, hogy az RMDSZ-ben van néhány kolléga, aki nehezen viseli el a kritikát. Azt hiszem, hogy a költségvetési okok mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy az Erdélyi Riportnak az RMDSZ elengedte a kezét.
Mint az összecsukott sakktábla
Olyan vagyok, mint az összecsukott sakktábla, a király cikornyás feje odakoccan a paraszt sima fejéhez, egymással elkeverednek a fehér és fekete figurák, s egymásba simulnak hallgatagon a fehér és fekete kockák, hiába figyelek befelé, mert boldog összevisszaságban hever még minden, s mert a szét nem választott világ is tabula rasa, akár a gyanútlan csecsemő, aki még nem tudja, hogy az első kimondott szóval, már elkezdődik a játszma, egyre jobban szeretem a későn megszólalókat, a sokáig várakozókat, akikben öntudatlanul alusznak a koronás fők, a vezérek, a bástyák, a lovak, a futók és a parasztok, örök dicsőség a habozóknak, akik már azelőtt lesöpörték a figurákat, mielőtt fölrakták volna őket!
Marosvásárhely, 1991. december 23.
– Amikor a Fidesz nagy erőkkel jelent meg Erdélyben 2010-ben, egy pillanatra felmerült a lehetőség, hogy az RMDSZ cserébe a magyar politikai pályán induljon el. Egyébként szerintem Budapesten is bejutottak volna a parlamentbe. Voltak akkor komoly hívó hangok?
– Igen, többen is megkerestek Magyarországról, mondván: ez nagyon jó ötlet, és nemzetpolitikai kérdésekben nekünk tényleg lenne fontos mondanivalónk. De mi Erdélyben vagyunk otthon, és aki nem Magyarországon él, nem tud érvényeset mondani arról, amiről a politikai váltógazdaság itt szól. Másrészt miközben a Magyarországgal való szoros együttműködésre törekedtem, attól azért féltem volna, hogy a politikai figyelmünket eloldozzuk Romániától.
– Viszont úgy tudom, mostanában feloldozta magát a hallgatási fogadalom alól, és úgy döntött: ha fontos a mondandója, kész anyaországi kérdésekben is hallatni a hangját.
– Nagyjából így van. Sok mindenről van véleményem, de a legfontosabb talán az, hogy egyáltalán nem vagyok elégedett Magyarország és a környező országok kapcsolatrendszerével. És ezen belül persze szívügyem a román–magyar viszony. A két ország között egyszerűen nincsen napi politikai kapcsolat.
– Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a napokban mondta, hogy a kapcsolatok javítása nem Magyarország miatt késik.
– Mindig kettőn áll a vásár. Persze nem gondolom, hogy Románia szorgalmazná a Magyarországgal való szoros kapcsolatot. Bukarest Washingtonnal vagy Brüsszellel szeretne szoros kapcsolatot. Tény, hogy Románia szomszédságpolitikája is rendkívül gyenge. De kinek erősebb érdeke, hogy ezek a kapcsolatok létezzenek– Nekünk, magyaroknak. Hogy Romániában hol lehet vagy hol nem lehet a magyar nyelvet használni, milyen mértékű az önkormányzatiság, ez az államközi kapcsolatokon is múlik. Nekünk, magyaroknak fáj jobban, ha a két ország között nincs párbeszéd.
Markó Béla
erdélyi magyar költő, író, szerkesztő, politikus
Kézdivásárhelyen született 1951-ben. 1974-ben szerzett magyar–francia szakos tanári diplomát a Babes–Bolyai egyetemen. 1976 és 1989 között a marosvásárhelyi Igaz Szó folyóirat szerkesztője, 1989 és 2005 között a Látó című irodalmi lap főszerkesztője.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapító tagja volt 1989-ben, 1990-től Maros megyei szenátor. 1993-tól 2011-ig az RMDSZ elnöke. 2004 és 2007 között, majd 2009 és 2012 között a román kormány miniszterelnök-helyettese.
Politikai pályája idején is termékeny szerző, több mint negyven könyve jelent meg.
BARÁT JÓZSEF
168 Óra (Budapest)

Tőkés László: adott a lehetőség az igazság kiderítésére
A legfelső bíróság tavaly júniusban hagyta jóvá, hogy a katonai ügyészség újranyissa az 1989-es forradalom aktacsomóját. Az eltelt nyolc hónapban az üggyel foglalkozó négy katonai ügyész számos, a forradalomban és az azt követő hetekben szerepet vállaló közéleti embert hallgatott ki. A „forradalom szikrájaként” emlegetett Tőkés Lászlóval a korabeli eseményeket vettük számba.
– Huszonhét évvel az 1989-es események után mennyire lehet érdemi bűnvádi eljárást lefolytatni a bűnösök kiderítésére?
– Az ügyészek munkáját jelentősen megkönnyíti, hogy nem kell újból kezdeniük a vizsgálódást, a mostani eljárásnak ugyanis hosszú előzménye van. 1997 és 2000 között parlamenti bizottság foglalkozott a forradalom ügyével. Dan Voinea tábornok, volt katonai főügyész igen alapos kivizsgálást végzett, sőt, tőle személyesen tudom, hogy a kétezres évek elején vádemelésre készen, szinte teljesen összeállt a vizsgálati anyag, politikai nyomásra azonban az ügyet leállították. 2015-ben újra előkerült a forradalom dossziéja, de úgy zárták le, hogy nem kezdték újra a nyomozást. Ha jól számolom, ez most a harmadik nekilendülés.
– A forradalmi eseményekkel kapcsolatban az Iliescu-rezsim a kilencvenes évek elején több információt is titkosított. Mekkora esélye van a titkosítás feloldásának?
– A titkosított anyagok feltárását és az ügyészségi vizsgálat során történő hasznosítását nemrég Teodor Doru Mărieş, az 1989. December 21. Egyesület vezetője követelte. Tavaly decemberben az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjával közösen a Temesvár Társaság és jómagam is levelet intéztünk Klaus Johannis államelnökhöz, hogy járjon közbe az 1989-es temesvári események titkosított anyagának szabaddá tételéhez a vizsgálat számára. Ma már minden feltétel adott az igazság kiderítésére.
– Hogyan látja, a mostani ügyészi kezdeményezés – a korábbiaktól eltérően – mennyire eltökélt abban, hogy bíróság elé vigye a forradalom iratcsomóját?
– Amikor tanúként meghallgattak Bukarestben, az volt a benyomásom, hogy a négy tagból álló vizsgálóbizottság erős mandátummal rendelkezik arra nézve, hogy a végére járjon a 27 évvel ezelőtti eseményeknek. Úgy ítélem meg, hogy a legfőbb ügyészség és a katonai ügyészség ma erős pozícióban van. Augustin Lazăr főügyész határozottan ellenezte a büntetőtörvénykönyv módosítását, nem volt tehát kérdéses, hogy melyik oldalon áll. Valamennyi ügyészség ellenezte az utódkommunista Grindeanu–Dragnea kormány mesterkedéseit, tehát feltételezem, hogy európai és amerikai támogatással a vizsgálóbizottság képes lesz végig vinni az 1989-es forradalom ügyeinek kivizsgálását.
– Ma már tudjuk, hogy az Iliescu-rendszer ellopta a forradalmat, és a rendszerváltás első hónapjaiban ennek a forgatókönyvnek rendelt alá minden belpolitikai eseményt. Önben ez a történet mikor tudatosult?
– Néhány hónapnak el kellett eltelnie, hogy ráébredjek a valóságra. Két hétig aranykalitkában tartottak és Románia hőseként ünnepeltek. Szükségük volt Mircea Dinescura, Doina Corneára, Ion Caramitrura és természetesen rám is, hogy Ion Iliescu hiteles személyiségek mögé bújva eljátssza a forradalom vezetőjének szerepét és elfedtesse azt, hogy ő tulajdonképpen egy jól kigondolt forgatókönyv szerint levezényelt katonai puccs vezetője, amiben a Szekuritátéra támaszkodik. Iliescu gyakorlatilag azokat mentegette a felelősségre vonás alól, akik 1990 márciusában a Szekuritátét átkeresztelve megalakították a Román Hírszerző Szolgálatot. Már 1990 januárjában, februárjában sűrűsödtek a forradalom eltérítésére utaló jelek. Doina Cornea visszavonulásával azonban én magam nem értettem egyet, és a március 19-i véres marosvásárhelyi eseményeknek kellett bekövetkezniük, hogy előttem is lehulljon a lepel, és rádöbbenjek, valójában mit történik.
– Erre hogyan reagált?
– Egy amerikai körúton éppen a romániai forradalmat népszerűsítettem, amikor megjöttek a marosvásárhelyi eseményekről szóló hírek. Ekkor adtam ki Washingtonban azt a nyilatkozatot, amelyben az Iliescu-rendszerrel szembe fordulva lelepleztem, hogy mi történik a magyarság rovására a kommunista visszarendeződésben. Ez volt a román hatalom és a közöttem levő viszony szakítópróbája. Végleg kimaradtam a Nemzeti Megmentési Front tanácsából: kivonultam, de ki is szorítottak belőle. Iliescu még tett néhány próbálkozást, és elküldte hozzám Cazimir Ionescut, hogy meggyőzzenek, legyek a rendszerük magyar tagozatának a vezetője, de ekkor már nem voltam kapható semmilyen együttműködésre.
– Az RMDSZ elnöke, Domokos Géza közismerten Ion Iliescu elkötelezett híve volt. Vele vitatkozott erről a helyzetről?
– A személyes vitákra már nem emlékszem, de az tény, hogy ekkor már előjöttek az első ellentétek a Domokos Géza vezette RMDSZ és közöttem. Közismert, hogy az RMDSZ rendkívül kétesen viszonyult a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez, nem álltak a helyzet magaslatán. Akkoriban Verestóy Attila vett részt a bukaresti tárgyalásokon. Sajnos sem Király Károly, sem Ion Iliescu nem jött le Marosvásárhelyre. Szerintem Verestóy elvtelenül erősítette Iliescuéknak a magyarokat kriminalizáló vonalát. Keserű iróniával mondom, még jót tett, hogy a Görgény-völgyi agresszorok rátámadtak az RMDSZ-re, és ez által az RMDSZ marosvásárhelyi közszereplői – Sütő Andrással együtt – méltatlanul megszenvedték a pogromkísérletet és az agressziót. Áldozatuk által terelték jó irányba az események értékelését.
– Milyen esélyt lát az 1990 marosvásárhelyi márciusi események ügyészségi kivizsgálására?
– Ne feledjük, hogy 2015 őszén a katonai ügyészség lezárta a forradalom dossziéját, mielőtt megnyitotta volna, de a következő évben mégis újra elővette. Ez nem utolsósorban az 1989. December 21. Egyesületnek, Teodor Mărieş hősies helytállásának és a strasbourgi emberjogi bíróság döntésének köszönhető. A strasbourgi bírák igazat adtak a forradalom és a bányászjárás áldozatai keresetének. Ezek után bizakodó vagyok. Az 1989 decemberétől júniusig terjedő események folyamatába szervesen beleilleszkedik a marosvásárhelyi fekete március is. Ezek a visszarendeződés fontos állomásai, 1990 márciusa végképp, hiszen a Román Hírszerző Szolgálat megalakítása révén formailag ekkor került hatalomra az események hátterében megbúvó Szekuritáté. A politikusi gárdában pedig együtt maradt a Ion Iliescu, Petre Roman, Virgil Măgureanu, Mihai Chiţac és a Victor Stănculescuból álló csapat, amely e folyamat áldozataiért, a gyilkosságokért és különböző más bűncselekményekért felelős.
– Kérdés, hogy csupán négy ember felelős a rendszerváltás elsiklatásáért és az ezzel járó bűncselekményekért, vagy ez a kör sokkal szélesebb?
– Most, hogy a múlt decemberi országos választásokon a kommunista visszarendeződés újból diadalt aratott, túlságosan is érintett az egész politikai osztály. Jelenleg nem az igazak és a hamisak között folyik a küzdelem, hanem a különböző erőcsoportok között: a régi Szekuritáté és a régi hatalom képviselői, valamint az utódpárt és az egészében véve kompromittálódott politikai osztály különböző erőcsoportjai között. Úgy tűnik, sokan szabadulni akarnak a csausiszta szárnytól, noha ez még mindig nagyon erős. A SRI volt elnöke, Costin Georgescu, Radu Tinu, a temesvári Szekuritáté volt helyettes vezetője, Filip Teodorescu, a Szekuritáté volt kémelhárításának a vezetője vagy Ioan Talpeş, a Külügyi Hírszerző Szolgálat egykori irányítója mind azon mesterkednek, hogy a temesvári népfelkelést leértékeljék, és a Szekuritáté módjára külföldi beavatkozásként a magyar és orosz titkosszolgálatok számlájára írják. Itt egy komoly hatalmi és emlékezetpolitikai küzdelem folyik. A jelenlegi viszonyok között ez nagyon meggyengíti az igazságtétel ügyét. Elképzelhetőnek tartom, hogy tovább folytatódik az évtizedek óta tartó halogató, maszatoló politika, amely csak a múlt főkolomposainak a halálával ér véget.
– Hogyan látja az igazságszolgáltatás pártatlanságát?
– A SRI aligazgatójának, Florin Coldea tábornoknak az esete és sok más intő jel rávilágít azokra az összefonódásokra, amely a titkosszolgálat és a politikum, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás között fennáll. Ez az összefonódás a hatalmi ágak szétválasztásának a reménytelen helyzetét mutatja, és megvilágítja a különböző magyarellenes döntéseket is. Kérdés, hogy ezen a téren Románia képes lesz-e az európai követelményeknek megfelelő előrelépésre. Úgy látom, a román titkosszolgálat felvilágosultabb, realistább része tudatában van annak, hogy a titkosszolgálatokban is hatalomváltásra van szükség.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Erdélyi magyar ügyekről is szól a washingtoni külügy országjelentése
A magyar közösség elleni diszkriminációról, a közösségi szimbólumok és jelképek tiltásáról, a Mikó-ügyről, az elkobzott javak visszaszolgáltatásának helyzetéről, a Székelyföld-ellenességről, az anyanyelvhasználat korlátozásáról, a román nyelv anyanyelvként való oktatásának problémájáról is beszámol a Romániáról szóló legfrissebb emberjogi országjelentésében a washingtoni külügyminisztérium.
A Székely Mikó Kollégium „újraállamosítása” kapcsán a dokumentum emlékeztet arra, hogy országosan aránytalanul kevés a kisebbségi közösségeknek visszaszolgáltatott javak száma. Felidézi, hogy a restitúciós hatóság tavaly szeptemberben a kisebbségi közösségeknek összesen 79 visszaszolgáltatási kérelmét bírálta el, és valamennyit elutasította.
A jelentés beszámol arról, hogy tavaly májusban a marosvásárhelyi ítélőtábla elutasította annak az egyesületnek a bejegyzését, amely Székelyföld turisztikai vonzerejének népszerűsítését tűzte ki célul. A döntés oka az volt, hogy Székelyföld nevű közigazgatási-adminisztratív egység nem létezik Romániában.
A washingtoni dokumentum idézi az RMDSZ árnyékjelentését a kisebbségi és regionális nyelvek európai chartája romániai gyakorlatba ültetésének hiányosságairól. Beszámol arról, hogy a magyar közösség nem használhatja anyanyelvét az igazságszolgáltatásban, és sok magyarlakta településen megoldatlan a kétnyelvű feliratok kérdése.
A jelentés említést tesz arról, hogy Romániában továbbra sem működik államilag finanszírozott, önálló magyar egyetem, emellett a román nyelv anyanyelvként történt oktatása az iskolákban gondot okoz a magyar gyerekeknek. A dokumentum felidézni annak a székelyföldi diáknak az esetét is, akit megaláztak egy kolozsvári gyerekkórházban, mert nem tudott jól románul.
RMDSZ: ez a mi erőfeszítéseink eredménye
Az országjelentés az RMDSZ szerint azt bizonyítja, hogy az Amerikai Egyesült Államok ma jobban átlátja a romániai magyar közösség helyzetét, ez pedig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség erőfeszítéseinek eredménye. „Azt reméljük, hogy ez a legutóbbi dokumentum (…) egy hosszú kezdet végét is jelöli, az információgyűjtés folyamatának lezárását. Ugyanakkor azt is jelzi, hogy Amerika részéről eljött a tettek, a politikai cselekvés ideje” – olvasható az RMDSZ közleményében.
Az állásfoglalás szerint a szövetség továbbra is pontosan és folyamatosan tájékoztatja amerikai partnereit, azt remélve: elegendő, nevén nevezett visszaélés birtokában figyelmeztetik majd a román államot arról, hogy a kisebbségek kérdése koránt sincs megoldva.
„Úgy véljük, minél inkább szőnyeg alá söpri Románia a magyar közösség elleni visszaéléseket, minél inkább egy mintaország képét közvetíti a nagyvilág felé, annál inkább eltávolodunk attól a 27 éves álomtól, amelyért folyamatosan küzdöttünk, amely a többség és kisebbség párbeszédére, a kölcsönös tiszteletére épül” – írják.
A közlemény felidézi, hogy az RMDSZ küldöttsége 2015-ben és 2016-ban is Washingtonba látogatott, hogy kongresszusi küldötteket tájékoztasson a romániai helyzetről, hangsúlyozza a megrekedt romániai egyházi és közösségi ingatlan-visszaszolgáltatás fejleményeit.
Arról is figyelmeztettük partnereiket, hogy Románia következetesen ideális képet fest a kisebbségek romániai helyzetéről, holott 2007-et követően, az ország Európai Unióhoz való csatlakozása után már nem ragaszkodik azokhoz a kritériumokhoz, amelyeket feltételekként szabtak meg neki azelőtt. Mindezt a kisebbségek, a romániai magyar közösség tagjai érzik meg a leginkább, a leghamarabb.
Az RMDSZ közleménye szerint a napokban a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum ügyében észlelt visszaélésekről is tájékoztatják az Amerikai Egyesült Államok nagykövetét, arra kérve, álljon az igazság oldalára, ne engedjen a túlkapások elfajulásának, a jogállamiság leépítésének.
maszol.ro