A KÖZÖSSÉGET IS MOZGÓSÍTANI KELL
A erdélyi kastélyok hasznosítási lehetőségeiről beszélgettek Tusványoson
Arról, hogy milyen koncepció szerint érdemes az Erdélyben megmAradt hatszáz kastélyt megőrizni, hogyan lehet mozgalmat szervezni e küldetés köré, az épületeket tartalommal ellátni s közben a kulturális élet aktív tényezőivé tenni az impozáns épületeket, élénk párbeszéd alakult ki Farkas András, a Kastély Erdélyben program koordinátora és Bánffy Farkas kastélytulajdonos, valamint a hallgatóság között Tusnádfürdőn. A projekt tagjai elkötelezettek az épített örökség megőrzése iránt.
Hét éve indult el a Kastély Erdélyben programsorozat. Időközben a szervezői rájöttek, hogy nemcsak egy egyszeri projektről, hanem kerettörténetről van szó, és az épített örökség megmentésén túl kőkemény gazdasági kérdés annak a megfejtése, hogy kinek az érdekében állhat a szóban forgó kastélyokat támogatni, és hogy mennyire vonható be a társadalom az egyedülálló épületek megőrzésébe.
A Kastély Erdélyben projekt koordinátora, Farkas András Tusnádfürdőn az Erdély Café elnevezésű sátorban tartott vitán hangsúlyozta, azt szeretnék, hogy a kezdeményezés programmá váljon, széles együttműködésre alapozva. Szavai szerint az elmúlt másfél év a stratégia kialakításáról szólt, vagyis a tudatos tervezés felépítéséről. „Ebben az időszakban háromszázegy kastélyról és kúriáról próbáltunk átfogó adatokat összegyűjteni, szöveges leírásokat és fotógyűjteményt állítottunk össze. Ezeket digitalizáltuk és három nyelven is elérhetővé tettük: románul, magyarul és angolul, közben mobilapplikációt is kidolgoztunk az épületek mellé. Pillanatnyilag a mozgalmi jelleget szeretnénk megerősíteni, tehát a most létező passzív közösséget valamilyen formán inspirálni kívánjuk” – fejtette ki a projektkoordinátor.
Elhangzott, hogy a projekt résztvevői nem tartják magukat műemlékvédőknek, hanem ezeket az épületeket funkcionális szempontból értékelik, de tény, hogy a kastélyok zöme valóban műemléki státusban van. Több esetben az adott térség legnagyobb épületei, így kihasználható terekről van szó.
A romos állapottól a teljesen funkcionálisig osztályozták a felkért építészek a szóban forgó kastélyokat, melyeknek minimum 15-20 százaléka annyira tönkrement már, hogy nem állítható vissza. „Ezekben az esetekben annyit tehetünk, hogy magát a romot konzerváljuk, táblákkal ellátjuk, hogy az egykori épület megtekinthetővé váljon, ami ma már nincsen ott” – magyarázta Farkas. Számtalan megoldás létezhet minden egyes épület esetében – véli Farkas András –, olyan ez, akár egy puzzle-játék, amely több elemből tevődik össze. „Négy szerepkört lehet különféle módon kombinálni: lehet egy szigorúan gazdasági, jövedelmet termelő feladata, emellett adott a kulturális érték, a helyi közösségépítő funkció, valamint a turisztikai attrakció jelleg is” – tárta fel a továbbgondolás és a tervezés szempontjait a fejlesztési szakértő.
Példaként felmerült a gyalui várkastély esete, itt Kolozsvár közelsége sokat nyom a latban, emellett nagy az épület, jelentős kerttel övezve, ráadásul előbb-utóbb egy autópálya is épül ott, ami előnyöket jelent a megközelítésben. „Kolozs megyeben huszonhét kastélyról tudunk, ahol Kolozsvár »hozhat még a konyhára«. Az izolált környezetben lévők megoldását is meg lehet találni, hiszen – éppen a turizmus szempontjából – ezekben az esetekben az elszigetelt jelleg teszi izgalmassá az épületeket” – magyarázta Farkas András.
Kétkedésének adott hangot Bánffy Farkas, a fugadi kastély tulajdonosa, aki, mint mondja, „beleszületett ebbe a helyzetbe” hiszen a kárpótlások idején kapta vissza az épületet a család. „Nem tudom elképzelni, hogy miként lehet a kastélyhelyzetet mozgalomba szervezni, hiszen minden egyes épület egy külön kérdés, nem hiszem, hogy általánosságban beszélhetünk róluk. Minden épületnek kell legyen egy szív-lélek gazdája, aki segít a megoldásokat megtalálni. S közben az is tény, a történelem rendje, hogy eltűnnek épületek. Be kell látnunk, a kastély luxus, az átlagembert aligha érdekli, hogy mi történik vele. A marketingen kívül nincs olyan stratégia, amit el tudok fogadni” – mondta el a kastélytulajdonos. Kitért arra a nemrégiben történt esetre, amikor Kutyfalván oly nagy vihar kerekedett, hogy a templom tornyát is lesöpörte. A katasztrófának akkora híre kelt az interneten, hogy rengeteg civil beállt a templom helyrehozatalába. „Száz méterre onnan található a Degenfeld-kastély, a vihar szintén levitte a cserepeinek a felét, de senkit nem érdekelt. Körülbelül ez az emberek hozzáállása a kastélyokhoz” – ismertette a tapasztalatait a nagy múltú nemesi család sarja.
Farkas András egyetértett azzal, hogy a hatszáz kastélyt és kúriát megtartani képtelen vállalkozás, de mint mondta, a konzerválás nem kerül sok pénzbe, ő ebben látja a közösség erejét meghatározónak.
A közönség soraiban is voltak olyanok, akiknek van saját tapasztalatuk a kastélyok megmentése és fejlesztése terén, és érintettként tudtak hozzászólni a vitához. „Szerencsésebb társadalmakban – mint például Anglia, ahol ezeket az épületeket nem vették el a tulajdonló családoktól – sem sikerül a műemlékeket karbantartani állami segítség nélkül. Több európai minta van arra, ahol az állam és a tulajdonos képes együttműködni, és ki tud találni olyan rendszereket, amikkel megőrizhetők az értékes épületek. Nyilván Erdélyben ez egy különös helyzet, mert az államnak nem érdeke megtartani ezeket az emlékeket, hiszen nem szimbolizálják a politikai rendszer szellemiségét. De ha egy ideális világot feltételezünk, akkor arra vannak minták, hogy hogyan lehet megőrizni ezeket, és olyan funkciókkal megtölteni, ami fenn tudja tartani hosszú távon őket” – mondta el Ugron Zsolna író, aki élete egy részét a zabolai Mikes-kastély rendbehozatalával töltötte.
A PONT Csoport Kastély Erdélyben projektjéről, fejlesztési stratégiáiról a www.kastelyerdelyben.ro weboldalon olvashat, és a szakszerű dokumentációval ellátott, erdélyi kastélyadatbázist is itt érheti el.
Szilléry Éva
Magyar Idők (Budapest)

Sajtóközlemény Orbán Viktor és Tőkés László megbeszéléséről
A XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Itthon Európában! című július 23-i délelőtti fórumát megelőzően Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke egy munkareggelin is találkozott.
Az EP-képviselő a sajtó érdeklődésére elmondta: „Az immár Tusványosként ismert rendezvény jó alkalom arra, hogy közösségbe vonja a honi és külhoni magyarság képviselőit. Erre sor került az idén is, amikor is a nemzet miniszterelnöke, Orbán Viktor 22-én este találkozott a külhoni magyarság főbb politikai pártjainak vezetőivel. Jómagamat az EMNT elnökeként másnap, szombaton reggel látott vendégül egy munkareggelin, amelyen részt vett Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke és Nagy János, a Miniszterelnöki Kabinetiroda államtitkára is. Áttekintettük az erdélyi magyarság helyzetét, a magyar nemzet- és külpolitika legfőbb problémáit. A megbeszélés során felvetődött az Európai Unió állapota, a migránsügy, a terrorveszély, mindazok a témák, amelyek manapság foglalkoztatják a magyarságot a Kárpát-medenceében és szerte a világban.” Tőkés László elmondta még, hogy megbeszélték az EMNT jelenére és jövőjére vonatkozó kérdéseket is, Orbán Viktor pedig elismeréssel nyugtázta a társadalmi szervezet által működtetett demokráciaközpontok munkáját, amely hozzájárult a határok fölötti nemzetegyesítés folyamatához tételesen ahhoz, hogy jelenleg már nyolcszázezren felüli azoknak a száma, akik a könnyített honosítás révén el- és visszanyerhették magyar állampolgárságukat. Köztük félmilliónyian erdélyiek, jelentős részük az EMNT segítségével vehetett részt a folyamatban. Európai és nemzetpolitikai vonatkozásban Orbán Viktor és Tőkés László egyetértettek abban eszmecseréjük során, hogy a közelgő kvótareferendum alkalmával az erdélyi szervezetek – amelyeknek tagjai és szimpatizánsai immár nagyrészt magyar állampolgárok is – saját ügyüknek kell tekintsék a migránsok kényszerbetelepítése elleni véleménynyilvánítást és nemzeti összefogást.
Tusnádfürdő, 2016. július 24.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
erdon.ro

Székelyföldtől Brüsszelig
Magyarország vállaljon védhatalmi státust a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében – ismételte meg szó szerint a három évvel korábban ugyancsak Tusnádfürdőn elhangzott felhívását Tőkés László szombaton. Szavai 2013-ban hisztérikus reakciót váltottak ki a román politikusokból, a Bukaresti pártok egymással versengtek a magyarellenes megnyilvánulásokban, végül Klaus Iohannis jelenlegi államelnök Tőkés László ezen szavaira hivatkozva fosztotta meg őt az 1989-es Temesvári forradalomban betöltött szerepéért megítélt állami kitüntetéstől.
Hogy mi lesz Bukarest reakciója ezúttal, nem tudjuk – tegnapig mintha visszafogottabb viszonyulást láttunk volna, de megeshet, csak a nyári hétvégének tudható be. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy nacionalista fröcsögés helyett a Bukaresti hatalomnak inkább állna érdekében valós párbeszédet kezdeményezni a Romániában élő magyar közösség vezetőivel, illetve a lehető legjobb kapcsolatokra törekedni a szomszédos Magyarországgal. Annál is inkább, mert mind komolyabb biztonságpolitikai kihívások érik Európa egészét, melyekre Románia egyedül – de más kelet-közép-európai állam sem! – nem tudhat megfelelő választ adni. A zűrzavaros időkben, amikor az ukrán válság, a migrációs krízis, a terrorveszély, de a Törökországban zajló események is komoly kockázatokat jelentenek, Bukarest alapvető érdeke az lenne, hogy a térségben levő államokkal közösen lépjen fel. Ezeket a kihívásokat részletezte szókimondó tusványosi előadásában Orbán Viktor magyar miniszterelnök is, akit a magyar ellenzéki pártok, a nyugati balliberális média és a Brüsszeli vezetők is oly gyakran bélyegeznek meg Európa-ellenességgel – vélhetően a legjobb védekezés a támadás elvét követve. Nem is igazán tudnak mihez kezdeni most a magyar miniszterelnöknek a közös európai hadsereg létrehozásáról szóló kijelentésével, az ügy melletti elkötelezettségével – ebbe ugyanis igen nehezen lehetne belemagyarázni, hogy a magyar miniszterelnök Európa ellensége, és kivezetné országát az EU-ból. Aligha véletlenül hangsúlyozta Németh Zsolt is, hogy a külhoni magyar vezetők a kvótareferendum ügyében megfogalmazott közös nyilatkozatban a kényszerbetelepítésre mondanak nemet, nem pedig Európára.
A magyar külpolitika egyik legnehezebb feladata ugyanis az, hogy meggyőzze a kontinens többi államát: Brüsszel bírálata, a határok védelme nem Európa elutasítását jelenti.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A migránsválság korában nehezebb lesz a kisebbségi érdekérvényesítés
Németh Zsolt szerint a migránsválság által megnyitott legújabb korszakban sokkal nehezebb lesz a kisebbségi érdekérvényesítés, mint korábban volt.
A magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke erről a Hitünkből értékek következnek című könyvének bemutatóján beszélt csütörtökön Tusnádfürdőn, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor (Tusványos) keretében. A kétkötetes mű Németh Zsolt 2002- 2014 közötti írásait, beszédeit tartalmazza, előszavában Orbán Viktor miniszterelnök méltatta Németh Zsolt hozzájárulását a magyar nemzetpolitikához.
A könyvbemutatón Németh Zsolt az "Európát maga alá temető migrációs őrület", az intolerancia európai megerősödése és az "erdélyi magyarság elnyomására felhasznált" terrorizmusellenes harcról említést téve állapította meg, hogy az új külpolitikai helyzetben nehezebb lesz a kisebbségi érdekérvényesítés.
A könyv címét magyarázva elmondta, lelkész édesapja magatartásmintája ma is mérce számára, és hozzátette: a könyvnek evangelizációs küldetést is szánt a politikán belül.
Martonyi János volt külügyminiszter arra a vitára utalva, hogy érték- vagy érdekelvűnek kell-e lennie a magyar külpolitikának, Németh Zsoltnak azt a gondolatát idézte, hogy az értékeknek koordinátarendszert kell adniuk az érdekek érvényesítéséhez. A volt miniszter elmondta: ha Magyarország gazdasági, katonai nagyhatalom lenne, akkor nem föltétlenül lenne szüksége az értékelvű külpolitikára, de a jelenlegi helyzetében csakis az értékekre hivatkozva tud érvelni a határon túli magyar közösségek autonómiaigénye mellett. Martonyi János szerint Németh Zsolt értékei nem változtak a hosszú együttműködésük során.
Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföldi megyék együttműködése
Megalakult a Székelyföldi Értéktár Bizottság
Megalakult a Székelyföldi Értéktár Bizottság a 27. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban a három Székelyföldi megye – Hargita, Kovászna és Maros – együttműködésével. Az idei helyhatósági választások eredményeit a három megye sikeres találkozásának, a munka kezdetének nevezte Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. Mint mondta: fontos az értékek feltárása, illetve a Székelyföldi megyéket összehangoló bizottság munkájának kezdete. A Székelyföldi Értéktár céljáról Tusnádfürdőn beszélgetett pénteken, július 22-én délután Borboly Csaba, Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Péter Ferenc, Maros megye Tanácsának elnöke és Zalai Mihály, a magyarországi Békés Megye Önkormányzatának elnöke.
Tamás Sándor úgy fogalmazott: új fejezet kezdődik a Székelyföldi együttműködésben azáltal, hogy az Erdélyi Értéktár mintájára megalakult a Székelyföldi Értéktár Bizottság.
Borboly Csaba a beszélgetésen felelevenítette a Székely termék mozgalom 2009-es kezdeteit. Mint mondta, "Magyarországon azután született meg a hungarikumtörvény, amely a kérdés továbbgondolását generálta nálunk is". 2012-ben a megalakult Hungarikum Bizottságba az RMDSZ – a MÁÉRT tagjaként – delegálta Márton Istvánt, Hargita Megye Tanácsa Vidékfejlesztési Egyesületének elnökét.
2013-ban megalakult a Hargita Megyei Értéktár Bizottság 15 taggal, amely hat szakterületen kezdte el az értékek feltárását: agrártermék és élelmiszer, természeti és épített örökség, kulturális örökség, egészség és életmód, ipari és műszaki megoldások, illetve sport és turizmus. "Jelenleg egy Európai Uniós projektnek köszönhetően, amelyben partner Hargita megye, 210 ezer eurót tudnak az értéktár fejlesztésére fordítani" – ismertette Borboly Csaba.
Hargita Megye Tanácsának elnöke hangsúlyozta: fontosnak tartják a magyarországi testvérmegyékkel való együttműködést, amelyért köszönetet mondott, hiszen a Székelyföldi Értéktár Bizottság megalakulása része a Békés megyével való közös pályázatnak.
Péter Ferenc szintén a közös munka fontosságát hangsúlyozta, főként Maros megyere nézve, ahol, mint mondta: még erősebb az asszimiláció, mint a másik két Székelyföldi megyében.
Zalai Mihály a Békés Megyei Értéktárat mutatta be a jelenlevőknek, illetve az értékek kapcsán elinduló építő jellegű viták fontosságát és tanító jellegét hangsúlyozta. Továbbá az értéktárnak közösségépítő és gazdaságfejlesztő jellege is van – tette hozzá.
A Székelyföldi megyék javaslatokat is tettek a Székelyföldi Értéktárba, a Hargita megyeiek a székelyderzsi unitárius templomot és a Csíkszeredai Mikó-várat javasolták.
A három megye 4-4 személyt nevezett ki a megalakult bizottságba, amelynek elnöke Szőcs Zsuzsa lett.
Népújság (Marosvásárhely)

Tusványos – Tőkés: a konfliktust is vállalnunk kell
Az autonómia és Magyarország védhatalmi státusának a fontosságáról beszélt Tőkés László Európai Parlamenti képviselő a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor (Tusványos) szombati, Orbán Viktor miniszterelnökkel közösen tartott fórumán.
Tőkés László néhány évvel ezelőtt épp Tusnádfürdőn javasolta, hogy Magyarország vállaljon védhatalmi státust az erdélyiek felett úgy, mint Ausztria Dél-Tirol felett, ami miatt megfosztották román állami kitüntetésétől – emlékeztet az MTI. A dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének a szakértőit idézve szombaton elmondta: Ausztria ma is védhatalmi státust gyakorol a dél-tiroli osztrákok fölött. Jelenleg zajlik a dél-tiroli autonómiastatútum felülvizsgálata, mely során ismét meghatározzák, hogy mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában – tette hozzá.
„Európai módra Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében" – jelentette ki Tőkés László, aki megköszönte a védelmet és a támogatást Orbán Viktornak.Tőkés László a 120 éve született Márton Áron erdélyi római katolikus püspök példázatával mondta el, hogy miért tartja fontosnak az autonómiát és a védelmet, a védhatalmi státuszt és az önrendelkezést. Kifejtette: Áron püspök egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek, a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb ő is rabsorsra jutott.
Márton Áront és társait idézte az autonómia alátámasztására is, akik a második világháború után létrejött erdélyi Magyar Népi Szövetség álláspontjával szembemenve memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához leszögezvén, hogy: „rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni”. Hozzátette: a mostani változott körülmények között az erdélyi magyarság nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszél.
„Nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben, egy olyan, tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, mely - meggyőződésünk szerint - egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését” – fogalmazott Tőkés. Hozzátette: ezen törekvés teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói.
Bibliai idézettel jelentette ki: Ne féljetek! Harcoljatok! „A politikailag korrektnek aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a gonosszal szemben nem gyakorolhatunk konfliktuskerülő magatartást, és kompromisszumot sem köthetünk vele, hanem csak egyet mondhatunk: távozz tőlem, sátán!” – hangoztatta Tőkés László Tusnádfürdőn tartott előadásában.
Krónika (Kolozsvár)

Orbán Tusnádfürdői munkareggelin egyeztetett Tőkéssel
Többek között az erdélyi magyarság helyzetét, a Magyar Nemzet- és külpolitika legfőbb problémáit tekintette át Orbán Viktor miniszterelnök és Tőkés László EMNT-elnök egy Tusnádfürdői munkareggeli keretében.
A 27. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Itthon Európában! Című, szombat délelőtti fórumát megelőzően Orbán Viktor miniszterelnök és Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke munkareggelin is találkozott. Az Európai Parlamenti képviselő vasárnapi közleményében úgy vélekedett, a Tusványosként ismert rendezvény jó alkalom arra, hogy közösségbe vonja a magyarországi és külhoni magyarság képviselőit.
Erre idén is sor került, Orbán Viktor kormányfő ugyanis július 22-én, pénteken este találkozott a külhoni magyarság főbb politikai pártjainak vezetőivel, Tőkést pedig másnap, szombaton reggel látta vendégül egy munkareggelin. Az EP-képviselő sajtóirodájának tájékoztatása szerint ezen részt vett Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke és Nagy János, a Miniszterelnöki Kabinetiroda államtitkára is.
„Áttekintettük az erdélyi magyarság helyzetét, a magyar nemzet- és külpolitika legfőbb problémáit. A megbeszélés során felvetődött az Európai Unió állapota, a migránsügy, a terrorveszély, mindazok a témák, amelyek manapság foglalkoztatják a magyarságot a Kárpát-medenceében és szerte a világban" – közölte Tőkés László. Hozzátette, megbeszélték az EMNT jelenére és jövőjére vonatkozó kérdéseket is, Orbán Viktor pedig elismeréssel nyugtázta a társadalmi szervezet által működtetett demokráciaközpontok munkáját, amely hozzájárult a határok fölötti nemzetegyesítés folyamatához, tételesen ahhoz, hogy jelenleg már nyolcszázezren felüli azoknak a száma, akik a könnyített honosítás révén el- és visszanyerhették magyar állampolgárságukat.
Az EP-képviselő közleménye szerint európai és nemzetpolitikai vonatkozásban Orbán Viktor és Tőkés László egyetértettek abban eszmecseréjük során, hogy a közelgő kvótareferendum alkalmával az erdélyi szervezetek – amelyeknek tagjai és szimpatizánsai immár nagyrészt magyar állampolgárok is – saját ügyüknek kell tekintsék a migránsok kényszerbetelepítése elleni véleménynyilvánítást és nemzeti összefogást.
Az RMDSZ által finanszírozott Maszol.ro hírportál a hétvégén arról írt, hogy az erdélyi magyar közösséget képviselő politikusok közül csak Kelemen Hunor szövetségi elnököt hívták meg arra a Tusnádfürdői vacsorára, amelyet Orbán Viktor miniszterelnök pénteken adott a Kárpát-medencei magyar szervezetek vezetőinek tiszteletére. A portál szerint Tőkés László „ezúttal is lemAradt a meghívottak listájáról".
Krónika (Kolozsvár)

Vacsora és reggeli
Bár a múlt héten immár 27. alkalommal lezajlott Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor panelbeszélgetésein a „klasszikus” erdélyi, romániai témákat látszólag háttérbe szorították a jelenleg Európát és a nagyvilágot foglalkoztató kérdések, biztosak lehetünk abban, hogy ilyen vagy olyan formában a kisebbségi és nemzetpolitikai ügyekről is bőven szó esett a Tusványoson.
Azon az újkori román demokráciával egyidős rendezvénysorozaton, amelynek stációit visszapörgetve nyilvánvalóvá válik az utókor számára, hogy adott esztendőben mi volt az aktuális beszédtéma az erdélyi, anyaországi, Kárpát-medencei magyarság körében, illetve a nemzetközi színtéren. Mindannyiszor különös várakozás előzte meg, hogy a magyarországi választások alkalmával mit üzen haza az Olt partjáról a Tusványosra rendszeresen ellátogató Orbán Viktor, vagy hogy éppen milyen stádiumban leledzik a Fidesz és az erdélyi magyar politikai alakulatok viszonya, illetve az utóbbiak esetében az egymással ápolt kapcsolata.
Jól emlékszünk például azokra az időkre, amikor a legnagyobb anyaországi politikai erőnek kifejezetten hűvös volt a viszonya az RMDSZ-szel, a szövetség számos politikusa, valamint médiaholdudvara versenyt futva ócsárolta a Fidesz és elnöke politikáját. Ennek azonban már vége, az RMDSZ jelenlegi elnöke és számos másodvonalbeli politikusa is kiváló kapcsolatokat ápol az anyaországi kormánypárttal, ehhez igazodva pedig a szövetség sajtója kéjjel, ujjongva kürtölte világgá a hétvégén, hogy a magyar kormányfő az erdélyi politikusok közül csak Kelemen Hunort hívta meg a Kárpát-medencei magyar szervetek vezetőivel elköltött Tusnádfürdői vacsorájára. Ami szerintük egyértelműen Tőkés László „kegyvesztettségének” a jele.
De hát a látszat nem mindig passzol a valósággal: később kiderült, Orbán szombaton munkareggeli keretében tanácskozott az EMNT elnökével, áttekintve az erdélyi magyarság helyzetét, a Magyar Nemzet- és külpolitika legfőbb problémáit. Aki tehát aggódott a magyar–magyar politikai kapcsolatok aktuális állapota miatt, az talán most megnyugodott, miután a magyar kormányfő este Kelemennel vacsorázott, reggel pedig Tőkéssel reggelizett. Lám, a valóság a legtöbbször nem is olyan bonyolult, mint azt egyesek sejtetni próbálják.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Álom az államban?
Magam is reménykedtem többször a Bálványosi, illetve a Tusnádfürdői Szabadegyetem hasznosságában. Ma is. Mire ezek a sorok megjelennek, talán már elhangzik sokadszor a felhívás és a kötelező reménytetés „az építő jellegű magyar–román barátságra”. Naponta föltehetném a kérdést, vajon fölkészültünk-e mi az újabb parlamenti választásokra, az azzal járó és már bejáratott totális, magyarság ellenes támadásokra minden fronton Romániában? Marosvásárhelyen ugyanis a román sajtó már napi adagokban küldözgeti mérgezett nyilait szanaszét. És hiszi, hiszi ám a vezérkar, hogy haszonnal. Most olvasom Gheorghe Giurgiu elvadult írását az autonómia gondolata, szerinte rémálma ellen (Cuvântul Liber, 2016. júl. 21.), melyben nem kisebbet állít, mint azt, hogy az autonómia a nemzeti államok ellen szól, Európában sehol nincs „állam az államban”, és az autonómia csak a magyar nacionalizmus álma a „szabad, független, egységes román nemzeti államban”, s mi több, alkotmányellenes. Nem sorolom.
Ám megütötte a fülünket az a mondat is, hogy „a 13 Aradi vértanúnak semmi köze a román történelemhez”. – Mondanám bizony az ötödik osztályos Déneskének, magyarázd meg, fiam, a bácsinak, mi köze… De inkább az Európai Unió belső törvényeire figyelmeztetném, na, nem Déneskét, mert ő tudja, mi közünk milliós rendekben nekünk a magyar autonómiákhoz szanaszét. Az se lenne közömbös hatású, ha a történelemgyurmázó, megélhetési, mezei történészecskéknek előadást tartana, mondjuk Sabin Gherman például vagy Lucian Boia.
Hát uraim és vezéreink, föl vagyunk-e készülve amúgy istenigazából a hasonló össztüzekre ezekben a Marosvásárhelyi, Tusnádfürdői Isonzókban? És Tusványoson és százfelé föl vagyunk-e készülve éjszakai mészárlásokra, olyanokra, amelyeknek elszenvedői és túlélői voltunk éppen száz évvel ezelőtt, 1916-ban? Vagy ahhoz a magyarmészárláshoz sincs semmi köze a román hatalomnak, oda és vissza? Van felelősség és fejetlenség. Van állítólag barátság és gyűlöletbeszéd. Utóbbinak már kortárs szobrai is vannak magyar tájakon, idegen anyagból összegyúrva. Nem rémítgetek, de jogom és kötelességem is bizony figyelmeztetni, számonkérőleg is akár. Küldetésem is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Remény Kis Emberei
Az István, a király Csíkszeredában
Érdekesnek ígérkező előadásnak ad otthont augusztus 20-án Csíkszereda, ahol a nemzeti ünnep alkalmából ismét bemutatják az István, a király rockoperát – ezúttal a Remény Kis Emberei szervezésében.
A Budapesti székhelyű nonprofit szervezet – teljes nevén Egyesület a Remény Kis Emberei Közösségért – célja a Kárpát- medencei gyermekotthonokban, illetve mélyszegénységben élő fiatalok felemelése, a társadalomba való integrálása, értékeik megmutatása és megerősítése. Munkájukat 2005-ben kezdték, amikor szentendrei fiatalok közreműködésével előadták az István, a király rockoperát. A jótékonysági előadás bevételét a Kárpátaljai Ferences Misszió javára ajánlották fel, majd Majnek Antal munkácsi püspök atya biztatására bemutatták a darabot 2006-ban Beregszászon, ahol a bevételt az épülő ráti gyermekotthonnak adományozták.
2006 adventjében egy 50 fős erdélyi és moldvai csapatot fogadtak egy hétre családoknál, ekkor a fiatalok a saját karácsonyi és újévi szokásaikat mutatták be az érdeklődőknek.
2007 óta minden nyáron megtartják a Szövetség az életért elnevezésű táborukat, melynek keretében a Kárpát-medencei magyar nehéz sorsú és gyermekotthonos fiatalokat látják vendégül egy hétre. 2007-ben az első tábort még a zetelaki víztározó partján szervezték, ahol pázmányos egyetemisták táboroztattak székely gyerekotthonos gyerekeket. 2008-ban Csobánkára tették át a tábor helyszínét, és folyamatosan kibővítették a gyerekek körét Kárpátalja, Vajdaság, Felvidék és az anyaország felé, és a táboroztatók száma is lényegesen megnőtt. 2012-ben bővítették tevékenységi körüket egy fesztivállal, mely kiváló bemutatkozási lehetőséget nyújtott a gyerekeknek. Ezt a fesztivált 2013-ban is megszervezték. A színvonalas zsűri – Lackfi János, Harcsa Veronika, Malek Andrea és Baricz Gergő – építő kritikáival rengeteget emelt a gyerekeken. Az egységben nagy erő rejlik, ezért 2014-ben egy közös szereplésre hívták a rájuk bízottakat, és előadták az István, a király rockoperát a Petőfi Csarnokban 200 fiatal szereplésével. Az előadást 2015-ben a vajdasági Csantavéren is megismételték. Az évek során egyre tágították kapcsolatrendszerüket, így mára már várnak gyerekeket a Vajdaságból (Csantavér, Óbecse, Drea, Hajdújárás), Erdélyből (Csíkszereda, Csíksomlyó, Gyergyószentmiklós, Csíkszentsimon, Csíkszentkirály, Tusnádfürdő, Szentegyháza), a Gyimesekből (Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, Gyimesbükk), Moldvából (Bákó, Lujzikalagor, Csíkfalu, Rekecsin, Lészped, Magyarfalu), Kárpátaljáról (Rát, Szürte, Téglás, Csap, Beregszász) és az anyaországból (Berettyóújfalu és térsége, Pilis, Budapest, Szentendre, Solymár, Pilisvörösvár és környéke). Mára éves szinten 9 rendezvényük van, közel 1000 rászoruló gyermekkel és fiatallal vannak folyamatosan kapcsolatban. Az évek során kb. 2000 önkéntes segítette munkájukat.
A híres magyar rockoperát Csíkszeredában idén is mintegy 200 nehéz sorsú amatőr gyermek adja elő profi módon, akik Kárpátaljáról, Csángóföldről, Erdélyből, Vajdaságból és az anyaországból fogtak össze, hogy egységet alkotva megmutathassák az értékeiket. A bemutatóra augusztus 20-án este fél kilenc órakor kerül sor, a részletekre visszatérünk.
(Knb.)
Népújság (Marosvásárhely)

Orbán Viktor: Európában alapvető változások szükségesek
A kormányfő szerint elit- és demokráciaválság van a nyugati világban
Európa jelenlegi politikai vezetése megbukott, az európai biztonság helyreállításához alapvető változásokra van szükség – hangoztatta Orbán Viktor szombaton Tusnádfürdőn, a 27. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján tartott előadásában.
A magyar miniszterelnök kifejtette: a bevándorlási válság, terrortámadások, a brit kilépés közepette Európában napról napra nő a félelem. Szerinte ahhoz, hogy ez az érzés eltűnjön, az unióban minden kezdeményezést, amely hatásköröket akar elvonni a nemzetállamoktól, meg kell állítani. Egy európai hadsereg létrehozását is szorgalmazta, illetve megjegyezte, azon is dolgoznak, hogy legyen a V4-eknek közös hadserege. Az őszi kvótareferendumról azt mondta: aki nem megy el, a többiekre bízza a döntést. A baloldali magyarországi pártok a miniszterelnök beszédét unióellenesnek ítélték, a Jobbik pedig úgy látja: Orbán Viktor is az elit része, mely most szerinte megbukott.
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés László tusványosi beszéde
A XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Itthon Európában! című július 23-i délelőtti fórumán Németh Zsolt moderátori bevezetője után Tőkés László EMNT-elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök beszéde hangzott el. Az EP-képviselő Voltunk, vagyunk, leszünk mottójú felszólalása alább olvasható.
A délvidéki Kishegyes, a felvidéki Martos és a kárpátaljai Felsőszinevér nyomán Tusnádfürdő!
A szervezők: a Pro Minoritate Alapítvány és a Magyar Ifjúsági Tanács kiemelt partnereként, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében sok szeretettel és tisztelettel köszöntöm a XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Részvevőit itt, Tusnádfürdőn, a Székely Autonómia szállásterületén.
A Nemzeti Összetartozás szellemében és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének keretében külön is üdvözlöm Mindazokat, akik határon innen és túl, a határok fölötti nemzetegyesítés jegyében, az utóbbi hat esztendőben, az újrahonosítási törvénynek köszönhetően válhattak újból egymás polgártársaivá!
Ugyanakkor engedjék meg, hogy bevezetésképpen Mindnyájunk nevében együttérzésünket és részvétünket fejezzem ki Franciaország népe és a gyászoló Hozzátartozók iránt a páratlanul kegyetlen nizzai terrorcselekmény miatt, mely az előző, hasonló merényletekkel, vagy a tegnap esti eszelős müncheni merénylettel együtt egész európai kultúránk elleni életveszélyes fenyegetést jelent.
Nem utolsó sorban sok szeretettel köszöntöm körünkben a Nemzet miniszterelnökét, őszinte köszönetünket és elismerésünket fejezve ki iránta azért a nemzet- és európai politikai szolgálatáért, amelyet Kárpát-medencei magyarságunk és – meggyőződésem szerint – egész kontinensünk, illetve kelet-közép-európai térségünk védelmében és javára folytat.
Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében.”
Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez:
– „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött?
– „Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára” – hangzott a válasz. Munkatársa pedig így folytatta:
– „… zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában.”
Két Európai Uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, melyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését.
Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat!
Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében.
Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács, országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba.
Ezért élt, halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma memento gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia.
Köszönetet mondok azért, hogy már az Alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómia-törekvéseinek előmozdítása érdekében.
Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében:
A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében (1946-2016 = 70 éve)
Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének”, akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen Ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb ő is rabsorsra jutott. Nem utolsó sorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságunk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek.
Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunista-barát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli PC/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés”; óvtak „a nemzetközi reakció” háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége” mellett.
Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának”, „önkéntes magyar Trianonnak” minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát”, mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét.”
Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak.” Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi” politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek”, hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a Magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, melyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni.”
Az 1946. június 11-i, csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, mely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújárók népének biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk…. Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot.”
Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok” elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra. Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal” vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben, egy olyan, tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, mely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói.
A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, szervezeteinek, pártjainak és szövetségeinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták.
Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!” – mondotta volt Áron püspök. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs- és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi előjárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcíműk, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására.”
B. Nehémiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre
Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehémiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadiparancsát” intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!” (Neh 4,14)
Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc” (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik” iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe.
Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az Ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének” nevezett „politizáláson” kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink” népe, hazánk családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári Táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön, hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, Székelyföldön, Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura-mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen – hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké…?!
Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk – azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélybe forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon, egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében.
„Ne féljetek! Harcoljatok!” – hangzik Nehémiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogy Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra.
Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek” aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról” – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást”, és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk: „Távozz tőlem, Sátán!”
Az idei Tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet és a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket” és kihívásokat, melyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket.
Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
itthon.ma//erdelyorszag

Vagyunk, és nem félünk (Emlékezés a Szent Anna-tónál)
Közel félszázan gyűltek össze tegnap, Anna napján a Szent Anna-tó melletti kápolnánál a 35 évvel ezelőtt történt hatalomellenes megmozdulás évfordulóján. A szervezők Bedő Zoltán és Fazakas Zoltán, valamint az alkalomra Magyarországról érkezett volt résztvevő, Miklós Árpád matematikatanár visszaemlékeztek a hajdani eseményekre.
Bedő Zoltán fontosnak tartja az évenkénti megemlékezést – ez volt a hatodik –, mert a második világháború után akkor, 1981. július 25-én történt meg először, hogy az erdélyi magyarság nyilvánosan kiállt jogaiért, és az esemény után több száz személyt meghurcoltak, sokakat elbocsátottak az egyetemről, és emberi áldozatokat is követelt a megtorlás. Bedő Zoltán hangsúlyozta, nemcsak a nemzeti elnyomás, hanem a kommunizmus ellen is felemelték szavukat. Ha akkor meg tudták mutatni, hogy nem félnek, most, amikor nem dúl a diktatúra, még inkább jelezni kell a jogtipró hatalomnak, hogy vagyunk, és nem félünk. Bedő Zoltán elmesélte, 1980-ra az erdélyi magyarság puszta léte került veszélybe. Egy négyzetcentiméternyi piros-fehér-zöld zászlóért az embert meghurcolták, volt, akit el is tüntettek. Többedmagával Kolozsvári egyetemistaként szervezkedett, voltak ott Gyulafehérváriak, Nagyenyediek, Marosvásárhelyiek is. Utóbbiak szerezték be az óriási magyar zászlót, amit aztán 1981. július 25-én, Anna-nap előtti délután kitűztek a Szent Anna-tó fölötti sátortábornál a Tusnádfürdő felőli oldalba. Azért választották ezt a helyet és időpontot, mert tudták, hogy hagyomány szerint sokan lesznek ott, s az esetnek nagy visszhangja lesz, amit nem tudnak eltussolni. A zászló körül szónoklatok hangzottak el és énekeltek, többek között revizionista nótákat is. Sötétedés után valaki kitalálta, hogy vonuljanak a Szent Anna-kápolnához, ez már nem volt benne a tervben, jegyezte meg Bedő. A Miskolcról érkezett Miklós Árpád elmesélte, ő tulajdonképpen azért jött akkor, hogy a székely testvéreknek elmondja, nincsenek egyedül. Egy tábortűz körül szalonnát sütöttek, bort ittak, és revíziós dalokat énekeltek. Egyszer csak azt vette észre, nagyon sok ember gyűlt oda egy nagy magyar zászlóval. Közösen elénekelték a magyar himnuszt, a Szózatot és a székely himnuszt. Ennek hatására az egész tábor oda gyűlt, több százan. Valaki azt mondta, gyerünk le a kápolnához. Akkor mindenki levonult a zászlót követve. Többek között azt énekelték lefelé menet: „Ez a vonat most van indulóban, a belseje fel van virágozva, a zászlaja piros-fehér-zöld, vissza Erdélyt, mert az magyar föld.” Kérdezte a székely testvéreket, nem lesz ebből baj, azt válaszolták, sötétben nem mernek ekkora tömeggel szembeszállni, esetleg másnap.
Fazakas Zoltán elmesélte, kezdetben passzív résztvevő volt, frissen érettségiztek, és az osztály szokás szerint kiment a tóhoz. Fürdés után mentek felfelé, s akkor találkoztak a szembe jövő zászlós menettel, melyhez csatlakoztak, s így kerültek az első vonalba.
Miklós Árpád elmondta, amikor kiértek a kápolnához, egy Marosvásárhelyi frissen érettségizett fiatalember szólította a tömeget: Magyar testvéreim, boruljunk le, és imádkozzunk. Aki ott volt, letérdelt. A diák mondta: Adjad Istenünk, hogy újra eggyé legyünk, hogy útlevél nélkül mehessünk Budapestre, és útlevéllel Bukarestbe. Ennek hatására fellelkesültek, őt is elkapta a hév, felugrott egy magaslatra, s elszavalta Kárpáti Piroska Üzenet Erdélyből című költeményét: „Üzent az Olt, Maros, Szamos, / Minden hullámuk vértől zavaros, / Halljátok, ott túl a Tiszán, / Mit zúg a szél a Hargitán? / Mit visszhangoznak a Csíki hegyek, / Erdély hegyein sűrű fellegek? (…) Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk! / Halott vitézek lelke jár velünk. / Előttünk száll az ős Turul-madár, / Nem is lesz gát, és nem lesz akadály! (…) S végezetül, ha ez sem lesz elég, / A föld megindul, a mennybolt leszakad, / De Erdély földje csak magyar mArad!” Ez nagy sikert aratott. Bedő Zoltán kiegészítette: egy Sepsiszentgyörgyi alpinista kitűzte a magyar zászlót a romos kápolnatoronyba. Beszédek következtek, volt, aki a toronyból, más lentről szólt. Ilyen élményben nem volt része az életben, pedig 1989-ben is ott volt a sűrűjében, az első vonalban, jegyezte meg.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Püspökháború, a múlt árnyaival
Egyszerű történet: ősszel püspököt választanak a Királyhágómellék reformátusai, s Tőkés Lászlót nem tenné boldoggá, ha az utódját, Csűry Istvánt újraválasztanák. Csűry népszerű, elfogadott, Tőkés viszont nem egyértelmű bizonyítékokat lobogtat egykori helyettese állítólagos besúgói múltjáról. Szűcs László helyzetértékelése.
Transzilván kremlinológusok azt valószínűsítették, Tusványos szombatján Orbán Viktor valami apró jelét adja majd annak, hogy nincs ínyére Tőkés László akciózása a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Csűry István ellen, akit szeretne megfosztani attól, hogy az őszi püspökválasztáson újabb mandátumot szerezzen. Csűry megbocsáthatatlan bűne, hogy jó viszonyt ápol az RMDSZ-szel.
Tőkés időről-időre olyan dokumentumokat hoz nyilvánosságra, azokat értelmező közlemények csatolmányaiként, amelyek szerinte azt bizonyítják, hogy Csűry a nyolcvanas években, szalárdi lelkipásztorkodása idején paptársairól jelentéseket fogalmazott a Szekuritáténak. Az eddig ismertté vált iratok alapján ez a vád nem bizonyított, csupán egy lehetőség. Igen, az is benne lehet a pakliban, hogy a Kiss és/vagy Chis Gheza fedőnevű besúgó azonos a mai püspökkel. Csakhogy a lehetőség még nem bizonyíték. És ha ezt Tőkés László magától nem tudná, a Csűry püspök ellehetetlenítésében segédkező levéltári kutató ezt megmondhatta volna neki. (Apropó, levéltár, az eddig publikált iratok számozása alapján csak szemelvényeket láthatunk egy vaskosabb dossziéból, tehát a teljes képre nincs rálátásunk. Viszont az egyik kézzel írt jelentést maga Chiș Gheza írja alá, úgy gondolom, nem nagy ügy megállapítani, hogy a szöveg kinek a kézírása, s kinek nem...)
S hogy miért éppen Tusnádfürdőn várták egyesek, hogy a színpadon – a kockás ingében a pedagógusokkal szolidan szolidarizáló – Orbán tíz centivel távolabb tolja a székét az EP-képviselőtől? A válasz egyszerű, azon a héten kormányának egy tagja félreérthetetlenül kiállt Csűry mellett. Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár kifejezetten azért utazott Nagyváradra, hogy az új református püspöki palotában Csűryvel közösen tartott sajtótájékoztatón egyértelművé téve: utóbbi továbbra is élvezi Budapest bizalmát. Igaz, Soltész újságírói unszolásra sem tett Váradon bíráló utalást Tőkés személyére, magyarán a támadásoktól megvédik a püspököt, de a támadótól nem.
Bezzeg az EP-képviselő értékelése szerint csupán annyi történt, hogy a szegény államtitkárt Csűry püspök fondorlatosan belerángatta a maga dicstelen ügyébe. A barátom barátja az ellenségem, ugye.
Egyfajta kettős játék Tusnádfürdőn is zajlott: a volt püspöknek, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének ugyan nem jutott teríték a péntek esti, Orbán plusz Kárpát-medencei magyar vezetők vacsorán, ám vigasztalódhatott, másnap reggel szabadtéri munkareggelit költhetett el (nyolcszemközt) a miniszterelnökkel. (A napindító étkezést megörökítő, Orbán Viktor Facebook-oldalán megtekinthető fotó olyan, mintha titkon egy medvebundába bújt paparazzo készítette volna.)
Nem tudhatom, hogy a tusnádi munkareggelin, az omlett és a narancslé között úgy mellékesen, mondjuk a kvótanépszavazás farvizén szóba került-e a püspökháború. Ha igen, a kormányfő normális esetben annyit tanácsolhatott: „Kedves László, ha van minden kétséget eloszlató bizonyítékod, állj elő vele, ha viszont nincs, akkor szállj le kérlek erről a témáról, s törődj inkább a magad dolgával, vagy az autonómiával.” Hogy nem ez hangzott el, vagy hiába hangzott el, erre enged következtetni a legújabb, a Soltész-látogatáson háborgó, kéz- és gépírásos besúgói jelentésekkel ismét megspékelt nyilatkozat. Amire nyilván jön majd válasz, amit rekontráz egy-két újabb jelentés, kegyelem és békétlenség. Semmi új, semmi meglepő, kilencven óta szokva van már ehhez az istenadta nyáj.
erdelyiriport.ro

Székelyföldre száműznék Schiffert Tusványos miatt
Magyarországi balliberális véleményformálók össztüzébe került a Lehet Más a Politika (LMP), miután Szél Bernadett egyedüli ellenzéki politikusként részt vett az általuk FIDESZes rendezvénynek nevezett 27. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen Tusnádfürdőn.
A Magyar Nemzet napilap csütörtöki cikke szerint a fő kritika az volt, hogy a zöldpárt társelnöke egy tusványosi vitában arról beszélt az október 2-ára kitűzött kvótaellenes népszavazás kapcsán, hogy a migráció és a bevándorlás mindig is nemzeti hatáskörbe tartozott, a válasz tehát az urna előtt a nem. Ezzel pedig ugyanarra az álláspontra helyezkedett, mint a Budapesti kormány, illetve a Jobbik. Tamás Gáspár Miklós – Kolozsvári származású – filozófus például úgy fogalmazott: a párt kiállította magáról azt a bizonyítványt, „amely után az összes többi gesztusai és akciói nem számítanak".
A lap szerint nemcsak Szél Bernadettet, hanem a párt emblematikus arcát, a társelnöki posztról nemrég leköszönt Schiffer Andrást is bírálták, miután a Kárpát-medence legnagyobb szabású ifjúsági fesztiváljának nevezte a Blványosi Szabadegyetemet és Diáktábort, és egyértelművé tette: ő már háromszor ott volt Tusványoson, sajnálja, hogy idén nem ment el, de jövőre újra ott lesz. Facebook-oldalán például valaki úgy kommentálta Schiffer kijelentését, hogy „menjen. Vissza se jöjjön". Az LMP korábbi vezetője erre úgy reagált: „Eddig mindig csak Izraelbe küldtek el, most Székelyföld debütál."
Schiffer reagált a Quimby együttes fellépésével kapcsolatos balhéra is, leszögezve: szerinte egyáltalán nincs miért magyarázkodnia a zenekarnak. Mint arról beszámoltunk, az alternatív rockot játszó banda rajongóinak egy része felháborodott a Quimby tusványosi fellépése miatt, szerintük hiba volt, hogy az utóbbi időben a dalaiban a jelenlegi rendszert bíráló együttes színpadra lépett „Orbán Viktor házi rendezvényén".
Mások viszont védelmükbe vették a Quimbyt, felhívva a figyelmet a politika és a zene szétválasztásának fontosságára. Sokak szerint tévednek, akik a saját politikai nézeteik miatt bírálnak egy zenekart, arról nem beszélve, hogy a Tusványos az egyik legjobb koncerthelyszín, minden zenész álma, hogy ilyen fantasztikus helyen lépjen fel legalább egyszer az életében.
A botrányra a Quimby közleményben reagált közösségi oldalán. „A zenekar egy zenei fesztiválra utazott Erdélybe, hogy nagy szívvel muzsikáljon az ott élő magyar embereknek. A napközbeni politikai programoktól elhatárolódunk. Cefetül rühelljük, ha bárki is a saját politikai meggyőződésének erősítésére használja a bandát. A közönség este 10 után a miénk" – áll többek között a banda állásfoglalásában.
Krónika (Kolozsvár)

Fejlesztené Budapest a határon túli agrárkapcsolatokat
Kiemelt feladatként kezeli a magyar agrártárca a határon túli agrárkapcsolatok fejlesztését – jelentette ki Nagy István, a Földművelésügyi Minisztérium parlamenti államtitkára a 27. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban, Tusnádfürdőn tartott előadásán.
Mint mondta, a szaktárca 2015-ben 45 millió forinttal támogatta a határon túli partnerszervezetek által megvalósított főbb programokat. Ez az összeg idén több mint duplájára, 100 millió forintra emelkedett – emlékeztetett az államtitkár.
Felidézte, hogy a Kárpát-medencei magyarság egységes jövőjének építése érdekében az agrártárca 2012-től kezdte kiépíteni külhoni agrárkapcsolatait. Kiemelte: a tárca támogatta a határon túli magyar agrárszervezetek létrehozását a Felvidék, Muravidék, Horvátország, Partium és Erdély területén. A minisztérium által kiépített kapcsolatrendszeren keresztül a magyar mezőgazdasági minisztérium segíti a határon túl élő magyar gazdák problémáinak megoldását. A Kárpát-medencei léptékű agrárfejlesztésnek, a vidéki térségek felemelkedésének, a szülőföldön való mAradásnak az agrárium, a vidékfejlesztés a jövőben meghatározó területe kell hogy legyen – hangsúlyozta Nagy István.
Rámutatott: a határon túli magyarság mintegy 70 százaléka él vidéken, és ennek közel egyharmada teljes egészében vagy részben mezőgazdasági tevékenységet folytat, és tartja el ebből a családját. Nagy István kitért arra is, hogy Magyarországon még ebben az évben tárgyalások kezdődhetnek az élelmiszertermelők és kereskedők között egy kiegyensúlyozottabb erőviszonyokat teremtő megállapodás érdekében, hogy ne mindig a termelő kerüljön kényszerhelyzetbe.
Nagy István a tejtermelők és a meggytermesztők tavalyi példájával támasztotta alá a megállapodás fontosságát és emlékeztetett arra, hogy a kereskedelem jóval magasabb áron értékesítette az árut, mint amennyiért átvette a gazdáktól, a termelők viszont sokszor önköltségi áron, illetve az alatt kényszerülnek eladásra. Hasonló a helyzet egyébként Romániában is, ahol a tejfeldolgozók jelenleg 50 baniért vesznek át egy liter tejet az állattenyésztőktől, míg a nagyáruházak polcain átlagban 5 lejért lehet megkapni.
kronika.ro

A KJI aktív volt az idei Tusványoson is
A Budapesti székhelyű Kisebbségi Jogvédő Intézet idén is ott volt a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen. A KJI abból a célból jött létre 2012-ben, hogy hozzájáruljon a határon túli magyarság jogvédelmének erősítéséhez, az e területen kiemelkedő szerepet játszó személyek és szervezetek támogatásához.
Csóti György igazgató – volt országgyűlési képviselő és horvátországi nagykövet – a „Kisebbségi jogvédelem a gyakorlatban, mit tehetnek a civil szervezetek és az ügyvédek” című Tusnádfürdői panelbeszélgetés felvezetőjében megállapított: a külhoni magyarság autonómia törekvéseit nem kísérte siker az elmúlt negyedszázadban. Noha változatlanul a tényleges és teljes körű autonómia az elszakított nemzetrészek fennmAradásának egyetlen reális biztosítéka, miközben ijesztően csökken a szülőföldön mAradók száma.
Ebből kiindulva az autonómiáért folytatott további küzdelem mellett a megélhetésre és a jogbiztonságra kell a hangsúlyt helyezni. Ez utóbbiban kíván meghatározó szerepet betölteni a KJI. A panelbeszélgetésben a KJI négy közvetlen partnere és egy anyanyelv-használati jogokért küzdő civil szervezet vezetője vett részt. Zsigmond József, az erdélyi Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat ügyvezetője megállapította, a megnyugtató megoldás az lenne, ha a magyarok lakta területeken anyanyelvünk is hivatalossá válna. Szigeti Enikő, a Marosvásárhelyi székhelyű Civil Elkötelezettség Mozgalom igazgatója ismertette kétnyelvűségért folytatott harcukat, különös tekintettel az utcanévtáblákra és a közintézményekben használt (pontosabban hiányzó) feliratokra. Bírálta az RMDSZ kishitű politizálását. Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke helytelenítette azt a félelemből eredő megalkuvó nézetet, miszerint nem kell a sok per. Az EMNT kiveszi részét a konkrét peres ügyekben és az állandó jogsegély szolgálati helyek fenntartásában is.
Őry Péter, a felvidéki Pro Civis Polgári Társulás elnöke beszámolt küzdelmükről, melyet a magyar nyelv közigazgatásban való használatáért folytatni. Kiemelte, hogy minimális célkitűzés a meglévő törvényekben biztosított jogok érvényesítése. Menyhárt Gabriella, egy sokoldalú jogvédő tevékenységet folytató Nagyváradi ügyvédnő saját tapasztalatából kiindulva figyelmeztetett, a perekben nem szabad nacionalista felhangú megfogalmazásokat használni, mert az többszörösen visszaüt.
Egy másik, a „Kisebbségi jogok érvényesülése a Kárpát-medenceében 2016-ban” című panelben az intézet igazgatója mellett a négy nagy régió politikai vezetői kaptak szót. Bevezetőként Csóti György áttekintette, hogyan állnak az őshonos magyarság kollektív jogai Trianon után 96 évvel. A Benes-dekrétumok sújtotta Felvidéken brutálisan diszkriminatív a szlovák kisebbségpolitika. A gyenge nyelvhasználati jogok betartása sem biztosított. Kárpátalján megélhetési gondok és háborús helyzet sújtja a magyarokat. Kisebbségi jogaik tekintetében kiszolgáltatottak az ukrán-orosz konfliktusnak. Erdélyben kétszínű, hazug, szemfényvesztő a román kisebbségpolitika. Ha az állampolgárok például élni próbálnak az elég jónak mondható nyelvtörvénnyel, megtorlásokra számíthatnak. Vajdaságban ígéretes a helyzet, a kulturális autonómia csírái megjelentek, melyek Szerbia EU-s csatlakozási törekvésének fényében kezelendők. Míg az előző négy régióban a magyarok az alkotmányba foglaltan csak másodrendű állampolgárok, Horvátországban és Szlovéniában a tízezres nagyságrendű nemzettársaink államalkotó tényezők. Gond azért itt is van, de ezek kezelhetők. Ausztriában még nemzeti kisebbségnek sem ismerik el a kis létszámú magyarokat, horvátokat és szlovéneket, de ott legalább jólétben és demokráciában élnek hosszú évtizedek óta. A rendszerváltoztatások óta eltelt 26 esztendő nem hozott megoldást a magyarság számára. Megfélemlítés, kiábrándultság, drasztikus fogyás lett az osztályrészünk. Ennek alapján kimondhatjuk: létezik egy megoldatlan magyar ügy Európában.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Demokrata Szövetség elnöke szerint rajtunk múlik minden, elsősorban helyben kell a megoldást keresni. A Vajdaságban soha nem látott jó helyzetben vannak a magyarok – legalább is szerinte. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség a mindenkori magyar kormány hathatós támogatására. A jelenlegi kormánnyal való együttműködést kitűnőnek találta. A Székely Nemzeti Tanácsot Dabis Attila külügyi megbízott képviselte, aki bemutatta a szervezet évtizedes harcát az autonómiáért. Hangsúlyozta, a román hatalom olyan megfélemlítési gyakorlatot folytat, ami nagymértékben csökkenti az őshonos lakosság hitét az eredményes küzdelemben. Darcsi Karolina titkár a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség küldötteként sajnálattal állapította meg, hogy Ukrajna még mindig nem jogállam. Ezen túlmenően kettős mércével mérik a kisebbségi jogokat. Amit időnként az oroszok megkapnak, azt a magyarok soha. Itt is van egy valamire való nyelvtörvény, de itt sem tartják be. Menyhárt József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának frissen megválasztott elnöke elsősorban a magyar népesség fogyásáról és kiábrándultságáról számolt be. A közösség érdekérvényesítő képességét csökkenti, ellehetetleníti a politikai megosztottság.
Összefoglalójában a KJI igazgatója leszögezte, kétszintű harcot kell folytatni. Miközben töretlenül küzdünk a tényleges és teljes körű autonómiáért, fel kell lépni minden eszközzel a meglévő, bár gyenge, de létező, belső kisebbségi jogok és az adott állam által aláírt, elfogadott nemzetközi ajánlások betartásáért. A sikerhez alapvetően szükséges az egyes közösségek elszánt akarata, áldozatvállalása, széleskörű összefogása és adekvát külső segítség. Politikai vezérelv: minden magyar felelős minden magyarért. Üzenet a Magyarországgal szomszédos államok és az Európai Unió politikai vezetőihez: Közép-Európában csak akkor lesz társadalmi béke, politikai stabilitás és gazdasági prosperitás, ha megoldást nyert a kisebbségi sorsba kényszerített őshonos magyar nemzeti közösségek sorsa is.
itthon.ma//karpatmedence

Bemutatják a képeslapos könyvet
Csütörtökön délután 6 órától, a Csíkszeredai Városnapok keretében, a Csíkszeredai polgármesteri hivatal gyűléstermében mutatják be Erőss Vilmos Mesélő régi csíki képeslapok című kötetét. A kötetben a szerző értékes gyűjteményéből 242 csíki képeslap kapott helyet, 24 esetében az érdekesnek tűnő címzési oldalt is bemutatja.
– Keveset tud önről az olvasó, írásai alapján helytörténészként ismerjük. Mióta gyűjti a képeslapokat?
– Csíkszeredában születtem 1950. június 30-án. Középiskolai tanulmányaimat 1961–1969 között a Csíkszeredai (mai Márton Áron) gimnáziumban végeztem, itt érettségiztem. 1971-ben végeztem el az építészeti technikumot, és még abban az évben a Hargita megyei Tervezőhivatalnál kaptam munkahelyet. Szabadidőmben előbb bélyeggyűjtéssel foglalkoztam, 1986-ban rájöttem, hogy Csíkszeredai képeslapokat érdemes gyűjteni. Előbb Hargita megyei településekről, de pénzügyi okokból később csak csíki vonatkozású képeslapokat vásároltam.
– Több sorozata jelent meg a Csíki Hírlapban. Milyen visszajelzéseket kapott?
– Hasznos volt bemutatni a Csíki Hírlapban a régi képeslapokat. Számos visszajelzést kaptam. Íme, egy példa. A lap 2013. június 12-ei számában jelent meg a Főúti villák című cikk, és nem sokkal később egyik volt munkatársam, Ferencz Imre felhívta a figyelmemet, hogy a cikkben szereplő villa tulajdonosa nem Gaál Endre, hanem Gaál Elek volt. A tábla feliratán csak GAÁL E. szerepelt. Megmutatta a Gaál Elek csíkpálfalvi plébános villájával kapcsolatos dokumentumokat, meglepetésemre ott láttam egy Tusnádfürdő központjáról készült kataszteri térképmásolatot, helyrajzi számokkal. Bár a Csíkszeredai kataszteri hivatalnál átnéztem két kötetnyi tusnádi kataszteri térképet, ez a Tusnádfürdői térkép nem volt közöttük. Elkértem, lemásoltam, és ez könnyítette a kutatói munkámat.
– Hogyan lett könyv a képeslapokból, illetve a hozzájuk fűződő kis történetekből?
– Rég tervezem az évek során általam felvásárolt képeslapok kiadását, közkinccsé tételét. Tavaly az egyik barátommal érdeklődni mentem a megyei tanácshoz, ahol furcsa választ kaptunk, ezért más megoldást kerestünk. Próbáltam magyarországi támogatást szerezni, de olvastam a Krónika május 5-ei számában megjelent Egyelőre nincs több pénz a Nemzeti Kulturális Alapnál (NKA) című cikket, melyből megtudtam, hogy 9 ezerről 13 ezerre nőtt az NKA címére érkezett pályázatok száma. Benevezési díjat is kell fizetni, ezért erről lemondtam. Május végén tudomást szereztem arról, hogy a megyei tanács már szeptember 25-én továbbküldte a kérésemet a Hargita Kiadóhoz, ahonnan, sajnos, a mai napig nem válaszoltak. Utolsó tervem az volt, megkérem a Tipographic nyomdát, készítsen egy mesterpéldányt. Hamarosan elkészült, és megmutattam a barátaimnak. Listára került a megrendelők neve, és a nyomda vezetősége elrendelte 500 példány kinyomását. Június végére elkészültek a könyvek. Július elsején üzenetet adtam fel a világhálóra az alábbi szöveggel: „Tegnap, születésnapomra, készen lettek a könyvek. Mától szétosztom”. Óriási siker lett, rövid idő alatt szinte az egész elkelt, de félretettem 50 kötetet a könyvbemutatóra. Minden jó, ha a vége jó – tartja a közmondás. A Hargita Kiadó helyett én nevetek, mert támogatás nélkül megjelentek a könyvek.
– Nem olcsó mulatság régi képeslapokat vásárolni. Megérte?
– Valóban nem olcsó. Fizetésem, illetve ma a nyugdíjam egy részét erre költöttem, költöm. Egy példa: a 216-os számú képeslapért ötven eurót kért egy Râmnicu Vâlcea-i eladó. A könyv borítójára került szép Tusnádfürdői képeslap még ennél is drágább volt. Elmondhatom, a Csíkban megjelent könyvek közül a képeslapos könyv megjelenéséért én fizettem saját zsebemből a legtöbbet. A siker titka, hogy a könyveket sikerült eladni, szerintem abban rejlik, hogy pazar a nyomdai kivitelezés, és sok olyan kép van benne, amelyek korábban más kiadványokban nem jelentek meg.
Kiknek szól a könyv?
Ez a könyv elsősorban azokhoz szól, akik Csíkszéken születtek, itt éltek vagy élnek, beleszerettek ezekbe a tájakba, és nosztalgiával emlékeznek vissza a képek láttán a régi utcákra, házakra, villákra. Ezek közül számos épület már nem létezik, az utcarészek pedig átalakultak. Erőss Vilmosnál 1987-ben Budapesten az orvosok agysérülést diagnosztizáltak, ez 2/3-os hallásveszteséggel jár. A hallássérült és nehezen beszélő szerzőnek írásban tettük fel a kérdéseket.
Dobos László
Székelyhon.ro

Kézimunka Szent István korából
Bekerült a Székelyföldi Értéktárba a gyergyószentmiklósi Gránátalma Egyesület úrihímzés-újraélesztő tevékenysége, a termékek pedig az ígéret szerint nemsokára a hungarikumok sorába kerülhetnek – mondta el Kisné Portik Irén néprajzkutató, a hét eleje óta zajló Gránátalma-tábor vezetője.
Mint fogalmazott, az emberben legbelül van a szépség, meg kell találni a módját, hogy ez a felszínre kerülhessen, erre pedig jó lehetőség a hímzés. A mostani, tizenharmadik táborban hozzálátnak a századik úri hímzéses kézimunka kivarrásához. „Bővült az alkotóink köre, Remetétől Dánfalváig vannak belső és külső munkatársaink” – mondta el a táborvezető, aki huszonhat méter vásznat rajzolt meg előre. Ezekből függönyök lesznek a Sándor-ház ablakaira, arra a helyiségre, amelyben az úrihímzés-kiállítás és a vetett baldachinos ágy is található.
A varróasszonyok korára való tekintettel félnaposak a tábori tevékenységek. Persze megszusszanásra is szükség van, ilyenkor a támogatóktól kapott finomságokból falatoznak, illetve ismerkednek egy-egy minta történelmi hátterével. „Szeretnénk, ha évente legalább két tábort tudnánk szervezni. Egyre bonyolultabb vonalvezetésű és kivitelezésű kézimunkákat készítünk” – mondta a néprajzkutató. Az úri hímzéseknek a lelke a lapos öltés – tudtuk meg –, de a lapos öltésnek huszonvalahány típusát tartalmazzák csak azok a kézimunkák, amiket már elkészítettek a gránátalmások.
Tizenketten vannak a táborban, de harmincon felüli az egyesületi tagok száma a külső bedolgozókkal együtt. Ez még nőni fog, Háromszékről és Udvarhelyről is csatlakoznak majd. A néprajzkutató arra is kitért, hogy magyar nyelvterületen az úri hímzések adatoltsága Szent István király koráig nyúlik vissza, és hogy Európában nekünk van a legrégebbi ilyen típusú hímzésünk a koronázási palástban: ezt Gizella királyné vezetésével német, görög és magyar apácák hímezték a székesfehérvári zárdában. Van adat arra is, hogy 1004-ben a pápának ajándékba Gizella királyné egy úri hímzéses terítőt varrt.
„Ezek olyan adatok, amelyek azt igazolják, hogy nemcsak egyéni, ügyes kezű varróasszonyok voltak, akik a stafírunghoz készítettek egyedi hímzéseket, mindig voltak műhelyek is. Többnyire apácák körében, de a feljegyzések szerint férfiak is részt vettek az alkotásban, illetve a tudás átadásában. Például a magyar mintakészlet exportálódott francia, német, angol műhelyekhez is” – fejtette ki Kisné Portik Irén.
Úgy fogalmazott, a Gránátalma Egyesület kései utóda ezeknek a műhelyeknek, mert itt is az történik, hogy egymástól tanulnak, és olyan asszonyok jönnek ide, akiket ez hihetetlenül érdekel. Mint már arról korábban beszámoltunk, július végén a Tusnádfürdői Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor keretében alakult meg a Székelyföldi Értéktár Bizottság. A Kovászna, Hargita és Maros megyei négy-négy képviselő, valamint az Élő Erdély Egyesület elnöke jelentette be a bizottság létrejöttét. A Magyar Országgyűlés által elfogadott hungarikumtörvény határon túli kiterjesztése teszi lehetővé a települési, megyei, térségi, tájegységi értéktár bizottságok alapítását Erdélyben, a három székely megye önkormányzati elnökei erre alapozva kezdeményezték a székely értékek feltérképezését, leltárba vételét, dokumentálását, megőrzését, hasznosítását, népszerűsítését.
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár)

Lendületet adott az emlékév
Áron püspök születésének 120. évfordulóján, augusztus 28-án dr. Jakubinyi György, a Főegyházmegye érseke mond szentmisét Csíkszentdomokoson, de az emlékezéssorozat már augusztus 23-án egy diáktáborral megkezdődik, majd augusztus 27-én konferenciával folytatódik. A Márton Áron Emlékévről és a szülőfaluban tervezett megemlékezésekről Lázár Csillát, a Márton Áron Múzeum vezetőjét kérdeztük.
Néhány hónappal ezelőtt, a Márton Áron Emlékév kezdetekor kissé fenntartásokkal nyilatkozott, úgy ítélve, hogy talán elsietett a bejelentés, sok még az ismeretlen tényező. Hogy látja most, az emlékév teljében?
– A fenntartásom az emlékév meghirdetése és a programok megkezdése közötti idő rövidségével volt kapcsolatos. Most is úgy gondolom, hogy lett volna még néhány fontos dolog (például egy forrásgyűjtemény kiadása a CNSAS-nál levő megfigyelési anyagból), amit idén nem sikerült megvalósítani. De háládatlanság volna a részünkről ezektől el nem tekinteni, és el nem ismerni, hogy az emlékévnek vannak nagyon szép eredményei. Megvalósult jó néhány fontos projekt, amely forráshiány miatt évek óta csak tervként létezett, illetve hátszelet és nagyobb nyilvánosságot kapott néhány további, az emlékév előttről való kezdeményezés is. Ezek egyike Márton Áron első idegen nyelvű rövid életrajzának kiadása egyszerre két nyelven is: olaszul és angolul. A Virt László által írt, nemcsak életrajzi tényeket, de a püspök eszméit, tanításait is összefoglaló, gazdagon illusztrált, szép kivitelű könyvecske Rómaban jelent meg egy, a boldoggá és szentté avatásra várók életét bemutató sorozatban. Az én szerepem az angol nyelvű változat szerkesztése volt. Az olaszországi megjelenés elsősorban a terjesztés miatt előnyös, de a magas költségek miatt csak az emlékévben válhatott valósággá. Az emlékév lendületet adott annak a vándortárlatnak is, amely a domokosi Márton Áron Múzeum anyagából készült és még tavaly elindult Budapestről, azóta a Kárpát-medence számos szegletébe, és a Hagyományőrzési Forrásközpontnak, illetve Hargita megye Tanácsának köszönhetően több megyénkbeli településre is eljutott. Szintén a domokosi múzeumban található anyag frissítéséből szerkesztettünk Tóth Lászlóval közösen egy szabadtéri plakátkiállítást, amely Csíkszeredában, a Szabadság téri szobor avatásakor volt először látható. Azóta román és angol fordítása is készült, megjárta Krakkót, Nagyváradot, Torockót, Tusnádfürdőt, és jelenleg a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Szent Mihály-templom előtt látható. Az idén ötödik alkalommal megrendezett augusztusi Márton Áron-konferencia is része az emlékév eseménysorozatának, és a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatásának köszönhetően nagyon távolról, Miskolcról, de még Léváról és Ungvárról is jönnek fiatalok részt venni. A többi eseményt én is az emlékév honlapján és közösségi oldalain követem, és ezek alapján úgy látom, hogy egy ilyen emlékév nem feltétlen csak az egyes események mélysége, hanem azok „szélessége” miatt is fontos. A krakkói Katolikus Ifjúsági Világtalálkozóra például több száz fiatal jutott el az emlékév égisze alatt, és selfizett Márton Áron portréjával díszített pólóban a közösségi médiában. Vagyis az emlékévben egészen biztosan hatványozottan megnőtt azok száma, akik életükben először hallottak Márton Áron püspökről. Hogy ezek közül hány emberben indult el mélyebb érdeklődés, és pláné hány emberben „fogant meg” a püspök jóra intő szava, azt nyilván senki sem fogja tudni lemérni.
– A középiskolás diákoknak szervezett társadalomtudományi tábor teljesen új eleme a Csíkszentdomokosi rendezvényeknek. Mi a célja?
– Tavaly, a Lakiteleki Népfőiskola támogatásával tartott diákvetélkedőn született meg az ötlet, hogy ezeket a fiatalokat nem is versenyeztetni kéne, hanem együttműködésre bírni. Alighanem Áron püspök is örülne ennek. Egy ilyen tábornak „természetes” helyszíne Csíkszentdomokos, szakmai bázisa pedig az a lelkes fiatal történészekből, szociológusokból és pedagógusokból álló csoport, akik Márton Áron iránti tiszteletből és a fiatalok iránti bizalomból elvállalták a műhelyek vezetését. Örvendetes, hogy vannak fiatal tudósok, akik nemcsak komoly tudományos munkát végeznek, de nem sajnálják a fáradságot, és eljönnek tizenévesekkel dolgozni, mert átérzik a következő generáció iránti felelősséget. Azt hiszem, ebben a példaértékű magatartásban is ott van „Márton Áron szelleme”. A program összeállításakor arra figyeltünk, hogy lehetőleg több tudományágba is betekintést kapjanak a fiatalok: levéltári kutatás, oral history, drámapedagógia, művészettörténet, kultúrdiplomácia, ilyenformán néhány lehetséges jövőképet is felvillantunk a humán érdeklődésű fiatalok számára. Huszonöt diák nevezett a táborra, és – a jelentkezésük indoklása alapján – mindannyian őszinte érdeklődésből jönnek, nem tanári „lasszóval” (a tábort eleve az iskolaév letelte után hirdettük meg) és nem is „megasztár-koncertek” „műcsalijával” hozzuk őket Domokosra.
– Nagyon érdekesnek tűnik a jövő szombati konferencia programja is…
– Idén is zömében történész-kutatókat hívtunk, olyanokat, akik újszerű megközelítésben, vagy eddig feltáratlan források alapján gazdagítják tudásunkat Márton Áron püspök jelentőségéről. Emellett, mint minden évben, idén is várjuk a posztulátort, aki a szentté avatási eljárásról és az eljárás szempontjából sem mellékes Márton Áron-tiszteletről fog beszélni. Tekintettel arra, hogy az utóbbi időben megsokasodtak a Márton Áron-kultusz eseményei (szobrok, előadások, kiadványok stb.), Mons. Kovács Gergelynek várhatólag sok fontos közlendője lesz a „Kultusz/tisztelet/reklám – ahogyan a posztuláció látja Márton Áron püspök emlékének ápolását” című előadásban. Marton József nagyprépost előadása a Márton Áron-hagyaték legújabban kiadott köteteihez is kapcsolódik. Virt László előadásának címe „Egyház az állami diktatúra szorításában (Tárgyalások, megállapodás, eskü – különös tekintettel Márton Áron példájára)”, és Márton Áron püspök helyzetét a magyarországi katolikus egyházrész, benne Mindszenty József helyzetével összevetve fogja tárgyalni. Ozsváth Judit a Domokos Pál Péter-hagyatékra alapozva fog beszélni arról, hogyan találkozik a néprajzkutató és az ambíciós Kolozsvári pap népnevelési szándéka. Kiemelném továbbá Izsák Anikó előadását, aki nemrég elkészült a két háború közötti katolikus lap, az Erdélyi Tudósító „társadalmi, tudományos és hitbuzgalmi szemle” repertóriumával, és ennek kapcsán sokat megtudott a fiatal Márton Áron és a korabeli Kolozsvári értelmiség kapcsolatáról, de mindegyik előadás érdekfeszítőnek ígérkezik. A hétvégi rendezvényeinkre mintegy 200 vendégre számítunk – jelen lesz Jakubinyi György érsek és Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkár is –, de számunkra mind jeles vendég az, akit a Márton Áron püspök iránti tisztelet hoz Csíkszentdomokosra.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Tőkés László nyilatkozata Soltész Miklós államtitkár Nagyváradi látogatása és sajtótájékoztatója vonatkozásában
Folyó év június 29-i válaszában Csűry István királyhágómelléki református püspök nyilvánosan kérte fel „a FIDESZ-KDNP nemzeti kormány felelőseit, hogy az általuk nevünkben delegált EU-képviselő (ti. Tőkés László) munkáját és káros tevékenységét vizsgálják meg közelebbről”.
A kormánynál eszközölt, szokatlan „árulkodása” folyományának tekinthető Soltész Miklósegyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár július 20-i váratlan Nagyváradi látogatása és sajtótájékoztatója, melynek alkalmával – egyebek mellett – kijelentette: „Nem az alapján ítéljük meg a püspök urat, amit mások mondanak róla, hanem eddigi mandátumának teljesítménye alapján”; és: „nem Csűry Istvánt, hanem Csűry István püspök urat és a mögötte és mellette álló református közösséget, a mögötte és mellette álló egész magyar közösséget támogatjuk” (kiemelések tőlem – T. L.).
Rendkívül sajnálatosnak tartom, hogy Csűry Istvánnak ily módon sikerült saját titkosszolgálati múltjának dicstelen ügyébe belerángatnia a magyar kormány egy köztiszteletben álló államtitkárát. Múltbeli Securitate-kollaborációja szempontjából ugyanis teljesen közömbös, hogy ki mit mond Csűry püspökről, hiszen ez esetben maguk a tények beszélnek. Másfelől pedig alig hihető, hogy a magyar kormány ennek a belső egyházi kérdésnek a tisztázásába beleszólna, vagy hogy a FIDESZ-KDNP-kormányzat egy volt ügynököt támogatna.
Nem arról van tehát szó, hogy „mások mit mondanak” Csűry Istvánról, hanem arról, amiről a mellékelve közrebocsátott szekusjelentések tanúskodnak, amelyek fekete-fehéren, kéziratban vagy gépelt formában tanúsítják a nevezett informátori tevékenységét („KISS” és „ROŞESCU” jelentései megtalálhatók a www.tokeslaszlo.ro honlap Dokumentumok rovatában). Továbbá az sem mondható, hogy „a református közösség” és „az egész magyar közösség” támogatólag Csűry István besúgói múltja „mögött és mellett állana”…
Éppen most jövök Tusnádfürdőről, ahol személyesen volt alkalmam megbeszélést folytatni Orbán Viktor miniszterelnökkel és megtisztelő társaságában előadást tartani a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján. Ennek kapcsán eszembe se jutna azzal dicsekedni, hogy a magyar kormány Csűry Istvánnal szemben szerény személyemet támogatná.
Rendkívül sajnálatos, hogy a Szabó Ödön rossz szelleme által vezérelt Bihari RMDSZ pártpolitikai nyomulásának útvonalára tévedt Csűry István saját rovott múltját a FIDESZ-KDNP-kormány cseles igénybevételével próbálja tisztára mosni.
Nagyvárad, 2016. július 26.
Tőkés László erdélyi EP-képviselő
erdon.ro

Voltunk, vagyunk, leszünk
A mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk – szögezte le az idei Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban Tőkés László. Az alábbiakban közöljük az EMNT elnöke előadásának szerkesztett változatát.
Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem a néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében". Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez:
– „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött?
– Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára – hangzott a válasz.
Munkatársa pedig így folytatta: – „... zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában." Két európai uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, amelyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését.
Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat! Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében. Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba. Ezért élt-halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben!
Védhatalmi státusz és önrendelkezés
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma mementó gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia. Köszönetet mondok azért, hogy már az alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómiatörekvéseinek előmozdítása érdekében. Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében.
A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében
Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének", akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb maga is rabsorsra jutott. Nem utolsósorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságuk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek. Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunistabarát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli pc/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés"; óvtak „a nemzetközi reakció" háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége" mellett.
Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának", „önkéntes magyar Trianonnak" minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát", mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét". Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak". Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi" politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek", hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, amelyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni"
Az 1946. június 11-ei csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, amely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújáró népnek a biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk... Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot." Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok" elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra.
Nem területet, hanem jogokat kérünk
Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal" vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk, és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben olyan tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, amely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói. A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, pártjainak és szervezeteinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták.
Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!" – mondotta volt Áron püspök. Annak idején hasonlóképpen fogalmazott másik nagy erdélyi püspökünk, Makkai Sándor, aki azt mondta, hogy Erdély ügye nem politikai, hanem erkölcsi kérdés számára. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják, és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi elöljárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcímük, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására."
B.) Nehemiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre
Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehemiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadi parancsát" intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!" (Neh 4,14) Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc" (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik" iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe.
Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének" nevezett „politizáláson" kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink" népe, hazánk, családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön? Hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, a Székelyföldön, a Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen. Hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké!
Európa súlyos veszélyben forog
Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk, azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélyben forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében. „Ne féljetek! Harcoljatok!" – hangzik Nehemiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogyan Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra. Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek" aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról" – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást", és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk neki: „Távozz tőlem, Sátán!"
Az idei tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet, illetve a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket" és kihívásokat, amelyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket. Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"
Tőkés László
A szerző európai parlamenti képviselő
Krónika (Kolozsvár)

Székelyföldi tudományosság
Az 1902-es kezdet – bizony, rég volt –, majd a 2002-ben tartott centenáriumi emlékezés – száz év magány? – után jövő tavasszal újra Székely tudományos kongresszust szerveznek. A 2017. áprilisában tartandó rendezvénynek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) ad otthont, a fórum szervezését pedig a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kezdeményezte.
Bakk Miklós politológus, az EMTE Kolozsvári docense, a székely kongresszus főszervezője elmondta: klasszikus értelemben vett nemzetközi tudományos konferenciát szerveznek; az 1902-es székely kongresszust is azért hívták össze, mert az Osztrák–Magyar Monarchiában Székelyföld leszakadó periféria volt, a lemAradás és a kivándorlás határozták meg kilátásait. „Székelyföld napjainkban is az erdélyi történelmi régiók között inkább leszakad, mint felzárkózik” – hangoztatta. Elképzeléseik szerint a konferencia átfogja a Székelyföldhöz kapcsolódó tudományágakat, és minden olyan kutató részt vehet, aki a régióról valamilyen releváns kutatást végzett. Rámutatott: a konferencia megszervezésével elindítható Székelyföld regionális tudományos stratégiájának a kidolgozása is. Ennek kapcsán a Főtérnek adott interjúban Bakk Miklós megjegyezte: „Persze, kissé hangzatos szómágiának tűnik egy ilyen »regionális tudományos stratégia« emlegetése. A sikeres nyugat-európai régiók gondolkodnak regionális tudományos stratégiákban, amellyel tulajdonképpen humán erőforrásaik hosszú távú tervezését is segítik. Én azonban itthon arra gondolok, hogy amennyiben a Székelyföldi tudományos kutatóhelyek között létrejön egy konzorciális, laza, de állandó együttműködés, az már stratégiának tekinthető”.
Hogy a 2002-ben, a Kolumbán Gáborék által szervezett Tusnádfürdői centenáriumi konferencia után újra leltárt próbálnak készíteni a Székelyföldi, tudománnyal foglalkozók, fontos és szükséges, persze kérdés: mit tekintenek Székelyföldhöz kapcsolódó tudományágnak, illetve hogy ez kizárólagos szempont-e? De jó lenne rögzíteni azt is, mely intézményeket, milyen szakterületeket említhetünk „Székelyföldi tudományos kutatóhelyekként”.
Hogy e kongresszusra csak most kerül sor – ugyanis, ha valamiféle kiindulópontnak tekintjük a 2002-ben tartott alapozó és emlékező rendezvényt, akkor is tizenöt év telt el azóta –, jobb későn, mint soha. Hiszen oly sok, a Székelyföldet érintő társadalmi és szakmai probléma mellett a térség tudományos kutatással foglalkozó intézményeinek helyzete sem rózsás, a tudományos kutatói pálya pedig – miként az egész országban, illetve Közép-Kelet-Európában – csak keveseknek, a nagyon eltökélteknek és az igazán jól teljesítőknek jelent kihívást. Ráadásul eredményes és nemzetközi szinten is elismert kutatónak lenni lényegesen többet jelent egy egyetemi oktatói állásnál. A probléma egyik oka, hogy a kutatók nagy részét alig fizetik, immár évtizedek óta. S ha mindez önmagában nem lenne elég, gondként megemlíthető az intézmények közötti versengés. Bakk Miklós ennek kapcsán megjegyzi: „Sok akadály van, az együttműködésre való képesség nem túlságosan jellemzi a mi intézményi kultúránkat. Rejtett rivalizációk is léteznek, elég, ha csak a Sapientia és a BBTE ( Babeş–Bolyai Tudományegyetem, szerk. megj.) közötti viszonyra utalok”.
Nagy fába vágják tehát fejszéjüket a kongresszus szervezői. De mindez szükséges, mert őszinte leltárt kellene készíteni, s megfogalmazni végre, holt tartunk, mik az esélyeink, mit tudunk, mit lehet s mit nem. Míg társadalom- és humántudományok tekintetében viszonylag könnyebb, illetve megoldhatóbb helyzetben vannak a kutatók, ez kevésbé mondható el a természettudományok művelőiről. Ma már ugyanis nyilvánvaló, világszinten elismert matematikus – amennyiben úgy vélik, hogy ez érinti Székelyföldet – úgy lehet valaki, ha évente több hónapot tölt kutatással külföldi egyetemeken, ezt ma hányan teszik, tehetik meg térségünkben? De jól állunk, mert egy ilyen matematikusunk bizonyosan van, ám ugyanakkor az is aggályokat keltő kérdés – és nem csak e tudományág tekintetében –, hogy a mai középiskolai oktatás mennyire tereli a mindenkori tudományos kutatás irányába a Székelyföldi diákokat? De más lényeges műszaki hátteret igénylő tudományágak területén dolgozók is jól tudják, akkor léphetnek előre, ha tekintélyes nyugati, amerikai egyetemekkel tudnak együttműködni, s bizony nagy dolog, hogy erdélyi, Székelyföldi kutatók – fizikusok például – dolgoznak ilyen helyeken. Ugyanakkor itt mihez kezd, hogyan él például egy Amerikából hazatelepedett, földtannal foglalkozó szakember? Természetesen, amennyiben a geológiai kutatás vonatkoztatható Székelyföldre. Vagy miben bízhatnak azok a Székelyföldet választó fiatal orvosok, akik esetleg érdekeltek lennének a kutatásban is, miként láthatnak távolabb egy megyei kórház mókuskerekénél? A kérdések folytathatóak. Szerencsére van jó néhány, nemzetközi téren elismert fiatal szaktekintély, akik jó példának számítanak, akikkel szövetkezni érdemes és szükséges.
Mivel Erdélyben, Székelyföldön korszerűen tudományos kutatást végezni kemény dió volt és mArad, lesz, miről beszélni a székely kongresszuson. A rendezvény akkor lehet igazán sikeres, ha a résztvevők nem csupán a maguk kutatási adatait ismertetik, hanem víziókat is próbálnak körvonalazni, jövőbe tekintő, őszinte válaszokat adnak Székelyföld tudományosságát érintő kérdésekre. Ez egyfajta kiindulópont lehet, a szakemberek nyilvánosan állást foglalhatnak: mAradnak kizárólagosan a Székelyföld korlátain belül, avagy úgy vélekednek, a határátlépés elkerülhetetlen, mert nincsenek csak Székelyföldhöz kapcsolódó tudományágak, csupán – és jó esetben – Székelyföldön élő kutatók, akik illeszked(het)nek egy nemzetközileg is elismert tudományos közösséghez.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Most akkor hányan is vagyunk Hargita megyében?

Iskolákban népszerűsítik a Székelyföldi értékeket
Iskolákban népszerűsíti a Székelyföld értékeit a Hargita és Kovászna megyei önkormányzat által létrehozott és működtetett Csomád-Bálványos Közösségi Fejlesztési Társulás.
A kezdeményezők a térség öt tanintézetében mutatják be a gyerekeknek a Szent Anna-tóhoz és térségéhez fűződő legendákat. Albert Zoltán projektmenedzser lapunknak elmondta: hétfőn a Tusnádfürdői iskolában jártak, a következő napokban pedig Tusnádfaluba, Csíkkozmásra, Torjára és Sepsibükszádra viszik el a papírszínházat és a hozzá kapcsolódó foglalkozásokat.
A papírszínház Benedek Elek nyomán a Szent Anna-kápolna elveszett harangjának legendáját dolgozza fel, a kisdiákok pedig a tó eredetéről szóló közismert legendához rajzolhatják meg saját papírteátrumukat. Az akció keretében a pedagógusoknak módszertani előadást tartanak arról, hogy a tanintézetnek ajándékozott papírszínházat miként tudják beépíteni a tananyagba A foglalkozásokat Demeter Éva múzeumpedagógus koordinálja.
Albert Zoltán hangsúlyozta: céljuk, hogy a helyi értékek a gyerekek életének részévé váljanak, kis idegenvezetők legyenek, a legfontosabb pedig, hogy megbecsüljék a közvetlen környezetükben található természeti és kulturális örökséget. A projektmenedzser szerint a munka tíz–húsz év múlva térül meg, és akár az idegenforgalomnak is hasznot hozhat. A fejlesztési társulás a Bethlen Gábor Alaphoz pályázott a projekt megvalósítására, a költségvetés 250 ezer forint.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Vitaindító: Átlátszó Erdély, avagy az oknyomozó újságírás tévútjai
A  felvidéki (Szlovákia) Új Szóban terjedelmes interjú jelent meg az Átlátszó Erdély alapító-főszerkesztőjével, Sipos Zoltánnal 2016. október 2-án. Ebben semmi kivetnivaló nincs, sőt, de Sipos, sajnos, olyanokat állít az erdélyi magyar (oknyomozó) újságírásról és médiaviszonyokról, melyek nem egészen fedik a valóságot, illetve csak a Sipos-féle párhuzamos világot tükrözik.
Elérkezett az ideje annak, hogy az ún. oknyomozás körül kialakult ködöt szétoszlassuk, főleg, hogy Sipos Zoltán több olyan hipotézist is terjeszt, ami ha nem is hamis, de minimum vitatható. Ezért született ez a reakció a Sipos-interjúban megjelentekre.
Az oknyomozó vajon mi?
Úgy dobálóznak egyesek ezzel a kifejezéssel, mintha az valami lényeges szakmai többletet hordozna az újságíró(i munka, küldetés vagy szakma) leírásáról, de nem! Az oknyomozás ugyanis az újságírói tevékenység alapja, hiszen minden, így a suhogó/vidéki újságíró is oknyomoz, azaz okok után kutat, kérdésekre keres választ. Az oknyomozó újságíró kifejezés tehát nem tartalmában több, hanem legfeljebb formájában: az így nevezett újságíró nem klasszikus értelemben vett szerkesztőségi/leadási határidőkben számol, azaz időkorlát nélkül dolgozza fel témáit (1), és a működéshez/megélhetéshez szükséges forrásokat nem a tartalom/cikkek értékesítéséből teremtik elő, hanem szinte kizárólag adományokból biztosítják (2). Ezért nem kell túldimenzionálni a kifejezést (oknyomozó), ugyanis annak viselője nem feltétlenül hordoz mélyebb szakmai tudást, mint a „csupasz” újságíró. Mellesleg az oknyomozás nem lehet célja, csak egy formája az újságírói tevékenységnek!
És apropó tényfeltárás: tények önmagukban nincsenek is, csak ha interpretáljuk, értelmezzük őket. Márpedig ha ez az értelmezés szubjektív, s nyilván csak az lehet, akkor az abszolút tény csak idea, az újságírói szűrőn keresztül történő feltárás nem lehet objektív. Miként az oknyomozás, a tényfeltárás sem a szakmai minőség mutatója, hanem módszer, egyszerűbben: tények értelmezése. Ha pedig már értelmezni kell, oda az objektivitás, ami – mint tudjuk – nem is létezhet, mert nem lehet elvonatkoztatni az újságíró személyétől. S ezzel ki is veséztük ezt az oknyomozást-tényfeltárást, nem kicsit, nagyon, ha kissé skolasztikusan is…
A függetlenségről
Sipos állítja: „Az erdélyi magyar médiáról elmondható, hogy a fontosabb médiaorgánumokat nagyon jól körülhatárolható érdekcsoportok tartják kézben. Itt fel sem merül, hogy bármelyik médiaorgánum független újságírói munkát végezzen, hogy úgy nyúljanak egy témához, hogy ne kelljen arra gondolni, mit fog ehhez szólni a kiadó vagy a finanszírozó.” Olcsó általánosítás és ugyanakkor már régen közhely, ráadásul vaskos ítélete alól ő sem kivétel, az Átlátszó Erdéllyel együtt. Az Átlátszó (Erdély) mögött is jól körülhatárolható érdekcsoport áll, ideológiai szempontból mindenképp.
Amikor az Átlátszó Erdély háttéregyesülete alakult, akkor én is be akartam lépni alapítóként, de – mint elhangzott – számukra ideológiailag-politikailag túlzottan beágyazott voltam/vagyok. Állapították meg ők, az érdekcsoportoktól és ideológiáktól függetlenek. Pedig ha az én ideológiai-politikai énemről ők értékítéletet alkottak, akkor azt csakis valamilyen ideológiai értékrendszer alapján tehették, melybe nem fértem bele, ugyebár. Ha pedig így van, akkor az Átlátszó Erdélyben bizony tombol az ideológiai-politikai álfüggetlenség. Miként tombol is. Az Átlátszó (Erdély) kontraszelekciós műhely, ami nem baj, csak nem kell az oknyomozó meg tényfeltáró műszavak mögé bújni. Hogy mű es értsük…
Nagyon egybites világfelfogás az is, hogy a másik oldal újságírói kizárólag alárendelt viszonyban lehetnek a politikummal-ideológiával, de mi (esetünkben az Átlátszó Erdély) a feltétlen szakmaiság vagyunk. Ellentmondás, mert ha ők azok, akik, akkor nem zárható ki, hogy a többiek között is lehetnek olyan jók/függetlenek, mint ők. Ha viszont a többiekre mind igaz a felállított tétel, akkor annak rájuk is vonatkoznia kell: ők, a „független oknyomozó klub tagjai” sem lehetnek kivétel, bizony őket se kerüli el a Deákné vászna. Tiszta logika ez;-)…
A pénz útja
Bár csak szőrmentén érintett ez a kérdés a Sipos-interjúban, általános hibájuk az oknyomozó tényfeltáróknak, hogy nem a pénz útját követik, hanem az utalványozó és a kedvezményezett közti kapcsolatot igyekeznek feltárni. Ez is fontos, persze, de a lényeg elsikkad: a pénz felhasználása, hogy mi valósul meg belőle. A mai magyar oknyomozó műhelyek, az Átlátszó Erdély – forrásszerzés és ideológiai célok okán – összemosnak dolgokat, sejtetnek, manipulálnak is. Ugyanis közület nem lehet korrupt, csak személy. Intézményeket, szervezeteket korrupcióval vádolni felelőtlen és meggondolatlan magatartás, ha a konkrét elkövetők kiléte homályban marad. Ez a közösséget rombolja, az alapintézmények iránti bizalmat kezdi ki. Erdélyben ez még nagyobb felelőtlenség, mondhatni bűn.
Egyetlen „nagy oknyomozó” sem mentesül annak felelőssége alól, hogy csöppet sem baráti, magyarellenes erőknek teszi ki saját közösségét, elvileg azt, melyet feltárásaival szolgálni akar. Szó sincs arról, hogy az elhallgatás a cél, csak a szakmai értelemben kiváló munkák rombolással is járhatnak, ezért a közösség szempontjából is értékelni kell a várható hatást, különben öncélúvá válhat ez a nagy oknyomozósdi: pont azokat teszi tönkre, akiknek az érdekeit védeni akarja.
Mi is a korrupció és mikortól kezdődik?
Ez is közhely, de a korrupció az, amiből kimaradsz – kocsmai meghatározással élve. Nos, nagyon érdekes, hogy a magyarországi és erdélyi nagy oknyomozás időszámítása 2010-től kezdődik. Pedig abban, hogy ilyen viszonyok alakulhattak ki, vaskosan ludas a 2010 előtti politikai elit is. A most korrupcióüldöző újságírók többségével együtt, akik anno lapultak, és az akkori kormány pénzével kitömött médiaorgánumokban élvezték a Kánaánt, az adófizetők kárára. Tudta Ön, hogy 2006–2010 között a Gyurcsány-kormány közel 12 milliárd forinttal adott többet baráti kereskedelmi tévéinek, mint amennyit a 2010–2014 között regnáló Orbán-kormány? Hogy a manapság leghangosabb médiaorgánumok vastagabban voltak kitömve állami pénzzel, mint most a kormánybarát média? Ezek az információk valami miatt elvesznek a ködben. A nagy oknyomozói magyar valóság sara ez is!
Egy kis sajtótörténet
Sajnálattal szembesülünk azzal, hogy nem Sipos Zoltán találta föl a spanyolviaszt „tényfeltáró” fronton. Évekkel az Átlátszó Erdély indulása előtt Sipos már nagyüzemben címkézhette politikailag a Tulipédia néven létrehozott oldalt, az azóta már megszűnt romániai magyar közéleti Wikipédiát. Az erdélyi magyar politikusok vagyonosodását ez az oldal dolgozta föl először. A címkézés, politikum vagy érdekcsoport apropóján itt is van egy kis bibi. Ha ugye születésétől haláláig mindenki beég egy-egy holdudvarba, akkor miként sikerült ilyen tisztán függetlenné válnia hirtelen Sipos Zoltánnak, az Átlátszó Erdély alapító-főszerkesztőjének? Költői kérdés.
Epilógus Nyilván nem hiszem, hogy a mindenekfölött álló igazság letéteményese lennék. Az is lehet, hogy ugyanolyan párhuzamos világban élek, mint Sipos Zoltán, csak más dimenzióban. De azért azt a nyilvánvaló cinizmust, ahogyan némelyek tényfeltárást és oknyomozást kiáltanak, egyszer már helyére kell tenni. De legalábbis megpróbálni. Erre tettem most kísérletet.
Szőke László
Az idézett írás:
Új Szó (Pozsony), 2016. okt. 2.
Hihetetlenül leépül az erdélyi nyilvánosság
Erdélyről a legtöbbünknek a gyönyörű természet és az autentikus folklór jut eszébe. Milyen azonban az erdélyi magyar mediális tér? Milyen érdekek mentén épül fel az ottani magyar sajtó? Az Átlátszó Erdély portál alapító-főszerkesztője, Sipos Zoltán beszélt erről.
Mi az Átlátszó Erdély?
Romániai magyar tényfeltáró blog, amely főként nyilvános adatokra alapozó tényfeltáró cikkeket közöl. Kiderítette például, mi a román kormány által a magyar kisebbségnek folyósított évi 4-4,5 millió eurónyi támogatás sorsa, melyet az erdélyi magyarság parlamenti képviseletét ellátó RMDSZ kezel. Fontos volt még az RMDSZ-elnök sajtótanácsosának, Debreczeni Hajnalkának a titkos közrádiós állásáról szóló sorozat, a legendás Tusványos-helyszín, a tusnádfürdői kemping felújításáról szóló sorozat, illetve az ún. Neptun-ügyről szóló sorozat, melyben egy kilencvenes évekbeli, bukaresti és erdélyi magyar politikusok között lezajlott tárgyalássorozatot próbáltak meg rekonstruálni, a korabeli jegyzőkönyvek alapján.
Mi az az Átlátszó Erdély, és mióta létezik?
Az Átlátszó Erdély 2015. januárjában indult. Ez egy muszáj Herkules dolog, akkor hoztam létre, amikor az erdélyi magyar médiában ellehetetlenült a további újságírói pályafutásom. Előtte hosszú évekig a Transindexnél dolgoztam, ami az egyik legnagyobb erdélyi magyar portál. Onnan 2014 végén jöttem el. Az Átlátszó Erdély indulásakor rögzítettünk néhány fontos dolgot. Elsősorban azt, hogy nem fogadunk el olyan pénzt, amelynél feltételezhető, hogy azért valamilyen ellenszolgáltatást várnak tőlünk, tehát, hogy valamilyen politikai érdeket kell kiszolgálnunk. A másik dolog, amiben megegyeztünk, hogy Erdélyben a tényfeltáró és dokumentumokra alapozó újságírást próbáljuk meghonosítani, ami addig nem létezett itt. Az is világos volt számunkra, hogy nem leszünk senkinek a baráti vagy házi sajtója, ugyanakkor nem űzünk sportot abból, hogy bármely pártot vagy oldalt célzottan támadjunk. Csak olyasmit írunk le, amit dokumentumokkal is alá tudunk támasztani, illetve azon dolgozunk, hogy minél több ilyen dokumentum legyen nyilvános, ezeket a forrásokat minél több újságíró használja
Miért volt szükség egy ilyen médiumra? A felsoroltakat elméletileg minden sajtóterméknek be kellene tartania…
Az erdélyi magyar médiáról elmondható, hogy a fontosabb médiaorgánumokat nagyon jól körülhatárolható érdekcsoportok tartják kézben. Itt fel sem merül, hogy bármelyik médiaorgánum független újságírói munkát végezzen, hogy úgy nyúljanak egy témához, hogy ne kelljen arra gondolni, mit fog ehhez szólni a kiadó vagy a finanszírozó.
Melyek ezek az érdekkörök?
Erdélyben két-három nagy médiaérdekeltség van jelen. Az egyik konkrétan a magyar kormány sajtótrösztje, a Székelyhon csoport, amely egy sor napilapot és egy hírportált ad ki, ami tudomásom szerint már a legnézettebb erdélyi magyar portál. Ezt a Határon Túli Magyar Sajtóért Alapítvány finanszírozza, nagyrészt a Szerencsejáték Zrt. pénzéből. A másik nagy médiatulajdonos az RMDSZ a hozzá köthető kiadók és civil szervezetek által. Példaként megemlíthetjük a maszol.ro portált, melynek a kiadója a Progress Alapítvány, amely egy RMDSZ-hez közel álló alapítvány. A harmadik fontos médiaorgánum a már említett Transindex, ez sokáig Kelemen Hunor RMDSZ-elnök többségi tulajdonában állt (Kelemen azóta lemondott a részesedéséről). Emellett természetesen van még a közmédia, ám itt is látni kell, hogy minden, vezető beosztásban lévő személy valamilyen módon kapcsolódik az RMDSZ-hez. Ez a felállás valamilyen szinten még elviselhető volt egészen addig, amíg az RMDSZ harcban állt a Fidesszel, mert bár az RMDSZ-szel szemben nem igazán volt szabad a kényes sztorikat piszkálni, azért a másik oldal irányába (a Fidesz és az  Erdélyi Magyar Néppárt, a szerk. megj.) ez működött. 
Mi jelentette a fordulópontot?
Amikor 2014 környékén a Fidesz kiegyezett az RMDSZ-szel, akkor hirtelen mintha minden kiskapu bezárult volna. Emlékszem, volt egy kis fekete füzetem benne vagy tíz témával. Ezek közül kettő-három volt igazán húzós, de tudtam, hogy egyik sem fog átmenni a vezetőségen, mely paradox módon azt viszont elvárta, hogy az újságírók hozzák a nézettséget. De hogyan lehet nézettséget hozni úgy, hogy nem írunk semmiről? Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy valamit lépni kell.
Honnan sikerült pénzt szerezni a projektre? Ki akarna ilyesmit finanszírozni?
Magam is tudatosítom, hogy ez egy merész ötlet volt. Az első pénzt az Átlátszó.hu tolta bele a projektbe, az utóbbi két évben kaptunk tőlük kétszer kétezer eurót, ezen kívül crowfunding formájában sikerült szereznünk az első évben további kb. ezer eurót. Idén sikerült megnyernünk néhány kisebb pályázatot, illetve végre megkaptuk az első nagyobb grantet: 25 ezer dollárt az OSF Program on Independent Journalismtól (a Nyitott Társadalomért Alapítvány független médiát támogató programja. A szerk. megj.).
Nem volt tehát könnyű a kezdet…
Az első év kimondottan a túlélésről szólt, s a munkatársak  vagy önkéntes alapon, vagy pedig szimbolikus összegekért dolgoztak. Most lesz először olyan a helyzet, hogy egy évre biztosítva van a működésünk, s meg tudunk fizetni egy kisebb szerkesztőséget.
Milyen a portál fogadtatása?
Kezdetben csend volt, az erdélyi magyar elit arra törekedett, hogy ezt a projektet agyonhallgassa, illetve szerintem abban reménykedtek, hogy egy bukta lesz, s hamarosan nem lesz miről beszélni. Idén volt az első olyan sztorink, ahol gyakorlatilag mindenki megszólalt, ez pedig az RMDSZ által kezelt közpénzekről szólt. A téma szinte valamennyi médiaorgánumban megjelent, s az RMDSZ ennek hatására elkezdett közzétenni egy sor beszámolót az általa kezelt közpénzek elköltéséről. 
S hogyan fogadták az olvasók?
A közönségfogadtatás nagyon pozitív volt, privátban nagyon sokan kerestek meg és gratuláltak. Ezenkívül többen önkéntes alapon dolgoznak is nekünk Erdély-szerte, sőt, Magyarországról is.
Nálunk gyakran előfordul, hogy az olvasóink a szemünkre vetik, ha kritikusak vagyunk az itthoni magyar politikusokkal szemben, mondván, „ne piszkítsunk a saját fészkünkbe”. Önök nem tapasztaltak ilyet?
Volt ilyesmi, de azt hiszem, az olvasóink többsége érti, miről van szó. Inkább azzal találkozunk, hogy az olvasóink konkrétan azt vetik a szemünkre, miért nem küldünk börtönbe politikusokat. Erre el szoktam mondani, hogy nekünk nem feladatunk feljelentést tenni és börtönbe juttatni bárkit is. 
Hogyan lehetséges, hogy Önök előtt senkinek sem jutott eszébe, hogy nincs rendben az, hogy a teljes erdélyi magyar média politikai kezekben van?
Szerintem eszébe jutott többeknek is, csak nem volt meg a kellő eszközük ahhoz, hogy ezzel kezdjenek valamit. Erdélyben, és meg merem kockáztatni, hogy a Felvidéken is a vélemény-újságírás dívik, illetve a „menjünk el egy sajtótájékoztatóra és írjuk meg, mint mond a politikus”-típusú újságírás. Hogy ezeknek a dolgoknak próbáljunk meg utánanézni, – ez nem szokás mifelénk. Tudtommal az újságíró-hallgatók sem tanulnak nálunk ilyesmit az egyetemen. 
Önben mikor fogalmazódott meg, hogy ezt máshogy is lehet csinálni?
Mondhatni, egy véletlen folytán. 6-7 évvel ezelőtt fel akartam hagyni az újságírással, mert úgy éreztem, sokkal többre vagyok képes annál, hogy politikusok tollba mondják nekem a dolgokat, és én azokat szépen leírjam. Ugyanakkor azt éreztem, nem igazán van eszközöm arra, hogy bármiféle megalapozott kritikát fogalmazzak meg: az igazán jó sztorik többségét lehetetlen pusztán szóbeszéd alapján megírni, sokszor csak egy egészen szűk kör tud ezekről, olyan emberek, akiknek nyilvánvalóan nem áll érdekükben beszélni. Ekkor egy internetes keresgélés során találtam rá egy egészen más újságírói hagyományra, amely az angolszász országokból származik, s melynek lényege, hogy az érintettek beszámolói helyett közérdekű dokumentumokra alapoz. Csakhamar összefutottam Bodoky Tamással az átlátszó.hutól, s kiderült, ők pont ezt csinálják. Ekkor kezdtem én is beadni a közérdekű adatigényléseket.
Mit szóltak ehhez az újságíró kollégák?
Eleinte nem is értették, mit akarok. Emlékszem az első nagy sztorimra, amihez 50 közérdekű adatigénylést adtam be, és ezek összesítéséhez kellett csinálnom egy kis adatbázist, ami egy táblázat volt, csomó pdf dokumentummal. A szerkesztőségben senki sem értette, mit akarok én ezzel a rengeteg számmal. Akkor értették meg, amikor kijött a cikk, és óriási cirkusz lett belőle. A történet konkrétan arról szólt, hogy bebizonyítottam: a Tőkés Lászlóhoz köthető Erdélyi Magyar Néppártot Magyarországról finanszírozzák, magyar állami vállalatokon keresztül.
KISEBBSÉGI SAJTÓ ÉS KRITIKA
Mi a helyzet a román újságírással? Ott sem találkozhatunk a tényfeltáró műfajjal?
De igen, de ezek a projektek mind Bukarestben vannak, s az országos politikára fókuszálnak, illetve nagy nemzetközi projektekben vesznek részt.
Tapasztalatom szerint a médiák részrehajlása szorosan összefügg a finanszírozásukkal. Magyarán, akitől jön a pénz, annak a nótáját fújjuk. Erdély viszont elég nagy piac, azt várná az ember, hogy ott megélnek a magyar médiák a piacról. Ez nem így van?
Nem egészen. Bár nem vagyok szakértője a kérdésnek, úgy vélem, mindenkinek van legalább egy-két kisebb pályázata, tehát senki sem él tisztán a piacról. Az RMDSZ-hez közel álló médiaorgánumok például a Communitas Alapítványtól kapnak támogatást.
Mi a víziója az Átlátszó Erdéllyel? Mit szeretne elérni általa?
Azt, hogy az erdélyi magyar közbeszédben a mostani  pletykák és a különböző, sajtótanácsosok és spin doctorok által felvetett témák helyett a valódi nagy problémákról tudjunk úgy beszélni, hogy közben látjuk mögötte az adatokat és a tényeket is. 
S erre ön szerint miért van szükség?
Azért, mert a magyarországi propaganda egyre inkább begyűrűzik hozzánk is, s az elmúlt öt-hat évben azt látjuk, hogy az erdélyi magyar nyilvánosság hihetetlen mértékben épül le. Ma az erdélyi magyar közbeszédet nem a sajtó, hanem a politikai pártoknak dolgozó „píárosok”, kommunikációs szakemberek vezetik, nagyrészt ők határozzák meg, miről, mit kell gondolnunk, sokszor nyilvánvalóan csúsztatva. S ez így nincs rendben.  
Czajlik Katalin Székelyhon.ro

Főváros a periférián (Súlyponteltolódások az erdélyi magyar képzőművészetben)
Reális célkitűzés vagy lázálom egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozása? Az erdélyi képzőművészet súlypontjainak eltolódásáról, az intézményalapítások aktuális szempontjairól, érintettekről és érinthetetlenekről.
Népes diáksereg vár vasárnap esténként a székelyföldi vasútállomásokon a Budapestre tartó Korona nemzetközi gyorsvonatra. Az egyetemisták, főiskolások nagyobbik része Kolozsvárig utazik, a többiek Nagyváradon kászálódnak le a vonatról a hajnali órákban. Utóbbiak a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszéke diákjai, az ott tanulók és tanítók jelentős hányadát ugyanis Székelyföld „szolgáltatja”. A kérdésfelvetés tehát korántsem művi: miért utazzanak a székelyföldi fiatalok és oktatóik 450 kilométert, miért ne biztosítsanak számukra továbbtanulási lehetőséget a térségben, ahová a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem néhány kihelyezett szaka révén már „betette a lábát” a felsőoktatás? Ezért aztán csak kevesen kezelték kizárólag kampányfogásként, amikor a júniusi önkormányzati választások hajrájában Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy azóta újraválasztott RMDSZ-es polgármestere és Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár, a Magyar Polgári Párt helyi képviselőjelöltje együtt jelentette be egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozásának szándékát. Élet civilek nélkül
Az erdélyi magyar képzőművészet súlypont-áthelyeződésének kezdetei jóval korábbról datálódnak. Jelentős részben Baász Imre grafikus Sepsiszentgyörgyre kerülésével az 1970-es évek végétől egyfajta pezsgés indult a város művészeti életében, amit annak tényszerűsége sem tudott „mérsékelni”, hogy a művészeti felsőoktatási képzés központja hagyományosan Kolozsvár volt. A folyamatot Baásznak a romániai rendszerváltás utáni tragikus halála sem törte meg, Ütő Gusztáv állt a mozgalom élére, aki ma is pontosan idézi Baász Imrének 1991 májusában, a második Médium-kiállítás megnyitóján elhangzott szavait: „Úgy gondolom – bár ezt sokan megkérdőjelezik –, hogy Sepsiszentgyörgy igazi művészeti központtá növi ki magát”. Ennek hatására Ütő tíz éven át szervezte a Szent Anna-tónál az AnnArt cselekményművészeti fesztivált, iskolát teremtve a műfajban. És azóta is tartja: ami még nincs, de lesz, már van.
A művészképzéssel kapcsolatos álmok gyakorlatba ültetésének, a szervezeti keretek megteremtésének legfőbb mozgatója Székely István, az RMDSZ által létrehozott Kulturális Autonómia Tanács elnöke. „A rendszerváltó elit kezdeti elképzelése szerint olyan civil hátterű intézményrendszert kellett volna kiépíteni, amely többnyire leképezi a társadalmat. Ugyanakkor megegyezik a világháború előtti struktúrákkal, és alkalmas arra, hogy a különböző autonómiák kapcsán feladatokat vállaljon át az államtól. Csakhogy hamar kiderült, hogy a civilek állami feladatok átvállalását célzó megerősítésének két alapvető akadálya van: a tömeges jólét, illetve a civil szféra helyzetbe hozásának hiánya” – hangzik Székely látlelete.
A román törvényhozásból gyorsan eltűnt a civil szervezetekből kinőtt elit, helyüket olyan emberek vették át, akik civilekkel nem számoló országot kívántak építeni. Közben az új alkotmány sem osztott lapot a civileknek. Ez vezetett a felismeréshez: az önkormányzatokra kell hagyatkozni, elsősorban ott, ahol közép-, illetve hosszú távon valószínűsíthető a magyar többség a döntéshozásban. Így kerültek előtérbe a székelyföldi önkormányzatok, képzőművészeti szempontból pedig az évtizedekkel ezelőtt elkezdődött pezsgés révén némi helyzeti előnyt élvező Sepsiszentgyörgy, ahol ma több képzőművészeti intézmény is működik. 
Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig
„Hogyan lehet olyan intézményeket építeni, amelyeket közpénzből finanszírozunk, a döntési kompetenciák azonban helyben maradnak? Ez volt az alapkérdés. Uniós és hazai forrásokból lehet ugyan pénzt szerezni a megyei önkormányzatok számára, de az összegek felhasználási területe nem haladhatja meg a megye földrajzi határait” – vázolja a tervezgetés  szempontjait Székely István. E tényszerűség jegyében hozták létre Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központot (EMŰK), amelynek hivatásául az 1945 utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Vezetésével Vécsi Nagy Zoltán művészettörténészt – a Helikon-jelenség megteremtője, a vagyona jelentős részét a művészetek pártolására áldozó báró Kemény János unokáját – bízták meg. A Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK-öt kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el, ma azonban Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának egyik ügyosztályaként, gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat által bérelt, a közeljövőben talán megvásárolandó ingatlan, a posta régi épülete szolgál, Vécsi Nagy szerint azonban amúgy is a produkció a lényeg. Márpedig a produkció igencsak figyelemre méltó: közel négy év alatt immár közel kilencven, 1945 után született műalkotás került az intézmény tulajdonába – egészen pontosan a mellette tevékenykedő egyesület birtokába.  Az EMŰK portfóliója azonban fokozatosan olyan mértéket kezd ölteni, amit teljes egészében már képtelen bemutatni. Így aztán mindenképp ingatlanberuházásnak kell bekövetkeznie, főleg hogy a magyar kormány döntése értelmében az elkövetkező években jelentős összeg áll majd rendelkezésre műtárgyvásárlásra. Ettől a lépéstől elsősorban a hagyományra és felsőoktatási környezetre hivatkozó kolozsváriak „fájdalmának” enyhítését remélik. A generációváltás egyébként is fokozatosan puhítja a kezdeti keserveket, amelyek eleinte abból is táplálkoztak, hogy a közös erdélyi gyűjtemény gondolatának atyja, a néhány éve elhunyt nagyváradi Jakobovits Miklós képzőművész a kilencvenes években egy hatalmas kolozsvári kiállítótér létrehozásában látta a megoldást. Annak ugyan alig akadt vitatója, hogy a kincses város jóval nagyobb integrációs potenciállal rendelkezik, ám mivel a politikai környezet húsz éven át kivitelezhetetlenné tette a tervet, megszületett a konszenzusos döntés: az összerdélyi program tető alá hozására Sepsiszentgyörgyön létesítenek „befizető ablakot”. Egészséges arányok
Az ingázás tényszerű, de nem feltétlenül perdöntő szempontja mellett mindenekelőtt ezek a súlypontáthelyezések látszanak érvelni egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozása mellett. Az elképzelés táptalaja ugyanaz, ami az EMŰK létrehozása esetén is. Székely István szerint egy művészeti tanárképző főiskolával kellene kezdeni, ami jó előszobája lehetne a projekt további dimenzionálásának, a művészképzés megteremtésének. Főleg, miután Romániában jelentősen elszaporodtak a művészeti képzést kínáló felsőoktatási intézmények. Közülük földrajzilag a marosvásárhelyi színművészeti egyetem keretében látvány-, díszlet-, jelmeztervezés műfajában elindított, ma már azonban mindent oktató szak a „legszékelyebb”.  Az Erdélyi és Székelyföldi Művészeti Egyetem (ESZME) támogatói azzal érvelnek, hogy a hagyományőrzés, illetve új kulturális értékek teremtésének párhuzamosságát Sepsiszentgyörgyön művelik a legegészségesebb arányban. A minden téren pezsgő művészeti élet mellett az is a háromszéki főváros mellett szól, hogy a lélekszámhoz arányítva második a kultúrára legtöbbet áldozó romániai városok listáján két színház, múzeum, képtárak, kórusok, fotóklubok fenntartásával. Az interetnikusság minden hátrányával küzdő Kolozsvárhoz képest pedig az erőteljes magyar többségű helyi döntéshozatali lehetőség jelentős pluszbiztonságot is kölcsönöz. Ezt az állapotot teljesíthetné ki egy egyetem létrehozása és működtetése, hiszen abban a megállapításban is konszenzusról beszélhetünk, hogy az innováció elsősorban a kultúra, a művészetek irányából érkezik. A magyar közeg vonzása
A hiányzó láncszem pótlása ügyében 2011 májusában kezdődött az egyeztetés Antal Árpád polgármester és Ütő Gusztáv között, tudtuk meg az egyetem ügyének legfőbb „apostolától”. Ütő 2007 óta ingázik a nagyváradi Partium egyetemre, s már kezdettől igyekezett elhinteni a magot, miszerint kellene egy művészeti egyetem Szentgyörgyön. Eleinte nevettek rajta, most már a munkahelye iránti lojalitását hiányolva meglehetősen megfagyott a levegő az egyetem több tanszékén is oktató művész körül.  A tervek a 2012-es tusnádfürdői szabadegyetem alkalmával kezdtek formát ölteni. A Sapientia-egyetem rektora, Dávid László előzetes tanulmányt kért, amely tartalmazná a tanárok nevét, a megalapítás indoklását, az infrastrukturális elképzeléseket. Ez utóbbiban lényeges továbblépésnek tűnik, hogy Sepsiszentgyörgy polgármestere sajtótájékoztatón jelezte az önkormányzat hajlandóságát az 1893-ban épített tüdőkórház műemlék jellegű épületének átadására, amelynek becsült felújítási költsége 1,5 millió euró. 
Az épületegyüttes Ütő Gusztáv szerint rangos és inspiráló otthona lehet az egyetemnek, amelyet a tervek szerint hat szakkal indítanának el. Az ESZME nemcsak a huszadik század nyilvános vonulatait tanítaná. A piaci igények által túldimenzionált grafika mögött mostoha sorsba kényszerített festészet és szobrászat mellett nemzeti-keresztény eszmeiséget hordozó szakokkal is terveznek: néprajzot, népi építészetet, írásművészetet, művészet- és építészettörténetet, építészetet, tájépítészetet. Az indulást négy-öt éven belül tervezik, ez idő alatt a lehetséges oktatók megszerezhetik az egyetemi tanári státushoz szükséges tudományos fokozatokat. A nem közvetlenül nevesíthető, illetve számszerűsíthető célkitűzések között pedig ott szerepel a partiumi, bánsági, dél-erdélyi magyar fiatalok tömény magyar közegbe vonzása, nemzettudati építésük. Ezt a szempontot még senki sem kérdőjelezte meg.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Őrtüzek az autonómiáért
Őrtüzeket gyújtottak vasárnap este Székelyföld-szerte, az Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kezdeményezésére. Október utolsó vasárnapja tehát Székelyföld autonómiájának napja, ez már világos – legalábbis számunkra.
Lovasok és fiatalok a Gordon-tetőn
A hatalmas sár miatt személyautóval nem is lehetett feljutni a Mária-szoborhoz, ám sem ez, sem pedig a hideg szél nem vette kedvét annak a több mint kétszáz embernek, aki kilátogatott a Gordon-tetői őrtűzgyújtásra. Demény István, a kecseti Lófő csapat vezetője szerint a nagyjából ötven lovas gyűlt össze a helyszínen Kecsetből, Oroszhegyből, Szentpálról, Zetelakáról, Varságról, Farkaslakáról, Szentlélekről, Malomfalváról és Fenyédről. Egyébként a fogadtatás is jó volt, a szervezők teával, pálinkával és zsíros kenyérrel várták a résztvevőket.
A tűz ropogását elsőként a székely himnusz törte meg, majd Kovács Lehel farkaslaki polgármester rámutatott, az elmúlt években nem egyszer kellett szembe menjenek az árral, meg kellett óvni a közösséget a természeti katasztrófáktól, de a hibás társadalmi döntésektől is.
Az SZNT kiáltványát a szervezet elnöke, Izsák Balázs olvasta fel a Gordon-tetőn, melyben egyebek mellett kijelentik, Székelyföld egységes, oszthatatlan, be nem olvasztható, csakis „természetes, történelmileg kialakult regionális határai közt, önálló, többlethatáskörökkel rendelkező autonóm közigazgatási egységként képzelhető el a jövőben, amely önálló fejlesztési térség is kell legyen”. Őrtüzek több mint kétszáz helyszínen
Több mint kétszáz helyszínen gyúltak őrtüzek Székelyföld-szerte a Székely Nemzeti Tanács szervezésében – tudtuk meg Izsák Balázstól. Az SZNT elnöke reméli, hogy az idén meggyújtott őrtüzekről készült felvételek ösztönzőleg fognak hatni a közösségekre, és egyre többen csatlakoznak kezdeményezésükhöz. „Október utolsó vasárnapja, Székelyföld autonómiájának napja olyan dátum kell legyen, ami szerencsésebb, boldogabb népek esetében az alkotmány napja egy országban” – fogalmazott. Mint mondta, nem az a fontos, hogy az autonómia napja törvény szerint hivatalos legyen, hanem az, hogy beépüljön a közösségek mindennapjaiba. „A közösség törvénye mindig fontosabb, mint ami papírra kerül. Ami papíron van, az évről évre változik, a mi hagyományaink és törvényeink ezer évnél is régebbiek” – magyarázta az elnök.
„Másfél millió ember ellen nem tudnak törvényes eljárást indítani”
Székelyföld autonómiájának napján Csíkszeredában a Mikó-vár melletti parkolóban gyűlt össze több száz érdeklődő. A vasárnap délután fél hatkor fellobbanó őrtűz mellett Veress Dávid, az akciót kezdeményező Székely Nemzeti Tanács (SZNT) csíkszéki elnöke szólt az összegyűltekhez, elmondva, hogy az autonómia napja alkalmából nemcsak őrtüzeket gyújtottak Székelyföld településeinek többségében, hanem a nap folyamán az egyházi elöljárók imádkoztak is az önrendelkezésért.
Darvas-Kozma József, a csíkszeredai Szent Kereszt egyházközösség plébánosa arra kérte az őrtűznél egybegyűlteket, hogy ha nem engedik a közintézményekben elhelyezni a székely zászlót, akkor mindenki saját otthonában helyezze ki azokat, mert másfél millió ember ellen nem tudnak törvényes eljárást indítani.
Világosság Csíkszéken
A visszajelzések szerint Csíkszereda mellett Szentkirályon a Turul-szobor előtti téren, Csomortánban a Kárpátok Őre-szobor mellett, Szentimrén a helyi iskola udvarán, Ajnádon a Bányahegyen, Csíkszentgyörgyön a focipályán, Dánfalván a templomkertben lobbantak lángra az őrtüzek, fáklyák, gyertyák. Kászonaltízen az iskola udvarán, Rákoson a Bogáti kápolna mellett, Szentsimonban a Szent László-ház udvarán, Szentmártonon a szabadidőközpontnál, Szépvízen a focipályán, Csicsóban a központi emlékműnél, Domokoson a Garados-tetőn, Szenttamáson a Csonkatorony mellett, Kozmáson a templomtéren, Tusnádfürdőn a templomnál, Gyimesközéplokon pedig a helyi önkormányzattal szembeni téren, valamint Apahavasán került sor hasonló eseményre. Veress Dávid rámutatott, az hogy nem jelezték számára, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem is gyújtottak őrtüzeket a felsorolásból kimaradt községekben. Elmondása szerint mindössze egyetlen településről, Csíkszentlélekről kapott negatív visszajelzést, ott biztosan nem volt őrtűzgyújtás.
Fülöp-Székely Botond, Kömény Kamilla Székelyhon.ro

Testvérváros lett Tusnádfürdő és Csepel
Tusnádfürdő testvérvárosa lett a magyarországi Csepel, az együttműködési megállapodást a két település polgármestere kedden írta alá.
Az ünnepélynek a tusnádfürdői Ozone Szálloda adott otthont, a Tusnádfürdő Önkormányzata és Budapest XXI. Kerület Csepel Önkormányzata közötti együttműködési megállapodás aláírása az illetékesek szerint új lehetőségeket nyit meg az üdülőhely előtt.
Az eseményen Albert Tibor, Tusnádfürdő polgármestere szólt a résztvevőkhöz. „Nagyon régi vágyunk teljesült. Örvendünk annak, ha minket sokan megkeresnek, ugyanis Csepelhez képest egy kis település vagyunk: ott 75 ezer lakos él, Tusnádfürdőn 1512 lakónk és 20 medvénk van. Ezzel az együttműködéssel hozzá tudnak járulni ahhoz, hogy a településünk látogatottabb legyen, az itteni emberek megélhetését segítik. Csak vendéglátással foglalkozunk, ebből élünk, így az a legfontosabb, hogy minél több ember jöjjön el, és az itteni szolgáltatásokat vegye igénybe. Kívánom, hogy sok közös rendezvényünk legyen, és azt is elvárjuk, hogy ne kistestvérként, hanem partnerként nézzenek ránk” – tette hozzá Albert.
Csepel polgármestere, Borbély Lénárd beszéde elején megköszönte a szívélyes vendéglátást, majd hozzátette, úgy érzi, mintha haza jönne Tusnádfürdőre. „Albert Tibor barátommal a kapcsolatunk már 13 évre nyúlik vissza. Nagyon örülök, hogy ennyi év távlatában ez a barátság megmaradt. Arra kérek mindenkit, hogy önök is úgy jöjjenek hozzánk, mintha hazajönnének, hiszen annak ellenére, hogy a megállapodást csak most írjuk alá, az együttműködés papír nélkül is nagyon jól működik már hosszú idő óta. Kívánom, hogy ez a kapcsolat még tovább erősödjön, és a barátságunk hosszú ideig fennmaradjon” – emelte ki Borbély.
Az együttműködési megállapodás szövegét magyar és román nyelven is felolvasták, többek között az egységes magyar nemzet összetartozására, a sport- és a gazdasági élet fellendítésére, a Határtalanul! program fenntartására, a két önkormányzathoz tartozó polgárok megismerkedésére, és egymás rendezvényeinek látogatására tértek ki. Azt is hangsúlyozták, hogy a költségvetéseik által megengedett mértékben finanszírozzák az említett célokat, illetve a dokumentumban arra is kitértek, hogy a megállapodást bármelyik fél bármikor felmondhatja.
Az eseményen Korodi Attila parlamenti képviselő kiemelte: talán aránytalannak tűnik ez a megállapodás, de ez a helyi értékek által kiegyenlítődik, hiszen nagyon erős magyar közösség él Tusnádfürdőn. „Ezzel a megállapodással a gazdaságnak új esélyt adnak, s remélem, hogy ez a kapcsolat tartalommal lesz tele” – hangsúlyozta Korodi. A beszédeket követően a polgármesterek aláírták a megállapodást.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Székely belháború
Ezt meg kell hallgatnia, mert kaptam én fejmosást, hogy elmondtam magának, pedig én csak az igazat mondtam, úgy, ahogy volt. S lássa, hogy nem csak velem történt meg, mással is pont úgy elbántak.
Persze, azért köszönés és kölcsönös üdvözlés előzte meg a fenti kifakadást, de a viszontlátás öröme után mindjárt következett a panasz. Mely elmondásának előzménye, hogy még decemberben egy vele készített interjúban a kézdiszentléleki Papp Benedek Csaba sajtkészítő elmondta, cudarul kifogadták egy alkalommal a csíkszeredai helyi termékek vásárán. Járogatott azelőtt is „fel Csíkba”, ahogy mifelénk mondjuk, árult is rendesen, hiszen terméke mindenütt kelendő, vevői köre is szépen alakulgatott. Aztán azt mondták egy alkalommal neki: le is út, fel is út. Udvariasan nyújtották át ugyan a bürökkel teli poharat, de kerek perec tudtára adták, a csíkszeredai hagyományos termékek vásárán nincs mit keresnie a háromszéki termelőnek, merthogy azt a vásárt Hargita Megye Tanácsa szervezi a Hargita megyei termelők számára. Mondta, fizetne is a helyért (ugyanis Csíkszeredában nincs asztalfoglalási díj), csak legalább a magával vitt sajtot eladhassa. De nem, sehogy sem.
Na, jöjjön, Katika elmondja magának, hogy járt ő Csíkban.
Azzal oda Katikához, aki édességkészítő, és szintén a vásárok éltetik. Nos, Katika épp e hónap elején próbált (volna) szerencsét Csíkszeredában, de hajszálra pontosan úgy járt, mint sajtkészítő társa: ugyanazzal a kifogással őt sem engedték árusítani.
Ez így nem helyes, ömlik a szó Katikából, hát mit csináljunk, rakjuk ki mi is őket Kézdivásárhelyről? Mert itt sem kell fizetni a helyért, mi is mondhatnánk, hogy ezt a vásárt a kézdi tanács szervezi a kézdiszéki termelőknek, de mi mégis szívesen látjuk a csíkiakat is, az udvarhelyieket is, itt soha senki nem mondta nekik, hogy nem jöhetnek. Persze, jöjjenek csak, minél többen vagyunk, annál színesebb a vásár, ha jó a terméke, mindenki el tudja adni. A beszédre felfigyelnek a szomszéd asztaloknál árusítók is, hamarost kisebb csődület támad, amolyan gyűlésféle alakul ki. Akad, aki szidja a csíkiakat, máris falat húzna Bükszád és Tusnádfürdő közé (ez manapság úgyis divatos), más a politikusoknak rója fel, hogy így egymásnak ugrasztották a székelyeket. Ott van az a bukaresti vásár is, az Ozosep piac, oda se nagyon engedik a háromszékieket beférkőzni, pedig amit itt huszonöt lejért lehet eladni, azt ott negyvenért – kerül terítékre egy másik sirám. Szó, ami szó, az Ozosep (ismerős az Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék kezdetű műdal?) vásárt a hargitaiak találták ki, híressé is vált a román fővárosban, ez az a ritka eset, amikor a nem igazán magyarbarátságukról híres tévécsatornák is szeretettel székelyeznek a vásárról szóló tudósításaikban. Papp Benedek Csabának egyszer volt alkalma kipróbálni a bukaresti piacot, menne is vissza szívesen – de nincs helye a „másik” székely csapatban.
Hát így állunk, feleim. A vita folytatásáról nincs értelme beszámolni (azért megnyugtatom csíki székely testvéreinket: jöhetnek bátran és nyugodtan ezentúl is Háromszékre, sem a kézdivásárhelyi, sem a sepsiszentgyörgyi vásárból nem fogja elűzni őket senki), az elhangzottakból egyvalamit érdemes kiemelni: már kezdett volna kialakulni a vásárok rendje, a hónap első hétvégéjén Szentgyörgyön, a másodikon Kézdin, a harmadikon Csíkszeredában, a negyediken Udvarhelyen, amikor ez a felépülőben levő rendszer a csíkiak önzősége miatt összeomlott. Így mind építgethetjük a brandet, nívózhatjuk a székely terméket, ajnározhatjuk az őstermelőket és termékeiket, ha ahelyett, hogy bővítenénk, egyre szűkítjük megélhetési lehetőségeiket. Mert – írtam is a fölé az interjú fölé címnek – az őstermelőt a vásár élteti, aki, ha nem tudja eladni termékét-terményét, előbb-utóbb bezárja a boltot, más megélhetés után néz. És nem Székelyföldön.
Tisztelt választott elöljáróink, kedves politikusaink, nem kéne ezt megbeszélni?
Vári O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)