A politikailag korrekt – „Luther Mártonnak a veszélyes iratait senki se merészelje olvasni!”
De adhattam volna címnek azt is: állítsátok meg Arturo Uit! Schmitt Pál köztársasági elnök lemondása után a láncrémhír-terjesztők, lánchazudozók, vagyis a politikailag korrektek újra kirobbantottak egy botrányt Magyarországon.
Céljuk valószínűleg a csendesülő nemzetközi figyelem újabb felrázása, Magyarország nemzetközi megítélésének a változása, de a Fidesz látszólagos gazdasági sikereinek ellensúlyozása is. Úgy tűnik, nem telhet el nap, hogy ne tennének meg mindent Magyarország, a magyar kormány, s közvetve a magyar nép „szólásszabadság” égisze alatt történő lejáratásáért.
Jeszenszky Géza oszlói nagykövetet rasszistának bélyegezték a „gyűlöletbeszéd-kutatók”, Mesterházy Attila MSZP-s pártelnök a l’ Unitának nyilatkozva fasisztának nevezte Magyarországot. Botrány botrány hátán, nincs még egy ilyen ellenzék a világon. Azt is mondhatnám, ha nem ők vannak hatalmon, nincs demokrácia Magyarországon. Persze a demokrácia fogalmát is ők határozzák meg, ahogy a demokrata fogalmát is!
Ők az antifasiszták, ők, ők! Fogalmaik szerint a tisztesség, ahogy a becsület, az adott szó elavult, divatból kiment kacat, szerintük nincs haza, nincs hazaszeretet, s talán nincs nép se. Érdekeik szerint kérdőjelezik meg nemcsak a fogalmak, a szavak jelentését is! A Véleményvezér névre hallgató blog szerzője így foglalja össze a gondolkodásuk keretét: „A becsületsértés és rágalmazás régi jogintézmények. Egy olyan kor szülöttei, amikor az emberek egyrészt ritkán mondtak nyilvánosság előtt véleményt, másrészt – talán kissé fennkölten és romantikusan hangzik, de így igaz – az egyik legnagyobb érték az életben a becsület és a jó hírnév volt. (…) Ennek a kornak vége (Kiemelések L. GY.). Korunkban minden arra sarkall mindenkit az iskolától a munkahelyig és a közéletig, hogy mindenről mondjon véleményt: szólj hozzá, szavazz, kommentelj, lájkolj, tüntess, blogolj, állj és mondd! Ez a tömegdemokrácia, ahol tényleg bárkinek lehet szava.”
Hová vezethet az identitások tagadása?
Valóban így lenne? Nem tapasztaltuk ugyanezt meg már 1945–52 között, amikor koholt vádakkal bárki feljelenthetett bárkit értelmiségi képességétől függetlenül? Amikor rászabadították a besúgókat a társadalomra? Amikor bárki értelmezhette a népi demokrácia fogalmait, s közben börtönbe, kitelepítésre jutatta az embertársait? S hogyha elvetünk minden megkülönböztető fogalmat, a jó és rossz, szeretet-gyűlölet, tisztességes-tisztességtelen fogalmát például, hogyan határozzuk meg ezeket? Hogyan igazodunk, igazodnak el, akik nem ismerik a fogalmakat se? Talán a törvényeket is meg kellene szüntetni a politikai korrektség érdekében? S ahol mindent szabad, valóban szabad minden? Ha korlátok nélküli egy társadalom, akkor létezik-e még felelősség? És kérdés az is, kivel szemben határozzák meg a korrektséget? És egyáltalán, ha a fogalmak használata eltűnik, akkor valójában mi is a korrekt? Más szóval, ha a „politikai inkorrektség” megszűnik, lesz-e még szükség „politikailag korrektekre”? Létezésük még indokolt? Hová vezethet a különböző identitások tagadása? De miként értelmezhető például az, hogy a szexuális identitások védelmére érzékeny nyugati társadalmak alig vagy meg sem szólalnak a nemzeti identitások védelmében? Az identitások teljes elmosása a cél? Mivel az erdélyi magyar társadalom nagy többsége nem vagy kevésbé ismeri, nézzük meg, mit jelent a „politikailag korrekt” kifejezés? A Wikipédia alapján megpróbálom öszszefoglalni.
A politikai korrektség (jelzőként használva: politikailag korrekt, szokásos rövidítése PC [píszí] az angol kifejezés alapján) olyan nyelvezetet, politikát, viselkedést, eszmét, gondolkodást jelöl, amely igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését. A kifejezés amerikai közvetítéssel terjedt el a világban. Ruth Perry kutatásai szerint a kifejezés először Mao Ce-tung Vörös könyvecskéjében jelent meg, innen vette át az amerikai radikális baloldal az 1960-as években. Mivel a kifejezés öszszekapcsolódott a radikális politikával és a kommunista cenzúrával, az amerikai jobboldal a baloldal (liberálisok és demokraták) lejáratására használta. Magyarországon elsősorban a liberális és baloldali politikai erőkhöz köthető a használata. (…)
Használata némileg ellentmondásos: ha ugyanis egy kijelentést politikailag korrektként kiemelünk, az előfeltételezi, hogy a más formájú megnyilatkozások inkorrektek: emiatt olykor pejoratív értelemben használják. Egyes törekvések az alacsony presztízsű foglalkozások nevét is újrafogalmazzák (pl. „kukás” helyett „hulladéklogisztikai referens”), vagy már-már az érthetőség rovására fejeznek ki emberi tulajdonságokat. Más kifejezések sértő jellegéről azonban széles körű közmegegyezés van (pl. a magyarban a „hülye” szóról). Ilyen esetekben a politikai korrekt megfogalmazás érzékeltetni tudja az embernek kijáró tiszteletet, amennyiben tekintettel van az adott csoport és hozzátartozóik által preferált szóhasználatra (szemben a tévképzeteket keltő vagy társadalmi elítélést tükröző megnevezésekkel). (…)
A legnagyobb – kettős – veszélyt mégis az jelenti, hogy a nyelv korrektté alakítása pótcselekvéssé válik, amely a gondoskodás látszatának fenntartása mellett nem orvosolja az őt kiváltó eredeti problémákat; továbbá, hogy a korrektség/inkorrektség döntésében magát hivatottaknak érzők – akár jelentéktelen kisebbségként is – megbélyegzéssel és kirekesztéssel elhallgattathatják és tönkretehetik az „inkorrektnek” minősített gondolatok kifejezőit (ami nem politikailag korrekt, az inkorrekt, tehát rossz), a problémákat elkendőző „hallgatási spirálba” húzva a közbeszédet. A szólásszabadság ilyesfajta korlátozása legitimitását egy feltételezett társadalmi megegyezésből meríti, amely megszabja, hogy abban a korban mi fogadható el, és mi nem. (Persze, hogy ki a politikailag korrekt, azt ők maguk határozzák meg – teszem hozzá én –; a világ két részre oszlik, a politikailag korrektekre és inkorrektekre, az előbbiek jogával, hogy meghatározzák a fogalom tartalmát.) A problémák akkor jelentkeznek, amikor az információk cenzúrázása (kiemelés L. GY.) az emberek széles körű érdekei ellen hat, mint például hozzá nem értés, korrupció vagy bűnözés leplezése.
A cenzúra mindig is hajlamos volt a művészet bizonyos formái ellen fellépni, gyakran azért, mert a művészek tagadni akarták az ízlés határait, és ezzel kihívásokat intéztek a hatalomhoz. Angliában például egészen 1968-ig minden színdarab kéziratát a hivatalos cenzor, a királyi ház kamarása (Lord Chamberlain) elé kellett bocsátani elbírálásra. Az ilyen típusú előcenzúra Nyugaton már nagyon ritka. Egyik fontos kivétel a film- és videofelvételek piacra bocsátás előtti cenzúrabizottsági vizsgálata. A bizottság döntése szerint a megjelölt részleteket ki kell vágni. 1972 óta a havonta megjelenő Index on censorship folyóirat kampányt folytat a szólásszabadság alapvető emberi jogaiért.
Korrektség kontra szólásszabadság
Röviden összefoglalva: politikai korrektség egyfajta rejtett identitás, titkos zsargon, amelyet a politikailag korrektek határoznak meg. Egyfajta új cenzúra, amelynek segítségével a szólásszabadság bajnokai elhallgattatják politikai ellenfeleiket! Kérdés persze az is: hol tanulják meg, honnan tudják a „politikai korrektek”, hogy mi a korrekt, és mi nem? Talán ösztöndíjasként a nyugati alapítványoknál? De kérdés persze az is, át kell-e vennünk a nyugati kultúra tiltásainak szabályait negyven év tudatgyilkos kommunista cenzúra után! Szükségünk van-e rá?!
S teszik mindezt többnyire azok, akik egyébként a hétköznapokban a szólásszabadság mellett érvelnek! (Megtudtam, a Budapesti Corvinus Egyetemen külön katedra működik, ahol a szólásszabadságot, illetve a gyűlöletbeszédet kutatják! A kérdés lehetne persze az is: van-e katedra a „politikailag inkorrekt” beszéd kutatói számára, ahol esetleg a szeretetbeszédet tanulmányozzák?) S hogy érthetővé váljon, hogyan is értelmezik a „politikai korrektséget”, a Wikipédia segítségével a már előbb is idézett kukás = hulladéklogisztikai referensen túl további példát is idézek.
A kérdés persze az, újraírható-e, újrafogalmazható-e a nyelv? És hová kell sorolni mindazokat, azt a nagy tömeget, akik kiszorulnak, vagy valamilyen oknál fogva kimaradnak az újraértelmezett nyelvhasználatból? Fasiszták lesznek? Vagy egyszerűen szellemi képességük „korlátai” révén (hisz nem ismerik a fogalmakat és a nyelvet) rettegésben tartanak a politikai korrektek.
És föl kell tennünk azt a kérdést is: a politikailag korrekt szóhasználat hozzájárul-e az igazság, a gondok kimondásához, a dolgok pozitív irányba történő fordításához? Megváltoztatja a létező realitást? Például megold-e valamit is az a keresztes hadjárat, az a hangzavar, ahogy a szokásos módszereikkel meglincselnek valakit, keresztre feszítik úgymond a többiek megfélemlítése érdekében is a „politikailag inkorrekteket”? Amelynek már köztudottan is felismerhető forgatókönyve van. Valaki megfogalmazza, a következő hozzászóló fölerősíti, majd az újabb és újabb tiltakozásokkal egyfajta láncfolyamattá, bűnfallá emelik. (Persze a baráti körök újra és újra fölforrósítják, felerősítik, majd a hazai „piacról” kiviszik a nemzetközi porondra.) S teszik mindezt mindaddig – lásd Schmitt Pál esete –, amíg elérik céljukat. Lemondatják, vagy kiközösítik a közéletből. Elérik például – jelen esetben – Jeszenszky Géza lemondatását.
Kérdem én: hogyha nem lettek volna politikai céljaik, akkor is valóban így kellett volna eljárniuk? Ha nem akartak volna „ügyet csinálni”, akkor is így járnak el? Gondoljuk végig, milyen más lehetőségeik lettek volna akkor. Az első, s talán a legkézenfekvőbb: baráti levélben figyelmeztetni J. G.-t. És amikor az első felvetés után J. G. nyilvánosan bocsánatot kér, akkor lezárják az ügyet. Így történt? Nem! De nézzük, mit is követett el Jeszenszky Géza.
Az abszurditás megvalósulása
Jeszenszky Gézának, Magyarország oslói nagykövetének, volt külügyminiszterének az egyik általa írt tankönyvéből kiragadott inkriminált mondata, amelyet a „politikailag korrektek” nem tartanak „politikailag korrektnek”, így hangzik: „Azért van, hogy olyan sok roma szellemileg leépült, mert a roma kultúrában megengedett, hogy testvérek vagy unokatestvérek házasodjanak, vagy akár anélkül szexuális életet éljenek egymással.” A szólásszabadság kutatói által elindított gyűlölethullám persze úgy folyt le, ahogy az előbb már jeleztem. Nem részletezem. Mindenki megszólalt, csak maguk a kérdéskör ismerői, tehát a genetikusok, esetleg szociográfusok, szociológusok nem.
A kérdés, mint a tóba vetett kő körül a víz, hullámokat vetett, tovább gyűrűzött, hogy végül igazi nemzetközi botránnyá minősüljön. A „politikailag korrektek” elérték, hogy Jeszenszky Gézát kiközösítették arról a rendezvényről, amelyet ő szervezett. S mindez számomra is és sokak számára érthetetlenül az után következett be, miután Jeszenszky egy kitűnő tanulmánnyal jelentkezett az úgynevezett Romsics Gerő-vitában. Viszont amire nem számítottak, Jeszenszky Géza mellett többek között felsorakoztak azok a jeles amerikai személyiségek is, akik egyébként el szokták marasztalni a magyar jobboldalt.
A Professzorok Batthyány Köre mellett Charles Gáti, a Johns Hopkins Egyetem professzora, Simonyi András volt washingtoni nagykövet, a Johns Hopkins Egyetem Haladó Nemzetközi Tanulmányok Paul H. Nitze Intézete (SAIS) transzatlanti kapcsolatokat kutatóközpontjának ügyvezető igazgatója és Deák István, a Columbia Egyetem professor emeritusa is kiállt Jeszenszky Géza mellett.
Persze a megszólalók politikai tényezők és nem a kérdés szakemberei voltak. A kívülálló azt remélte, hogy az „eset” kapcsán itt az alkalom ennek a kérdésnek az egyszer és mindenkori tisztázására, tehát megszólalnak a kérdéskör kutatói is – ám a megfélemlített magyar társadalom hallgatott. Végül – dicséret érte – megszólalt egy genetikus is.
Czeizel Endre, Magyarország egyik legismertebb genetikusa a Hír Tv oknyomozó magazinjának elmondta, a Kádár-korszakban az egészségügyi világszervezet egy kubai doktornőt küldött hozzá, akinek az volt a feladata, hogy a vérrokonok házasságát vizsgálja a különböző népességekben. Hosszas utánajárás után – ismeretlen volt úgymond ez a kérdéskör az akkori Magyarországon – engedélyt kaptak a kutatásra. A 7 legnagyobb roma közösségben folyt le a kutatás.
„Az derült ki – mondta dr. Czeiczel Endre –, hogy ebben a hét roma közösségben 0 és 21 százalék között volt az unokatestvérek közötti házasság, az átlag 4,7 százalék volt. Azt tudtuk, hogy a magyar lakosságban 0,3 százalék, tehát ez esetben 16-szor nagyobb. Tehát ez tény, nem lehet vitatni. Ezzel nincs semmi baj, mert például a zsidó közösségekben is: kis közösségekben éltek, egymás között házasodtak – az antiszemitizmus miatt is, meg amiatt is, hogy egy zsidó anya csak zsidó férfival nemzhetett gyereket a vallási szabályok betartásával”. Ennyi! De talán nem is kellett több.
Romániában – Vekerdi József szerint 1929 után – először én írtam a cigányságról az 1980-ban megjelent Amíg csak él az ember című kötetemben. Sok gyermekkori barátom volt köztük, de azért is, mert fájt az életük. A cikkemről Vekerdi professzor írt a párizsi és a római cigány újságokban, de közölte később a Romániai Magyar Szó, illetve a budapesti Long drom is. Elfogultsággal tehát nem vádolhatnak. Mivel a genetikához nem értek, a kérdésem csak az a Jeszenszkyt elmarasztalókhoz: hogyan terebélyesedhetett az én szülőfalumban a kezdetben lévő egyetlen család (a székely falutörvények szerint kezdetben csak minden székely faluban „egy cigány és egy zsidó” család telepedhetett meg) mára száztagú kolóniává?
A tisztánlátáshoz persze tudni kell azt is, hogy a gyermekkoromban mindössze 20 négyzetméteres, világítás nélküli, faluszéli kalibában laktak. De kérdés persze az is, volt-e jobbító szándék a Jeszenszky Géza mögött kialakult botrányban? Hozzájárul-e a kérdéskör ilyenszerű felvetése a kérdés megoldásához? A cigányság neveléséhez, vagy egy újabb, Magyarország elleni lejárató kampány csupán? Ahogy az is, miközben elmarasztalják a mai „magyar” társadalmat, a cigányság vezetői megtesznek-e mindent a cigányság nevelése érdekében? Vagy csak a jogok ismertetése lényeges, kötelességeik nincsenek sem önmaguk, sem a saját környezetük iránt? (Meg kell mondanom, tudatában vagyok a lehetséges támadásoknak, de a kérdés fölvetése a „politikai korrektség” iránt egyre sürget.
Az Evenimentul Zilei bukaresti napilap november 19-ei számában olvastam, hogy egy dániai kisváros többségében muszlim vallású funkcionáriusai megtiltották a köztereken a fenyők karácsonyi kihelyezését. Az EU nőjogi és esélyegyenlőségi biztosa ugyanakkor törvénytervezetet akar elfogadtatni, amely kitiltatná a hagyományos családmodellről – apa, anya, gyerekek – szóló irodalmat az iskolákból. Tehát felmerül a kérdés: a másság tisztelete csak a hallgató vagy megfélemlített nagy többségre vonatkozik?
Végezetül – hogy a kérdést függetlenítsem saját elfogultságomtól – idézem Köntös László református pap írását, amelyet a Wikipédia megfelelő oldalán (tehát a politikai korrektséget taglaló oldalon) leltem. „Az abszurditás gyakorlati megvalósulása pedig ott van példának okáért, hogy ma Európában keresztet kitenni nyilvános helyre maga a provokáció. A legfrissebb példa: A kórházi kápolna egyik sarkában iszlám imaszőnyeg, a másikban Buddha-szobor, életfa és egyéb spirituális jelképek. A kereszt sehol, a helyi lelkigondozó szerint azért, mert zavarná a betegeket. Aztán jön a valódi hideg zuhany: a keresztyénekből álló konferencia, ahol nemet mondanak a „keresztyén alapokra”. Ez nem vízió, hanem a református kórházmisszió vezetőjének múlt heti tapasztalata” – www.parokia.hu.
Egyesek szerint a „politikailag korrekt” viszonyulás, beszéd eljuttat a társadalom olyan fokú atomizálódásához, amely már egyes nyugati társadalmakban létezik, hogy az emberek nem mernek egymásra nézni, mert megsérthetik a másik, vagyis a nézett ember személyiségi jogait. Ezt akarjuk?
Lőrincz György
A szerző székelyudvarhelyi író
Krónika (Kolozsvár)

Két év alatt 120 ezer új magyar állampolgár Erdélyben
Több mint 120 ezer erdélyi és partiumi kapta meg a magyar állampolgárságot az elmúlt két évben. Az EMNT-irodákban összesen 74 717 iratcsomót véglegesítettek, az érdeklődők száma elérte a 230 ezret – számolt be a kedvezményes honosítás elmúlt két évéről Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke csütörtökön a szervezet kolozsvári sajtótájékoztatóján.
Elmondta, a 28 EMNT-iroda révén a Székelyföldön 65 553, Közép-Erdélyben 16 622, míg a Partiumban 39 461 magyar rendelkezik már magyar állampolgársággal. A friss magyar állampolgárok több mint fele öt városból kerül ki, ezek sorrendben Csíkszereda, Marosvásárhely, Kolozsvár, Szatmárnémeti és Székelyudvarhely. Hozzátette: az idősebbek kedvéért alkalmanként vidékre is kiszálltak az EMNT munkatársai. Szász Péter, a kolozsvári EMNT-iroda vezetője ugyanakkor elmondta: nem csak egyszerű végrehajtóként működtek közre a kedvezményes honosítás munkájában, hanem az ezt lehetővé tevő jogszabály kidolgozásában is tevékenyen részt vettek. Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, az EMNT-irodahálózat volt igazgatója ismertette, a számadás apropóját az szolgáltatta, hogy két éve, 2010. november 24-én írták alá az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Magyar Külügyminisztérium és a Nemzetpolitikai Államtitkárság képviselői azt a háromoldalú megállapodást, amely alapján az EMNT-irodahálózat elindította a honosítási tevékenységét. Hozzáfűzte, a folyamat sikerében nem felejthetőek el mindazok, akik két éve a folyamat gördülékeny előmozdításáért nap mint nap tesznek.
„Köszönettel tartozunk az EMNT munkatársainak, a konzulátus munkatársainak és mindazon partnereknek, akik áldozatos munkája nélkül nem tarthatnánk itt” – mondta. Megemlítette, hogy az újdonsült magyar állampolgárok Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben önkéntes alapon állampolgári klubokat hoztak létre, ami alátámasztja a honosítási folyamat közösségteremtő erejét.
Székelyhon.ro

Nem világos
Vasárnapi tévés nyilatkozata óta Szász Jenő korábbi székelyudvarhelyi polgármester, a Magyar Polgári Párt volt elnöke már megkapta a magáét hirtelen politikai pálfordulásáért, most majd Orbán Viktoron a sor, hogy megmagyarázza: miként lehet olyan valakit nemzetstratégiai főmatadorrá avanzsálni, akinek nincs következetes és követhető nemzetpolitikai vonalvezetése. Mert nincs, hiszen 2003-ban még vezető szerepe volt abban, hogy a Reform Tömörülés kiléptetésével kettészakadt az RMDSZ, majd a Magyar Polgári Párt megalapításával megpróbálta kétpólusúvá tenni az erdélyi magyar politikát, ám mivel sokak szerint ki is sajátította a nemzeti oldal képviseletét, az tovább morzsolódott, hogy ma mindenki azt kérdezze: Szász végül is hol áll, a jobb vagy a bal oldalon, mert az RMDSZ mellett korteskedve már nincs egy platformon a Néppárttal, s e kettőhöz mérten az ő MPP-je sehol sincs, hiszen a választásokon nem indul, de akkor meg minek van egyáltalán? Tehát ha a polgári párt hirtelen fölöslegessé vált, alapító elnöke miért nem vezeti vissza az RMDSZ-be? Talán azért nem, mert közben ő maga azt nyilatkozza, hogy december 9-én két rossz közül kell választania az erdélyi magyarságnak, ergo az MPP tagságát, híveit csak nem fogja összeboronálni a rossz RMDSZ-szel! Vagy mégis? Mert az szerinte kevésbé rossz, mint a Néppárt, bár hogy ez utóbbi miért olyan rossz, arra nem adott magyarázatot. Majd csak megvilágosodunk magunktól...
Az ügyben sem ártana több világosság, hogy miért nem jó kiskapunak a 6:3-as parlamenti bejutási küszöb, amit maga az RMDSZ is szorgalmazott 2008-ban, amikor attól félt, hogy az MPP megjelenésével megoszlanak a voksok, s a tulipán nem bukik át az 5 százalékos küszöbön. Akkor jó volt az RMDSZ-nek az alternatív küszöb mint biztosíték, most meg kárhoztatják és nevetségessé próbálják tenni. Pedig még akár jól is foghat...
Ami végképp nem világos: hogyan lehet felemás-furcsa nyilatkozatokkal arra bírni azt a félmillió emberünket, hogy elmenjen szavazni, aki a nyáron erre nem volt hajlandó?
Dénes László
Székelyhon.ro

Tulipános győzelem Udvarhelyszéken
A megyei választási iroda adatai szerint Hargita megyében a szavazati joggal rendelkező 270 744 lakosnak több mint fele nem ment el választani. Nem volt nagy a szavazókedv Székelyudvarhelyen sem, ahol a 32 132 jogosult 43,29 százaléka, vagyis 13911 személy adta le voksát vasárnap. Számok Udvarhelyről
Székelyudvarhelyen a 2012-es parlamenti választások alkalmával 13 677-en adtak le érvényes szavazatot a szenátori tisztségekre, képviselőjelöltekre pedig 13 628-at. Ezek arányaikban a következőképpen oszlottak meg: az RMDSZ-es szenátorjelöltre 71,67, az EMNP-sre 24,67, az USL-esre 2,23 százalék voksolt. A képviselőkre leadott szavazatok is hasonlóképpen alakultak Udvarhelyen: az RMDSZ 70,91, az EMNP 25,06, az USL pedig 2,37 százalékot ért el.
Megyei adatok
Hargita megyében összesen 120 057-en járultak az urnák elé, közülük a szenátorjelöltekre 116 410-en, a képviselőjelöltekre pedig 116 084-en adtak le érvényes szavazatot. A voksolók 71,38 százaléka szavazott az RMDSZ, 15,24 százaléka pedig az Erdélyi Magyar Néppárt szenátorjelöltjeire. A sorban a harmadik a Szociálliberális Szövetség (USL), melyre a szavazók 8,77 százaléka adta voksát. Szintén az RMDSZ képviselőjelöltjeire szavaztak legtöbben a megyében, akik az idei parlamenti választások alkalmával 71,33 százalékos eredményt értek el. A megyei választási iroda adatai szerint az EMNP-s jelöltek 14,70 százalékot, az USL-s pedig 9,2-t értek el. Simon Eszter
Székelyhon.ro

Fényképalbum bemutatója Székelyudvarhelyen
December 11-én, kedden 17 órától a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban P. Buzogány Árpád mutatja be a Rátok bízom című fényképalbumot, amelyet Sándor-Zsigmond Ibolya állított össze.
Az est házigazdája Miklós Zoltán, az intézmény igazgatója. Az album Molnár István múzeumalapító néprajzi hagyatékából, illetve a róla elnevezett múzeum fotótárából készült válogatás. A képek mellé a környező településekről gyűjtött népköltészeti alkotások, illetve a falvakról írt népszerűsítők kerültek.
Krónika (Kolozsvár)

Székely József: túl nagy a csend az egyházban
„Az egyházban nem szabadna semminek titokban történnie. Miért, nem tartozik az egyházi nyilvánosságra az, hogy legalább hatévente, választások idején, önkritikát gyakorolunk?" – fogalmazott a maszol.ro-nak adott interjúban Székely József, a Kolozsvár alsóvárosi gyülekezet lelkésze, aki Kató Béla püspökhelyettes vetélytársa lesz az Erdélyi Református Egyház pénteken tartandó kerületi választásán. Kató Béla nem kívánt interjút adni lapunknak.
Pénteken tartják az egyházkerületi választásokat az Erdélyi Református Egyházkerületben. A tisztújítást nem előzte meg kampány, nagy volt a csend. Ennek így kell lennie?
Szerintem az egyházi választás nem csak azokat érinti, akiket valamilyen tisztségre jelölnek és esetleg megválasztanak, hanem az egész református egyházat, és itt gondolok arra a 350 ezer reformátusra, aki Erdélyben él. Meglepődve tapasztalom, hogy az egyházi média teljesen hallgat, a világi sajtóorgánumok közül is csak néhány szólalt meg a kérdésben. Nyilván itt nem a választással kapcsolatos részletkérdésekre gondolok, hanem arra, hogy a református egyháztagokat is megillet annyi információ, hogy egyáltalán mit képzelnek el az egyház jövőjéről azok, akik valamilyen vezetői tisztséget vállalnak. Ezelőtt egy évvel megkérdezték tőlem egy lelkészértekezleten, hogy ha valamelyik egyházmegye jelölne püspöki tisztségre, elvállalnám-e. Azt feleltem, hogy igen, de szeretném, ha lenne egy nyílt és nyitott beszélgetés erről. Az egyházban nem szabadna semminek titokban történnie. Miért, nem tartozik az egyházi nyilvánosságra az, hogy tervezünk, hogy akarunk valamit, legalább hatévente, választások idején, önkritikát gyakorolunk?! Ez a világ legtermészetesebb dolga.
Az nem természetes, ha a református egyházban nem beszélgetünk ezekről a kérdésekről. Ez a közhangulat megromlásának a felszabadult légkör hiányának a jele. A magyarországi evangélikus egyházban a püspökjelöltek együtt mentek gyülekezetről-gyülekezetre, nálunk párbeszédre sem volt lehetőség. A mezőbergenyei, székelyudvarhelyi, most december 4-én pedig a marosvásárhelyi lelkésztalálkozóra meghívtunk minden lelkipásztort és presbitert, viszont az egyházkerület hivatalos vezetői nem jöttek el, a lelkészeknek is csak egyötödét sikerült mozgósítani. Rajtam biztos nem múlik: ha arról van szó, hogy meg kell beszélni az egyház ügyeit, vagy bármit, ami a közösség javát szolgálja minden lelkipásztorral, gondokkal, presbiterrel és gyülekezeti taggal kész vagyok tárgyalni.
Az egyház jelenében a kommunikáció hiányán túl milyen problémákat lát még?
Egyik legfontosabb kérdés az, hogy ma mennyire tölti be a hivatását a református egyház. Azt a hivatását, amelyet a Szentírásból kell megérteni, ez pedig a misszió: „Tegyetek tanítványokká minden népeket". Ez határoz meg mindent.
Az a kérdés tehát, hogy a református egyháznak fontos-e a misszió kérdése, hogy hogyan éri el azt a 90 százaléknyi reformátust, aki hátat fordított az egyháznak, nem jár templomba, nem kell neki a gyülekezeti közösség, csak alkalmanként, kereszteléskor, temetéskor és házasságkötéskor kell a lelkipásztor „szolgáltatása" de az egyház nem kell.
Nem hivatkozhatunk arra, hogy Magyarországon csak öt, Hollandiában pedig egy százalék a templomlátogatás, mi pedig hátradőlhetünk, mert nálunk még tíz százalék. Ebből is nagyon hamar lehet öt, vagy akár egy. A mi népegyházi helyzetünkben rendkívül fontos egy átfogó missziói stratégia. Nyilván tudjuk, nem csak emberi tényezőktől függ, hogy miként alakul az egyház élete, de az, hogy mit tűzünk napirendre, és mit tartunk fontosnak, az tőlünk függ. Ha csak arra rendezkedünk be, hogy mentsük át az épületeinket – nagyon fontos! –, ha csak erre szánunk anyagiakat, akkor nagyon rossz úton járunk.
Milyen változtatásokra lenne elsősorban szükség?
Készítettünk egy tíz pontba foglalt programtervezetet, amelynek három pillérét így fogalmaztuk meg: gazdagító jelenlét, erősödő közösség, megújuló lelkiség. Gazdagító jelenlét, vagyis úgy legyen jelen református egyházunk a társadalomban, hogy értékei által kovászként hassa át a társadalmat, gondolok elsősorban az erdélyi magyar kisebbségre, amelyről tudjuk, hogy egyre inkább kifut a talaj a lába alól, szüksége lenne az egyház támogatására, példamutatására. Érzékenyen részt kellene venni a közgondolkodás alakításában úgy, hogy a magunk értékeivel aktívabban vagyunk jelen a társadalomban. Erősödő közösség, mert a gyülekezetekben erre van szükség. Aki jár templomba, az tudja, mit jelent: innen kapok új erőt, motivációt, itt érzem azt, hogy testvérek közt vagyok. Sok lelkipásztor, presbiter és gyülekezeti tag van, akiket jobban be kell vonni az egyház életébe, mert az emberek tudnak és szeretnek is tenni, ha megkapják a bizalmat és az indíttatást. Például ha kidolgozna az egyház egy ifjúsági programot, tegyük fel, kihirdetnénk, hogy jövőben az ifjúság éve lesz, és akkor Kommandótól Kolozsvárig minden református gyülekezetben erről beszélnénk. Ott van a konfirmáció kérdése: folyamatosan arról panaszkodunk, hogy nem jó a konfirmációs rendszerünk, mert kikonfirmáljuk a fiataljainkat. Ezt elmondjuk minden évben, minden jelentésben megjelenik, és semmit nem teszünk annak érdekében, hogy valami változzon. Gondoljuk át, beszéljük át. Nyilván ez következetes, hosszú távú munkát jelent, és azzal kezdődik, hogy néven kell nevezni a problémákat, aztán megkeresni azokat, akik segíthetnek abban, hogy ezt bölcsen megváltoztassunk.
Kató Béla püspökhelyettes a maszol.ro-val közölte: csak a püspökválasztás után áll majd a sajtó rendelkezésére. „Ez elvi kérdés. Az egyházban nem szokás olyan kampányt szervezni, mint a politikában. Az egyházban ugyanis a múltjukért, nem az ígéreteikért választják meg a tisztségviselőket” – jelentette ki. Amikor tudattuk vele, hogy Székely József interjút adott lapunknak, Kató kijelentette: „a fiatalabb nemzedék valószínűleg másképp látja ezeket a kérdéseket”.
A harmadik pont: a megújuló lelkiség. Erős közösség ott van, ahol megújult lelkű emberek vannak együtt. Nyilván tudjuk, hogy ezt Isten Szentlelke végezheti el, de nekünk ezért könyörögni kell, hogy Isten újítson meg bennünket lélekben, gondolkodásunkban, mert akkor a beszédünk, cselekedetünk, az életvitelünk is más lesz. E nélkül a megújulás nélkül, csak egy akármilyen intézményként adminisztráljuk az egyházat. És elmaradt a kisugárzás, az a lelki erő, amelyre szüksége van minden református gyülekezeti tagnak és nekünk is, lelkipásztoroknak. Erre van szüksége minden espereseknek és a püspöknek is, hogy vidámabban és reménykedve végezze a szolgálatát.
Milyen kompetenciákkal kell rendelkeznie egy püspöknek?
Elsősorban olyan kompetenciákkal, amelyekkel egy lelkipásztornak kell rendelkeznie. A lelkipásztornak az igehirdetésen, lelkigondozáson túl a kapcsolatteremtés-tartás is a feladata. A személyes kapcsolatok kiépítése, a talentumok kamatoztatása, beépítése, az erők gyülekezeten belüli összefogása, a hívek jó értelemben vett ösztönzése és segítése. Az egyházban rengeteg érték van parlagon, éppen azért, mert nincs kellő odafigyelés, ösztönzés. Ha valaki esperes vagy püspök lesz, ugyanezt kell végeznie, csak más szinten. A püspöknek nyilván az egész egyházra kell hogy rálátása legyen. Nagyon fontos, hogy ismerje a lelkipásztorokat, megtalálja velük a hangot, mert ugye a pásztorok pásztorának is lennie kell valakinek. De sajnos a jelenlegi egyházi helyzetünkben inkább az adminisztrációra álltunk rá, annyira, hogy most már senkinek sincs elegendő ideje arra, hogy a lelkipásztorokkal foglalkozzon, az ő lelki vezetőjük lehessen – ezt én nagyon fontos szempontnak tartom. Az adminisztrációt végezzék adminisztrátorok, a püspök figyeljen oda a lelkipásztorokra, a gyülekezetekre, legyen ő az, aki ezt a nagyon fontos lelki szolgálatot végzi.
A jelölések számát tekintve nagyok a különbségek. Milyen eredményeket remél a december 14-i választásoktól?
A jelöléseket az egyházmegyei tanácsok terjesztették fel. Sajnos több egyházmegyei tanács úgy fogadta el a felülről érkező javaslatlistát, hogy meg sem beszélték, hogy az azon szereplő személyek alkalmasak lennének-e egyházkerületi vagy zsinati tisztségek betöltésére. Örülök annak, hogy néhány tanács mégis felelősen elgondolkozott, és csak azután jelölt. Jó lett volna, ha az év során összeállt volna egy közös jelöltlista, ha letisztult volna, kik azok a személyek a református egyházban – függetlenül attól, hogy adott esetben Kató Bélát szimpatizálják vagy Székely Józsefet –, akik olyan értékeket képviselnek, olyan talentumokkal rendelkeznek, amelyek biztosan az egyház javát fogják szolgálni.
Amikor Domahidi Bélával, Papp Bénivel együtt összehívtuk a mezőbergenyei, székelyudvarhelyi találkozókat, azt reméltük, hogy beindul egy egészséges párbeszéd, amelynek éppen ez lett volna egyik gyümölcse. A jelölések számát tekintve valóban nagyok a különbségek. Ez azzal is magyarázható, hogy nagyon rossz a kommunista rendszerből örökölt választási szabályzat. Nyilván itt nem csak arról van szó, hogy ki lesz a püspök. Nagyon fontos a főgondnokok személye, az igazgatótanács összetétele és egy bölcs, tekintélyes zsinat megválasztása. Az egyház élete, a mi létünk és a választások eredményei is Isten kezében vannak. Ő a keveset is fel tudja használni.
Maszol.ro

Interneten folytatják a Gazdaélet munkatársai
A Gazdaéletet megjelentető székelyudvarhelyi kiadó megszüntette a Gazdaélet nevű agrármagazin további finanszírozását.
Az egykori főszerkesztő és lapigazgató – Daczó Dénes és Mihály László – ezentúl a 7határ című internetes kiadvánnyal jelentkeznek, mellyel a hivatásos vidéki gazdákat, illetve a hobbikertészeket és az állattartókat kívánják megszólítani.
Az alapítók közleményükben leszögezik: a 7határ című internetes kiadvány a webet használó gazdák nyitóoldalává kíván fejlődni. Az oldal szerkesztői azt szeretnék, ha az olvasó hozzájuthatna azokhoz az információkhoz, amelyeket az erdélyi gazda eddig nem talált meg magyarul. A hírértékű tájékoztatások, riportok, szaktanácsok mellett a mezőgazdasági törvénykezés újdonságairól, a vita alatt álló tervezetekről is tájékoztatnak.
„Az oldal tervezése során többször hallottuk, hogy az erdélyi gazda nem használja a világhálót. A kijelentés önmagában nem fedi a valóságot, hiszen évente újabb és újabb generáció lép be a gazdák sorába. A gazdálkodás hagyományokon alapul, amit egyik generáció a másiknak adott át. Ma sincs ez másként, így a családokban mindig van legalább egy személy, aki időről időre átveszi a gazdaságot. A falu világához ma már a világháló is hozzátartozik – vélekedik Daczó Dénes főszerkesztő. – Fontos szempont ugyanakkor, hogy – szemben a nyomtatott magazinokkal, amelyek terjesztési akadályokba ütköznek – az oldal tartalma akár minden erdélyi aktív gazdához eljuthat, ingyen.
Éppen az internet nyújtotta tér ad lehetőséget az összehasonlításra, a kontrasztok megjelenítésére, ami az erdélyi gazdák és más európai térségek agráriumában vannak.” Mihály László elmondta, az új projekt része, hogy a tárfelület nyújtotta technikai lehetőségeket kihasználva új eszközökkel mutassa be a mai erdélyi vidék valóságát. Az írott riportok mellett kép- és videoanyagok kísérik az anyagoka
Krónika (Kolozsvár)

A változás évfordulójára
Amikor olyasmiket olvasunk még 2012-ben is, hogy a románok 38 százaléka és az erdélyi magyarok 20 százaléka szerint jobb volt a kommunizmus, mint ami most van – egyszerűen megáll az ész.
Mindenkinek volt állása és fizetése – mondták a válaszolók a kérdezőbiztosoknak. Csakhogy épp ebben gyökereztek a bajok: a hagyományos gazdálkodás felszámolása, a falu tönkretétele, a lakosság városba kényszerítése a mai napig érezhető károkat okozott.
A válaszadók vagy megfeledkeztek róla, vagy nem tudják hiányos iskolázottságuk és tájékozatlanságuk miatt, hogy a szocialista tervgazdaság csapnivaló, hazugságra épülő teljesítménye és iszonyatos pénzpocsékolása folytán a rezsim összeomlott szépen magától. Nem egy jól működő valamit buktattak meg valakik! Amint azt többen is vélik. A diktátorpár pokolba szóló menetjegyének kiadása csak kísérő rendezvénye volt egy jelentős világeseménynek – szükséges ezt olykor hangoztatni a gyengébbek kedvéért.
Szóval az említett válaszadók december 9-én hatalomra juttatták újból azokat, akik közül a legtöbbnek csak turistaként volna szabad belépnie a parlamentbe. Így álltak bosszút azon a politikuson, aki hivatalosan évekkel ezelőtt elítélte a kommunizmust.
Öreg székely ismerősöm a „Csau unokáinak” nevezi őket. A felmenők távozásának évfordulójára kormányalakítást terveznek. Hírek szerint emlékezni szeretnének karácsonykor egyebek közt a mezőgazdaság szocialista átalakítására, a tömegek sorban állására, falurombolásra, a vegyészeti tudományos kutatásra (különös tekintettel a polimerizációs folyamatokra), az általuk sokat ócsárolt és tönkretett arisztokrácia majmolására a vadászatban, lovaglásban, teniszezésben. Meghívottként ott lesznek a kivénhedt munkásmozgalmi harcosok is, elvégre a hatalom átmentését nekik köszönhetik az ifjabb szocialisták. Meghívják a Hargita, Kovászna és Maros megyei véreiket is, akik főként az 1968-as megyésítés után tették be először lábukat a Székelyföldre, és akik nap mint nap magyarellenes szlogenekkel vagy feljelentésekkel hergelik az őshonos magyar lakosságot.
Az emlékezés apropóján eszembe jutott a Krónika évekkel ezelőtt készült teljes újságoldalnyi összeállítása, amelyben fiatalok mondtak véleményt a bukott rezsimről. A legostobább dolgot egy székelyudvarhelyi diáklány mondta: „Valami miatt a nép megharagudott, és leváltotta az államelnököt. De nagymamám azt mondta, akkor jó világ volt, mert ha például két bunda érkezett Udvarhelyre, az egyiket ő kapta.”
Szerencsére Székelyudvarhelyről ritkaság számba menő jó példa is említhető azokból a zivataros decemberi napokból. Néhai idősb Hegyi István református esperes kezdeményezésére lelkipásztorok, papok aláírásukkal igazolták szolidaritásukat Tőkés Lászlóval.
Az Udvarhelyen 1989. december 23-án megjelent Szabadság című lap 1. számából valók ezek a mondatok: „Nem ment tőlünk üdvözlő távirat a zsarnoknak, mert mindenki együtt érzett a temesvári felkelőkkel, és mindenki lelkében gyászolta az áldozatokat. Sokan tudtak arról, hogy korábban Hegyi István nyugalmazott református esperes huszonhárom református, katolikus, unitárius lelkésztársával együtt kemény hangú levélben követelte Tőkés László emberi és papi jogainak helyreállítását a kolozsvári püspökségtől.
Az egyházáruló püspök helyett a Szekuritáté válaszolt: meghurcolta és sokáig zaklatta a bátor aláírókat. Mindezek a közeledő tisztító vihar előjelei voltak, jelezték, hogy a székely Anyaszék, sokat szenvedett szülőföldünk népe nemcsak ismeri, hanem vállalja is az igazságot (…).” (Katona Ádám) Az viszont fölöttébb sajnálatos, jegyzem meg csendesen, hogy az egyik udvarhelyi alapítvány által megrendelt, Hegyi István életútjáról szóló portrékötet elkészülte után hét hónappal minden korrektúrán és egyebeken túl kinyomtatásra vár még mindig annak ellenére, hogy pályázati pénzt kaptak rá Budapestről.
A december 9-én győzedelmeskedő választóknak ajánlom, a nagy évforduló alkalmából ismerkedjenek a Nobel-díjas orosz író, Alexander Szolzsenyicin gondolataival: „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenségük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.”
Komoróczy György
A szerző székelyudvarhelyi nyelvész, író
Krónika (Kolozsvár)

Fociakadémia nyílik a Székelyföldön
Heteken belül elkezdődhet a munka a sokat emlegetett székelyföldi labdarúgó-akadémián – jelentette be tegnap Szondy Zoltán, a Futball Klub Csíkszereda szakosztályvezetője. Elmondta, a leendő székely fociiskola a magyarországi Puskás Ferenc Labdarúgó-akadémiával épített ki szakmai kapcsolatot, első konkrét lépésként az edzők részt vettek a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó-akadémia múlt heti szakmai napjain.
„Több magyarországi akadémiával is tárgyaltunk arról, hogyan lehetne a legkönnyebben megvalósítani szakmai és anyagi szempontból az együttműködést. Végül azért állapodtunk meg a Puskás-akadémiával, mert az ő elképzelésük volt számunkra a legmegfelelőbb” – tudtuk meg Szondy Zoltántól.
Tajti József, a Puskás-akadémia operatív igazgatója elmondta továbbá, a székelyföldi tömbmagyarság számára egy olyan támogatási központot szeretnének létrehozni, ahol kiváló képzést tudnánk biztosítani tehetséges gyerekeknek, a legjobbakat pedig felvennék a felcsúti iskolába.
„Már most is három székely gyerek tanul nálunk. Azt tapasztaljuk, hogy a jó képességű székely gyerekeket a romániai szabályok miatt leghamarabb tizenkét évesen, legkésőbb pedig csak tizenhat évesen lehet leigazolni. Ezért kellene a Székelyföldön egy olyan magas szintű képzést biztosítani, hogy 16 éves korig megtanulhassák a foci alapjait, utána pedig a legjobbak átkerülhetnek a mi akadémiánkra” –  magyarázza Tajti József.
A Puskás-akadémia és a Csíkszereda központú Székelyföld-akadémia között tehát partneri, illetve szakmai viszony fog működni: 14–15 éves korig Csíkszeredában, valamint az alközpontokban – Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson, Sepsiszentgyörgyön és Baróton – egységes, magyarországi szakmai rend alapján zajlana a képzés.
„A gyerekek 14 éves korukig saját településükön tanulnának, majd a középiskola megkezdésével beköltöznének a csíkszeredai kollégiumba, ahol tovább folyna a képzésük. A legügyesebbek bármikor átkerülhetnek Felcsútra, a többiek 14 éves korukig otthon, helyi klubokban fociznának.” Az edzők feladata, hogy a következő hetekben a Bozsik tehetségkutató program keretében saját településeiken elkezdjék a 6 és 11 év közötti fociszerető gyerekek toborzását, akik számára elindítják az egységes képzést. 
Kozán István
Krónika (Kolozsvár)

Kitereget Jakab Attila
„A hivatalos propaganda sikersztorijainak” ellenszereként és a lakosság hiteles tájékoztatása érdekében saját blogot indított Jakab Attila székelyudvarhelyi EMNP-s önkormányzati képviselő. A virtuális felületen az önkormányzati képviselő-testület ülésein elhangzottakat, de főként az elhallgatottakat osztja meg Jakab, egyben arra ösztönözve a városlakókat, hogy ők is osszák meg hozzászólásaikat, észrevételeiket.
„Az önkormányzati képviselő-testület és a polgármesteri hivatal tevékenységéről Székelyudvarhely lakói nem értesülnek kellőképpen. Sőt a hivatalos kommunikációt átfogó sikerpropaganda jellemzi, melyben kizárólag a pozitív dolgok jelennek meg, a kudarcokat pedig elhallgatják” – magyarázta a blog (www.jakabattila.ro) életre hívásának indokait Jakab szerdán, december 19-én a sajtó képviselőinek. A kezdeményezés aktualitását egy nemrégiben történt eset igazolja: november 20-ára rendkívüli tanácsülést hívott össze Bunta Levente polgármester, bejelentvén, hogy minisztériumi forrásokból jelentős pénzösszeggel gazdagodott a városi kassza. Az összeg egy részét – a kórháznak szánt 1,9 millió lejt – azonban még aznap visszavonta a minisztérium, a döntést a városatyák a novemberi rendes havi ülésen tudomásul is vették, viszont a „kudarcra” vonatkozó hír már nem tevődött közzé.
A blogra elsősorban ilyen jellegű közéleti témák, de más, közlésre méltó ügyek is felkerülnek – magyarázta az önkormányzati képviselő, aki egyébként szívesen fogadja a lakosság hozzászólásait, véleményét is.
A tájékoztató második felében Zakariás Zoltán néppárti önkormányzati képviselő a szerdai rendes havi tanácsülésre előterjesztett napirenddel kapcsolatos észrevételeit osztotta meg. A helyi adók és illetékek módosítására vonatkozó határozattervezettel kapcsolatosan kifejtette: bár erre vonatkozó tervezet volt, olyan kormányrendelet nem született, mely előírná a helyi adók és illetékek infláció szerinti, háromévenkénti kiegyenlítését, ám a tanács elébe megy az ügynek, tovább terhelve a helyi lakosságot. A továbbiakban három napirendre tűzött fejlesztési projekt költségéről beszélt, megjegyezvén: véleménye szerint az elővetített befektetési értékek túl vannak duzzasztva.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Évértékelő: kultúra és közösségépítés Gyergyószentmiklóson
„Közösség és kultúra a jövő záloga” – e gondolatot választotta mottójául a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ. Az intézmény igazgatója, Pál Levente kedden tartott évértékelőt.
A Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ öt alkalmazottjával és számos segítővel ötven rendezvénynek volt fő- vagy társszervezője a 2012-es évben, a kultúraszervezés és közösségépítés terén fejtve ki tevékenységet – mondta Pál Levente intézményigazgató, a partnerek között említve Gyergyószentmiklós önkormányzatát, egyházakat, civil szervezeteket, magánszemélyeket, és kiemelve az Ifitéka önkénteseit.
Az idei rendezvények közül külön említette a Világtalálkozót és Csárdásrekordot, mint a legnagyobb szellemi töltetű eseményeket, a Sportnapokat, melyek a sok sportbarát és szervezet hozzáállását tapasztalva folytatásra érdemesek, a Gyilkostói Sokadalmat, amely egyetlen magyar kulturális rendezvénye Gyilkostónak, így méltán tart igényt folytatásra, helyi és megyei önkormányzati támogatására. A művelődési központ rendezvényei közül az igazgató még kiemelte az idén útjára indított Országjárók-Világjárók sorozatot, jelezve, januárban a nyolcadik rész Dél-Kóreába enged betekintést. Sikeresnek ítélte meg a Klasszikus és komolyzenei bérletet; az eddigi előadások több mint 250 néző előtt kerültek sorra, ugyanakkor fontosnak tartja a havi táncházak folytatását is. Ez utóbbi kapcsán elmondta, szeretné, ha a középkorúak is részt vennének az eseményeken, hiszen éppen ők azok, akik sokszor felidézik emlékként az egykori, táncházi hangulatot. Tervek jövőre
„Elkezdett sorozatainkat folytatni szeretnénk, újabbakkal egészítve ki” – közölte Pál Levente. A tervek szerint Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy mellett Gyergyószentmiklós is helyszíne lesz a történelmi előadássorozatnak, ahol magyarországi előadók ismertetik a magyarság útját honfoglalástól a modern korig. Erősítenék a Szent Anna-napok rendezvényét, megtörténhet, hogy az esemény a Kokojza Fesztivállal olvad egybe.
„Fontos fogaskerekévé váltunk a városnak” – foglalta össze Pál Levente a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ jelentőségét, a soron következő eseményről, a városi szilveszterezésről is szólva. Az évbúcsúztató ünnepségnek ugyan még nincsen készen a végleges programja, de már tudni lehet, hogy újra lesz szerencsemalac Len Emil felajánlásaként, melyet ingyenes sorsjeggyel lehet megnyerni. A Borszéki DNS ad koncertet, éjfél előtt ünnepi beszédet mond Mezei János polgármester, újévi áldás hangzik el az egyházak képviselői részéről. Lesz forralt bor, tűzijáték és jókedv – ígérik a szervezők.
Az új évre is van már híre a művelődési központnak: januártól lehet megvásárolni a Világvándor dvd-t, mely az ünnep szellemét idézi meg. Ára 20 lej, a bevételt jótékony célra szánja az intézmény.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Szép, színes és a miénk – elkészült az első udvarhelyi animációs film
Elkészült az első székelyudvarhelyi animációs film: a Székelyföldi Legendáriumból építkező Likaskő rajzfilmet december 23-án, vasárnap először vetítik le Udvarhelyen a Mesevárosban. A Legendárium-csapat karácsonyra más újdonsággal is előrukkolt, hisz a napokban jelent meg a Tatárittyom és A székely kincsek őrzői játékokat is tartalmazó dupla társasjátékcsomag.
Ígéretéhez híven a Székelyföldi Legendárium csapata már karácsonyra elkészítette a tizenkét részes legendás animációs film első részét. A Likaskő legendáját feldolgozó filmet előbb szombaton, a Kárpát-medencei gyermekkarácsony alkalmával vetítik le a magyar Parlamentben, majd vasárnap bemutatják az udvarhelyi gyerekeknek is. „Nagy erőfeszítéssel dolgoztunk az elmúlt hetekben, viszont a remek csapatnak köszönhetően jó hangulatban, jó ütemben zajlott a munka” – magyarázta Fazakas Szabolcs ötletgazda.
A tíz-tizenkét perces rajzfilmet Tóth Árpád rendezte, a figuráknak udvarhelyi színészek (László Kata, Fincziski Andrea, Tóth Árpád és Barabás Árpád), valamint Baricz Gergő kölcsönzik hangjukat. A Likaskő legendáját Kudelász Nóbel gyúrta át forgatókönyvvé, a zenét Orbán Ferenc írta, a Kónya Attila rajzolta figurákba pedig Kosza Arnold animátor lehelt életet. Nem véletlen, hogy a stáb nagy része udvarhelyi, hisz Fazakas Szabolcs szavaival élve „a Legendárium bölcsője Udvarhely, így a rajzfilmkészítésnek is itt kell zajlania”.
„Egyelőre a nyers változatot vetítjük, hisz a rajzfilm még simításokra szorul. Amint ezt befejeztük, hozzáfogunk a sorozat második részéhez, amely valószínűleg a csíksomlyói legendára alapul majd, hisz terveink szerint ennek bemutatója a jövő évi csíksomlyói búcsún lesz” – újságolta az ötletgazda, aki kifejezetten nagy sikerként éli meg azt, hogy az első részt önerőből, a Székelyföldi Legendárium könyvek eladásából sikerült megvalósítani. „A rajzfilmnek két támogatója volt, illetve online 910 dollárt gyűjtöttünk erre a célra. A baj az, hogy sokan még négy év után sem értik, mit és miért csinálunk. Többen is akadályozni akarták munkánkat, sok rosszindulatú kritikát is kaptunk, mert nem voltunk hajlandók a pénzt és a dicsőséget megosztani olyanokkal, akik önös célokra használták volna a márkanevet. Ezzel szemben székelyföldi fiatal tehetséges emberekkel dolgozunk: húszfős a csapat, de közvetve többen is bekapcsolódtak” – magyarázta.
A napokban jelent meg a Székelyföldi Legendárium társasjátékcsomagja is, mely annyira népszerű, hogy az első néhány tucat példányt már el is kapkodták. Akárcsak a rajzfilm, a társasjáték is Székelyföldön készült. Az ötletgazda ígérete szerint a következő napokban a székelyudvarhelyi könyvesboltokban már kapható lesz.
„Van valami ebben az egészben, ami kitölt egy eddig létező hiányt, valami olyat nyújt a Székelyföldi Legendárium, amire, úgy néz ki, már sokan vártak. Egyébként nagy a nemzetközi érdeklődés is, így az új évben új, többnyelvű honlappal rukkolunk elő, illetve angol nyelven is kiadjuk a Legendárium-kötetet” – avatott be a tervekbe Fazakas Szabolcs. Aki vasárnap lemaradna a rajzfilm első szabadtéri vetítéséről, az karácsony napján pótolhatja mulasztását a székelyudvarhelyi városi parkban.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

www.7hatar.ro – az első erdélyi gazdaportál
011 őszén új kiadvánnyal gazdagodott az erdélyi nyomtatott sajtó piaca: először jelent meg országos agrármagazin. A Gazdaélet azt a rést igyekezett kitölteni, amelyet a szintén országos Erdélyi Gazda, valamint a székelyföldi Székely Gazda hagyott: olvasmányos, de tartalomban jóval gazdagabb, színesebb, ugyanakkor szerteágazóbb tematikájú anyagokkal vonzani egyre több olvasót hónapról hónapra. Mindez maradéktalanul sikerült – a gazdasági háttér azonban nem tette lehetővé, hogy abban a formában középtávon életképes maradjon. A Gazdaéletet megjelentető székelyudvarhelyi kiadó 2012. november 1-jétől megszüntette az agrármagazin további finanszírozását. Mivel a Gazdaéletről az olvasóktól rengeteg pozitív visszajelzés érkezett, az egykori főszerkesztő és lapigazgató – Daczó Dénes és Mihály László – folytatni akarta az elkezdett célkitűzést, és ezúttal új, teljesen szűz terület meghódítására tesznek próbálkozást: interneten igyekeznek megszólítani a hivatásos vidéki gazdákat, a hobbi-kertészeket és állattartókat, valamint mindenkit, aki a vidék és annak jövője iránt érdeklődik.
Ennek jogi hátterét a december 7-én hivatalosan bejegyzett Agrár Média Egyesület biztosítja, melynek alapító tagjai Daczó Dénes, Macalik Ernő és Mihály László, székhelye pedig Szépvíz község. Az egyesület alapvető célja az első magyar nyelvű gazdaportál elindítása és működtetése. Nem titok: a 7határ című internetes kiadvány a webet használó gazdák nyitóoldalává kíván fejlődni. Az oldal szerkesztői azt szeretnék, ha az olvasó hozzájuthatna azokhoz az információkhoz, amelyeket az erdélyi gazda eddig nem talált meg magyar nyelven. A hírértékű tájékoztatások, riportok, szaktanácsok mellett a mezőgazdasági törvénykezés újdonságairól, a vita alatt álló tervezetekről is tájékoztat majd a 7határ. Az oldal erőssége lehet a Gazdafórum, ahol a gazda a gazdával oszthatja meg gondolatait, tapasztalatait.
Fontos szempont ugyanakkor, hogy – szemben a nyomtatott magazinokkal, amelyek terjesztési akadályokba ütköznek – az oldal tartalma akár minden erdélyi aktív gazdához eljuthat, ingyen. Az új projekt része, hogy a tárfelület nyújtotta technikai lehetőségeket kihasználva új eszközökkel mutassa be a mai erdélyi vidék valóságát. Az írott riportok mellett kép- és videódokumentumok is kísérik majd az anyagokat, vagy éppen önálló tartalomként jelennek meg.
A gazda léte nem a rusztikus múlt egy darabja, hanem az értékteremtő jelen része. A honlapot működtető Agrár Média Egyesület egyik célja ezért az, hogy ennek az értékteremtő gazdálkodásnak az eszméjét tudatosítsa, a még fellelhető élhető életből, megtapasztalásból származó tudást dokumentálja és továbbadja. Az Agrár Média Egyesület további céljai között szerepel még szakmai rendezvények, fórumok szervezése, szakmai kiadványok megjelentetése, valamint aktív szerepvállalás a gazdaélet szervezésében. Az Agrár Média Egyesület rendelkezik az elindításhoz szükséges alaptőkével, amit az alapító tagok tettek ki. Működését a jövőben az önkéntesség mellett pályázati forrásokból, adományokból, illetve a honlap üzemeltetéséből származó bevételekből fogja fedezni. (www.7hatar.ro sajtóanyag)
Szabadság (Kolozsvár)

Falu a világ végén
Homoródszentlászló csupán 13 kilométerre fekszik Székelyudvarhelytől, mégis a világ végén van, hiszen zsáktelepülés lévén csak az megy oda, akinek dolga van arrafelé. Bár az utat feljavították, ilyenkor, télidőben nehézkesen lehet megközelíteni. Busz évtizedek óta nem jár ki a településre, üzlet sincs a faluban. Nagy erőfeszítések árán kerül mindennap az asztalra a kenyér annak a huszonhat lakosnak, aki a faluban él.
A jeges út ide-oda dobálja az autót, s bár megszórták homokkal, annyit ér, mint döglött lovon a patkó. Az emelkedőn kaptatva megpillantok egy idős embert, aki óvatosan baktat a hóban. Segítő szándékkal állok meg.
„Jaj, nem kellett volna megálljon, most nem tud elindulni” – mondja az idős ember, ám látszólag mégis örül, hogy nem kell tovább gyalogosan egyensúlyoznia a jeges úton. Kérdem, merre jár. Azt mondja, átsétált a miklósfalvi boltba, kenyérért. „Most már mindent lehet kapni, megszoktam, hogy hetente kétszer átgyalogolok, s megveszem, amire szükségünk van” – mondja Mihály bácsi.
„Busz sose járt ki a faluba, de nincs is miért. Csupán egy nő jár be dolgozni Ócfalvára, a többiek mind nyugdíjasok. Régebben mi is bejártunk a városba dolgozni, olyan is volt, aki kvártélyt fogadott, mások meg ingáztak” – emlékszik az idős férfi, majd arról beszél, hogy a miklósfalvi boltokban – mert kettő is van – mindenféle óhaját teljesítik az embernek, bármit meg lehet vásárolni. Ami pedig nincs, azt meg lehet rendelni. „Hétfőn és pénteken van a kenyérnap Miklósfalván. Mi már úgy megszoktuk a „lemenést, visszajövést”, nekünk ez egyfajta kiruccanás.”
Mások meg szekérrel közlekednek. „A faluban hat egyes fogat van, azokon a napokon, amikor kenyér érkezik a szomszédos településre, befogják a lovat, felülnek hárman-négyen, s megveszik, ami kell. Ha valami eszünkbe jut, akkor átmegyünk, s megvesszük. Most is fel lehetett iratkozni kalácsra, mindig megkérdezik, hogy mire van szükségünk, és megrendelik. Csak utána kell menni. Dúsgazdagok az üzletek, mindent lehet kapni” – mondja Mihály bácsi, majd megpihenteti tekintetét a fehér tájon. „Régebben, amikor munkába jártunk, csak Udvarhelyen lehetett kenyeret kapni, s ott is csak feketét. Mondhat bárki bármit, egyforma elven a nép sosem volt, s nem is lesz. Most mégis sokkal szabadabbak az emberek, mint a múlt rendszerben” – mondja. S a nyugdíjból megélnek? – kérdezem. „Elég kell legyen, amennyi van. Az emberek gyarlók, mert nem akarják megérteni, hogy ennél nehezebb világ már volt. Én 1937-ben születtem, ’46-ban értem a szárazságot, s ’47-ben a szükséget. Egyesek Aradról hozták a lisztet, de nem pénzért adták, hanem ékszerért. Abban az időben nem hoztak a hollandusok ruhát, nem kaptunk segélyeket. Háború után sógorom cipész volt, s a nagy bőrtáskákból varrta meg a cipőket. A megrendelő addig ült a cipész mellett, amíg az kiszabta. Ha maradt egy szíjdarab, azt is hazavitte. Nem dúskáltak se a ruhaneműben, sem az élelemben. ’43-ban édesapám meghalt, ötéves gyermek voltam akkor. Itt volt mellettünk az iskola, s édesanyám a hátán vitt át, mert posztó sosonom volt. A tanító deszkát rakott le, hogy hátra tudjunk menni a vécére, s ne sározzuk össze a lábunkat. Mikor vége volt a tanításnak, édesanyám jött, és a hátán hazavitt. Hiába mondom ezeket a mostani gyerekeknek, mert nem is hiszik el. Ne adja az Isten, hogy ismét bekövetkezzen ez a nélkülözés, mert nincsenek hozzászokva a mai emberek. Nem értik, hogy örülni kellene a kevésnek is” – magyarázza az életigazságokat Mihály bácsi. A szunnyadó falu
Időközben megérkezünk. A falura ráült a csend, mozdulatlanságba burkolóztak a házak. Az utcán egy lélek sem jár, csupán egy-egy ház kéményének füstje ad hírt az életről. A régi iskola épületének ablakain ki-be jár a szél, szemközt a paplak is beletörődött a magányba. Kicsit lennebb, a hídnál, a régi üzlet is romokban. Bepillantok egy kisutcába. „Ott bent egy özvegyasszony lakik, most halt meg a fia” – mutat egy omladozó házra Mihály bácsi.
Szentlászló idős lakói beérik azzal, amijük van. A ház melletti kiskertben megtermesztik az otthonra szükséges zöldségféléket, a határba semmit nem lehet vetni a vadak miatt. „A zab sem marad meg, a medve beleül, s leeszi az egészet. Többször bejött a faluba is. A gyümölcsfákat is mind tönkretette, összetörte az ágait. Itt termelni nem lehet semmit. Ezt most már az egész megye tudja, de nincs mit tenni” – csóválja a fejét az idős férfi.
Van-e orvosi ellátás a faluban? – érdeklődöm. „Kányádban van orvosunk. A felcsernők kijárnak, vérnyomást mérnek, hoznak gyógyszert, ha szükség van rá. Ha pedig átmegyünk Kányádba, hat kilométer a távolság, nagyon kedvesen fogadnak.”
A régi üzlet épülete a helyiek adományozásából épült. „A rendszerváltáskor el akarták árverezni, s emiatt nem lehetett. A mostani polgármesterünk fel akarta javíttatni, de Csíkban kötik a kereket, hogy az állam tulajdonába ment át. Pedig jó lett volna feljavítani, mert nincs egy olyan terem, ahová össze tudnánk gyűlni.”
Homoródszentlászló 14. század elején épített Szent László-templomához kolostor is tartozott. Ezt a 16. században újjáépítették, de 1815-ben egy vihar ledöntötte. Mai református temploma 1929-ben épült. A falunak 1910-ben 207, 1992-ben 39 magyar lakosa volt. Ma mindössze 26-an lakják. A református templomot felújították, Ócfalváról jár ki a lelkipásztor istentiszteletet tartani. „Nyáron a templomban, téli időszakban pedig Kóbori Dénesnél tartják az istentiszteleteket. Három katolikus család is van, de most már nincs olyan nézeteltérés a felekezetek között, mint évtizedekkel ezelőtt.”
„Nem csinálunk nagy dolgot az ünnepből”
„Az utóbbi időben fenyőfaágat díszítünk csak, kötünk rá almát, szaloncukrot, de már csak a szimbólum végett. Mégis, ha bemegy az ember az ajtón, s ránéz erre a fenyőágra, ünnepi hangulata lesz, eszébe jut a szent ünnep. De mi már nagy dolgot nem csinálunk se az ünnepből, se a szerelemből.” Szentlászlóra is eljutott a hír, hogy ismét világvége lesz. Mihály bácsi szerint ez be is következik egyszer mindenkinek. „A világhírű fizikustól, Teller Edétől kérdezték, hogy van-e Isten. Ő azt válaszolta, hogy aki hisz benne, annak van. Aki nem bízik, annak meg nincs, s nem is lesz. Én is így vagyok valahogy a világvégével.”
Nagyálmos Ildikó
Székelyhon.ro

Nyílt levél a leleplezetthez
Drága Édesapám!
Székelyudvarhelyi származású férjemet egyemista korában meghurcolták a román hatóságok „nacionalista és sovén megnyilvánulások” miatt (szurkolt a magyar fociválogatottnak). A rektor táviratot küldött a szüleinek, hogy azonnal utazzanak Kolozsvárra a fiukkal kapcsolatosan felmerült problémák miatt. A távirattal egyidejűleg hazatelefonált a férjem, hogy a rossz hír ne érje váratlanul a szüleit. Apósom rémülten kérdezte – tanulmányi lemaradásra gyanakodva – hogy mi történt. Valami magyar-ügy miatt – válaszolta a férjem, mert akkoriban nem volt tanácsos ilyen dolgokat telefonon részletezni. Apósom megkönnyebbülten sóhajtott: Ja, már azt hittem, hogy valami baj van! – célozva így arra, hogy a becitálások mennyire általánosak voltak azokban a felejthetetlen években.
Ja, már azt hittem, hogy valami baj van, mondom most én is neked a „leleplezéseddel” kapcsolatosan. Hiszen előbb-utóbb a legtöbbünkről kiderítik, hogy behívták, aláírt, „jelentett”. Furamód most leginkább a halott vagy a halállal farkasszemet néző, nyolcvan év körülieken van a sor. Csak hálásak lehetünk a nagylelkű leleplezőnek, hogy bár megmagyarázhatatlan módon három évig hallgatott az információval, mégsem a sírba nyúlt utánad, s megadta ezenmód azt a lehetőséget neked, hogy válaszolhass, s lehetővé tette, hogy a legtöbben, akik ismernek téged, s még emlékeznek azoknak az időknek a poklára, változatlan bizalmukról bíztosíthassanak. Nem kétlem, hogy ha élne, szegény tisztalelkű, bodzavirágszedő barátod, aki hozzád szaladt mentőkért telefonálni, mikor a kislányát súlyos baleset érte a csúszdán, az elsők között lett volna ezek között.
Beismeréssel tartozom neked, hiszen én voltam, ha nem is valós oka, de mindenképpen ürügye annak, hogy téged annak idején a Securitate behívott, s vallomást kellett tenned. Ideje, hogy te is, Édesanyám is végre megismerjétek annak az ominózus szilveszternek a történetét, amit később nagy eredményességgel használtak fel a román állambiztonsági szervek a kolozsvári magyar értelmiség két generációjának kiterjedt betörésére és megfélemlítésére.
Ötödmagunkkal, a szemérmesen „háztartásbelinek” nevezett, munkanélküli Édesanyámmal, veled, a nálam négy évvel fiatalabb húgommal és (a súlyosan) beteg nagymamámmal laktunk a 49 négyzetméteres, átjárószobás Donáth úti tömbházlakásban. Az adott körülmények között nehezen tudtad a két, olykor három műszakban végzett munkádat végezni, hiszen a szerkesztőségi állás mellett nyomdai korrektúrát is vállaltál, miközben a Napsugárban, Szivárványban közölt gyermekverseid tiszteletdíjával is próbáltad a családot létminimumon lebegtetni. Gimnazista voltam, amikor a mi lakásunk közelében – alig felfogható szerencseként – lehetőségünk volt átmenetileg használni egy külön garzonlakást, ami egy ideig megkönnyítette az életünket: te nyugodtabban végezhetted ott a munkád. Kikunyeráltam tőletek azt, hogy végre, életemben először, én is rendezhessek ott egy bulit: egy szilveszteri mulatságot. Ennek a szilveszternek a története az erdélyi magyar értelmiség súlyos sorsának példája és keresztmetszete: az alig húsz ember közül (már nem emlékszem pontosan, hányan voltunk) már hárman vetettek véget önként az életüknek, a többiek pedig – tanárok, orvosok, tudósok, papi méltóságok – Magyarországon, vagy szerte a nagyvilágban élnek, közülünk alig maradt valaki Erdélyben. Különös pikantériája annak a szilveszteri éjszakának, hogy az egyik meghívott – egy korábbi osztálytárs, akiről később a saját anyja mesélte el nekem, hogy a mi családunkra „ráállították” – abban az időszakban, amikor tilos volt külföldieket elszállásolni, egy tősgyökeres anyaországi fiúval bukkant fel, akinek aztán fontos szerep jutott az események sorozatában. A másik szereplőjéről az estnek – azóta rég Magyarországon él –, később kiderült, hogy a román hadsereg egy magasrangú, magyar anyanyelvű tisztjének a gyermeke volt, s aki később a fülem hallatára telefonon élőszóban „tájékoztatott” rólunk, mikor a kihallgatásaim egyikén bizonyításképpen az egyik tiszt felhívta, s a becenevén szólította.
Be kell neked – így, annyi év távlatából – vallanom, hogy ráadásul én, mint házigazda nem is voltam éjjel háromnegyed egy és kb. negyed három között otthon, mivel találkám volt a város távoli részén, a Horea úton. Tehát lemaradtam a hagyományos egy órai magyar éjfélről, amikor az otthon maradottak a román állam elleni halálos bűnként a recsegő táskarádión meghallgatták a magyar himnuszt. Mire hazaértem, a buli már bomlófélben volt, egyesek már hazamentek, nemsokára a többiek is szétszéledtek. Rákövetkező nyáron jött az egyetemi felvételi, amikor legtöbbünk, az erős konkurencia ellenére bejutott az egyetemre. Nemhiába neveltek úgy mindannyiunkat, hogy ha helyt akarunk állni, akkor kétszer olyan felkészülteknek kell lennünk, mint azok, akikkel konkurálunk. Ezután kezdtek bennünket behívogatni, ránk ijeszteni, esetünkkel példát statuálni a kolozsvári fakultásokon.
Az én meghurcoltatásom úgy kezdődött, hogy két öltönyös férfi megjelent a lakásunkon és elkérte azt a levelet, amit egy héttel korábban kaptam Magyarországról, a korábban számomra ismeretlen, de a szilveszteri bulin váratlanul megjelent anyaországi fiatalembertől. A levél a legvaskosabb provokáció volt rajzokkal: egy sírkereszttel, Niku Csau felirattal, egy katonával akinek a rangjelzésén Ion Spion volt olvasható és egyéb ehhez hasonló faragatlan badarsággal (valószínűleg megvan a Securitate archívumában), amelyek közül egyetlen is elég lett volna akkor ahhoz, hogy az embert az egyetemről vagy az állásából kirúgják. Ha tizenkilenc évesen az akkori körülmények között annyi eszem lett volna, tudhattam volna, hogy provokáció, s azonnal be kellett volna szolgáltatnom a levelet a rendőrségnek. De nem volt, így tehát elrejtettem a levelet, amennyire tudtam és senkinek sem szóltam róla. De a belügyesek egyenesen azt a levelet kérték, vagy ha nem, bíztattak, hát megkeresik ők, házkutatási engedélyük van. Így hát elővettem. Máig talány, hogyan lehetett egy magyarországi állampolgárt rávenni arra, hogy egy ilyen levelet küldjön (vagy postázzon) nekem. Évtizedekkel később ez az ember, sikeres kutató, Stockholmban járt előadást tartani az itteni magyaroknak. Az előadásra nem mentem el, de az üdvözletét továbbították nekem. Azóta is rosszul vagyok, ha rágondolok.
Szóval bevittek több alkalommal, kikérdeztek. Akkor fordult elő életemben először, s remélem utoljára, ott a Securitate Traian utcai épületében, hogy hangos kattogásra figyeltem fel, mikor egyedül hagytak egy szobában, hogy „szálljak magamba”, s írjam le a szilveszter történetét. Aztán rájöttem: saját szívverésem volt. Leggyakrabban fenyegettek. Legfőképpen azzal, hogy téged, aki már korábban is politikai elítélt voltál, kitesznek az állásodból, mint ahogy valószínűleg téged is azzal, hogy majd engem tesznek ki az egyetemről. Emlékszem a rettenetes szorongásra, hogy mit írhatnék a vallomásomba, amivel a legkevesebb bajt szerezzek másnak, csak már engedjenek el, csak már mehessek haza. Máskor csak jelentéktelen, apró részletek – viselt ruhák, ételek, italok – leírására bíztattak, amelyeket nagy megkönnyebbüléssel vetettem papírra, nem gondolva arra, hogy erre hivatkoznak majd a vallatók a többi áldozatnak, hogy mindent, még ilyen apróságokat is tudnak rólunk. Legjobb emlékezetem szerint a sok kihallgatás alatt két emberről írtam olyat, amiért elmarasztalhatták őket: egyikük költőtársam volt a Varázslataink antológiában, alig ismertem, s aki korábban egy alkalommal olyan fesztelenül szidta a rendszert, ahogy óvatosságból vagy félelemből akkor soha senki, hogy ne okozzon bajt magának, s másoknak. Másikukkal, ismert kolozsvári művésszel sok évvel később Stockholmban találkoztam. Elmondtam neki, hogy a Securitatén rosszat írtam róla. Komolyan rám nézett, s csendesen azt mondta: mindenkit hívtak. Haláláig aztán sokszor találkoztunk, egymást meglátogattuk, soha nem beszéltünk többet a Securitatéról. Emlékszem, hogy a kihallgatások után milyen elkeseredett dühöt éreztem minden izgága iránt, aki nyilvánosan megjegyzéseket tett a rendszerre, politizált, hogy ezzel milyen kényelmetlen helyzetbe hozza azokat, akiket akaratuk ellenére be-bevitt a Securitate „feleltetésre”.
A kihallgatások katarzisaként aztán megvádoltak „nacionalista és sovén megnyilvánulások” miatt (ez típusfogalom volt a koncepciós zaklatásokra). Összehívták az egyetemi közgyűlést egy vizsgaszesszióban, ami már önmagában is törvénysértésnek számított. A gyűlésen megjelent az egyetem vezetősége, az összes diák, valamint a Securitate velem foglalkozó két tisztje. Felolvasták a bűnömet, hogy míg látszólag jó tanuló, közvetlen, kedves kollega vagyok, az évfolyamtársak háta mögött államellenes felforgatással foglalkozom. Néhány szerencsétlen megfélemlített és „megdolgozott” magyar évfolyamtársam tiltakozását fejezte ki az ellen, hogy olyan bomlasztó elemek társaságában tanuljon tovább, mint én vagyok. Ekkor következett be az a bizonyos deus ex machina, az isteni beavatkozás, amire senki nem számított: néhány román nemzetiségű kollegám felszólalt, s megkérdezte, hogy konkrétan mik is azok a megnyilvánulások, amikkel engem vádolnak? Mivel erre konkrét válasz nem nagyon volt, szavazás alá vetették, hogy kizárjanak-e engem az egyetemről. A többség a legnagyobb meglepetésre felmentett, amitől a karhatalom jelen levő emberei nagyon dühösek lettek, s még egyszer, szabálysértő módon, ugyanazon a gyűlésen újraszavaztatták az esetem, a második szavazás alkalmával a kizárás alternatívájának nem a felmentésem, hanem a kirúgást megelőző legnagyobb fegyelmit, az összes jogomtól (ösztöndíj, jogosítvány megszerzése stb.) való megfosztást terjesztve elő, amit aztán meg is kaptam, s aminek a visszavonását soha nem kérvényeztem.
De visszatérve rád, s még egy, a szilveszterezők szülei közül korábban „leleplezett” apára (a többi szülő tudomásom szerint mindezidáig – szerencséjükre – nem lelt leleplezőre): ne haragudj, ne haragudjatok, hogy miattam, miattunk meghurcoltak nemcsak akkor, de most is. Eljött az ideje minderről beszélni.
Most, a „leleplezésed” kapcsán nagyon sok mindent megértettem: hogy miért döntöttetek az emigráció mellett ti, akik mindig úgy neveltetek, hogy a talpalatnyi földet, amin állunk, soha ne adjuk fel önként. Megértettem azt, hogy miért fagyott beléd a szó, s miért fordítottad figyelmed és tehetséged inkább a szerkesztés irányába, ahelyett, hogy írtál volna. Belém is belém fagyott akkor a szó. Írni csak tiszta szívvel, őszintén lehet. Megértem most azt is – amiért korábban erősen nehezteltem rátok –, hogy miért nem igényeltétek soha a nektek járó kártérítést a politikai büntetésben eltöltött évek miatt, hogy miért nem kértétek soha a romániai munkaéveitekért nektek járó nyugdíjat: mert azoktól többet semmit, se rosszat, se jót, soha.
Ismétlem, most már megértek nagyon sok mindent, s köszönöm neked s Édesanyámnak, hogy azoknak a szörnyűségeknek ellenére, a kolozsvári vizsgálati fogság, a szamosújvári börtön, a kapnikbányai ólomfejtés, a misleai női börtön, a munkaszolgálat, házkutatások, kihallgatások, zaklatások után úgy, és olyannak neveltetek, amilyen lettem. Soha nem engedtek titeket külföldre, nem futotta nektek autóra vagy személyi tulajdonú lakásra, viszont tettétek, amit lehetett, otthon is, a fenyegetettség közepette is, s ha a torkotokra forrasztotta is a megaláztatás a szót, külföldre csak akkor szöktetek, amikor „megpecsételt” múltatokkal újra elindult a kényszerítések új hulláma. Szakadatlanul dolgoztatok, létrehoztatok halhatatlan gyermekverseket, Kriterion Kiskalauz könyvsorozatot, Korunk-füzeteket, Bolyai-díjat (hogy aztán később a Korunk történetének megírásakor meg se említsenek), Gombáskönyvet, majd Stockholmban Peregrinus klubot, s a magyar emigráció történetében a leghosszabb terjedelmű irodalmi vállalkozást: az Erdélyi Könyv Egylet húszkötetes sorozatát, nem a magatok munkáiból, hanem az otthon maradottakéból, s később a szerte a világba szóródott magyarok munkáiból. Tettétek mindezt egyetértésben, hittel, szeretetben, egyetlen fabatka fizetség nélkül, postai alkalmazottként, könyvtárosként, majd nyugdíjasan. Mit mondhatok? A víz elfolyik, a kő megmarad.
Vannak a „feddhetetlenek”: a volt jó káderek, akikről, ugye, soha semmi elmarasztalható nem derül ki, a kiszolgáltatottak fölött ítélkezők, bármilyen román politikai párt szövetségesei, akik hetedíziglen tudták bizonyítani párthűségüket, hogy államvédelmi szempontból fontos egyetemekre bejussanak a Ceauşescu-rendszer idején, a saját fontosságuk illúziójától mámorosak, akik személyes vagy politikai érdekből gereblyézgetik el, világítják át, adagolják a múlt szennyes rendszerének kétes dokumentumait, akik apró, de szapora lépésekben többet ártottak az erdélyi magyarságnak, mint a Trianon óta 1989 decemberéig eltelt évek összesen. És vannak a „leleplezett” „ügynökök”: a szegény testileg-lelkileg elgyötört Szilágyi Domokos, az 1956-ért hosszú börtönévekre elítélt Varró János, a súlyosan meghurcolt Kallós Zoltán, Gálfy Zoltán teológiai tanár, Szőcs István és még sokan-sokan mások, akiket elvittek, fenyegettek, kényszerítettek, akikkel aláírattak. Édesapám, nem keveredtél rossz társaságba.
Stockholm, 2012. december 14-én
Bereczky-Veress Biborka
Szabadság (Kolozsvár)

Egy szerkesztő énjeiről és az irodalom jövőjéről
Balázs Imre József 1999 óta szerkesztője a Korunknak, 2008 májusától pedig a lap főszerkesztője. Januártól Kovács Kiss Gyöngy veszi át tőle a stafétát. A leköszönő főszerkesztővel a tizenhárom évről, illetve arról a majdnem öt esztendőről beszélgettünk, amelyet az 1926-ban alapított és többször újraindított, illetve újradefiniált lap élén töltött.
– Visszanézve erre a főszerkesztői időszakra – kezdte a beszélgetést Balázs Imre József, aki a múlt év utolsó napjaiban a Zólya Andrea Csilla Irodalmi paródia és parodisztikus beszédmódok az erdélyi magyar irodalomban című, a Komp-Press Kiadónál 2012-ben megjelent monográfiája bemutatása alkalmából tartózkodott Székelyudvarhelyen – el kell mondanom, hogy azt igyekeztünk kipróbálni, hogy még milyen lehetne egy folyóirat, melyek azok a plusz-tartalmak és lehetőségek, amelyek túlmutatnak a nyomtatott lapon. Nagyobb hangsúlyt fektettünk a rendezvényekre. Legalább havi egy-egy alkalommal tartottunk irodalmi esteket és történelmi előadásokat Kolozsváron. Emlékezetes pillanataink voltak, amikor egyik történész-munkatársunkkal százötven-kétszáz olvasója szeretett volna találkozni, hasonlóan emlékezetes volt több jeles írónk számára szervezett est is, amikor kétszáz fő fölötti érdeklődőt számoltunk. Kipróbáltuk az elektronikus lehetőségeket is, nemcsak a folyóirat tartalmát töltöttük fel a honlapunkra, hanem a Korunk.org webhelyet portálként kezdtük üzemeltetni, frissítettük rajta a cikkeket, beszámolókat közöltünk a lapszámok megjelenése közti időszakokban lezajlott eseményekről, hozzászólásokat fogadtunk. A másik újdonság a Korunk Akadémia-képzések megteremtése volt, amelyben Kántor Lajos folyóiratszerkesztői, Horváth Andor műfordítói csoportot hozott létre, én magam kreatív írás műhelyt működtettem. Annyit mondanék erről a korszakról, hogy egyazon időben a mi látványos kísérleteinkkel, igencsak megcsappantak a forrásaink. Mi expanzióban gondolkodtunk, de ez alatt az anyagi lehetőségeink egyre szűkösebbek voltak.
– Ismereteim szerint volt egy magyarországi kísérlet is. A Korunk megvetette ott a lábát, oly módon, hogy rendszeresítette a közönségtalálkozókat a budapesti Bem moziban, ahol könyvstandot is üzemeltetett egy időben. Aztán ott van a Korunk szerkesztőinek és a szerkesztőséghez közelálló képzőművészeknek egy másik több évtizedes projektje is, a Korunk Galéria…
– Kezdjük a Korunk Galériánál, amelyik régebbi történet. 2005-ben a szerkesztőség költözni kényszerült, s ezzel a korábban bejáratott kiállítóhelyünk is megszűnt, hiszen a kiállításokat addig a nagy szerkesztőségi teremben szerveztük. Néhány évig ideiglenes helyszínen léteztünk, az Unitárius Püspökség számunkra felajánlott tanácstermében, de az a hely nem volt hosszabb távon megfelelő, hiszen a legnagyobb jóindulat mellett is csak korlátozottan rendelkezhettünk felette, és nem minden fajta kiállításhoz volt alkalmas tér. Sikerült felújíttatnunk a szerkesztőség mostani épületének alagsori helyiségét, ahol egy mini-galéria, a Korunk Stúdiógaléria jött létre. Két-három éve itt kezdtük újra a kiállítás-szervezést, Szabó András kollégánk végzi ezt a részfeladatot. Természetes, hogy megújulás is járt ezzel, s ma inkább a kísérletező fiatalok terepe a hely… Egy ideig, körülbelül másfél éven át havonta mentünk Budapestre, valóban működött a Korunk Budapesti Porta, ahol mozi, kávézó, könyvstand, vetítőhelyiség állott a rendelkezésünkre, és jó hangulatú közönségtalálkozókat lehetett tartani. Az Új Budapest Filmstúdió lakta azt az épületet, akik támogatták ezt a projektünket, aztán hasonlóan jártak, mint mi Kolozsváron, az önkormányzat eladta az ingatlant, a Ráday utcába költöztek, ahol már nem voltak adottak a körülmények arra, hogy havi rendszerességgel lap- és könyvbemutatót tartsunk.
– Ez idő alatt a Korunk szerkesztői nem feledkeztek meg a hazai közönségről sem, hiszen zajlottak a Korunk-estek. Ugyancsak havi rendszerességgel felbukkant a lap és a Komp-Press valamelyik friss kiadványa a legkülönbözőbb városokban. Elmondható, hogy a székelyföldi városokban változatlan az érdeklődés a Korunk munkája iránt? És mi van a szórványban? Milyen érdeklődés mutatkozik, ha Brassóban, Nagyszebenben, Temesváron vagy Szászrégenben hirdetnek közönségtalálkozót?
– Tudjuk, hogy a lap- és könyvterjesztés legjobb módja a személyes kapcsolattartás. Ma is van értelme annak, hogy hárman-négyen is elutazzunk egy-egy helyszínre. Nagyon jól működik ez a típusú találkozási forma. Az emberekben él az igény, hogy a szerzőink és a szerkesztőink felbukkanjanak a városukban. A törzsközönségünk ott is megvan, ahol kevesebb magyar él. A könyvkiadási rész sikerrel egészíti ki a lapot, azokat is megszólítja, akik a havi folyóiratszámokat nem követik. Úgy időzítünk egy-egy bemutatkozást, hogy vagy a friss lapszám témája, vagy az éppen akkor kiadott kötet valamilyen formában illeszkedjék ahhoz a környékhez, ahová „kiszállunk”. A Komp-Press kiadványai általában kapcsolódnak az érintett vidékhez, onnan való a szerzők egy része, vagy a feldolgozott témák jellege olyan, hogy szélesebb érdeklődésre számíthatunk abban a régióban.
– Hány kötet jelenik meg évente a Komp-Press gondozásában?
– Általában nyolc-tíz könyvünk van.
– Mennyire kapcsolódik a könyvkiadás a laphoz?
– Elég szorosan, hiszen a könyvek szerzői többnyire a folyóiratba is írnak. A könyvek által is ugyanazt azt értelmiségi közönséget célozzuk meg. Nem az eladott példányokon mérjük az értéket. Akár a művészeti könyveket, akár a tanulmány- és esszéköteteket nézzük, akár a színészekkel készült életút-interjúkat, ezek mind hiánypótló kiadványok.
– Körülbelül milyen népes lehet az olvasói tábor?
– A Korunk valamivel ezer példány fölött jelenik meg nyomtatott változatban. Ehhez ma már érdemes hozzágondolni az internetes olvasottságot, hiszen egy hónapos késéssel mindig felkerül a portálunkra a teljes lapszám pdf-változatban. Ez többszöröse a hagyományos olvasótábornak: több ezer olvasót jelent havonta.
– Miért van olyan sok apró betű a Korunkban? Ha a mostani tipográfiát, ha a korábbit nézzük, mindjárt meggyőződhetünk arról, hogy a folyóiratba nagyon sok értékes tartalmat igyekeznek belegyömöszölni a szerkesztők. Nem lehetne ezen változtatni?
– Az arculattervezőnk, Könczey Elemér is havonta ugyanezt mondja, mert ő sem ért egyet ezzel a koncepcióval. Csak egy módon tudnánk rajta változtatni: ha elhagynánk az írások egy részét. A másik változat, hogy terjedelmesebb lapot adjunk ki, de az állandó költség-korlátok miatt ez sem reális alternatíva. Tudni kell azt is, hogy minden hónapban több kiváló minőségű kézirat jön be a laphoz, mint amennyit képesek vagyunk közölni. Nagyon sok az eleve megrendelt kézirat, hiszen tematikus lapszámaink vannak, amelyek tartósabbá, a szoros értelemben vett aktualitáson túlmutatóvá teszik az egyes lapszámokat. Ezeket a szempontokat kell mérlegelnünk a tipográfia alakításakor.
– Mi okozta ezt a kívülről váratlannak látszó szakmai fordulatot, a főszerkesztői feladatkörtől való megválást?
– Nem váratlan, hiszen a 2012-es évben, ahogy a lap impresszumában is szerepelt, kutatói szabadságon voltam, miközben persze továbbra is írtam a lapba. A főszerkesztő-helyettesek és a belső munkatársak irányították a munkát. Volt egy másfél éves ösztöndíjam, amellyel több hónapnyi időt töltöttem külföldön: Párizsban, Budapesten, Firenzében, Canterburyben jártam többek között, ösztöndíjas kutatóként vagy konferenciarésztvevőként. Összehasonlító irodalmi kutatásokkal foglalkozom, a magyar-román-francia irodalmak avantgárd rétegeit vizsgálom. Körvonalazódni kezdett egy olyan anyag, amelyet akár több könyvben tudok majd megírni, több év alatt, s nemzetközi szinten is relevánsnak tűnik. Vagyis előtérbe került az irodalomtörténész-énem. A Korunk szerkesztését én mindig egy másik munkahely mellett végeztem…
– A kolozsvári bölcsészkaron való tanítás mellett. Ez a foglalatosság megmarad?
– Természetesen. Maradok a BBTE magyar irodalom tanszékén. Az egyetem kifejezetten elvárja a kutatómunka folytatását a tanároktól. Az ottani feladatköreim is bővültek egyébként az elmúlt néhány évben, az alap- és a mesteri képzésben egyaránt tanítok, szakdolgozókat, tanári fokozati vizsgákra készülőket irányítok. E változások következménye részben, hogy az a kétfajta munka, amit eddig párhuzamosan végeztem, egyre kevésbé működtethető együtt. A 2012-es esztendőben egyébként jó, fontos lapszámok készültek, a főszerkesztői stafétát tehát teljes bizalommal adom át Kovács Kiss Gyöngynek, és folytatom ugyanakkor az irodalmi és kritikai rovat szerkesztését, ami lényegesen kevesebb adminisztratív feladattal jár.
– Hol tartózkodik, hol él, hogyan alkot a következő én, a Balázs Imre József nevű költő?
– Nem panaszkodom, eléggé életre kelt. Gondolom, a változó élethelyzetek, a kultúra-dús és jórészt ismeretlen környezet inspiratív az irodalom szempontjából. 2012-ben egyébként egy gyermekverskötete is megjelent ennek az énnek, Blanka birodalma címmel, a kolozsvári Koinónia Kiadónál.
– A lap jövője biztosítva van?
– Hasonló mértékben, ahogyan eddig, a közeljövőben is mutatkoznak a források, de ez ugyanakkor egyfajta állandó bizonytalansági állapot is, több évre visszamenőleg. Az a pénzügyi helyzet, amelyben a Korunk van, egyébként jórészt a többi kulturális folyóiratra is jellemző. Én úgy látom, hogy minden kulturális kiadványnak végig kell gondolnia a jövőre vonatkozó stratégiáit.
– Mi lesz a jövő? Hiszen hallani, hogy patinás lapok és folyóiratok függesztik fel a papíralapú megjelenést és mennek át kizárólagosan a világhálóra?
– Átalakulóban az olvasótábor is. Még megvan, él, olvas az az értelmiségi réteg, amelyik ragaszkodik a papírhoz, de hosszú távon elkerülhetetlenül a facebook-nemzedék kerül túlsúlyba, amelyik az elektronikus csatornákat használja. Én személy szerint konzervatív vagyok az olvasási szokásaimat tekintve, de fontosabbnak tartom, hogy az emberek olvassanak, mint azt, hogy a nyomtatott formához ragaszkodjanak…Úgy látom, hogy manapság már megvannak az eszközök ahhoz, hogy az irodalom mint olyan az elektronikus térben is képes legyen működni és hatni. A kultúra, az írott kultúra képes a túlélésre, természetesen, még akkor is, ha nem tudjuk pontosan megjósolni előre a majdani létezési formáit.
Balázs Imre József
József Attila-díjas költő, kritikus, egyetemi+E7 oktató, szerkesztő. Székelyudvarhelyen született, 1976-ban. Matematika–fizika szakon végzett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban. 1994–1998 között a kolozsvári BBTE magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2004 óta adjunktusként. 1999 óta a Korunk irodalmi és kritikarovatának szerkesztője, 2008–2012 között a lap főszerkesztője. 1996 óta rendszeresen publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban. Kolozsváron él, legfrissebb kötetei: Az új közép (tanulmányok, Szeged, 2012), Blanka birodalma (gyermekversek, Kolozsvár, 2012).
Simó Márton
Székelyhon.ro,

„Szeretünk nagy hazugságokban élni” – interjú Farkas Wellmann Endrével (1975. május 22-én született Marosvásárhelyen. A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett filológia–idegen nyelv szakon, 1998 júniusában a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium újságíró szakán diplomázott, majd 2007-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–néprajz szakán szerzett tanári oklevelet, majd mesteri fokozatot kultúrakutatásból.
Diákként kezdett publikálni és lapot szerkeszteni, számos sajtóorgánumnak volt a belső és külső munkatársa, de vezetett irodalmi kört, és dolgozott az EMKE-nél és a Kriterion Könyvkiadónál is. Tagja az E-MIL-nek és a Magyar Írószövetségnek, alapító tagja a budapesti Fiatal Írók Szövetségének. Kötetei: A lelkiismeret aluljárói (Versek, Mentor, Marosvásárhely, 1997.), A vágy visszakézből (Versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1999.), Kulipendium (Versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1999.), Könnyűrulett (Kísérleti regény, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2000.), Lucius Domitius lázbeszéde (Versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2009.), L. D. hagyatéka (Versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2012.) Tavaly decemberben megkapta az E-MIL oklevéllel és 2000 euróval járó Méhes György-nagydíját.)
„A szeretetről csak akkor érdemes szólni, ha az tartalommal tud telítődni, és úgy érzem, hogy ezt a 21. század hajnalán érdemes volt kimondani. Mindenki mindenhol imád a szeretetről papolni, a hétköznapjaink valóságában pedig ebből gyakorlatilag szinte semmi nem működőképes.”
– Egész eddigi munkája elismeréseként és tavaly novemberben megjelent L. D. hagyatéka című, hatodik önálló verseskötetéért decemberben megkapta az Erdélyi Magyar Írók Ligájának Méhes György-nagydíját. Korábban e könyv kapcsán úgy nyilatkozott, hogy a továbbiakban vagy legalábbis a következő évtizedben nem kíván több verseskötetet kiadni. Változtatott a díj ezen az elhatározásán?
– Rendkívüli megtiszteltetésnek érzem, hogy kitüntettek, hiszen egy nagy presztízsű díjról van szó, ráadásul ez az első igazán komoly elismerése huszonkét évnyi irodalmi tevékenységemnek. De a világképemet nem módosította, nem érzem, hogy gyarapodna a mondanivalóm a világról. Az L. D. hagyatéka kötet sok mindent tisztázott bennem, olyan dolgokat, amelyeket lehet, hogy csak így sikerült saját magam számára is egyértelművé tenni. Motiváló jellege viszont van a díjnak. Különben nem azt mondtam, hogy mindenféle kapcsolatot megszakítok az irodalommal, hanem azt, hogy verset nem fogok írni egy darabig. Egyébként azt szokták mondani, hogy az én koromban minden valamire való költő vagy halott, vagy halhatatlan... Nem kell nekem feltétlenül verset írnom.
– Immár három esztendeje Gyergyóalfaluban tanít. Menynyire érzi az elismertséget idehaza?
– Semennyire. Nem az elismerés tart itt. Nagyon szeretem a munkámat és a tanítványaimat, nem tudnék tőlük elszakadni. Ezek olyan morális vállalások és kötődések Alfaluhoz, amelyek – bár többször megfordult a fejemben – nem engedtek elmenni. Nem költőként tartanak nyilván Alfaluban, bár a tanítványaim tudnak az irodalmi tevékenységemről. Végül is ehhez kapcsolódik, hogy a baráti kapcsolataim révén – akár a Kimenő Fesztiválon, akár az általunk szervezett irodalmi körökön – elismert kortárs írókkal, költőkkel ismerkedhetnek meg az itteni fiatalok. Azt hiszem, minden máshoz roszszabbul értek, mint a kultúraszervezéshez és a tanításhoz, és úgy érzem, csak a munkámat végzem, semmivel sem többet. Nem várok elismerést, sőt az sem zavar, ha ez időnként egyesek nemtetszését váltja ki.
– Miről szólnak a 2009-es Lucius Domitius lázbeszéde „folytatásaként” megjelent L. D. hagyatéka versei?
– Az alapkérdés az volt: ha Néró sorsa és néhány cselekedete máskor és máshogyan formálódik, hogyan nézne ki a mai Európa? Azt látom, hogy a kereszténység morális válságon megy keresztül, mert bár az elnevezés Krisztus követését jelenti, a keresztény világ nem a krisztusi úton halad. Az vetődött fel bennem, mennyivel lenne másabb a mai Európa, ha az egyház nem úgy intézményesül, ahogyan megtörtént: ha hangsúlyosabb lenne a jézusi tanítás és visszafogottabb a Pál apostoli értelmezés és menedzsment, hogyha a szeretetet nem azért tűzzük zászlóra, hogy lobogtassuk.
Mert ez a szó ma már semmit nem jelent. A szeretetről csak akkor érdemes szólni, ha az tartalommal tud telítődni, és úgy érzem, hogy ezt a 21. század hajnalán érdemes volt kimondani. Mindenki mindenhol imád a szeretetről papolni, a hétköznapjaink valóságában pedig ebből gyakorlatilag szinte semmi nem működőképes. Úgy érzem, hogy a világunk aljas és hazug, rombol, ezzel találkozom nap mint nap, és képtelen az újjáépülésre, de pusztulása közben még megpróbálja vélt értékrendjét valamilyen formában fenntartani és propagálni vagy eladni, ha tetszik. És ezen az eladásgondolaton is érdemes egy picit elmélázni.
– Néró császár, vagyis Lucius Domitius költői hagyatékának rekonstrukciójaként is felfogható a kötet. Mit akar üzenni a költő, és miért éppen e történelmi személyiséget választotta „eszközéül”?
– Tudjuk, hogy Néró sosem akart császár lenni, belekényszerítették ebbe a helyzetbe. Tudjuk azt is, hogy alapvetően művészi ambíciókat dédelgetett magában, de tehetsége még arra sem jogosította fel, hogy középszerű legyen. Egyfajta szegénységnek vagy akár életképes őrületnek is tekinthető, hogy felgyújtotta Rómát, amikor meg akarta írni a Trójáról szóló eposzát, és rádöbbent, hogy addig még sosem látott égő várost. Állítólag az egyik dombról nézte, ahogyan Róma lángokban áll, és rettenetesen élvezte.
Ennek az őrült gesztusnak számomra sokkal mélyebb üzenete van, mert Nérónak ugyanakkor az is volt a célja, hogy újjáépüljön a város. A történelem során sok példa volt nagy égésekre, és a pusztulás mindig valamilyen megújhodást követelt. Miután leégett a züllött Róma, egy kicsit más lett a világ. Az egyik versben éppen azt mondom el, hogy márpedig Róma még egyszer égni fog, mert Európának és az emberiségnek ebben látom az esélyét a jövőre. Hiszek abban, hogy valamilyenfajta erkölcsisége kell legyen a világnak, s itt értsünk egyszerűen egy olyan morális értékrendet, amely hogyha válságba is kerül és megbukik, képes a maga helyére valami újat kitermelni. Valami újat, amitől még egy kicsit megéri embernek lenni a Földön.
– Még kéziratban volt a kötet, amikor megemlítette, hogy sokan fel fognak hördülni ezeket a verseket olvasva...
– Bejött. Érdekes viszont, hogy a felhördülők többsége is egyetértett velem, bár azt mondták, ejnye-bejnye, így nem lehet beszélni. Várható volt, hogy sokak nemtetszését fogja kiváltani, mert szeretünk nagy hazugságokban élni, szőnyeg alá seperni mindent, és úgy gondolni, hogy amivel nem foglalkozunk, az nem is jelent problémát. Ami pedig kényelmetlen, azzal azért nem nézünk szembe. De ott van a szeretet és a megbocsátás mint kínálkozó megoldás bármire... Szent Pál óta kézenfekvő kulcsszó a szeretet, aminek leple alatt bármit el lehet követni.
– Érződik már Róma füstje?
– Számomra igen. Tudom, hogy Rómának égnie kell. Nem peszszimizmus ez, ellenkezőleg. Hiszek abban, hogy az őrület után mindig letisztulás és rend következik. Nem tudom, mi lesz az égés után – lehet, hogy akkor majd újra úgy gondolom, hogy érdemes verset írni. És persze, Róma itt is metafora...
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár),

Színes albumban Maros megye és egész Erdély református templomai
Amikor karácsonyi ajándékként beérkezett az utolsó négy kötet, és egymás mellé rakosgattam a könyvespolcon, alig hittem a szememnek: legalább olyan terjedelmes, mint Orbán Balázs Székelyföld leírása című munkája. De nemcsak ez a hasonlóság a két "nagy mű" között.
Magyari Hunor öt év alatt legalább akkora utat tett meg, mint másfél évszázaddal ezelőtt a nagy székely vándor. Ő is Székelyudvarhelyről indult el, bejárta a történelmi Erdélyt, azaz Székelyföldet és a vármegyéket, Mezőséget és Kalotaszeget, s tizenöt kötetben asztalunkra tette Erdély református templomainak gyűjteményét.
Nézegetem a tizenöt kötetben az erdélyi tizenöt református egyházmegye összes templomainak tárházát, és egyszerűen hihetetlennek tűnik. Ha azt írom, hiánypótló, egyszerűen sablonos megállapításnak tűnik. Ha azt mondom, monumentális, talán ledorongolnak, honnan veszem én a bátorságot ilyen nagy szavak használatához. Ha azt állítom, mindmáig egyetlen és legteljesebb templomleltára az erdélyi református egyháznak, sokan kétkedve fogadják, habár bizonyítékképpen igazolható: Marosillyétől Besztercéig, Bánffyhunyadtól Brassóig benne van minden ma még álló magyar református templom.
Megszámoltam, közel hétszáz erdélyi református templom színes felvétele található a tizenöt füzetben, mindenik egyházmegye külön- külön. Árpád-kori templomok Dél-Erdélyben, egyháztag nélkül maradt jeltemplomok a Mezőségen, nagyvárosi tömbháznegyedekbe beszorult, nem igazán szép, de funkcionálisan átalakított templomépületek, a még csak alapjaiban látható negyedik sepsiszentgyörgyi református templom, s mindezek időben egy ezredévet fognak át, térben pedig a történelmi Erdély mindenik régióját. Nézem, nézegetem, fogom a kezemben őket, és mégis hitetlenkedve veszem tudomásul: hétszáz erdélyi templom színes külső- belső felvétele, gazdag képtára, mindeniknek féloldalas történeti leírása.
Magyari Hunor, a Székelyudvarhelyen élő fiatal fotós, külső és belső indíttatástól vezetve elindult, mint egykor Orbán Balázs, Erdélyt bejárva, megörökíteni a 21. század kezdetén (még) álló református templomokat. Valahol 1996-ban kezdődött el ez a szép szolgálat, amikor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület pályázatán egyik templomképét díjazták. Majd 1997-ben – magyarországi megbízatásból – lefényképezte a Székelyudvarhely és Erdőszentgyörgy közötti magyar templomokat. Erdőszentgyörgy a szülőhely, Székelyudvarhely a lakóhely. Így természetes, első két egyházmegye-fotóalbuma a székelyudvarhelyi volt (2008-ban), és a küküllői – benne Erdőszentgyörgy – (2009-ben). Ez az első két füzet akár kísérletnek is tekinthető, hiszen az azokat követőkben már légi fotók, külső-belső felvételek és írott szövegek teszik nagyon gazdaggá és tartalmassá ezeket az "értékőrző köteteket". Ez a szerény fiatalember körülbelül egy évtizeddel ezelőtt így fogalmazta meg: "Álmom az, hogy egyházmegyénként egy-egy kötetben, egy-egy oldalon, rövid szövegismertetővel, képanyaggal bemutassam a két egyházkerület valamennyi református templomát, kezdve a már nem használt romos épületektől az épülőfélben levőkig". Az álom valóra vált, ha az egyszerű házakhoz hozzáépítéssel létrejött tornyos épületet is templomként nézzük, akkor közel hétszázötven erdélyi magyar református templom igazolja múltunk és történelmünk gazdag lététét.
Egykori esperesként mindenik Maros megyei templomban szolgáltam, álltam előtte vagy benne gyönyörködve, de a légi felvételek számomra, "jó ismerős" számára is egy egészen más képet adnak vissza templomainkról; azt hiszem, pirkadatkor az Úristen is ilyennek látja azokat a mennyből.
A Marosi és Maros-mezőségi Református Egyházmegye református templomainak kötetei megvásárolhatók a református lelkipásztori irodáknál.
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely),

Ötödik év eleji huszárportya
Ötödik alkalommal szervezett év eleji portyát a Szentjobbi Hagyományőrző Huszár Egyesület, melyen minden eddiginél több, és több helyről érkezett huszár vett részt szombaton.
Már hagyomány, hogy az új év első szombatján portyát szerveznek a szentjobbi huszárok, melyre hivatalosak bel- és külföldi kollégáik egyaránt. Az idei, ötödik alkalommal - az elmúlt szombaton - minden eddiginél nagyobb számú és több helyről érkezett huszár gyűlt egybe, a helyiek mellett Bihardiószegről, Debrecenből, Szentegyházáról, Székelyudvarhelyről, Marossárpatakról, Marosvásárhelyről, Szovátáról, Havadról. A korábbi években kísérte már a portyát eső és sár, máskor csípős hideg és havazás, idén a napsütés, az eső és a köd váltakozása volt a jellemző. A messziről érkezettek már pénteken megérkeztek Szentjobbra.
Irány Szentmiklós
Szombat reggel, a közös reggeli után, azonban már minden résztvevő vigyázzba vágta magát a focipálya melletti sorakozón, amikor Zatykó István helyi huszárvezető köszöntötte őket, ismertette a menettervet, és mindenkitől azt kérte, hogy vidáman, jókedvvel vegyen részt a portyán. A menet - lovasok, illetve szekerek - indulására Szabó Ödön (civilben képviselő) trombitájának hangja adta meg a jelet, és a huszárok a Lukács erdő felé vették útjukat, hogy mintegy 2 és fél óra múltán megérkezzenek Hegyközszentmiklósra. A pincesor volt a portya célállomása, csakúgy mint tavaly, és ugyancsak az elmúlt esztendeihez hasonlóan, most is már bográcsban készült ebéd várta az érkezőket, nem is beszélve a jóféle kisüstikről és borokról. A menetet egyébként is kísérő zenészek ott sem tétlenkedtek, végig fenntartva a jó hangulatot.
Koszorúzás
A huszárok már az aszfaltozott úton indultak vissza Szentjobbra, és idén rendhagyó módon a visszaúton kerítettek sort a Nyulas erdő szélén, a több száz éves tölgyfa alatti, a 2007-es Szent Imre Millenniumi Emléktúra alkalmával állított kopjafa megkoszorúzására. Ott mondott rövid beszédében Zatykó István nem felejtette el megemlíteni Szentjobb legújabbkori történelmének legfrissebb kimagasló eseményét: január 1-től hivatalosan is ismét községközpont Szenjobb. A volt polgármester - akinek hivatali ideje alatt indult meg az adminisztrációs változás előkészítése - köszönetet mondott mindenkinek, akinek ez az eredmény köszönhető. A koszorúzás, és a Himnusz éneklése után a huszárok visszaérkeztek a reggeli kiindulási ponthoz, ahol vacsorával, közös mulatsággal ért véget az idei portya.
Rencz Csaba
erdon.ro,

Nyugati érdeklődés a Székely termék mozgalom iránt
Meglepődtek a Csíkszeredába érkező külföldi vállalkozók: saját bevallásuk szerint még egy közintézménnyel sem találkoztak, amely akkora szerepet vállalna a helyi kisvállalkozások termékeinek piacra jutásában, mint Hargita Megye Tanácsa.
Négy országból (Franciaország, Görögország, Olaszország és Románia) tizenhat fiatal érkezett Tusnádfürdőre, hogy részt vegyen a január 9–12. között megrendezett európai uniós Youth in Action találkozón. A partnerországok mindegyikében megrendezett helyszíni találkozók alkalmával a résztvevők felkutatják a helyi sikeres vállalkozókat célzó programokat, így került a látókörükbe a Székely termék program is, amelyről a Hargita megyei négynapos találkozó keretében január 11-én, pénteken Hargita Megye Tanácsának épületében tájékozódtak.
Kelemen Gábor, az európai uniós projektek osztályvezetője (képünkön állva) ismertette Hargita megye sajátosságait, valamint a megyei tanács működését és főbb tevékenységi körét.
„Negyven termelő mintegy négyszáz terméke kapta meg az ingyenesen igényelhető védjegyet, amelyet kritériumrendszer alapján egy bizottság hagy jóvá. Élelmiszer- és kézműves-, iparilag előállított, valamint szellemi termékek egyaránt elnyerték a Székely termék minősítést" – emelte ki Kelemen Gábor angol nyelvű, vetítettképes előadásában. A projektvezető a hagyományos vásárok fontosságára is felhívta a hallgatóság figyelmét: „E vásárokon túl különféle turisztikai kiállításokon is népszerűsítjük a mozgalmat, ezt a célt szolgálja a www.szekelytermek.ro honlap is."
A találkozón részt vett Márton István, a megyei tanács vidékfejlesztési egyesületének vezetője is, aki a következő nagy lépésnek a Székely termékek bolthálózat kiépítését tartja. Elmondása szerint az első üzlet már február folyamán megnyílhat Csíkszeredában, de tervben van Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson is hasonló bolt nyitása.
A bemutatót követő kérdések során a résztvevők kiemelték, hogy szinte minden országban van hasonló kezdeményezés, de olyannal még nem találkoztak, hogy egy közintézmény ekkora szerepet vállaljon a helyi kisvállalkozások termékeinek piacra juttatásában s a termékek fejlesztéséhez szükséges tudás átadásában.
A vendégek a Székely termék mozgalom legfontosabb értékének nevezték az áruk bio minőségét. Mint elmondták, nagyon oda kell figyelni a minőségre, ezt folyamatosan ellenőrizni kell, és arra is kell vigyázni, hogy a termékellátás folyamatos legyen a fent említett bolthálózatban. A résztvevők ajándékba kaptak egy háromnyelvű ismertető anyagot a Székely termékekről.
Maszol.ro,

A magyar kultúra napja – Romániai magyar programok
Romániában koncertekkel, színházi előadásokkal, szavalóestekkel és maratoni felolvasásokkal ünneplik január 22-őt, a magyar kultúra napját, amelynek keretében Szatmárnémetiben a Magyar Kultúra Hetét rendezik meg.
A Szatmárnémeti Ady Endre Társaság és egyéb helyi közintézmények és alapítványok szervezésében kerül sor a Magyar Kultúra Hetére, amely január 19. és 27. között zajlik a partiumi városban - tájékoztatták kedden a szervezők az MTI-t.
A rendezvény programja szerint egy hét alatt a szatmárnémeti közönség megtekintheti a Nagyvárad Táncegyüttes Bambucördög és Fekete sáfrán című előadását, lesz Dsida Jenő pódiumest, díjnyertes színjátszó csoportok seregszemléje és szavalóverseny. A rendezvény egyik partnere a helyi Északi Színház Harag György Társulata, amelynek művészei egyebek között Kovács András Ferenc megzenésített verseit adják elő Csillagszél címmel. Január 26-án este a magyarországi Misztrál együttes lép fel.
Marosvásárhelyen másodszor szervezik meg január 22-én azt a maratoni felolvasóestet a magyar kultúra napja alkalmából, amelynek a szervezésébe az idén több helyi civil szervezet, egyetem, valamint irodalmi és médiaintézmény is bekapcsolódott.
A felolvasáson nagy szerepet kapnak a marosvásárhelyi szerzők, de a felolvasni vágyók más erdélyi magyar kortárs szerzők írásaiból is válogathatnak. Kiemelt figyelmet szentelnek az évfordulós erdélyi szerzőknek, hiszen idén ünneplik Szilágyi Domokos költő születésének 75., Páskándi Géza író születésének 80. és Karácsony Benő író születésének a 125. évfordulóját, illetve Dsida Jenő költő halálának 75., Nyirő József halálának 60., Csíki László író halálának ötödik és Wass Albert író halálának a 15. évfordulóját.
Január 20-án Székelyudvarhelyen fotókiállítás nyílik a helyi Művelődési Ház koncerttermében, ahol a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által korábban szervezett fotótáborokban részt vett művészek alkotásait teszik közszemlére. Székelyudvarhelyen is több napos rendezvényt tartanak a magyar kultúra napja alkalmából, így lesznek képzőművészeti kiállítások, tánc- és színházi előadások, könyvbemutatók, filmvetítések, de népdalversenyre is sor kerül.
Bukarestben a Balassi Intézet és a Bukaresti Nemzeti Opera közös szervezésében koncertet hallhat a közönség a magyar zeneirodalom jelentős alkotásaiból, szinte valamennyi vokális műfajban, Borsos Edith és Anda Pop énekművész tolmácsolásában.
A magyar kultúrát 1989 óta ünneplik január 22-én, a kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt.
MTI

Egyetemre kötelezett oktatók
Az óvónőknek és a tanítóknak is el kell végezniük a hároméves egyetemi alapképzést a következő hat évben, ellenkező esetben elveszítik véglegesített állásukat – áll a Hivatalos Közlönyben decemberben megjelent, 2012/92-as számú sürgősségi kormányrendeletben. A rendeletet Victor Ponta miniszterelnök első kormánya fogadta el a korábbi oktatási tárcavezető, Ecaterina Andronescu javaslatára. A rendeletet a továbbiakban a parlamentnek is meg kell vitatnia, csak ezt követően emelkedhet jogerőre. Az intézkedés több mint 22 ezer óvodában, illetve elemi iskolában tanító pedagógust érintene. Simion Hancescu, a Tanügyi Szabad Szakszervezetek Szövetségének (FSLI) elnöke a Hotnews.ro hírportálnak úgy nyilatkozott, a kormányrendelet egyetlen célja, hogy az eddiginél is többen fizessenek tandíjat a felsőoktatási intézményeknek. „Aki elvégezte a tanítóképző líceumot, és többéves munkaviszonnyal rendelkezik, az már egyértelműen a munkájához értő szakember, ezen az egyetemi oklevél nem változtat. A rendelet számos 50 év fölötti tanítót is érint, akik alig néhány évvel a nyugdíjazásuk előtt elveszíthetik állásukat” – hívta fel a figyelmet a szakszervezeti vezető.
A parlamentnek is meg kell vitatnia
A sürgősségi kormányrendelet a 2011/1-es számú törvényt módosította, amely alapján az óvodában és elemi iskolában tanító pedagógusok elismertethették eddigi szakmai tevékenységüket az oktatási minisztériummal. Eszerint a felsőfokú képesítéssel nem rendelkező tanítóknak iratcsomót kellett összeállítaniuk, amely alapján bemutatták többek között, hogy milyen tanulmányokat végeztek, illetve milyen képzéseken, kurzusokon vettek részt, így a „gazdag szakmai iratcsomóval” rendelkező pedagógusokat a szaktárca nem kötelezte egyetem elvégzésére. Az elmúlt évben országszerte több ezer dossziét nyújtottak be elismertetésre a tanítók és az óvónők, az oktatási minisztérium azonban azóta sem lépett az ügyben, a decemberi kormányrendelet pedig már minden érintettet kötelezne az egyetem elvégzésére. Simion Hancescu elmondta, reményeik szerint a kormány végső döntése értelmében a korábbi intézkedést folytatják, vagyis a minisztérium a felsőfokú végzettséggel egyenértékűként ismeri el a pedagógusok szakmai tevékenységét.
Keresztély Irma: visszás jogszabályok
Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő a Krónikának elmondta, az oktatási törvény módosítása visszásságot eredményez, hiszen az új rendelet értelmében minden pedagógusnak egyetemet kell végeznie, ennek ellenére a kormány továbbra is engedélyezi a középszintű tanítóképzést. „Lehetőség van a líceumi tanítóképző osztályok beindítására, holott hat év múlva már nem lehet alkalmazni a tanítóképzőt elvégző személyeket. Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal, a rendeletek ellentmondanak egymásnak, nincs országos szintű jogharmonizáció” – hangsúlyozta Keresztély Irma. Ugyanakkor rámutatott, a rendelet azt a diszkriminációt próbálja orvosolni, miszerint eddig a felsőfokú végzettséggel rendelkező, elemi osztályokban, illetve óvodában tanító pedagógusok sokkal nagyobb fizetést kaptak, mint a líceumi tanítóképzőt elvégzett társaik. „Ennek ellenére a ledolgozott munkaidő, az elvárások és az oktatás minősége azonos volt a két csoport esetében, sőt a tanítóképzőkben sokkal több hangsúlyt fektetnek a gyakorlati oktatásra” – magyarázta. Az illetékes szerint az egyetemi oklevél megszerzése nem jelenthet gondot azoknak a pedagógusoknak, akik a tanügyben képzelik el jövőjüket, hiszen ez beleilleszkedik az élethosszig tartó tanulás koncepciójába. Keresztély Irma ugyanakkor úgy véli, a rendelkezést árnyalni kell, ugyanis egy hét vagy éppen tíz év múlva nyugdíjba vonuló tanítótól senki nem várhatja el, hogy egyetemre iratkozzék be.
Király: a rendelet a modern oktatást segíti elő
Király András oktatási államtitkár ezzel szemben úgy véli, elengedhetetlen, hogy minden pedagógus felsőfokú tanügyi alapképzéssel rendelkezzék, ha modern és dinamikusan fejlődő oktatási rendszert akarunk. Király a Krónika megkeresésére hangsúlyozta, a decemberben megjelent sürgősségi rendelet hat év türelmi időt szab meg, tehát ennyi idő alatt kell megszerezniük a tanítóknak, óvónőknek a felsőfokú képesítést, ugyanakkor a hat éven belül nyugdíjba vonulóknak már nem kell beiratkozniuk egyetemre. „A fekete-fehér lámpás televíziók javítását elsajátító szakembernek tovább kell képeznie magát, hogy a színes televíziókhoz is értsen. Ugyanígy van a pedagógusokkal is, a 30 éve pályán levő tanítónak is képeznie kell magát, hiszen ami az oktatásban 30 évvel ezelőtt érvényben volt, mára megváltozott” – példálózott az államtitkár. Kifejtette, a 2011-es oktatási törvény előírja, hogy függetlenül az oktatás szintjétől, tehát az óvodákban, elemi szinten tanító pedagógusoknak is tanári végzettséggel kell rendelkezniük. A jogszabály elfogadása előtt már vita volt arról, hogy határozzanak meg egy időintervallumot, ami alatt ezt a feltételt teljesíteni kell, ez akkor nem történt meg, és ezt pótolta utólag a hatéves intervallumot előíró, decemberi rendelet. Király ugyanakkor emlékeztetett, a rendelet csak néhány hónap múlva emelkedhet jogerőre. „A jogszabály a parlament elé fog kerülni, ott a különböző szakbizottságok elemzik, módosítják, elfogadják vagy visszautasítják, tehát még az sem biztos, hogy ebben a formában marad” – közölte lapunkkal Király.
Hasonlóan vélekedik Lukács István, a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Líceum igazgatója is, aki a Krónika megkeresésére elmondta, minden bizonnyal nem válik az érintettek – a tanítók és óvónők – kárára a kormányrendelet. „A rendeletet természetesen még finomítani, pontosítani kell, hiszen mostani formájában meglehetősen zavaros. Ugyanakkor nem tartom rossz dolognak, hiszen az egyetemi végzettség nagyobb fizetést jelent, emellett előnynek számít a versenyvizsgán is. Éppen ezért, akinek megéri, rendelet nélkül is elvégzi az egyetemet” – mutatott rá Lukács István. Hangsúlyozta, a székelyudvarhelyi líceum mindegyik tanítója rendelkezik felsőoktatási oklevéllel, olyan is van, aki távoktatásban végezte el az egyetemet, így a rendelet egyáltalán nem mond ellent a tanítóképző iskolák működésének.
Bíró Blanka , Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár),

Új szakkal bővül a MÜTF
Szeptembertől új szakkal bővül a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája (MÜTF) Oktatási Központ Székelyudvarhelyen. A Pannon Egyetem keszthelyi Georgikon Karának együttműködésével hároméves agrármérnöki alapképzés indul levelező tagozaton.
Az oktatási központban tartott hétfői sajtóbeszélgetésen Kondorosy Előd, a Georgikon dékánhelyettese, valamint Bánhegyi Gabriella tanszakvezető mellett a MÜTF vezetői is jelen voltak: Kandikó József emeritus rektor, Geréb László gazdasági igazgató és Ilyés Ferenc tanulmányi- és marketingigazgató.
„Az idén 15 éves MÜTF egy újabb, a potenciális munkaerőpiac igényeinek és elvárásainak megfelelő szakot indít szeptembertől, melyet felmérésszerűen már tavaly meghirdettünk, de mivel sajnos későn kaptuk meg a szükséges finanszírozást, nem volt lehetőségünk elindítani a képzést” – tudtuk meg Geréb Lászlótól.
Az ősztől induló gazdasági és vidékfejlesztési agrármérnöki szak egyik fő összetevője az erdőgazdálkodás lesz, amely tananyagrész kimondottan helyi specifikus információkat tartalmaz majd. Ebből a célból az elkövetkező négy napban a Keszthelyről érkezett vendégek tárgyalást folytatnak a Nagy-Küküllő Közbirtokossági Unió, a Székelyudvarhelyi Magánerdészet, a Homoródi Állami Erdészet és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság erdészeti szakosztályának képviselőivel.
Kondorosy dékánhelyettes hangsúlyozta: a szakra iratkozó hallgatók – gazdasági és ökológiai ismeretek elsajátítását követően – agárgazdálkodási és -vállalkozói tantárgyakat is tanulnak majd, a regionális vidékfejlesztési és jogi ismereteket helybéli szakemberektől sajátíthatják el. Bánhegyi Gabriella, a Georgikon gazdasági és vidékfejlesztési agrármérnöki szakának vezetője szerint azért van szükség erre képzésre Székelyföldön, hogy az itt élők gazdaságilag fenn tudják magukat tartani, ne kelljen vidékről városba költözniük vagy külföldre menniük. Ehhez olyan gyakorlatban alkalmazható tudást kívánnak átadni, mely az agrárismeretek mellett a gazdasági, üzleti és marketinges ismereteket is tartalmaz.
Kandikó József, a MÜTF alapító rektora elmondta, mivel a szak levelező tagozaton indul, azoknak is elérhető lesz a képzés, akik a hétköznapokon dolgoznak. „Székelyföldön 300 felett van a közbirtokosságok száma, és mindenik élén olyan szakemberekre van szükség, akik hosszú távú projektekben tudnak gondolkodni, szakmailag fel vannak készülve. Olyan interaktív képzési formát ajánlunk ezzel a szakkal, melyben maguk a hallgatók hozzák a példákat” – emelte ki a volt rektor. Ilyés Ferenc tanulmányi- és marketingigazgató szerint a képzés elősegíti a vidéken élők és gazdálkodók jobb megélhetését és új projektekben való gondolkodását, mely lényeges más típusú bevételt jelenthet egy közösség számára.
A MÜTF Oktatási Központ új szakán az elképzelések szerint 50 helyet hirdetnek majd meg ősztől, az általános ismereteket Keszthelyről érkező szakemberek oktatják majd, a helyspecifikus tantárgyakat pedig itteniek. A könyvvitel és szaknyelv román nyelvű oktatását is biztosítják, a végzősök a romániai felsőoktatásban is elfogadott diplomát kapnak kézhez az anyaintézménytől, az Edutus Főiskolától.
Simon Eszter
Székelyhon.ro,

Toró T. Tibor: kutyából nem lesz szalonna
Az EMNP szerint az erdélyi magyarok számára világossá vált, hogy az RMDSZ azokkal vállalt nyílt közösséget, akik 2004-ben a szomszédos országokba szakadt magyarok kettős állampolgársága ellen kampányoltak.
Székelyudvarhelyen Száva Enikő az EMNP elnökével, Toró T. Tiborral beszélgetett, aki nem tartja őszintének az MSZP és Mesterházy Attila közeledését az erdélyi magyarsághoz. Nem lehet őket komolyan venni, nem hitelesek, és az RMDSZ pálfordulása is érdekes, mondta a Néppárt elnöke. Mesterházy bocsánatkérését pedig kampányízűnek nevezte Toró T. Tibor.
A FIDESZ új alapokra helyezte a nemzetpolitikát, ők már letettek néhány dolgot az asztalra, jelentette ki Toró. Majd hozzáfűzte: félő, hogy egyes magyar pártok csak a kampány miatt fordulnak a külhoni magyarokhoz.
Toró T. Tibor úgy látja, hogy az autonómia a megoldás az erdélyi magyarság számára, ezért pedig mindent meg kell tenni, de ehhez a politikai érdekképviselet nem elég erős, ezért kell a közösséghez fordulni, hogy az felmutassa erejét.
Duna Tv
Erdély.ma,

Kevesebben iratkoztak be, de többen olvasnak
Bár a beiratkozott személyek száma csökkent az elmúlt két évben, gyarapodott az aktív olvasók tábora a székelyudvarhelyi városi könyvtárnál. A tavalyi adatok összesítései arra utalnak: az e-bookok elterjedésével korántsem csökkent a hagyományos könyvek iránti kereslet.
Legtöbben és legtöbbet Stephenie Meyer Alkonyat sikersorozatát olvasták tavaly, de a szerző két másik, a Burok, illetve a Pokoli báléjszakák című kötete is népszerű volt, tudtuk meg Szabó Károly könyvtárigazgatótól. A klasszikus irodalom sem ment ki divatból, az udvarhelyi olvasók újra felfedezték Jane Austen, Charles Dickens, Thomas Mann és Alexandre Dumas műveit. A magyar szerzők közül tavaly a legnépszerűbbek sorába került Nyírő József, de az udvarhelyi szerző művei mellett Wass Albert, Márai Sándor és Passuth László könyveit is sokan kölcsönözték ki.
Választani szerencsére van miből, a különböző szakkönyvek és klasszikusok mellett a városi téka polcain számos kortárs szerző kiadványai is megtalálhatók. 2010-hez képest jelentősen bővült az intézmény könyvállománya, jelenleg több mint 130 ezer kötet áll az olvasni vágyók rendelkezésére. A könyvállomány bővítését főként pályázati úton sikerült megvalósítani: tavaly összesen 640 új kötet került a polcokra.
Míg két évvel ezelőtt 19 061 személy volt beiratkozva a könyvtárba, tavaly már 14 507-en voltak, az aktív könyvtárlátogatók száma viszont közel ezerrel nőtt, a városi téka munkatársainak becslése szerint pedig naponta átlagban kétszázan térnek be a könyvtárba. „Tavaly összesen 56 753 kötetet kölcsönöztek ki, olvasóink nagy többsége pedig 14–25 év közötti, főként nők” – tette hozzá Szabó Károly.
Egyébként a városi téka a héten újabb könyvcsomaggal gazdagodott: a Nemzeti Kulturális Alap Márai-programja révén megérkezett a még tavaly novemberre várt közel 338 könyv, mintegy 800 ezer forint értékben. A Márai-programban tény- és szépirodalmi könyvekre pályázhatnak anyaországi és határon túli könyvtárak. „Zárt listáról lehet kiválogatni a kívánt könyveket, és mivel már tavalyelőtt is részt vettünk a programban, a kötetek egy része már megvolt nekünk. Így ezúttal főként tényirodalmi kiadványokat választottunk, de számos szépirodalmi mű is belekerült a kosárba” – magyarázta a könyvtárigazgató. Mellesleg a Márai-programra csak annak indulásakor kellett pályáznia a városi könyvtárnak, ezért idén újabb könyvcsomagra számíthatnak.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,

Lőrincz György tükröt tart
Mondhatni bármely elbeszélő alaptörekvése mögött ott kell lennie annak a hitnek és motívumnak, amelyet nagy német kortársunk, Siegfried Lenz egy vele készült interjúban úgy fogalmazott meg, hogy történetek elbeszélése útján megérthető a világ.
Ez a gondolat vezethette Lőrincz Györgyöt is új regényének megírásakor, minthogy a rendszerváltás utáni erdélyi magyar világunkat, legalábbis annak egy szeletét kívánja megérteni egy mindennapi történet elbeszélésével. Az író által elbeszélt történet a mai – az egyik szereplőt idézve – „zavart kor”-ról (200.) s az önmagát kereső emberről szól, a főhős szerint ugyanis azzal a kérdéssel telik az élet, hogy „kik is vagyunk valójában.” (162.) A történet középpontjában egy székelyföldi kisvárosban, felismerhetően Székelyudvarhelyen élő értelmiségi család áll. A szülők egyetlen lánya érettségi után Budapestre kerül főiskolára, de egy idő után egyre inkább az élvezeteket keresi, kitartottja lesz egy idős férfinak, majd a nagyvárosi alvilág magába szippantja, kábítószer áldozatává válik, s mindez a szülőkkel való kapcsolat megromlását, sőt megszakadását is maga után vonja. A folyamat bemutatása a realizmus jegyében s az epika hagyományos eszközeivel történik. Az eseményeken kívül álló elbeszélő szeme végig a főszereplőn, követi annak nehéz lelki tusáját, aki – ahogy magában az anyában megfogalmazódik – a „fájdalom tövissel kirakott útját” járja (18.), de a szó konkrét értelmében is bejárja két alkalommal is a fővárost, reménykedve lánya megtalálásában és visszaszerzésében. A szülők első generációs értelmiségiek, az apa, Gordon Tamás gazdagabb, az anya, Gordon Mária Réka szegényebb tanyasi-falusi parasztcsaládból származik. Egyetlen lányuk, Hanga a középiskolát már más városban, a megyeszékhelyen végzi, s kintlakó diáklányként nem tud ellenállni, mint osztály- és nemzedéktársai közül annyian, a szabados élet kisebb-nagyobb csábításainak. Megveti a kiszámítható életvitelt, keresi az élvezeteket, a mámort, mert úgymond álmodni akar... A maga módján lázad mind a szülők, mind a világ ellen. A főiskolás évek alatt aztán mindezek a hajlamok a végletekig fokozódnak. Egyrészt egy nyers és kirekesztő magyar valósággal találkozik, s így látnia kell a gyermekkorától beléje táplált magyarságtudat értéktelenségét az általa belakott kisvilágban, másrészt enged annak a csábításnak, amit a szabadság dzsungele a nagyvárosban felkínál számára. A szülőkben kétség támad, látva lányuk számukra érthetetlen viselkedését és cselekedeteit (kerüli az anyjával való találkozást, aki csak azért utazott Pestre egy alkalommal, hogy láthassa őt, sőt, félrevezeti, becsapja, a megbeszélt találkákra nem megy el), majd magukban megrendülve keresik a magyarázatot az egyre váratlanabb helyzetekre, amelyekbe lányuk kerül, s mindeközben házastársi viszonyuk is elhidegül... Próbálják felülvizsgálni nevelési módszereiket – az apa, ha nem is az idejében elcsattanó pofonok, de a szigorú normák híve volt, az anya pedig helyt adott a gyermeki öntörvényűségnek, a személyiség úgymond szabad kiteljesedésének –, de még családtörténeti „kutatásba” is belefog az anya, keresve a gyökereket lánya deviáns viselkedését illetően, hasonlóképpen töpreng az új világ beálltán, amely szerinte az emberben feltámadó rossz egyik forrása. Az elbeszélés jelene mindössze három napot érint. 2005 augusztusában egy elektronikus úton kapott levélbeli értesítésre még aznap este autóbusszal a magyar fővárosba utazik Hanga anyja, hogy aztán az érkezést követő két nap keresse lányát, akinek – az értesítés szerint – napok óta nincs, mit ennie. A regényben elbeszélt események viszont egy fél életet fognak át időben, sőt, a családtörténeti kutakodások alkalmával felidézett alakok és események elbeszélésével mondhatni az egész 20. századot úgy, ahogy az nyomot hagyott a két család sorsában. Lőrincz György új regényéről igazán elmondható, hogy tükör, melyben ki-ki szemlélheti önmagát, eltöprenghet saját életén, a szülő például, hogy adott helyzetben mit tett helyesen, s mely döntéseiben lehetett volna bölcsebb, miért s hogyan válhat valaki gyermeke elveszetté, de az elbeszélés módja s maga az epikai építkezés már magáról az íróról s alkotásáról is képet ad az olvasónak. A szív hangjait erős kezdéssel indítja a szerző, a főszereplő egykori diákjának levelével, amelyből lánya kilátástalan helyzetéről értesül a hetek-hónapok óta feloldhatatlan feszültségben és tehetetlenségben élő anya, majd ezt a levélszöveget követően veszi át a szót az elbeszélő, hogy fordulatos módon s részletezően mesélje el levélbe foglalt, a lányról készült és súlyos aggodalomra okot adó helyzetjelentés előzményeit, illetve mindazt, amint az anya a csakis az anyákban élő erős akarat és szeretet, azaz a szív hangjaira hallgatva a milliós nagyvárosban lánya keresésére indul, kevés együttérzést, annál több közönyt, megvetést és megalázást elszenvedve. Egy ilyen egyszerű (?) történet előadása jó helyzetteremtő hajlamot feltételez az író részéről, ugyanakkor változatos közlésformák alkalmazását „írja elő” a szerzőnek, továbbá a feszültségteremtés és -oldás eszközeinek (késleltetés, megszakítás s a többi) mértéktartó használatát, hogy epikai hitelre tehessen szert a mű, s az olvasót magával ragadhassa. Az anyát gyötrő gondok vagy a töprengések visszaadásában fontosak a belső monológok, a párbeszédek meg az anya és a lánya között feszülő ellentétek pontos ábrázolásának eszközei. Figyelmet érdemel, hogy Lőrincz György regényében az anya és lánya közti beszélgetések, illetve a kapcsolattartás a ma használatos technikai eszközök és csatornák útján valósul meg (chat, skype, e-mail, messenger, rövid üzenetek váltása), s ennek hiteles bemutatása végett nyelvi és stiláris téren is kiszélesedik a mű amúgy metaforikus nyelvezetének skálája, hasonlóképpen gazdagodik még a pesti zsargonnal, amelyhez egy-két élethelyzet megjelenítésekor fordul az elbeszélő, akkor például, amikor az anya az aluljárók népe közt próbál lánya nyomára bukkanni, illetve amikor egy drogkereskedőnél érdeklődik utána, s aki arrogáns viselkedésével az anya pillanatnyi lelki összeomlását is előidézi. Utóbbi helyzetben szenvedi el az anya pesti felderítő útja során a legsúlyosabb megalázást, miszerint önkívületében ugyanannak az ágyába kerül, aki őt erkölcsileg megalázta – de akinek köszönhetően talán mégis rátalál lányára! –, nem érzem igazán ebbe a történetbe illő, és még kevésbé, sikerült befejezésnek. Bár a szív hangjait nem könnyű az értelem nyelvére átültetni... Összefoglalva azt mondhatja recenzens, hogy Lőrincz György írói tükre nem torzít, érdemes naponta belenézni, illetve jó, ha fel-felidézzük, amit mutat.
Borcsa János
Lőrincz György: A szív hangjai. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Huszárakadémia Bálványosfürdőn
Az előző négy, Hargita megyében megtartott Huszárakadémia után a hét végén második alkalommal került sor az erdélyi katonai hagyományőrzők elméleti képzésére Háromszéken, Bálványosfürdőn. Szombaton és vasárnap mintegy százötven huszár, gyalogos és huszárjelölt, valamint a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség elnöksége vett részt a sorrendben immár hatodik találkozón.
Az idei Huszárakadémiára Budapestről, Szegedről, Debrecenből, Kaposvárról, Marosvásárhelyről, Gyulafehérvárról, Biharból, Gyergyóból, Csíkból, a Kászonokból, Erdőszentgyörgyről, Havadról, Székelyudvarhelyről, Székelyderzsről, Szentegyházáról, Uzonból, Gidófalváról, Árkosról és Kőröspatakról érkeztek hagyományőrző huszárok és előadók. Az utóbbi három települést a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület képviselte, és természetesen jelen voltak a torjai huszárok is. Szombaton a Vár Panzióban a huszársággal és a lóval kapcsolatos szakmai előadásokat tartottak zömében magyarországi történészek és hadtörténészek. Tegnap reggel a Bethlen Gergely Mátyás-huszárezredes életéről szóló előadást követően a résztvevők Altorjára utaztak, ahol a felvonulás után zsúfolásig telt templomban a Hatos Mihály plébános által celebrált ünnepi szentmisén vettek részt. A szentmiseáldozat bemutatása után Daragus Attila, a község polgármestere elmondta: jövőre emlékjelt állítanak az itt megtartott Huszárakadémiák tiszteletére. Himnuszaink közös eléneklése után a templomkertben a huszárok együtt dalolták el a Gábor Áron rézágyúja című negyvennyolcas dalt, majd az Árpád-szoborhoz vonultak, ahol Vass László szegedi hagyományőrző alezredes felolvasta a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség előléptetési parancsát. Többek között őrnaggyá léptették elő Kádár Lászlót, alezredessé Miholcsa Józsefet, főhadnaggyá Hatos Mihály tábori lelkészt, századossá Jakab Kevendet és Kövér Györgyöt, hadnaggyá Bodoki Bélát. Erdély egyetlen Árpád-szobra előtt a résztvevők alapi kiképzést is kaptak, a huszárok imádságos szertartását sajátították el. Altorjáról a hagyományőrzők visszamentek Bálványosra, ahol Csontos János hagyományőrző huszár főhadnagy, a debreceni II. Honvéd Huszárezred vezetője Bem apóról és a tervezett Bem-emléktúráról tartott előadást. Székely Tibor hagyományőrző dandártábornok a vezérkari gyűlést követően bezárta a hatodik Huszárakadémiát.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Megvertek egy udvarhelyi fiatalt
Vasárnap, január 27-én hajnalban egy több mint tízfős embercsoport – látszólag ok nélkül – támadott és vert meg egy udvarhelyi fiatalt. A fiú a székelyudvarhelyi kórház szemészeti osztályán fekszik, bal szeme sérült meg súlyosan.
Sz. P. hazafelé tartott vasárnap hajnalban valamivel három óra után, mikor az udvarhelyi vasútállomás szomszédságában egy több mint tízfős cigánytársaság állta útját. „Kezdtek kérdezősködni, hogy mit csinálok arra felé. Akkor vettem észre, hogy néhányuknál faléc van. Aztán hirtelen leütöttek, és kezdtek ütni, rugdosni” – mesélte Sz. P. A 23 éves fiú elmondása szerint támadói különösebb indok nélkül kötötték belé, néhány perces ütlegelés után pedig otthagyták a helyszínen. „Kínomban megkérdeztem, hogy mit vétettem én ellenük, akkor abbahagyták a rugdosást és elmentek. Nem tudom, mennyi ideig tarthatott az egész, azt sem értem, miért támadtak meg, hisz sem a pénzem, sem más értéktárgyamat nem vették el” – elevenítette fel. A fiú ezek után előbb haza, majd az udvarhelyi kórház sürgősségi osztályára ment, az itt elvégzett vizsgálat után két napra utalták be a szemészeti osztályra. Sz. P. több felszíni sérülést is szenvedett – többek közt felhasadt a szája, és eleredt az orra vére –, súlyosabban a bal szeme sérült.
„Vasárnap óta sokat javult a szemem, de így is elég homályosan látok. Az orvosok szerint nem valószínű, hogy maradandóan károsul a látásom” – számolt be az áldozat, majd hozzátette: a törvényszéki orvos szakvéleményezésére vár, ezek után dönti el, hogy tesz-e feljelentést a rendőrségen. „Sötét volt, és nem láttam semmit, valószínűleg nem ismerném fel a támadóimat. A rendőrségen ugyan nem biztattak, de amennyiben lehetséges, szeretnék feljelentést tenni” – mondta el.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,

Az elsodort város
Székely város-e Székelyföld egykori fővárosa, Marosvásárhely? – merült fel a kérdés a minap egy alternatív történelemkönyv vásárhelyi bemutatóján. „A vásárhelyi magyar lakosság eredetét tekintve világos, hogy többségében ma már nem székely származású a közösség” – vélekedett a témában jártas kiváló szakember. Nos, ebből következően megválaszolhatnánk a kérdést akár egyszavas kijelentéssel is… Ehelyett talán helyénvalóbb lenne elgondolkodni azon, hogy a földrajzilag Kolozsvár és Székelyudvarhely közötti félúton fekvő egykori Székelyvásárhely merre sodródik, a tömbmagyarság vagy a szórvány felé?
Az 1989-es politikai fordulat pillanatában, s még a 90-es évek derekán is úgy tűnt, hogy Vásárhely az erdélyi magyarság szellemi, gazdasági és politikai központjává válhat. Reménykedésre adott okot a kezdeti „forradalmi” hevületben támadt lelkesültségen túl, hogy a város, az erőszakos betelepítések ellenére, megőrizte magyar többségét. Igaz, 1990 fekete márciusa után megtört a remény, felgyorsult a kivándorlás. (Amihez a román-magyar „vasfüggöny” megszűnte is hozzájárult.) Ennek ellenére, még az 1992-es népszámlálás adatai szerint is, a magyar lakosság jelentette a többséget. A kilencvenes években sorra magyar polgármesterek álltak a város élén, el egészen 2000-ig, amikor először került demokratikus úton, azaz szabad választások révén román nemzetiségű politikus a tisztségbe. Ekkor fordultak át az etnikai arányok a románság javára, legalábbis a 2002-es népszámlálás adatai szerint.
Az ezredforduló jelentette a fordulópontot, ekkortól vált nyilvánvalóvá, gyorsult fel a magyarság háttérbe szorulása. A 2000-es helyhatósági választások kudarca, a polgármesteri szék elvesztése után Markó Béla akkori RMDSZ-elnök még Vásárhely-stratégia kidolgozásáról, intézményépítésről, fiatal szakemberek, egyetemi oktatók idevonzásáról beszélt. Maradtunk a szavakkal. No meg az RMDSZ-politikusok vagyonosodásával, pereputtyuk helyzetbe hozásával.
Az ezt követő helyhatósági választásokon sorra buktak meg a „Szövetség” polgármesterjelöltjei, név szerint Kelemen Atilla, Borbély László s legutóbb Frunda György. A város magyarsága, az állandósult kudarcélmények hatására, folyamatosan hátrál, mára már elért a falig. Egyesek szerint azon is túl… Az idősebbek, különösen a nyugdíjasok belefásultak a túlélésért folytatott napi küzdelembe, elfordultak a közélettől, a politikától, a fiatalok pedig azt keresik, hol, merre, a világ mely táján találhatják meg egyéni boldogulásukat.
Ezek után ha azt kérdeznék, merre tart Vásárhely, azt kellene válaszolnunk, hogy egyre távolodik a Székelyföldtől, a tömbmagyarságtól és feltartóztathatatlanul sodródik Kolozsvár, a szórvány felé.
Szentgyörgyi László
Szekelyhon.ro

Egyre több csecsemőt hagynak a kórházakban
Az elmúlt években folyamatosan nőtt a csecsemőelhagyások száma Hargita megyében, a kórházban hagyott kisbabák többsége nem kívánt terhességből született. Az anyák a szegénységgel magyarázzák tettüket vagy azzal, hogy nem mehetnek haza egy csecsemővel.
Az elmúlt három évben folyamatosan nőtt a csecsemőelhagyások száma Hargita megyében, a legtöbb kisbabát tavaly hagyták a kórházakban, összesen hatvan csecsemő maradt az újszülöttosztályokon – tudtuk meg Elekes Zoltántól, a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság vezetőjétől. Az igazgatóság szakemberei csak minden harmadik csecsemő szüleit tudták meggyőzni arról, hogy mégis vegyék magukhoz a kórházban hagyott kisbabájukat. A csecsemőelhagyások számát tekintve Székelyudvarhely áll a legrosszabbul, ugyanis az eseteknek több mint a fele itt történt. Ehhez viszont hozzájárulhatott az is, hogy sokan a megye más részeiről is a székelyudvarhelyi kórházba jönnek szülni. Múlt évben harmincöt csecsemőt „felejtettek” a város kórházának újszülöttosztályán az anyák, de a gyermekvédelmi igazgatóság munkatársai utólag csak tizenkettőt tudtak rábeszélni arra, hogy vigye haza kisbabáját – mondta el Elekes Zoltán. Az adatok felsorolását folytatva azt is közölte, hogy a csíkszeredai kórházban tizenhét csecsemőelhagyást jegyeztek fel tavaly, kilencet végül mégis magukhoz vettek szüleik, nyolc viszont hivatásos nevelőszülőkhöz került. Maroshévízen hat csecsemőelhagyás történt 2012-ben, a kisbabák mindegyike a gyermekvédelmi rendszerben maradt, akárcsak Székelykeresztúron és Gyergyószentmiklóson, ahol egy-egy ilyen eset történt, de a szülőket utólag sem tudták rábeszélni arra, hogy felneveljék kisbabájukat – tájékoztatott Elekes Zoltán. Az összesen hatvan kórházban hagyott csecsemő kétharmada, azaz negyven újszülött maradt a megyei gyermekvédelmi rendszerben, tehát hivatásos szülőknél, illetve néhányuk a súlyosan fogyatékos gyermekek számára fenntartott négy Hargita megyei központ valamelyikében került elhelyezésre.
A kórházban hagyott újszülöttek többsége cigány családban, nem kívánt terhességből született, az anyák között vannak első gyereküket elhagyó, de többgyerekes anyák is – tudtuk meg a megyei gyermekvédelmi igazgatóság vezetőjétől. „Biztos, hogy nem betervezett és akart terhességek, nem várják ezeket a gyerekeket” – fűzte hozzá a szakember. A csecsemőelhagyások fő okairól Elekes Zoltán azt mondta, az anyák többsége a szegénységgel indokolta tettét, azt mondták, nem tudják eltartani a csecsemőt. Voltak viszont olyanok is, akik férjüktől, élettársuktól tartva nem merték hazavinni újszülött gyermeküket, ezekben az esetekben a család férfitagját is igyekeztek meggyőzni arról, hogy vigyék haza kisbabájukat – mondta el az igazgató.
Múlt évben harmincöt csecsemőt „felejtettek” az udvarhelyi kórházban
A mélyszegénységre hivatkozók esetében viszont nem sokat tudnak tenni, dacára annak, hogy meggyőződésük szerint jobb a gyermeknek, ha saját családjában nő fel, még ha szerény körülmények között is, mint a biztosabb anyagi körülményekkel rendelkező gyermekvédelmi rendszerben, amelyből kikerülve viszont nem találja meg a helyét, sem a többségi társadalomhoz nem fog tartozni, sem ahhoz a közösséghez, amelybe született – fejtette ki Elekes Zoltán. Ugyanakkor hangsúlyozta azt is, hogy ha a csecsemő egészsége, fejlődése vagy élete kerül veszélybe a szegénység vagy más okok miatt, akkor természetesen nem hagyhatják a családjában. Az elhagyott újszülöttek a kórházban sem maradhatnak, noha régebb ez volt a gyakorlat, és más megyékben még most is előfordul, de az esetenként több hónapos kórházi tartózkodás nagyon károsítja fejlődésüket, ezért amint elhagyhatják az újszülöttosztályt, a gyermekvédelemnek azonnal intézkednie kell – magyarázta el az igazgató.
A kórházban hagyott újszülöttek számát tekintve 2009-ben és 2010-ben tapasztaltak jelentős visszaesést a megyei gyermekvédelmi igazgatóság munkatársai, azt követően viszont évről évre nőtt az ilyen jellegű esetek száma. Az elhagyott csecsemőket is beleértve tavaly összesen 108 gyermek került be a Hargita megyei gyermekvédelmi rendszerbe, egy részüket magára hagyták szülei, másokat veszélyeztetett helyzetük miatt a gyermekvédelem kellett kiemeljen saját családjukból, de olyan esetek is voltak, amikor a szülők kérték gyermekük elhelyezését, mert nem tudták vagy nem akarták felnevelni, de a kórházban sem akarták hagyni.
Széchely István
Székelyhon.ro,