Sodort az élet a normális mederben
Makai Zoltán Ferdinánd 1936. július 21-én született Nagyváradon. A család elsőszülött fiaként elemi iskolai tanulmányait Székelyhídon végezte (1942–1949), ahol a sakk iránt meggyökereztek az édesapja által elültetett érdeklődés magvai. A középiskolát a nagyváradi 2-es számú Magyar Fiúlíceumban végezte, ahol 1953-ban érettségizett. A temesvári Műszaki Egyetem Elektrotechnikai Fakultásán szerzett villamosmérnöki diplomát 1958-ban. A Nagyváradi Áramszolgáltató Vállalatnál kapott állást fiatal mérnökként, ahol az akkori vezetőség egyik kedves tagja ismertette meg vele a köznyelvben villanytelepként emlegetett intézmény történetét. A későbbi évek másik kedves elfoglaltsága – a sakktörténeti kutatások mellett – a nagyváradi és a Bihar megyei villamosság- és ipartörténet még megfogható részeinek feltárása és átörökítése.
 „Családi háttérnek köszönhető, hogy most itt ülhetek”
Makai Zoltán a műszaki egyetem elvégzése után fiatal mérnökként került a Nagyváradi Áramszolgáltató Vállalathoz, ahol nyugdíjazásáig, 1998-ig dolgozott. Ezt követően, a helyi Proenerg villamossági cég szaktanácsadójaként tevékenykedett 2013-ig, ahol a kutatásai számára fenntartott egykori irodájában fogadott. Az aprócska helyiség egyszerű berendezési tárgyaival és a falakat borító, a nagyváradi villanytelep történetét bemutató képekkel egy kiállításra emlékeztet, ahol a látogató a tavaly 80. életévét betöltő Makai Zoltán tárlatvezetésében részesül.
„Az, hogy én nyugodtan itt ülhetek, és foglalkozhatok ezekkel a dolgokkal, a családi háttérnek is köszönhető. Feleségemmel, Judittal, aki német szakos tanárként oktatott az Ady Endre Líceumban, két fiút neveltünk fel, akik öt unokát adtak nekünk. Kíváncsiak, érdeklődők, és még egyetemista korúak, de nem valószínű, hogy technika- vagy sakktörténeti kutatásokra adják majd a fejüket. A tenni akarás azonban mindannyiuknál érvényesül, hiszen szorgalmasak, tanulnak, képzik magukat. Nagyon hálás vagyok nekik” – meséli büszkén családjáról.
„Nagyváradon az áramszolgáltató vállalatnál kezdtem el dolgozni különböző munkakörökben, amit mindenki villanytelepnek hívott – kezd el mesélni. – A fiatalokat mindig nagyon nagy szeretettel fogadta a vezetőség, és mindent kipróbálhattunk. Ez azt jelentette, hogy félévenként voltam karbantartó, művezető, laboratóriumi vezető. Mondhatni, sodort az élet a normális mederben. 1960-ban kaptam aztán egy nagyobb feladatot az akkori főmérnöktől, Andrássy Gyula bácsitól. Akkoriban nem voltak bürokratikus kinevezések, a főmérnök egyszerűen behívott, és azt mondta: »Zoli! Holnaptól kezdve te felügyeled majd az első 110 kV-os vonal építését!« A megye ezzel csatlakozott az országos villamosenergiai rendszerhez, tudniillik itt akkoriban egy hőerőmű és egy diesel-erőmű volt, amely elszigetelődve működött. Akkor még nem megyékről beszéltünk, hanem a Crişana tartományról, hiszen szovjet mintára tizenhat tartománya volt Romániának – 1968-ig. Ez az ún. 110 kV-os vonal Vaskohról indult, és nagyjából 78 kilométer volt Váradig. A munka felügyeletét eleinte két kollégával, aztán egyedül végeztem és nagyon sokat tanultam. 1961 februárjában helyeztük üzembe a rendszert. Számomra ez egy jelentős feladat volt.”
A villanytelep mint közösség
Ma már jóformán elképzelhetetlen a sok frissen egyetemet végzett számára, hogy hosszú évtizedekre elkötelezzék magukat egy-egy cégnél vagy intézménynél. Makai Zoltánt valóban az élet sodorta választott pályáján, és ő engedte is, hogy sodorja.
„Ez a villanytelep egy óriási közösség volt – folytatja a mérnök. – Sporttevékenység is működött itt, sőt több dolgozó híres futballista volt, például Ion Vasile mérnök. Tudni kell, hogy 1948-ban az úgynevezett ICO (Întreprindere Comunală Oradea) futballcsapat román bajnok volt! Én azonban a családi hagyományt követve, a sportegyesületünk sakkszakosztályában tevékenykedtem. Hamarosan aztán felelősségteljesebb feladatot kaptam: osztályvezető, majd szekcióvezető lettem, és a legnagyobb megtiszteltetés 1990-ben ért: műszaki igazgatóvá léptettek elő. Ami talán érdekesnek tűnhet, hogy fokozatosan engem is megismertek országos szinten az akkori Villamossági Minisztériumban, és több munkabizottságba bevontak. Nekünk, fiatal mérnököknek, egy nagyon kedves mentorunk volt Bolcaş Victor főmérnök, aki tíz évvel volt idősebb nálunk, és bevezetett minket a villanytelep történetébe: hogyan is született meg Nagyváradon a villanytelep, beszélt a kezdeményezőkről, például a híres fizikusról, Károly Iréneusz Józsefről. Ahogy szétnéz ezeken a falakon, a születő villanytelep életképeit láthatja: csoportképek, berendezések, egy generátor, portrék, például a villanytelep első igazgatójáé, Belányi Imréé; az elosztó-kapcsoló tábla ma is megvan, jóllehet a rendeltetése ma már más. Nekem nagy fényképgyűjteményem van ezekből az időkből, és jólesik ezekre ránézni, amikor hetente háromszor bejövök ide dolgozgatni.”
Ipar- és technikatörténeti kutatások
„A nyugdíjazásom után még több idő állt rendelkezésemre, hogy az ipar- és technikatörténetben kutakodjam. 1990 után pedig különböző civil szervezetek alakultak, amelyekhez jómagam is csatlakoztam, például a Román Energetikusok Társasága, amelyen belül igyekeztünk jó kapcsolatot kiépíteni a román és magyar elektrotechnikusok között. Tagja lettem továbbá az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaságnak (EMT), aztán Váradon a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságnak (PBMET) és a Premontrei Öregdiákok Egyesületének” – magyarázza Makai Zoltán.
A mérnök tudatja: „A 90-es évektől kezdtem el ipartörténettel foglalkozni. Az EMT, PBMET és a premontreiek nagy hangsúlyt fektetnek műszaki múltunk megismerésére, főleg a magyar értelmiség szerepének népszerűsítésére. Egy nagyon komoly műszaki értelmiség nőtte ki magát Nagyváradon, és ez nagyon fontos. Komoly ipari szakiskolák működtek, és nagyon sok jó technikus került ki belőlük, akik alapemberekké váltak ezekben a gyárakban. Nagyváradnak jelentős műszaki és közgazdasági értelmisége volt, akik a közéletben, a kultúrában is jeleskedtek. Látva azt, hogy ennek a múltnak a darabjai egymás után tűnnek el, tizenhárom helytörténész kollégával összefogtunk, és megírtuk Nagyvárad ipartörténetét, amely a Partiumi Füzetek-sorozatban jelent meg, majd egy pár év múlva megjelent a Szemelvények Bihar megye és térsége ipartörténetéből című kötet is. Nem kimerítő cikkek szerepelnek benne, de mindent megemlítettünk, ami 1990-ig működött Nagyváradon és a megyében.”
Az ipartörténethez szervesen kapcsolódnak iparoscsaládok történetei is, amelyeket szintén szívesen kutat, például a Medra családé, amelynek az államosításkor hat vízimalma volt a megyében, és apáról fiúra adták át a molnármesterséget.
Az anyaggyűjtés nem csupán levéltárakban történik, mint meséli, hanem egy annál sokkal izgalmasabb és szerencsésebb úton is: beszéltető módszerrel, azaz a korabeli szemtanúk, leszármazottak megszólaltatásával.
„Nem lehet állandóan lapátolni egy témában”
„Annak dacára, hogy villamosmérnök vagyok, számomra nem idegen különböző ipari létesítményekről vagy szakágakról írni. Kedvencem a bányaipar, és aztán egyre jobban kezdett érdekelni az uránbányászat. Nem árt tudni, hogy Románia első komoly uránbányája Vaskohszikláson volt. Összeszedtem azokat az információkat, amelyek a rendelkezésemre álltak, de ma persze sok témával már nem foglalkozom, igyekszem új ötletekkel előállni, mert nem lehet állandóan lapátolni egy témában. Évek óta együttműködöm például a Román Televízió magyar adásának belső munkatársával, Miholcsa Gyulával, akinek csapata évek óta sok jó dokumentumfilmet készített. Az első ilyen film Károly Iréneusz Józsefről szólt, amelyhez én szolgáltattam néhány fotográfiát, a legutóbbi együttműködésünk tavaly októberben volt, egy Irinyi Jánosról, a zajtalan gyufa feltalálójáról szóló kisfilm kapcsán. Most egy másik kedvenc témán dolgozom: egy családtörténeten, amely szamosújvári születésű feleségem egyik nagybátyjához, Bocsánczy Jánoshoz kötődik, aki jelentős bányamérnöki és tanári karriert futott be Magyarországon a múlt században. Másfelől az én nagyapámat Miokovichnak hívták, bunyevác gyökerekkel is rendelkezem ily módon, és nemrég felvettem a kapcsolatot a szabadkai leszármazottakkal, akikre tavaly bukkantam egy helyi újságcikkben. Szóval az újabb témák sok esetben adják magukat, és nem is kell messzire menni értük.”
Makai Zoltán tiszteletbeli tagja a Magyar Elektrotechnikai Egyesületnek és a Magyar Mérnöki Kamarának, valamint kitüntetett tagja az Erdélyi Magyar Műszaki Társaságnak (EMT). Ipartörténeti kutatásainak fő területei a villamosítás kezdetei megyénkben, a megye ipari létesítményei és a vízenergia hasznosítása. Aktív és nyugdíjas kollégákkal rendszeresen vesznek részt kerekasztal-beszélgetéseken, megemlékezéseken, amelyek például a villamosközlekedés beindulásának évfordulóit is számon tartják. Cikkei, írásai hazai és magyarországi szaklapokban és folyóiratokban jelennek meg. Számos kitüntetés és díj tulajdonosa, legutóbb, idén január 22-én Életműdíjban részesült. „Hogy az élet mit hoz, és hogy mit hoz a jövő, nem tudjuk megjósolni. Egyet tudunk: dolgozunk továbbra is a magyar kultúra érdekében. Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves vendégek, kívánok mindannyiunknak jó egészséget, derűs napokat és örüljünk az életnek!” – ezekkel a szavakkal köszönte meg a magyar kultúra napján átvett Életműdíjat a nagyváradi mérnök.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Székelyföldről kisugárzó minták (Beszélgetés BAKK MIKLÓS előadótanárral, a Székely Kongresszus egyik szervezőjével)
Száztizenöt évvel az első, Tusnádfürdőn tartott kongresszus után, 2017. április 20–21-én három helyszínen, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön újabb Székely Kongresszust rendeznek. Bakk Miklóssal, a tanácskozás szakmai előkészítő bizottságának vezetőjével tervekről és elvekről egyaránt beszélgettünk.
- Mire készülnek, mi kerüljön a kongresszus munkálatainak előterébe: a tiszta tudományosság vagy az 1902-es hagyományokra visszautaló közpolitikai-szakpolitikai kérdések, újítások? – Sokat vacillált ebben a kérdésben a kongresszus szakmai előkészítő bizottsága. Úgy próbáltunk feloldást találni, hogy az idei Székely Kongresszus ne csak visszautaljon az 1902-es, majd 2002-es felújítás kínálta előzményekre és hagyományokra, hanem tétként is megfogalmazza, hogy a jövőben intézménnyé alakuljon. A metaforikus, hagyományokra visszautaló elnevezéssel gyakorlatilag azt az állandóan működő szakmai és politikai kerekasztalt jelentse, amely ahhoz szükséges, hogy Székelyföld jól előkészített döntések, saját erőforrásai alapján fejlődhessen. Ehhez állandó tevékenységi keretet, szakmai konzorciumot kell kialakítani, az idei kongresszus ennek első lépcsőfoka kíván lenni.
– Honnan, kitől származik a Székely Kongresszus életre lehelésének alapötlete?
– Az ötletnek több forrásvidéke is van. Az 1902-es előzményeken túl közvetlen impulzus is érkezett Darvas-Kozma József csíkszeredai plébánostól, akinek javaslatát a Székely Nemzeti Tanács is felkarolta, ebből is szűrtünk át az első programvázlatba. Ne feledjük ugyanakkor, hogy 2002-ben, jóval az SZNT neve által fémjelzett mozgalom előtt Kolumbán Gábor már szervezett egy szakpolitikainak szánt, megújító jellegű konferenciát. Az eredeti, 1902-es kongresszussal a magyar állam valamiképpen reagálni kívánt az akkori Magyarország egyik legszegényebb, nagyfokú kivándorlás által is sújtott perifériájának égető kérdéseire. Székelyföld perifériajellege azóta sem változott alapvetően, csakhogy a térség immár a román nemzetállamon belüli belső periféria. Elsősorban saját, az önkormányzatokban megtestesülő politikai erőforrásaira építhet, ezen az alapon kell újragondolni a régióépítést. Miközben két állami centrum is hatással van Székelyföld fejlődésére: a román nemzetállam, azaz Bukarest és a magyar kormány, vagyis Budapest.
– Milyen ideákkal, elképzelésekkel láttak neki a szervezésnek?
– Amikor 2016 augusztusában elvállaltam a szakmai előkészítést, nagy léptékű tudományos konferenciára gondoltam, amely nagyjából tükrözi a térségre mint régióra vonatkozó releváns tudományos kutatások eredményeit, másrészt megjeleníti, hogy hol is tart Székelyföldön a „tudománytermelés”, milyen lehetőségei vannak a tudományos javak helyi előállításának, illetve milyen a székely jelenlét a világ tudományosságában. Most úgy látom, ezt nem sikerül elérni. De talán elkezdhetjük a folyamatosan működő intézménnyé való alakítást, ami idővel összefogja azt a szakmai, részben tudományos gondolkodást, és szolgálja a következő időszak közpolitikai döntéseinek előkészítését és megalapozását.
– Elvárásainak megfelelően alakult a tervezet társadalmi, illetve politikai és civil szervezetek általi fogadtatása? Az 1902-es kongresszus előkészületeinek történetéhez ugyanis az is hozzátartozik, hogy szervezőinek megosztottsága miatt két jelentős erdélyi gazdaszervezet végül kimaradt a dologból.
– Azt érzékelem, hogy a Székelyföldben való gondolkodás a távolabbi centrumokban nem igazán tűnik fontosnak. Részben még mindig tartja magát az a 19. századból, a dualizmus korából származó gondolkodásmód, amely szerint Székelyföldnek a fejlődő erdélyi nagyvárosok, Kolozsvár, Brassó, Temesvár etnikai hátországának kell lennie, népességtartalékait modernizációs szükségleteiknek megfelelően felszippanthatják ezek a városok. Ma stratégiaváltást tartok fontosnak, amely Székelyföldet is a modernizációs centrumok közé emelné, ahonnan minták sugároznának ki más, magyarok által lakott régiókra is. Belátom, nehéz ügy, amolyan fából vaskarika, hiszen a modernizáció ma is alapvetően a nagy urbánus központok kisugárzása. De már nem kizárólag.
– Milyen érvekkel igyekszik meggyőzni az ellenállókat?
– Egyre inkább érzékelhető, hogy az erdélyi magyar városi társadalom kisvárosivá kezd átalakulni. A nagyvárosokban visszaszorult a magyarság, kiszorult a modernizációs folyamatok befolyásolásából, ezért ma már a kisvárosokban való építkezést kell felfognunk modernizációs építkezés gyanánt. Itt kell a közösségek életének területi-települési és kulturális fejlődését valamiképpen összekapcsolni, és mi más lenne ez, mint modernizáció? Olyan modernizációban – és ebben vagyunk érdekeltek –, amely elsősorban az etnikai térszerkezetből indul ki, és olyan modelleket eredményez, amelyek elsősorban a közép- és kisvárosokban hozhatnak létre kisugárzó mintákat. Ebből a szempontból pedig Székelyföld elsődlegessége vitathatatlan.
– Azt tartják, hogy azok a minták életképesek, amelyek más közegbe is átültethetők. Biztosan alkalmazhatók a székelyföldi minták gyökeresen más etnikai, demográfiai, önkormányzati környezetben? – Az első benyomás talán az lehet, hogy nem, de sok probléma oldható meg Székelyföldön úgy, hogy az intézményesítés révén a megoldás máshol is alkalmazható legyen. – Például?
– Székelyföldön például könnyen megvalósítható lenne egy nyelvi-szakfordítói közszolgáltatás, amely magas szakmai színvonalon támogathatná az önkormányzatokban, hivatalokban a hivatalos kétnyelvűséget. Egyelőre ugyanis a törvény által engedélyezett kétnyelvűséggel sem élünk, az objektív okok között pedig ott van az is, hogy egyelőre nem létezik koncentrált, magas szakmai színvonalú fordítói kompetencia, amely létrehozná és életben tartaná a szükséges magyar közigazgatási szaknyelvet. A kisebb településeken ugyanis nem tudnak fordítókat alkalmazni, akik helyi szinten képesek lennének előállítani a kétnyelvű dokumentumokat. A két székely megye társulásában létrehozandó szakszolgálat biztosítani tudná a professzionális fordításokat, a szinkrontolmácsolást, magyar nyelvű önkormányzati honlapok előállítását. Beépíthető ebbe egy baszk minta is, az online terminológiai adatbázis, egy bárki által lekérdezhető jogi-közigazgatási szótár, amelyet épp a napi fordítói gyakorlat kihívásai tartanának naprakészen. Hozzá lehetne kapcsolni a tudományos szférát is, nyelvészeinket, nyelvtudományi műhelyeinket, ez lenne a romániai magyar hivatalos nyelv tervezési kerete. És ennek alapja már most megteremthető székelyföldi önkormányzati összefogással.
– Tekinthetjük mindezt egyfajta általánosan beépíthető tudásnak?
– Úgy hiszem, igen. Az erdélyi magyarság egésze számára távlatilag hasznos megoldások többnyire nem a bukaresti törvényhozásban születnek, ahol az erdélyi magyarság képviselői azt valamilyen szerencsés konjunktúra folytán elérik. A román–magyar együttélés mintáit elsősorban helyi szinteken kell kidolgozni, elérni, és itt fontosak lehetnek azok a minták, amelyek elsősorban Székelyföldön valósulhatnak meg a helyi demokrácia követelményei között. A törvényhozás feladata pedig, hogy felismerje azokat, és törvényszövegek révén segítse elterjesztésüket.
– Szűk két hónappal a rendezvény előtt milyen célkitűzések tűnnek megvalósíthatóknak a kongresszuson? – Néhány kérdéskörben mindenképpen képesek leszünk közös gondolkodást gerjeszteni. Az egyik a térségi identitáshoz, egy másik a fejlődéshez kapcsolódik. Külön szekció foglalkozik a székelyföldi értéktárral, a történelmi szekcióban pedig olyan problémafelvetésekre számítok, amelyek a Székelyföld története című háromkötetes munkával is összefüggenek. De tárgyaljuk a székelyföldi épített örökség témáját, a demográfiai és a romakérdést is. A fejlesztéssel foglalkozó szekció napirendjét még nem zártuk le, a sok ötlet közül fontosnak tartom a területfejlesztési irányokra koncentrálót, illetve az önkormányzatok hálózatszerű együttműködését taglaló témákat, ehhez nemzetközi előadókat is igyekszünk találni. A fontosabb városok közötti hálózati együttműködés kialakítása azért is fontos, mivel Székelyföldnek nincs igazi nagyvárosi centruma, amely mozdonyként húzhatná maga után az egész térséget. Ezért lenne szükségünk a városhálózati együttműködés sikeres európai mintáira.  – A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem szervezői státusa azt üzeni, hogy az oktatás is a központi témák között szerepel...
– Valóban, a szervező tudományos társintézmények, a három székelyföldi múzeum, a Székelyföldi Regionális Tudományos Társaság és a Sapientia között a helyszíneket adó egyetem a primus inter pares. Már csak azért is, hogy ily módon is erősödjék a Sapientia regionális hivatása, megtalálja azt az utat, amelyen az oktatási kínálatát képes közelíteni a régió igényeihez. Az oktatási témakörön belül külön szeretnénk reflektálni a közoktatás és a felsőoktatás témakörére is.
– Az önkormányzatiság kérdéskörében legilletékesebb politikai-közösségi vezetők reakciói mit ígérnek? – Segítőkészséget tapasztalok, témaérzékenységet is, persze változó színvonalon, a vezetők nem egyformán szembesülnek azzal, hogy a székelyföldi önkormányzatiság a gyakorlati politika színterén is megújulásra szorul. Az áprilisi Székely Kongresszus csak kezdet lehet ebben a megújításban, amelyet intézményesíteni kell, keretet kell létrehozni a további minél rendszeresebb, szakpolitikai alternatívákat felmutató kisebb szakmai rendezvények megvalósításához. Nagyon fontos, hogy egyfajta folytonosságot valósítsunk meg, hogy ne mindig újrakezdeni kelljen, hanem folytatni lehessen már megkezdett dolgokat. Bakk Miklós
Politológus, a Bihar megyei Székelyhídon született 1952. június 14-én. A kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnáziumban érettségizett, 1976-ban diplomázott a Temesvári Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán, filozófiai doktori címét 2006-ban szerezte a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1991-ig mérnökként és rendszerelemzőként dolgozott. 1991–1999 között A Hét című hetilap szerkesztője, 2001-ig a Krónika című napilap politikai elemzője, publicistája, majd 2003-ig a lap főszerkesztője. 2004–2012 között a BBTE Politikatudományi Tanszéke magyar tagozatának vezetője volt, 2016-tól a Sapientia – EMTE kolozsvári karának docense. Kutatási területei: regionalizmus, etnoregionalizmus, kisebbségpolitika, kisebbségi pártok, politikaelmélet.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékek, melyeket „bűn lenne nem közzétenni”
Emlékiratait írja id. Székely István ny. lelkész, akit asszonyvásári otthonában kerestünk fel. Van mire emlékeznie bőven, hiszen idén nyáron tölti be 90. életévét. Tanítóból lett lelkész, mindkét hivatásában öt helyen szolgált.
Amikor a délelőtti órában találkoztunk, id.Székely István ny.lelkipásztor már tisztában volt az aznapi Bihari Napló tartalmával, így azt is tudta, mért kellett egy napot halasztani eredetileg előző napra megbeszélt találkozónkat (akkoriban készültek a határátkelők nyitására például Semjénnél). Bár már a várva-várt tavaszt idéző napsugár fénylett Asszonyvására felett is, jólesett a cserépkályha melege az otthonos, emlékekkel telezsúfolt gerendás szobában. Az asztalon írógép, mellette több száz gépelt oldalon egy kanyarokkal teli életút: az idén 90. évét betöltő lelkész emlékirata. Mint megtudtak, Sógor Árpád, a Kolozsvári Teológiai Intézet ifjúsági lelkipásztora jó évtizede intézett felhívást a nyugalmazott lelkészekhez, hogy azok vessék papírra emlékirataikat szolgálatukról, életükről, ünnepeikről, örömeikről és bánataikról, sikereikről és kudarcaikról. Mindezt azért, hogy egy kötetben összegyűjtve a pályakezdők okulását szolgálja, ugyanis az ifjúsági lelkész úgy tapasztalta, hogy a fiataloknak nincs kapcsolatuk az idősebbekkel, utóbbiak tapasztalatait pedig “bűn nem közzétenni”. Id.Székely István is hozzálátott akkor, de aztán családi gondok miatt abbahagyta. A kötet azóta elkészült, nélküle, de aztán újra nekifogott, s immár nem aprózza el: míg az említett kötetben fejenként 20-30 oldalt kapott egy-egy szerző, ő már 200 gépelt oldalon is túl jár. Hiszen van mit írnia…
Barázdából ki, barázdába be
Id. Székely István 1927. július 3-án született az akkor Nagybánya járáshoz tartozott Géresen, középparaszti szülők 3. (legkisebb) gyerekeként. Úgy volt, hogy a faluban marad, ahol a református népiskolában tanult, ám szülei Gyula nagybátyja tanácsára hallgattak: “a Pista fiút kiveszik a barázdából”. Vitte is a nagybácsi magához Pestre, hogy közel a Ludovikához, VIII. kerületi kisdiák legyen. Könnyes volt a búcsú, és aztán még jónéhány könnyes fordulat következett az évtizedek során, melyek között nagyobb lépésekben haladtunk. A szépemlékű iskolaéveknek a háború vetett véget, a 17 éves fiatalember visszatért falujába, ahol a jegyző, a pap és a tanító számított igazán valakinek. Mégiscsak beállt a barázdába, hiszen pótolni kellett a háborúba ment, majd fogságban esett édesapát, vetett és aratott, gondozta a jószágokat. Aztán jött az újabb fordulat, mikor írástudó lévén, írnoknak vették a jegyző mellé, a 120 pengős fizetés bizony nem volt megvetendő. Édesanyja (“Áldassák a neve”, teszi rögtön hozzá) látva fia elszántságát úgy döntött, a kis vagyonból csinál annyi pénzt, hogy fia mégis tanító lehessen, a közeli Szatmáron volt képzőben. Négy év után kántortanító is vált belőle, amikor 1 hónap múltán beütött a tanügyi reform…
Tanítóból lelkész
Világi tanítóként öt helyen tanított, közben katonának sorozták, ahol románul is igen jól megtanult. A seregtől nehezen szabadult, át- és továbbképzésekre hívták, a beígért hónapokat aztán újabb- és újabbakkal toldották meg. Végül csak a kis nebulók okítása mellett tette volna le a garast, de ez nem mindenkinek tetszett akkoriban: egy tanító, aki “Amerika-barát”, jár templomba, sőt, még orgonál is! Ezt nem lehetett hagyni, megsúgták neki, hogy önként lépjen tovább… Ezek után döntött úgy, hogy elege van az akkori tanügyből, 26 évesen jelentkezett a teológiára, aminek az az előnye is megvolt, hogy lemondott róla a hadsereg is, igaz, felvételi előtt még 5 hónapig állhatott a “békeharc” frontján. Ahogy öt helyen volt tanító, úgy öt helyen szolgált lelkészként is: Érszodoróban (Szatmár megye) kezdte másfél évig segédlelkészként (30 évesen), következett újabb 1.5 év Szapáryfalván (Temes megye), 4 év Magyarcsaholyban (Szatmár megye), 15 év Székelyhídon, 12 év Zilahon. Utóbbi több szempontból is embert próbáló időszak volt. Például azért, mert osztatlan, mintegy 10 ezer lelkes gyülekezetben egyedül látta el a feladatokat, ez a 12 év alatt 4500 lelkészi szolgálatot jelentett. Például azért, mert az akkor püspökkel igen sokszor “összerúgta a patkót”.
Emlékek között
Nyugdíjba aztán 1989. nyarán ment, feleségével Nagykárolyba vonulva vissza, egy tömbházlakásba, de külön szőlőskertet is művelve. Három és fél éve immár, hogy Asszonyvásárán lelkész fia mellett, a parókai szomszédságában lévő kis házban, immár egyedül él. De nem magányosan, hiszen, mint említettük, a szomszédban van a családja, régebben nyugdíjasként is vállalt szolgálatokat, továbbá körülötte vannak emlékei. Fotók, iskolai bizonyítványok, mindenféle iratok, könyvek, kimutatások – kilenc évtized személyes emlékei, ugyanakkor szinte az egész XX. század kordokumentumai. Mindezt versekben is megörökítette, de emlékirataiban is, melynek ottjártunkkor 214 oldalánál tartott és még tervezett vagy 20-30 oldalt.
Akár az internetre is
Az évtizede megálmodott közös kötetből már kimaradt ugyan, de egy irattárban, az utókor okulásra még jó lehet memoárja, véli id.Székely István, aki a modern információ-áramlás vívmányaival is tisztában van, hiszen, mint fogalmazott, nem bánná, ha az az internetre is felkerülne. Ennek érdekében már folyamatban van az általa leírtak számítógépre vitele, és ki tudja, még akár egy kiadó is felfigyelhet rá. Az írógép tintaszalagja alól csak igaz történetek, konkrét, bizonyítékokkal alátámasztott események kerülnek ki, és lehet, lennének, akik (vagy akik utódai) nem örülnének, ha mindez napvilágot látna. Ez azonban id.Székely Istvánt nem zavarja, mint mondta: minden igaz, mindenért vállalja a felelősséget, mint annyiszor az elmúlt kilenc évtizedben.
Rencz Csaba
erdon.ro

Egyetem-népszerűsítő körúton volt a PKE
Székedi Levente, Pásztor Rita, Bánffy-Benedek Andrea, Szilágyi Ferenc, Kristófi János, Kulcsár Árpád, Bordás Andrea, Flórián Gyula egyetemi oktatók, valamint Nyíri Enikő kommunikáció és PR-felelős a múlt hét folyamán látogatást tett a nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceumban, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban, a margittai Horváth János Elméleti Líceumban és az érmihályfalvai Főgimnáziumban.
A diákok betekintést nyertek a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem életébe, képzéseibe, interaktív játékokkal szemléltették a társadalomtudománnyal foglalkozók kutatási tevékenységét, pályaválasztással kapcsolatos hasznos információkat mondtak el az oktatók, valamint gyors és hatékony német nyelvoktatásban részesültek a diákok.
Az egyetemnépszerűsítő körút résztvevői köszönik az intézményvezetők, tanárok és diákok kedves fogadtatását. A következő hét folyamán még több képzőiskolába ellátogatnak.
A PKE továbbra is hívja és várja a középiskolás diákokat az április 11-ei egyetemi nyílt napra.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Szatmári gyerekekről tudósít a Ferencváros hivatalos oldala
Harmadik éve működik sikeresen a Szatmár – Ferencváros határokon átívelő kézilabda utánpótlás együttműködés, amelynek mindannyiszor kiemelt állomása, amikor Budapesten gyűlik össze projektben résztvevők zöme, írja az FTC hivatalos honlapja, a Fradi.hu.
Egyrészt ilyenkor az Erdélyben élő magyar gyerekek az anyaország fővárosába látogathatnak, másrészt a Népligetben rendezendő tornán majd minden ferencvárosi tréner testközelből mérheti fel, hogy miként fejlődnek a programban szereplő gyerekek és edzők. A már szokássá való budapesti Mikulás Kupa mellett kedden első alkalommal rendezték meg a Fradi népligeti bázisán, az Elek Gyula Arénában és a Faházban a Húsvéti Kupát, amelyre hét csapat érkezett Erdélyből. „A Mezőfény, a Kálmánd, a Sárközújlak, a Turterebes és a Kökényesd közösen, a Szalacs, a Székelyhíd, valamint a Csenger tudott részt venni a tornánkon, s nagy kár, hogy további három – az együttműködésben résztvevő – település ezúttal nem tudta magát képviseltetni – mondta Kiss Zoltán Sándor projektvezető. – Fantasztikus élményt jelent az erdélyi gyerekeknek már az is, hogy Budapestre utazhatnak, hogy kirándulhatnak a magyar fővárosban, az pedig szinte elmondhatatlan érzés számukra, amikor a Ferencváros sztárjátékosaival találkozhatnak személyesen.” A torna kiváló hangulatban zajlott már reggeltől, az épp a lelátón, vagy a pálya szélén ücsörgő kislányok megállás nélkül szurkoltak azoknak, akik akkor vívták a mérkőzésüket, zúgott a „Gólt akarunk!” és a „Hajrá, Székelyhíd!” rigmus is. A társak pedig meghálálták a buzdítást, mindent megtettek a győzelmekért. A mezőnyből messze kimagaslottak a Fradi csapatai, de a vendégek között is láthattunk egy-egy ügyes kislányt.
„Ez egy mustra volt, amelyen a Budapesten dolgozó edzők és vezetők is lemérhették pontosan, hogy hol tartanak jelenleg a projektben szereplő csapatok – folytatta Kiss Zoltán Sándor. – Nemcsak a gyerekek, hanem a fiatal erdélyi edzők számára is nagyon fontos tapasztalatokkal szolgál, amikor a Fradi szakembereivel tölthetnek egy napot, láthatják az itt folyó munkát és tanácsokat is kérhetnek. Nagy örömünkre szolgál, hogy a rendezvényen a Magyar Kézilabda-szövetség szakmai igazgatója is tiszteletét tette, és kifejezte, hogy az általa képviselt elv találkozik a miénkkel, miszerint a játékot élvezni kell, s csak akkor lehetünk igazán eredményesek", zárja tudósítását a Fradi.hu. szatmar.ro

Orgonaavató és Fényes Elek-megemlékezés Csokalyon
Mintegy két és fél évtizede némult el az az orgona, melynek újra hallhattuk restaurálás utáni hangját Csokalyon, a családi falunap alkalmából tartott ünnepi istentiszteleten. Később Fényes Elekre is emlékeztek.
Többszörösen is alkalom nyílt az ünneplésre vasárnap a Székelyhídhoz tartozó Csokalyon. Egyrészt családi napnak nevezett falunapi ünnepséget tartottak, ennek keretében került sor ünnepi istentiszteletre. Igét hirdetett Rákosi Jenő érmelléki esperes, aki a 84. zsoltárból idézett, abból, mely a Lombsátor ünnepén, a szabadítót ünnepelve született. Ezzel vont párhuzamot a közel 100 évvel ezelőtti trianoni döntéssel, kifejtve: a zsidók állama mintegy 1900 év után újralétesült, bennünk pedig egyetlen évszázad után lankad a lelkesedés, az erő. Előbbieknek hitükhöz biztos pontot nyújtott a templom, vagy akár csak egy siratófal is, ilyen biztos pont kell legyen nekünk is a szétszórtság állapotában a templom. Örömre ad okot az aratókra váró búzaföld látványa, a találkozásokra alkalmat adó családi nap, vagy éppen az újra megszólaló orgona hangja. Utóbbi gondolathoz csatlakozott a köszöntések után a házigazdák nevében Jakó Sándor Zsigmond jankafalvi, Csokalyon beszolgáló lelkipásztor, aki a hangszerről elmondta: készítője hivatalosan ismeretlen, de stílusjegyei alapján 99%, hogy a váradi Jónás István munkája, és a felirata szerint néhai Szalai Zsuzsanna “hagyatékából” épült 1864-ben. Az orgona újbóli birtokbavételét a lelkész úgy fogalmazta meg, hogy az olyan, mint amikor az unoka megtalálja a nagymama sokat koptatott bibliáját: nem porfogó immár, hanem a hangszerek királynőjeként újra elfoglalta méltó helyét a templomban.
Műemlék-hangszer
A javítás felvállalásával “zsákbamacskát vett” Kovács Tibor orgonajavító mester, hiszen nem tudta, mi rejtőzik a hangszer belsejében. Erről ő maga elmondta: műemlék-hangszerről lévén szó, az eredeti anyagok felhasználásával dolgozott, néhány elemet ki kellett azonban cserélni, párat ezek közül át is adott megbízóinak, emlékül. A munka “átadásaként” rövid koncertet is adott, melyhez a barokk stílusú, pedál nélküli orgonához illő Mozart, Fischer és Pachelbel-darabokat választott (s melyek – ezt már mi tesszük hozzá – terjedelmükkel nem tették próbára a hallgatóság türelmét, hiszen mégis csak egy istentiszteleten voltunk).
Az ünnepség a templommal szemben, az utca túloldalán lévő Fényes Elek emlékparkban folytatódott. A magyar közgazdasági statisztika 210 éve született (1807–1876) megteremtőjének szobra előtt Béres Csaba polgármester a pozitív gondolkodás fontosságáról beszélt, illetve maga is hozzájárult pár bejelentéssel a csokalyi statisztika javításához: a víz- és csatornahálózat folyamatban lévő építése mellett egy pályázatot nyertek utcák aszfaltozására, illetve az önkormányzat megnyert bizonyos peres eljárást, melynek nyomán területekhez jut, ez utat nyit például közösségi ház építéséhez, vagy éppen Fényes Elek szülőházának újjáépítéséhez.
“Fényes” múlt, jövő
Cseke Attila szenátor egyebek mellett reményét fejezte ki, hogy minden csokalyi méltó tud maradni a nagy elődhöz, aki mindig büszkén vállalta itteni gyökereit, s aki jó példa arra, hogy kis közösség is tud nagy embereket adni a társadalomnak, a nemzetnek. Kifejtette: az otthonról hozott józan paraszti ész, a bölcsesség és a szorgalom hozzájárul ahhoz, hogy Csokalynak ne csak a múltja, de a jövője is “fényes” legyen. A beszédek közben Csomaközi Daiana mondta el egy másik érmelléki híresség, Számadó Ernő egy versét, majd a politikusok, intézményi képviselők koszorúzták meg a szobrot, közöttük a statisztikus nevét viselő helyi iskola vezetője és egy diákja, illetve Laczka Éva és Benoist György, a Magyar Statisztikai Társaság elnökségi tagjai. Mindeközben az utcán már felsorakoztak a családi nap fogathajtó versenyére érkezett fogatok, hogy felvonuljanak a falu utcáin, ezekre a vendégek illetve az érdeklődők is felülhettek. Ez már a program délutáni, majd esti programját nyitotta, melyek részleteire visszatérünk.
Rencz Csaba / erdon.ro

Sokrétű tevékenységük van
A budapesti székhelyű Rákóczi Szövetség szerteágazó tevékenységéről tartott kedd délben sajtótájékoztatót az RMDSZ nagyváradi székházában Kéry Hajnal, a szervezet Bihar megyei elnöke.
Keddi sajtótájékoztatóján Kéry Hajnal felidézte: idén tavasszal alakult meg a Rákóczi Szövetség Bihar megyei szervezete, és az azóta eltelt időszakban élénk tevékenységet fejtett ki. A néhány hete Váradon is elindított Gólyahír-program keretében olyan házaspárokat ajándékoznak meg Az első könyvem című kiadvánnyal, akiknek újszülöttjeik vannak. Ez az album a magyar kultúrával, hagyományokkal, történelemmel kapcsolatos írásokat, információkat tartalmaz, a szülők kitölthetik, s egy szép emlék lesz számukra. Legközelebb csütörtökön 17 órától Érsemjénben, péntek délután Örvénden, Mezőtelkiben, Magyarkakucson, Réven és Élesden, majd szeptember 21-én 16 órától az érmihályfalvi Mester utcai játszóházban szerveznek ilyen ünnepségeket, tudtuk meg. Zajlik a beiratkozási program is, mely kétlépcsős. Úgynevezett iskolakezdő csomagot kapnak azok az óvodások, akik iskolakezdés előtt állnak, illetve a szüleik egy levelet, melyben a Szövetség felhívja a figyelmet arra, miért fontos a magyar iskolaválasztás, és egyszeri, 10 ezer forint értékű ösztöndíjban részesülnek októberben azok a gyerekek, akik már iskolába járnak. Emellett meg szeretnék köszönni az óvodapedagógusok munkáját: a szakmai találkozóra október 6-8. között kerül sor Hajdúszoboszlón, jelentkezni a www.rakocziszovetseg.org honlapon lehet szeptember 27-ig.
Rendezvények
A Rákóczi Szövetség munkáját a továbbiakban Nagy Judit, a Szacsvay Imre Általános Iskola tanítónője méltatta. Takács Zoltán, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium történelem-földrajz szakos tanára arról a rengeteg rendezvényről beszélt a személyes élményei alapján is bővebben, melyek a Szövetség égisze alatt zajlanak, és különböző csoportokat szólítanak meg: a sátoraljaújhelyi egyhetes nyári tábor diákoknak, a Kárpát-medencei történelemtábor aktív pedagógusok számára, a diákutaztatási programok, az ’56-os hősök előtt tisztelgő Gloria Victis-rendezvény, a helyi szervezeteknek kiírt belső pályázat, a Kárpátaljai utazási program, a Partiumi kirándulás, stb. Hangsúlyozta: a szervezet vezetői hiteles, lelkes csapatot alkotnak, akik hívatásuknak, missziójuknak tekintik a sajnos alig pislákoló magyarságtudat felébresztését, a magyar- magyar kapcsolatépítést, a kisebbségi lét megértését. Nem politizálnak, és profi munkát végeznek szorgalommal és alázattal- vélekedett. A Kárpát-medencében amúgy 27 ezer taggal rendelkezik a Rákóczi Szövetségnek, 260 iskolában működik és 490 helyi szervezete van. Bihar megyében az Ady líceumban, a Lorántffy-gimnáziumban, a Szent László-líceumban, az Eminescu Főgimnáziumban és a Iosif Vulcan Főgimnáziumban létezik helyi szervezet Nagyváradon, valamint Székelyhídon, Nagyszalontán és Borson, illetve felkészül az érmihályfalvi 1. számú líceum és a váradi Művészeti Líceum.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Folytatódnak a Szent László-évi események
Csütörtökön a Püspöki Palotában sajtótájékoztatót tartott Böcskei László megyés püspök, melyen ő és munkatársai azokat a rendezvényeket ismertették, melyeket a Szent László-év hátralévő részében szerveznek. Lesznek konferenciák, kiállítások, ünnepi szentmisék.
Böcskei László megyés püspök felidézte, hogy „A jó ember jó kincséből jót hoz elő!” (Lk 6, 45) mottóval Szent László király 1192-ben történt szentté avatásának 825. évfordulóját ünnepeli idén a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye is. A jubileumi év egyik alappillérét képezik a regionális Szent László találkozók, amikor a szent király Nagyváradon őrzött ereklyéjét elviszik a plébániákra, hogy a hívekhez közelebb kerüljön lelkileg – életszentségének ismertetése és elmélyítése által-, de testileg is, a kegyelmet közvetítő koponyacsont jelenlétével. Eddig öt ilyen találkozó és imaalkalom volt az egyházmegye templomaiban (Nagyvárad-Székesegyház, Almásfegyvernek, Mezőbikács, Sólyomkővár, Székelyhíd) ,és minden ilyen ünneplés a hitben való megerősödést célozta meg. Az év legkiemelkedőbb momentumát a május 14-i Egyházmegyei Zarándoklati Nap jelentette, amikor 460 év után, egy napra ismét Nagyváradra – vagyis hazalátogathatott a Győrben őrzött Szent László-ereklye. A Szent László-év lelkipásztori jellegű, és kulturális, művészeti, értékeket bemutató, ápoló és továbbadó programjainak sora azonban még nem ért véget. Most vasárnap egyházmegyei zarándoklat lesz Szentjobbon. A főpásztor a régi hagyományokra alapozva, 2016-ban kiemelkedő szentélyé nyilvánította és egyben zarándokhelyként erősítette meg a Boldogságos Szűz Mária születésének tiszteletére felszentelt szentjobbi plébániatemplomot. Évente két egyházmegyei zarándoklatot is elrendelt a kegyhelyhez: az első a papok és szerzetesek zarándoklata május 30-án (a Szent Jobb megtalálásának ünnepén), a második pedig a hívek zarándoklata Kisboldogasszony (Szűz Mária születése) ünnepéhez eső legközelebbi vasárnapon, idén szeptember 10-én. A 11 órakor kezdődő szabadtéri szentmisén a Boldogságos Szűzanya közbenjárását, Szent István és Szent László király oltalmát kérik. A szertartás főcelebránsa és szónoka Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti metropolita érsek lesz, és az áldást követően Szentjobb utcáin körmenetet tartanak a zarándokok a Brünn-i Fekete Madonna régi és felújított kegyképével. Folytatódnak a Regionális Szent László-találkozók is, szeptember 21-én a VI. találkozó, a román ajkú hívek számára a nagyváradi kapucinus templomban, majd szeptember 28-án a VII. találkozó Kárásztelken lesz. Október 5-én „Megújulás a gyökereknél” címmel a Szent László-év záró aktusaként és csúcspontjaként a nagyváradi vártemplomban kerül sor egy találkozóra, mely hitvallási formát ölt, és egyben az egyházmegye híveinek a Szent László által képviselt keresztény értékek megélésére való elköteleződést is fogja majd jelenteni. Minden régió képviselete, amely legalább 25 személyből áll, az ünnepélyes szentmisére elhozza Nagyváradra a regionális találkozók alkalmával megfogalmazott összegzéseket, ahol ősi hitünk melletti elköteleződés kifejezéseként Szent László egykori sírjának közelében ünnepélyes hitvallást tesznek.
Díjkiosztás
Csorba Sándor levéltáros arra hívta fel a figyelmet: október 14-én Egyháztörténelmi Konferenciát rendeznek, a címe: REX ADMIRABILIS – Szent László király műve és emlékezete. Az előadók: Marosi Ernő akadémikus, művészettörténész, Solymosi László, akadémikus, történész, Madas Edit, akadémikus, kódexkutató, az OSZK osztályvezetője, Klaniczay Gábor, történész, tanszékvezető, egyetemi tanár, Central European University, Jékely Zsombor, művészettörténész, az Iparművészeti Múzeum főigazgató-helyettese. Október 18-án a Szent László freskókiállítást nyitják meg. (Athleta Patriae – Válogatás a kun legyőzésének Erdélyi falkép ábrázolásaiból), mely rendezvényen Böcskei László elmondása szerint a Szent László-évben kiadott egyházmegyei érem aranyozott bronz változatával díjazzák azokat a személyeket, akik az elmúlt időszakban az értékmegőrzést szolgálták Váradon, azt, hogy Szent László öröksége megmaradjon (művészek, médiamunkások, egyszerű emberek stb.). Micaci Cristian pasztorális referens arra hívta fel a figyelmet: október 14-15-én a Hajdúdorogi Görögkatolikus Egyházmegye zarándok elöljáróit, papjait és híveit fogadják Nagyváradon. A zarándoklatot, amely a Szent László Év programját képezi, a plébániák szervezik, körülbelül 500 fő jelenlétére számítanak. Szombaton este közös vesperást imádkoznak a zarándokok, vasárnap délelőtt pedig szentmisén vesznek részt, és megismerhetik a Szent László király által alapított város vallási és kulturális örökségét. November 25 –én a VI. Egyházmegyei Kórustalálkozón, Érmihályfalván Szent László tiszteletét az egyházzene területén is szeretnénk elmélyíteni. Az esemény 10 órakor kezdődik az érmihályfalvi Páduai Szent Antal plébániatemplomban. Olyan gyakorló egyházi kórusok lesznek jelen, akik rendszeresen nyújtanak liturgikus szolgálatot templomainkban. Két szabadon választott és három kijelölt darabbal/egyházi énekkel készülnek, utóbbiakat a fellépések végén, közösen adnak elő a kórusok.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Média képzés volt Székelyhídon
Második alkalommal szervezett média képzést az Ér hangja Egyesület szeptember 15-17-én. A szervezők érmelléki fiatalokat és felnőtteket vártak a képzésre, a meghívásnak Biharfélegyháza, Érszőlős, Szalárd, Székelyhíd és Tóti települések tettek eleget. A megjelentek számára az egyesült lógójával ellátott pólókat osztottak ki, akik magukra is vették azokat.
Az Ér Hangja Egyesület által szervezett média képzés egy rövid bemutatkozással és ismerkedős játékokkal kezdődött: egy kitalált koszorúzási ünnepséget forgattak le a két csapatra osztott résztvevők, miközben szakmai felügyelet mellett megismerkedtek az operatőri és hírszerkesztői világgal. Ez által megismerhették a kamera és mikrofon használatának, illetve az interjúkészítés világát. A terepmunka után következett a stúdiómunka, ami szerkesztésből, felbontásból, illetve vágásból állt.
A technika világából kiszakadva a résztvevők visszatértek a tollhoz és a papírhoz a második médiafejezet, az újágírás kapcsán. A foglalkozást Szűcs László a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének alelnöke tartotta, akitől a résztvevők megtudhatták, hogyan és milyen eszközökkel, illetve szerkesztési formákkal jön létre egy lap. Ezt követően az online rádiózás világába léptek át a képzés tagjai, amelyben egy gyors próbában, egy élő, egyenes adásban kellett helytállniuk: egy részüknek körülbelül tíz percet kellett beszélniük egy adott témáról, míg másik részük egy teremben hallgatta az online gyakorlatot..
A képzést teljes kiértékelés zárta, a résztvevők megtekintették a hétvégén alkotott munkájukat, valamint ötletekkel látták el a szervezőket a jövőre nézve.
A média képzést a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Communitas Alapítvány illetve a Bihar Megyei Közösségi-Szociális Igazgatóság támogatta.
Csorba Roland / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kerekes Edit a MÚRE nívódíjasa
Kerekes Editnek, a Szabadság szerkesztőjének ítélte oda idén a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) az írott sajtó nívódíját, elsősorban emberközpontú cikkeiért, sajátosan emberséges stílusáért, továbbá szerkesztői és újságírói munkásságáért, amelyre a szakmai alázat, megbízhatóság és pontosság jellemző.
A további díjazottak: Audiovizuális Nívódíj – Kurta Kinga szerkesztő és Kacsó Tibor hangmérnök (Marosvásárhelyi Rádió), Pro Amicitia díj (a román és magyar közösségek közötti egyetértés, megértés jegyében kifejtett tevékenységéért) – Lucian Mîndruţă.
A MÚRE ezen a hétvégén Bihar megyében, Székelyhídon tartja közgyűlését és őszi szakmai találkozóját, amelynek témája a korszerű újságírás. Ennek a rendezvényének a keretében adják át ma, szombat este ünnepélyesen az egyesület idei szakmai díjait. Gratulálunk munkatársunknak, hiszen sikere lapunknak is büszkeség! Szabadság (Kolozsvár)

Érmihályfalvára is leszáll a turul
A Turul-nemzetség alapította hat érmelléki településből kettő már évszázadokkal ezelőtt elpusztult (Pusztaapáti és Györgyegyháza), a Tótfalu pedig vélhetőleg beépült Érmihályfalvába. Utóbbin kívül Értarcsa és Érkenéz állja még a sarat a történelem viharaival szemben.
Különböző feljegyzések szerint a honfoglaló magyarok a Biharban székelő Ménmarót kazár fejedelem országát találták a vidékén. Árpád fia Zsolt elvette Ménmarót leányát és vele kapta Biharországot is. Amikor a törzsek és a nemzetségek felosztották egymás között az országot, az Érmelléket és annak vidékét a Turul-nemzetség kapta meg.
Érkenézt egy 1279-es oklevél említi először, mint a Turul-nemzetségbéli Serefel comes (várnagy, nádor) birtokát. A történelem folyamán több család is uralta, később az 1800-as évek folyamán a Szlávyak birtokába került. A 20. század elején Érkenézt mintegy 850, nagyrészt a Móc-vidékről olcsó munkaerőként betelepített román jobbágy lakta, jelenleg pedig ezek leszármazottai, valamint az elvándorolt magyarok helyét elfoglaló cigány lakosság alkotja. A katolikus szlovák származású Szlávy nemesi család (Szlávy József koronaőr) egykori kedvelt birtoka így lett mára zömében ortodox falu.
Értarcsát a kolozsmonostori levéltár egyik 1338-as oklevelében „Tarcha iuxta fluv. Eer” körülírással említik először. A Turul-uradalmiak után a váradi káptalan birtoka volt, majd más birtokos családokon kívül a Bujanovicsoknak is volt itt birtokuk.
Értarcsán 2010-ben avatták fel a turul emlékművet.
Érmihályfalva egyike a vármegye legrégibb településének. Egy 1270-ből származó oklevél Turul comes özvegyét,Onnust említi birtokosaként. A 14. század elején Nagy-Mihályfalva néven vámszedő és vásáros helyként tartják számon – áll Vende Aladár és Borovszky Samu helytörténészek feljegyzéseiben.
Értarcsán 2010-ben avattak háborús emlékművet, melynek tetején turulmadár őrzi a hadfiak álmát.
Érkenézben a nemzet madara feltehetőleg már sosem fogja széttárni szárnyait, viszont Érmihályfalván október 15-én „leszáll” a református templom dombjára. A szobrot a vasárnap délelőtti istentiszteletet követően avatják fel.
A legendás madarat a marosvásárhelyi Miholcsa József szobrászművész készítette, anyagi részét teljes egészében a mihályfalvi egyházközség állta. Balázsné Kiss Csilla helybéli lelkipásztor elmondása szerint a kőmadár a Szent Koronán fog „megpihenni” és őrizni azt az elkövetkezendő időkben.
Az érmihályfalvi turulállítás a reformáció 500 éves jubileumi rendezvénysorozat része.
Idetartozik még, hogy az Érmelléken, a Turul-nemzetség településein kívül többek között Albison, Ottományban és Székelyhídon is turulok őrzik a hadakban odaveszettek nyugalmát. Sütő Éva / itthon.ma/kult

Idei utolsó találkozójukat tartották a hagyományőrzők
Idén már nem találkoznak többször a partiumi hajdú és kuruc hagyományőrzők, akik szombaton Hegyközszentmiklóson tartották második táborukat és közgyűlésüket. A találkozóra kevesen jöttek el, a napirendi pontokra azonban így is sor került.
A Hegyközszentmiklóst körülvevő dombok erdeinek fái, bokrai már felöltötték szemet gyönyörködtető, a sárga, a vörös és a barna számtalan árnyalatában pompázó őszi ruhájukat, és az időjárás is, bár nem volt az előző napokéhoz hasonló meleg, kedvezett a II. Partiumi Hajdú és Kuruc Tábor és Közgyűlés megtartásának. A szervezők ezúttal Hegyközszentmiklósra várták a hagyományőrzőket, kik az egykori Nyíri-kúria, későbbi TSZ-székház ma magánkézben lévő épületének udvarán sorakoztak fel. A Gellért Gyula ny. lelkész, hagyományőrző ezredes előzetes reményei, illetve a neki tett ígéretekhez képest jóval kevesebben voltak, de jöttek Diószegről, Hegyközszentimréről, Kisvárdáról, Élesdről, Székelyhídról, Tépéről – volt, ahonnan csak egy-egy személy, máshonnan kisebb csoport. A szabadtéri istentiszteleten Miklós Csaba csatári lelkész volt az igehirdető, aki egyebek mellett arról beszélt, hogy az ősz, szeptember-október az emlékezés hónapja számunkra, amikor sok egykori küzdelemről esik szó. A magyarság egy olyan nép, mely csak bizonyos nyomás alatt tudja az értékeit felmutatni, fejtette ki, hozzátéve: ehhez mindig erős kezű uralkodókra, vezetőkre is szükség volt. Hogy a küzdelmek végre sikerhez vezessenek, ahhoz arra van szükség a lelkész szerint, hogy „visszataláljunk Istenhez, az egyházhoz, a szolgálathoz, a magyarságunkhoz”, ekkor lesz értelme a hagyományőrzésnek is.
Eskütétel
A továbbiakban Gellért Gyula vette át a program vezetését, mely az őszi ellenőrzési seregszemlével folytatódott. Ez hajdanán a hajdúk/kurucok fegyverzetének, lovainak, lószerszámainak ellenőrzését jelentette, most ez a mustra nem tartott sokáig a megjelentek számából eredően (lovas nem is volt), de az erre hivatott rang-viselők elvégezték. Utána öten tettek esküt, a II. Rákóczi Ferenc partiumi kuruc dandár tagja lett Nagy Mátyás (Felvidék), Dezső János (Élesd), Miklós Csaba, Mészáros Károly (Csatár) és Birizdó József (Tépe). A hagyományőrzés határok felettiségének jegyében Vadász István h.ö. dandártábornok egy kardot adott át a felvidéki Nagy Mátyásnak, a Kisvárdáról érkezett hagyományőrzők pedig egy nemzeti zászlót a dandárt képviselő Vadász Istvánnak. A rendezvényeken mindig jelenlévő diószegi Kuruc Gabriella (kit tinédzser kora ellenére már neve is predesztinál erre a hagyományőrzésre) egy úgynevezett ujj-nélküli köpenyeget vehetett át kitartása jutalmául Gellért Gyulától. Minden momentumot a háromszoros vivát-kiáltás kísért, sőt, az utóbbi kard-, zászló és köpenyeg átadására még a déli harangszó is megkondult.
További tervek
Az esemény ezen pontján a szabadtérről a kúria egyik melléképületébe költözött, ahol előbb Oláh Attila tépei lelkész Bocskai Istvánról tartott vetített képes előadást, részletezve a fejedelem életútját, vallásos életét és a korabeli jogszabályokat. Meleg Vilmos színművész hazafias töltetű vers-csokra után Gellért Gyula kinevezéseket, előléptetéseket jelentett be – a vivát csak azoknak szólt, akik jelen is voltak. A közgyűlés folyó ügyeinek sorában kiderült: a hagyományőrzők nem szűkölködnek tervekben, hiszen kuruc énekkar és zenekar, lovas egyesület, az asszonyoknak hímzőkör, a fiataloknak alkotótábor létesítése van tervbe véve, hiszen, ahogyan Gellért Gyula (nem csak most) megfogalmazta: a fiataloké mellett az úgynevezett felnőttnevelés is rendkívül fontos. A hagyományőrzők idén már nem találkoznak szervezett formában, ám még tervezik részvételüket az október 28-án Budapesten tartandó II. Rákóczi Ferenc-ünnepségen. A vázolt tervek megvalósításának majd jövő tavasszal vágnak neki. A szombati találkozót közös ebéd zárta Hegyközszentmiklóson. Rencz Csaba / erdon.ro

Beszélgetés dr. Vajda Sándor borosjenői ny. főorvossal
„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (I.)
– Székelyhídon születtem, Bihar megyében. Szüleim és minden felmenőm váradiak. A házunk közel volt az állomáshoz. 1942-ben, amikor kezdődtek a bombázások, a család elmenekült Székelyhídra. Anyám a nyolcadik hónapban volt velem. Így én ott láttam meg a napvilágot. Kicsi gyermek koromban visszamentünk Nagyváradra, úgyhogy szülőfalumból semmi sem maradt meg emlékezetemben.
–Hol végezted az iskolát?
– Elemi és gimnáziumi tanulmányaimat Nagyváradon végeztem. A Sánc utcai fiúiskolába jártam. Akkor vezették be a kötelező hét osztályt. Azelőtt négy osztály után lehetett menni inasiskolába. Abban az iskolában egy eléggé bunyós társaság gyűlt össze, a fegyelemmel bizony több probléma is volt. A tanár azzal kezdte az órát, hogy kettőt-hármat felpofozott, s kizavarta őket az osztályból. Aztán csend lett. Megtanítottak minket ott a fegyelemre. Matematikatanárunk egy pálca segítségével kényszerített, hogy megjegyezzük a képleteket. Magyartanárunk igen alapos ember volt; megszerettette a fiúkkal az olvasást.
–Hova jártál középiskolába?
– A színház mögött levő, volt Orsolya-zárdába kerültem. Azelőtt ez leányiskola volt, mi voltunk a második fiú-széria. Jól éreztem ott magamat. Nagyon jó tanáraink voltak. Földrajztanárunk katonaemberként valamikor a fronton sebesült meg, húzta a lábát, történelemtanárunk azelőtt előadott a Bukaresti Katonai Akadémián. Ezek az emberek nemcsak tanítottak, hanem neveltek is bennünket. Kikeményített ingben, élére vasalt nadrágban, mindig frissen borotválva jöttek be az osztályba. Péter bácsinak, földrajztanárunknak a közeledtét messziről elárulta arcszeszének illata. Egyik kedvencem volt magyartanárnőnk, aki kötelezett bennünket, hogy hazafias kötelezettségként tanuljuk meg a Himnuszt és a Szózatot. Később gondjai lettek emiatt…
–Szerettél iskolába járni?
– Szerettem az iskolát. Jól tanultam. Nem voltam első, de a legjobb ötbe mindig bekerültem. Kedvvel tanultam. Örömet szerzett, ha valamit elolvastam, megtanultam és tudtam.
–Melyek voltak a kedvenc tantárgyaid?
– Elsősorban a magyar irodalom. És foglalkoztatott a történelem is.
„… értem is eljött egyszer a lefüggönyözött, fekete autó”
– Középiskolás voltam, amikor begyűrűzött Nagyváradra is az ’56-os forradalom hatása. Kialakult egy diáktársaság. Szervezkedtek, de inkább csak tárgyalták a magyarországi eseményeket. Engem is próbáltak bevonni. Egyik haverommal nagyon jól el tudtunk beszélgetni, mert őt is érdekelte a történelem. Séta közben a Körös-parton próbált meggyőzni, hogy csatlakozzam ehhez a csoporthoz. Sikertelenül… Aztán jöttek a letartóztatások. Érettségi után értem is eljött egyszer a lefüggönyözött, fekete autó, és vittek a szekuritátéra. Ott tartottak egy ideig egy beton magáncellában, amely akkora volt, mint egy szekrény. Csak állni lehetett benne, és kötelezően az ajtóval szemben. Néha benéztek a figyelőablakon, hogy lássák, nem estem-e össze. Egy idő után megbilincseltek, lekötötték a szememet, és elvezettek a kihallgatótiszt elé. Felolvasta mindazt, amit beszéltünk a haverommal a történelemről, a kisebbségi létről, ugyanis a havert, aki már hónapok óta bent volt náluk, megdolgozták, és leírta beszélgetései tartalmát. Én nem tudtam sok újdonságot mondani nekik.
–Hogy bántak veled ott, bent?
– Nagyon durvák voltak. És amikor kiengedtek, alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy senkinek nem beszélek a történtekről. Egy alkalommal, amikor vittek szemellenzővel, egy egyén (a hangját ma is megismerném), aki rettentően ki volt borulva valamiért, minden ok nélkül tetőtől talpig összevissza vert, rúgta a sípcsontomat, s azzal fejezte be, hogy beletalpalt a vízhólyagomba. Szerencsére fiatal voltam, és nem robbant fel a hólyagom. Mert, ha felrobbant volna, egész életemre nyomorékká válok…
„Kedvenc sportom a vitorlázórepülés volt”
–Iskolán kívül foglalkoztál-e még valamivel?
– Tagja voltam az Ady Endre Irodalmi Körnek, írogattam különféle tudósításokat a diákéletről a helyi újságba, a Fáklyába. Egyébként VI. osztályos korom óta minden nyáron dolgoztam. Kertészetben, kőműveseknél, a festékgyárban a festékfinomításnál, aztán egyetemistaként a gyár laboratóriumában.
–Sportoltál?
– Hogyne! Télen síztem, nyáron pedig repültem a repülőklubban. Kedvenc sportom a vitorlázórepülés volt. Nagyon jó társaság fonódott össze ott. Egymás segítése, az egymásra figyelés vezérelt minket. Sikerült megszereznem az A, B, C kategóriákat.
–Mennyi ideig jártál a klubba?
– 1961-ig, négy évet. Terveztem, hogy Bukarestbe megyek egyetemre aeronautikára. Készültem keményen matematikából, fizikából. Ezen az egyetemen viszont megköveteltek bizonyos társadalmi eredetet stb. Meg biztosan bekerült a dossziémba a kalandom a szekuval…
–Felidéznél egy érdekesebb történetet diákkorodból?
– Tizenegyedikes voltam, amikor a Korunk rendezett Váradon egy versenyt középiskolások részére. A magyar iskolák közötti megmérettetés döntőjében második helyezést értem el. Osztálytársnőim egy tornaórán az öltözőben megmérték az ingemnek a nyakát, és nagy meglepetésemre kaptam az osztálytól egy dupla mandzsettás, fehér puplininget. Annyira örültem annak az ajándéknak! A szeretet szimbólumának tekintettem. Nem hiszek a kabalákban és a szerencsetárgyakban, de ezzel az inggel érettségiztem, ezzel felvételiztem az egyetemre, ezzel mentem a félévi vizsgákra, ezzel nősültem.
„Kitűnő közösség volt a teológián”
–Végül melyik egyetemre kerültél?
– Mindig szerettem a természetrajzot, szegény anyámnak meg örök álmát teljesítettem: elmentem Kolozsvárra az orvosira. Öt tantárgyból volt írásbeli és öt tantárgyból szóbeli. Bejutottam ösztöndíjjal az általános orvosira. Hamarosan hívtak a rektor irodájába, ott volt az egyetem párttitkára meg a szekusa is, és tudatták, hogy nem vagyok jó elvtárs, és nem jogosulok az ösztöndíjra. Akkor a rektor mellém állt, félrehívott, és megsúgta, hogy lenne egy fogorvosi ösztöndíj Brassó tartományban. S én átmentem a fogorvosira. Nem bántam meg!
–Ez az ösztöndíj megmentett anyagilag?
– Az egyetemi évek alatt tanítványaim voltak, felvételire készítettem fel gyerekeket, fizikából, kémiából, anatómiából. Az is sokat számított.
–Jól érezted magad az egyetemen?
– Eleinte nehéz volt, mert nem ismertem a román szakkifejezéseket. De belejöttem. A kollégák elfogadtak, bár elég sok nyelvtani hibát vétettem.
– Miért nem iratkoztál magyar tagozatra?
– Csak Marosvásárhelyen volt magyar orvosi, meg Kolozsvár közelebb volt az otthonomhoz.
– Szereztél barátokat Kolozsváron?
– Amikor elvették az ösztöndíjamat, egy lelki jó barátom elvitt a teológiára, ahol hozzájutottam egy-egy tál meleg ételhez. Soha senki nem kérdezte, miért vagyok ott. Nagyon jó társaságra találtam a teológián, mindig megünnepeltük március tizenötödikét vagy október hatodikát. Lementünk páran egy osztályterembe, ahol volt harmónium, elmondtunk néhány verset, énekelgettünk nagyon jó hangulatban. A teológián jártam nyilvános bibliaórára is. A professzor, aki ezeket tartotta, megmondta, hogy senkinek nem kell bemutatkoznia, nem kell elárulnia a nevét, ha rákerülne a sor, senki se adhassa ki társait… Kitűnő közösség volt a teológián, sokáig tartottuk a kapcsolatot.
– A református teológiáról beszélsz?
– Református vagyok. Kolozsváron van a protestáns teológia: református, unitárius és evangélikus.
– Egyetemista éveid idején is írogattál?
– Igen, főleg a Korunknak. Nagyon jól fizettek. Egy-egy cikkért adtak 100-150 lejt, míg egy havi ösztöndíj kb. 300 lej volt, egy pár cipő meg 60 lejbe került. Jól jött az a pénz, mert így meg tudtam venni a bérletet a Magyar Színházba, a Magyar Operába, meg a vasárnap délelőtti koncertsorozatra, az Egyetemisták Házába… Nem engedtek el otthonról túl sok zsebpénzzel, de sohasem nélkülöztem. Igazán jóllakni a húsvéti locsolások alkalmával sikerült. Mentünk a magyar lányokhoz, és náluk sonkával, tojással, süteményekkel fogadtak.
–Milyen cikkeket írtál?
– Általában orvosi témájú cikkeimet közölték. Például: „A kozmobiológia és fiziológia kérdései”, „A neuron nem relé”, „Kolozsvári fiziológusok tevékenysége”, „Orvosi deontológia”.
„Disszertációmat az arc- és szájsebészet témaköréből választottam”
– Államvizsga után elkerültél Brassó tartományba?
– Mivel megszüntették a tartományi ösztöndíjak rendszerét, bevezették a tanulmányi átlagok szerinti kihelyezést. 9,75-tel végeztem, jó elöl a listán, mégis Borosjenő (Ineu) községet választottam.
– Miért?
– A feleségem odavaló volt. Sosem éltem azelőtt vidéken, gondoltam, kipróbálom ezt is egy-két évig. Feleségem szülei befogadtak a családba, feleségem kérte áthelyezését Temesvárra, hogy közelebb legyünk egymáshoz.
– Mikor esküdtetek meg?
– 1966-ban. Feleségem akkor végezte a másodévet, én pedig az ötödévet. Egy évet laktunk Kolozsváron albérletben.
– Nem próbáltál visszakerülni Nagyváradra?
– Gondoltam rá, de végül Borosjenőben vettem egy telket, és arra később építettünk egy házat.
– Hol kaptál állást?
– A poliklinikán dolgoztam, és kijártam vidékre, Csermőre, Ternovára; a törvény megengedte… 1972-ben szakvizsgáztam Bukarestben arc- és szájsebészetből, majd felvételiztem a doktorátusra 1974-ben. Disszertációmat is az arc- és szájsebészet témaköréből választottam. Tíz évig voltam az egészségügyi dolgozók szakszervezeti elnöke, 1987–1990 között a járóbeteg-intézet igazgató főorvosa és a kórház helyettes igazgatója. Több mint 40 szakdolgozatomat mutattam be hazai és nemzetközi kongresszusokon, konferenciákon, vagy közöltem szaklapokban. 1968-ban felkértek a Vörös Lobogó szerkesztői, hogy írjak az Orvosi tanácsok rovatba; mai napig folytatom ezt. Több cikkemet közölte aradi kulturális szemlénk, a Szövétnek, meg a Művelődés.
–Meddig dolgoztál a kórházban?
– ’90-ben lemondtam tisztségemről, és aztán megnyitottam a magánrendelőmet.
–Működik most is?
– Ez év március végén bizonyos egészségügyi komplikációk miatt be kellett zárnom.
–Élnek még magyarok Borosjenőben?
– Szórványvidék. A lakosság 7,2%-a magyar. Amikor odakerültem, még volt 7 osztályos magyar iskola. Jelenleg sem óvodai, sem iskolai oktatás nem folyik magyar nyelven. Készítettünk egy kimutatást a beiskolázandó, magyar nevű gyermekekről, mindegyik családot felkerestük, próbáltuk meggyőzni őket, hogy kérvényezzék egy magyar osztály indítását, sajnos eredménytelenül. Ezelőtt öt évvel sikerült beindítanunk egy magyar nyelvű óvodáscsoportot, de megszüntették, tanügyi átszervezés és leépítés miatt. Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Alázat, békesség és áldozat
Tempfli Mária életének alakulását meghatározták az erdélyi magyarság XX. századi sorsfordulatai. A Szatmár megyei Csanáloson született édesapját a történelem hányta-vetette Brăila, majd Olt megyébe, onnan Radnótra, a bécsi döntés után pedig a Bihar megyei Diószegre és Székelyhídra. Tempfli Mária Movila Miresei-en született, és a szülőkkel vándorolt. Édesapját, aki vallásos, templomba járó mérnöktanár volt, a hatóságok 1950-ben büntetésből helyezték Kézdivásárhelyre, a Középfokú Mezőgazdasági Iskolába. A földrajz–geológia szakot végzett Tempfli Mária 1952-ben választotta a kantai gimnáziumban működő Pedagógiai Líceumot, és évek-évtizedek során elkötelezett kézdivásárhelyivé vált.
Nem volt könnyű tanári pályát kezdeni az 50-es években a mélyen vallásos Tempfli Máriának: hitét rejtegetnie kellett, templomba csak Brassóba mehetett. A tanításban viszont meglelte az elégtételt: szerette a diákokat és a tantárgyát. Lelkiismeretes munkája, pontossága, a nevelés melletti elkötelezettsége okán rajoni tanfelügyelőnek, majd a kantai gimnázium aligazgatójának nevezték ki. 1980-ban a kantai gimnázium 300 éves jubileumára megjelent iskolatörténeti kötet egyik kezdeményezője és szerkesztője volt. Diákjai számára máig emlékezetesek a tartalmasan előkészített és megszervezett túrák és önellátó táborok, ahol hon- és természetismeretből rengeteget tanultak. Minden évben albumokat szerkesztett a fényképekből és az élményeket megörökítő diákírásokból, irányításával a kantai Dózsa György unokái nevű diákcsapat a Jóbarát gyermekfolyóirat által meghirdetett Pro Natura országos vetélkedő első helyezettje lett 1982-ben.
A 3. Számú Általános Iskola igazgatójaként is az igényességet, pontosságot képviselte és követelte meg. Az elesettek, a szegények, a támogatásra szorulók érdekében délutáni iskolát szervezett – Kézdivásárhelyen először – , és tanártársaival együtt térítésmentesen foglalkozott a diákokkal.
Nemsokára újabb nehéz feladat találta meg: az iskoláskorúak gyermekotthona igazgatójának kérték fel. Elvállalta a megbízást, és kora reggeltől késő estig az otthonban tartózkodva próbálta megoldani a felmerülő problémákat, emberséggel, empátiával közeledve a sokféle lelki sérüléssel intézetbe került gyermekekhez.
Saját gyermeke nem született, de gyámja volt egy intézetből magához vett gyermeknek, akit később örökbe fogadott, nyugdíjazása után pedig két kisgyermek pótnagymamája lett.
Nyugdíjasként aktívan részt vett a kantai Szentháromság és a Boldog Özséb egyházközség tevékenységeiben, az Engesztelő Imacsoport vezetőjeként, a Rózsafüzér csoport tagjaként rovatvezetője volt a plébánia havilapjának, az Élő vízforrásnak. 1996-ban a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Ezüstgyopár díjjal tüntette ki, a Vöröskereszt Országos Tanácsa pedig a szervezet Örökös Tiszteletbeli Tagja címet adományozta neki.
2012-ben az 1957-ben végzett első osztálya 55 éves érettségi találkozójára már nem mehetett el, de levélben üzente nekik, hogy a hit megnyugvást, lelki békét ad. Így viselte ő is betegségét, megpróbáltatásait.
Isten adjon neki örök nyugodalmat! Ambrus Ágnes / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)