A bukovinai székelyek tragikus útja
A bukovinai székelyek történetéről esett szó azon a hódmezővásárhelyi konferencián, melynek címe Délvidéki magyar golgota volt.
A bukovinai székelyek magyar népcsoport, mely egykor Bukovinában telepedett le. Őseiket Hadik András tábornok gyűjtötte össze a Moldvában szétszóródott székelyek közül. Öt falvat népesítettek be a 18. század végétől egészen 1941-ig, amikor az akkori magyar kormány Vajdaságba telepítette őket.
Amikor 1764-ben Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, Székelyföldön az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott: osztrák katonák lemészároltak több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után több ezer székely menekült át a keleti határon Moldvába, és részben a csángók között telepedett le.
Miután a Habsburg Birodalom 1774-ben megszerezte Bukovinát, Hadik András tábornok összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyek egy részét, és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység.
Az alapított falvak: Istensegíts, Fogadjisten (1776), Hadikfalva, Józseffalva (1785), Andrásfalva (1786). 1883-ban az Al-Duna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe települt mintegy 4 000 ember. Ezt a népességmozgást szokásosan kirajzásnak nevezik. Ugyanebben az évben az Arad vármegyei Gyorokra, 1888–1892 között és 1910-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára (Temes vármegye), Vicére (Szolnok-Doboka vármegye), Magyarnemegyére (Beszterce-Naszód vármegye), 1905-ben Marosludasra (Torda-Aranyos vármegye), 1910-ben a Hunyad vármegyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2500 – 3000 telepes költözött.
A második világháború hatása
A bukovinai székelyek maradékát a magyar kormány 1941-ben a Vajdaságba telepítette, Szabadka (Bácsjózseffalva), Újvidék és Topolya környékére, az 1920 után betelepített, és Bácska visszafoglalása után elmenekült dobrovoljácok helyére. (Nagyon kevesen Bukovinában maradtak, róluk a Dévára szakadt, és Bukovinában őseik sírját felkereső székely utódok a '90-es évek elején még hallottak.) 1944 őszén a Bácskába érkeztek Josip Broz Tito partizánjai, mögöttük a korábban elmenekült szerbek. A bukovinai székelyeknek megint menekülniük kellett, a háborús telet a Dunántúlon vészelték át (Fejér, Győr és Zala megyékben). Innen 1945-ben 13 000 bukovinai székelyt Tolna és Baranya megyékben helyeztek el, a kitelepített sváb családok házaiba és birtokaiba.
A hódmezővásárhelyi konferencia egyik előadója, Vincze Gábor történész ismertette a bukovinai székelyek tragikus útját, amely 250 éve kezdődött Bukovinába, majd Déva, Arad, és Belgrád környékére vezetett, végül pedig vissza Magyarországra.
Erdély.ma,

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Nemzetközi magyar tantárgyverseny Déván
Hét ország diákjait várják a Téglásba
A Kárpát-medence irodalomkedvelő diákjainak legjobbjai mérik össze tudásukat, tehetségüket ezen a héten az Apáczai Csere János nemzetközi magyar nyelv és irodalom tantárgyversenyen.
A rendezvénynek első ízben ad otthont a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum, ahol már a napokban lázasan folyik a szervezés, hiszen hát ország diákjait várják.
A munkából a megyei tanfelügyelőségnek is bőven kijut. – Ez a rendezvény nagy-nagy megtiszteltetés számunkra, hiszen hét országból: Szerbiából, Horvátországból, Szlovéniából, Magyarországról, Szlovákiából, Ukrajnából és természetesen Romániából érkeznek versenyzők. Olyan diákok, akik otthon első, második, harmadik díjat nyertek a magyar tantárgyversenyek országos szakaszán. Tehát egy nagyon rangos rendezvényről van szó, ami kihívást is jelent számunkra, hiszen nagyon alapos és szerteágazó szervezést igényel – fogalmazott Vlaic Ágnes Hunyad megyei kisebbségi tanfelügyelő, a szervezőbizottság tagja.
A verseny április 24–27. között zajlik. Az ünnepi megnyitóra csütörtökön, április 24-én kerül sor a dévai Művész Színházban. Maga a verseny két felvonásban zajlik majd. Pénteken délelőtt az egyéni dolgozatok megírására kerül sor, szombaton pedig az előre megadott tematikájú dráma-bemutatókra és memoriter próbára. – Őszinte kíváncsisággal várom a versenynek ezt a felvonását, hiszen itt nem csupán a tudás, de a leleményesség, csapatszellem is fontos tényező. A drámabemutatókra ugyanis több ország képviselőiből áll össze egy-egy csapat, közösen kell megjeleníteniük a megadott témát. A VII–VIII. osztályosok számára idén a bukovinai székely népmesék világa, illetve az áldozat motívumát tartalmazó várépítő balladák jelentik a dramatizálásra váró tematikát, a középiskolásoknak pedig Petőfi Sándor életének egy mozzanatát kell majd a színpadon megjeleníteniük – ismerteti a valóban érdekesnek ígérkező megmérettetést a tanfelügyelő.
A rendezvényre érkező mintegy 56 diáknak és kísérőiknek természetesen alkalmuk lesz megismerni Déva illetve Vajdahunyad épített örökségét is. Erre pénteken és szombaton kerül sor, városnézés, illetve helytörténeti kirándulás keretében, melybe az Örökségünk őrei programban résztvevő helybeli diákok is aktívan bekapcsolódnak. Szombat este pedig zenés-táncos összejövetelen nyílik alkalom a helybeli és a Kárpát-medence különböző csücskeiből érkezett diákok közti ismerkedésre. A záróünnepségre és díjkiosztásra vasárnap délelőtt 10 órakor kerül sor.
A rendezvényre meghívást kaptak Winkler Gyula és Sógor Csaba EP-képviselők, Király András oktatásügyi államtitkár és munkatársai, Magyarország bukaresti nagykövetségének képviselői, az RMDSZ oktatási főosztályának, illetve az RMPSZ-nek vezetői, helyi közintézmények, partneriskolák képviselői.
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)

Az RMDSZ az erdélyi magyarság törekvéseihez akar uniós támogatást szerezni
Az RMDSZ az erdélyi magyarság értékeit akarja Brüsszelbe vinni, és uniós támogatást akar szerezni a közösség törekvéseihez – mutattak rá a szövetség európai parlamenti (EP-) jelöltjei, akik csütörtökön három különböző helyszínről indultak egy hónapos választási kampánykörútra.
Az RMDSZ EP-listáját vezető Winkler Gyula EP-képviselő szülőföldjén, Vajdahunyadon kezdte erdélyi kampánykörútját, a kishitűséget nevezve az erdélyi magyarság legnagyobb ellenségének. „Bukarestben nem hivatalos nyelv a magyar, de az unióban igen, ezért anyanyelven szólalhatunk fel az Európai Parlamentben” – idézte a listavezetőt az RMDSZ csütörtöki hírlevele.
Sógor Csaba EP-képviselő a Székelyföldről, Csíkkarcfalváról indult kampánykörútra. „Feladatunk, hogy a jó példákat hozzuk haza Erdélybe, értékeinket viszont mutassuk meg Európában is. (…) A további munkánk során is arra törekszünk, hogy jogsérelmeink napirenden tartása mellett, értékeinket felmutatva Erdélyt elvigyük Európába” – hangoztatta az RMDSZ EP-listájának második helyén szereplő képviselőjelölt.
Vincze Lóránt, az RMDSZ-es lista harmadik helyezettje szülővárosában, Marosvásárhelyen kezdte az egy hónapos kampányt. Sajtótájékoztatóján rámutatott: a magyarságnak – ha nemzetben gondolkodik – maximalizálnia kell esélyeit, és a magyarországiak mellett három erdélyi és két felvidéki magyar képviselőt kell eljuttatnia Brüsszelbe.
Mindhárom jelölt azt hangsúlyozta: a román képviselők nem fogják az erdélyi magyarok érdekeit képviselni Brüsszelben, ha az RMDSZ nem éri el, vagy alig haladja meg az ötszázalékos küszöböt.
A közösség autonómiatörekvéseihez, az egyéni kisebbségi jogok érvényesítéséhez az erdélyi magyarság csak úgy szerezhet brüsszeli „hátszelet”, ha erős képviseletet küld az uniós parlamentbe – hangoztatták az RMDSZ EP-jelöltjei.
Az RMDSZ a közösségi érdekképviselet fontos színterének tekinti Brüsszelt, ahol egyebek mellett azt próbálja elérni, hogy az uniós jogalkotás szintjére emeljék az őshonos nemzeti közösségek védelmét. Az RMDSZ a felmérések szerint két-három mandátumot szerezhet meg a Romániának járó 32-ből a május 25-i EP-választáson.
e-nepujsag.ro. Erdély.ma

Húszévi szervezői munka elismerése
A megyében nincs olyan tanuló, pedagógus, személy – aki valamilyen kapcsolatban áll a tanüggyel – hogy ne ismerje Babuci nénit, polgári nevén Kiss Annát.
A tanulók Babuci nénije pedagógus, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) Arad megyei szervezetének titkára, de ezen kívül könyvtárat vezet, tanfolyamokat, tantárgyversenyeket szervez, és rengeteg mindenben tevékenykedik.
A Zrinyi Ilona Matematikaverseny Arad megyei fordulójának a 20 éves lelkes szervezői munkájáért tüntették ki idén, egy szép oklevelet, emlékplakettet is kapott, és mi arra kértük, meséljen kicsit a versenyről, az elmúlt 20 évről, valamint arról, mit jelent számára ez a díj.
Kiss Annának nem kell kérdéseket feltenni, amint elmondom nagy vonalakban, hogy mit szeretnék, máris ömlik belőle a szó, és olyan lelkesen, dinamikusan, és ragyogó szemmel beszél a munkájáról, hogy azt kár is kérdésekkel megszakítani.
– A Zrinyi Ilona Matematikaversenyt 20 évvel ezelőtt indítottuk Arad megyében. Maga a verseny 1993-ban indult, kezdetben csak Kecskeméten szervezték. A nevét onnan kapta, hogy a helyi Zrínyi Ilona Általános Iskola indította. Egy év múlva, 1994-ben már kiterjesztették országosra, 1995-ben csatlakoztunk mi, a határon túliak – Vajdaságból, Szlovákiából, Felvidékről, a környező országokból, minden olyan iskolából, ahol magyarul tanulnak a gyermekek.
– Ön még emlékszik az első verseny szervezési munkálataira?
– Hogyne! Hát végig benne voltunk! A legelső szervezők közt ott volt mellettem Matekovits Mihály (az RMPSZ Arad megyei elnöke – szerk. megj.) és Vágási Márta matematikatanárnő, hárman szerveztük. A versenyre az elején mindig két szervező ment kísérőként – mi ketten Mártával – és hat gyermek, a III–VIII. osztály legjobbjai. Kezdetben a feladatokat egy kolléga hozta Kecskemétről, itt megírtuk a versenyt, ő végig nézte, majd a megoldásokat betette a hátizsákjába és ment vissza Kecskemétre. Két évre rá már nem kaptunk két kísérő helyet, és mivel Márta közelebb állt a nyugdíjkorhatárhoz, ezért ő lemondott a kísérésről. Nyilván az is közrejátszott a döntésben, hogy a verseny országos szakasza mindig a nagyhéten van, tehát 20 éve nálunk az van, hogy én nagyszerdán elmegyek, és nagypénteken este hazaérek sonkát sütni. 1995 óta minden évben ott vagyok, azóta a gyermekek száma csökkent, mikor négyet, mikor hatot hívnak meg a megyéből – mert a döntőre meghívásos alapon mennek a gyermekek.
– A régiónkból vannak-e még települések, ahonnan gyermekek részt vesznek a Zrínyi Ilona Matematikaversenyen?
– Nagy büszkeséggel mondom mindig, az Arad megyei csapat érdeme, hogy mi hoztuk be a Temes megyeieket is a versenybe. Először Lugosról érkeztek, akkor temesváriak még nem jelentkeztek, de a lugosi aztán idővel kimaradt, mert ez mindig emberfüggő, hogy van-e valaki, aki vállalja és végig viszi. Temesvárról, a Bartók Béla Elméleti Líceumból Păcurar Mária hozza a gyermekeket, Temes megyéből már nem is jönnek máshonnan. Aztán pár évre a temesváriak csatlakozása után beszálltak a Hunyad megyeiek is – Vajdahunyad, Déva, Lupény.
– Ennek a versenynek az időpontja mindig egy fix időben van?
– Fix helyen és fix időben. A megyei szakaszt mindig Aradon szervezzük, és mindig februárban. Február utolsó péntekén délután 3 órakor a Csikyben – ez mindig így van. Az országos döntőt a MATEGYE (Matematikában Tehetséges Gyermekekért Alapítvány) szervezi, ide mindig a legtöbb pontszámot elért tanulókat hívják meg Kecskemétre, ahol az első 20-at jutalmazzák az ott elért pontszámok alapján. Kétszer volt Veszprémben, egyszer Székesfehérváron, a többi alkalommal mindig Kecskeméten volt.
A díjazottak mindig oklevelet és értékes könyvjutalmat kapnak, de már az egy nagy nyeremény, ha valakit meghívnak az országos szakaszra.
Van olyan díj is, hogy a legjobb határon túli, ezt minden évfolyamnak osztanak.
Külön díjazzák azokat a pedagógusokat, akik 10, 15, 20 éve szervezik a versenyt. Az idén négy ilyen díjat osztottak: 20 éves szervezői munkáért rajtam kívül még kitüntettek egy budapesti, egy csíkszeredai és egy vajdasági pedagógust. Visszajáró versenyzőket is díjaznak, olyanokat, akik legtöbbször, vagy minden alkalommal szerepelnek az országos döntőn
Idén Back István Levente, a Csiky Gergely Főgimnázium IV. osztályos diákja benne van a legjobb 20-ban, 94 ponttal 19. lett – itt érdemes kiemelni, hogy 9234 negyedikes gyerek közül érte el ezt az eredményt.
A régiónkból díjaztak még egy tanulót a legjobb határon túli VIII.-os eredményért, egy temesvári kislányt: Szabó Liza, a Bartók Béla Líceum tanulója.
– Nehéz feladatok vannak?
– A feladatokat nagyon szeretik a gyermekek, mert érdekesek, játékosak, jópofák. Vannak típusfeladatok, amik végig mennek II.-tól XII. osztályig. A feladatok nehézségét mindig abból állapítják meg, hogy hány gyerek oldotta meg helyesen, és ezek alapján mindig nehezítik a feladatokat. Mikor az országos döntőn befejezik az írást, akkor közösen – diák, szülő, kísérő pedagógus – meg is oldjuk a feladatokat, mert a gyerek akkor úgy jön ki a teremből, hogy már tudja, hány pontot szerzett.
– A versenyen kívül még milyen program szokott lenni Kecskeméten?
– A MATEGYE Alapítvány nagyon jól megszervezi évről évre a döntőt, nyomtatnak emléklapot, oklevelet, feladatlapokat, teljes ellátást biztosítanak azoknak a gyermekeknek, akiket meghívnak, szerveznek színházi előadást külön a licistáknak és külön a kisebbeknek. Szakmai és szabadidős programokból lehet opcionálisan választani, idén például volt planetáriumi előadás, Csodák Palotája előadás, mobil robotok előadás, fizika show, természettudományok fejlődése, matematikai olimpia, séta az arborétumban, Ráday Múzeum stb.
– Mit jelent az Ön számodra ez a díj, amit most kapott?
– Mikor utaztunk Kecskemétre, azon gondolkodtam, hogy tényleg 20 éve már, hogy én ezzel foglalkozom? Nem éreztem az idő múlását, mert egyáltalán nem fárasztó, hiszen csapatban dolgozunk, ahol mindenki tudja a feladatát. Ha van egy csapat, amelyre mindig számíthatsz, akkor nem érzed a szervezői munka súlyát, mert megoszlik. Ez a díj a munkám megbecsülését jelenti számomra, és ugyanakkor egy nagyon szép dolog, ami kedves emlékeket idéz fel bennem.
– Húsz év távlatából, ezzel a tapasztalattal, tudással, ha most lennénk 1995-ben, akkor is belefogna?
– Biztos! Gondolkodás nélkül, mert eleve sok versenyt szervezek, élvezem, a matematika amúgy is közel áll hozzám, a másik az, hogy olyan érdekesek ezek a feladatok, olyan jópofák, és nagyon jó dolog a gyerekekkel elbeszélgetni, örülni annak, amikor a gyerekek különleges dolgokat fedeznek fel.
Takáts D. Ágnes. Nyugati Jelen (Arad)

Közösségi majális a szórványban
Ötödik alkalommal szervezi meg a Hunyad megyei magyar napokat az RMDSZ. Az együttlét öröme címmel meghirdetett, többnapos rendezvény közösségi majálissal kezdődött Déván és Vajdahunyadon; az ünneplők között Winkler Gyula EP-képviselő is megjelent, és kijelentette, hogy 2014 a közösségépítés éve lesz Hunyad megyében, hiszen számos olyan közösségi eseményre kerül sor, amely bizonyítja, hogy az itt élő magyarság hisz a jövőjében.
A magyar napok jelmondatával szórványközösségünk szolidaritását fejezzük ki. Az RMDSZ megalapításának huszonötödik évfordulója jegyében „márciusban közösségi faültetést szerveztünk, és most első alkalommal adjuk át a Barcsay Ákos-díjat azoknak a személyiségeknek, akik kiemelten tevékenykednek közösségünk érdekében” – közölte Winkler. Szeptemberben a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum csengője tizedik alkalommal szólítja az anyanyelven tanuló diákokat iskolába, és több más, a közösséget megmozgató esemény is lesz. A legnagyobb kihívás a május 25-ei európai parlamenti választás. Bebizonyítottuk, hogy tudunk együtt dolgozni, együtt ünnepelni, és be kell bizonyítanunk, hogy politikai akaratunkat egységesen ki tudjuk fejezni – mondotta. A Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata idén május 1-je és 11-e között zajlik, 23 településen klasszikus és könnyűzenei koncertek, magyar termékek vására, hagyományőrző foglalkozások, néptánc-előadások, vallásos programok, kabaré és színház, kiállítások, könyvbemutatók, vetélkedők és sportrendezvények várják az érdeklődőket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Majálissal kezdődött csütörtökön a Hunyad Megyei Magyar Napok
Közösségi majálisozással kezdődött csütörtökön az ötödik alkalommal megszervezett Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozat.
„Az együttlét öröme mottót választottuk az idei magyar napok központi gondolatának, amellyel szórványközösségünk szolidaritását fejezzük ki. Idén már ötödik alkalom, hogy együtt ünnepel a Hunyad megyei magyarság, ezzel is jelezve, hogy van erő közösségünkben” – fogalmazott Winkler Gyula, aki Déván és Vajdahunyadon vett részt a magyar majálison.
2014 a közösségépítés éve Hunyad megyében, ezt az RMDSZ megalapításának huszonötödik évfordulója jegyében hirdették meg, emlékeztetett Winkler Gyula, kiemelve, hogy ebben az évben számos olyan közösségi esemény zajlik a megyében, amely tanúságtétele annak, hogy a Hunyad megyei magyarság hisz a jövőjében.
„Márciusban közösségi faültetést szerveztünk, most a magyar napokon első alkalommal adjuk át a Barcsay Ákos díjat azoknak a személyiségeknek, akik kiemelten tevékenykednek közösségünk érdekében, szeptemberben a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban tizedik alkalommal szólítja a csengő az anyanyelven tanuló diákokat iskolába, és hosszú még a sora az ehhez hasonló, közösségünket megmozgató rendezvénynek" – mondta el az EP-képviselő, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a legnagyobb kihívása a magyar közösségnek a május 25-ei európai parlamenti választás lesz. „Bebizonyítottuk, hogy tudunk együtt dolgozni, tudunk együtt ünnepelni, most azon van a sor, hogy bebizonyítsuk, politikai akaratunkat is tudjuk egységesen kifejezni. Támogassuk a tulipánt, a huszonöt éves szövetséget május 25-én" – hangsúlyozta Winkler Gyula.
A Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata idén május 1-je és 11-e között zajlik, 23 településen klasszikus és könnyűzenei koncertek, magyar termékek vására, hagyományőrző foglalkozások, néptánc-előadások, vallásos programok, kabaré és színház, kiállítások, könyvbemutatók, vetélkedők és sportrendezvények várják az érdeklődőket – kicsiket és nagyokat – több mint tíz napon keresztül. maszol.ro

Átadták a Barcsay Ákos-díjakat Vajdahunyadon
A magyar közösség életében kiemelkedő szerepet vállaló három Hunyad megyei személyiség szombaton vehette át az idén alapított Barcsay Ákos-díjat. A vajdahunyadi kultúrházban megszervezett ünnepségen Winkler Gyula EP-képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke adta át a díjat a kitüntetettnek, illetve képviselőiknek. Barcsay Ákos-díjban részesült Tóth János csernakeresztúri plébános, Kocsis Attila, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója és Varga Károly, a Geszthy Ferenc Társaság elnöke.
,,Idén a közösségépítés éve van Hunyad megyében. Sokan megkérdezték, hogy eddig mit tettünk, ha csak most hirdetjük meg a Közösségépítés évét. Persze, hogy közösségépítést végeztünk, most viszont az elmúlt huszonöt év munkájának akarunk új lendületet adni, a tematikus év meghirdetése által, megerősíteni, hogy igen, ma is szükség van, és ezután is szükség lesz a közösségépítő tevékenységre. Így készülünk a Szövetség megalapításának huszonötödik évfordulójára. Nem telt el sok idő azóta, hogy meghirdettük a Közösségépítés évét, de máris voltak olyan rendezvényeink, amelyek új erővel töltöttek meg minket. Március 15-ére a nők szervezete ezer kokárdát varrt, idén először minden ünneplő viselte nemzeti szimbólumunkat, az ezeregyediket pedig én kaptam útravalóul, amikor a kampánykörútra indultam múlt héten. Böjte atya felhívásához csatlakozva közösségi faültetést szerveztünk. Alig egy napja, hogy nagyszámban gyűltünk össze mi véndiákok, a vajdahunyadi magyar iskola ötvenéves születésnapját megünnepelni” – sorolta Winkler Gyula ünnepi beszédében. Mint mondta, csak akkor lehet sikeres a közösségépítés, ha erős a Szövetség, hatékony a képviselet. ,,Ezért kell május 25-én Hunyad megyében is bebizonyítani, hogy töretlen az egységünk, és hogy erős európai parlamenti képviseletet akarunk" – fogalmazott Winkler Gyula, aki megköszönte a díjazottaknak közösségért végzett munkájukat.
Tóth János atya, csernakeresztúri plébános a szó legnemesebb értelmében igazi pásztora a dél-erdélyi szórványközösségeknek, aki 23 éve szórványgyülekezetekben szolgál. Kocsis Attila, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója megalapítása óta vezeti az intézményt, munkájának köszönhetően ma az iskola több mint egy tanintézmény, a Hunyad megyei magyarság központjává vált. Varga Károly, a dévai Geszthy Ferenc Társaság elnöke több mint két évtizede végzi közösségépítő munkáját, tevékeny szerepet vállalt a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum megalapításában.
Az első alkalommal átadott díjhoz járó alkotást Koppándi Benczédi Ildikó, Déván élő fiatal képzőművész tervezte és készítette el. maszol.ro

Hunyad megyei magyar napok
Közösségi majális és véndiák-találkozó
Nagyszerű hangulat uralkodott a Hunyad megyei magyarság körében május elsején. A hagyományos majálist ezúttal a magyar napok keretében töltötték együtt Déván és Vajdahunyadon egyaránt. Petrozsényban, pedig a Zsil-völgye történetéről szóló tervezett könyv vázlatát mutatták be a szerzők, András József professzor és Wersánszki Eduárd a Caritas felekezeti központban szervezett kulturális összejövetelen. Elvárásokat felülmúló népszerűség Szép tömeg gyűlt össze a dévai magyar ház udvarán a majálisra. Többen, mint ahányra a szervezők számítottak. Idősek és fiatalok, belvárosiak és csángótelepiek, mindenki jól érezte magát a magyar napok nyitórendezvényén. A gyerekek számára a szombathelyi Bogikezek hagyományőrző csoport szervezett érdekes kézműves-foglalkozásokat, az ifjak, pedig jót fociztak. Eközben a szervezők három üstben főzték a finom gulyást, hiszen az nélkülözhetetlen kelléke bármilyen szabadtéri magyar szórakozásnak. Az egybegyűltek kíváncsian fogadkoztak, vajon melyik lesz a legfinomabb: a Pogocsán Ferdinánd dévai RMDSZ-elnök által készített, a Lengyel családé, vagy netán a viccesen protestánsnak nevezett gulyás, azaz a bármilyen külső beleszólás ellen protestáló unitárius, református és katolikus szakácsmesterek babgulyása. Közben a közönség felszabadultan beszélgetett, sörözgetett, hallgatta a jó magyar zenét, vagy Winkler Gyula EP-képviselővel és a többi RMDSZ-es vezetővel beszélgetett. Mire a finom falatok elkészültek, megérkezett Petru Mărginean, Déva polgármestere. Semmiképpen sem akart lemaradni a magyar ízekről, noha azzal egy időben éppen a városvezetés által szervezett dévai napok zajlottak a főtéren, s ott is sok mindent főztek. A polgármester személyes magyar kötődése miatt vett részt a magyarság ünnepségén, anyai ági felmenői között budapesti magyar és bukovinai székely is akad, gyermekkora nagy részét Csernakeresztúron töltötte. Elmondta: mindig öröm számára részt venni a magyarok rendezvényein, nélkülük Déva egyszerűen elképzelhetetlen lenne. Isten áldja meg a magyarokat, fejezte be magyarul a polgármester. Pogocsán Ferdinánd az együttlét örömét és az összefogásba rejlő erőt említette rövid köszöntőjében, míg a kampányban lévő Winkler Gyula kitartást, erőt és egészséget kívánt az egybegyűlteknek, emlékeztetve őket, hogy összefogásra nemcsak szórakozáskor, hanem jövőbeli céljaink eléréséhez, azok politikai támogatottságához is szükség van. Mindhárom gulyás nagyszerűnek bizonyult, olyannyira, hogy repetára is sor került, a nagy érdeklődésre való tekintettel a szervezők később negyedszer főztek gulyást, s az is elfogyott. Hasonlóképpen történt a Téglás iskola által készített miccsel, ott is dupla adagot kellett süssenek. A mulatozás tovább tartott, mint ahogy tervezték, s nem csupán a csernakeresztúri hagyományőrző néptáncegyüttes vagy a dévai Trio Forte koncertjének kiemelkedő sikere miatt. A szomszédos Vajdahunyadon is jól alakultak a dolgok, a szórakozás ott is nagyszerű volt, a gulyás finom, a szórakozás és a jókedv általános, a hangulatot pedig a csernátoni (Háromszék) néptáncegyüttes és Ábrahám Attila zenéje fokozta. Generációkat összekötő lánc Pénteken más jellegű volt a program, Vajdahunyadon a 6-os iskola magyar tagozatának 50. évfordulóját ünnepelték, felemelő hangulatú véndiák-találkozóval. Közel 300-an gyűltek össze a városi színházban helybéliek, de Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Magyarországra vagy Kanadába került egykori diákok is hazajöttek az ünnepségre. Nem bánták meg, boldogan és meghatódva vettek részt az ünnepségen. Egykori tanítóikat, tanáraikat fölállva, vastapssal díjazták, amikor a szervezők elismerő oklevéllel és virágcsokorral várták a színpadon. 1964-es megalakulása óta a vajdahunyadi magyar tagozaton közel 1600 diák végzett több mint 50 pedagógus áldozatos munkája következtében. Olyan lánc, amely összetartja a magyarságot, amelynek első szemét 1964-ben fonták, s azóta évről évre újabb láncszemmel gazdagodott. Ne hagyják elszakadni, a szülőktől kapott ajándékot, a magyar nyelvet adják tovább gyermekeiknek, üzente az ünneplő közönségnek Kiss Mihály, a magyar tagozatnak helyt adó Matei Corvin iskola – ahova jelenleg tartozik az egykori 6-os iskola – aligazgatója. Utánpótlás nélkül hiába erősödtek meg a szórványmagyarság intézményei, az 1989-es változás elhozta ugyan a szabadságot, de megcsappant a diáklétszám. Kezdetben az élet nagyon nehéz volt, a szülők mégis mindent megtettek, hogy anyanyelvű iskolába járassák gyermekeiket, hangsúlyozta ünnepi köszöntőjében az 1968-ban Brassóból Vajdahunyadra került Fazakas Tibor művész, aki több mint 40 évig volt az iskola rajztanára, számos nemzedék osztályfőnöke. Meg is köszönte a vajdahunyadiaknak szeretetüket és befogadó-készségüket, emiatt eresztett gyökereket a kohászvárosban, noha eleinte még a Cenk alatti városba való visszatérést fontolgatta. Scheibert Irén nyugalmazott tanítónő örömmel köszöntötte egykori tanítványait, a magyarság melletti kitartásra buzdítva a fiatalabb nemzedékeket. „Nem az az erős, aki sosem esik el, hanem az, aki mindig feláll”, jegyezte meg diákjai vastapsa közepette a tanítónő. Kofity Magda több szerepben köszöntötte az ünneplőket: a rendezvény házigazdájaként, az RMPSZ Hunyad megyei elnökeként, az 1964-es becsengetés első osztályos diákja- és jelenlegi tanáraként, valamint két volt diák édesanyjaként. Balogh-Botár Csaba, a dévai Téglás líceum aligazgatója a vajdahunyadiak hozzájárulását köszönte meg a dévai középiskola eddigi haladásához, illetve folytatásának reményét fejezte ki, miközben a vajdahunyadi magyar tagozat 7.-es és 8.-os diákja két színdarabbal jellemezték a magyar iskolát: a komikus jelenet az iskolai barátságokat, csínytevéseket, a Gherghina Rozália tanárnő által betanított Március 15. darabbal pedig a nemzet iránti elkötelezettséget. Olyan elkötelezettséget, mely nemcsak az együttlét örömét bizonyítja, hanem azt is, hogy bár számban a Hunyad megyei magyarság szórvány, lélekben viszont nem, ahogy a magyar napok megyei főszervezője, Takács Aranka – az iskola egykori diákja és tanára – megjegyezte.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)

Hunyad Megyei Magyar Napok
Székelyek, erdélyiek és magyarországiak közös ünnepe
Nagyszerű közösségi rendezvényekkel folytatódtak szombaton és vasárnap a Hunyad Megyei Magyar Napok. A hétvégén Vajdahunyad vitte a prímet, ott került sor szombaton az ünnepségsorozat hivatalos megnyitójára, a Barcsay Ákos-díj átadásával, és az azt megelőző egész napos szabadtéri fesztivállal, majd jövő hétvégén Déván hasonló ünnepségekkel zárul.
Az együttlét öröme Vajdahunyadon
Vajdahunyadon sokan ellátogattak a színház előtti főtérre, a szabadtéri rendezvénysorozat színhelyére. Nem is bánták meg, hiszen a szervezők gazdag programmal várták az érdeklődőket. Végül is az idei magyar napok az együttlét öröme jelszó alatt zajlanak.
A szombathelyi Bogikezek hagyományőrző csoport kézműves-foglalkozásokra tanították a gyerekeket, miközben a felnőttek a Hunyad megyei és székelyföldi termelők vásárát tekintették meg, illetve vásároltak különböző kézi készítésű népművészeti tárgyakat. Délután a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptáncegyüttes aratott nagy sikert őseik bukovinai székely táncaival. Vendégeik, a Csernátoni Pántlicska Néptánccsoport (Háromszék) is hasonló fogadtatásba részesültek, a vajdahunyadi közönség nagyon élvezte előadásukat. Szinten nagy sikert aratott a másik Kovászna megyei vendégegyüttes, a Baróti Syncron Táncegyüttes, amely azonban nem néptánccal, hanem bécsi- és angolkeringővel, tangóval, rumbával, charlestonnal, salsával és jazzbalettel lépett fel.
Közben a hat üstben készített gulyások is elfogytak, a román látogatók jelentős része éppenséggel a finom magyar falatokért választotta a Magyar Napok rendezvényeit, miközben a kohászvárosban is az önkormányzat által szervezett városi napok zajlottak. A gulyások roppant ízletesek voltak, a helyi magyarság által készítettek ugyanúgy, mint a dabasi honvédtüzér alapítvány (Magyarország) mondhatni profi szakácsainak főztje.
A szabadtéri programok után a szépszámú közönség a színházba vonult, ahol a Barcsay Ákos-díjak átadási ünnepsége után a magyarországi 3+2 együttes koncertjét élvezte.
Nagy sikert aratott programok a szórványban
Lupényban a helyileg évek óta népszerű férfinapi mulatozásra került sor, amikor a hölgyek csak felszolgálóként vesznek részt a férfiak összejövetelén. Sztrígyszentgyörgyöt, Hunyad megye legkisebb bukovinai székely közösséget a „nagytestvér”, azaz a megye legnépesebb bukovinai székely falu, Csernakeresztúr küldöttsége látogatta meg, a még nagyobb testvérek társaságában. A csernakeresztúri hagyományőrző néptáncegyüttes ide is csernátoni vendégeik társaságában jött el, itt is fellépett mindkét együttes. Sajnos, az eső miatt nem szabadtéren, hanem a kicsiny kultúrotthonban. Korábban a keresztúriak és csernátoni vendégeik Pestesen léptek fel, vasárnap délután Petrillán viszont már csak a bukovinai székelyek népszerű együttese, a háromszékiek ugyanis hazautaztak Sztrigyszentgyörgyről. Nyilván, miután jóízűen elfogyasztották a helyiek által bográcson elkészített finom gulyást, ami egyértelmű bizonyíték, hogy még a szórvány szórványában is erősek a magyar gasztronómiai hagyományok.
Eközben a baróti Syncron ifjúsági együttes egy másik szórványfaluban, a Vajdahunyad melletti Rákosdon lépett fel a kohászvárosban is nagy sikert aratott társasági táncaival.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)

Hunyad Megyei Magyar Napok
Előtérben Erdély épített öröksége
Műemlékeink, gazdag történelmi hagyatékunk és általában Erdély épített öröksége volt a fő témája a Hunyad Megyei Magyar Napok hétfői rendezvényeinek, Déván és Vajdahunyadon egyaránt. Magyar örökségünk ifjú őrei Déván a Téglás Gábor elméleti líceum aulája ismét gyermekzsivajjal és nyüzsgéssel telt meg a Fogadj örökbe egy műemléket program döntőjének újrajátszásán. Az izgalom hiánya semmivel sem csorbította az eseményt, a diákok ismét kitettek magukért, színvonalas előadásokon mutatták be az örökbefogadott műemlékeket, noha a győztes sorsa már a március elsejei döntőn eldőlt. Az RMDSZ kulturális főosztálya által kezdeményezett projektbe bekapcsolódott 4 csapat fiatalos lelkesedéssel mutatta be műemlékőrző tevékenységét. Akárcsak tavaly, vagy az idei márciusi döntőn, a hétfői újrajátszás fő jellemzője a kreativitás volt: pezsgett az élet az örökségvédők világhálós közösségi oldalain, készültek a szórólapok, naptárak, golyóstollak. A Fáy Béla-kastély őrei többek közt madáretető-készítő versenyt hirdettek, a szászvárosi vártemplomot örökbefogadók saját készítésű süteménnyel és adventi műsorral lepték meg védencük gyülekezetét, a vármegyeház őrei háromnyelvű ismertető CD és szórólap kiadásán dolgoztak, a szászvárosi Szent Erzsébet-zárdatemplom őrei édességet gyűjtöttek az itt működő gyermekotthon számára, derült ki a bemutatók során. Az örökbefogadást bemutató előadások is látványosak voltak, a diákok ötletes makettekkel, korabeli öltözékkel, zenével, tánccal, színpadi mozgással idézték fel az általuk örökbefogadott műemléképület történetét, majd hosszan és jogos büszkeséggel sorolták sokrétű tevékenységüket. Nemcsak a nyertes piskii Fáy Béla-kastély őrei, azaz a IX. matematika–informatika osztály, vagy az idén második helyre került tavalyi győztesek, a Vármegyeháza őrei produkciója nyerte el a szép számú közösség tetszését, hiszen ők már tavaly is bizonyították rátermettségüket, hanem a harmadik helyezést nyerő legifjabb csapat, a szászvárosi református templom hetedik osztályos őrei, vagy a szintén komolyan előkészített történelmi bemutatóval fellépő szászvárosi Szent Erzsébet-otthon őrei is. A győztes csapat idén is pár napig Winkler Gyula RMDSZ-es EP-képviselő vendége volt/lesz Brüsszelben. Erődtemplomok, avagy Erdély másik arca Vajdahunyadon a Corvin-Savaria magyar házban Kun Árpád nyugalmazott református lelkipásztor az erdélyi szász templomokat, gazdag történelmüket mutatta be fényképkiállítás révén. Erdélyi utazásai során Kun Árpád nem ment el egyszerűen mellettük, mint a Szászföldön áthaladó utasok nagy többsége, hanem felkereste, kívülről-belülről lefényképezte a templomokat, megörökítve ezáltal Erdély történelmi és kulturális örökségének egyik fontos elemét. Sajnos a történelem viszontagságai elsöpörték az egykor oly virágzó erdélyi szászságot, a gyönyörűséges régi templomok nagy része omladozik, elhanyagolt állapotban van, kevés az, ahol még istentiszteletet tartanak. A falvakban egy-két idős német maradt már csak, ők őrzik a templom kulcsait. Éppen ezért fontos Erdély épített örökségének felkarolása, hiszen 800 éven keresztül a szászok jelentősen hozzájárultak Erdély fejlődéséhez, ők is ugyanúgy Erdély gyermekei, ahogy a magyarok és a románok. Autonómiájuknak köszönhetően évszázadokig virágzó népközösséget alkottak, annak elvesztése, viszont jóformán az erdélyi németség elvesztéséhez vezetett. Éppen emiatt fontos az autonómia minden kisebbségi népcsoportnak, a magyarságnak is. Kun Árpád több mint 110 szász templomot fényképezett le, közülük körülbelül 50-t mutattak be a vajdahunyadi magyar házban rendezett kiállításon. Alapos dokumentációt is készített hozzájuk, arról, hogy mikor épültek, milyen stílusban, kik voltak a lelkipásztorok, akik ott szolgáltak, vagyis 6-700 éves történelmükről. Végül is a templomok – többségük erődtemplom – a szász múlt és Erdély egyik jellegzetes arcának tükrei.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)

V. Hunyad Megyei Magyar Napok
Vígjáték és komolyzene
Nagy sikert aratott Szászvároson és Vajdahunyadon Kulcsár-Székely Attila Halhatatlan élet című egyszemélyes vígjátékával. Piski után a székelyudvarhelyi művész ezen városok magyarsága előtt lépett fel csütörtökön Hunyad megyei turnéja második napján, majd pénteken a Zsil-völgyében, Aninószán és Lupényban tartott előadást.
Szászvároson és Vajdahunyadon is szép számban gyűlt össze a helyi magyarság a Nyirő József regényéből készült előadásra. Fiatalok és idősebbek, mindenki nagyon élvezte az előadást, sokán utána még külön le is fényképezték magukat a székelyföldi művésszel.
Mindkét előadás előtt egy kis politikára is sor került, Sógor Csaba EP-képviselőjelölt ugyanis a szászvárosi és vajdahunyadi magyarságot is meglátogatta erdélyi kampánykörútja során.
Déva ezúttal sem maradt ki a magyar napok programjából, csütörtök este a dévai Nagyboldogasszony római katolikus templomban koncertezett a Juventa kamarazenekar, vonós hangszereken: hegedűn, brácsán, csellón szólaltatva meg Locatelli, Vivaldi és Mozart műveit. – A zenekart tulajdonképpen a dévai Művészeti iskola tanárai alapították, és mindig meghívják soraikba néhány tehetséges tanítványukat is. Ez alkalommal is több diák, köztük a Téglás iskolaközpontban tanuló Fodor Orsolya is aktívan részt vett a koncerten – ismertette a vegyes összetételű zenekart Varga Csaba gitárművész, aki egy Vivaldi-darab erejéig lépett be a műsorba, szólistaként.
A koncert nagy sikernek örvendett a szépszámú közönség körében. A fiatal zenészeknek, pedig amolyan főpróba volt a május végére tervezett németországi turnéjuk előtt.
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)

Vajdahunyadon is kiosztották a „civilkeretet”
Jelentős támogatás a magyar közösségnek
Vajdahunyadon, a magyar közösség jelentős mértékben részesült a civilszervezetek és egyházak számára kiosztott önkormányzati támogatásból. – A tanács idénre 250 ezer lejes alapot hagyott jóvá, amiből minden egyes pályázó magyar közösségnek sikerült juttatnunk. Az egyházi alapból pedig jókora szeletet eszközöltünk ki a magyar történelmi egyházak számára – számolt be Takács Aranka, vajdahunyadi RMDSZ-tanácsos.
Az egyházaknak elkülönített 100 ezer lejből 20 ezret kapott a vajdahunyadi római katolikus egyházközség, templomjavításra, 10 ezer lejt a helyi református egyházközség a halottasház kijavítására és további 3, illetve 5 ezer lej jutott az alpestesi és hosdáti református gyülekezetnek is. Ez a városi keretösszegnek közel 40 százalékát teszi ki!
A civilszervezetek sorában a Diversitas Társaságnak 9900 lejes támogatást ítélt meg az önkormányzat a Hunyad Megyei Magyar Napok helyi rendezvényeinek a fedezésére.
A vajdahunyadi tanács kénytelen volt néhány hiányos pályázatot visszautasítani. Az egyes szervezeteknek kiosztandó összeg felső határát pedig 20 ezer lejnél szabták meg. Így a 250 ezer lejes alapból 80 ezret fordítottak az egyházakra, 37 ezer lejt osztottak ki a sportegyesületeknek,18 ezret az ifjúsági szervezeteknek és 50 ezer lejt a művelődést szolgáló civilszervezeteknek. A maradék 67 068 lej pedig még kiosztásra vár. Erre a későbbiekben lesz alkalom újra pályázni.
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)

A virágkor vége, a szolgaság kezdete
Erdély kiegyezés utáni rohamos fejlődésének az első világháború vetett véget. A súlyos emberi veszteségek mellett Erdély gazdaságilag is teljesen tönkrement, az újjáépítést pedig a bukaresti hatalom szisztematikusan bojkottálta. Az első világégést és annak erdélyi vonatkozásait Murádin János történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója segítségével elevenítettük fel.
Köszönhetően annak is, hogy 1867. után az országot és Erdélyt érintő katonai konfliktus nem volt, a kiegyezés utáni évtizedekben Erdély minden téren jelentős fejlődésnek indult. Az is igaz, hogy ezt megelőzően Erdély és a déli peremvidékek az Osztrák–Magyar Monarchia legelmaradottabb részei voltak. Nem csoda, hogy ezeknek a térségeknek a gazdasági fellendülése volt a leglátványosabb a századfordulón.
Murádin János történész szerint „az 1880-as évektől kezdődik el az a folyamat, amikor nagyobb ütemben fejlődik a Királyság és annak peremvidékei, mint a Cseh-medence, az osztrák örököstartományok. Nem csupán az ipar fejlődött rohamosan, hanem az ezzel összefüggő ágazatok is, például az építőipar. Ekkor alakul ki a nagyvárosi polgáriasodás modellje Erdélyben. A régi, középkori hálózatokkal bíró kisebb települések nagyvárosokká fejlődnek.” Az ipar megtelepszik Kolozsváron, Temesváron, Brassóban, Vajdahunyadon, a bányászati-kohászati szegmens, a mezőgazdaság erőteljes fejlődést mutat a térségben. Ezzel együtt jár a tőkefelhalmozás, és ennek következtében nagyobb anyagi rész jut a kultúrának is. Virágkorát éli a magyar mellett a román és a szász művelődési élet is. Ennek a minden szempontból jelentős fejlődésnek vet véget szinte kataklizmaszerűen az 1914-es válság. Senki nem is sejtette, hogy ennyire egyből érkezik, és ilyen elhúzódó háború lesz, és a vége az lesz, hogy e jól fejlődő térség szétrobban, és ezt azóta is traumaként éli meg az erdélyi ember (és nem csak). „Magát a háborút évtizedekig az erdélyi románság is traumaként élte meg, a két világháború közötti visszaemlékezésekben vagy sajtótermékekben mindig is jelen van a Nagy Háború által okozott veszteségeknek a felsorolása. Ne feledjük, a háborúban nagyon sok erdélyi román katona is elesett, aki az Osztrák–Magyar Monarchia seregeiben szolgált, majd később a román királyi hadseregben, amikor a román–magyar háború volt 1919-ben” – mondja a történész. Az 1914–1918 közötti időszak gyakorlatilag korszakváltást hozott. Erdélyre hatványozottan igaz a történészek azon elmélete, miszerint a „hosszú 19. század” a francia forradalomtól 1914-ig tartott Európában, a „rövid 20. század” pedig az első világháborútól 1989-ig. Ez különösen igaz Erdély szempontjából – véli Murádin. A francia forradalom hatására az 1800-as évek elején, a reformkorban indul meg a magyar nemzeti öntudatra való ébredés Magyarországon. Erdélyben, ahol már vegyes lakosság él, de a magyarok még mindig 45 százalékot tesznek ki, szintén ekkor kezdődik a nemzeti érzés kialakulása. Ez zárul le, és ér egyből véget 1914-ben.
Sorozások, dezertőrök
A háború kitörésekor katonai szempontból felemás helyzetben volt Erdély. Európai szemszögből nézve 1914-ben nem egy vezető nagyhatalom az Osztrák–Magyar Monarchia, de nem is kis állam. Egy regionális, középhatalom, amely katonai szempontból körülbelül a negyedik, ötödik hadsereggel bír Európában, a haditechnikai felszereltsége pedig a hetedik, nyolcadik szinten mozog. Gyarmatai nincsenek, az osztrák–magyar hadiflotta ráadásul későre épül ki, stratégiai szempontból pedig nagyon kényes helyzetben van. Egyszerre a Kelet és a Nyugat közötti átjáró Európában, az Oroszországgal szembenálló első olyan ellenfél, akivel annak a terjeszkedés folyamán meg kell vívnia. Ugyanakkor a Balkán kapuja, nem beszélve arról, hogy az etnikai kérdést belsőleg nem tudta rendesen megoldani. Belső stabilitása viszonylag kiforratlan, így katonailag nem számítható a vezető hatalmak közé. Érdekes kérdés, hogyan fogadták a románok a besorozást a monarchia hadseregébe. Murádin János szerint ez régió kérdése volt: ha a dél-erdélyi területeket – Fogaras környékét – nézzük, nagyon sok volt a dezertőr. Inkább átmenekültek a Kárpátokon, hogy megszabaduljanak a besorozástól. A belső-erdélyi térségekben, ahol jóval kevertebb volt lakosság – nem beszélve a Partiumról, ahol nem nagyon volt olyan román ember, aki ne beszélt volna magyarul – egészen másként tevődött fel a kérdés. Utóbbi régiók ugyanis mindig fejlettebbek voltak, és a románság számára is nagyobb munkalehetőségek kínálkoztak. Számukra fontos volt az, hogy társadalmilag elismert pozíciókba kerüljenek, illetve a hadseregen belüli ranglétrán való emelkedéssel – ami háború esetén felgyorsul – olyan társadalmi pozíciókra tegyenek szert, amit a háború után gazdasági előnyökre válthatnak. Összességében az Osztrák–Magyar Monarchián belül 250 ezer erdélyi román katona harcolt, ami masszív tömegnek számít. Noha ezt a számot a román történészek később cáfolták, a bécsi archívumokban pontosan le van írva minden, foglakozástól a vallásig. Bár a vezérkarban nem voltak románok, de főtisztek, akik ezredeket, hadosztályokat vezényeltek, voltak közöttük. A vezérkar 80 százaléka német volt, illetve erdélyi szász vagy sváb, egy külön kaszt, ahová nehéz volt bekerülni.
A hadsereg összetétele
Az osztrák–magyar hadsereg hármas osztású volt: a közös, vagyis a Kaiserlich und Königliche Armee (császári és királyi) hadsereg, aminek elit alakulatai, tüzérsége, légiereje, haditengerészete volt. Külön volt Landwehr, az osztrák fél saját honi hadserege, és a Magyar Királyi Honvédség, a Monarchia magyar elemeinek hadserege. Ez számbelileg a közös hadsereg mindössze 20 százalékát tette ki, hadi eszközeik pedig korlátozottak voltak. A háború elején csupán a közös hadsereg vett részt a harcokban, majd a veszteségek pótlására bevetették a Honvédség és a Landwehr alakulatait is. A Királyi Honvédség a magyar katonai hagyományokra épült, a honvédség vezéralakulata a huszárság volt. Haditechnikai szempontból felvehették a versenyt a közös hadsereggel, de számbelileg jóval elmaradtak attól. A Magyar Királyi Hadseregben kivételesen a vezényleti nyelv is magyar volt. Erdélyben a Honvédség volt számottevő, tagjainak 38-40 százalékát Erdélyből toborozták. Ugyanakkor az erdélyi románok és egyéb nemzetiségek általában a közös hadseregbe kérték felvételüket. A Székely Hadosztály 12 ezer főt tett ki, és három nagyobb szegmensből tevődött össze: a kolozsvári ezredtörzsből, a nagyszámú székelyföldi határezredek maradványaiból, valamint a menetközben a frontról hazatérő és melléjük csapódó hadosztálytöredékekből. 1919. januárjában a Székely hadosztály sikeresen állt ellen Csucsánál a bevonuló Román Királyi Hadseregnek.
Félmillió erdélyi áldozat
Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után, tehát 1914. június 28-át követően a Monarchia megosztott volt politikailag. A császár hajlott a háborúra, de csak abban az esetben, ha német támogatást kap. A Monarchiának szüksége lett volna egy gyors győzelemre, hogy a belső széthúzó erőket is visszafogja. Gróf Tisza István ki is fejezte aggodalmát, miszerint nem biztos, hogy jó ötlet háborút indítani. Úgy vélte, a Monarchiába bekerülhet egy óriási szerb tömeg, ezáltal pedig tovább csökkenne a magyar lakosság aránya. A viták miatt kerül sor csak július 28-án a hadüzenetre. Ezután már felgyorsulnak az események, és elkezdődnek a sorozások. Ezek egyenlő arányban érintették a Monarchia különböző régióit, tehát ugyanúgy vittek el erdélyi magyarokat, románokat, szászokat, svábokat, mint cseheket, dél-szlávokat, olasz vagy szlovén nemzetiségűeket. Erdély akkori lakossága, az 1910-es népszámlálás szerint 5 millió 250 ezer fő volt. Az erdélyi részekből 840 ezer embert vittek el – az aktív lakosság zömét. Az Osztrák–Magyar Monarchia nagy veszteségei már a háború elején megnyilvánultak, a szerbek ugyanis sikeresen állnak ellen, bevonulnak a hegyekbe, elhúzódik a déli frontnak a lerendezése, az oroszok ellen pedig egy hatalmas vereség következik be. 1914. szeptemberében a Monarchia jelentős személyi veszteséget könyvelhetett el. A háború Erdély teljes gazdasági összeomlásához vezetett. A hadiipar szükségletei miatt átalakul az ipari termelés, a mezőgazdaságból kivonódik a munkaerő, a háború utolsó éveiben már a termést sem volt ki learassa, és a háború után gazdaságilag igencsak megterhelő volt visszaállítani mindent a háborút megelőző állapotokra. 1919 után a bevonuló román hadsereg elhordott mindent, ami mozdítható volt hadizsákmány fejében. A friss bukaresti adminisztráció gyanakvással tekintett új „gyarmatára”, befektetni nem akart, nagyobb beruházásokra sem pénz, sem politikai akarat nem volt. Gyakorlatilag itt már tragikus fordulatot vesz a háború, ugyanis a Monarchia a hadseregének egynegyedét elveszítette – a katonák meghaltak, fogságba estek. Méghozzá a veszteség nagy része az elit alakulatokat érintette. Az egész háborút tekintve a besorozott erdélyiek 60 százaléka vagy elesett, vagy fogságba került, illetve sebesülten érkezett haza. „Nagyjából félmillió erdélyi halt meg vagy a háborúban, vagy azt követően, a fogságból betegen hazatértek közül”– mondja Murádin János. Ráadásul az erdélyi szászokat ezek a veszteségek különösképpen érintették: nemzeti öntudatból, de a német vezényleti nyelv miatt is, tömegesen jelentkeztek önkéntesen a hadseregbe.
Nanó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Vajdahunyadi városnapok
Magyar történelem románoknak
Idén is Hunyadi János híres nándorfehérvári győzelem emlékét idézve, július 13. és 20. között rendezik meg a vajdahunyadi városnapokat. Akárcsak tavaly, az önkormányzat által szervezett ünnepségsorozatban magyar vonatkozású eseményre kerül sor. Tavaly Nagy István-Gáspárik Attila kabaré előadása örvendett nagy közönségsikernek, idén viszont a magyarság történelme című könyv bemutatójára kerül sor.
A vasárnap este hét órakor kezdődő városi felvonulással kezdődnek a városnapok, amikor a középkori öltözék parádéjára kerül sor. Hétfőn délután 5 órától a művészeti galériában mutatják be a magyarok történelme című, román nyelvű könyvet. A kötet 4 magyar és egy román történész közös munkájaként született, melyben Páll Szabo Ferenc koordinálása alatt Wellman László, Pocsai Sándor, Varadi Éva és Ciprian Rad a megszokott román mítoszoktól eltérő magyar történelmet mutatnak be a román olvasóközönségnek. Néhány kényesebb ügynél mindkét – magyar és román – álláspontot ismertetik, hogy a románság a történelem más megközelítését is megismerhesse.
A könyvbemutató után hétfő este 7 órától szabadtéri vígjátékra kerül sor a színház előtti téren. Kedden este 7 órától gyermekelőadás lesz az Ifjúsági parkban, szerdán pedig reggeltől estig sportvetélkedők zajlanak számos helyszínen (uszoda, stadion, sportcsarnok). Csütörtökön este fél nyolctól újabb színházi előadásra kerül sor, pénteken pedig egész nap ingyenes belépést biztosítanak a vajdahunyadi vár látogatóinak, ahol délelőtt 10 órától lovagi bemutatóra is sor kerül. Délután 6 órától klasszikus zenei koncert szerepel a programban, este pedig az Opera Nights fesztivál keretében az operabálra, szintén a várkastélyban.
Szombaton a Michael Klein nevét viselő stadionban nemzetközi kutyakiállításra kerül sor, a város főterén, pedig hat órától zene- és táncelőadások lesznek. Vasárnap este a szabadtéri színpadon fellépő tánc- és könnyűzene-együttesek koncertjeivel zárulnak az idei városnapok.
Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad)

11. EU-tábor Marosfőn
Az Európai Unió 2020-as stratégiájához kapcsolódó, fiatalokat érintő kérdésekről és a pályázati lehetőségekről tartott előadást Szávics Petra, az Európai Alapok Minisztériumának államtitkára, valamint Farkas András, a PONT Csoport vezetője a marosfői EU-tábor harmadik napján, július 11-én.
Szávics Petra a fiatalokat érintő problémák közül mindenekelőtt az oktatás és foglalkoztatás területén létező uniós helyzetképet ismertette, továbbá bemutatta a Youth Employment Initiative programot, amely egyszerre érinti a munkanélküli fiatalokat, valamint a munkáltatókat is.
Farkas András két mobilitási programra, az Erasmusra és az Erasmus Pluszra hívta fel a résztvevők figyelmét, s arra bátorította a fiatalokat, hogy éljenek a kínálkozó lehetőségekkel.
Pénteken, július 11-én Frank Visser, az Európai Néppárt ifjúsági szervezetének alelnöke, a YEPP ukrajnai munkacsoport vezetője, valamint Szenkovics Dezső, a Sapientia társult oktatója az ukrajnai válságról tájékoztatta az EU- tábor résztvevőit. Az előadás során megosztották benyomásaikat az Ukrajna és Oroszország között fennálló konfliktusról, de arról is szó esett, milyen pozitív és negatív következményekkel járhat mindez Románia számára.
A Kolozsvár 2015 Európa ifjúsági fővárosa című előadás zárta a 11. EU-tábor péntek délelőtti paneljét. A projektben rejlő lehetőségeket és kihívásokat ismertette Farkas András, a PONT Csoport képviselője, a fővárosi cím elnyerésének kezdeményezője, Jakab Adorján, a MIÉRT elnökhelyettese, valamint Száfta Szende és Borzás Sarolta, a kezdeményezőbizottság tagjai.
"Az ifjúsági főváros nem egy szűk csapattal megvalósítható projekt, több száz önkéntesnek ad lehetőséget a kibontakozásra, fejlődésre. Nem csak az ifjúsági fővárost, hanem a környékét is ismertetni kell az idelátogató fiatalokkal, bemutatva nekik Erdély jellegzetességeit és hagyományait" – hangoztatta Farkas András.
A MIÉRT önkormányzati csereprogramját ismertették péntek délután. A beszélgetésen felszólalt Takács Aranka vajdahunyadi, Geréd Imre kolozsvári és Berde Zoltán székelyudvarhelyi önkormányzati képviselő.
Takács Aranka, a Magyar Ifjúsági Értekezlet Önkormányzati Kabinet vezetője kifejtette: "a MIÉRT önkormányzati csereprogram Erdély különböző városaiban tevékenykedő fiataloknak szól. A projekt célja megismerni más települések önkormányzatainak működését, mind határozatok, tervek, mind politikai lobbi szempontjából. A cél ugyanakkor egymás munkájának megkönnyítése tapasztalatcserével".
Takács elmondta, a kezdeményezés 2014 tavaszán indult, a programhoz 13 önkormányzati képviselő csatlakozott Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Szatmárnémeti, Székelyudvarhely és Vajdahunyad városaiból.
"Számos településen az RMDSZ-es tanácsosoknak szava és befolyása van, de vannak olyan városok is, ahol nincs erre lehetőség a politikai viszonyokból adódóan" – emelte ki Geréd Imre, aki a továbbiakban olyan tevékenységekről számolt be, amelyeket ugyancsak nemrégiben indítottak el, és amelyeket más települések önkormányzatai is előterjeszthetnek. Ilyen például a Fogadj örökbe egy zöldövezetet! vagy az Egy gyerek, egy fa kezdeményezés.
Eline Storeide, a Norvég Konzervatív Párt programfelelőse magyarul köszöntötte az egybegyűlteket, majd elmondta: "2007 óta vagyok tagja a Norvég Konzervatív Párt ifjúsági szervezetének. Számos kampányban vettem részt, azóta az önkéntesség az életem".
Az előadás elsősorban a norvég fiatalok politika iránti érdeklődéséről és politikai neveléséről szólt, amely különös hangsúlyt kapott az elmúlt évek választási kampányaiban. "A közös programok örömén túl az önkéntesség a kapcsolatépítés, illetve a szakmai fejlődés lehetőségét is magába foglalja" – összegzett Eline Storeide.
– A Magyar Ifjúsági Értekezlet Winkler Gyula és Sógor Csaba EP-képviselőkkel szerződés formájában konkretizált, jól működő kapcsolatot alakított ki. Az együttműködésnek köszönhetően a MIÉRT minden évben öt fiatalnak biztosít gyakornoki lehetőséget Winkler Gyula EP-képviselő irodájában, Brüsszelben. Ezáltal újabb és újabb embereket vonunk be aktívan a szervezet életébe, lehetőséget adva nekik a tapasztalatszerzésre – emelte ki Jakab Adorján, a MIÉRT elnökhelyettese.
– A funkciómból eredően egyik fő célom, hogy segítsem az erdélyi magyar fiatalokat, ezért lehetőségeim szerint támogatom a gyakornokaimat a programok megszervezésében – hangsúlyozta Winkler Gyula, majd közös gulyásfőzésre invitálta a hallgatóságot.
A választási kampányok mozgósítási folyamatáról tartott előadást Novák Levente, az RMDSZ Elnöki Hivatalának tanácsosa, valamint Bíró Barna Botond, az udvarhelyszéki RMDSZ ügyvezető elnöke. A táborozók megtudhatták, mi az a mozgósítás, illetve, a mozgósításért felelős ember legalább annyira fontos, mint a kommunikációs felelős, hiszen jól átgondolt stratégiája révén nagymértékben hozzájárulhat a kampányok sikerességéhez.
Az RMDSZ európai parlamenti képviselői, Winkler Gyula és Sógor Csaba július 12-én, szombaton délelőtt az EPP cselekvési program 2014: jövőt a fiataloknak! címmel tartottak előadást.
Ma már nemcsak kampányfogásokról van szó, amikor Brüsszelben az Európai Néppárt, de a többi politikai erő is a fiatalok gondjairól beszél, hiszen egyre inkább letisztult mindenkiben, hogy komoly társadalmi kihívásról van szó – indította előadását Winkler Gyula, az RMDSZ európai parlamenti képviselője szombaton a MIÉRT által szervezett EU- táborban. Vannak olyan európai országok, mint például Spanyolország, ahol minden második fiatal munkanélküli, Romániában kevéssel jobban állunk, a jelenlegi statisztikák szerint a huszonöt év alattiak közel egynegyede nem dolgozik, és fennáll a veszély, hogy ez a helyzet romlik, ismertette az EP- képviselő. Beszámolt arról, hogy a választás után konzultáció kezdődött a néppárti képviselők részvételével, és megalkottak egy dokumentumot, amely javaslatokat tartalmaz az Európai Bizottság prioritásaira, ezek között hangsúlyosan szerepelnek a fiatalokat érintő kérdések is, mint a munkahelyteremtés, a karrierindítás, de konkrét anyagi támogatások is.
Sógor Csaba azt emelte ki, hogy a közösségi boldogságot mérő skálán a világ országaiból Dánia a listavezető, majd következik Norvégia, Finnország és Hollandia. "A gazdasági versenyképességet mérő skálán ezek az országok szintén vezető helyen állnak. Ez azt jelenti, hogy a közösségi boldogság és egy ország versenyképessége szoros összefüggésben áll. Tehát a boldogság mögött fenntartható fejlődés kell legyen" – hangsúlyozta az EP-képviselő. Sógor Csaba kifejtette: a közösségi boldogságot többek között a társadalmi bizalom és összetartozás, az ország egészségügyi helyzete, a munkaerőpiac helyzete és a korrupció mértékének arányai alapján határozzák meg.
– Sepsiszentgyörgy az utóbbi években kilépett a szürke zónából, és újból felkerült a térképre – hangzott el az EU-tábor második délelőtti előadásán, szombaton. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere és Kádár Magor, a Babes–Bolyai Tudományegyetem oktatója arról számolt be, hogyan sikerült mindezt megvalósítani, és mit is jelent a városmárkázás.
Antal Árpád szerint: "nagyon fontos, hogy érzelmileg kötődjünk a településekhez, mert racionálisan könnyű meghozni azt a döntést, hogy elköltözzünk. Városunknak nem lesz jövője, ha nem kötődünk hozzá, és a családalapítást sem itt képzeljük el".
Hargita megye két fiatal alelnöke, Incze Csongor és Barti Tihamér saját munkatapasztalataikat osztották meg a hallgatósággal.
Romániában a legfiatalabb megyei tanácsi vezetősége Hargita megyének van. "A munka teljes körű készenlétet igényel, és reggeltől késő estig tartó munkaidővel jár, emellett a tevékenységünk akkor válhat teljessé, ha egy szakmai csapatot gyűjtünk magunk köré"— részletezte Incze Csongor.
Barti Tihamér hozzátette: "Hargita megye tanácsában egy komoly fiatalítási folyamat figyelhető meg, ugyanakkor céljainkat a tapasztaltabb kollégákkal együttműködve tudjuk hatékonyan megvalósítani".
Nyelvi jogokról és többnyelvűségről tartott előadást szombaton, az EU-tábor záróelőadásán Markó Attila parlamenti képviselő, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője, Szilágyi István, a MaghiaRomânia blog szerkesztője, valamint Talpas Botond, az Igen, Tessék! mozgalom elnöke.
"Nem elég követelni a nyelvi jogainkat, azokkal élnünk is kell. De tudjuk-e vajon, hogy hol és hogyan használhatjuk ki a lehetőségeinket?" – indította az előadást Markó Attila, majd hozzátette, az általa képviselt szervezet a nyelvi jogok megismertetését, illetve monitorizálását vállalta fel. Az interaktív beszélgetésen elhangzott, hogy anyanyelvi tájékoztatáshoz a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, a tanügyben, gazdaságban és a sajtóban egyaránt állampolgári joggal rendelkezünk. Markó Attila kiemelte: "a nyelvi jogok érvényesítésében az egyetlen járható út a párbeszédé".
A román–magyar dialógusok egyik legizgalmasabb példája a MaghiaRomânia blog, amelynek részéről BurePista, azaz Szilágyi István beszélt. Az oldalon megjelenő írások elsősorban a politika, a nacionalizmus, valamint a kisebbségekkel kapcsolatos témákat járják körül. Rendszeresen figyelik a román és magyar sajtóanyagokat, amelyekre megpróbálnak reagálni, válaszolni.
A továbbiakban Talpas Botond, az Igen, Tessék! mozgalom elnöke beszélt arról a példaértékű kezdeményezésről, amelyet már határainkon túl is eredményesen alkalmaznak. A többnyelvű szolgáltatásokat nyújtó intézmények, illetve gazdasági egységek kiemelését és megkülönböztetését célzó mozgalom ugyanis nem csupán Kolozsvárt nőtte ki, hanem már Hajdúszoboszlón, valamint Ukrajna Romániához közel eső területein is hasonló sikereket ér el.
Népújság (Marosvásárhely)

Szeretet mint egyetlen mentőöv...
Negyedszer ébredt a gernyeszegi kastély
Több nemzedéket és kultúrát fogadott "szárnyai alá" szombaton a gernyeszegi Teleki- kastély. A nagyközönség előtt negyedszerre megnyíló grófi hajlék minden korosztály számára kínált valami emlékezeteset, az évszázados fák alatt szaladgáló, a kastély udvarán társasjátékozó, kézműveskedő gyerekek, a letűnt korok hangulatát egy pohár sör mellett ízlelgető fiatalok és a patinás termekben személyes emlékeket visszajátszó idősebb korosztály is fénnyel telítődött, megpihent ezen a napon. Ami pedig az etnikai sokszínűséget illeti, bár a rendezvény megnyitójának kizárólag magyar közönsége volt, a későbbiekben román látogatókkal és angol vendéggel is találkoztunk.
A Gernyeszegi Teleki Kastély Egyesület a 65 éve bekövetkezett államosítás felidézésére összpontosított a minden eddiginél gazdagabb rendezvény szervezésekor. A kastélynap első mozzanata – talán jelzésértékűen – a 17 éves Ferencz András Közép-erdélyi kastélyok. Válaszúttól Marosvécsig című fotókiállításának megnyitója volt. Ezt megelőzően Kálmán Attila történész, majd gróf Teleki Kálmán, a kastély tulajdonosa köszöntötte az egybegyűlteket.
– Egy kastély életében fontos, ha belakják, ha élet van benne, ebben pedig a családnak van fontos szerepe. A gernyeszegi Teleki család visszatért, és próbálja széppé tenni, visszaadni a kastélyt a közösségnek – mondta a történész. Gróf Teleki Kálmán a pillanat fontosságára hívta fel a figyelmet, és hangsúlyozta, a család önerőből nem tudja megmenteni a kastélyt, ahhoz mindenkinek a munkájára szükség van.
Kastélysorsok tizenéves szemmel
"Elhagyatva, megkopva, romjaikban történelmünk fontos tanúi. A kastélyokba azonban lassan visszatér az élet. Jelentheti ez azt, hogy a 65 évvel ezelőtt eltüntetett erdélyi arisztokrácia is elfoglalja az őt megillető helyet a közéletben...?" – olvashatták Kozma Attila gondolatait a kiállítás anyagát ismertető plakáton. A megnyitón a történész azt emelte ki, hogy a rendeltetésüket 1949-ig teljesítő műemlékek több művészeti irányzat őrzői a reneszánsz kortól a 19. század végének építészeti stílusáig, de nemcsak műépítészileg, hanem történelmük miatt is figyelemre méltóak.
– Tíz-tizenöt éve kezdődött el a kastélyok megmentése. Ez egy lassú folyamat, rengeteg önkéntesen, szeretetből végzett munka tartozik hozzá. A kastélyokat csak a szeretet mentheti meg – tette hozzá a történész. A nagy felbontású fényképeket sajátos panoramikus képfeldolgozással alakító bolyais diák alkotásait Plájás István a fotóművész szemével láttatta.
– Meglepő, hogy egy tizenhét éves fiatal ilyen kiállítást tud összehozni, és az is, hogy nem csúcstechnológiával, hanem kézi munkával dolgozik. Amikor két szögből fotózunk, a vonalak sohasem találkoznak. Ferencz András ezt is megoldotta, lehetetlen megtalálni, hogy hol ragasztotta össze a lefotózott darabokat. De még ennél is dícséretesebb a témaválasztás, az a hagyaték, amire igyekszik felhívni az emberek figyelmét.
Időutazás kicsiknek és nagyoknak
A tárlatnyitó után Kozma Attila a Visszatérőben a Teleki-kastély című dokumentumfilmet ajánlotta a közönség figyelmébe, amelyet tavaly a Simonffy Katalin kezdeményezte negyedik médiatáborban az Erdélyi Televízió munkatársaiból, illetve a Babes-Bolyai Tudományegyetem újságírás és média szakon tanuló diákjaiból szerveződött stáb készített Keresztes Péter rendező-operatőr irányításával. A helyi lakosok kastélyhoz fűződő emlékeiből születő alkotást ez alkalommal többször is megtekinthették az érdeklődők.
Ferencz András kiállítása mellett, a szomszédos teremben az erdélyi főnemesség 1949 utáni életét megörökítő tárlat várta a látogatókat. A kiállítás többek között arra is választ adott, hogy a vagyonukból kiforgatott földbirtokosok milyen "kenyérkereső" foglalkozásokat végeztek Marosvásárhelyen, név szerint megnevezve az asztalosokat, ácsokat, bolti eladókat, cipőtalpalókat, egér- és patkányirtókat, állatgondozókat és még számtalan, betűrendbe szedett szakma nemesi származású művelőit.
A kora délutánt a gyereknép számára többállomásos kalandjáték tette izgalmassá. Korhű öltözetben várták a hajdani "kastélylakók", hogy a kis játékosok megtalálják őket a termekben vagy a kertben, és a feladatok teljesítése – labdadobálás, kirakós, várépítés, találós kérdés – után kiérdemeljék az udvarhölgyi, udvarmesteri címet.
154 család kálváriája
Kastélynapi újdonságnak számított az erdélyi főnemesség államosítás utáni életét felidéző két beszélgetés, melynek során gr. Teleki Kálmán és gr. Kálnoky Tibor, majd gr. Haller Béla és gr. Degenfeld Schonburg István pergette vissza az időt. Az emlékezés előtt dr. László Márton történész villantotta fel a sötét színjáték előzményeit. Az izgalmas ismertető során elhangzott, hogy az 1848 nyarán kezdődött államosítás először a bankok, bányák, főbb infrastruktúrák, a vasút és a hajóparkok felé irányult, a következő évben pedig a gyógyszertárakat, majd a bérházakat is célba vette. A nagybirtokok államosítása nemcsak az ingó és ingatlan vagyon eltulajdonítását jelentette, a volt tulajdonosokat az osztályharc nevében kényszerlakhelyre szállították. Éjszaka törtek rájuk otthonukban, és rendszerint mindössze egy tízkilós csomagot engedélyeztek elvitelre.
– 1949. március 2-án este 8 órakor indult be a gépezet. Egyidőben hajtották végre a listán szereplő családoknál, azért, hogy azok ne tudják egymást értesíteni, és ne legyen mód a menekülésre. Maros megyében 90 birtokot és 154 családot érintett az államosítás. Egy alkalommal az egyik szolgát is felpakolták a teherautóra, mert azt hitték, hogy családtag, ez az ügy később tisztázódott. Az elkobzott javakra a Nemzeti Múzeum, illetve az Akadémia tartott igényt, a bútorok egy része helyi vállalatokhoz és iskolákhoz került. A javakról készült leltárok sok esetben nem találtak, a vagyontárgyak eltűnését nem lehetett nyomon követni – hangsúlyozta a történész.
Félig a föld alatt
Gróf Teleki Kálmán megdöbbentő részletességgel idézte fel a Görbe utca 52. szám alatti, 25 négyzetméternyi szuterén berendezését, ahol a kilakoltatás után 19 éven át lakott a család – kezdetben hatan, aztán egyre kevesebben –, a félig föld alatti otthonét, amelyben édesapja "passzióból" fogta a patkányokat.
Az államosítás előtti éveket az idősebbektől hallott történetekből elevenítette fel a Teleki család leszármazottja, akit, 1947-es születésű lévén, nem kötnek személyes emlékek ahhoz az időszakhoz.
– A szüleim itt éltek, a kastélyban. Apám mintagazdaságot vezetett. 1944-ben, amikor a front közeledett, Pomázig menekültek. Budapest mellett vészelték át a háborút. Azután apám, aki nagyon kötődött Erdélyhez, a hazatérés mellett döntött. Üres kastély fogadta a szüleimet, egy kicsit a németek, keményebben a falu hordott szét mindent, ami pedig megmaradt, azt a szovjet csapatok tüntették el. 1945-től újra itt lakott a családunk, de a testvéreim Vásárhelyen tanultak, így ők nem élték át azt a súlyos, márciusi éjszakát.
A Teleki család leszármazottja azt is elmesélte, hogy édesapja hogyan szerezte vissza az eltulajdonított bútorokat a falubeliektől. Megbízható emberektől derítette ki, hogy kinél vannak a javak, szekérrel ment el a szóban forgó házakhoz, aztán igen diplomatikus módon vette vissza tulajdonát, mondván, "jaj, Pista, hogy örülök, hogy azt az asztalt nekem megtartottad." Az államosítás során azonban mindent lefoglaltak a párt emberei.
– Tizenhét éves koromig soha nem utazhattam a szüleimmel – ezt érzékelte leginkább az életet ellehetetlenítő tiltásokból az egykori gyermek, aki a milícián való kötelező "jelenéseket" viszont egészen viccesnek találta, ott ugyanis "vidám társadalmi élet zajlott" akkoriban.
Gróf Teleki Kálmán apja többek között a rókatelep kocsisaként biztosította családja megélhetését, édesanyja nyelvórákat adott. Ami a tanulási lehetőségeket illeti, bátyja fémipari líceumot végzett, 1952-ben "normális körülmények között" érettségizett, Böske nővére 14 éves korától dolgozott, így esti tagozaton végezte a középiskolát, Juliánna nővérét pedig 11. osztályban eltávolították az iskolából. Kálmán hét osztályt járt Vásárhelyen, és mivel itt nem volt lehetősége továbbtanulni, Vajda-hunyadon végezte a középiskolát. A kiszolgáltatottság korának legsötétebb pillanata számára 1957-ben, egyik nővére letartóztatásakor következett be.
– Gondolt-e a család a kivándorlásra? – tette fel az egyik alapkérdést Kozma Attila.
– Ez nálunk folyamatosan téma volt. A szüleim úgy gondolták, hogy itt mindig is hátrányos helyzetben lesznek, innen meg kell próbálni elmenni – mondta gróf Teleki Kálmán, aki 1982-ben telepedett ki Belgiumba, 11 évvel azután, hogy nővére Németországba ment férjhez.
"Nem látom a romokat"
A gernyeszegi Telekiek sorsát a kőröspataki gróf Kálnoky család élettörténetével állította párhuzamba a történész. Gróf Kálnoky Tibor a Nyugaton élő főnemesség szemszögéből elevenítette fel az erdélyi birtokok államosításának időszakát, illetve az azt követő évtizedeket.
– Amerikában csak a pénz számított, a létért kellett küzdeni – mondta a gróf, akinek nagyanyja az "új világban" felszolgálóként kapott rövid ideig munkát, és egy átalakított tyúkólban lakhatott. Kálnoky Tibor Nyugat-Európában nőtt fel, 1987-ben járt először Erdélyben.
– Jöttünk, hogy lássuk a köveket, a régi helyeket, de közben találkoztunk az emberekkel is, akik nagyon kedvesek voltak. A lényeg még itt volt.
A múltidézés végén Kozma Attila beszélgetőtársai jövőképéről érdeklődött.
– Én nem nézem, hogy mi történt, és azt sem, hogy most mi van. Én nem látom a romokat, hanem csak azt, hogy mindabból, ami itt van, mit lehetne csinálni – utalt erdélyi terveire gróf Kálnoky Tibor. A Teleki család leszármazottja így összegzett az elkövetkezőket illetően:
– Nincs jövőképem, a jelennek élek. Mindennap próbálok tenni valamit, kis lépésekben igyekszem előre haladni, és örülök, ha ez sikerül. Nem szabad belegondolni a nagy dolgokba, mert csodát nem tehetek.
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Elkezdődött a Maros-Mezőség alkotótáborainak sorozata
Megkezdődött a képzőművészeti alkotótáborok sora, az öt éve alakult Maros-Mezőségi Művésztelep a tavalyi közös alkotások tárlatával indította a nyári évadot. A Csittszentivánon, Mezőbergenyében és Mezőmadarason készült munkákkal a Maros Mall bevásárló központban kialakított kiállítóteremben mutatkozott be a művésztelep.
Öt falu, a Maros-Mezőséghez tartozó Panit, Madaras, Bergenye, Bánd és Csittszentiván alkotótáborainak szervezői, református lelkészek, civil szervezetek vezetői, önkormányzati képviselők, képzőművészek, művészetkedvelők alapították meg 2009-ben a művésztelepet, hogy közösen pályázhassanak, népszerűsíthessék rendezvényeiket, együttműködjenek a kiállítások létrehozásában, utaztatásában. Az eltelt időszakban Panitban elmaradoztak a táborok, és ahogy Czirjék Lajos kezdeményező, ötletgazda a maszol.ro-nak elmondta, úgy tűnik, hogy végleg meg is szűnik ott a tábor. Tavaly a mezőbándit sem szervezték meg, az idén viszont már alakul a tábor, a művészeknek kiküldték a meghívókat.
A táborok sorát Csittszentiván indította, augusztusban folytatja Mezőbergenye, majd következik Mezőmadarason és Mezőbándon.
A Maros megyei önkormányzat által támogatott kiállításon 34 alkotást – olajfestmény, grafika, pasztell, akril és vegyes technikával készült alkotás – mutattak be. Többek közt Gonda Zoltán Debrecenből, Sz. Kovács Géza Segesvárról, Fazakas Tibor Vajdahunyadról, Sipos Loránd Bajáról, Simó Enikő Sepsiszentgyörgyről, Balló Andrea Szegedről vett részt a tavalyi közös műhelyekben, valamint a marosvásárhelyiek közül Fábián Margit, Hadnagy Gabriella, Czirjék Lajos, Vasile Mureșan, Mihai Frunza.
Az alkotók két-három saját munkával köszönik meg a vendéglátást, évről-évre így gyarapítva a Maros-Mezőséget.
Antal Erika, maszol.ro

Határtalan honkeresők Váncsodon
Amióta Románia és Magyarország Trianonban meghúzott határvonala áteresztő hártyává változott, az elmúlt másfél évtizedben sajátos, kelet-nyugat irányú lakossági ozmózis következett be a két ország között. Szilágyi Aladár egy határmenti bihari faluban, Váncsodon keresett fel néhány Váradról oda költözött családot. Olyan „telepeseket” is, akik egy szót sem tudnak magyarul.
Az egyirányú folyamat 2000 és 2010 között tetőzött, amikor román állampolgárok ezrei, tízezrei vásároltak ingatlanokat, és telepedtek le, főleg a magyar oldal gyengén fejlett, határhoz közeli régiójának néptelenedő, kiüresedő településein. A külföldiek magyarországi ingatlanszerzésének engedélyezéséről a kormányzati portálon tettek közzé statisztikai adatokat. Ennek alapján a 2011-es és 2012-es évekhez képest nőtt a külföldiek érdeklődése, hiszen 2011-ben 1069, 2012-ben pedig 1110 magyarországi ingatlan tulajdonjogát szerezték meg külföldi állampolgárok. 2013-ban 1365 külföldi állampolgár kapott engedélyt Magyarországon. A legtöbb vásárló orosz volt… A napjainkra csökkenő romániai érdeklődés tetőzésekor Hajdú-Bihar és Békés megyében 51, illetve 61 százalékban bizonyultak román állampolgárok elsődleges vásárlóknak. A jelenség történelmi pikantériája: a román állampolgárságukat megtartó áttelepültek jelentős hányada román anyanyelvű. Arra nézvést nincs megbízható adat, hogy mennyien lehetnek „a magyar föld román honfoglalói”, hiszen a kormányzati portálon, illetve az önkormányzatok nyilvántartásaiban csak a honpolgárság szerepel, a nemzetiségi hovatartozás nem. Csúcsidőben, 2008-ban egy ingatlanügynökség honlapja több mint kétszáz magyar ingatlant kínált. Ezek többsége Hajdúszoboszlón, Biharkeresztesen és Berettyóújfaluban található, de a kínálatban debreceni és több mint egy tucat, Hajdú-Bihar megyei falvakban lévő ingatlan is szerepelt. A néhány évvel ezelőtti vásárlási láz óta a román-magyar határ magyar oldalán az ingatlanárak emelkedtek ugyan, de még így is olcsóbbak a romániaiaknál. Leginkább ezért is kelendőek.
Eleik gyalog is jártak Váradra Légvonalban
22 kilométernyi távolságra feszik Váncsod a hajdani Bihar vármegye székhelyétől, gépkocsival Mezőpeterdnél az E60-as nemzetközi útra térve alig húsz perc autózással érhető el Nagyvárad. Egy váradi ismerősöm négy esztendeje vásárolt házat a kisközség peremén. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy környezetében több, ugyancsak a Körös-parti városból ide települt román család lakik, „színtiszta románok”, köztük olyanok is, akik egy szót sem értenek magyarul, hiszen a Regátból kerültek Váradra, s onnan ide, a Kiskörös menti faluba.
Az 1200 lelkes Váncsod ambíciózus polgármesterét, Szalay Csabát 2010 októberében választották meg a Fidesz-KDNP jelöltjeként. Elődje még a rendszerváltás előtt tanácselnökként kezdte, 25 évig vezette a községet. „Egy kettéosztott falut örököltem – vázolja a négy évvel ezelőtti helyzetet –. Váncsod szülötteként ismertem a problémákat, a gondokat, sokan beszéltek elnyomásról és retorzióról az elődömmel kapcsolatban. Igaz, többszörösen hátrányos helyzetű település vagyunk, az országos átlagot meghaladó, 16 százalékos munkanélküliséggel. A téesz megszűnte után sokan próbálkoztak, próbálkoznak földműveléssel, valójában csak annak a négy-öt vállalkozónak éri meg, aki öt-hatszáz hektáron foglalkozik korszerű gazdálkodással. Munkahelyek szempontjából a legnagyobb veszteséget a falu számára a kétszáz alkalmazottnak kenyeret adó konzervgyár csődje és több berettyóújfalui üzem bezárása jelentette. Nem csoda, hogy – akár a régió megannyi településéről – Váncsodról is elmenekültek a fiatalok, boldogabb helyekre szerencsét próbálni.”
Mondom a polgármesternek, hogy amikor ide készültem, a legnagyobb meglepetést az jelentette számomra, hogy megtudtam: a községnek nincs iskolája. Hihetetlennek tűnt, hogy a fokozódó kiöregedés ellenére egy ekkora település képtelen fenntartani egy tanintézményt. „Nagy fájdalmunkra valóban nincs iskola a faluban, pedig a tanuló ifjúság teljes száma még mindig eléri a százhúszat. Amikor beindult az iskolaválasztás lehetősége, sok szülő innen is, a szomszéd településekről is Berettyóújfaluba íratta be a gyermekeit. Néhány éven belül olyan kevesen jártak Váncsodon az iskolába, hogy már nem tudtuk működtetni. A felszámoláskor a három pedagógusra kilenc tanuló jutott. Ma iskolabusz hozza-viszi a tanulókat Újfaluba, de ha lenne rá lehetőség és kormányzati akarat, szeretnénk újraindítani, legalább az alsó tagozat négy osztályát. Óvodába 32 gyerekünk jár.”
Mondom, előzetes tájékozódásom során fedeztem fel: egy úgynevezett Üzenőfal működik Váncsod honlapján. Nem volt érdektelen áttekinteni, hiszen az üzengetők, a fórumozók sokszor kemény, olykor személyeskedő szövegei sok mindent elárulnak a közösség közérzetéről. Bár az olvasottakból nem derül ki, hogy milyen arányokban, de tényleg két tábor megléte rajzolódik ki még ebben az isten háta mögötti faluban is, főleg a „régi” és az „új” polgármester hívei közötti acsarkodás formájában. Szalay Csaba nem látja ennyire rossznak a helyzetet. „Én kezdtem el működtetni, a honlapot is, 2011 óta van. A célom az volt, hogy társalogjunk, diskuráljunk, osszuk meg egymással a falu gondjait, tegyük közzé a problémákat, megoldásokat javasoljunk. Biztosan észrevette, vannak benne nyomdafestéket nem tűrő dolgok is, személyeskedő beírások. Én soha nem moderáltam ezt az Üzenőfalat, még akkor sem, amikor engem akartak lejáratni. Tanácsülésen szó volt róla, hogy regisztrációhoz kössük. Nyilván, a stílus maga az ember… Emiatt akárki akármit beír, azt pontosan tudjuk, ki követte el. Én egy olyan világot álmodtam ide, ahol sok kis közösség – akár a legkisebb közösség is, a családokon belüli – az egyesületeken, mindenféle kulturális, szabadidős tevékenységen keresztül egy nagy közösséggé válik. Már van két tánccsoportunk, a Váncsodért Egyesület kulturális rendezvényeket szervez, van polgárőr-egyesületünk, horgászegyesületünk. Szűk négy év alatt sok mindent értünk el, bátran mondhatom, hogy igényes rendezvényeink szoktak lenni. És amióta megjelentek a váradiak, a nagyvároshoz való kötődésünk is élénkült. Nosztalgiázó öregjeink emlegetik: az ő nagyszüleik még szekérrel, gyalogszerrel jártak a váradi vásárba.”
Nem szoktunk románozni
A polgármester személyesen visz el néhány „nagyváradi” családhoz. Mielőtt útnak erednénk, tájékoztat, hogy az elmúlt időszakban 35 ingatlant vettek meg romániai állampolgárok. „59 fő Romániából bejelentett lakosunk van. Bár ezzel nem függ szorosan össze, de 479-en tettek állampolgársági esküt Váncsodon. 2005 körül indult be ez a folyamat, amikor Románia EU-s tagállam lett, Nagyváradon emelkedtek az ingatlanárak, sokan eladták a tömbházlakásukat, abból itt vehettek egy kisebb házat, és még maradt is pénzük. Elmondhatom, azok a romániai állampolgárok, aki itt élnek, beilleszkedtek, jó szomszédok lettek, jó társak, és betartják a helyi közösségi élet szabályait. Van jó néhány román nemzetiségű betelepült is, pontosan nem tudnám megmondani, mennyi, hiszen a nevekből nem derül ki megbízhatóan, hogy ki, milyen anyanyelvű. Általában ki-ki magának él, de akik odaát is aktívak voltak, itt is azok. Ők szép számmal vannak jelen az egyesületeinkben, vesznek részt rendezvényeinken.”
A polgármester helyzetképét az Üzenőfal is igazolja, hisz a sok száz adok-kapok között csak egyetlen olyan szövegre bukkantam, amelyik megfogalmazója azt „üzeni” egy szomszédjának: „inkább maradtál volna otthon.” Csaba rögtön tudja, kiről, miről van szó. „Rendőrségi eljárás is indult ellene, szabálytalan gázvételezés miatt. Egyébként itt nem jellemző az idegengyűlölet, esetleg kocsmai szinten vannak ilyen megnyilvánulások, de románozás nem szokott lenni. Az illető viszont súlyosan megsértette az együttélésnek a szabályait, az váltotta ki az indulatokat.” Ahogy végiggurulunk a Kossuth utcán, rendezett falukép tárul elém. A járdákat, az árkokat, a parkokat is gondozza valaki. „Augusztusban rekordot döntöttünk, 134 közfoglalkoztatottnak adtunk munkát. Az önkormányzat azokat a földjeit, amelyek bérbe voltak adva, visszavette, és ezen a 22 hektáron mi gazdálkodunk.”
Már csak a szennyvízhálózat kiépítése hiányzik – tájékoztat kísérőm. A református templom viszont ijesztő állapotban van. A barokk épület falai repedezettek, sok helyütt válik le a vakolat. „Az önkormányzat húszmillió forintot nyert a templom felújítására – mondja a maga mentségére a polgármester –, mi jártuk ki ezt a támogatást. A horgásztavunk kialakításához is nyertünk a horgászegyesülettel pályázatot, ahol parkolót alakítottunk ki, pihenőhelyeket, sétányt, most építünk kemencét.”
Családlátogatóban
Üdítő látvány a József Attila utcával párhuzamosan futó, keskeny, hosszú horgásztó. A Kiskörös egy mellékágát rekesztették el, és gyűjtöttek vizet egy természetes völgyületben. Szépen parkosították, stégekkel tarkították, a végén szélkelepce biztosít energiát a vízátemeléshez, a hangulatos sokszögletű szaletliben valóban épül a polgármester által emlegetett kemence, ahol majd azon frissiben meg lehet sütni a zsákmányt.
Az utca szőlőskertek felőli végén, frissen kaszált fű illatát lengető gyümölcsös közepén lakik a Mikó család. Az ízléses, nyaralónak beillő, bővített ikerporta tulajdonosai 2000 húsvétján költöztek Váncsodra. Idős emberek elhanyagolt háza állt itt, nagyon előnyös áron, mindössze 800 ezer forintért vásárolták meg. „Én még a zöldhatáron szöktem át, 89 nyarán, a feleségem 91-ben jött át útlevéllel, akkor ismerkedtünk meg, Pesten. Székelyhídi vagyok, a feleségem kolozsvári. Az ő szülei is itt élnek már, egy közeli telken kertészkednek a mi javunkra is. Pécs mellett laktunk, Szilágypusztán öt évig. Avégett húzódtunk ide, a határ mentére, hogy közel legyünk az én szüleimhez is, akik a mai napig Székelyhídon laknak. Ami engem illet, TIR-sofőrként állandóan Romániát járom. Jól beilleszkedtünk, nem volt különösebb gond. Vannak, akik idegenkednek, előítélettel viseltetnek irántunk, de nem ez a jellemző Váncsodon. A minap a feleségem talált rá egy ismerős bácsira, a gyerekeivel költözött ide, de teljesen elveszve ődöngött az utcán, nem tudta szegény, hol van, merre jár. Számon tartjuk a közelünkbe költözőket, valaki most tízmillió forintért kínál eladásra egy kertes házat, annyit biztos nem kap érte. Egyik új szomszédunk hamar túladott a maga frissen szerzett, felújított portáján, rájöttünk, hogy csak ingatlanspekuláció végett forgolódott mifelénk, bizonyára megtalálta a számítását. Ilyen is van…” Amikor elbúcsúzunk, a polgármester visszaszól a gazdának: „Lajos, ha elkészül a kemence, ti is kaptok hozzá kulcsot, nem szeretném, ha akárki hozzáférne, és összerondítaná a tópartot.”
Bár egyre-másra keresik maroktelefonon, Szalay Csaba még szakít annyi időt, hogy elvigyen a falu szélére, a Béke utcára. Iosif Stern szaporán tört magyarsággal, de nagy szívességgel fogad bennünket. Stern úr Vajdahunyadon született, húsz évig élt Nagyváradon, ott csipegette fel magyar nyelvtudását. Nyugdíjasként költözött Váncsodra, a telket, hatalmas kerttel a lánya, a veje és az unokája számára vásárolta 2010-ben. Ő állandóan itt tartózkodik, szorgalmasan kertészkedik. A váradi lakásukat sem adták fel. Országot-világot járó lánya hetente kétszer „hazajön” Váncsodra, a többiek csak a hét végét töltik itt. „A barátaink, rokonaink is gyakran megfordulnak itt – bizonygatja –, néha négy-öt kocsi parkol a házunk előtt, Románia minden szegletéből hozzánk sereglett víkendezőkkel. Nagyon jó kapcsolataink vannak a helybeliekkel, a szomszédok a kertészkedésbe is besegítenek. Az ideköltözött románokkal nem sokat közösködünk, de minden váncsodi rendezvényen megjelenünk. A Bihari Paprikáskrumpli-főző Bajnokságot, a szüreti mulatságot, a szilvesztert mindig velük töltjük.”
Iosif felajánlja, látogassuk meg a szomszédját is, aki… konstancai. Becsengetünk, nem nyitnak kaput. „Bizonyára hátul vannak a kertben, de van kulcsom hozzájuk, mert amikor nincsenek idehaza, én etetem a kutyájukat.”
Előbb a gyönyörűséges huskie kerül elő, majd a háziak is, mindenfélével megrakodva. Pop Vasile és a felesége, Maria asszony Konstancáról kerültek Nagyváradra a 70-es években. Amikor nyugalomba vonultak, rögtön elkezdték böngészni a magyarországi ingatlankínálatot. „2009-ben vettük meg ezt a négyszobás, melléképületekkel, jókora kerttel ellátott házat 29 ezer euróért. Bukarestben élő nagylányunk csak a szabadsága idején, kisebbik, Nagyváradon élő lányunk minden hét végén meglátogat bennünket. Konstancai rokonaink is nálunk nyaralnak. A kert dolgaiban legfőbb tanácsadónk a szemközti szomszédasszony. Ő nem érti, hogy mi mit kérdünk, mi nem értjük, hogy ő mit válaszol, de addig pereg, pereg a nyelve, addig gesztikulál, addig mutogat, míg sikeresen átlépjük a nyelvi határokat…”
Búcsúzáskor Pop úr egy keze ügyébe kerülő papírra ráírja az email-címét, mondván, a riportom szövegéből ugyan egy kukkot se értene, de a fotográfiákból küldjek neki. A redakcióba érve veszem észre, Pop Vasile cédulája voltaképpen egy matricás szórólap. A hátoldalán egy bizonyos Kásler Árpád tavaszi választási kampányszövege, A Haza Nem Eladó Mozgalom Párt érdekében…
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

55 év után
"Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet, /mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.../" – Áprily Lajos versét adta ajándékba volt évfolyamtársainak dr. Nagy Lajos, Sepsiszentgyörgyön élő nyugalmazott körorvos, a város díszpolgára, hét könyv szerzője, szerkesztője, aki a köszöntőbeszédet mondta a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1959-ben végezett évfolyamának (110+3 általános orvos, 25 gyermekgyógyász ) 55 éves találkozóján, amelyet az elmúlt szombaton tartottak az egyetem tanácstermében. Gyógyszerész kollégáik dr. Csedő Károly nyugalmazott egyetemi tanárral együtt elevenítették fel az elmúlt fél évszázad történéseit, számoltak be életük alakulásáról az utolsó találkozó óta.
Az egyetem történetében szinte páratlan volt az az évfolyam, amelyen a tíz osztályt végzett ’37-es születésű hallgatóktól az 1931-ben születettekig hét korosztály volt jelen, származásuk szerint is nagyon különbözőek. Olyan nemzedék, amelynek gyermekkorára, életére rányomta a bélyegét Trianon, a II. világháború, a fogság és a kitelepítés, a sztálinizmus, a szocializmus, a Ceausescu- korszak, a nélkülözés és a tetőfokára hágó osztályharc, a magyarországi forradalom után pedig a besúgórendszer kiépítése, amely a félelmet és az egymás iránti gyanakvást ültette el a hallgatók lelkében. Ez volt az utolsó évfolyam, amely kiváló tanároktól magyarul tanulhatott, hatodéven azonban meg kellett érjék az egyetem magyar jellegének a megszüntetésére tett első lépéseket. A kolozsvári egyetemek egyesítése után utolsó évesként végig kellett nézniük, ahogy letartóztatásokkal, tanárok és diákok eltávolításával kezdődött el ez a folyamat. Ennek lett áldozata dr. Bárányi Ferenc, a rendszerváltás utáni volt egészségügyi miniszter is, akit eltiltottak az államvizsgától és az idézett dr. Nagy Lajos, akit kicsaptak az egyetemről. Mindketten sikeres könyvben írták meg élményeiket (Égig érő kockakövek, Életünk kórtörténete). Dr. Nagy Lajos az ötvenéves találkozó után összegyűjtötte volt kollégáinak vallomását, amelyek többségéből rendkívül nehéz, küzdelmes életutak, pályaképek rajzolódnak ki, s a Múló évek sodrásában című könyvben adta ki az 1959-ben végzettek krónikáját. Számukra a diploma megszerzése sem jelentette a Kánaánt, hiszen az Erdély különböző vidékeiről származó fiatalok többségét a Kárpátokon túlra, félreeső, elmaradott településekre helyezték ki, s nagy küzdelmek árán sikerült jobbára csak a hiányszakmákban szakorvosi oklevelet szerezniük. Mivel sokan nem tudtak románul, ugyanis a magyar világ alatt kezdték el az elemi iskolát, s később a középiskolában csak bebifláztak bizonyos szövegeket, hasznos volt számukra, hogy anyanyelvükön sajátíthatták el a szakmát, s nagytudású, lelkes professzoraik megtanították a beteg ember iránti alázatra, tiszteletre, szeretetre is, s ennek köszönhetően bárhova kerültek, megállták a helyük. A román nyelvet pedig, akinek szüksége volt rá, megtanulta, a világ különböző tájaira szétszóródottak pedig a befogadó ország nyelvét.
Régi fájdalmak, sérülések, sebek tépődtek fel 55 év után is, ahogy egyesek megszólaltak. Bárányi Ferenc bocsánatot kért mindazoktól, akiket megsértett, hiszen nagyon szegény sorból származó hallgatóként annyira hitt a kommunizmus eszményében, hogy képes lett volna meghalni érte. Az ébredést az ’56-os események hozták el a számára, majd kizárták az IMSZ- ből és két évre eltiltották az államvizsgától. Tanárai közül Csőgör Lajos, Spielmann József és Mózes Magda biztatta – emlékezett a rendszerváltás után szenátornak megválasztott orvos. Dr. Ádám Gyula, aki a megye legkorszerűbb rendelőjének felépítését és felszerelését harcolta ki Mezőcsáváson, saját versét mondta el az orvos életútjáról.
Az egyetemi évek alatt soha nem érezte, hogy az évfolyam őt befogadta volna, ma mégis jó találkozni a volt évfolyamtársakkal – mondta a német származású Ari (Acher) Mária. A felszólalók közül egyesek beszámoltak arról, hogy ma is aktívak, dr. Hauer Erik példaként, aki Vajdahunyadon volt sebészorvos, s az asszisztensképző iskolában tanított, nyugdíjasként ismeretterjesztő újságcikket ír, mások a családnak örülnek, mint dr. Ungvári Júlia, s az unokák nevelésében segédkeznek, jótékonysági akciókban vesznek részt. Dr. Nagy Zoltán, az ismert marosvásárhelyi tüdőgyógyász és röntgenorvos hosszú verssel köszöntötte a találkozó résztvevőit. Dr. Mellau Melánia főszervező nyugodt, kiegyensúlyozott időszakot kívánt volt kollégáinak, akikkel az 55 év alatt 17-szer gyűltek össze Marosvásárhelyen és a más városokban szervezett vándortalálkozókon. Hadd soroljuk fel, hogy ezen az évfolyamon végzett dr. Mártha Papp Ilona szemészorvosnő, dr. Lüdke Boósy Ibolya gyermekgyógyász, dr. Kolumbán Pál, a vérközpont megálmodója és elhunyt felesége, a sokak által tisztelt és szeretett dr. Kolumbán Válics Margit reumatológus orvos.
Szakmai odafigyelés, hivatástudat, pontos, felelősségteljes munka – erre nevelték nagyon tisztelt tanáraik a gyógyszerészeti kar 27 hallgatóját, emlékeztek a megjelentek. Nem volt könnyű a botanikát, a gyógyszerhatástant, a sok kémiát megtanulni a kézzel írott jegyzetekből, de anyanyelven mindez sikerült. A legtöbb szép dolgot dr. Hankó Zoltán professzortól tanulták: "kicsi drága, maga mindig úgy álljon ahhoz a tárasztalhoz, mintha maga volna a beteg" – biztatta türelemre és együttérzésre hallgatóit – hangzott el Fazakasné Czirják Éva, Szabó Judit, Geréb Major Erzsébet, Papp Máthé Mária, Pásztor Irma, dr. Gáspár Mária és Hajdú Árpád visszaemlékezésében. Szavaikat dr. Csedő Károly nyugalmazott egyetemi tanár egészítette ki azzal, hogy azokban az osztályharcos időkben színvonalas oktatást szerveztek a jól működő gyógyszerészeti technikumban, ahol azok a hallgatók tanulhattak, akiket származásuk miatt nem vettek fel az egyetemre.
– Adjunk hálát a gondviselésnek, hogy élünk, vigyázzunk egymásra, tartsuk a kapcsolatot, hogy a családtagjainkon kívül még érezzük, hogy valahova tartozunk! Bár a magyar emberek szemérmesek, el kell mondanom, hogy nagyon szerettem az évfolyamtársaimat, boldog vagyok, hogy hat évig kollégájuk lehettem, együtt jártunk előadásokra, gyakorlatokra, színházba, moziba, az Apollóban szervezett bálokba, a Cementlapokhoz fürödni – hangzott el dr. Nagy Lajos beszédében, aki Áprily Lajos versét adta ajándékba volt évfolyamtársainak.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

IDEA Könyvtér: érzelmeket kínálnak, nem könyveket
Immár Budapesten is egy helyen lehet válogatni az összes erdélyi magyar kiadó, egyesület, alapítvány és egyházi szervezet kiadványait felvonultató IDEA Könyvtér kínálatából. A nemrég nyílt II. kerületi üzletben máris 600 címmel várják az érdeklődőket.
Február végétől a kolozsvári Sapientia EMTE Tordai úti épületében működik az „Erdélyi magyar könyvek egy térben” mottóval megnyílt IDEA Könyvtér, nemrég pedig a hiánypótló vállalkozás budapesti könyvesbolttal is bővült. A mintegy 40 erdélyi magyar kiadó, egyesület, alapítvány és egyházi szervezet kiadványait kínáló könyvesboltnak a II. kerületi Marczibányi Téri Művelődési Központ ad teret.
Az IDEA Könyvtér ötletgazdája és vezetője, az IDEA és a Gloria nyomda igazgatója, Nagy Péter lapunk megkeresésére elmondta: két éve a Klebelsberg Kultúrkúriában szervezett konferencián ismerkedett meg a II. kerületi művelődési intézmény vezetőjével, Dolhai Istvánnal, aki korábban is számos erdélyi vonatkozású programot szervezett az általa vezetett központban, és aki vele együtt felismerte az erdélyi kiadványokhoz való hozzáférhetőség hiányát.
Nagy Péter elmondta: a Marczibányi Téri Művelődési Központ ingyen és bérmentve ruházta rájuk a saját könyvesboltját, még rezsit sem kell fizetniük. Az IDEA Könyvtér budapesti boltját október 9-én nyitották meg hivatalosan, és már a megnyitón sok érdeklődő volt, Nagy pedig reméli, hogy hamar bekerül a köztudatba az új üzlet.
„A kolozsvári könyvesboltunk fél év alatt önfenntartóvá vált, véleményem szerint a budapesti is hamar eljut idáig, de szerencsére partnerre találtunk: a II kerületi központ nem profitorientált vállalkozásnak, hanem egy hiánypótló kezdeményezésnek adott teret” – fogalmazott Nagy Péter.
A szakember elmondta: jelenleg mintegy 600 címet lehet megtalálni az új üzletben, amelynek saját Facebook-oldalt is létrehoztak, népszerűsítésben azonban nem állnak meg itt: a továbbiakban azt tervezik, hogy közönségtalálkozók formájában biztosítanak bemutatkozási lehetőséget az erdélyi magyar kiadóknak, kiadványoknak.
Nagy Péter arról is beszámolt, hogy a könyvesboltok mellett „vándorstandjuk” is van, amely gyakran kap meghívást különböző magyarországi vagy magyar vonatkozású erdélyi rendezvényekre. Nemrég például a Nagybányai Magyar Napokon kínálták könyveiket, de jártak Vajdahunyadon, a Veszprémben megszervezett Erdélyi Napokon, május végén pedig a budapesti Magyar Világtalálkozóra is meghívást kaptak, ahol Nagy szerint sokan megkérdezték tőlük, hogy Budapesten hol lehet megtalálni ezeket a könyveket.
„Olvasni, népszerűsíteni kell a saját kiadványainkat, hiába sírunk, ha nem juttatjuk el ezeket az érdeklődőkhöz. Nemrég jöttem rá, hogy az IDEA Könyvtér boltjaiban mi nem könyveket kínálunk, hanem érzelmeket” – fogalmazott Nagy Péter.
A szakember kérdésünkre elmondta, egyelőre Kolozsváron kívül más erdélyi városokban nem terveznek újabb boltot nyitni, hiszen nyolc hónap alatt így is két üzletük nyílt. „Kis lépésekben haladunk, de ha valahova hívnak ezentúl is szívesen elmegyünk, még akkor is ha olykor többe kerül a leves, mint a hús” – mondta Nagy Péter.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Beszélgetés Hegedüs Csillával, a művelődési tárca örökségvédelmi államtitkárával
Folytatódik a száz erdélyi műemlék helyreállítása
Hegedüs Csilla örökségvédelmi államtitkár nyitotta meg Déván az erdélyi diákság körében meghirdetett Örökségünk őrei program harmadik évadját. Az ünnepélyes és egyben fiatalos, kötetlen hangulatú megnyitót követően beszélgettünk a mozgalommá nőtt örökségvédelemről, illetve a minisztériumi támogatással zajló műemlék-felújításokról.
 – Az Örökségünk őrei program egyik ötletgazdája és fővédnökeként többször jelen volt már a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum rendezvényein, és mindig elismeréssel nyilatkozik az itteni diákok lelkesedéséről, eredményes munkájáról. Mennyire sikerült ezt a programot kiterjeszteni más megyékre is?
– Tavaly az aradi Csíky Gergely Főgimnázium is bekapcsolódott a programba és van már egy-két örökbefogadott műemlék Temes, Fehér, Szeben és Beszterce megyében is. A Déván megtapasztalt rendkívül pozitív hozzáállás nyomán igyekszünk minden évben olyan iskolatársításokat kezdeményezni, melynek során a dévai tapasztalat eljuthat más erdélyi tanintézményekbe is. Nagyon sok múlik a pedagógusokon, hiszen ők indítják, ők irányítják közvetlenül az egész programot. Szerencsénk volt Déván, Nagyenyeden és Aradon is, mert a pedagógusok ráéreztek a program közösségépítő, identitáserősítő erejére, jövőbemutató jellegére.
– Arad megyében tavaly Hunyadhoz hasonló lelkesedéssel kapcsolódtak be a diákok a programba. Idénre maradt-e a lendület?
– Úgy tűnik, hogy ahol sikerül elvetni a magot, ott már folyamatos a növekedés. Igaz az is, hogy Winkler Gyula EP-képviselő tavaly az aradi nyertes csapat számára is felajánlotta a brüsszeli tanulmányutat és ennek azért jelentős mobilizáló ereje van. Idén a nagyenyedieknek szól a felajánlás. De azon gondolkodunk, hogy jó lenne erdélyi szinten megszervezni egy örökségvédelmi nyári tábort, melybe minden megye legügyesebb csapata meghívást kapna. Ennek további pozitív hozadéka lenne. A különböző vidékek diákjai találkoznának és megismernék egymás törekvéseit, az örökbefogadott műemlékeket.
– Az örökségvédő program kapcsán is gyakran kerül említésre Vajdahunyad, illetve Déva vára. Mindkettő évek óta felújítás alatt áll. Körvonalazódik-e már egy határidő, amikorra e jelentős műemlékek teljes pompájukban nyitják meg kapuikat a látogatók előtt?
– Azért ezek a várak eredetileg sem két perc alatt épültek föl. Valószínűleg tehát egy hosszú folyamat még, amíg sikerül befejezni a teljes helyreállításukat. Sajnos azok után, hogy 2010 és 2012 között Kelemen Hunor kulturális miniszter nagyon komoly pénzalapot különített el örökségápolásra, hiszen száz magyar vonatkozású műemlék helyreállítása kezdődött el, az utóbbi két évben jóformán lenullázták ezt az összeget. Az idén megpróbáltuk újraindítani ezt az átfogó projektet. Sikerült is néhány helyszínen. Másutt még nem, merthogy az idei költségvetésben is minimális összeg volt jóváhagyva az örökségvédelemre. Idén már megpróbáltuk támogatásban részesíteni Vajdahunayd, illetve Déva várát is. Viszont az a gond, hogy egyik műemlék esetében sincsenek készen a helyreállítási tervek. Vajdahunyad váránál például egy 15-20 évvel ezelőtt összetákolt dokumentáció alapján folynak a helyreállítási munkálatok, ami sok esetben többet árt, mint használ. Én nagyon remélem, hogy a tervezési folyamat beindul, és az azt jelenti, hogy jövő év végén akár neki is lehet kezdeni egy valóban átfogó és szakszerű felújításnak. Déván pillanatnyilag a vár jelentős részét uniós alapokból újítják fel, de a projekten kívül eső részekre a tárca is megpróbál anyagi támogatást nyújtani. Tehát azt hiszem, rajta vagyunk a jó úton. Kelemen Hunor jövőre is a 2012-es szintű jelentős összeget hagyta jóvá műemlék-felújításra, nagyon reméljük, hogy ez így is marad és akkor teljes erővel tudjuk újraindítani a tevékenységet.
– Milyen jelentősebb erdélyi műemlékek élveznek prioritást a helyreállítási törekvésben?
– Igyekeztünk konzultálni történelmi egyházaink képviselőivel, hiszen erdélyi épített örökségünknek a legjobb ismerői közé tartoznak. De megkérdeztünk minden megyei, területi szervezetünket is, az így kapott információk alapján állt össze három évvel ezelőtt az a száz műemlékes lista, amit gyakorlatilag prioritásként emlegetünk, és aminek helyreállításához minisztériumi szinten is igyekszünk pénzalapot biztosítani. Hunyad megyét illetően természetesen prioritást élvez a vajdahunyadi és dévai vár, valamint a sarmisegetusai dák erődítmény. Utóbbi ugyan nem magyar vonatkozású, de UNESCO-örökségként mindenképp figyelemreméltó műemlék, aminek helyreállítása jelentős mértékben növelheti a térség kultúrturizmusát és ez a magyar közösséget is pozitívan érinti. A prioritások közt szerepel továbbá az őraljaboldogfalvi templom és hát a szomszédos megyékben is említésre méltó a gyulafehérvári székesegyház,  a temesvári múzeum épülete, ami szintén magyar vonatkozású műemléképület. És hát Erdély-szerte sorolhatnánk, hiszen Kolozs, Bihar, Szatmár megyékben, illetve a Székelyföldön is számos magyar érték került fel a  prioritási listára, amiknek reményeink szerint jövőre el is kezdhetjük a helyreállítását.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Tizedik évforduló a Téglás Gábor iskolánál
Tiszteljük a múltat, örüljünk a jelennek, vigyázzunk a jövőre
Tizedik évébe lépett a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum, szeptemberben tizedszer csengettek be, tizedik alkalommal szerveznek gólyabált, téglaporos napokat, mindennek a tizedik évfordulóját ünneplik, jegyezte meg Kocsis Atilla iskolaigazgató az ünnepi megemlékezésen.
„Érjen meg minél több ünnepi szónoklatot”, kívánta Markó Béla, aki annak idején RMDSZ-elnökként elsőként húzta meg a becsengetési harangot 2005 szeptemberében. Erdélyben sajnos gyakori a kishitűség és a reménytelenség, a Hunyad megyei szórvány önálló iskolája a legjobb ellenpélda erre, jegyezte meg a költő-politikus, aki szerint a Téglás iskola számára is bíztatást jelent. Amúgy jelenleg Erdélyben 65 önálló magyar középiskola működik, noha 1989-ben egy sem volt!
Malteros ládák között indult sikersztori
Önálló magyar iskola létrehozása Déván hatalmas kihívás volt. Széll Zoltán tanár és Varga Karoly kezdeményezésére már 1990-ben megkapták a minisztériumi engedélyt a magyar iskolára, épület hiányában azonban létesítése kudarcba fulladt. Déva patinás régi magyar iskoláit nem tudták visszaszerezni, hiszen 1919 óta azokban román elitiskolák működnek, új tanintézmény építésére pedig nem kaptak megfelelő anyagi és politikai támogatást, noha a kezdeményezők éveken keresztül mindent megmozgattak.
Nem is adták fel, a lelkes dévai magyarok által 2003-ban alapított Geszthy Ferenc Társaság ugyanazt a célt tűzte ki: az önálló dévai magyar iskola létrehozását. Sokan járultak hozzá az iskola létesítéséhez, négynek közülük azonban kiemelt elismerés jár: Varga Károly, a Geszthy társaság elnöke, Széll Zoltán tanár, Böjte Csaba atya és a néhai ifj. Hauer Erich, aki korai halála miatt nem érhette meg álma beteljesülését. Előbbi kettő kiemelkedő szerepe közismert a dévai magyarok körében, személyesen részt is vettek a mostani ünnepségen, utóbbi kettő szerepét Winkler Gyula EP-képviselő méltatta.
A második nekifutás sikerrel járt, 2005-ben malteros zsákok között beindult a Téglás Gábor iskola. Komoly nehézségek akkor is voltak, szinte ugyanazok, mint az előző évtizedben: az anyagi és politikai támogatás hiánya. 2004 novemberében, választási kampányban Markó Béla RMDSZ-elnök és Takács Csaba ügyvezető elnök nyilvánosan támogatásukról biztosították Déván a Geszthy társaság képviselőit, hogy 2005 szeptemberében beindulhasson az iskola. Holott a megvásárolt ingatlan – megkezdett, de félbehagyott épület – látványa alig adott okot optimizmusra. „Elszörnyedtem, amikor megláttam”, emlékezett vissza Markó Béla.
A magas szintű ígéretek ellenére az építés lassan haladt. „2005. szeptember elején az iskola beindulása nagyon kétséges volt. Kétségbeesett voltam”, emlékezett vissza Varga Károly az akkori helyzetre. Az iskola építőtelep volt, csupán néhány tantermet sikerül kialakítani, a folyosókon a diákok és az építő munkások malteros zsákok között mászkáltak. Rengeteg munka volt még hátra, miközben az épülettulajdonos Geszthy társaság 12 milliárd lejjel tartozott az építőcégnek. Varga Károlynak számtalan álmatlan éjszakája lehetett akkoriban, a megígért támogatás késett, a pénz csak azután kezdett érkezni, miután egy vajdahunyadi összejövetelen az asztalra csapott Markó és Takács előtt, idézte fel Varga a nem túl kellemes emlékeket az RMDSZ akkori vezetője jelenlétében. Annak idején a Nyugati Jelen dévai szerkesztői is keményen kritizálták az RMDSZ legfelsőbb vezetőségét emiatt.
Minőségi iskola rövid idő alatt
Az akkori nyomások révén végre a politikum is felzárkózott a lelkes dévai kezdeményezők szintjére, kieszközölték a beígért támogatást, 2007-re elkészült az iskolaépület. Sikeresen átvészelték az első két tanévet, amikor csodával határos módon a félig építőtelep-iskolában egyetlen baleset sem történt.
Azóta az iskola minőségi tanintézménnyé nőtte ki magát. Diákjai számos megyei, országos és Kárpát-medencei tantárgyversenyen szereztek kiemelkedő eredményeket, a tanulmányi eredmények pedig rendszeresen jobbak a megyei átlagnál, büszkélkedett Kocsis Attila igazgató. A tanári gárda is fiatal, a 2005-ös indulásnál az átlagéletkor 39 év volt, azóta nyilván növekedett valamelyest, noha időközben több fiatal tanárral bővült, egyesek nyugdíjba vonultak.
Rövid idő alatt minőségi iskolává vált, gratulált Markó Béla. Végül is az első 10 év meghatározó, hangsúlyozta Lakatos András, az RMDSZ volt oktatási elnöke, jelenleg kalotaszentkirályi iskolaigazgató. „Dagad a mellem, amikor a Téglásról beszélhetek, Erdélyben és Brüsszelben egyaránt”, fűzte hozzá Winkler Gyula. A Téglás alighanem a Hunyad megyei szórvány legjelentősebb megvalósítása az utóbbi 25 évben.
Jövő stratégia
A minőségi oktatás az iskola első számú célkitűzése, szögezte le Kocsis Attila. A másik pedig az, hogy a dévai és Hunyad megyei magyar szülők – sőt, lehetőleg a vegyes családok is – a Téglásba írassák gyerekeiket, mert sajnos még mindig előfordul, hogy román iskolába járatják, fűzte hozzá Máté Márta, Hunyad megye főntanfelügyelő-helyettese.
E célokra az iskola vezetősége, a tanfelügyelőség magyar illetékesei, a pedagógus-szövetség és az RMDSZ 4–5 évre terjedő közös oktatási stratégiát dolgoz ki. Nemcsak a Téglás megerősítése fontos, hanem a diákok kis létszáma miatt veszélyeztetett tagozatok megmentésére is megoldást keresnek, ismertette a teendőket Winkler Gyula. A Medgyesen és Nagyszebenben szervezendő novemberi szórványnapok fő témája is a szórványoktatás lesz.
A múlt szelleméről sem szabad megfeledkezni, az egykori pedagógusok áldozatos munkája (akik mostoha körülmények között, évtizedeken keresztül magasan tartották a magyar oktatás zászlaját) erőt és bizalmat kölcsönöznek a jövőnek, jegyezte meg Széll Zoltán.
A szülők és a civil szféra aktívabb bevonása is szükséges, hangsúlyozta Varga Károly, keserűen megjegyezve, hogy az iskolát létrehozó – s az épület egyharmadát birtokló – Geszthy Ferenc Társaság jóformán megszűnt, már csak papíron létezik, a mór megtette kötelességét, a mór mehet mintára. Holott továbbra is szükség lenne rá.
Újabb politikai akadályok
A minőségi oktatás legnagyobb akadálya a politikum, amely 25 éve szinte állandón kísérleti terepnek tekinti a tanügyet, állandóan módosítván a jogszabályokat. Kétségtelen, a 2011-es Funeriu-féle tanügyi törvény jelentős előrelépés, még európai viszonylatban is kiemelkedő, hiszen a decentralizációra és a teljesítményre helyezi a hangsúlyt, szögezte le Lakatos András, csakhogy az új bukaresti hatalom azt is tönkre tette. Hasonlóan vélekedett Markó Béla is, a magyarság számára kifejezetten kedvezőnek nevezte a 2011-es jogszabályt, annak gyakorlatba ültetése nehezebb feladat, az azóta történt módosítások komoly visszaesést eredményeznek, visszaállították a mennyiség orientált, agyoncentralizált iskolarendszert.
Gondok azonban az RMDSZ bukaresti oktatás-felelőseivel is vannak, méghozzá bőven, derült ki a felszólalók szinte általános tapasztalatából. A régiek jobbak voltak, mint az újak, néhány évvel ezelőtt a tanügyi minisztériumba került RMDSZ-esek segítséget, támogatást nyújtottak a Téglásnak (és a többi erdélyi magyar iskolának), most viszont olyan is előfordul, hogy a levelekre sem válaszolnak, a konkrét problémák megoldása pedig egyre körülményesebb.
Utóbbi megoldható feladat, amennyiben az RMDSZ rendezi sorait, és fölülvizsgálja szelekciós mechanizmusát, a bukaresti hatalom kísérletezéseinek káros hatásait viszont nehezebb lesz kiküszöbölni.
Eddig a Téglás iskola megbirkózott minden kihívással, folyamatosan megerősödött. Tízéves tapasztalatára támaszkodva, alighanem bizakodva tekint a jövőbe.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Hitélet – Toronysisak is emlékeztet Ferencz Ervinre
Egy hitvalló ferences méltatása
Bizonyára még nagyon sok kolozsvárinak él emlékezetében Ferencz Ervin, az óvári barátok templomában 1976–1980 között szolgáló, kiemelkedő szerzetespapi alakja. Személye ismét a figyelem középpontjába került, mert november 3-án, a budapesti Országházban megtartott ünnepségen Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Mindszenty József Társaság ügyvezető elnöke a társaság által adományozott rangos emlékéremben részesítette. A kitüntetésben azokat a személyiségeket részesítik, akik életük példájával Mindszenty bíboros – akinek boldoggá avatási pere folyamatban van – hitvallását szolgálják.
A díjazottak minden alkalommal javasolhatnak három középiskolás fiatalt, akik személyenként százötvenezer forintos támogatásban részesülnek, valamint egy-egy százezer forint értékű kiskönyvtárat is kapnak. Az ünnepség után az Országházban megkoszorúzták azt az emléktáblát, amelyet Mindszenty József bíboros, Magyarország utolsó hercegprímása 1956. november 3-án este elmondott híres rádióbeszédének emlékére állítottak.
Ervin lett a szerzetesi neve
Ferencz Béla Szárhegyen született 1920. május 10-én. Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában járt középiskolába, 1938-ban érettségizett Marosvásárhelyen. Még abban az évben megkezdte a noviciátust a Szent Ferenc-rendiek medgyesi rendházában. Az ünnepélyes szerzetesi fogadalmat 1942. október 8-án tette le, szerzetesi neve Ervin lett. Időközben, 1939–1944 között elvégezte teológiai tanulmányait Vajdahunyadon. 1943. június 20-án szentelte pappá Isten Szolgája Márton Áron püspök Gyulafehérváron. A fogarasi rendházban kezdte működését, onnan hurcolta el az akkor még román királyi rendőrség 1944. augusztus 30-án. Csak azért, mert magyar, és római katolikus szerzetes. Szabadlábra helyezése után, 1945–1947 között klasszika filológiát (görög és latin nyelvet) tanult a kolozsvári Bolyai Egyetemen. Aztán két évig Székelyudvarhelyen a Collegium Seraphicumban nevelő, s a klerikusok magisztere Csíksomlyón. A következőkben helyettes plébános Zetelakán, majd plébános Fogarason. Onnan deportálták az 1951. augusztus 20-ról 21-re virradó éjjel a máriaradnai ferences kolostorba, ahova minden ferences szerzetest elhurcoltak azon az éjszakán Erdély területéről.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Communitas-támogatás a Téglás diákjainak
Idén új formában hirdette meg a szórványvidéki anyanyelvű oktatást támogató pályázatát a Communitas Alapítvány. A dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum, a dél-erdélyi magyar oktatás egyik bástyájaként ezúttal is jelentős támogatásban részesült, közölte a tanintézmény igazgatója: A Communitas Alapítvány évek óta egyik fő támogatója intézményünknek, a bentlakási és ingázási költségek fedezésében pedig a legjelentősebb támogatónkként tartjuk számon. Idén váltás történt az erre vonatkozó pályázati kiírásban.  Míg a Communitas korábban az ingázási és bentlakási költségek támogatására is kalendarisztikus évben számolta a juttatást, addig idéntől átálltak a tanév szerinti támogatási rendszerre, ami a tanintézmények, diákok szempontjából sokkal előnyősebb, sőt az elszámolást is átláthatóbbá teszi. Intézményünk idén a bentlakási költségek résztámogatására 7673 lejt kapott a Communitastól, ingázásra pedig 25 625 lejt – közölte Kocsis Attila Levente iskolaigazgató. Elmondta továbbá, hogy a dévai Téglás Gábor Elméleti líceumban jelenleg 25 diák veszi igénybe a bentlakást, többségükben Zsil-völgyiek, valamint három más megyéből érkezett fiatal. Számukra a Communitas Alapítvány támogatásából a bentlakási költségek 25-30 százalékát tudják fedezni szeptember – március időszakra. Az ingázó diákok száma ennél sokkal magasabb: naponta 41 diák ingázik Csernakeresztúrról, 3 Bácsiból és 21 Vajdahunaydról. Előbbieket iskolabusszal szállítják nap mint nap Dévára, utóbbiak viszont egy magáncéggel kötött szerződés értelmében, a cég városközti buszával közlekednek. Ebbe az önkormányzat a költségeknek mintegy 30 százalékával pótol be. A Communitas Alapítvány résztámogatásával viszont az egy főre eső ingázási költség nagyjából negyedére csökken. – Ez még így sem elhanyagolható összeg, hiszen vannak családok, ahonnan testvérpárt ingáztatnak a szülők és mondjuk a 180 lejes havi bérletből még mindig rájuk hárul 40-45 lej. De mindenképp a Communitas támogatás jelentős mértékben csökkenti az ingázási kiadásokat. És ezt az idei tanév teljes időszakára biztosítani tudjuk – fogalmazott az iskolaigazgató, a diákok, szülők nevében is köszönve a támogatást, amely nélkül nagyon nehéz lenne fedezni az ingázás, bentlakás költségeit és ez számos diák esetében kizárná az anyanyelven való tanulás lehetőségét. 
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Ponta csak Palesztinában nyert (Az államelnöki választások végleges eredménye)
A Központi Választási Iroda végleges eredménye szerint az államelnöki választások második fordulójában Klaus Johannis a voksok 54,43 százalékát kapta, Victor Ponta pedig a 45,56 százalékát. Az alkotmánybíróság ma reggel 10 órakor összeül, hogy elemezze az államelnöki választások eredményét és érvényesítse azokat. 12 órakor kezdődik a ceremónia, melynek keretében a taláros testület érvényesíti az eredményt, mely értelmében Klaus Johannis megnyerte a választásokat. A 18 847 szavazókörzet adatainak feldolgozása szerint Klaus Johannis 6 288 769 szavazatot, Victor Ponta pedig 5 264 383 szavazatot kapott. A második fordulóban 64,10 százalékos volt a részvételi arány (11 453 922 szavazó), a pótlistán szavazók száma 1 569 668 volt, mozgóurna segítségével pedig 106 955 személy szavazott. A leadott voksokból 11 553 152 (98,58 százalék) volt érvényes, 166 111 (1,41) pedig érvénytelen.
Erdélyben csupán Hunyad megyében nyert Victor Ponta, de míg az első fordulóban 12,95 százalékos volt a kettejükre leadott szavazatok közti különbség, ez az arány a második fordulóban 0,75 százalékosra csökkent. A megye nagyvárosaiban, Vajdahunyadon, Déván Johannis nyert, a Zsil-völgye városaiban azonban Ponta hatvan százalék fölötti eredményeket ért el. Nagyszebenben, ahol 14 éve polgármester, Klaus Johannisra a választók 81,7 százaléka szavazott az államelnöki választások második fordulójában, Szeben megye szintjén pedig további 24 településen – köztük szociáldemokrata polgármester által vezetetteken is – ért el 80 százaléknál magasabb eredményt. Medgyesen, Szeben megye második legnagyobb városában Johannisra a választók 79,70 százaléka szavazott, Pontára pedig 20,29 százaléka. A legmagasabb arányt, 89,22 százalékot, Orlát településen ért el Johannis, ahol a polgármester demokrata-liberális párti. A 294 külföldi szavazókörzetben összesen 377 651 személy voksolt, Johannis ezek 89,73 százalékát szerezte meg, mindenik külföldi szavazókörzetben megnyerve a választást, csupán Palesztinában maradt alul Pontával szemben: ott az összesen 19 szavazóból tíz voksolt a szociáldemokrata jelöltre. Több országban, így Spanyolorszában, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban, Svájcban, Norvégiában, Hollandiában, Dániában a szavazók több mint kilencven százaléka választotta Johannist.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Eleve elrendelt etnomuzikológus
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.
– Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt?
– Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem.
– A zeneakadémia már logikus folytatás volt?
– Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek.
– És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus?
– A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben.
– Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára.
– Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem.
– Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon?
– Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell.
– Hol gyűjtött a legszívesebben?
– Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is.
Almási István
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
– Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták?
– Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem.
– A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története?
– A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát.
– Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba?
– Megvalósításai közül mire a legbüszkébb?
– Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Európai szellem Erdélyben
Már az igényes meghívó is erdélyiségünk fontos helyeként határozta meg Tordát, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) Erdélyi Körének tavaly októberi háromnapos konferenciája alatt így is élte meg azt a harmincvalahány résztvevő. Az Ótordai Református Egyházközség gyülekezeti termében tartott ünnepélyes megnyitón Varga Gábor elnökségi tag – ma már megválasztott elnök – így köszöntötte a résztvevőket: „Kedves barátaim, mi nem az egykori dicső nagyipari fellegvár romjain keseregni jöttünk ide – bár egyszer talán fény derül majd arra is, miért is kellett voltaképpen tönkretenni az itteni gazdag altalaj kincseinek feldolgozására hívatott, korántsem elavult technológiájú vegyipart –, nem is a sok évtizedes környezetszennyezés átkos hatását kívánjuk tanulmányozni az itt élő embereken. Szeretnénk felkutatni, és ha kell, újra tudatosítani magunkban mindazon személyiségek nevét, akiknek tevékenysége ilyen vagy olyan módon e városhoz, ezekhez a falakhoz kapcsolódott. Szeretnénk feleleveníteni mindazokat a múltbéli eseményeket és történéseket, amelyek a mindmáig itt létező épületekhez kötődnek, s amelyeknek jelen ideig tartó kisugárzása erőt adó jövőre-biztatás lehet mindannyiunk számára még a netán reánk fenekedő ordas esztendők idején is.”
Bevett és megtűrt religiók
Az átlag erdélyi többnyire legalább annyit tud Torda történetéből, ami ugyan történelmi tankönyvekből kimaradt, de a város egyetlen, Jósika Miklósról elnevezett magyar nyelvű iskolájában azért megtanítanak: itt mondták ki 1568-ban a világon először a vallásszabadság türelmi rendeletét. Máshol bizonyára büszke és hatalmas obeliszk emlékeztetne erre a világelső, nemsokára ötödfél évszázados történelmi eseményre, Tordán azonban szerényen elrejtve a templomban mindössze egy fehér márványtábla hirdeti három nyelven – magyar, román, angol – a hely dicsőségét: „Az 1568. évi erdélyi országgyűlésen ebben a templomban hirdették ki a világon először a lelkiismereti szabadság és vallási türelem törvényét.”
Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa előadásában a romantikus középkori történelmi mítosztól való megfosztás után építette fel azt a sokkal hitelesebb, valóságosabb képet, amely szerint Tordán nem a mai értelemben vett négy vallási felekezet egyenlőségéről döntöttek, hanem a reformáció indította hitújítás közösségi vallásszabadságáról. Ezt a szabad vallásgyakorlatot erősítette meg három év múlva, 1571. január 6–14. között a marosvásárhelyi Vártemplomban tartott országgyűlés János Zsigmond fejedelem jelenlétében. Az országgyűlési döntés értelmében alakult ki egy jó emberöltő alatt az az erdélyi tolerancia, amelyben 1585-re belefér a lutheránus, református és unitárius vallásfelekezet, majd a jezsuita misszió hatására a katolikus is. Sőt, lassan megjelenik a négy recepta (bevett) religio mellett tolerata (megtűrt) religióként az ortodox egyház is.
Átfogó körök
Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemet (EPMSZ) több mint negyven éve alapították Nyugat-Európába menekült magyar értelmiségiek. Az 1960-1970-es években az ’56-os forradalom után Nyugat-Európában otthonra találó magyarok élete viszonylag rendeződött: a megerősödött Kádár-rendszer miatt gondolni sem mertek hazatérésre, választott új hazájukban pedig biztos életkörülmények között élhettek. Az alig huszonévesen Magyarországról elmenekült, nyugaton otthonra találó magyarok egymást felkutatva, országhatárokon is átívelő szervezeti közösséget kerestek és találtak az EPMSZ-ben. A kelet-európai nyitásig magyarországi vagy erdélyi magyar értelmiségiekkel nagyon szórványos volt a kapcsolatuk, hiszen Svájcban, Nyugat-Németországban vagy Ausztriában tartott évi konferenciájukra csak elvétve kapott utazási engedélyt a vasfüggönytől keletre élő meghívott. Az 1989-es változások után az EPMSZ egyre gyakrabban tartotta évi akadémiai napjait Magyarországon vagy Erdélyben: 1993-ban Szovátán, 2001-ben Illyefalván, 2012-ban Félixfürdőn. Az olaszországi Torre Pellicében 1999-ben megtartott akadémiai napokon hangzott el az igény: jó lenne megalakítani az EPMSZ erdélyi körét. Ez az erdélyi kulturális szervezet másfél évtizede évente egy-két alkalommal átfogja Erdély magyarok lakta régióját Besztercétől Vajdahunyadig, Nagyszebentől Nagybányáig. Legutóbbi három találkozóját Besztercén (2012), Brassóban (2013) és Tordán (2014) tartotta.
Előkelő lokálpatrióták
„Tordára általában nem jönnek az emberek, de innen sokan elmentek” – ezekkel a szavakkal kezdte a város hihetetlenül gazdag történelmi múltjáról szóló előadását Keszeg Vilmos, detrehemi születésű, Tordán élő egyetemi tanár. Enciklopédikus tudással és hiteles történelmi ismeretekkel mutatta be azt a várost, amelyet a kerülőút, illetve az autópálya miatt olyan sokan elkerülnek. Pedig Torda más, mint amit látunk – vallja Keszeg Vilmos. Szemléletesen vázolta fel, miképpen alakult át az 1850-ben még 75 százalékban magyar lakosságú település a mára már 10 százalék alá csökkent, magyar szórvánnyá vált várossá. E másfél százados demográfiai tragédia okait három nagy „útban” jelölte meg: egyesek szétszóródtak Erdélyben, és ott gazdagították pátriánkat, mások éppen etnikai és vallási identitásuk megőrzése érdekében Magyarországra költöztek, míg voltak olyanok is, akik a nagyvilágba vándoroltak el. Egy itt maradt szűk mag közben úgy vált szórvánnyá, hogy a más nyelvűek és vallásúak nagyon megszaporodtak.
Az előadás másik meghatóan szép része volt a Tordán születettek neveinek említése Jósika Miklóstól Székely Jánosig, Abats János református püspöktől Csetri Elekig. „Torda nagyon előkelő tényezője volt Erdély történelmének. (…) Nem baj, hogy szülöttei szétszéledtek, többen hálásan érezték a szülőváros biztatását, Torda városa életüket gazdagabbá tette. A baj az, ha nem tartjuk számon, ha nem vagyunk büszkék rájuk, ha nem tanulunk tőlük” – fogalmazott az előadó.
Mélység és a magasság között
Az EPMSZ akadémiai napjaihoz törvényszerűen hozzátartozik egy kirándulási nap, így az erdélyi kör programjában is szerepelt a helyismereti kirándulás. Tordán van, mit megkeresnie és megnéznie az ott tartózkodónak a műemlék református templomoktól kezdve a fejedelmi palotán át a sóbánya érdekes világáig. Erdélyből, Magyarországról és Londonból érkezett résztvevők ebben az erdélyi, szórványosodó városban kettős betekintéssel találkozhattak sajátos történelmünkkel: belepillanthattak a roppant gazdag történelmi múltba, ugyanakkor átélhették, ahogy az itt élő büszkén mutatja a megpróbált múltból átmentett jövőt. Szedilek Lenke városi tanácsos asszony köszöntőjében mindez így igazolódott: „Torda, mint történelmi város, szerepel a naptárunkban
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Várak, kastélyok, iskolák
Nem kell a kákán is csomót keresnünk, amúgy is szembeötlő errefelé. A Sepsiszentgyörgyön megjelenő román nyelvű lap, a Mesagerul de Covasna teljes oldalt szentel a barcasági, Brassó környéki várak bemutatására (2015. jan. 5.). Még azt sem mondhatjuk, hogy elfogult a tanulmányocska, szerzője ismeretlen, az Agerpres hírügynökség jegyzi csak. Elakadok már az elejét olvasván, és többször is, mert Ludovic de Anjounak nevezi egyik nagy magyar királyunkat a 14. századból, Nagy Lajost. Ő adott a szászoknak jogot, hogy várat építsenek a Törcsvári-szorosban.
Fogaras várával kapcsolatban jegyzi a dolgozat, hogy Stefan Mailat (így) vette birtokába a várat. A Majláth család nevét azért illett volna helyesen leírni, azt is, hogy a várat I. Rákóczi György, Erdély fejedelme a feleségének, Lorántffy Zsuzsannának adományozta, aki román nyelvű iskolát létesített „Isten dicsőségére és az oláh nép épülésére”(1657). Nekünk, „romániai magyaroknak” óhatatlanul eszünkbe jutnak lepusztított iskoláink, falvaink, magyar városaink. Arról is van tudomásunk többek között, hogy a törcsvári (Bran) kastélyt a vajdahunyadi Hunyadi-vár középkori bútoraival rendezték be, mutogatván a román kultúrát. A kommunista államosítás idején kifosztották a románok, aztán elmentek, hagyván ebek harmincadjára.
Az is zavar az írásban, de az ejnye-bejnyén nem sokkal túl, hogy az erdélyi fejedelmek nevét helytelenül, románra idomítva írják, a Bethleneket, a Báthoryakat, Rákócziakat átkeresztelve Gabrielre stb. Még akkor is számon kell kérnem, mit is építettek a románok akkor, azután – még akkor is, ha a szerző elmondja, hogy Brassóföldvár neve a románban Feldioara, s a magyarból vették a nevet. Mindenképpen helyesnek tartom a várak számbavételét, ám a sok ortodox templomot, iskolát, melyek a középkori erdélyi fejedelmek, uralkodók jóvoltából kerültek a románság hasznára, épülésére, kár volt feledni annyi évszázadon át. Ezért csomós a román káka szára.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelykeve akkumulátorai
Vendégek a Városházán. Magyarok. Messzibbről talán már nem is jöhettek volna, mint Székelykevéről. Ez a falu a magyarság legdélibb települése Európában. És hogy ez a mondat még nemesebben csengjen, hozzá kell tennünk azt is, hogy lenn, Szerbia legdélibb régiójában színmagyar település Székelykeve. És nem elég, hogy megmaradtak magyarnak, hanem befogadtak néhány bolgár családot is, azok is magyarokká váltak, illetve megőrizhették származásukat a magyar nyelv mellett is. A község, Székelykeve őslakói Bukovinából telepedtek át az Al-Duna szabályozása idején, 1882 táján, mikor megindult egy visszatelepítési mozgalom. Ha a kanadai magyarságot nem számítjuk, ők a legmesszibb atyánkfiai, Hertelendyfalváról, Sándoregyházáról, Székelykevéről nézve a világot, de nem felejtve a bukovinai Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva egykori világát.
Ha átgondoljuk, ezt nevezhetjük a megmaradás példájának mind Bukovinában, mind Szerbiában. Mocsaras, nádas vidék volt lenn délen, és mintegy öt esztendő alatt a székelyek virágzó mezőgazdaságot teremtettek. És hogy a történelmi kegyetlenséget is áthidalták, megérkezett az óriási árvíz a Dunáról 1888-ban, és elvitte az addig megépített világot.
Székelykeve megmaradt mindmáig az időben és nemzeti tudatában.
Tavaly Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármesterének nyomain mentünk le Magyarkanizsára meghívottakként négyen, most szintén azon a nyomon jött föl Székelykeve polgármestere, iskolaigazgatója, plébánosa, egy vállalkozója a városháza vendégeként.
Mi siratjuk a románokká vált falvainkat, az úgynevezett szórványmagyarságot. Nos, itt van a megmaradás, a nemzettudat abszolút példája, Székelykeve. Igaz az is, hogy a széthullott Jugoszlávia véres romhalmazán, de élnek odalenn a székelyeink. Óvodájuk, iskolájuk, templomuk van, minden magyar odalenn. Mindenütt mindenki mindenhol magyarul beszél, ez a legtermészetesebb – náluk. Bukovinában is az volt a természetes. Kegyetlenül hangozhat a megállapításom, hogy itt, Székelyföldön az anyanyelvünk is lepusztulva, néha a felismerhetetlenségig, noha magunk vagyunk többségben. Az is igaz – és ez percig se legyen vigasz –, hogy Romániában állami terror pusztítja magyarságunkat minden társadalmi alakulat idején, máig is. Az sem vigasz, hogy Kanadában, Írországban is él a magyar vér, ha a nyelv nem is.
Székelykevéről beszéltünk órákon át, a vendégeink semmi titkot nem árultak el, egyszerűen csak arról beszéltek, hogyan dolgoznak, tanulnak és tanítanak magyarul magyar gyermekeket, nevelnek és temetnek, imáznak és táncolnak magyarul. Egy szóval sem említettük, hogy igen, de Brazíliában is él még Boldogasszonyfalva.
Azt is említette az alpolgármester, hogy nekik energiát adott – így, szó szerint –, hogy lement hozzuk Antal Árpád András polgármester, hogy megnézze őket otthon, a házukban. Náluk semmi akadálya nincs a magyarul történő oktatásnak.
„Működik a Magyar Nemzeti Tanács nálunk, de annak a szervezetnek inkább gyakorlati szerepe van, mint politikai. Ügyeket intéz az életünkben, az a szerepe. Csak akarat kell és mennek a dolgok a magunk javára. Igaz, volt nálunk is pártoskodás, pártocskák is voltak, de a nemzeti akarat és szándék fényében, s erejében mind elhalványultak, el is tűntek, ez is igaz – mondotta.”
Kis szigetnek tartják magukat, ezt a polgármesterük is hangsúlyozta.
„Mi itt feltöltődünk önöknél, még erőt is kapunk. És ha arrafelé járnak magyarok, Székelykevén szeretettel fogadjuk, akár az önök polgármesterét, és akkor is feltöltődünk, ha vendégként fogadhatunk bárkit. Ez a mi akkumulátorunk törvénye.”
Székelykevéről koszorúzni feljárnak Nándorfehérvárra, Belgrádba, emlékezni Hunyadi Jánosra és a rettenetes nagy csatározásokra 1456-ban. A megmaradás példáját hozzák, viszik, most éppen Bukovinába mennek fel a moldvai csángóktól a maradék székelyekhez, odafenn. Ott még élnek az egykori kurucok utódai még 1711-ból. Cserey Zoltán történész, városi tanácsos fölhívta a magunk figyelmét Déva, Beszterce, Marosludas, Vajdahunyad, Magyarnemegye, Babsa, Csernakeresztúr, Sztrigyszentgyörgy és annyi meg annyi bukovinai hazatelepedett falura, városra. Figyelnénk rájuk is a nagy idegenségükben, hiszen mind székelyek voltak, és nem tántorogtak ki Amerikába. Töltsük hát föl a magunk és testvéreink akkumulátorait!
Székelykeve bizonyosság a megmaradás lehetőségére, annak módozataira.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)