Guttman Mihályt köszöntjük 85. születésnapján
Guttman Mihály 1926. július 21-én született Petrozsényben. Középiskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Aradon érettségizett. Ezt követően került Kolozsvárra, ahol párhuzamosan végezte el a konzervatóriumot, illetve a Bolyai Egyetem geológia-csillagászattan szakát – ez utóbbit szülői kérésre. Az egyetemek elvégzése után egész életét a komolyzenének szenteli. 1949-ben felkérték az akkor létesített Zeneművészeti Középiskola (ma: Sigismund Toduţă Zenelíceum) igazgatására. Ezt a tisztséget 1950–1958 között töltötte be. A zenelíceumban zenekart és kórust vezetett, kamarazenét tanított. 1986-os nyugdíjazása után sem hagyta el „gyermekét”, a kolozsvári zenelíceumot, hanem továbbra is tanított, együttest vezetett.
Az oktatás mellett 1959 és 1975 között a kolozsvári filharmónia művészeti titkára. Továbbá többször vezényelte a Kolozsvári Magyar Opera (akkor: Állami Magyar Opera) és a kolozsvári filharmónia (ma: Transilvania Filharmónia) zenekarát is.
Az 1989-es rendszerváltozás után az erdélyi magyar kórusmozgalom kimagasló személyiségévé vált. Ő volt az, aki újraalakította a Romániai Magyar Dalosszövetséget, amelynek ma is a tiszteletbeli elnöke. A szép hagyománnyal rendelkező tordaszentlászlói énekkart 1988–2009 között vezényelte.
Karnagyi és oktatói tevékenységének alapjául alapos és elmélyült szaktudása, rátermettsége, intelligenciája és fantasztikus memóriája szolgált. Elmondhatjuk: nincs az erdélyi kórusmozgalomnak és a kolozsvári középfokú zenei oktatásnak olyan tényezője, eseménye, szereplője, amelyet vagy akit ne ismerne, amelyre vagy akire ne emlékezne. Hozzátehetjük: a lehető legpontosabban.
Guttman Mihály nem öncélú művész-karnagy. Életére a zene iránti alázat mellett a közösség szolgálata is jellemző. Esetében nem csak a kolozsvári komolyzenészek (viszonylag) kis számú közösségéről van szó, hanem a megye, a régió és egész Erdély zeneszerető közösségét említhetjük. Még most is jelen van az erdélyi, illetve a kolozsvári magyarság kulcsfontosságú eseményein, amelyről a nála fiatalabbak sokszor hiányoznak.
Romániai kormánykitüntetései között megemlítendő: a Munka érdemrend (1954), a Kulturális éremrend (1969) és „Románia Csillaga” – lovagi rend (2000). Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Nagy István-díjjal jutalmazta (1998); a Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) Ezüst Gyopárral ismerte el több évtizedes munkásságát. Az anyaországban Kisebbségekért Díjat és Kóta Díjat kapott (2005). 1999. szeptember 29-én, Szent Mihály-napján Tordaszentlászló díszpolgárává avatták.
Hiánypótló kötetként 2008-ban kórusgyűjteményt jelentetett meg Romániai magyar zeneszerzők címmel.
Több erdélyi kórustalálkozó szervezésében működött közre, például a Magyar Kultúra napján (január 23.) Erdély-szerte megrendezett, a huszonkettedik kiadását megért Szent László-napi tordaszentlászlói, az Éneklő Erdély Kodály Zoltán szellemében elnevezésű ifjúsági, a Szilágy megyei kórustalálkozó stb. lebonyolításában. Karnagyképzéssel is foglalkozik.
Gazdag életműve megérdemelné, hogy könyv formában is megörökítsék, hiszen nem csak az érdekes és tartalmas karnagyi pálya állomásait mutatná be, hanem a második világháború utáni kolozsvári magyar zenei életről és középfokú zenei oktatásról is teljesebb képet alkothatnánk, nem beszélve az erdélyi kórusmozgalom fejezeteiről.
Sokrétű szakmai tevékenysége mellett szép családdal büszkélkedhet: gyermekei, unokái és dédunokái szeretettel és büszkeséggel tekintenek az ünnepeltre.
Drága Misi bácsi, Isten éltesse 85. születésnapja alkalmával!
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

A szórványba viszik a kultúrát
A Kolozs megyei RMDSZ és a Claudiopolis Egyesület által útjára indított, a szórványban élő magyar közösségeket felkaroló Kulturális Karaván rendezvénysorozat tavaly decemberben kezdődött. Akkor Magyarszarvaskend község magyarjait keresték fel, azóta Kolozs megye több települését bejárták. Többek közt a Puck bábszínház előadásait is elvitték a szórványban élő vidéki magyarságnak. Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke, a rendezvénysorozat ötletgazdája többek közt arról számol be lapunknak, hogy a Kulturális Karaván ősszel tovább halad, legközelebb Mákón tartanak nagyobb szabású kulturális rendezvényt.
Tavaly decemberben a kolozsvári filharmónia zenészeinek elődadásával kezdődött el a Kulturális Karaván útja a Szarvaskend községhez tartozó Alsótökön. Hogyan alakult azóta a kezdeményezés sorsa?
– Csak áprilisban tudtuk előteremteni a szükséges anyagi forrásokat, ezért idén egy kissé késve, de folytatni tudtuk a rendezvénysorozatot. Május 16. és 24. között bábszínházkaravánnal látogattunk el 12 Kolozs megyei településre, Körösfőre, Bánffyhunyadra, Kalotaszentkirályra, Tordaszentlászlóra, Tordára, Várfalvára, Mákóra, Mérára, Aranyosegerbegyre, Aranyosgyéresre, Szamosújvárra és Válaszútra. Az itt élő gyerekeknek a Csipike, a Jancsi és Juliska, valamint a Micimackó című bábjátékokat adta elő a kolozsvári Puck bábszínház.
– Miért épp a bábszínházra esett a választásuk?
– Az volt a célunk, hogy a vidéken élő gyerekek színvonalas, jó minőségű előadásokat láthassanak anélkül, hogy utazniuk kellene. Ez azért fontos, mert pontosan az ezzel járó költségek miatt nem tudják a vidéki szülők bábszínházba vinni a gyerekeiket, egy kolozsvári kiruccanás jelentős anyagi megterhelést jelent a számukra. Úgy szerveztük meg a karavánunkat, hogy lehetőleg községközpontokban legyenek az előadások, ahová a környező falvakból is könnyebb behozni a gyerekeket. Ezzel talán hozzájárultunk a gyerekek szellemi épüléséhez, ráadásul az anyanyelvük ápolása szempontjából sem közömbös, hogy megismerhették a minőségi bábszínházat.
– Hogyan fogadták a helyiek a „házhoz szállított kultúrát”?
– A szülők és a tanárok is nagy lelkesedéssel fogadták a bábszínház csapatát, olyannyira, hogy ősszel meg szeretnénk ezt ismételni. Lehet, hogy módosítunk az útvonalon, de a rendezvények menetét változatlanul hagyjuk. Általában mintegy hetven gyerek vett részt egy-egy előadáson, akiket természetesen elkísérték a szüleik vagy nagyszüleik, de ennél kevesebben biztosan nem voltak.
– Tapasztalatai szerint mennyire érződik a falvakon, szórványban elő magyarokon az elszigeteltség a nagyobb magyar közösségektől?
– Ilyen tekintetben különbséget kell tennünk azon települések között, ahol a mai napig él a magyar kultúra, azaz saját önálló rendezvényeik vannak – ilyen például Körösfő, Kalotaszentkirály, Tordaszentlászló –, illetve az olyan helységek közt, mint Aranyosgyéres, Aranyosegerbegy környéke, vagy akár Várfalva, ahol jóval kevesebb kulturális rendezvényen van lehetőségük részt venni a gyerekeknek. Ilyen szempontból hiánypótló is a Kulturális Karavánunk. Azt tapasztaltuk, a helyieknek valós igényük volt arra, hogy a környékbeli falvakból is vigyünk el egy-két gyereket az előadásokra, ugyanis ezekben az elszigetelt falvakban még a falunapi rendezvényekkor sem hallanak a helyi kultúrotthonban magyar szót, mert nagyon kevesen vannak.
– Említette, hogy csak áprilisban sikerült forrásokat találni a rendezvénysorozatra. Miből finanszírozzák a Kulturális Karavánt?
– A Kolozs megyei RMDSZ saját anyagi forrásaiból, illetve a Kolozs megyei önkormányzattól elnyert pályázatokból finanszírozzuk a rendezvényeket, kifizetjük a fellépők honoráriumát vagy annak egy részét, illetve egyéb járulékos költségeket. Ebből a szempontból egyébként fontosnak tartom az együttműködést a helyi egyházközségekkel, ugyanis több településen ingyen rendelkezésünkre bocsátották a tulajdonukban levő épületeket.
– Nyáron is folytatódik a rendezvénysorozat?
– Ebben az időszakban sok helyen falunapokat és más kulturális eseményeket szerveznek, így a Kulturális Karaván néhány településen a falunapok kulturális műsorát biztosította, a valkói falunapokat társfinanszíroztuk, illetve két diáktábort is támogattunk.
– Mit terveznek az őszre?
– A következő állomásunk minden valószínűséggel Mákó lesz, ahol egy nagyobb szabású kulturális rendezvényt szeretnénk lebonyolítani, a helyi RMDSZ-szel együttműködve. Mindezt úgy, hogy a helyi népművészetet is népszerűsítsük. Továbbá a korábbi sikerre tekintettel valószínűleg megismételjük ősszel is a bábszínházas karavánt, hisz igény is van rá. Ez ügyben tárgyalásokat folytatok a Puck bábszínházzal. Megpróbálunk az ifjúság felé is nyitni, és kimondottan ifjúsági kulturális hétvégét szeretnénk rendezni a vidéken élő, ugyanakkor a közösségükért tenni akaró fiataloknak.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Előkelő helyen a kultúra- és közösségfejlesztésben
Fennállásának 90. évfordulóját ünnepelte a dalosszövetség
Létesítésének 90. évfordulóját ünnepelte szombaton Kolozsváron a Romániai Magyar Dalosszövetség. Az ünnepi esemény a Kolozsvári Református Kollégium dísztermében délelőtt megtartott közgyűléssel kezdődött. Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke beszédében a szövetség közösség-megtartó erejét emelte ki. A dalosszövetség sikerekben gazdag tevékenységét összegző beszámolókat díjátadás követte. Díszoklevelet nyújtottak át Guttman Mihály tiszteletbeli elnöknek, aki idén nyáron töltötte be 85. életévét. Laudációjában Kállay-Miklós Tünde dalosszövetségi alelnök a díjazott kitartását, a zene iránti alázatát emelte ki. A több mint száz résztvevő felállva, hosszú tapssal köszöntötte a neves szakembert. Az esemény délután a Kolozsvári Magyar Operában tartott kórushangversennyel zárult. A hét kórust hallgatva meggyőződhettünk Bárdos Lajos művének alapgondolatáról: Istené az áldás, emberé a munka.
A Kolozsvári Református Kollégiumban megtartott közgyűlésen Kovács Tibor iskolalelkész a 90. zsoltárból idézve köszöntötte a jelenlevőket: „aki szívből énekel, kétszeresen imádkozik”. Guttman Mihály, a dalosszövetség tiszteletbeli elnöke köszönetet mondott a kollégium vezetőségének, hogy rendelkezésükre bocsátotta a dísztermet, majd egyperces néma csendet javasolt az elhunyt karnagyok és kórustagok emlékére.
Közösségteremtő dalosszövetség
Dáné Tibor Kálmán beszédében kifejtette: az EMKE által 1994-ben újralétesített szövetség az egyik legaktívabb társszervezetnek minősül. – A dalosszövetség és az EMKE élete összefonódott. Rendezvényeinket közösen készítjük elő, hetente találkozunk, megbeszéléseket tartunk. A dalosszövetség által kifejtett, óriási jelentőségű munka előkelő helyet foglal el az erdélyi magyarság kultúra- és közösségfejlesztésében – fejtette ki az EMKE elnöke. Mint mondta, egy kórus nem csak a karnagynak köszönhetően szólhat jól, hanem azért is, mert a lelkek összecsengése közösséget hoz létre. – Sokat köszönhetünk a dalosszövetségnek,
Tóth-Guttmann Emese, a dalosszövetség elnöke beszédében említést tett a szövetség létesítésének körülményeiről, illetve az azóta eltelt legfontosabb eseményekről.
– A zene sorsa az iskolákban dől el. Mindannyian ismerjük a zene művelésének nevelő hatását. Sajnos, iskoláinkban egyre inkább ellehetetlenedik a kórusmozgalom, és a közfelfogás sem nyitott a helyzet megváltoztatására – mondta az elnök. Kifejtette továbbá, hogy a dalosszövetség kórusainak mindössze 54 százaléka juttatta el évi beszámolóját a vezetőséghez, majd a rendelkezésére álló adatok alapján ismertette a tagkórusoknak a versenyeken, kórustalálkozókon, vendégszerepléseken, népdaléneklési megmérettetéseken, illetve a különböző táborok keretében kifejtett tevékenységét és az elért eredményeket.
Jövőbeli tervek és eredmények
A 2012-es évre vonatkozó terveket illetően Tóth-Guttmann Emese hangsúlyozta: szándékukban áll összegyűjteni a dalosszövetség dokumentumait, és továbbra is megszervezik a már hagyományos énekversenyeket, kórustalálkozókat.
Fejér Kálmán partiumi régiófelelős a Szatmárnémetiben idén 20. alkalommal megtartott, Hajnal akar lenni című népdaléneklési versenyről számolt be, amelyen 35 kórus jelent meg. Mint mondta, sikerült megjelentetni a mindmáig előadott népdalok gyűjteményét is. Hozzátette: bízik abban, hogy a versenyt 2012-ben is megrendezhetik. Arra buzdította a karnagyokat, zenetanárokat: küldjenek minél több, jól felkészült versenyzőt.
Sógor Magda az egyházközségek kórusainak működéséről számolt be. Utalt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Református Tanárképző Kara által márciusban szervezett egyházzenei konferenciára, amelyen 75-en vettek részt. Dicsérettel illette a Farkas utcai református templomban évről évre megtartott nyári hangversenysorozatot. Említést tett az új énekeskönyvnek az egyházközségekbe való bevezetéséről és a kántorképzés szükségességéről.
Jakabffy Tamás a gregorián szakosztály tevékenységének bemutatásakor a Schola Gregoriana Monostorinensis énekkar sikerekben és megvalósításokban gazdag tevékenységét ecsetelte. Megtudtuk: a Schola az egyetlen gregorián énekkar, amely liturgikus éneklésre szakosodott. A kórus többször szerepelt sikeresen Kolozsvár római katolikus templomaiban, nyáron több magyarországi városban lépett fel. A 2011-es év egyik újdonsága volt, hogy a kórus minden hónap második hétfőjén Kolozsváron ökumenikus vesperákat tartott más kórusokkal közösen, tavasszal pedig Kolozsváron is bemutatták Liszt: Via Crucis című alkotását.
Díjátadás a közgyűlésen
A beszámolókat a díjátadások ünnepi mozzanata követte. A díjazottakat és méltatókat Fórika Éva, a dalosszövetség alelnöke konferálta.
Márkos Albert hegedűművész zeneszerző édesapjáról elnevezett díjakat adott át. Poszthumusz ítélték oda az elismerést Benkő Enikőnek (1962–2009), a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség dalárdája egykori karnagyának.
A laudáló Gazdag Géza az elhunyt sokrétű tevékenységét, példamutató emberségét emelte ki. A plakettet és díszoklevelet az elhunyt lánya, Benkő Emőke vette át.
Úgyszintén Márkos Albert-díjban részesült Nagy Lajos hegedűtanár Szatmárnémetiből. Fejér Kálmán laudációjából megtudtuk: közel félévszázados ismeretség és barátság fűzi a sikeres hangszertanárhoz. Seprődi János-díjat kapott Demeter József szászrégeni lelkipásztor. A laudáló Böjthe Lídia a református lelkipásztor által több évtizeden át kifejtett kóruspártoló tevékenységéről értekezett.
Jagamas János-díjban részesült a Fall Ilona színművész által laudált Dénes Ildikó, aki több éven át a bánsági Újszentesen volt tanító, és ez idő alatt népdalvetélkedőket szervezett. A díjat Jagamas János özvegye, Anna asszony nyújtotta át. Zsizsmann Rezső-díjban részesült Adorjáni Katalin, a kolozsvári Alsóvárosi Református Egyházközség Bethlen Gábor Földész Dalkörének karnagya. Péter Éva alelnök méltatásából kirajzolódott a karnagy gazdag tevékenysége: bár nem járt zeneiskolába, mindig zeneközelben élt. Református lelkészfeleségként megtanult kántorizálni, ifjúsági kórust alapított férje egykori szolgálati helyén, Marosvásárhelyen, hat gyermeke pedig a kolozsvári zenelíceum kiváló tanulója volt. Jelenleg a BBTE Református Tanárképző Karának hallgatója, de szervezett szakmai napot kántoroknak, összeállított kottagyűjteményt is. 2003-tól férjét, Adorjáni László református lelkipásztort az Agnus Rádió működésében is támogatja. – Sok feladat vár még Adorjáni Katalinra. Ezt tudja ő is, ezért mindig előre néz, és vállalja a kihívásokat – összegzett Péter Éva.
Objektív okok miatt nem lehetett jelen a dalosszövetség ünnepi gyűlésén a két Rónai Antal-díjas és méltatóik. Az újtusnádi fúvószenekar vezetőjének, Bitzó Jánosnak és a csíkszentsimoni fúvószenekar vezetőjének, Sándor Árpádnak a laudációját Miklós Ferenc olvasta fel. Ezt követően Haáz Sándor, a szentegyházi gyermekfilharmónia vezetője beszámolt együttese sikeres közelmúltbeli vendégszerepléséről az Európai Parlamentben. Egyúttal bejelentette: a szentegyházi gyermekfilharmónia 2012 májusában ünnepli létesítésének 30. évfordulóját, amelyre szeretettel meghívta a jelenlévőket.
Meglepetés-díj Guttman Mihálynak
A közgyűlés utolsó, meglepetésként ható eseményeként külön díszoklevelet nyújtottak át a dalosszövetség tiszteletbeli elnökének, Guttman Mihálynak, aki idén töltötte be 85. életévét. Kállay-Miklós Tünde alelnök laudációja kezdetén leszögezte: Misi bácsiról nem lehet a laudáció hivatalos és száraz hangján beszélni. Példákkal illusztrálta Guttman Mihály fáradhatatlan fiatalosságát, humorát, a zene iránti alázatát, illetve a rá jellemző kitartást. A díszoklevél átvételét követően a díjazott hangsúlyozta: élete egyik legnagyobb kitüntetése volt, amikor Tordaszentlászló első díszpolgárává nevezték ki. Zárszóként a László Attila karnagy által vezetett sepsiszentgyörgyi Cantus Firmus Vegyeskar egy Kodály-mű eléneklésével köszöntötte fel mindannyiunk szeretett Misi bácsiját.
Kórushangverseny a magyar operában
A dalosszövetség ünnepi közgyűlése délután a Kolozsvári Magyar Operában tartott kórushangversennyel folytatódott. Összesen hét énekkar lépett fel: a sepsiszentgyörgyi Cantus Firmus Vegyeskar (karnagy: László Attila), a marosvásárhelyi Psalmus Kórus (karnagy: Kovács András), a Kolozsvári Magyar Pedagógusok Kamarakórusa (karnagy: Bedő Ágnes), a szatmárnémeti Székesegyház Énekkara (karnagy: Varga Péter), a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Kamarakórus (karnagy: Kovács András) és a Kolozsvári Református Kollégium vegyeskara (karnagy: Székely Árpád igazgató). Az Apáczai Csere János Elméleti Líceum kórusa (karnagy: Szabadi Ildikó) a Református Kollégium kórusával közösen két művet adott elő. Műsorukon (főleg) erdélyi és anyaországi magyar szerzők művei szerepeltek
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar állampolgár harmadszor
Egyre több idős ember kérelmezi a magyar állampolgárságot a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Amennyiben a kérelmező mozgásképtelen, a főkonzul személyesen is felkeresi őket. Ilyenkor a honosítási eljárást felgyorsítják, hogy az idősek minél előbb megkaphassák a magyar állampolgárságot. Tordaszentlászló lakossága szinte teljes egészében magyar. Összetartó közösségként jellemzi híveit a református lelkész, aki már másodszor szervezett kihelyezett konzuli napot a faluban. Mindkét alkalommal több százan kérelmezték a magyar állampolgárságot. Az idősek közül nagyon sokan ragaszkodnak a magyar állampolgárság megszerezéséhez, de nem tudják vállalni, hogy ügyintézni Kolozsvárra utazzanak.
Laczi János idén tölti be századik életévét és már csak egy vágya van: hogy minél előbb magyar állampolgár lehessen, harmadszor. A kolozsvári főkonzul őt is felkereste otthonában. Duna Tv
Erdély.ma

Családbarát önkormányzatokat díjaz az RMDSZ
Húsz önkormányzat nyerte el idén a Családbarát közösségek címet, amelyet az RMDSZ ítél meg azoknak az önkormányzatoknak, amelyek erőfeszítéseket tettek egy családbarát közösség kialakítására - jelentette be ma Kolozsváron Horváth Anna, az RMDSZ önkormányzatokért felelős főtitkárhelyettese, a program egyik kezdeményezője. Az idén díjazott önkormányzatok a következők: Gyergyóremete, Székelyudvarhely, Hargita Megye Tanácsa (Hargita megye), Sepsiszentgyörgy, Vargyas (Kovászna megye), Szászrégen, Nyárádszereda, Marossárpatak (Maros megye), Kraszna, Szilágycseh, Sarmaság, Szilágyperecsen, Tordaszentlászló, Szatmárnémeti, Kolcs, Alsólugas, Nagyszalonta, Biharfélegyháza, Kisiratos és Zsombolya. A politikus emlékeztetett arra, hogy a 2011. évi romániai népszámlálás eredményei által mutatott népességfogyási tendenciák előtérbe helyezték egy hatékony családtámogatási rendszer kialakításának szükségességét. Ennek értelmében az RMDSZ 2011 decemberében útjára indította az Együttműködés a magyar jövőért családpolitikai kezdeményezést. „Idén első alkalommal május 15-én, a család nemzetközi napja alkalmából díjazzuk a nyertes önkormányzatokat, akik jó példát mutattak a gyermekes családok életfeltételeinek javítását szolgáló intézkedéseikkel, a gyermekeket és fiatalokat támogató programjaikkal. Ennek megfelelően a településfejlesztésben érvényesítik a „Családbarát közösségek” program kritériumrendszerét, valamint a 2012-es helyi költségvetésbe belefoglalják a családtámogató és gyermekvállalást ösztönző programok finanszírozását, ezek kivitelezésében együttműködnek a civil, ifjúsági és egyházi szervezetekkel” - mutatott rá Horváth. A főtitkárhelyettes hozzátette, hogy a díjazottak közül kiemelkedő eredményeket ért el az idén Gyergyóremete község, ugyanis közel 2 millió lejt fordított az elmúlt évben magas színvonalú családtámogató programokra. Gyergyóremete községben mára már hagyománya van a családbarát programoknak, ugyanígy a civil, egyházi szervezetekkel való együttműködésnek. „Az önkormányzat olyan szolgáltatásokat, programokat finanszíroz, amelyek a közösség igényeire, szükségleteire válaszolnak. Ilyenek például a családsegítő program, a házi beteggondozás, falugondnoki szolgálat, fogyatékkal élő gyermekek számára foglalkoztató programok, rászorulók számára napi étkeztetés biztosítása és az afterschool program” - indokolta a döntést Tonk Gabriella, a program koordinátora kiemelve, hogy az önkormányzat figyelmet fordít az egészségügyi ellátás és az oktatás minőségére is, valamint a nagycsaládosoknak is különböző kedvezményeket biztosít. „Eredményei elismeréseképpen az RMDSZ Családpolitikai munkacsoportja különdíjban részesíti a községet. A díj egy brüsszeli kirándulás 15 gyergyóremetei diák számára, amelyet Sógor Csaba EP-képviselő, a munkacsoportja tagja ajánlott fel” - mondta el Tonk Gabriella. (hírszerk.) Transindex.ro

Kolozs, Beszterce-Naszód, Fehér és Szilágy megyei eredmények
Kolozs megyében az RMDSZ-nek Tordaszentmihályon, Tordaszentlászlón, Várfalván, Magyarszováton, Körösfőn, Kalotaszentkirályon és Bálványosváralján sikerült polgármesteri mandátumot szereznie – jelentette ki lapunknak Máté András Levente. Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke elmondta: a szóban forgó településeken plusz tanácsosi helyekhez jutott a szövetség. A Kolozs megyei tanácsban az RMDSZ-nek az eddigi öt helyett hat mandátuma lesz. Máté András Levente tanácselnökjelölt 11 százalékot ért el.
Décsei Attila, az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei szervezetének elnöke lapunknak elmondta: Árpástón az RMDSZ jelöltje, Martonos Tamás nyert polgármesteri mandátumot, az EMNP és a független magyar jelölt összesen alig 100 szavazatot szerzett. A Beszterce városi tanácsban az ideiglenes eredmények alapján 1 tanácsosa marad az RMDSZ-nek. Jó esély van arra, hogy átlépjék az 5 százalékos bejutási küszöböt és a szövetségnek ismét 2 megyei tanácsosa legyen, tudtuk meg Décseitől.
Fehér megyében is váratnak magukra a végleges eredmények. Lapunk értesülése szerint Nagyenyeden valószínűleg megmarad a 3 RMDSZ-es városi tanácsos a helyi tanácsban, és nem kizárt, hogy a következő 4 évben is lesz alpolgármester. A több mint 50 százalékos magyar többségű Magyarlapád községben a 12 éve regnáló PDL-s román polgármester újabb, immár negyedik mandátumát nyerte el az RMDSZ-es Szabó Dániel ellenében. Torockón az RMDSZ-es Szőcs Ferenc és a néppárti Király Melinda közül a szövetség jelöltje nyert újabb mandátumot. Torockószentgyörgyön és Torockón a lakosság 70 százaléka szavazott bizalmat Szőcsnek.
Szilágy megyében az RMDSZ eggyel növelte polgármestereinek számát: Ipp községben a szociáldemokrata polgármestert a szövetség jelöltje váltja fel. Jó eredményeket értek el Krasznán, Sarmaságon, Szilágybagoson, illetve Szilágyperecsen községben. Zilahon eggyel csökkent az RMDSZ-es tanácsosok száma – tudtuk meg Seres Dénes képviselőtől, az RMDSZ Szilágy megyei elnökétől. Polgármestere sem az EMNP-nek, sem az MPP-nek nincs, az ideiglenes adatok szerint az EMNP összesen 9 tanácsosi tisztséget nyert a megyében. Az MPP részéről nem sikerült pontos információkat szereznünk teljesítményükkel kapcsolatban. Szabadság (Kolozsvár)

A magyar dal és a falu ünnepe
A Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD), az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) június 30-án rendezte meg Tordaszentlászlón a XIII. Szent László-napi kórustalálkozót. A református templomban megtartott reggeli istentiszteleten Sikó Csabáné Győrfi Piroska kolozsi lelkipásztor hirdetett igét. Majd a kórusok kivonultak a templomkertbe, ahol a helyi fúvószenekar eljátszotta a székely himnuszt. Az ünnepi beszédek után az énekkarok koszorút helyezhettek el a templomkertben ezelőtt húsz évvel felállított Szent László-szobornál. A Tóth Guttman Emese dalosszövetségi elnök által vezényelt közös éneklés után az énekkarok végigjárták a községközpontot, majd a helyi kultúrotthonban 19 énekkar lépett fel.
Gyönyörű napos idő fogadta a XXIII. Szent László-napi kórustalálkozó résztvevőit Tordaszentlászlón, június 30-án. Sikó Csabáné Győrfi Piroska vendég lelkipásztor igehirdeté- sének középpontjában a 147. zsoltár állt. – Ajándék minden olyan nap, amelyet Isten házában kezdhetünk őt dicsérve énekkel és imával – mondta a lelkipásztor. Balázs Attila helybéli református pap is arra kérte a jelenlevő kórustagokat, hogy azon a napon is Istent dicsőítsék énekükkel. Szőke Zoltán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) helyi elnöke azt kívánta: a dalostestvérek énekléskor érezzék az Istentől kapott szeretetet, amely összeköt és megerősít.
Az istentisztelet után a jelenlevők a templomkertbe ezelőtt húsz évvel felállított Szent László-szobor köré gyűltek. A Gombár Levente által dirigált helyi fúvószenekar játéka után Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke, parlamenti képviselő beszédében azt kívánta: a kórusok énekét hassa át a szeretet és az egység. Ezt követően Gebe Szilárd Arany János-verset szavalt.
Dáné Tibor Kálmán országos EMKE-elnök beszédében Kodály Zoltánt idézte, miszerint újjáépítéskor mindig ragaszkodjunk hagyományainkhoz. – Kisebbségi létünkben gyakran kell újjáépíteni a nemzetet, identitásunkat. Ezért számunkra létkérdés a hagyományok megőrzése, tiszteletben tartása. A közös éneklés csodákat művel – figyelmeztetett Dáné, majd csodának nevezte azt, hogy Tordaszentlászlón már huszonharmadik alkalommal szervezik meg a kórustalálkozót.
Boldizsár-Zeyk Imre, az RMDSZ helyi elnöke arra emlékeztette a jelenlevőket, hogy a falu névadóját 820 évvel ezelőtt, 1112. június 27-én avatta szentté III. Celestin pápa. Szent László mellszobrát (Sánta Csaba alkotását) pedig pontosan húsz évvel ezelőtt, 1992. júniusában avatták fel a templomkertben.
Ünnep van tehát, a magyar dal és a falu ünnepe. A kórustalálkozó alkalmával egy napra a magyar nyelvterület 19 kórusa áll a szép magyar ének, zenei anyanyelvünk, továbbá a nemzeti és az egyetemes kultúra szolgálatában – hangsúlyozta Boldizsár-Zeyk Imre, majd köszönetet mondott Tordaszentlászló, Magyarfenes és Magyarléta polgárainak azért, hogy az elkövetkező négy esztendőben is magyar polgármestere és alpolgámestere lesz a községnek, amelynek tanácsában megmaradt a magyar többség.
Tóth-Guttman Emese, a dalosszövetség elnöke dirigálásával a kórusok előadták a Szózatot, majd a hagyományhoz hűen végigjárták a falut, ezt követően pedig a helyi művelődési házban léptek fel.
Először a házigazda énekkar lépett színpadra (karnagy: Balázs Ágnes), majd a tordai Magyar Dalkör (karnagy: Balázs Győző Balázs), a székelykeresztúri református egyházközség énekkara (karnagy: Kis Vilmos), a nagyenyedi református egyház vegyeskara (karnagy: Basa Annamária), a nagyenyedi egyházmegye lelkészkórusa (karnagy: Fórika Éva), a buzásbesenyői és kerelőszentpáli vegyeskar (karnagy: Szakács Zoltán), az Alla Breve székelyudvarhelyi vegyeskar (karnagy: Kovács László, zongorán kísért Tifán Etelka), az aranyosegerbegyi gyermekkar (karnagy: Balázs Győző Balázs), a magyarfenesi vegyeskar (karnagy: Tóth-Guttman Emese), a marosújvári vegyeskar (karnagy: Fórika Éva), a nagybányai óvárosi református egyházközség vegyeskara (karnagy: Nagy-Dali Emese), a székelykocsárdi Kochárda nőikar (karnagy: Basa Annamária), a magyarlapádi református egyházközség kórusa (karnagy: Borbándi András), a kolozsvári Bethlen Gábor Református Földész dalkör (karnagy: Adorjáni Júlia Katalin), az aranyosegerbegyi Árvalányhaj vegyeskar (karnagy: Balázs Győző Balázs), Kolozsvár-Alsóvárosi református vegyeskar (karnagy: Bak Éva és Adorjáni Júlia Katalin), a Kolozsvári Magyar Pedagógusok Kamarakórusa (karnagy: Bedő Ágnes), a koltói kamarakórus és a nagybányai Teleki Magyar Ház kórusa (karnagy: Fülöp Gábor).
A kórusok repertoárján főleg XX. századi magyar (erdélyi és anyaországi) szerzők vallásos és világi tárgyú művei szerepeltek, de hallottunk az egyetemes zeneirodalom alkotóinak kórusaiból és a könnyűzene műfajához közel álló ismertebb darabokat is.
A több mint öt órán át tartó kórushangverseny után Guttman Mihály, a dalosszövetség tiszteletbeli elnöke beszédében Kodályt idézte: – Az emberiség boldogabb lesz, ha megtanul a zenével méltóképp élni. Eképpen elmondhatjuk, hogy nem éltünk hiába. Örömmel tölt el az, hogy 23 év után is minden évben új kórusok jönnek el erre a találkozóra – mondta.
Szőke Zoltán, EMKE-elnöki minőségében a színpadra szólította a fellépő énekkarok karmestereit és zászlótartóit, akiknek emléklapot, zászlószalagot és Szenczi Molnár Albertet ábrázoló emlékplakettet (Suba László tordai szobrász alkotása) adott át.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Népviseletes tüntetés a tanácsülésen
A szó szoros értelmében színes mozzanat vezette be a Kolozs Megyei Tanács legutóbbi ülését: Vákár István RMDSZ-frakcióvezető és négy tanácsostársa széki népviseletben jelent meg. Magyarázatuk nem maradhatott el: nemrég a széki vásárban járva tapasztalták, hogy mennyire rossz állapotban vannak a Székre vezető utak (Visa felől 18 km, Szamosújvár felől 10 km), és mivel a dolgos falu ennél jobbat érdemel – lakosainak jó része ingázik naponta munkahelyére –, a tanácsosok ily módon kívánták kifejezésre juttatni szolidaritásukat velük, és felhívni a figyelmet a probléma rendezésére.
A magyar tanácsosokat fogadó „derültség” közepette Horea Uioreanu megyei tanácselnök is felpróbált egy széki kalapot.
Maga az ülés már egyáltalán nem zajlott ilyen derült, békés mederben. Az első napirendi pontok között szerepelt a Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ingatlanjainak korszerűsítése, ami a PDL hozzáállása miatt (egy szavazat hiány) nem kapott zöld jelzést. A kialakult és nyilvánvalóan választási kampányba illeszkedő szópárbaj – főként Dan Canta (PSD) tanácsosnak köszönhetően – ritkán hallható útszéli stílust öltött, a jelenlevők többsége szégyenkezve volt tanúja egy újabb helyhatósági botránynak.
A továbbiakban megszavazták azt a határozattervezetet, amelynek értelmében Tordaszentlászló 39 évre közigazgatásába kapta a hozzá tartózó országutakat, azok aszfaltjának modernizálása érdekében.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar tájház-szemle: határon innen és túl
Újfajta együttműködés körvonalai rajzolódnak a magyarországi és hazai néprajzos-muzeológusok kisszámú szakmai közösségei között. Az éppen tízéves jubileumát ünneplő Magyarországi Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös szervezésében kétnapos tájház-konferenciát tartottak a Kriza társaság Mikes-utcai székházában, március 8–9. között. Az előadásokat egy huszonkét tablóból álló fotókiállítás is kiegészítette, amely a szentendrei skanzenben újonnan felépülő erdélyi tájegység előzetese is egyben. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum (SZNM) új vállalkozása egy erdélyi kollégákkal megvalósított, ötéves kutatási projekten alapszik, melynek pillanatképeit ezúttal a kolozsvári közönség is megtekinthette.
A kiállítás megnyitóján T. Bereczki Ibolya, az SZNM főigazgató-helyettese hangsúlyozta: csak olyan épületek kerülnek elköltöztetésre, amelyek eredeti helyükön már nem maradnának meg, és olyan tárgyakat vásárolnak meg, amelyek helyi múzeumban is megtalálhatók.
Az előadásoknak és vitáknak helyet adó szakmai találkozó egy tető alá hozta olyan nagy múltú intézmények képviselőit is, mint a bázisként működő szentendrei skanzen, a nyíregyházi Sóstói Múzeumfalu, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vagy a kolozsvári néprajzi múzeum; de számtalan kevésbé ismert múzeum/tájház vagy fiatal kezdeményezés is bemutatkozhatott, úgy mint a Kallós Zoltán-féle válaszúti múzeum, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum, vagy olyan, döntően önfinanszírozású kisintézmények, mint a kalotaszegi Méra, a peremvidéken található Tordaszentlászló, a bihar megyei Várasfenes, az érmelléki Gálospetri és Szalacs, vagy a Hargita megyei Máréfalva tájházai, Nyisztor Tinka pusztinai kísérletei, vagy éppen a dél-alföldi Endrődi Tájház.
A konferencián díjátadásra is sor került: a tavalyi Europa Nostra Nagydíjas Kovács Piroska, máréfalvai nyugdíjazott pedagógus és néprajzi gyűjtőnek a KJNT díszoklevelét ítélték oda, amely „Daczó pátert” követően az intézmény történetében második alkalommal került kiosztásra.
Néhány bevezető/áttekintő vagy elméletibb igényű előadás mellett a prezentációk többsége a tájházak és gyűjteményeik bemutatására és szakmai tapasztalataik megosztására fektette a hangsúlyt.
Még ha Magdó János kolozsvári magyar főkonzul abbéli reménye kissé elrugaszkodott volt is, miszerint a tájházaknak az elvándorlást fékező, magyarságmegtartó szerepe lenne, de az intézmények helyi közösséggel fenntartott szoros kapcsolatát és az identitás erősítésében betöltött funkcióját több előadó is nyomatékosította, és megfogalmazott céljaik részeként emlegették. Szonda István, az Endrődi Tájház vezetője a megismertetés mellett egyfajta népnevelői szándékkal a fiatal generációval fenntartott kapcsolat elsődlegességét is kiemelte.
A lokális közösség, de egyáltalán a látogatóknak e tájházak életébe való bevonása magában hordozza azt a kényes kérdést is, ami a szakmai szempontok és látogatói igények gyakran össze nem egyeztethetőségére figyelmeztetnek. Az előadásokból világosan kitűnt: az egyre kiterjedtebb intézményi hálóval bíró tájházak turizmussal való összefonódottsága komoly kihívások elé állíthatja a szakmát.
Furu Árpád népi építészettel is foglalkozó műemlékvédelmi szakmérnök összegző gondolatát idézve, miszerint a nagy energia-befektetés mellett profitot sohasem fogunk termelni, hanem sikeres pályázatok útján esetleg az önfenntartás lehetséges, könnyen beláthatók a szakma függetlenségével kapcsolatos aggályok. Eugen Vaida, a Nagyszebenből érkezett szakember megfogalmazása szerint a „szép bolondjai” ők.
De akár az esetleges megalkuvás, akár a szakmai irányítás hiánya felől közelítjük a kérdést, mind a Maros megyei tájházak helyzetét összegző néprajzkutató, Vajda András által használt „post-múzeum” fogalma, mind a Pozsony Ferenc akadémikus által levont következtetések, jelezvén az erdélyi tájházak statikusságát, túlzsúfoltságát és tárgykatalógusok hiányát: meglehetősen elmarasztalóak voltak.
További feladat elé állítva a muzeológia és népi építészet szakértőit, Furu Árpád a hitelességnek az örökségvédelemben betöltött fontos szerepét hangsúlyozta. A restaurálás akkor igazán sikeres, ha az eredeti funkciót fenn tudjuk tartani, márpedig a népi kultúra gyökeresen átalakult, az egykori lakóházakhoz kapcsolódó életmód többnyire már nem lelhető fel − jegyezte meg az építész.
Több előadótól elhangzott azon észrevétel, miszerint gyakran ellentmondásba kerül e letűnt korok paraszti értékeinek megőrzésére tett kísérlet és a helyi közösség szégyene, saját hagyományos értékeiket az elmaradottsággal kapcsolván össze. Ennek egyik legszélsőségesebb esetéről talán Nyisztor Tinka néprajzkutató számolt be, aki a moldvai csángók azon erős beidegződéseit említette példaként, mely szerint magyarországi utazásaikkor egymás között is csak fokozatosan váltanak a magyar nyelvre. Szülőfalujában, a pusztinai magyarok között végzett identitásőrző törekvéseit sem az iskola, sem az egyház nem támogatja − számolt be nehézségeiről a néprajzkutató.
Zárszóként a konferencia végén felszólaló Bihari-Horváth László, a hosszúpályi Bődi István Falumúzeum muzeológusát említem, aki a „csoporttöbblet” szociálantropológiai fogalmára támaszkodva, az Európai Területi Társulás (http://egtc.kormany.hu) határokon átnyúló, uniós támogatású együttműködési pályázatát elevenítette fel. A történelmi Bihar vagy Szatmár megyékre kiterjesztve, e projekten keresztül sikeres szakmai együttműködésre nyílna lehetőség magyar és román kollégák bevonásával egyaránt. Pozsony Ferenc akadémikus, a KJNT tiszteletbeli elnöke bár emlékeztetett az évek óta tartó leépítések miatti szakemberhiányra, de készséggel fogadta a kooperációs szándékot és az ötlettel való egyetértésének adott hangot.
Noha számos eredményről és ígéretes kezdeményezésről is beszámoltak az előadók, a kidomborított problémák a kritikai szellem elevenségét is tanusítják, melyek mintegy kiindulópontként szolgálhatnak majd egy szakmaibb út kitaposásához. A közös szervezésű konferencia azt is megmutatta, hogy ebben az útkeresésben partnerségre is számíthatunk.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár),

Magyar tájházak Erdélyben
Számbavétel, megőrzés, hasznosítás, együttműködés
Erdély virágai – egy kutatás vándorképei című kiállítás képei között a tartalomhoz illő hangulatban tartották március 8–9-én a Magyar Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös tanácskozását a társaság kolozsvári székhelyén. A Határok nélkül – Magyar tájházak Erdélyben címmel rendezett konferenciát Jakab Albert Zsolt, a Kriza Társaság elnöke nyitotta meg. Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja az együttműködés fontosságát emelte ki, akárcsak Hegedüsné Majnár Márta, az MTSZ ügyvezető elnöke, aki hangsúlyozta, hogy a szervezet a Kárpát-medence valamennyi tájházának érdekeit képviseli. A rendezvényt, amely a Válaszúti Kallós Múzeumba és a mezőségi Feketelak falumúzeumába szervezett szakmai kirándulással zárult, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatta. A szervezésben a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum működött közre, amely egy erdélyi épületegyüttes létrehozásán dolgozik. Az erre vonatkozó és erdélyi kutatókkal közösen folyó munkát tükrözte a hangulatos keretet biztosító kiállítás, amelyet T. Bereczki Ibolya főigazgató-helyettes, a Tájház- szövetség elnöke ajánlott a jelenlevők figyelmébe. A konferencián bemutatták és díjazták Kovács Piroska, máréfalvi pedagógust, akit néprajzi gyűjtőmunkájáért 2012-ben Europa Nostra nagydíjjal tüntettek ki.
A rendezvényen előadást tartottak a magyarországi és az erdélyi közismert múzeumok, valamint a kisebb tájházak, gyűjtemények képviselői, amit hozzászólások, kerekasztal-megbeszélések követtek.
– Mi ragadta meg a szakember figyelmét, mit látott követendő példának a magyarországi és erdélyi tájházakról, gyűjteményekről elhangzott bemutató során? – kérdeztem a nyitóelőadását tartó Pozsony Ferenc egyetemi tanártól, akadémikustól, a Kriza János Társaság tiszteletbeli elnökétől?
– Voltaképpen a konferencia az erdélyi és a magyarországi tájházakkal foglalkozó szakemberek, házigazdák találkozója, képzési formája volt, amelynek során feltérképeztük, hogy milyen eredményeket értek el a Kárpát- medencében levő tájházak megalapításával és működtetésével kapcsolatosan és milyen gondokkal kellett és kell megküzdeni. Az előadók feltárták, hogy a XIX. század végétől fokozatosan alakult ki a tájház, amely azt jelenti, hogy egy faluban a saját helyén megőriznek egy régi épületet, és azt lehetőleg az ott élő család társadalmi státusának, etnikumának, életstratégiájának megfelelően rendezik be. Az előadások egy része az erdélyi tájházak mai állapotát rajzolta meg. Tötszegi Tekla kolléganőm egy kalotaszegi, mérai tájház építésének szépségeit és buktatóit vázolta fel, Bereczki Ibolya azt mutatta be, hogy Magyarországon hogyan szervezték rendszerbe a tájházakat, amelyek különböző tulajdonban vannak, magánszemélyek, helyi tanácsok, egyházi intézmények, egyesületek birtokolják, majd működtetésüknek a legjobb változatára kereste a választ.
Furu Árpád mérnök a tájházak építészeti vetületeit elemezte, az épületek megőrzésének szakszerű módját, s azt, hogy miképpen lehet beműködtetni, korszerűsíteni úgy, hogy a posztmodern látogatóknak nemcsak látványt, hanem keretet is jelentsenek. Vajda András a Maros megyei tájházak állapotát vázolta fel. Páll István, a Nyíregyháza melletti Sóstón létesített szabadtéri néprajzi múzeum igazgatója Szatmár megyének a Magyarországhoz tartozó településein létrehozott szabadtéri múzeumokat, tájházakat elemezte, működtetésüknek, az oktatás és a turizmus szolgálatába állításuknak a pozitív példájára helyezve a hangsúlyt. Kinda István a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Zabolán létesített tájháznak és a néprajzi múzeumnak a székelyföldi és a moldovai iskolások identitásának az építésében játszott szerepét mutatta be. Szőcs Levente, a Tarisznyás Márton múzeum néprajzosa azt vázolta fel, hogy Gyergyószentmiklós környékén milyen eredményeket értek el a népi építészet, a lakáskultúra, a kézművesség dokumentálásában, múzeumi és tájházas reprezentációjában. Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója, néprajzkutatója az Udvarhelyszéken, Sóvidéken, a Küküllők és a Homoród mentén, a Havasalján elért eredményekről tartott nagyon szemléletes előadást a követendő példákra összpontosítva. Csíkból egy kászoni tájháznak az építését, működtetését mutatták be, ami korábbi tárgygyűjtések alapján magánkezdeményezésre alapult.
A második nap magyarországi, erdélyi magyar és román eredményeket osztottak meg a hallgatósággal. Szonda István tájházvezető azt vázolta fel, hogy a Dél-Alföldön hogyan teszik élővé az oktatás, a művelődés és a turizmus keretében, a naptári ünnepek, a népszokások, a népi gasztronómia otthonává a tájházat, hogyan lehelnek életet a már nem lakott házak világába. Kéri Gáspár és felesége azt mondta el, hogy családi kezdeményezésre hogyan alapítottak Biharban az Érmelléken három tájházat Gálaspetriben és Szalacson, s ezekben hogyan mutatják be a középgazda, a jobbágy vagy az uradalmi családok életét, és hogyan próbálják ezt élettel feltölteni, s a gyűjteményeket az erdélyi, partiumi, az európai turisztikai vérkeringésbe bekapcsolni. Rövid előadásban mutatta be Boldizsár-Zeyk Zsuzsa a pedagógusok által Tordaszentlászlón alapított múzeumot, tájházat, Vura Ferenc a Fekete-Körös völgyében, Várasfenesen, alapított gyűjteményt. A Bákó megyei Pusztináról érkezett Nyisztor Tinka elmondta, hogy a sajátos, történelmi, gazdasági szerkezetnek köszönhetően sok olyan ház maradt fenn, amelyet csak meg kell őrizni, szakszerűen fel kell leltározni, mivel szinte szabadtéri tájházként festenek, s elmondta: hogyan próbálják a magyar nyelvű helyi vallásosság, hitélet, ünnepek közegévé átalakítani ezeket a házakat. Balázs-Bécsi Gyöngyi a Kallós Zoltán által alapított válaszúti regionális múzeum létrehozását mutatta be, azt hangsúlyozva, hogy a múzeum köré milyen foglalkozásokat, képzéseket szerveztek: kézművesség, szövés, fonás, éneklés, zenélés, táncolás tanítása, s a néphagyományoknak az iskolai, szabadidős átadását hogyan szervezik meg. A tanácskozás külön színfoltja volt a Szebenből érkezett román kolléga, Eugen Vaida, aki megszervezte az erdélyi magángyűjtemények hálózatát (RECOMESPAR) és fölvázolta, hogy milyen programokat szerveznek a tárgyak restaurálására, a marketingre, a turizmus szolgálatába való állítására.
Azt gondolom, hogy hasznos volt ez a magyarországi erdélyi koprodukció, hisz mind a két nagy régióban a számtalan probléma mellett számtalan pozitív példa van, amiből minden résztvevő tanult – foglalta össze a tanácsokozás főbb eseményeit Pozsony Ferenc.
A záró kerekasztal-megbeszélésen a KJNT tiszteletbeli elnöke öt alapvető pontban foglalta össze a gondokat. Az első a tulajdonjog tisztázása, mert általában az intézményes háttérrel rendelkező tájházak működtetésére lehet támogatást nyerni. Építészeti szempontból a tulajdonosnak kötelessége szakemberek bevonásával helyrehozni az épületet, a szakszerű berendezésben pedig néprajzosok, muzeológusok adhatnak tanácsot, s nem szégyen segítséget kérni tőlük. Körvonalazódott az is, hogy nem csupán a tárgyakat kell őrizni, hanem a tárgyak mögötti tudást is, s ezt kell a működtetés során elővarázsolni és átadni a látogatóknak. A tájház így tehet eleget kettős feladatának az identitás megőrzésében játszott szerepének és a turisztikai hasznosítás lehetőségének.
Bár Erdélyben problémát jelent a szakemberhiány, hisz jó néhány nagyváros múzeumának nincs magyar néprajzos szakembere, a konferencián levő nagyszámú fiatal érdeklődő talán ezen az úton fog elindulni.
Megyénkben a megfelelő intézményi háttér és szakemberek hiányában a helyi kezdeményezések mindenféle szakmai támogatás, ellenőrzés nélkül valósultak meg – hangzott el a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központját vezető Vajda András bemutatójában. A gyűjtemények minőség szempontjából nagyon változatosak, s pontos leltáruk elkészítését Vajda András a közeljövő legfontosabb feladatának tekinti.
A tanácskozás szakmai kirándulással zárult, Kallós Zoltán Alapítványi Múzeumát Válaszúton maga az alapító, valamint Balázs Bécsi Gyöngyi és Balla Ferenc mutatta be. A látogatók nemcsak a különböző tájegységek népművészetét igazoló gyönyörű darabokat láthatták, a vezetők a folyton gyarapodó raktárakat, s a műtárgyak védelmére használt eljárásokat is ismertették. A feketelaki faluházhoz az elmaradott felső tóvidéki régi házak, gazdasági épületek között vezetett a kátyúkkal tele út, azt az érzést keltve a látgatóban, mintha egy szabadtéri falumúzeum részletei között járna.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

In memoriam Guttman Mihály
(1926–2013)
Május 19-én lezárult egy sikerekben gazdag, tartalmas életút, amelynek központjában a komolyzene, és ezen belül a magyar kórusirodalom népszerűsítése, a közösség szolgálata és nem utolsósorban szeretett családja iránti gondoskodása állt. Guttman Mihály élete a kodályi eszme, azaz a zenei anyanyelvhez való ragaszkodás jegyében telt el.
Hatalmas szakmai tudása, kiváló memóriája, pontossága mellé rendkívüli emberség, szerénység és jóság társult. Misi bácsi mindent tudott, sőt, mindent jól tudott, és mindenkinek segített. Élete során oly sokrétű tevékenységet fejtett ki, amely más ember teljesítőképességét meghaladta volna, ám Misi bácsi mindent egymaga végzett el – tökéletesen.
Guttman Mihály 1926. július 21-én született Petrozsényben. Érettségi után került Kolozsvárra, ahol két egyetemet végzett el: a konzervatóriumot és az akkor még Bolyai Egyetem geológia–csillagászattan szakát. 1949-ben felkérték a kolozsvári Zeneművészeti Középiskola létrehozására, amelynek igazgatói tisztségét 1950–1958 között töltötte be. Az igazgatói teendők mellett azonban zenekart és kórust vezetett, kamarazenét tanított. 1959–1975 között a kolozsvári filharmónia művészeti titkára volt. Karmesterként többször vezényelte a magyar opera és a filharmónia zenekarát is. Az 1989-es rendszerváltozás után oroszlánrészt vállalt a Romániai Magyar Dalosszövetség újralétesítésében, amelynek tiszteletbeli elnöke volt. A tordaszentlászlói énekkart 1988–2009 között vezényelte.
Kiváló tevékenységét több kitüntetéssel ismerték el: Munka érdemrend (1954), Kulturális érdemrend (1969) és „Románia Csillaga” – lovagi rend (2000). Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Nagy István-díjjal jutalmazta (1998); a Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) Ezüst Gyopárral ismerte el több évtizedes munkásságát. Az anyaországban Kisebbségekért Díjat és Kóta Díjat kapott (2005). 1999. szeptember 29-én, Szent Mihály-napján Tordaszentlászló díszpolgárává avatták.
A komolyzene, és ezen belül a magyar kórusirodalom iránti elkötelezettségének tudható be a Romániai Magyar Dalosszövetség keretében kifejtett, szó szerint áldásos tevékenysége. Számtalan kórustalálkozón vett részt, és mindig örült, ha új, tehetséges énekkart és karnagyot dicsérhetett meg. Nekik is mindig lelkükre kötötte: ne hagyják veszni Kodály és Bartók örökségét!
Mi, hátramaradottak is megszívlelhetjük ezt az intelmét: még ha nem is tudjuk olyan fokon és intenzitással művelni, mint Ő…
Drága Misi bácsi, nyugodjék békében!
Nagy-Hintós Diana
Krónika (Kolozsvár)

In memoriam – Aki számára a halál csak átmenet, és nem megsemmisülés
Több száz ember vett részt Guttman Mihály karnagy temetésén. Először négy énekkart hallgathattunk meg: a Kolozsvári Református Kollégium (karnagy: Székely Árpád), a Kolozsvári Magyar Pedagógusok (karnagy: Bedő Ágnes), a kolozsvári S. Toduţă Zenelíceum IX–XII. osztályos tanulóinak vegyeskarát (karnagy: Kállay-Miklós Tünde), és a Tordaszentlászlói Vegyeskart (karnagy: Balázs Ágnes).
Jakab Gábor római katolikus pap a gyászszertartáson Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből idézett, amelynek alapgondolata: „akár élünk, akár halunk, az Úré vagyunk”. – Guttman Mihály mindig Isten szent hite szerint élte tartalmas életét. Közéleti emberként, muzsikusként, karnagyként céltudatosan és elkötelezetten munkálkodott – hangsúlyozta Jakab Gábor, majd arra összpontosított, hogy istenhívő emberként Guttman Mihály számára a halál csak átmenet volt, és nem megsemmisülés.
Rövid román nyelvű fohász után Kállay-Miklós Tünde, a kolozsvári zenelíceum magyar igazgatóhelyettese szólalt fel magyarul és románul. – Művész volt, alkotó pedagógus. Ma már tudjuk, minek is voltunk boldog, szerencsés haszonélvezői annak idején. Zsigereinkbe építette a kodályi szellemiséget, zenei anyanyelvünk őrzésének fontosságát, megtanultuk megkülönböztetni a remekműveket a fércművektől. Példát mutatott mindannyiunknak kitartásból, szívós munkából, alázatból – mondta Kállay.
Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke szintén magyarul és románul szólt a jelenlévőkhöz. Beszédében kiemelte: szerencsés embernek mondhatja magát, hiszen az elmúlt húsz évben Misi bácsi munkatársa lehetett. – Misi bácsi volt az, aki mellett rájöttem, a pihenés órái is közüggyé válnak. Az elmúlt húsz évben karmesteri pálcája varázsvesszővé vált, amikor életre keltette a Romániai Magyar Dalosszövetséget. Kevesen tudják, hogy ez mennyi munkát, álmatlan éjszakát, adminisztrációt, szervezést és utazást jelentett neki – hangsúlyozta. Misi bácsi hivatásszeretetére még sokáig szüksége lesz az EMKE-nek, amelynek továbbra is tiszteletbeli tagja marad.
Simon Gábor, a Kolozsvári Magyar Opera volt igazgatója felidézte 2012 decemberét, amikor új kiadvány jelent meg a kolozsvári hivatásos magyar nyelvű színjátszásról, és Misi bácsit is felkérték, hogy járuljon hozzá a kötet tartalmához. Simon felolvasott egy részt Guttman Mihály írásából, amelynek lényege az volt, hogy a magyar opera továbbra is nevelje, tanítsa, lelkesítse, gyönyörködtesse, vigasztalja nézőit, pártfogóit.
– Higgyünk abban, hogy van egy hivatásunk. Hozzunk létre egy iskolát, majd egy újonnan létrejött filharmónia művészeti életét irányítsuk. Az időjárással dacolva járjuk a falvakat, és vegyük rá az ottaniakat, hogy az egész napos mezei munka után az első pihenő a dalárda legyen. Szerencsések lennénk, ha legalább ennek egy részét sikerülne végigélnünk, ha példát vehetnénk attól, aki mindezt megtette – hangoztatta beszédében Marius Tabacu, a kolozsvári Transilvania Filharmónia igazgatója.
Szőke Zoltán nyugalmazott református pap elmondta: Tordaszentlászló lakosainak szívébe beköltözött a fájdalom. Majd felelevenítette azt a húsz évet, amikor (1998–2009 között) Misi bácsi az ottani énekkart vezette. – Nem véletlenül lett Guttman Mihály Tordaszentlászló díszpolgára, hiszen mindnyájan szerettük. Azzal a hittel állok most itt, hogy Guttman Mihály örök hazára lelt Isten országában.
Felszólalt továbbá Kapdebó Ivó, aki Misi bácsi legöregebb, még élő tanítványának tartja magát. Kapdebó arra emlékezett, amikor az 1948–1949-es tanévben Misi bácsi 25-30 tagú zenekart állított össze a 2-es számú Magyar Fiúlíceum énektanáraként, amelynek a felszólaló is tagja volt.
Guttman Mihály egyik unokája, Zsolt, egy ismerősének, Sipos Áronnak a levelét olvasta fel, amelyben rávilágított arra, hogy Misi bácsitól mindenki megtanulhatta, hogy a magyar zenét nem lehet félvállról venni.
Jakab Gábor végül bejelentette, hogy vasárnap délelőtt a kerekdombi római katolikus templomban 9,30 órától gyászmisét tartanak Guttman Mihály emlékére.
A gyászoló menet ezt követően a Házsongárdi temetőbe vonult.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Újra énekeltek Bartók és Kodály erdélyi örökösei
Félezren vettek részt a XXIV. Tordaszentlászlói Kórustalálkozón
A tordaszentlászlói kórusmozgalom az idén 125 éves, a helyi női kar pedig 25 esztendős – ilyen jeles évfordulókkal ünnepelték szombaton a hagyományos Tordaszentlászlói Kórustalálkozót, amely jövőre lesz negyed évszázados. A szervezők – az RMDSZ, az EMKE és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) – meghívására 19 kórus és egy hangszeres előadócsoport jelentkezett: mintegy félezer ember Nagybányától Marosújvárig. Az esemény a hagyományhoz hűen a helyi református templomban megtartott istentisztelettel kezdődött, majd a templomkertben, Szent László szobránál folytatódott közös énekléssel, beszéddel, szavalattal. A találkozó egyik leglátványosabb pontja a felvonulás: a színpompás csoportok a község utcáit végigjárva jutottak el a helyi művelődési házba, ahol aztán sorra előadták válogatott kórusműveiket. Jó hangulatban, a magyar dal közösségteremtő erejétől áthatva távozott a közel ötszáz résztvevő az eseményről.
Szabadság (Kolozsvár)

Csökkenő közösségek a Székelyföldön és Partiumban
A Székelyföldön és a Partiumban egyaránt csökkent a magyarság száma a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint.
Kizárja a csalás lehetőségét a végleges népszámlálási adatok kapcsán Lőrinczi Ferenc, a Kovászna megyei statisztikai hivatal munkatársa, aki szerint a személyi számok használata ezt nem teszi lehetővé. Mint arról beszámoltunk, a csütörtökön bemutatott, végleges népszámlálási eredményeket számos szakember megkérdőjelezte, úgy vélve, gyanúra ad okot az a tény, hogy a februári részleges adatokhoz képest 1,1 millióval nőtt a lakosság száma, meghaladva a 20 milliós lélektani határt.
Lőrinczi Ferenc a Krónikának elmondta, a 2011 októberi népszámlálási adatokat kiegészítették, az otthon talált és nyilvántartásba vett személyek számához hozzáadták azokat, akikre úgy bukkantak rá, hogy a lakossági nyilvántartó passzív adatbázisát összevetették a pénzügy, az egészségügy, a nyugdíjpénztár és a munkaügy aktív adatbázisaival. A személyi számok alapján országos szinten közel 1,2 millióval nőtt ily módon a lakosság száma, magyarázta az illetékes. Lőrinczi Ferenc arra is rámutatott, hogy a nemzetiségek százalékarányát nem a végleges, már kiegészített adatból számolják, csak azokat veszik figyelembe, akik a számlálóbiztosnak nyilatkoztak nemzetiségükről.
A végleges adatok szerint Kovászna megyében a lakosság 73,7 százaléka magyar nemzetiségűnek vallotta magát, 22,1 százalék a román és 4,1 a roma nemzetiségűek aránya. Illés Andrea, a megyei statisztikai hivatal igazgatója elmondta, a 2002-es cenzus adataihoz viszonyítva 0,1 százalékkal csökkent a magyarok, valamint 1,2 százalékkal a románok aránya, viszont másfélszeresére nőtt a romáké. Ezek 75,3 százaléka magyar ajkú, míg 24,6 százalék azt vallotta, román az anyanyelve, mindössze 0,3 százalékuk beszéli a romani nyelvet.
Kevesebb városlakó Háromszéken
A két népszámlálás között 5,5 százalékkal, 12 270 személlyel csökkent a megye lakossága. Kovászna megye a 2011 októberi népszámlálás idején 210 177 stabil lakossal rendelkezett, a lakosság 50,8 százaléka nő, közölték pénteken a megyei statisztikai hivatal munkatársai. Továbbra is Kovászna az ország legkisebb megyéje, a térség legnagyobb városa Sepsiszentgyörgy 56 006 lakossal, Kézdivásárhely 18 491, Kovászna 10 114, Barót 8672, míg Bodzaforduló 7528 lakossal rendelkezik.
A községek közül Zágon a legnagyobb 5282 lakossal, a legkisebb Dálnok, ahol 957-en laknak. Illés Andrea arra hívta fel a figyelmet, hogy a két népszámlálás között megfordult a városon és falvakon lakók aránya, 2002-ben a háromszékiek 49,7 százaléka lakott vidéken, 2011-ben már 52 százalékuk élt falun. A népességfogyás leginkább városon érhető tetten, a romák által lakott falvakban, valamint a városokhoz közeli településeken nőtt a lakosság száma, így például növekedés észlelhető Előpatakon, Árkoson, Bölönben, Hídvégen és Illyefalván is.
A cenzus során az is kiderült, hogy elöregedőben a megye lakossága: több mint felét a 25 és 64 év közöttiek teszik ki, a kiskorúak (0–14 év közöttiek) aránya 17,5 százalék, a fiataloké (15–24 év) 12 százalék. A népszámlálás adatai szerint a háromszékiek 46,2 százaléka házas, de szinte ugyanekkora (41%) azok száma, akik soha nem éltek házasságban, több mint tízezren élnek élettársi kapcsolatban.
Több a roma Hargita megyében
Nőtt a lakosság száma Hargita megyében a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint, a magyarság számaránya 85,21, a románságé 12,96 százalék. Abos Maria Elena, a Hargita megyei statisztikai hivatal vezetője pénteken elmondta, a népszámlálás időszakában a megye lakossága 310 867 főt számlált, közülük 157 295 (50,6%) volt nő. A 2002-es cenzushoz képest a megye lakossága 15 355-tel csökkent.
A legnépesebb települések: Csíkszereda (38 966 fő), Székelyudvarhely (34 257), Gyergyószentmiklós (18 377). A községek közül a legtöbben Parajdon (6502), Gyergyóremetén (6165), Korondon (6135), Csíkszentdomokoson (6110), a legkevesebben Székelyderzsen (1036) és Kányádon (1193) laknak. A hargitaiak 42,6 százaléka városon él. Korcsoportonkénti eloszlás szerint a megye lakosságának 17,07 százaléka 0–14 év közötti, 12,24 százaléka 15–24 éves, 55,28 százaléka 25 és 64 év közötti, 15,41 százaléka pedig betöltötte 65. életévét.
A nemzetiségre vonatkozó kérdésre 302 435-en válaszoltak, közülük 85,21 százalék magyarnak (257 707), 12,96 százalék románnak (39 196), 1,76 százalék (5326) cigánynak vallotta magát. A 2002-es cenzushoz képest növekedett a roma lakosság aránya (1,18%-ról 1,76%-ra), csökkent viszont a románok számaránya (14,06%-ról 12,96%-ra). Az anyanyelvre vonatkozó kérdésre 302 448-an válaszoltak, közülük 86,43 százalék magyar, 13,15 román anyanyelvűnek vallotta magát.
Magyar térvesztés Maros megyében
A statisztikai adatok szerint 1990 után Maros megye lakossága népszámlálásonként 30–30 ezerrel csökkent. Míg az 1992-es cenzus alkalmával 610 ezren lakták a megyét, 2002-ben már csak 580 ezren éltek a térségben, 2011-re ez a szám 550 ezerre apadt. A megyében nemcsak a magyarság száma, de az aránya is csökkent a 2002-es népszámlálás adataihoz képest. Míg egy évtizeddel korábban a lakosság 39,3 százaléka vallotta magát magyarnak, jelenleg mindössze 38,1 százaléka mondta magát annak.
Hasonló helyzetben van a térség románsága is, amely 53,3 százalékról 52,6 százalékra apadt. Míg a valamikor jelentős szász és zsidó lakossággal rendelkező megyében már csak 1478-an (0,3 százalék) jelölték meg nemzetiségükként a németet és 86-on zsidót, a cigányság közel 47 ezerre gyarapodott, ami arányaiban is szinte két százalékkal több a 2002-ben regisztrált adatokhoz képest. A roma lakosság aránya a két népszámlálás között 7 százalékról 8,9-re nőtt, ezzel Maros megye országos első helyre került.
A magyarság térvesztése a megye összes városában tetten érhető. A 134 ezer lakóval rendelkező Marosvásárhelyen már csak 57 532 magyar (42,8 százalék) él a korábbi 70 108-hoz (46,7 százalék) képest. Szászrégenben 28,8 százalékról 24,8-ra, Segesváron 18,4-ről 16,5-re, Dicsőszentmártonban 17,7-ről 14,3-ra, Marosludason 25,2-ről 23,2-re csökkent a magyarok száma.
A statisztikai hivatal adatai szerint a 2002-ben még a megye legmagyarabb városának számító Szovátán is 90,1-ről 87,6-ra apadt a magyar közösség. Hasonló a tendencia Nyárádszeredában és Erdőszentgyörgyön is, ahol 84 százalékról 80,1-re, illetve 75,5 százalékról 73-ra csökkent a magyarság aránya. A megye legnagyobb községei továbbra is a Marosvásárhellyel összenőtt, vegyes lakosságú Marosszentgyörgy (9304) és Marosszentkirály, melyek létszámuk alapján a 2000 után várossá avanzsált Nyárádtőt (6945), Nagysármást (6942), Nyárádszeredát (5554) és Erdőszentgyörgyöt (5166) is megelőzik.
A magyarság számának csökkenését kommentálva Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök a Krónikának úgy vélekedett, hogy ennek kettős magyarázata lehet. Egyrészt a cenzus alatt, a szövetség megyei irodájába érkező számos panasz arra a következtetésre juttatta az RMDSZ-t, hogy nagyon sok magyart nem vettek nyilvántartásba. Brassai tudomása szerint elsősorban olyan személyekről van szó, akik más városban vagy külföldön folytatják tanulmányaikat. Másrészt a roma lakosság jelentős növekedése is hozzájárul a magyarság számarányainak csökkenéséhez.
Az elnök szerint az sem mellékes, hogy az adatok véglegesítése előtt a hatóságok csaknem egymillióval felduzzasztották az ország lakosságát. Kérdésünkre, hogy a 2000-es választáson elveszített marosvásárhelyi polgármesteri szék még visszanyerhető-e a 42,8 százalékos aránnyal, Brassai határozott igennel válaszolt. „Ha egységes politikai közösségként tekintünk a vásárhelyi magyarságra, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy 2016-ban visszanyerjük a várost" – adott hangot derűlátásának az RMDSZ megyei elnöke.
Több a magyar Szatmár megyében
Közel 23 ezerrel csökkent Szatmár megye lakossága is az elmúlt tíz év során. A magyarok és a románok részaránya picit csökkent, a romáké emelkedett. A 2011-es népszámlálás végleges eredményei szerint a megyében 188 200 román, 112 600 magyar, 17 400 roma és 5 ezer német él. A románság aránya a tíz évvel korábbi népszámlálás eredményeit alapul véve 58,8 százalékról 57,9-re, a magyarságé 35,2 százalékról 34,7-re esett vissza, míg a romáké 3,7 százalékról 5,4-re emelkedett.
Ezzel párhuzamosan megnőtt a magyar anyanyelvűek aránya – a korábbi 39,1 százalék helyett most a megye lakosságának 40 százaléka nyilatkozta, hogy magyar az anyanyelve. A román ajkúak körében viszont csökkenés érhető tetten, arányuk tíz év alatt 59,4 százalékról 55,4-re esett. A városon élők 45,6 százalékot tesznek ki. A 24 éven aluliak aránya megközelítőleg 30, a 65 éven felülieké 14,3 százalék.
Nagyobb léptékben mérve a hivatalos adatok szerint a megye lakossága 1992 óta folyamatosan csökken, akkor több mint 400 ezer főt számláltak össze, tíz évvel később pedig 367 ezerre tették a létszámot. A mérések alapján elmondható, hogy jelenleg a népsűrűség megközelítőleg az 1956-os szinten van. A tavaly közzétett előzetes adatok körülbelül 329 ezres létszámot vetítettek elő, a végleges eredmények szerint viszont ennél 15 ezerrel vannak többen a szatmáriak, azaz 344 360-an lakják a megyét.
Szatmárnémetiben 35 441-en vallották magukat magyarnak, ami a 102 411 fős összlakosság 34,6 százaléka, Nagykárolyban a 21 112 lakosból 10 950 személy, azaz 51,8 százalék nyilatkozta azt, hogy magyar nemzetiségű. Tasnádon ez az arány 34,7 százalékos (8 631 fő az összlakosság), Sárközújlakon pedig 59,5 százalék (6 773-an lakják a kisvárost). A megyében a statisztika szerint az etnikai és a vallási hovatartozásáról közel 20 000 ember nem nyilatkozott, ezek túlnyomó többsége a megyeszékhelyen él – Szatmárnémetibe közel 18 800-ra tehető azok száma, akik nem diktálták be ezeket az adatokat.
Növekvő arányok Biharban
Arányaiban ugyan nőtt a magyar lakosság a románhoz képest Bihar megyében, de a száma csökkent a 2002-es adatokhoz viszonyítva: miközben több mint egy évtizeddel ezelőtt még 155 828 főt számláltak, addig a legutóbbi népszámláláson csupán 138 213-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Azonban a román nemzetiségűek 404 468 főről 366 245 főre történt visszaesésével kiegyenlítődtek az arányok.
„Nagyon fontos, hogy arányaiban sikerült megállítani a csökkenést" – jelezte lapunknak Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke, aki ezt részben azzal magyarázza, hogy az elmúlt évtized második felében erőteljesebben megindult a románok migrációja, miközben Magyarország gazdasági ereje csökkent, így kevésbé vonzotta át a helyi magyarságot. Az aránynövekedést azzal is indokolja, hogy az elmúlt évtized kisebbségi szempontból sokkal nyugodtabb, konfliktusmentesebb volt, mint az azt megelőző, javult a romániai magyarság helyzete. „Reméljük, most, hogy megállt a százalékos fogyás, vissza is lehet azt fordítani" – mondta a képviselő, aki a gyerekvállalás ösztönzésében és támogatásában látja a megoldást. Példaként a Németországból származó családtípusú adózási modellt említette.
A magyarság csökkenése leginkább Nagyváradon érzékelhető, ahol 45 305 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ez kétszázalékos visszaesést jelent a 2002-ben jegyzett 27 százalékhoz képest. Szabó Ödön szerint ez részben a vegyes-házasságokkal és az erőteljesebb migrációval magyarázható, de az is közrejátszhatott benne, hogy az elmúlt évtizedben a megyeszékhelyről többen vidékre költöztek. Nagyszalontán 2002-ben 10 335 magyart számláltak, most 9868-an vannak, Érmihályfalván 8757-ről 7971-re apadt a számuk. Bihar megyében a magyarság többsége még mindig városon él, miközben a megye lakosságának zöme vidéken lakik.
Tízezres hiány Kolozsváron
A végleges népszámlálási adatok szerint Kolozs megyében összesen 103 591 magyar él, 18 710-el kevesebben a 2002-es összeírás hivatalos adataihoz képest, a magukat magyar anyanyelvűnek vallók száma ennél is kisebb: 102 928. Kolozsváron a leglátványosabb a magyar népesség fogyása, a tíz évvel ezelőtt regisztrált 60 281 fős közösség 10 716 fővel lett kisebb. A megye magyarságának drámai csökkenését jól mutatja az is, hogy 1941-ben 208 ezer magyart tartottak nyilván, de még 1992-ben is 146 ezernél több magyart számoltak össze.
A megye összlakossága is csökkent: 2011-ben 691 106 főt számláltak össze, míg 2002-ben 702 755 személy lakta Kolozs megyét. A magyarok túlnyomó többsége városon él, szám szerint 64 763-an, ebből 49 565 Kolozsváron, 1479 Aranyosgyéresen, 3781 Désen. Szamosújváron 3435, Tordán 3905, míg Bánffyhunyadon 2598 magyart számoltak. A végleges népszámlálási adatok szerint a községek közül Egeresen, Kisbácsban, Szászfenesen, Tordaszentlászlón és Széken van kétezernél több lelket számláló magyar közösség.
Krónika (Kolozsvár)

Hagyományápolás és partnerség nemzetközi összefogással
Testvértelepülési megállapodást írtak alá hétvégén Tordaszentlászlón
Magyarországi és szlovákiai testvértelepüléseinek hagyományőrző csoportjaival, a helyi fúvószenekarral, énekkarral és néptánccsoporttal, valamint a környékről érkezett barátokkal, ismerősökkel ünnepelt hétvégén Tordaszentlászló község apraja-nagyja. A falunapi rendezvénnyel egybekötött nemzetközi testvértelepülési találkozón Tamás Gebe András polgármester együttműködési megállapodást írt alá a részt vevő települések küldötteivel; a Tác, Hosszúhetény, Borsosberény, Hejce (Magyarország), Debrőd (Szlovákia), Dályhegy (Horvátország), Hodos (Szlovénia) és Tordaszentlászló között létrejött partnerség célja az elmúlt években kialakított jó viszony erősítése, lehetőséget teremtve a kultúrák és etnikumok találkozására, a közös európai együttműködésre és részvételre. Az uniós támogatással megvalósított rendezvény résztvevői a szentlászlói kürtőskalács készítésének kulisszái mögé is bepillanthattak, majd jóízűen falatozhattak az elkészült finomságokból.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Négy nemzetiség halottai nyugszanak a Hősök temetőjében
A sírkert 1914-ben nyílt meg az első világháborús áldozatok részére
A Tordai útról nyíló, de a Házsongárdi temetőből is megközelíthető kolozsvári Hősök temetője köztudottan 1914-ben nyílt meg az első világháborús áldozatok részére. Napjainkban azonban egyetlen akkoriban keletkezett sírra sem bukkanunk. Az osztrák–magyar hadügyminisztérium 1915 novemberében külön osztályt hozott létre a katonatemetők létesítésére, gondozására és a hősi halottak nyilvántartására. 1917-ben az Országgyűlés kimondta, hogy minden város és község köteles kegyelettel őrizni a hősi halottak emlékét, s valamilyen emlékművön megörökíteni névsorukat. Az 1920-as trianoni békediktátum szintén előírta a katonai sírhelyek kölcsönös tiszteletben tartását, gondozását és az elhunytak névjegyzékének összeállításához szükséges adatok kiszolgáltatását. Ilyen körülmények között jött létre a kolozsvári Hősök temetője, s azt be is temették a nagy háború végéig. A temető kialakulásának néhány mozzanatát a sajtó híradásai segítségével idézzük fel.
Az első világháború idején Kolozsváron és közvetlen környékén nem folytak nagyobb csaták, tehát nem az itt elesetteknek kellett külön „katonai temetőt” nyitni. Viszont az egyetemi várost tekintették Erdély legjelentősebb egészségügyi központjának: itt voltak a legnagyobb és aránylag jól felszerelt kórházak, s a legképzettebb orvosok. Ezért aztán több iskolaépületben is kórházat nyitottak, s százával szállították ide a sebesülteket. Ezek egy része menthetetlen állapotban került az orvosok kezébe, s rövidesen meghalt. Őket kellett egy külön temetőben elföldelni. Utóbb – főleg a Fellegvárban – hadifogoly-tábor is működött, az itt elhaltak is az új sírkertben kaptak helyet. Kolozsvárt 1915 januárjában a következő kórházakat keresi fel Ferenc Szalvátor főherceg, a Vöröskereszt Egyesület helyettes fővédnöke itteni látogatása alkalmával: Vöröskereszt Magyar utcai Kórháza és Szanatóriuma valamint ennek kisegítő kórháza az Eperjes utcában (a Tanítóképző épületében); Zápolya utcai Csapatkórház, Hunyadi téri kaszárnya (kórháznak berendezve), a Tanítók Házában működő Tartalékkórház, a Petőfi utcai Menza (itt az oroszok elfoglalta Csernovicból elmenekült Tartalékkórház működött), az Unitárius Kollégiumban felállított Tartalékkórház, az egyetemi klinikák, melyekhez a Pasteur Intézet új épületét is hozzácsatolták kórházként. (Csak ez utóbbi klinikák rövidesen 1500 fekvőhelyet biztosítottak!) A sajtó 1914. szeptember 10-től ad hírt a kórházakban meghalt sebesültekről. Az első egy lengyel katona, utána Király Ferenc torockói származású katona hal meg itt (Torockón temetik), a harmadik Burján Cirill 36 éves honvéd népfölkelő, ő az első, akit a Feleki (Tordai) úton megnyitott új temetőbe kísérnek ki. A városi tanácstól az itt elhunyt hősök számára kijelölt új sírkertet így írja le az Ujság szeptember 12-i száma: „Az új katonatemető a Feleki úton, a Nagy Gábor-féle tanya és az ortodox [zsidó] temető között foglal helyet. A 96 méter hosszú és 16 méter széles terület a hősök sírkertje lesz. A téglány alakú temető szélein az elhunyt altisztek és közkatonák, a középen elhelyezendő gruppokban a tisztek fognak örök nyugalmat találni. A katonatemetőt kegyeletoszlop fogja két részre osztani, s ez a kegyeletoszlop fogja hirdetni a késő utódoknak, hogy a hantok alatt a hazáért meghalt hősök porladnak”. E sírkert állapotával ezután még többször foglalkoznak a városi elöljárók. Valószínűleg eleinte minden különösebb rend nélkül, de katonai tiszteletadással hantolták el ide a halottakat. Jó ideig a temetésekről a sajtó is beszámolt. Csak 1915 tavaszán derült ki, hogy a sírkert egyáltalán nem méltó a hős katonák emlékezetéhez. Apáthy István professzor az 1915. március 23-i városi közgyűlésen szólal fel, s teszi szóvá, hogy a temetőben szégyenletes állapotok uralkodnak: a kijelölt telek tulajdonképpen egy gödör volt, amelyet aztán friss földdel feltöltöttek. A hóolvadás után rettenetes állapotok uralkodnak a nagy sár miatt. A közgyűlés 15 tagú bizottságot küld ki a temető helyzetének a megvizsgálására. Pont ekkoriban olvashatunk arról, hogy „600 fős sebesülttranszport” érkezik Kolozsvárra az északi harctérről.
A Hősök temetője
Az első „háborús” halottak napja újra előtérbe hozza a temető állapotát: „A hősök temetője ma még teljesen rendezetlen, nehezen hozzáférhető, eltekintve attól, hogy már a hely megválasztása sem valami szerencsés”. Most a katonai hatóságok Füredi Richárd szobrászművész-főhadnagyot – aki Kolozsvárt állomásozik – felkérték, hogy dolgozzon ki tervet a temető rendezésére – olvasható az Ujság november 1-jei számában. A hősök temetője, ahol „magyarok, németek, osztrákok, oroszok, szerbek, bosnyákok, románok, keresztények, zsidók és mohamedánok” nyugosznak békében egymás mellett, több százan, halottak napján búcsújáró hely lett. Virágokkal borították a hantokat. Két tábornok és a térparancsnok ezredes vezetésével két díszszázad vonult ki tisztelgésre. Megjelent Kolozsvár polgármestere és főjegyzője, az iskolák és az egyetem küldöttsége. A honvédzenekar eljátszotta az osztrák és a magyar himnuszt, a Szózatot, elhangzott néhány szavalat is. Végül a két díszszázad sortűzzel tisztelgett. Ekkor még aligha voltak megjelölve a sírok, mert csak november végén olvashatunk arról, hogy a város versenytárgyalást hirdetett, amelyet Gergely István nyert meg: kötelezte magát arra, hogy 200 keresztet készít, amelyekkel a hősök temetőjében a katonák sírját megjelöljék.
A Kolozsvárt állomásozó Füredi (Führer) Richárd (1873–1947) jelentős szobrászművész volt a századelőn, számos magyar személyiség szobrát mintázta meg, s a síremlékek tervezésében is szaktekintélynek számított. Nem tudjuk, hogy a temető tulajdonképpeni területi rendezésére dolgozott-e ki tervet, de az tény, hogy egy hatalmas hősi emlékmű makettjét készítette el a Hősök temetője számára. Erről már 1915 karácsonyán hírt ad a sajtó. „Bár ma még nehéz agyagcsizmák tapadnak a talpunkra, ha utolsó útjára kísérünk egy újabb drága halottat, s bár szomorú, sárga, agyagos a temető – mire utolsó halottját kísérjük ki e nagy véres emberáldozatnak (szeretnők hinni, hogy korán fog bekövetkezni), már emelkedni fog a temető központjában a hatalmas emlék, hirdetve szeretetünk, hálánk, örök emlékezésünk.” (Ujság, dec. 25.) A cikkből kitűnik, hogy a Trefort utcai katonai építési hivatalban Füredi már készíti „a monumentális emlékmű nagyszabású terveit”. Füredi tervét így körvonalazza az írás: „Mintázó agyagból, miniatűr mintában már áll műtermében a munka első gondolatának megrögzített képe. A négy folyam és hármas halom országának címere jellemzi a hatalmas piramist, melynek csúcsán áll az apostoli királyi kettős kereszt. Halottaink és szellemük apoteózisának képe adják a figurális részeit a nagykoncepciójú műnek, mely – mint a csatatereken a magyar katona – úrként fogja dominálni egész környékét”. A polgári és a katonai hatóságok együttműködésével meg is valósulhat az emlékmű.
Miközben februártól több híradás szól arról, hogy minden magyar katonasírt nyilvántartásba vesznek, hogy azokról a hozzátartozókat tájékoztassák, az emlékmű-állítás és maga az emlékmű terve márciustól vitát kavar a kolozsvári tanácsban. Március 9-én Füredi, a 23-as honvédfőhadnagy-művész bemutatja a város elöljáróinak „az emlékszobor hófehér gipszmintáját”. A beszámoló szerint „a szobor nemcsak a Kolozsvárt eltemetett, s máris több százra rúgó hősi halottak síremléke lesz, hanem megörökítője Magyarország nagy háborújának is.” A művész is nyilatkozik: „Magyarország címerének motívumait juttattam érvényre a hármas halommal, a négy folyóval s az emlékoszlop tetején a két angyal védőszárnyai alatt kiemelkedő kettős kereszttel. Mivel pedig a reménységem, hogy mihamarabb teljes győzelmünkkel ér véget nagy harcunk, a diadalmas felragyogó nap is helyet kap a középső oszlopon, hirdetve a győzelmes béke felragyogását. Hiszem, hogy az emlékszobor hűséges kifejezője lesz a győzelem szimbólumának is. A szobor méretei biztosítják impozáns és monumentális voltát. A közbelső oszlop magassága 16 méter, s a talapzat szélessége ugyanennyi. Az emlék maga határozottan architektonikus lesz. Az oszlop lábánál csatamező helyezkedik el, elöl a diadalmas honvéd alakjával, amint letiporja a háború sárkányát”(Ujság, márc. 10). Haller Gusztáv polgármester és Eszterházy László főjegyző szerint a kivitelezéshez szükséges 40 000 koronát a város tíz évi költségvetéséből tudnák részletekben biztosítani. Egyelőre egy szakértői bizottság elé terjesztik az emlékmű tervét.
A városi tanács március végén hallgatja meg a kiküldött bizottsági tagok véleményét az emlékműről. A bizottságban katonatisztek, egyetemi tanárok, Pákei Lajos építőművész, Szeszák Ferenc szobrászművész, Merész Gyula festőművész és több tanácstag vett részt. Arról is vita folyt, hogy az agyagos talajra lehet-e egy ilyen emlékművet emelni, másrészt a mű egyes részleteit tették bírálat tárgyává. Már másnap Cholnoky Jenő professzor külön nyilatkozatban reagál arra, hogy előző nap mint bírálót említették. Kifejti, hogy Kolozsvárnak van elég tehetséges művésze, nem látja értelmét, hogy egy budapesti művész modern (szecessziós ihletésű) alkotását állítsák fel a temetőben. Az április 5-re összehívott újabb értekezleten arról esett szó, hogy nem kellene-e elhalasztani az emlékmű-állítást a győzelem utáni időkre, tárgyaltak a pénzalap előteremtéséről. Most a katonaság a munkaerőt ingyen biztosítaná. Végül egy szakbizottságot küldtek ki, hogy az művészeti szempontból véleményezze Füredi Richárd tervét. Legutóbb 1916. június 6-án tárgyalt az emlékszobor állítására létrehozott „nagybizottság” Haller polgármester elnöklete alatt. Ezen Eszterházy László főjegyző ismertette a Magyar Mérnök- és Építészegylet kolozsvári osztályának a szakvéleményét, mely szerint az emlékmű kétféle kivitelezését tartják lehetségesnek. Az egyik az üreges megoldás volna, így a belső boltozatok alatt tiszteknek alakíthatnának ki kriptát, kívülről terméskő lapokkal borítanák az emlékművet. Lényegesen olcsóbb megoldás lenne a vasbeton-vázas kivitelezés, ennek megtervezésére ajánlják Moll Elemér városi főmérnököt, akit így soproni állomáshelyéről vissza lehetne vezényelni Kolozsvárra. Végül a mű elhelyezésére a haditemető közepének agyagos talaját nem találják alkalmasnak, mert már 2,4 méter mélységben mindenütt víz fakad, a talaj suvadásos, hanem a temető felső végének háromszögelési pontja volna a biztos és hatásos hely. További híradást az emlékműről nem találtunk. Valószínűleg időközben Füredit is elvezényelték innen. Úgyhogy a háború befejeztéig semmilyen emlékmű sem készült a Hősök temetőjében.
A bécsi hadilevéltárból megküldött, 1917-ben a katonai temetőről készült szakszerű térkép (Nr. 736/1917: Plan des Kolozsvárer Kriegsfriedhofes) egy nagyon rendezett sírkertre utal: a „Tordai Strasse” felől induló főút (Friedhof-Hauptsrasse) éppen úgy osztja ketté a temetőt, mint napjainkban. A délre eső rész közepén szabad tér található valamilyen emlékmű részére. A sírok római számmal jelölt parcellákba vannak elosztva, közöttük ösvények vezetnek. Az északra, a város felé eső részre láthatóan lépcső vezet le, s ennek csak a nyugati fele van beszámozva sírokkal, melyek száma eléri a 960-at. A Tordai út felé eső telekrész még szabad, itt sétányoktól elválasztott parcellák vannak kijelölve, a felirat szerint ez lesz az újabb katonai temető (Neuer Kriegsfriedhof). Valószínűleg ezt is betemették a világháború végéig: ide még vagy 400 sírt nyithattak. Úgyhogy az egész első világháborús katonai temető legtöbb 1400 sírt tartalmazhatott. Bizonyára levéltári kutatómunkával az eltemetettek névsora is összeállítható.
Ezt a sírkertet 1940-ben a szó szoros értelmében megpróbálták átrendezni, gyakorlatilag feltúrták, s a bécsi döntéssel beállt helyzetben végül is rendezetlenül hagyták. Az Ellenzék 1940. október 12-i száma így írja ezt le:
„A Hősök temetőjében még ennél is szomorúbb a helyzet. Ez a temetőrész, amelyben békésen aludták egymás mellett hősi álmukat Európa nagyszámú nemzetiségeinek világháborús halottai, a román katonai hatóságok rendezési dühének esett áldozatául. Alig néhány héttel ezelőtt – körülbelül a nyár elején – támadt az az eszméjük az illető katonai vezetőknek, hogy »rendet« teremtsenek a Hősök temetőjében. Milyen szándék vezette őket, nem tudjuk. Akkoriban azt hittük, hogy a tervük üdvös elgondoláson alapult, s a szent helyekké nyilvánított híres és gyönyörűen rendezett olaszországi katonatemetők képe lebegett illetékesek szemei előtt, amikor meghozták határozatukat a Hősök temetőjének rendezésére vonatkozólag. Tévedtünk. Rendezés helyett barbár módon feldúlták és siralmak völgyévé változtatták az addig egyszerűségében is fenséges temetőt.
Akkoriban azzal az ürüggyel leplezték tettüket, hogy kihantolják az összes sírokat, amelyeknek lakóiból néhányat a különböző nemzetiségek szerint kiválogatva díszsírhelyen helyeznek ismét nyugalomra, míg a többi hősök földi maradványait közös sírokba temetik el. Munkájuk azt eredményezte, hogy a temető keleti részében és a közbülső részeken minden tervszerűség nélkül kiástak 300–400 sírt, amelyeknek lakóit 30–40 parányi, megjelöletlen hant alatt helyezték el. A felásott sírok pedig, amelyekből a csont- és koporsómaradékokat kegyeletsértő felületességgel szedték össze, feldúlva, visszahantolatlanul maradtak, olyanná változtatva a temetőt, mintha ágyúlövedékek szaggatták volna fel. A sírokról levett kereszteket és kopjafákat az őrház közelében dobálták halomra, örök időkre meggátolva annak a lehetőségét, hogy valaha is meg lehessen állapítani, melyik sírhalmot jelölték. A zavarkeltésre különben egyéb módszerük is akadt. Az összes fejfákat és kereszteket vastagon lemeszelték, úgyhogy ma már csak egyes bevésett feliratú sírokról lehet megállapítani, hogy kinek a neve volt rávésve; a tusfestékes feliratok eltűntek a vastag mészréteg alatt. Hosszadalmas és odaadó munkára lesz szükség, hogy – részleteiben bár – megmentsék a halálra ítélt temetőt. Az ismeretlen katona sírhelyén a honvédség bevonulásának emlékére emelt hatalmas síremlék bizonyság reá, hogy ezt a munkát el is végzik…” (Nagy Kálmán: Elégtételt kér a megsértett magyar kegyelet).
A cikkből kiderül, hogy több száz első világháborús hős volt itt eltemetve, s hogy 1940 őszére az egész temető rendezetlenül maradt. Mindössze egy 1940-ben sebtében emelt új emlékmű utalt a hősi temetőre. Halottak napja előtt a Tűzharcos Szövetség munkásokkal rendbe hozatta e részt, legalább annyira, hogy ott meg lehessen emlékezni a hősökről. Október 31-én délután díszszázad vonult ki, a városparancsnokság tisztekkel, valamennyi felekezet papokkal képviseltette magát. Ima és beszédek után megkoszorúzták az emlékművet. Ezután évente itt koszorúztak a május végi hősök napján és halottak napján.
A temető jelenlegi állapotából az derül ki, hogy csak 1944-ben temették be újra a Kolozsvár környékén elesett hősi halottakkal. Ezeknek – természetesen – csak egy része kerülhetett ide. Most négy nemzetiség halottjai találhatók e sírkertben. A Tordai útról belépve a baloldalon az 1970-es években emelt, a román hős katonákat dicsőítő emlékmű két oldalán román, magyar és német hősök nyugszanak. A jobb oldalon, vagyis az úton alul két táblában csak magyarok vannak elhantolva. Közöttük egy orosz hadifogoly (Puskarov) is. Számításaink szerint összesen – e hadifogollyal – 252 magyar, 125 román és 55 német hős nyugszik itt. A sírokat kis betonkeresztek jelzik, nagyon felületes felirattal, csak a név, esetleg az „Ismeretlen” felirat és a katonai rangfokozat (honvéd, őrvezető, tizedes, főhadnagy) került bevésésre. A román hősöknek keletiesebb mintázatú a keresztje, s felírták a katonai egységük nevét, számát is. Sajnos a korra, elhalálozás idejére, helyére nincs utalás. A magyar hősök neveit nyilvántartja a Pataky József vezette Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság. Az úton felüli táblában van egy ortodox jellegű, 1947 táján ide állított hármas fakereszt (troiţă) is, melynek felirata a hősöket a nép jogainak és szabadságának harcosaiként méltatja, s leszögezi, hogy a hősöket sohasem felejtik el. Az úton aluli tábla nyugati végén, tulajdonképpen a magyar-parcella végén van egy egyszerű fekete márványkereszttel jelölt emlékmű, felirata hiányzik. Nem tartjuk kizártnak, hogy éppen ezt helyezték ide 1940 őszén. Mindeneset

Holnap: Szent László-napi Kórustalálkozó
Holnap, június 28-án rendezik meg Tordaszentlászlón az immár 25. kiadásához érkezett Szent László-napi Kórustalálkozót.
Az érkező kórusok fogadása után a rendezvény 9 órakor istentisztelettel kezdődik a református templomban, igét hirdet Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese. 10 órától, a Vörösmarty Mihály-Egressy Béni Szózatának eléneklése után kiharangozás következik az öreg Szent László-harang (1487) szavával, majd a kórusok szólamonként felzárkóznak Szent László szobra körül a cinteremben. A Himnuszt – a Tordaszentlászlói Fúvószenekar előadásában – koszorúzás követi Szent László király szobránál illetve a Dalosszövetség volt tiszteletbeli elnökének, Guttman Mihálynak az emlékfenyőjénél. Szabadság (Kolozsvár)

Tordaszentlászlói kórustalálkozó, huszonötödször
Félezer énekkar, 12 ezer kórustag vett részt eddig a rendezvényen
Huszonötödik alkalommal szervezték meg Tordaszentlászlón a Szent László-napi kórustalálkozót június 28-án, amelyen most húsz énekkar vett részt.
Közülük három magyarországi együttes volt: a veresegyházi Cantemus kórus (karnagy: Vadász Ágnes), a budaörsi Sapszon Ferenc Kórus és a Budapest Fővárosi Énekkar (karnagy: Krasznai Gáspár). A hagyományhoz hűen reggel istentiszteletet tartottak a helybeli református templomban (igét hirdetett Bibza Gábor esperes), a templomkertben közös éneklésre került sor. A kórusok felvonultak a falu utcáin, majd a Művelődési Házban öt órán át szebbnél szebb kórusműveket hallgathattunk meg. Az esemény végén minden kórus kapott emléklapot, plakettet és zászlószalagot. Tóth-Guttman Emese, a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) elnöke az esemény végén összegzésképpen azt hangsúlyozta: a szülőföldön való megmaradásunk egyik záloga az anyanyelven folytatott zenei nevelés, a kóruséneklés.
NAGY-HINTÓS DIANA

Kötelező lesz Kolozsváron a magyar nyelvű helységnévtábla
Bírósági végzés kötelezi Kolozsvár önkormányzatát arra, hogy magyarul is feltüntesse a város nevét a helységnévtáblákon. A pert egy holland alapítvány kezdeményezte, Monica Trofin bíró pénteken helyt adott a keresetnek. A döntés nem végleges.
A holland alapítvány azzal érvelt, hogy Kolozsváron egy jelentős nemzeti kisebbség él, amely meghatározó szerepet töltött be a település fejlesztésében. Ugyanakkor vállalta, hogy az új helységnévtáblák felszerelésének költségeit fedezi.
Ugyanez az alapítvány pert nyert már a tordaszentlászlói rendőrautók magyar feliratozásának ügyében is. Horváth Anna Kolozsvár alpolgármestere a transindex megkeresésére elmondta, nincs tudomása a perről, de a bíróság döntése reménykeltő, hiszen a közigazgatási törvénynek egy többféleképpen értelmezhető előírása kapcsán született egy bírósági álláspont, ami akkor is fontos, ha az igazságszolgáltatásnak nem a legfelsőbb szintjén hozták azt meg.
Kifejtette, kormányzati szinten sincs konszenzus arról, hogy azok a települések, ahol a nemzeti kisebbség aránya 20% alá süllyed, elveszítik-e nyelvi jogaikat. Horváth Anna üdvözölte a civil kezdeményezést, és elmondta, a civil szféra részéről érkező kezdeményezések sokszor előrevihetik azokat az ügyeket, amelyekben politikai szinten nem sikerül előrelépni.
marosvasarhelyiradio.ro, Erdély.ma

Mócvidéki magyar örökség
A Kalotaszeg és a Mócvidék határán levő falvakban Máté István református szórványlelkésszel tett látogatásunk meggyőzött: a mócvidéki magyarság eltűnése összetett folyamat, amely ott is a végéhez közeledik, ahol ötven éve még a lakosság fele magyar volt. Közben olyan magyar emberekkel is találkoztam, akik szeretik a mócokat. A múlt begyógyíthatatlannak tűnő sebeire, úgy tűnik, gyógyírt talált a történelem.
Alsójára és Járavize Kalotaszeg délkeleti peremvidéke és egyben a Mócvidékről immár végérvényesen kiszoruló magyar nyelvterület határa is. Verespatakot leszámítva a többi mócvidéki városban – Topánfalván, Abrudbányán, Brádon, Aranyosbányán és Zalatnán – ma már mutatóban is alig akad magyar. Verespatak és Jára története annyiban közös, hogy jó száz évvel ezelőtt a magyarság részaránya az összlakosság fele volt, mára azonban az öt százalékot sem éri el. Az „eredendő bűn”, az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc idején elharapódzott mészárlás nemcsak a mócvidéki városokból űzte el a magyarságot, hanem a Mócvidék peremvidékéről is. Ilyen szempontból Alsójára szerencsés kivétel, hiszen a forradalom után itt még talpra tudott állni a magyarság: néhány jeles történelmi magyar családnak köszönhetően a román impériumváltás utáni évtizedekben is jelentős erőt képviselt.
Vigasztalásélmény
Miközben Máté István református szórványlelkésszel araszolgatunk úttalan utakon Járavize felé – ahol parányi gyülekezete várja alkalmi istentiszteletre –, kiderül: az Alsójárával szomszédos községközpont, Járavize négy-öt magyarja Alsójárába jár istentiszteletre. A festői környezetben meghúzódó, erdőkitermelésből élő, 650 lelkes községközpontban mindig is kevés magyar élt, a harmincas évekbeli 40 magyarhoz képest azonban a mostani hat idős ember annyira kevés, hogy a lelkigondozásukat vállaló három felekezet, az unitárius, a római-katolikus és a református egyház lelkészei jó ideje már nem járnak ki a faluba. Ha időnként mégis ellátogat hozzájuk egy-egy lelkész, az ökumenizmus szellemében mind a négy-öt ember összegyűl közös imára és istentiszteletre valamelyikük lakásán.
„Nem tematizálom a szórványhelyzetet, mert amúgy is nyilvánvaló. Igehirdetéseimben, lelkészi munkámban nem szoktam erről szót ejteni, hogy ne keserítsem őket még inkább. Úgy próbálok velük beszélni, mintha minden rendben volna, pedig hát lelkünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy itt már nincs folytatás” – magyarázza a Magyarlétáról beszolgáló lelkész. Szerinte azért is nehéz szórványlelkésznek lenni, mert nincs sikerélménye az embernek. Vigasztalásélményről lehet szó, amikor a hívekkel közösen tartják egymásban a lelket. Az állandó fogyással, az anyagi és lelki gondokkal való szembesülés visszahat a lelkészi munkára, Máté mégis úgy látja, hogy a nagy gyülekezetben való szolgálatához sokszor a szórványgyülekezetből gyűjti az erőt. „Egy aprócska gyülekezet, amely a vesztét érzi, minden egyházi alkalommal sokkal jobban él, mint a nagy gyülekezetek.”
Kocsmából kivert bozgorozó
A házi istentisztelet után megismerkedem a móc tengerben élő néhány magyar emberrel. Kiderül, mindannyian Alsójárából kerültek ide. A Sándor és a Boros család férfitagjai kaptak itt munkát még a hatvanas években az erdőkitermelő vállalatnál, az átlagosnál jobb fizetés és egyéb kedvezmények miatt pedig itt ragadtak. Az őket követő pedagógusfeleségeknek sok választásuk nem volt, mindketten román iskolában tanítottak egész életükben.
Ritkán hallottam magyar embert ilyen szépen beszélni a mócokról, mint őket. Sándor Julianna tanítónő és Boros Ibolya romántanárnő szerint az elmúlt évtizedekben annyi szeretet kaptak ezektől az egyszerű emberektől, hogy az minden egyébért kárpótolta őket. Sándor Ferenc arról mesél, egyszer fordult elő, hogy egy falubelije részegen a kocsmában elkezdte bozgorozni, mire a többi móc az ő védelmében nekiesett a férfinak, s kitették a szűrét. Gyerekeik román iskolába jártak ugyan, de a szülők szerint a családban ma is a magyar az élő nyelv. Boros Ibolya öt unokája rendre érkezik nyári vakációra hozzájuk, az éppen itt tartózkodó kolozsvári kislány, Andi olyan szépen beszél magyarul, mint a nagyanyja. A három lányból az egyik románhoz, a másik szászhoz, a harmadik magyarhoz ment férjhez, a vegyes házasságokból származó gyerekek magyar tudására leginkább mégis a román tengerben élő nagyszülők vigyáznak. „Nincs hová mennünk. Egy időben eljátszottunk a gondolattal, hogy nyugdíjas éveinkre leköltöznénk Alsójárába, de már ott is kihaltak a barátok, ismerősök, rokonok. Hetvenévesen megmaradunk az utolsó magyar mohikánoknak Járavizén” – mondja a 48 éve itt élő Boros Ibolya.
Ortodoxszá lett magyarok
Az abszolút kisebbségi létbe belenyugodott parányi magyar közösséget hátrahagyva indulunk Alsójárába. A 13 faluból álló község központjáról Boldizsár Zeyk Imre tordaszentlászlói nyugalmazott tanár, helytörténész azt írja, hogy még a harmincas években is nagyjából ugyanannyi magyart élt itt, mint román, azaz 900 lélek. Kolozsvár és Torda után Alsójárában alakult meg az 1700-as években Erdély harmadik unitárius gyülekezete, a következő évszázadokban ez maradt a legerősebb helyi történelmi magyar egyház, utána következik a római katolikus és a számbelileg legkisebb református gyülekezet.
A két világháború közötti magyar életerő még a kommunizmus kezdeti évtizedeiben is megmaradt, a szomszédos macskási bányába a hetvenes évek végétől történt masszív moldvai betelepítés azonban teljesen átrendezte a lakosság számarányát. A nyolcvanas évek elején szűnt meg az I-IV. osztályos magyar oktatás, ez pedig megpecsételte az itteni magyarság jövőjét. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint mintegy 90 magyar ember él Alsójárában, az 1800 lelket számláló községközpont lakosságának mintegy 5 százaléka.
A központ három magyar temploma és a lerobbant egykori magyar kúriák azonban más múltról regélnek. Olyan múltról, amelyet a jelek szerint a község mai vezetése szeretne elfelejteni. A református gondnokné, Boros Ibolya szerint a magyar egyházak kérvényeit hosszú évek óta figyelemre sem méltatja a polgármesteri hivatal, pedig nem nagy összeget, 500, legfeljebb 1000 lejt szoktak évi rendszerességgel kérni. Ma már esély sincs arra, hogy magyar képviselő jusson be a helyi önkormányzatba. „Az igazi baj, hogy sok magyar nem vállalja a magyarságát. A fiatalabbak teljesen beolvadtak, vegyes házasságok nyomán átkeresztelkedtek ortodoxnak. Néhány magyart leszámítva teljesen feladtuk a gyökereinket” – panaszkodik. A 42 éves asszony egy vegyeskereskedésben elárusító a központban, s mint mondja, rendszeresen rászól azokra a magyarokra, akik már vele sem akarnak magyarul beszélni.
Hadak útján
Máté István arról beszél, hogy ünnepek idején a 26 tagú helyi református gyülekezetnek valamennyi tagja eljön istentiszteletre, sőt, a más vidékről hazatértekkel együtt még többen is. Aki magyarnak vallja magát, őrzi magyarságát, azokkal van baj, akik rég lemondtak gyökereikről. Pedig valamikor a falu románsága is folyékonyan beszélt magyarul, a vegyes lakosságú falvaknak ez a sajátossága Alsójárára is érvényes volt.
A hetvenes évek elejétől megüresedő papilakban még fiatalon, négy gyerekkel, özvegyen meghúzódó papfeleség, Boros Ilona maga is megjárta a hadak útját. Miután férje 43 évesen hunyt el egy mezőségi faluban, az egyházi felsővezetés jóváhagyásával költözhetett haza szülőfaluja üresen álló papilakába. Az addig több faluban óvónőként dolgozó Boros Ilona a szászfenesi csirkevágóhíd munkásaként nevelte gyerekeit. Mint mondja, azon szerencsés kivételek közé tartozik, akiknek gyerekei itthon vagy a környéken maradtak, és megőrizték magyarságukat. Az öröm így sem felhőtlen, mert egyik unokája házasság révén tért át az ortodox vallásra. Boros Ilona ezt idős fejjel is képtelen elfogadni.
1848 áldozatai
Kívülről szemlélem a történelmi magyar egyházak templomait. A református templomba ugyan bekísérne a felújítás alatt álló papilak lakója, Boros Ilona, de kiderül: a zár nagyon nehezen nyílik, ki kellene cserélni. A lelkész azon gondolkodik, hogy a tágas egyházi porta egyik terméből hozzon össze gyülekezeti házat, azt mégis lehetne télen fűteni, a maroknyi embernek ez jobban megfelelne, mint a sokkal nagyobb közösségre tervezett templom. A szomszédos unitárius templom cintermében még megpillanthatom azt a porló műemléket, amelyet az 1800-as évek végén emelt a helyi magyar közösség az 1848-as móc mészárlások emlékére. A későbbi román hatalom figyelmét valamiért elkerülte, így nem jutott a hasonló magyar műemlékek sorsára. Bordizsár Zeyk Imre adatai alapán az 1849. januári mészárlásnak 60 alsójárai magyar esett áldozatul. A helytörténész szerint Simion Balint verespataki ortodox lelkész „hada” kirabolta a falu magyar részét, a házakat földig égette, és akinek nem sikerült elmenekülnie, lemészárolták. A pusztítás hírére néhány nap múlva megérkező tordai magyar csapatok Balint hátramaradt embereit mészárolták le, és felégették a falu román részét. A szabadságharc utáni években egész Alsójárát újra kellett építeni.
A magyar és a román közösség egymás mellett élése mégis fátylat borított a múltra: a többi mócvidéki településektől eltérően – Alsójára magyar közössége zömében helyben maradt. A három magyar templom és a romokban heverő két főúri kastély – a Kemény bárók és a Teleki grófok öröksége – egy letűnt kor mementói, amelynek cserépdarabjait – akárcsak az egykoron híres alsójárai fazekasság örökségét – immár nincs, aki összerakja.
Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szent István napja: Kolozsváron is szelnek a Magyarok kenyeréből
Tordaszentlászlón a Magyarok, Szolnokon a Kárpát-medence kenyere sült
Szent István napján, az ünnep jelképe mellett az összetartás, együvé tartozás szimbolikus jelentésével is bír a Magyarok kenyere, valamint a Kárpát-medence kenyere, amelyet ma ünnepélyes keretek között felszentelnek, megszelnek és szétosztanak Kolozsváron is.
A Magyarok kenyerét Pécsről érkezett, de a Kárpát-medencéből összegyűjtött búzából őrölt lisztből sütötték ki tegnap Tordaszentlászlón, a Kárpát-medence 200 kilós kenyerét pedig Szolnokon sütötték és ajánlották fel a Kolozsvári Magyar Napokra. A szolnoki testvérkenyeret délután 5 órakor Kolozsvár Főterén, egyházi méltóságok jelenlétében osztják szét, a nemzeti összetartozás jelképeként, a Magyarok kenyerének megáldására pedig délután 6 órakor kerül sor, a Donát úti Szent István-templom búcsúja alkalmából. Ugyancsak ma délután a 16. Szent István-napi Néptánctalálkozó nyitógáláját tartják, a KMN keretében.
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsváron szentelték meg a Magyarok kenyerét
A kolozsvári Szent István templomban szentelték meg azt a kenyeret, amit a Kárpát-medence magyarok lakta települései által adományozott búzából készült lisztből sütöttek. A fennmaradt lisztet a dévai Szent Ferenc Alapítvány és a kárpátaljai Nagydobronyi Református Irgalmas Samaritánus Egészségügyi Gyermekotthon kapja meg.
A baranyai megyeszékhelyről érkezett Kolozsvárra az a liszt, amit a Kárpát-medence magyarlakta településeiről összegyűjtött búzából készítettek. A kenyeret később Tordaszentlászlón, a helyi lelkésznél sütötték meg. Miközben befűtötték a paplak kemencéjét, a tornácon a kenyértésztát dagasztották. Kolozsvár és Pécs 20 éve ápolja a testvértelepülési kapcsolatot, így természetes volt, hogy a kincses város is részt vesz a Magyarok kenyerének sütésében.
„Az összetartozásunk, együvé tartozásunk, egymásra figyelésünk üzenetét hordozza magában, és ezáltal a program által nemcsak a kolozsváriak, hanem a kalotaszegi, Szamos-menti, Aranyos-menti magyarság is érezheti ennek az összetartozásnak az erejét, az egymásra figyelésnek az erejét, az itt élő magyar közösség, illetve a Pécsen élő magyarok között – mondta Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere a Duna Híradónak.
A megsült kenyereket a Szent István napi búcsún megáldották. Az összegyűjtött 170 tonna lisztet a dévai Szent Ferenc Alapítvány és a kárpátaljai Nagydobronyi Református Irgalmas Samaritánus Egészségügyi Gyermekotthon kapja.
A Magyar Napok keretében szelték meg és osztották ki szerdán Kolozsváron a Kárpát-medence kenyerét is, amelyet kunsági búza, vajdasági kovász, erdélyi só, kárpátaljai forrásvíz, valamint felvidéki és erdélyi burgonya felhasználásával sütöttek Szolnokon.
A nemzeti színű szalagokkal átkötött, kétszáz kilós kenyeret tíz önkéntes vitte fel a Kolozsvár főterén felállított színpadra. A kenyeret az erdélyi történelmi magyar egyházak képviselői szentelték meg.
Kovács Sándor, Jász-Nagykun-Szolnok megye közgyűlésének elnöke, a kolozsvári kenyérszegés kezdeményezője ünnepi beszédében úgy vélekedett, a kenyér azt jelképezi, hogy a magyarok, ha összefognak, nagy dolgokra képesek.
Szolnok városa és a Szolnok Televízió 2011-ben indította útjára hagyományteremtő céllal a Nemzet kenyere – 2013-tól a Kárpát-medence kenyere – című programját. A kétszáz egykilós pityókás, azaz krumplis kenyér tésztáját a székely Diószegi László vezetésével öt határon túli város pékmestere dagasztotta és gyúrta egybe kedden a Szolnoki Művésztelepen, ahol tavaly megépült Közép-Európa legnagyobb házi kenyérsütő kemencéje.
A szerda reggelre kisült kenyeret délután felszentelték és szétosztották az ünneplők között, hasonló méretű és összetételű párját pedig szerda délelőtt útjára indították Erdélybe. Ott a szolnokiakkal egy időben fogyasztották el a Kolozsvári Magyar Napok résztvevői.
hirado.hu / Duna Tv, Híradó, Erdély.ma

Magyar honvédek a közösségi emlékezetben
Mintegy 2500 hősi halott és több ezer sebesült a 70 éve lezajlott tordai csata magyar veszteségeinek mérlege. A második világháború legnagyobb magyar hadműveletének történései – képünkön a csatában odaveszett két erdélyi honvéd a frontra indulás előtt – ma is élénken élnek a környező falvak emlékezetében. Az újjáéledő erdélyi hadisír-gondozás felidézi a múltat.
Az Aranyosszékre vezető műúton közelítünk Boldizsár Zeyk Imre nyugalmazott tanárral, kalotaszegi helytörténésszel a Kisbányai szorosba. Hetven évvel ezelőtt, 1944. szeptember 5-én ezen az útvonalon hatolt be Dél-Erdélybe a 2. királyi honvéd hadsereg. A Kolozsvárról és Gyalu irányából érkező több tízezres had Magyarlónánál lépte át az Észak-Erdélyt Dél-Erdélytől elválasztó román–magyar határt. A II. bécsi döntés alkalmával Romániához csatolt négy legdélibb kalotaszegi magyar falut – Magyarfenest, Tordaszentlászlót, Magyarlétát és Alsójárát – felszabadítva, a honvédség az Aranyos völgyén ereszkedett le az aranyosszéki magyar falvakba, a Maros vonaláig. Ekkor került magyar fennhatóság alá Torda is.
Az 1944. szeptember 13. és október 8-a között lezajlott tordai csata első helyszínén, a Kisbányai szorosban állunk meg. A helytörténész nemcsak történelemkönyvekből és levéltári adatokból ismeri a 70 évvel ezelőtti eseményeket, hanem tizenéves fejjel maga is átélte azokat. Pontosít, amikor arról beszél, hogy a magyar honvédség első ütközetére, illetve emberveszteségeire nem a híressé vált tordai csata kitörésének dátumán, azaz szeptember közepén került sor, hanem legalább egy héttel korábban, szeptember 5-én, illetve 6-án, amikor báró Aczél Ede vezetésével magyar előcsapat érkezett Magyarfenesre és Tordaszentlászlóra. A magyar falvak lakossága kitörő örömmel fogadta őket, hiszen a Romániához csatolt, határ menti falvakban a román vasgárdistákból verbuválódott helyhatóság minden elképzelhető módon terrorizálta a magyarságot. Az 1940 és 1944 közötti négy év a dél-erdélyi magyarság legnehezebb időszaka volt Trianon után. Ezt változtatta pokollá az 1944. augusztus 23-i román átállás. Az aggastyánok kivételével minden férfit kényszermunkára hajtottak el Románia különböző vidékeire, az otthon maradt tizenéves gyerekeket erdőkitermelésre, és a fa elszállítására fogták a megmaradt családi fogatokkal. A határmenti falvakban igen szigorú kijárási tilalmat vezettek be, és aki ezt megszegte, az súlyos retorziókat szenvedett.
„Szeptember 4-én, éjszaka arra ébredtünk, hogy megbolydult az 1940-ben Tordaszentlászlóra telepített önkormányzat, határőrség, csendőrség és a posta román alkalmazotti gárdája. Ki biciklin, ki taligán, ki a magyar gazdáktól elkötött lovakkal, marhákkal és szekerekkel menekült, amikor hírét vették, hogy bejönnek a magyar csapatok. Pár óra alatt – igaz, csak rövid időre, de – vége lett a négy éves terrornak” – magyarázza Boldizsár Zeyk Imre.
Orvtámadás a szorosban
Később derült ki, hogy a magyar falvakból elfutott, zömében román vasgárdisták – családjaikat Tordára vagy más, biztonságosnak ítélt helyre menekítve – állig felfegyverkezett partizáncsoportokban, lesben várták a magyar csapatokat. A másnap délután megérkező előcsapat katonáinak többsége a Tordaszentlászlótól mintegy 10 km-re fekvő, szűk Kisbányai szorosban a rájuk zúduló golyózáportól esett el.
A szorosból kifele tartva, egy út menti kis tisztáson állunk meg. Boldizsár a főútról letérő mellékútra mutat, arra a kis útkereszteződésre, amely alatt tömegsír található: itt hantolták el a harcokban elesett magyar katonákat. Az egy hónapig tartó magyar felségterületet október derekán már szovjet csapatok vették uralmuk alá, a vidék mozgó front áldozata lett, a tömegsír jeltelen helyként maradt meg a közösségi emlékezetben.
A tordai csatában elesett honvédek sírjainak felkutatásával foglalkozó Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke, az idén januárban elhunyt Pataki József Boldizsár Zeyk Imrével többször is járt a helyszínen, de a román önkormányzattal nem sikerült megegyezni a tömegsír megjelölésében. Az itt nyugvó honvédek azonosítása, és esetleges exhumálása immár a közeljövő feladata.
Az előcsapat tragikus sorsa után a vidéket átfésülő magyar hadsereg a vasgárdisták kis részét tudta csak elfogni. Többségük a magyar csapatok egy hónap múlva történő visszavonulása után vette ismét birtokba a völgy magyar falvait, aminek kis híján tragikus vége lett. Boldizsár így emlékezik: „Két hétig tartott itt a front. A magyar falvakat elfoglaló román csapatok október 18-án kiparancsolták a pincékben megbúvó asszonyokat és gyerekeket, és egy átalvetőnyi holmival vagy jobb esetben egy-egy marhafogattal indították útnak őket Alsójára fele. Magyarfenes azért menekült meg, mert románul Vlahanak hívják, és a más vidékről érkezett román katonákat a név megtévesztette. Tordaszentlászló és Magyarléta megmaradt magyar lakossága hosszú sorokban elindult felfele a völgyön: Alsójárában a felfegyverkezett vasgárdista fészekalj várta őket. Tömegmészárlás lett volna, ha időközben nem érkezik meg egy szovjet járőr csapat. Mivel az orosz parancsnokság részéről semmilyen lakossági kiürítés nem volt elrendelve, az orosz katonák rögtön átlátták a helyzetet, és a vasgárdistákat a helyszínen letartóztatták. A falvakba visszaparancsolt magyarság így menekült meg.
A Kiserdő újratemetett katonái
Tordaszentlászlón meglátogatjuk a kiserdei honvédtemetőt, ahol a faluban 1944 őszén berendezett magyar hadikórház elhunyt sebesültjei nyugszanak. Tordaszentlászlóra kerültek a tordai csata különböző helyszínein – Csürülye, Kékbükk, Peterd, Tordai hasadék, illetve Hagymás – megsebesült magyar és német katonái, közülük 21 honvédet az egykori tüdőszanatórium parkjában temettek el. 1946-ban Boldizsár Zeyk Imrét más helybéli tizenévesekkel kivezényelték, hogy a két évvel azelőtt eltemetett katonák maradványait ássák ki. Egyházi szertartás szerint mind a 21 honvédet újratemették a szanatórium kiserdei temetőjében. Az erdélyi honvédtemetők ötvenes évekbeli közös sorsa következett Tordaszentlászlón is: a szomszédos román falu, Kisfenes erdésze buldózerrel egyengette el a sírhantokat, és helyükbe fenyőt ültetett. 2004-ben sikerült a tordaszentlászlói magyar önkormányzatnak az egykori honvédsírok helyét megtisztítani, és fekete márványtáblába vésetni minden elhantolt katona nevét. Alig egy kilométerrel odébb, Kisfenes bejáratánál tömegsírban fekszik több tíz magyar, román és szovjet katona. Az önkormányzat által emelt emlékoszlopra románul, magyarul, oroszul és németül vésették be az emléktáblákat, a többségi „tolerancia” azonban csak a románt tűrte meg: a felavatás után néhány héttel csak a román nyelvű tábla maradt, ismeretlen tettesek a többit lefeszítették.
Boldizsár szerint a román falvakban – ahol az önkormányzat, de gyakran a lakosság sem partner a számukra idegen, elhunyt katonák iránti kegyeletben –, nehéz megjelölni a jeltelen honvédsírokat. Példaként a színromán lakosságú Pusztaszentkirály esetét említi: itt 1944 októberében keresett menedéket a falu egyik gazdátlan szénapadlásán az a magyar katonaraj, amely a Tordai hasadék védelmével volt megbízva, de leszakadt a visszavonuló magyar hadseregtől. Reggelre vasgárdisták vették körbe a csűrt, a magyar katonákat lefegyverezték, és egy szalmakazal köré felsorakoztatva összekötötték a kezüket, majd rájuk gyújtották a szalmakazlat. A mintegy húsz honvéd megmaradt csontjait a falu hídja mellé földelték el jeltelen tömegsírban. A korabeli időkben is példátlan kegyetlenséggel elkövetett tömeggyilkosság híre a faluban dolgozó tordaszentlászlói építőmunkások révén derült ki. Boldizsár Zeyk Imre felkereste a helyszínt, és a budapesti Honvédelmi Minisztériummal folytatott levelezése során derült ki az eltűnt katonák kiléte. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság számára a pusztaszentkirályi tömegsír megjelölése is a következő időszak egyik nagy kihívása.
Tordán már hiába is keresném az erdélyi honvédsírok feltárásának és gondozásának nagy öregjét, a mindig életerősnek és fiatalnak látszó Pataki Józsefet. Az idén januárban 83 éves korában elhunyt, a magyar állam által többször kitüntetett aranyosszéki származású egyesületi elnök maga is olyan családból érkezett, ahol gyerekkorában megtapasztalta a poklok poklát: édesapját, a várfalvai unitárius lelkészt gyerekei és felesége szeme láttára lőtték agyon az orosz katonák, majd holttestét megcsúfolva, végighurcolták a falun, mintegy ízelítőt nyújtva abból a „felszabadításból”, amit a Szovjetunió hozott Erdélybe. Az üveggyári technikusként, atlétaedzőként és fafaragóként dolgozó tordai férfi a rendszerváltás után RMDSZ-elnök és önkormányzati képviselő volt a tordai helyi tanácsban. Ő akadt rá az unitárius egyházközség levéltárában a tordai csatában elesett katonák egy részének nevére és rangjára, akiket közvetlenül a front elvonulása után a város magyar lakossága ásott ki négy tömegsírból, és Torda magyar temetőjébe helyezte őket örök nyugalomra. A kommunizmus évtizedeiben csak sejtések voltak az egykori honvéd sírkert pontos helyéről. A rendszerváltás után – amint a temető visszakerült a három történelmi magyar egyház tulajdonába – letakarították a jeltelen honvédsírokat, és elkezdődhetett a tervezgetés.
Józsa Lajos tordai unitárius lelkésszel megyünk ki a belvároshoz közeli magyar temetőbe. Pataki József honvédsírgondozói öröksége most az ő vállán nyugszik. Ő ismerte legjobban az egykori elnök munkáját, törekvését, nyilvántartásait, így ennek folytatását rátestálták.
A kilencvenes évek elején rendbe tett sírkert mai formáját a kétezres évek elején nyerte el. „Pataki József kapcsolatba lépett a budapesti Honvédelmi Minisztérium hadisírgondozó irodájával, egyeztette a nyilvántartásunkban szereplő elhunyt katonák lajstromát, és ezzel kezdetét vette az a több, mint 15 éves erdélyi hadisírgondozó munkássága, amelynek során mintegy hatvan észak-erdélyi helyszínen sikerült megjelölni a magyar hősök sírját” – összegzi dióhéjban Pataki József kiemelkedő munkásságának történetét Józsa Lajos. A tordai honvéd sírkert mai kialakítása a támfalba bevésett 221 magyar, 15 szovjet és 14 német katona nevével és rangjával a tordai csata 60 éves évfordulójára, 2004-ben készült el. A gyászszertartással egybekötött eseményre számos magyarországi és a világ különböző részeire elszármazott hozzátartozó jött el, akik közül többen is pénzadománnyal támogatták a sírkert kialakítását. A front elvonulása után elhantolt 249 katona nyughelye nemrég egészült ki a 250. honvéddel, akinek maradványaira a szindi bányában bukkantak. Pataki József annak idején a Duna tévének adott interjúban mesélte el, hogy Bialkó János honvéd rokonai is eljöttek a tordai temetésre, többek között egykori menyasszonya, aki arról érdeklődött, nem találták-e meg volt vőlegénye személyes dolgai között pecsétgyűrűjét? A kolozsvári polgárőrség által feltárt és a temetésre átadott magyar katona sírjából előkerült személyes dolgait átadták a magyarországi hozzátartozóknak.
Málenkij robot: fele nem tért haza
A tordai papilakban vendéglátómmal számítógépen vesszük számba a mintegy 60 helyen kialakított honvéd sírkertek lajstromát. Van, ahol csupán néhány elesett katona hantjához kellett jelet tenni, de van, ahol tömegsírok márványlapjai hirdetik a mészárlás emlékeit. Nagyenyeden az oroszok 234 magyar hadifoglyot öltek meg: az áldozatok emlékére 2007-ben avattak emlékművet. Eddig összesen 2471 elhunyt magyar katonát sikerült azonosítani Kolozs, Fehér, Maros, Szilágy és Bihar megyében. Kolozsváron például 251 honvéd nyugszik a Házsongárdi temetőben, Aranyosegerbegyen 60, Alsó- és Felsőszentmihályon 70, Bonchidán 109, Detrehemtelepen 60, Gyulafehérváron 65, és a sort hosszan lehetne folytatni. Józsa Lajos arról is beszél, hogy színromán településen is sikerült emlékművet avatni. Az aranyosszéki Székelyhidason egyedi jelenségnek lehettek tanúi: egy idős román tanítónő hosszú évek óta gondozza 12 magyar honvéd sírját a falu temetőjében. Ő vezette oda a tordai hagyományőrzőket, és az elkészült emlékművet a helyi görög katolikus pappal közösen avatta fel a tordai unitárius lelkész. A kérdésre, hogy a román tanítónő miért gondozta magyar katonák sírját, azt válaszolta: bátyja román katonaként a Tátrában hunyt el, és abban reménykedett, hogy a messzi távolban valaki az ő sírját is gondozza.
A beazonosított Torda környéki sírokban a tordai csata különböző helyszínein történő hadműveletekben elhunyt honvédek nyugszanak, de a visszavonuló magyar hadsereg későbbi veszteségei is előkerülnek Erdély különböző helyszínein. A tordai csata vesztesége nagyobb volt, mint amennyi elhunyt katonát sikerült az elmúlt 15 évben a környéken beazonosítani. A 2008-ban megkötött magyar–román hadisír-gondozási egyezménynek meg kellett volna könnyítenie a folyamatot, valójában mégsem tapasztalható lényegi elmozdulás az egyezmény előtti időszakhoz képest. A román Honvédelmi Minisztérium hadisír-gondozással foglalkozó főosztályának honlapja számos orosz, német vagy más nemzetiségű, államilag fenntartott temetőről tájékoztat, de a felsorolásban egyetlen magyar temető sem szerepel. Többek között ezt is meg szerettük volna kérdezni a budapesti Honvédelmi Minisztérium Hadisír-gondozási Irodájának vezetőjétől, de az előzetes egyeztetés ellenére az interjútól mégis elzárkózott. Így a hivatalos magyarországi álláspont hiányában csak találgatni tudjuk, hogy milyen jövő vár az erdélyi magyar hadisír-gondozásra. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság lelkes önkénteseinek, illetve az Erdély-szerte fellelhető magyar önkéntesek munkájának köszönhetően további többszáz erdélyi honvédsír vár beazonosításra.
Tordán újabb nagyszabású megemlékezéssel készülnek október 4-én a tordai csata 70 éves évfordulójára. A malenkij robotra elhurcolt 417, és ebből 204 elhunyt tordai és Torda környéki magyar férfi emlékére avatnak önerőből egy új emlékművet a temető előterében.
A tordai csata története
„1944. augusztus 23-án Románia kivált a tengelyhatalmak közül, és megpróbált kapcsolatot teremteni a szovjet hadvezetéssel, aminek áldozata lett a hadszíntéren küzdő román haderő egy része. Magyarországon a kiválás nem merült fel olyan fajsúlyosan, mint Romániában, ezért a magyar politikai és katonai vezetés már augusztus végén Erdély katonai védelmének megszervezésében ügyködött. Tisztában voltak azzal, hogy a szovjet csapatok dél-erdélyi feltartóztatása nélkül Észak-Erdélyt lehetetlen megvédeni” – magyarázza Nagy József székelyföldi hadtörténész a tordai csata előzményeit.
Az Árpád-vonal kiépítése csak a Keleti Kárpátok területére vonatkozott, ezért a déli hágók védelmének szükségessége elengedhetetlenné vált. A németek többször is ígéretet tettek a haderő jelentős átcsoportosítására, de ez nem történt meg, ezért a magyar politikai vezetés elhatározta, hogy a honvédség önállóan valósítja meg. Az erdélyi 9. hadtestparancsnokság átszervezésével, és a 2. honvéd hadtest Erdélybe irányításával április 29-én Dálnoki Veress Lajos parancsnoksága alatt ismét létrehozták a 2. királyi honvéd hadsereget.
A szovjet vörös hadsereg szeptember 13-ra bevonul Dél-Erdélybe, és ez megpecsételi a dél-erdélyi magyar katonai tervek kivitelezését. A magyar hadsereg visszavonul a Maros, illetve az Aranyos vonalára. A szeptember 13-án harckocsikból álló orosz támadás Aranyos-parti, véres küzdelembe torkolt, a tordai csata három szakaszban október 8-ig tartott.
A harci események a Tordát övező régióban zajlottak, de Marosvásárhely irányában, a Maros vonalán és a Gyalui havasokban is harcok dúltak. „Először két hídfő volt: Tordánál a nagyváradi 25. gyalogezred és Aranyosegerbegynél a 26. kolozsvári gyalogezred. Szeptember 22-ig, a csata első szakaszában, a túlsúlyban levő szovjet haderő – a fokozatosan felzárkózó, újjászervezett román haderővel közösen – próbált teret nyerni. Ekkor még betöréseiket a magyar ellentámadás fel tudta számolni. Legtöbbször a 2. királyi páncélos hadosztály mentett magyar életet. Szeptember 19-én bontakozott ki a legjelentősebb magyar ellentámadás a Sósfürdő és a Szentjános völgyében. Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyaloghadosztály 25. gyalogezredének és Torda városának katonai parancsnoka a tordai Sósfürdő temetőben, közel szülei sírjához esett el, mert egy tapodtat sem akart hátrálni szülővárosa védelmében” – fogalmaz Nagy József.
A 2. szakaszban, szeptember 22. és 30. között különböző völgyekben hullámzottak a harcok. Szeptember 23-án a 23. német páncélos hadosztály ellentámadása emelhető ki: ez felszabadítja Aranyosegerbegyet, majd 24-én a Gyalui havasokban is egy erősebb harc bontakozik ki. A harmadik szakasz szeptember 30-a után kezdődik, és lényegében az október 8-i teljes visszavonulásig tart. A magyar hadsereg október 4-én üríti ki Tordát. Sikák László, a 26. gyalogezred egyik parancsnoka felügyeli a kiürítést, és zászlóalja utolsóként, már túl későn hagyja el a várost: az orosz túlerővel szemben folytatott harcban a hátvéd magyar katonák kétharmada elesik. Az október 8-i visszavonulással kezdődik Észak-Erdély kiürítése. A hadtörténész szerint a sokszoros szovjet túlerő ellenére a tordai csata a magyar királyi honvédség legnagyobb önállóan tervezett és vezetett hadművelete volt a 2. világháborúban. A tordai csata akadályozta meg azt, hogy a szovjet csapatok előre törhessenek Nagyvárad-Debrecen irányba. A magyar hadsereg egy hónapig tartóztatta fel az orosz csapatokat, amíg a magyar haderő, és a teljes magyar közigazgatás elhagyhatta Észak-Erdélyt.
A Torda környéki harcok magyar veszteségeiről pontos kimutatások nincsenek: becslések szerint tízezerre tehető a sebesült, az eltűnt és a meghalt katonák száma, és összesen mintegy 2500 honvéd vesztette életét.
Makkay József , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Csoda Tordaszentlászlón: 48 év után ismét többen születnek
Első vidéki kismamaklub, szorgalmas emberek, ötszáz mézeskalács
Legutóbb 1966-ban jegyeztek természetes népszaporulatot a kalotaszegi nagyközségben, most közel fél évszázad után ismét örömmel nyugtázzák a manapság igen ritka jelenséget: több születés, mint temetés volt a faluban tavaly. A jelenség okait keresve a kíváncsi látogató sok érdekességre bukkanhat Tordaszentlászlón: a régió első és eleddig egyetlen vidéki kismamaklubja működik itt, a gazdasági helyzetre nem a munkanélküliség és szegénység az általánosan jellemző, hanem a kiegyensúlyozottság, és igen erősek a közösségi kötelékek. A helyi kórus, fúvószenekar és színjátszó csoport sokszor hallat magáról, de az már sokaknak újdonságként hathat, hogy az asszonyok kalákában sütnek kürtőskalácsot a vendégségeknek, a templom elé nagy adventi koszorút fonnak a fiatalok, a közös karácsonyfára saját készítésű díszeket aggatnak a gyerekek, karácsonykor és szilveszter éjjelén is találkoznak a falubeliek.
Hogy kisangyalként viselkednek-e, vagy éppen csintalankodnak bizonyos helyzetekben, az bizony sok mindentől függhet: a vérmérsékletüktől, a társaságtól, attól, hogy éppen mennyire mozognak otthonosan az adott környezetben; vitathatatlan azonban, hogy a kisgyerekek édesanyjuk közelében érzik magukat a legjobban. A magyarázat egyszerű: ez a bensőséges, biztonságot és nyugalmat adó állapot semmi mással nem pótolható. Egy-két szélsőségesebb esetet leszámítva, a mindenféle külső körülmény hatására jelentkező idegesség, rohanás ellenére pedig az édesanyák számára is az a legkedvesebb, legtartalmasabb idő, amelyet gyermekeikkel tölthetnek. A kellemes ötvöződik a hasznossal a tordaszentlászlói Bogyó és Babóca klubban, ahol az édesanyák minőségi időt tölthetnek szerda esténként gyermekeikkel, a többi szülőtől és a szakemberektől eltanult, ellesett praktikák, ötletek révén szebbé tehetik ezeket az éveket – saját maguk, családjuk és a közösség számára egyaránt.
Egy nagy szobát képzeljünk magunk elé, a földön rengeteg játék: babák, plüssállatok, építőkockák, a „főzéshez” nélkülözhetetlen edénykék, és még mi minden… Ebben az izgalmas galaxisban bármikor ki lehet borítani a színes golyókat vagy begurítani valamelyiket a sarokba, máskor kézbe venni a kockákat, és valami nagyszerűt építeni; de anya karjára is fel lehet csimpaszkodni, vagy az ölében fedezni fel egy-egy szép meséskönyvet… Életkora, habitusa válogatja, hogy kinek mi a legkedvesebb elfoglaltság, mert olyan is akad, akinek a babakocsiban a legkényelmesebb, ott olyan édesen lehet aluszkálni, míg anyáék felnőttes gondjaikról beszélgetnek.
Az ötletgazda, Balázs Attila lelkipásztor olyan előadókat hív meg, akik gyakorlatias tanácsokkal tudnak segíteni az édesanyáknak a gyermeknevelésben. Nemrég a pozitív nevelés témakörében indult egy sorozat, ennek részeként mostanság Rigó Éva pszichológussal társaloghatnak a kismamák. A fiatal szakember, aki előadásába több alkalommal beleszövi tizennégy hónapos kislánya, Sára nevét, miközben különböző példákkal illusztrálja mondanivalóját, olyannyira megkedvelte a baba-mama klubot, hogy szívesen jön akkor is, ha épp nem ő tart előadást. Ezúttal viszont övé a pálya, és az új készségek tanításáról beszél: érdemes erre odafigyelni minden nap, „mert ugye azt szeretnénk, hogy gyermekünk minél többet tudjon, ezáltal minél inkább meg tudja állni a helyét a világban”. Nem mindegy azonban, hogy milyen eszközöket alkalmazunk, az utasító, fenyítő szavak, gesztusok, mimikák, netán erőszak helyett célravezetőbb a szeretetteljes, segítő közeledés. Sose mondjuk, hogy ejnye-bejnye, rosszul csináltad, hanem valami ilyesmit: nagyon jól kiraktad a puzzle első részét, de úgy látom, elakadtál, semmi baj, mert anya itt van, és segít. De ugyanilyen fontos a dicséret és a példamutatás, utóbbira is érzékletes hasonlatot hoz fel az előadó: „fáradtan érek haza, s a zoknimat a sarokba hajítom; mit gondoltok, mit csinál másnap? Ugyanazt. És tudjátok, mennyire élvezi?”
Örültek, hogy kimozdulhatnak
Mihelyst kicsit félre vonulunk, elégedetten nyugtázza Balázs Attila, hogy egyre inkább önállósodik a csoport, már két hónapja jobbnak látja, ha nem ül mellettük a foglalkozásokon. Nem biztos, hogy az ő jelenlétében – egyrészt lelkészként, másrészt férfiként – meg tudnak nyílni, s mernek kérdezni, nyíltan beszélni a problémáikról. A klub gondolata tavaly szeptemberben fogalmazódott meg, miközben az egyik helyi fiatallal, Ambrus Tímeával beszélgettek. A lelkész ezután felkereste azokat a családokat, ahol újszülött és ötéves közötti gyermekeket neveltek, s meghívta az anyukákat egy első találkozóra. Nagyon örültek, hogy kimozdulhatnak, már akkor látszott, hogy érdemes ezzel foglalkozni. Nem sokkal később, 36 anyukával nyitotta meg kapuit aztán a baba-mama klub, és természetesen a gyerekeikkel, akik „nullától” ötéves korig mindig elkísérik őket – ami rendjén is van, elvégre miért maradna otthon az ember fia/lánya, amikor anyuval lehet, vagy találkozhat a vele egykorú, szintén huncut teremtésekkel?
A lakossági adatok is bizonyítják, hogy érdemes odafigyelni erre a korosztályra: jelenleg a faluban több az öt év alatti gyerek, mint ahányan előkészítő osztályostól nyolcadikosig vannak. Tavaly nem is indult első osztály Szentlászlón, de ötödikben is csak hárman, hatodikban és hetedikben pedig négyen-négyen vannak – részletezi Balázs Attila, aki reménykedik abban, hogy a klub révén is minél többen kedvet kapnak a gyermekvállaláshoz.
 A legfontosabb, hogy együtt legyenek, „csak úgy”…
A születésnaposokat is megünneplik, ami nagymértékben erősíti a közösség összetartozás-érzését; elvégre, függetlenül attól, hogy éppen van-e előadás vagy nincs, a legfontosabb, hogy „csak úgy”, együtt legyenek, „nem kell mindig valami céljuk legyen ezeknek a találkozóknak, hiszen már annak értelme van, hogy találkoznak és beszélgetnek”. – Nagyon lelkesítő, számomra legalábbis mindenképp, de az anyukák is büszkék arra, hogy az országban ez az egyetlen baba-mama klub, amely faluhelyen működik, sehol máshol nincs ilyen. Hátha mások is látnak ebben fantáziát. Nem baj, ha nincsenek harmincan, ha heten-nyolcan összejönnek, az is jó, hiszen együtt lehetnek, és tanulhatnak egymástól – összegzi egyfajta ars poeticaként a lelkipásztor.
Az anyukák is rendre igazolják a Bogyó és Babóca klub létjogosultságát: Tamás Gebe Ildikó a jó hangulatról beszél, miközben karon ülő kisfiát, a négy és fél hónapos Benjámint csitítgatja, majd arról is, hogy milyen jól érzik itt magukat. Beninél alig hat nappal fiatalabb Horváth Adrienn, aki olyan csendesen bóbiskol a babakocsiban, akár a bunda, bár a hangzavar már kellően a tetőfokára hágott. – Szereti a zajt, otthon is nyugodtan alszik, még akkor is, ha megy a zene vagy a tévé. Nem suttogunk mellette – mondja édesanyja, Horváth Eliz-Henrietta, akit arról is faggatok, mit szól az apuka, hogy eljárnak a klubba. Örül, hogy mi is ki tudunk mozdulni – jön a válasz, majd tovább mesél: ha csak lehet, minden héten itt vannak, eddig már sok jótanácsot kaptak, s ezután is számítanak a szakemberek és a többi kismama segítségére. A szülők, másrészt a gyerekek egymással való találkozásának fontosságát említi Deák Hilda, Ilka anyukája, és hozzáfűzi: őket is határozottan biztatja az apuka, hogy jöjjenek.
A kezdeményezés a nagyobb tesók körében is népszerű, míg anyu komoly témákról beszélget a szakemberekkel, s a kicsi elbóbiskol-játszadozik kedvére, a hat-hét-nyolcévesek a szomszéd teremben rajzolnak, énekelnek a lelkésszel és az egyik édesanyával. Most éppen karácsonyi kifestőssel bíbelődnek, saját és társuk alkotása viszont szemmel láthatóan leköti a figyelmüket, eleinte szűkszavú válaszokat adnak a kérdéseimre: apu nem szól semmit, amikor a klubba indulnak szerda délutánonként, máskor meg annyit mond, hogy jó; vagy, hogy akármit képesek elénekeli, múlt héten például mindent énekeltek…
De izgalmas karácsonyi sztorik is előkerülnek, amikor már kicsit összebarátkozunk Tamással, Márkkal, Erikkel, Botival, Annával, Emőkével és a többiekkel. A háttérben felcsendül az Egyszer volt egy kemence kezdetű dalocska, s egyiküknek eszébe jut, hogy a teraszon hagyott ajándékból csinos kis karácsonyfát bontottak ki egyik évben, mások az angyaltól kért ajándékokról mesélnek: babát, legót kértek, de bizony még „töltős elemet” is… Számolgatják, hogy ki az idősebb, ki kivel fog egy osztályba járni jövőtől, magyarázzák a testvéri és baráti kapcsolatokat, és így tovább. Olyan is van, aki arról beszél, hogy apukája Norvégiában dolgozik, „újraépíti a házakat”, de karácsonyra bizonyosan hazajön.
Lelkes segítők: Timi és Ildikó
Ambrus Tímea marketingesként dolgozik egy kolozsvári székhelyű szállásfoglaló oldalnál, emellett egyetemre jár, de semmi pénzért nem hiányozna a baba-mama klubból. Első útja most is ide vezetett, nem járt otthon reggel óta, de tudják a szülei, hogy jó helyen van – ha szerda, akkor Bogyó és Babóca. Rajong a gyerekekért, szívesen idézi fel a klub indulásának körülményeit. – Minden gyerek azt hiszi, hogy ő a világ közepe, mindaddig, amíg az óvodában nem találkozik másokkal. Ezért is jött az ötlet, hogy már korábban megteremtsük az együttlét lehetőségét, és ez nagyon jól működik, érezhető, tapasztalható a fejlődés. Első alkalommal az anyukák is még csak ültek, és várták tőlünk az ötleteket, azóta viszont ők is kommunikálnak, beszélgetnek, ami nagyon jó – magyarázza Timi. Szót ejt arról is, hogy gyermekük világra jövetele után „sokan irigylik a kismamákat, amiért otthon ülhetnek, és semmit nem kell csinálniuk; de végeredményben ez a legnagyobb feladat, hogy otthon ülnek, és foglalkoznak a gyerekkel. Ez a másfél óra pedig róluk szól, róluk és a gyerekükről”.
Timitől hallott a klubról Rigó Éva, a pozitív szülői magatartás népszerűsítője, aki október óta rendszeresen részt vesz a találkozókon. Korábban positive parentinggel foglalkozott hat évig Dublinban, tapasztalatait pedig, amelyeket a különböző kísérletek, gyakorlatok révén gyűjtött, itthon szeretné kamatoztatni, minél több kismamával megismertetné ezt a fajta hozzáállást. Nem egyszerű, de nem is lehetetlen: egyrészt át kell programozni az agyat, és elfelejteni azt a kifejezést, hogy nem szabad. – Alternatívákat kell ajánlani a gyereknek. Nálunk a lakásban lépcső van, és amikor a lányom elkezd fölfele mászni, megszólítom: Sára! Rám néz, majd folytatom: gyere anyához, jössz? És megtanulta, hogy amíg anya nem tart vele, addig ő sem megy fel a lépcsőn – részletezi. A férjével mindketten alkalmazzák, nagyon fontos: mindketten. De a nonverbális jelzések is sokat segíthetnek a gyerek és a szülő közötti kapcsolat mélyítésében, a mosoly, a fölfelé mutató hüvelykujj, a pacsi és a vállveregetés mind-mind olyan gesztus, amelyből érezheti a gyerek, hogy szülei büszkék rá.
Mert jót tenni jó...
Időközben alakult ki az a kedves szokás, hogy amint Szentlászlón kisbaba születik, a klubtagok ajándék pelenkát és rugdalózót vásárolnak, majd Attila és Timi segítségével eljuttatják az anyukának. Meghívás társul a figyelmesség mellé: őket is szeretettel várják a baba-mama klubba. Saját közösségük mellett ugyanakkor másokon is igyekeznek segíteni a kismamák: egyik alkalommal, az Aksza Utcagyerek Missziós Ház megkeresésére, sok kicsi sokra megy alapon két tonna alapélelmiszert gyűjtöttek össze két hét alatt, tavaly pedig, bár nem hirdettek a faluban cipősdoboz-akciót, a szülők jelezték: szeretnék, ha újból lenne módjuk az adakozásra. Idén sem volt ez másként, ami örvendetes, elvégre mindig vannak olyanok, akik segítségre szorulnak, jól jön ilyenkor a közösségi összefogás.
FERENCZ ZSOLT 
Szabadság (Kolozsvár)

Zengett az ének, pengett a citera Tordaszentlászlón
A megújult református templomban kezdődött a kórustalálkozó
Az RMDSZ, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tordaszentlászlói szervezete és a Romániai Magyar Dalosszövetség 26. alkalommal szervezte meg a hagyományos Szent László-napi kórustalálkozót, amelyre tíz énekkar mellett a hattagú enyingi (Magyarország) fúvósegyüttes és a zilahi Gáspár Családi Ének-Citeracsoport jött el.
A szombati remek hangulatú rendezvényen mindenki jól érezte magát, és újból bebizonyosodott, hogy „nyelvében él, de dalában érez a nemzet”. A kórustalálkozó jó hangulatát az is fokozta, hogy most fejeződött be a XIX. században épült templom belsejének teljes felújítása, amelyet önerejéből valósított meg az egyházközség. A találkozó utáni ebéden újra az éneké volt a főszerep, a kórustagok ekkor is dalra fakadtak. A sok szép népdal hallatán a karnagyok is megnyugodhattak, hogy áldozatos munkájuk nem hiábavaló – mert Erdélyben továbbra is élni fog a magyar népdal és a kórusirodalom.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Autonómiatörvény és kisebbségi jogok szélesítése (Az RMDSZ prioritásai)
Az adótörvénykönyv elfogadása, az autonómiatörvény véglegesítése és más, a kisebbségi jogokhoz kapcsolódó jogszabályok jelentik a prioritást az RMDSZ-es honatyák számára a ma kezdődő őszi parlamenti ülésszakban – erről egyeztettek a szövetség képviselőházi és szenátusi frakcióinak tagjai hétvégén a Kolozs megyei Tordaszentlászlón tartott informális találkozójukon – tájékoztatta a Maszol hírportált Máté András képviselőházi frakcióvezető.
A politikus emlékeztetett arra, hogy a héten várhatóan szavaz a parlament az adótörvénykönyv végleges formájáról. Az RMDSZ álláspontja az, hogy az áfakulcsot 19 százalékra kell jövőre csökkenteni. „Mi is részese voltunk a Boc-kormánynak annak idején, amikor az áfát 19-ről 24 százalékra emelték. Ez azonban csak egy ideiglenes intézkedés volt” – magyarázta Máté. A frakcióvezető tájékoztatása szerint az ülésen téma volt az autonómiatörvény is. Elhangzott, hogy szeptemberben lejár a konzultáció a jogszabályról, és az RMDSZ egyeztetni szeretne még a tervezetről az MPP-vel is. Arról nem született döntés, hogy mikor nyújtsák be a törvényt a parlamentbe. „Személyes véleményem az, hogy be kell nyújtani mielőbb a tervezetet. Ismerjék meg a kollégák a szándékainkat, ha nem nyújtjuk be, nincs miről vitázni” – mondta a politikus. Máté ismertette, a parlamentben ősszel elfogadásra vár két, a kisebbségi jogokat is érintő jogszabály. Az egyik a levéltári törvény, a másik a kisebbségi nyelvek európai chartájának alkalmazására vonatkozó tervezet. Utóbbit az RMDSZ kezdeményezte, és előírja a kisebbségek nyelvének használatát a helyi közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban ott, ahol ez még nem történt meg.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Interjú – A második bécsi döntés: történészek és túlélők szemével
Nagy Alpár: az észak-erdélyi magyarság 70 éve a négy év „kicsi magyar világ” erőforrásából él z 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés 75. évfordulója alkalmából az Agnus Rádió interjúsorozatot indított, amelyben egyrészt szakemberek vázolják az akkori történelmi és egyházi helyzetet, másrészt idős embereket szólaltatnak meg, akik annak idején gyerekként átélték az akkori időszakot. A Szabadság és az Agnus Rádió együttműködése révén az újságban is közöljük ezeknek az interjúknak a szerkesztett, rövidített változatát. A sorozat második interjújában Nagy Alpár lelkipásztor, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karának egyetemi adjunktusa ismerteti a református egyház helyzetét a II. bécsi döntés utáni időszakban. Az interjút Szegedi Csaba készítette.
Meglepetés volt
Azt tudni kell, hogy a bécsi döntés elég váratlanul jött. Nem számítottak rá! Bár a visszaemlékezések szerint sejtették, hogy valami történik, mert mindenki feszülten figyelte a korábban lezajlott Turnu Severin-i tárgyalásokat, és sejtették, hogy ha nem békés, akkor hadi úton, de határrevízió fog történni. Arra nem számított senki, hogy egyik napról a másikra kihirdetik, hogy Erdély egy része Magyarországhoz fog tartozni. Wass Albert Jönnek című könyvének bevezetőjében is írja, hogy kalapot kell lengetni azok előtt, akik kimaradtak ebből. A kormányzó a szeptember 6-i bevonulás alkalmából Kolozsváron tartott beszédében is mondja, hogy szeretettel gondolunk azokra, akik most nem tértek vissza a magyar hazához, és imádkozunk és dolgozunk értük. Az egyik meglepetés az volt, hogy ilyen hirtelen jött a bécsi döntés, és a másik, hogy színmagyar területek nem kerültek vissza Magyarországhoz. Sok helyen inkább logisztikai mint etnikai szempontokat követett a Belvedere palotában meghúzott új határ.
Meglepő és csüggesztő volt például, hogy Nagyenyed és környéke nem kerül vissza, és csüggesztő volt a tordaszentlászlói völgy lakói számára, mert Magyarfenes, Tordaszentlászló, Magyarléta, mind színmagyar falvak voltak, de a községet alkotó román falvak miatt a község szintjén a románság többségben volt, ezért ez a rész nem került vissza itt, közvetlenül Kolozsvár szomszédságában. Érthetetlen, hogy miért nem került vissza Györgyfalva például, illetve Kolozsvártól keletre, délkeletre húzódó rész Ajtonnyal, Patával.
Kiürülnek dél-erdélyi gyülekezetek
Meglepetésként érte a döntés az egyházat is. Augusztus 29-én volt igazgatótanácsi gyűlés, egy nappal a bécsi döntés kihirdetése előtt. A jegyzőkönyvekben semmi nem utal arra, hogy valaki is szólt volna, hogy itt valami történni fog, aztán másnap kihirdetik a bécsi döntést. Vásárhelyi János püspök elmondása szerint azt az éjszakát álmatlanul, forgolódva töltötte, és Teleki Pál miniszterelnök éjféli beszéde volt az, ami megadta neki is az irányvonalat. Teleki Pál azt mondta, hogy most az első magyar feladat a kötelesség teljesítése. Mindenki keljen fel és végezze a munkáját úgy, mintha semmi sem történt volna. Akkor Vásárhelyi végiggondolta, hogy mit lehet tenni ebben a helyzetben. Nagyon bonyolult volt egy kettészakadt egyházkerület kérdését megoldani.
A két ország törvénykezése különbözött. A román kultusztörvény kimondta, hogy más ország területéről egyházat irányítani Romániában nem lehet. Ezzel próbálták kizárni a római katolikus egyház vatikáni irányítását. Másrészt pontosan a református egyházzal kapcsolatban akarták kizárni azt, hogy bármilyen módon kapcsolódjon a magyarországi református testéhez. Ezt Vásárhelyi püspök jól tudta. Azt is jól tudta, hogy a püspöknek hűségesküt kell tenni a román királynak. De a bécsi döntés kimondta, hogy elveszti a román állampolgárságát azzal, hogy a magyar állampolgárság javára optál. Azt is tudta, hogy magyar állampolgárként nem lehet püspöke a Romániában maradt, magyar reformátusoknak.
Tudni kell, hogy az optálás miatt masszív migráció indul Dél-Erdélyből északra.
Elmennek azok, akik észak-erdélyi származásúak voltak, de Dél-Erdélyben dolgoztak.
A székely bányászok a Zsil völgyéből, a székely munkások Brassóból, Bukarestből mind visszatérnek a Magyarországhoz csatolt területekre. Viszont a nem földhöz kötődő réteg is távozik, például a kereskedők, az iparosok, a hivatalnokok, a gyári munkások vagy a vasútnál dolgozók. Ezeknek egyik része is elmegy, főleg azért, mert a bécsi döntés miatti bosszúból a román hatóságok a magyarokkal szemben numerus clausust vezetnek be (korlátozzák a magyar alkalmazottak számát), illetve ezeket az embereket elbocsátják. Egész gyülekezetek ürülnek ki, csak két példát mondanék: Konstanca mindössze 30 lélekkel marad a bécsi döntés után, a lelkésze is távozik, illetve Petrila-Lónyaytelepen a 600 lélekből a bécsi döntés után mindössze ötven marad. Várható volt az is, hogy a gyülekezetekkel együtt a lelkészek is mennek, hisz ők is pontosan a nem földhöz kötött réteghez tartoztak. Volt a lelkészi karnak egy bizonyos szűk rétege, aki küldetésként vállalta a Dél-Erdélyben való helytállást, de nagy részük legszívesebben eltávozott volna. Most ezt meg kellett állítani.
Azt is meg kellett állítani, hogy a nyáj szétszéledjen, teljes káosz lett volna. Vásárhelyi püspök úgy gondolta, hogy ideiglenes intézőbizottságot nevez ki Dél-Erdélyben. Egyetlenegy Dél-Erdélyben maradt lelkész volt, aki igazgatótanácsi tag is volt, Nagy Ferenc, a gyulafehérvári egyházmegye esperese, tövisi lelkész. Őt bízza meg azzal, hogy hozzon létre ideiglenes intézőbizottságot addig, amíg megszerveződik a végleges egyház.
Szabadság (Kolozsvár)

Honfoglalás Kalotaszegen
Ortodox templomot készülnek építeni a 98 százalékban magyarok lakta Tordaszentlászlón – figyelmeztet az EMNP Kolozs megyei szervezete, amely szerint a kezdeményezők internetes körlevélben kérik vállalkozók támogatását tervük megvalósításához. A Tordaszentlászlói Ortodox Mozgalom (Mişcarea Ortodoxă Săvădisla) által jegyzett körlevélben „román nemzeti projektnek” nevezik a magyar faluban építendő román templomot.
Andrei érsek a járarákosi papot bízta meg, hogy alkalmas telket keressen, és ez állítólag megtörtént, így a munkálatok is elkezdődhetnek, noha az új templom mindössze egy kilométerre lenne a magyarfenesi ortodox istenházától. Az EMNP szerint az új templom az etnikai arányok mesterséges megváltoztatását eredményezheti, ez pedig ellentétes a nemzetközi szabályokkal. Az „egyházi köntösbe bújtatott asszimiláció” csak úgy akadályozható meg, hogy a magyar földtulajdonosok a tulajdonukban levő területeket nem adják el, legfeljebb saját nemzeti közösségük tagjainak.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fides et ratio
Lehetne etnikai kérdésként tárgyalni a Tordaszentlászlóra tervezett ortodox templom építéséről szóló elképzelést, de teljesen fölösleges.
A felvetés, úgy ahogy van, a józan ész elleni merénylet. Akkor is ez lenne a tényállás, ha katolikus vagy protestáns templomot álmodnának egy román többségű településre hasonló körülmények között. Tehát ha egy 98 százalékban románok lakta településre (merthogy Tordaszentlászló 98 százalékban magyar lakta település) 30 magyar katolikus/protestáns (Tordaszentlászló polgármestere szerint mindössze 30 bejegyzett ortodox lakos szerepel a nyilvántartásokban) akarna templomot építtetni, miközben a tervezett templom helyétől egy kilométerre lenne egy azonos felekezetű templom (Kisfenesen, a Tordaszentlászló melletti román többségű faluban áll már egy ortodox templom, ami alkalmas lenne a környék ortodox híveinek kiszolgálására), akkor is észszerűtlen, a racionalitást nyomaiban sem tartalmazó elképzelésről lenne szó.Ez a probléma tehát elsősorban nem etnikai jellegű (bár szó se róla, sok mindenkinek valóban érdeke lehet így beállítani), hanem a hit és értelem párharca. A Tordaszentlászlói Ortodox Mozgalom (Mişcarea Ortodoxă Săvădisla) által „román nemzeti projektnek” tekintett templomépítésről szóló elképzelés megvalósulása esetén tovább erősítené azt az uniós jelentésben foglalt megállapítást, miszerint Romániában a legnagyobb az egy főre jutó templomok száma. Örvendetes, hogy az Istent egyre inkább elveszítő 21. században egy maroknyi kis közösség templom építésével akar hitéről tanúságot tenni Isten és világ előtt – gondolhatnánk. Figyelembe véve a fentebb vázolt körülményeket azonban ez ostobaság, és jól példázza a romániai fonák helyzetet. Aki figyelmesen elolvasta a tegnapi Szabadság címlapját, az tudja, hogy a Tordaszentlászlóra tervezett ortodox templomról szóló hír fölött, vezető anyagban számoltunk be arról, hogy Désen létszámhiány miatt összevonták (egyelőre legalábbis mindenképp) az ötödik és hatodik osztályt. Míg tehát egy osztálynyi méretű közösség építhetne templomot, addig egy osztálynak harcolnia kell, hogy olyan körülmények között működhessen, ami minimumfeltétele lenne a hatékony oktatásnak. Beszédes az a tény is, hogy Romániában a rendszerváltást követően ötször annyi új templom épült, mint iskola. Úgy tűnik, mintha a hit és értelem között feszülő – nagy eszmetörténeti múlttal rendelkező – vitát eldöntöttük volna, amelyben kiütéssel győzött a hit. De jó ez nekünk? Vagy Isten ezt várná tőlünk?
Szász István Szilárd
Szabadság (Kolozsvár)

Nem tanulhat ingyen románul Landman Gábor
Elutasította a tordai bíróság Landman Gábor holland állampolgár keresetét, amelyben a Kolozs megyei Tordaszentlászlón élő férfi ingyenes román nyelvtanfolyam biztosítását követelte maga számára a hatóságoktól.
Landman kedden tájékoztatta a Krónikát a december 12-én kihirdetett alapfokú ítéletről és a pereskedés hátteréről.
Az Európai Nyelvi Jogok (European Language Right) elnevezésű hollandiai alapítvány Erdélyben élő elnöke lapunknak elmondta, 2012-ben szándékosan telepedett le Tordaszentlászón, és nem a 23 kilométerre fekvő Kolozsváron. Ennek oka az, hogy a nagyközségben a magyar lakosság számaránya meghaladja az összlakosság 50 százalékát fölött van, ennek megfelelően a nyelvi jogokra vonatkozó hatályos romániai törvények értelmében minden közérdekű információt magyar nyelven is közzé kell tenni.
„Felháborodással vettem tudomásul, hogy ez nem így történik és próbáltam a tordaszentlászlói hatóságoknak elmagyarázni, hogy mi az alkotmányos kötelezettségük. Saját költségemből kétnyelvű pecséteket készítettem és lefordítottam magyar nyelvre hivatalos iratokat. Nagyon sok erőfeszítést tettem, hogy a hatóságokkal betartassam a törvényeket, viszont az erőfeszítéseimet rosszhiszeműen kezelték" – közölte lapunkkal a hitelesített magyar-holland fordító.
Miután azt tapasztalta, hogy a tordaszentlászlói önkormányzat nem fogja betartani a törvényt, úgy döntött, megtanul románul annak érdekében, hogy részt vehessen a község politikai, gazdasági és szociális életében, illetve hogy „gyakorolhassa polgári jogait és kötelezettségeit".
„Megkértem a hatóságokat, hogy biztosítsanak nekem egy ingyenes intenzív román nyelvtanfolyamot. Mivelhogy nem tisztelik a törvényt, ez az ő feladatuk lenne. Tekintettel arra, hogy jól beszélek hollandul, magyarul, angolul, németül, franciául és latint is tanultam, úgy érzem, képes vagyok a román nyelvet is elsajátítani" – magyarázta Landman Gábor.
Mivel a tordaszenltászlói polgármesteri hivatal nem válaszolt a kérésére, a holland állampolgár bíróságon követelte az ingyenes nyelvtanfolyamot. A felperes szerint az önkormányzat a per során azzal védekezett, hogy „az európai polgárok nem azonos jogúak a román állampolgárokkal", vagyis az ország magyar ajkú lakosaival.
December 12-én kihirdetett ítéletében azonban a tordai bíróság elutasította Landman keresetét. A határozat tételesen elfogadhatatlannak nevezte annak megállapítását, miszerint európai állampolgárként a felperest ugyanolyan nyelvi jogok illetik meg Romániában, mint bármely magyar nemzetiségű román állampolgárt.
Hasonlóképpen elutasította a bíróság azt is, hogy ok-okozati összefüggés lenne a felperes nyelvi jogainak be nem tartása, illetve a között, hogy képtelen beilleszkedni a tordaszentlászlói társadalomba. A bíróság mindazonáltal úgy véli: Landman Gábor Tordaszentlászlóról való végleges elköltözésének sincs köze ahhoz, hogy nem áll módjában folytatni fordítói tevékenységét.
„Kérelmem elutasításával a bíróság nem ítélte el a tordaszentlászlói törvénytelenséget. Ezáltal sérül ama jogom, hogy európai polgárként a romániai állampolgárokra vonatkozó normákat használjam" – kommentálta az ítéletet a felperes, aki a Kolozs megyei törvényszéken készül fellebezni az ügyben.
A holland állampolgárságú férfi egyébként korábban beperelte a marosvásárhelyi rendőrséget is amiatt, hogy állítása szerint 2013 decemberében azért bántalmazták a kapitányság székházában, mert nyelvi jogait próbálta érvényesíteni. A városi rendőrség bejáratánál azt kérte, biztosítsanak számára magyar nyelvű ügyfélszolgálatot. Amikor kérését nem teljesítették, felszólította a rendőrséget, tartsák tiszteletben a román alkotmány 120. cikkelyét, amely a kisebbségi anyanyelvhasználat önkormányzatokra vonatkozó kereteit rögzíti.
Állítása szerint kérését angol, német, francia és holland nyelven is megismételte, de válasz helyett a rendőrség rohamegysége megbilincselte és egy szobába tuszkolta, ahol azt tanácsolták neki, ne robbantson ki forradalmat. A tolmács egy, a nyelvi jogokat összegző füzetből próbálta idézni jogait, de megpróbálták kitépni a kezéből a füzetet, majd elsötétítették a szobát, és az egyik rendőr hátba vágta. A tolmács Hollandia bukaresti nagykövetének javaslatára perelte be a marosvásárhelyi intézményt.
Landman nevéhez fűződik az is, hogy első fokon a bíróság a kétnyelvű helységnévtáblák elhelyezésére kötelezte a kolozsvári polgármesteri hivatalt.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)