Darabnyi Magyarország...
Két-három hete aggódva kaptuk fel fejünket a hírre: lakat kerül a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központja sepsiszentgyörgyi irodájának ajtajára. Nem véglegesen, csak mintegy fél évnyire. Az ok Magyarország nem épp rózsás államháztartási állapota lett volna, hiszen néhány hónapnyi fizetés, lakbér is spórlás. De aztán megnyugtatott a mandátumát e hónap végén kitöltő intézetvezető, Hadnagy Miklós: legújabb információi szerint nem szakad meg az intézet működése, legfennebb egy hónapnyi kényszerszünet áll be tevékenységében. Utódjáról korai még beszélni – az elmúlt öt-hét évet azonban nem árt felidézni. Mert onnan nézvést sikertörténet az iroda tevékenysége, amennyiben a Székelyföld számos kiemelkedő kulturális rendezvényt fogadhatott az intézet működésének köszönhetően, de hogy ide elérhessen, rögös utat kellett bejárnia.
A zászló maradt
Magyarországi kulturális intézet Székelyföldre telepítésének ötlete nem Budapesten fogalmazódott meg, és ugyanvalóst sok tárgyalást, lobbizást igényelt, míg 2004 őszén bekövetkezett a hivatalos megnyitó – hogy majd két évre lakat kerüljön a Bod Péter Megyei Könyvtár épületében helyet kapó iroda ajtajára. A hivatalos megnyitó időpontjában ugyanis még nem volt Magyarország és Románia által ratifikált egyezmény, amely alapján működhetett volna az intézet, rá másfél évre, 2006 májusában bólintott rá a román parlament a kétoldalú egyezményre. Az év áprilisában már megérkezett Sepsiszentgyörgyre a kétfős “intézet”, Hadnagy Miklós az Illyés Közalapítványt, felesége, Portik Piroska a kulturális tárcát váltotta fel e küldetésre. Fél év előkészítés után végül 2006. november 29-én elkezdhette működését a központ – bár ezt megelőzően is volt még egy mélypont, a második Gyurcsány-kormány alakításakor olyan emberek kerültek pozícióba, akik nem igazán tudták, hová tenni ezt az intézményt. Terényi János akkori bukaresti magyar nagykövet magyarázta el a nemzetközi államtitkárnak, Bogyay Katalinnak, miért lényeges egy Erdélyben működő magyar kulturális intézet, amelynek szimbolikáját aztán az államtitkár az irodaavatáson értette meg igazán, ahol Markó Béla arról beszélt, az erkélyen van egy darab Magyarország, és ez az ország nekünk, erdélyi magyaroknak mennyire fontos. Az akkor kitűzött piros–fehér–zöld lobogó persze “téma” lett a romániai nacionalista közbeszédben, aztán ez is lecsengett, a zászló maradt (azóta a Gábor Áron utca sokak, főként idősebbek kedvelt sétálóhelyévé vált), az iroda megkezdhette működését.
Közel négyszáz rendezvény
Érdemes számokban is felidézni ez utóbbi öt évet: 390 program Erdély harmincegy településén, 117 helyszínen. Túlnyomóan a Székelyföldön, de juttattak a szórványba is kisebb jellegű rendezvényeket, többnyire kiállítást. A nagyobb lélegzetűeket pedig értelemszerűen Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen – és persze Sepsiszentgyörgyön szervezték. Ami a programok szórását illeti: képzőművészeti és zenei rendezvény a legtöbb, mindkettőből 110–120, irodalmi 50–60, közművelődési nagyjából ugyanannyi – a műfaji megosztás, nyilván, tükrözi a programszervezők érdeklődési körét, de partnereikét is. Hadnagy Miklósék ugyanis az iroda működésének első pillanatától a helyi művelődési intézményekkel kialakított kapcsolatukat az egyenrangúságra alapozták, azaz ha felmerült egy ötlet, hogy kit, milyen rendezvényt hívjanak meg, arról kikérték a helyiek véleményét is – no meg anyagi támogatásukat. Így érhették el, hogy minden esztendőben költségvetésükhöz még kétszer annyit hozzá tudtak tenni, ami természetesen a rendezvények számát is jócskán megemelte. Mert azt is tudni kell, a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központja számára a bőségszaru szádát Budapesten mindig is szűkösen nyitogatták. A világszerte Magyarország által működtetett tizenkilenc kulturális intézetből öt Collegium Hungaricum, ezek mindig is kiemelt helyet foglaltak el a rangsorban, a Balassi Intézet – a kulturális intézetek felügyeleti szerve – ezekre figyel elsőként, másodsorban a nagyobb európai országokban működő központokra, a harmadik kategóriába tartozik a sepsiszentgyörgyi iroda, olyan intézetek társaságában, mint amelyek Tallinban, Helsinkiben, Delhiben találhatóak. Egyértelmű tehát: rivalizálni nem is tudott volna e “nagytestvérekkel” a szentgyörgyi iroda – de nem is akart. Már az elején, néhány hónap után rájöttek munkatársai: nem Budapestnek, a Balassi Intézetnek kell megfelelniük, hanem a helyi közönségnek. És, nyilván, a helyi művelődési intézmények szintúgy felismerték az iroda létében rejlő lehetőségeket, ez a magyarázata annak, hogy jól működő, nem csupán szervezési nehézségeket megosztó, de anyagi terheket is átvállaló partneri kapcsolatok alakultak ki. Mindezekért, vagy mindenek ellenére az intézetek 2009-es évértékelésekor a Balassi főigazgatója a szentgyörgyi iroda nevét legaláb annyiszor említette, mint a nagy intézetekét – ekkortól mondható, hogy kivívta létjogosultságát.
Egy korszak vége
Épp ezért hatott oly lesújtóan a hír, hogy anyagi meggondolásból “jegelnék” az iroda működését. Hadnagy Miklós azonban megkeresésünkre elmondta, legfrissebb értesülése szerint csupán adminisztratív akadálya van a folytonosságnak, utódja, Lakatos Mihály kettős – román és magyar – állampolgár, diplomáciai feladatkört csak akkor vállalhat, ha a románról lemond. Hogy mi lesz a jövője a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának? Hadnagy Miklós szerint mindig is politikai döntés kérdése, hogy határon túli területen is működjék ilyen iroda, még ha nem is illeszkedik a klasszikus intézeti struktúrába. Bár – teszi hozzá – soha nem fog a klasszikus intézeti hálózaton belül kiemelkedő szerepet betölteni. De nem is ez a feladata. Idén, a második negyedévre, a sepsiszentgyörgyi kulturális intézet költségvetését rendkívül szűkösre szabták. Jószerint csupán egyetlen kiadvány megjelentetésére futotta belőle. Ez az Egy darab Magyarország Erdély szívében címet kapta, nyolcvan oldalon bőséges képillusztrációval a kulturális központ öt évét mutatja be. A könyv Hadnagy Miklós “hattyúdala”, egyféle köszönet is annak az Erdély-szerte mintegy száz partnernek, kikkel/melyekkel az elmúlt öt év során együtt dolgoztak. És ezzel le is zárult a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központja létének első korszaka.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar nyelvű oktatásért harcol továbbra is a KMEI
Szabó Á. Töhötöm váltja Veres Valért az igazgatói tisztségben
A magyar nyelvű oktatás megerősítését és versenyképességének növelését, a tehetséggondozást és a külföldi szervezetekkel való kapcsolatok mélyítését az elkövetkező időszakra nézve is céljai között fogalmazza meg a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI), a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozatának szakmai háttérintézménye. Az erdélyi tehetséggondozásnak a magyarországi Országos Tudományos Diákköri Tanács rendszerébe való illesztése érdekében tavaly többoldalú együttműködési megállapodást aláíró intézet a napokban megújította megállapodását a BBTE magyar tagozatával is, amelynek eredményeként – több más mellett – a vendégtanári programok megszervezésére és a magyar nyelvű jegyzetkiadásra fókuszálnak. Tegnap délben Veres Valér leköszönő igazgató az elmúlt egy év megvalósításairól tájékoztatta a sajtó képviselőit, ugyanakkor Szabó Árpád Töhötöm néprajzkutató, a KMEI újonnan megválasztott igazgatója is bemutatkozott.
– Jelen pillanatban nem tudok gyökeres változásokat ígérni, mindenekelőtt mélyebben meg kell ismerkednem ezzel a munkával. Reménykedem ugyanakkor abban, hogy Veres Valér segíteni fog, hiszen mindig is nyilvánvaló volt az ő szakmai hozzáértése, konszenzusteremtő képessége, szakmaisága pedig hozzájárult ahhoz, hogy az intézet sikereket érjen el – hangsúlyozta Szabó Árpád Töhötöm, a BBTE oktatója, akit – miután Veres Valér június 21-én benyújtotta lemondását, – az intézet igazgatótanácsa, az alapszabály értelmében egyhangúlag, egy tartózkodással választott meg igazgatónak. A néprajzkutató szerint lényeges elgondolkodni a KMEI jelenlegi struktúráján: működtethető-e az jelenlegi formájában az elkövetkező időszakban is, a székház és a partnerintézményi hálózat vonatkozásában egyaránt.
Szabó Á. Töhötöm iskoláit szülőfalujában, Siménfalván, majd Székelyudvarhelyen végezte, 1999-ben szerzett magyar–néprajz szakos diplomát a BBTE-n, majd doktori dolgozatát 2008-ban, a Debreceni Egyetemen védte meg. Vezetői tapasztalatokat a Kriza János Néprajzi Társaság alelnökeként és programigazgatójaként, valamint a KMEI aligazgatójaként, egyes programjainak felelőseként szerzett az elmúlt időszakban.
Mint kiderült, az új igazgató, és egyúttal az intézet jövőbeli tervei között szerepel a magyar nyelvű oktatás megerősítése, versenyképességének növelése minden lehetséges eszközzel, közösen a BBTE magyar tagozatával, valamint tagszervezeteikkel és partnerintézményeikkel. Ezen belül lehetőség szerint évente meg kívánják hirdetni a konferenciarészvételek támogatását: ezt elsősorban az hívta életre, hogy a hazai lehetőségek mellett a 2000–2500 lejre duzzadó részvételt sokan (főként a pályakezdők) nem engedhetik meg maguknak.
Emellett még szorosabb kapcsolatokat és együttműködést építenének ki a hazai és a magyarországi intézményekkel (a BBTE magyar tagozata mellett a Kolozsvári Magyar Diákszövetséggel, az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel, a Bolyai Társasággal, a Stúdium Alapítvánnyal, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel stb.). A KMEI és az egyetem magyar tagozatának nemzetközi megítélését is erősíteni kívánják, ugyanakkor a tehetséggondozásra is hangsúlyt fektetnének: együttműködési programok keretében, a szakkollégiumokon keresztül tehetségpontokat alakítanának ki, hogy aztán ezeket tehetséghálózatba kapcsolják be. Segítenék továbbá az egyetemi oktatás szerkezetének átalakulása miatt nehéz helyzetbe került alapszakokat, és nem titkolt céljuk – amely már jó ideje foglalkoztatja a KMEI vezetőségét –, hogy a KMDSZ-szel együttműködve szakkollégiumi központot hozzanak létre.
– Sikerült jelentős mértékben felfuttatni a szervezetet, a visszajelzések azt mutatják, hogy az oktatók nagy többsége pozitívan vélekedik a KMEI-vel kapcsolatban – magyarázta Veres Valér leköszönő igazgató, hozzátéve: az a tény, hogy a magyar tagozaton meglehetősen jól mentek a dolgok az elmúlt években, a KMEI tevékenységének is köszönhető, kezdve a támogatási rendszer kialakításától a szakmai tevékenységeken át el egészen az önállósodás segítéséig. A leglátványosabb eredménynek a 24 szakkollégiumot magában foglaló programot említette, amelynek eleinte alig 2–3 előzménye volt Kolozsváron. Amint az elmúlt egy év megvalósításait számbavevő beszámolóból kiderült, a program keretében 258 szakkollégistát támogattak, akik közül 96 személy ösztöndíjban részesült. A támogatás keretében 125 konferencia- és 34 versenyrészvételt tartanak nyilván, az idei egri Országos Tudományos Diákkörü Konferenciáról (OTDK) pedig két első és öt harmadik díjat kaptak.
Eseményekben és megvalósításokban gazdag az évi tevékenységek listája: a BBTE-n 22 magiszteri képzést támogattak, a vendégtanári program keretében 82 külföldi személy költségeinek fedezéséhez járultak hozzá (teljes egészében a Magyar Kormány Nemzetpolitikai Államtitkársága támogatásával), a jegyzetkiadás támogatási programon belül egyetemi jegyzetek megjelenését támogatták, a magyar nyelvű felnőttképző programban főleg a tanártovábbképzés terén segítettek, ugyanakkor, bár szerény mértékben, de a tagszervezetek működési költségeinek fedezéséhez is hozzájárultak.
A BBTE magyar tagozatával megújított együttműködési megállapodás pontjai között szerepel a vendégtanári programok további közös megszervezése, a magyar nyelvű akkreditált tanártovábbképzés és felnőttképzés megszervezése a közoktatásban dolgozók számára, a magyar nyelvű szakkollégiumok és mesteri programok működésének és programjainak biztosítása, a jegyzetkiadás, az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia és más tudományos konferenciák stb. megszervezése.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Szabó K. István: az én ars poeticam az emberi színházban leledzik
Nemrégiben sok huzavona után megalakult a Nagyváradi Magyar Színház. Az immár az új intézmény keretében működő Szigligeti Színtársulat frissen kinevezett művészeti igazgatóját, Szabó K. Istvánt ismerhetik meg az alábbi interjúban.
– Mutassa be röviden eddigi pályáját.
– 2000-ben államvizsgáztam a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rendező szakán, de már az államvizsgám előtt, 1999-ben meghívtak a székelyudvarhelyi színház alapításához. 2005-ig voltam az udvarhelyi színház főrendezője, 2000-től művészeti irányitója, majd aszínház újraalapitását követően, kinevezett igazgatója. 2005-ben távoztam Székelyudvarhelyről, akkor meghívtak a temesvári Csiky Gergely színházhoz. Két évre szerződtem le oda főrendezőnek. Időközben rendeztem különféle szinházakban: Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Bukarestben, Brăilan, Ploieştiben, Nagyszebenben, továbbá Németországban és Magyarországon is. A temesvári két év után Bukarestbe kerültem, ahol egy független színház, az ARCA vezetőjeként tevékenykedtem. A függetlenszínház nálunk még csak kuriózum szintjén számon tartott kulturális jelenség, finanszirozására, terveink kivitelezésésre vajmi kevés forrást találtunk. Egy idő után feladtam, állandó kétségek között nehéz az alkotói munkára koncentrálni. Ebben az időszakban ismertem meg Piatra Neamţ-i szinház későbbi vezetőjét, egy közös munka kapcsán a bukaresti Odeonban, aki mindjárt kinevezése után felkért egy hosszabb távú együttműködésre, és azóta, 2009-től főállásban e teátrumban dolgoztam.
– Honnan ered kapcsolata a váradi színtársulattal?
– A múlt évadban Parti Nagy Lajos Mauzóleum című darabját rendeztem itt, akkor kerültem munkakapcsolatba a nagyváradi színház közösségével. Kellemes, és, azt hiszem, mindannyiunk számára pozitív előjelű együttműködés volt. Míg itt voltam, az is megfogalmazódott a kollégák által, hogy nem vállalnám-e a színház művészeti irányitását. Tudvalevő, hogy Dimény Levente csak átmeneti időszakra látta el a vezetői feladatokat, és keresték azt az embert, aki hosszútávon eredményes munkát tud majd végezni.
– Hogyan fogadta, és miért fogadta el a felkérést?
– Megtisztelő felkérés volt, jól esett a bizalom. Ennek ellenére eleinte mégis vaciláltam, szabad voltam, és úgy éreztem, ez a feladat korlátol szabadságomban. Ugyanakkor nagyszerű kihívásnak érzem az ujjáépítést, a reformok embere vagyok. Az utóbbi periódusban többnyire román és német színházakban tevékenykedtem, és valamitől egyre égetőbbé vált számomra a hazatérés, a magyar szinházba, még akkor is, ha a nagyváradi színház messze nem az ideális színházi kirakat, dehát, rajtunk múlik, hogy azzá váljon.
– Mi a véleménye a nagyváradi színház körül az utóbbi időben zajlott adminisztratív és politikai zűrzavarról?
– A nagyváradi színház esete a mi eredeti jogrendszerünk, demokráciánk, és nem utolsó sorban, moralitásunk sérülékenységről beszél. Túl van itt politizálva minden, s miközben az önrendelkezés ideáját szajkózzuk nap mint nap, megfeledkezünk a valódi autonómia nagyszerűségéről: a gondolat szabadságáról, az értékteremtés funkcionalitásáról. Az a baj, hogy mindenki mindenhez ért, és a dilettantizmus remekül megfér a zürzavarral, világosan jelezve egy valódi értékrend hiányát.
– Ön szerint is könnyebb a magyar színháznak a román társulattól különválva dolgoznia?
– Természetesen. Azáltal, hogy tisztázódnak a jogi viszonyok, hogy tudjuk, mire tervezünk, és milyen alapokra épitünk, mindenki számára kezelhetőbbé, átláthatóbbá válik a rendszer. Pluszlehetőséget látok abban is, hogy az új struktúra nagyobb teret biztosít az együttműködésnek. A Nagyvárad néptáncegyüttesnek is fontos lehet, hogy a színházban játszhat, az eddigiekhez képest jóval igényesebb technikai kivitelezésű előadásokat létrehozva, de a Lilliput társulatnak is ujabb kibontakozási lehetőség ez.
– Melyek azok a konkrét tervek, amelyeket meg szeretne valósítani a társulattal a közelebbi és távolabbi jövőben?
– A nagyváradi intézmény repertoárszínház, és ez arra kötelez, hogy műfaji sokszínűségben gondolkodjunk, ezért a klasszikus színházi formáktól a kortárs játékokig minden megtalálható lesz terveinkben. Emellett fontosnak tartom kiegésziteni repertoárunkat más társulatok előadásaival is, olyanokkal, melyek szakmai szempontból értékesek, de akár hiánycikként a szélesebb közönségréteg igényét hivatott magas szinvonalon kielégiteni. Programokban gondolkodom, mert ezek hosszú távon is hatékonyak, átláthatók, kezelhetők. Az új évad tervezete hangsúlyozottan szól a fiatalabb generációhoz. Tanulmányozva a mutatókat, azt tapasztalom, hogy a színház elhanyagolta a kommunikációt azzal a réteggel, mely leginkább nyitott a szemléletváltásra, a párbeszédre. Gondolok itt a diákokra, egyetemistákra. Ennek érdekében, egy iskolaszinházi programot kezdeményezünk, mely októbertől aktív műhelyeket nyit több iskolában is, hogy együtt játszva, igazi alkotótársi viszonyban fedezzük fel a szinház lehetőségeit, nagyszerűségét. Januárban, a magyar kultúra napján, e program első évadjának összegező előadását is megtekinthetik az érdeklődők.
– Mennyire fogja tekintetbe venni a jelenleg színházba járó váradi közönségnek az igényeit?
– Többen is felhivták már a figyelmemet arra, hogy Nagyváradon csak bizonyos típusú darabokat érdemes bemutatni, azok lehetőleg legyenek közismertek, ne akarjanak különösebb művészi, kisérleti szférában elkeveredni, mert az egyenértékű a bukással. Én senkit sem szeretnék megsérteni, de ez a koncepció mélyen lenézi a közönség valós igényeit. A színház nem az olcsó mulattatás szinhelye, és nekünk, színházi alkotóknak folyamatos feladatunk szembenézni a korral, melyben élünk, bőrébe bújni, kifordítani, erényeit és visszáságait felfedni és azt megosztani közönségünkkel, amely legalább annyira művelt és értelmes, mint amennyire mi műveltnek és értelmesnek tartjuk magunkat. Nekem az a dolgom, hogy minőségi ajánlatot tegyek le az asztalra, és ebben az ajánlatban mindenki találhasson magának szeretnivalót, mert az is egyértelmű, hogy egyszerre mindenkinek ugyanaz a dolog nem tetszhet. Egy szemérmetlen, felületes világban élünk,és a színház, mint sokszor, zavaros időkben, az értelmet, az egészséges kritikai magatartást kell szorgalmazza, különben elvesztünk, beleolvadunk a közönybe.
– Mennyi időt vehet igénybe, míg a nagyváradi magyar színház eljuthat a legjobb romániai magyar színházak szintjére?
– Első lépés a szemléletváltás. A szemléletváltás vonatkozik a színházban dolgozókra, és a közönségre is. Egy színház attól sikeres, hogy a közönség és a színház közötti szimbiózis egy idő után önjáróvá válik, és el tudunk beszélgetni egymással a művészet nyelvén. Nehéz meghatározni ennek az átalakulási folyamatnak az idejét. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a nagyváradi színházban az elmúlt években is születtek minőségi produktumok, de valahogy ez balesetszerűen történt, nem állandósult. Nagyképüségre és felületességre vallana, ha most azt mondanám, hogy ezentúl itt minden gyökeresen megváltozik, és mi majd megmutatjuk az igazi színházat. A cél a fontos, és bizom abban, hogy kellő alázattal, és körültekintő, következetes munkával ezt meg lehet valósítani.
– Milyen munkamódszereket talált itt, amelyeket meg akar változtatni?
– Az első dolog a munkafegyelem. Aztán az alkotás örömének felfedezése. Anélkül nem lehet jó előadásokat létrehozni. Az a tapasztalatom, hogy az elmúlt időszak egy halom frusztrációt halmozott fel, megtört a motiváció, nagy volt a széthúzás, mindenki mást akart, valószinűleg azért, mert nem volt egy erős gondolat, mely összefogja az ambíciókat. Szeretném azt hinni, hogy a jövőben rendszerezettebben fogunk dolgozni.
– A jelenlegi színészgárdával el lehet-e érni oda, ahol most például a Kolozsvári Magyar Színház áll?
– A kolozsvári színház sem egyik pillanatról a másikra jutott el oda, ahova jutott. Természetesen, mi még nem hasonlítgathatjuk magunkat a kolozsvári színházhoz, és egyébként sem kolozsvári színháznak kell lennünk. Nekünk nagyon jó nagyváradiszínházzá kell válnunk. Meggyőződésem, hogy lesznek surlódások, lemorzsolódások, és jönnek majd új művészek is, mert próbálom úgy újjáépíteni a társulatot, hogy évről évre egyre többet tudjunk megvalósítani abból, amit eltervezünk.
– Ha jól tudom, a jövő évadtól két fiatal színészt is felvesznek a társulathoz.
– Igen. Pitz Melinda színészkolléganőt Magyarországól ismerem. Kecskeméten kezdte, majd Szekszárdon folytatta pályafutását. Örültem, amikor jelentkezett, hogy szívesen jönne Nagyváradra. A másik fiatal kollégánk a nagyváradi Hunyadi István, aki frissen végzett a kolozsvári színművészeti egyetemen, és nagyon jók voltak a refenciái.
 – Mit lehet tudni a következő évadról?
– A következő évad már elő van készítve. Majd egy szervezett sajtótájékoztató keretében ezt részletesen be is mutatjuk. Addig, előljáróban csak annyit, hogy öt bemutatónk lesz, és az évadot, a nagyszinpadon, Szigligeti örökzöldjével, a Liliomfival nyitjuk. Ezt megelőzően, én készítek egy előadást, David Greig kortárs skót szerző Európa című drámáját dolgozom fel, és nem szokványosan. Az előadás helyszínéül ugyanis egy állomás szolgál majd, pontosabban a félixfürdői vasútállomás, ahová egy szinházi utazásra hívjuk meg nézőinket. Igy csöppenünk bele egy történetbe, úgynevezett szinházi happening-be, melynek témája rendkívül aktuális, és mindanyiunkat érint. A távozás és maradás dilemmáját boncolgatjuk, európaiságunkat, túlélési lehetőségeinket. Ez nem a bérletes produkciók közé tartozik, és többször is játszuk majd, míg az időjárás engedi, kb.októberig, majd jövő márciustól újra az évad végéig.
– Végezetül mondjon néjhány szót művészi, rendezői ars poeticajaról.
– Nem tekintem magam egyetlenegy irányzat megrögzött hívének sem. Az én ars poeticam az emberi színházban leleledzik, a magunk kutatásában. És hiszem azt, hogy a művészet nem lehet öncélú, hiszek a közösségi élmény erejében, és erre a szinház talán a legalkalmasabb alkotói megnyilvánulási forma. Az emberi színházat vallom egy elembertelenedett világban, mely számadatként, elszemélytelenedett masszaként kezel bennünket. Statisztikai valósággá vedlettünk, s rajtunk múlik, meddig vagyunk hajlandóak türni a kisérletet. Az én színházam ezzel a rendszerrel ellenkezik.
Pap István. erdon.ro

Bővül a felsőoktatási kínálat Székelyudvarhelyen
Tovább bővül a felsőoktatási kínálat Székelyudvarhelyen. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem a már meglévő tanítóképzés mellett ősztől informatika szakot is indít, 2012-től pedig a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek is lesz a városban kihelyezett tagozata.
A kihelyezett kar beindításáról Bunta Levente polgármester tavaly már egyeztetett a BBTE rektorával, nemrégiben pedig személyesen tárgyalt a matematika és informatika kar tanszékvezetőjével és dékánhelyettesével, dr. Soós Annával. Ennek eredményeként 20–30 hellyel beindulhat a diplomás képzés Székelyudvarhelyen is. A matematika–informatika oktatás a Móra Ferenc Általános Iskolában zajlik majd.
Bunta Levente polgármester ugyanakkor megbeszélést folytatott Ulicsák Szilárddal, a Bethlen Gábor Alap vezetőjével, továbbá Kató Bélával, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnökével is azért, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek Udvarhelyen is legyen kirendeltsége. A tárgyalások eredményeként 2012-től Székelyudvarhelyen faipari, energetikai és turisztikai szakokon is tovább lehet majd tanulni, a város vezetése még keresi a megfelelő ingatlant.
A székely város elöljárója úgy látja, az elmúlt évtizedekben Udvarhely a felsőoktatás fejlesztésében lemaradt Csíkszeredához, Marosvásárhelyhez és Sepsiszentgyörgyhöz képest, de a jövőben igyekszik felzárkózni a közeli nagyobb városokhoz ezen a területen is. Nem szegényes most sem egyébként a felsőoktatási kínálat Székelyudvarhelyen. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanítóképzés folyik, a magyarországi Modern Üzleti Tudományok Főiskolájának kihelyezett tagozatán több szakon is tovább lehet tanulni, valamint a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetem kihelyezett tagozatán is szerezhető felső fokú oklevél.
Deák Emese. Krónika (Kolozsvár)

Jó úton halad Nyirő hamvainak hazahozatala?
Nem tudni mikor kerülnek itthoni földbe Nyirő József hamvai, és nincs megegyezés a végső nyughely felől sem. Az érintettek nyugtatgatnak: az ügy napirenden van és jó úton halad.
Jó úton halad a hamvak hazahozatala, napirenden van az ügy, az örökösökkel meg van beszélve és folyamatosan egyeztetünk a Nyirő József Kulturális Alapítvánnyal is" – nyilatkozott szűkszavúan a fejleményekről Balázs Árpád, az MPP önkormányzati képviselője, aki Nyirő hamvainak hazahozatalát, Pál Gyula néhai ügyész kezdeményezésének nyomán, 1995 óta folyamatosan, ma már többekkel együtt szorgalmazza.
Balázs Árpád nem kívánt beavatni a részletekbe, mondván, hogy a hamvak hazahozatalával kapcsolatosan vannak még tennivalók. A pontos dátum egyelőre még nincs leszögezve, mint ahogy az író földi maradványainak végső nyughelye is vitatott. Utóbbival kapcsolatosan két variáns is felmerült: egyes vélemények szerint az egykori lakhely, a Nyirő-villa, mások szerint pedig a katolikus temető lenne megfelelő helyszín. A kérdésben végső döntés csak a későbbiekben várható.
A tanácsos egy újdonsággal is szolgált: „Nem csak Nyirő József hamvait hozzuk haza Székelyudvarhelyre, de, a család beleegyezésével, a marosvásárhelyi temetőben nyugvó feleségéét, Ilona asszonyét is. Szeretnénk az eseményt ünnepivé tenni, a temetést megelőzően egy Nyirő-emlékhetet rendezünk, de ennek pontos programjáról majd a megfelelő időben nyilatkozunk" – közölte Balázs.
Az 1953. október 16-án elhunyt és a madridi Almudena temetőben nyugalomba helyezett Nyirő József hamvainak hazahozatala legutóbb tavaly szeptemberben volt terítéken. Akkor kisebb vitát szült az, hogy a néhai író végső akaratának beteljesítését (azt, hogy szülőföldjén nyugodjék) ki kezdeményezte elsőként, illetve ki az ügyben az illetékesebb: a Szász Jenő képviselte Székelyudvarhelyért Alapítvány, vagy az ügyet szintén felkaroló városvezetés, és az önkormányzatot képviselő Bunta Levente polgármester.
A polgármesteri hivatalnál érdeklődve Bálint Attila sajtószóvivőtől megtudtuk: a madridi városvezetéssel ez ügyben több hivatalos levélváltás is történt, a hazahozatal időpontjával kapcsolatosan konkrétumok egyelőre nincsenek, de az ügy napirenden van.
Bár a Nyirő-hamvak hazahozatalát felkaroló két fél egymástól függetlenül dolgozik, remélhetően nem vész el a sok bába közt a gyermek. Remény a megvalósulásra van, hiszen a hazahozatalt nem csak az író leszármazottai, a budapesti székhelyű Ábel Alapítvány, a Nyirő József Kulturális Alapítvány támogatja, de olyan neves politikusok is, mint az ügy fővédnöke, Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke illetve Markó Béla miniszterelnök-helyettes és Szőcs Géza, a Magyar Köztársaság kultúráért felelős államtitkára.
Lázár Emese. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Konzultáció - félidőben
Az RMDSZ főtitkárságán már megkezdődött az erdélyi magyar közösség gondjainak és elvárásainak feltérképezésére indított Erdélyi Konzultáció nevű felmérés adatainak feldolgozása – tudtuk meg Kovács Péter főtitkártól. Több területi szervezet kérésére az adatgyűjtés július első felére tervezett határidejét kitolták augusztusra.
Az RMDSZ főtitkárságán már megkezdődött az erdélyi magyar közösség gondjainak és elvárásainak feltérképezésére indított Erdélyi Konzultáció nevű felmérés adatainak feldolgozása – tudtuk meg Kovács Péter főtitkártól. Több területi szervezet kérésére az adatgyűjtés július első felére tervezett határidejét kitolták augusztusra.
„Nem is az volt a célunk, hogy a határidőt betartsuk, hanem, hogy minél több emberhez eljuthassanak a kérdőíveink” – mondta Kovács. Az RMDSZ korábban 250 ezer kérdőívet nyomtatott, melyeket a magyarság számarányának megfelelő arányban osztott szét területi szervezetei közt.
Kovács Péternek jelenleg nincs kimutatása arról, hogy a kérdezőbiztosoknak eddig hány személyhez sikerült eljutniuk. Tájékoztatása szerint az adatok digitalizált formában, folyamatosan érkeznek a főtitkárságra, a válaszok kódolása is már megtörtént. Hozzátette, reményeik szerint az adatok feldolgozása után, várhatóan szeptemberben már világos képet kapnak arról, hogy melyek az erdélyi magyarság legfontosabb gondjai és az RMDSZ-szel szembeni elvárásai.
Pluszkérdőívek Magyarlétára
Kolozs megyében a leosztott 17 ezer kérdőív fele jutott eddig el a címzettekhez – tudtuk meg Máté András Leventétől, az RMDSZ-szervezet elnökétől. „Azt szeretnénk, ha minden olyan településre eljutnának ezek az ívek, ahol legalább egy magyar család él. Eddigi tapasztalataink szerint az emberek többsége szívesen válaszol a kérdésekre. Egy részük további kitartásra buzdítja az RMDSZ politikusait, többen bírálják is a munkájukat” – tájékoztatott a politikus.
Mint megtudtuk, a Tordaszentlászló községhez tartozó Magyarléta településre érkező 100 darab kérdőív kevésnek bizonyult, itt a kérdezőbiztosoknak további 15-20 darab ívet kellett igényelniük.
Bihar megyei részében mintegy 20 ezer emberhez szeretnének eljutni a kérdőívekkel – mondta el az ÚMSZ-nek Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei ügyvezető elnöke. Eddig hatezer személyt kérdeztek meg a felmérés során, a fogadtatás mindenhol pozitív volt. A munkát július végére szeretné befejezni a megyei szervezet.
Maros megyében több mint negyvenezer ívet osztottak szét – tudtuk meg a Maros megyei szervezet ügyvezető elnökétől. Brassai Zsombor tájékoztatása szerint a konzultáció a vége felé tart. A felmérésben a helyi tanácsosok vagy a helybéli választmány tagjai segédkeznek úgy, hogy elviszik a címzetthez a kérdőívet, majd néhány nap múlva utánamennek.
„Mindenki maga tölti ki, csak abban az esetben segítenek, ha nem tudja az illető kitöltetni, azért, hogy ne legyen befolyásolás. Az eddigi tapasztalatok szerint az emberek nagyon kedvezően fogadták azt a lehetőséget, hogy elmondhatják a véleményüket, akár jót, akár rosszat a településük jövőjével kapcsolatosan” – mondta az ügyvezető elnök. Szerinte eddig az derült ki a konzultációból, hogy az emberek többségének rossz ugyan a közérzete, vannak kifogásolni valók az RMDSZ-szel szemben, ám nagy többségük továbbra is az RMDSZ-ben látja a politikai érdekképviselet valós esélyét.
Kovászna megyében 10 ezer emberhez szeretnék eljuttatni a kérdőíveket. Tischler Ferenc, a megyei RMDSZ ügyvezető elnöke szerint az eddig megkeresett háromszékiek rendkívül pozitívan fogadták a szövetség képviselőit. „Üdvözlendőnek tartják, hogy az RMDSZ ennyire közvetlenül keresi fel támogatóit, és kéri ki azok véleményét” – magyarázta.
Tájékoztatása szerint a felmérés Sepsiszentgyörgyön kiegészül a „Városi konzultációval”, amely ugyanarra a kérdéskörre épül, kiegészülve más helyi jellegű kérdésekkel is. „Az eddigi válaszokból kiderül, hogy a megkérdezettek többsége az ivóvíz- és csatornarendszer, az úthálózat, illetve a vidéki kultúrházak fejlesztését tartja prioritásnak” – mondta az ügyvezető elnök.
Udvarhelyen nehezebben halad
Udvarhelyszéken 12 500 háztartásba szeretnének eljutni a kérdőívvel a helyi RMDSZ-es tanácsosok, városi elnökségi tagok, körzeti elnökök és önkéntesek. Eddig a tervezett háztartások valamivel több, mint egyharmadához sikerült csupán eljutni.
„Sajnos nagyon kevés önkéntes segédkezett a felmérésben, így az eddig meglátogatott székelyudvarhelyi családok száma alig haladja meg a négyezret” – tájékoztatta lapunkat Fehér István, a székelyudvarhelyi városi szervezet elnöke. Mint mondta, a legnagyobb csalódást a postaládákban hagyott ívek iránti érdektelenség okozta, mert csak 2 százalékban juttatták vissza a válaszokat a címzettek.
Csíkszéken 12 ezer családhoz szeretnének eljutni, ám itt is lassan haladnak a felméréssel. A csíkszeredai városi RMDSZ-irodánál érdeklődve megtudtuk, a már kitöltött kérdőívekből kiderül, hogy Csíkszereda lakóit az utak állapota, a romák helyzete, a munkahelyek kérdése, a parkosítás, játszóterek és a kóbor kutyák helyzete foglalkoztatja leginkább.
Tamás Mónika, az Erdélyi Konzultáció gyergyói koordinátora lapunknak elmondta: Gyergyószéken jó ütemben halad a felmérés, eddig közel hatezer családot kerestek fel. A gyergyószentmiklósiak általában a szegénységet, a munkanélküliséget, az utak állapotát, a por és szennyeződés jelenlétét, valamint a víz- és csatornahálózat elavultságát említették problémaként. Új Magyar Szó (Bukarest)

Akkreditált képzés tanároknak
Tizenkilencedik alkalommal vehetnek részt a pedagógusok az Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) által szervezett Bolyai Nyári Akadémián (BNYA), a Kárpát-medencei magyar pedagógusok szakmai-módszertani fórumán.
A képzést beharangozó csütörtöki sajtótájékoztatón kiderült, idén 22 tanfolyamra lehetett bejelentkezni, amely hat helyszínen zajlik: Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Segesváron, Kolozsváron, a Kolozs megyei Válaszúton és Szovátán, a Teleki Oktatási Központban.
Burus Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke elmondta, már tavaly decemberben a tisztújító gyűlésükön eldöntötték, hogy 22 tematikus tanfolyamot szerveznek a 2011-es Bolyai Nyári Akadémián. A rendezvény idei fő koncepciója a kooperatív, tanár-diák kapcsolatot erősítő módszereken alapszik. Idén igyekeztek minél több gyakorlati képzést ajánlani, hiszen az eddigi évek tapasztalatai azt mutatják, nagyobb igény van ezekre, mint az elméleti jellegű tanfolyamokra. „A Válaszúton zajló képzésre, ami a népzene, néptánc, kézművesség téma köré csoportosul, a meghirdetett 50 helyre végül 69 jelentkezőt fogadtunk el” – mutatott rá Burus. Kolozsváron zajlik majd a református vallástanárok továbbképzése, az általános és középiskolai matematikatanárok számára meghirdetett Matematika tanítása című tanfolyam, valamint a magyartanárok számára meghirdetett Magyar nyelv és irodalom tanítása elnevezésű képzés.
Segesváron földrajz szakos pedagógusoknak zajlik majd a képzés a BNYA keretében, Székelyudvarhelyen pedig hangszerhasználat, ének-zene, kórusvezetés témakörben tanulhatnak tovább a tanárok. Csíkszeredában kerül sor a római katolikus vallástanárok továbbképzőjére, de emellett a testnevelés, kémia, a román nyelv és irodalom tematikájú előadások is itt hangzanak el, sőt, a pedagógusok bejelentkezhettek a Multimédia az oktatásban című képzésre is. Szintén Csíkszeredában, az Apáczai Csere János Pedagógusok Házában lesz tanfolyam Interaktív tábla és multimédia az oktatásban, Élménypedagógia, Osztályfőnöki munka, Művészetterápia, Kooperatív módszerek az elemi tagozaton, valamint Meditáció, a pártatlan közvetítő készségei az óvodai és iskolai munkában címekkel.
Szovátán szintén lesznek a kooperatív módszereket taglaló tanfolyamok, de szintén a Teleki Oktatási Központban vehetnek részt az érdeklődők a biológia, illetve a különböző mérnöki továbbképzőkön.
A szervezet elnöke örömmel jelentette ki, hogy az akkreditációs bizottság június 12-i döntése értelmében elismerték a tavalyi tanfolyamokat, így az idén bejelentkezett pedagógusok is hasonló, akkreditált diplomára számíthatnak.
A tanfolyamokon összesen 612 érdeklődő vesz részt, 565 hazai, 21 vajdasági, 25 felvidéki pedagógus és egy magyarországi. A kárpátaljaiakkal kapcsolatosan Burus Siklódi Botond elmondta, sajnos még mindig nehézséget okoz számukra a vízumigénylés, így onnan nem jelentkeztek a BNYA-ra. A 22 tanfolyamra egyébként 110 előadót jegyeztek be. A szervezők úgy vélik, a nehéz gazdasági helyzet ellenére idén is sikerült megfelelő színvonalat biztosítani a rendezvénynek.
A július 18-i, hétfői megnyitón fél 11-től pódiumbeszélgetésre kerül sor Csíkszeredában a nemzet fizikai, lelki és szellemi erőforrásairól, amelyet a Százak Tanácsának ügyvivő elnöke, dr. Szijártó István irodalomtörténész moderál. Ezt megelőzően 9 órától a pedagógusok házában állandó kiállítást nyitnak meg Erőss János Imre néhai tanár, restaurátor, csontfaragói munkájából. Július 20-án, szerdán 9 órától dr. Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár tart előadást a magyar oktatás jövőjéről, a pedagógusi hivatásról a Sapientia EMTE nagyaulájában.
Lászlófy differenciált érettségit kér
Szomorúan szemléli, mennyire tönkrement a romániai közoktatás Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke. „Az egész pedagógusszövetségnek, a pedagógusoknak fáj az, ami történik a közoktatásban. Büszkék arra, hogy rabló gazemberek vizsgáznak, akiknek kamera kell, mert nem bízunk meg bennük. Miért nem gondoskodtak inkább arról, hogy differenciált érettségi legyen?” – fogalmazott Lászlófy. Az RMPSZ tiszteletbeli elnöke kijelentette, „készakarva sem lehetett volna ilyesmit produkálni, nemhogy reformokra hivatkozva”. A pedagógusoknak szervezett versenyvizsgákkal kapcsolatban pedig azt mondta, a legfontosabb az lenne, hogy felmérjék, egy-egy pedagógusjelölt alkalmas-e arra a pályára, amire készül. „Különböző képességű emberekből áll a társadalom, a meglévő anyagot kellene formálni” – jelentette ki. Krónika (Kolozsvár)

Bolyai Nyári Akadémia-rajt
A magyar oktatásügyi államtitkár is részt vesz a Romániai Magyar Pedagógusszövetség által szervezett Bolyai Nyári Akadémia programjain. Hoffman Rózsa ma a pedagógusi hivatásról tart előadást a csíkszeredai Sapientia EMTE aulájában
A magyar oktatásügyi államtitkár is részt vesz a Romániai Magyar Pedagógusszövetség által szervezett Bolyai Nyári Akadémia programjain. Hoffman Rózsa ma a pedagógusi hivatásról tart előadást a csíkszeredai Sapientia EMTE aulájában.
A hét elején megkezdődött pedagógus-továbbképző a gyakorlati műhelymunkára összpontosít. A Kolozs megyei Válaszúton népzene, néptánc, kézműves programok indultak – ezekre például jelentősen többen jelentkeztek, mint ahány meghirdetett hely volt. Szintén gyakorlati órákat tartanak Székelyudvarhelyen, ahol a hangszerhasználattal, az ének-zene tanításával, továbbá a kórusvezetés műhelytitkaival ismerkedhetnek a résztvevők.
Elméleti órák zajlanak Kolozsváron, itt folyik például a református vallástanárok továbbképzése, az általános és középiskolai matematikatanárok számára meghirdetett, Matematika tanítása című tanfolyam, valamint a magyartanárok számára rendezett Magyar nyelv és irodalom tanítása című képzés. Segesváron a földrajz szakos pedagógusok vesznek részt tapasztalatcserén.
Csíkszeredában a római katolikus vallástanárok továbbképzése tart, és itt dolgoznak együtt a testnevelés, a kémia, a román nyelv és irodalom szakos tanárok. Szintén Csíkszeredában, az Apáczai Csere János Pedagógusok Házában ismerkedhetnek a pedagógusok az interaktív tábla és multimédiás eszközök nyújtotta lehetőségekkel. Az idei év újdonsága, hogy a nyári képzés akkreditált oklevelet biztosít. A tanfolyamokon összesen 612 érdeklődő vesz részt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Megrongálta a vihar a szoborparkot
Kárt tett az Emlékezés parkjában a szerda esti vihar: a szoborpark faszerkezete kitörött, szerencsére a műalkotások nem rongálódtak meg.
A szerda esti vihar megrongálta a Székelyudvarhely központjában levő Emlékezés parkját. A szálloda felőli bejáratnál a - mint utólag megállapították - korhadt fenyőfaszerkezet kitört és a szobrok közötti részre zuhant.
A szobrokban, valamint a park más részeiben szerencsére nem esett kár, a pusztítás nyomait a polgármesteri hivatal munkatársai csütörtökön reggel takarították el
Katona Zoltán. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Tusványos – Németh Zsolt: autonómia lesz, előbb vagy utóbb
Erdély az egész kárpát-medencei magyar autonómiastratégia szempontjából kulcskérdés: az erdélyi magyarság nagy szolgálatot tesz az egész magyar közösségnek, ha itt sikerül az autonómia terén áttörést elérni – jelentette ki Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára a Tusványosként közismert Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor pénteki napján.
Autonómia változó feltételei című nemzetpolitikai kerekasztalbeszélgetésen több kárpát-medencei magyar kisebbségi párt vezetője mellett Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke is részt vett. Németh Zsolt leszögezte: arról nincs vita a magyarságon belül, hogy autonómia kell, és optimizmusának adott hangot atekintetben, hogy sikerüljön az autonómiatörekvések terén szót érteni a román politikum képviselőivel. „Racionális politikai osztállyal van dolgunk. A román politikum tudatában van annak, hogy a romániai magyar közösség milyen mértékben tudja befolyásolni az ország stabilitását. Székelyföld Autonóm Tartomány erősíti Románia szuverenitását” – szögezte le a politikus, aki arról is beszélt: a határon túli magyar szervezeteknek „két ligában”, hazájukban és az összmagyar politikai porondon is politizálniuk kell érdekeik érvényesítéséért. Rámutatott: fontos, hogy a differenciált helyzetben lévő magyar nemzeti közösségek mindenhol előrelépést tudjanak elérni az önrendelkezés kivívása terén. „Szlovákiában abnormális módon hiszterizált az autonómia fogalma, ezért segíteni kell a felvidéki magyarokat abban, hogy a szlovák-magyar viszonyt olyan mederbe tereljék, amelyben nem tekintik ördögtől valónak az autonómiát” – fejtette ki.
Kelemen: az autonómia nem cél, hanem eszköz
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök az önrendelkezés kapcsán kifejtette: az autonómiát nem célként, hanem eszközként kell tekinteni annak érdekében, hogy az erdélyi magyarok megmaradhassanak biztonságban, szabadon, magyarként. Kelemen szerint az autonómiacélok kitűzésekor azt kell figyelembe venni, hogy mit akarnak az erdélyi magyarok: Erdélyben, magyarként megmaradni. A politikus emlékeztetett: az elmúlt húsz évben két megoldási lehetőséget vázoltak fel az autonómia elérésére. Az egyik szerint „kijelentjük és megteremtjük”, a másik szerint viszont arra van szükség, hogy lépésről lépésre építsük, keressük a megegyezés lehetőségét a többséggel.
Rámutatott: Erdélyen belül, a Székelyföldön, a Partiumban illetve Közép-Erdélyben különböző autonómiaformákat kell megteremteni, mert más körülmények között élnek az emberek. Sikerként könyvelte el a nyelvi jogok és a nemzeti szimbólumok használatának kivívását, és kijelentette, ezeket a mozaikkockákat összerakva, napi aprómunkával, építkezéssel érhető el az autonómia. Emlékeztetett: a külső körülmények is folyamatosan változnak, így ezek figyelembe vételével kell az eszközöket megteremtenünk a területi, a kulturális vagy a személyi elvű autonómia létrehozásához. „A transzszilván értékekre, a nyitottságra és a párbeszédre kell építeni, és partnereket kell keresni Romániában, a parlamentben. Nekünk ugyanis ahhoz, hogy elérjük céljainkat, a magunk hét százaléka mellé még meg kell szereznünk további 43 százaléknyi támogatást” – ecsetelte Kelemen.
Leszögezte: a célok eléréséhez szükséges Budapest támogatása, az, hogy Budapestnek tekintélye, szava legyen a régióban és az Európai Unióban, ugyanakkor Budapest nélkülünk nem tudja ezt a kérdést megoldani. Szerinte Brüsszel sem kerülhető meg az autonómiaküzdelmek tekintetében, és emlékeztetett, hogy az Unión belüli magyar jelenlét kezdetétől számítva jelent meg a napirenden a kérdés. „Az EU-nak és tagállamainak is kötelességük lesz olyan kereteket megteremteni, amelyek segítik a nemzeti közösségek megmaradását, megerősödését” – vélte. „Napról napra történő építkezés szükséges a Budapest-Bukarest-Brüsszel tengely mentén” – szögezte le.
A romániai közigazgatási átszervezés kapcsán kijelentette: a mai gazdasági régiókat kell koherens gazdasági fejlesztési régiókká átalakítani, és ezekhez a régiókhoz kell majd közigazgatási hatásköröket rendelni. Az eredeti tervekkel ellentétben a nyári parlamenti ülésszakban el nem fogadott kisebbségi törvény kapcsán megjegyezte: az abban foglalt kulturális autonómia intézményes feltételei megteremtésének csak akkor van értelme, ha a kulturális autonómiatanácsok megkapják a szükséges hatásköröket.
Az RMDSZ elnöke úgy vélte, az autonómia kereteinek, eszközeinek megteremtéséről nincs vita a romániai magyarságon belül, és arra buzdított, hogy a jövő szempontjából kulcsfontosságú idei népszámlálás előtt a teljes politikai és civil szféra fogjon össze annak érdekében, hogy minél többen vallják magyarnak magukat. A jövő szempontjából szintén rendkívüli jelentőségűnek nevezte azt, hogy a jövő évi parlamenti választásokat követően is erős parlamenti képviselettel rendelkezzen a romániai magyarság.
Toró: konszenzus és stabilitási paktum kell
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke – némiképp vitába szállva Kelemennel – leszögezte: előbb a Nagyvárad- Kolozsvár-Marosvásárhely-Székelyudvarhely-Csíkszereda tengely mentén kell az együttműködést kialakítani, azaz meg kell teremteni a konszenzust a romániai magyar politikai alakulatok között. „Nagyon fontos a nemzeti konszenzus kialakítása: ezt egy erdélyi stabilitási egyezmény keretében kívánjuk rögzíteni” – hangoztatta. Szükségesnek nevezte, hogy az autonómia ügyét megtisztítsák a pártpolitikai sallangoktól, és emlékeztetett: ott, ahol sikerült konszenzust elérni, történt előrelépés, ahol nem, ott ezt a többség kihasználta ellenünk. Leszögezte: konszenzus nélkül nincs siker. „A politikai konszenzusteremtés alapja Neptun feloldása lehetne” – utalt az RMDSZ akkori vezetői és a román kormánypártok közötti, a 90-es évek elején a Fekete-tenger partján lévő üdülővárosban megkötött paktumra.
Toró szerint az RMDSZ-en belül nem születtek olyan döntések, olyan önrendelkezésről szóló javaslatok, amelyek az összes, belső és külső csoport konszenzusát bírták volna, és a két út közül – az egyik a közösségi autonómiát állítja a politika homlokterébe, a másik nem határoz meg koherens keretet, ehelyett beépül a bukaresti politikai elitbe, és ott alkud ki bizonyos engedményeket – az utóbbit választotta. Úgy vélte, ennek nyomán az erdélyi magyar eliten belül is vannak ellenérdekeltek az autonómiában, mivel őket kapcsolatrendszerük Bukaresthez fűzi. „Ezt az ellentmondást föl kell oldani” – állapította meg. „Meg kell próbálni közösen fellépni a régióátszervezés ügyében, a kamarillapolitika révén ugyanis nem lehet stratégiai eredményeket elérni. A nemzeti minimumot tartalmazó erdélyi stabilitási egyezmény kidolgozásába és megvalósításába a civil szférát, és a felsőoktatás képviselőit is be kell vonni” – mondta. „Budapest csak akkor tud támogatni, ha sikerült kialakítani a konszenzust” - vonta le a következtetést Toró. Hozzátette: a kisebbségi törvény RMDSZ által kidolgozott tervezete 2012-ben látványosan elbukik majd a parlamentben, mivel választási év van. A bukás egyik okát ugyanakkor abban látja, hogy kidolgozásakor nem volt meg a nemzeti konszenzus.
Autonómiától a nacionalista hisztériáig
A Kárpát-medence különböző régióiból érkezett magyar pártelnökök is felvázolták a beszélgetés során, milyen problémákkal küszködnek. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke arról beszélt, hogyan próbál a délvidéki magyarság a Belgrád által biztosított, korlátozott autonómialehetőségekkel élni. Elmondta, a Magyar Nemzeti Tanács munkáját, presztízsét javítja az új magyar kormány hiteles politikája, az, hogy nemzetpolitikai szempontból beváltotta korábbi ígéreteit, és az is, hogy támogatja Szerbia EU-csatlakozását. Leszögezte ugyanakkor: azt, hogy mit akarnak elérni, a határon túli magyar közösségeknek kell megfogalmazniuk. „Fontos, hogy Budapest támogasson az autonómia kivívásában, de ezt a feladatot helyettünk nem tudja ellátni” – szögezte le. Mint elmondta, a nemzeti tanács kétéves stratégiai tervet dolgoz ki az oktatás, a tájékoztatás és a művelődés terén, megkeresik a kisgyerekes családokat, hogy meggyőzzék őket: írassák gyermeküket magyar iskolába, az egyetemre bejutott hallgatók közül pedig mindenki ösztöndíjat kap, hogy ezáltal újratermeljék a magyar értelmiséget. Emellett megkezdődött az oktatási és művelődési intézmények alapítói jogainak átvétele is.
Berényi József, a pozsonyi parlamentből a tavalyi választásokon kiesett Magyar Koalíció Pártjának (MKP) elnöke szerint a Híd-Most szlovák-magyar vegyespárt mandátumszerzése ellenére hosszú távon a vegyespártok sikere nem biztosított, mert a magyar kérdésekben már a párton belül kompromisszumkényszer van, így, miután még a szlovák pártokkal is meg kell állapodni, csak „a kompromisszum kompromisszumának a kompromisszuma” alakul ki, ami végül nem elégséges megoldásokhoz vezet. Ilyennek nevezte az új nyelvtörvényt is, ami néhány kedvező cikkelye ellenére számos téren visszalépést is jelent. Leszögezte: az autonómia ügyéről csak úgy lehet érdemben tárgyalni, ha valamilyen módon sikerül rábírni a szlovák politikusokat, hogy árukapcsolás formájában, valamilyen ellenszolgáltatásért cserében támogassák a magyar törekvéseket.
A kárpátaljaiak helyzetéről Kovács Miklós, a Kárpátaljai magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke és Brenzovics László alelnök beszélt. Mint elmondták, náluk mostanra megfordult a kedvező trend: míg a 90-es évek elején sikerült kedvezményeket kivívni, mára megerősödött az ukrán nacionalizmus és a magyarellenesség, ami néha hisztérikus sajtótámadásokban és a kettős állampolgárok hatósági zaklatásában nyilvánul meg. Ennek ellenére a jövő évi választásokon ismét esély mutatkozik a parlamentbe való bejutásra, és ott is igyekeznek rábírni a magyar szülőket, hogy gyerekeiket küldjék magyar iskolába.
A beszélgetés záró következtetését Németh Zsolt vonta le, kijelentve: az autonómia nem követelés, hanem prognózis. „Autonómia lesz, előbb vagy utóbb” – szögezte le.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Egyetemek: van elég felvételiző
A gyenge érettségi eredmények ellenére nem csökkent a felvételizők aránya a nagy népszerűségnek örvendő kolozsvári felsőoktatási intézményekben, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) azonban húsz százalékkal kevesebb a jelentkező.
ár még nem ért véget a beiratkozási időszak, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem legtöbb karán a tavalyi beiratkozási adatokhoz hasonlóan számottevő túljelentkezést regisztráltak – derült ki a felsőoktatási intézmény rektorátusának közleményéből. Magyari Tivadar, a BBTE magyar rektorhelyettese a Krónikának elmondta: a magyar tagozaton várakozásaiknak megfelelően csaknem azonos a tavalyival az eddig beiratkozottak aránya. Hozzáfűzte, a kisebb egyetemeknél előfordulhat, hogy kevesebben iratkoznak be, azonban az ország négy legnagyobb egyetemét, köztük a BBTE-t a demográfiai hullámvölgyek sem szokták érinteni.
Az egyetem közleménye szerint a legtöbben a politológia és jogi karra iratkoztak be, az itt oktatott szakokon hatszoros volt a túljelentkezés a tandíjmentes helyekre. A legkevesebben a környezettudomány és kémia szakokra jelentkeztek, itt egyelőre alig van túljelentkezés 1,15, illetve 1,39 diák jut egy tandíjmentes helyre.
Senki sem jelentkezett Székelyudvarhelyen
A kolozsvári egyetem kihelyezett karain már jóval kisebb az érdeklődés. A Székelyudvarhelyen meghirdetett matematika–informatika szakra például senki nem jelentkezett. A kihelyezett tanszék vezetői csak találgatni tudnak, hogy miért ennyire népszerűtlen az újonnan elindított szak. „Tizenöt államilag támogatott helyet hirdettek meg. Nem értem, miért nem iratkozott be senki. Talán a sikertelen érettségi is hozzájárult, de talán a nagyobb reklám is jól jött volna, vagy egyszerűen nincs még hagyománya a szaknak” – mondta a Krónikának dr. Antal Sándor, a matematika–informatika szakra történő felvételi lebonyolításával megbízott pedagógusi szak tanulmányi igazgatója. Ezzel szemben a már tizenkét éve Udvarhelyen működő tanító és óvónői szakra a várakozásoknak megfelelően iratkoztak be a frissen végzettek. A meghirdetett hatvan nappali tagozatos helyre hetvenen jelentkeztek, a harminc távoktatási helyre pedig huszonhárman.
Mint ismeretes, korábban a BBTE Csíkszeredában működtette a matematika–informatika szakot, de az egyetem vezetősége tömbösíteni igyekszik a kihelyezett tagozatokat, így idén Udvarhelyen indulna a szak. Egyelőre azt remélik, hogy az őszi pótfelvételi még javíthat a helyzeten.
Zavartalan beiratkozás a Sapientián
A gyenge érettségi eredmények a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) felvételiét sem befolyásolták. „Tavalyhoz képest gyakorlatilag semmilyen visszaesés nincs, ami a beiratkozó diákok létszámát illeti” – közölte a Krónikával Tonk Márton, az egyetem kolozsvári karának dékánja. Mint mondta, nem tartottak különösebben az esetleges létszámhiánytól, hiszen az erdélyi és partiumi magyar gimnazisták sokkal jobb eredményeket értek el az országos átlagnál, mintegy 67 százalékuknak sikerült az érettségije. „Az, hogy egy picit komolyabban veszik az érettségit, nekünk egyetemi oktatóknak még jó is, mert hosszú távon azt jelentheti, javul a minőség, a gyenge felkészültségű gimnazisták nem iratkozhatnak be automatikusan az egyetemekre” – nyilatkozta lapunknak Tonk Márton. Arról is beszámolt, hogy a foto - film - média szakon már most túljelentkezés van, de a kolozsvári kar másik három szakára is szép számban jelentkeztek diákok, ugyanakkor biztosan maradnak helyek az őszi beiratkozási időszakra is, de ezek valószínűleg tandíjkötelesek lesznek.
Kevés jelentkező a PKE-n
Ezzel szemben a másik magyar magánegyetemen, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen mintegy 20 százalékkal csökkent a beiratkozottak száma tavalyhoz képest – tudtuk meg Nyíri Enikő titkárságvezetőtől, aki ezt az idei rossz érettségi eredményeknek tudja be. A szerdán lezárult beiratkozáson 280 végzős nyújtotta be a mappáját. Legnépszerűbbnek idén is azok a szakok bizonyultak, amelyeket minden évben a legtöbb hallgató keres: az angol, a menedzsment, a turisztika és a képzőművészet, illetve az idén másodjára felvételit hirdető magyar nyelv és irodalom szak – az elmúlt esztendőktől eltérően azonban idén e szakok egyikére sem volt túljelentkezés. Minden szakon a meghirdetett helyek száma alatt maradt a jelentkezők létszáma, ezért szeptember elsejétől kezdődően minden szakon szerveznek pótfelvételit.
Nagy jegyek az orvosin
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE), ahol már lezajlott a felvételi, idén is nagy volt az érdeklődés, mintegy három jelölt jutott egy helyre, és kevesen jutottak be 9-es alatti átlaggal. Orvosi szakon magyar tagozaton 131 tandíjmentes hely telt meg, a bejutóknak 9,98 és 9,04 közötti átlaga volt. 16 vizsgázó tízest kapott az írásbeli vizsgán. Fogorvosi szakon 35 végzős jutott be államilag támogatott helyre 9,26 és 8,08 közötti átlaggal, míg 37-en tandíjköteles helyen folytatják tanulmányaikat. 35 tandíjmentes hely volt meghirdetve gyógyszerészi szakon is, míg újabb 17 végzős költségtérítéses helyre jutott be. A felvételizők péntekig nyújthatták be az óvásokat, a végleges eredményeket pénteken függesztik ki.
Dénes Emese, Kiss Előd-Gergely, Nagy Orsolya, Pap Melinda. Krónika (Kolozsvár)

Pléhkrisztus a Gordon-tetőn
Rozsdamentes acélból készült, húszméteres Jézus-szobrot állítanak a Székelyudvarhely és Farkaslaka közötti Gordon-tetőre, a tervek szerint a monumentális méretű alkotás tetején kilátót is működtetnek. A Jézus szíve címet viselő munka kétszázezer euróból készül el, több helyi vállalkozó és a Protemp alapítvány finanszírozza.
A Rio de Janeiróban látható, világszerte ismert műalkotásra emlékeztető szobor a székelyudvarhelyi Zavaczky Walter munkája, a kilátó megtervezésére és kivitelezésére egyébként a kezdeményezők nem írtak ki pályázatot. A látványterv szerint a tárt karú Jézus feje, keze és palástja egy húsz méter magas fémvázra kerül, amit a Nyko Kft. készít, a kilátó csúcsa pedig a fejrészen kap helyet, a felfelé vezető létrát a belső, üreges részben helyezik el
A tervek szerint az építmény augusztus 21-én kerül a helyére, habár a munkálatokkal a kivitelezők az utóbbi idők viharos időjárása miatt jelentősen megkéstek. A sokak által „pléh-Krisztusnak” nevezett szobor megosztja a helyiek véleményét, vannak, akik szerint eredeti és a hely szelleméhez méltó mű kiegészíti a tájat, és várhatóan turisták ezreit vonzza majd ide. Többen azonban úgy vélik, a kilátó ízléstelen és tájidegen. Új Magyar Szó (Bukarest)

Székely Vágta, a sikerrendezvény
"Ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár" – dúdolták a tűzoltóautó tetején a szolgálatot teljesítők hosszú percekkel azt követően is, hogy az Óriáspince-tetőn elcsendesedtek a Honfoglalás című rockopera utolsó akkordjai. A szombaton rendezett első Székely Vágta rendezvénysorozata a szélsőséges időjárás ellenére is meghatározó közösségi élményként marad meg sokunk emlékezetében.
Szinte misztikus ködbe burkolózott szombat reggel a Maksa fölötti magaslat, amikor a megnyitóünnepséggel megkezdődött a Nemzeti Vágta első, az anyaország határain kívül rendezett előversenye és kísérő rendezvényei. A lovas huszárok felvonulását követően Székely Tibor, a Nemzeti Vágta kapitánya a lovas vitézek jelmondatát – "Erőt, tisztességet!" – ajánlotta a jelenlévők figyelmébe, Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere pedig a román politikusoknak üzent: "Ahányszor a bukarestiek elmondják, hogy Székelyföld nem létezik, mi annyiszor szervezünk egy-egy nagy rendezvényt." A szólamokon túl azonban a látogatók tömege – délután háromig az időjárást is a Székely Vágta "támogatói" közé sorolhattuk –, a kosztümös történelmi filmekbe illő díszletek és környezet, a jó szervezés, a választékos étel-, italkínálat, a mértéktartó ízléssel felvonultatott, túlnyomó részében lóhoz és lovagláshoz kötődő kiállítások és tevékenységek varázsolták jól azonosíthatóvá az eseményt. No és természetesen a verseny, hiszen mindennek ez volt az eredője. Harmincan neveztek, de csak 29-en álltak rajthoz a három nemzeti vágtás hellyel kecsegtető viadalon, amely egészen a középdöntőfutamokig balesetmentesen zajlott. A harmadikban a küzdelem hevében két páros kisodródott, s a védőkordonon kizuhanva mindkettejük számára hatalmas bukás lett a dolog vége – szerencsére súlyosabb következmények nélkül. Sajnos, amikor az Illyefalva képviseletében induló Filep Marót Levente Nor nevű 11 éves lovával győztesként fejezte az utolsó középdöntőfutamot, "leszakadt" az ég az Óriáspince-tető fölött. A hatalmas zivatar alaposan "átrendezte" a sátrakat, elmosta a versenypályát, így a rendezők úgy döntöttek: a döntőt – és a további délutáni rendezvényeket – lefújják, az eredeti hármas helyett pedig a döntőbe jutott négy versenyző képviselheti majd Székelyföldet a szeptemberi budapesti Nemzeti Vágtán. Így ifj. Bihari Béla nyolcéves Neagra lovával Kálnokról, a megyeszékhelyet képviselő Bagoly Szabolcs a 11 éves Samirral, Székelyudvarhelyről Ambrus Szabolcs a 14 éves Flamingóval és a már említett Filep Marót készülhet Budapestre. Az egyetlen, függőben maradt kérdés az esti Honfoglalás című rockopera megrendezése vagy vasárnap estére halasztása volt, mivel azonban az időjárás-előrejelzés vasárnapra sem kecsegtetett jobb perspektívákkal, a szervezők úgy döntöttek, jöjjön a komáromi Magyar Lovas Színház, a szigetszentmiklósi Sziget Színház és közel száz háromszéki szereplő közös előadása. A vállalást a közönség is honorálta, estére több ezren szállingóztak vissza az Óriáspince-tetőre, és énekelték-tapsolták végig a Honfoglalás több mint harminc lovas szereplővel, látványos fényelemekkel színesített egyedi történetét.
Mentettek, akit tudtak
Egy hasonlóan nagy tömegeket megmozgató rendezvény kötelező "szereplője" a mentőszolgálat és a különböző segélyszervezetek csapatai, akik az Óriáspince-tetőn szinte folyamatos tevékenységre kényszerültek. Több vérnyomás-ingadozással, anginás panaszokkal (szívtájéki fájdalommal) hozzájuk fordulón segítettek, apróbb sebeket, autóbaleset sérültjeit, alkoholkómás fiatalt elláttak. Egy 68 esztendős csíkszeredai férfin, az egyik huszár édesapján azonban közel egyórás küzdelem árán sem tudtak már segíteni.
Csint Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar-e a székely?
Az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozom olyan megnyilatkozásokkal, amelyek szerint a székely nem magyar. Vagy ha az is, akkor egy egészen más minőségű magyar. Nemrégiben láttam egy magyar hírügynökségi anyagot, amelyet a magyar közszolgálati tévék is átvettek, bizonyára tudósítók helyi információival megspékelve feltuningoltak, Kárpát-medencei kitekintésűre szabták, s amelyben tételesen elhangzott, hogy négynyelvű helységnévtáblákat is látni Erdély több településén, ugyanis a helység nevét a román, magyar és német nyelven, illetve rovásírással is feltüntették rajta. Ebből én azt értem, hogy a négy nyelv a román, a magyar, a német és a székely.
Ha a sajtóanyag logikáját követem, s nézem a képanyagot is, látom, hogy Székelyudvarhely neve hogy néz ki leírva rovásírással, de nem derül ki, mi lehet a város székely neve, mert ezek szerint annak is kell lennie. Képzelem, mivel maradt a híranyagot látva az átlagos dunántúli néző, aki nem tud székelyül. Arról nem is beszélve, hogy miként bezzegelhetnek a románul értő magyarok: lám-lám, már Iorgáék megmondták, hogy a székelyek elmagyarosított románok. A szóban forgó sajtóanyag professzionalizmusáról még annyit, hogy kitetszik belőle: helyismerettel nem rendelkező szerkesztő megrendelésére készíthették csekély terepismerettel rendelkező helyi munkatársak. Olyan munkatársak, akik készpénznek vették azt a Magyarországról származó információt, hogy a táblaállítási divat 2003-ban indult Csíkszeredában. Nos, nem 2003-ban kezdeményezték először Csíkszeredában a településnevek rovásírással való feltüntetését, hanem már 1990-ben téma volt Székelykeresztúron a táblaállítás, az egyik helyi ifjúsági szervezet által állított tábla téma volt az akkori közéletben, sajtóban egyaránt.
Olyan – felelős politikus által nagy nyilvánosság előtt kifejtett – véleményt is hallottam, miszerint a székely nem magyar, s a népszámlálás alkalmával a Székelyföld lakói vallják magukat székelynek. Szíve joga mindenkinek annak vallani magát, aminek akarja – legalábbis ez a hivatalos megközelítés. A vállalás azonban kultúra, nyelv, vallás, családi háttér, neveltetés kérdése. Esetenként az érdeké – ilyenre is volt már példa. Tehát annak, aki nem csupán beleszületett egy kultúrába, hanem elsajátította annak normáit, megtanulta anyanyelvét, és eleget tesz a nemzeti hovatartozásból fakadó kötelezettségeknek is, nem lehet kérdés, hogy melyik nemzet tagja.
közel százesztendős kisebbségi lét, a kommunizmus agymosása azonban megtette hatását, az identitástudat lazult. Az emberek viszont szeretnek tartozni valahová, s ha kötelékeik nem elég erősek, akár mesterséges identitást is kreálhatnak maguknak. Mint a székely nemzeti identitás. Míg regionális, kulturális identitásról beszélnek a székelyek kapcsán, minden rendben, de nagy baj van akkor, amikor a székely–magyar különbözőséget nemzeti síkra próbálják vetíteni. A rendi nemzet fogalmát nem lehet összetéveszteni a politikai nemzet fogalmával. Aki ezzel a módszerrel él – érdekből vagy butaságból, teljesen mindegy – többet árt közösségének, mint amennyit használ.
Tehát a rovásírás a múlt – azaz a kultúra – része, nem a különállóság megtestesítője. Információhordozó szerepe azonban kimerül egy adott kultúrához való tartozás jelzésében, önmagában alkalmatlan például turistajelzések megjelölésére. Az információkat közöljük továbbra is magyarul, lehetőleg igényesen fejezve ki magunkat, figyelve arra, hogy mondandónk igaz legyen, s tartsuk tiszteletben legalább a helyesírási szabályokat. Ha ezt a minimumot teljesítjük, akkor írásainkból nem azt szűri le az olvasó, hogy a székely nem magyar.
Sarány István. Hargita Népe (Csíkszereda)

Az erdélyi magyarság (1918–2011) - 2.
1944 ősze
A szovjet hadsereg egységei 1944. augusztus 26-án lépték át a határt. Mivel Székelyföld zsákszerűen, hosszan nyúlt be Romániába, ezért katonai védelme lehetetlenné vált, a magyar hatóságok kénytelenek elrendelni kiürítését.
Észak-Erdélyből a szovjet és román hadsereg előnyomulása miatt mintegy 400 000 magyar menekült el. Így például Csík megyében 1945 decemberében a lakosság 57 százaléka nem tartózkodott otthon. Itt a népesség többsége az erdőrengetegekbe, az esztenákra húzódott. Október 10-én alakult meg a Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság. Megkezdődött a román adminisztráció újjászervezése. Egy marosvásárhelyi emlékirat (1944. november 11.) tükrözi a kialakult helyzetet: a "közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide". Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezte a román közigazgatás betelepedését a nagy magyar városokba. A berendezkedő hatalom, a Casbi-törvény (az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár) által nagyszámú magyar és német nemzetiségűt fosztott meg vagyonától. Ennek jogi alapja csupán annyi volt, hogy háborús bűnösnek nyilvánították őket. A front elvonulása az észak-erdélyi magyarság számára nem hozott nyugalmat, csak szenvedések sorozatát. Târgu Jiuban, Focşani-ban és a földvári munkatáborokban (haláltáborokban) – az embertelen körülmények miatt – ártatlan magyarok ezrei haltak meg. A Maros-Torda megyéből internált négyezer magyar közt mintegy 450 kiskorú is volt. A Szovjetunióba hadifogolyként deportált erdélyi magyarok száma elérte a 40 000-et. A voluntároknak nevezett félkatonai csapatok, bandák szintén "bosszuló" hadjáratokat szerveztek. Különösen a Maniu-gárdák magyarellenes atrocitásai, gyilkosságai váltak hírhedtté. A legagresszívebb csoportot Gavrilă Olteanu vezette. Ahol elhaladtak, ott fosztogattak, raboltak, bántalmazták a lakosságot. Középkori módszereket, lefejezést vetettek be, tömeges kivégzéseket hajtottak végre Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson, Egeresen és Bánffyhunyadon.
Észak-Erdélyi Köztársaság
A szovjet katonai parancsnokság a vérengzések leállítására – elsősorban a front hátországának nyugalmáért – 1944. november 14-én kiutasította Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan kezdtek bizakodni abban, hogy Észak-Erdélyben etnikai szempontból demokratikus magyar–román önkormányzat alakulhat ki. Többen elképzelhetőnek vélték Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig egyenesen az Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoztak. Észak-Erdély irányítására 1944. december elsején szervezték meg a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testületet, melynek tagjait a különböző politikai szervezetek képviselőiből választották. Sajátos helyzet alakult ki. Bevezették a szovjet katonai igazgatást, amely azt jelentette, hogy a közigazgatás újjászervezése során ki kellett kérni a szovjetek jóváhagyását. Bár magyar főispán intézkedett Háromszéken, Udvarhelyen, de román főispánok álltak magyar többségű vármegyék élén: Bihar (64%), Maros-Torda (61,5%), Szatmár (55%) és Kolozs (55%). Annak ellenére, hogy Észak-Erdély magyar többségű terület, a magyarság számarányához mérve visszaszorult a vezetésben. Még így is örömmel fogadták, hogy a Vörös Hadsereg helyi vezetői véget vetettek a magyarok elleni atrocitásoknak. A szenvedések azonban nem értek véget, mert 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti megegyezés alapján a román kormány háborús jóvátételként nagyszámú munkaerő küldését vállalta malenkij robotra. A román vezetés örömmel szabadult meg nemcsak a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől, hanem a szatmári sváb származású magyaroktól is.
Észak-Erdélyben mindenki szabadon használhatta szimbólumait és anyanyelvét. A feliratok kétnyelvűek voltak, magyar pengővel és román lejjel is lehetett fizetni. A legtöbb megyében törvényesítették a kétnyelvűséget. Idézem Kolozs vármegye főispánja, Vasile Pogăceanu február 10-én kiadott rendeletét: "Minden állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében." Mindkét nyelv érvényes az utcanevek, a településnevek használatában is. Már decemberben beindították a magyar és a román tannyelvű iskolákat. A magyar tanügyi igazgatás irányítására létrehozták a kolozsvári székhelyű Magyar Tankerületi Főigazgatóságot. 1945. február 12–15-én Kolozsváron tanácskozott "Észak-Erdély parlamentje". Megszervezték az Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságot, amelynek regionális kormány szerepet szántak. Vezetőinek választották ifj. Teolfil Vescant elnökként és Jordáky Lajost társelnökként. A minisztériumok szerepét tizenegy szakosztály töltötte be.
Észak-Erdély "bukása"
Az első világháború végéhez hasonló helyzet alakult ki. Az etnikai kérdés tisztességes megoldása másodlagossá vált, most sem érdekelt senkit az igazságosság, a méltányosság és az etnikai elv. Senkinek nem fájt az, hogy Észak-Erdély lakosságának közel kétharmada magyar nemzetiségű, és román uralom alá kerül. Nem okozott gondot az sem, hogy az itt élő két nép egymással meg tud egyezni, olyan autonómiát tud létrehozni, amelyben valóban egyenlőek lehetnek. A nagypolitika ismét az itt élők feje felett döntött. Sztálin 1945. január elején ígéretet tett arra, hogy Észak-Erdélyt engedi Romániához csatolni, ha ott kommunista befolyású kormány kerül hatalomra. Miután március 6-án megalakult a dr. Petru Groza vezette kormány, Sztálin március 8-án közölte a román vezetéssel, hogy engedélyezi Észak-Erdély román uralom alá jutását. Ennek megünneplésére – március 13-án – Kolozsváron került sor. Ez alkalommal a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében memorandumot adtak át Grozának. Ebben kérték az Erdélyben élő két nép egyenjogúságának biztosítását, közösségi jogokat, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar. Kérték a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Az átmenet
A háborús "bűncselekmények" kivizsgálása diszkriminatív, ezt tükrözi az elítéltek etnikai aránya. A kolozsvári népbíróság 372 magyar, 83 német és csupán 26 román nemzetiségűt ítélt el. A kiutasítások, a harci események és más okok miatt 1946 decemberéig 98 000 magyar hagyta el Erdélyt. E szám akár öt-hatszoros is lehetett volna, ha 1946 áprilisában a Szovjetunió teljesíti a Román Kommunista Párt kérését, azaz 400–450 ezer erdélyi magyar kitelepítését.
A Groza-kormány – az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésig – számtalan engedményt tett a magyarságnak. Ezekkel akarták befolyásolni a párizsi békeszerződés előírásait, hisz a határkérdés ekkor még nem tekinthető lezártnak. A román politikai elit tudatában volt annak, hogy a békekötés után az engedményeket fel lehet számolni. Groza a Kolozsvári ünnepségek idején – a március 13-án tartott minisztertanácsi ülésen – megkezdte a félrevezetést. Ámító szavakkal igyekezett a határkérdés fontosságát jelentéktelenné tenni. Arról beszélt, hogy a két nép és a Duna mente népei egységben és boldogságban fognak élni. Ő volt a határok légiesítésének egyik első népszerűsítője is. A kormány törvényrendelettel törölte el a kisebbségi kifejezés használatát, és bevezette a nemzetiségi fogalmát. A román államvezetés elhitette az erdélyi magyarság vezetőivel azt is, hogy a magyarság jogait a demokratikus Románia fogja szavatolni. 1945-ben visszaállították a magyar egyetemet Bolyai néven. Marosvásárhelyen orvosi és gyógyszerészeti egyetemet alapítottak.
1945 és 1948 között valóban működött magyar oktatási autonómia. Nem véletlen tehát az, hogy a Magyar Népi Szövetség a Groza-kormány támogatója lett. Jó kapcsolat alakult ki a kormány és a Magyar Népi Szövetség vezetői, Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár és Bányai László között. Az MNSZ "százas" intézőbizottsága ezért mondott le a határváltoztatás követeléséről. Több jeles személyiség – köztük Márton Áron püspök – úgy vélte, hogy a magyar kérdés megoldása csak az igazságos etnikai határok kijelölésével lehetséges. Sajnos, az események őket igazolták. Már a Groza-kormány idején is hoztak magyarellenes, hátrányos intézkedéseket. Csupán két példát említek: az 55 százalékban magyarlakta Kolozs megyében az 1945-ös földreformkor az elkobzott területek 87 százaléka magyar tulajdon volt, de a földet kapó magyarok aránya csak 35 százalék; 1947 júliusában megtiltották az etnikai alapon szerveződő szövetkezetek működését, így a magyar szövetkezeteket bekényszeríttették a román állami szövetkezetbe.
Magyar autonómia
A Szovjetunió nyomására hozták létre a Magyar Autonóm Tartományt. Moszkvából 1951. szeptemberében két autonómiatervezetet küldtek Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkárnak. A javaslatok egyike magában foglalta volna Székelyföldet, a Mezőséget Kolozsvár központtal, mintegy húszezer négyzetkilométeres területtel. A második változat csak Székelyföldet és néhány szomszédos vidéket tömörített. A román vezetés a kisebb változatot, a 13 500 négyzetkilométer kiterjedésű autonómia létrehozását karolta fel. A Magyar Autonóm Tartományban a magyarság számaránya elérte a 77,3 százalékot, a románságé a 20 százalékot. A román alkotmány 1952. szeptemberi hatállyal szentesítette az új közigazgatási egység létrehozását. A tartomány központjaként a 74 százalékos arányban magyar többségű Marosvásárhelyt jelölték ki. A MAT vezetésében a magyarok számaránya elérte a 80 százalékot. A Securitate főnöke Kovács Mihály, az első titkár Csupor Lajos és a néptanács elnöke Bugyi Pál lett.
A magyar többségű vezetés azonban nem jelentett nemzeti szempontú irányítást, szó sincs magyar önrendelkezésről. A MAT egyike volt a többi tartománynak. Végrehajtotta a párt és a kormány utasításait, azonban a nyelvhasználat és a kultúra terén tagadhatatlan az előrelépés. A közigazgatásban használhatták a magyar nyelvet. Magyar kulturális intézményeket alapítottak. Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia mellett megszervezték a Székely Színházat. Megjelentették az Igaz Szó irodalmi folyóiratot, az Új Élet kulturális lapot, 1958-tól beindították a román rádió magyarul sugárzó területi stúdióját.
Az engedményeket az 1956-os magyar forradalom utáni években megszorítások követték. A "magyar nacionalizmust" elnéző helyi vezetést bírálták, majd 1960. december 24-én a Nagy Nemzetgyűlés megváltoztatta a tartomány határait, kiterjedését, nevét és nemzetiségi arányait. Az új megnevezés: Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Háromszék nagyobb részét Brassó tartományhoz csatolták, míg a román többségű Marosludas és Dicsőszentmárton térségét a MMAT részévé nyilvánították. Ebben a magyarok nemzetiségi aránya 61,1 százalékra esett vissza.
Tény, hogy míg az autonóm tartományon kívüli térségekben teljes gőzzel indult be a románosítás, a magyar nagyvárosok etnikai arányainak erőszakos megváltoztatása, addig ez itt visszafogottabbá vált. Bár e tartomány nem rendelkezett statútummal, így az autonómia is formális volt, mégis megőrizhette magyar jellegét.
Kádár Gyula
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarországra érkezett a Határon-Túra mezőnye
Már az Alföldön kerekeznek azok a biciklisek, akik múlt hét végén indultak Gyimesbükktől, az ezeréves határtól Erdélyen át Budapestre.
A túra közel 130 résztvevővel augusztus 14-én indult, és naponta több mint száz kilométert megtéve Gyimesbükk, Székelyudvarhely, Szászrégen, Kolozsvár, Pádis, Nagyszalonta, Szarvas és Kecskemét érintésével, 900 kilométer megtétele után, augusztus 20-án érkezik a Parlament elé; így az esemény a nemzeti ünnep része lesz. A túra célja, hogy segítse az anyaországban és a határon túl élő magyarok közötti közvetlen kapcsolatok fejlődését, felhívja a figyelmet a magyarlakta erdélyi települések idegenforgalmi értékeire, s népszerűsítse a kerékpározást, mint a leginkább környezetbarát közlekedési formát.
A kerékpártúrával a szervezők egy karitatív kezdeményezést is útjára indítottak. Ebben az évben is Böjte Csaba testvér által vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonainak működéséhez gyűjtenek. A túra résztvevői valamennyien adakoztak, és Békés megye is segíti az alapítvány gyermekeit. A Határon-Túra résztvevőit ma este a történelmi Magyarország közepén, Szarvason fogadják.
Kossuth Rádió. Erdély.ma

Véget ért a nyári egyetem
Nagyvárad- Csütörtök délután a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében tartották a 10. alkalommal megszervezett Kárpát-medencei Nyári Egyetem záróünnepségét. Részvételi okleveleket is átadtak.
A 10. Kárpát-medencei Nyári Egyetem fő szervezői a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezete (PKED), a Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD), a Partiumi Ifjúságért és Hallgatókért Egyesület (PIHE), a Rákóczi Szövetség és a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája (HÖOK) voltak.
A záróbeszédek sorát Tőkés László EP-alelnöknek, az esemény fővédnökének a felszólalása nyitotta. Elnézést kért a jelenlevőktől, amiért a nyitóünnepségen nem tudott jelen lenni, de a Kolozsvári Magyar Napokon vett részt, mely „eseménynek káprázatos felfutása van” a funari-korszak után, mely tönkretette a magyarok kedélyállapotát. Kolozsvár szülötteként, de partiumi öntudattal az önrendelkezés fontosságát emelte ki, arra figyelmeztetve, hogy Romániában két nagy tömbben, a Partiumban és a Székelyföldön él a legtöbb magyar, akiket képzeletbeli hídként köt össze többek közt Kalotaszeg és a Mezőség.
A volt püspök ugyanakkor az elmúlt tíz évre is visszatekintett. Örömmel nyugtázta, hogy a Partiumi Egyetem is túlélte a nyolc évnyi magyarországi balliberális kormányzás megpróbáltatásait, tavaly pedig „helyére került a nemzeti kormány”, melynek köszönhetjük „nemzeti létünk három komoly alappillérjét”, vagyis a trianoni emléktörvényt, a kettős állampolgárságot és az új alkotmányt. Tőkés László szerint egységes nemzetben kell gondolkodni, ezért a nyári egyetemre sem szabad önmagában tekinteni, hanem a Kárpát-medencei magyar ifjúsági rendszerek összefüggésében kell kezelni. Úgy fogalmazott: napjainkban, amikor az Európai Unióban a mobilitás mellett kardoskodnak, mi meg kell valljuk nemzeti önazonosságunkat, hitbeli identitásunkat és keresztény mivoltunkat, mert így alakul ki gazdag értékrendünk és európai önazonosságunk is ezek révén szintetizálódik. Az EP-alelnök az épített és természeti környezet megóvásának fontosságára is kitért. Kiemelte az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak (EMNT) a Verespatakért folytatott küzdelmét, de meglátásában „félő, hogy a kulisszák mögött bizonyos erők megkötötték a boltjaikat, beleértve a magyarok által vezetett minisztériumokat is.”
Egységes stratégia
Dr. János-Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora az erdélyi magyar felsőoktatása jövőjéről, a kidolgozandó stratégiáról tartott vetítettképes előadást. Annak a meggyőződésének adott hangot: a közoktatásban egységesen, az óvodától az egyetemig kell gondolkodni, egy egységes stratégiának a kidolgozásakor pedig abból az alapkérdésből érdemes kiindulni, hogy honnan jönnek azok a magyar hallgatók, akikre építeni lehet. Megitélésében az első létszámbeli szakadék az általános és középiskola között van, és azon is el kéne gondolkodni, hogy miként vonják be a magyar felsőoktatásba azokat a diákokat, akik addig románul tanultak. Megoldás lehet még a Bolyai Egyetem kiválása a Babeș-Bolyai Tudományegyetemből, egy teljesen új, állami finanszírozású egyetem létrehozása vagy egy hálózatos erdélyi magyar tudományegyetem kialakítása az akkreditált Partiumi Keresztény Egyetem– Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem körül, amelyhez csatlakozhatnak a többi, magyar nyelven is oktató intézmények, a helyszínek pedig Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda és Székelyudvarhely lennének.
Állófogadás és búcsúbuli
Márkos István főszervező, a PKED elnöke az elmúlt napok történéseit összegezte, személyes tapasztalai alapján. Ezután kiosztották a részvételi okleveleket, majd Ráksi Lajos egyetemi lelkész tartott rövid záróáhítatot. Thurzó Zoltán zongoraművész délután 5 órára meghirdetett hangversenye fél órás csúszással kezdődött, amit a hallgatóság köréből egyesek sérelmeztek, megjegyezve, hogy a PKE-n nem először fordul ilyesmi elő. A nap állófogadással, borkóstolással és búcsúbulival zárult.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Fesztivál – Főtér-foglalás huszárok módjára
Mintegy 45 hagyományőrző huszár vonult be Kolozsvár főterére szombaton, meglepetésképpen, a Kolozsvári Magyar Napok keretében. A huszárok közt találkozhattunk hat debreceni lovassal is, akik a Bem József-emléktúrát teljes hosszában teljesítik: bejárják lóháton azokat a településeket, ahol Bem apó is megfordult az 1848–49-es szabadságharc idején.
A debrecenieken kívül itt voltak Csíksomlyó, Koronka, Marossárpatak, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Szentegyháza, Szováta hagyományőrző huszárezredeinek egyes tagjai is – mondta el Lázár Béla, a Szovátai Mátyás Huszárezred kapitánya, hozzátéve, hogy a huszáröltözet a sajátjuk. Később kiderült, hogy a lovak is általában az őket megülők tulajdona.
A huszárok pénteken gyűltek össze a Hója-erdei néprajzi parkban, majd szombat délelőtt Kisbácsba látogattak. Ezt követően bevonultak Kolozsvárra, ahol délután fél kettőkor felsorakoztak Mátyás király szobra előtt, majd 18 órakor részt vettek a Donát (Grigorescu) negyedi Szent István-templom felszentelése alkalmából tartott ünnepi szentmisén.
(k. h. i.) Szabadság (Kolozsvár)

Az élhető város: a pezsgő múzeum
Grandiózus kiállítást nem rendez, de kicsiben nagy: a Haáz Rezső Múzeumot az utóbbi egy évben sokkal többen látogatják, mint előbb. Lepkék, kőzetek, pecsétek, pénzek. Pezsgés.
Az udvarhelyi múzeum története több évszázados, kétrészes képtárának (Korunk Galéria, Barabás Miklós terem) gyűjteménye pedig igen jelentős. Mindkét épület a 19. század végén, a 20. század fordulóján épült, a jellegzetes székelyudvarhelyi polgári lakóházak stílusában. Az államosítást követően mindkét épület különböző hivataloknak adott otthont - a képtárban volt például az Urbana Rt. elődjének székhelye, a múzeum mostani főépületében pedig a városi rendőrség székelt, illetve román nyelvű iskola és pionírház volt, a pince pedig borlerakatként szolgált. Volt olyan időszak is, amikor a felső szinten lakók voltak, a múzeum a földszinten, a pincében pedig a borok álltak. A rendszerváltás után jelentősen átalakult, nevet kapott, névadója pedig szobrot az udvaron.
Az utóbbi években kétségtelen, hogy valami megpezsdült a Haáz Rezső Múzeum életében: főleg idén egymást érték az olyan kiállítások, amik nemcsak szakmailag arattak nagy sikert, hanem a látogatók körében is igen kedveltek voltak. Mindez az épület közismert gondjai ellenére valósult meg: habár olyan grandiózus kiállításokat nem tud tető alá hozni, mint a Csíki Székely Múzeum, amely aránylag rövid idő alatt Erdély leglátogatottabb múzeumává nőtte ki magát (fűzzük hozzá, hogy az ottani igazgató is udvarhelyi...), az udvarhelyi intézmény olyan érdekességekkel rukkolt elő, mind a Trópusi Lepkeház, aminek - ahogy mondani szokták - hetedhét országon csodájára jártak, hiszen a múzeum talán egyetlen kiállítása sem vonzott ennyi gyereklátogatót.
Még előtte szintén nagy sikert aratott (ez már főleg a felnőttek körében) a kávétörténeti kiállítás a maga különlegességével és a kiállítás idejére megnyitott hangulatos kávézójával.
Habár nem a múzeum épületében van, Tompa László emlékszobája az intézmény jóvoltából újult meg és kapott méltó helyet, akárcsak egy másik nagy helytörténeti alak: Bányai János ásvány- és kőzettani gyűjteményét szintén előbb a múzeum földszintjén időszakos kiállításon tárták a nagyközönség elé, majd állandó kiállítássá vált a Szejkefürdői Borvízmúzeumban.
nyár sem maradt tétlenül, hiszen a címer és pecsétkiállítás után legújabban a légifelvételek kiállítása, illetve a pénztörténeti, numizmatikai kiállítás is megnyílt.
A lendület valószínűleg folytatódik, s a múzeum az élhető Székelyudvarhely egyik iskolapéldája lesz.
Katona Zoltán. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Kilencvenöt esztendeje indultak Erdély elfoglalására a román csapatok
forrás: Magyar Nemzet
A hadüzenet hivatalos átadása előtt, 1916 augusztusának végén keltek át a Kárpátok hágóin a magyar határra felvonult 1., 2. és 4. román hadsereg csapatai. A mintegy 440 ezer fős román haderő a tíz nappal korábban aláírt bukaresti szerződés értelmében – mely Romániának ígérte Bukovinát, Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot – a Máramarossziget–Vásárosnamény–Debrecen–Szeged–Belgrád vonal elfoglalására indult. Míg az Al-Dunánál álló 3. román hadsereg a bolgár határon védekezett.
Románia az első világháború kitörésekor a fegyveres semlegesség álláspontjára helyezkedett. Bukarest hadba lépésének árát kívánta így felsrófolni, és abban bízott, hogy antantgyőzelem esetén megkaparinthatja Kelet-Magyarország Tiszáig terjedő részét, míg a központi hatalmak sikerei esetén az akkor orosz kézben lévő Besszarábiával gyarapodhat.
A formálisan a központi hatalmakkal szövetséges Románia alig leplezett területi törekvései arra intették Tisza István magyar miniszterelnököt, hogy az 1914. júliusi válság idején fenntartásokkal fogadja a Szerbia elleni katonai akció tervét. Álláspontját a magyar kormány feje csak akkor módosította, amikor Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök ígéretet tett Erdély védelmére.
Tisza István az első pillanattól számolt a román területi követelésekkel, ezért ellenezte 1914 végén, hogy az olasz semlegességet területi engedményekkel vásárolja meg a Monarchia, mert úgy vélte, ilyen lépés veszélyes precedenst teremtene Bukarest számára. Az óvatosságot Románia és Olaszország szeptember 23-án aláírt megállapodása indokolta, melynek értelmében a két ország megegyezett háborús politikájuk összehangolásában. Ráadásul Bukarest október 1-jén egyezményben biztosította „jóindulatú semlegességéről” Oroszországot. Ebben Szentpétervár elismerte Románia jogát, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó azon területeket annektálja, „amelyen románok is laknak”.
Ezzel párhuzamosan a magyar kormány 1914 őszén tovább szélesítette a román nyelvhasználat lehetőségét a közoktatásban és a közigazgatásban. Tette ezt annak ellenére, hogy Tisza tudta: „Románia nem azért fordul el tőlünk, mert az erdélyi románoknak rossz a sorsuk, hanem mert Erdély birtokára áhítozik.” Ami annyit jelentett, hogy az erdélyi magyar határ csak addig van biztonságban, amíg a Monarchia elég erősnek tűnik ahhoz, hogy elrettentsen egy román támadást.
A Schlieffen-terven alapuló eredeti német hadműveleti elgondolás, mely a Franciaország feletti győzelmet követően a nyugatról átdobott csapatokkal kívánta stabilizálni a keleti frontot, és megsegíteni az Osztrák–Magyar Monarchiát, már 1914. szeptember elején megbukott a marne-i csatában. 1914 őszén a keleti fronton harcoló Paul von Hindenburg vezette német egységek képesek voltak ugyan megállítani a sokszoros túlerőben lévő cári csapatokat, Oroszország végleges meggyengítésére azonban kevésnek bizonyultak. Amíg a német szárazföldi erők új vezérkari főnöke, Erich von Falkenhayn tábornok továbbra is nyugaton igyekezett kivívni a döntést, addig Hindenburg és vezérkari főnöke, Erich Ludendorff már 1914 őszétől javasolta a hadműveletek súlypontjának keletre helyezését.
Véleményük szerint a gyenge hadiiparú, antantszövetségeseitől elszigetelt Oroszország legyőzése egyszerűbb. Ellentétben a nyugati fronttal, keleten végig megmaradt a mozgó háború, így a németek érvényesíteni tudták katonáik jobb kiképzettségét. Ráadásul az első háborús év végére világossá vált: a Monarchia rászorul Németország katonai segítségére. Végül Falkenhayn álláspontja győzött, így a központi hatalmak 1915-ben csak visszaszorították az orosz egységeket, Szentpétervárt nem sikerült különbékére kényszeríteniük.
Az 1916 júniusában a keleti fronton megindított Bruszilov-offenzíva sikerei láttán Bukarest úgy vélte, elérkezett a kedvező időpont a hadba lépésre. A románok döntését megkönnyítette, hogy feltételezhették: a verduni és a somme-i harcok nyugaton lekötik a német egységeket, így azok képtelenek lesznek megerősíteni a keleten állomásozó csapataikat. A Monarchia erőit megosztotta az olasz fronton a 6. isonzói csata, ahol az osztrák–magyar egységek 1916. augusztus 8-án kénytelenek voltak feladni Görzöt.
Ilyen előzményeket követően kötötte meg az antant és Románia augusztus 17-én a bukaresti titkos szerződést, melyben a román kormány vállalta, hogy legkésőbb augusztus 28-ig hadat üzen a központi hatalmaknak, és támadást indít Magyarország ellen. A bukaresti vezetés vállalta azt is, hogy a koalíciós háború időtartama alatt nem köt különbékét. A hadüzenetért cserébe Romániának felajánlották egész Kelet-Magyarországot. (Az már későbbi konfliktusok magvát rejtette magában, hogy Romániának ígérték az egy esztendővel korábban Szerbiának is felkínált Bánságot.)
A Monarchia jól működő hírszerzésének figyelmét nem kerülte el, hogy Románia június végétől titokban mozgósított. A budapesti kormány a Bruszilov-offenzíva első sikereit követően számolt a román támadással, amit Tisza István 1916. július 7-i, Ferenc Józsefnek címzett memoranduma is jelzett. Ebben a magyar miniszterelnök úgy fogalmazott, az adott helyzetben az Erdély elleni román támadást „a legbiztosabbnak kell tartani”. S Erdély – akár ideiglenes – elvesztése a Monarchia nagyhatalmi státusának végét jelentené.
Tisza felhívta az uralkodó figyelmét arra, hogy azonnal fel kell készülni Kelet-Magyarország védelmére. Felszólította a közös hadvezetést, hogy az ellenlépésekről rögvest kezdjen tárgyalásokat a szövetségesekkel. Tisza István a román haderő lekötésében számolt Németország mellett Bulgáriával, a dunai, illetve a dobrudzsai ellentámadásokon túl elképzelhetőnek tartotta bolgár csapatok felvonultatását a Kárpátokban. A magyar miniszterelnök alig két héttel később, július 22-én újabb emlékiratban fejtegette Erdély esetleges elvesztésének várható politikai következményeit. Úgy vélte, ez igen kedvezőtlenül hatna az ottani román értelmiség magatartására, gazdasági szempontból pedig főként a petrozsényi szénbányák és a határ menti területek állatállományának elvesztése okozna súlyos károkat.
Tovább bonyolította a magyarországi belpolitikai helyzetet, hogy 1916. augusztus 23-án az Andrássy Gyula és Apponyi Albert vezette mérsékelt ellenzék kijelentette, nem kívánják a Tisza-kormánnyal vállalni a külpolitikai felelősséget, követelték a delegációk összehívását, hogy személyesen vitázhassanak a közös külügyminiszterrel. Egyúttal bejelentették a háború kezdetekor meghirdetett pártközi béke végét, valamint hogy a kormány szigorú ellenőrzésére törekednek. A radikális függetlenségiek – alig 20 képviselővel – még július közepén Károlyi Mihály vezetésével új pártot alapítottak. Ezen alakulat külpolitikai analfabetizmusról tanúskodó programját többek között a Németországgal kötött szövetség felmondása, az antanthatalmakkal kötendő annexiómentes különbéke képezte.
A Monarchia saját erő híján csak minimális, elsősorban a többi frontszakaszról pihentetés céljából kivont erőket, mintegy 34 000 katonát és alig 76 löveget tudott a román támadás előtt Erdélyben összpontosítani. Ezeket az egységeket az augusztus 17-én megalakított, a nagyszebeni születésű Arthur Arz tábornok vezette 1. osztrák–magyar hadseregben egyesítették. A román betörés után két nappal II. Vilmos császár leváltotta vezérkari főnökét, Erich von Falkenhayn tábornokot, és helyére a keleten már bizonyított Paul von Hindenburgot nevezte ki, aki helyetteseként magával vitte főszállásmesteri címmel Erich Ludendorffot. Az új német vezérkari főnök a számos más szorongatott frontszakasz ellenére legsürgősebb feladatának Erdély visszafoglalását és a román hadsereg szétverését tekintette. Ezért a felmentett Falkenhaynt kinevezte az Erdélyben felállított 9. német hadsereg élére, és a birodalom mozgósítható tartalékait azonnal Magyarországra irányította.
A mintegy 600 kilométeres frontszakaszon megkezdett augusztus 27-i román támadás viszonylag lassan haladt. Annak ellenére is, hogy a hágókon beszivárgó román csapatok nem ütköztek ellenállásba, hiszen csak néhány határőr és vasutas állta útjukat. A román előnyomulást az óvatosságon túl a világos hadászati elgondolás és a súlypontképzés hiánya jellemezte, s már az első napokban súlyos fegyelmi problémákat jelentett a haderő minden szintjén megjelenő fosztogatás.
A román egységek az elfoglalt települések legtöbbjében túszokat szedtek, hogy így kényszerítsék ki anyagi követeléseik teljesítését. A megszállók viselkedése elidegenítette az erdélyi románság többségét, csak a kisajátítandó vagyonra áhítozó nacionalista értelmiség kemény magja, főként a pópák és a tanítók láttak „felszabadítókat” a bevonuló csapatokban. Ők többnyire a menekülő román csapatokkal közösen október közepéig elhagyták az országot. Nem véletlen ugyanakkor, hogy az ország belseje felé hömpölygő menekültáradatban – mely jelentősen akadályozta az osztrák–magyar és német erősítések beérkezését – a német mellett éppen román szót lehetett leggyakrabban hallani.
Szeptember közepéig az Oláhtoplica–Parajd–Székelyudvarhely–Fogaras– Nagyszeben–Petrozsény–Orsova vonalig jutottak a román egységek. Az 1. osztrák–magyar hadsereg eredményes halogató harcai eddigre szinte megállították a román előnyomulást, és megteremtették az ellentámadás feltételeit. Az első ellencsapás szeptember elején a dobrudzsai fronton érte Bukarestet, ahol a Mackensen tábornok vezette német–bolgár–török erők Tutrakannál szétverték az ott állomásozó 3. román hadsereget. Ezzel megakadályozták, hogy a Bukarest közelében állomásozó két hadosztálynyi román tartalékot Erdélybe küldjék.
A központi hatalmak ellentámadását az Erdély déli részén felvonuló 9. német hadsereg kezdte meg, mely a szeptember 26–29-e közötti nagyszebeni csatában gyakorlatilag szétverte a Vöröstorony-szoroson benyomuló 1. román hadsereg egységeit. Az addig lassan mozgó román csapatok gyors menekülésre fogták a dolgot. A Barcaság felé visszavonuló 2. román hadsereg egységeit a Persányi-hágó közelében sikerült utolérniük az őket üldöző német csapatoknak, majd október 5-én és 6-án szétszórniuk.
A másnap megkezdett brassói ütközetben alig két nap alatt kiszorították a románokat Dél-Erdélyből. Az október elején ellentámadásba lendülő 1. osztrák–magyar hadsereg alig egy hét alatt megtisztította a Székelyföldet, ezzel október közepére véget értek a magyarországi a harcok.
Megállapítható, hogy az Erdély felszabadításáért harcoló osztrák–magyar és német csapatok teljesítménye minden tekintetben felülmúlta ellenfeléét. Külön említést érdemelnek tiszteletet parancsoló teljesítményükért és bátorságukért a magyarországi feltöltésű alakulatok, közülük is kiemelendő a 82-es székelyudvarhelyi hősiessége.
Keresztes Lajos
Magyar Nemzet, 2006. szeptember 2. tortenelemportal.hu

Évadrajt a székely színházakban
Gazdag évadot ígérnek a székelyföldi színházak – a lapunk által megkeresett intézményekben már javában zajlanak az évadnyitó előadások próbái. A színházigazgatók az új darabok mellett azokat a színműveket is műsorra tűzik, amelyek a tavaly közönségsikernek örvendtek.
Sokszínűség Csíkban
A Parászka Miklós által vezetett Csíki Játékszín sokszínű évadot ígér – a csíkszeredai társulat igazgatója lapunknak úgy nyilatkozott, erre a műfaji sokarcúságra azért is szükség van, mert „a fogékony csíki közönség körében erősek az elvárások, ami igazából az egész színház felhajtóereje is egyben”.
Érdeklődésünkre az igazgató elmondta, az évadot a magyar dráma napján, szeptember 21-én kezdik, Tasnádi István Finito című előadását újítják fel, amely a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválján közönségdíjat kapott. Hozzátette, a 2010–2011-es évadból még visszahozzák Martin McDonagh Vaknyugat című stúdiódarabját, amely szintén elnyerte a nézők tetszését.
Parászka elmondása szerint az új évadban színpadra állítják a Mindennapi varázslatok című mesejátékot, Budaházi Attila rendezésében, illetve Porogi Dorka Tudós nők című Molière-feldolgozását. Karácsony-szilveszter körül zenés-táncos produkcióval készül a társulat, Schlanger András Jókai Mór Gazdag szegények című népdrámáját viszi színre.
Az évad második felében, immár hagyományt követve Victor Ioan Frunză az ismert Tóték című Örkény-drámát rendezi, Parászka Miklós pedig Móricz Zsigmond Búzakalász című regényét állítja színpadra.
A Csíki Játékszín a Kisvárdán díjazott Finito című darabját is átmenti a most induló új évadba
Bemutatódömping Sepsiszentgyörgyön
„A sepsiszentgyörgyi M Stúdió Mozgásszínház, amely túljutott a kezdeti buktatókon, kialakította sajátos arculatát és európai színvonalú előadásokkal tudja képviselni Romániában a mozgásszínházi formát, idén a hetedik évadát kezdi” – mondta el évadnyitó sajtótájékoztatóján Uray Péter. A társulat művészeti vezetője szerint a 2011/ 2012-es évadban három új előadást készítenek.
Szeptember 10-én kerül sor az Isten szeme című produkció bemutatójára, amelyet a budapesti Rácz Attila rendez Tar Sándor A mi utcánk és más művei alapján. A második bemutatót január végére tervezik, és Gemza Péter rendezi, Abe Kobo A homok asszonya című regénye alapján. Az évad harmadik előadása, Csehov – Negyedik felvonás címmel, a szerb színész, rendező és színházpedagógus Rale Milenkovic irányításával születik meg.
A Tamási Áron Színház az új évadra három nagyszínpadi előadást és négy kamaratermi produkciót tűz műsorra – az évad nyitóelőadása Katona József Bánk bán-jának Bocsárdi László rendezte bemutatója lesz, szeptember 16-án. Ezt követően három kamaratermi produkcióra kerül sor: Slawomir Mrozek Szép nyári nap (r. Zakariás Zalán) és Szophoklész Trakhiszi nők (r. Balogh Attila) és Gogol: Egy őrült naplója (Mátray László egyéni előadása).
A színház idén is készít szilveszteri bemutatót: László Miklós Illatszertár című komédiáját Béres Attila rendezi. Jövőben két előadás bemutatójára kerül sor, Csehov Ivanovját és Andrzej Saramonowicz Tesztoszteron című komédiáját játssza a társulat, előbbit Anca Bradu, utóbbit Zakariás Zalán rendezésében.
Könnyed évad Székelyudvarhelyen
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színháznál már javában zajlanak az előkészületek az október 6-i évadnyitóra, amelyen I. Sz. Turgenyev: Egy hónap falun című művét mutatják be. „A tavalyi, húzós évad után, most egy szellősebb következik: összesen négy nagyszínpadi és egy vendégelőadás szerepel a műsorprogramunkban, valamint öt darab marad repertoáron a tavaly játszottak közül – az új előadások műfajilag a vígjáték és komédia között mozognak” – nyilatkozta lapunknak Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója.
Novemberben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata G.Feydeau: Bolha a fülbe című komédiáját hozza el az udvarhelyi közönségnek, az év utolsó hónapjában A. Mariott és A. Foot: Csak semmi szexet kérem, angolok vagyunk, vígjátékot láthatja a nagyérdemű. Tavaszra tervezik Görgey Gábor: Örömállam, komédia bemutatását, és a gyerekeknek is készülnek egy darabbal, a társulat a Terülj, terülj asztalkám című népmesét állítja színpadra.
Újítanak a figurások
A gyergyószentmiklósi Figuránál is elindult az évad. „Az első előadás, szeptember 20-án, Dézsi Szilárd darabjával indul, amely Andersen Hókirálynőjének színpadi adaptációja” – tájékoztatta az ÚMSZ-t Béres László, a színház igazgatója, aki elmondta, az idei évadban egy gyerekelőadás, két nagyszínpadi bemutató és két, a színházi nyelv megújítását célzó törekvésre épülő előadás szerepel a tervek között.
Decemberben egy zenés előadással jelentkezik a Figura, a Dívák munkacím alatt készülő darab kimondottan a társulatra íródik. Január-februárban táncelőadással készülnek, az Aranycsinálók című mozgásszínházi előadást Goda Gábor, Magyar Táncművészek Szövetségének elnöke rendezi. Tavasszal Victor Ioan Frunză: Aldous Huxley Szép új világ című regényének feldolgozását állítja színpadra. Az évad végére tervezik Gorkij: Vassa Zheleznováját, Béres László rendezésében.
Baloga-Tamás Erika, Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./
Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel.
Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni.
Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét.
A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény.
1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források.
Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak.
Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni.
Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet.
Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások.
Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás.
Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra.
Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak.
A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is.
A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték.
Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak.
Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem.
Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában).
Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából.
A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén).
Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja.
A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá.
*
Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel.
Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban.
Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is.
Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla.
*
Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét.
Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük:
Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba.
Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján.

-

Végre kell hajtani a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés határozatait – Felhívás
Felhívás Székelyföld választópolgáraihoz és az önkormányzati választások jelöltjeihez
2009-ben a Székely Nemzeti Tanács azzal a céllal kezdeményezte a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés életre hívását és működtetését, hogy az önkormányzatokat bevonja az autonómia küzdelembe, megteremtse az autonómia intézményeinek előfutáraként a régió elő-parlamentjét, világossá tegye, hogy az önkormányzatok cselekvően fel fognak lépni a közigazgatási reform során Székelyföld területi integritása mellett, és az önkormányzatok révén máris megkezdi valóra váltani Székelyföld autonómia statútumából azt, ami az önkormányzatok hatáskörén belül valóra váltható. Az önkormányzati választások előtt, mielőtt a jelöltek a programjaikat kidolgozzák, mielőtt a választók az elvárásaikat megfogalmazzák szükséges leszögezni: ezeket a határozatokat a választási előkészületek során iránymutató elvekként kell kezelni:
1. Székelyföld fel nem osztható és be nem olvasztható, csakis természetes, történelmileg kialakult regionális határai közt, önálló, többlethatáskörökkel rendelkező autonóm közigazgatási egységként képzelhető el a jövőben, amelynek egyben különálló fejlesztési régiónak is kell lennie. Azt az Európai Unióban elfogadott elvet kell irányadónak tekinteni Románia számára is, amelynek megfelelően, a régiókat nem kijelölni, hanem elismerni kell.
2. Székelyföld önkormányzatai támogatják a Székely Nemzeti Tanácsnak Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetét, amelyet az autonóm Székelyföld alaptörvényének tekintenek, minden rendelkezésükre álló törvényes eszközzel segítik annak parlamenti beterjesztését, beleértve egy állampolgári törvénykezdeményezés támogatását. Településeiken népszerűsítik a tervezetet, terjesztik nyomtatott és digitális változatát, előadásokat szerveznek, hogy a választópolgárok azt minél alaposabban megismerhessék.
3. Népszavazásokat írnak ki Székelyföld településein a közigazgatási határok megváltoztatására vonatkozóan, hogy Székelyföldet különálló, autonóm közigazgatási egységként törvény által létre lehessen hozni. Vállalják a népszavazások megszervezését, bírósági meghiúsításuk esetén pedig közösen fordulnak az Európai Tanács Parlamenti Közgyűléséhez, hogy ezúton bírják rá a román hatóságokat Románia nemzetközi kötelezettség vállalásainak tiszteletben tartására.
4. A magyar nyelv hivatalos nyelv Székelyföldön, jogállása azonos az állam hivatalos nyelvével. Székelyföld minden polgárának joga van szabadon, azonos feltételek mellett használni szóban és írásban mindkét nyelvet. Székelyföld önkormányzatai biztosítják mindkét nyelv természetes és hivatalos használatát, elfogadva minden olyan rendszabályt, amelyre szükség van megismerésük érdekében, megteremtve minden olyan feltételt, amely garantálja teljes egyenlőségüket. A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés Házbizottsága az önkormányzatok szakértőivel közösen meg fogja határozni a közhivatalnokoknak azt a körét, amelynek kötelező módon beszélnie kell mindkét nyelvet: akik esetében a két nyelv ismerete a szakmai kompetencia részét képezi.
5. – A Székely Himnuszt, Székelyföld himnuszának nyilvánítják. - A Székely Nemzeti Tanács által 2004. január 17.-én elfogadott címert, zászlót és lobogót Székelyföld címerének zászlajának és lobogójának nyilvánítják, - A SIC rövidítést, Székelyföld rövidített regionális jelzésének nyilvánítják, és nemzetközi szabványosítását minden eszközzel segítik.
6. A székely székek önkormányzatai, sajátos regionális érdekeik megjelenítésére, közös érdekeik védelmére, közös programok végrehajtására nyolc önkormányzati társulásba tömörülnek. Ezek az önkormányzati társulások a következők: Bardóc-Miklósvárszék, Barót székhellyel, Csíkszék, Csíkszereda székhellyel, Gyergyószék, Gyergyószentmiklós székhellyel, Kézdiszék, Kézdivásárhely székhellyel, Marosszék, Marosvásárhely székhellyel, Orbaiszék, Kovászna székhellyel, Sepsiszék, Sepsiszentgyörgy székhellyel, Udvarhelyszék, Székelyudvarhely székhellyel. 7. A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlést a székelyföldi közélet konszenzusra épülő intézményi keretének tekintik, a közösen hozott döntéseket végrehajtják, A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés évente legalább egyszer rendes munkaülésre ül össze
8. Programot dolgoznak ki azokkal a feladatokkal, amelyet az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának Regionális Kamarájában, valamint az Európai Parlament Régiók Bizottságában az elkövetkező időkben végezni kell. Megkereséssel fordulnak az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése és az Európai Parlament magyar képviselőihez, hogy Székelyföld autonómiatörekvését képviseljék, és közös programokat dolgozzanak ki Székelyföld népszerűsítése és regionális önkormányzásának valóra váltása érdekében. 9. Március 15. helyi jellegű hivatalos ünnep, s mint ilyen, munkaszüneti nap Székelyföldön.
Felkérjük Székelyföld választópolgárait, hogy tekintsék a fenti határozatokat minden jelölt számára kötelezőnek, kérjék tőlük számon, és csak olyan jelöltre szavazzanak, aki ezeket a programjába foglalta. Felkérjük Székelyföld önkormányzati tisztségviselőit, hogy a választásokig hátralevő időben tegyenek konkrét lépéseket a fenti határozatok gyakorlatba ültetésére. Felkérjük a pártok vezetőit, a székelyföldi közélet személyiségeit, az önkormányzati választások jelöltjeit, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket, hogy a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés fenti határozatcsomagja a 2012-es önkormányzati választás elvi eszmei iránytűjévé váljon.
Marosvásárhely 2011. szeptember 01.
Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Erdély.ma

Másodjára ünneplünk születésnapot - kétéves az uh.ro!
Szeptember elsején két éves születésnapját ünnepli az uh.ro, az Udvarhelyi Hírportál
Zsenge életkorát tekintve mondhatjuk, hogy Székelyudvarhely elsőszülött hírportálja bizony még nem nőtte ki a gyermekcipőt, de ellentétben a még bizonytalanul lépegető huszonnégy hónapos emberpalántával, már megtanult egyedül, biztos léptekkel járni-kelni a város utcáin és nyitott szemmel, füllel figyelni mindarra, ami körülöttünk itt és most történik.
Kis túlzással mondhatjuk, a hírportál csapata megpróbál konkurálni a Mindenhol Jelenlevővel és ott lenni mindenhol, ahol a dolgok történnek. A hivatalban, a színházban, a sportpályán, a balesetek, a jeles események színhelyén. Ott lenni és objektíven tájékoztatni azokat, akiknek bár nincs lehetőségük akkor és ott lenni, mégsem akarnak lemaradni semmiről, ami fontos és ami Udvarhelyen és környékén történt, történik. Tájékoztatni az udvarhelyieket gyorsan, „pontosan és szépen", hogy minden udvarhelyi polgárnak valóban csak egy kattintásnyira legyen a város - ez a cseppet sem könnyű, de szívvel, lélekkel felvállalt feladata az uh.ro csapatának. Annak a csapatnak, amely az elmúlt évben két újságíróval bővült és erősödött.
Az alapkő
Egy hírportál életében meghatározó a harmadik, nagykorúságot jelentő év - egy olyan oldalra, ami több más sajtóorgánum alapköveként áll, ez hatványozottan igaz. A „kicsi úhápontróra" két év után ma már úgy tekinthetünk, mint a helyi internetes média pionírjára, úttörőjére, egy olyan információközlőre, amely feladatának tekinti nem csak a napi udvarhelyszéki hírek, hanem az igényességgel megírt hosszabb cikkeket, riportokat, interjúkat, sport és kulturális jellegű tudósítások közlését. Egy vagy két szóval: műhely, szellemi műhely, ami a napi tájékoztatás mellett értéket is közvetít – nemcsak a hagyomány az érték, hanem az is, ami napjainkban történik, illetve létrejön. Csupán ma még nem tudunk róla, mert a néha nem fontosnak tűnő tettek, történetek, események súlya, fontossága csak később, évek múltán derül ki, akkor válik értékké. Akkor már büszkék leszünk arra, hogy ezt és ezt mi annakidején leírtuk, lefényképeztük, mert értékesnek, fontosnak tartottuk. Ráraktuk az alapkőre, finom rétegként, majd még egy sor tégla, még egy sor írás, még egy fotósorozat, s épült, épült tovább valami, aminek most még nem látjuk a kiteljesedését, de érezzük a küldetését.
A sport
A politikához és a sporthoz mindenki ért. Ezt nem is akarjuk mi megváltoztatni. Az uh.ro internetes portál sem él sport nélkül. Színes képet adunk Udvarhelyszék sportágaiból, az amatőrtől egészen a profiig. Mi megírjuk, Önök pedig hozzászólnak. Mert ehhez mindenki ért.
Nem tud egy eredményt, sebaj, ott az adatbankunk, melyben egyes sportágaknál a harmadik szezont indítottuk el. Nem kell tagadni, szép kis tortaszelet a szülinapi partyn a sport menüpont.
A honlap tartalma az elmúlt évben színesedett, változott, bővült.
A látvány
egyelőre még a régi, de az azt karbantartó informatikus gárdának hála, hamarosan új, a mostaninál sokkal egyszerűbb és nagyszerűbb arculattal tiszteljük meg a friss hírekre és újdonságokra mindig „vevő" Tisztelt Olvasóinkat.
Hűséges Olvasóinknak, akik a kezdetektől rákattantak az uh.ro-ra és figyelik a hírportál fejlődését, úgy véljük, nem kell különösebben bizonygatni azt, hogy az elmúlt időszakban mind a napi cikkek mennyiségében, mind pedig a megjelent írások minőségben is sikerült emelni a színvonalat. Bizonyítják ezt a méltató és (mert aki dolgozik, az téved is!) elmarasztaló hozzászólások, kritikák. Kaptunk és kapunk hideget, meleget, és ez így van rendjén, hiszen számunkra minden visszajelzés megerősítés és biztatás is egyúttal arra, hogy - Vörösmartyval szólva, amit jól kezdtünk, azt jól folytassuk. Épp ezért, ha egy mondatban kellene megfogalmazni a következő tizenkét hónap feladatát, akkor így hangzik: „Jót, s jól!".
Úgy hisszük, hogy ebben a Kazinczy epigrammában rejlik az uh.ro létjogosultságának és jövőjének „nagy titka".
Kívánunk jó olvasást, böngészést! Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Kulturális Örökség Napjai Székelyudvarhelyen
Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szeptember 16. és 17. között második alkalommal szervezi meg a Kulturális Örökség Napjait. A budapesti Kulturális Örökségvédelmi Hivatal által életre hívott program nagy sikert aratott az elmúlt években mind az anyaországban, mind a határokon túl. A program célja, hogy az átlagember ingyenesen bepillanthasson azokba a különleges terekbe, épületbelsőkbe, amelyek a magyar kultúra és az épített örökség részét képezik. A program Székelyudvarhely fontosabb épületeit kívánja ingyenesen a látogatók figyelmébe ajánlani, a kulturális értékeket minél szélesebb tömegek számára hozzáférhetővé tenni. A rendezvény szeptember 16-án, péntek délután 5 órakor kezdődik Sz. Kovács Géza segesvári festőművész kiállításával, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont előadótermében.
A kiállítást megnyitja: Kovács Árpád művészettörténész, verset mond Péter Beáta, az oroszhegyi Petőfi Sándor Általános Iskola VIII. osztályos tanulója. Másnap szeptember 17-én, szombaton Séta Székelyudvarhelyen címmel folytatódik a program. Diákoknak, fiataloknak reggel 9 órától indul a városi séta a Forrásközpont székhelyétől (1918. december 1. utca, 9. szám). Útvonal: Kossuth utca – Városháza tér, ahol a városközpontot veszik szemügyre. Műemlék-látogatás: Református templom, Szent Miklós-hegyi templom, Egykori vármegyeháza ma Polgármesteri Hivatal), Benedek Elek Pedagógiai Líceum, Tamási Áron Gimnázium, Ferences templom. Déli 12 órától a felnőtteket várják városnéző sétára. Vezető: Kovács Árpád. Szabadság (Kolozsvár)

„Cselekedni a csodát”
Mustármag címmel Wass Albert írásaiból összeállított egyéni műsort mutat be az idei évadban is Kulcsár-Székely Attila, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulatának tagja.
A színművész lapunknak elmondta, a Csurulya Csongor által rendezett produkció célja, hogy „egy-egy előadást a szórványmagyar vidékekre is eljuttasson, valamint olyan magyarlakta településekre, ahol egy nagyszínpadi produkciót technikai okokból nem lehet bemutatni” – a helyszín pedig minden esetben az adott település katolikus vagy református temploma.
Nem szavalóest
A Mustármag bemutatójára a Fehér megyei Tűrben került sor a 2010/2011-es évadban, majd egy magyarországi turné után Kulcsár-Székely Attila Szlovénia fővárosában, Ljubljanában, a magyar nagykövetségen is előadta egyszemélyes produkcióját.
Holnap és holnapután a Maros megyei Mikházán mutatja be a színművész az egyszemélyes produkcióját, szeptember 18-án Jobbágytelkén, október 7-én pedig Marosvásárhelyen, a vártemplomban lesz egy előadás.
„Itt nem szavalóestről van szó, hanem egy kerek előadásról” – magyarázza Kulcsár-Székely, aki kérdésünkre elmondja, azért templomban adja elő a Mustármagot, mert „a szórványvidéknek, az isten háta mögötti magyarságnak készült, ahová színház nem juthat el”.
Mint mondja, az előadást úgy építették fel, hogy minimális díszletre legyen szükségük. Felvetésünkre, hogy miért Mustármag a produkció címe, a színművész elmondta: „az előadás zárómondatai közé tartozik a jézusi mondat, ››ha csak egy mustármagnyi hitetek is lenne... ‹‹ és nagyon összhangba van a templommal, mint helyszínnel és az előadás vallásos jellegével”.
Kulcsár-Székely Attila főként a szórványvidékekre akarja elvinni Mustármag című produkcióját
A közönségnek tetszik
„A tűri ősbemutatón, amikor az előadás közepétől láttam, ahogy az öreg nénik és bácsik sírva hallgatják, amit mondok, vagy ahogyan odajöttek hozzám előadás után azzal, hogy nekik még ilyen élményben nem volt részük, ők nem gondolták már, hogy Tűrben valaha még ilyen magyar nyelvet, beszédet fognak hallani.
Ugyanilyen nagy élményben volt részem Máján, de említhetném az Udvarhelyi előadást, amit direkt június 4-re időzítettük a Trianon emléknapra, ahol perceken keresztül tapsolt felállva a közönség” – mesélt érdeklődésünkre a közönség reakcióiról a színművész.
Egy „másik” Wass Albert
Amikor egyik barátom megtudta, hogy egy Wass Albert előadáson gondolkodom, azt mondta, hogy nem hiszi el, hogy én ezzel a búsongó, búba forduló, nacionalista, román gyűlölő szerzővel dolgozok” – mesélte az előadás születésének körülményeit Kulcsár-Székely. Elmondása szerint az előadásban nyoma sincs a többség által ismert Wass Albertnek, a megbocsátáson, az együttélésen, a pozitív jövőképen van a hangsúly. „A csodát nem várni kell, hanem a csodát meg kell cselekedni” – összegezte a Mustármag mondanivalóját Kulcsár-Székely Attila.
F. I. Új Magyar Szó (Bukarest)

Lágerben kötött irodalmi barátság
Egyikük, a Nobel-díjas remekíró, Ivan Gyenyiszovics egy napjának utolérhetetlen ismerője, a Gulág szigetvilágnak velejéig kiismerője és megörökítője – halott. De másikuk, a magyar tanítvány, akit fiatalemberként sodort az író mellé a sors, tovább folytatja azt, amire fogsága idején kimondatlanul is fölesküdött: papírra vetni azoknak a magyar embereknek a sorsát, akik a szovjet lágerekben sínylődtek és pusztultak el.
Ehhez a példát és a kellő tudást, a módszert barátjától, Szolzsenyicintől tanulta, s amellett, hogy kilenc évi fogságának megírta legkegyetlenebb fél esztendejét, mintegy ötezer magyar fogolysorsból összeállította a Gulág-lexikont is, s ezért 2001-ben magas állami kitüntetésben részesült.
Az elmúlt napokban Rózsás János Erdélyt s különösképpen a Székelyföldet járva, amelyre mindig nagyon kíváncsi volt, felelevenítette az őt megismerni óhajtó népes hallgatósága előtt a lágerélet és a rendkívüli irodalmi barátság halhatatlan történetét.
A Gulág szigetvilágból már tudhattuk, hogyan látta Rózsást Szolzsenyicin baráti szeme:
„... Észreveszem, hogy engem és könyvemet gyakran figyelmesen néz, oldalvást oda-odapillant, de megszólalni mégis vonakodik egy sovány, hosszú orrú, nyurga fiatalember, aki szembetűnő, kívülről hozott jólneveltséggel, nagyfokú szerénységgel kelti fel a figyelmemet. Megismerkedünk egymással. Halk, elfogódott hangon beszél, az orosz kifejezésekkel bajlódik, mulatságos szófordulatokat használ, melyekért bocsánat kérőleg mosolyog. Kiderül, hogy - magyar, és Rózsás János a neve. Megmutatom neki Dalj nagy értelmező szótárát, és a lágeri nélkülözésektől elcsigázott arcával helyeslően bólint. Igen, igen. Kívülálló dolgokra kell terelni a figyelmet, nemcsak az evésre gondolni szüntelen.
Csak huszonöt éves, de hiányzik a fiatalos pír az arcáról. A szél által kicserzett száraz, vékony bőr mintha egyenesen a koponyájának hosszúkás, keskeny csontjaira volna húzva. Fájnak az ízületei, égető reuma kínozza, melyet Északon, erdőirtás közben szerzett.
Van itt a lágerben még két-három honfitársa, de azokat napról napra csak egy foglalkoztatja: hogyan lehet túlélni? Hogyan lehetne jóllakni? János pedig zúgolódás nélkül megeszi azt, amit a brigádvezető kiírat a számára. Éhen marad ugyan, de nem engedi meg magának, hogy ételszerzés után járjon. Mindig éberen szemlélődik, odafigyel a beszélgetésekre, mindent meg akar érteni. És mi az, amit meg akar érteni?... Minket, oroszokat akar megérteni!...
...Északra szállították, ahol erdőirtáson dolgozott, majd leromlott és bekerült a kórházba. Mind ez ideig Oroszország csak az egyik oldaláról fordult feléje, azzal az oldalával, amelyik leülteti az embereket, - most pedig bemutatkozott a másik oldaláról is.
Szolikamszk városának közelében, a Szimszk-i lágerkerület kis kórházában volt ápolónővér Duszja, egy negyvenöt éves asszony. Köztörvényes elítélt, szabad mozgással a környéken, öt éves büntetés idővel. Duszja nem csak abban látta munkájának az értelmét, hogy magát fenntarthassa, hogy a büntetésideje valahogy leteljen (ami nálunk rendkívül gyakori jelenség, és a maga rózsaszínű szemüvegén keresztül János nem volt képes észrevenni ilyesmit), hanem abban, hogy a haldokló és már senkinek a számára nem szükséges embereket talpra állítsa.
De azzal, amit a láger kórháza nyújtott, nem lehetett az embereket megmenteni. És Duszja nővér a saját 30 dekás reggeli kenyérfejadagját cserélte be a faluban fél liter tejre, és ezzel a tejjel hozta vissza Jánost (és őelőtte még másokat is) az életbe...
Duszja nővér személyén keresztül szerette meg János országunkat és mindannyiunkat. És igyekezettel kezdte tanulni a láger börtönőreinek és őrkatonáinak a nyelvét - a roppant gazdag orosz nyelvet. Kilenc esztendőt ült le lágereinkben, Oroszországot csupán a börtönvagon ablakából, kis képeslapokról és a lágeren keresztül láthatta meg. És mégis - megszerette.”
Rózsás János pedig ekképpen beszélt nekünk Szolzsenyicinről a csíkszeredai polgármesteri hivatal fogadótermében:
„Közös lágerben voltunk Kazahsztánban, és haláláig tartó barátság szövődött köztünk. Csodabogaraknak számítottunk, akik nem a konyha, hanem a könyvtár körül sündörögtek. Kis illegális irodalmi társaság alakult körülötte, sokszor olyan szerzőkkel foglalkoztunk, akik ugyanúgy ültek, mint mi. Ő korábban szabadult, én későbben, címet nem cserélhettünk, mert akkor kaptuk volna rögtön a következő tíz évet kémkedésért, merthogy ezáltal kölcsönösen beszerveztük egymást. Amikor az Iván Gyenyiszovics egy napja című könyve megjelent 1962-ben a Novij Mir irodalmi folyóiratban, sok részlete visszaköszönt belőle közös életünknek, hiszen én is ültem abban a táborban.
Én rajtuk keresztül felvettem a kapcsolatot Szolzsenyicinnel, levelezni kezdtünk irodalmi témákról. Aztán mikor politikailag kényelmetlen személlyé vált, a leveleimet a feleségének címeztem. Azt hittük, hogy kicselezzük a KGB-t; naiv dolog volt. Amikor 1974-ben kiutasították a Szovjetunióból, megkeresett engem Moszkvából a politikai kiadó, hogy írjam meg az emlékirataimat a számukra. Abban bíztak, hogy én Szolzsenyicinnel ellentétben jót fogok írni a lágeréletről, mert szeretem az orosz kultúrát, foglalkozom az orosz irodalommal, együtt érzek a világ legtöbbet szenvedett népével.
Rákérdeztem, hogy mindezt honnan tudják. Közölték, hogy olvasták a Szolzsenyicinnek írt összes levelemet. Úgy gondolták, hogy én majd ellenpontja leszek a barátomnak. Eleinte nem akartam megírni, de aztán mégis megírtam, persze nem kaptam érte dicséretet. Nem azt kapták, amit vártak. Szerencsémre éppen közbejött a gorbacsovi korszak. Később kikerült Münchenbe a kéziratom, ahol meg is jelent. Közölték velem illetékes elvtársak, hogy belőlem nem csinálnak mártírt, nem leszek magyar Szolzsenyicin.”
Később azért mégis csak elvégezte azt, amiért megérdemli a magyar Szolzsenyicin elnevezést: a Gulág lexikonba átmentette a szovjet lágerekben szenvedő ártatlan magyar foglyok élettörténeteit. Különösen kényes arra, hogy sokan összetévesztik a gulág fogalmát a lágerrel. Leszögezi:
„A Gulág az a különleges intézményrendszert, az ügyosztályt jelenti, ami a lágereket működtette, szervezte. Szolzsenyicin adatai szerint közel 40 ezer lágerben 6-7 millió lágerlakó raboskodott. Ebből körülbelül 100 ezer volt magyar. Elfogásunk pillanatában szovjet állampolgároknak minősítettek és ilyen minőségben hazaárulásért ítéltek el tíz évre. Én akkor úgy tudtam, hogy soha nem léphetek többé a hazám földjére.
Amikor kiderült, sőt bizonyossá vált, hogy 1953 nyarán összeszedett, Lembergben összegyűjtött körülbelül ezerötszáz magyar, nők és férfiak, hazajöhetnek, – az első szívfájdalmunk az volt, vajon mire jövünk haza? Ugyanis, mint külföldi állampolgárok, nem levelezhettünk hozzátartozóinkkal, nem tarthattuk a kapcsolatot szeretteinkkel. Mi történt velük az elmúlt nyolc-tíz évben? Hogyan ért véget a háború a mi vidékünkön? Ki és hogyan élte túl a front és megszállás borzalmait? Ki fogad bennünket, és lesz-e, aki hazafogad minket?
A Lembergben várakozás hónapjaiban mindenkit hívattak a parancsnokságra. Meg kellett neveznünk, hogy hová és kihez akarunk hazamenni. Jaj volt annak, akit másodszor is hívattak és közölték vele: az általa megadott cím nem jó, nem megfelelő, nevezzen meg másikat! Vagy akinek végül azt mondták: majd kijelölt lakhelyre megy haza. Idegőrlő hónapok voltak, amit várakozással töltöttünk a gyűjtőtáborban. Néhányan megzavarodtak közöttünk...”
A hazaérkezésről:
„Két csoportban indították útnak a hazatérésre váró, volt magyar rabokat. A-tól P-ig, majd R-től Ja-ig, az orosz ABC sorrendje szerint. A második csoportba kerültem, amely az első csoportot egy hét múltán követte, 1953 november 24-25-én. A szovjet kísérők nem zárták be a vagonok ajtaját, nem féltek szökéstől. Engedélyezték, hogy a magunk varrta nemzetiszín zászlókkal feldíszítsük mind a mozdonyt, mind pedig a vagonokat.
November 25-én délelőtt történt az átadás-átvétel még a szovjet oldalon, Csap állomáson. Minden huzavona nélkül átolvastak minket név szerint a vagonokból a magyar, keskeny nyomtávú síneken várakozó személykocsikba. Délben indult el a szerelvény, a fegyvertelen kísérő orosz katonák leugráltak, és sapkájukkal integettek, szerencsés utat kívánva... Átértünk a magyar oldalra, és a vonat lassan gördült tova, majd hirtelen lefékezett.
A töltést szegélyező fűzbokrok fedezékéből orosz egyenruhás katonák rohanták meg a szerelvényt, de magyarul rivalltak ránk: - Felhúzni az ablakokat, az előtérből bemenni, és leülni a kupéban! És láttuk, ahogy az állig fegyverzett marcona katonák lövésre készen tartott géppisztollyal ácsorognak a vasúti kocsik lépcsőin... Szinte megkövülten, némán ültünk a helyünkön, a vonat pedig robogni kezdett, most már a magyar rónán át, ragyogó napsütésben...
A Nyíregyháza melletti Sóstófürdő egyik üdülőjébe kísérték lehorgasztott fejű csapatunkat...Ott a belügyi kormánybiztos kemény beszédet tartott: mire jöttünk haza, és mihez tartsuk magunkat. Aztán helyrevergődtünk a kijelölt, bútor nélküli szobákban. Őrök állták körül az épületet, szoros csatárláncban. Kibiztosított géppisztollyal ellenséges vagy talán riadt tekintettel lesve mozdulatainkat...”
Rózsás János nyolcvanöt éves korában, annak ellenére, hogy súlyosan mozgássérült, vállalta az élete nagy élményének számító erdélyi-székelyföldi körutat, melynek állomásai: Kolozsvár, Gyimesek, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Barót és Gyergyószentmiklós voltak, s megosztotta velünk a gulág-lét tanulságait és a lágerben kötött irodalmi barátság történetét. Köszönet érte.
Cseke Gábor. Új Magyar Szó (Bukarest)

Elhunyt Tankó Albert
77 éves korában elhunyt Tankó Albert /Szentegyházasfalu, 1934. máj. 20. Székelyudvarhely, 2011. szeptember7./ fafaragó és öregcserkész, Székelyudvarhely köztiszteletben álló polgára.
A szentegyházi születésű Tankó Albert tanítóként Kecsetben kezdett dolgozni, ott kapcsolódott be a népi kultúra, a népművészet ápolásába.
Később a székelyudvarhelyi Tanulók Házának lett az igazgatója, ő vezette a faragókört és a turszitika-kört is. A rendszerváltás után többedmagával újraszervezte a cserkészmozgalmat, a Romániai Magyar Cserkészszövetség vezetőségének tagja volt, ugyanakkor a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöki teendőit is ellátta.
A Budvár cserkészcsapat vezetője volt mindaddig, amíg egyre súlyosbodó betegsége ebben meg nem gátolta. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Magyar-román állambiztonsági kapcsolatok (1945-1982)
A kezdeti fagyos viszony 1956 környékén engedett fel: leveleztek, találkoztak, együttműködtek, sőt, csereüdülési program is létezett.
Első rész
A kontextus
Jelen tanulmány a második világháború utáni magyar-román kapcsolatok egyik fontos területét, a belügyi és állambiztonsági területen kifejtett együttműködést rekonstruálja. Erősen rendszerspecifikus – a Szovjetunió által létrehozott birodalmi/szövetségi struktúrákhoz köthető – jelenségről van szó, amely évtizedeken át jelentős befolyást gyakorolt a két szocialista ország viszonyára. Ismert, hogy a második világháború utáni időszakban a szovjet tömb létrehozása szoros együttműködésre késztetett olyan állambiztonsági gépezeteket, amelyek 1918 óta békeidőben is létfontosságú feladatnak tekintették az egymás elleni elhárító és hírszerző munkát. Példaként említhetjük a magyar és a román, vagy a magyar és a csehszlovák állambiztonsági szervezetek között szorgalmazott együttműködést. A szocialista országok belügyi/állambiztonsági szervei közelmúltbeli kapcsolatának mélyebb ismerete hozzásegíthet ahhoz, hogy túllépve a párt- és államközi kapcsolatok szűk metszetét, tágabb összefüggéseiben értelmezzük a magyar államszocialista rendszer felső apparátusanak hozzáállását a kisebbségi kérdéshez és a határontúli magyarok ügyéhez.
Milyen formális és informális keretek között működtek együtt a térség állambiztonsági szervei, és mennyire volt sikeres és gördülékeny a kooperáció? A folyamat kezdete alighanem a szovjet hadsereg 1944-45-ben végrehajtott előrenyomulására datálható, amikor Kelet- és Közép-Európa felszabadításával egy időben új, kommunista befolyás alatt működő erőszakszervezetek jelentek meg a térség országaiban. Noha a szovjet típusú állambiztonságok szervezeti felépítésükben és ideológiai célkitűzéseikben is Moszkva irányítása alatt álltak, a szovjet tömb országai igyekeztek összekapcsolni saját rendszereiket a horizontális információcsere és az operatív együttműködés céljából. Feladatuk rendkívül nehéz volt, mivel a szocialista államközösség egyik íratlan szabálya az egymás belügyeitől való távolmaradás volt. Bár a nem diplomáciai típusú információszerzés „baráti” minőségben is tiltott volt, a legtöbb ország – közöttük főként Románia – egyre gyakrabban tért el az előírástól, és hagyományos nemzetállami szemlélettel irányította a kémelhárító és hírszerző szerveit.
Intenzív kapcsolattartás, gyümölcsöző együttműködés (1948–1963) 
A két világháború közötti időszakban, majd a második bécsi döntést követő háborús években Magyarország és Románia kapcsolatait alapvető geopolitikai ellentétek határozták meg. Az Erdély hovatartozásáról folytatott diplomáciai, kulturális és gazdasági versengésben a két ország titkosszolgálata kulcsszerepet vállalt. Az ellentétes politikai célok és hatalmi érdekek miatt az együttműködés kibontakozását a közös német érdekszférához tartozás sem tette lehetővé.
A helyzet nem változott a háborút követő koalíciós kormányok alatt sem egészen 1948-ig, amikor mindkét országban létrejöttek a szovjet belügyi szervek mintájára felálló, közvetlenül Moszkva irányítása és felügyelete alatt működő új állambiztonsági szervek. Igen kevés forrással rendelkezünk az együtműködés alapjait tekintve döntő fontosságú kezdeti időszakról (1948–56). A magyar Belügyminisztérium iratanyagának jelentős része megsemmisült az 1956-os forradalom alatt, míg a román állambiztonsági iratokat kezelő bukaresti szaklevéltárban a román hírszerzés magyarországi tevékenysége máig minősített, azaz nem kutatható információnak számít. A fennmaradt magyar iratanyag szerint 1956-ig a két állambiztonsági apparátus elsősorban határrendészeti feladatok ellátása során segítette egymás munkáját: az 1948 óta gyakorlatilag lezárt magyar-román határt sokan próbálták illegálisan átlépni, míg mások csempészettel próbálkoztak, és a határon át történő „átbeszélés” is tiltott tevékenységnek számított.
Románia és Magyarország kommunista pártjai, valamint a két államapparátus egymástól szigorúan elszigetelten működött, és az információcsere diplomáciai vonalon is minimális volt. Ezt a szakirodalom részben a szovjetek „közvetlen” hatalomgyakorlásának, részben a két politikai vezetés közötti történelmi gyökerű bizalomhiánynak tulajdonítja, melynek történelmi és pszichológiai okai voltak. Ez az államszocializmus korszakában végigkísérte a magyar–román kapcsolatokat. Részben a technikai feltételek hiányosságai, részben a kétoldalú együttműködés iránti politikai akarat hiányában a szocializmus első éveiben alig találkozunk közös nyomozással, bizalmas adatcsere alapján végrehajtott intézkedésekkel. Ez figyelemreméltó körülmény, mivel 1949-ben több olyan koncepciós eljárást indítottak a magyar és a román kommunista hatóságok, amelyeknek fontos szálait vélték felfedezni egymás országában. Az erdélyi származású Rajk László letartóztatását (1949. május 30.) követően a román hatóságok párhuzamos nyomozásba kezdtek. A román belügyi szervek megkísérelték összekapcsolni az 1949. június 21-én letartóztatott Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Rajk László és Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének ügyét egy, a magyar revizionisták ellen vizionált kirakatperben. Rajk bukását követően le is tartóztatták Székelyudvarhelyen élő sógorát, Soós Józsefet a Rajkkal való kapcsolata miatt. A Securitate átal összegyűjtött nyomozati anyagok alapján Rajkot azzal vádolta a román pártvezetés, hogy 1946-ban belügyminiszterként „sovinista” álláspontot képviselt a magyar-román területi vitában, 1948 nyarán pedig külügyminiszerként Székelyföldön járt magánlátogatáson, ahol több helyi magyar kommunista politikussal és értelmiségivel – köztük az 1949-ben szintén letartóztatott Méliusz József íróval – találkozott. Ennek ellenére a két országban zajló koncepciós eljárásokat nem kapcsolták össze. Arról sincs tudomásunk, hogy nyomozótisztek utaztak volna a másik országba, vagy hogy összekötőkkel rendelkezett volna a két belügyminisztérium. 
Az 1950-es évek elején a magyar és a román belügyi szervek konkrét együttműködése két területre korlátozódott: egyrészt a második világháború alatt kompromittált személyek, elsősorban az 1940-44 között Észak-Erdélyben aktív, majd onnan eltávozott és azóta Magyarországon vagy ismeretlen helyen tartózkodó volt csendőrök és katonatisztek felkutatására és kiadatására. Az együttműködés másik vetülete a volt hadifoglyok ellenőrzése volt. 
1950-51 között a magyar hatóságok több száz, a szovjet hadifogságból hazatérő magyar nemzetiségű román állampolgárt hallgattak ki, majd adtak át a román szerveknek. Kivételt képez Demeter János erdélyi politikus testvérének, Demeter Béla kolozsvári újságíró-politikusnak az esete, aki 1944-es Magyarországra történő áttelepedése után Tildy Zoltán köztársaság elnök tanácsadójaként, majd a Külügyminisztérium Béke-előkészítő Osztályának Erdély-szakértőjeként működött. 1944 és 1946 között Demeter jelentős szerepet játszott a magyar béke-előkészítésben, amennyiben bizalmas információkat gyűjtött és továbbított Budapestnek az ismét román fennhatóság alá került Észak-Erdély politikai és társadalmi helyzetéről. 
Demeter vizsgálati dossziéjából kiderül, hogy az 1945 óta Magyaroszágon élő újságírót, aki 1946 nyarán a párizsi békekonferencián is részt vett a magyar kormány képviseletében, 1947-ben előzetes letartóztatásba helyezte az Államvédelmi Hatóság. Április másodikai kihallgatása alkalmával részletes vallomást tett a háború utáni politikai-diplomáciai tevékenységéről, amely egyébként teljes összhangban volt a magyar kormány, valamint a Magyar Kommunista Párt álláspontjával: a trianoni határvonalat „etnikai elveken” részlegesen korrigálni kell. 
Demetert később szabadlábra helyezték, és megszüntették az ellene indított eljárást. Négy évvel később, 1951. március 15-én balatonlellei otthonában viszont ismét felkereste az Államvédelmi Hatóság a minden tisztségétől megfosztott, elszigeteltségben élő volt politikust. Letartóztatását házkutatás követte, Demetert azonban már ki sem hallgatták, hanem április 18-án átadták a román hatóságoknak, hogy támogassák annak bizonyítását, miszerint a romániai vádlottak (Teleki Béla mellett Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Venczel József egyetemi tanár, Demeter János és Balogh Edgár befolyásos baloldali politikus) Erdélyt el akarták szakítani Romániától. 
Demeter Béla 1952. december 24-én halt meg a Bukarest melletti Văcăreşti börtönben. Az ő esetében bizonyítottnak tekinthető a kétoldalú együtműködés, de az eljárás módja (a fogoly előzetes kihallgatás nélküli átadása) a már említett kapcsolat esetlegességére, gyengeségére utalhat. A kooperáció intézményesülése egyértelműen az 1956-os forradalomhoz köthető. 
A magyar események erdélyi visszhangja tüntetéskísérletben, szórólapok terjesztésében, széleskörű „politizálásban” nyilvánult meg. 1956-ban a romániai magyar nemzetiségű lakosság egy részében nemcsak a román kommunista rendszer, hanem a kisebbségi lét méltósága, elviselhetősége iránti hit is megingott. A román hatóságoknak rá kellett döbbenniük, hogy nem ismerik az erdélyi magyar lakosság és értelmiség közhangulatát. Válaszul intenzív állambiztonsági hálózatépítésbe kezdtek és kemény megtorlásban részesítettek mindenkit, aki szolidaritását fejezte ki a magyarországi forradalmárokkal. 1956 sokféleképpen hatott a szocialista országok, és különösen Magyarország és Románia kapcsolatára. Noha az újrainduló román nemzeti államépítési folyamat zavarta a szomszédos Magyarországgal való viszonyt, a magyar válság új integrációs folyamatok elindítására késztette a Szovjetuniót és a kelet-európai kommunista államokat. 
Ehhez a rendkívül fontos területhez tartozott a magyar-román belügyi és állambiztonsági kapcsolatok folyamatos fejlesztése. A szakmai közvélemény előtt ismeretes Ion Mihai Pacepa volt tábornok, hírszerzőtiszt állítása, mely szerint a Magyarországon zajló politikai eseményektől tartó román pártvezetés már a forradalom előtti hónapokban elhatározta, hogy magyar származású (vagy anyanyelvi szinten beszélő) felderítő tiszteket küld Magyarországra. Bár az eddigi kutatások nem támasztották alá Pacepa állítását a román tisztek „tömeges beáramlásáról” az 1956-os forradalom leverése után újjászerveződő magyar állambiztonsági gépezetbe, figyelemre méltó, hogy 1957 elején Románia Vilhelm Einhorn, azaz Einhorn Vilmos belügyi tisztet nevezte ki a budapesti román nagykövetség tanácsosává. Einhorn tényleges budapesti tevékenysége máig feltáratlan. Másfelől a gyakori politikai konzultációk és a Nagy Imre-ügy „megoldásában” tapasztalható együttműködés, valamint a román és a magyar belügyminisztériumban párhuzamosan történő átszervezések, fontos kinevezések egybeesése (a megtorlást levezénylő Biszku Béla és Alexandru Drăghici belügyminisztereket szinte egyszerre nevezték ki) arra engednek következtetni, hogy 1956 novemberétől a magyar-román belügyi együttműködés intenzívebbé, közvetlenebbé vált. 1957 és 1963 között a két társszerv érintkezésére már nem csak szovjet irányítás vagy közvetítés mellett került sor, noha a levelezés továbbra is orosz nyelven folyt. A kapcsolatfejlesztésben kulcsszerepet játszott a magyar forradalom részvevőinek felkutatása és elítélése. Az ÁBTL iratanyaga egyértelműen bizonyítja, hogy a két BM rendszeresen cserélt információt „ellenforradalmi” eseményekbe keveredett román állampolgárokról. Az intézkedés több esetben súlyos bírósági ítéletekhez vezetett. 1962. január 25-én a BM II/6-b alosztálya az NKO és a román állambiztonsági szervek együttműködését kérte Nagy Gyula, Budapesten élő volt köpeci főjegyző és István nevű fia elleni terhelő anyagok gyűjtéséhez. 1958-ban Nagy István Magyaroszágon élő apját látogatta meg, és „visszatérésekor 98 db ellenforradalmi sajtóterméket akart magával vinni. Kurticson a határőrizeti szervek lefoglalták.” A román belügyi szervek válasza szerint „az 1959. február 25-i 285. sz. bírósági határozat értelmében Nagy Istvánt 7 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték”. A köpeci születésű Nagy István elítélésének ténye eddig semmilyen tudományos adattárban nem szerepelt. De a belügyi szervek tájékoztatták egymást a magyarországi kapcsolatokkal rendelkező, már letartóztatásban levő román állampolgárokról is. 1958. október 30-án Harangozó Szilveszter és a belső elhárítás akkori vezetője, Hollós Ervin kérésére a Securitate kihallgatói Lakó Elemért és Varró Jánost, a kolozsvári Bolyai Egyetem augusztus 26-án őrizetbe vett oktatóit faggatták Czine Mihály irodalomtörténészről, aki 1956-ban ösztöndíjas aspiránsként járt Kolozsváron, és megismerkedett a két fiatal erdélyi pályatárssal. A román fél válasza szerint Varrót nem sikerült kihallgatni „rossz egészségügyi állapota miatt”, viszont orosz fordításban csatolták Lakó Elemér 1958. november 15-én készült kihallgatási jegyzőkönyvét, melynek eredeti példánya a román állambiztonsági levéltárban található. A két irodalomtörténészt végül 1959-ben 18 és 16 év börtönre ítélték; ismereteim szerint Czine Mihályt ez ügyben nem zaklatta a magyar politikai rendőrség. 
Jóval intenzívebben működött együtt a két állambiztonság 1960-1962 között, amikor kétoldalú megfigyelés alá vonták Domokos Pál Péter, Bodor György, Vita Sándor és más „jobboldali”, „nacionalista” – erdélyi származású és 1944 óta Magyarországon élő – értelmiségieket. A jobboldali értelmiségi körök elleni eljárásokról a kora Kádár-korszakban Standeisky Éva írt figyelemre méltó esettanulmányt. Ebben kifejti, hogy az 1905-ben Kézdivásárhelyen született Bodor György jogtanácsos a volt középosztály reformok iránt elkötelezett és a nemzeti tradíciókat az 1945 után uralmon lévőktől eltérően értelmező nagyszámú rétegéhez tartozott, amelyet a kisebbségben élő magyarok sorsa és Erdély hovatartozásának esetleges rendezése különösen foglalkoztatott. Ez veszélyérzetet keltett a kádári hatalomban, és kemény válaszra késztette. Bodort Püski Sándorral és Zsigmond Gyulával együtt tartóztatták le 1962 márciusában. Az ezt követő perben Zsigmond Gyulát háromévi börtönbüntetésre ítélték, Bodor György három és fél évet kapott. A legsúlyosabb büntetést – négy és fél évet – Püski Sándorra mérték. Témánk szempontjából fontos rámutatni a román és a magyar állambiztonsági együttműködés szerepére az említett ügy felgöngyölítésében és „realizálásában.” Miután a román hatóságok letartóztatták és elítélték Bányai Miklóst, Domokos Pál Péter erdélyi kapcsolatát, 1961 márciusában Budapestre utazott Domokos másik kapcsolata, Paál Gábor csíkszeredai ügyvéd. Ekkor a román belügy arra kérte a magyarokat, hogy vegyék őt szoros megfigyelés alá Budapesten, amit a magyar fél teljesített is. 1961. május 30-án a BM II/5-a alosztálya a következő beszámolóval és javaslattal fordult Bukaresthez: „Közöljük a Román Állambiztonsági Minisztériummal, hogy feldolgozás alatt tartunk egy nacionalista illegális csoportot, akik kapcsolatban állnak román állampolgárokkal. A feldolgozás alatt álló csoport több vezető tagja Romániából települt át Magyarországra. Így pl. Domokos Pál Péter 60 éves, pártonkívüli, tanár, budapesti lakos, dr. Bodor György 54 éves, pártonkívüli, vállalati jogász, budapesti lakos, dr. Vita Sándor 60 éves pártonkívüli, alkalmi munkás, budapesti lakos. A csoport egyebek közt azzal foglalkozik, hogy ellenséges tartalmú tanulmányokat készítenek, amelyeken az ún. »erdélyi kérdést« is tárgyalják. Ezen »tanulmányokat« és más nacionalista jellegű könyveket illegális úton kijuttatják a Román Népköztársaságba élő kapcsolataiknak. A RNK-ban élő kapcsolataik közül eddig a következő személyek merültek fel: dr. Jakó Zsigmond kolozsvári lakos, volt »Magyar Párt« képviselője, Tankanicz Ádám személyigazolvány száma: CM – 423397, könyvtáros, Bányai Miklós elítélt, dr. Paál Gábor. Számunkra hasznosan a fent leírt ügyben már régóta működünk együtt a román elvtársakkal. Az ügy feldolgozásának előrehaladott állapota szükségessé tenné, hogy rövid időn belül tisztázzuk a RNK-ba irányuló tevékenységét [sic!]. Javasoljuk az elvtársaknak, hogy a két minisztérium megbízottai ezen ügyben az együttműködés jobb megszervezése érdekében találkozzanak. A személyes találkozás megoldható lenne részletes, kölcsönös tájékoztatás, közös operatív intézkedések megbeszélése, pl. ügynökök kölcsönös utaztatása a kapcsolatok jellegének felderítésére és a bűncselekmények dokumentálására stb. Amennyiben szükségesnek tartják a fenti ügyben a további közös munkát, javasoljuk, hogy a találkozó az elvtársak által megjelölt időben és helyen, vagy Budapesten jöjjön létre. Válaszukat várjuk.” 1962 márciusában Nagyváradon találkozott a két nyomozóhatóság. Noha az értekezlet eredményeiről nem maradt feljegyzés, Hollós Ervin osztályvezető előzetes emlékeztetője jól szemlélteti az együttműködés mélységét: „A megbeszélés során – többek között – a következő kérdéseket vetjük fel, amelyek esetleges dokumentálása számunkra – a már jelzett ellenséges tevékenység félbeszakítása érdekében – különös fontossággal bír: Domokos Pál Péter 1945 előtti magatartása, tevékenysége. /:VKF/2-es besúgó volt?:/ Bányai Miklós korábban vallotta, hogy Domokos Pál Péter egy magyarországi illegális szervezkedés tagja. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok számunkra igen fontosak. Bányai Miklós letartóztatása alkalmával lakásán néhány könyvet is lefoglaltak, amelyeket – állítólag Domokos Pál Pétertől kapott. Az ezzel kapcsolatos dokumentációt is lényegesnek tartjuk. Adataink szerint Domokos Pál Péter kapcsolatot tart Antal Áron tanár, csíkszeredai, dr. Paál Gábor csíksomlyói és Erőss Mária brassói lakosokkal. A kapcsolat jellegének és formájának dokumentálását kérjük. Adataink szerint dr. Jakó Zsigmond volt ügyvéd, cluji lakos kapcsolatot tart Domokos Pál Péter köré csoportosult nacionalistákkal. Ezzel kapcsolatos esetleges dokumentumok tanulmányozását is szükségesnek tartjuk. A felsorolt kérdésektől függetlenül, a megbeszélések során felvetjük a magyarországi nacionalista csoportosulások és romániai kapcsolataik esetleges közös operatív feldolgozásának szükségességét, lehetőségét is.” Az 1957-1963 közötti időszakban a legtöbb információt a román állambiztonsági szervek azokról a Romániába utazó magyar állampolgárokról szolgáltatták magyar kollégáiknak, akik politikai múltjuk (volt katonatisztek) vagy származásuk (papi család, „volt kizsákmányoló”) miatt az elhárító szervek figyelmébe kerültek, és az erdélyi magyar kisebbség helyzetével kapcsolatosan „helytelenül” nyilatkoztak ismerőseik, rokonaik előtt. 
A magyarországi és erdélyi magyar „nacionalistákról” folytatott közös nyomozások érezhetően felerősítették a román vezetésben azt az 1956 óta széles körben osztott vélekedést, hogy az erdélyi kérdés körül erős érzelmek uralkodnak Magyarországon és az erdélyi magyarok körében is, ezt pedig határozott nemzetiségpolitikával kell orvosolni. Az 1960-as évek elején az állambiztonsági együttműködés legérdekesebb vetülete a személyes kapcsolatok kiépítése volt. 1960 áprilisában Budapestre látogatott a Kolozs tartományi állambiztonsági szervek korábbi parancsnoka, Mihai Nedelcu ezredes, aki fontos szerepet játszott az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásban. A vele tárgyaló magyar állambiztonsági tisztek első kézből értesülhettek a román BM-ben zajló átszervezésekről, a szovjet mintára megalakuló Román Állambiztonsági Bizottságról, a határőrség áthelyezéséről a Honvédelmi Minisztérium ellenőrzése alá, valamint egy volt belügyminiszter-helyettes, Alexandru Mureşanu (eredeti nevén Ady László) eltávolításáról és letartóztatásáról „multjára való tekintettel”. 1963 februárjában pedig egy magyar állambiztonsági tiszt, Simon Tihamér, a Vas megyei RFK Politikai Osztályának vezetőhelyettese és dr. Szabó Péter, a Vas megyei főügyész utaztak Romániába. A látogatásnak operatív célja volt: 
egy Balozsán István nevű, háborús bűnökkel vádolt személy felkutatása, akiről olyan információk érkeztek, hogy Nagyvárad környékén tartózkodik. Bukarestben Marton György alezredes, a román BM bukaresti tartományi vizsgálati osztályvezetője fogadta a magyar küldöttséget, majd Nagyváradra kísérte, ahol két magyar nemzetiségű román tiszt, Jakab József százados, a vizsgálati osztály vezetője és Buzás Imre beosztott segítette a magyar nyomozók munkáját.
Két hét alatt húsz személyt hallgattak ki, négy szembesítési jegyzőkönyvet és kilenc felismerési jegyzőkönyet készítettek, valamint 28 polgári személyről gyűjtöttek operatív információt. Noha az általam tanulmányozott iratokból nem derül ki, eredményes volt-e a Romániában végzett nyomozás, az említett személyre vonatkozóan további, eddig fel nem dolgozott iratcsomó kutatható az ÁBTL-ben. 1963-ban pedig a két BM csereüdülésről állapodott meg. A román BM húsz helyet biztosított a tengerparti Mangaliában, a magyar fél pedig ugyancsak 20 helyet Balatonlellén, összesen 23 napra, amiből három napot a fogadó ország fővárosában kellett tölteniük az üdülő tiszteknek. A részvevőknek nemcsak az utazási költségeket fizették, hanem üdítőitalt, cigarettakészletet, kulturális intézmények látogatását, kirándulásokat, saját nyelvén nyomtatott újságot, tolmácsot és költőpénzt (1185 Ft-ot, 750 lej megfelelőjét) is biztosítottak. 1962-1963 között a két állambiztonsági szerv igen intenzív levelezést folytatott; két év alatt közel 800 oldalnyi iratcsomó gyűlt össze. A felek osztályvezetői szinten tárgyaltak, de előfordultak miniszteri vagy miniszter-helyettesi szinten kezelt kérések is. A közösen feldolgozott ügyek között találunk a román-magyar határon történt tiltott „átbeszélés” felderítésére irányulót, egy közös intézkedési tervet a budapesti holland nagykövet ellenőrzésére, aki 1963. január 14-18. között Romániába utazott országa bukaresti képviseletének megnyitása alkalmával, és egy összehangolt akciót magyar és román állampolgárok letartóztatására, akiket szabálytalan devizagazdálkodással vádoltak. Még nagyobb hangsúlyt kapott azonban a háborús bűnösök és a Nyugatra disszidált személyek felkutatása, valamint – miután 1960-tól vízummal ismét lehetővé vált a két ország közötti utazás – a Romániába látogató magyar állampolgárokról folytatott információcsere, vagy a magyar-román határon folytatott csempészet elleni fellépés. 
Stefano Bottoni. Transindex.ro
Magyar–román állambiztonsági kapcsolatok (1945–1982) II.
Az Erdély visszacsatolásával kapcsolatos híreszteléseket követően Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon.
A kapcsolatok befagyasztásától a formális együttműködésig.
Földes György 2007-ben megjelent átfogó monográfiájában 1963–64-re datálja az első komolyabb konfliktust a második világháború utáni magyar–román viszonyban, melynek időzítése korántsem volt véletlenszerű. Mindkét országban lezajlott ugyanis a politikai konszolidáció, de gazdasági téren kifulladni látszott az extenzív fejlődésre alapozó, túlközpontosított tervutasításos irányítás, és a KGST belső piaccá való alakulásáról szóló fejlesztési tervek nem enyhítették a kelet-európai szocialista államok kettős (a Szovjetunióval és a fejlett nyugati/tőkes államokkal szembeni) függőségét. Ebben az egyébként is feszült helyzetben éleződött ki a romániai magyar kisebbség helyzetéről folytatott vita, amelyben mérföldkövet jelentett Illyés Gyula nagy visszhangot kiváltó interjúja a párizsi L’Express című hetilapban az erdélyi magyar kisebbség elnyomásáról, majd ezt követően az MSZMP PB 1964. januári ülése, amelyen Kádár tőle szokatlan módon kifakadt a határkérdésről és a trianoni békeszerződés fájdalmas következményeiről.
A magyar–román állambiztonsági kapcsolatok fejlődését azonban nem elsősorban az Illyés-interjú és az azt követő nemzetközi botrány, hanem a Román Munkáspárt által 1964 áprilisában kiadott „függetlenségi nyilatkozat” akasztotta meg. Noha a KGST átszervezése körüli viták már évek óta mérgezték a térség országainak kapcsolatait, Bukarest ideológiai fordulata egyenesen válságba taszította Románia kapcsolatát nemcsak a Szovjetunióval, hanem a többi „baráti” szocialista országgal is. Mivel a BM nemzetközi kapcsolatok osztályának iratanyaga az 1964 utáni időszakra vonatkozóan rendezetlen, ömlesztett formában érkezett az ÁBTL-be, a levéltári kutatást ez rendkívül nehézzé és körülményessé teszi. Nehéz tehát megállapítani, hogy 1964 után valóban megszakadtak-e román viszonylatban az állambiztonsági kapcsolatok. Tény azonban, hogy 1964 és 1966 között egyetlen utalást sem találni a két BM közötti együttműködésére. 
A román állambiztonsági levéltárból származó adatok szerint 1965–1966 körül, tehát közvetlenül Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárrá választása után korszakos paradigmaváltás ment végbe a román belügyi stratégiában, amit a magyar társszerv nem vagy csak igen későn észlelt. 1964 tavaszán-nyarán Romániában nagy riadalmat keltettek azok a híresztelések, miszerint szovjet–magyar politikai egyezség körvonalazódik Erdély visszacsatolásáról. Az állambiztonsági szervek készültségét emelték, 1964 őszén több magyar nemzetiségű személyt őrizetbe vettek néhány napra, pl. Jordáky Lajos ismert kolozsvári szociáldemokrata politikust, akit a Securitate azzal gyanúsított, hogy más „jobboldali szociáldemokratákkal” (Bruder Ferenc, Pásztai Géza) memorandumot szerkesztett Erdély kérdéséről, amit az ENSZ-hez és a magyar kormányhoz kíván eljuttatni. 1966 januárjában a román BM egyik jelentése a magyar emigráció románellenes tevékenységéről számolt be, és néhány hónappal később Bukarestben már felső szintű állománygyűlést szerveztek „az egyes tartományokban tapasztalható magyar nacionalista megnyilvánulásokról”. Nicolae Pleşiţă, a BM Kolozs tartományi igazgatóság vezetője, később a hírszerzés magyarellenességéről ismert egyik irányítója kijelentette, hogy „lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy Magyarországra is ügynököket építsünk be, hogy ezek majd jelentsenek az ottani helyzetről, hogy felvegyék a harcot a magyarországi propagandától elvakult elemekkel, akik levelekkel és uszító anyagokkal bombázzák az itteni nacionalistákat, ellenséges cselekedetekre buzdítva őket”. 
Pleşiţă hozzászólása rendkívül fontos, mert arra enged következtetni, hogy Bukarest ekkor már szakítani készült a Varsói Szerződés azon alapelvével, hogy a tagállamok nem folytathatnak hírszerző vagy elhárító tevékenységet egymás ellen. Ezt az elhatározást erősítette meg az 1968-as csehszlovák válság. A prágai tavasz támogatása, majd augusztusban a szovjet bevonulás elítélése példátlan népszerűséget hozott a Román Kommunista Pártnak és személyesen Ceauşescunak. Ugyanakkor a háborús veszély riadalmat és pánikot okozott a lakosság körében. A magyar határőrség jelentése szerint szeptember elsején a Romániából visszatérő és a határon kikérdezett magyar turisták általános mozgósításról számoltak be: „Bukarestből Nagyvárad irányába páncélos és egyéb alakulatok vonultak. A vonatokon erős katonai ellenőrzés folyik, főleg röpcédulákat keresnek. A városokban megalakultak a munkás-milicia egységei, állítólag a helyi zavargások megakadályozására. A miliciában egyes források szerint csak román nemzetiségűek vehetnek részt. (...) Értesültünk arról, hogy Ceauşescu az erdélyi tartományokban előadásokat tart a magyarok megnyerése érdekében. Erdélyben elterjedt, hogy a szovjetek Erdélyt vissza akarják csatolni Magyarországhoz. A román fiatalok nagy része a hivatalos román állásponttal ért egyet. Romániában a 18 éven felüli lányok összeírása folyik azzal a céllal, hogy szükség esetén behívják őket katonai szakszolgálatra. A román szervek cseh és szlovák nyelvű propagandaanyagot adnak a csehszlovák turistáknak. Biharkeresztesen 12 darab ilyen röplapot találtak az egyik csehszlovák gépkocsiban, amelyet elkoboztak.” Ceauşescu lelkesedése Dubček különutas reformpolitikája iránt nem egyszerű taktikai fogás volt, hanem egy új nemzetpolitika szerves részét alkotta. Ennek legfőbb elemeit Románia 1967-ben fektette le, amikor a szovjet tömbben elsőként ismerte el az NSZK-t, és a „hat napos háború” után sem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Ezek után logikus lépésnek tűnik az a Marius Oprea és Dennis Deletant által feltárt körülmény, hogy a prágai invázió napjaiban, 1968 augusztusában Románia új állambiztonsági operatív egységet létesített, melynek célja a többi VSZ-tag hírszerző szerveinek hárítása volt. 1972-ben 0920. sz. katonai egységre, 1978-ban 0110. katonai egységre keresztelték a növekvő létszámú, szigorúan titkos alakulatot, mely 1989-ben már több mint háromszáz operatív tiszttel rendelkezett. Bizonyítottnak tűnik tehát, hogy a hatvanas évek második felétől Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon. 
A többi VSZ-tagtól eltérően, akik legfeljebb „kémelhárító rezidentúrát” működtettek Budapesten, vagy – lásd a fent idézett 1968-as példát – a hazatérő állampolgáraikon keresztül próbáltak bizalmas értesülésekhez jutni, a hetvenes és nyolcvanas években a román állambiztonsági szervek ellenségként kezelték Magyarországot, kiképzett ügynöki hálózatot és számos technikai eszközt vonultattak fel ellene. A hatvanas évek második felétől paradox helyzet alakult ki a két állambiztonsági szerv kapcsolatában. Egyfelől Románia távol tartotta magát a szovjet tömb országainak katonai együttműködésétől, megnehezítve a többoldalú együttműködést: kilépett a Varsói Szerződés egyesített parancsnokságából, rendszertelenül vett részt a tagállamok többoldalú állambiztonsági egyeztetésein, vagy különvéleményt fogalmazott meg a vitatott kérdésről. Ennek következtében egyrészt magyar–román viszonylatban is megszűnt a rendszeres és ügyszerű együttműködés. Másrészt a prágai tavasz előtti időszakban többnapos konzultációt tartottak Bukarestben (1966. május 2–7.) és Budapesten (1967. május 10–15.) a két állambiztonsági apparátust érintő legfőbb kérdésekről (az Egyesült Államok és a NATO katonapolitikája, az enyhülés megítélése és az ideológiai diverzió elhárítása). 
A fennmaradt jegyzőkönyv szerint a két belügyminiszter, Benkei András és Cornel Onescu részletesen megvitatta az együttműködés megvalósításának általános feladatait: „– Az információkat a két szerv – az eddigi gyakorlatnak megfelelően – futárposta vagy rejtjeles kapcsolattartás útján küldi meg egymásnak. – Kölcsönösen tájékoztatják egymást azokról az adatokról, amelyekből az állami és a társadalmi rend biztonságának veszélyeztetésére lehet következtetni. – A két ország illetékes szervei – szükség esetén – megtárgyalják az együttműködés folyamán felvetődött kérdéseket. – A MNK belügyminisztere és a RSZK belügyminisztere vagy azok helyettesei /helyettese/ évenként megbeszéléseket folytatnak a jelen Jegyzőkönyvben foglalt határozatok teljesítésének értékelése és a további együttműködés érdekében szükséges intézkedések foganatosítása céljából.” 
Az egyeztetések azonban elakadhattak. 1967. október 27-én Benkei már csak azt javasolta román kollégájának, hogy legalább „a polgári, családjogi és bűnügyi jogsegélyről szóló – 1958. október 7-i egyezményből adódó rendőri feladatok végrehajtására” kössenek kétoldalú megállapodást. Ez lehetővé tette volna, hogy az egymás országába beutazó egyes magyar, illetve román állampolgárok által elkövetett „törvénybe ütköző cselekedetekkel kapcsolatos eljárást” egységes szabályozás és eljárás szerint rendezzék. A magyar tervezet szerint nemcsak a kiadatási kérelmekről értesítették volna egymást a felek, hanem kölcsönös tájékoztatást vállaltak volna a másik fél állampolgárai ellen indított nyomozásokról. 1968. március 4-én Márkus Sándor rendőr ezredes, a BM Nemzetközi Kapcsolatok és Tájékoztató Osztály vezetője Onescu válaszát közvetítette Benkeinek: 
„Tisztelt Miniszter Elvtárs! Értesítem, hogy az egyik fél országából a másik fél országában tartózkodó állampolgárok által elkövetett törvényellenes cselekedetekkel kapcsolatos eljárás egyesítése tárgyában kötendő egyezménytervezetet megkaptuk. Az okmányt figyelmesen tanulmányoztuk. Az egyezménytervezet tartalmazza azt a helyzetet, amely megfelel a mi jelenlegi szükségleteinknek, azonban megköveteli az érvényben levő jogszabályozás megváltoztatását. Figyelembe véve az egyezménytervezet megszövegezését, amely szerint – a BM-on kívül – egy sor feladat hárul más állami szervekre is, továbbá figyelembe véve azt a tényt, hogy az egyezménytervezet egy sor olyan kérdést is tartalmaz, amelyek meghaladják ezen minisztériumok hatáskörét, úgy véljük, hogy a tervezetben szereplő kérdéseket csak a két állam között megkötött egyezménnyel lehet szabályozni.” 
A visszautasító román választ a csehszlovák események követték, amelyek néhány hónapig lehetetlenné tették a tárgyalások újrafelvételét. 1969. május 12–17. között aztán ismét Bukarestben egyeztettek a felek és – valószínűleg szovjet nyomásra – aláírtak egy, a diplomáciai protokollnak megfelelően immár nem oroszul, hanem magyarul

Szűkösre szabott tanévkezdés – Korgó gyomorral nem lehet himnuszt énekelni
Pénztelenség, személyzeti szűkítés, iskolaigazgatók leépítése, korgó gyomrú tanár, problémás gyerek – szűkre fogva Kocs Ilona szerint nagyjából ezek a jellemzői a most kezdődő új iskolai tanévnek. A szakszervezeti felelőst az udvarhelyszéki állapotokról kérdeztük.
Bár a tavalyi évhez képest nem sokat változott Udvarhelyszéken a diáklétszám, az általános tendencia mégis azt mutatja: egyre kevesebb tanulója lesz az iskoláknak. „Székelyudvarhely környékén évfolyamonként legtöbb egy osztály szűnt meg. Ez nem olyan sok, de bajnak elég”- mondja Kocs Ilona.
Román szakosok kerestetnek
A tanügyi szakszervezeti felelőstől azt is megtudtuk, Udvarhelyszéken továbbra is román szakos tanárokból van a legnagyobb hiány. A térségünkben történt iskolatáji változásokról szólva Kocs azt említette, hogy a tavalyi évhez képest idén Hargita megyében kilencvennel kevesebb katedra van, ami leépítést vagy szűkítést jelent. „Ennek egyharmadát Udvarhelyszéken kell megoldani. Nagyjából sikerült is, hiszen a logopédusok, iskolapszichológusok a helyi önkormányzatoktól a megyei tanácshoz kerültek, ezután onnan fizetik őket, illetve az iskolaigazgatókat is óraadásra kötelezik, és az óvodaigazgatóknak is csoportjuk kell legyen. Mindez már személyzetcsökkenést is hoz” – magyarázza Kocs. Mint hozzáteszi, felszámolták néhány udvarhelyszéki iskola vezető beosztását: Alsó és Felsősófalvát Parajdhoz csatolták, a szentléleki iskola igazgatásilag a farkaslakihoz került, Oroszhegy és Szentkirály pedig immáron egy iskolaközpontot képez, illetve Székelykeresztúron összevontak két óvodát: az Orbán Balázst és a Petőfi Sándort. „Az összevont iskolákban megszűnt az igazgatói poszt, vagyis azoknál az intézményeknél, ahol kicsi volt a gyereklétszám, személyzetcsökkentés történt. A községek, például Kányád és Fenyéd megúszták, hiszen a törvény azt mondja, mindegy, hogy mekkora a gyereklétszám, községenként kell egy iskola”. Nyomott hangulatú tanévkezdés
A diákokat is érintő gondokról Kocs Ilona úgy véli, hogy nem véletlen a logopédusok, iskolapszichológusok „átmentése”: korábban a fejkvótás rendszer miatt senki nem akarta fizetni őket, sokukat leépítették, aztán rájöttek, egyre több gyerek szorul rájuk. „Sok a beszédhibás, problémás gyerek. A családokban nagy a feszültség , a stressz, mindez pedig kivetítődik már a magzatra is, így sokan különböző problémákkal születnek” – magyarázta a szakszervezeti felelős. Szerinte az a központi és országos szintre kiterjesztett igyekezet, hogy a politikum a különböző társadalmi kategóriákat igyekszik egymásnak ugrasztani, rányomja a bélyegét a tanügyre is.
„Úgy látom, nyomott hangulatban kezdődik a tanév. A szülők félve viszik gyereküket az iskolába, mivel nem tudják, mi vár rájuk ott. A fiatal tanerő, ahelyett, hogy a katedrát választaná, inkább elmegy Nyugatra dolgozni, a nyugdíjazott tanárok pedig örvendenek, hogy megszabadultak a tanulóktól, a tanügytől, nem akarnak visszamenni tanítani” – érzékeltette Kocs Ilona a házuk táján uralkodó, tanévkezdés előtti hangulatot.
A szakszervezetis közölte: nem sok jót tud elmondani a 2011-2012-es időszak kezdete előtt. „Húsz esztendeje csak a selejt szaporodik, senki nem akar tanulni, senki nem akar tanár lenni, van persze jó példa, kivétel is. Olyan tanár is akad, aki ha belépőt kellene fizessen, akkor is elmenne az iskolába. Korgó gyomorral viszont nem lehet himnuszt énekelni” – összegzett Kocs.
Máthé László Ferenc
Hargita Népe. Erdély.ma