Túl kellett élni a fogságot (A kézdiszentléleki Bara András volt hadifogoly visszaemlékezései)
Napjainkban sajnos már egyre kevesebben vannak olyanok, akik tanúi voltak az emberiség történelme gyászos korszakának, a második világháborúnak, és túlélték a sztálini halállágereket. A túlélők zöme már a kilencvenedik életévét is betöltötte. Felső-Háromszéken is egyre kevesebb a volt hadifogoly. Egyikük a kézdiszentléleki Bara András bácsi, aki katonai szolgálatáról és szovjet hadifogságáról mesélt. Leventekatona voltam
1925. november elsején születtem Kézdiszentléleken. 1944 augusztusában Kolozsváron inasiskolába jártam. Akkor már leventekatona voltam. Az angolok lebombázták az akkori Horthy utcát, s ezért a leventéket azonnal behívtak a Honvéd utcai kaszárnyába, ahol mindennap mentettük az élőket. Attól a naptól kezdve nem kerültem vissza a műhelybe, hanem kivittek Gyaluba. Ott lövészárkokat ásattak velünk Gyalu mellett, egy román falu közelében. Onnan visszavonultunk és átmentünk egy hegyen. Tasnádon megháltunk, jóllaktunk szőlővel. Adtak egy-egy Mauzer-fegyvert száz-száz éles golyóval, és két-két kézigránátot is kaptunk melléje. Vonultunk Nagykároly irányába, ahol megháltunk. Szatmárnémetinél léptük át a határt és Szerencs irányába mentünk gyalog. Lehetett már szeptember vége felé. Háromszázötven leventekatona vonult velem együtt. Az úton sokat éheztünk. A magyar katonabakancs nagyon elsértette a lábamat, ezért lehúztam és mezítláb menegettem a sor végén, mint egy rossz pipe. A csapatomat Egerben értem utol, ahol az éjszakát is töltöttük. Nyíregyházára estefelé érkeztünk meg. Egy falun vonultunk keresztül, s már értünk ki belőle, amikor három katonai kocsi érkezett. A mi századosunk lóháton volt. Kiszállt az egyik kocsiból egy tiszt, és mondta, hogy itt van Szálasi testvér, és vezesse el a századot előtte díszlépésben. A középső kocsiból kiszállt egy közel kétméteres, fekete kalapos ember. Ő volt Szálasi. Azt mondta nekünk, hogy Horthy lemondott, és ezért neki kell hűséget esküdnünk. Vácra vittek, ahol egy nagy téren felesküdtünk Szálasira. Vácon a szovjetek megtámadtak minket. Akiket el tudtak fogni, elfogták és bezárták a templomba. Bevagoníroztak és Csornáig vittek vagonokban, ahol rohamkiképzést kaptunk. Amikor két hét után megkérdezték, hogy ki akar jelentkezni a német hadseregbe, tizenhárman kerültek közülünk, akik önként vállalták. Három hétig lehettünk Csornán. Én levizsgáztam asztalosságból. Elindítottak és elvittek egy német hadiszálláshoz. Minket bevetésre nem használtak, hanem lövészárkokat ásattak velünk. Koporsókészítésre is befogtak, mivel tudták, hogy asztalos a mesterségem.
Fogságban 1945. március 3-án a fehér salopétás oroszok a közelünkben vonultak Bécs irányába. A századosunk azt mondta, hogy adjuk meg magunkat. Egy fehér lepedővel integettünk nekik. Odajött hozzánk két orosz, az egyiknél egy gép-pisztoly, a másiknál egy oldalpisztoly volt. Megkérdezte, hogy hányan vagyunk. Érdekes módon az oroszoknál az ágyúkat egytől egyig nők kezelték. Bécs városát lőtték. A németek meg visszalőttek. Nem tudhatták, hogy szerencsétlen lefegyverzett emberek közé lőnek. 300–400-an lehettünk egy tömbben. Aknákkal lőttek felénk. Miután befejeződött a lövöldöés, egy nagy csűrbe zártak. Akkor éjjel ott voltunk. Reggel kinyitották a csűrajtót, és odavittek egy magyarul tudó tolmácsot. Sorba állítottak, és le kellett rakni mindent, ami a zsebünkben volt. Három nap alatt visszakísértek Sopronba, és egy futballpályán voltunk egy hétig. Nem volt víz, teát, azt adtak, de szomjaztunk. Közben börtönt készítettek nekünk. A fiatalabbakat kivették, hogy cipeljük a lőszeres ládákat. Április 24-én negyven vagonba kétezer foglyot vagoníroztak be. Kétszáz német és 1800 magyar volt. Szegednél éjszaka nem engedtek be az állomásra, s egy szerelvény hátulról belénk futott. Négy vagonban a legtöbben meghaltak. Akik szökni próbáltak, azokat lelőtték. Akik megmAradtak, azokat a többi vagonba osztották szét. A vagonokból nem engedtek le, egy lyuk volt az egyik szélében, s ott végeztük el a dolgunkat. Ploieşti-re vittek. Este érkeztünk meg, hallottuk, hogy szólnak az ágyúk, nem tudtuk, hogy mi történhetett. Vojna kaput, vojna kaput! – Vége a háborúnak! – kiabálták az oroszok, de mi azt akkor nem értettük. Május 8-a lehetett aznap. Onnan Rămnicu Săratra vittek, ahol lefürösztöttek és sorba állítottak. Bevagoníroztak, és elindultunk Kijev felé. Negyvenen voltunk egy-egy vagonban. Kijev közelében megállt a vonat, hogy szálljunk ki és egyet járjunk a sínek mellett. Nem tudtunk megmozdulni. Az egyik orosz katona kinyitotta a vagonunk ajtaját és mondta, hogy szálljunk le. Mivel képtelenek voltunk, feljött és lerugódott. Meg voltunk meredve. Naponta egyszer adtak valami ételt. A legnagyobb baj az volt, hogy nem kaptunk vizet. A szomjúság ölt meg. A szájunk ki volt cserepezve. Május 15-én még hó volt. Összebogoztunk három szíjat, és a végére rákötöttünk egy csajkát és lelógattuk a hóba. Hóval mentettük meg az életünket. Sózott húst és száraz kenyeret adtak, egyebet nem kaptunk.
A szegezsarai lágerben
Megérkeztünk Szegezsarába. Finnország, Lettország van hozzá közel. Egészen fent van északon. Kivittek egy szigetre, ahol tizennégy láger volt. Onnan jártunk ki dolgozni. Legelőször, akkor télen, egy papírgyárban dolgoztam. Hozták a meghántott farönköket. Negyvenkét fokos hidegben nem vittek ki, de 38 fokosban már igen. Váltásban dolgoztunk. Csak hat órán keresztül volt világosság télen, a nap többi részében sötétség. Sötétbe mentünk dolgozni, és sötétbe érkeztünk vissza a lágerbe. Németekkel dolgoztam együtt. 1945 nyarán hatszázunkat egy uszályon átvittek egy másik szigetre, Priboj Karellara. Olasz rabokat váltottunk fel. Amikor munkába mentünk, leengedték a hidat, vasárnap mindig fel volt húzva, amikor nem vittek munkába. Nyár volt akkor, meleg. Egy reggel nagy zajra ébredtem. Engem is megkérdeztek, hogy láttam-e a német tiszteket. Két német tiszt elszökött. Az egyiknek nem sikerült a csomagját magával vinni, azt megtalálták, és nyomkereső kutyákkal indultak megkeresni a szökevényeket. Az egyiket el is kapták. Nem tudom, mi történt vele. Onnan elszökni lehetetlenség volt. Hová menjél? Télen kivittek fát vágni az erdőbe. Át kellett menni a másik partra az Omega folyón. 250 méter széles volt. Az orosz őr megengedte a nagy hidegben, hogy tüzet rakjunk. A 38 fokos hidegből másnapra 42 fok lett. Olyankor nem vittek ki dolgozni. Egyszer azt mondták, hogy, aki románnak vallja magát, azt hazaengedik. Én a fogságban nem András, hanem Andrei voltam. Jelentkeztem románnak. Másnap visszavittek egy uszályon Szegezsarára. Felolvasták hatvan ember nevét, össze is állítottak egy szerelvényt, de engem és hat társamat ottfelejtettek. Az alapélelem az apró hal volt. Azt adtak mindennap.
A petrozavodszki láger következett
Szegezsaráról 1946 őszén Petrozavodszkba kerültem, ahol már jobbra fordult a sorsom. Már jól beszéltem oroszul. Kaptam egy propuskát, ami egy kézzel írott papír volt, de le volt pecsételve, azzal a városba is kimehettem. Száz közül csak egy, ha kapott propuskát. Asztalosműhelybe kerültem. Hetvenkét kilogrammos lettem. A lágerparancsnokunk egy szászrégeni ember volt. Szerette a nőket, az orosz tisztek feleségeit, s ezért készíttetett velem egy ágyat. A láger két felé volt osztva, az egyik fele a civileké volt, kórházzal, a másik felében a foglyok laktak. Elvágatta velem a drótot és átvitette az ágyat, és mondta, hogy utána én következem, de rám azóta sem került sor. Üzbég nők is vigyáztak ránk, nagyon gonoszok voltak, és amikor sztrájkkal fenyegetőztünk, elvitték őket máshová. Megszabadultunk tőlük. A férfiakkal jobban szót értettünk, hiszen tudták, hogy nem szökünk el. Petrozavodszkban voltam 1946 tavaszától 1948 őszéig. Egy hajógyárat újra kellett építeni. Két hétig dolgoztam már ott, amikor hoztak egy csoport németet. A csarnokot velünk összevágatták, majd újra kellett építeni. A gépeket mind Németországból hozták. Onnan tudtuk, hogy hány óra van, hogy egy cölöpöt ütöttünk a földbe, s így, ha nem is pontosan, de hozzávetőlegesen a nap mozgásából megállapítottuk. Sorakozó volt, hozták az ebédet. A negyvenből egy hiányzott. Csendőr volt azelőtt. Vasút mellett voltunk, a rabtársam felült egy szerelvényre és azzal próbált megszökni. Meg kellett legyen a létszám. Kilenc nap múlva hozták vissza a lágerbe. Volt egy kutyaketrec az őrszoba előtt, s az orosz őr addig rúgta, amíg befért a kis ketrecbe. Azt akarták ezzel nekünk megmutatni, hogy aki szökik, így fog járni. 1946 telén készíttettek velünk egy uszály ki- és berakodót. A jégréteg nagyon vastag volt, legalább nyolcvan centiméteres, oszlopokat kellett beállítanunk a jégbe, emelődarut, ún. berbécset építettünk. Hogy az oroszok mit szállítottak, azt nem tudtuk meg. Nekem aránylag jó dolgom volt, de a bajtársaim sokat szenvedtek. Petrozavodszk városában öt lágerben voltam. Mivel asztaloskodtam, vittek dolgozni az egyik lágerből a másikba. Nyolc hónapig voltam magyar katona és összesen hét lágerben négy évig hadifogoly. Túl kellett élni a fogságot. Három hónap után engem otthagytak, hogy vigyázzak a lágerre, a lakatot belülről vessem rá a kapura. Kétnaponta hoztak valami élelmet. Egyedül mAradtam. Kivittek egy nagy szalagfűrészhez dolgozni, ahol finn hadifoglyok voltak, hárman dolgoztak a gatternél. Nem értettük a beszédüket.
Szabadulás Elérkezett a szabadulás napja. Eleget hallottuk, hogy szkoro damoj, szkoro damoj – mész haza, mész haza. Kijöttünk a lágerből. Mindenki énekelt. Hazafelé is marhavagonokba raktak, azzal a különbséggel, hogy már nem zárták ránk az ajtót. A vagonokat fel is díszítettük. Kijeven keresztül jöttünk hazafelé. Foksányig hoztak. Már szabadok voltunk. A levelek, amiket küldtem a fogságból, egy kivételével nem érkeztek haza. Csak az, amelyiken egy jól rajzoló megörökített engem. Ebből tudták meg, hogy élek. Négy év alatt ez volt az egyetlen életjel tőlem. Amikor megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre, terített asztalok voltak az állomáson, és mondták, hogy akik a Szovjetunióból érkeztek, menjenek reggelizni. A Vöröskereszt fogadott bennünket. A bőrönd, amivel hazajöttem, még mindig megvan valahol. Édesanyám nagyon megörvendett nekem. Édesapám akkor már 73 éves volt. Anyám várt a szentléleki állomáson. Hazafelé menet mondta nekem, hogy vigyázzak, mert a kutya nagyon harapós. Még én neveltem gyermekkoromban. Amikor bementem a kapun, vakon is megismert. 1948. augusztus 29-én értem haza Kézdiszentlélekre. Édesanyám hazatérésem után három hónapra elhunyt. Szegény anyám, éppen hazavárt. A szüleim itthon szenvedtek, én pedig az orosz fogságban. Egyformán szenvedtünk...
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

56: az erdélyi meghurcoltak nem érzik a teljes szabadságot
A Krónika által megkérdezett erdélyi meghurcoltak elmondták: nem így képzelték el a szabadságot, és ma már nem látják megvalósíthatónak az akkori szolidaritást. 
1956-ban abban reménykedtek, hogy a szabadság azt jelenti majd, hogy a nemzeti kisebbségek jogai is csorbítatlanul érvényesülnek – jelentette ki Jancsó Csaba, aki 1956-ban megalapította társaival a Székely Ifjak Társaságát. 1957-ben megkoszorúzták a sepsiszentgyörgyi 1848-as emlékművet, hogy a szabadság eszméjét ébren tartsák, de egy évvel később már nem kerülhetett sor a koszorúzásra, mert letartóztatták őket – az akkor 16 éves Jancsó Csaba tíz év börtönbüntetést kapott. Úgy látja, ma már nincs meg az a fajta szolidaritás, bajtársiasság, ami akkor, hiszen túl anyagiassá vált a világ, „mindenki szalad a maga dolgai után". A fiataloknak azt tanácsolja, bárhol élnek a nagyvilágban, a magyarságukat, az identitásukat ne adják fel, mert „az többet ér minden pénznél".
Ma sem érzi a teljes szabadságot
Azt gondolnánk, aki megjárta a börtönt, másként értékeli a szabadságot, jelentette ki lapunknak Puskás Attila. A Sepsiszentgyörgyön élő biológust 1959-ben Csíkdánfalván tartóztatták le, „a társadalmi rend elleni felforgató tevékenység", valamint „tiltott írások terjesztése" miatt. Ez utóbbi egy '56-os verse volt; húsz év kényszermunkára ítélték, öt év után általános közkegyelem révén szabadult. Megkeresésünkre elmondta, az sem volt már szabadság, amikor kiszabadult a börtönből, de most, a rendszerváltás után sem érzi a teljes szabadságot. „Nem lehet szabadságról beszélni addig, míg az embernek tartania kell attól, hogy mit mond, vagy mit ír le. Mert ugyan most nem zárják börtönbe, de mellőzik" – fogalmazott.
A felelősségvállalás fontosságát hangsúlyozva elmondta: a múlt ismerete, az azzal való szembenézés elengedhetetlen a társadalmi szerepvállaláshoz. Meglátása szerint nemcsak Magyarország, hanem a szovjet blokk államai számára is sorsfordító volt az 1956-os forradalom. „A magyar nemzet sajátossága, hogy nemcsak a saját, de a szomszédos népek védelmében, szabadságáért is ontotta vérét az évszázadok során" – emlékeztetett.
„Nem jöttek rá, ki csinálta"
„Csalódtam, nem így képzeltem el az egészet" – jelentette ki lapunknak Bikfalvi György '56-os erdélyi elítélt, amikor a 60 évvel ezelőtt kitört magyarországi forradalom következményeiről kérdeztük. Úgy vélte, ma már nem képzelhető el olyan szolidaritás, mint 1956-ban. „Nem olyanok az emberek. Annak idején kiraktak az utcára egy üres dobozt, hogy pénzt gyűjtsenek a rászorulóknak, szeretném látni, hogy ma meg tudják-e ezt csinálni. Elvinnék a dobozt, meg az illetőt is" – jelentett ki Bikfalvi György, aki az '56-os forradalom kitörésekor 13 éves volt. Később csatlakozott a Nagyváradon megalakított Szabadságra Vágyó Fiatalok Szövetségéhez – mely egyike volt az '56-os forradalommal szolidarizáló csoportnak –, 17 éves korában letartóztatták, és 13 év kényszermunkára ítélték. „Azt üzenem a ma emberének: tekintsen vissza a múltra, vegyen példát, és tanuljon meg igazi, őszinte, gerinces embernek lenni. Emellett legyen felkészülve arra, hogy soha, semmilyen körülmények között ne fogadja el a diktatúra semmilyen formáját" – jelentette ki a Krónikának. A Tasnádon élő '56-os elítélt úgy fogalmazott, csak relatíve képzelte el ilyennek a szabadságot, mint ahogyan most élünk. „Úgy képzelem, egy egészséges demokráciában van 4-5 párt, és természetesen ellenzéknek is lennie kell. De nem azért, hogy mindent elkövessen annak érdekében, hogy ő legyen hatalmon. Az ellenzék arra való, hogy árgus szemekkel figyelje a mindenkori kormány munkáját, rámutasson a hibáira, és ha a kormány nem képes arra, hogy kijavítsa azokat, akkor lépjen fel, és vegye át a helyét. De ahogy én látom, ma nem érdekel senkit a közös cél, a közös érdek, csak az, hogy az ő pártja legyen hatalmon" – fogalmazott.
Arra a kérdésre, hogy szerinte mi történt volna, ha nincs a forradalom, úgy vélte, azt még a politológusok sem tudnák megmondani. „Rákosi úgyis megbukott volna, mert az a helyzet tarthatatlan volt. Magyarország meg talán még itt sem tartana" – vélte. Elmondta, amikor a rádió bemondta, hogy Pesten forradalom van, még jóformán fel sem tudta fogni, hiszen 13 éves gyerek volt. „Sokat olvastam akkor, és az 1848-as forradalomhoz hasonlítottam – egy 13 éves gyerek gondolatairól beszélek. Rohantam végig az utcán, tele torokból üvöltöttem, hogy Pesten forradalom van" – emlékezett vissza. Hozzáfűzte, akkoriban azt látta, „az elvtársak, a mocskos kommunisták" ütötték-verték az embereket, megalázták őket, hogy adják be földjeiket a „kollektívbe", burzsujnak, kuláknak nevezték őket.
„Aki nem élt akkor, és ezt nem élte meg, el sem tudja képzelni. Azt láttam gyermekként, hogy a sok néni, bácsi sír, mert megverik, elviszik a búzáját. Nem tudtam felfogni, hogy miért nem hagynak békén sok tisztességes, becsületes embert" – mesélte. Akkoriban sokat nem tudott tenni, de később, mikor kapcsolatba került a nagyváradi szabadságra vágyók szervezetével, röpcédulákat ragasztott. „Így írtam: takarodjanak ki a ruszkik az országból! Ne bántsák az embereket! Csirizzel ragasztottam a röpcédulákat, amelyeket nyomtatott betűkkel, kézzel írtam. Nem is gondolták, hogy egy gyerek írta. Fényképezett ott a sok hülye szekus, nagy volt a felhajtás. De nem jöttek rá, ki csinálta" – elevenítette fel emlékeit Bikfalvi György.
„Ez nem az én világom”
Az érmihályfalvi Török László szerint nagyon nehéz a mai fiataloknak elmondani, mi is történt 1956-ban. Török, aki szintén a nagyváradi Premontrei Gimnázium (akkori nevén 4. számú líceum) internátusában alakult Szabadságra Vágyó Fiatalok Szövetségének tagja volt, kifejtette: azt a hangulatot, amely az 50-es éveket jellemezte, úgysem lehet elmondani, talán 1989-ben volt még hasonló. E nélkül a hangulat nélkül pedig nem lehet elmondani a mai fiataloknak, mi is történt akkor. „Majd kiforogja nekik az idő" – jelentette ki.
Kérdésünkre, hogy mit üzen a ma emberének, kijelentette: „nem értem a mai világot, annyira más világ, mint a miénk volt." A mai világot szerinte nem a szabadság, hanem a szabadosság jellemzi. „Mi úgy nőttünk fel, hogy volt egy értékrend, rend a világban, ami most van, az káosz. Az abszolút liberálisoknak nem is kell rend, az ő nézeteik szerint mindent szabad: mindenkit szidhatok, mindenkit gyanúsíthatok. Ez nem az én világom. Ideje, hogy kimenjek ebből a világból, mert már nem tartozom ide, a fiatalok úgyis mindig megoldják valahogy" – fogalmazott. Szerinte olyan szolidaritás, mint amilyen az '56-os forradalmat jellemezte ma csak akkor elképzelhető, ha pénzről van szó.
„Nem hiszem, hogy a pénzen kívül ma bármi is komolyabban megmozgatna tömegeket" – vélte. Ahogy elmondása szerint az tsem hiszi, hogy az ´56-os forradalom nélkül előrébb tartana Magyarország. „Végül is a forradalom elindított valamit, összehozta a népet, de hagyott maga után rengeteg megoldatlan problémát. Nyögjük azóta is. Valaki azt mondta: a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön" – értékelt Török László. Emlékeztetett, 12 éves volt, amikor kitört a forradalom. „Azt láttuk, hogy irtó rossz helyen vagyunk. Ekkor történtek a padlásleseprések, a kulákproblémák. Ezt suttogták a szüleink, meg az ismerőseink. Abban a világban éltünk, amelyben örök félelem van" – emlékezett.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely
kronika.ro
Erdély.ma

Összefognak az Érmellékért
Megalakult tegnap az Érmelléki Fejlesztési Ügynökség, amit Bihar, Szatmár és a magyarországi Hajdú-Bihar megye elnöksége közösen hozott létre. Az ottományi Komáromi-kúriában megtartott tanácskozáson mindhárom megye vezetősége részt vett, de ott volt többek között Szabó Ödön parlamenti képviselő és Cseke Attila, a Bihar megyei RMDSZ elnöke is.
A fejlesztési ügynökség megalakulásának bejelentése előtt az elöljárók hivatalosan is átadták az új aszfaltutat, amely összeköti Szalacsot a Szatmár megyei Szilágypérrel. A két település lakói, akik egyébként több szálon is kötődnek egymáshoz, ezzel sok kilométeres kerülőtől és az utazással elvesztegetett időtől mentesülnek.
Az Ottományban megtartott tanácskozáson Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke kiemelte, 2010-ben mind a Bihar, mind a Szatmár megyei tanács határozattal elfogadott egy protokollumot az együttműködésről. Ennek keretében készült el a tegnap átadott út, illetve korábban a Tasnád és Margitta közötti országút is. A közös, intézményesített munka következő fázisa az a három megyét érintő megállapodás, amely megteremti a lehetőségét annak, hogy a rendelkezésre álló forrásokat hatékonyabban használhassák fel az Érmellék számára. Pásztor Sándor kiemelte, egy olyan régióról van szó, amelyet túlnyomó többségben magyarok laknak, ugyanakkor nemcsak Bihar, hanem a szomszédos két megye, Szatmár és Hajdú-Bihar érdeke is az, hogy közösen találjanak megoldást is itt adódó problémákra. Nemcsak az infrastruktúrát, hanem a kultúrát, a turizmust is fejleszteni kell, továbbá kiemelten kell kezelni az oktatást is.
Pataki Csaba, Szatmár Megye Tanácsának elnöke szerint elsősorban a helybéliek boldogulását és az életszínvonal javulását célozza az a tervcsomag, amelyen már jó ideje dolgoznak kollégáival.
Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke azt hangsúlyozta, hogy náluk két évvel ezelőtt újjászervezték a fejlesztési ügynökséget, ahol jelenleg már huszonkét alkalmazott foglalkozik a fejlesztésekkel és több mint kétszáz leadott pályázat van a hátuk mögött. Az elnök kiemelte, a legfontosabb ebben a hárommegyés együttműködésben, hogy Hajdú-Bihar ezt a tapasztalatát tudja Bihar és Szatmár megye rendelkezésére bocsátani.
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az egyházért, a családért, a nemzetért imádkoztak
A Nagykárolyi Református Egyházmegye nőszövetségei az idén is csatlakoztak a Kárpát-medencei imanaphoz. Több, mint 200 személy, 15 egyházközség küldöttsége találkozott Börvelyben, hogy együtt imádkozzanak egyházunkért, családjainkért és nemzetünkért,tudhatjuk meg a Református Egyházmegye beszámolójából.
A vasárnap délután tartott ünnepi istentiszteleten Vinczéné Pálfi Judit egyházkerületi missziói előadó hirdette Isten igéjét a 2Tim 1,7 igeszakasz alapján: „mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.” Bátorságra buzdította a híveket. Arra hívta fel a figyelmet, hogy nyíltan ossza meg mindenki a maga saját ötleteit, ne hallgassa azt el, hisz így épül a közösség. Karácsonyhoz közeledve arra kért mindenkit, hogy a szeretetről ne csak beszüljünk, hanem tudatosan cselekedjünk szeretetből valami jót legalább egy emberrel, és erre kérjünk másokat is.
A vendégeket Kátai Tibor házigazda lelkipásztor köszöntötte, aki szót adott Tolnay István esperesnek és Tőtős Beáta egyházmegyei nőszövetségi elnöknek. Kátai Tibor lelkipásztor örömét fejezte ki, hogy ilyen szép számban képviseltették magukat a nőszövetségek. Voltak résztvevők Ákosról, Bogdándról, Dobráról, Domahidáról, Gencsről, Hadadról, Irinyből, Érkőrösről, Érszakácsiból, Kismajtényból, Leléből, Nagykárolyból, Szaniszlóról, Szilágypérből és Tasnádról. Tolnay István a 2004-es kudarcot valló népszavazásra irányította a figyelmet, melyet követően évről évre megszervezésre kerül december 5-e tájékán a Kárpát-medencei imanap. Amint fogalmazott, kiváltság az, hogy Isten az asszonyokat bízta meg azzal, hogy rendszeresen összegyűljenek és imádkozzanak a magyar nemzetért.
Tőtős Beáta röviden bemutatta a Dunántúli Református Egyházkerületet, melynek nőszövetségei állították össze az idén az imanap programját. Tíz különböző imádság hangzott el. Többek között imádkoztak a gyermekekért, családokért, betegekért, gyászolókért, gyülekezetekért, oktatási intézményekért és a magyar nép megmaradásáért.
A börvelyi nőszövetséget Kátai Annamária tiszteletes asszony mutatta be. A nőszövetség tagjai minden héten kétszer is összegyűlnek csigatésztát készíteni, s ennek a bevételével az egyházközséget támogatják. Ebben az évben már 300 kg csigatésztát sikerült gyúrniuk.
Az istentiszteleten megható és fontos üzenettel bíró versek hangoztak el egy-egy nőszövetségi tag előadásában. Az eseményt gazdagította a börvelyi kórus és nőszövetség csodálatos közös éneke. A szívhez szóló  ünnepi eseményt követően a házigazdák szeretetvendégségre invitálták a vendégeket a település kultúrotthonába, ahol Kiss Zoltán polgármester szólt néhány szót a finom vacsora előtt.
Bagosi Andrea szatmar.ro

Szatmáron elégedettek a választási eredménnyel
Szatmár megyében a magyarlakta településeken sikeresebb volt a mozgósítás, mint a román vidékeken. Ezt mutatja az az adat is, hogy az RMDSZ-listára leadott szavazatok aránya jóval meghaladja a megyében élő magyarság arányát. Noha a megyében 32,5% a magyarok számaránya, az RMDSZ választási jelöltlistájának a szavazatok mintegy 40%-ot sikerült elnyernie a megyében. Turos Lóránd, az RMDSZ Szatmár megyei szenátorjelölti listájának első helyezettje – aki a billegő felsőházi mandátum várományosa – megkeresésünkre elmondta, hogy olyan településekben is sikerült nyernie az RMDSZ-nek, ahol a helyhatósági választásokon nem: például Tasnád, Pálfalva, Ákos, Krasznabéltek, Vámfalu – ahol messze nincs többségben a magyar lakosság. Vetés község az, ahol a részvétel a várakozásokon alul maradt. Turos Lóránd szerint nemcsak Szatmáron, hanem egész Erdélyben volt hozadéka annak, hogy a választás előtt Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke szatmárnémeti látogatása során mozgósított. A választásokon két képviselői mandátumot és visszaosztásból várhatóan egy szenátori helyet nyer Szatmár megyében az RMDSZ. A szenátorjelölt szerint ez az eredmény elégedettségre adhat okot. A szenátusban a Szatmár megyei mandátumoknak a 50%-át, a képviselői mandátumoknak pedig a 40%-át az RMDSZ nyerte el, a magyar lakosság számarányához viszonyítva jó eredmény. Szerinte a mozgósítás tekintetében onnan látszik a különbség, hogy mennyire eltér a magyar és a román településeken észlelhető szavazói kedv, hogy 40%-ot ért el a Szövetség, úgy, hogy a megyében 32,5%-os magyar lakosság aránya. Elmondta, nem reménykedtek abban, hogy a második képviselői mandátumot is a leadott szavazatok alapján, nem pedig visszaosztásból kapja meg Szatmáron az RMDSZ. Turos szerint jó eredmények születtek ebben a választási évben, hiszen tavasszal nyerték el a megyeszékhely polgármesteri tisztséget, és a megyei tanács élére is RMDSZ-es vezető került. Szerinte a parlamentben az erdélyi magyarság képviseletének ellátása mellett a szatmári törvényhozóknak a nagyszabású infrastrukturális fejlesztések elindítását is elő kell segíteniük: Szatmár megyén - határ menti megye lévén - Ukrajna és Magyarország felől is hatalmas kamionos forgalom halad át, így szükség van megépíteni Szatmárnémeti körgyűrűjét, és el kell kezdeni a harmadik Szamos-híd építését is, hogy ez a város és a megye számára is fontos projekt ne maradjon papíron. „Én nem mondom azt, hogy négy év múlva itt lesz egy harmadik híd, de el kell kezdeni az építkezést” - mondta Turos, aki szerint nagyon jó kezdeményezés a magyar miniszterelnök részéről, hogy a megye irányában az autópálya-csatlakozás előmozdítására tett ígéretet, azonban a körgyűrű megépítésének ki kell egészítenie a projektet. (hírszerk.) Transindex.ro

Szilágysági barangolások
A maga nemében páratlan gazdagságú néprajzi tárlat színhelye néhány napja az Apáczai Galéria, amely évek óta teret biztosít a hasonló, honismereti jellegű megnyilvánulásoknak. Önmagáért beszél, ahogyan fáradságot nem ismerve a kétnapos rendezvényt magától értetődő önzetlenséggel felkarolta az ügyben érdekelt, a szilágyság szellemi-néprajzi javait kutató, azt megőrizni és az elkövetkezendő nemzedékek számára átörökíteni akaró több közismert személyiség.
A fentiekben megfogalmazódó gondolatok jegyében üdvözölte Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum  igazgatója a szilágysági vendégeket és a kolozsvári közönséget, kifejtve azon véleményét, miszerint a líceum életében jelentős szerepet töltenek be az ilyen, immár többéves hagyományra visszatekintő honismereti rendezvények, amelyek erősítik diákjainkban a szülőföld iránti szeretetet és ragaszkodást. Nem is beszélve arról, hogy az évenként megismétlődő hasonló jellegű, ihletadó rendezvények mentén, a programban részt vevő diákok kezenyomán érzékletesen kifejező, ugyanakkor tárgyszerűen  hiteles képzőművészeti alkotások születnek, amelyeket nemcsak az Apáczai Galériában, hanem Kolozsvár és Erdély más kiállító-helyiségeiben is megtekinthetnek alkalomadtán az érdeklődők.
A péntek délután sorra került megnyitó már kezdeti „hangleütésében”sokat sejtetett ezen kétnapos néprajzi esemény jellegének szándékából, miszerint nemcsak elméleti vonalon, hanem érzékletesen hiteles  népművészeti produkciók (néptánc, ének, citerazene) révén is igyekezett mintegy „illusztrálni”a színvonalas, ugyanakkor a nem szakemberek számára is követhetően érdekes, vetítőképes előadásokat.
Mindennek megvalósítása érdekében különösen sokat tett Szabó Attila, a zilahi múzeum muzeológusa, aki az általa meghívott „Zilahi Csuprosok” gyermek citerazenekar, valamint Süle Ádám népdalénekes egyetemi hallgató közreműködését igénybe véve, jelentős részt vállalt a tárlatrendezésben és annak megnyitásában, illetve az aznapi és másnapi ismeretterjesztő konferencián közreműködő előadók névsorának kialakításában.
A  tárlat és a rendezvény egészének kiemelésre méltó komponense a Posta Rozália népművész-oktatónak a szilágysági, és azon belül hangsúlyosan a szilágynagyfalusi varrottasokat és szőtteseket felvonultató rendkívül gazdag gyűjteménye, illetve annak általa történt közvetlen hangnemű, szakszerű bemutatása. Amint megtudtuk tőle, a középkorban a jobbágyoknak nem volt szabad ugyanazt a mintázatot, illetve textíliát használni, mint a főuraknak. Idők múltán viszont ezen tilalom lassanként lazult, és „menetközben” saját maga számára is „kamatoztatta” a falu népe az udvarházakból ellesett tudásanyagot.
Tanulságos volt, amint a megnyitóünnepség alkalmával Rozália néni a tárlaton látható anyagon – az 1800-as évekből eredeztethető daraboktól kezdve, az 1970-es évekkel bezáróan – lépésről-lépésre haladva bemutatta a különböző időszakok szövés- és varrásmódjainak alakulását, illetve ízlésmódbeli változását. Megismerhettük, hogy a szövés-varrás alakulásában milyen fontos szerepet játszott a „kelengye”, mint a lányok férjhezmenetelének elengedhetetlen „tartozéka ”, amelyet ökrös szekérrel, a falu szemeláttára vittek a legényesházhoz. A kelengye  tulajdonképpen a hétköznapi és ünnepnapi életvitelhez szükséges „kellékeket” tartalmazta, mint pl. a komakendők, komatálak, asztalterítők, falvédők,  vőfélykendők, különféle ruhaneműk stb.
Ugyancsak a péntek délutáni megnyitó alkalmával Kovács-Kurucz János történelemtanár előadásában ismerkedhettünk meg Petri Mórral (1863–1945), Ady Endre zilahi magyartanárának a hat kötetben 1901–1904 között megjelentetett  Szilágy vármegye című monográfia szerzőjének életútjával, aki ezen főművével mintegy irányt szabott, hivatkozási alapot biztosítva az utána következő, ilyen irányban elkötelezett történészek számára. Tulajdonképpen maga az előadó, Kovács-Kurucz János is részben Petri Mór nyomdokain haladva állított össze és  készített el kiadásra négy kötetet a Szilágysági magyarok című képes krónika sorozatából, amelynek első darabja, a Szilágysági magyarok című, a Kriterion gondozásában 1991-ben megjelent monográfia, amelynek szerzői között találjuk többek mellett Wolf Rudolfot (az Apáczai-líceum néhai igazgatóját), Egyed Ákost, Sipos Gábort, Szabó Zsoltot, Vicsai Jánost, Gáspár Attilát, Kovács-Kurucz Jánost.
Dáné Tibor, a Művelődés főszerkesztője ismertette a folyóirat Tövishát című,  a Szilágyság ezen karakterisztikus arculatú tájegységét bemutató mellékletét. Néhány, a melléklet tartalmára utaló cím: Népi építkezés a Tövisháton (Sipos Gábor), Etnikai egyensúlyhelyzetek, lokális együttélési modellek (Biczó Gábor), A hagyományőrző szilágysági néptáncmozgalom (Szőke Anna),Hagyományőrzés Szamosardón (Kis Tóth Ilona).
Csepei Mária magyarszakos tanár, a szombati értekezlet nyitányaként a kárásztelki ragadványnevekről értekezve elmondta, hogy ezek alkalmazását az amúgy református környezetű katolikus településen fellelhető kisszámú családnév (Szabó, Kovács, György, Lőrincz, Nagy) tette elsősorban szükségessé. Amint kifejtette a ragadványnevek egy része viselőjének testi tulajdonságára utal: hosszú, kövér, mázsás, szőke. De utalhat az adott személy foglalkozására: asztalos, tejes. Tudásszintjét is jelezheti: „busma” (buta). Becenevek: Palcsi, Kingácska, Katácska.
Oláh Mihály lelkész vetítőképes előadásában a szilágysági középkori templomok közül mutatott be néhányat, szakszerűen élményszerű előadásban. Elmondása szerint az egyik legrégebbi a XIII. század közepe táján épült románkori freskótöredéket őrző, ugyankkor koragótikus jegyeket is (pl. a  nyolcszögletű torony) hordozó somlyóújlaki templom. Különös érdekessége a falba épített oldalkarzata. A továbbiakban szó esett a gótika előhírnökének tekinthető krasznai templomról, a kusalyi kifinomult, eredetileg  ferences kolostortemplomról, amelynek nyugati fekvésű,  szamárhát-íves portáléja Enzt Géza művészettörténész szerint kassai mintaképre utal. Megismerkedhettünk a késő gótika egyik példájával, a méreteiben is impozáns szilágynagyfalusi templommal, valamint a kolozsvári Farkas utcai templom „kistestvérével”, az 1480-as évek után épült magyarkeceli késő gótikus, fatornyos  templommal.
A XIX.–XXI. századi szilágysági néprajzi kutatások eredményeicímmel, Czégényi Dóra egyetemi adjunktus előadásában közelképbe kerültek mindazon néprajzkutatói törekvések, amelyek meghatározták a Szilágyság néprajzi értelemben vett arculatának megrajzolását, feltérképezését. Elmondása szerint mindezt olyan, a Szilágyság iránt elkötelezett személyiségek tartották feladatuknak, akik alapképzettségüket illetően nem tekinthetők néprajzkutatóknak. Úttörőnek bizonyult többek között Kőváry László (1819–1907) Föld-és országtani vázlatok Szilágyságról című műve. Jelentős szerepet játszott Szilágyság megismerése terén Kincs Gyula (1859–1915) polihisztor, a koedukáció egyik előfutára, aki szerint Szilágyság Magyarország kapuja, határ Erdély és az Alföld között. Az előbbiekben már említett Petri Mór a „mezsgye” kifejezést használja Szilágyság földrajzi helyzetére vonatkozólag, fontosnak tartva többek között a szilágysági ünnepkörök, halottkultusz, népgyógyászat, babonák tanulmányozását. A Szilágyság elkötelezett kutatói voltak még többek között Biró Lajos (1856–1931) világhírű zoológus és Boér Miklós (1859–1915), a Magyar Nyelvőr című szaklap elindítója (1872), a Szilágyság népeiről című kétkötetes mű szerzője. A XX. századi szerzők és műveik  közül említésre került Beke György Szilágysági hepehupája (1976), a könyv címét illetően immár emblematikussá vált kötete, továbbá dr.Kós Károly, Szentimrei Judit és dr. Nagy Jenő Szilágysági magyar  népművészet, valamint Almási István Szilágysági magyar népzene című kiadványok.   
Mivel  Gáspár Attila zenetanár és népzenekutató személyes okoból adódóan nem lehetett jelen a szombati értekezleten, az őt helyettesítő Szabó Attila által  „tolmácsolt” szöveg alapján megtudhattuk: a szilágysági népi énekek, népdalok első lejegyzőit, felhasználóit a reformáció évszázadában kell keresnünk. Említésre méltónak találta, hogy olyan jeles költők, mint Balassi Bálint, Ilosvai Selymes Péter vagy a későbbiekben Arany János –, akinek ősei Szilágynagyfaluból költöztek Nagyszalontára –, költeményeiket, verseiket gyakran népdalokra szerezték. Nem is beszélve arról,  hogy Arany János maga is fontosnak tartotta az általa ismert népdalok, énekek, gyermekdalok, diákdalok lejegyzését. Tudni kell viszont azt is, hogy a szilágysági magyar népdalok (talán) első tudatos lejegyzője a szilágyperecsenyi származású Boér Miklós (1857–1905) volt.
A szilágysági népviselettel és néptánccal Lelik Berta néptáncoktató, illetve az általa irányított krasznai Bokréta táncosainak közreműködésével ismerkedhettünk. Az előadó nagyfokú szakértelemmel szólt a tövisháti, illetve a berettyómenti és a krasznamenti viselet sajátosságairól, miközben a közönség „életközelből” figyelhette meg a táncospárok öltözékén, illetve a kiállításon szereplő ruhadarabokon az elmondottakat. Ugyanezen életszerűség jellemezte a különféle szilágysági néptánc változatok ismertetéséhez fűződő előadást is, amely során közelképbe került többek között a tövisháti „kétlépéses csárdás”, a Kraszna- és Berettyó-menti „kettős csárdás”, „gyors csárdás” és „ugrálós”. 
László László történelemtanár a szilágysági személyiségekről tartott előadásában szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a teljesség igénye nélkül teszi mindezt, hiszen rendkívülien gazdag ilyen tekintetben a „választék”. A többi előadó  által is említettek mellett többek között szükségesnek vélte kiemelni a „zsibói bölény” idős Wesselényi Miklós és az „ árvizi hajós” ifjú Wesselényi Miklós személyét vagy a Szilágysámsonon született Szikszai Lajos honvédhadnagyot, aki az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc idején hősiesen harcolt, majd jelentős szerepet játszott a vasúthálózat szilágysági „meghonosításában”, jelentősen hozzájárulva a Wesselény-szobor Zilah főterén  történő felállítása ügyéhez.
Szabó Zsolt, a Művelődés című folyóirat nyugalmazott főszerkesztőjétől megtudhattuk, hogy a Szilágyságot jószerint immár szülőföldjének tekinti, jóllehet csak az idők folyamán került ezen tájegységgel egyre szorosabb kapcsolatba. Érzelemteljes és személyes emlékekben bővelkedő előadásának (és a kétnapos honismereti rendezvénynek is akár!) a mottója lehetne azon gondolat, miszerint létezik egy örök Szilágy és egy felfedezésre váró Szilágy...!
A konferencia záróakkordjaként hangzott el Szabó Attila Szilágysági fazakasság című vetítőképes előadása, amely során –, mint ezen népművészeti ágazat iránt különösen elkötelezett gyűjtő és kutató – kiemelten beszélt a désházi népi kerámiának, mint olyanak a  Szilágyságban (és nemcsak) betöltött kivételes szerepéről. A tárlat anyagában is megtekinthető a komaszilkék, tányérok, csuprok, vizes korsók forma-, motívum- és színvilágának elemzése során, kitért a népi fazekasság olyan helyszíneinek bemutatására is, mint Zilah, Kraszna, Szilágysomlyó, Tasnád.
A rendezvény egyik fő mozgatójaként Szabó Attila szükségesnek vélte megosztani azon gondolatát, miszerint elégtételt jelent számára, hogy hozzájárulhatott a tárlat létrehozásához, valamint  előadóként az értekezlet tartalmasabbá tételéhez. Ugyanakkor kifejezte abbéli reményét, hogy a rendezvény és azon belül a kiállított népművészeti anyag inspiráló ereje megtermékenyítőleg hat az Apáczai-líceum diákjai alkotófantáziájára, amelynek eredményeként olyan minőségi gyermekalkotások születnek, amelyeket alkalomadtán Zilahon és a Szilágyság más településein is  érdemes lesz majd bemutatni.
(A Szilágysági barangolások című, január 27-e és 28-a között lezajlott honismereti rendezvény alkalmával megnyitott tárlat megtekinthető február 20-ig, munkanapokon 14-20 és szombaton 9-20 óra között.
SZÉKELY GÉZA
Szabadság (Kolozsvár)

Megemlékezések március 15-én
A szatmári megyeközpontban a hagyományokhoz hűen idén is a Villanyóránál, az Ormos-háznál veszi kezdetét az ünnepség jövő szerdán 16.30-kor. Megkoszorúzzák Petőfi Sándor emléktábláját, majd a diószegi huszárok vezetésével a résztvevők elindulnak az István tér irányába. A Petőfi szobornál 17 órakor veszi kezdetét a koszorúzással egybekötött megemlékezés, melyen imát mond Nm. Ft. Schönberger Jenő római katolikus megyéspüspök és Nt. Király Lajos szatmári református esperes, szavalnak a Hazafias Versek Versmondó Versenyének győztesei. Az esemény a felújított Északi Színházban zárul ünnepi műsorral 19 órai kezdettel, melynek keretében előadást tart Dr. Vesztróczy Zsolt történész, az Országos Széchenyi Könyvtár kutatója, kiosztják a Szatmárnémeti RMDSZ 2017. évi díjait és fellépnek a Harag György Társulat művészei.
Nagykárolyban március 15-én 16 órakor lesz megemlékezés és koszorúzás Petőfi Sándor szobránál. Tasnádon 17 órától a moziteremben tartanak megemlékezést. Sárközújlakon 14 órai kezdettel a Petőfi Sándor Iskolában emlékeznek a forradalom és szabadságharc kitörésére.
Több vidéki településen is 11 órától tartanak március 15-i ünnepséget. Szamosdobon, Szilágypérban, Szoporon, Börvelyben a református templomban ünneplik a forradalom hőseit. Érendréd községben az Irinyi templomban, Érkávson a helyi templomban, Hadadon a kultúrotthonban lesz megemlékezés. Szatmárpálfalván a református templomnál fognak koszorúzni, Kolcs községben Szamoskrassón tartanak istentiszteletet és megkoszorúzzák Bem József szobrát, majd este 19.00 órától Kiskolcson ünnepi istentisztelet és kopjafa-koszorúzás lesz.. Peleskén a római katolikus templom kertjében lesz megemlékezés.
Lázáriban 12 órától emlékeznek a Petőfi-emlékműnél, Kaplonyban 13 órától a kultúrotthonban lesz ünnepi műsor. Bogdándon szintén 13 órától lesz megemlékezés a művelődési házban. Kökényesden 15 órától, Mikolában 16 órától lesz ünnepi előadás a helyi kultúrotthonban.
Más településeken a nemzeti ünnep alkalmából március 19-én tartanak ünnepi programot.
szatmar.ro

...olyan nem jó emlékezni ezekre…
Minden vagyonukat elvették, házukból elűzték; iskolába nem vették fel, édesapját koncepciós perben elítélték; élete első fele, a fiatalkora nélkülözéssel, megaláztatással telt – és mégsem lett megkeseredett ember. Incze – született Balázsy – Ilona túl a nyolcvanadik évén derűs nyugalommal szemléli az életet. Csak amikor emlékezni kell, akkor futja el szemét a könny.
A Balázsy család utolsó két generációjának sorsát a kommunista rendszer visszaélései határozták meg. Balázsy Károly Pál (Ica néni édesapja) a partiumi Érszentkirályon született 1912-ben, legkisebb fiúgyermekként ő maradt a családi házban. Nagy birtokon gazdálkodott, talán ez lehetett az oka, hogy teológiára és földrajz–történelem szakra is csak két-két évet járt. Annak ellenére, hogy egyetemet nem végzett, a vidéki értelmiséghez tartozott, szülőfaluja és még két szomszédos település jegyzője volt a tasnádi járásban. Legnagyobb lánya, Ilona születésekor a saját öröksége és a felesége hozományaként kapott mellé vásárolt még ötven hold földet – bizonyítékaként annak, hogy hosszú távra tervez. A sors azonban nem úgy akarta. Előbb a Groza-kormány agrárreformjának esett áldozatul birtoka java, majd 1949-ben, március 3-án éjszaka megjelentek az elvtársak lakásán… A Balázsy család vergődését, olykor kétségbeesett harcát a túlélésért annak a vészterhes kornak még élő tanúja, Ica néni meséli el.
Édesanyám csak jajgatott
– Nem tudom, hány száz hold földünk volt, édesapámnak is, édesanyámnak is sok volt. 1947-ben nagy részét elvették, csak 64 hektárt hagytak meg, ennyit tudtunk igazolni 1990 után, mikor visszaigényeltük a házat és a földet. Aztán 1949-ben azt is elvették. Éjjel mentek – mi, a nagyobbik húgommal akkor nem voltunk otthon –, tizenkét óra után, több ember körbevette a házat, hogy nehogy megszökjenek, felzörgették édesapámékat, és felszólították, vagy a vagyonáról, vagy az életéről mondjon le. Édesapámmal íratták meg a saját kilakoltatási kérésüket, mert az elvtársak nem nagyon értettek a betűvetéshez. Szüleim nem tudtak csomagolni sem, a helybeli emberekből, aki jobbindulatú volt, az pakolt fel ezt-azt. Az egyik a tiszti csizmát rakta egy zsákba, édesapám rászólt, ne tedd bele, mert tönkreteszed a szárát, hát az volt a szerencse, hogy nem hallgatott édesapámra, felcsomagolta a csizmát. Édesanyám csak jajgatott, jajgatott.
Mikor vitték el édesapámékat, a lovak nem akartak elindulni. Az egyik az a ló volt, amelyiket még csikókorában az anyjával elvittek a németek a háborúba, de visszajött, mert még kicsi korában megszoktatta a kocsis, reggelente kockacukrot tett a tornácra, minden nap ott ropogtatta, mi gyermekként nagyon élveztük. Ez a csikó közben nagy ló lett, ezt fogta be Victor bácsi – román ember volt – a futószekér elé, mert volt kocsink is, ilyen sárga, de annak ott kellett maradnia. Valamelyik elvtárs akarta kivezetni a szekeret, de a ló nem mozdult. Akkor édesapám átvette a gyeplőt, úgy mentek el Tasnádra, mert oda tartoztunk járásilag. És amikor oda elvitték, azt mondták, hogy minél messzebb, legalább kétszáz kilométerre menjenek a falutól. Nekünk minden rokonságunk a környéken élt és Budapesten, de már akkor le volt zárva a határ, édesapámék nem mehettek Magyarország felé. Nagyapát börtönbe tették, mert nem tudta fizetni a kvótát, amivel ők meg voltak róva, sőt, édesapámnak a testvérét is, és a másikat is, mind börtönbe zárták, mivel nem tudták teljesíteni a beszolgáltatást, elvették tőlük is a házat, aztán később visszaadták üresen. És akkor édesapámék ide jöttek, Háromszékre, mert a lelkészünk, Dénes Dezső idevaló volt, az édesapja, Dénes János bácsi Illyefalván volt lelkész. Szerencse, hogy a másik fia, az orvos, otthon volt, édesanyám és a kisebbik húgom – három éves volt akkor – nagybetegek voltak, mert nyitott vagonban kellett utazniuk, és hideg volt akkor, március 3-án, 1949-ben.
Mindenki félt tőlünk
Édesapám, bár jegyző volt, semmit sem sejtett arról, hogy mi fog velük történni. Mikor kezdtek jönni ezek az elvtársak, őt már mellőzték. Mi, a nagyobbik húgommal iskolában voltunk Királydarócon, egy özvegyasszonynál laktunk egy nagy szobában egy tanárnővel, ő már tudta. Hogy honnan? Csak mondta a néninek, és mi is hallottuk, na, éjjel elviszik Kaisleréket, Szúnyogékat, de Balázsyt nem említette. Reggel a cselédleányunk kihívott engem, s mondta, hogy a tekintetes úrékat elvitték az éjjel. Én egyet ordítottam, mert nagyon anyás voltam. Na és akkor minket elbújtattak egy faluban, hogy minket is ne vigyenek el, de persze aztán mi is idejöttünk, mert tizenkét évesen mihez kezdtem volna? Olyan nem jó… Nem nagyon szoktam emberek előtt beszélni, ha kérdeznek, egy tőmondatban valamit… Olyan nem jó emlékezni ezekre… Illyefalván nagyon jó volt Dénes János bácsinál, a papnál, a falubeliek is sokat segítettek. De onnan is el kellett menni. Szentgyörgyön egy kamrában laktunk a Kossuth Lajos utcában évekig (a házat, melynek udvarán állott az a kamra, az 1980-as évek elején lebontották, helyére tömbházat építettek – szerk. megj.), egy ágy volt benne, egy kicsi asztal és egy vaskályha. Mikor a kabátot fel akartuk venni, kimentünk az ajtó elé. A házinéni megengedte, hogy mi, gyermekek, ott aludjunk náluk. Este bementünk, reggel megint vissza a kamrába. Előbb minden éjjel, aztán hetenként kétszer édesanyámékat felzörgették a milicisták, hogy ott vannak-e, nem hagyták-e el a várost. A buletinjukban (személyazonossági igazolvány – szerk. megj.) benne volt a D. O. (domiciliu obligatoriu – kényszerlakhely). Mi, gyermekek, szabadon járhattunk, de szüleinknek minden reggel kellett jelentkezniük hét órakor a milícián, és ott nem is kell mondjam, hogy beszéltek velük. Sok nyomorúság és megaláztatás ért minket. Mindenki félt tőlünk, még köszönni is, a templomban is úgy húzódtak el tőlünk. Benne voltam az iskola tánccsoportjában, abból is kirúgtak, mert az voltam, aki.
Az Úristen mindig kirendelte
Volt olyan nap, hogy azt kérdezte édesanyám: mit főzzek, mivel mosom ki a ruhátokat? Nem volt semmink, mert nem engedték dolgozni őket, csak napszámba. És akkor jött a postás, és hozta a szelvényt. Azok az egyszerű falusi román és magyar emberek küldték a csomagot otthonról, azokból a falvakból, lisztet, a lisztbe beletéve a tojást, szalonnát, házi szappant. Az Úristen mindig úgy kirendelte, hogy épp akkor jött a csomag, amikor legnagyobb szükség volt rá, és nem egyszer. Volt, hogy egy hétig csak krumplit ettünk, de akármilyen nyomorúságban is volt részünk, édesanyám soha senkitől kölcsön nem kért. Foltozott cipőben jártunk, szombaton a kartonruhánkat megmostuk, reggel kivasaltuk, tizenegy órakor úgy mentünk a templomba. De soha ezért mi nem zúgolódtunk, nem békételenkedtünk, nem irigyeltük azt sem, hogy az elvtársnőnek a leánya szép selyemruhában meg mindenben járt. Csak a kisebbik húgom nem értette, ő nagyon jó tanuló, osztályelső volt, akkor avatták a pionírokat, és őt nem vették fel. Úgy el volt keseredve, annyit sírt az a gyermek! Akkor aztán kezdték magyarázni édesanyámék, hogy miért nem kapott piros nyakkendőt. Én tudtam is, értettem is, hiszen innen is, onnan is kitettek, kultúrműsorból, tánccsoportból, mindenből, de Editke olyan kicsike volt még, nem tudta megérteni és nem tudta elfogadni, hogy ő ilyen.
Aztán megengedték két vagy három év után, hogy hazamehessünk, meglátogassuk nagymamát, édesanyámnak az édesanyját, de arról jobb nem is beszélni. Sok a jóérzésű ember, de volt olyan is, aki…
Édesapámnak nem lévén fiúgyermeke, azt akarta, hogy a nagyobbik húgommal együtt gyógyszerészek legyünk, és akkor felírhattuk volna: Balázsy gyógyszertár, hogy a név maradjon meg. Sikerült a felvételink, de mikor meglátták a papírjainkat, azt mondták, hogy sajnálják. Végül aztán elmentünk Nagykárolyba, az állategészségügyi technikumba, mert először azt hittük, hogy tanítónők leszünk, de hát azonnal kirúgtak a képzőből is, az állategészségügyi volt az utolsó, azt mondta ott egy nagyon kedves titkárnő, drága gyermekeim, ti ezzel a papírral ne menjetek sehova felvételizni, mert titeket nem vesznek fel sehova sem. Ami úgy is volt. Végül elvégeztem a nővérképző iskolát, volt egy illyefalvi kislány, azt kitették, engem megsajnáltak, meghagytak. Az Úristen mindig megsegített, mindenben. Az internátusban volt egy angyalosi lány, az mondta, a kulákoknak még csak az ivadékának is ki kell csavarni a nyakát – a két kezével mutatta, hogyan – és összetaposni. Egy másik lány, Irmuska, azt mondja, te, nem szégyelled magad, jól tudod, hogy Balázsy Ica kicsoda, és te így beszélsz. Aztán elhallgatott. Csűry István – akinek a fia most püspök Nagyváradon –, ő udvarolt nekem, de én azt mondtam, nem megyek paphoz férjhez, mert a családban elég pap van, és én városon akarok élni. A húgom meg azt mondta, ő falura szeretne kerülni. Na, ő került városra, én pedig falura, jó messzire, Szolokmába. Mert mégiscsak paphoz mentem férjhez, s hál’ Istennek, jól. (folytatjuk)
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Szilágyi Pál matematikus, intézményépítő
Életének 84. évében elhuny Szilágyi Pál matematikus, egyetemi tanár, intézményépítő, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen volt rektorhelyettese, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem egykori rektora.
Szilágyi Pál Tasnádon született 1933. június 18-án, a középiskolát Nagyváradon végezte. 1954-ben végezte el a Bolyai Tudományegyetem matematika-fizika szakát. 1954–1959 között a Bolyai Tudományegyetem gyakornoka, majd tanársegéde volt. Az egyetemek egyesítése után a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen tanított 2003-ig. 1992–1996 között a matematika-informatika kar dékánhelyettese, 1996–2000 között az egyetem rektorhelyettese volt. 2003–2007 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora, míg 2000-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja volt.
1963-ban szerzett doktori címet matematikából, 1972–1973-ban Humboldt-ösztöndíjas volt Németországban, miután a hatóságok hosszú halogatás után engedélyezték a kiutazását. Rektorhelyettessége alatt kezdődött a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának részleges önállósága. Az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatás kialakításában és fejlesztésében szerzett elévülhetetlen érdemeiért több kitüntetésben részesült. 1989 után több, egyetemszervezéssel kapcsolatos cikket, tanulmányt írt. Szilágyi Pál matematikus, egyetemi tanár, intézményépítő munkásságára hívja fel a figyelmet a szerkesztőségünkbe eljuttatott nekrológjában Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is. Mint írja, a szövetség „kegyelettel emlékezik mindazon vállalásokra, amelyeket az erdélyi magyar oktatás előmozdításáért, kiszélesítéséért tett”. Szilágyi Pál a rendszerváltást követően életét végérvényesen a magyar nyelvű felsőoktatás fejlesztésének szentelte” - mutat rá a szövetségi elnök. Emlékeztet, hogy 1996-tól a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyetteseként Szilágyi Pálnak elengedhetetlen szerepe volt a magyar tagozat kiépítésében, de jelentős része volt az erdélyi magyar magánegyetemek hálózata fejlesztési programjának kialakításában is. „A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektoraként Szilágyi Pálnak a legnehezebb időszakban kellett helyt állnia. Hite, konoksága és munkabírása vezette az intézményépítésben, segítette át az egyetemet útkeresési időszakán” - áll a nekrológban. „Tisztában volt azzal, hogy Románia magyar nyelvű egyetemi oktatásának problémáit, hiányosságait nem elegendő csupán papírra vetni. (…) Szilágyi Pál tudta, hogy az a nemzet, az a közösség, amely gyermekei, felnövekvő nemzedékének fejlődésébe fektet, nem elvándorolni készül, hanem szülőföldjén akar boldogulni, jövőt tervezni magának. Ő itthon képzelte el közössége jövőjét. Emellett kötelezte el magát. Ezért dolgozott.” - emlékeztet a szövetségi elnök. Krónika (Kolozsvár)

Nem csak tanítani, nevelni is kell (Posztumusz interjú Szilágyi Pál matematikussal)
Szaktudása, felhalmozott vezetői tapasztalata, de mindenekelőtt saját lelkiismerete jelölte ki számára az utat. Dr. Szilágyi Pál matematikussal, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem néhai rektorával természetesen nemrég bekövetkezett halála előtt beszélgettünk.
– Azt tartják önről, hogy soha nem lesz tipikus nyugdíjas. Éppen ezért kezdjük azzal: mivel tölti nyugdíjas napjait?
– Van egy kertem, amelyet nagyon szeretek ápolgatni, a vele való törődés amolyan nyugodtságpirulaként hat rám. Sajnos, egy ideje nem tudok olyan rendszerességgel kijárni, ahogy szeretném, s amire a kertnek is szüksége lenne. Igyekszem hasznossá tenni magam, tanácsosként segíteni utódom, Dávid László rektor munkáját is. A kapcsolatunk nagyon jó, én elmondom a meglátásaimat, de nem várom el, hogy mindig annak megfelelően döntsön. Annak idején még otthon arra tanítottak, hogy mindig a saját feladatomat végezzem, amit pedig nem tudok befolyásolni, azon ne emésszem magam. Feladatom van bőven, a Bolyai, a Babeș–Bolyai és a Sapientia történetéről rengeteg összegyűjtött anyag vár feldolgozásra. Mert hát egyikük sem volt sétagalopp.
– Ha már szóba került az otthon, a Kolozsváron töltött hat évtized után hogyan él Tasnád az emlékeiben?
– Élénken, mint minden emberben a saját szülőhelye. Régi kisváros, amelyet korábban főleg magyarok és svábok laktak, és bár a románok ma már a lakosság felét adják, magyar jellegét még mindig őrzi. Sajnos, a rendszerváltás után az ipar tönkrement, a mezőgazdaság épp csak döcög, a város korántsem fejlődött az adottságainak megfelelő mértékben, illetve ahogyan megérdemelte volna. Mindig emlékezni fogok a dombra épített református templomra, amelynek tornyából tiszta időben jó messzelátóval Debrecenig el lehetett látni. És hát a szülővárosomhoz kötődik édesapám és nővérem Szovjetunióba való deportálása is. A sváb lakosságot szinte testületileg közmunkára vitték, de hogy a magyarok arányát is csökkentse, a román jegyző a római katolikusok jó részét is a svábok közé sorolta.
– Közel ötven éven át a Babeș–Bolyai Tudományegyetem különböző struktúráiban tevékenykedett, az egyetem magyar tagozata az ön rektorhelyettessége idején tett szert részleges önállóságra. Nehéz harc volt? Ki lehetett hozni belőle a maximumot?
– Az egyetem vezetősége igazából csak azt ellenezte, hogy olyan struktúrát hozzunk létre, amely törvényileg elismert döntéshozatali joggal rendelkezik. Azt viszont a végsőkig. Ezt ellensúlyozandó a BBTE magyar dékánhelyetteseivel havonta találkoztunk, és korántsem titokban: mondhatni demonstratív célzattal ugyanabban a szenátusi teremben tartottuk a gyűléseinket, ahol az egyetem nagy szenátusa is. Tudományos ülésszakokat rendeztünk, rendszeres szervezeti életet éltünk. Folyamatosan tapogatóztunk, hogy a tanárok miképpen képzelik el a magyar tagozat kialakítását. Szinte egyöntetű volt a vélemény, hogy az oktatás vonatkozásában teljesen önállóak legyünk, a tudományos kutatásban azonban igyekezzünk a legszélesebb együttműködésre, hiszen abból mindenki csak nyerhet. A magyar tagozat fejlesztése amúgy szinte korlátlanul folyhatott, új szakokat indíthattunk, növelhettük a diáklétszámot.
– Az aktív sapientiás korszaka csak a BBTE-től való nyugdíjazása után kezdődött. Etikai kérdésként kezelte a dolgot, vagy ennyire hűséges típus?
– Mindenből volt benne egy kicsi. A BBTE-n 2003-ig tanítottam, de a kezdetektől, azaz 2000-től tagja vagyok a Sapientia Alapítvány kuratóriumának. A Babeș–Bolyain nem csak professzor voltam, néhány éven át dékánhelyettes és rektorhelyettes is, Andrei Marga rektor oktatási miniszternek való kinevezését követően három hónapon át megbízott rektorként is tevékenykedtem. Rektorhelyettesként a teljes egyetem – mindhárom, a román, a magyar és a német tagozat – oktatási folyamatáért feleltem. Szakmai szempontból rendkívül fontos periódus volt, hiszen Románia akkoriban készült az EU-s struktúrákhoz való csatlakozásra, bevezettük a kreditrendszert, besoroltunk a bolognai folyamatba. Tulajdonképpen az akkor megszerzett tudásom, tapasztalataim okán kértek fel a Sapientia megszervezésében való részvételre.
– Neve immár az idők végezetéig ott szerepel a Sapientia történetének első soraiban. Milyen kihívásokat jelentett átnyergelni egy – az elődjét is figyelembe véve – évszázados beágyazottságú egyetemről egy alakulófélben lévő intézményhez?
– Nagyon szép, ma már talán azt is megkockáztatom, hogy történelmi küldetés volt. Az egyetemszervezés „titkait” ismertem, annak is hasznát vettem, hogy Andrei Marga rektorsága idején a BBTE nemcsak a nyugat-európai, amerikai, illetve más földrészek egyetemei felé nyitott, hanem Magyarország felé is. Kapcsolataimat felhasználva, a tudományos együttműködésen túl baráti kapcsolatot is kiépítettünk a Kárpát-medence magyar egyetemeivel. Ebbe az együttműködésbe a román kollégákat is bevontuk, így elejét tudtuk venni annak az esetleges gyanakvásnak, hogy mit is keresünk mi magyarországi egyetemeken. Annak köszönhetően pedig, hogy a Magyar Professzorok Világtanácsának alelnöke voltam, nemcsak a magyarországi, de máshol tevékenykedő magyar egyetemi oktatókat is megismertünk, de mi, erdélyiek is sokkal közelebb kerültünk egymáshoz.
– Bár az induló magyar egyetemmel kapcsolatos kezdeti bizalmatlanság ma már a múlté, az azért talán önt is meglepte, hogy a Sapientiára 2001-ben meghirdetett első tanári versenyvizsgán 57 helyre 135-en jelentkeztek. Mivel magyarázta ezt a váratlanul nagy érdeklődést?
– Igazából ez volt az első visszaigazolása annak a hatalmas várakozásnak és elszántságnak, amely az erdélyi magyarság számára létrehozandó egyetemi hálózatot övezte. Nagy vonzerőt jelentett, hogy olyan intézmény körvonalazódott, amely nem a román állam fennhatósága alá tartozik, amelyet mi irányíthatunk, céljait magunk jelölhetjük ki és szolgálhatjuk. A Sapientia Alapítvány statútumában tételesen szerepel, hogy nemcsak tanítani akarunk, hanem nevelni is. Ez megragadta az embereket, mert amúgy egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy jó szakember a nemzet érdekében is hajlandó energiát áldozni. Sok magyar fiatal értelmiségi ugyanakkor egyetemi karrier építésére is lehetőséget látott egy, a megszokottnál dinamikusabb rendszerben.
– Milyen területen kellene érvényesülnie leginkább ennek a fokozott dinamizmusnak?
– Szerintem a hazai magyar nyelvű felsőoktatás legnagyobb gondja a pedagógusképzés. Annak idején a Bolyai Egyetemen az ország legjobb pedagógusképzése zajlott, amit nemcsak szakmai, sokkal inkább lelkiismereti kérdésnek tekintettek. Az egyetem olyan tanárokat volt képes adni az iskoláknak, hogy azok mintaszerűen működhettek, és olyan diákokat küldhettek az egyetemekre, akik bárhol megállták a helyüket. A mai tanárképzés messze nincs ezen a színvonalon, nem beszélve arról, hogy a pedagógusokat nem becsülik meg eléggé, nem fizetik meg őket. Pedig itt veszíthetünk a legtöbbet, hiszen nemcsak az a kérdés, hogy lesz-e, aki elvégezze a munkát, hanem lesz-e, aki fejleszteni, irányítani is tudjon. Mindez 25–30 éven belül nagyon meg tudja bosszulni magát, az első jelek máris feltünedeznek. Ez a folyamat nemcsak az egyetemek működését, hanem az egész társadalmat befolyásolja, ezért aztán sürgősen tenni kell az ügy érdekében. Olyan szakokkal gazdagítani az erdélyi magyar felsőoktatást, amelyeken még nem folyik magyar nyelvű képzés. Ha például Székelyföldnek nem adunk megfelelő képzettségű szakembereket, anyagi támogatást a térség adottságainak kihasználására, elszegényedik, aki pedig elszegényedik, az eladja a földjét. Így veszíthetünk el valamit, amit minden további nélkül meg tudnánk tartani. Ha mi, egyetemi szférában dolgozók nemcsak egzisztenciális, hanem lelkiismereti kérdésnek tekintjük a munkánkat, nagyon sokat tehetünk az előrelépés érdekében.
– Mit ígér ma e tekintetben a több mint tizenöt esztendős Sapientia? Elégedett vele?
– A ténnyel, hogy önálló magyar egyetemet építettünk fel Romániában, csakis elégedett lehetek. Szakmai szempontból kevésbé, jóval többet is megvalósíthattunk volna. Mentségünkre szolgáljon, hogy merőben új feladatnak kellett eleget tennünk azzal, hogy az egyetemi múlt, egyetemi tapasztalattal rendelkező oktatók nélküli Csíkszeredában például mindent a nulláról kellett kezdeni. Kolozsvárhoz, Marosvásárhelyhez hasonló egyetemi központban aránylag könnyebb volt egyetemi szellemiséget megvalósítani. Az első rektor, Tonk Sándor halála után szervezetileg is letisztultak a vizek: a szenátus az egyetem oktatási és kutatási feladataival foglalkozik, a kuratórium pedig anyagi jellegű és alapvető kérdésekben dönt. Ezen az úton kell tovább lépegetni, a politikától pedig megpróbálni minél távolabb maradni. Még akkor is, ha néha a segítségére szorulunk.
SZILÁGYI PÁL Tasnádon született 1933. június 18-án, 2017. szeptember 16-án hunyt el Kolozsváron. A Bolyai Tudományegyetem Matematika–Fizika Karán diplomázott 1954-ben, ahol tanársegédként folytatta tevékenységét. 1963-ban szerezte meg a matematikatudományok doktora címet. 1996 és 2000 között rektorhelyettesi tisztséget töltött be a BBTE-n, onnan ment nyugdíjba 2003-ban. 2000-től lett tagja a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, 2003 és 2007 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora volt, majd a kuratórium alelnöke. A Magyar Professzorok Világtanácsának alelnökeként és a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának tagjaként is tevékenykedett. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteletbeli tagja. Díjak, kitüntetések: a Magyar Köztársaság Kisebbségekért díja (2000), az MTA Arany János-érme (2002), a Sapientia EMTE Bocskai István-díja (2013), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje (2015).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tasnádi Magyar Napok
Október 14-22 között, immár negyedik alkalommal kerül megszervezésre a színvonalas rendezvénysorozat, a Tasnádi Magyar Napok.
A programsorozat idén is igen változatos kínálattal várja az érdeklődőket, melyben minden korosztály talál kedvére való programot. A gyerekeknek szóló programok mellett lesz könyvbemutató, egészségügyi előadás, zongoraest, kulturális műsor megannyi tánccsoport részvételével, táncház, ökumenikus istentisztelet és koszorúzás.
Többek között könyvbemutató is lesz. Bemutatják Vitéz Bikfalvi György Az életből kiszakítva című könyvét. Bagosi Andrea / szatmar.ro

Akkreditált képzés óvónőknek
A Szatmár Megyei Tanfelügyelőség, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozata, a Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezettel való együttműködésben akkreditált képzést indított Szatmár és Máramaros megyebeli óvodákban dolgozó szakemberek számára.
A svájci alapokból finanszírozott képzésen 20 településről vettek részt óvodai pedagógusok. A településeket a tanfelügyelőség jelölte ki, a hátrányos helyzetű gyermekek arányára való tekintettel. A kiválasztott helységek: Ákos, Tasnád, Tasnádszarvad, Mezőterem, Lázári, Hirip, Érszakácsi, Szamosudvari, Sárközújlak, Szelestyehuta, Szaniszló, Szakasz, Magyargéres, Krasznabéltek, Mikola, Vetés, Óvári, Kis- és Nagypeleske, valamint Nagybánya.
A képzést hátrányos helyzetű roma gyermekek fejlesztése és felzárkóztatása területén nagy tapasztalattal rendelkező trénerek tartják. A tréning bevezető része október 30-31-én zajlott, második része pedig jövő év februárjában kerül megszervezésre. Az itt elsajátított ismereteket a résztvevő pedagógusok mentorálás keretében mélyítették el.
Az óvónők képzése mellett azok az óvodák, amelyekben tevékenykednek, 1800 svácji frank értékben kaptak taneszközöket és játékokat. szatmar.ro