A dévai Téglás Gábor Iskolaközpont volt az első állomása Gróf László oxfordi térképtörténész és Feiszt György szombathelyi történész-levéltáros ötödik erdélyi előadó-körútjának. A dévai diákok és pedagógusaik ezúttal Erdély és Magyarország címereinek története, jelképrendszere mellett Oxford városával ismerkedhettek. /Gáspár-Barra Réka: Oxfordi séta és magyar címertan. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 7./

A szombathelyi képtárban ünnepélyes keretek között bontották ki a Hunyadi János nándorfehérvári bevonulását ábrázoló monumentális festményt, amely hosszas viszontagságok után kerül végre restaurálásra – számolt be Dézsi Attila, volt Hunyad megyei alprefektus, aki igyekezett mindent megmozgatni annak érdekében, hogy a Vajdahunyadon őrzött alkotás restaurálás véget kijuthasson Szombathelyre. A Hunyadi-festményt 1896-ban készítette Pataki Lajos, a magyar történelem jeles alakjait festve meg a hatalmas vásznon. A festményt eredetileg a vajdahunyadi vár lovagtermében állították ki, ahonnan Trianon után a dévai múzeumhoz került, majd raktárakban, átmenetileg magánszemélyek védelme alatt vészelte át a XX. századot. 1989 után a vásznat újra kiállították a vajdahunyadi várban. Feiszt György történész, levéltáros, aki a Vajdahunyad–Szombathely testvérvárosi kapcsolat egyik fő éltetője, felajánlotta, hogy Magyarországon restauráltatja a képet. /Gáspár-Barra Réka: Szombathelyen restaurálják a monumentális festményt. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 16./

Vajdahunyadon a városnapok alkalmával jelen volt Szombathely város vezetősége, élén Ipkovits György polgármesterrel, aki pénzadománnyal is támogatta a Magyar Ház működését. Október 17-én a városi Művészeti Galériában az ötvenéves Balázs Tibor festőművész-szobrász kiállítása nyitotta az ünnepnapot. A szombathelyi polgármester leplezte le a bronzból készült Hunyadi János domborművet (Balázs Tibor munkája) a Magyar Ház falán. Ezután könyvbemutató volt. Kun Kriza Ilona Húsvéttól feltámadásig című munkájában a szerző naplószerűen foglalja össze egy súlyos betegség történetét, amely éppen húsvét napján kezdődött, és több hónapi kezelés után a következő húsvét idejére tehető a gyógyulás. Az érdeklődők Fazakas Tibor helyi festő és grafikusművész festményeit tekinthették meg. /Kun Árpád: Vajdahunyad. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./

Semjén: felkészültünk a magyar állampolgárság megadására
Felkészültünk arra, hogy január elsejétől megkezdődhessen a magyar állampolgárság megadása azoknak a határainkon kívül élő magyaroknak a számára, akik ezt kérik – hangoztatta csütörtökön Szombathelyen tartott sajtótájékoztatóján Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke. Elmondta: a nemzetpolitika tekintetében olyan történelmi lépést tettünk, amely Trianon óta először megteremti annak lehetőségét, hogy a magyar nemzet közjogi értelemben is egyesülhessen.
Hangsúlyozta, a magyar állampolgársági törvény mindenben összhangban áll az Európai Unió szabályaival és utalt arra, hogy a körülöttünk lévő országok már mind kiterjesztették saját állampolgárságukat határaikon kívül élő nemzettársaikra.
A magyar nemzet legelemibb érdekei közé tartozik az állampolgárság megadása mindenki számára, aki azt kéri, akinek őse a valamikori magyar királyság területéről származik, valamilyen szinten beszél magyarul – fűzte hozzá.
Semjén Zsolt elmondta: az állampolgársági kérelmeket bármelyik magyarországi önkormányzat anyakönyvi hivatalánál be lehet majd adni, az ügyintézés legfeljebb három hónapot vesz majd igénybe.
A Magyar Köztársaság senkiről nem fog másik ország számára állampolgársági adatokat szolgáltatni, így azoknak sem félniük az állampolgársági kérelmek benyújtásától, akik szülőföldjükön bármiféle retorziótól tartanak. Semjén Zsolt szerint ugyanis az állampolgárság megadása Magyarország belügye, azt pedig egyenesen magyar diplomáciai sikernek nevezte, hogy szavaival élve „a kisantant országai” nem sorakoztak fel ellenünk, szomszédjaink közül pedig egyedül Szlovákia emelt kifogást.
A KDNP elnöke a sajtótájékoztató után Puskás Tivadar a Fidesz-KDNP szombathelyi polgármesterjelöltjének kíséretében rövid belvárosi sétát tett egy főtéri kávézóhoz, a választási fórum helyszínére, ahol válaszolt a 60-80 fős hallgatóság kérdéseire.
Semjén Zsolt beszélt arról, hogy pártszövetségük továbbra is a családbarát politika megvalósítását tekinti egyik fő céljának, ennek érdekében bevezetik a családi adózást, és az élet minden területén támogatni kívánják a gyermekes családokat.
A miniszterelnök-helyettes szólt arról is, hogy csak a gazdaság élénkítése, a vállalkozók helyzetbe hozása teremthet új munkahelyeket.
Kérdésre megerősítette: az egyházaknak vissza kívánják adni azt a pénzt, amit az egyházi oktatási intézményektől nyolc év alatt elvett az előző kormányzat.
Szombathelyről megjegyezte: elengedhetetlenül fontos a térség közlekedési infrastruktúrájának fejlesztése. Duna Tv, MTI. Erdély.ma

Könyvbemutató Berettyóújfaluban: Főhajtás püspökeink emléke előtt
A Művelődés Hete- Tanulás Ünnepe rendezvénysorozat keretében kedden Berettyóújfaluban is bemutatták a Főhajtás püspökeink emléke előtt. Nagyvárad tudós püspökei, neves személyiségei című nagyváradi tanulmánykötetet.
A Nadányi Zoltán Művelődési Központban megszervezett bemutató előtt Porkoláb Lajos, a Megyei Népfőiskolai Egyesület vezetője köszöntötte a jelenlévőket, és beszélt a népfőiskolák jelentőségéről, illetve arról, hogy ez az alkalom Berettyóújfaluban a Népfőiskolai Esték ezen túl évente megrendezésre kerülő rendezvénysorozat kezdő eseménye. Bejelentette, hogy a bemutatásra kerülő kötet másik szerkesztője Mons. Fodor József a magyar köztársasági elnök nagyváradi látogatása miatt nem tud jelen lenni. Ezután dr. Fleisz János egyetemi tanár, a BINCISZ elnöke ismertette a szombaton már Nagyváradon bemutatott kötet létrejöttének körülményeit. Elmondta, hogy 2009-ben volt éppen 10 éve annak, hogy az általa létrehozott Sapientia Varadiensis Alapítvány elhatározta, évente megemlékezést szervez, amely Nagyvárad tudós püspökei életét, tevékenységét és alkotásait teszi a középpontba. Az elmúlt 10 év eseményeire is visszatekintő kötet a sikeres tavalyi rendezvény előadásainak írott változatát gyűjti össze. Akkor Bémer László és Szaniszló Ferenc váradi püspökökre emlékeztek. A tanulmányok szerzői között a két szerkesztőn, dr. Fleisz János és Mons Fodor Józsefen kívül, olyan ismert személyek, mint Exc. dr. Ternyák Csaba egri érsek, dr. Gergely Jenő, az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára, aki sajnos időközben elhunyt, Pál Ferenc a szombathelyi püspöki levéltár levéltárosa találhatóak. A Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Sapientia Varadiensis Alapítvány által kiadott kötet a Litera Print nyomdában készült és a végén a megemlékezések képeiből is közread néhányat. Dr. Fleisz János hangsúlyozta, hogy a könyv megőrzi, mind a püspökök, mind pedig a rendezvények emlékét. Értéke elsősorban abban rejlik, hogy hozzájárul ahhoz, hogy sok kiváló egyházi személyiségeink emléke élénk maradjon, majd elmondta, hogy reményei szerint a 2010-ben elhangzott előadásokat is meg fogják tudni jelenttetni. A közönség által feltett kérdésékre is sor került, többek között részletek hangzottak el Bogdánffy Szilárd nagyváradi boldoggá avatásának jelentőségéről és előkészületeiről, a levéltári tudományos kutatás mai helyzetéről, illetve a váradi katolikus és református egyház, művelődéstörténeti szerepéről. A jó hangulatú találkozó a kötet dedikálásával ért véget.
erdon.ro

Sütő András világa
Nagy érdeklődés kísérte a hétfői könyvbemutatót a Bernády Házban. Az est vendége jeles személyiség, Gróf László térképtörténész, a Királyi Földrajzi Társaság (Oxford) tagja volt. Szombathelyen született tősgyökeres “vasi” pedagóguscsaládból, ősei már a 17. század elején Sárvár mezőváros polgárai voltak. Iskoláit Sárváron, Szombathelyen és Budapesten végezte. Katonaéveit a honvéd térképészet kötelékében töltötte. 1956-ban került külföldre. Diplomáját summa cum laude szerezte meg az Oxfordi Egyetemen. Angliában él, nyugalmazott egyetemi professzor. Szenvedélyesen gyűjti a történelmi Magyarország 16-19. századi térképeit, amelyből megalapította a Carta Hungarica térképgyűjteményt. Gróf László jó ideje járja Erdélyt, történelmi és néprajzi múltja után kutatva, erdélyi címerekről és térképekről tart előadásokat. A Bernády Házban viszont Sütő Andrásról beszélt, a budapesti Officina Kiadónál nemrég megjelent Sütő András világa című album marosvásárhelyi bemutatóján. A rendezvényt a Sütő András Baráti Egyesület szervezte, az előadót Nagy Pál elnök mutatta be: “Sütő Andrásnak régi kedves barátja, éleművének egyik kiváló ismerője ugyanakkor. Gyakran találkoztak, gyakran voltak együtt, ezek emlékezetes napok maradtak, olyannyira, hogy Gróf László azóta is gyakran eljön, ellátogat a sírhoz, elhelyezi a virágait, és az emlékezés elevenen él benne.” A Sütő-album ötlete is Gróf Lászlótól való. Nagy Pál aláhúzta, hogy az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő erdélyi képviselője előtt tisztelgő kötet Sütő András életútját, irodalmi pályafutását követi nyomon. Megismerjük a pusztakamarási szülőházban eltöltött gyermekkora, majd nagyenyedi tanulóévei eseményeit, a számos nehézség, akadályoztatás ellenére kibontakozó írói pálya állomásait. Mindez maga az író, Sütő András műveinek idézeteiből, levelezéséből áll össze hiteles életpályaképpé, melyet még közelebb hoz az olvasóhoz a könyvet kísérő mintegy 150 archív fénykép. Szerkesztője Karádi Ilona, előszavát Cs. Nagy Ibolya debreceni irodalomtörténész, kritikus jegyzi. A szövegválogatás Ablonczy László budapesti irodalomtörténész érdeme.
”Sütő Andráshoz baráti kapcsolatok fűztek, és elmondhatom, hogy jól ismerem a Mezőséget, azt a »sáros szegénységet«, ahonnan Ő elindult.” Az íróval az 1970-es években “találkozott”, az Anyám könnyű álmot ígér című könyvének olvasásakor. Rokonszenvük alapja a sok mindenben közös gyermekkori és tájélmény, a sorsvállalás, és persze a páratlan nyelvezet. Sütő néhány magyar szóval a tarisznyájában indult, és hihetetlenül nagy talentummal. És eljutott a csúcsra. Az emlékezőt főleg az ragadta meg, hogy a kollegista Sütő nem felfelé akart “törni”, hanem vissza, azok közé, ahonnan elindult. “És erről az Édesapám jutott eszembe, aki ugyancsak tanító, kántortanító volt, és az volt a vágya, hogy a magyar gyermekeket nevelje.” Amikor aztán személyesen is találkoztak Marosvásárhelyen, életre szóló barátság szövődött közöttük.
Kedves közjátékként Kilyén Ilka színművésznő olvasott fel Sütő Andrástól származó részleteket, és Gali Teréz nagyszalontai énekes dalolt, gitárkísérettel; mintegy zárómomentumként pedig éppen egy Gróf Lászlótól származó balladai hangvételű szöveget adott elő.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Zenével, húsvéti tojással, koccintással ünnepelték az alkotmányt
Talán a legtartalmasabb gálaműsorral épp Kolozsvár tisztelgett Magyarország új alaptörvénye előtt: az egyetlen határon túli város, amely bekapcsolódott a húsvéthétfő esti, tíz helységet élő körkapcsolással összekötő ünnepi programba. Budapest, Békéscsaba, Debrecen, Győr, Kecskemét, Miskolc, Pécs, Szeged és Szombathely mellett a kolozsvári magyar opera is várta mindazokat, akik a húsvéti ünnepet közös zenehallgatással kívánták lezárni, s egyszersmind részesei lenni a magyarországi eseményeknek is. Mindezt a Duna televízió biztosította, amelynek munkatársai az összes helyszínről bejelentkeztek.
A kolozsváriakkal együtt ünnepelt Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, valamint Szilágyi Mátyás főkonzul és további közéleti és egyházi személyiségek. Ezzel együtt az opera nagyterme laza félházat mutatott, mintha a közönség is kicsit értetlenül állt volna a húsvéthétfői koncertlátogatás lehetősége előtt. Felemelő pillanatnak számított azonban a Himnusz, amelynek hangjai egyszerre tíz városban csendültek fel, majd a közönség felvételről meghallgathatta Schmitt Pál magyar köztársasági elnök ünnepi beszédét, amelyet délben, az új, „magyar, korszerű, nemzeti és európai” alaptörvény aláírását követően mondott el. A politikus kiemelte: ezen a napon nem csak a hitbéli tanítás, a húsvét évszázados hagyományát ünnepeljük, hanem a közös munka fölött érzett büszkeséget is, hogy több mint 20 évvel a rendszerváltás után megszületett az új alkotmány, amely „Magyarország feltámadásának alapja és záloga”. A köztársasági elnök a nemzeti összetartozás okmányának is nevezte az új alaptörvényt, amelynek ünneplése is ezt a jellegét emeli ki, tíz magyarországi város és Kolozsvár részvételével, hiszen a magyar kultúrát a vele együtt élő nemzeti közösségek értékei is erősítették. – Bízunk a fiatalok elhivatottságában, abban, hogy a gyermekeink ismét naggyá teszik Magyarországot! – jelentette ki az elnök, szabadságot, békét és egyetértést kívánva az ünneplő magyarságnak és az együtt élő nemzetiségeknek.
A köszöntő szavak után felcsendült Kodály Psalmus Hungaricusa, az opera kórusának és zenekarának előadásában, Bardon Antal szólista közreműködésével és Selmeczi György vezényletével. A tíz városban egyszerre előadott zsoltárt követő szünet után mindenhol egyéni műsorral folytatódott a program. Kolozsváron mezőségi és kalotaszegi népzene, valamint reneszánsz muzsika is csendült, előbbi a Tarisznyás Együttes, utóbbi a Flauto Dolce előadásában. Elhangzott továbbá Farkas Ferenc Kárpáti rapszódiája és Liszt Ferenc Csárdás obstinéja, szintén Selmeczi György vezényletével, majd Kulcsár Szabolcs vette át a karmesteri pálcát. Elsőként Erkel Ferenc operarészletek hangzottak el (Hunyadi László, Brankovics György, Bánk bán) Vígh Ibolya, Sándor Árpád és Fülöp Márton előadásában, majd Bartók Béla román népi táncait követően Kodály Zoltán Székely fonójának fináléja zárta az ünnepi műsort, Szilágyi János, Molnár Mária, Covacinschi Yolanda, Sándor Árpád és Fülöp Márton közreműködésével.
A közönség a függöny legördülése után sem oszlott el, hiszen a belépőjegyül kosarakba gyűjtött húsvéti hímes tojásokat bőséges fogadás keretében szolgálták fel az opera emeleti előcsarnokában, ahol művészek, zenészek és a jelenlévők közösen ünnepelhették a húsvétzárást és az új magyar alkotmány születését.
S. B. Á. 
Szabadság (Kolozsvár)

Együttműködés a magyar jövőért
A Székelyföld–szórvány partnerség magyarországi együttműködéssel egészül ki – a kétéves Összetartozunk program kiértékelése mellett erről szólt az a szórványkonferencia, amely a szombaton kezdődő II. Hunyad Megyei Magyar Napok nyitórendezvénye volt.
A dévai Téglás Gábor Iskolaközpontban megszervezett szórványkonferencián hét erdélyi megye mellett Szombathely, Bács-Kiskun, Csongrád, Zala és Békés megye küldöttsége is részt vett.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke elmondta, a partnerség olyan kezdeményezés, amelyre évek óta szükség volt, és amely megteremtette a közeledés útját. „Az elmúlt húsz évben a politikai vezetők gyakran találkoztak, a közösségek, az emberek szintjén viszont erre kevesebb lehetőség adódott. A magyar–magyar együttműködésnek a kulcskérdése a bizalom, ezt egymás megismerésével lehet megerősíteni” – fogalmazott Kelemen Hunor, kiemelve, hogy ez az együttműködés akkor lehet teljes, ha a magyarországi közösségek is bekapcsolódnak. Számos olyan kihívás van, amelyet csak közösen tudunk megválaszolni – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke szerint azért van szükség az Összetartozunk programra, hogy „megkeressük azokat az emberi kapcsolatokat, amelyek nélkül nem teljes az élet, figyeljünk oda egymásra, segítsünk egymáson”. Borboly Csaba külön megköszönte a magyarországi partnereknek a rendezvényen való jelenlétét.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke közölte, itt az ideje, hogy vége legyen a szétszórtságban élő magyarok bezárkózásának, eljött az ideje a nyílt építkezésnek. „Amióta megismertük, hogy milyen a végeken élni, a mieinkre is jobban odafigyelünk” – fogalmazta meg tanulságként Tamás Sándor, aki elmondta, januárban felkérték a magyarországi testvérmegyéket, hogy kapcsolódjanak be ebbe a közösségépítő munkába.
Krónika (Kolozsvár)

Varga E. Árpád, a nagy tudós emlékére
Időnként tudomásul kell vennünk, hogy a tudósnak, aki nem fényözönben, tévékamerák, netán nagyszámú közönség előtt, hanem szobája magányában vagy könyvtárban, oklevéltárban, csendben, hangyaszorgalommal dolgozik, a halála is csendes.
Ez történt Varga E. Árpáddal is. Bár naponta figyelem a rádió, a tévé híradásait, elhunytáról mégis hetekkel később értesültem.
1952. április 11-én született Budapesten. Tanulmányait Szombathelyt végezte, utána 1973-tól könyvtárosként dolgozott. 1971-ben, főiskolás korában jött első ízben Erdélybe. Ezt követően látogatásai rendszeressé váltak, melyeket számtalan felvétel kíséretében, naplójában rögzített. Sok barátja volt itt, akiknek mindig hozott valamit, amire éppen szükségük volt: orvosságot, kávét meg egyebet, továbbá akkoriban hozzáférhetetlen, úgymond veszélyes folyóiratot, könyvet.
Minden bizonnyal ennek a vonzódásnak köszönhető, hogy 1985-ben, amint írta, kedvtelésből fogott hozzá a jelenkori Erdély területén végzett népszámlálások nemzetiségi kimutatásainak vizsgálatához. Csak adatokra és térképre volt szüksége az erdélyi magyarság területi elhelyezkedéséről egy nyugat-európai emberjogi fórum számára. A Magyarságkutató Csoport Erdélyt jól ismerő munkatársaként elvállalta a feladatot. Ernszt családneve mellé akkor, a román politikai rendőrség figyelmét elterelendő, másikat is választott: írásait édesanyja családnevével, Varga E. Árpádként kezdte közölni.
Már munkája elején megállapította, hogy az első világháború utáni román adatok pontatlanok, hiányosak, a magyarság számát a lehető legalacsonyabbra tevők. Kutatásait a XIX. századi ókirálysági kimutatásokra is kiterjesztette és megállapította, hogy bár 1859–60-ban, az akkori két külön fejedelemségben egyidejűleg végzett népszámlálás Moldva területén a lakosok nemzetiségére is kiterjedt, később, az egyesült fejedelemségek statisztikusai ezt nem vették figyelembe. Az 1899. és 1912. évi népszámláláskor csak a felekezeti hovatartozást és az állampolgárságot kérdezték, a nemzetiség vizsgálatát, a román állam „nemzeti egységére” és „egyöntetűségére” hivatkozva, elhárították. Ugyan e megfontolásból szükségtelennek tartották az anyanyelv kimutatását is.
Ebből egyenesen következett, hogy 1919-ben, a párizsi béketárgyalásokon előterjesztett román iratok, amennyire lehetett, hasonló módszerrel készültek. A nagy területgyarapodást követően Románia nem zárkózhatott el a lakosság nemzetiségi megoszlásának számbavétele elől. De a gyarapodás igazolására, a nemzetiségi statisztikát úgymond harci eszközként, mind a területi követelések, mind a békeszerződés utáni helyzet törvényesítésére használta. Ezzel a békeszerződés jogtalanságának elhanyagolhatóvá tétele mellett, az új „nemzetállam” jogtalanságát ellensúlyozó kisebbségvédelmi előírásokat is igyekezett elhárítani.
Az 1919-ben előterjesztett emlékiratban: 1. a székelyt a magyartól, nyelvi szempontból is, különálló népként tüntették föl. 2. a magyar statisztika szerint felekezetnek tekintett zsidókat, a 142 212 magyar anyanyelvű mellett az 51 092 német (jiddis) anyanyelvűt is, levonták a magyarság számából. 3. a rutének és szerbek kivételével, minden görögkeletit és görög katolikust románnak minősítettek, noha jelentős részük, 29 039, illetőleg 110 653 magyar volt. 4. ezzel a módszerrel a Románia által követelt 4 854 297 lakosságú területen a magyarok számát 2 012 090-ről 1 664 986-ra, a németekét 322 383-ról 295 133-ra csökkentették, miközben a más csoportba soroltakét 173 346-ról 365 295-re, a románokét pedig 2 346 478-ról 2 519 215-re növelték.
Ezt az „eljárást” alkalmazták a későbbiekben is. Így 1919-ben, az erdélyi Kormányzótanács népösszeírásakor. Ekkor a magyarság 1 378 189-es lélekszáma papíron legalább 220 000 magyar anyanyelvűt tüntetett el. Ebből 120 000-ret izraelita felekezete miatt zsidó nemzetiségűnek soroltak. További 100 000-ret vagy ennél is több magyar anyanyelvűt görög katolikus, illetőleg görögkeleti vallása miatt főleg románnak minősítettek. Az illetékesek ezzel a módszerrel dolgoztak 1920 decemberében Erdélyben és a kapcsolt területeken, továbbá az 1923. évi népszámlálás helyetti népszámítgatás, az 1927. évi belügyminisztériumi „népszámlálás” során is.
Talán az 1930. évi román népszámlálás adatait tekinthetjük megbízhatóknak. És az 1948. évi első „népi demokratikus” népszámlálás kimutatásait. A továbbiakban a népszámlálást ismét „harci eszközként” használta a hatalom. Az 1992. és a 2002. évi alkalmával is, amikor a nemzetiségi adatokat a számlálóbiztosoknak ceruzával kellett lejegyezniük. Mily „nagyszerű”, tetszőleges adatok véglegesítésére nyújtott ez lehetőséget!
Munkájához egész emberre volt szükség. És ő ekként dolgozott. Megállás nélkül. 1987-ben az 1806-os Lipszky-térkép erdélyi szelvényeihez kötetnyi történeti helynévmutatót készített. 1988-ban és 1989-ben, a falurombolással összefüggően, Észak-Erdély magyar többségű vidékeinek nemzetiségi viszonyaival foglalkozott. Megírta az erdélyi városok elrománosítását. Kidolgozta azt a tudományos módszert, amely életművének alapja, s amelyre hihetetlen mennyiségű adatait építette: a magyar és román népszámlálások anyanyelvi, nemzetiségi és felekezeti adatait a mai közigazgatási beosztásnak megfelelően, településenként, időrendben tette közzé, számította ki a mostani Erdély területén.
Hatalmas művének első, az 1850−1992 közötti erdélyi népszámlálások adatait tartalmazó része, Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Népszámlálási adatok 1850–1992 között, 2001-re, öt nagyszabású kötetben öltött testet. Ezt hatodik kötetként terjedelmes történeti helységnévtár egészít ki. Mindezt a 2002-es népszámlálás adataival kiegészítve, a világhálóra is föltette. Hetedik kötete a Nyárády R. Károly hagyatékából gondosan szerkesztett és megfelelő jegyzetekkel ellátott Erdély népesedéstörténete, 2003-ban látott napvilágot. Alapjában véve, ez is az ő munkája.
A hét, 5000 oldalnyi kötet példátlan, egyedülálló munka eredménye. De mindezzel egyidejűleg több ezer oldalnyi elemző-értelmező tanulmányt is írt. Ezekből jelentős válogatás a Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből, mely 1998-ban jelent meg. Fáradhatatlan munkája elismeréseként a Központi Statisztikai Hivatal 2002 tavaszán a Fényes Elek Emlékéremmel tüntette ki. Ebben, intézeten kívüli kutatóként, addig egyedül ő részesült.
2001 őszén súlyos beteg lett. Megműtötték, de tovább dolgozott, mint azelőtt. Munkahelyére, a Kulturális Innovációs Alapítvány könyvtárába, naponta bejárt. Mi több, újabb, hatalmas munkához látott: a II. József korabeli, 1785. évi összeírások erdélyi népesedési adatainak feldolgozásán kezdett dolgozni. Súlyosbodó betegsége közben, ezt a munkáját is befejezte. Annak ellenére, hogy ez sokkal nagyobb volt, mint az előző. Sajtó alá rendezése azonban munkatársaira vár. Amint több ízben is megjegyezte, ez a munka meg fogja változtatni a XVIII. századi erdélyi népesedési viszonyokról kialakított képet.
Lenyűgöző, örökérvényű művét ránk hagyva, 2011. május elsején hunyt el. Embersége, kitartása, alapossága, tudós mivolta legyen mindannyiunk példaképe. Nyugodjék békében!
ASZTALOS LAJOS Szabadság (Kolozsvár)

Két szobrot avattak a Szent Miklós-hegyi Római Katolikus Plébánián
Június 7-én Gróf Mikes János volt székelyudvarhelyi főesperes-plébános gipsz és bronz szobrairól hullt le a lepel a III. Székelyudvarhelyi Városnapokon.
Szentmisével kezdődött a Szent Miklós-hegyi Plébániatemplomban az a centenáriumi ünnepség, melynek folytatásaként két szobrot avattak, majd áldottak meg.
Gróf Mikes János szombathelyi püspök, egykori székelyudvarhelyi főesperes-plébános szobráról Dr. Hermann Gusztáv Mihály történész méltató szavai után hullt le a lepel. A történész Gróf Mikes székelyudvarhelyi ittlétét vázolta, egészen a városba érkezésétől: 1906 május 15-én fiatal papként Gyergyóalfaluból érkezett Székelyudvarhelyre és 1911-ig töltötte be főesperes-plébánosi teendőit - ekkor nevezték ki Szombathely püspökévé. Az innsbrucki tanulmányokkal rendelkező főesperes lobbijának köszönhető többek közt a katolikus gimnázium mostani épületének megépítése, de szintén az ő érdemei között tartják számon Palló Imre ösztöndíját is.
A plébániatemplom park-kertjében található, a korai éveiben járó Gróf Mikes Jánost ábrázoló szobor Lázár Imre keze munkáját dicséri, ezt Dr. Jakubinyi György Miklós gyulafehérvári római katolikus érsek áldotta meg. Végezetül Szombathelyről, a Tamási Áron Gimnáziumból, Zaboláról, a Polgármesteri Hivatalból és a Szent Miklós Plébániatemplomból érkező küldöttek helyezték el az emlékezés koszorúit a bronz alkotáson, ott ahol a Mikes János - saját bevallása szerint - élete legszebb éveit töltötte.
„A polgármesteri hivatal közbenjárásával az alkotó a munkadíjnak csupán feléért vállalta az elkészítést” - mondta városunk polgármestere, a rendezvény fővédnöke, Bunta Levente. Az elöljáró hozzátette: „örömömre szolgál, hogy egy olyan püspök szobrát avattuk fel, aki jó gazda volt, közéleti személyiség, és egyben a diákokért is tett.” Ugyanis az egykori székelyudvarhelyi főesperes-plébánosnak köszönhető a plébániatemplomhoz, illetve a gimnáziumhoz vezető út elkészülése, az egyházi épület rendbetétele valamint a gimnázium megépítésében is nagy szerepe volt.
A plébánia emeletén található gipsz alkotást a székelyudvarhelyi Szabó János készítette - erről is lekerült a lepel, majd megáldották az idős Gróf Mikes Jánost ábrázoló alkotást.
Bedőházi Attila-Csaba
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Kő hull
Nem tudhatja senki ember, csak az ítélkező és könyörülő Isten, hogy Cs. Gyimesi Éva, amikor önkéntes halálának formája mellett döntött, gondolt-e a legnagyobb 20. századi erdélyi regény, a Kő hull apadó kútba hősnőjére, Szilágyi István Szendy Ilkájára, a balladás önbüntetés legmegrázóbb magyar példájára. Ha a halált önbüntetésnek szánta egyáltalán, egy végzetesen elhibázott, tehát hatásában bűnös, életstratégiává züllő politikum szükségszerű és kényszerű tanulságlevonásának… Vagy csak a betegségek elviselhetetlen sokfélesége mondta ki a végső szót? Beismerés volt tette vagy menekülés, penitencia vagy panacea? Ezt sem tudjuk meg már soha. Démoni a kép: a tajték csapkodta óriáskavicsokra és betonkoloncokra hulló törhetetlen kövek között egy megtört és megtöretett női test. Démoni a látvány – és groteszk. Mert a nyári Szamosban nemcsak havasok küldte gömbölyű sziklák hemperegnek dölyfösen, hanem mindenféle csúf uszadékok is, és az aláhulló testet sem ophéliás virágok övezik, hanem valami ócska hátizsák húzza a mélybe. Mint Szendy Ilka karját a kővel teli kosarak, várja lent az elvermelhetetlen vétek, a kút szájánál koszos malacok visongják a végzetet.
Ki tudja, mióta ismertük egymást, sokszor találkoztunk, de soha közelebbi kapcsolatban nem voltunk, igazából nem volt közünk egymáshoz. Mi tagadás, soha nem érdekelt, mert soha nem tudtam megszeretni. Szenvelgőnek láttam és magabiztosnak egyszerre, mártírnak és kérlelhetetlennek, megértést követelőnek, akinek nincs köze másokhoz, okoskodónak és bizalmatlannak. Hisztériás nőszemélynek. Vagy csak nem ismertem eléggé. Soha már meg nem bocsátom ezt magamnak. Könyvei itt vannak a polcon, s csak pár aláhúzásom mutatja, hogy forgattam-olvasgattam őket valaha.
Utoljára Szombathelyen találkoztunk, pár éve ennek, egy díszes ebédelőasztalnál, a Kolozsvárról idekerült, hetvenéves Láng Gusztávot ünnepeltük, csak miatta jöttem ide, a távolabbról jött vendéggel nagyon nem akartam találkozni. Egy szót ha válthattunk. Ahogy az asztal túlnani végén ült, csak motyogását hallottam, egyszer mintha Gyurcsányt emlegette volna ugyan egy önironikus mondatban magával, mintha úgy néznék őt egyesek, mint Gyurcsány könnyes zsebkendőjét... Vagy rosszul hallottam. Kicsi volt, zavart és magabiztos. Láttam ekkor az utolsó előtti képet is: fut át a kolozsvári főtéren, leszegett fejjel be a Szent Mihály-templomba, a diktatúra utolsó évében, megszállottan Isten felé egy szürke reggelen.
Megszállottja volt az irodalomnak, azt hiszem, mindenekelőtt az erdélyinek. Bár távol legyen tőlem az a gusztustalanság és ripőkség, hogy egy embertársam pusztulását okoskodással tetézzem, nem hallgatom el a véleményem: tragédiájának végső oka az lehetett, hogy megtagadta azt a szellemiséget, amelyet Erdély irodalmának legjava sugároz felénk a múltból és a félmúltból. Ami azt jelenti, hogy a diktatúra megszűnte után rosszul, „témaidegenül” döntött, amikor úgy vélte, minden és mindenki, ami és aki a vegytiszta liberális elvekkel nem egyezik, az ellenség. A nemzeti-nemzetiségi elv ezért sovinizmus, etnicizmus, rasszizmus. És ha így látta, így láttatták vele, szegény balekkel az „elvtársai”, akkor mihez kezdhetett a későbbiekben Kányádival és Sütővel, Dsidával és Lászlóffy Alival, Kós Károllyal és az öngyilkos Szilágyi Domokossal. Aki az irodalom rajongója, az nem mozgósíthatja fogyó energiáinak javát Wass Albert gyalázására. Pedig, pedig… Nem hittem, hogy valaha még Tamás Gáspár Miklóst idézni fogom – óh, a régi Gazsi, ahogy ott kucorog az Utunk legsötétebb odújában –, azt írja most nekrológjában, mintegy odavetve: „Tanúsíthatom, a félig öntudatlan magyar nacionalista kísértéseket nehéz volt elhárítani. Hiszen óhajaink nemzetiségi természetűek voltak…”
Áll szegény teremtés valamelyik Charta-pódiumon a rafinált sakálok között – beszél és sír. Kilencvenes évek eleje. És ez a szuverén szellem mint a verkli: Horthy, keresztény kurzus, az RMDSZ gondolkodni képtelen Lászlója és Gézája, a Tőkés meg a Szőcs… Az idén még a médiatörvény, Orbán…
Szegény Éva. Sóhaj egy hajdani Cseh Tamás-dalból.
Biztos vagyok benne, hogy több szánalommal és szeretettel gondolunk rá, mi – ellenfelei és ellenségei –, mint azok, aki manipulálták, akik gyengeségével visszaéltek, akik maguk közül valónak hazudták. Akik már el is felejtették. Mert már nem használhatják.
Azon tűnődöm, hogy a Kő hull apadó kútba megjelenésekor írt-e valamit Gyimesi Éva Szendy Ilkáról. Biztos vagyok benne, hogy igen. Meg fogom keresni, de félek elolvasni. Hátha megtudom belőle azt, amit tudnom kellett volna Éváról. Akkor. És akkor könnyebb lenne talán most is.
Alexa Károly
Magyar Hírlap

Bod Péter emlékezete Nagyenyeden és Magyarigenben
A Bethlen Gábor Kollégiumban és az ősi magyarigeni szórvány-templomban nemzetközi konferencián emlékeztek meg arról, hogy 300 éve született az erdélyi református tudós-lelkipásztor, Bod Péter (1712–1769). A kétnapos tudományos konferencia méltóképpen idézte fel Bod Péter alakját, munkásságát, akiről Gudor Botond gyulafehérvári református lelkész többnyelvű könyvében ezt írja: „ő volt az a jellemzően erdélyi tudóstípus, aki (…) az erdélyi közművelődés magas mércéjét tűzte ki célul”.
Mindkét helyszínen sikerült a szervezőknek olyan kedvező környezetet és feltételeket teremteniük, ahol a résztvevők otthon érezhették magukat. Az ódon kollégiumi környezetben vagy a magyarigeni templom hűvösében a Gyulafehérvárról, Nagyenyedről, Kolozsvárról, Marosszentkirályról, Budapestről, Debrecenből, Szegedről, Szombathelyről, Egerből és Oxfordból érkezett jeles tudósok, kutatók éppen ott voltak, ahol Bod Péter hajdanában tanult majd később alkotott, és ahol ma is magyarul hangzik a szó.
Két nap, 19 előadás
Bárócz Huba esperes áhítata után Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató a 390 éves Kollégium emlékekben igen gazdag tárházáról beszélt, arról a hatalmas, nagy örökségről, amelyben Bod Péter is méltó helyet kapott. Gudor Botond a Kollégium igen fontos szerepe mellett, kiemelte a Károli Gáspár Református Egyetem hozzájárulását és a Gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány kezdeményező és szervező részvételét a konferencián.
Ezután következtek az előadások, melyekből 19 hangzott el a két nap alatt – többségében fiatal kutatók mutatták be a gazdag hagyaték egy-egy feltárt részletét.
Érdekes, változatos megközelítésű előadások hangzottak el, amelyeket a szervezők tematikusan csoportosítottak, és amelyek során jeles tudós személyiségek vállalták a moderátori szerepet.
Az előadások Az iskola, tudomány és nevelés a barokk korban témával – moderátor Gudor Botond – kezdődtek, amelyben arra is választ kaptunk, hogyan lett Bod Péterből tudós-lelkész. Dr. Bellágh Rózsa (Széchényi Könyvtár – Budapest), aki 30 éve foglalkozik a témával és a 21 éves Bod Péter Társaság tagja, a historia litteraria művelőjéről beszélt, akinek a szellemi öröksége a Magyar Athenas című munkája. Ez utóbbi az első magyar nyelvű írói lexikon. Ugyancsak ő említette meg azt a jellemző epizódot Bod Péter fiatalkorából, amiről később a tudós-lelkipásztor így számolt be: „Elmentem a nagyenyedi kotya-vetyére és ott könyveket vásároltam”. Ebben az előadás-csoportban még hallottunk Nadányi János és Pápai Páriz esetéről (Dr. Nagy Levente, Budapest) és Ajtai Abód Mihályról (Krizbai Jenő, Nagyenyed).
Bod Péter és történetírásainak forrásairól hárman értekeztek Sepsi Enikő (a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsésztudományi Karának dékánja) moderátori irányításával. Az előadók Dáné Hedvig (BBTE, Kolozsvár), Rácz Emese (Egyetemi Könyvtár, Kolozsvár; volt enyedi könyvtáros) és Verók Attila (Eger) voltak, majd Szonda Szabolcs Háromszék nevében hozta üdvözletét, és amiatti örömét fejezte ki, hogy a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Könyvtár cselekvő részese lehetett a megemlékezésnek.
Délután Krecsák Albert enyedi alpolgármester megtisztelőnek értékelte, hogy éppen Nagyenyeden tartották meg a konferencia egy részét. A külföldi peregrinációról, mint az erdélyi értelmiség továbbképzésének lehetőségéről szóló témakörben Csoma Zsigmond moderátori vezetése mellett igen gazdag és sok kutatómunkával felszínre hozott információt hallottunk azokról a diákokról, akik egyházi vagy más támogatással Nyugat-Európában tanultak, hogy aztán a friss szellemiséget itthon is terjesszék. Előadók voltak: Kurucz György (Károli Gáspár Református Egyetem, Budapest), Sepsi Enikő, Hegyi Ádám (Szegedi Tudományegyetem) és Bozzay Réka (Debreceni Tudományegyetem). Sor került még három előadásra a történelem segédtudományainak bölcsője és Bod Péter korának polihisztori érdeklődése tematikában, Bozzay Réka moderátori vezetése mellett. Egyed Emese (BBTE, Kolozsvár) Bod Péter egyik munkáját, az 1766-ban megjelent Hungarus Tymbaules Continuatust elemezte, amelyben Bod Péter a Gyulai család és a magyarság történetét kívánta rögzíteni. Gróf László Oxfordból igen szemléletesen mutatta be Bod Péter térképeit. Viczián István az ásványtanról értekezett.
Érdekes program volt – különösen a vendégeknek – a Bethlen Dokumentációs Könyvtár Bod Péter tárlatának a megnyitója, amit Győrfi Dénes főkönyvtáros tartott. A bemutatón igen szemléletes, gazdag könyvtári anyaggal ismerkedhettek meg a látogatók, majd alternatív programként városnézés következett, valamint az Iskolai Múzeum megtekintése. Este pedig a díszteremben fellépett a 20 éves Collegium Gabrielense együttese, amelynek sikerült oldania az előadások okozta fáradságot.
Megjósolta a Székelyföld megerősödését
Bod Péter Magyarigenben lelkészi-alkotói pályafutásának igen jelentős részét, mintegy 20 évet töltött, az akkor még sokkal nagyobb gyülekezetben.
Az emlékére tartott magyarigeni ünnepet megtisztelte jelenlétével Pap Géza református püspök, aki ezen alkalomból igét hirdetett. Szász Csaba helyi református lelkész a következőképpen üdvözölte a templomot csaknem teljesen megtöltő vendégsereget: „Erdély-hegyalja ma ünnepel”, majd ismertette az újabb betelepülőkkel 20 főre gyarapodott gyülekezetének sikereit. 1996-ban elődje, Gudor Botond csak három hívet talált a nevezetes községben. Ma Szász Csaba – Sárddal és Zalatnával együtt – 73 magyar lélekkel foglakozik.
Üdvözölte a konferenciát Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke, aki Bod Péter üzenetét a mának azzal a 300 éves vízióval érzékeltette, amelyben a tudós-lelkipásztor megjósolta a Székelyföld megerősödését, azt, hogy a hatalom nem fogja tudni majd megtörni. És éppen most indult el az a székelyföldi mozgalom, amely a szórványt segíti megmaradási cselekvéseiben.
A templomba is szépen jutott az előadásokból, amelyeket a moderátorok kisebb időzavar miatt szűkebb keretek közé szorítottak. Előtte a Bethlen-kollégium Fórika Éva vezette leánykórusa lépett fel nagyszerű műsorával, majd Boros Erzsébet búzásbocsárdi népdalénekes egyházi dalokat adott elő. Ezúttal Egyed Emese volt a moderátor aki A bölcsőhelytől a sírig előadáscsoport előadásait igazgatta. Csoma Zsigmond (KRGE) Bod Péter önéletírásáról beszélt, mint történeti-ökológiai forrásról, Feiszt György levéltáros-heraldikus a családi címerekről, Veres László marosszentkirályi lelkész az ünnepelt olthévizi tevékenységéről beszélt, és felolvasta Jan Andrea Bernhard zürichi kutató Pápai Páriz Ferencről a konferenciára küldött értekezését is. Gróf László moderálása mellett Gudor Botond rövidre fogta gazdag és érdekes ismereteit Bod Péter magyarigeni mindennapjairól. Befejezésül Győrfi Dénes Bod Péter újratemetéséről – amelyen 1912-ben részt vett a Bethlen-kollégium küldöttsége is – adta elő a Dokumentációs könyvtár érdekes adatait.
Olyan, csaknem egyórás koncert következett a sepsiszentgyörgyi Codex régizene együttes előadásában, amelyet többszöri vastaps kísért. A konferencia zárásaként Bod Péter sírjánál az összes résztvevő és támogató szervezet koszorút helyezett el.
*
A magyarigeni program során Gudor Botonddal több alkalommal is megpróbáltuk összegezni a kétnapos konferencia legfőbb tanulságait. Egy hagyomány folytatásáról beszélt, amit most egy szórványban működő alapítvány, a Gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány kezdeményezett. Az együttműködés a két helyszín között – tegyük hozzá: a két főszervező között (Szőcs Ildikó, Gudor Botond) – jó és harmonikus volt, ennek eredménye pedig a mintaszerűen megszervezett konferencia lett.
A Károli Gáspár Református Egyetem a közeljövőben könyvben adja ki az előadások anyagát.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Az unió kimondására készülnek az unitáriusok
Kolozsváron a Bel-Magyar utcai unitárius templom június 28-án ad otthont az egyházegyesítő zsinatnak. Az ünnepi eseményen hosszú évtizedek álma válik valóra, s az unió kimondásával az Erdélyi Unitárius Egyház újraegyesül a Magyarországi Unitárius Egyházzal. A 16. században alakult egyház négy és fél évszázados viszontagságos története új szakaszához érkezett. Az unitárius egyház, miként a többi protestáns felekezet, a reformáció eredménye, és az egyetlen olyan antitrinitárius irányzat, amely Közép-Kelet-Európában, pontosabban Erdélyben és Lengyelországban intézménnyé tudott szerveződni. A lengyel közösségek a 17. században a katolikus reformáció következményeként megsemmisültek, míg a Kárpát-medencében a magyar unitárius közösségek napjainkig fennmaradtak. (Az erdélyi és lengyelországi fejleményektől függetlenül a 18. század végén Nagy-Britanniában, a 19. század első évtizedeiben pedig Észak-Amerikában alakultak unitárius egyházközségek. A magyarok tengeren túli hittestvéreikkel 1821 után vették fel a kapcsolatot.)
A hagyomány a kolozsvári születésű Dávid Ferencet tartja az unitárius egyház alapítójának. Dávid Ferenc és munkatársai az 1568. évi tordai országgyűlést követően fejedelmi támogatással szervezték első unitárius közösségeiket. A János Zsigmond és az ország rendjei által is pártfogolt mozgalom nem csak Erdély magyarok lakta falvaiban és városaiban talált követőkre, hanem a Partiumban és Baranya megyében is (pl. Nagyvárad, Belényes, Simánd, Temesvár, Pécs stb.). Ezek az előretolt unitárius helyőrségek a 17. század végéig fennmaradtak. Dávid Ferenc püspöksége alatt 12 egyházkör (egyházmegye) működött, élükön egy-egy esperessel. János Zsigmond fejedelem halálát (1571) követően Dávid Ferencet az országgyűlés vallásújítás vádjával elítélte és Déva várába záratta, ahol 1579. november 7-én meghalt. Az unitárius szuperintendens mártíriuma után a felekezet meghasonlott. A Dávid Ferenc hitét követők kisebbségben maradt radikálisabb csoportja a Simándon működő Karádi Pált választotta püspöknek, a mérsékeltebbek pedig a Kolozsvárt székelő és a fejedelem támogatását is élvező Hunyadi Demetert. A hitelvi kérdésekben egyet nem értő közösség vezetői ádáz dogmatikai harcokat vívtak egymással. A szellemi csatározások során Blandrata György és Hunyadi Demeter eltávolították állásaikból a velük egyet nem értő papokat és elkezdték az unitárius egyház szervezeti és dogmatikai egységének megteremtését. Karádi Pál és Hunyadi Demeter halála után az ún. alföldi püspökséghez tartozó közösségek visszatértek a kolozsvári szuperintendens fennhatósága alá. Enyedi György püspök bölcsességének és türelmének köszönhetően nem szakadt frakciókra az unitárius közösség. Báthori Zsigmond uralkodása alatt az ellenzékinek számító unitárius elitet likvidálták (a kivégzéseknek nem vallási, hanem politikai okai voltak), és ezzel olyan csapást mértek az unitárius egyházra, amelyet a következő évszázadokban sem tudott kiheverni.
A református fejedelmek természetesen saját felekezetüknek kedveztek. A vegyes lakosságú városokban egyre befolyásosabbak lettek a reformátusok, így a Rákócziak alatt, az addig unitárius többségű Kolozsvár felekezeti összetétele is megváltozott. Az önálló erdélyi fejedelemség megszűnése a katolikus restaurációnak kedvezett. A 18. században az Erdélyen kívüli unitárius központokat teljesen felszámolták, ekkor szűntek meg pl. a Baranya megyei unitárius közösségek. A türelmi rendeletet követően (1781) szabadabb idők következtek. A felekezet összegyűjthette megmaradt erőit, hatalmas külső és belső építkezésbe kezdett. Új templomok és iskolák épültek, újra kiadhatták kátéikat és énekeskönyveiket, lassan felkészültek a reformkorra. Az 1848−49-es forradalom és szabadságharc, majd az ezt követő politikai elnyomás során az unitáriusok is túlélésre rendezkedtek be. A kiegyezés már Kriza Jánost találta a püspöki székben, és a tapasztalt egyházvezető mindent megtett azért, hogy az általa vezetett felekezet kikerüljön az elszigeteltségből. Nemcsak az angol és az amerikai unitárius közösségekkel vette fel a kapcsolatot, hanem arra is volt gondja, hogy az egyre sűrűbben Pestre rajzó unitáriusok egyházi életét megszervezze. A különféle minisztériumokban elhelyezkedő unitárius értelmiségiek Magyarország fővárosában kis szórványt alkottak, pap és templom nélkül. Az első nyilvános unitárius istentiszteletet Pesten 1869. június 13-án Ferencz József, a későbbi püspök tartotta. Két héttel később a Kolozsváron tartott főtanácsi ülésen határozatba foglalták: mivel Erdély egyesült Magyarországgal, az addig használt hivatalos Erdélyi Unitárius Egyház vagy Vallásközönség helyett a Magyar Unitárius Vallásközönség nevet használják. A magyar unitárius vallásközönség az angol és az amerikai hittestvérek segítségével 1881-ben Budapesten egyházközséget szervezett. 1889-ben a kolozsvári rendkívüli főtanácsi ülésen kimondták, hogy az unitárius egyház neve Magyarországi Unitárius Egyház.
1890-re Budapesten a Koháry utcában (ma Nagy Ignác) felépült az új templom, 1902-ben pedig megszervezték a Duna−Tisza menti egyházkört, amely a Királyhágón túli egyházközségeket tömörítette. A Magyarországi Unitárius Egyházat az első világháború végéig kilenc egyházkör alkotta, 1914-ben a Monarchia 81 401 alattvalója vallotta magát unitáriusnak. A trianoni békeszerződés Erdélyt Romániához csatolta, és ezzel új fejezet kezdődött az egyház történetében, hiszen az addig egységes Magyarországi Unitárius Egyház területileg két részre szakadt. A Románia új határai között maradt nagyobbik egyházrész az 1889 előtti állapotokhoz igazodva újból Magyar Unitárius Egyházként határozta meg önmagát. A püspöki székhely továbbra is Kolozsvár maradt, itt működött az egyik gimnázium és a Teológiai Akadémia. A Duna−Tisza menti egyházkör Józan Miklós budapesti esperes-lelkész vezetésével ideiglenesen létrehozta a Magyarországi Igazgató Tanácsot, és az esperest vikáriusi joggal ruházta fel. A világháborút követő impériumváltás következtében megnőtt a Magyarországra repatriált unitáriusok száma. Az 1920-ban tartott népszámlálás csak Budapesten 2828 unitáriust regisztrált. A megváltozott életkörülmények új feladatok elé állították az egyházvezetést. Az országhatárokon belül széleskörű belmissziói munka kezdődött. Újjászervezték az egyháztársadalmi egyleteket, gondoskodtak a hitoktatásról és a karitatív tevékenységeket is folytatták, ahogy lehetett… A budapesti lelkészi állást is átszervezték és Józan Miklós esperes mellett hamarosan fiatal erők gondoskodtak a misszióról. 1923-ban az amerikai és az angol unitáriusok anyagi támogatásával Budapest déli részében egy bérházat vásároltak. Ez lett az ún. Unitárius Missziói Ház, amelyben bentlakás és gyülekezeti terem működött. A Duna−Tisza menti egyházkörben a világháború előtt szervezett eklézsiák mellett (Hódmezővásárhely, Füzesgyarmat, Polgárdi stb.) újabb egyházközségek és szórványgyülekezetek alakultak (Debrecen, Kocsord, Pestszentlőrinc, Orosháza, Dévaványa, Mezőtúr, Szombathely, Miskloc stb.).
A háború alatt megszakadt külföldi kapcsolatok megújításáért és az erdélyi magyarság sérelmeinek orvoslásáért több angol−amerikai delegáció látogatott Romániába. Bukarestben az illetékes minisztériumokkal folytatott tárgyalás nem sok eredményt hozott, de 1924-től minden erdélyi unitárius egyházközséget egy-egy amerikai egyházközség fogadott testvéréül.
1940-ben a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz és ezzel ismét új helyzet állt elő. Hatvanöt egyházközség, harminchárom elemi-, két közép- és egy gazdasági iskola, illetve a Teológiai Akadémia visszakerült Magyarországhoz, de Dél-Erdélyben maradt 53 eklézsia és tíz elemi iskola. A Magyarországi Unitárius Egyház ezúttal Dél-Erdélyben foganatosított rendkívüli intézkedéseket. Tordán az esperes és a főgondnok vezetésével ideiglenesen megszervezték a rendkívüli Egyházi Képviselő Tanácsot. A világháborút lezáró békeszerződések Észak-Erdélyt Romániának ítélték és így visszaálltak az 1940 előtti állapotok. 1949-ben a „Román Népköztársaság-i Unitárius Egyház” új alaptörvényében, érthető politikai okokból, már meg sem említhették a Duna−Tisza menti egyházkört. A magyarországi unitáriusok területileg elszakíttattak az erdélyiektől, de szervezeti szempontból mégiscsak Kolozsvárhoz tartoztak. Az egyházkört esperesi, illetve püspöki helynöki minőségben Budapestről irányították, az elszakadást egyik fél sem mondta ki. Magyarországon az Állami Egyházügyi Hivatallal folytatott tárgyalások következtében 1968-ban megkezdődött a Duna−Tisza menti egyházkör felszámolása és önálló egyházzá szervezése, 1971-ben pedig Magyarországi Unitárius Egyház néven teljesen különálló egyházszervezetet hoztak létre és püspököt választottak. Az új Szervezeti Törvény nem csak azt mondta ki, hogy a magyarországi egyházrész önálló, hanem azt is, hogy a lelkészutánpótlást a Budapesti Unitárius Teológiai Intézet biztosítja. (A magyarországi unitárius lelkészek két kivétellel a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet unitárius karának végzettjei.) 1971-ben tehát megalakult a Magyarországi Unitárius Egyház, így az a paradox helyzet állt elő, hogy a Kárpát-medencében két, szervezetileg is különálló magyar unitárius egyház működött: a romániai mintegy 70 ezer egyháztagot és a magyarországi kb. 10 ezer lelket számlálva. A két egyház egyesítésének gondolata 1989 után sokakban felmerült, de csak az utóbbi évek fejleményei vezettek el az egyházegyesítés megvalósulásához. 2010. november 4-én született meg azon egyezmény, amely előkészítette az egyházrészek újraegyesülését. A zsinat feladata tehát azon túlmenően, hogy kimondja az egyházegyesítést az, hogy elfogadja a közös alaptörvényt, majd ezt követően a Főtanács ún. Szervezeti és Működési Szabályzatot alkot.
A Magyar Unitárius Egyház feladata az elkövetkező években is − a minden határon átívelő − Isten- és emberszolgálat, az evangélium hirdetése, a vallásoktatás, közösségeink szolgálata és keresztény unitárius hitben való megerősítése. A teljes körű egyházszervezeti egység helyreállításával reményeink szerint nem csak lélekszám-növekedést könyvelhetünk el, hanem lelkesedésünk és közös tenni akarásunk is megkétszereződik. Az új alaptörvény, a szervezeti és működési szabályzat keretül szolgál, azt tartalommal csak gyülekezeteink tudják megtölteni, éppen ezért szükségünk van Jézus tanításának szellemében a gyökeres belső megújulásra. Meg kell változnunk, és hinnünk kell az evangéliumban. Nagyon fontos, hogy a valláserkölcsi nevelést az eddigieknél jobban és hatékonyabban végezzük, sokkal erőteljesebb belmissziói munkát kell folytatnunk. Fontos teendőnk a szórványok gondozása és új egyházközségek alapítása. Támogatnunk kell a kis létszámú egyházközségeket. Jobban kell hogy gondozzuk műemlékeinket, könyvtárainkat, levéltárainkat. Létesítenünk kell végre egy egyházi múzeumot kallódó értékeink, műemlékeink megőrzéséért.
Törekvéseinkben „legyen velünk Istenünk az Úr, ahogyan őseinkkel volt. Ne hagyjon el bennünket, és ne vessen el magától! Hajlítsa magához szívünket, hogy mindig az ő útjain járjunk, és megtartsuk parancsolatit, rendelkezéseit és végzésit, amelyeket őseinknek parancsolt.” 1Kir 8,57−58.
Kovács Sándor teológiai tanár. Szabadság (Kolozsvár)

Isten fogta a kezemet
Beszélgetés Józsa Judit kerámiaszobrásszal, a Magyar Kultúra Lovagjával
– Kedves művésznő, köszönöm, hogy elfogadta a levélinterjú lehetőségét, s máris arra kérem, meséljen korondi gyermekéveiről.
– Szívesen, hiszen számomra megtiszteltetés és öröm, akár ilyen formában is, hogy a szülőföldem nem feledkezik meg rólam. A családi tűzhely melegét ma is féltve őrzöm, és az a hamuban sült pogácsa, amellyel édesszüleim, Józsa János korondi fazekasmester és Julianna, az édesanyám tarisznyált fel, soha el nem fogyó erőt, kitartást és szeretetet adó táplálék életem végéig!
Hálát adok a Jóistennek, hogy olyan családba születtem, ahol a keresztény értékrend mellett a népművészeti hagyományok tiszteletét, a különféle művészeti ágak megismerését és különösen a magyar történelemben való jártasságot fontosnak tartották. Tudatosan neveltek és irányítottak így a szüleim, hiszen azt szerették volna, hogy ezekkel az erős székely gyökerekkel olyan biztonsággal tudjak megkapaszkodni az életben – bárhová vet is a sors –, akárcsak a Hargita tetején a sziklák oldalából sudáran felemelkedő örökzöld fenyő.
– Kíváncsiságból, játékból vagy ösztönösen fogott agyaggyúráshoz, formázáshoz gyermekfejjel?
– Korondon a fazekasmesterség apáról fiúra száll, így történt ez a mi családunkban is: a kisebbik bátyám, ifj. Józsa János viszi tovább a családi hagyományt. Édesapánk joggal lehet büszke rá – olyan fazekasmesterré lett, hogy ember-nagyságú padlóvázát is meg tud korongozni. A leánygyermekeknek is megvan a feladatuk, általában az asszonyok – nagymamák, édesanyák, leányok, lányunokák – díszítik a kerámiatárgyak felületét, és az is természetes, hogy részt vesznek minden járulékos munkában. Ennek megfelelően természetes és magától értetődő volt már kisgyermekkoromban, hogy számomra az agyag, a "pala" – ahogy Korondon mondják – ösztönösségből fakadó játékként kéznél lévő eszköznek bizonyult.
– Mi volt első "alkotása", amit ma is ott hordoz a szíve csücskében?
– Minden alkotásomra emlékszem, mindegyik ott van a szívemben, és ma már pontosan számon is tartom, hogy melyik hová, kihez kerül, mert szeretem őket.
A korai alkotások közül szívem csücskében mégis a nagy bajuszú öreg székelyek mellett a keresztfára boruló székely asszonyt őrizgetem, Szeretet a címe.
– Első "tanítója", nem kétséges, édesapja, a nagy hírű Józsa János fazekasmester, de ki "fogta a kezét" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban?
– Első és egyetlen mesterem az édesapám. Mesterségbeli és technikai tudását, kutatási, fejlődési vágyát át tudta adni, és igaz, hogy tőle örököltem a tehetséget, viszont édesanyámtól örököltem mellé egy nagyon fontos dolgot: a szorgalmat. Az az igazság, hogy a világ legnagyobb tehetsége is elvész szorgalom és kitartás nélkül. Volt egy kis kitérő a pályámon, az embereken való segítőkészség és szándék arra késztetett, hogy Székelyudvarhelyen végezzem el az egészségügyi szakközépiskolát, s majd tovább tanulván olyan orvos lehessek, aki valóban segíteni is tud az embereken. Ennek az elhatározásnak az egyik régóta ápolt betegünk halála vetett véget, miután ráébredtem arra, hogy lelkileg nem tudom elviselni és feldolgozni e tényt, következésképpen nem lesz jó orvos belőlem. Ma már tudom, hogy nem véletlenül történt mindez! A Jóisten a legnagyobb rendező: még időben visszatérített a számomra kijelölt útra, amelyről igyekszem azóta is nem letérni… S hogy ki "fogta a kezemet" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban? Hiszek az isteni elrendeltetésben, és tudom, hogy Ő fogta a kezemet. Megéreztem, hogy azt, amit a kerámiaszobrászatban elképzeltem magamban, az anyaországban tudtam kibontakoztatni, és valóban magasabb szintre fejleszteni úgy, hogy ne hozzak szégyent a családomra, a szülőfalumra, Korondra, se a szülőföldemre, Erdélyre és vele együtt a székely népre.
– Miért Budapestet választotta az egyetem elvégzésére, hiszen Kolozsváron és Bukarestben is magas szintű képzőművészeti oktatás van?
– 1994-től kétlaki lettem, azóta élek az anyaországban, Budapesten. A sikeres kiállításaim mellett, úgy éreztem, hogy nem a technikai tudásomat vagy stílusérzékemet kell tovább fejlesztenem, hanem egy belső kényszer és fejlődési vágy kielégítésére a művészeti ismereteimet. A sors rendelte úgy, hogy nem Kolozsváron vagy Bukarestben tanultam, hanem neveltetésemből adódóan esett a választásom a katolikus egyetemre, a budapesti műteremlakásomhoz közeli, Piliscsabán működő Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának művészettörténeti szakára, amelyet 2002-ben dicsérettel végeztem el.
Az egyetemi évek egyáltalán nem voltak könnyűek – nappali tagozatra jártam, naponta oda-vissza 3 órát ingázva Budapest és Piliscsaba közt –, az éjszakák különféle nyelven – francia, angol, német, olasz – íródott művészettörténeti szakkönyvekből készített recenziók írásával, kiselőadásokra, vizsgákra való készüléssel teltek, a hétvégék maradtak csak a mintázásra. Rengeteget kutattam az Országos Széchényi Könyvtárban, különféle levéltárakban, a Szépművészeti Múzeumban és a könyvtárában, a Magyar Nemzeti Galériában, a Magyar Nemzeti Múzeumban, az Iparművészeti Múzeumban és még sorolhatnám… A sok erőfeszítés és tanulás egyáltalán nem volt hiábavaló. A művészettörténet szak csodálatosan átfogó tudást jelent – az antikvitástól napjainkig.
– A szakmai képzésen túl mit kapott még a Pázmány Péter Katolikus Egyetemtől?
– A katolikus egyetem követelményeinek köszönhetően mélyebb ismeretekre tettem szert az ó- és újszövetségben, a vallásfilozófiában, a görög és arab filozófiában, kozmológiában, antropológiában, az egyházatyák irodalmában, a keresztény egyház társadalmi tanításaiban, tanultam didaktikát, érveléstechnikát, etikát és szociológiát is.
Művész létemre tudóssá képeztem magam: művészettörténész lettem. Művészettörténeti ismereteim és tanulmányaim segítenek a történelmi alkotásaim hiteles megfogalmazásában, nem véletlenül érezhető szobraimon a tanult ikonográfia hatása. Továbbá a különféle történelmi személyek megismerése érdekében megtanultam, hogy mit hol lehet és érdemes kutatni. A magyar társadalomban egyfajta közművelésként a megmintázott személyről vagy témáról a kutatási anyagomat mindenki számára közérthetően megfogalmazva közzéteszem a tárlataimon és az eddig kiadott nyolc könyvemben is, hogy elérhető legyen, megismerhesse és megszerethesse azt minden magyar, határon innen és túl.
– A legnagyobb sikert a Magyar Nagyasszonyok című sorozatával érte el, erre figyelt fel a világ. Honnan jött az ötlet?
– Hosszú ideig érleltem a Magyar Nagyasszonyok megfogalmazásának gondolatát, olyan asszonyokét, akik a magyar történelem alakításában jelentős szerepet játszottak, és akiknek a legtöbbet köszönhet a nemzet. Gyermekkori elképzelésem megvalósulásai e kisplasztikák, ebben később csak megerősítettek a magyar művészettörténetben szerzett ismereteim. Bármilyen hihetetlen, de még egyetlen magyar művész sem dolgozta fel és mutatta be őket tematikus csoportban. Valóban felfigyelt a világ, több mint tízezer ember volt kíváncsi e tárlatomra. Tizenhárom évnyi kutatómunka és anyaggyűjtés után, ma már történelmünk kiemelkedő személyiségű asszonyai közül – három kiállítási anyagban, Emesétől Tóth Ilonáig – eddig összesen 59 csodálatos teremtést mutattam be a nagyközönségnek.
A szobrokat ihlető személyek válogatása természetesen szubjektív. Úgy gondolom, hogy nemzeti történelmünkben, társadalmunk fejlődésében kimagasló szerepet betöltő asszonyok ők, akik eltérő gazdasági, társadalmi, politikai körülmények között, más szellemi közegben és más kulturális környezetben éltek. Kimagasló intelligenciájú, csodálatra méltóan erényes, kitartó, elszánt és példás életvitelű nők, akik nem csupán származásuknál fogva érdemelték ki megbecsülésünket, hanem azáltal, amit és ahogy cselekedtek. E téren is gazdagabbak vagyunk, mint hinnénk, hiszen a teljességre törekedve elmondható, hogy még számos olyan példás nagyasszonyunk van, akiket érdemes a feledés homályából kiemelni. A jövőben szeretném mindannyiukat a Magyar Nagyasszonyok Panteonjában megörökíteni. A Patrona Hungariae, azaz a Magyarok Nagyasszonya, a Boldogságos Szűz – Mária alakja mindhárom kiállítási anyag középpontjában áll, ő a magyar nagyasszonyok királynője.
– Milyen sorozata van még?
– Műveim közül a földfestékes pasztellszínűek a magyar és székely népi életképeket, kihalófélben lévő népi mesterségeket, az archaikusan patinázottak a magyar honfoglalás alakjait, a vezérektől a korabeli mesterségeken át a táltosokig – 1996: Honfoglalás, az Árpád-házi szentek alakjait – 1997: Táltosok és szentek. Árpád népe és házának szentjei – és a magyar irodalom kiemelkedő személyiségeinek múzsáit – 2006: Múzsák kertje – mutatják be.
Egy különleges kiállítási anyagom témája a tenger – 2007: TerrAqua világa – különösen a már halott élőlények meszes vázai, amelyek újra életre kelnek az úgynevezett naturáliaszobrokban. Velük nemcsak egy sajátos magán mitológiát álmodtam agyagba, hanem – a művészettörténészek szerint a világon egyedülállóan – az egyik legrégebbi művészeti ágnak számító kerámiaművészetben sikerült új műfajt teremtenem.
Művészettörténészi ismereteimre alapozva kifejezett célom, hogy olyan témákat dolgozzak fel évente megújuló tárlataimban, amelyekre addig nem vagy csak elvétve került sor a magyar képzőművészetben, különös tekintettel a szobrászat műfajára.
Így állítottam ki 2008-ban a Magyar mesevilág című kiállítás szobrait. Itt a magyar népmesék hőseinek és meseelemeinek az értelmezésével, magyarázataival lebbentettem fel a feledés fátylát a magyar nép ősi világképéről.
A kortárs képzőművészet által ritkán érintett témát dolgoztam fel a Magyar táncok című tárlat alakjainak rendkívül lendületes szobraiban 2009-ben. Térben és időben nagy és változatos kirándulásra hívtam a tárlatlátogatókat, amelynek során a magyarság táncait a Táltostánctól a csángók Árgyeleánka táncán át a kalotaszegi Szerelmes csárdásig tánctörténeti magyarázatokkal láttam el.
– Munkáinak mi az üzenete?
– Nemcsak szívemben él, hanem alkotásaimban is megjelenik szülőföldem, Erdély, de megmintáztam a megszemélyesített Magyarországot is. Nemcsak esztétikai élményt szeretnék nyújtani a szellemi-lelki értékekre fogékony látogatónak, hanem egyúttal történelmet, művelődéstörténetet, asszociációs látást is. Szeretném, ha alkotásaim mondandóját az örömről, bánatról, szépségről, szeretetről, emberségről, magyarságról megértenék és szívükbe zárnák!
– Eddig melyik alkotása jelentette a legnagyobb kihívást, s min dolgozik jelenleg?
– 2011 a család éve volt. Társadalmunk alapja és a magyar örökség örököse a Magyar család, amelyet egyedülálló, különleges kompozícióba álmodtam meg. Talán ez a kompozíció jelentette eddig a legnagyobb kihívást, nem csak a mérete miatt – csaknem életnagyságú –, hanem azért is, mert a kompozíció alapjául szolgáló gyökeres keményfát már sok-sok éve kerestem. E nagyméretű kompozíciót a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia templomának adományoztam, ahol a keresztelőkápolnában fogadja az Úr színe elé hozott gyermekeket, családokat. Jelenleg éppen e templom számára mintázom Szent László királyunk szobrát, amelyet Árpád-házi Szent Erzsébet szobromhoz hasonlóan, a két reneszánsz pasztofóriummal szemben fognak majd elhelyezni az oldalhajók boltívében.
– Hol voltak kiállításai Magyarországon?
– Számos hazai és határon túli kezdeményezéshez nyújtok önzetlen támogatást. Célom az, hogy akár a legszegényebb településeken is bemutatásra kerülhessenek az alkotások; hogy azok, akik egyébként nem tehetnék, de igényük van rá, láthassák és megismerhessék történelmünk kiemelkedő alakjait, vagy csak élvezzék a művészi alkotás gyümölcsét. Ez az a cél, amiért nem válok meg, nem adom el az adott feldolgozott téma kiállítási anyagait. Az évente megújuló kiállításaimat mindig Budapesten mutatom be, de több tucat kiállításom volt kisebb és nagyobb városokban, például: Sárospatakon, Székesfehérváron, Egerben, Esztergomban, Verőcén, Veszprémben, Szombathelyen, Pécsett…
– …és Európában meg a nagyvilágban?
– 2011-ben a Magyar Nagyasszonyok című tárlat válogatott anyagából az Európai Parlament épületében rendeztek szép csoportos kiállítást Brüsszelben. Egyéni kiállításom volt Hollandiában, Kanadában, az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztráliában is.
– Ha sikerülne, hová szeretne még eljutni alkotásaival?
– Nagyon szeretném, hogy a sok kiállítási anyagom közül legalább a Magyar Nagyasszonyok eljusson minden olyan, az anyaországtól elszakított magyar területre, a fontosabb településekre, ahol még élnek testvéreink…
Szomorúan mondhatom, hogy igaz az a mondás, hogy a saját hazádban nem lehetsz próféta, nem mintha az szeretnék lenni, de azért mégiscsak szomorú, hogy a szülőföldemre nem hívják meg a kiállításaimat. Eddig egy kivétel akadt: Székelyudvarhely, ahol szerették volna valamely tárlatot megrendezni, de végül a mindkét fél számára megfelelő időpontot nem tudtuk összeegyeztetni. Szülőfalum, Korond szervezésében egy gyűjteményes tárlaton részt vettek a munkáim.
– Milyen kapcsolatot ápol Koronddal és az erdélyi képzőművészeti világgal?
– Korond a szülőfalum, ha hazamegyek, ott elsősorban szüleim gyermeke vagyok, s nem az ismert művész. Kiveszem a részem a család és a ház körüli, vagy a mesterségbeli munkából, bármi legyen is az, és élvezem minden pillanatát, mert boldog vagyok, hogy együtt vagyunk. Édesanyám szoknyája mellől ilyenkor nem szívesen mozdulok, csak a hegyekben tett kirándulások kedvéért csábulok el néha. Az erdélyi képzőművészeti világot figyelemmel kísérem, mert szeretem emberként és művészként, és érdekel mint művészettörténészt. Budapesten csak a médián és az interneten keresztül lehet értesülni bármiről is, ám ha itt rendeznek erdélyi vonatkozású képzőművészeti rendezvényt, akkor azt nem hagyom ki. Különösen szeretem a Vármegye Galériában rendezett erdélyi művészek tárlatait. Több erdélyi művészt is nagyra becsülök, a teljesség igénye nélkül sorolom fel néhányukat: Páll Lajos festőművészt, költőt Korondon, Bocskay Vince szobrászművészt Szovátán, Kusztos Endre grafikust, festőművészt Szovátán, Jakobovits Márta keramikusművészt Nagyváradon, Vinczeffy László festőművészt Sepsiszentgyörgyön, és akit nagyon szeretek – Hunyadi László szobrászművészt Marosvásárhelyen. Gyermekkori emlékek kötnek Benczédi Sándor kolozsvári szobrászművészhez és kamaszkori szeretetteljes emlékek törnek fel, ha a székelyudvarhelyi festőművészre, Maszelka Jánosra gondolok, de sajnos már mindketten az égben kergetik a múzsákat.
– Amikor nem szobrászkodik, mivel tölti szabadidejét?
– Az egészség mellett a szabad idő a legdrágább kincs, és ebből van a legkevesebb. Nincs benne semmi különös, ugyanúgy töltöm a szabadidőmet, mint bárki más, csak talán nagyon megbecsülöm minden percét, mert bármennyire is igaz az, hogy leginkább a műteremben szeretek foglalatoskodni, mégiscsak szükség van arra, hogy néha-néha kimozdulva onnan új impulzusok érhessenek. A szabad időm egy részét óhatatlanul a kedvencként tartott, hiúznak kinéző és olyan méretű Hancúr cica veszi igénybe, aki imádja a virágokat, utálja a fésülgetést és kutyamód őrzi a szobraimat.
– Adja az Isten, hogy mentől többet kelljen őriznie!
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Mikes János, a modern püspök
Ma délután két órakor Mikes János-szobrot avatnak Zabolán a katolikus templom kertjében. A mellszobor hű mása a székelyudvarhelyi Szent Miklós-plébánia udvarán tavaly június hetedikén állított emlékműnek.
A tavalyi szoborállítással százéves évfordulójára emlékeztek annak, hogy gróf Mikes János székelyudvarhelyi főesperes-plébános hatévi szolgálat után (1906–1911) eltávozott szeretett városából, hogy elfoglalja a szombathelyi egyházmegye püspöki székét. 2012. január elsején volt egy évszázada, hogy gróf Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök a Szent István-bazilikában püspökké szentelte. A mai szoborállítást emlékkonferencia előzi meg, melyen jeles előadók értekeznek Mikes János életútjáról, Magyarország 1920–1921-es helyzetéről, valamint a püspök bátyja, gróf Mikes Ármin pályafutásáról. Gróf Mikes János (1876–1945) szombathelyi római katolikus püspök, címzetes érsek volt, a székelyudvarhelyi római katolikus főgimnázium építtetője, bőkezű kultúrmecénás. 1911 és 1935 között vezette és gazdagította szellemi és anyagi értelemben a Szombathelyi Egyházmegyét. Ő volt az aki többek között a püspöki palotába és a székesegyházba is bevezettette a villanyvilágítást, és a püspöki rezidenciába míves bútorokat, értékes festményeket vásárolt. Mikes Jánost modern püspökként méltatja 1966-ban írt könyvében Székely János. A könyv ajánlásában dr. Veres András megyés püspök sorra veszi nagy elődje érdemeit. Egyházkormányzásának kezdetén megismerkedett a civil szervezetekkel, kapcsolatot keresett minden rendű és rangú emberrel. 1913-ban napilappá fejlesztette az akkori egyházmegyei lapot, létrehozta a Martineum Részvénytársaságot. 1912-ben ő alapította meg az ország első egyházmegyei takarékpénztárát. Az első világháború alatt répceszentgyörgyi kastélyát felajánlotta katonai kórháznak, a háború után személyesen irányította Szombathely új plébániáinak (Szent Márton, Szent Kvirin, Szent Erzsébet) létrehozását. Anyagilag támogatta az Afrika-kutató Almásy László világhírű felfedező útjait – legtöbben Az angol beteg című film kapcsán ismerik. A művészet nagy rajongója volt. Püspöki működésének első esztendejében hazahozatta Franciaországból a Szent Márton-ereklyét. Legitimistaként támogatta IV. Károly király visszatérését. A mai konferencián az úgynevezett királypuccsról is szó esik. Így nevezte a korabeli sajtó és némely történetírók azokat az 1921 márciusa és októbere között lezajlott Habsburg-restaurációs kísérleteket, amelyek során IV. Károly utolsó magyar király két alkalommal is visszatért, hogy a magyar legitimisták támogatásával visszaszerezze magyarországi uralkodói hatalmát.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csak az idén zárult Mindszenty perújrafelvétele
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Történelem és személyiségek modulja keretében Balogh Margit kandidátus, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa tartott előadást Mindszenty Józsefről az Ady Endre Líceumban.
A díszteremben megjelenteket szokás szerint Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. A meghívott Balogh Margit kandidátus előadása kezdetén arra hívta fel a figyelmet: Mindszenty József is megosztó személyiség a magyarság körében, a végletek közt hullámzik az értékelése. Világhírét tulajdonképpen annak köszönheti, hogy 1948. december 26-án a magyar államrendőrség letartóztatta. 1949. február 8-án első fokon életfogytig tartó fegyházra ítélték, melyet félévvel később a másodfokú ítélet is megerősített. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején három és fél napig volt szabad, majd menedéket kért és kapott az Egyesült Államok diplomáciai testületének épületében, ahol tizenöt évig, vagyis 1971-ig volt. A professzor asszony hangsúlyozta: Magyarország utolsó hercegprímásának életét és tevékenységét kritikus szemszögből, a különböző források szembeállításával próbálja bemutatni, az objektív valóság ismertetésére törekedve, mert meglátásában a történészek nem ügyészek, hogy ítélkezzenek.
Zalaegerszegi plébános
A későbbi bíboros 1892-ban született Pehm József néven egy Vas megyei kis faluban, Mindszenten. Szülei átlagos földbirtokosok voltak, akik a helyi plébános javaslatára elhatározták, hogy első fiúgyermeküket taníttatják és nem a földművelő szerepet szánják neki. Mindszentynek tehát tulajdonképpen tíz éves korában dőlt el a jövője, amikor egy nagyvárosba, Szombathelyre került iskolába. Bár származása miatt kisebbségi érzéssel küszködött, konok volt és szorgalmas. 1911-1915 között járt a papi szemináriumba, ahol már megmutatkozott a szépirodalom és a történelem iránti érdeklődése. Felszentelése után, 1916-ban jelent meg először Az édesanya című könyve, melyben a nők társadalmi szerepéről is értekezik. (Meglátásában az asszonyok helye a családi tűzhely mellett van, és gyermekeket kell szüljenek). Két évig egy faluban volt káplán, majd hittantanár lett Zalaegerszegen, az állami főgimnáziumban. Először 1919. februárjában tartóztatták le izgatás vádjával, ugyanis az őszi rózsás forradalom idején röpiratokat terjesztett és a királyság intézménye mellett agitált.
A házi őrizetét szülőfalujában töltötte, majd októberben ismét Zalaegerszegre került, plébánosnak. Az ezt követő negyedszázad meghatározónak bizonyult úgy a saját élete, mint a város történelme szempontjából. Összetett személyiségét alátámasztja, hogy megkerülhetetlen volt a helyi közéletben. Egyházi tevékenysége mellett újságot adott ki, ő volt a dunántúli Hűség Mozgalom vezetője, számos egyesületnek volt a valós vagy a tiszteletbeli elnöke, kulturális rendezvényeket szervezett és szakmai, vagyis egyháztörténeti munkába is belefogott. A prédikációiban nem használt hatásvadász elemeket, sőt, inkább lassan beszélt, és szigorúan ragaszkodott a formákhoz, a kánonjogi szabályokhoz. Amúgy aszketikus, puritán életvitelt folytatott, két gyengesége volt csupán, hogy szerette a dohányt (de azt is takarékosan) és egyszer vett magának egy Alfa Romeót. Összességében elmondható, hogy ezen 25 év alatt annyit fejlődött Zalaegerszeg, mintha püspöki székhelylett volna- magyarázta Balogh Margit.
Veszprémi püspök
A pápa 1944. március 5-én nevezte ki Mindszentyt (1942-ben vette fel ezt a nevet, mert németellenes volt és a Pehm nevet túl németesnek találta) veszprémi püspöknek, Angelo Rotta apostoli nuncius közbenjárásának betudhatóan. Magyar történelemformáló szerepe tulajdonképpen ekkor kezdődött. Horthyt akkoriban nem ismerte el (csak később, az emigrációban), és bár nyíltan nem ítélte el a zsidók deportálását, azért közömbös sem volt a sorsuk iránt. November 13-án személyesen vitte el a dunántúli püspökök memorandumát a miniszterelnök-helyettesnek, ez egy erkölcsi állásfoglalás volt. Irritáló tevékenysége miatt ezúttal a nyilasok tartóztatták le, így másodszorra 1944. november 27. és 1945. április 2. között volt börtönben. Miután Serédi Jusztinián hercegprímás meghalt, ismét némi meglepetésre, a Vatikán őt nevezte ki esztergomi érseknek. Óriási bizonyítási vágy működött benne, az állammal való első konfliktusainak forrása 1945-1948 között abból származott, hogy a királyság híve volt. Nem szervezkedett ellene, de azért nem is tett deklarációkat a köztársaság mellett, a nemzet öntudatának, önérzetének képviselője lett. Második római útja meghatározónak bizonyult a későbbi koncepciós perben (kémkedéssel, valuta üzérkedéssel és összeesküvéssel vádolták).
Mindenre nemet mondott, ami kommunista, baloldali vagy szovjet volt, ezért az államvédelmi hatóság felfigyelt rá, a közeli munkatársai közt is voltak besúgók, mondta a történész asszony. Úgy vélte: büntetőjogi felelősségre vonásba torkolló megfigyelése hátterében nem Moszkva állt, ez a „mi házi kommunistáink önszorgalmának tulajdonítható”. Harmadszor is letartóztatták tehát, 1948. december 26-án került 39 napos vizsgálati fogságba, „mely maga volt a tömény krimi”. A tárgyalás látszólag nyilvános volt, börtönévei alatt pedig különböző naiv módszerekkel megpróbált üzenni a külvilágnak. Egy újabb meghatározó pont a Mindszenty életében és a 20. századi magyar történelemben, amikor 1956. október 30-án kiszabadult, és november 3-án elmondta a rádióban a nemzethez intézett nyugodt, helyzetértékelő szózatát. Mint köztudott, másnap az amerikai nagykövetségen kapott menedéket, ahol 1971-ig volt.
Emlékiratok
Két alkalommal, 1958-ban és 1963-ban kínálkozott arra lehetőség, hogy elhagyja az épületet, ekkor ugyanis meghalt az éppen tisztségben levő pápa, és bíborosként Mindszenty részt vehetett volna a pápaválasztási konklávén, de a külügyminisztérium nem egyezett bele. Teltek az évek, változott a világ, így 1971-ben már inkább Mindszenty akarta elhagyni az országot, Balogh Margit szerint egyrészt azért, nehogy megfeledkezzenek róla, másfelől pedig amiatt, hogy kiadhassa az emlékiratait. Bécsben élt, és külföldi körutazásai során miséket tartott az emigrációban élő magyaroknak. 1974-ben hunyt el. 1990-ben a semmiségi törvény őrá is vonatkozott, de csak az idén zárult le végleg a perújrafelvétele azáltal, hogy a legfőbb ügyészség rehabilitálta őt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

A Szent Korona sérülései
Érdekességeket tudhatott meg a közönség kedd este a sepsiszentgyörgyi Székely Akadémia előadás-sorozat részeként tartott előadáson. Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész, az est házigazdája úgy vezette fel a Szent Korona témáját, mint a Kárpát-medencei magyarság összekötő erejét. Németh Zsolt szombathelyi fizikus – aki az Amerikai Egyesült Államokban, Németországban és Japánban is dolgozott kutatóként – a Szent Korona sérüléseiről és átalakításairól tartott előadást.
Németh azzal kezdte vetített képes előadását, hogy sajnos, nagyon hosszú a sérülések krónikája, majd a közel kétórás, detektívregényszerűen felépített előadás végére kiderült: huszonhárom sérülést és átalakítást térképezett fel. Közöttük három jelentős rongálás érte a koronát: 1790 előtt a hátsó pánt eltörött, valószínűleg 1825-ben a bal pánt törött el, 1853-ban ütés érte a keresztet. Az előadó elmondta, három forrást használt fel: a korábbi hiteles képi ábrázolásokat, az írott dokumentumokat és a szakvizsgálatokat. A történelem folyamán alkotórészek tűntek el, leggyakrabban ékkövek vagy gyöngyök, de zománcképek is, például Szent Bertalan, a Szűzanya képmása, két eredeti uralkodókép. Az is kiderült, hogy az abroncs hátsó részére forrasztott három uralkodókép, köztük a Dukász Mihály bizánci császárt ábrázoló zománckép 1790 után került a koronára, tehát az akadémiai állásponttal ellentétben azok nem alkalmasak a korona datálására. Arra is fény derült, 1849-ben a korona menekítésének története kapcsán: Kossuth Lajos és környezete számára egyáltalán nem volt fontos a Szent Korona sorsa. Akkor Szemere Bertalan belügyminiszter menekítette, és Orsován elásta a koronaékszereket tartalmazó ládát, amit majd négy év múlva talált meg az osztrák titkosszolgálat.
Az előadás végén Boda László, a szombathelyi B. K. L. Kiadó vezetője könyveiket mutatta be, köztük Németh Zsolt több művét: A magyar Szent Korona, A magyar Szent Korona sérüléseinek és átalakításinak krónikája, Fény-templom a Kis-Somlyón – A csíksomlyói Salvator-kápolna titka, Az Őrség Árpád-kori templomai.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Kudor Emese
KÖZÖSSÉGI KÖNYVCSERÉLDE
Rukkola: napi félezer könyv cserél gazdát
Bárki felajánlhatja megunt könyvét, cserébe pedig újat választhat. A rukkolók postai úton, vagy a 120 happont egyikébe küldhetik a csomagokat. Ilyen átadóhely már Székelyudvarhelyen is van.
Egyre több felhasználót vonz a Rukkola, az első magyarországi közösségi könyvcserélde, melynek lényege, hogy bárki felajánlhat saját polcáról pár könyvet, amit szívesen odaadna másnak. A felajánló pontokat gyűjt, amikért cserébe válogathat mások feltöltött könyvei között, melyeket ingyen kap meg.
Az oldal alapszabályai
(Rukkolj olyan könyvet, amit magad is happolnál! A rukkoló állja a költségeket. Mindig postázz, ha azt kérik! Csak annyi könyvet rukkolj, amennyit képes vagy elküldeni postán! Ha happoltál, akkor elsőnek vedd fel a kapcsolatot a rukkolóval! Légy kedves, adj örömöt! Mindig válaszolj az emailekre! Rerukk, rerukk, rerukk! Tedd vissza a könyvet, ha elolvastad! Érezd jól magad! A rukkola nem lóverseny, a rukkoló pedig nem gőzmozdony.)
Az oldal egyedi kifejezésvilággal működik: a rukkolás egy könyv feltöltését jelenti a rendszerbe, a happolás a könyv beszerzése, a passzolás a könyv továbbítása másik felhasználónak, míg a happontok a könyvek leadására és átvételére használható helyek, melyek önkéntes alapon csatlakoznak a kezdeményezéshez.
A könyvek átvétele/átadása személyes átvétellel, postai úton vagy a happontokon keresztül történik a felhasználók közös megegyezése alapján. A csalókat úgy próbálja kiszűrni a rendszer, hogy a felhasználók utólag értékelhetik egymást.
Induló vállalkozásként a Rukkola a Primus Capital Partners és a Metropol Alap a jövőhöz pályázatának díját is elnyerte. Az oldal egyik alapítóját, Kuna Gabriellát kérdeztük.
Honnan jött a Rukkola ötlete? Mikor indult be, ki volt az ötletgazda, hogyan fejlődött idáig a könyvcserélde?
- 2008-ban született az ötlet, amikor Cziczlavicz Péter és Kovács Adrián között Péter blogjának segítségével történt egy könyvcsere, amit ők rögtön tovább is gondoltak, és lefektették az oldal ötletének alapjait. Ezt vettük elő 2012-ben, amikor megkerestek engem, hogy csatlakozzak hozzájuk és valósítsuk meg az ötletet. Fél évig tartott, amíg el tudtuk indítani az oldalt: ötletelés, tervezés, fejlesztés, tesztelés következett. A nyilvánosság számára 2012. július 10-én nyitottuk meg a Rukkolát.
Milyen anyagi forrásokra támaszkodtak induláskor/kezdetekben?
- Saját zsebünkből finanszírozunk mindent a kezdetektől fogva.
Jelenleg hány regisztrált látogatója van az oldalnak?
- Közel húszezren használják most a Rukkolát, és ez a szám napról napra növekszik. A húszezer ember pedig több mint százezer könyvet tett elérhetővé eddig a közösség többi tagjának, happolásra.
Eddig hány könyv cserélt gazdát az adataitok szerint?
- 162 ezer átvett példány felett járunk, amely nagyjából napi 540 átadást jelent (a hétvégéket is beleszámítva, pedig akkor nem járnak a postások). Ha így folytatjuk, akkor a születésnapra elérjük a 200 000 cserét.
Van-e valamilyen toplistátok a legkeresettebb/legrukkoltabb/leghappoltabb könyvekről?
- A legkeresettebb könyvek listáját 706 igényléssel E. L. James A szürke ötven árnyalata című könyve vezeti, Suzanne Collins Az éhezők viadala c. könyvét 682-en, Aimee Bender A citromtorta különös szomorúsága c. könyvét 648-an szeretnék kézbe kapni.
A legrukkoltabb/leghappoltabb toplistát Hugh Laurie vezeti A balek című könyvvel, második Julianne Ward - A Tavene rejtély, harmadik Emily Brontë Üvöltő szelek c. könyve.
Mennyire tekinthető a Rukkola üzleti vállalkozásnak? Honnan származik a bevétele?
- Azon dolgozunk, hogy üzleti vállalkozássá nője ki magát. Jelenleg hirdetésekből származik a bevételünk nagy része, hiszen a felhasználóink nagyon sok időt töltenek az oldalon, és remek oldalletöltési statisztikákat produkálnak. Ezáltal mostanra már önfenntartóvá vált az oldal. A látogatók kell valamit fizessenek, hogy tagjai legyenek a Rukkola közösségének?
- A Rukkola mindenki számára ingyenes. Egy egyszerű Facebook csatlakozással vagy az oldalon történő regisztrációval elérhető bárkinek a csereberélés. A közösségi élet nagy része a facebook oldalunkon zajlik, amit szerencsére ki is használnak a felhasználóink, és beszélgetnek egymással az üzenőfalunkon, nem csak könyvekről és a Rukkoláról, de már jó ismerősökként a mindennapi kis örömeiket, bosszúságaikat is megosztják egymással. Igazán jó látni, hogy milyen élő és valódi közösség fejlődött ki nem egészen egy év alatt, egy online szolgáltatáson keresztül.
Hány alkalmazottal dolgoztok együtt, van központi irodátok, ahova minden nap be szoktatok járni? - Mindhárman főállás mellett a szabadidőnkben toljuk a Rukkola szekerét, nincsenek alkalmazottaink. Viccesen a MagNet Bank által biztosított központi Happontunkat (így hívjuk az átadó-átvevő helyeinket, amelyekből már 120 van, köztük Székelyudvarhelyen is) Rukkola Székháznak hívjuk, de nincs központi irodánk. Mindannyian ülünk a munkahelyünkön, majd éjszaka a számítógépeink előtt, Péter Nagykanizsán, Adrián Szombathelyen, én Budapesten. Földrajzilag izoláltuk magunkat, hogy ne lehessen minket egyetlen támadással megsemmisíteni.
Hogyan lehet földrajzilag betájolni a rukkolókat? Hol mennyi könyvcserélés történik, esetleg hova összpontosulnak a csereberék? Mennyire gyakoriak a határokon átívelő könyvcserélések?
- Mint Magyarországon minden, a könyvcsere is a fővárosban a legnépszerűbb, de a postai kézbesítés lehetősége (amelynek a költségeit mindig a rukkoló, tehát a könyvet adó fél állja) határok nélkülivé tesz minket. A tagjaink nagyon sokszor számolnak be Írországba, Angliába, Németországba továbbított könyvekről és folyamatosnak mondhatjuk a transzfert (a közösség által szervezett szállítást hívjuk így) számos nagyváros - pl. Szolnok, Debrecen, Szeged, Pécs stb. - között és kétheti rendszerességgel érkeznek könyvek Székelyudvarhelyről Budapestre és vissza.
Milyen gyakran fordul elő, hogy valamiért nem jön össze egy könyvcserélés? Általában mi szokott ennek az oka lenni?
- Legtöbbször az az oka a visszavont happolásoknak/rukkolásoknak, hogy a könyv nem az a kiadás, amit a happoló épp keres, vagy nem olyan jó állapotú a könyv, ami a happolónak megfelelne. Ezeket a részleteket a könyvekről a happolás után beszélik meg levélben egymás között a felhasználóink, és ha valamelyik kritériumnak nem felel meg az adott könyv, akkor visszavonják a happolást/rukkolást. De a legtöbb felhasználónkat ilyen apróságok nem zavarják, boldogak, hogy megkaphatják a rég áhított könyvet, ingyen.
Milyen terveitek vannak a közeljövőben az oldal fejlesztését, további terjeszkedést illetően?
- Állandó fejlődésben vagyunk, az egy szem fejlesztőnk azzal kel és fekszik, hogy mit hogyan tegyen még jobbá a Rukkolán. Igyekszünk olyan irányba fejleszteni az oldalt, hogy az a felhasználóinknak még kényelmesebb, még jobban kézre álló legyen, ezért folyamatosan figyeljük a visszajelzéseiket, hogy olyan irányba haladjunk, amiről úgy tűnik, hogy a közösség érdekét szolgálja. Hamarosan érkezik a licit lehetősége, a vándorkönyvek, és még ebben az évben szeretnénk külföld felé is nyitni.
Transindex.ro

Megérkezett Csíkszeredába a Székely Gyors és a Csíksomlyó Expressz zarándokvonat
Péntek este megérkezett a székelyföldi Csíkszeredába a Székely Gyors és a Csíksomlyó Expressz, amely 1100 zarándokkal indult útnak Szombathelyről, illetve Budapestről – tájékoztatta a Kárpáteurópa Utazási Iroda, a zarándoklat egyik szervezője az MTI-t.
A Csíksomlyó Expressz Szombathelyről indult, majd a budapesti Keleti pályaudvaron összekapcsolódott a Székely Gyorssal és egyetlen, csaknem fél kilométer hosszúságú vonatként haladt tovább.
A vonatot a MÁV külön erre az alkalomra Hunyadi Mátyás arcképével feldíszített, fekete-aranysárga mozdonya vontatja, tisztelegve 555 évvel ezelőtti királlyá választása előtt.
A vonat útközben rövid időre megállt Kolozsváron, ahol utasai a helyi magyarsággal közös ünnepség keretében a vasútállomáson emlékeztek meg a város szülöttéről, Hunyadi Mátyásról.
A zarándokút különlegessége, hogy a 2008 óta évente közlekedő vonatot először vontatta végig az úton MÁV-mozdony Magyarországról a Székelyföldig.
Csíksomlyón, az ősi Mária-kegyhelyen 1567 óta gyűlnek össze minden év pünkösd szombatján a székelyek és a csángók, hogy teljesítsék őseik fogadalmát: szentmisével köszönik meg Szűz Máriának, hogy hitük szerint megsegítette őket a protestáns János Zsigmond erdélyi fejedelem ellen vívott csatában, amelynek kimenetelétől függött, hogy megőrizhetik-e katolikus vallásukat.
MTI
Erdély.ma

Hunyad Megyei Magyar Napok
Örökségünk őrei
Vajdahunyadon kezdődött el szombaton a negyedik alkalommal megszervezett Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata.
Akárcsak az előző években, az ünnepségek idén is több településen zajlanak, a főrendezvény azonban szombaton a kohászvárosban volt, vasárnap Déván, majd jövő szombaton és vasárnapon Lupényban, illetve Petrozsényban lesz.
A magyar napok a kastély külső udvarán kezdődtek el gazdag és szerteágazó gyermek- és ifjúsági programokkal. Társasjátékok, vetélkedők, rajzkiállítás, kézműves-foglalkozások, vagy honfoglalásról szóló film vetítése: a választék nagy volt a helyi és dévai magyar fiatalok számára. Nem véletlenül, hiszen az ifjúság a jövő záloga, rájuk nemcsak a magyar nyelv és kultúra továbbadása hárul, hanem történelmi és kulturális örökségünk ápolása is. Az idei magyar napok ugyanis a várakozásoknál jóval sikeresebbnek bizonyult „Fogadj örökbe egy műemléket” ifjúsági program jegyében zajlanak, a hangsúly pedig nyilván a fiatalságra esik.
Szombaton és vasárnap azonban nemcsak az ifjúságról szólt a magyar napok. Az erdőfülei Dobó néptáncegyüttes és a csernakeresztúri hagyományőrző együttes bukovinai székely és erdélyi táncokkal aratott nagy sikert a nemcsak magyarokból álló közönség előtt, románok nyílt bravó bekiabálásokkal és vastapssal díjazták a magyar fiatalok hagyományápoló előadásait. A dévai Dél-Erdélyért kulturális társaság Renaissance együttese pedig korabeli táncokkal lépett fel, majd Szabó Zoli és a Medál együttes rockzene koncertje következett.
Az idő is a magyarság mellett állt, noha egész nap borús volt, az eső csak estére, szinte percre pontosan a szabadtéri rendezvények végénél kezdett esni, amikor a közönség a Hunyadiak kastélyába vonult, a magyar napok ünnepi megnyitójára.
Miután Takács Aranka főszervező köszöntötte a zsúfolásig megtelt Bethlen közönségét és Szombathely testvérváros küldöttségét, Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja emelt kalapot a szórvány szívós magyarságtudata és magyar kultúrához való ragaszkodása előtt, Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára pedig az Erdélyben szép számmal létesített magyar házak hálózatba való kapcsolásának tervét ismertette. Winkler Gyula EP-képviselő, a Hunyad Megyei RMDSZ elnöke hangsúlyozta, hogy „őseink örökségét szeretni és megbecsülni kell, ami bizony felelősséggel jár”. A Fogadj örökbe egy műemléket program sikeréből kiindulva a jelek arra utalnak, hogy épített történelmi büszkeségeink iránti felelősségtudat gazdára talált a fiatalok között: a nyitóünnepségen került sor ugyanis a vajdahunyadi kastély szimbolikus örökbefogadására, az örökbefogadók pedig az a 7 Hunyad megyei magyar ifjúsági szervezet, melyek a megyében tevékenykednek a HUMMIT (Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Tanács) keretében.
A kastély ünnepi örökbefogadása után Dsida Jenő-esttel kényeztették el a helyi és dévai magyarokból álló közönséget. Bogdán Zsolt, Csutak Réka és Kovács Éva színművészek nagyszerű előadást tartottak az erdélyi költő verseiből, senki sem bánta meg, hogy késő estig a magyar napok programját választotta.
Csángó életképek székely közvetítéssel
Vasárnap délelőtt a szintén zsúfolásig megtelt vajdahunyadi Corvin-Savaria magyar házban folytatódott a program székely-csángó előadásokkal. A dévai Szivárvány nyugdíjasklub kórusának előadása után dr. Kinda István, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum fiatal néprajzkutatója az 1875-ben alapított, s jelenleg több mint 500 000 tárggyal büszkélkedő, több témájú állandó kiállításokkal rendelkező híres háromszéki múzeumot ismertette, beleértve annak kézdivásárhelyi, baróti és zabolai fiókjait.
Utóbbi, például a moldvai csángókról szól, gazdag néprajzi anyaga dr. Pozsony Ferenc egyetemi professzor adományából származik, akárcsak a múzeumnak helyt adó telek.
A román nacionalista torzítások miatt, sajnos, a csángók szülőföldjén, Moldvában nem lehet megfelelő csángó múzeumot felállítani, ezért a Székelyföldön kerülhetett csak sor erre 2003 óta, ismertette a helyzetet dr. Kinda István. Noha előadása a legmostohább sorsú, legegzotikusabb és az utóbbi időkben mégis legfelkapottabb magyar népcsoport néprajzáról szólt, a moldvai csángók általános helyzetéről és történelméről is szó esett. Jelenleg a kb. 250 000 moldvai római katolikus közül már csak olyan 40 000 beszéli a magyar nyelvet, ami jelentős visszaesés a rendszerváltás utáni 60 000-es szintről. Mindkét adat dr. Tánczos Vilmos csángószakértő kolozsvári egyetemi professzor felméréséből származik, de a csökkenés oka nem annyira a beolvadásra vezethető vissza, mint inkább a tömeges külföldi munkavállalásra. A románságba való beolvadás ténye azonban így is jelentős méretű, noha az utóbbi években a több mint 20 moldvai csángó faluban elindított fakultatív magyar nyelvoktatás révén egy másik jelenség is megfigyelhető: nemcsak a román nyelv, hanem az irodalmi magyar nyelv egyre inkább átveszi az archaikus csángó dialektus helyét.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Kiállás a székelyek mellett
A székelyföldi autonómiáért a világ több mint húsz városában tartanak szimpátiatüntetést, többek között Budapesten és több más magyarországi településen is utcára vonultak tegnap az emberek a Székelyek Nagy Menetelése melletti kiállásként. A főváros mellett Szolnokon, Debrecenben, Keszthelyen, Sárospatakon, Békéscsabán, Hódmezővásárhelyen, Tokajban, Szombathelyen, Gyöngyösön, Zalaegerszegen és Nagykanizsán is felvonulással fejezték ki szolidaritásukat a székelyföldiek autonómiatörekvése mellett demonstrálók.
Területi autonómiát a Székelyföldnek – ez állt azon a molinón, amely a budapesti Hősök teréről a román nagykövetség irányába elindult menet elején volt látható. A Civil Összefogás Fórum (CÖF) és a Székelyföldért Társaság kezdeményezte, tízezresre becsült menetet egy nemzeti színű és székely zászlókkal feldíszített, régi Csepel teherautó vezette fel, a plató oldalán lévő molinón pedig ez volt olvasható: "Magyarok! Veszélyben a székelyek!"
„A Székelyföldért megmozdult az egész világ” – jelentette ki György-Mózes Árpád, a Székelyföldért Társaság elnöke, miután a szimpátiamenet megérkezett a nagykövetség Thököly úti épületéhez. Bayer Zsolt újságíró eközben a Román Királyság és Erdély egyesülését kimondó Gyulafehérvári nyilatkozatnak a nemzeti önrendelkezést garantáló harmadik pontját idézte fel beszédében. Az eseményen ugyanakkor elhangzott, hogy a Civil Összefogás Fórum petíció átadására készül az Európai Unió és a román kormány számára. Mint Bencze Izabella, a CÖF alapítója és szóvivője elmondta, a dokumentumban felsorolják majd a várható jogsértéseket. Hozzátette: nem hagyják majd, hogy az Európai Unió "úgy rázza le magáról az autonómia kérdéskörét, mint ahogy azt eddig tette". Közölte: azt üzenik a román kormánynak, hogy az autonómia nem ördögtől való, ha egyetértésben, gyűlölködés nélkül hozzák létre, az aranyat ér nemcsak az ott élőknek, hanem az azt jóváhagyó államnak is.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)|

In memoriam Szabó Csaba
2013. december 14-én délután 5 órakor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának előcsarnokában különleges, az egyetem 1963–1987 közötti korszakának egyik meghatározó tanáregyéniségére, Szabó Csaba zeneszerzőre, az intézetben beszédtechnikát és zenei ismereteket oktató adjunktusra emlékeztető kötet bemutatására kerül sor.
Szabó Csaba /Ákosfalva, 1936. ápr. 19. – Szombathely, 2003. máj. 23./ akár Marosvásárhely zenei életének kiemelkedő személyiségeként, akár a színészképzés korszerűsítésének egyik jelentős képviselőjeként egyaránt számot tarthat az utókor tiszteletére, magas szintű értékelésére.
Az egyetemen található hivatalos dokumentumok szerint Szabó Csaba számára 1963. október 1- jétől állította ki a munkakönyvet a személyzeti osztály, helyettes adjunktusi beosztásban. Ezt követően 1964. október 1-jétől a helyettes jelzőt a törvényben előírt egy év leteltével eltörölte a hivatal, s véglegesített adjunktusa lett az intézménynek. 1966. október 1-jétől a marosvásárhelyi Állami Népi Együttes karmesterének nevezték ki másodállásban, azonban továbbra is teljes katedrája maradt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. 1987. szeptember 15- én szakadt meg adjunktusi beosztású alkalmazása, miután a kommunista diktatúra törvényei értelmében a kitelepedést kérvényező egyének nem taníthattak romániai oktatási intézményekben. 1988-tól 2003-ig a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán folytatta zenepedagógusi pályáját, melynek során elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt Kodály Zoltán zenepedagógiai koncepciója jelentette számára a legfontosabb iránymutatást.
A színészképzésben eltöltött negyedszázad során jelentős mértékben járult hozzá a beszédtechnika, a hangképzés és a színpadi beszéd oktatásának tudományos alapokra helyezett korszerűsítéséhez, valamint a zenei ismeretek és énekhangképzés kifejlesztéséhez; addig ezeket a diszciplínákat inkább tapasztalati alapokra építve oktatták az intézetben közreműködő tanárok.
Muzsikusi munkásságát tekintve elmondhatjuk, hogy Szabó Csaba egész élete, egész életműve "harcos" küzdelem a magyarság megmaradásáért és művelődéséért, a magyarság zenekultúrájáért: beleértve zeneszerzői, zenetudósi és zenepedagógiai tevékenységét is. Zeneszerzői és tudományos érdeklődése egyaránt szülőföldje magyar népzenei és zenetörténeti hagyományához kötötte: Marosvásárhelyt a Franz Schmidt-tanítvány Trózner József, majd Kolozsvárott a Gheorghe Dima Zeneakadémián a Kodály-tanítvány Jodál Gábor és Jagamas János növendékeként elkötelezett kutatója és művelője erdélyi nemzeti hagyományainknak. Seres András etnográfussal közösen 1991-ben megjelentetett Csángómagyar daloskönyve és az Erdélyi magyar harmóniás énekek a XVIII. századból című, 1999-ben a Magyar Művészeti Akadémia által a millenniumi pályázaton Arany Díjjal jutalmazott tudományos gyűjteménye örökre beírta a nevét a magyar zenekultúra történetébe, a magyar örökség aranykönyvébe.
Zeneszerzői életműve tematikai és műfaji szempontból rendkívül sokrétű, stílusában igen sokszínű. Az avantgárd új asszociatív zenei nyelvét a magyar zene harmóniás fundamentumába ágyazta. Vokális művei – a gyermekkarok játékosságától, vidámságától (Csingi-lingi reggelek) vegyes karainak drámaiságáig (Kőműves Kelemen) ívelnek, sajátos kórustechnikai megoldásokkal. Vokális-szimfonikus alkotásai – a Szent Márton-mise és a Szent Cecília-mise, miként a részben ide sorolható Passacaglia Kájoni János Székely miséjének Kyrie eleison dallamára című darab – a magyar evangéliumi zeneművészetnek talán legszentebb teljesítményei közé tartoznak. Szőllősy András Szabó Csaba zeneszerzői életművéről írt szavait a kötet előszavának írója idézi: "Ez a gyémánt kétféle ragyogást sugároz: a korszerűségét és az időtlenségét."
S ha majd egyszer, nem távoli időben, képes lesz valaki megírni az erdélyi magyar zenekultúra történetét, Szabó Csaba életművét a legfényesebb lapokra helyezheti el.
A Szabó Csaba Nemzetközi Társaság nemes feladata lehet az elkövetkező időkben az erdélyi magyar zenetörténet kutatásainak összefoglalása és közreadása a XVIII. századtól Seprődi János munkásságán át egész Szabó Csabáig – és tovább. Hiszen minden sovinizmus nélkül igaz lehet Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versének üzenete a XVIII. és XIX. század fordulójáról: "Itt van a legvégső oltára Pallasnak, Az emberiségnek, a csínosodásnak…" – napjainkig érő nemzeti elkötelezettség.
A bemutatásra kerülő kötet példaértékű alapossággal tekinti át Szabó Csaba életútját, művészi és pedagógusi pályáját. Az életmű fejezeteit különböző szerzők tollából olvashatjuk: Láng Gusztáv életrajzi vázlatát, a marosvásárhelyi évekről Csíky Csaba és Kovács Levente tanulmányait. Angi István, Pávai István és Elekes Márta írásai a zeneszerző műhelyébe kalauzolják az olvasót, a szombathelyi évekről Köteles György közöl átfogó szintézist.
A kötetet Ittzés Mihály és Szabó Péter szerkesztették. A kottagrafika Kocsis Tamás munkája. A borítóterv, a tipográfia, a tördelés az Írisz Repro Stúdióban, Kecskeméten történt. Felelős kiadó a Cellissimo Bt. ügyvezetője, Budapest, 2013. Nyomdai kivitelezés: Prime Rate Nyomdai Kft., Budapest. Felelős vezető: dr. Tomcsányi Péter. Az előszót Tóthpál József jegyzi.
A kötetben az életművet átfogóan bemutató, gazdag dokumentációs anyag található, Szabó Csabáné Szánthó Klaudia és Szabó István válogatásában és összeállításában. A művész hagyatékának és szellemiségének ápolója a halála óta elmúlt évtizedben a Szabó Csaba Nemzetközi Társaság. A függelékben dokumentumok, interjúk, nyilatkozatok, kritikák, beszámolók, levelek, nekrológok, megemlékezések, valamint Szabó Csaba műveinek (zeneművek, irodalmi művek, hangfelvételek) jegyzéke található.
A könyvbemutatón több tanulmány szerzőjével (Csíky Csaba, Elekes Márta, Pávai István – aki vetítéssel egybekötött előadás keretében méltatja Szabó Csaba népzenével kapcsolatos munkásságát) találkozhat az érdeklődő közönség, jelen lesznek Szabó Csaba családjának tagjai, özvegye és fia, valamint volt tanárkollégák, tanítványok. Csíky Csaba összeállításában elhangzik néhány, Szabó Csaba által szerzett kórusmű és zongoradarab (Ávéd Éva előadásában). Az esemény mediátora Kovács Levente.
Kovács Levente
Népújság (Marosvásárhely)

Angyalok a Mezőségen
Szálljatok le, szálljatok le, betlehemi angyalok!
Zörgessetek ma este be minden kicsi ablakon.
Palotába és kunyhóba nagy örömet vigyetek:
Boldogságos ünnepet!
Angyaljárás ideje van, és közöttünk is járnak angyalok, akik bezörgetnek az ablakon. Pedig gyermekkorunk vége felé rájöhettünk, nem is angyalok díszítik fel a karácsonyfát, nem is ők járnak nálunk temérdek finomsággal, várva-várt ajándékkal. Pár évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjünk, mégiscsak léteznek angyalok, ha nem is szárnyalnak, de két lábon járva, több száz kilométeren át gépkocsit vezetve érkeznek, bezörgetnek az ablakon, hogy mosolyt, melegséget, szeretetet vigyenek az otthonokba. Második éve népes angyalhad kelt útra, hogy a mezőségi falvak, az elhagyatott tanyák lakóit keressék fel, örömet, meglepetést, melegséget vigyenek a házakba. Oda, ahol idős, magukra hagyatott emberek laknak, vagy oda, ahol az elszigeteltség tengerében gyerekek élnek, s családjuk kínkeserves áldozatok révén próbálja magyarnak nevelni őket.
Mindenki kap, miközben ad
A mezőségi angyalok Magyarországról érkeztek, többek között Kőszegről, Debrecenből, Érdről, Szombathelyről, Budapestről, Kecskemétről, Tolna megyéből, a Duna-kanyarból. Az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány a tavalyi szeretetszolgálat mély benyomásain felbuzdulva idén is nagyszabású gyűjtést szervezett.
– Tavaly mohikánként törtem az utat, idén mindenki velem akart jönni. Azért választottuk a Mezőséget – mondta Bálint László, az alapítvány képviselője – , mert ezt a tájegységet, az itteni embereket méltánytalanul elfelejtik, pedig a Mezőség sokat adott a magyar kultúrának. Kevesen figyelnek arra, hogy itt is élnek magyar emberek, hogy itt is vannak rászorulók. A Székelyfölddel ellentétben ezzel a tájegységgel nem igazán foglalkoznak. Tavaly olyan emberekkel találkoztunk, akiknek húsz éve nem nyitotta be senki a kapuját azért, hogy boldog karácsonyt kívánjon nekik! Mi ajándékot, szeretetet hozunk és szeretetet kapunk. Az alapítvány felhívására hihetetlenül nagy lelkesedéssel álltak mellénk az emberek, akik idejüket, pénzüket, energiájukat nem sajnálták. Tizennégy önkéntes jött el a Mezőségre, hét autóval érkeztünk, 3 kisbusszal és 4 combi személyautóval. Tartós élelmiszert, lisztet, cukrot, tésztát, tisztítószereket, édességeket, játékokat, könyveket, ruhaneműt, pokrócokat, téli holmit hoztunk. Ha összeadjuk, az adományok értéke körülbelül 3 millió forint fölött van. Idén négyszer annyian adakoztak, mint tavaly, talán azért, mert akik tavaly itt jártak, elmondták, milyen lelkülettel fogadták őket itt. Úgy értékeljük, hogy egy évben egyszer szükség van egy olyan gesztusra, ami megérinti az embereket. Arra gondoltam, hogy hátha elérjük, hogy emberi kapcsolatok, családi barátságok alakulnak ki. Ha ez sikerül, akkor az angyalok teljesítették missziójukat. Sokan elmentünk Erdélyből, itt hagytuk szüleinket, nagyszüleinket. Legalább ilyenkor jöjjünk haza, gondoljunk rájuk, gondoljunk az egyedül, szerény körülmények között élő emberekre – mondta Bálint László, miközben az önkéntesek több száz csomagot állítottak össze a mezőbergenyei diakóniai ház termeiben, ahová alig lehetett belépni a nagy sürgés- forgástól, a sok ajándéktól.
A csomagokat mezőségi települések – Mezőmadaras, Mezőzáh, Mezőméhes, Báld, Nagysármás, Kissármás, Uzdiszentpéter, Aranylábú Tuson, Nagyölyves, Mezőörményes, Pusztakamarás, Feketelak, Melegföldvár, Szarvaskend, Esztény, Veresegyháza, Szászzsombor, Kisfülpös – lelkészeinek közreműködésével juttatják el a címzettekhez, általában névre szóló levél és jókívánságok kíséretében, amelyet az adományozók írtak.
– Az angyaljárás során nemcsak a mezőségiek kapnak ajándékot, hanem mi is, hiszen lélekben feltöltődve térünk haza. Kimondhatatlan, hogy milyen őszinteséggel, tisztasággal lehet emberekkel beszélgetni, hogy mennyire megőrizték tartásukat ezek az emberek! Célunk, hogy felrobbantsuk a fásultságot, a közönyt, és segítsünk embertársainkon azzal, hogy feléjük fordulunk, hogy kezet nyújtunk nekik, és boldog karácsonyt kívánunk nekik! – tette hozzá Bálint László.
Levél Tatáról
Az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítványhoz nemcsak adományok, hanem kérések és vallomások is érkeznek. Íme egy a sok ezer lehetséges közül, melyet levélben fogalmaztak meg, s melyben sűrítve ott van a mezőségi sors.
"Tisztelt Alapítvány! Tegnap a Kossuth rádióban könnyes szemmel hallgattam a kezdeményezésükről – Angyalok a Mezőségen.
Eszembe jutott a 88 éves Tatám, aki egy gyönyörű kis tanyán, szegényesen lakik egyedül Ludas és Maroskece között a hegyekben. Mindennap gondolok rá. Sajnos tavaly váratlanul meghalt a nagybátyám, aki vele volt, s pár éve váratlanul anyukám, s a nagymamám is. Azóta igen megromlott az egészségi állapota, de rendíthetetlenül tart állatokat, s műveli a kis földjét, hogy meg tudjon élni. Két nagynéném s egy nagybátyám rendszeresen látogatja őt, de így is nagyrészt egyedül van. Nekem ő a példaképem! Soha nem láttam még embert, akiben ennyi erő volt, sosem adja fel! Nemrégiben azt mondták az orvosok, hogy nem tudni hány napja van még hátra, gyenge a szíve. A nagynénémék, hogy segítsenek rajta, eladták a lovát, hogy kevesebb munkája legyen, s pénzt a Tatámnak adták… A Tatám vett rajta egy lovat… Sosem adja fel!!!
Tavasszal született kisbabánk, autónk sajnos nincs, s nehézkes a közlekedés, így idén, s talán még jövőre sem tudom meglátogatni.
Biztosan sokan fordulnak Önökhöz ilyen kéréssel, s feltételezem, nem is mindegyik kivitelezhető, de nagyon szívesen küldenék neki Önökkel egy kis csomagot süteményekkel, kaláccsal, s egy fényképpel a dédunokájáról – amennyiben megoldható. Kisgyermekkorom óta az az álmom, hogy egyszer elmenjek a nagyszüleimhez karácsonykor. S ha nem is mehetnék el, de a Tatám megkapná a neki szánt ajándékomat, nagyon boldog lennék. Minden évben küldök karácsonykor s máskor is kis csomagot a Tatámnak, de a posta nem mindig ér oda. Elmondhatatlanul nagy öröm lenne számomra, ha a Gerendkeresztúrhoz tartozó Györgyedbe el tudnák vinni a Tatámnak szánt csomagot. Várom pozitív visszajelzésüket!
Amennyiben nem megoldható, akkor a honlapjukon megadott számlaszámon támogatom az Önök gyönyörű kezdeményezését, hogy sok magányos idős s szegény sorsú kisgyermek örvendhessen!
Üdvözlettel, Fóris Anna"
Az alapítvány angyalai szombaton keltek útra a mezőbergenyei diakóniai központtól, ahol a helyi lelkész, Domahidi Béla valamint a gyülekezet vendégszeretetét élvezték, és keresték fel a györgyedi nagytatát, a hozzá hasonló helyzetben lévő számtalan sorstársát és a mezőségi gyerekeket.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Adalékok dr. Balló István életrajzához
Sikerült tisztázni a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelem egyik jeles kutatója, a csíkkozmási születésű dr. Balló István halálának időpontját. Az 1905-ben felavatott madéfalvi emlékmű márványtábláján olvasható versszakasz szerzője Szegeden alussza örök álmát.
Olvasóink bizonyára emlékeznek, hogy 2011 és 2013 között a Csíki Hírlap és a Székelyhon.ro portál többször cikkezett a madéfalvi Siculicidium-emlékmű tervezőjének, a Csíkszeredában született és Esztergomban eltemetett Tamás József építésznek a síremléke kapcsán. Salamon János, az 1989-es fordulat utáni első madéfalvi polgármester mellé állva, sikerült megmenteni a lebontásra ítélt esztergomi síremléket, csíki és anyaországi összefogás eredményeként Esztergom Önkormányzatának Képviselő-testülete felülvizsgálta a temetőkről szóló rendeletét, és Tamás József bekerült az Esztergom története szempontjából jelentős szerepet játszó személyek névsorába. Ebben az akcióban fontos szerepet játszott a Szent György Lovagrend, és ennek Esztergomban élő tagja, dr. Bárdos István művészettörténész. Az ő beadványa járt sikerrel az esztergomi önkormányzatnál.
Balló István után kutatva
Salamon János még ismerte, és az 1990-es évek elején személyesen találkozott Tamás József építész lányaival, Magdolnával és Emíliával, akik őrizték dr. Balló Istvánnak az 1906-ban a csíkszeredai Szvoboda nyomdában kiadott A madéfalvi veszedelem című, a szerző által az építésznek dedikált kötetét. Ennek fénymásolatát hozta haza Székelyföldre Salamon, és ennek szöveghű másolatát adta ki ezekben a napokban a Turul Egyesület. Az újra kiadott könyv borítóján Balási Csaba fotója látható, a nyomdai kivitelezés pedig a Hajdu Áron vezette Alutus nyomda munkaközösségét dicséri. A több mint száz évvel ezelőtt kiadott Balló-kötet volt az első önálló könyv, amely a Siculicidiummal foglalkozott. Nyírő József Madéfalvi veszedelem című regénye csak 1939-ban jelent meg. Dr. Balló István könyvében szinte minden oldalon lábjegyzékkel találkozunk, ahol utal a felhasznált forrásokra. Elsősorban a Csík vármegye és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum levéltárának adatait használta fel. Átolvasta Losteiner Leonárd Ferenc-rendi atya Chronologia és a Szent Ferenc-rend erdélyi tartományának története c. munka kéziratát, Benkő József Transsilvania II. kötetét, a madéfalvi veszedelem után kiszállt bizottság jegyzőjének, Heidendorf Konrád Mihály önéletrajzának ide vonatkozó részeit, Nagy Imre csíksomlyói gimnáziumi tanárnak a Losteiner-mű fordítását, illetve D. Orbán Gyula, gróf Teleki Domokos, dr. Szádeczky Lajos és Kováts Tamás írásait. Dr. Balló István az első világháború idején Magyarországra települt át, életének ezt követő szakaszáról szinte semmit sem tudtak eddig a székelyföldi történészek. Levelet írtunk dr. Balló István unokájának, a Szombathelyen élő Balló Lászlónak.
Szegeden érte a halál
Íme, a Szombathelyről január 1-jén érkezett válaszlevél:
„Kedves Dobos László! Elnézését kérem a késlekedésért, de hiányzott egy fontos életrajzi adat, s ezt mostanra sikerült tisztázni. Sem én, sem a Székelyföldön működő történészek nem ismerték nagyapám elhalálozásának pontos dátumát, mivel Szegeden halt meg, s jómagam Szombathelyen születtem már. Dr. Balló István Csíkkozmáson született 1871. december 25-én, édesapja: Balló Imre kántortanító, édesanyja Albert Zenóbia volt. A csíksomlyói gimnáziumban, majd a kolozsvári egyetemen végezte tanulmányait, magyar-latin szakon szerzett tanári oklevelet. Doktorátusát történelemtudományból szerezte. A Csíksomlyói Főgimnázium tanára volt 1896-tól, 1907-től pedig Csík vármegye főtanfelügyelője. Első felesége: Balogh Berta, akitől István fia született. Berta fiatalon elhunyt. Második felesége Láng Irén volt, a család az 1910-es évek elejétől Tordán élt, itt született 1911-ben édesapám: Balló László. A családban négy gyermek nevelkedett, két leány is született: Ilona és Piroska. A Balló-család 1914-ben Csongrád vármegyébe települt át, ahol nagyapám gimnáziumi görög-latin-történelem tanár volt az 1922-es nyugállományba vonulásáig. Ezután csanádi főtanfelügyelőként tevékenykedett. Szegeden érte a halál 1953. december 9-én, s itt temették el a Belvárosi Temetőben. (Gyermekei közül a két leánya élt akkor Szegeden. Szeged Kállay – fasor 25. sz. alatt, majd a Dugonics tér 2. szám alatt laktak, ez utóbbi címen jelenleg a Romániai Kulturális Intézet működik.). Főbb munkái a Csíksomlyói Főgimnázium Értesítőjében jelentek meg, illetve könyv alakban: Altorjai Báró Apor Péter élete és működése (1897.), Báthori Endre bíbornok és erdélyi fejedelem halála (1899.), Teleki Mihály ( életrajz ,1903.), A madéfalvi veszedelem (1906.). Nem jelent meg azonban a Szemelvények P. Loisteiner Lénárd kéziratából című munkája, ennek kéziratát jómagam őrzöm. Fáradhatatlanul kutatott magán- (családi) és egyházi levéltárakban a székelység történelmi emlékei után, és számtalan fontos okiratot és adatot tárt fel és dokumentált. A Magyar Történelmi Tár közölte 1899-ben az alábbi publikációit: Tatár rabság (1662, 1665), A külföldi iskolázás történetéhez (1593) és Adatok a székelyek történetéhez (1466-1575). A Székely Oklevéltár köteteinek szerkesztője: dr. Szádeczky Lajos (más források dr. Szádeczky-Kardoss Lajosként emlegetik) segítőjeként említette nagyapámat: „Csíkvármegye területén a kutatásban, majd a feldolgozásban derék munkatársam volt akkor jeles tanítványom, most csíksomlyai gymn. tanár Balló István, a vármegye szülötte, a ki ezután is folytatta a kutatást" (...).Az Irodalmi Szemlében a Székely Oklevéltár VII. kötetének megjelenésekor a könyvismertetőt nagyapám írta. A Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében 1899-ben az alábbi írásai jelentek meg: Lóorvosságok és kuruzslások a XVI. századból és Adatok a csíki negyedfél megye havasainak közös birtoklásáról. Hargitaváralja jelképes székely község hiv. Közlönye, az erdélyiek tudományos, szépirodalmi és társadalmi folyóirata Szegeden jelent meg (Trianon után). Ebben publikálta „Báthory István lengyel király és a székelyek", valamint a „Székelyek három rendje" című írását. 1943-ban Szegeden jelent meg tollából A székelyek régi története és lófő Csíkszentgyörgyi Jósa János / írta Csíkszentimrei Balló István ([1943]) Könyv/monográfia. Kétségtelenül legjelentősebb műve az a közel 8500 oldalnyi terjedelmű kézirat, amelyben vármegyékbe csoportosítva helységenként feldolgozza a Székelyföld történelmét, mindvégig pontosan megjelölve a forrásokat. Ezt a hatalmas szellemi örökséget én kaptam meg, gyermekkorom óta őrzöm, és szándékom szerint a Csíki Székely Múzeumnak ajándékozom, hogy őseink történelmének mai és jövőbeni kutatói mindenkor hozzáférhessenek. Ezen szándékomat levélben már közöltem Gyarmati Zsolt igazgató úrral. Terveim szerint tavasszal személyesen fogom átadni Csíkszeredában a kéziratot. Sikeres, békés, boldog új esztendőt kívánva üdvözli: Balló László Szombathelyről (A Magyar Irószövetség tagja).”
A Siculicidium emlékmű
A madéfalvi emlékmű ünnepélyes felavatására 1905. október 8-án került sor. Az emlékmű terveit a csíkszeredai születésű, akkor Budapesten élt Tamás József építészmérnök ingyen készítette el. A kivitelező Szász István építész volt, a turulmadarat pedig Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrász mintázta meg. A feliratot hordozó márványtábla Sánta Nándor műve, a felirat szövegének első részét dr. Szádeczky Lajos kolozsvári történész, a második, verses részét pedig dr. Balló István csíkszeredai tanár írta.
Dobos László
Székelyhon.ro,

A dáciai feliratok két százaléka tartalmaz dák nevet
A Magyar Tudományos Akadémia doktora, TÓTH ENDRE régész, egyetemi tanár A dáko-román kontinuitás elmélete címmel tartott előadást Nagyváradon. A jeles archeológus Szilágyi Aladár interjújában a téma néhány kevésbé ismert aspektusára is kitért.
Mit gondol, pontosabb volna a „dák-római kontinuitás” elméletéről beszélni a „dáko-román kontinuitás” helyett, hiszen a román történetírásban is a „daco-romană”, nem a „daco-română” jelzős szerkezet használatos?
Valóban, ez egy félresikerült fordítás, ami szinte kitörölhetetlenül meghonosodott a magyar közbeszédben.
Ismerjük a leckét, mely szerint miután 106-ban a rómaiak meghódították Daciát, elkezdődött a dák őslakosság romanizálása, ennek eredményeként kialakult egy latin nyelvű és kultúrájú népcsoport, mely a rómaiak kivonulása után is itt maradt a mai napig. E feltételezés első változatát nálunk Mátyás király krónikásánál, Antonio Bonfininél fedezhetjük fel. A teória búvópatakként bukkant elő a 19. század első felében, az Erdélyi Iskola két tagja, Gheorghe Șincai és Petru Maior Budán kinyomtatott könyvében. A derék írástudók viszont csak római eredetről tudnak. Szerintük „a későbbi románok tisztán római eredetűek, keveretlen fajták.” Azóta sokat változott a román szemlélet a kontinuitásról…
Kétségtelen, Dácia különleges tartománya volt a Római Birodalomnak. Dáciára nem mindig alkalmazhatóak azok az ismérvek, amelyek a Római Impérium európai tartományainak a kutatása során előkerültek. A többi tartomány esetenként több mint 400 évig volt római fennhatóság alatt. Dácia viszont csupán 160-170 esztendeig volt a birodalom része, s már 130 év múltán elkezdődött a fokozatos kivonulás. A Római Birodalom egy globalizált impérium volt minden tekintetben. Ugyanolyan volt az építészete, a művészete, az intézményrendszere az Atlanti-óceántól Kis-Ázsiáig. Az európai tartományok mindegyikében azonos módon zajlott le a romanizáció. Ma már tudjuk, ahhoz, hogy a meghódított kelta vagy germán népek rómaivá váljanak, azaz átvegyék a római kultúrát, a latin nyelvet, ahhoz legalább háromszáz év kellett. Ahol ez az időszak nem állt rendelkezésre, ott valami más zajlott le. Ez az egyik dolog, ami megkülönbözteti Dáciát a Római Birodalom többi részétől. A másik az, hogy a rómaiakkal – bármennyire is erőszakos bandaként jelennek meg a filmekben, akik állandóan háborúztak, gyilkoltak, kegyetlenkedtek – nem egészen így zajlottak le a dolgok. Nem szociális érzékenységből voltak kíméletesek, hanem megtanulták azok alatt az évszázadok alatt, amíg a birodalmat kialakították, hogy hogyan kell bánni a népekkel. Hogy azok „önként és dalolva” fogadják el a romanizációt, azaz vegyék át a római kultúrát.
A hódítók bizonyos dolgokba nem avatkoztak bele. Nem nyúltak a valláshoz, a hitvilághoz, a meghódított népek a maguk köreiben továbbra is azt csináltak, amit akartak, csak „meg kellett adni a császárnak, ami a császáré”.
Aztán szépen lassan a meghódítottak elkezdték használni a római eszközöket, tárgyakat, utakat, éppen azért, mert egy több száz éves tapasztalat, kulturális fejlődés révén jöttek létre. Ahogy a meghódított kelták, germánok átvették a rómaiak tárgyi kultúráját, ugyanúgy megkezdődött a szellemi kultúrának is az átvétele, a nyelvvel együtt. Nyilván voltak háborúk, de ezek közel sem jártak annyi áldozattal, mint Dácia meghódítása idején. Dácia elfoglalása egy hosszú, majdnem száz éves háborúskodás végeredménye volt. A rómaiak és a helyi lakosság között rossz viszony alakult ki. Meggyűlölték őket, egyszerűen azért, mert a dákok két esetben, amikor előbb Burebista, majd Decebal alatt egyesítették az erőiket, állandóan támadólag léptek fel a birodalommal szemben, és a Dunától délre fekvő gazdag római városokat fosztogatták. „A dák veszély” állandó fenyegetettséget jelentett, szimbolikus töltetet is kapott a rómaiak számára. Ezt próbálta aztán Traianus megszűntetni, amikor büntető hadjáratot indítottak a dákok ellen. Első menetben nem is gondoltak arra, hogy Dáciában tartományt hozzanak létre, hiszen a Római Birodalom határait Európában a nagy folyók, a Rajna és a Duna képezték. Dácia esetében egy bizonytalan határvonal alakult volna ki, nem olyan jól védhető, mint Európában máshol. A korszak kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy a háború első menetében Traianus csak Decebalt akarta legyőzni, de nem akart provinciát alapítani. Azután „a héják”, a római szenátus harcias vezetői ragaszkodtak ahhoz, hogy tartománnyá alakuljon át a meghódított terület. Ez még Traianus uralkodása alatt meg is történt. Elkezdték kialakítani a szokásos közigazgatást, mint bárhol a Római Birodalomban, utakat építettek, táborokat, telephelyeket jelöltek ki. És… keresték a lakosságot. A háború sok véráldozattal járt a dákok részéről, a túlélők az évszázados háborúskodás után sok jóra nem számíthattak, biztos, hogy nagyon sokan elmenekültek a rómaiak elől. Harmadsorban meg aki maradt, azt elvitték katonának. Bárhová máshová. Azok a feltételezések, hogy csak néhány ember maradt életben, az túlzás, ilyet sehol nem írtak le más néppel kapcsolatban, de mutatja, hogy az emberveszteség rendkívül erős volt.
És mi a helyzet a régészeti leletekkel?
A régészeti leletek egyértelműen beszélnek. Azokból következtetni lehet, hogy a dák kultúrának mennyire maradtak nyomai, mennyire éltek tovább a dákok a római korban. A földrajzi neveknek, a vízneveknek a továbbélése nem jelent semmi különöset, mert
a rómaiak ebben is toleránsak voltak, mindenütt meghagyták a régi városneveket, földrajzi neveket, tehát ez nem bizonyíték arra, hogy a helyi lakosság tovább élt volna bármeddig.
Ha valakik helyben maradtak, azok rendkívül kis számban lehettek, nem mutathatók ki régészetileg. Vannak leletek, amelyekből egyértelműen lehet következtetni nem csak a lakosság továbbélésére, hanem arra is, hogy mennyire vették át a római kultúrát. Ezek a római feliratok, amelyek egyértelműen elárulják azt, hogy az állítója római polgár volt, hogy eredetére nézvést dák volt, vagy máshonnan került ide. Körülbelül háromezer felirat került elő Dácia területén, ezek két százaléka tráko-dák. Trák vagy dák, nem lehet igazán megkülönböztetni a személynevek alapján. Ez is azt bizonyítja, hogy a dák lakosság megfogyatkozott. Nem lehet azt sem feltételezni, hogy azért, mert „felmenekültek a hegyekbe”, és nem közösködtek, nem kereskedtek a rómaiakkal. Mert ha így történt, akkor nem romanizálódhattak, nem tanulhattak meg latinul.
Nem beszélve arról, hogy Dácia provincia messze nem fedte le a dákok lakta területeket…
A császárkorra vonatkozó kutatásnak két fontos alapkérdése van, ami mindenhol a birodalomban fölmerül. Az egyik a romanizáció, a másik a kontinuitás kérdése. Hogy mi történt az őslakossággal a római uralom alatt, és mi történt a birodalom felbomlás után? A rómaiak kivonulása után a Germániában, Galliában maradt népeknek maguknak kellett a sorsukról gondoskodniuk. Ha mások nem, az egyháziak, a 4. század végén kiépült püspöki szervezetek, a püspökök voltak azok, akik valamilyen formában megpróbáltak védelmet biztosítani a lakosság részére. Dáciában nem így volt. Dáciában már 118-ban is volt egy olyan háború, amikor fölmerült, hogy a rómaiak elhagyják a területét. Szarmaták és a roxolánok törtek be, s lefűzték Dáciát a birodalom testéről. A drobetai hídnak a faszerkezetét le is bontották, mert attól tartottak, hogy ott törnek be. Kiderült, a birodalom védelme szempontjából Dáciának nincs nagy jelentősége. Nyilván, a 2. század végén az aranybányászatnak köszönhetően vált fontossá, ez ideig-óráig meghosszabbította az ittlétet. A rómaiak nem voltak olyanok, hogy csak úgy, simán átadjanak egy területet. Ezt a császárság korában kétszer tették meg, az egyik Dácia volt, onnan kivonták a katonaságot, a lakosság meg elmenekült. Miért maradtak volna itt? A romanizált rómaiak, akiket a birodalom minden részéből telepítettek ide, nem maradtak itt, hanem átmenekültek a Dunától délre. Számukra külön tartományt alakítottak ki, a Dacia Mediterraniát, amely aztán különféle neveken szerepelt. Ez nagyjából a mai Macedónia, Szerbia, illetve Bulgária nyugati része, az a terület, ahová a menekült lakosság letelepedett. Ez jobbára már görög nyelvterületnek számított, mégis a 4. század végén viszonylag gyakoriak a latin feliratok, tehát latinul beszélő népességet telepítettek ide.
Meggondolkodtató, hogy a germán népek, majd az avarok legalább kétszer több ideig tartózkodtak Erdély területén, mint a rómaiak, mégis ennek nyoma sincs a mai román nyelvben, kultúrában. Ennek egyetlen magyarázata lehet: akkor a románok elei nem éltek abban a térségben, amelyet ezek a germán, illetve avar törzsek elfoglaltak.
Az egyik kulcsszó, ami a román történelemkutatásban a leggyakrabban szerepel, az „autochtónia” fogalma. Az, hogy ahol, amelyik földön most a románok élnek, ők onnan is származnak. A Ceușescu-érában egészen az őskorig visszamerészkedtek egyesek, a neolit korszakban is „megtalálták” a románok őseit. Kétségtelen, hogy a rómaiak 150 éves ittléte nem volt elegendő a romanizációra. Érdekes dolog, s fontossá válhat tudományos szempontból – ugyan még sok nyomát nem láttam –, a késő római, a 3. századi dáciai temetők feltárása. A 200-as évektől a rómaiak átálltak a csontvázas temetkezésre, tehát nem égették el a halottaikat, hanem eltemették. Ilyen temetőket eddig Dácia területén nem tártak föl. Ez világosan mutatná, hogy egy bizonyos idő után, a 3. század végére itt minden megszűnt. Olyan lelet nem került elő, ami 271 utánra keltezhető. Túllépve a dák-római kontinuitás kérdésén, ezeknek a síroknak a föltárása fontos lenne a birodalom szempontjából is, mert ez egy teljesen fix időhatárt mutatna a leletekre, arra, hogy bizonyos tárgyakat, eszközöket használtak-e 271 után is. A kronológia tekintetében az ember mindig keresi a támpontokat, fölállítja az egyes tárgyaknak a tipológiáját, mozgásait…
A kontinuitás-elméleten belül is több változat van. Már említettük, voltak, akik a tiszta római származásra esküdtek, olyanok még többen, akik a dákok és a rómaiak keveredésére, de akadtak olyanok is, akik a tiszta dák származás hívei voltak.
Amikor a dák-római kontinuitás kérdése beindult, Bonfiniék felfedezték, hogy „jé… itt a hegyekben parasztok élnek, akik valamilyen, a latinhoz hasonló nyelven beszélnek, majdnem olaszul”. Aztán az 1800-as években a nyelvújítások során ez be is következett: olasz, francia szavak garmadáját vették át, az addigi bővebb szláv eredetű szókincsük mellé. A 19. század legvégéig, sőt, a 20. század elejéig tartotta magát az a teória, miszerint a románok Dácia provincia római lakóinak a leszármazottai. S ez a motívum már a 18-19. században is erőre kapott, olyan vonatkozásban, hogy „mi előbb éltünk itt, Erdélyben, mint akár a szászok vagy akár a magyarok”. A 20. század 30-as, 40-es éveiben jött a dákokhoz való csatlakoztatás. Ez elsősorban Daicoviciu nevéhez kötődik, a táborával együtt azt próbálta bizonyítani, hogy ezek a „rómaiak”, akikből a románság kialakult, az egykori dák lakosság leszármazottai, romanizált, latinul megtanult dákok, akik aztán helyben maradtak, és belőlük alakult ki a románság.
Hadd térjünk át a másik elméletre, ez a bevándorlás elmélete. Többféle teória született arról, hogy mikor érkeztek, hány hullámban stb. Erre vonatkozóan találtam egy talán ma már nem annyira megalapozott tanulmányt. De úgy éreztem, amikor elolvastam, hogy korához képest racionális érveket tud felvonultatni. Szerzője 1899-ben jelentetett meg egy írást az Erdélyi Múzeum oldalain, Moldován Gergelynek hívták.
Igen Grigore Moldovan ő, akit a románok renegátnak tartottak…
Ez „a renegát” írástudó a saját népét sokra becsülte, szépeket írt róla, de azt is, hogy: „Hazánkban (értsd: Magyarországon) a román nép által lakott bármely kis területet vegyünk, a nép nyelvében, erkölcseiben, hitvilágában, mindenütt megkapjuk a balkáni ízt.” Moldován főleg Alsó-Fehér megyét, a Mócvidéket tanulmányozta. Pontról pontra, konkrét példák segítségével állapítja meg, hogy viseletben, szokásokban, babonákban, tradíciókban, a hétköznapi élet megnyilvánulásaiban, az önszervezésben is az egész Balkánra jellemző dolgokat fedezett fel. A hivatalos román történetírás hogyan viszonyul ehhez?
A román történetkutatás az eredet kérdésében sosem volt egységes. Általánosabb az a nézet, amelyik Dácia területén kialakultnak tartja a románságot, viszont a jászvárosi egyetem történeti iskolája egészen az 1950-es évekig még azt feltételezte, hogy a románság kialakulásának a helye az Észak-Balkán, a Dunától délre, a délszláv, makedón, Albániával határos terület. Ezért vannak például illíriai, albán eredetű szavak a román nyelvben. Azt nem lehet kétségbe vonni, hogy a román egy neolatin nyelv. Vitathatatlanul a rómaiak leszármazottai bizonyos tekintetben, csak náluk nagyobb volt a keveredés, több az etnikai hatás, mint akár az olasz, vagy spanyol területen, a többi neolatin országban. Ez a két történeti iskola évtizedekig vitatkozott egymással. A források, a leletek azt mutatják, hogy a 12. század vége előtt itt, a Kárpát-medencében nem éltek románok.
Névjegy
Tóth Endre (Szombathely, 1944) római korral és középkorral foglalkozó régész, a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának nyugalmazott főosztályvezetője. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán régész és történelem szakos oklevelet szerzett (1969), 1971-ben egyetemi doktorátust. Előbb a szombathelyi Savaria Múzeumban, majd 1971-től a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályán dolgozik. 1975-ben az ELTE Régészeti Tanszékén tanársegéd, 1983-tól a Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtárának főosztályvezetője. 1999-ben a történelemtudomány kanditátusa lesz, 2010-ben az MTA doktora. 2012-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának docense. Kutatási területei: Pannonia római kori régészete és története; a tartomány késő antik anyagi kultúrája, római epigráfia; Savaria ókori és kora középkori régészete; a magyar koronázási jelvények; a Seuso kincs.
Tóth Endre
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Nem vész kárba a Bolyaiak öröksége
Újabb barátságok köttettek és új együttműködések születtek a Bolyai nevet viselő Kárpát-medencei középiskolák találkozóján. Nyolc tanintézet képviseltette magát az eseményen, amelyen a diákok tudásukat és kreativitásukat bizonyították, ezáltal is tisztelegve a Bolyaiak szellemi hagyatéka előtt.
Egyértelmű jelentése van Marosvásárhelyen annak a megnevezésnek, hogy bolyais, azonban ha a hétvégén valaki ezt kiáltotta volna az iskola udvarán, azt kérdezték volna, hogy melyik. Itt volt ugyanis a Kárpát-medence összes Bolyai-iskolájának a képviselője: Budapestről, Ócsáról, Kecskemétről, Mosonmagyaróvárról, Salgótarjánból, Szombathelyről, Zentáról és Aknaszlatináról – tudtuk meg Balázs Katalin tanártól, főszervezőtől.
A képviselet öt diákból, két tanárból és az iskola igazgatójából állt. A találkozót több vetélkedő is megelőzte, volt történelem-, matematika-, művészeti és médiaverseny, a hét végén is zajlottak kisebb megmérettetések. A főszervező elmondta, nem annyira a vetélkedőkön van a hangsúly. „Ez inkább a diákok motiválása miatt van, az a fontos, hogy egymás értékeit megismerjük, barátokat és tapasztalatot szerezzünk és éltessük a Bolyai-szellemet" – jelentette ki Balázs Katalin.
Főként szellemiségénél fogva jelentős a találkozó a Bolyai Farkas Gimnázium igazgatója, Bálint István szerint. „Az igazgatói tanácskozáson nagyon sok jó ötlet született a folytatást illetően. Szeretnénk, ha a találkozók tematikája még változatosabb lenne, ugyanakkor a diákönkormányzatokat is szándékunkban áll erősíteni, felkarolni" – hangsúlyozta az intézményvezető.
A szombathelyi bolyaisoknak már nem idegen a helyszín. „A Bolyai János Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumból érkeztünk, és a tizenharmadik éve élő kapcsolatnak köszönhetően másodjára járunk Marosvásárhelyen. Ha a Kárpát-medencei magyarság viszonylatában nézzük ezt a kapcsolatot, akkor azt is mondhatnánk, hogy Szombathely a nyugati határ, Marosvásárhely pedig a keleti. Ezáltal összefogjuk egy kicsit a magyar diákokat és tanárokat" – mondta Károlyi Frigyes, a szombathelyi iskola igazgatója.
Bencze Melinda. Krónika (Kolozsvár)

Székelyföld 200
Alig hangzott el az „európai színvonalú” román felháborodás, miszerint ily nem létező címmel lap jelenhet meg Romániában, máris napvilágot látott a SZÉKELYFÖLD 200., ünnepi száma 60 szerzővel a fedélzetén.
Régi álma szökött szárba 17 évvel ezelőtt a Székelyföldön élő vagy innen elszármazott „tollas” embereknek, amikor Csíkszeredában sikerült rést ütni a fiskális bürokrácia falán, s Hargita Megye Tanácsa támogatásával Ferenczes István és fiatal alkotócsapata szívósságának eredményeként megszületett a régió kulturális folyóirata. Mely egyáltalán nem mondható regionálisnak, miközben szellemi műhelyhez méltóan hiánypótló helytörténeti, történelmi szakmunkáival, egyesülő nemzetre nyitott irodalom- és művészetszemléletével Csíkszeredától Budapestig és Bukarestig, Szentgyörgytől Szombathelyig, Kolozsvártól Sopronig, s a nagyvilág kortárs minőségi ingereit is befogva szomjat oltogat. E lap munkatársai nem melldöngető székely-magyarok, de pontosan ismerik helyüket a világban, s hűségük kötni fog majd akkor is a nyitásban, amikor az önrendelkező régió előfizetőit szolgálják majd hámokat és kánonokat félrehagyó, nyitott magyar beszéddel. Ennek reményében köszöntjük a Székelyföldet, s adunk közre elkövetkezendőkben is válogatáscsokrot a 200. lapszámból. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Külön életutakból kerekedő történetek
Műtárgygyarapítási programja keretében több száz adománnyal, ezen belül több ezer tárggyal gazdagodott az elmúlt másfél év során a Csíki Székely Múzeum. A 2016-ra tervezett várostörténeti kiállítás a napokban jelentős felajánlással bővült: száz év után hazatért Balló István szellemi hagyatéka, amely jelentősen gazdagítja a várostörténeti és a Csíki-medencére vonatkozó történelmi forrásokat.
„Körülbelül tizenöt ember dolgozik a műtárgygyarapítási program keretében, írjuk a forgatókönyvet, tervezzük a kiállítást, és tárgyakat gyűjtünk. A programnak külön irodája, személyzete, felelőse van, egy egész számítógépes alkalmazást fejlesztettünk ki a műtárgyak fogadására, leírására” – osztotta meg a háttér-információkat Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója.
Adományátvétel a hét elején
Az adományokat minden hétfőn és kedden 12 és 14 óra között veszik át a múzeumban, de esetenként a helyszínre is elmennek az intézmény munkatársai. „Az adományozó kitölt egy dokumentumot, megmérjük, lefotózzuk a tárgyat, ha van története, akkor az adatközlő elmeséli, hogy az adott tárgy mitől érdekes. A történetet rögzítjük, hanganyagot készítünk, ha nagyon érdekes, fotókkal is dokumentáljuk, ezeket majd a kiállításon is használjuk. Egy tárgy attól válik élővé, hogy története van” – jegyezte meg az igazgató. Mint elmesélte, rendelkezik egy régi, csíkszeredaiakat felvonultató százharminc fős adatbázissal, ő maga pedig mindegyiküket személyesen keresi meg, elbeszélgetve a város történetéről. Nem csak nagyon régi tárgyakat várnak, a felajánlott adományok lehetnek a hetvenes, nyolcvanas évekből is. „Nagyon szeretnék például egy kenyérbont a nyolcvanas évekből, vagy egy régi babát, de minden területről érdekelnek tárgyak.”
Száz év után hazatért hagyaték
A műtárgyak listája a napokban egy igen gazdag és értékes hagyatékkal gazdagodott, hazatért ugyanis dr. Balló István történésznek, a Csíksomlyói Főgimnázium volt tanárának szellemi hagyatéka. „Attól is érdekes ez az adomány, hogy akinek a személyéhez kötődik, több mint száz éve már elment Csíkszeredából. Unokái élnek még Magyarországon, de ők sem jártak haza. Egy évvel ezelőtt jelentkezett Balló László Szombathelyen élő unokája, aki jelezte, hogy a múzeum számára adományként ajánlja fel Balló István fényképekből és egy nyolcezer-ötszáz oldalas, kézzel írott jegyzetfüzetekből álló hagyatékát” – elevenítette fel az előzményeket Gyarmati Zsolt, aki személyesen hozta el az adományt Szombathelyről. A kézirat vármegyékbe csoportosítva helységenként dolgozza fel Székelyföld történelmét, mindvégig pontosan megjelölve a forrásokat.
„A történet érdekessége, hogy az itthon maradt rokonság és a Magyarországra elszármazottak száz év után felvették a kapcsolatot. A szombathelyi unoka ugyanis felkérte dánfalvi harmadik unokatestvérét, Ambrus Árpádot és feleségét, hogy az ő nevében adja át a múzeumnak az adományt” – mesélte a múzeumigazgató. Balló István életútjáról, pályájáról a Csíki Hírlap olvasói már értesülhettek, hiszen lapunk a Siculicidium-év elején felvette a kapcsolatot Balló Lászlóval, aki hosszas levelezés során tárta fel nagyapja életútját, és lapunknak írt levelében is jelezte adományozási szándékát.
Egy egésszé összeálló történetek
Tavaly huszonhét adományozási irat született, idén már negyven” – számolt be érdeklődésünkre Kósa Béla művészettörténész. „Az anyagok fontossága változó, részben a tárgyak minőségétől függ, de attól az információtól is, amit magukkal hordoznak. Nagyobb a fajsúlyuk azoknak a tárgyaknak, amelyeknek az adományozója időben közeli az adott tárgyakhoz, akkor ugyanis bőséges információval rendelkezik” – mutatott rá a műtárgygyarapítási program koordinátora.
Az anyagok nagy része papír jellegű, fényképek, családi iratok, hivatalos okmányok, levelezések. Érdekes, ahogy a gyűjtés során különböző családok adományaiból kerekednek ki az adott időszak történései – derül ki a művészettörténész szavaiból. „Volt aki 1944 szeptemberében Budapestre menekült, ő az ezzel kapcsolatos dokumentációt őrzi, másnak az ott tartózkodással kapcsolatos okmányai vannak meg, egy másik személy pedig a hazajövetellel kapcsolatos dokumentumokat juttatta el hozzánk. Külön családok, külön életutak, de maga a folyamat itt tevődik össze. Számomra ez a legszebb, hogy ezek a különböző történetek nálunk egy egésszé összeállnak” – mesélte Kósa.
A felszín alatti élet
A különböző tárgyakat számba vevő szakember szerint érdekesek például a rendszerváltozásokhoz kötődő adományok is. „Adott egy hivatal, amelynek van egy pecsétje, ahányszor változik a rendszer, új pecsét készül. Esetleg változik a nyelv, változnak az utcanévtáblák, utcanevek, mindez a felszín. Közben látni, hogy a felszín alatt az emberek próbálják hétköznapi életüket élni, és szinte teljesen mindegy, hogy milyen pecsétet tesznek a dokumentumokra. A XX. század rengeteg ilyen rendszerváltozást adott, ezt a házszámozásokon, pecséteken, névtáblákon keresztül lehet érzékelni” – fűzte hozzá.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

Meglepetés Nagysármáson
Meghatóan szép karácsonyi műsorral szerepeltek a nagysármási szórványotthon lakói a helyi református templomban. S mert az ünnep környékén nem lehetetlenek a csodák, a meglepetés ezúttal sem maradt el. Ünnepély közben érkeztek meg az "angyalok" a távoli Szombathelyről. Az Erdélyi Magyarokért szervezet tagjai, Hanyi Zsolt és Bognár Attila vezetésével, összesen heten, ajándékot hoztak a központban élő mezőségi gyermekeknek.
A tíz gyermek, akik olyan településről származnak, ahol nincsen már magyar oktatás, és néhány esetben nehéz anyagi helyzetben vannak a szülők is, az ősszel költözött be a frissen felavatott központba, amely a régi parókiaépületből alakult át közös erőfeszítéssel kényelmes otthonná (a válaszúti Kallós Alapítvány vezetésével a magyar kormány, az RMDSZ országos szervezete, holland gyülekezetek, segélyszervezetek, cégek, magánszemélyek, a helyi egyház anyagi támogatásával). Bár az ősz nehéz volt, mivel anyagi okokból csak decemberre sikerült beszerelni a központi fűtést, jelenleg minden kényelmet biztosít a központ, amelyet Lukács Melinda irányít. Szívvel-lélekkel a gyermekek mellett áll Balázs Lajos lelkész és felesége, s szeretettel veszi körül őket a presbitérium és a gyülekezet. Korábban már beszámoltunk arról, hogy sokan támogatták a központot. A szponzorok között meg kell említenünk, hogy dr. Salat Csaba, a SalusRom cég vezetője az idén sem feledkezett meg róluk, s John Bird egyesült királyságbeli gyógyterapeutával együtt a legnehezebb időszakban nyújtottak anyagi segítséget, akárcsak Kelemen Bernát vállalkozó. Feier Marioara sármási gyógyszertár-tulajdonos Mikulás-csomagokkal és a legszükségesebb gyógyszerekből álló csomaggal kedveskedett. Székely Szabina tanítónő negyedikes tanítványai ruhákat, írószereket, játékokat gyűjtöttek össze a központ lakóinak, s gyümölcsből, édességből álló csomagot vittek iskolástársaiknak. Kecskés Izabella óvónő és testvére, Szabó Enikő Csilla Kolozsváron élő orvosnő felkérésére akadtak jó szándékú emberek Sármáson és másutt is, akik anyagi támogatást ajánlottak fel, amiből cipőt, iskolástáskát vásároltak a gyermekeknek, egy rezidens orvos pedig csomagokat biztosított a központ lakóinak.
Bár ígéretesen szaporodik a támogatók száma, ahhoz, hogy az emeletes épület és a személyzet költségeit fedezni tudják, további segítségre van szükség. Aki úgy érzi, hogy fontos számára a mezőségi gyermekek anyanyelven történő oktatása, valamint a Belső- Mezőségen működő immár egyetlen magyar tagozat fennmaradása, a továbbiakban is támogathatja a nagysármási szórványotthont a Parohia reformata RO27BRDE270SV83340312700-as számlaszámon vagy személyesen is meggyőződve az ott folyó munka eredményességéről.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Egy esztendeje tértek vissza Székelyföldre a pálosok
Az elmúlt év − jó értelemben véve − a megfigyelésről szólt, arról, hogy kiderítsük, mire van igényük a székelyeknek − összegzett Balla Barnabás. A Hargitafürdőn szolgáló pálos szerzetessel a letelepedésük óta eltelt egy esztendő tevékenységéről beszélgettünk.
Egy éve szentelte fel Jakubinyi György gyulafehérvári érsek a Hargitafürdőn alapított pálos kolostort, ahol jelenleg két szerzetes tevékenykedik. „Az elmúlt időszakban figyeltünk, tanulgattuk a helyi szokásokat, főleg az egyházmegyés papoktól, a szerzetesektől. Próbáljuk elsajátítani azt a fajta gondolkodásmódot, mentalitást, amely a székely néppel való kommunikációt megkönnyíti. Szóval az elmúlt év − jó értelemben véve − a megfigyelésről szólt, hogy kiderítsük, mire van igényük az embereknek, hiszen infrastruktúrát nagyon jót kaptunk” − avatott be Balla Barnabás.
A pálos atya kiemelte, a helyiekkel való kapcsolatuk egyre szorosabb, szilveszter éjszakáján például többen segítettek a kolostor elfagyott fűtésrendszerének felmelegítésében. Máskor is kiveszik a részüket a közmunkából: segítenek a templom takarításában, díszítésében, a fahordásban, sőt folyamatosan érdeklődnek, hogy van-e valamire szükségük − sorolta a szerzetes. Hozzátette, a szülők kezdeményezésére indították újra a gyermekkórust, a szentmiséken így az ő hangjuk csendül fel szintetizátor és gitár kíséretében − amelyeken szintén a gyermekek játszanak. A Mária Rádió segítségével a frissen alakult kórus már fellépett a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozón és Tusványoson is.
A korábban Hargitafürdőn helyi plébánosként tevékenykedett László Rezső atya kezdeményezéseit is próbálják újraindítani − tudtuk meg Barnabás atyától. A kórus mellett például újra szerveznek közös filmvetítéseket, e célból első alkalommal novemberben ültek össze a helyiek. A bibliaóra megszervezésére is tettek már próbálkozást a pálos szerzetesek. Augusztusban megtartották a Szent István-búcsút, és sikerült megszervezni a gyalogos zarándoklatot a pünkösdi búcsúba: a hargitafürdőiekhez csatlakoztak a pálosok Magyarországról motorkerékpárral érkezett barátai is. A helyiekkel részt vettek a ferences szerzetesek által szervezett Mária-köszöntőn, illetve tavaly a Fekete Madonnához való zarándoklatba is bekapcsolódtak − összegzett a fehér testvér.
Szentmiséket az év nagy részében naponta egy alkalommal tartanak délután hat órától. A nyári időszakban – amikor működik a mofetta – napi két szentmisét celebrálnak, az egyiket délelőtt, amelyen főként a vendégek, a másikat délután, amelyen elsősorban a helyiek vesznek részt. Az adventi időszakban reggelente rórátét is tartanak a szerzetesek. A templom népessége változó, jelentősen meghatározza, hogy mekkora a turistaforgalom a településen.
A pálos atya kérdésünkre elmondta, az elmúlt évben többen is érdeklődtek a pálos hivatás iránt, egyikőjük pedig konkrét szándékát is kifejezte a rendbe lépést illetően. „Ez is azt mutatja, hogy a hívők imádsága nem marad meghallgatatlanul, hiszen általuk tudtunk mi is itt letelepedni. A jó Isten kegyelméből pedig, ha ő is úgy akarja, biztosan lesz több hivatás is” − fejtette ki nézetét.
„A további úgynevezett tervünk, hogy a jó Isten akaratát tudjuk teljesíteni. Ebbe pedig belefér az Isten országának a hirdetése, hogy ő itt van közöttünk, és mindenkit meg akar szólítani” − fogalmazta meg válaszul a hargitafürdői jövőjüket firtató kérdésre.
Boldog Özséb-szobor Hargitafürdőn
Bátor György, a szombathelyi Markusovszky Kórház Szemészeti Osztályának főorvosa egy Boldog Özséb-szobrot adományozott a hargitafürdői pálos szerzetesek számára, amelyet a hétfőn délután, hat órától kezdődő évfordulós szentmisén áldanak meg a helyi templomban.
Kömény Kamilla |
Székelyhon.ro