Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. július 17.
Magyar értékek s PMN-en
Augusztus 18–24. között rendezik meg a XIII. Partiumi Magyar Napokat. Hét napon át tíz helyszínen több mint száz rendezvény várja a résztvevőket. A szervezők több ezer látogatóra számítanak.
Az Identitas Alapítvány augusztus 18–24. között tizenharmadik alkalommal szervezi meg a Partiumi Magyar Napokat — jelentette be tegnap az RMDSZ szatmárnémeti székházában tartott sajtótájékoztatón Szőcs Péter, az alapítvány elnöke. A rendezvény társszervezője az RMDSZ Szatmár megyei és szatmárnémeti szervezete, támogatója pedig számos civil szervezet és vállalkozó. Pataki Csaba, az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének elnöke elmondta, hogy az elmúlt tizenhárom év alatt a rendezvény fokozatosan bővült, egyre nagyobb tömegeket mozgatott meg. Sikere azzal magyarázható, hogy közösségre épül, közösséget tart össze. Kereskényi Gábor, az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének elnöke arról beszélt, hogy amikor az első PMN-t megrendezték, az volt a cél, hogy bemutassák a magyar értékeket, hagyományokat, kultúrát és építsék a magyar közösséget. A szervezők évről évre magasabbra helyezték a mércét, a PMN mára a térség rendezvényévé nőtte ki magát.
Idei programok
Stier Péter, a PMN programszervezője nem árulta el a teljes programot, mivel még folynak az egyeztetések. Újdonság, hogy egységes formatervezésű sátrak és faházak lesznek, az árusok PMN-es pólóban lesznek, és csak olyan árusok kapnak helyet, akik beilleszkednek a rendezvény szellemiségébe. A programok és a koncertek úgy lesznek összeállítva, hogy minden korosztály megtalálja a maga kedvencét, de arra is odafigyelnek, hogy minél több családi programra kerüljön sor. Első alkalommal lép fel Zorán Szatmárnémetiben szabadtéren, saját zenekarral. A fiatalok körében biztos népszerű lesz a Quimby, de fellép a Beatrice, Koós János és Dékány Sarolta, valamint Aradszky László, a zárókoncertet a Bikini együttes adja. Lesz humor-sátor, melyben ismert humoristák mellett ott lesz Nagy Csongor, a Harag György Társulat volt tagja, a Tűzoltótoronynál fellép a budapesti Utcaszínház. A rendezvény részletes programját a szervezők később közlik.
Elek György, Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)
Augusztus 18–24. között rendezik meg a XIII. Partiumi Magyar Napokat. Hét napon át tíz helyszínen több mint száz rendezvény várja a résztvevőket. A szervezők több ezer látogatóra számítanak.
Az Identitas Alapítvány augusztus 18–24. között tizenharmadik alkalommal szervezi meg a Partiumi Magyar Napokat — jelentette be tegnap az RMDSZ szatmárnémeti székházában tartott sajtótájékoztatón Szőcs Péter, az alapítvány elnöke. A rendezvény társszervezője az RMDSZ Szatmár megyei és szatmárnémeti szervezete, támogatója pedig számos civil szervezet és vállalkozó. Pataki Csaba, az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének elnöke elmondta, hogy az elmúlt tizenhárom év alatt a rendezvény fokozatosan bővült, egyre nagyobb tömegeket mozgatott meg. Sikere azzal magyarázható, hogy közösségre épül, közösséget tart össze. Kereskényi Gábor, az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének elnöke arról beszélt, hogy amikor az első PMN-t megrendezték, az volt a cél, hogy bemutassák a magyar értékeket, hagyományokat, kultúrát és építsék a magyar közösséget. A szervezők évről évre magasabbra helyezték a mércét, a PMN mára a térség rendezvényévé nőtte ki magát.
Idei programok
Stier Péter, a PMN programszervezője nem árulta el a teljes programot, mivel még folynak az egyeztetések. Újdonság, hogy egységes formatervezésű sátrak és faházak lesznek, az árusok PMN-es pólóban lesznek, és csak olyan árusok kapnak helyet, akik beilleszkednek a rendezvény szellemiségébe. A programok és a koncertek úgy lesznek összeállítva, hogy minden korosztály megtalálja a maga kedvencét, de arra is odafigyelnek, hogy minél több családi programra kerüljön sor. Első alkalommal lép fel Zorán Szatmárnémetiben szabadtéren, saját zenekarral. A fiatalok körében biztos népszerű lesz a Quimby, de fellép a Beatrice, Koós János és Dékány Sarolta, valamint Aradszky László, a zárókoncertet a Bikini együttes adja. Lesz humor-sátor, melyben ismert humoristák mellett ott lesz Nagy Csongor, a Harag György Társulat volt tagja, a Tűzoltótoronynál fellép a budapesti Utcaszínház. A rendezvény részletes programját a szervezők később közlik.
Elek György, Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)
2014. július 22.
Anyaországiakat is vonz a vásárhelyi színművészeti egyetem
Idén is nagy a túljelentkezés a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színművészet szakán: a hét ingyenes és öt fizetéses helyre összesen 29-en jelentkeztek, tehát majdnem hárman felvételiznek egy helyre. Ráadásul a jelentkezők több mint egyharmada magyarországi.
Egyrészt a marosvásárhelyi intézmény jó hírneve vonzza a határon túlról is a színpadra vágyókat, másrészt az, hogy itt jóval kevesebb a vetélytárs, s más a kritériumrendszer is.
Nincs vakációs hangulat a marosvásárhelyi Köteles utcában, ugyanis míg múlt héten iratkoztak a továbbtanulni vágyó fiatalok, most a felvételi állít eléjük megpróbáltatásokat. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ugyanis azon kevés intézmények közé tartozik, amely még mindig felvételivel rostálja a jelentkezőket
Megváltozott trendek
A Magyar Művészeti Karon alapképzésen öt szakot hirdettek meg, mindegyiken hét állami és öt fizetéses helyet. A jelentkezésekkel Balási András rektorhelyettes nagyjából elégedett.
„Más egyetemekhez képest azt hiszem, felszusszanhatunk. Igaz, van két mesterképzőnk, amelyre relatív kevesen jelentkeztek, részben azért is, mert többen jelezték, hogy csak ősszel tudnak jönni, reméljük, hogy akkor betöltik a helyeket. Azon kívül minden szakot el tudunk indítani magyar karon, annyian jelentkeztek. Általában az ingyenes helyeket töltik be, fizetéses helyre hét-nyolc éve már nem nagyon jönnek. Három-négy taníjas akad egy-egy szakra, de nem mindig telik meg a 7 plusz 5. Megváltoztak a trendek, óriási a kínálat, s csak állami helyből többet hirdetnek meg az országban, mint amennyien érettségire jelentkeznek” – magyarázta a rektorhelyettes.
Sokáig Székelyföldről érkeztek a legtöbben
A kínálatból természetesen idén is a színművészeti a legnépszerűbb, ott sosincs gond a helyek betöltésével “Idén 29-en iratkoztak be, bár a felvételi felkészítőkön adott pillanatban negyvenen is voltak, jó néhányan valószínűleg úgy látták, hogy túl nehéz lesz ez számukra” – fogalmazott az intézmény rektorhelyettese, Balási András.
Hozzátette, több mint tízen jelentkeztek idén is a határon túlról. “Minden évben van magyarországi jelentkezőnk, hiszen ez híres egyetem, itt akarnak tanulni. Persze megtörténik, hogy jönnek és mennek is” – mondja a rektorhelyettes. Hazai viszonylatban évekig a Székelyföld „szállította" a diákokat, de ez az utóbbi időben megváltozott, mára már Temesvárról, Szatmárról, Kolozsvárról is sokan érkeznek színészképzést tanulni.
A szakmában nyilvántartják Marosvásárhelyt
Az egyetem udvarán fiatalok várakoznak a felvételi vizsgára. Érdekes azonban, hogy csak egyikük vásárhelyi, s ő sem a vizsga miatt van itt, a többiek mind Magyarországról jöttek. A 21 éves Kókai Réka például a Pest melletti Gyömrőről érkezett, mint mondja, már negyedik éve próbál bejutni színművészeti egyetemre.
„Próbálkoztam már a budapesti színin, meg a kaposvárin, már elvégeztem egy színészképzést is. Hallottam már régóta, hogy Marosvásárhelyen is van magyar nyelvű egyetem, hiszen a szakmában nyilvántartják” – mondja a fiatal lány. Hozzáteszi, azért is reménykedik, mert itt jóval kevesebb a jelentkező, Budapesten hatszázan is jelentkeznek a 12 helyre, Kaposváron három-négyszázan.
Más preferenciák szerint válogatnak
Balatonfüredről érkezett Kiliti Krisztián, aki már tavaly felvételizett teatrológiára, úgyhogy már egy éve a Köteles utcában tanul – és úgy döntött, most a színművészetit is megpróbálja. „Magyarországon próbálkoztam, de csak a második körig jutottam. Nem mondanám, hogy itt egyszerűbb a felvételi, de véleményem szerint egészen más preferenciák szerint válogatják a jelölteket. Marosvásárhelyen véleményem szerint sokkal inkább készek arra, hogy nyersebb karakterekkel dolgozzanak – Pesten nem így van. Ott kiforrott embereket keresnek” – vélekedik a fiatalember.
Szász Cs. Emese, Krónika (Kolozsvár)
Idén is nagy a túljelentkezés a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színművészet szakán: a hét ingyenes és öt fizetéses helyre összesen 29-en jelentkeztek, tehát majdnem hárman felvételiznek egy helyre. Ráadásul a jelentkezők több mint egyharmada magyarországi.
Egyrészt a marosvásárhelyi intézmény jó hírneve vonzza a határon túlról is a színpadra vágyókat, másrészt az, hogy itt jóval kevesebb a vetélytárs, s más a kritériumrendszer is.
Nincs vakációs hangulat a marosvásárhelyi Köteles utcában, ugyanis míg múlt héten iratkoztak a továbbtanulni vágyó fiatalok, most a felvételi állít eléjük megpróbáltatásokat. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ugyanis azon kevés intézmények közé tartozik, amely még mindig felvételivel rostálja a jelentkezőket
Megváltozott trendek
A Magyar Művészeti Karon alapképzésen öt szakot hirdettek meg, mindegyiken hét állami és öt fizetéses helyet. A jelentkezésekkel Balási András rektorhelyettes nagyjából elégedett.
„Más egyetemekhez képest azt hiszem, felszusszanhatunk. Igaz, van két mesterképzőnk, amelyre relatív kevesen jelentkeztek, részben azért is, mert többen jelezték, hogy csak ősszel tudnak jönni, reméljük, hogy akkor betöltik a helyeket. Azon kívül minden szakot el tudunk indítani magyar karon, annyian jelentkeztek. Általában az ingyenes helyeket töltik be, fizetéses helyre hét-nyolc éve már nem nagyon jönnek. Három-négy taníjas akad egy-egy szakra, de nem mindig telik meg a 7 plusz 5. Megváltoztak a trendek, óriási a kínálat, s csak állami helyből többet hirdetnek meg az országban, mint amennyien érettségire jelentkeznek” – magyarázta a rektorhelyettes.
Sokáig Székelyföldről érkeztek a legtöbben
A kínálatból természetesen idén is a színművészeti a legnépszerűbb, ott sosincs gond a helyek betöltésével “Idén 29-en iratkoztak be, bár a felvételi felkészítőkön adott pillanatban negyvenen is voltak, jó néhányan valószínűleg úgy látták, hogy túl nehéz lesz ez számukra” – fogalmazott az intézmény rektorhelyettese, Balási András.
Hozzátette, több mint tízen jelentkeztek idén is a határon túlról. “Minden évben van magyarországi jelentkezőnk, hiszen ez híres egyetem, itt akarnak tanulni. Persze megtörténik, hogy jönnek és mennek is” – mondja a rektorhelyettes. Hazai viszonylatban évekig a Székelyföld „szállította" a diákokat, de ez az utóbbi időben megváltozott, mára már Temesvárról, Szatmárról, Kolozsvárról is sokan érkeznek színészképzést tanulni.
A szakmában nyilvántartják Marosvásárhelyt
Az egyetem udvarán fiatalok várakoznak a felvételi vizsgára. Érdekes azonban, hogy csak egyikük vásárhelyi, s ő sem a vizsga miatt van itt, a többiek mind Magyarországról jöttek. A 21 éves Kókai Réka például a Pest melletti Gyömrőről érkezett, mint mondja, már negyedik éve próbál bejutni színművészeti egyetemre.
„Próbálkoztam már a budapesti színin, meg a kaposvárin, már elvégeztem egy színészképzést is. Hallottam már régóta, hogy Marosvásárhelyen is van magyar nyelvű egyetem, hiszen a szakmában nyilvántartják” – mondja a fiatal lány. Hozzáteszi, azért is reménykedik, mert itt jóval kevesebb a jelentkező, Budapesten hatszázan is jelentkeznek a 12 helyre, Kaposváron három-négyszázan.
Más preferenciák szerint válogatnak
Balatonfüredről érkezett Kiliti Krisztián, aki már tavaly felvételizett teatrológiára, úgyhogy már egy éve a Köteles utcában tanul – és úgy döntött, most a színművészetit is megpróbálja. „Magyarországon próbálkoztam, de csak a második körig jutottam. Nem mondanám, hogy itt egyszerűbb a felvételi, de véleményem szerint egészen más preferenciák szerint válogatják a jelölteket. Marosvásárhelyen véleményem szerint sokkal inkább készek arra, hogy nyersebb karakterekkel dolgozzanak – Pesten nem így van. Ott kiforrott embereket keresnek” – vélekedik a fiatalember.
Szász Cs. Emese, Krónika (Kolozsvár)
2014. július 23.
Tárgyalna az egyház a zárolt számlákkal maradt szatmári kórház vezetőségével
Sajtóközleményben ismertette álláspontját kedden a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye a szatmárnémeti volt irgalmasrendi kórház visszaszolgáltatása körüli félreértések tisztázása érdekében.
Adrian Ştef, a Szatmár megyei önkormányzat elnöke a hétfői tanácsülést követően bejelentette, hogy zárolták a megyei kórház számláit a birtokbavételi törvényszéki eljárás során, melyben az a döntés született, hogy a kórháznak 70 ezer eurót fizetnie kell, mivel a kiköltözés halogatása miatt jövedelemkiesést okoztak az egyháznak.
A szóban forgó épületben a pszichiátriai részleg működött. A tanácselnök kifejtette, nem számított arra az egyház részéről, hogy egy egészségügyi intézmény számláit zároltatja, melyben gyógyászati tevékenység folyik. Hozzátette ugyanakkor, hogy szerinte elengedhetnék az összeget, vagy legalább belemehetnének abba, hogy részletekben törlesszék azt.
A katolikus püspökség nehezményezi, hogy a sajtón keresztül üzenget nekik a tanácselnök, félrevezetve az embereket. Mint kifejtették, a törvényszéki eljárás ez év áprilisában zárult, ezt követően pedig kérték a kórház vezetőségét, hogy üljön le velük tárgyalni. A megadott hét napon belül azonban nem jelentkeztek, ezért elindították a végrehajtási eljárást.
Ezt látva megkereste őket a kórház vezetősége egy részletfizetésre szóló kérelemmel, azonban hiába hívták újfent tárgyalni őket, most sem reagáltak meghívásukra. A püspökség szerint ezentúl is párbeszéd révén szeretnék megoldani az ügyet, azonban ezt „a jó ízlés határain belül”, egy közös asztalnál folytatott eszmecsere keretében képzelik el, nem pedig a sajtón keresztül üzengetve.
Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár)
Sajtóközleményben ismertette álláspontját kedden a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye a szatmárnémeti volt irgalmasrendi kórház visszaszolgáltatása körüli félreértések tisztázása érdekében.
Adrian Ştef, a Szatmár megyei önkormányzat elnöke a hétfői tanácsülést követően bejelentette, hogy zárolták a megyei kórház számláit a birtokbavételi törvényszéki eljárás során, melyben az a döntés született, hogy a kórháznak 70 ezer eurót fizetnie kell, mivel a kiköltözés halogatása miatt jövedelemkiesést okoztak az egyháznak.
A szóban forgó épületben a pszichiátriai részleg működött. A tanácselnök kifejtette, nem számított arra az egyház részéről, hogy egy egészségügyi intézmény számláit zároltatja, melyben gyógyászati tevékenység folyik. Hozzátette ugyanakkor, hogy szerinte elengedhetnék az összeget, vagy legalább belemehetnének abba, hogy részletekben törlesszék azt.
A katolikus püspökség nehezményezi, hogy a sajtón keresztül üzenget nekik a tanácselnök, félrevezetve az embereket. Mint kifejtették, a törvényszéki eljárás ez év áprilisában zárult, ezt követően pedig kérték a kórház vezetőségét, hogy üljön le velük tárgyalni. A megadott hét napon belül azonban nem jelentkeztek, ezért elindították a végrehajtási eljárást.
Ezt látva megkereste őket a kórház vezetősége egy részletfizetésre szóló kérelemmel, azonban hiába hívták újfent tárgyalni őket, most sem reagáltak meghívásukra. A püspökség szerint ezentúl is párbeszéd révén szeretnék megoldani az ügyet, azonban ezt „a jó ízlés határain belül”, egy közös asztalnál folytatott eszmecsere keretében képzelik el, nem pedig a sajtón keresztül üzengetve.
Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár)
2014. július 25.
Tusványos 25 – Beáll az EMNP az MPP ernyője alá?
Ha egy a tábor, akkor miért kettő vagy akár annál is több a zászló? Ugyanakkor a felmerülő igények ellenére vajon miért nem születik meg a politikai pártok között az egység? – tette fel a kérdést Csinta Samu moderátori tisztségben Biró Zsoltnak, a Magyar Polgári Párt elnökének és Toró T. Tibornak, az Erdélyi Magyar Néppárt elnökének a kérdést csütörtök délután a 25. Tusványosi szabadegyetemen az Egy a tábor, hány a zászló? című pódiumbeszélgetésen.
Biró Zsolt a kérdésre válaszolva kihangsúlyozta, hogy az az egy tábor, amiről beszélünk nem más mint maga az erdélyi magyarság. A legfontosabb feladat a pluralizmus maga helyén való kezelése, fel kell nőni a többpártrendszerhez és akkor talán lesz esély a sokat hangoztatott autonómia kivívására. Toró T. Tibor szerint mindkét párt a bálványosi folyamat szellemi terméke. Hozzátette: ott van a helye mindkét pártnak a nemzeti táborban, és a Biró által említett pluralizmus mindig is ott volt a Néppárt szemléletében is, viszont a pluralizmus sérelme nélkül az erdélyi magyarokat nem lehet egy szervezetbe tömöríteni. Szerinte a fő törésvonalat a román főhatalomhoz való viszonyulás jelképezi. Két tábor létezik: az ún. „labancok", akik azt gondolják, hogy mindenképpen be kell épülni a főhatalomba és készek arra is, hogy elárulják a magyar ügyet ennek érdekében, illetve az ún. „kurucok", akik távol maradnak a főhatalomtól és megpróbálják megvalósítani az autonómia leginkább kívánatos szintjeit.
Biró Zsolt erre reagálva megjegyezte, hogy nem szabad az erdélyi magyarságot ilyen szinten két táborra osztani. Észre kell venni, hogy egy kisebbségi közösség vagyunk, amelyben együttműködésre van szükség. Annál is inkább furcsállja Torónak ezt a hasonlatát, mivel amikor az MPP-t létrehozták, Toró még az általa említett „labancok" oldalán harcolt, az RMDSZ ernyője alatt politizált.
Toró történelemnek nevezte Biró megjegyzését, és hozzátette, hogy a Néppárt jelen pillanatban arra törekszik, hogy az RMDSZ oszd meg és uralkodj elvét megszüntesse és rákényszeríts, hogy végre kezdje el az autonómista elvet követni.
Biró szerint nem engedhetik meg maguknak, hogy aki nem úgy gondolkozik autonómia-ügyben, mint a Néppárt azzal „nem barátkoznak". Az MPP a választás szabadságát vallja, szerinte minden virág virágozhat. Amikor együttműködésre van szükség, akkor mindent meg kell tenni, hogy megteremtődjön ennek a feltétele. Példának okáért megemlítette a kézdivásárhelyi autonómiahatározat elfogadását, amely egy RMDSZ-es polgármester jóváhagyásával született meg. Nem megoldás a skatulyázás – tette hozzá Biró.
Toró vitába szállt. Kijelentette: Biró „maszatol a témában", mert nyilvánvaló, hogy az RMDSZ ellenérzéssel kezeli az autonómia kérdését. Például eddig egyszer se szabta a kormányra lépésének feltételeként az autonómia biztosítását.
Toró bevallása szerint a Néppárt létrehozása „lehet, hogy nem volt a legjobb döntés", de most félre kell tenni a sérelmeket és a két kis párt együtt kellene felkészüljön a 2016-os választásokra. Arra a kérdésre, hogy miben látja erre a megoldást, Toró megjegyezte, hogy szerinte ezt az önkormányzatoknál kellene kezdeni. Biró szerint viszont az önkormányzatoknál csak akkor lehet eredményt elérni, ha többséget tudnak teremteni az RMDSZ-el szemben.
A közönség soraiból felszólaló Sándor Krisztina EMNT-vezető javaslatára egy ad-hoc szavazásra is sor került, amelyben a hallgatóság döntő többsége kinyilvánította abbéli akaratát, hogy a két pártvezető üljön egy asztalhoz, és folytasson tiszta, átlátható, érthető párbeszédet egymással, majd álljanak a közösség elé egy konkrét közös programmal.
Biró megjegyezte, hogy 2014 végéig körvonalazódni fog az MPP-n belül a jelöltek listája a 2016-os választásokra, és javasolta, hogy ahol nincs jelen egyik kispárt sem, ott dolgozzanak össze, viszont azt sem kell elfejteni, hogy versengeni lehet, de bizonyos helyeken etnikai alapon kell döntést hozni. Például Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben, Nagyváradon arra kell törekedni, hogy magyar polgármesterjelölt kerüljön a választásokra. Az MPP erre nyitott. A döntés a Néppárt kezében van.
Toró szerint közös értékek alapján kell egyezségre jutni, hogy rátudják kényszeríteni az RMDSZ-t a későbbi integrációra. Az RMDSZ-el csak konjunkturális partnerséget lehet kötni, ami természetesen szükségszerű, de nem minden áron.
A feszültség kicsit megtört, amikor Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke a közönség soraiból felszólalt és kérte a pártok vezetőit, hogy húzzanak vonalat és egyesüljön a két párt, erősítsék meg egymást. Sőt mi több kezdeményezett a jelenlévők között egy gyors szavazást, amelyben arra kérte a jelenlévőket emeljék fel a kezüket azok, akik akarják, hogy leüljenek tárgyalni az elnökök – a többség erre természetesen felemelte a kezét.
Arra a kérdésre, hogy az autonómiát hol kell keresni mindkét pártvezető egyetértett abban, hogy mindenhol kell keresni: Brüsszelben, Budapesten, Bukarestben, az önkormányzatokban sőt mi több önmagunkban. A beszélgetést Biró zárta, amelyben kihangsúlyozta, hogy van értelme az MPP-RMDSZ paktumnak, mert jelen pillanatban is dolgoznak egy közös statutúmtervezeten, amely az SZNT statútumára épül és ha minden a tervek szerint alakul, akkor szeptemberben a parlament asztalára kerül. Tehát van értelme a keretegyezménynek, csak tartalom kell hozzá.
A beszélgetésből nem igazán lehetett kivenni, hogy mikor lesz az a bizonyos EMNP-MPP tárgyalás, viszont a terv megszületett, a Tusványosi nagyközönség tanúsíthatja, a többi már csak a pártvezetőkön múlik.
György Erzsébet, Erdély.ma
Ha egy a tábor, akkor miért kettő vagy akár annál is több a zászló? Ugyanakkor a felmerülő igények ellenére vajon miért nem születik meg a politikai pártok között az egység? – tette fel a kérdést Csinta Samu moderátori tisztségben Biró Zsoltnak, a Magyar Polgári Párt elnökének és Toró T. Tibornak, az Erdélyi Magyar Néppárt elnökének a kérdést csütörtök délután a 25. Tusványosi szabadegyetemen az Egy a tábor, hány a zászló? című pódiumbeszélgetésen.
Biró Zsolt a kérdésre válaszolva kihangsúlyozta, hogy az az egy tábor, amiről beszélünk nem más mint maga az erdélyi magyarság. A legfontosabb feladat a pluralizmus maga helyén való kezelése, fel kell nőni a többpártrendszerhez és akkor talán lesz esély a sokat hangoztatott autonómia kivívására. Toró T. Tibor szerint mindkét párt a bálványosi folyamat szellemi terméke. Hozzátette: ott van a helye mindkét pártnak a nemzeti táborban, és a Biró által említett pluralizmus mindig is ott volt a Néppárt szemléletében is, viszont a pluralizmus sérelme nélkül az erdélyi magyarokat nem lehet egy szervezetbe tömöríteni. Szerinte a fő törésvonalat a román főhatalomhoz való viszonyulás jelképezi. Két tábor létezik: az ún. „labancok", akik azt gondolják, hogy mindenképpen be kell épülni a főhatalomba és készek arra is, hogy elárulják a magyar ügyet ennek érdekében, illetve az ún. „kurucok", akik távol maradnak a főhatalomtól és megpróbálják megvalósítani az autonómia leginkább kívánatos szintjeit.
Biró Zsolt erre reagálva megjegyezte, hogy nem szabad az erdélyi magyarságot ilyen szinten két táborra osztani. Észre kell venni, hogy egy kisebbségi közösség vagyunk, amelyben együttműködésre van szükség. Annál is inkább furcsállja Torónak ezt a hasonlatát, mivel amikor az MPP-t létrehozták, Toró még az általa említett „labancok" oldalán harcolt, az RMDSZ ernyője alatt politizált.
Toró történelemnek nevezte Biró megjegyzését, és hozzátette, hogy a Néppárt jelen pillanatban arra törekszik, hogy az RMDSZ oszd meg és uralkodj elvét megszüntesse és rákényszeríts, hogy végre kezdje el az autonómista elvet követni.
Biró szerint nem engedhetik meg maguknak, hogy aki nem úgy gondolkozik autonómia-ügyben, mint a Néppárt azzal „nem barátkoznak". Az MPP a választás szabadságát vallja, szerinte minden virág virágozhat. Amikor együttműködésre van szükség, akkor mindent meg kell tenni, hogy megteremtődjön ennek a feltétele. Példának okáért megemlítette a kézdivásárhelyi autonómiahatározat elfogadását, amely egy RMDSZ-es polgármester jóváhagyásával született meg. Nem megoldás a skatulyázás – tette hozzá Biró.
Toró vitába szállt. Kijelentette: Biró „maszatol a témában", mert nyilvánvaló, hogy az RMDSZ ellenérzéssel kezeli az autonómia kérdését. Például eddig egyszer se szabta a kormányra lépésének feltételeként az autonómia biztosítását.
Toró bevallása szerint a Néppárt létrehozása „lehet, hogy nem volt a legjobb döntés", de most félre kell tenni a sérelmeket és a két kis párt együtt kellene felkészüljön a 2016-os választásokra. Arra a kérdésre, hogy miben látja erre a megoldást, Toró megjegyezte, hogy szerinte ezt az önkormányzatoknál kellene kezdeni. Biró szerint viszont az önkormányzatoknál csak akkor lehet eredményt elérni, ha többséget tudnak teremteni az RMDSZ-el szemben.
A közönség soraiból felszólaló Sándor Krisztina EMNT-vezető javaslatára egy ad-hoc szavazásra is sor került, amelyben a hallgatóság döntő többsége kinyilvánította abbéli akaratát, hogy a két pártvezető üljön egy asztalhoz, és folytasson tiszta, átlátható, érthető párbeszédet egymással, majd álljanak a közösség elé egy konkrét közös programmal.
Biró megjegyezte, hogy 2014 végéig körvonalazódni fog az MPP-n belül a jelöltek listája a 2016-os választásokra, és javasolta, hogy ahol nincs jelen egyik kispárt sem, ott dolgozzanak össze, viszont azt sem kell elfejteni, hogy versengeni lehet, de bizonyos helyeken etnikai alapon kell döntést hozni. Például Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben, Nagyváradon arra kell törekedni, hogy magyar polgármesterjelölt kerüljön a választásokra. Az MPP erre nyitott. A döntés a Néppárt kezében van.
Toró szerint közös értékek alapján kell egyezségre jutni, hogy rátudják kényszeríteni az RMDSZ-t a későbbi integrációra. Az RMDSZ-el csak konjunkturális partnerséget lehet kötni, ami természetesen szükségszerű, de nem minden áron.
A feszültség kicsit megtört, amikor Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke a közönség soraiból felszólalt és kérte a pártok vezetőit, hogy húzzanak vonalat és egyesüljön a két párt, erősítsék meg egymást. Sőt mi több kezdeményezett a jelenlévők között egy gyors szavazást, amelyben arra kérte a jelenlévőket emeljék fel a kezüket azok, akik akarják, hogy leüljenek tárgyalni az elnökök – a többség erre természetesen felemelte a kezét.
Arra a kérdésre, hogy az autonómiát hol kell keresni mindkét pártvezető egyetértett abban, hogy mindenhol kell keresni: Brüsszelben, Budapesten, Bukarestben, az önkormányzatokban sőt mi több önmagunkban. A beszélgetést Biró zárta, amelyben kihangsúlyozta, hogy van értelme az MPP-RMDSZ paktumnak, mert jelen pillanatban is dolgoznak egy közös statutúmtervezeten, amely az SZNT statútumára épül és ha minden a tervek szerint alakul, akkor szeptemberben a parlament asztalára kerül. Tehát van értelme a keretegyezménynek, csak tartalom kell hozzá.
A beszélgetésből nem igazán lehetett kivenni, hogy mikor lesz az a bizonyos EMNP-MPP tárgyalás, viszont a terv megszületett, a Tusványosi nagyközönség tanúsíthatja, a többi már csak a pártvezetőkön múlik.
György Erzsébet, Erdély.ma
2014. július 29.
Magyar nyelvű orvosképzés a felvételi eredmények tükrében
A politika kudarca
A magyar közvélemény természetszerűleg még mindig sokat foglalkozik a marosvásárhelyi orvosképzés ügyével. Sajnos, egyáltalán nem tapasztal jobbulást a magyar nyelvű oktatás terén. Annak ellenére, hogy a legutóbbi kormányba (is) immár tartósan belépő RMDSZ állítólag "feltételnek" szabta az előrelépést. Igaz, még sok minden megvalósulatlannak bizonyult; ahogy mostanában mondani szokás: meghatározatlan időre "jegelték".
Ráadásul a felvételi eredmények ismertetésekor a szülők, barátok, rokonok mély csalódással értesülhettek arról, hogy az orvosi és a fogorvosi szakok tandíjköteles helyeire idén sem került be egyetlen magyar hallgató sem. A román végzősök több mint ötszörös túljelentkezése miatt annak a 134 magyar orvostanhallgatónak is örülni kell, akik tandíjmentes helyre jutottak be, egyesek alacsonyabb médiával, mint a legjobb kieső román felvételizők.
Három évvel ezelőtti, akkor még a vészesen hallgató médiában (szerkesztő megjegyzése: a szerző figyelmen kívül hagyja, hogy a Népújság 1990 első napjaitól részletesen követte a MOGYE sorsát és minden véleménynek teret adott, amely a magyar oktatás ügyét szolgálta) szókimondónak bizonyuló elemzésemben (Önálló magyar tagozat: közeledünk vagy távolodunk? – Népújság/www.e-nepujsag.ro 2011. július 27/28.) jó néhány olyan megállapításra jutottam, ami azóta sem változott. Oktatótársaim és a magyar hallgatók nevében ma is azt vallom: mi szinte minden lehetségeset megtettünk a demokrácia keretei között, szűkösnek bizonyuló eszköztárunkból ennyire tellett. A helyzet meghaladott bennünket. Mi, tanárok és diákok, elsősorban a magyar oktatás lehetőségének a megteremtésében vagyunk, lehetünk felelősek, hogy legyenek magyar jelentkezők és a bejutási- továbblépési feltételeknek megfelelő tanárok, hogy létezzen megfelelően színvonalas magyar oktatás és kutatás. És negatív megkülönböztetés, jogmegvonás esetén szavunkat hallathatjuk, különböző módon felléphetünk –akár a politikusokkal, szülőkkel, értelmiségiekkel, újságírókkal együtt.
A kisebbség számára az oktatás, kiemelten a felsőoktatás, legfontosabb igényeinek a teljesítése elsősorban politikai kérdés. Igazi jogállamban lehetne jogi alapon meghozott döntés, szakmai indoklással. Közelmúltbeli példákat adhatunk a Bolyai Egyetem létrehozásától és beolvasztásától a Sapientia-EMTE megteremtéséig, a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosképzés történetén át. Ezért három évvel ezelőtti megállapításom időszerűségéből semmit sem veszített: "politikusainkon áll vagy bukik: a gyakorlatban is be tudják- e bizonyítani, hogy a tanügyi törvény valóban előrehaladást és nem visszafejlődést jelent a magyar nyelvű orvosképzés részére."
Az autonómia diadala
És miközben az erdélyi magyar politika kudarcán és saját tehetetlenségünkön túl a cikkben emlegetett stratégiahiányra és a széthúzásra sem találtunk gyógyírt, az egyetemi autonómia és a román jogalkotás diadalmenetének asszisztálhatunk. Ennek egyik jó példája a 2003-ban elfogadott 1432. számú kormányhatározat által az 2004/2005-ös tanévtől a marosvásárhelyi orvosegyetem magyar hallgatói számára érvénybe lépő, külön beiskolázási számokon túli fizetéses helyek betöltése. Eleinte az utolsó magyar hallgató nagyobb médiával jutott be, ezért az egyetem szenátusa a tandíjköteles helyeket megfelezte a román és a magyar hallgatók között. Néhány éve a helyzet megváltozott, ezért ugyanazon szenátus autonóm döntése alapján a médiák sorrendjében történik a helyek betöltése. Ez azt jelenti, hogy harmadik éve a román hallgatók viszonylagos túljelentkezése miatt a tandíjas helyekre csak román diákok kerültek be. Két éve sikerült fele-fele arányban újabb tandíjas helyeket kicsikarni a tanügyminisztériumtól, míg a tavaly óta a MOGYE szenátusa a külföldi diákoknak kijáró 5000 eurós tandíjas helyeket hozott létre a román és a magyar nyelvű oktatás keretében. A tavalyi gyakorlat szerint a hazai és a magyarországi szülők szegényebbeknek bizonyultak, mint a spanyolhoniak és az Itáliába kerültek, akik könnyebben kigazdálkodták a busás tandíjat csemetéik számára.
A marosvásárhelyi magyar oktatás helyzetének az elemzése alapos tanulmányok tárgyát képezi (meg is kellene írni őket!). De tekintsünk kissé a felvételis jelentkezési arányok mélyére! El kell fogadnunk, hogy a románul felvételizők magasabb aránya miatt az orvosi karon 9,67-es osztályzattal esett ki elsőként az a jelentkező – itt fogytak el a fizetéses helyek –, aki a magyar tagozatra simán bejutott volna (9,44 volt az utolsó bejutó átlaga). Azt is kiszámíthatjuk, hogy a magyar jelentkezők középmédiája valamivel alacsonyabb, mint a román jelentkezők középmédiája. De gondoltunk-e arra, hogy mi rejlik a háttérben, hogy ez időben mi történik a körülöttünk működő orvosegyetemeken? Bár a vizsga mindenhol ugyanakkor zajlott, miért lett nagyobb a túljelentkezés Marosvásárhelyen? Első rálátásra ellentmondásosnak tűnik a helyzet, hiszen az orvosegyetem körüli elmarasztaló híradások, feszültségek nem bizonyulhatnának vonzónak a jelentkezők számára.
Az országos adatok azt bizonyítják, hogy az utóbbi években nőtt az érdeklődés az orvosképzés, az egészségügyi pálya iránt. Vajon a szakma megbecsültsége emelkedett, vagy az orvosi diploma lett kiváló útravaló az országból elkívánkozó fiatalok számára?
Továbbá, két olyan fontos megállapításunk lehet, ami mások számára a MOGYE-autonómia sikerét bizonyítja. Hiszen a felvételi módszertanának az elfogadása mindenhol és mindenkoron az egyetem szenátusának a kompetenciája, a törvényes keretek betartásával. És itt formailag egyáltalán nem marasztalható el a kétharmadnál nagyobb többséggel rendelkező MOGYE-szenátus. Esetleg szakmailag, erkölcsileg.
Egyrészt Marosvásárhelyen az orvosi és fogorvosi karra még mindig egyetlen tantárgyból kell tesztet írni. Amikor az egykori három kötelező tantárgy kettőre, majd egyre csökkent, Marosvásárhely orvosegyeteme együtt lépett, rögtön követte a bukaresti, jászvásári, kolozsvári, temesvári és krajovai egyetemek határozatait. Másképpen a szigorúbb elvárások miatt felvételizőket veszített volna. Amikor viszont a már említett egyetemek a színvonal emelése miatt bevezették a két tantárgyra alapuló tesztvizsgát, akkor Marosvásárhelyen a kezek nem lendültek magasba. És így nyertek újabb jelentkezőket, akiknek nem kell a biológia mellett a kémiát is bebiflázniuk. Ugyanúgy alacsonyabban határozták meg az elvárásokat, mint az utóbbi huszonöt évben alakult, 1989-ben még nem létező orvosképző egyetemek.
Másrészt Marosvásárhelyen az írásbeli tesztkérdések 90 százaléka pontosan megtalálható Barron`s idén románra és magyarra lefordított anatómia és élettan könyvében, és csupán 10% új kérdés. Mondhatni, a gyengébb képességűek számára is bemagolható. A legtöbben anatómiát választanak, és ha viszonylag jó az érettségi jegyük (10 százaléka a végső jegynek), akkor eséllyel pályáznak. Nehezebb viszont a bejutás a kevésbé magolósak és a rosszabb érettségijük miatt hátrányosabb helyzetből indulók számára.
Megállapításaimat az idei statisztikák is alátámasztják. Szeben "engedékenyebb", kevesebb történelmi múlttal rendelkező orvosi karán összesen 136 diákot vettek fel az orvosi és a fogorvosi képzésre 9,48-as és 9,43-as utolsó bejutó jegyekkel, miközben 5,3-szoros volt a túljelentkezés. Az adatok hasonlítanak a marosvásárhelyiekhez. Teljesen eltérőek viszont a kolozsvári adatok: csupán háromszoros túljelentkezés az orvosira, kilenc olimpikon után az első bejutó 9,73-at ért el, a 290 tandíjmentes hely utolsó bejutója 7,36-ot. Közben aránytalanul kevés, csupán 20 a tandíjas helyek száma (ugyebár, itt nincs numerus clausus), és csupán egy moldáviai diákot vettek fel a kivételezettek sorában (Marosvásárhelyen két tucatnyi moldávot, romát és katonaorvost). Mellesleg, a fogorvosira az első helyezett 8,89-et, az utolsó bejutó 6,01-et ért el.
Az adatok nyilvánosak, az interneten megtalálhatóak. Elemzésünknél viszont már el kell gondolkodnunk. Vajon az A kategóriás kolozsvári orvosegyetem kevésbé színvonalas és kevésbé vonzó lenne, mint a B besorolású marosvásárhelyi? Vagy ők a minőséget fontosabbnak tartják, mint a nemzetiségi érdekek diktálta mennyiséget?
A remény sugara
Végül, milyen tanácsot adhatnék a kétségbeesett kiesőknek, leendő felvételizőknek és szüleiknek? Bár a magyar felvételizők idén (is) csak maguk között versengtek az orvosi és a fogorvosi karok tandíjmentes helyeire, a viszonylagos bejutási arány mégis jobb volt, mint az írásomban említett egyetemek románul felvételiző hallgatói esetén. És bár a helyzet kétségtelenül előnytelennek tűnik, hiszen kisebbségi létünk akár pozitív diszkriminációt kíván, semmiképpen se legyünk kishitűek! Éltessen a remény sugara! Talán készüljünk fel jobban, és másfelé irányulás helyett mégis fogadjuk el: Marosvásárhely orvosegyeteme szakmai, közösségi szempontból még mindig többet nyújt a magyar diák számára. Ezért érdemes jobban ráhajtani az érettségin és a tesztvizsgán.
Egyébként a mi időnkben, a nyolcvanas években szinte íratlan szabály volt, hogy a magyar diák jobban készüljön fel a felvételire. Az én 40-es létszámú osztályomból az akkori 5. számú Ipari Líceumban Szatmárnémetiben (előtte és utána Kölcsey nevét hordozta az iskola) mindenki egyetemre jutott, ami akkoriban sokkal nagyobb teljesítménynek bizonyult.
Dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár
*
Dr. Ábrám Zoltán újabb írását vitaindítónak szántuk. Ugyanis a szerző nem beszél az oktatók felelősségéről, akik közül sokan, a szerzőt is beleértve, az elmúlt negyedszázadban aktívan politizáltak, politizálnak mind az RMDSZ- ben, mind más magyar pártban. Vagy arról, hogy a magyar oktatók némelyike, a saját karrierépítését előtérbe helyezve, mennyit ártott a közös ügynek. Mindeddig kerülendő témának tartották az oktatói utánpótlás rossz stratégiáját, a román utódokat kinevelő magyar professzorok eseteit. De az oktatás minőségét, a kivándorlást elemző cikkeknek is teret adunk.
Karácsonyi Zsigmond, Népújság (Marosvásárhely)
A politika kudarca
A magyar közvélemény természetszerűleg még mindig sokat foglalkozik a marosvásárhelyi orvosképzés ügyével. Sajnos, egyáltalán nem tapasztal jobbulást a magyar nyelvű oktatás terén. Annak ellenére, hogy a legutóbbi kormányba (is) immár tartósan belépő RMDSZ állítólag "feltételnek" szabta az előrelépést. Igaz, még sok minden megvalósulatlannak bizonyult; ahogy mostanában mondani szokás: meghatározatlan időre "jegelték".
Ráadásul a felvételi eredmények ismertetésekor a szülők, barátok, rokonok mély csalódással értesülhettek arról, hogy az orvosi és a fogorvosi szakok tandíjköteles helyeire idén sem került be egyetlen magyar hallgató sem. A román végzősök több mint ötszörös túljelentkezése miatt annak a 134 magyar orvostanhallgatónak is örülni kell, akik tandíjmentes helyre jutottak be, egyesek alacsonyabb médiával, mint a legjobb kieső román felvételizők.
Három évvel ezelőtti, akkor még a vészesen hallgató médiában (szerkesztő megjegyzése: a szerző figyelmen kívül hagyja, hogy a Népújság 1990 első napjaitól részletesen követte a MOGYE sorsát és minden véleménynek teret adott, amely a magyar oktatás ügyét szolgálta) szókimondónak bizonyuló elemzésemben (Önálló magyar tagozat: közeledünk vagy távolodunk? – Népújság/www.e-nepujsag.ro 2011. július 27/28.) jó néhány olyan megállapításra jutottam, ami azóta sem változott. Oktatótársaim és a magyar hallgatók nevében ma is azt vallom: mi szinte minden lehetségeset megtettünk a demokrácia keretei között, szűkösnek bizonyuló eszköztárunkból ennyire tellett. A helyzet meghaladott bennünket. Mi, tanárok és diákok, elsősorban a magyar oktatás lehetőségének a megteremtésében vagyunk, lehetünk felelősek, hogy legyenek magyar jelentkezők és a bejutási- továbblépési feltételeknek megfelelő tanárok, hogy létezzen megfelelően színvonalas magyar oktatás és kutatás. És negatív megkülönböztetés, jogmegvonás esetén szavunkat hallathatjuk, különböző módon felléphetünk –akár a politikusokkal, szülőkkel, értelmiségiekkel, újságírókkal együtt.
A kisebbség számára az oktatás, kiemelten a felsőoktatás, legfontosabb igényeinek a teljesítése elsősorban politikai kérdés. Igazi jogállamban lehetne jogi alapon meghozott döntés, szakmai indoklással. Közelmúltbeli példákat adhatunk a Bolyai Egyetem létrehozásától és beolvasztásától a Sapientia-EMTE megteremtéséig, a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosképzés történetén át. Ezért három évvel ezelőtti megállapításom időszerűségéből semmit sem veszített: "politikusainkon áll vagy bukik: a gyakorlatban is be tudják- e bizonyítani, hogy a tanügyi törvény valóban előrehaladást és nem visszafejlődést jelent a magyar nyelvű orvosképzés részére."
Az autonómia diadala
És miközben az erdélyi magyar politika kudarcán és saját tehetetlenségünkön túl a cikkben emlegetett stratégiahiányra és a széthúzásra sem találtunk gyógyírt, az egyetemi autonómia és a román jogalkotás diadalmenetének asszisztálhatunk. Ennek egyik jó példája a 2003-ban elfogadott 1432. számú kormányhatározat által az 2004/2005-ös tanévtől a marosvásárhelyi orvosegyetem magyar hallgatói számára érvénybe lépő, külön beiskolázási számokon túli fizetéses helyek betöltése. Eleinte az utolsó magyar hallgató nagyobb médiával jutott be, ezért az egyetem szenátusa a tandíjköteles helyeket megfelezte a román és a magyar hallgatók között. Néhány éve a helyzet megváltozott, ezért ugyanazon szenátus autonóm döntése alapján a médiák sorrendjében történik a helyek betöltése. Ez azt jelenti, hogy harmadik éve a román hallgatók viszonylagos túljelentkezése miatt a tandíjas helyekre csak román diákok kerültek be. Két éve sikerült fele-fele arányban újabb tandíjas helyeket kicsikarni a tanügyminisztériumtól, míg a tavaly óta a MOGYE szenátusa a külföldi diákoknak kijáró 5000 eurós tandíjas helyeket hozott létre a román és a magyar nyelvű oktatás keretében. A tavalyi gyakorlat szerint a hazai és a magyarországi szülők szegényebbeknek bizonyultak, mint a spanyolhoniak és az Itáliába kerültek, akik könnyebben kigazdálkodták a busás tandíjat csemetéik számára.
A marosvásárhelyi magyar oktatás helyzetének az elemzése alapos tanulmányok tárgyát képezi (meg is kellene írni őket!). De tekintsünk kissé a felvételis jelentkezési arányok mélyére! El kell fogadnunk, hogy a románul felvételizők magasabb aránya miatt az orvosi karon 9,67-es osztályzattal esett ki elsőként az a jelentkező – itt fogytak el a fizetéses helyek –, aki a magyar tagozatra simán bejutott volna (9,44 volt az utolsó bejutó átlaga). Azt is kiszámíthatjuk, hogy a magyar jelentkezők középmédiája valamivel alacsonyabb, mint a román jelentkezők középmédiája. De gondoltunk-e arra, hogy mi rejlik a háttérben, hogy ez időben mi történik a körülöttünk működő orvosegyetemeken? Bár a vizsga mindenhol ugyanakkor zajlott, miért lett nagyobb a túljelentkezés Marosvásárhelyen? Első rálátásra ellentmondásosnak tűnik a helyzet, hiszen az orvosegyetem körüli elmarasztaló híradások, feszültségek nem bizonyulhatnának vonzónak a jelentkezők számára.
Az országos adatok azt bizonyítják, hogy az utóbbi években nőtt az érdeklődés az orvosképzés, az egészségügyi pálya iránt. Vajon a szakma megbecsültsége emelkedett, vagy az orvosi diploma lett kiváló útravaló az országból elkívánkozó fiatalok számára?
Továbbá, két olyan fontos megállapításunk lehet, ami mások számára a MOGYE-autonómia sikerét bizonyítja. Hiszen a felvételi módszertanának az elfogadása mindenhol és mindenkoron az egyetem szenátusának a kompetenciája, a törvényes keretek betartásával. És itt formailag egyáltalán nem marasztalható el a kétharmadnál nagyobb többséggel rendelkező MOGYE-szenátus. Esetleg szakmailag, erkölcsileg.
Egyrészt Marosvásárhelyen az orvosi és fogorvosi karra még mindig egyetlen tantárgyból kell tesztet írni. Amikor az egykori három kötelező tantárgy kettőre, majd egyre csökkent, Marosvásárhely orvosegyeteme együtt lépett, rögtön követte a bukaresti, jászvásári, kolozsvári, temesvári és krajovai egyetemek határozatait. Másképpen a szigorúbb elvárások miatt felvételizőket veszített volna. Amikor viszont a már említett egyetemek a színvonal emelése miatt bevezették a két tantárgyra alapuló tesztvizsgát, akkor Marosvásárhelyen a kezek nem lendültek magasba. És így nyertek újabb jelentkezőket, akiknek nem kell a biológia mellett a kémiát is bebiflázniuk. Ugyanúgy alacsonyabban határozták meg az elvárásokat, mint az utóbbi huszonöt évben alakult, 1989-ben még nem létező orvosképző egyetemek.
Másrészt Marosvásárhelyen az írásbeli tesztkérdések 90 százaléka pontosan megtalálható Barron`s idén románra és magyarra lefordított anatómia és élettan könyvében, és csupán 10% új kérdés. Mondhatni, a gyengébb képességűek számára is bemagolható. A legtöbben anatómiát választanak, és ha viszonylag jó az érettségi jegyük (10 százaléka a végső jegynek), akkor eséllyel pályáznak. Nehezebb viszont a bejutás a kevésbé magolósak és a rosszabb érettségijük miatt hátrányosabb helyzetből indulók számára.
Megállapításaimat az idei statisztikák is alátámasztják. Szeben "engedékenyebb", kevesebb történelmi múlttal rendelkező orvosi karán összesen 136 diákot vettek fel az orvosi és a fogorvosi képzésre 9,48-as és 9,43-as utolsó bejutó jegyekkel, miközben 5,3-szoros volt a túljelentkezés. Az adatok hasonlítanak a marosvásárhelyiekhez. Teljesen eltérőek viszont a kolozsvári adatok: csupán háromszoros túljelentkezés az orvosira, kilenc olimpikon után az első bejutó 9,73-at ért el, a 290 tandíjmentes hely utolsó bejutója 7,36-ot. Közben aránytalanul kevés, csupán 20 a tandíjas helyek száma (ugyebár, itt nincs numerus clausus), és csupán egy moldáviai diákot vettek fel a kivételezettek sorában (Marosvásárhelyen két tucatnyi moldávot, romát és katonaorvost). Mellesleg, a fogorvosira az első helyezett 8,89-et, az utolsó bejutó 6,01-et ért el.
Az adatok nyilvánosak, az interneten megtalálhatóak. Elemzésünknél viszont már el kell gondolkodnunk. Vajon az A kategóriás kolozsvári orvosegyetem kevésbé színvonalas és kevésbé vonzó lenne, mint a B besorolású marosvásárhelyi? Vagy ők a minőséget fontosabbnak tartják, mint a nemzetiségi érdekek diktálta mennyiséget?
A remény sugara
Végül, milyen tanácsot adhatnék a kétségbeesett kiesőknek, leendő felvételizőknek és szüleiknek? Bár a magyar felvételizők idén (is) csak maguk között versengtek az orvosi és a fogorvosi karok tandíjmentes helyeire, a viszonylagos bejutási arány mégis jobb volt, mint az írásomban említett egyetemek románul felvételiző hallgatói esetén. És bár a helyzet kétségtelenül előnytelennek tűnik, hiszen kisebbségi létünk akár pozitív diszkriminációt kíván, semmiképpen se legyünk kishitűek! Éltessen a remény sugara! Talán készüljünk fel jobban, és másfelé irányulás helyett mégis fogadjuk el: Marosvásárhely orvosegyeteme szakmai, közösségi szempontból még mindig többet nyújt a magyar diák számára. Ezért érdemes jobban ráhajtani az érettségin és a tesztvizsgán.
Egyébként a mi időnkben, a nyolcvanas években szinte íratlan szabály volt, hogy a magyar diák jobban készüljön fel a felvételire. Az én 40-es létszámú osztályomból az akkori 5. számú Ipari Líceumban Szatmárnémetiben (előtte és utána Kölcsey nevét hordozta az iskola) mindenki egyetemre jutott, ami akkoriban sokkal nagyobb teljesítménynek bizonyult.
Dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár
*
Dr. Ábrám Zoltán újabb írását vitaindítónak szántuk. Ugyanis a szerző nem beszél az oktatók felelősségéről, akik közül sokan, a szerzőt is beleértve, az elmúlt negyedszázadban aktívan politizáltak, politizálnak mind az RMDSZ- ben, mind más magyar pártban. Vagy arról, hogy a magyar oktatók némelyike, a saját karrierépítését előtérbe helyezve, mennyit ártott a közös ügynek. Mindeddig kerülendő témának tartották az oktatói utánpótlás rossz stratégiáját, a román utódokat kinevelő magyar professzorok eseteit. De az oktatás minőségét, a kivándorlást elemző cikkeknek is teret adunk.
Karácsonyi Zsigmond, Népújság (Marosvásárhely)
2014. augusztus 13.
Érdemes volt elvállalni
Jó két éven át nem volt magyar alprefektusa Szatmárnak, egy olyan megyének, ahol a lakosság közel 40 százaléka magyar. Hogy mennyire szükség lett volna erre, már csak a demokratikus elvek betartása miatt is, ez az alábbi beszélgetésből is kiderül. ALTFATTER TAMÁS FERENCET az RMDSZ kormányra kerülése után nevezték ki tavasszal, s az azóta eltelt rövid idő alatt is bebizonyosodott, hogy a kormánybiztosi hivatalban is fontos az arányos képviselet. Sike Lajos interjúja.
Mikor kinevezték, kvalitásai közt elsőnek említették szakmaiságát és jó kommunikációs készségét, ami ezen a poszton fölötte fontos. Honnan került a megye házába?
A helyi adók hivatalában dolgoztam, mint főtanácsadó. Ami önmagában is feltételezi, hogy nemcsak jogi, de közgazdasági ismeretekkel is rendelkezem. Szóval két egyetemet végeztem, mert úgy éreztem, hogy szükségem van rá, ha nem akarok egy szintem megrekedni. Kiderült, jól döntöttem, mert alprefektusként is mindkét végzettségem előnyömre válik, természetesen első helyen a jogi ismeretek.
Mi a hatásköre az alprefektusnak, milyen területeket bíztak Önre, egyáltalán meg van ez határozva?
Hogyne. Fontosabb feladataimat a törvény is meghatározza. Először is a megyei földvisszaadó bizottság titkára vagyok, ami a rendszerváltás után huszonöt évvel is elegendő munkát ad. Annyi más mellett az idősek problémája is rám tartozik. Én felelek az útlevél-ügyekért, felügyelem a járművek forgalomba íratását és a gépkocsivezetési engedélyek kiadását.
Nem hivatalos feladatom, de fontos része munkámnak a társadalmi párbeszéd, a különböző egyeztetések, az elvtelen viták és konfliktusok megelőzése. S akkor még nem is soroltam fel mindent, hisz az élet bőségesen ad témát. Például a lakossági meghallgatások, amelyeket hetente tartok. Ezek által hiteles képet kapok a problémákról. Ezért igyekszem mindig pontosan megtartani, s amennyiben lehet, kellő időt szakítani rá, hogy mindenkit meghallgassak. Kilencven százalékban olyan, főleg idősebb magyarok keresnek meg, akik már csak életkoruk és helyzetük miatt sem beszélnek jól románul. Például olyan nagyobb magyar közösségben élnek, ahol csak ritkán használják a román nyelvet. Van, aki meg is mondja, azért jött hozzám, mert velem jobban megérti magát, részletesebben kifejtheti véleményét, előadhatja problémáját. Méltánytalan, sőt megalázó lenne ezeket az idős embereket kioktatni, hogy miért nem tanultak meg románul. Olykor eszembe jut, vajon hányszor kerültek az életben olyan helyzetbe, amikor nem volt lehetőségük anyanyelvükön előadni gondjaikat és sérelmeiket. Ezért is fontos, hogy mindenütt legyen képviseltünk, s ne engedjük, hogy innen is, onnan is kiszorítsanak bennünket...
...miként a városvezetésből. Mert szégyen és gyalázat, hogy a negyvenezer magyart számláló Szatmárnémetinek most sincs magyar alpolgármestere, pedig még a „vatrás” időszakban is volt. De menjünk tovább. A helyi lapokban olvasom, a lakossági meghallgatásokon az egyik fő probléma továbbra is a föld.
Ennek oka elsősorban az, hogy egy évig gyakorlatilag állt az ilyen vitás ügyek rendezése. Ennyi időt kaptak az önkormányzatok, hogy a tényleges helyzet alapján pontos kimutatást és térképet készítsenek a hatáskörükben lévő földek tulajdonosi állapotáról, hogy aztán tisztán lássuk a valós helyzetet: hol van plusz, hol van mínusz. Ez a munka csak nemrég fejeződött be, minek nyomán újraindult a függőben lévő földügyek rendezése. Az elmúlt napokban néhány ügyet már megoldottunk, ami azt bizonyítja, helyes volt az egyéves moratórium. A meghallgatásokon másik gyakori téma ezekben a hetekben a nyugdíjjal kapcsolatos problémák. Pár éve egy törvény hibás értelmezése miatt sokan több nyugdíjat kaptak, mint amennyi járt volna. Most a különbözetet vissza kell fizetniük. Nálunk Szatmár megyében eddig több mint száz ilyen személlyel találkoztunk. Nincs hatáskörünk ahhoz, hogy ezt semmissé nyilvánítsuk, de ahhoz tanácsokat adhatunk hogyan tehetik könnyebbé a visszafizetést. Egyébként, mint tapasztaljuk a kormány is igyekszik elviselhetőbbé tenni az ilyen nyugdíjasok helyzetét. Az RMDSZ javaslatára törvénymódosítás jelent meg, hogy a kisnyugdíjú volt téesz-tagokat mentsék fel a visszatérítés alól.
A prefektúra az önkormányzatoktól is átvállal feladatokat. Mi másnak véljük azt, amikor az önök intézménye a sajtón át hívja fel a lakosság figyelmét, hogy szárazságban ne rakjanak tüzet a határban, a tarlót ne égessék le, mert ezzel károkat okoznak az állat- és növényvilágban. Vagy takarítsák ki az árkot, hogy ott folyjon a víz, ahol folynia kell, ne az úttesten, vagy a gazdák kertjében. Mindez az önkormányzatok feladata volna, amit egyébként szabályoznak a vonatkozó törvények. Nem arról van itt szó, hogy a helyhatóságok nem tesznek eleget az előírásoknak, holott elsősorban az ő érdekük volna, hogy ne legyen tűz vagy árvíz saját területükön?
Felvetése érdekes, de csak részben igaz. Az önkormányzatokkal kapcsolatos megjegyzései többé-kevésbé megfelelnek a valóságnak, vannak települések, melyek vezetői jól ellátják feladataikat, mások kevésbé. A mi esetünkben nem arról van szó, hogy rátelepszünk az önkormányzatokra és hatásköröket vennénk el tőlük. Inkább arról, hogy ezek a területek a prefektúra kompetenciáját is érintik, amennyiben a prefektus a megyei katasztrófavédelem elnöke. Ebből következik: érdekünk, hogy az említett területeken is jól menjek a dolgok, lehetőleg megelőzzük a bajt, ne legyen tűz, árvíz, más szerencsétlenség. Többek között ezt szolgálják a sajtóban közölt felhívásaink is. Próbálunk minden eszközzel hatni a lakosságra.
Meglepő, hogy ezekben a dolgokban milyen nehezen lépünk előre. Az Avasban jártam egy osztrák vendéggel, aki némi iróniával dicsérte, hogy a külföldön keresett pénzből milyen kacsalábon forgó palotákat építenek az itteniek, ám azt sem hagyta szó nélkül, hogy a legtöbb előtt az árkok gondozatlanok és tele vannak szeméttel. Egyszerűen nem értette: miként lehetséges ez? Nem találtunk rá mást választ, mint azt, hogy nyugaton szigorúan megbüntetik, ha nem a kijelölt helyre teszi, mi meg engedékenyek vagyunk. Ezért a derék avasiak külföldön az ottani szokásokhoz, hazájukban pedig az itthoniakhoz igazodnak.
Ez nálunk sem mindenütt így van, a Nagykároly környéki sváb falvakban mindig tiszták az árkok és virágok nyílnak a házak előtt. Úgy látszik, kell egy idő, amíg bizonyos jó szokások tartósan meggyökeresednek. Ám, ha arra gondol: a helyhatóságoknak megvannak a törvényes eszközeik, hogy ezt a folyamatot meggyorsítsák, akkor igaza van. Egyik feladatunk, hogy ezt számon kérjük a helyhatóságoktól. Elvégre a törvényesség minden területen kötelező.
Akkor hadd mondjak mást. Falun lévő szőlőmhöz, Muzsdalytól a rövidebb utat választva úgy szoktam kijárni, hogy a Tálna folyócska pallóján is át kell egyensúlyozzak. Nem ez okoz gondot, hanem az, hogy a Tálna medre gyakran olyan erőteljesen cefreszagú, hogy az ember szinte berúg, mire átér. Szigorú törvények védik az élővizeket mindenféle szennyezéstől, de itt a Tálna és Túr mentén még most sem tartja be minden pálinkafőzős!
A környezetvédelmi hatóság dolga ezt ellenőrizni és számon kérni, de szükség esetén mi is beavatkozhatunk. Ám eddig, tudomásom szerint egyetlen panasz sem érkezett amióta itt vagyok. Ez azzal is magyarázható, hogy a nyár a pálinkafőzésnél is szünet. A sajtón át is bátorítanám a lakosságot, ne legyen elnéző, ha a helyi szervek nem intézkednek, jelentse a prefektúrának az efféle szennyezéseket is, elvégre a folyóvizek tisztasága mindannyiunk érdeke. Az élővizek szándékos szennyezéséért kemény büntetések szabhatók ki. Ha elénk kerülnek ilyen ügyek, nem leszünk elnézőek. Egyébként mind jobban figyelünk a környezetvédelmi törvények betartására is, amit tényekkel is tudunk igazolni. Nem állunk azok mellé, akik elnézőek és engedékenyek, még kevésbé, akik tudatosan rombolják a természetet.
A tavaly súlyos támadások érték az egyik leghatékonyabb természetvédő szervezetet, az Erdélyi Kárpát Egyesületet, mely a megye legnagyobb természetvédelmi övezetének, a Túrmentének a felügyelője. Az ok az volt, hogy az EKE nem adott építési engedélyt védett területre, amit egy időben többen is kértek. A megyei tanács egyik vezetője, nem ismerve a természetvédők jogkörét és a vonatkozó törvényeket, a kérelmezők mellé állt, nyilvánosan elmarasztalva az egyesületet. A vitának a prefektúra vetett véget, amikor a természetvédők mellé állt.
Hallottam az ügyről, bár a részleteket nem ismerem. Ám azt tudom, hogy a természetvédelem területén az is sok vitát okoz, hogy az érintett gazdák nem teszik le időben a védettség kárpótlását igénylő kérvényeket. Mert az állam jelentős kárpótlás fizet azoknak, akiknek földjük van a védett területen és nem változtathatják meg annak rendeltetését. Mondjuk a legelőt vagy kaszálót nem szánthatják fel, hogy búzát vagy kukoricát termesszenek benne. Nem mondhatok mást, mint azt, hogy tessék igényelni a kárpótlást. Ha úgy tetszik, a törvényes utat választani, ne az akadékoskodást és a jelentgetést.
Pár hónap után van már valamilyen sikerélménye, ami nyomán azt mondhatja: ezzel érdemes volt foglalkozni!
Hogyne, jó érzéssel tölt el, hogy több idős embernek nem csak tanácsokat adhattam, de konkrétan is segíthettem régóta húzódó ügyének megoldásában. Legnagyobb elégtétel mégis az volt számomra, hogy felügyeletünk mellett, visszaélések nélkül, sikeresen lebonyolítottuk Szatmár megyében az EP-választásokat. Nekem külön öröm volt, hogy azok, akiknek bizalmából kormánybiztos lehetek, az átlagnál is nagyobb számban szavaztak. Ilyenkor csakugyan átérzem, hogy érdemes volt elvállalni ezt a feladatot.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Jó két éven át nem volt magyar alprefektusa Szatmárnak, egy olyan megyének, ahol a lakosság közel 40 százaléka magyar. Hogy mennyire szükség lett volna erre, már csak a demokratikus elvek betartása miatt is, ez az alábbi beszélgetésből is kiderül. ALTFATTER TAMÁS FERENCET az RMDSZ kormányra kerülése után nevezték ki tavasszal, s az azóta eltelt rövid idő alatt is bebizonyosodott, hogy a kormánybiztosi hivatalban is fontos az arányos képviselet. Sike Lajos interjúja.
Mikor kinevezték, kvalitásai közt elsőnek említették szakmaiságát és jó kommunikációs készségét, ami ezen a poszton fölötte fontos. Honnan került a megye házába?
A helyi adók hivatalában dolgoztam, mint főtanácsadó. Ami önmagában is feltételezi, hogy nemcsak jogi, de közgazdasági ismeretekkel is rendelkezem. Szóval két egyetemet végeztem, mert úgy éreztem, hogy szükségem van rá, ha nem akarok egy szintem megrekedni. Kiderült, jól döntöttem, mert alprefektusként is mindkét végzettségem előnyömre válik, természetesen első helyen a jogi ismeretek.
Mi a hatásköre az alprefektusnak, milyen területeket bíztak Önre, egyáltalán meg van ez határozva?
Hogyne. Fontosabb feladataimat a törvény is meghatározza. Először is a megyei földvisszaadó bizottság titkára vagyok, ami a rendszerváltás után huszonöt évvel is elegendő munkát ad. Annyi más mellett az idősek problémája is rám tartozik. Én felelek az útlevél-ügyekért, felügyelem a járművek forgalomba íratását és a gépkocsivezetési engedélyek kiadását.
Nem hivatalos feladatom, de fontos része munkámnak a társadalmi párbeszéd, a különböző egyeztetések, az elvtelen viták és konfliktusok megelőzése. S akkor még nem is soroltam fel mindent, hisz az élet bőségesen ad témát. Például a lakossági meghallgatások, amelyeket hetente tartok. Ezek által hiteles képet kapok a problémákról. Ezért igyekszem mindig pontosan megtartani, s amennyiben lehet, kellő időt szakítani rá, hogy mindenkit meghallgassak. Kilencven százalékban olyan, főleg idősebb magyarok keresnek meg, akik már csak életkoruk és helyzetük miatt sem beszélnek jól románul. Például olyan nagyobb magyar közösségben élnek, ahol csak ritkán használják a román nyelvet. Van, aki meg is mondja, azért jött hozzám, mert velem jobban megérti magát, részletesebben kifejtheti véleményét, előadhatja problémáját. Méltánytalan, sőt megalázó lenne ezeket az idős embereket kioktatni, hogy miért nem tanultak meg románul. Olykor eszembe jut, vajon hányszor kerültek az életben olyan helyzetbe, amikor nem volt lehetőségük anyanyelvükön előadni gondjaikat és sérelmeiket. Ezért is fontos, hogy mindenütt legyen képviseltünk, s ne engedjük, hogy innen is, onnan is kiszorítsanak bennünket...
...miként a városvezetésből. Mert szégyen és gyalázat, hogy a negyvenezer magyart számláló Szatmárnémetinek most sincs magyar alpolgármestere, pedig még a „vatrás” időszakban is volt. De menjünk tovább. A helyi lapokban olvasom, a lakossági meghallgatásokon az egyik fő probléma továbbra is a föld.
Ennek oka elsősorban az, hogy egy évig gyakorlatilag állt az ilyen vitás ügyek rendezése. Ennyi időt kaptak az önkormányzatok, hogy a tényleges helyzet alapján pontos kimutatást és térképet készítsenek a hatáskörükben lévő földek tulajdonosi állapotáról, hogy aztán tisztán lássuk a valós helyzetet: hol van plusz, hol van mínusz. Ez a munka csak nemrég fejeződött be, minek nyomán újraindult a függőben lévő földügyek rendezése. Az elmúlt napokban néhány ügyet már megoldottunk, ami azt bizonyítja, helyes volt az egyéves moratórium. A meghallgatásokon másik gyakori téma ezekben a hetekben a nyugdíjjal kapcsolatos problémák. Pár éve egy törvény hibás értelmezése miatt sokan több nyugdíjat kaptak, mint amennyi járt volna. Most a különbözetet vissza kell fizetniük. Nálunk Szatmár megyében eddig több mint száz ilyen személlyel találkoztunk. Nincs hatáskörünk ahhoz, hogy ezt semmissé nyilvánítsuk, de ahhoz tanácsokat adhatunk hogyan tehetik könnyebbé a visszafizetést. Egyébként, mint tapasztaljuk a kormány is igyekszik elviselhetőbbé tenni az ilyen nyugdíjasok helyzetét. Az RMDSZ javaslatára törvénymódosítás jelent meg, hogy a kisnyugdíjú volt téesz-tagokat mentsék fel a visszatérítés alól.
A prefektúra az önkormányzatoktól is átvállal feladatokat. Mi másnak véljük azt, amikor az önök intézménye a sajtón át hívja fel a lakosság figyelmét, hogy szárazságban ne rakjanak tüzet a határban, a tarlót ne égessék le, mert ezzel károkat okoznak az állat- és növényvilágban. Vagy takarítsák ki az árkot, hogy ott folyjon a víz, ahol folynia kell, ne az úttesten, vagy a gazdák kertjében. Mindez az önkormányzatok feladata volna, amit egyébként szabályoznak a vonatkozó törvények. Nem arról van itt szó, hogy a helyhatóságok nem tesznek eleget az előírásoknak, holott elsősorban az ő érdekük volna, hogy ne legyen tűz vagy árvíz saját területükön?
Felvetése érdekes, de csak részben igaz. Az önkormányzatokkal kapcsolatos megjegyzései többé-kevésbé megfelelnek a valóságnak, vannak települések, melyek vezetői jól ellátják feladataikat, mások kevésbé. A mi esetünkben nem arról van szó, hogy rátelepszünk az önkormányzatokra és hatásköröket vennénk el tőlük. Inkább arról, hogy ezek a területek a prefektúra kompetenciáját is érintik, amennyiben a prefektus a megyei katasztrófavédelem elnöke. Ebből következik: érdekünk, hogy az említett területeken is jól menjek a dolgok, lehetőleg megelőzzük a bajt, ne legyen tűz, árvíz, más szerencsétlenség. Többek között ezt szolgálják a sajtóban közölt felhívásaink is. Próbálunk minden eszközzel hatni a lakosságra.
Meglepő, hogy ezekben a dolgokban milyen nehezen lépünk előre. Az Avasban jártam egy osztrák vendéggel, aki némi iróniával dicsérte, hogy a külföldön keresett pénzből milyen kacsalábon forgó palotákat építenek az itteniek, ám azt sem hagyta szó nélkül, hogy a legtöbb előtt az árkok gondozatlanok és tele vannak szeméttel. Egyszerűen nem értette: miként lehetséges ez? Nem találtunk rá mást választ, mint azt, hogy nyugaton szigorúan megbüntetik, ha nem a kijelölt helyre teszi, mi meg engedékenyek vagyunk. Ezért a derék avasiak külföldön az ottani szokásokhoz, hazájukban pedig az itthoniakhoz igazodnak.
Ez nálunk sem mindenütt így van, a Nagykároly környéki sváb falvakban mindig tiszták az árkok és virágok nyílnak a házak előtt. Úgy látszik, kell egy idő, amíg bizonyos jó szokások tartósan meggyökeresednek. Ám, ha arra gondol: a helyhatóságoknak megvannak a törvényes eszközeik, hogy ezt a folyamatot meggyorsítsák, akkor igaza van. Egyik feladatunk, hogy ezt számon kérjük a helyhatóságoktól. Elvégre a törvényesség minden területen kötelező.
Akkor hadd mondjak mást. Falun lévő szőlőmhöz, Muzsdalytól a rövidebb utat választva úgy szoktam kijárni, hogy a Tálna folyócska pallóján is át kell egyensúlyozzak. Nem ez okoz gondot, hanem az, hogy a Tálna medre gyakran olyan erőteljesen cefreszagú, hogy az ember szinte berúg, mire átér. Szigorú törvények védik az élővizeket mindenféle szennyezéstől, de itt a Tálna és Túr mentén még most sem tartja be minden pálinkafőzős!
A környezetvédelmi hatóság dolga ezt ellenőrizni és számon kérni, de szükség esetén mi is beavatkozhatunk. Ám eddig, tudomásom szerint egyetlen panasz sem érkezett amióta itt vagyok. Ez azzal is magyarázható, hogy a nyár a pálinkafőzésnél is szünet. A sajtón át is bátorítanám a lakosságot, ne legyen elnéző, ha a helyi szervek nem intézkednek, jelentse a prefektúrának az efféle szennyezéseket is, elvégre a folyóvizek tisztasága mindannyiunk érdeke. Az élővizek szándékos szennyezéséért kemény büntetések szabhatók ki. Ha elénk kerülnek ilyen ügyek, nem leszünk elnézőek. Egyébként mind jobban figyelünk a környezetvédelmi törvények betartására is, amit tényekkel is tudunk igazolni. Nem állunk azok mellé, akik elnézőek és engedékenyek, még kevésbé, akik tudatosan rombolják a természetet.
A tavaly súlyos támadások érték az egyik leghatékonyabb természetvédő szervezetet, az Erdélyi Kárpát Egyesületet, mely a megye legnagyobb természetvédelmi övezetének, a Túrmentének a felügyelője. Az ok az volt, hogy az EKE nem adott építési engedélyt védett területre, amit egy időben többen is kértek. A megyei tanács egyik vezetője, nem ismerve a természetvédők jogkörét és a vonatkozó törvényeket, a kérelmezők mellé állt, nyilvánosan elmarasztalva az egyesületet. A vitának a prefektúra vetett véget, amikor a természetvédők mellé állt.
Hallottam az ügyről, bár a részleteket nem ismerem. Ám azt tudom, hogy a természetvédelem területén az is sok vitát okoz, hogy az érintett gazdák nem teszik le időben a védettség kárpótlását igénylő kérvényeket. Mert az állam jelentős kárpótlás fizet azoknak, akiknek földjük van a védett területen és nem változtathatják meg annak rendeltetését. Mondjuk a legelőt vagy kaszálót nem szánthatják fel, hogy búzát vagy kukoricát termesszenek benne. Nem mondhatok mást, mint azt, hogy tessék igényelni a kárpótlást. Ha úgy tetszik, a törvényes utat választani, ne az akadékoskodást és a jelentgetést.
Pár hónap után van már valamilyen sikerélménye, ami nyomán azt mondhatja: ezzel érdemes volt foglalkozni!
Hogyne, jó érzéssel tölt el, hogy több idős embernek nem csak tanácsokat adhattam, de konkrétan is segíthettem régóta húzódó ügyének megoldásában. Legnagyobb elégtétel mégis az volt számomra, hogy felügyeletünk mellett, visszaélések nélkül, sikeresen lebonyolítottuk Szatmár megyében az EP-választásokat. Nekem külön öröm volt, hogy azok, akiknek bizalmából kormánybiztos lehetek, az átlagnál is nagyobb számban szavaztak. Ilyenkor csakugyan átérzem, hogy érdemes volt elvállalni ezt a feladatot.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2014. augusztus 14.
Egyházi szakmunkásképzés: nemcsak hit kérdése
Miközben a Romániában tanuló mintegy 200 ezer nyolcadikos diák 25 százalékának tartanak fenn szakiskolai, szaklíceumi helyeket, a fiatalok kevesebb mint 10 százaléka iratkozik ilyen iskolákba. A két romániai református egyházkerület idén először indít magyar szakiskolai, szaklíceumi oktatást Erdélyben. A magyar állami támogatást élvező kezdeményezés szándéka, hogy minőséget hozzon az erdélyi magyar szakoktatásba.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök jelenlétében avatják fel október 3-án Kolozsváron az új magyar szakiskolát. A magyar állami támogatással felújított és berendezett egyházi épületben induló képzést a Kolozsvári Református Kollégium felügyeli. Üzenetértékűnek tartja Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a magyar miniszterelnök személyes jelenlétét a kolozsvári avatón. Szerinte azt jelzi, hogy a magyar kormány számára kiemelt fontosságú az erdélyi magyar szakoktatás újjáélesztése és jövője.
A történet több mint egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor az egyház visszakapta egyik kolozsvári épületét, ahol korábban a volt faipari líceum működött. Az épület hasznosítása kapcsán fogalmazódott meg a magyar szakiskolai oktatás ötlete. Péter Tünde Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes tavaly így nyilatkozott az Erdélyi Naplónak: „Regionális magyar szakiskola és szaklíceum létrehozásáról folynak a tárgyalások, amely nemcsak tőlünk, hanem a környező megyékből is idecsábíthatná a szakmunkásképzésre iratkozó nyolcadikosokat. Ehhez elsősorban a szülői ellenállást kell leküzdeni, meg kell győznünk őket arról, hogy érdemesebb elsajátítani egy piacos szakmát, mint elméleti továbbtanulásra ösztönözni mindenkit.” A tárgyalásokba bekapcsolódtak a történelmi magyar egyházak, a polgármesteri hivatal, a tanfelügyelőség, az RMDSZ és a civil szervezetek.
Egy évvel ezelőtt készült összeállításunkban Kató Béla püspök a minőségi oktatást nevezte meg az új szakiskola beindításának feltételeként. „Ma azt látjuk, hogy a szakiskolai és szaklíceumi képzés Erdély-szerte kényszerből jön létre, a szülők ésa diákok egyelőre kerülik. A döntéshez több kérdésre is megnyugtató választ kell kapnunk: ki az iskola létrehozója, ki lesz a tulajdonosa, és ki lesz a fenntartója? Az egyház csakis színvonalas, megfelelő választékot kínáló szakmai oktatásban vállal partnerséget.”
Közösből egyházi iskola
A kezdetben széles körű összefogással felkarolt magyar szakoktatás megvalósítása végül az egyház „felségterületén” landolt. Miután az elképzelés több hónapon át egy helyben topogott – az iskola indulásának költségeit sem a polgármesteri hivatal, sem a tanfelügyelőség nem állta –, az új magyar szakiskola beindítását az Erdélyi Református Egyházkerület vállalta fel. Nemcsak az épületet biztosította hozzá, hanem az iskola beindításához szükséges anyagi támogatást is kilobbizta a magyar kormánynál. Kató Bélának Orbán Viktor miniszterelnök megígérte: minden lehetséges eszközzel támogatják az erdélyi magyar szakoktatás, szakmunkásképzés újraindítását.
„Laboratóriumi szerepet szánunk a kolozsvári kezdeményezés elindításának – mondta el lapunknak az egyházkerület püspöke. – Ha a modell működőképesnek bizonyul, Erdély más régióiban is kiterjesztjük, új szakiskolákat, szaklíceumokat hozunk létre.” Kató Béla szerint egyházi keretben lehet odafigyelést és felelősségvállalást biztosítani a magyar nyelvű szakoktatás újraindításához. A működésképtelen állami szakképzés csapdájából csak így lehet kijutni. „Az elmúlt 25 évben a szakoktatás sérült a leginkább. A kommunizmusban sem volt tökéletes, hiszen az igazi akkor szűnt meg, amikor kivették a céhek kezéből. De 1990 után a kommunista évek gyakorlatához képest is visszalépés történt.” Ennek fő okát a püspök az egyetemi képzés túlburjánzásában látja, abban, hogy elhitették a fiatalokkal: az igazi megvalósítás az egyetemi diploma. Ezzel párhuzamosan megváltozott a közmegítélés: szakiskolába csak a buták, a semmire sem alkalmasak kerülhettek. Hosszú éveknek kellett eltelniük a keserű felismerésig: több egyetemi diploma birtokában sem lehet munkát találni, ezért sokan szakképzetlenként próbálnak szerencsét a munkaerőpiacon. Vagy frusztrált emberként indulnak Nyugat-Európába epret szedni.
A magyar fiatalok kiúttalanságát szociológiai tanulmányok is igazolják. Egy Kolozs megyei felmérés szerint az évente végző mintegy 600 nyolcadikos magyar diákból 100 kénytelen román nyelvű szakiskolába vagy szaklíceumba iratkozni. További 100 fiatal kényszerből kerül elméleti középiskolákba, mivel nem akar román szakiskolába iratkozni. A nyolcadikat végzett magyar diákok egyharmada eleve lemorzsolódik, ki a román oktatás miatt, ki azért, mert az elméleti líceumbeli tanuláshoz szükséges motiváció híján érettségi diploma nélkül marad.
Mérnökök helyett szakmunkásokat
Az új magyar szakiskola hiánypótló Kolozsváron. Az indulás nehézségei ellenére viszonylag hamar sikerült megfelelő szaktanárokat, mérnököket és mestereket szerződtetni, és kialakult azoknak a cégeknek a köre is, ahol az iskola leendő tanulói gyakorlati oktatáson vehetnek majd részt.
Az indulás előtt álló új iskola iránt akkora az érdeklődés, hogy a kezdetben tervezett két osztály helyett a Református Kollégium három osztályt kért a tanfelügyelőségtől. A gyerekek tömeges jelentkezése ellentmond annak a kolozsvári trendnek, miszerint sok szakiskolai osztály el sem indulhat az érdektelenség miatt. Nem véletlen, hogy a kezdetben minden támogatást megígérő kolozsvári román főtanfelügyelő a siker láttán kezd visszalépni, és azt szorgalmazza, hogy csak két osztály induljon. Kimondatlanul is azokat a román szakiskolai osztályokat félti, amelyek eddig is csak magyar gyerekekkel tudtak elindulni.
Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes szerint ez nem lehet szempont a harmadik szakiskolai osztály jóváhagyásában, a román főtanfelügyelő véleményének ellenére Király András államtitkárral együtt biztosították a kollégiumot és az egyházkerületet, hogy valamennyi beiratkozó gyereknek lesz helye. A romániai erőviszonyok ismeretében Székely Árpád, a Kolozsvári Református Kollégium igazgatója egyelőre kivár, hiszen csak szeptemberben dől ela harmadik osztály sorsa. A tervek szerint az egyik osztályban szakács-, a másikban fodrászképzés indulna, de a szintén jelentős beruházást igénylő gáz- és vízszerelés, valamint az elektronikus berendezéseket kezelő szakmunkásképzés mellett is kitartanak.
Hamar kiderült: a román tanügy csak szólamok szintjén támogatja a szakoktatást. A nehézkesen beszerezhető engedélyeken túl az is gondot jelent, hogy nincs pénz a kisegítő személyzet – kapus, takarítónők, nevelők – bérezésére. Bár a sokismeretlenes egyenletként induló kolozsvári magyar szakiskola számos gondját-baját sikerült már orvosolni, jó néhány az indulás pillanatáig fennáll.
Az indulás híre azonban nemcsak a nyolcadikos magyar gyerekeket örvendeztette meg Kolozs megyében, hanem számos vállalkozót is. A Bosch cég nemeszsuki szerelőüzemének vezetősége is figyelemmel kíséri az indulást, hiszen nekik is kell a jól képzett szakmunkás. A szakmunkás-képesítést igénylő legtöbb állásra műszaki egyetemet végzett mérnökök jelentkeztek, olyannyira nincs megfelelő számú szakmunkás Kolozsváron, és akkora a túltermelés a Kolozsvári Műszaki Egyetem mérnöki karain.
Nem válnak inasiskolává
A kolozsvári indulással párhuzamosan a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nagyváradi líceumában, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban is jelentős váltás zajlik. Az eddig kizárólag elméleti osztályokkal működő tanintézmény tavaly került nehéz helyzetbe, amikor 12 gyerekkel indított matematika-informatika osztályt – az alacsony gyereklétszámra hivatkozva – kis híján megszüntette a polgármesteri hivatal.
Az alacsony létszámú nagyváradi magyar osztályok összevonását kezdeményező polgármesteri határozat a református gimnáziumot is válaszút elé állította. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke lapunknak elmondta: a kényszerhelyzet új lehetőségeket is kínált, hiszen régi vesszőparipája a partiumi magyar szakoktatás megteremtése. Akárcsak más vidékeken, a Bihar megyei román szaklíceumokban az utóbbi években elindított néhány magyar szaklíceumi vagy szakiskolai osztály életképtelennek bizonyult, többségük leépült, a magyar gyerekek nem szívesen iratkoznak ilyen helyre. Csűry István cáfolta azt a közvélekedést, miszerint nincs érdeklődés a szakoktatás iránt. „Egyre több partiumi, határ menti magyar fiatal iratkozik magyarországi szaklíceumba. A nyolcadikat végzett Bihar megyei magyar fiatalok egyik kedvenc iskolája a berettyóújfalui szaklíceum, de máshova is mennek, miután nálunk nincs megfelelő magyar nyelvű képzés.”
Ez a felismerés, illetve a nagyváradi líceummal kapcsolatos történések arra késztették az egyház vezetőségét, hogy a Lorántffyban új képzési formát honosítsanak meg. Nem volt könnyű döntés, hiszen az egyház vezetősége szembe találta magát a tanárok egy részével, akik azzal vádolták az egyházi felső vezetést, hogy inasiskolává akarja alakítani a kollégiumot. „Többször is találkoztam a tanárokkal, hogy elmagyarázzam, és megnyugtassam őket: a tanügyi rendszer átalakulás előtt áll, és nem mellékes, hogy ebbe a folyamatba mi, magyarok elsőként vagy utolsóként kapcsolódunk-e be” – magyarázta a püspök, aki példaként a magyarországi szakoktatás reneszánszát említi.
Nagyváradi egyházi szakoktatás
A reálosztály matematika–informatika szakához közel álló elektronikai–elektrotechnikai osztályt hirdettek meg idéntől a Lorántffy Zsuzsanna Gimnáziumban: a tervek szerint 12. osztályban már a robottechnika területén is jártassá tennék az itt végzőket. Kellemes meglepetésre a helyek hamar beteltek: az addig létszámhiánnyal küzdő reálosztály sikeres projektként induló új magyar szaklíceumi osztállyá vált. „A képzés nagy előnye, hogy egy mesterségről kiállított oklevelet ad a diákoknak, sikeres érettségi vizsga esetén pedig érettségi diplomát is. A mesterség elsajátításáról tanúskodó bizonyítvány azonban érettségi diploma nélkül is érvényes” – magyarázta a püspök.
Minthogy a magyar szakmunkáshiány általános jelenség, Csűry István az egyház szerepét és felelősségét hangsúlyozta. Mivel a magyar nyelvű világi oktatásban továbbra sincs átgondolt stratégia, az egyház a több lábon álló szakmai oktatás alapjainak lerakását tervezi. „Közös felelősségünk ez a magyar gyerekek iránt. Ha lesz világi kezdeményezés a partiumi magyar szakoktatás kiépítésére, üdvözölni fogjuk és támogatjuk. Ha nem, akkor az egyház fogja ezt felvállalni” – fogalmazott Csűry István.
A Partiumban újdonságnakszámító kezdeményezés holland támogatásra is talált. A Holland Pedagógiai Intézet a mindent átfogó felekezeti oktatás híve, segítségükkel sikerült beszerezni a Lorántffy új szaklíceumi osztályának a teljes berendezését, a tanműhelyek és szaklaborok felszerelését.
Útkereső „refik”
Az egészséges felépítésű oktatási rendszerek piramis alakúak. A csúcsot a jól képzett, elit értelmiségi réteg jelenti, a gúla alsó felében található a széles körű szakmunkásképzés. A német nyelvterületen például az iskolás fiatalok 50-60 százaléka jár szakközépiskolába vagy érettségit nem nyújtó szakiskolába. Románia ebből a szempontból is egyedi jelenség Európában: az oktatási piramis a feje tetejére állított, azaz felfelé nyílik szét végzetesen. A rendszer, amely a sikeresen érettségiző diákok számához képest mintegy 150 százaléknyi helyet biztosít a romániai egyetemeken, végzetesen felhígította nemcsak a középiskolai, de az egyetemi oktatást is.
Kató Béla püspök szerint a református kollégiumok hálózatában az egyházi oktatás mindent elért, amit eddig elérhetett, ezért ahol a helyi körülmények megkövetelik, kiegészítő képzést kell kezdeményezni. Az általunk megkeresett egyházi kollégiumok igazgatói szerint mindenekelőtt az emberek mentalitásának megváltoztatására van szükség. „A szülőknek rá kell jönniük, hogy érettségi mellett vagy éppen helyett jó lenne mesterséget tanulni. Igazából csak annak kellene elméleti líceumba iratkoznia, akinek tanulmányi eredményei ezt indokolják” – fogalmazott lapunknak a Marosvásárhelyi Református Kollégiumigazgatója, Benedek Zsolt. A marosvásárhelyi tanár szerint a városban nagy gonddal küszködik mind a magyar, mind a román szakoktatás, rengeteg hely marad betöltetlen. Kollégiumuk a posztliceális képzésben lát fantáziát: az évente 30 diákkal induló egészségügyiasszisztensképzésre kétszeres a túljelentkezés, egész Erdélyből érkeznek ide érettségizett diákok. Az orvosi egyetem tanári gárdája által képzett leendő nővérek a kollégiumban zajló oktatáshoz hasonlóan igen alapos képzést kapnak, ami sokat javít elhelyezkedési esélyeiken is.
A marosvásárhelyi kollégium 80 százalékot meghaladó érettségi eredményéhez képest a jóval gyengébben teljesítő Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium azon kevesek közé tartozik, ahol a szokásos humán és reálosztályok mellett nem alakult ki alternatív képzés. Csurulya Edit igazgatónő szerint a három-négy évvel ezelőtti nagyon gyenge érettségi eredményekhez képest az elmúlt évek javulást hoztak – az idén végzettek érettségi eredménye 20 százalékponttal volt jobb az előző évekénél –, a 69 százalékos eredményt azonban a tavaly-tavalyelőtt elbukott végzősök nagy táborának gyenge teljesítménye 50 százalékra húzta vissza.
Az intézményvezető szerint a szentgyörgyi szakiskolai, szaklíceumi hálózat gyatra minősége miatt kevesen látnak fantáziát újabb képzés indításában. A székelyföldi helyzettel kapcsolatban azonban Kató Béla úgy fogalmazott: a helyi lapokban tömegesen jelennek meg álláshirdetések, miközben nincs szakmunkás. „Vállalkozók panaszkodnak, hogy bármennyit is hirdetik a megüresedő állásokat, alig akad jelentkező. A jól képzett szakmunkásokra való igény ellenére Székelyföldön nincs olyan szakiskolai hálózat, amely ki tudná elégíteni ezt az elvárást.”
Marosvásárhely mellett a kolozsvári kollégiumban is évek óta működik a hároméves nővérképzés, Szatmárnémetiben két éve indították útjára az előkönyvelői szakot. Több kollégiumban megjelent az esti képzés mint középiskolai oktatási forma, Zilahon – Erdélyben abszolút újdonságként – az 1–4., vagy az 5–8. osztályt befejezni akaró felnőttek számára indítottak településekre kihelyezett esti képzést.
A legtöbb kollégium tehát keresi a jelenlegi oktatási keretet kiegészítő lehetőségeket. A szaklíceumi, szakiskolai kezdeményezéseket az egyházi kollégiumokban (is) komoly fenntartások övezik, a kolozsvári és nagyváradi kezdeményezés sikere azonban úttörővé teheti az egyházat a kor követelményeihez jobban alkalmazkodó erdélyi magyar oktatási rendszer megteremtésében.
„Nem véletlenül indította újra a hároméves szakmunkásképzést az oktatási minisztérium, hiszen a rendszerváltás óta eltelt két évtized szakoktatása nem felelt meg a követelményeknek. Természetes, hogy az indulás nehéz, de erről az útról letérni már nem lehet” – mondta az Erdélyi Naplónak Király András, az oktatási minisztérium államtitkára (képünkön). A politikus szerint a gyerekek csak a rossz szakiskolát kerülik, ahol úgy állítanak ki szakmunkásdiplomát, hogy nincs mögötte semmiféle tudás. Szerinte a közeljövőben gyökeresen átalakul a román oktatási rendszer. Arra a kérdésre, hogy milyen presztízse lehet a szakoktatásnak olyan körülmények között, amikor az elméleti líceumok kínálata megegyezik a nyolcadikat végzett gyerekek létszámával, Király elismerte: egyelőre nehéz minisztériumi szinten drasztikusan csökkenteni az elméleti osztályok számát. Jelenleg ugyanis a 200 ezer, nyolcadikat végzett romániai diák – ha sikerrel veszi a képességvizsgát – gond nélkül beiratkozhat valamilyen elméleti líceumba, a mintegy 50 ezer szakiskolai, szaklíceumi hely pedig jórészt betöltetlen marad, vagy nagyon foghíjas osztályok indulnak. A helyzeten csak akkor lehetne gyökeresen változtatni, ha 50 ezerrel csökkentenék az elméleti líceumokban fenntartott helyek számát. Hasonlóan rossz a helyzet a mintegy 10 ezer magyar diák körében is, ahol a szaklíceumi, szakiskolai képzésben résztvevők aránya kevesebb, mint 10 százalék. Ez az arány a jövő tanévtől kényszerből is nőni fog, miután a képességvizsga új rendszerének bevezetésével az eddigi ötös átlag helyett minden tantárgyból kötelezően el kell majd érni az ötös átmenő jegyet. A megoldás azonban nem az, hogy feltöltsék a szakiskolákat a leggyengébb képességű gyerekekkel. Olyan rendszer kialakítása tűnik ésszerűnek, amelyben a közepes képességű gyerekek is opcióként tekintenek a szakoktatásra, a szakmunkásképzésre. „A könnyen megszerezhető egyetemi diploma illúziója hamarosan lecseng. Eddig a több mint száz állami és magánegyetem erős lobbija miatt szorult háttérbe a szakmai oktatás, de a kiépülőben levő új tanügyi rendszer megkerülhetetlenné teszi a szakoktatás teljes átértékelését” – fogalmazott az oktatási államtitkár.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Miközben a Romániában tanuló mintegy 200 ezer nyolcadikos diák 25 százalékának tartanak fenn szakiskolai, szaklíceumi helyeket, a fiatalok kevesebb mint 10 százaléka iratkozik ilyen iskolákba. A két romániai református egyházkerület idén először indít magyar szakiskolai, szaklíceumi oktatást Erdélyben. A magyar állami támogatást élvező kezdeményezés szándéka, hogy minőséget hozzon az erdélyi magyar szakoktatásba.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök jelenlétében avatják fel október 3-án Kolozsváron az új magyar szakiskolát. A magyar állami támogatással felújított és berendezett egyházi épületben induló képzést a Kolozsvári Református Kollégium felügyeli. Üzenetértékűnek tartja Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a magyar miniszterelnök személyes jelenlétét a kolozsvári avatón. Szerinte azt jelzi, hogy a magyar kormány számára kiemelt fontosságú az erdélyi magyar szakoktatás újjáélesztése és jövője.
A történet több mint egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor az egyház visszakapta egyik kolozsvári épületét, ahol korábban a volt faipari líceum működött. Az épület hasznosítása kapcsán fogalmazódott meg a magyar szakiskolai oktatás ötlete. Péter Tünde Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes tavaly így nyilatkozott az Erdélyi Naplónak: „Regionális magyar szakiskola és szaklíceum létrehozásáról folynak a tárgyalások, amely nemcsak tőlünk, hanem a környező megyékből is idecsábíthatná a szakmunkásképzésre iratkozó nyolcadikosokat. Ehhez elsősorban a szülői ellenállást kell leküzdeni, meg kell győznünk őket arról, hogy érdemesebb elsajátítani egy piacos szakmát, mint elméleti továbbtanulásra ösztönözni mindenkit.” A tárgyalásokba bekapcsolódtak a történelmi magyar egyházak, a polgármesteri hivatal, a tanfelügyelőség, az RMDSZ és a civil szervezetek.
Egy évvel ezelőtt készült összeállításunkban Kató Béla püspök a minőségi oktatást nevezte meg az új szakiskola beindításának feltételeként. „Ma azt látjuk, hogy a szakiskolai és szaklíceumi képzés Erdély-szerte kényszerből jön létre, a szülők ésa diákok egyelőre kerülik. A döntéshez több kérdésre is megnyugtató választ kell kapnunk: ki az iskola létrehozója, ki lesz a tulajdonosa, és ki lesz a fenntartója? Az egyház csakis színvonalas, megfelelő választékot kínáló szakmai oktatásban vállal partnerséget.”
Közösből egyházi iskola
A kezdetben széles körű összefogással felkarolt magyar szakoktatás megvalósítása végül az egyház „felségterületén” landolt. Miután az elképzelés több hónapon át egy helyben topogott – az iskola indulásának költségeit sem a polgármesteri hivatal, sem a tanfelügyelőség nem állta –, az új magyar szakiskola beindítását az Erdélyi Református Egyházkerület vállalta fel. Nemcsak az épületet biztosította hozzá, hanem az iskola beindításához szükséges anyagi támogatást is kilobbizta a magyar kormánynál. Kató Bélának Orbán Viktor miniszterelnök megígérte: minden lehetséges eszközzel támogatják az erdélyi magyar szakoktatás, szakmunkásképzés újraindítását.
„Laboratóriumi szerepet szánunk a kolozsvári kezdeményezés elindításának – mondta el lapunknak az egyházkerület püspöke. – Ha a modell működőképesnek bizonyul, Erdély más régióiban is kiterjesztjük, új szakiskolákat, szaklíceumokat hozunk létre.” Kató Béla szerint egyházi keretben lehet odafigyelést és felelősségvállalást biztosítani a magyar nyelvű szakoktatás újraindításához. A működésképtelen állami szakképzés csapdájából csak így lehet kijutni. „Az elmúlt 25 évben a szakoktatás sérült a leginkább. A kommunizmusban sem volt tökéletes, hiszen az igazi akkor szűnt meg, amikor kivették a céhek kezéből. De 1990 után a kommunista évek gyakorlatához képest is visszalépés történt.” Ennek fő okát a püspök az egyetemi képzés túlburjánzásában látja, abban, hogy elhitették a fiatalokkal: az igazi megvalósítás az egyetemi diploma. Ezzel párhuzamosan megváltozott a közmegítélés: szakiskolába csak a buták, a semmire sem alkalmasak kerülhettek. Hosszú éveknek kellett eltelniük a keserű felismerésig: több egyetemi diploma birtokában sem lehet munkát találni, ezért sokan szakképzetlenként próbálnak szerencsét a munkaerőpiacon. Vagy frusztrált emberként indulnak Nyugat-Európába epret szedni.
A magyar fiatalok kiúttalanságát szociológiai tanulmányok is igazolják. Egy Kolozs megyei felmérés szerint az évente végző mintegy 600 nyolcadikos magyar diákból 100 kénytelen román nyelvű szakiskolába vagy szaklíceumba iratkozni. További 100 fiatal kényszerből kerül elméleti középiskolákba, mivel nem akar román szakiskolába iratkozni. A nyolcadikat végzett magyar diákok egyharmada eleve lemorzsolódik, ki a román oktatás miatt, ki azért, mert az elméleti líceumbeli tanuláshoz szükséges motiváció híján érettségi diploma nélkül marad.
Mérnökök helyett szakmunkásokat
Az új magyar szakiskola hiánypótló Kolozsváron. Az indulás nehézségei ellenére viszonylag hamar sikerült megfelelő szaktanárokat, mérnököket és mestereket szerződtetni, és kialakult azoknak a cégeknek a köre is, ahol az iskola leendő tanulói gyakorlati oktatáson vehetnek majd részt.
Az indulás előtt álló új iskola iránt akkora az érdeklődés, hogy a kezdetben tervezett két osztály helyett a Református Kollégium három osztályt kért a tanfelügyelőségtől. A gyerekek tömeges jelentkezése ellentmond annak a kolozsvári trendnek, miszerint sok szakiskolai osztály el sem indulhat az érdektelenség miatt. Nem véletlen, hogy a kezdetben minden támogatást megígérő kolozsvári román főtanfelügyelő a siker láttán kezd visszalépni, és azt szorgalmazza, hogy csak két osztály induljon. Kimondatlanul is azokat a román szakiskolai osztályokat félti, amelyek eddig is csak magyar gyerekekkel tudtak elindulni.
Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes szerint ez nem lehet szempont a harmadik szakiskolai osztály jóváhagyásában, a román főtanfelügyelő véleményének ellenére Király András államtitkárral együtt biztosították a kollégiumot és az egyházkerületet, hogy valamennyi beiratkozó gyereknek lesz helye. A romániai erőviszonyok ismeretében Székely Árpád, a Kolozsvári Református Kollégium igazgatója egyelőre kivár, hiszen csak szeptemberben dől ela harmadik osztály sorsa. A tervek szerint az egyik osztályban szakács-, a másikban fodrászképzés indulna, de a szintén jelentős beruházást igénylő gáz- és vízszerelés, valamint az elektronikus berendezéseket kezelő szakmunkásképzés mellett is kitartanak.
Hamar kiderült: a román tanügy csak szólamok szintjén támogatja a szakoktatást. A nehézkesen beszerezhető engedélyeken túl az is gondot jelent, hogy nincs pénz a kisegítő személyzet – kapus, takarítónők, nevelők – bérezésére. Bár a sokismeretlenes egyenletként induló kolozsvári magyar szakiskola számos gondját-baját sikerült már orvosolni, jó néhány az indulás pillanatáig fennáll.
Az indulás híre azonban nemcsak a nyolcadikos magyar gyerekeket örvendeztette meg Kolozs megyében, hanem számos vállalkozót is. A Bosch cég nemeszsuki szerelőüzemének vezetősége is figyelemmel kíséri az indulást, hiszen nekik is kell a jól képzett szakmunkás. A szakmunkás-képesítést igénylő legtöbb állásra műszaki egyetemet végzett mérnökök jelentkeztek, olyannyira nincs megfelelő számú szakmunkás Kolozsváron, és akkora a túltermelés a Kolozsvári Műszaki Egyetem mérnöki karain.
Nem válnak inasiskolává
A kolozsvári indulással párhuzamosan a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nagyváradi líceumában, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban is jelentős váltás zajlik. Az eddig kizárólag elméleti osztályokkal működő tanintézmény tavaly került nehéz helyzetbe, amikor 12 gyerekkel indított matematika-informatika osztályt – az alacsony gyereklétszámra hivatkozva – kis híján megszüntette a polgármesteri hivatal.
Az alacsony létszámú nagyváradi magyar osztályok összevonását kezdeményező polgármesteri határozat a református gimnáziumot is válaszút elé állította. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke lapunknak elmondta: a kényszerhelyzet új lehetőségeket is kínált, hiszen régi vesszőparipája a partiumi magyar szakoktatás megteremtése. Akárcsak más vidékeken, a Bihar megyei román szaklíceumokban az utóbbi években elindított néhány magyar szaklíceumi vagy szakiskolai osztály életképtelennek bizonyult, többségük leépült, a magyar gyerekek nem szívesen iratkoznak ilyen helyre. Csűry István cáfolta azt a közvélekedést, miszerint nincs érdeklődés a szakoktatás iránt. „Egyre több partiumi, határ menti magyar fiatal iratkozik magyarországi szaklíceumba. A nyolcadikat végzett Bihar megyei magyar fiatalok egyik kedvenc iskolája a berettyóújfalui szaklíceum, de máshova is mennek, miután nálunk nincs megfelelő magyar nyelvű képzés.”
Ez a felismerés, illetve a nagyváradi líceummal kapcsolatos történések arra késztették az egyház vezetőségét, hogy a Lorántffyban új képzési formát honosítsanak meg. Nem volt könnyű döntés, hiszen az egyház vezetősége szembe találta magát a tanárok egy részével, akik azzal vádolták az egyházi felső vezetést, hogy inasiskolává akarja alakítani a kollégiumot. „Többször is találkoztam a tanárokkal, hogy elmagyarázzam, és megnyugtassam őket: a tanügyi rendszer átalakulás előtt áll, és nem mellékes, hogy ebbe a folyamatba mi, magyarok elsőként vagy utolsóként kapcsolódunk-e be” – magyarázta a püspök, aki példaként a magyarországi szakoktatás reneszánszát említi.
Nagyváradi egyházi szakoktatás
A reálosztály matematika–informatika szakához közel álló elektronikai–elektrotechnikai osztályt hirdettek meg idéntől a Lorántffy Zsuzsanna Gimnáziumban: a tervek szerint 12. osztályban már a robottechnika területén is jártassá tennék az itt végzőket. Kellemes meglepetésre a helyek hamar beteltek: az addig létszámhiánnyal küzdő reálosztály sikeres projektként induló új magyar szaklíceumi osztállyá vált. „A képzés nagy előnye, hogy egy mesterségről kiállított oklevelet ad a diákoknak, sikeres érettségi vizsga esetén pedig érettségi diplomát is. A mesterség elsajátításáról tanúskodó bizonyítvány azonban érettségi diploma nélkül is érvényes” – magyarázta a püspök.
Minthogy a magyar szakmunkáshiány általános jelenség, Csűry István az egyház szerepét és felelősségét hangsúlyozta. Mivel a magyar nyelvű világi oktatásban továbbra sincs átgondolt stratégia, az egyház a több lábon álló szakmai oktatás alapjainak lerakását tervezi. „Közös felelősségünk ez a magyar gyerekek iránt. Ha lesz világi kezdeményezés a partiumi magyar szakoktatás kiépítésére, üdvözölni fogjuk és támogatjuk. Ha nem, akkor az egyház fogja ezt felvállalni” – fogalmazott Csűry István.
A Partiumban újdonságnakszámító kezdeményezés holland támogatásra is talált. A Holland Pedagógiai Intézet a mindent átfogó felekezeti oktatás híve, segítségükkel sikerült beszerezni a Lorántffy új szaklíceumi osztályának a teljes berendezését, a tanműhelyek és szaklaborok felszerelését.
Útkereső „refik”
Az egészséges felépítésű oktatási rendszerek piramis alakúak. A csúcsot a jól képzett, elit értelmiségi réteg jelenti, a gúla alsó felében található a széles körű szakmunkásképzés. A német nyelvterületen például az iskolás fiatalok 50-60 százaléka jár szakközépiskolába vagy érettségit nem nyújtó szakiskolába. Románia ebből a szempontból is egyedi jelenség Európában: az oktatási piramis a feje tetejére állított, azaz felfelé nyílik szét végzetesen. A rendszer, amely a sikeresen érettségiző diákok számához képest mintegy 150 százaléknyi helyet biztosít a romániai egyetemeken, végzetesen felhígította nemcsak a középiskolai, de az egyetemi oktatást is.
Kató Béla püspök szerint a református kollégiumok hálózatában az egyházi oktatás mindent elért, amit eddig elérhetett, ezért ahol a helyi körülmények megkövetelik, kiegészítő képzést kell kezdeményezni. Az általunk megkeresett egyházi kollégiumok igazgatói szerint mindenekelőtt az emberek mentalitásának megváltoztatására van szükség. „A szülőknek rá kell jönniük, hogy érettségi mellett vagy éppen helyett jó lenne mesterséget tanulni. Igazából csak annak kellene elméleti líceumba iratkoznia, akinek tanulmányi eredményei ezt indokolják” – fogalmazott lapunknak a Marosvásárhelyi Református Kollégiumigazgatója, Benedek Zsolt. A marosvásárhelyi tanár szerint a városban nagy gonddal küszködik mind a magyar, mind a román szakoktatás, rengeteg hely marad betöltetlen. Kollégiumuk a posztliceális képzésben lát fantáziát: az évente 30 diákkal induló egészségügyiasszisztensképzésre kétszeres a túljelentkezés, egész Erdélyből érkeznek ide érettségizett diákok. Az orvosi egyetem tanári gárdája által képzett leendő nővérek a kollégiumban zajló oktatáshoz hasonlóan igen alapos képzést kapnak, ami sokat javít elhelyezkedési esélyeiken is.
A marosvásárhelyi kollégium 80 százalékot meghaladó érettségi eredményéhez képest a jóval gyengébben teljesítő Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium azon kevesek közé tartozik, ahol a szokásos humán és reálosztályok mellett nem alakult ki alternatív képzés. Csurulya Edit igazgatónő szerint a három-négy évvel ezelőtti nagyon gyenge érettségi eredményekhez képest az elmúlt évek javulást hoztak – az idén végzettek érettségi eredménye 20 százalékponttal volt jobb az előző évekénél –, a 69 százalékos eredményt azonban a tavaly-tavalyelőtt elbukott végzősök nagy táborának gyenge teljesítménye 50 százalékra húzta vissza.
Az intézményvezető szerint a szentgyörgyi szakiskolai, szaklíceumi hálózat gyatra minősége miatt kevesen látnak fantáziát újabb képzés indításában. A székelyföldi helyzettel kapcsolatban azonban Kató Béla úgy fogalmazott: a helyi lapokban tömegesen jelennek meg álláshirdetések, miközben nincs szakmunkás. „Vállalkozók panaszkodnak, hogy bármennyit is hirdetik a megüresedő állásokat, alig akad jelentkező. A jól képzett szakmunkásokra való igény ellenére Székelyföldön nincs olyan szakiskolai hálózat, amely ki tudná elégíteni ezt az elvárást.”
Marosvásárhely mellett a kolozsvári kollégiumban is évek óta működik a hároméves nővérképzés, Szatmárnémetiben két éve indították útjára az előkönyvelői szakot. Több kollégiumban megjelent az esti képzés mint középiskolai oktatási forma, Zilahon – Erdélyben abszolút újdonságként – az 1–4., vagy az 5–8. osztályt befejezni akaró felnőttek számára indítottak településekre kihelyezett esti képzést.
A legtöbb kollégium tehát keresi a jelenlegi oktatási keretet kiegészítő lehetőségeket. A szaklíceumi, szakiskolai kezdeményezéseket az egyházi kollégiumokban (is) komoly fenntartások övezik, a kolozsvári és nagyváradi kezdeményezés sikere azonban úttörővé teheti az egyházat a kor követelményeihez jobban alkalmazkodó erdélyi magyar oktatási rendszer megteremtésében.
„Nem véletlenül indította újra a hároméves szakmunkásképzést az oktatási minisztérium, hiszen a rendszerváltás óta eltelt két évtized szakoktatása nem felelt meg a követelményeknek. Természetes, hogy az indulás nehéz, de erről az útról letérni már nem lehet” – mondta az Erdélyi Naplónak Király András, az oktatási minisztérium államtitkára (képünkön). A politikus szerint a gyerekek csak a rossz szakiskolát kerülik, ahol úgy állítanak ki szakmunkásdiplomát, hogy nincs mögötte semmiféle tudás. Szerinte a közeljövőben gyökeresen átalakul a román oktatási rendszer. Arra a kérdésre, hogy milyen presztízse lehet a szakoktatásnak olyan körülmények között, amikor az elméleti líceumok kínálata megegyezik a nyolcadikat végzett gyerekek létszámával, Király elismerte: egyelőre nehéz minisztériumi szinten drasztikusan csökkenteni az elméleti osztályok számát. Jelenleg ugyanis a 200 ezer, nyolcadikat végzett romániai diák – ha sikerrel veszi a képességvizsgát – gond nélkül beiratkozhat valamilyen elméleti líceumba, a mintegy 50 ezer szakiskolai, szaklíceumi hely pedig jórészt betöltetlen marad, vagy nagyon foghíjas osztályok indulnak. A helyzeten csak akkor lehetne gyökeresen változtatni, ha 50 ezerrel csökkentenék az elméleti líceumokban fenntartott helyek számát. Hasonlóan rossz a helyzet a mintegy 10 ezer magyar diák körében is, ahol a szaklíceumi, szakiskolai képzésben résztvevők aránya kevesebb, mint 10 százalék. Ez az arány a jövő tanévtől kényszerből is nőni fog, miután a képességvizsga új rendszerének bevezetésével az eddigi ötös átlag helyett minden tantárgyból kötelezően el kell majd érni az ötös átmenő jegyet. A megoldás azonban nem az, hogy feltöltsék a szakiskolákat a leggyengébb képességű gyerekekkel. Olyan rendszer kialakítása tűnik ésszerűnek, amelyben a közepes képességű gyerekek is opcióként tekintenek a szakoktatásra, a szakmunkásképzésre. „A könnyen megszerezhető egyetemi diploma illúziója hamarosan lecseng. Eddig a több mint száz állami és magánegyetem erős lobbija miatt szorult háttérbe a szakmai oktatás, de a kiépülőben levő új tanügyi rendszer megkerülhetetlenné teszi a szakoktatás teljes átértékelését” – fogalmazott az oktatási államtitkár.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. augusztus 22.
A Partiumi Magyar Napok sokaknak reményt ad
Latorcai Csaba, a Miniszterelnökség Kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkára csütörtökön részt vett a 13. Partiumi Magyar Napok Rendezvényein, ahol a szatmári magyarság céljairól egyeztetett az RMDSZ megyei vezetőivel és rész vett a partiumi fiatal magyar orvosok találkozóján - írja közleményében a Miniszterelnökség.
Most van itt a mi időnk - mondta köszöntő beszédében Latorcai Csaba, aki szerint vállalva a Magyarország Alaptörvényében is rögzített egymás iránti kölcsönös felelősségünket, közös erőfeszítéssel tehetjük egyre egészségesebbé, gazdagabbá és örömtelibbé Kárpát-medencei és azon kívüli magyar közösségeink életét.
A helyettes államtitkár szerint jóleső érzéssel és jogos önbecsüléssel mondhatjuk ki, hogy a 13. Partiumi Magyar Napok sokaknak reményt ad. A rendezvény sikerét megalapozta a civil szervezetek és az egyházak összefogása, továbbá a Magyar Kormány anyagi támogatása. Latorcai Csaba reményét fejezte ki, hogy a magyar közösségek még számtalan hasonló rendezvényen ünneplik majd összetartozásunkat, közösen elért sikereinket, valóra váltott reményeinket Szatmárnémetitől, Sepsiszentgyörgyön át Lészpedig, és Felsőpulyától, Kassán, Ungváron és Budapesten át Szabadkáig az új évezredben.
orientpress.hu -
Latorcai Csaba, a Miniszterelnökség Kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkára csütörtökön részt vett a 13. Partiumi Magyar Napok Rendezvényein, ahol a szatmári magyarság céljairól egyeztetett az RMDSZ megyei vezetőivel és rész vett a partiumi fiatal magyar orvosok találkozóján - írja közleményében a Miniszterelnökség.
Most van itt a mi időnk - mondta köszöntő beszédében Latorcai Csaba, aki szerint vállalva a Magyarország Alaptörvényében is rögzített egymás iránti kölcsönös felelősségünket, közös erőfeszítéssel tehetjük egyre egészségesebbé, gazdagabbá és örömtelibbé Kárpát-medencei és azon kívüli magyar közösségeink életét.
A helyettes államtitkár szerint jóleső érzéssel és jogos önbecsüléssel mondhatjuk ki, hogy a 13. Partiumi Magyar Napok sokaknak reményt ad. A rendezvény sikerét megalapozta a civil szervezetek és az egyházak összefogása, továbbá a Magyar Kormány anyagi támogatása. Latorcai Csaba reményét fejezte ki, hogy a magyar közösségek még számtalan hasonló rendezvényen ünneplik majd összetartozásunkat, közösen elért sikereinket, valóra váltott reményeinket Szatmárnémetitől, Sepsiszentgyörgyön át Lészpedig, és Felsőpulyától, Kassán, Ungváron és Budapesten át Szabadkáig az új évezredben.
orientpress.hu -
2014. augusztus 28.
Negyvenötezren a Partiumi Magyar Napokon
Megközelítőleg 45 ezer résztvevőt vonzott a múlt héten Szatmárnémetiben megtartott Partiumi Magyar Napok (PMN) – derült ki a szerdán tartott kiértékelő sajtótájékoztatón.
Az Identitás Alapítvány és a helyi RMDSZ közös rendezvényét 24 civil szervezet és 112 önkéntes segítette munkájával. A főszervezők úgy vélték, sikeres volt a 13. PMN, hisz sikerült újabb rekordot dönteni az érdeklődők számát tekintve.
Kereskényi Gábor szatmárnémeti RMDSZ-elnök hangsúlyozta, nagy örömükre szolgál, hogy a régió legnagyobb rendezvényének számító fesztivál idén is civilizált körülmények között zajlott, és egyetlen egy incidensre sem került sor, így a rendfenntartóknak most sem jutott feladat.
Stier Péter főszervező szerint sikerült a szatmári magyarság ízlése szerint való fellépőket meghívniuk, hisz mind Zorán pénteki, mind a Bikini együttes vasárnap esti koncertjén zsúfolásig megtelt az új főtér a nagyszínpad előtt, közel 10 ezren énekeltek együtt a neves sztárokkal. Hozzátette: utólagosan úgy véli, érdemes lett volna a Beatrice fellépését is az új főtéri nagyszínpadon megszervezni, mivel a hétvégi állandó programoknak helyet adó Kossuth-kert színpada előtti tér szűknek bizonyult a közönség számára.
A többnapos rendezvény keretében 985 liternyi bográcsgulyást és halászlevet főztek, és összesen 3820 liternyi sört fogyasztottak el a résztvevők.
A jövőre való tekintettel Szőcs Péter, az Identitás Alapítvány elnöke kifejtette, a tapasztalatok fényében nagyobb hangsúlyt fektetnek majd az egyhetes rendezvény hétköznap esti, alternatív helyszíneken tartott programjaira, mivel úgy vélik, ezek is nagy érdeklődésre tartottak számot.
Sokan voltak kíváncsiak a tűzoltótorony melletti színpadon fellépett Budapesti Utcaszínház, valamint a debreceni Csokonai Színház előadásaira, és Palya Bea csütörtök esti koncertje is több száz érdeklődőt vonzott. Mint elhangzott, közel ezer kérdőívet töltettek ki a fesztiválozókkal, melynek eredményeit figyelembe veszik majd a jövő évi program megtervezésénél és a fellépők kiválasztásánál.
Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár)
Megközelítőleg 45 ezer résztvevőt vonzott a múlt héten Szatmárnémetiben megtartott Partiumi Magyar Napok (PMN) – derült ki a szerdán tartott kiértékelő sajtótájékoztatón.
Az Identitás Alapítvány és a helyi RMDSZ közös rendezvényét 24 civil szervezet és 112 önkéntes segítette munkájával. A főszervezők úgy vélték, sikeres volt a 13. PMN, hisz sikerült újabb rekordot dönteni az érdeklődők számát tekintve.
Kereskényi Gábor szatmárnémeti RMDSZ-elnök hangsúlyozta, nagy örömükre szolgál, hogy a régió legnagyobb rendezvényének számító fesztivál idén is civilizált körülmények között zajlott, és egyetlen egy incidensre sem került sor, így a rendfenntartóknak most sem jutott feladat.
Stier Péter főszervező szerint sikerült a szatmári magyarság ízlése szerint való fellépőket meghívniuk, hisz mind Zorán pénteki, mind a Bikini együttes vasárnap esti koncertjén zsúfolásig megtelt az új főtér a nagyszínpad előtt, közel 10 ezren énekeltek együtt a neves sztárokkal. Hozzátette: utólagosan úgy véli, érdemes lett volna a Beatrice fellépését is az új főtéri nagyszínpadon megszervezni, mivel a hétvégi állandó programoknak helyet adó Kossuth-kert színpada előtti tér szűknek bizonyult a közönség számára.
A többnapos rendezvény keretében 985 liternyi bográcsgulyást és halászlevet főztek, és összesen 3820 liternyi sört fogyasztottak el a résztvevők.
A jövőre való tekintettel Szőcs Péter, az Identitás Alapítvány elnöke kifejtette, a tapasztalatok fényében nagyobb hangsúlyt fektetnek majd az egyhetes rendezvény hétköznap esti, alternatív helyszíneken tartott programjaira, mivel úgy vélik, ezek is nagy érdeklődésre tartottak számot.
Sokan voltak kíváncsiak a tűzoltótorony melletti színpadon fellépett Budapesti Utcaszínház, valamint a debreceni Csokonai Színház előadásaira, és Palya Bea csütörtök esti koncertje is több száz érdeklődőt vonzott. Mint elhangzott, közel ezer kérdőívet töltettek ki a fesztiválozókkal, melynek eredményeit figyelembe veszik majd a jövő évi program megtervezésénél és a fellépők kiválasztásánál.
Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár)
2014. augusztus 28.
Szilágyi a történelmi régiók önrendelkezéséről
Elsősorban intenzív kommunikációs lehetőségnek tekinti az államfőválasztáson való részvételt Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jelöltje.
Szatmárnémeti sajtótájékoztatóján elmondta, azáltal, hogy vállalta a megmérettetést, elkezdődhet az Erdélyben élő nemzetiségek közötti érdemi párbeszéd annak érdekében, hogy létrejöjjön egy konszenzus, és stratégiai partnerekként közösen álljanak ki a történelmi régiók önrendelkezéséért.
Szilágyi Zsolt rámutatott, az erdélyi magyar szavazók folyamatosan elfordultak a politikától, majd példaként említette: míg az első elnökválasztáskor 1996-ban Frunda György 760 ezer voksot kapott, 2009-re az RMDSZ-színekben induló Kelemen Hunorra mindössze 370 ezren szavaztak.
Úgy vélte, novemberben a két magyar jelölt jóval magasabb számú voksot gyűjthet, mely által növekedhet a romániai magyar közösség súlya az országos politikában.
Elmondta: a modern, 21. századi Romániát az autonóm történelmi régiók szövetségeként képzeli el, hisz – svájci, német és osztrák mintára – nemcsak Erdély fejlődése szempontjából lenne kívánatos a helyi önrendelkezési jogok kivívása, de Moldvának, Olténiának vagy Dobrudzsának is szüksége volna az önállósulásra.
Úgy vélte, Bukarestnek mindössze a védelmi, a monetáris és a külpolitikával kapcsolatos döntési jogköröket kellene meghagyni, minden egyéb kérdésben helyi szintű döntésekre lenne szükség.
„Míg Európa többi országában 3 millió euróból épül egy kilométernyi autópálya, nálunk 28 millióba került, ezért Erdélyben 400 kilométer helyett mindössze 55 kilométernyi sztráda épült meg annyi pénzből, amennyi elegendő lett volna a Brassótól az országhatárig vezető út megépítéséhez” – érvelt Szilágyi Zsolt, aki biztosra vette, hogy ha „erdélyi kezekben” lett volna a pénz, megoldották volna belőle a gazdasági fejlődést leginkább fékező szállítási és közlekedési problémákat.
Újságírói kérdésre kifejtette, azokra a román szavazókra is számít, akik erdélyi identitással bírnak, és belátják, hogy a jelenlegi ultracentralizált román államszervezés nem jó. Hozzátette: nem tartja lehetetlennek az Erdélyben élő nemzetiségek közös fellépését a közigazgatási-gazdasági autonómiáért vívott harcban, mivel románok, magyarok és németek ugyanazokat az utakat használják, ugyanannak a rosszul szervezett oktatási és egészségügyi rendszernek a hátrányait kénytelenek tűrni, így több dolog köti össze a különb
Babos Krisztina, Székelyhon.ro
Elsősorban intenzív kommunikációs lehetőségnek tekinti az államfőválasztáson való részvételt Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jelöltje.
Szatmárnémeti sajtótájékoztatóján elmondta, azáltal, hogy vállalta a megmérettetést, elkezdődhet az Erdélyben élő nemzetiségek közötti érdemi párbeszéd annak érdekében, hogy létrejöjjön egy konszenzus, és stratégiai partnerekként közösen álljanak ki a történelmi régiók önrendelkezéséért.
Szilágyi Zsolt rámutatott, az erdélyi magyar szavazók folyamatosan elfordultak a politikától, majd példaként említette: míg az első elnökválasztáskor 1996-ban Frunda György 760 ezer voksot kapott, 2009-re az RMDSZ-színekben induló Kelemen Hunorra mindössze 370 ezren szavaztak.
Úgy vélte, novemberben a két magyar jelölt jóval magasabb számú voksot gyűjthet, mely által növekedhet a romániai magyar közösség súlya az országos politikában.
Elmondta: a modern, 21. századi Romániát az autonóm történelmi régiók szövetségeként képzeli el, hisz – svájci, német és osztrák mintára – nemcsak Erdély fejlődése szempontjából lenne kívánatos a helyi önrendelkezési jogok kivívása, de Moldvának, Olténiának vagy Dobrudzsának is szüksége volna az önállósulásra.
Úgy vélte, Bukarestnek mindössze a védelmi, a monetáris és a külpolitikával kapcsolatos döntési jogköröket kellene meghagyni, minden egyéb kérdésben helyi szintű döntésekre lenne szükség.
„Míg Európa többi országában 3 millió euróból épül egy kilométernyi autópálya, nálunk 28 millióba került, ezért Erdélyben 400 kilométer helyett mindössze 55 kilométernyi sztráda épült meg annyi pénzből, amennyi elegendő lett volna a Brassótól az országhatárig vezető út megépítéséhez” – érvelt Szilágyi Zsolt, aki biztosra vette, hogy ha „erdélyi kezekben” lett volna a pénz, megoldották volna belőle a gazdasági fejlődést leginkább fékező szállítási és közlekedési problémákat.
Újságírói kérdésre kifejtette, azokra a román szavazókra is számít, akik erdélyi identitással bírnak, és belátják, hogy a jelenlegi ultracentralizált román államszervezés nem jó. Hozzátette: nem tartja lehetetlennek az Erdélyben élő nemzetiségek közös fellépését a közigazgatási-gazdasági autonómiáért vívott harcban, mivel románok, magyarok és németek ugyanazokat az utakat használják, ugyanannak a rosszul szervezett oktatási és egészségügyi rendszernek a hátrányait kénytelenek tűrni, így több dolog köti össze a különb
Babos Krisztina, Székelyhon.ro
2014. augusztus 28.
Szatmár 20 – egy eltűnt város nyomában
Marosvásárhelyről utazom érettségi találkozóra Szatmárnémetibe. Nem csak az egykori iskolám emlékeit keresem a határ menti városban. A rendszerváltás „maturandusaiként” tanúi voltunk annak, mit ígért ez a hármas-határ menti vidék, eljött az ideje a számvetésnek. Parászka Boróka írása.
„Több esélyt is kaptunk, egyikkel sem éltünk” – Szatmárnémeti főterén hangzik el ez a mondat, ahova 19 év után térek vissza – húsz éves érettségi találkozóra. Az egykori Kölcsey sarkán várom az egykori osztálytársaimat, elsőként érkezem a régi helyre, az utánam jövőket inkább a mozgásukról, a lépteikről ismerem meg, mint a vonásaikról. Mintha a saját szüleink jöttek volna el a megbeszélt találkára, tévedésből. Az is lehet, hogy valamilyen tehetségtelen színházi maszkmester űzne rossz tréfát velünk. Sötét karikák, mély ráncok, húsz fárasztó, gondokkal terhes év az arcokon. – Mi lett veletek? – kérdezném, az első percek zavara után. Többen ismételgetik a jól nevelt „semmit sem változtál” mondatot, akiknek erre nem futja, azok inkább tapintatos hallgatással méregetik a többieket. Végül én sem szembesítem az osztályt azzal, milyen messzire sodródtunk önmagunktól. Megbecsülöm azt, hogy sokan jelen vannak. Kivéve azokat, akik meghaltak, vagy nyomtalanul eltűntek a külföldi munkavállalás ködében, a belföldi családi és egzisztenciális drámákban, vagy egyszerűen csak hátat fordítottak a múltnak, és eszük ágban sincs találkozókra járni.
Ez a város nem az a város
Az idő nyomai követhetőek, a tér, a város viszont eltűnt körülöttünk. Feldolgozhatatlan, amivel Szatmárnémetiben húsz év után szembesülünk. A rendszerváltás maturandusaiként, a forradalom utáni első évfolyam voltunk, velünk indult az új oktatási intézményalapítási láz, a magyar iskolarendszer újjáépítése. A hármas határ mentén éltünk, és 1990-ben úgy tűnt, Szatmárnémeti az ígéret földje, ha valahol, hát itt aztán közelednek majd az országok, kibomlanak a lehetőségek, visszatérnek a hajdani dicsőségek. Ma nyoma sincs mindennek. A magyar szecesszió megbecsült épületei mállanak, a belváros omlik. Mintha háborús vidékre érne az ember, amelyet súlyos bombatalálat ért. Az osztálytársak „magánöregedésének” drámája mögül a közhalál tragédiája bontakozik ki. Valami visszahozhatatlanul most tűnik el ebből a városból. Valami olyasmi, aminek nyomait középiskolásként még láthattuk, vagy sejthettük. A 19. század végi, 20. század eleji magyar polgárosodás vágyai, terei, ígéretei még kiolvashatóak voltak akkor a belváros üzletházaiból, bérházaiból. Azt ugyan senki sem mesélte el, tanította meg a rendszerváltás éveiben, hogy a „zsidó korzót” belakó zsidók kik voltak, miből, miért és kiknek építették fel üzleteiket.
Bvételeikből hogyan épült, fejlődött valaha a város. De még járhattunk az egykori üzlethelységekben. A rendszerváltás előtt az „átkos” hiánygazdaságával szembesülhettünk ezekben, 1990 után pedig a zsigeri, kispályás posztszocializmus-prekapitalizmus torzóival. Azt sem tudtuk, hogy kik lehettek azok, akik az Északi Színház szerény, a város méretéhez szabott léptékű, biztos ízlésű nézőterét, páholyait, színpadát felépíttették. De megérthettük azt itt, hogy a kultúra a város szíve, agya, hogy színházba járni kell, és jó. Éreztük, hogy mennyire fontos a méretarányosság, a lépték, az ízlés. Nevelt a város, amelynek építői, kitalálói rég eltűntek. 18 ezer zsidót a szatmári gettóból hajtottak haláltáborokba. (Sorsukról keveset tudhattunk, nem volt tananyag, mesélni alig mesélt valaki). A svábok Németországba, a szatmári magyarok közül sokan Magyarországra költöztek.
Ámodók és gyanakvók
Húsz évvel ezelőtt a magyar nyelvű közoktatás azzal a lendülettel indult újra, hogy a város közössége visszaveszi, amit a korábbi évtizedekben elvesztett. 1989 őszén, nyolcadikos diákként úgy tudtuk, csak az Eminescu líceumban lesz magyar nyelvű elméleti oktatás, aki nem képes maximális teljesítményre, az nem is álmodhat arról, hogy ott tovább tanulhat. 1990 első hónapjaiban rengetegen dolgoztak fegyelmezett csapatmunkában azon, hogy a „magyar lici” – ahogy a városi szleng nevezte – újraindulhasson. Sikerrel jártak, a tanévet már a bőség zavarában zártuk: reál és humán tagozat is indult, sok-sok osztály várta a jelentkezőket. Volt némi vita arról, hogy az új intézmény hol működjön. Reménytelennek tűnt, hogy az egykori katolikus gimnázium impozáns épületét kapja akkor a magyar közoktatás. Megegyezés született arról, hogy a kisebb, szerényebb egykori református iskola lesz a régi-új magyar oktatási központ. Így indult el megint a Kölcsey líceum, ahol 1990 szeptemberében Lovas János tanár úr elmagyarázta nekünk, micsoda történelmi vidék ez a Szamoshát, a Károli Biblia-fordítások bölcsője, ahol az irodalmi magyar nyelv érlelődött. Akkor még álmában sem gondolta senki, hogy a Kölcseyt húsz év múlva nem találjuk a helyén. A költő szobra ugyan még ott áll a Láncos-templom előtt (rajta a felirat közben megkopott), a közoktatást biztosító iskolát azonban több éves magyar-magyar vita után elköltöztették. Ma újra a katolikus egyház egyik épületében működik. Nem a katolikus gimnázium egykori, általunk már Eminescu líceumként ismert épületében, hanem a jezsuita konviktus ingatlanában. Ott, ahol a „mi időnkben” az Unió szakközépiskola működött, és amellyel 1990 tavaszán ijesztgettek a tanáraink. Ha nem tanulunk elég jól, oda kerülünk, a bukottak közé. (Ennyit a szakoktatás korabeli megbecsüléséről.) Az egykori Kölcsey helyét mára a Református Gimnázium vette át. Hogy hogyan zajlott a két iskola szétválasztása, az ingatlanok elosztása körüli vita, az hozzánk, a városból elszármazottakhoz, csak hírfoszlányokban jutott el. Most az érettségi találkozó szervezésekor, és a helyszínre érkezésünkkor tapasztalhattuk: barátságok, évtizedes szakmai kapcsolatok mehettek rá erre a konfliktusra. Hónapokkal a találkozó előtt még az is elterjedt: nem is mehetünk vissza az egykori osztályunkba, az osztályfőnöki órát sem tarthatjuk meg ott, hiszen már nem ott működik a mi iskolánk jogutódja. A hírekkel és félelmekkel ellentétben nagyon barátságos volt a fogadtatásunk, a véndiákszövetség tagjai kis kitűzővel a bejáratnál vártak. Téglás tanár úr, osztályfőnökként mégis a „mi helyünkre”, az egykori „magyar kabinetbe” vezetett. Ez – a helyszíni tájékoztató szerint – nem osztályteremként működik, egyházi hivatal kapott itt helyet. Az íróportrék, amelyek a kilencvenes évek elején díszítették a falakat, mindenképpen eltűntek. Nem láthattuk a saját tablóinkat sem: „mindent elköltöztettek innen” – magyarázza egy volt osztálytárs, kicsit csípősen, mert a forradalomban tragikusan elhunyt Sófalvi György emléktábláját sem találjuk. Később kiderült, az előítéletek beszéltek belőle, az emléktábla csak más helyet kapott, de maradt ugyanennek az ingatlannak a falán.
A gyanakvás, a másikra mutogatás alig enyhül ott tartózkodásunk alatt. Régi kölcseys tanáraink örömmel üdvözölnek („lám, milyen jó volt az az iskola, ha ma is így ragaszkodtok hozzá”), és aggodalmaskodva kérdik, a helyben maradó, immár szülővé váló kölcseysek hova íratják a gyerekeiket? A régi iskolába, vagy a „refibe”? Nem szünetel a gyerekekért folytatott harc, kezelhetetlen helyzet. Van, aki büszkén mondja, hogy ragaszkodik a Kölcseyhez, van, aki arról panaszkodik, hogy a közintézménybe nem, csak az egyházi, református iskolába fogadták be a gyerekét. Annak, aki nem itt élte le az elmúlt két évtizedet, érthetetlen ez a vagy-vagy dilemma, a magyar-magyar vetélkedés.
Erre futotta
Osztályfőnöki órán számvetés, ki merre vetődött, kivel mi történt, a rendszerváltás kamaszaival, akiknek arcát mára sötét árnyékok, mély ráncok keretezik? 1990-ben Lovas tanár úr sokszor elmondta, nekünk, humánosoknak, sok mindent kell bepótolni, kevés a magyar tanár, történelem szakos tanár, a pszichológus, a tanító. Érettségi után valóban, többen diploma nélkül állást kaptak, „segédtanítóként”. Évekig szolgáltak a Szatmár környéki falvakban, amíg szükség volt rájuk. Aztán, aki időben kapcsolt, oklevelet szerzett, és maradt állásban, aki nem, az kisodródott a pályáról. Bölcsész szakon kevesen végeztünk. A rendszerváltás gazdasági válságának éveiben gyorsan munkába kellett állni, nem volt pénz egyetemre. Így a többség művelt proletárrá, polgárrá lett.
Az érettségi vacsora helyszíne egy remek helyi étterem, állítólag az ország egyik legjobb konyháját vezetik itt. Két osztálytársam bábáskodott az elindulásakor. 1994-ben még tanárok akartak lenni, aztán nagyon hamar pincérként kerestek állást, megjárták a magyarországi vendéglátóipari képzés lépcsőfokait. Nem lett belőlük tanár, de nagyot alkottak, ha van sikeres helyi vállalkozás Szatmárnémetiben, akkor az általuk erősített étterem az. Gyárban dolgozó osztálytársnőm demonstrálja, milyen volt az irodalomtanítás húsz éve: először Kassáktól idéz, aztán Nichita Stănescuról beszélgetünk. Meg arról, hogy férje (ugyanennek az évfolyamnak a diákja) kamionosként járja Európát, hátha a most érettségiző fiuk legalább esélyt kap az egyetemi tanulásra. A pszichológus diplomával rendelkező osztálytársnőnek nekiszegzi a kérdést az osztályfőnök, „meg lehet élni ezzel a képesítéssel?” A legtöbbet három éve elhunyt osztálytársunkról, Fodor István újságíróról beszélgetünk, aki naponta járta a vidéket, írta a krónikáját Szatmárnak, rögzítette a mindennapok nyomait. „Egyszer nálam is volt, magamra se ismertem, mi mindent írt rólam” – mondja mosolyogva az egyik „bejárós”, a Kaplonyból ingázó osztálytárs. Barátjával és padszomszédjával, egy másik sváb fiúval (mára meglett családapák) ma egy német vállalkozásban dolgoznak közösen. Büszkék, mosolyogva, lelkesen mesélnek. Jó látni az örömük, közben azon merengek: annak idején miért nem beszéltünk-beszéltek arról, hogy ők svábok?
A város helyzetéről kevés, keserű szó esik. „Nem idevalósi” a polgármester, nem értékeli a város hagyatékát – magyarázza valaki. Van, aki a helyi üzleti élet visszáságairól mesél, arról, hogyan falják fel egymást a vállalkozások. Rémtörténet kering arról, hogyan csempész cigarettát Ukrajnából a helyi elit egyik ismert képviselője szolgálati autóval. Nem tudom, igaz-e, vagy sem, de ha igaz – gondolom – akkor ennyi lett a hármas határ előnyeiből húsz év alatt. Rossz érzéssel állok fel az ünnepi asztal mellől. Mi lett volna, ha a magyar közösséget nem osztják meg a felekezeti, politikai és üzleti érdekek? És mennyi a felelőssége a város pusztulásában azoknak, akik elmentek innen? Én Marosvásárhelyen élek, az én felelősségem hol kezdődik? Tipikus erdélyi családtörténetünk során sok várost hagytunk magunk mögött egy évszázad alatt. Éltünk Fogarason, Gyergyóban, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Kolozsváron, Nagyváradon. Szatmárnémeti sokadik „átmeneti” otthonunk. Romlásán úgy szörnyülködünk, hogy eredeti fényéről csak halvány benyomásaink lehetnek. Azok közül, akiknek családi, személyes örökségük ez a város, csak kevesen élnek már itt. Némileg vigasztal, hogy aludni a városvégi Gellért Sándor utcában található szállodába mehetek. Lám, a nyolcvanas években épített gyári munkásszálló-negyedben kapott utcát a Bözödújfaluból-Debrecenből ide származó költő, műfordító. Örömöm csak addig tart, amíg az Északi Színház mellett elhaladva a híres-hírhedt negyedbe, a 16-os „mikróba” érek. A színház épülete zárva: még a művészbejáró előtti pihenőpad is eltűnt. Felújításra vár ez az ingatlan is, a falakon a tavalyi évad plakátjait felejtették. Felépült viszont a 16-os negyedben a kilencvenes évek elején elkezdett, a Szamos-töltés mellé épített, hihetetlen méretű ortodox templom. Nyoma sincs rajta annak az arány- és stílusérzéknek, amellyel évtizedekkel és rendszerekkel korábban az Északi Színházat megtervezték
A munkásnegyedet azért húzták fel mérnöki pontossággal, és a Ceauşescu rendszerben szabványnak számító igénytelenséggel, hogy a vidékről, a szamosháti falvakról ide költözőknek biztosítsák az élhető komfort-minimumot. Mára nyoma nincs ennek a társadalomszervezésnek. Aki éri-marja alapon szigetelik a paneleket, a központi fűtésrendszer rég megszűnt. Aki tud magánkazánnal fűt, akinek erre nem telik, az a szomszéd lakás melegében bízik. A fűtőházat – mi mássá? – görög-katolikus templommá alakították át. Ezen a vidéken évtizedek óta dúl az ortodox–görög-katolikus háború, a negyed egyik végén az egyik felekezet hatalmas katedrálisa, a negyed másik végén a másik felekezet fűtőház-temploma: a világnézeti egyensúly bizonyos értelemben megvalósult. A proletárkomforttal pedig ma már ki törődik?
A Gellért Sándor utcai szállón sajnos nyoma sincs annak, mire kötelezné az utcanév az intézményt. Szűkös, penészes a szoba, drága az ellátás. Másnap kényelmetlenül hagyom magam mögött iskolám városát. Alkudozom magammal, mivel tartozom én, az Erdély közepére menekülő, ennek az Erdély peremvidékén lévő közösségnek. Legalább annyival, hogy megírom én is – immár Fodor István helyett is – miféle pusztulás folyik ott az utolsó utáni órákban.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Marosvásárhelyről utazom érettségi találkozóra Szatmárnémetibe. Nem csak az egykori iskolám emlékeit keresem a határ menti városban. A rendszerváltás „maturandusaiként” tanúi voltunk annak, mit ígért ez a hármas-határ menti vidék, eljött az ideje a számvetésnek. Parászka Boróka írása.
„Több esélyt is kaptunk, egyikkel sem éltünk” – Szatmárnémeti főterén hangzik el ez a mondat, ahova 19 év után térek vissza – húsz éves érettségi találkozóra. Az egykori Kölcsey sarkán várom az egykori osztálytársaimat, elsőként érkezem a régi helyre, az utánam jövőket inkább a mozgásukról, a lépteikről ismerem meg, mint a vonásaikról. Mintha a saját szüleink jöttek volna el a megbeszélt találkára, tévedésből. Az is lehet, hogy valamilyen tehetségtelen színházi maszkmester űzne rossz tréfát velünk. Sötét karikák, mély ráncok, húsz fárasztó, gondokkal terhes év az arcokon. – Mi lett veletek? – kérdezném, az első percek zavara után. Többen ismételgetik a jól nevelt „semmit sem változtál” mondatot, akiknek erre nem futja, azok inkább tapintatos hallgatással méregetik a többieket. Végül én sem szembesítem az osztályt azzal, milyen messzire sodródtunk önmagunktól. Megbecsülöm azt, hogy sokan jelen vannak. Kivéve azokat, akik meghaltak, vagy nyomtalanul eltűntek a külföldi munkavállalás ködében, a belföldi családi és egzisztenciális drámákban, vagy egyszerűen csak hátat fordítottak a múltnak, és eszük ágban sincs találkozókra járni.
Ez a város nem az a város
Az idő nyomai követhetőek, a tér, a város viszont eltűnt körülöttünk. Feldolgozhatatlan, amivel Szatmárnémetiben húsz év után szembesülünk. A rendszerváltás maturandusaiként, a forradalom utáni első évfolyam voltunk, velünk indult az új oktatási intézményalapítási láz, a magyar iskolarendszer újjáépítése. A hármas határ mentén éltünk, és 1990-ben úgy tűnt, Szatmárnémeti az ígéret földje, ha valahol, hát itt aztán közelednek majd az országok, kibomlanak a lehetőségek, visszatérnek a hajdani dicsőségek. Ma nyoma sincs mindennek. A magyar szecesszió megbecsült épületei mállanak, a belváros omlik. Mintha háborús vidékre érne az ember, amelyet súlyos bombatalálat ért. Az osztálytársak „magánöregedésének” drámája mögül a közhalál tragédiája bontakozik ki. Valami visszahozhatatlanul most tűnik el ebből a városból. Valami olyasmi, aminek nyomait középiskolásként még láthattuk, vagy sejthettük. A 19. század végi, 20. század eleji magyar polgárosodás vágyai, terei, ígéretei még kiolvashatóak voltak akkor a belváros üzletházaiból, bérházaiból. Azt ugyan senki sem mesélte el, tanította meg a rendszerváltás éveiben, hogy a „zsidó korzót” belakó zsidók kik voltak, miből, miért és kiknek építették fel üzleteiket.
Bvételeikből hogyan épült, fejlődött valaha a város. De még járhattunk az egykori üzlethelységekben. A rendszerváltás előtt az „átkos” hiánygazdaságával szembesülhettünk ezekben, 1990 után pedig a zsigeri, kispályás posztszocializmus-prekapitalizmus torzóival. Azt sem tudtuk, hogy kik lehettek azok, akik az Északi Színház szerény, a város méretéhez szabott léptékű, biztos ízlésű nézőterét, páholyait, színpadát felépíttették. De megérthettük azt itt, hogy a kultúra a város szíve, agya, hogy színházba járni kell, és jó. Éreztük, hogy mennyire fontos a méretarányosság, a lépték, az ízlés. Nevelt a város, amelynek építői, kitalálói rég eltűntek. 18 ezer zsidót a szatmári gettóból hajtottak haláltáborokba. (Sorsukról keveset tudhattunk, nem volt tananyag, mesélni alig mesélt valaki). A svábok Németországba, a szatmári magyarok közül sokan Magyarországra költöztek.
Ámodók és gyanakvók
Húsz évvel ezelőtt a magyar nyelvű közoktatás azzal a lendülettel indult újra, hogy a város közössége visszaveszi, amit a korábbi évtizedekben elvesztett. 1989 őszén, nyolcadikos diákként úgy tudtuk, csak az Eminescu líceumban lesz magyar nyelvű elméleti oktatás, aki nem képes maximális teljesítményre, az nem is álmodhat arról, hogy ott tovább tanulhat. 1990 első hónapjaiban rengetegen dolgoztak fegyelmezett csapatmunkában azon, hogy a „magyar lici” – ahogy a városi szleng nevezte – újraindulhasson. Sikerrel jártak, a tanévet már a bőség zavarában zártuk: reál és humán tagozat is indult, sok-sok osztály várta a jelentkezőket. Volt némi vita arról, hogy az új intézmény hol működjön. Reménytelennek tűnt, hogy az egykori katolikus gimnázium impozáns épületét kapja akkor a magyar közoktatás. Megegyezés született arról, hogy a kisebb, szerényebb egykori református iskola lesz a régi-új magyar oktatási központ. Így indult el megint a Kölcsey líceum, ahol 1990 szeptemberében Lovas János tanár úr elmagyarázta nekünk, micsoda történelmi vidék ez a Szamoshát, a Károli Biblia-fordítások bölcsője, ahol az irodalmi magyar nyelv érlelődött. Akkor még álmában sem gondolta senki, hogy a Kölcseyt húsz év múlva nem találjuk a helyén. A költő szobra ugyan még ott áll a Láncos-templom előtt (rajta a felirat közben megkopott), a közoktatást biztosító iskolát azonban több éves magyar-magyar vita után elköltöztették. Ma újra a katolikus egyház egyik épületében működik. Nem a katolikus gimnázium egykori, általunk már Eminescu líceumként ismert épületében, hanem a jezsuita konviktus ingatlanában. Ott, ahol a „mi időnkben” az Unió szakközépiskola működött, és amellyel 1990 tavaszán ijesztgettek a tanáraink. Ha nem tanulunk elég jól, oda kerülünk, a bukottak közé. (Ennyit a szakoktatás korabeli megbecsüléséről.) Az egykori Kölcsey helyét mára a Református Gimnázium vette át. Hogy hogyan zajlott a két iskola szétválasztása, az ingatlanok elosztása körüli vita, az hozzánk, a városból elszármazottakhoz, csak hírfoszlányokban jutott el. Most az érettségi találkozó szervezésekor, és a helyszínre érkezésünkkor tapasztalhattuk: barátságok, évtizedes szakmai kapcsolatok mehettek rá erre a konfliktusra. Hónapokkal a találkozó előtt még az is elterjedt: nem is mehetünk vissza az egykori osztályunkba, az osztályfőnöki órát sem tarthatjuk meg ott, hiszen már nem ott működik a mi iskolánk jogutódja. A hírekkel és félelmekkel ellentétben nagyon barátságos volt a fogadtatásunk, a véndiákszövetség tagjai kis kitűzővel a bejáratnál vártak. Téglás tanár úr, osztályfőnökként mégis a „mi helyünkre”, az egykori „magyar kabinetbe” vezetett. Ez – a helyszíni tájékoztató szerint – nem osztályteremként működik, egyházi hivatal kapott itt helyet. Az íróportrék, amelyek a kilencvenes évek elején díszítették a falakat, mindenképpen eltűntek. Nem láthattuk a saját tablóinkat sem: „mindent elköltöztettek innen” – magyarázza egy volt osztálytárs, kicsit csípősen, mert a forradalomban tragikusan elhunyt Sófalvi György emléktábláját sem találjuk. Később kiderült, az előítéletek beszéltek belőle, az emléktábla csak más helyet kapott, de maradt ugyanennek az ingatlannak a falán.
A gyanakvás, a másikra mutogatás alig enyhül ott tartózkodásunk alatt. Régi kölcseys tanáraink örömmel üdvözölnek („lám, milyen jó volt az az iskola, ha ma is így ragaszkodtok hozzá”), és aggodalmaskodva kérdik, a helyben maradó, immár szülővé váló kölcseysek hova íratják a gyerekeiket? A régi iskolába, vagy a „refibe”? Nem szünetel a gyerekekért folytatott harc, kezelhetetlen helyzet. Van, aki büszkén mondja, hogy ragaszkodik a Kölcseyhez, van, aki arról panaszkodik, hogy a közintézménybe nem, csak az egyházi, református iskolába fogadták be a gyerekét. Annak, aki nem itt élte le az elmúlt két évtizedet, érthetetlen ez a vagy-vagy dilemma, a magyar-magyar vetélkedés.
Erre futotta
Osztályfőnöki órán számvetés, ki merre vetődött, kivel mi történt, a rendszerváltás kamaszaival, akiknek arcát mára sötét árnyékok, mély ráncok keretezik? 1990-ben Lovas tanár úr sokszor elmondta, nekünk, humánosoknak, sok mindent kell bepótolni, kevés a magyar tanár, történelem szakos tanár, a pszichológus, a tanító. Érettségi után valóban, többen diploma nélkül állást kaptak, „segédtanítóként”. Évekig szolgáltak a Szatmár környéki falvakban, amíg szükség volt rájuk. Aztán, aki időben kapcsolt, oklevelet szerzett, és maradt állásban, aki nem, az kisodródott a pályáról. Bölcsész szakon kevesen végeztünk. A rendszerváltás gazdasági válságának éveiben gyorsan munkába kellett állni, nem volt pénz egyetemre. Így a többség művelt proletárrá, polgárrá lett.
Az érettségi vacsora helyszíne egy remek helyi étterem, állítólag az ország egyik legjobb konyháját vezetik itt. Két osztálytársam bábáskodott az elindulásakor. 1994-ben még tanárok akartak lenni, aztán nagyon hamar pincérként kerestek állást, megjárták a magyarországi vendéglátóipari képzés lépcsőfokait. Nem lett belőlük tanár, de nagyot alkottak, ha van sikeres helyi vállalkozás Szatmárnémetiben, akkor az általuk erősített étterem az. Gyárban dolgozó osztálytársnőm demonstrálja, milyen volt az irodalomtanítás húsz éve: először Kassáktól idéz, aztán Nichita Stănescuról beszélgetünk. Meg arról, hogy férje (ugyanennek az évfolyamnak a diákja) kamionosként járja Európát, hátha a most érettségiző fiuk legalább esélyt kap az egyetemi tanulásra. A pszichológus diplomával rendelkező osztálytársnőnek nekiszegzi a kérdést az osztályfőnök, „meg lehet élni ezzel a képesítéssel?” A legtöbbet három éve elhunyt osztálytársunkról, Fodor István újságíróról beszélgetünk, aki naponta járta a vidéket, írta a krónikáját Szatmárnak, rögzítette a mindennapok nyomait. „Egyszer nálam is volt, magamra se ismertem, mi mindent írt rólam” – mondja mosolyogva az egyik „bejárós”, a Kaplonyból ingázó osztálytárs. Barátjával és padszomszédjával, egy másik sváb fiúval (mára meglett családapák) ma egy német vállalkozásban dolgoznak közösen. Büszkék, mosolyogva, lelkesen mesélnek. Jó látni az örömük, közben azon merengek: annak idején miért nem beszéltünk-beszéltek arról, hogy ők svábok?
A város helyzetéről kevés, keserű szó esik. „Nem idevalósi” a polgármester, nem értékeli a város hagyatékát – magyarázza valaki. Van, aki a helyi üzleti élet visszáságairól mesél, arról, hogyan falják fel egymást a vállalkozások. Rémtörténet kering arról, hogyan csempész cigarettát Ukrajnából a helyi elit egyik ismert képviselője szolgálati autóval. Nem tudom, igaz-e, vagy sem, de ha igaz – gondolom – akkor ennyi lett a hármas határ előnyeiből húsz év alatt. Rossz érzéssel állok fel az ünnepi asztal mellől. Mi lett volna, ha a magyar közösséget nem osztják meg a felekezeti, politikai és üzleti érdekek? És mennyi a felelőssége a város pusztulásában azoknak, akik elmentek innen? Én Marosvásárhelyen élek, az én felelősségem hol kezdődik? Tipikus erdélyi családtörténetünk során sok várost hagytunk magunk mögött egy évszázad alatt. Éltünk Fogarason, Gyergyóban, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Kolozsváron, Nagyváradon. Szatmárnémeti sokadik „átmeneti” otthonunk. Romlásán úgy szörnyülködünk, hogy eredeti fényéről csak halvány benyomásaink lehetnek. Azok közül, akiknek családi, személyes örökségük ez a város, csak kevesen élnek már itt. Némileg vigasztal, hogy aludni a városvégi Gellért Sándor utcában található szállodába mehetek. Lám, a nyolcvanas években épített gyári munkásszálló-negyedben kapott utcát a Bözödújfaluból-Debrecenből ide származó költő, műfordító. Örömöm csak addig tart, amíg az Északi Színház mellett elhaladva a híres-hírhedt negyedbe, a 16-os „mikróba” érek. A színház épülete zárva: még a művészbejáró előtti pihenőpad is eltűnt. Felújításra vár ez az ingatlan is, a falakon a tavalyi évad plakátjait felejtették. Felépült viszont a 16-os negyedben a kilencvenes évek elején elkezdett, a Szamos-töltés mellé épített, hihetetlen méretű ortodox templom. Nyoma sincs rajta annak az arány- és stílusérzéknek, amellyel évtizedekkel és rendszerekkel korábban az Északi Színházat megtervezték
A munkásnegyedet azért húzták fel mérnöki pontossággal, és a Ceauşescu rendszerben szabványnak számító igénytelenséggel, hogy a vidékről, a szamosháti falvakról ide költözőknek biztosítsák az élhető komfort-minimumot. Mára nyoma nincs ennek a társadalomszervezésnek. Aki éri-marja alapon szigetelik a paneleket, a központi fűtésrendszer rég megszűnt. Aki tud magánkazánnal fűt, akinek erre nem telik, az a szomszéd lakás melegében bízik. A fűtőházat – mi mássá? – görög-katolikus templommá alakították át. Ezen a vidéken évtizedek óta dúl az ortodox–görög-katolikus háború, a negyed egyik végén az egyik felekezet hatalmas katedrálisa, a negyed másik végén a másik felekezet fűtőház-temploma: a világnézeti egyensúly bizonyos értelemben megvalósult. A proletárkomforttal pedig ma már ki törődik?
A Gellért Sándor utcai szállón sajnos nyoma sincs annak, mire kötelezné az utcanév az intézményt. Szűkös, penészes a szoba, drága az ellátás. Másnap kényelmetlenül hagyom magam mögött iskolám városát. Alkudozom magammal, mivel tartozom én, az Erdély közepére menekülő, ennek az Erdély peremvidékén lévő közösségnek. Legalább annyival, hogy megírom én is – immár Fodor István helyett is – miféle pusztulás folyik ott az utolsó utáni órákban.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. augusztus 28.
45 ezren vettek részt a Partiumi Magyar Napokon
Kiértékelték szerdán a Partiumi Magyar Napok szervezői az idei rendezvényt, és köszönetet mondtak a megszervezésben és lebonyolításban résztvevő 112 önkéntesnek, a 24 civil szervezetnek és 63 magánszemélynek, illetve cégnek, amelyek a két főszervező - az RMDSZ és az Identitas Alapítvány - segítségére voltak a PMN megszervezésében.
Stier Péter főszervező néhány statisztikai adatot közölt: 45 ezerre nőtt a PMN résztvevőinek a száma; 3820 liter sör és 985 liter bográcsos étel fogyott.
Kereskényi Gábor szerint a PMN most is bebizonyította: a kulturált szórakozás jellemzi. Azt is elmondta: örömére szolgált, hogy baráti látogatást tettek a PMN-en más helyi pártok képviselői is, de Szatmárnémetibe látogatott ez alkalomból például a testvérváros, Nyíregyháza polgármestere, illetve alpolgármestere, a Partiumi Focikupán pedig magyarországi politikusok is rúgták a bőrt.
A szervezők elmondták, a következő PMN megszervezésekor ötleteket merítenek azokból a kérdőívekből, amelyeket az idei PMN résztvevői kitöltöttek. Ezek feldolgozása most is folyamatban van. Arra kérték a szatmáriakat, hogy amennyiben olyan ötletük van, ami színesebbé tenné a jövő évi programot, jelezzék.
(szatmár.ro), Transindex.ro
Kiértékelték szerdán a Partiumi Magyar Napok szervezői az idei rendezvényt, és köszönetet mondtak a megszervezésben és lebonyolításban résztvevő 112 önkéntesnek, a 24 civil szervezetnek és 63 magánszemélynek, illetve cégnek, amelyek a két főszervező - az RMDSZ és az Identitas Alapítvány - segítségére voltak a PMN megszervezésében.
Stier Péter főszervező néhány statisztikai adatot közölt: 45 ezerre nőtt a PMN résztvevőinek a száma; 3820 liter sör és 985 liter bográcsos étel fogyott.
Kereskényi Gábor szerint a PMN most is bebizonyította: a kulturált szórakozás jellemzi. Azt is elmondta: örömére szolgált, hogy baráti látogatást tettek a PMN-en más helyi pártok képviselői is, de Szatmárnémetibe látogatott ez alkalomból például a testvérváros, Nyíregyháza polgármestere, illetve alpolgármestere, a Partiumi Focikupán pedig magyarországi politikusok is rúgták a bőrt.
A szervezők elmondták, a következő PMN megszervezésekor ötleteket merítenek azokból a kérdőívekből, amelyeket az idei PMN résztvevői kitöltöttek. Ezek feldolgozása most is folyamatban van. Arra kérték a szatmáriakat, hogy amennyiben olyan ötletük van, ami színesebbé tenné a jövő évi programot, jelezzék.
(szatmár.ro), Transindex.ro
2014. augusztus 28.
Új Magyar Szó Online (Bukarest)
Szatmáron is felfele ível a Magyar Napok népszerűsége
A számok és mérlegek napja a csütörtöki, hisz a Kolozsvári Magyar Napok mérlege után itt a Partiumi Magyar Napok összesített statisztikája is. Úgy tűnik, az erdélyi és partiumi városok magyar közösségeinek kulturális fesztiváljai mindenütt felfele ívelő pályán mozognak: egyre több a résztvevő és a pozitív visszajelzés.
A 13. PMN rendezvényeire 45.000 résztvevő volt kíváncsi. Csak a nagykoncerteken több mint 20 ezren vettek részt, a színpad elött bulizók hangereje pedig meghaladta a 65 decibelt.
Az egy hét leforgása alatt több mint 100 különböző programon vehettek részt az érdeklődők, 7 nagykoncerten tombolhatott a nézősereg, 23 különböző előadást és kiállítást lehetett megnézni-meghallgatni.
A szervezők közleménye szerint „A résztvevő zenekarok közül talán az Ed Philips and the Memphis Patrol volt a leglelkesebb, a leglazábbak Maszkuráék, a legfaksznisabbak pedig Quimbyék voltak.”
Az ifjúsági és gyerekprogramokon több mint 2500-an vettek részt. A Partiumi Magyar Napok hétvégéjén 985 liter bográcsgulyás és több mint 3800 liter sör fogyott el, az elfogyasztott kürtőskalács hosszúsága viszont megszámlálhatatlan – írják a mérleg készítői, akik még azt is megszámolták, hogy telefonbeszélgetéseik időtartama az egy hét alatt meghaladja a 78 órát, az általuk elfogyasztott kávé mennyisége pedig több mint 55 liter.
A tizenharmadik Partiumi Magyar Napok sikeréhez 112 önkéntes, valamint 24 civil szervezet és 63 cég illetve magánszemély járult hozzá, amelyek/akik a két főszervező - az RMDSZ és az Identitas Alapítvány - segítségére voltak szervezésében. A sajtó összesen több mint 150 tudósítást készített az idei rendezvényről.
„Végezetül pedig: a 13. Partiumi Magyar Napok résztvevőinek, nézőinek szeretete és lelkesedése : lemérhetetlen! Köszönjük!” – írják a szervezők.
maszol.ro
Szatmáron is felfele ível a Magyar Napok népszerűsége
A számok és mérlegek napja a csütörtöki, hisz a Kolozsvári Magyar Napok mérlege után itt a Partiumi Magyar Napok összesített statisztikája is. Úgy tűnik, az erdélyi és partiumi városok magyar közösségeinek kulturális fesztiváljai mindenütt felfele ívelő pályán mozognak: egyre több a résztvevő és a pozitív visszajelzés.
A 13. PMN rendezvényeire 45.000 résztvevő volt kíváncsi. Csak a nagykoncerteken több mint 20 ezren vettek részt, a színpad elött bulizók hangereje pedig meghaladta a 65 decibelt.
Az egy hét leforgása alatt több mint 100 különböző programon vehettek részt az érdeklődők, 7 nagykoncerten tombolhatott a nézősereg, 23 különböző előadást és kiállítást lehetett megnézni-meghallgatni.
A szervezők közleménye szerint „A résztvevő zenekarok közül talán az Ed Philips and the Memphis Patrol volt a leglelkesebb, a leglazábbak Maszkuráék, a legfaksznisabbak pedig Quimbyék voltak.”
Az ifjúsági és gyerekprogramokon több mint 2500-an vettek részt. A Partiumi Magyar Napok hétvégéjén 985 liter bográcsgulyás és több mint 3800 liter sör fogyott el, az elfogyasztott kürtőskalács hosszúsága viszont megszámlálhatatlan – írják a mérleg készítői, akik még azt is megszámolták, hogy telefonbeszélgetéseik időtartama az egy hét alatt meghaladja a 78 órát, az általuk elfogyasztott kávé mennyisége pedig több mint 55 liter.
A tizenharmadik Partiumi Magyar Napok sikeréhez 112 önkéntes, valamint 24 civil szervezet és 63 cég illetve magánszemély járult hozzá, amelyek/akik a két főszervező - az RMDSZ és az Identitas Alapítvány - segítségére voltak szervezésében. A sajtó összesen több mint 150 tudósítást készített az idei rendezvényről.
„Végezetül pedig: a 13. Partiumi Magyar Napok résztvevőinek, nézőinek szeretete és lelkesedése : lemérhetetlen! Köszönjük!” – írják a szervezők.
maszol.ro
2014. augusztus 29.
Az RMDSZ szerint diszkriminál a szatmárnémeti önkormányzat
Szatmárnémeti magyar lakosságának diszkriminálásával vádolta meg a városi tanács csütörtöki ülésén a település vezetőit Maskulik Csaba – írja a szatmar.ro. Az RMDSZ-es tanácsos feljelentést helyezett kilátásba.
Maskulik ismertette a tanács előtt a törvények szövegét, amelyek kimondják: azokon a településeken, ahol egy bizonyos kisebbség aránya eléri a 20 százalékot, az önkormányzatnak kötelessége az adott kisebbség nyelvén nyilvánosságra hozni a napirendi pontokat, a tanácsi határozatokat. Ezek elmulasztása bűncselekménynek számít.
A tanácsos kifogásolta a polgármesteri hivatal hivatalos honlapjának magyar nyelvű verzióját is, amelyre egyszerűen nem kerülnek fel anyagok, amennyiben pedig a napirendi pontokat vagy a határozatokat szeretné elolvasni valaki, a Google fordítójának nevetséges szövegeivel találkozik.
Maskulik emlékeztette a város jelen lévő vezetőit a Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában vállaltakra is, amelyet Románia ratifikált. „Nem kérünk mást, csak hogy a polgármesteri hivatal tartsa be a törvényt. Ha ez nem történik meg, kénytelenek leszünk feljelentést tenni a prefektúrán és az Országos Diszkriminációellenes Ügynökségnél", jelentette ki.
Több kollégájával: Butka Gergellyel és Nits Jánossal közösen Maskulik azt is nehezményezte, hogy írásos beadványaikra szinte soha nem érkezik válasz – holott törvény mondja ki, hogy 30 napon belül köteles válaszolni bármilyen közintézmény. „Ez kommunista mentalitás és hozzáállás", véli Maskulik. Dorel Coica polgármester távollétében Radu Roca alpolgármester elismerte, ebben a tekintetben mentalitás-váltásra van szükség, míg Marcela Papici alpolgármester kijelentette: „úgy gondolom, én mindig válaszoltam, amikor az én kompetenciámat érintette a téma. Egy hete kértem utoljára a polgármester urat, határozza meg, melyek is az én feladataim a polgármesteri hivatalon belül, de azóta se történt semmi..."
kitekinto.hu / maszol.ro, Erdély.ma
Szatmárnémeti magyar lakosságának diszkriminálásával vádolta meg a városi tanács csütörtöki ülésén a település vezetőit Maskulik Csaba – írja a szatmar.ro. Az RMDSZ-es tanácsos feljelentést helyezett kilátásba.
Maskulik ismertette a tanács előtt a törvények szövegét, amelyek kimondják: azokon a településeken, ahol egy bizonyos kisebbség aránya eléri a 20 százalékot, az önkormányzatnak kötelessége az adott kisebbség nyelvén nyilvánosságra hozni a napirendi pontokat, a tanácsi határozatokat. Ezek elmulasztása bűncselekménynek számít.
A tanácsos kifogásolta a polgármesteri hivatal hivatalos honlapjának magyar nyelvű verzióját is, amelyre egyszerűen nem kerülnek fel anyagok, amennyiben pedig a napirendi pontokat vagy a határozatokat szeretné elolvasni valaki, a Google fordítójának nevetséges szövegeivel találkozik.
Maskulik emlékeztette a város jelen lévő vezetőit a Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában vállaltakra is, amelyet Románia ratifikált. „Nem kérünk mást, csak hogy a polgármesteri hivatal tartsa be a törvényt. Ha ez nem történik meg, kénytelenek leszünk feljelentést tenni a prefektúrán és az Országos Diszkriminációellenes Ügynökségnél", jelentette ki.
Több kollégájával: Butka Gergellyel és Nits Jánossal közösen Maskulik azt is nehezményezte, hogy írásos beadványaikra szinte soha nem érkezik válasz – holott törvény mondja ki, hogy 30 napon belül köteles válaszolni bármilyen közintézmény. „Ez kommunista mentalitás és hozzáállás", véli Maskulik. Dorel Coica polgármester távollétében Radu Roca alpolgármester elismerte, ebben a tekintetben mentalitás-váltásra van szükség, míg Marcela Papici alpolgármester kijelentette: „úgy gondolom, én mindig válaszoltam, amikor az én kompetenciámat érintette a téma. Egy hete kértem utoljára a polgármester urat, határozza meg, melyek is az én feladataim a polgármesteri hivatalon belül, de azóta se történt semmi..."
kitekinto.hu / maszol.ro, Erdély.ma
2014. augusztus 30.
Határmenti együttműködési iroda létesül a temesvári Megyeházán
A Temes megyei tanács irodahelyiséget biztosít a megyeházán egy Információs Pont – Temesvári Regionális Iroda a Határmenti Együttműködésért (BRECO Iroda)létesítéséhez, a Magyarország–Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2014–2020 lebonyolításának idejére. A temesvári Információs Pont a Magyar–Román Közös Szakmai Titkárság tevékenységét támogatja a program koordinációs és végrehajtási tevékenységei során.
A megyei önkormányzat keddi ülésén határozatot fogadott el, amely egy 23,6 négyzetméter területű irodahelyiséget biztosít a nagyváradi BRECO Iroda temesvári Információs Pontja számára. A Magyarország–Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2014–2020 lebonyolításának idején a temesvári irodának két programmenedzser alkalmazottja lesz. Az irodahelyiséget ingyenes használatra adják a BRECO Irodának, amely csak a rezsiköltségeket fogja fizetni a következő hét évben. A temesvárihoz hasonló információs pontot hoznak létre Aradon és Szatmárnémetiben is. A temesvári BRECO iroda beindításáról további részleteket nem közöltek a sajtóval.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)
A Temes megyei tanács irodahelyiséget biztosít a megyeházán egy Információs Pont – Temesvári Regionális Iroda a Határmenti Együttműködésért (BRECO Iroda)létesítéséhez, a Magyarország–Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2014–2020 lebonyolításának idejére. A temesvári Információs Pont a Magyar–Román Közös Szakmai Titkárság tevékenységét támogatja a program koordinációs és végrehajtási tevékenységei során.
A megyei önkormányzat keddi ülésén határozatot fogadott el, amely egy 23,6 négyzetméter területű irodahelyiséget biztosít a nagyváradi BRECO Iroda temesvári Információs Pontja számára. A Magyarország–Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2014–2020 lebonyolításának idején a temesvári irodának két programmenedzser alkalmazottja lesz. Az irodahelyiséget ingyenes használatra adják a BRECO Irodának, amely csak a rezsiköltségeket fogja fizetni a következő hét évben. A temesvárihoz hasonló információs pontot hoznak létre Aradon és Szatmárnémetiben is. A temesvári BRECO iroda beindításáról további részleteket nem közöltek a sajtóval.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)
2014. szeptember 4.
Fogaras: nincsen vissza
Nem lehet most Erdélyen anélkül átutazni, hogy úrrá ne legyen az emberen a döbbenet. Olyan jelenségekkel találja magát szemben az utazó, amelyekre lehetetlen felkészülni, és amelyek arra kényszerítenek: egyik stációtól a másikig haladjunk tovább, az összefüggő jelek rendszerét próbáljuk meg felfejteni. Családi útinapló apámmal, fiaimmal Erdélyen át.
A példátlan mértékben romló Szatmárnémetiben, ahol a városközpont legfontosabb műemléképületei is napról napra enyésznek, egyetlen új dologgal szembesültünk ott jártunkkor: az Északi Színház háta mögött, szemben a sarkon álló (valaha Rákócziként ismert) általános iskolán vörös felirat jelent meg: „Erdély Románia”. Huszonnégy évvel korábban, szinte ugyanitt gyűlt össze 1990-ben a tömeg, hogy a „magyar veszély” ellen demonstráljon – Erdélyért. Az azóta eltelt két és fél évtizedben úgy tűnt, hogy a valamikori szembenállás oldódott, az etnikai feszültségek megszűnnek. Még „bezzegváros” is volt Szatmárnémeti, hiszen itt szavaztak először románok magyar polgármesterre, ez volt az „etnikai átszavazás” egyik példatelepülése.
Nemzeti méteráru
A pozitív folyamatok azonban megtorpantak, a románok által is támogatott magyar polgármester már nincs hivatalban, az omladozó falakon pedig ez az 1990-es üzenet virít. Ez az útravalónk Szatmárnémetiből hazafelé, Erdély belseje felé indulva, és nem feledhetjük a figyelmeztetést, mert más alakban ismét felbukkan. Bethlenben akkora román trikolórba ütközünk, hogy nem hiszünk a szemünknek: az egykori Bethlen-birtok műemlékei körül amúgy is rengeteg az ilyen-olyan ellen-szimbólum, szobor, emlékplakett. Ez a zászló azonban túltesz mindenen, a városközpont fölé emelkedik. Utóbb olvasom, hogy a székelyföldi székely zászló mozgalom háborította fel a helyi polgármestert, aki így mindenáron jelezni szerette volna: mégis kié ez az ország. Minden közintézményt fellobogóztatott a városban a piros-sárga-kék trikolórral, és hogy biztos legyen a jelképharc kimenetele, az ország legnagyobb zászlóját is felhúzatta ide. Meddig lehet ezt fokozni? A Bethlenben felhúzott román zászló állítólag hússzor tizenhat méteres. A legnagyobb székelyzászlót Zeteváralján vonták fel idén, ez tizenötször hét méter. Ha zászlóméterben mérjük Erdélyt, akkor tényleg a románoké a dicsőség, el kell ismerni. Szatmárnémetiből Bethlenen át Zeteváralja felé menni tehát nem érdemes. Viszont mindenképpen vissza kéne térni Fogarasra, ahonnan családom a múlt század elején-közepén többször is elköltözött, és ahonnan fontos tanulságokat hozott az efféle nemzeti vetélkedések végkimenetelét illetően. A „békebeli” visszaemlékezések szerint Fogaras a Monarchia határtelepülése volt: a lehetőségek és a korlátok városa. Tisztségviselők, a határmentén üzletelő befektetők, feltörekvő polgárok vagy lecsúszó dzsentrik laktak itt. Legismertebb krónikása, az itt visszafogottan, magába fordultan élő, de termékenyen alkotó Babits Mihály volt, akinek két regényében (A gólyakalifában és a Halálfiaiban) is megjelennek, néha konkrétan, legtöbbször stilizáltan, áttételesen a fogarasi helyszínek, figurák. Babits 1908 és 1911 között élt itt, a családi legendárium szerint dédapámék szomszédja volt, és együtt sakkozott a városi tisztségviselő öreg Parászkával, valamint az átmenetileg szintén itt élő életművésszel, Bidcsérdy Bélával (aki viszont A halál legyőzése címmel írt művet – úgy látszik a halál volt a helyi leitmotív). Kicsi a valószínűsége annak, hogy valóban fennállt volna ez a triász, de a családi mese sokat elmond arról, milyennek látták a helyi viszonyokat, hangulatot. A század eleji idillt a következő nemzedék már csak mesékből ismerte. Míg 1910-ben a hatezer fős helyi lakosság több mint fele magyar volt (hatoda pedig német), a század közepére megfordultak a viszonyok. A harmincas évek végére, negyvenes évek végére a román nacionalista-szélsőjobboldali mozgalmak rendkívül megerősödtek itt. Nagyapám iskolás emléke, hogy a vasgárda masírozik a fogarasi utcákon, a zsidók és a magyarok lakta házakban pedig esténként ki kell tenni az ablakba a gyertyát: tudják a korabeli gárdisták, hova kell hajítani az utcakövet. „Jos cu unguri şi jidani” – „le a magyarokkal és a zsidókkal”: ez és az állandó utcai verekedések, a román és a magyar fiúk összecsapása jelentette számára a gyerekkort. 1935-ben Babitsot a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond irodalmi társaság visszahívja Erdélybe felolvasókörútra, a költő jött is volna: de nem kapott engedélyt erre a román hatóságoktól. Ilyen a hangulat ekkoriban errefelé, így 1940-ben, a második bécsi döntés után a Romániánál maradó Fogarasról „átdobja” a család nagyszüleimet Észak-Erdélybe. Ez volt az első elszakadás a várostól, ám a háború után még makacsul visszatért ide nagyapám, családot alapított, négy gyereket nevelt. 1964-ig, amikorra egyértelművé vált, hogy a magyar oktatás visszaszorul a városban, a gyerekeknek nincs esélyük magyarul továbbtanulni. Ekkor költözik másodszor a család a „biztos” Székelyföldre, Gyergyószentmiklósra, ahol elérhető volt a magyar oktatás.
Családi örökség: a honvágy Fogaras emléke, a családi mesék a századelő idilljéről (az idillhez hozzátartoztak a kártyaadósságokról, a hitelezők csődjéről szóló rémtörténetek is) azonban elevenek maradnak. És eleven marad több generáción át az az élmény, hogy az ember bármikor arra kényszerülhet, hogy továbbálljon, hogy elveszítse az otthonát, a barátait, a valahova tartozás érzését. Hogy vigye magával az otthontalanság, az otthonkeresés terhét. Az elmúlt ötven évben három generáció háromszor-négyszer látogatott ide, abban a reményben, hogy legalább lelkileg visszakap valamit. Most a zászlók árnyékolta utunk lezárásaként először a temetőbe tartunk. Ortodox, katolikus és evangélikus sírkertek állnak egymás mellett. Forgalom az elsőben van, a katolikusban csak néhány látogató lézeng, az evangélikusban épp temetés zajlik, csak a búcsúzók zavarják a temetőkert csendjét. A katolikus temetőben megkeressük a Parászkák síremlékeit. Nehéz megtalálni, ki tudja miért (mert erre futotta), homokkőből faragtatták. Tele a temető omladozó kövekkel, alig lehet kiolvasni már a neveket. A sok generációs Miklósok síremlékénél felsorakozik apám és fiam, Miklós ük- és szépapám Miklós nyughelyénél. Mi menthető ezekből a pusztuló kövekből? – silabizáljuk a fogarasi polgárok neveit, szászok, olaszok, mindenféle monarchiás népek emléke tűnik el végleg.
A temetőtől az általános iskolához megyünk. Messzire látszik, hogy rég használaton kívül van, homlokzata omlik, ablakai sötétek, piszkosak. Két nő zárja éppen a kaput, nem érünk időben oda, már nem tudunk bemenni az épületbe. A szemben lévő étterem előtt fehér köpenyes nő, talán szakács, talán felszolgáló: ráér, hivatali idejét tölti. Mosolyogva, tört magyarsággal kérdi, hogy kit keresünk, mert hallja, hogy magyarul beszélünk. Apám magyarázkodik: ide járt iskolába, ezért lesünk be az ablakon. „Nincsen már itten rég magyar iskola, itt már csak az oláhoknak van iskola. Oláh iskola, meg oláh óvoda” – mondja a középkorú nő, borzasztó magyarsággal, hallszik, hogy évek óta nem használta ezt a nyelvet. Zavartan pillantunk a hátunk mögé, vajon ki hallja az „oláhozást”, de beszélgetőtársunkban nincs félelem: egyértelműen így akar kedveskedni nekünk, azt gondolja, nekünk, magyaroknak erre van szükségünk. „Ne féljenek, visszakapták az iskolát a magyarok, a reformátusok, azért zárják a kaput” – nyugtat tovább. A református lelkészi hivatalban azonban nem találunk senkit, aki pontosabban el tudná mondani, mi vár erre a sok szép és nehéz emléket őrző ingatlanra. A családi ház felé vesszük az utunkat: csodával határos módon áll még az épület, amiben dédszüleim éltek. A fogarasihoz hasonló brutális városrendezést nehéz találni Erdély-szerte. A régi belvárost szinte teljesen lebontották, néhány utca, és a csonka főtér őriz valamit abból, milyen lehetett valaha Fogaras. A bontás épp a „mi” házunknál állt meg, ami persze már rég, ötven éve nem a „mi” házunk. Ma edénykereskedés működik ott, ahol nagyapám, apám született. A bejáratnál reklámfelirat fogad: „tartós árucikkek boldog otthonoknak”. Szerencsére zárva van a bolt, így nem kényszerülünk arra, hogy az egykori boldog otthonban felállított pultokon, talán éppen ott, ahol a dédszülők hitvesi ágya állt, a fröccsöntött kínai konyhai felszereléseket mustráljuk. Még a végén árleszállítást is kapnánk. A családi ház állapotán nincs időnk-módunk merengeni.
Erdélyi oda-vissza
Elsétálunk a zsinagógáig és az unitárius lelkészi hivatalig. Ez utóbbi takarosan rendbetett, ámbár egy lélekkel sem találkozunk. A zsinagóga viszont megközelíthetetlen: a hatezer lakosú kisvárosban ötszáz zsidó élt a húszas években, korábban elemi iskola, nőegylet is működött itt. Löb Silbermann kéziratos naplót vezetett a 19. században a város mindennapjairól. A Tagebuch-ot, más néven a Fogarasi diáriumot kortörténeti ritkaságként tartották számon. Micsoda történelmi rövidítők, összefüggések: a legismertebb helyi rabbi Jordán Sándor innen épp Szatmárnémetibe költözött 1903-ban. Abban az évben, amikor azt a bizonyos Rákóczi általános iskolát ott felépítették. És amellyel szemben idén azt olvastuk: „Erdély Románia”. Ilyen az erdélyi oda-vissza. Most azonban itt állunk a fogarasi zsinagóga előtt, és írjuk fel a Tagebuchba, hogy kapuján a lakat berozsdázott, a lakatot sűrű gyom nőtte be, a kaput és az udvart kúszónövények ölelik-fojtják. A reménytelen vigasz sarjadzik feltartóztathatatlanul. A zsinagógától a várhoz sétálnánk, de utunkat állja az ortodox katedrális, amelynek aranyozott kupoláját a várostól messzire is látni. Száz év alatt a város lakossága megötszöröződött. Most harmincezer fő körüli az itt élők száma. Csakhogy amíg az 1900-as évek elején kevés, de sokat akaró városi polgár élt itt, addig ma a várost a „nyugdíjasok és munkanélküliek” városaként tartja nyilván – a román sajtó. Számtalan – román – cikk veti fel a kérdést, mi végre ez a hatalmas templom, ami építészetileg összeegyeztethetetlen a még megmaradt városképpel, a frissen és sok szempontból szakszerűtlenül renovált várral? Miért nem költ a helyi, a megyei önkormányzat, az ortodox egyház inkább az egyre nagyobb számban rászorulókra, működtet öregotthont, segélyközpontot? Öregotthont építettek ugyan itt, de nincs pénz a fenntartására, hiába volt a 400000 eurós önkormányzati beruházás. Viszont az ortodox egyház a megyei önkormányzattól idén is kapott 100000 lejt a templom továbbépítésére. Nyilván sokat jártak a fogarasiak a Zeteváralja-Bethlen-Szatmárnémeti útvonalon, és tudják, hogy Erdély azé, aki fellobogózza, bearanyozza, tele-falfirkázza.
Az Embacher-cukrászda titka
Nem bosszankodunk az aranyos-kupolán, meglátogatjuk a várat, az erdélyi fejedelemasszonyok egykori otthonát, amelyet ilyen jó állapotban, mint amilyenben most van, egykor itt élő családtagjaim közül még senki sem láthatta. Az ötvenes években politikai börtön működött itt, aztán évtizedeken át tartott az enyészet, a pusztulás. Mára ismerte fel a román állam, micsoda érték ez az épületegyüttes. Most is tart a felújítás, a várudvar, a kiállítótermek már rendben vannak, igen borsos árért látogatni is lehet a történetinek nevezett tárlatot. Két felnőttnek és négy gyereknek vásárolunk belépőt, egy jobb cipő árát hagyjuk a pénztárnál. Bár ne tennénk. A tárlat tökéletes példája annak, milyen a hellyel-közzel jó szándékú (legalábbis nem a korábbi évtizedek manipulációit követő) de semmiképpen sem hiteles és érdemi tájékoztatásra törekvő történelemszemlélet. Az erdélyi (magyar) fejedelemségek egyik meghatározó helyszínén alig van nyoma annak, hogy kik, miért és hogyan éltek itt. Néhány frissen festett ál-fejedelmi címer a bejáratnál: ennyi jár ezeknek a családoknak. Egyébként ortodox kegytárgyak, román népi ruhák, használati tárgyak láthatóak, nyomokban némi szász, és ennél is kevesebb magyar objektum. Egy-egy hímzett ingváll, díszpárna, a 19. század végéről néhány bútordarab. Van viszont frissen esztergált padokkal berendezett „lovagterem”, Vlad Ţepeş-es hűtőmágnes, megvásárolható történelmi giccs minden mennyiségben. Angolul, németül beszélő turisták tucatjai mellett haladunk el, szakad meg a szívem, mi az, amit látnak, és mi az, amit nem látnak Erdélyből. A kijáratnál legnagyobb meglepetésünkre magyarul is szerepel a vár nagyon rövid története, kék köpenyes gondnok veszi észre, hogy lecövekelünk előtte. „Én intéztem el, hogy ennyit legalább kiírjanak magyarul” – mondja ugyanolyan tört magyarsággal, ahogyan az iskola szomszédságában kaptunk eligazítást az oláhozós hölgytől. Búcsúzás előtt apám elvisz az egykori Embacher-cukrászdába, ahol állítólag valaha Erdély legfényesebb-legfinomabb Dobos-tortáját lehetett kapni. Most ugyan csak sör, üdítő és pizza van, 5th Avenue-nak hívják a mázas téglákkal díszített intézményt, de a narancsszörp jólesik a teraszán. Később itt készült fényképeink alapján Szilágyi Szabolcs kolléga azt állítja, valóban híres volt az Embacher cukrászda, de nem az volt az, ahova mi leültünk. Egy másik épületet nevez meg, ám újabb emigráns fogarasi vitatja, hogy a Szilágyi-verzió a helyes megoldás. Szerinte a főtér másik sarkában, egy harmadik épületben működött a legendás cukrászda. Ki tudja már eldönteni, melyik volt az igazi Embacher? És milyen volt az igazi Fogaras? Volt egyszer, hol nem volt, volt amikor nem a zászlórúd hossza, hanem a Dobos-torta íze-fénye jelezte, hol a haza. Visszaindulunk Fogarasról, nem is tudjuk hova-merre mehetnénk. Szatmárra, Bethlenbe? Vezet-e előre, vissza, bármerre is út a zászlók, kupolák között? Babits hangját hallom: „Szembenéznél a havasokkal… ők még emlékeznek emlékeinkre, s mindenkihez a maga nyelvén szólnak.” Nem tudok szembenézni. A havasok ugyanis, Fogarasról Erdély felé távolodva a hátam mögött, és nem a szemem előtt vannak.
Parászka Boróka, Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Nem lehet most Erdélyen anélkül átutazni, hogy úrrá ne legyen az emberen a döbbenet. Olyan jelenségekkel találja magát szemben az utazó, amelyekre lehetetlen felkészülni, és amelyek arra kényszerítenek: egyik stációtól a másikig haladjunk tovább, az összefüggő jelek rendszerét próbáljuk meg felfejteni. Családi útinapló apámmal, fiaimmal Erdélyen át.
A példátlan mértékben romló Szatmárnémetiben, ahol a városközpont legfontosabb műemléképületei is napról napra enyésznek, egyetlen új dologgal szembesültünk ott jártunkkor: az Északi Színház háta mögött, szemben a sarkon álló (valaha Rákócziként ismert) általános iskolán vörös felirat jelent meg: „Erdély Románia”. Huszonnégy évvel korábban, szinte ugyanitt gyűlt össze 1990-ben a tömeg, hogy a „magyar veszély” ellen demonstráljon – Erdélyért. Az azóta eltelt két és fél évtizedben úgy tűnt, hogy a valamikori szembenállás oldódott, az etnikai feszültségek megszűnnek. Még „bezzegváros” is volt Szatmárnémeti, hiszen itt szavaztak először románok magyar polgármesterre, ez volt az „etnikai átszavazás” egyik példatelepülése.
Nemzeti méteráru
A pozitív folyamatok azonban megtorpantak, a románok által is támogatott magyar polgármester már nincs hivatalban, az omladozó falakon pedig ez az 1990-es üzenet virít. Ez az útravalónk Szatmárnémetiből hazafelé, Erdély belseje felé indulva, és nem feledhetjük a figyelmeztetést, mert más alakban ismét felbukkan. Bethlenben akkora román trikolórba ütközünk, hogy nem hiszünk a szemünknek: az egykori Bethlen-birtok műemlékei körül amúgy is rengeteg az ilyen-olyan ellen-szimbólum, szobor, emlékplakett. Ez a zászló azonban túltesz mindenen, a városközpont fölé emelkedik. Utóbb olvasom, hogy a székelyföldi székely zászló mozgalom háborította fel a helyi polgármestert, aki így mindenáron jelezni szerette volna: mégis kié ez az ország. Minden közintézményt fellobogóztatott a városban a piros-sárga-kék trikolórral, és hogy biztos legyen a jelképharc kimenetele, az ország legnagyobb zászlóját is felhúzatta ide. Meddig lehet ezt fokozni? A Bethlenben felhúzott román zászló állítólag hússzor tizenhat méteres. A legnagyobb székelyzászlót Zeteváralján vonták fel idén, ez tizenötször hét méter. Ha zászlóméterben mérjük Erdélyt, akkor tényleg a románoké a dicsőség, el kell ismerni. Szatmárnémetiből Bethlenen át Zeteváralja felé menni tehát nem érdemes. Viszont mindenképpen vissza kéne térni Fogarasra, ahonnan családom a múlt század elején-közepén többször is elköltözött, és ahonnan fontos tanulságokat hozott az efféle nemzeti vetélkedések végkimenetelét illetően. A „békebeli” visszaemlékezések szerint Fogaras a Monarchia határtelepülése volt: a lehetőségek és a korlátok városa. Tisztségviselők, a határmentén üzletelő befektetők, feltörekvő polgárok vagy lecsúszó dzsentrik laktak itt. Legismertebb krónikása, az itt visszafogottan, magába fordultan élő, de termékenyen alkotó Babits Mihály volt, akinek két regényében (A gólyakalifában és a Halálfiaiban) is megjelennek, néha konkrétan, legtöbbször stilizáltan, áttételesen a fogarasi helyszínek, figurák. Babits 1908 és 1911 között élt itt, a családi legendárium szerint dédapámék szomszédja volt, és együtt sakkozott a városi tisztségviselő öreg Parászkával, valamint az átmenetileg szintén itt élő életművésszel, Bidcsérdy Bélával (aki viszont A halál legyőzése címmel írt művet – úgy látszik a halál volt a helyi leitmotív). Kicsi a valószínűsége annak, hogy valóban fennállt volna ez a triász, de a családi mese sokat elmond arról, milyennek látták a helyi viszonyokat, hangulatot. A század eleji idillt a következő nemzedék már csak mesékből ismerte. Míg 1910-ben a hatezer fős helyi lakosság több mint fele magyar volt (hatoda pedig német), a század közepére megfordultak a viszonyok. A harmincas évek végére, negyvenes évek végére a román nacionalista-szélsőjobboldali mozgalmak rendkívül megerősödtek itt. Nagyapám iskolás emléke, hogy a vasgárda masírozik a fogarasi utcákon, a zsidók és a magyarok lakta házakban pedig esténként ki kell tenni az ablakba a gyertyát: tudják a korabeli gárdisták, hova kell hajítani az utcakövet. „Jos cu unguri şi jidani” – „le a magyarokkal és a zsidókkal”: ez és az állandó utcai verekedések, a román és a magyar fiúk összecsapása jelentette számára a gyerekkort. 1935-ben Babitsot a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond irodalmi társaság visszahívja Erdélybe felolvasókörútra, a költő jött is volna: de nem kapott engedélyt erre a román hatóságoktól. Ilyen a hangulat ekkoriban errefelé, így 1940-ben, a második bécsi döntés után a Romániánál maradó Fogarasról „átdobja” a család nagyszüleimet Észak-Erdélybe. Ez volt az első elszakadás a várostól, ám a háború után még makacsul visszatért ide nagyapám, családot alapított, négy gyereket nevelt. 1964-ig, amikorra egyértelművé vált, hogy a magyar oktatás visszaszorul a városban, a gyerekeknek nincs esélyük magyarul továbbtanulni. Ekkor költözik másodszor a család a „biztos” Székelyföldre, Gyergyószentmiklósra, ahol elérhető volt a magyar oktatás.
Családi örökség: a honvágy Fogaras emléke, a családi mesék a századelő idilljéről (az idillhez hozzátartoztak a kártyaadósságokról, a hitelezők csődjéről szóló rémtörténetek is) azonban elevenek maradnak. És eleven marad több generáción át az az élmény, hogy az ember bármikor arra kényszerülhet, hogy továbbálljon, hogy elveszítse az otthonát, a barátait, a valahova tartozás érzését. Hogy vigye magával az otthontalanság, az otthonkeresés terhét. Az elmúlt ötven évben három generáció háromszor-négyszer látogatott ide, abban a reményben, hogy legalább lelkileg visszakap valamit. Most a zászlók árnyékolta utunk lezárásaként először a temetőbe tartunk. Ortodox, katolikus és evangélikus sírkertek állnak egymás mellett. Forgalom az elsőben van, a katolikusban csak néhány látogató lézeng, az evangélikusban épp temetés zajlik, csak a búcsúzók zavarják a temetőkert csendjét. A katolikus temetőben megkeressük a Parászkák síremlékeit. Nehéz megtalálni, ki tudja miért (mert erre futotta), homokkőből faragtatták. Tele a temető omladozó kövekkel, alig lehet kiolvasni már a neveket. A sok generációs Miklósok síremlékénél felsorakozik apám és fiam, Miklós ük- és szépapám Miklós nyughelyénél. Mi menthető ezekből a pusztuló kövekből? – silabizáljuk a fogarasi polgárok neveit, szászok, olaszok, mindenféle monarchiás népek emléke tűnik el végleg.
A temetőtől az általános iskolához megyünk. Messzire látszik, hogy rég használaton kívül van, homlokzata omlik, ablakai sötétek, piszkosak. Két nő zárja éppen a kaput, nem érünk időben oda, már nem tudunk bemenni az épületbe. A szemben lévő étterem előtt fehér köpenyes nő, talán szakács, talán felszolgáló: ráér, hivatali idejét tölti. Mosolyogva, tört magyarsággal kérdi, hogy kit keresünk, mert hallja, hogy magyarul beszélünk. Apám magyarázkodik: ide járt iskolába, ezért lesünk be az ablakon. „Nincsen már itten rég magyar iskola, itt már csak az oláhoknak van iskola. Oláh iskola, meg oláh óvoda” – mondja a középkorú nő, borzasztó magyarsággal, hallszik, hogy évek óta nem használta ezt a nyelvet. Zavartan pillantunk a hátunk mögé, vajon ki hallja az „oláhozást”, de beszélgetőtársunkban nincs félelem: egyértelműen így akar kedveskedni nekünk, azt gondolja, nekünk, magyaroknak erre van szükségünk. „Ne féljenek, visszakapták az iskolát a magyarok, a reformátusok, azért zárják a kaput” – nyugtat tovább. A református lelkészi hivatalban azonban nem találunk senkit, aki pontosabban el tudná mondani, mi vár erre a sok szép és nehéz emléket őrző ingatlanra. A családi ház felé vesszük az utunkat: csodával határos módon áll még az épület, amiben dédszüleim éltek. A fogarasihoz hasonló brutális városrendezést nehéz találni Erdély-szerte. A régi belvárost szinte teljesen lebontották, néhány utca, és a csonka főtér őriz valamit abból, milyen lehetett valaha Fogaras. A bontás épp a „mi” házunknál állt meg, ami persze már rég, ötven éve nem a „mi” házunk. Ma edénykereskedés működik ott, ahol nagyapám, apám született. A bejáratnál reklámfelirat fogad: „tartós árucikkek boldog otthonoknak”. Szerencsére zárva van a bolt, így nem kényszerülünk arra, hogy az egykori boldog otthonban felállított pultokon, talán éppen ott, ahol a dédszülők hitvesi ágya állt, a fröccsöntött kínai konyhai felszereléseket mustráljuk. Még a végén árleszállítást is kapnánk. A családi ház állapotán nincs időnk-módunk merengeni.
Erdélyi oda-vissza
Elsétálunk a zsinagógáig és az unitárius lelkészi hivatalig. Ez utóbbi takarosan rendbetett, ámbár egy lélekkel sem találkozunk. A zsinagóga viszont megközelíthetetlen: a hatezer lakosú kisvárosban ötszáz zsidó élt a húszas években, korábban elemi iskola, nőegylet is működött itt. Löb Silbermann kéziratos naplót vezetett a 19. században a város mindennapjairól. A Tagebuch-ot, más néven a Fogarasi diáriumot kortörténeti ritkaságként tartották számon. Micsoda történelmi rövidítők, összefüggések: a legismertebb helyi rabbi Jordán Sándor innen épp Szatmárnémetibe költözött 1903-ban. Abban az évben, amikor azt a bizonyos Rákóczi általános iskolát ott felépítették. És amellyel szemben idén azt olvastuk: „Erdély Románia”. Ilyen az erdélyi oda-vissza. Most azonban itt állunk a fogarasi zsinagóga előtt, és írjuk fel a Tagebuchba, hogy kapuján a lakat berozsdázott, a lakatot sűrű gyom nőtte be, a kaput és az udvart kúszónövények ölelik-fojtják. A reménytelen vigasz sarjadzik feltartóztathatatlanul. A zsinagógától a várhoz sétálnánk, de utunkat állja az ortodox katedrális, amelynek aranyozott kupoláját a várostól messzire is látni. Száz év alatt a város lakossága megötszöröződött. Most harmincezer fő körüli az itt élők száma. Csakhogy amíg az 1900-as évek elején kevés, de sokat akaró városi polgár élt itt, addig ma a várost a „nyugdíjasok és munkanélküliek” városaként tartja nyilván – a román sajtó. Számtalan – román – cikk veti fel a kérdést, mi végre ez a hatalmas templom, ami építészetileg összeegyeztethetetlen a még megmaradt városképpel, a frissen és sok szempontból szakszerűtlenül renovált várral? Miért nem költ a helyi, a megyei önkormányzat, az ortodox egyház inkább az egyre nagyobb számban rászorulókra, működtet öregotthont, segélyközpontot? Öregotthont építettek ugyan itt, de nincs pénz a fenntartására, hiába volt a 400000 eurós önkormányzati beruházás. Viszont az ortodox egyház a megyei önkormányzattól idén is kapott 100000 lejt a templom továbbépítésére. Nyilván sokat jártak a fogarasiak a Zeteváralja-Bethlen-Szatmárnémeti útvonalon, és tudják, hogy Erdély azé, aki fellobogózza, bearanyozza, tele-falfirkázza.
Az Embacher-cukrászda titka
Nem bosszankodunk az aranyos-kupolán, meglátogatjuk a várat, az erdélyi fejedelemasszonyok egykori otthonát, amelyet ilyen jó állapotban, mint amilyenben most van, egykor itt élő családtagjaim közül még senki sem láthatta. Az ötvenes években politikai börtön működött itt, aztán évtizedeken át tartott az enyészet, a pusztulás. Mára ismerte fel a román állam, micsoda érték ez az épületegyüttes. Most is tart a felújítás, a várudvar, a kiállítótermek már rendben vannak, igen borsos árért látogatni is lehet a történetinek nevezett tárlatot. Két felnőttnek és négy gyereknek vásárolunk belépőt, egy jobb cipő árát hagyjuk a pénztárnál. Bár ne tennénk. A tárlat tökéletes példája annak, milyen a hellyel-közzel jó szándékú (legalábbis nem a korábbi évtizedek manipulációit követő) de semmiképpen sem hiteles és érdemi tájékoztatásra törekvő történelemszemlélet. Az erdélyi (magyar) fejedelemségek egyik meghatározó helyszínén alig van nyoma annak, hogy kik, miért és hogyan éltek itt. Néhány frissen festett ál-fejedelmi címer a bejáratnál: ennyi jár ezeknek a családoknak. Egyébként ortodox kegytárgyak, román népi ruhák, használati tárgyak láthatóak, nyomokban némi szász, és ennél is kevesebb magyar objektum. Egy-egy hímzett ingváll, díszpárna, a 19. század végéről néhány bútordarab. Van viszont frissen esztergált padokkal berendezett „lovagterem”, Vlad Ţepeş-es hűtőmágnes, megvásárolható történelmi giccs minden mennyiségben. Angolul, németül beszélő turisták tucatjai mellett haladunk el, szakad meg a szívem, mi az, amit látnak, és mi az, amit nem látnak Erdélyből. A kijáratnál legnagyobb meglepetésünkre magyarul is szerepel a vár nagyon rövid története, kék köpenyes gondnok veszi észre, hogy lecövekelünk előtte. „Én intéztem el, hogy ennyit legalább kiírjanak magyarul” – mondja ugyanolyan tört magyarsággal, ahogyan az iskola szomszédságában kaptunk eligazítást az oláhozós hölgytől. Búcsúzás előtt apám elvisz az egykori Embacher-cukrászdába, ahol állítólag valaha Erdély legfényesebb-legfinomabb Dobos-tortáját lehetett kapni. Most ugyan csak sör, üdítő és pizza van, 5th Avenue-nak hívják a mázas téglákkal díszített intézményt, de a narancsszörp jólesik a teraszán. Később itt készült fényképeink alapján Szilágyi Szabolcs kolléga azt állítja, valóban híres volt az Embacher cukrászda, de nem az volt az, ahova mi leültünk. Egy másik épületet nevez meg, ám újabb emigráns fogarasi vitatja, hogy a Szilágyi-verzió a helyes megoldás. Szerinte a főtér másik sarkában, egy harmadik épületben működött a legendás cukrászda. Ki tudja már eldönteni, melyik volt az igazi Embacher? És milyen volt az igazi Fogaras? Volt egyszer, hol nem volt, volt amikor nem a zászlórúd hossza, hanem a Dobos-torta íze-fénye jelezte, hol a haza. Visszaindulunk Fogarasról, nem is tudjuk hova-merre mehetnénk. Szatmárra, Bethlenbe? Vezet-e előre, vissza, bármerre is út a zászlók, kupolák között? Babits hangját hallom: „Szembenéznél a havasokkal… ők még emlékeznek emlékeinkre, s mindenkihez a maga nyelvén szólnak.” Nem tudok szembenézni. A havasok ugyanis, Fogarasról Erdély felé távolodva a hátam mögött, és nem a szemem előtt vannak.
Parászka Boróka, Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. szeptember 5.
Történelmi előadással emlékeztek Bem Józsefre Szatmárnémetiben
Kovács István történészprofesszor tartott előadást és mutatta be új könyvét a Szent István Kör rendezvényén. Több mint egy évtizedes hagyománya van a Bem Józsefre emlékezésnek Szatmárnémetiben – most a Németi Templom gyülekezeti termében megtartott érdekfeszítő történelmi előadással emlékeztek a magyar történelem jeles személyiségére. A Szent István Kör megemlékezésén előbb Sipos Miklós mint házigazda köszöntötte az egybegyűlteket és az előadót, majd Szőcs Péter, a kör elnöke mutatta be az előadót.
Megtudtuk: amellett, hogy Kovács történész, József Attila-díjas költő, aki az ELTÉ-n végezte egyetemi tanulmányait lengyel-történelem szakon. Később a patinás intézmény oktatója lett, számos tanulmánya jelent meg, emellett pedig Bem József alakjának és tevékenységének egyik legkiemelkedőbb ismerője.
Kovács István több tanulmányt is készített Bemről, a legfrissebben megjelentet pedig el is hozta Szatmárnémetibe. Ennek címe: Bem tábornok. Az örök remény hőse.
A neves történész legújabb kötetében igyekszik megfejteni a talányt: mi a titka annak, hogy Bem József tábornok, az 1848-1849-es szabadságharc hőse nem ismerte a reménytelenség fogalmát, a reménytelen helyzetet, amely egyént és közösséget lefegyverez, megadásra bír, elszívja életerejét, szétzülleszt. Bem példája számunkra, mai magyarok számára e tekintetben a legidőszerűbb...
Kovács az előadásában Bem József életéről közölt meglepő, sokak által eddig ismeretlen tényeket, de a szabadságharccal kapcsolatban eddig homályban maradt kérdéseket is megvilágított, mint például a moldvai orosz hadsereg nyomasztó jelenléte a Székelyföld szomszédságában már 1848 őszétől, és a vele való kapcsolatfelvétel kísérlete, vagy a magyar zászlóaljakban szolgáló román honvédek nagy száma.
szatmar.ro, Erdély.ma
Kovács István történészprofesszor tartott előadást és mutatta be új könyvét a Szent István Kör rendezvényén. Több mint egy évtizedes hagyománya van a Bem Józsefre emlékezésnek Szatmárnémetiben – most a Németi Templom gyülekezeti termében megtartott érdekfeszítő történelmi előadással emlékeztek a magyar történelem jeles személyiségére. A Szent István Kör megemlékezésén előbb Sipos Miklós mint házigazda köszöntötte az egybegyűlteket és az előadót, majd Szőcs Péter, a kör elnöke mutatta be az előadót.
Megtudtuk: amellett, hogy Kovács történész, József Attila-díjas költő, aki az ELTÉ-n végezte egyetemi tanulmányait lengyel-történelem szakon. Később a patinás intézmény oktatója lett, számos tanulmánya jelent meg, emellett pedig Bem József alakjának és tevékenységének egyik legkiemelkedőbb ismerője.
Kovács István több tanulmányt is készített Bemről, a legfrissebben megjelentet pedig el is hozta Szatmárnémetibe. Ennek címe: Bem tábornok. Az örök remény hőse.
A neves történész legújabb kötetében igyekszik megfejteni a talányt: mi a titka annak, hogy Bem József tábornok, az 1848-1849-es szabadságharc hőse nem ismerte a reménytelenség fogalmát, a reménytelen helyzetet, amely egyént és közösséget lefegyverez, megadásra bír, elszívja életerejét, szétzülleszt. Bem példája számunkra, mai magyarok számára e tekintetben a legidőszerűbb...
Kovács az előadásában Bem József életéről közölt meglepő, sokak által eddig ismeretlen tényeket, de a szabadságharccal kapcsolatban eddig homályban maradt kérdéseket is megvilágított, mint például a moldvai orosz hadsereg nyomasztó jelenléte a Székelyföld szomszédságában már 1848 őszétől, és a vele való kapcsolatfelvétel kísérlete, vagy a magyar zászlóaljakban szolgáló román honvédek nagy száma.
szatmar.ro, Erdély.ma
2014. szeptember 5.
Klasszikusok és kortársak Szatmáron az új évadban
Kicsiknek és nagyoknak egyaránt kínál új bemutatókat a most kezdődő évadban a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata. Az első az Antigoné lesz szeptember 12-én, melynek próbáit már az előző évadban megkezdte a társulat.
A görög drámát Balog Attila rendezésében mutatják be. Az előadás a Benedek Zsolt dramaturg, fordító által átdolgozott Szophoklész-szöveg színpadi adaptációja. Az Antigoné próbáival párhuzamosan egyébként Hatházi András kolozsvári színművész, egyetemi tanár műhelymunkát tartott a társulat tagjainak.
A Kossuth-díjas Babarczy Lászlót – aki az elmúlt évadban a Rokonokat rendezte Szatmáron – idén is meghívta a teátrum: ezúttal Brecht és Weill hallhatatlan művét, a Koldusoperát viszi színre, amelynek bemutatóját novemberre tervezik, zenekari kísérettel. Szilveszterkor Bessenyei István rendezésében az Én és a kisöcsém című operettel várja közönségét a társulat, melyet azt követően bérlet előadásban is játszanak.
Tavasszal I. L. Caragiale Az elveszett levél című darabját a neves román rendező, Sorin Militaru irányításával adják elő, a dolog érdekessége pedig az lesz, hogy a szatmári román társulat is színre viszi a magyarral párhuzamosan a közismert művet ugyanazzal a rendezővel, ugyanazzal a díszlettel és ugyanazokban a jelmezekben.
Három bérletcserés előadást is megtekinthet a szatmári közönség: a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház előadásában Bulgakovtól A Mester és Margaritát Rusznyák Gábor rendezésében, valamint Nancy Huston Iokasté királyné című darabját, melyet Gemza Péter állít színre. Ezen kívül a Nagyváradi Szigligeti Színház a Nagy Dániel és Bodolay Géza szövege alapján színpadra vitt A világcirkusz című előadással érkezik Szatmárra – a produkció rendezője Juronics Tamás.
Ősbemutatóra is sor kerül: Lendvay Zoltán rendezésében első alkalommal viszik színpadra Spiró György Helló, doktor Mengele! című darabját. Stúdióelőadásokból sem lesz hiány, hiszen Bessenyei István rendezésében színre kerül Csikós Attila Két összeillő ember című műve, amely Szécsi Pál és Domján Edit viharos szerelmének történetét meséli el.
Balog Attila Doug Wright A magam asszonya vagyok című monodrámáját rendezi meg az Ács Alajos Játékszínben, Gajai Ágnes egyéni műsoraként pedig az Edith Piaf et Ágnes című előadást láthatja a közönség a nagyváradi színház vendégjátékaként. A gyerekeknek Buzogány Béla, a mátészalkai Talán Teátrum vezetője saját, Ha Zsófi nénit ellopják című művét rendezi meg, míg Nagy Orbán színész A szeretet malma címmel magyar népmese-adaptációkat visz színre.
A legkisebbeknek az Iciri-piciri bérlet keretében három bábelőadást kínál a társulat Brighella Bábtagozata: Szabó Magda és Szász Ilona Bárány Boldizsár című szövegéből készített bábelőadást Sramó Gábor, a pécsi Bóbita Bábszínház igazgatója, a Cseresznyevirág című, japán népmesék alapján készült produkciót Rumi László viszi színre, Bandura Emese, a bábtagozat megbízott vezetője pedig Kincsvadászat címmel rendez zenés mesejátékot. Emellett Ciróka címmel a 0–3 éves korosztály számára is készül egy előadás.
Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár)
Kicsiknek és nagyoknak egyaránt kínál új bemutatókat a most kezdődő évadban a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata. Az első az Antigoné lesz szeptember 12-én, melynek próbáit már az előző évadban megkezdte a társulat.
A görög drámát Balog Attila rendezésében mutatják be. Az előadás a Benedek Zsolt dramaturg, fordító által átdolgozott Szophoklész-szöveg színpadi adaptációja. Az Antigoné próbáival párhuzamosan egyébként Hatházi András kolozsvári színművész, egyetemi tanár műhelymunkát tartott a társulat tagjainak.
A Kossuth-díjas Babarczy Lászlót – aki az elmúlt évadban a Rokonokat rendezte Szatmáron – idén is meghívta a teátrum: ezúttal Brecht és Weill hallhatatlan művét, a Koldusoperát viszi színre, amelynek bemutatóját novemberre tervezik, zenekari kísérettel. Szilveszterkor Bessenyei István rendezésében az Én és a kisöcsém című operettel várja közönségét a társulat, melyet azt követően bérlet előadásban is játszanak.
Tavasszal I. L. Caragiale Az elveszett levél című darabját a neves román rendező, Sorin Militaru irányításával adják elő, a dolog érdekessége pedig az lesz, hogy a szatmári román társulat is színre viszi a magyarral párhuzamosan a közismert művet ugyanazzal a rendezővel, ugyanazzal a díszlettel és ugyanazokban a jelmezekben.
Három bérletcserés előadást is megtekinthet a szatmári közönség: a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház előadásában Bulgakovtól A Mester és Margaritát Rusznyák Gábor rendezésében, valamint Nancy Huston Iokasté királyné című darabját, melyet Gemza Péter állít színre. Ezen kívül a Nagyváradi Szigligeti Színház a Nagy Dániel és Bodolay Géza szövege alapján színpadra vitt A világcirkusz című előadással érkezik Szatmárra – a produkció rendezője Juronics Tamás.
Ősbemutatóra is sor kerül: Lendvay Zoltán rendezésében első alkalommal viszik színpadra Spiró György Helló, doktor Mengele! című darabját. Stúdióelőadásokból sem lesz hiány, hiszen Bessenyei István rendezésében színre kerül Csikós Attila Két összeillő ember című műve, amely Szécsi Pál és Domján Edit viharos szerelmének történetét meséli el.
Balog Attila Doug Wright A magam asszonya vagyok című monodrámáját rendezi meg az Ács Alajos Játékszínben, Gajai Ágnes egyéni műsoraként pedig az Edith Piaf et Ágnes című előadást láthatja a közönség a nagyváradi színház vendégjátékaként. A gyerekeknek Buzogány Béla, a mátészalkai Talán Teátrum vezetője saját, Ha Zsófi nénit ellopják című művét rendezi meg, míg Nagy Orbán színész A szeretet malma címmel magyar népmese-adaptációkat visz színre.
A legkisebbeknek az Iciri-piciri bérlet keretében három bábelőadást kínál a társulat Brighella Bábtagozata: Szabó Magda és Szász Ilona Bárány Boldizsár című szövegéből készített bábelőadást Sramó Gábor, a pécsi Bóbita Bábszínház igazgatója, a Cseresznyevirág című, japán népmesék alapján készült produkciót Rumi László viszi színre, Bandura Emese, a bábtagozat megbízott vezetője pedig Kincsvadászat címmel rendez zenés mesejátékot. Emellett Ciróka címmel a 0–3 éves korosztály számára is készül egy előadás.
Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár)
2014. szeptember 5.
2014. augusztus 29-én Budapesten elhunyt PUSZTAI JÁNOS író. Elsősorban Nagybányán ismerték nagyon sokan, hiszen újságíróként jelentős tevékenységet fejtett ki a helyi magyar nyelvű sajtóban.
Pusztai János (1934-2014)
1934. június 19-én született Szatmárnémetiben, de, mint ÖNÉLETRAJZ kötetében írta, eszmélése Nagybányán kezdődött, ott járt iskolába. Szerszámlakatosként kezdte életútját, de saját bevallása szerint már fémipari szakiskolás korában írogatott. 1953-ban már a kolozsvári Utunkban közöl verseiből. Katonai idejét munkaszolgálatosként tölti, majd a magyar „ellenforradalom” leverésének szükségességével ijesztgették. Nevét Pászkánról Pusztaira változtatta, elsősorban akkor írói névként. 1957-ben rövid munkás-korszak után az akkor létesülő Bányavidéki Fáklyához került Nagybányán, aztán szakmunkásként dolgozott 1990-es nyugdíjazásáig. Mindvégig megmaradt az írás szenvedélye mellett, sőt idősebb korában, nyugdíjasként egyre többet dolgozott.
Pusztai János nagy életanyaggal és makacs elszántsággal érkezett az irodalomba.
Önéletrajz kötetében sok ismerőséről és a kor vezetőiről is írt. Ebben a kötetében esik szó a Szekuritaténál történt „kezeléseiről” is.
Önéletrajzában nem önéletrajzát veti papírra, hanem a létről beszél valóságos, kritikus, szókimondó, esetenként sértő, de általa igaznak és igazságosnak vélt személyleírásokkal, jellemzésekkel, történetekkel. A lét nem életrajz - hangoztatja. Későbbi munkái még inkább erre utalnak.
„Alaposan képeztem magam” - írta, a versírás után próza következett. A legkorszerűbb, a legnagyobb, a legmagyarabb magyar író akartam lenni. Aki nem ÍGY akarja, az ne írjon! Önzetlen támogatóim akkor sem voltak, legfeljebb önzetlen gáncsoskodóim, mégis 1965-ben megjelent első kötetem a Forrás-sorozatban. Ösvény a világba volt a címe. Ezt követte 1969-ben az Illés szekerén, majd 1978-ban A sereg, 1979-ben a Zsé birtoka, 1984-ben a Futótűz. Ennyit tudtam megjelentetni a román kommunizmusban. A többi könyvem megjelenése az 1990-es változás utánra esik - vallotta.
Három nagy művének tartja a trilógiákat: ZSÉ, TATÁRJÁRÁS, ÖNÉLETRAJZ. Ugyancsak nagy műként említi a hat kötetes, mintegy 2.400 nagy alakú nyomtatott oldalas regényfolyamát, melynek címe: Nagy álomkönyv, a Magyarok Ezredévi Regényfolyama. Megbonthatatlan, utánozhatatlan, utolérhetetlen. „Regényfolyamomat tíz éven át írtam Budapesten. 2 000 valóságos magyar álom a Krisztus utáni valóságos 2 000 évből.”
Írói termékenysége ritkaságszámba menő, olvasása ellenben külön kedvet, tudást, érdeklődést igényel, hiszen „nehéz ember ő”, sajátos, egyedi, ritkaságszámba menő, nehezen emészthető, de roppant érdekes és fontos, rendkívüli történelmi dolgokat megörökítő, dokumentált és megemésztett munkáira vigyázni kell olvasásuk közben, nem könnyű regényecskék, hanem eszmeiségük mélyen szántóan sodor a múltba, a történelembe, a kutatásokba és a felfedezésbe.
A trilógiákat megszakítják az Álomkönyvek. Már a vállalkozás monumentalitása is számos kérdést vet föl. Azt jelentené ez, hogy a világ álomként való leírása alkalmas a teljesség megragadására, vagy a mindenre ráhúzható ötlet a világ mechanikus jellegtelenségét emeli ki? A nyomasztó átláthatatlanság bemutatását viszi a végletekig, vagy a felszabadult játékosságot? Nem könnyen eldönthető kérdések, ahogy az sem, hogy mi az erősebb az álomleírásokban: a példázatszerűség vagy az abszurd blöff? Kulcsregényként éppúgy lehet, illetve nem lehet olvasni Pusztai művét, mint egypercesek sorozataként. A nyelvi lelemény és pontosság, valamint az életanyag gazdagsága mellett a szempontoknak ez a változatossága óvja meg a szöveget az egyhangúságtól, és teszi a Nagy álomkönyvet, kétségtelen eredetisége mellett, élvezetes és jelentős művé. Hogy aztán hogyan a legjobb olvasni? - az kérdés marad. Talán kis adagokban, évekre elosztva.
Vannak, akik azt írják róla, hogy monumentális - vallotta Pusztai. Valóban az, hiszen az álom-valóság a harmadik évezredbe viszi az olvasót.
Az őstörténeti érdeklődés az Árpád-házával jelentkezik. Az őstörténet és jelen kor párhuzama van jelen ebben a kötetben, sűrűn gabalyodva a sumér kutatások eredményeivel és a régészeti leletekkel, történelmünk nem megrendelésre készített valóságaival, melyekhez azonban még továbbra is sokáig szükség lenne a kiteljesedéshez, hogy elismertségét hitelesíteni tudják a szakemberek.
Az író egy valóságos világot teremtett az ŐSregény 199 Rovásában, azokra az ismeretekre is alapozva, melyeket a perui barlangrendszerek 34 ezer éves ősírásaiból, a boszniai piramisok több tízezer éves rovásjeleiből, a székelyföldi Erősd sumérnyelvű múltjából sejthetünk. Régóta készült, érlelődött őstörténetünk igazát bonyolító elméletek tisztába tételével az író. Csodálatosan működő város, templomok, iskolarendszer és mitológia van együtt.
Egyes szakemberek szerint az ázsiai, vagyis a japán, majd a görög és a boszniai területek komoly nyelvemlékeket őriznek. Tágabb értelemben véve az egyiptomi nyelvet is a magyarral kötik össze. Az ott hallott szavak, mondatok, szövegek, annyira tökéletesen hangzanak a magyar fülnek, ami meglepő. Mint sok más elmélet szerint, Pusztai János szerint is a magyar tudósoknak szükséges lenne felülvizsgálniuk őstörténetünket, ami az Osztrák-Magyar Monarchia berkeiben született, ettől függött. A könyv mondanivalójában megtaláljuk azt, hogy mi a Kárpát-medencéből származunk, nem jöttünk sehonnan, itt voltunk mindig, még akkor is, ha ki-ki rajzottunk. Ez az elmélet sem idegen, újkeletű.
Az ... Öregség egy legújabb, de utolsó trilógia első kötete. Ha az Önéletrajz összefoglalta a gyermekkortól az öregedésig terjedő időt, most az öregség napjainál tartva ugyancsak a magánélet és a korfestés együttese kerekedik ki. Három évbe tömörítve jelenik meg az a korszak, melyben nyelvészetileg, filozófiailag, szociológiailag ad újat az író. Nem marad el innen sem a magyar őstörténet, melynek vonalvezetésével már találkoztunk előbb. A magyar nyelv gazdagsága alkalmas olyan csodálatos korképek festésére, melyekkel ez esetben Pusztai lét-irodalmat alkot. A történelem politikai kisiklásáról beszélünk, de igyekeznünk kell az összefoglalt kutatói eredmények ismertetésével, a hasonlóságok napvilágra juttatásával, a sumérok, ősegyiptomiak és más felfedezettekkel együtt megmutatni a valóságot! Ebben a kötetben talán jobban, mint az előzőekben, attól függetlenül, hogy pozitív, vagy negatív beállítottságú szereplőkkel találkozunk, azok saját nevükön szerepelnek és néha igencsak keményen, kendőzetlen jelzővel ellátva jelennek meg. Az írónak talán sikerült befejezni az Öregség harmadik kötetét is.
Utolsó személyes találkozásom Pusztai Jánossal 2012-ben volt. Nem sikerült további alkalomra sort keríteni. Ezután biztosan nem is lesz már itt, a Földön.
Aludj békében drága barátom! Az örök világosság fényeskedjen Neked!
(Hitter Ferenc)
Bányavidéki Új Szó, nagybanya.ro/itthon-hirek –
Pusztai János (1934-2014)
1934. június 19-én született Szatmárnémetiben, de, mint ÖNÉLETRAJZ kötetében írta, eszmélése Nagybányán kezdődött, ott járt iskolába. Szerszámlakatosként kezdte életútját, de saját bevallása szerint már fémipari szakiskolás korában írogatott. 1953-ban már a kolozsvári Utunkban közöl verseiből. Katonai idejét munkaszolgálatosként tölti, majd a magyar „ellenforradalom” leverésének szükségességével ijesztgették. Nevét Pászkánról Pusztaira változtatta, elsősorban akkor írói névként. 1957-ben rövid munkás-korszak után az akkor létesülő Bányavidéki Fáklyához került Nagybányán, aztán szakmunkásként dolgozott 1990-es nyugdíjazásáig. Mindvégig megmaradt az írás szenvedélye mellett, sőt idősebb korában, nyugdíjasként egyre többet dolgozott.
Pusztai János nagy életanyaggal és makacs elszántsággal érkezett az irodalomba.
Önéletrajz kötetében sok ismerőséről és a kor vezetőiről is írt. Ebben a kötetében esik szó a Szekuritaténál történt „kezeléseiről” is.
Önéletrajzában nem önéletrajzát veti papírra, hanem a létről beszél valóságos, kritikus, szókimondó, esetenként sértő, de általa igaznak és igazságosnak vélt személyleírásokkal, jellemzésekkel, történetekkel. A lét nem életrajz - hangoztatja. Későbbi munkái még inkább erre utalnak.
„Alaposan képeztem magam” - írta, a versírás után próza következett. A legkorszerűbb, a legnagyobb, a legmagyarabb magyar író akartam lenni. Aki nem ÍGY akarja, az ne írjon! Önzetlen támogatóim akkor sem voltak, legfeljebb önzetlen gáncsoskodóim, mégis 1965-ben megjelent első kötetem a Forrás-sorozatban. Ösvény a világba volt a címe. Ezt követte 1969-ben az Illés szekerén, majd 1978-ban A sereg, 1979-ben a Zsé birtoka, 1984-ben a Futótűz. Ennyit tudtam megjelentetni a román kommunizmusban. A többi könyvem megjelenése az 1990-es változás utánra esik - vallotta.
Három nagy művének tartja a trilógiákat: ZSÉ, TATÁRJÁRÁS, ÖNÉLETRAJZ. Ugyancsak nagy műként említi a hat kötetes, mintegy 2.400 nagy alakú nyomtatott oldalas regényfolyamát, melynek címe: Nagy álomkönyv, a Magyarok Ezredévi Regényfolyama. Megbonthatatlan, utánozhatatlan, utolérhetetlen. „Regényfolyamomat tíz éven át írtam Budapesten. 2 000 valóságos magyar álom a Krisztus utáni valóságos 2 000 évből.”
Írói termékenysége ritkaságszámba menő, olvasása ellenben külön kedvet, tudást, érdeklődést igényel, hiszen „nehéz ember ő”, sajátos, egyedi, ritkaságszámba menő, nehezen emészthető, de roppant érdekes és fontos, rendkívüli történelmi dolgokat megörökítő, dokumentált és megemésztett munkáira vigyázni kell olvasásuk közben, nem könnyű regényecskék, hanem eszmeiségük mélyen szántóan sodor a múltba, a történelembe, a kutatásokba és a felfedezésbe.
A trilógiákat megszakítják az Álomkönyvek. Már a vállalkozás monumentalitása is számos kérdést vet föl. Azt jelentené ez, hogy a világ álomként való leírása alkalmas a teljesség megragadására, vagy a mindenre ráhúzható ötlet a világ mechanikus jellegtelenségét emeli ki? A nyomasztó átláthatatlanság bemutatását viszi a végletekig, vagy a felszabadult játékosságot? Nem könnyen eldönthető kérdések, ahogy az sem, hogy mi az erősebb az álomleírásokban: a példázatszerűség vagy az abszurd blöff? Kulcsregényként éppúgy lehet, illetve nem lehet olvasni Pusztai művét, mint egypercesek sorozataként. A nyelvi lelemény és pontosság, valamint az életanyag gazdagsága mellett a szempontoknak ez a változatossága óvja meg a szöveget az egyhangúságtól, és teszi a Nagy álomkönyvet, kétségtelen eredetisége mellett, élvezetes és jelentős művé. Hogy aztán hogyan a legjobb olvasni? - az kérdés marad. Talán kis adagokban, évekre elosztva.
Vannak, akik azt írják róla, hogy monumentális - vallotta Pusztai. Valóban az, hiszen az álom-valóság a harmadik évezredbe viszi az olvasót.
Az őstörténeti érdeklődés az Árpád-házával jelentkezik. Az őstörténet és jelen kor párhuzama van jelen ebben a kötetben, sűrűn gabalyodva a sumér kutatások eredményeivel és a régészeti leletekkel, történelmünk nem megrendelésre készített valóságaival, melyekhez azonban még továbbra is sokáig szükség lenne a kiteljesedéshez, hogy elismertségét hitelesíteni tudják a szakemberek.
Az író egy valóságos világot teremtett az ŐSregény 199 Rovásában, azokra az ismeretekre is alapozva, melyeket a perui barlangrendszerek 34 ezer éves ősírásaiból, a boszniai piramisok több tízezer éves rovásjeleiből, a székelyföldi Erősd sumérnyelvű múltjából sejthetünk. Régóta készült, érlelődött őstörténetünk igazát bonyolító elméletek tisztába tételével az író. Csodálatosan működő város, templomok, iskolarendszer és mitológia van együtt.
Egyes szakemberek szerint az ázsiai, vagyis a japán, majd a görög és a boszniai területek komoly nyelvemlékeket őriznek. Tágabb értelemben véve az egyiptomi nyelvet is a magyarral kötik össze. Az ott hallott szavak, mondatok, szövegek, annyira tökéletesen hangzanak a magyar fülnek, ami meglepő. Mint sok más elmélet szerint, Pusztai János szerint is a magyar tudósoknak szükséges lenne felülvizsgálniuk őstörténetünket, ami az Osztrák-Magyar Monarchia berkeiben született, ettől függött. A könyv mondanivalójában megtaláljuk azt, hogy mi a Kárpát-medencéből származunk, nem jöttünk sehonnan, itt voltunk mindig, még akkor is, ha ki-ki rajzottunk. Ez az elmélet sem idegen, újkeletű.
Az ... Öregség egy legújabb, de utolsó trilógia első kötete. Ha az Önéletrajz összefoglalta a gyermekkortól az öregedésig terjedő időt, most az öregség napjainál tartva ugyancsak a magánélet és a korfestés együttese kerekedik ki. Három évbe tömörítve jelenik meg az a korszak, melyben nyelvészetileg, filozófiailag, szociológiailag ad újat az író. Nem marad el innen sem a magyar őstörténet, melynek vonalvezetésével már találkoztunk előbb. A magyar nyelv gazdagsága alkalmas olyan csodálatos korképek festésére, melyekkel ez esetben Pusztai lét-irodalmat alkot. A történelem politikai kisiklásáról beszélünk, de igyekeznünk kell az összefoglalt kutatói eredmények ismertetésével, a hasonlóságok napvilágra juttatásával, a sumérok, ősegyiptomiak és más felfedezettekkel együtt megmutatni a valóságot! Ebben a kötetben talán jobban, mint az előzőekben, attól függetlenül, hogy pozitív, vagy negatív beállítottságú szereplőkkel találkozunk, azok saját nevükön szerepelnek és néha igencsak keményen, kendőzetlen jelzővel ellátva jelennek meg. Az írónak talán sikerült befejezni az Öregség harmadik kötetét is.
Utolsó személyes találkozásom Pusztai Jánossal 2012-ben volt. Nem sikerült további alkalomra sort keríteni. Ezután biztosan nem is lesz már itt, a Földön.
Aludj békében drága barátom! Az örök világosság fényeskedjen Neked!
(Hitter Ferenc)
Bányavidéki Új Szó, nagybanya.ro/itthon-hirek –
2014. szeptember 6.
Elhunyt Pusztai János író
Pusztai János szülővárosában, Szatmárnémetiben végzett fémipari szakiskolát, s utána rövid időre a szatmári Dolgozó Nép szerkesztőségébe került (1952–53), onnan pedig háromévi katonáskodás után a szatmári Unió gyárba lakatosnak. 1953-ban már néhány versét közölte az Utunk és más lapok is, így nem véletlen, hogy 1957-ben a Bányavidéki Fáklyához hívják riporternek Nagybányára. 1964 őszén túlzott magyar nacionalizmus indokával elbocsátották. Politikai okokból többé nem kapott újságírói állást.
Pusztai János nagy életanyaggal és makacs elszántsággal érkezett az irodalomba. Pászkán János néven közölt ugyan verseket, ám 1964-től végleg áttért a prózára, ekkor vette fel a Pusztai János írói nevet. Igazi műfaja az önéletrajzi elemekre alapozott regény. Ösvény a világba (1965) című Forrás-kötete, amely a címadó önéletrajzi elbeszélésen kívül első kisregényét, a Meglesett életet is tartalmazta, robbanásszerűen hatott, a kritika elismeréssel fogadta, bírálói észrevették, mennyire igényes önmagával szemben, s azt is, hogy egyedül küzdött meg mondanivalójának művészi kifejezéséért. Illés szekerén című következő, 1969-ben megjelent regényének cselekménye az 1940-es évek végétől az ötvenes évekig terjedő időt fogja át. Ütemesen dolgozik tovább, 1969 és 1981 között megírja trilógiáját, amelynek első kötete a Zsé birtoka, ám ez a cenzúra miatt csak a második kötet, A sereg után egy évvel, 1979-ben jelenik meg, a harmadik kötet, a Csapdában pedig már csak a rendszerváltás után.
1984-ben megjelent Futótűz című regényével újabb trilógia indul, a Tatárjárás. Pusztai, írástechnikáját tekintve, az előbbi regényeit folytatja: „lenyűgöző stilisztikai veretességgel, árnyalatossággal, a középkori miniatűrökre és a pointillizmus vagy a konkrét divizionizmus egyéb képzőművészeti válfajaira egyaránt emlékeztető festői aprólékossággal” (Bertha Zoltán). A Futótűz megjelenését a Kriterion ellen foganatosított retorziók követték; a trilógia folytatása a Hamu és a Parázs így csak a rendszerváltás után jelenhetett meg. Ekkor azonban már készültek és részben kiadásra vártak (s a Helikonban közölt részletek révén ismertek is lettek) az Önéletrajz kötetei. 1992 után Budapesten élt és alkotott. Itt írta a Nagy Álomkönyv hat kötetét és az Árpád háza című könyvét. Pusztai János 1979-ben elnyerte a Pezsgő-díjat, 1978-ban, 1979-ben és 1998-ban a Romániai Írószövetség prózadíját. 1990-ben Mikes Kelemen Kör-díjjal tüntették ki. A Magyar Írószövetség 80. születésnapján munkássága elismeréséül Oklevéllel tüntette ki (2014). 2004-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét. Az író 2014. augusztus 29-én hunyt el.
/Pusztai János (Szatmárnémeti, 1934. jún. 19. –Budapest, 2014 augusztus 29.)
nagybanya.ro/itthon-hirek –
Pusztai János szülővárosában, Szatmárnémetiben végzett fémipari szakiskolát, s utána rövid időre a szatmári Dolgozó Nép szerkesztőségébe került (1952–53), onnan pedig háromévi katonáskodás után a szatmári Unió gyárba lakatosnak. 1953-ban már néhány versét közölte az Utunk és más lapok is, így nem véletlen, hogy 1957-ben a Bányavidéki Fáklyához hívják riporternek Nagybányára. 1964 őszén túlzott magyar nacionalizmus indokával elbocsátották. Politikai okokból többé nem kapott újságírói állást.
Pusztai János nagy életanyaggal és makacs elszántsággal érkezett az irodalomba. Pászkán János néven közölt ugyan verseket, ám 1964-től végleg áttért a prózára, ekkor vette fel a Pusztai János írói nevet. Igazi műfaja az önéletrajzi elemekre alapozott regény. Ösvény a világba (1965) című Forrás-kötete, amely a címadó önéletrajzi elbeszélésen kívül első kisregényét, a Meglesett életet is tartalmazta, robbanásszerűen hatott, a kritika elismeréssel fogadta, bírálói észrevették, mennyire igényes önmagával szemben, s azt is, hogy egyedül küzdött meg mondanivalójának művészi kifejezéséért. Illés szekerén című következő, 1969-ben megjelent regényének cselekménye az 1940-es évek végétől az ötvenes évekig terjedő időt fogja át. Ütemesen dolgozik tovább, 1969 és 1981 között megírja trilógiáját, amelynek első kötete a Zsé birtoka, ám ez a cenzúra miatt csak a második kötet, A sereg után egy évvel, 1979-ben jelenik meg, a harmadik kötet, a Csapdában pedig már csak a rendszerváltás után.
1984-ben megjelent Futótűz című regényével újabb trilógia indul, a Tatárjárás. Pusztai, írástechnikáját tekintve, az előbbi regényeit folytatja: „lenyűgöző stilisztikai veretességgel, árnyalatossággal, a középkori miniatűrökre és a pointillizmus vagy a konkrét divizionizmus egyéb képzőművészeti válfajaira egyaránt emlékeztető festői aprólékossággal” (Bertha Zoltán). A Futótűz megjelenését a Kriterion ellen foganatosított retorziók követték; a trilógia folytatása a Hamu és a Parázs így csak a rendszerváltás után jelenhetett meg. Ekkor azonban már készültek és részben kiadásra vártak (s a Helikonban közölt részletek révén ismertek is lettek) az Önéletrajz kötetei. 1992 után Budapesten élt és alkotott. Itt írta a Nagy Álomkönyv hat kötetét és az Árpád háza című könyvét. Pusztai János 1979-ben elnyerte a Pezsgő-díjat, 1978-ban, 1979-ben és 1998-ban a Romániai Írószövetség prózadíját. 1990-ben Mikes Kelemen Kör-díjjal tüntették ki. A Magyar Írószövetség 80. születésnapján munkássága elismeréséül Oklevéllel tüntette ki (2014). 2004-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét. Az író 2014. augusztus 29-én hunyt el.
/Pusztai János (Szatmárnémeti, 1934. jún. 19. –Budapest, 2014 augusztus 29.)
nagybanya.ro/itthon-hirek –
2014. szeptember 9.
Elhunyt Dehel Gábor
Életének 74. évében elhunyt Dehel Gábor rendező, író, színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház volt tagja, majd két évtizeden át a Kolozsvári Magyar Opera rendezője.
Dehel Gábor /Szatmárnémeti, 1940. ápr. 29. –Kolozsvár, 2014 szeptember 8 ./ 1961-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja. Az 1980-as években elvégezte Bukarestben a rendezői szakot. 1991 óta a Kolozsvári Állami Magyar Opera rendezőjeként sikkerre vitt számos darabot. Számos karcolata, novellája, színészportréja, riportja, színházi kérdésekkel foglalkozó írása jelent meg. 1991-től a Kolozsvári Magyar Opera rendezője is. Színpadra állította Erkel Ferenc összes operáját. Regényei jelentek meg,
Szabadság (Kolozsvár)
Életének 74. évében elhunyt Dehel Gábor rendező, író, színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház volt tagja, majd két évtizeden át a Kolozsvári Magyar Opera rendezője.
Dehel Gábor /Szatmárnémeti, 1940. ápr. 29. –Kolozsvár, 2014 szeptember 8 ./ 1961-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja. Az 1980-as években elvégezte Bukarestben a rendezői szakot. 1991 óta a Kolozsvári Állami Magyar Opera rendezőjeként sikkerre vitt számos darabot. Számos karcolata, novellája, színészportréja, riportja, színházi kérdésekkel foglalkozó írása jelent meg. 1991-től a Kolozsvári Magyar Opera rendezője is. Színpadra állította Erkel Ferenc összes operáját. Regényei jelentek meg,
Szabadság (Kolozsvár)
2014. szeptember 10.
Elhunyt Dehel Gábor
A kolozsvári színész-rendezőt íróként is ismerhettük, Székelyudvarhelyen is sokat rendezett, illetve játszott.
Az ismert színész-rendezőt 74 éves korában érte a halál hétfőn. Dehel Gábor 1940. április 29-én született Szatmárnémetiben, 1962-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színész volt, de a nyolcvanas években rendezői szakot is végzett Bukarestben.
A kilencvenes években kezdett rendezni a Kolozsvári Magyar Operában, többek között Huszka Jenő Mária főhadnagyát, illetve Kacsóh Pongrác János vitézét vitte színre, ugyanakkor Erkel Ferenc összes operáját színpadra állította.
A színészet és a rendezés mellett Dehel író is volt, hiszen több novelláskötete is megjelent, de készített színészportrékat is (például Bisztrai Máriával, Petru Groza színész-lányával is készített egy interjúkötetet, és Márton Melindával is), illetve riportokat, színházi cikkeket és drámákat is írt.
Két regénye, a Kulisszatitok (1974) és az Öngól (1980) is megjelent. Munkásságáról, pályafutásáról ebből a Szabadság napilapnak adott, néhány évvel ezelőtt interjújából is sokat meg lehet tudni.
Dehel Gábor a kétezres évek elején több évig játszott és rendezett a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Szanházban is. Színészként a Komámasszony, hol a stukker? című előadásban a Méltóságos urat, a Don Juanban a címszereplő apját, a Sorin Militaru által rendezett Sirályban pedig az öreg Szorin Pjotr Nyikolajfevicset alakította.
Ő rendezte a Viktória (2001), a Mágnás Miska (2002), a Csárdás (2003) operetteket, illetve A szabin nők elrablása (2004) című zenés bohózatot is.
KATONA ZOLTÁN
Dehel Gábor /Szatmárnémeti, 1940. ápr. 29. – Kolozsvár
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
A kolozsvári színész-rendezőt íróként is ismerhettük, Székelyudvarhelyen is sokat rendezett, illetve játszott.
Az ismert színész-rendezőt 74 éves korában érte a halál hétfőn. Dehel Gábor 1940. április 29-én született Szatmárnémetiben, 1962-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színész volt, de a nyolcvanas években rendezői szakot is végzett Bukarestben.
A kilencvenes években kezdett rendezni a Kolozsvári Magyar Operában, többek között Huszka Jenő Mária főhadnagyát, illetve Kacsóh Pongrác János vitézét vitte színre, ugyanakkor Erkel Ferenc összes operáját színpadra állította.
A színészet és a rendezés mellett Dehel író is volt, hiszen több novelláskötete is megjelent, de készített színészportrékat is (például Bisztrai Máriával, Petru Groza színész-lányával is készített egy interjúkötetet, és Márton Melindával is), illetve riportokat, színházi cikkeket és drámákat is írt.
Két regénye, a Kulisszatitok (1974) és az Öngól (1980) is megjelent. Munkásságáról, pályafutásáról ebből a Szabadság napilapnak adott, néhány évvel ezelőtt interjújából is sokat meg lehet tudni.
Dehel Gábor a kétezres évek elején több évig játszott és rendezett a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Szanházban is. Színészként a Komámasszony, hol a stukker? című előadásban a Méltóságos urat, a Don Juanban a címszereplő apját, a Sorin Militaru által rendezett Sirályban pedig az öreg Szorin Pjotr Nyikolajfevicset alakította.
Ő rendezte a Viktória (2001), a Mágnás Miska (2002), a Csárdás (2003) operetteket, illetve A szabin nők elrablása (2004) című zenés bohózatot is.
KATONA ZOLTÁN
Dehel Gábor /Szatmárnémeti, 1940. ápr. 29. – Kolozsvár
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2014. szeptember 11.
Via Revolutia – 25 év Temesvártól
A forradalom útján
2014. szeptember 14–25. között az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében Juhos Gábor maratoni futóval emlékezünk a huszonöt évvel ezelőtt bekövetkezett rendszerváltás hőseire és áldozataira. A Temesvártól Szilágymenyőn át Kolozsváron záruló maratoni futás célja, hogy felhívja a figyelmet az 1989-es rendszerváltás történelmi napjaira, azon temesvári, partiumi magyarok és románok elszántságára, akik a szeptembertől decemberig tartó, lelket fojtogató időszakban kiálltak Tőkés László mellett és a diktatúrával szemben.
1989. szeptember 19-én – a forradalmi eseményeket megelőző hónapok első áldozataként – holtan találtak rá Újvárossy Ernőre, a temesvári református gyülekezet lelkes tagjára a városszéli erdőben. Erre emlékezve indul a maratoni futás szeptember 14-én Temesváron. Az útvonal kiemelt állomásai: Arad – Nagyvárad – Székelyhíd – Érmihályfalva – Szatmárnémeti – Szilágymenyő – Zilah – Kolozsvár. Az érintett városok mellett a maratoni futás résztvevői – élükön Juhos Gáborral – rendre megállnak minden érintett településen is. Szilágymenyőbe a történelmi események folytán tesznek kitérőt, ugyanis közismert, hogy Tőkés Lászlót és családját 1989. decemberében, a forradalom napjaiban ebbe a szilágysági faluba száműzte Temesvárról a még fennálló hatalom. A maratoni futás szeptember 25-én Kolozsváron ér véget, jelképesen Tőkés László szülővárosában, Erdély fővárosában.
A maratoni futás illeszkedik az EMNT által idénre meghirdetett Partiumi Autonómia Évéhez, valamint ahhoz a folyamathoz, melynek révén a Partiumi Autonómia Tanács idén ősszel elfogadja a partiumi címert és zászlót – a régió önálló identitásának erősítésére.
Juhos Gábor székelyhídi születésű, jelenleg Budapesten élő maratoni futó, aki az elmúlt egy évben két alkalommal is felhívta a figyelmet Székelyföld autonómiájának fontosságára. 2013 őszén két hét alatt 91 települést érintve, mintegy 500 kilométert megtéve szaladta körbe Székelyföldet. 2014. június 6-án – a Székelyek Nagy Menetelésének megerősítésére – a Bereck és Kökös közötti mintegy 55 kilométernyi távot futotta le.
A maratoni futáshoz bárki csatlakozhat, akár csak egy fél órára is, bárhol az útvonalon. Lehetőség van akár egy településen (a település szélétől, be a központig, majd ki a település másik széléig), vagy két település között is elkísérni a maratoni futót futva, vagy biciklin. A részletekről érdeklődni lehet a napi futásterv alatt megadott elérhetőségeken.
A maratoni futó 10 kilométer távolságot nagyjából egy óra alatt teljesít.
Juhos Gábor az alábbi településeken keresztül fut Temes és Arad megyében.
1. nap, szeptember 14., vasárnap, Temesvár–Arad, 53 km: emlékezés Újvárossy Ernőre, halálának 25. évfordulóján; indulás 11 óra körül Temesvárról, a belvárosi templom elől, Timotei Cipariu u. 1. szám alól; érkezés Aradra, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács irodája elé, Revoluţiei út. 95/6. szám.
Települések Temesvártól Aradig: Orczyfalva (Orţişoara) 25 km, Vinga (Vinga) 32 km, Németság (Şagu) 39 km, Arad.
Érdeklődni lehet Kása Zsoltnál, a 0721/265-979-es telefonszámon.
2. nap, szeptember 15., hétfő, Arad–Kisjenő, 42 kilométer: indulás 10 órakor Aradról, az EMNT iroda elől, Revolutiei u., 95/6. szám, érkezés Kisjenőbe (Chişineu Criş), az EMNT-iroda elé, Fő u. (str. Înfrăţirii) 111. szám.
Települések Aradtól Kisjenőig: Zimándköz (Zimandcuz)10 km, Zimándújfalu (Zimandu Nou) 14 km, Simánd (Şimand) 32 km, Kisjenő.
Érdeklődni lehet Burián Sándornál, a 0762/248-703-as vagy a 0745/267-856-os telefonszámon.
3. nap, szeptember 16., kedd, Kisjenő–Madarász, 40 km: indulás 9 órakor Kisjenőből az EMNT-iroda elől, Fő u., str. Înfrăţirii, 111. szám, érkezés Madarászra, a település széléig.
Települések Kisjenőtől Madarászig: Nagyzerind (Zerind) 12 km, Keményfok (Avram Iancu) 18 km, Illye (Ciumeghiu) 26 km, Nagyszalonta (Salonta) 35 km, Madarász.
Érdeklődni lehet Balogh Jánosnál, a 0758-911-755-ös telefonszámon.
Mindenkit, aki részt kíván venni, vagy csak találkozni szeretne Juhos Gáborral, szeretettel várunk!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Temes megyei szervezete
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezete
Nyugati Jelen (Arad), 2
A forradalom útján
2014. szeptember 14–25. között az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében Juhos Gábor maratoni futóval emlékezünk a huszonöt évvel ezelőtt bekövetkezett rendszerváltás hőseire és áldozataira. A Temesvártól Szilágymenyőn át Kolozsváron záruló maratoni futás célja, hogy felhívja a figyelmet az 1989-es rendszerváltás történelmi napjaira, azon temesvári, partiumi magyarok és románok elszántságára, akik a szeptembertől decemberig tartó, lelket fojtogató időszakban kiálltak Tőkés László mellett és a diktatúrával szemben.
1989. szeptember 19-én – a forradalmi eseményeket megelőző hónapok első áldozataként – holtan találtak rá Újvárossy Ernőre, a temesvári református gyülekezet lelkes tagjára a városszéli erdőben. Erre emlékezve indul a maratoni futás szeptember 14-én Temesváron. Az útvonal kiemelt állomásai: Arad – Nagyvárad – Székelyhíd – Érmihályfalva – Szatmárnémeti – Szilágymenyő – Zilah – Kolozsvár. Az érintett városok mellett a maratoni futás résztvevői – élükön Juhos Gáborral – rendre megállnak minden érintett településen is. Szilágymenyőbe a történelmi események folytán tesznek kitérőt, ugyanis közismert, hogy Tőkés Lászlót és családját 1989. decemberében, a forradalom napjaiban ebbe a szilágysági faluba száműzte Temesvárról a még fennálló hatalom. A maratoni futás szeptember 25-én Kolozsváron ér véget, jelképesen Tőkés László szülővárosában, Erdély fővárosában.
A maratoni futás illeszkedik az EMNT által idénre meghirdetett Partiumi Autonómia Évéhez, valamint ahhoz a folyamathoz, melynek révén a Partiumi Autonómia Tanács idén ősszel elfogadja a partiumi címert és zászlót – a régió önálló identitásának erősítésére.
Juhos Gábor székelyhídi születésű, jelenleg Budapesten élő maratoni futó, aki az elmúlt egy évben két alkalommal is felhívta a figyelmet Székelyföld autonómiájának fontosságára. 2013 őszén két hét alatt 91 települést érintve, mintegy 500 kilométert megtéve szaladta körbe Székelyföldet. 2014. június 6-án – a Székelyek Nagy Menetelésének megerősítésére – a Bereck és Kökös közötti mintegy 55 kilométernyi távot futotta le.
A maratoni futáshoz bárki csatlakozhat, akár csak egy fél órára is, bárhol az útvonalon. Lehetőség van akár egy településen (a település szélétől, be a központig, majd ki a település másik széléig), vagy két település között is elkísérni a maratoni futót futva, vagy biciklin. A részletekről érdeklődni lehet a napi futásterv alatt megadott elérhetőségeken.
A maratoni futó 10 kilométer távolságot nagyjából egy óra alatt teljesít.
Juhos Gábor az alábbi településeken keresztül fut Temes és Arad megyében.
1. nap, szeptember 14., vasárnap, Temesvár–Arad, 53 km: emlékezés Újvárossy Ernőre, halálának 25. évfordulóján; indulás 11 óra körül Temesvárról, a belvárosi templom elől, Timotei Cipariu u. 1. szám alól; érkezés Aradra, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács irodája elé, Revoluţiei út. 95/6. szám.
Települések Temesvártól Aradig: Orczyfalva (Orţişoara) 25 km, Vinga (Vinga) 32 km, Németság (Şagu) 39 km, Arad.
Érdeklődni lehet Kása Zsoltnál, a 0721/265-979-es telefonszámon.
2. nap, szeptember 15., hétfő, Arad–Kisjenő, 42 kilométer: indulás 10 órakor Aradról, az EMNT iroda elől, Revolutiei u., 95/6. szám, érkezés Kisjenőbe (Chişineu Criş), az EMNT-iroda elé, Fő u. (str. Înfrăţirii) 111. szám.
Települések Aradtól Kisjenőig: Zimándköz (Zimandcuz)10 km, Zimándújfalu (Zimandu Nou) 14 km, Simánd (Şimand) 32 km, Kisjenő.
Érdeklődni lehet Burián Sándornál, a 0762/248-703-as vagy a 0745/267-856-os telefonszámon.
3. nap, szeptember 16., kedd, Kisjenő–Madarász, 40 km: indulás 9 órakor Kisjenőből az EMNT-iroda elől, Fő u., str. Înfrăţirii, 111. szám, érkezés Madarászra, a település széléig.
Települések Kisjenőtől Madarászig: Nagyzerind (Zerind) 12 km, Keményfok (Avram Iancu) 18 km, Illye (Ciumeghiu) 26 km, Nagyszalonta (Salonta) 35 km, Madarász.
Érdeklődni lehet Balogh Jánosnál, a 0758-911-755-ös telefonszámon.
Mindenkit, aki részt kíván venni, vagy csak találkozni szeretne Juhos Gáborral, szeretettel várunk!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Temes megyei szervezete
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezete
Nyugati Jelen (Arad), 2
2014. szeptember 22.
Erdélyi koncertturnén a Csík zenekar
Erdélyi koncertturnén mutatja be legújabb, tizedik albumát a Csík Zenekar. A Kossuth-díjas együttes október 14-én, kedden 19 órától Szatmárnémetiben, a Szakszervezetek Művelődési Házában, szerdán, 20 órától a Kolozsvári Magyar Állami Színház színpadán lép fel a Litera Kulturális Egyesület szervezésében.
Az Amit szívedbe rejtesz című album autentikus erdélyi és moldvai dallamokat, rockátdolgozásokat egyaránt tartalmaz, ugyanakkor abban különbözik a 25 éves zenekar eddigi albumaitól, hogy saját szerzemények is felkerültek rá.
A Csík Zenekar tavaly volt 25 éves, számos koncertet adott Magyarországon és a határon túl, Kossuth-díjat kapott, és az év végén dupla best of vinyl lemezt jelentetett meg. Az Amit szívedbe rejtesz három évvel követi a 2011-ben megjelent Lélekképeket. Címe József Attila verse nyomán azt érzékelteti, hogy az album szellemiségére a szívből jövő érzések nyomták rá a bélyeget – nyilatkozta Szabó Attila, a zenekar hegedűse az MTI-nek.
„Muzsikánkban igyekszünk megmutatni, hogy a mai gyorsan változó, az élet szépségeit lassan felejtő világunkban mindannyian, akik itt élünk, esendő, ennek ellenére szerethető, értékeket tisztelő emberek vagyunk. Hiszünk abban, hogy élhetünk hasznos, szép életet, de ehhez meg kell látnunk igényes szemmel, lélekkel, hogy hol, mit, mikor, hogyan tegyünk, viseljünk, együnk, igyunk, szeressünk. Még léteznek igazi értékek. Reméljük, a mi muzsikánk is azzá válik" – írja Csík János az új nagylemez kapcsán.
Az autentikus népzenék közül a Csík Zenekar ezúttal többek között szászcsávási, palatkai, valamint moldvai anyagot készített. A rockfeldolgozások sorában a lemezen hallható a Zár az égbolt a Bálnák ki a partra című, 1997-es Kispál és a Borz-albumról, valamint a Hobo Blues Band Mesél az erdője egy moldvai-szerű népzenével – a szám eredetije a Vadászat című 1984-es HBB-korongon hallható.
Az érdeklődők jegyeket a szatmárnémeti színház és a művelődési ház jegypénztárában, valamint a kolozsvári színház jegypénztárában vásárolhatnak 35 lejért. További részletek a www.csikband.hu honlapon olvashatóak.
Krónika (Kolozsvár)
Erdélyi koncertturnén mutatja be legújabb, tizedik albumát a Csík Zenekar. A Kossuth-díjas együttes október 14-én, kedden 19 órától Szatmárnémetiben, a Szakszervezetek Művelődési Házában, szerdán, 20 órától a Kolozsvári Magyar Állami Színház színpadán lép fel a Litera Kulturális Egyesület szervezésében.
Az Amit szívedbe rejtesz című album autentikus erdélyi és moldvai dallamokat, rockátdolgozásokat egyaránt tartalmaz, ugyanakkor abban különbözik a 25 éves zenekar eddigi albumaitól, hogy saját szerzemények is felkerültek rá.
A Csík Zenekar tavaly volt 25 éves, számos koncertet adott Magyarországon és a határon túl, Kossuth-díjat kapott, és az év végén dupla best of vinyl lemezt jelentetett meg. Az Amit szívedbe rejtesz három évvel követi a 2011-ben megjelent Lélekképeket. Címe József Attila verse nyomán azt érzékelteti, hogy az album szellemiségére a szívből jövő érzések nyomták rá a bélyeget – nyilatkozta Szabó Attila, a zenekar hegedűse az MTI-nek.
„Muzsikánkban igyekszünk megmutatni, hogy a mai gyorsan változó, az élet szépségeit lassan felejtő világunkban mindannyian, akik itt élünk, esendő, ennek ellenére szerethető, értékeket tisztelő emberek vagyunk. Hiszünk abban, hogy élhetünk hasznos, szép életet, de ehhez meg kell látnunk igényes szemmel, lélekkel, hogy hol, mit, mikor, hogyan tegyünk, viseljünk, együnk, igyunk, szeressünk. Még léteznek igazi értékek. Reméljük, a mi muzsikánk is azzá válik" – írja Csík János az új nagylemez kapcsán.
Az autentikus népzenék közül a Csík Zenekar ezúttal többek között szászcsávási, palatkai, valamint moldvai anyagot készített. A rockfeldolgozások sorában a lemezen hallható a Zár az égbolt a Bálnák ki a partra című, 1997-es Kispál és a Borz-albumról, valamint a Hobo Blues Band Mesél az erdője egy moldvai-szerű népzenével – a szám eredetije a Vadászat című 1984-es HBB-korongon hallható.
Az érdeklődők jegyeket a szatmárnémeti színház és a művelődési ház jegypénztárában, valamint a kolozsvári színház jegypénztárában vásárolhatnak 35 lejért. További részletek a www.csikband.hu honlapon olvashatóak.
Krónika (Kolozsvár)
2014. szeptember 22.
Futócipőt húzott Tőkés László és Szilágyi Zsolt
Futócipőt húzott Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, európai parlamenti képviselő és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke, illetve államfőjelöltje, akik péntek délután az Érmelléken csatlakoztak a Via Revolutiae emlékmaraton keretében útnak indult Juhos Gábor maratonfutóhoz.
Tőkés az érmihályfalvi református templom udvarán mondott útravaló beszédében a civil áldozatvállalás olyan mintapéldájának nevezte Juhos Gábor teljesítményét, amelyre méltán büszkék lehetünk.
„Fontos, hogy ne szoruljon háttérbe a határ menti magyarság ügye sem, ezért külön öröm, hogy a tavaly teljesített székelyföldi maraton mintájára, az önrendelkezés ügyét zászlajára tűzve, a Partiumot is végigfutja Juhos Gábor. Ez a régió hátrányosabb helyzetben van, mint a Székelyföld, mert betelepítéssel, megfélemlítéssel felőrölték a térség magyarságát” – fogalmazott az EP-képviselő. Hangsúlyozta: meggyőződése, hogy a Székelyföldnek és a Partiumnak két erős hídfőállásként kell alátámasztania az erdélyi magyarság jövőjét.
Szilágyi Zsolt hangsúlyozta: Juhos Gábor példája arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak politikai eszközökkel, hanem a sporttal is lehet üzenni a kisebbségi és a többségi erdélyi közösségnek. „Ahhoz, hogy elérjünk az út végére, az utat is végig kell járnunk, mindeközben pedig tanulni kell, sohasem szabad lemondani a célról. Ilyen az autonómiaküzdelem is” – hangsúlyozta az EMNP államfőjelöltje.
A gondolat kapcsán Juhos Gábor egy tibeti tanítást idézett, miszerint az élet értelme nem a cél elérése, hanem maga az odáig vezető út. „A maratonfutás a kitartásról szól, és a szabadsághoz vezető úthoz is legfőképpen erre van szükség. Ennek a szimbolikus üzenetnek a továbbadásáért indultam útnak Temesvárról, ezzel akarom felrázni mindazokat, akikkel útközben találkozom” – fejtette ki a maratonfutó.
Juhos Gábor a Via Revolutiae keretében két napot töltött az Érmelléken. Biharon Biró Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (MPP) elnöke fogadta, Paptamásiban pedig helybeli fiatalokkal beszélgetett a 89-es temesvári eseményekről és az autonómiáról, majd a maratont szülővárosa, Székelyhíd irányába folytatta. Érmihályfalván Sas Kálmán vértanú lelkipásztor emléke előtt tisztelgett Tőkés Lászlóval, Szilágyi Zsolttal és a helyiekkel közösen.
Az EMNT által kezdeményezett Via Revolutiae maratonfutással a résztvevők a Romániában 25 évvel ezelőtt bekövetkezett rendszerváltás hőseire és áldozataira emlékeznek. A székelyhídi származású, Budapesten élő Juhos Gábor szeptember 14. és 25. között Temesvárról rajtolva Aradon át rója a kilométereket Nagyvárad irányába, hogy onnan szülőhelyére látogatva, Piskolton keresztül Szatmárnémetinek vegye az irányt.
Juhos már tavaly is felhívta a figyelmet az autonómia fontosságára, akkor a Székelyföld önrendelkezéséért 91 települést érintve, mintegy 500 kilométert megtéve szaladta körbe a Székelyföldet, de az idei nagy meneteléshez is csatlakozott a Bereck és Kökös közötti táv lefutásával.
Krónika (Kolozsvár)
Futócipőt húzott Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, európai parlamenti képviselő és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke, illetve államfőjelöltje, akik péntek délután az Érmelléken csatlakoztak a Via Revolutiae emlékmaraton keretében útnak indult Juhos Gábor maratonfutóhoz.
Tőkés az érmihályfalvi református templom udvarán mondott útravaló beszédében a civil áldozatvállalás olyan mintapéldájának nevezte Juhos Gábor teljesítményét, amelyre méltán büszkék lehetünk.
„Fontos, hogy ne szoruljon háttérbe a határ menti magyarság ügye sem, ezért külön öröm, hogy a tavaly teljesített székelyföldi maraton mintájára, az önrendelkezés ügyét zászlajára tűzve, a Partiumot is végigfutja Juhos Gábor. Ez a régió hátrányosabb helyzetben van, mint a Székelyföld, mert betelepítéssel, megfélemlítéssel felőrölték a térség magyarságát” – fogalmazott az EP-képviselő. Hangsúlyozta: meggyőződése, hogy a Székelyföldnek és a Partiumnak két erős hídfőállásként kell alátámasztania az erdélyi magyarság jövőjét.
Szilágyi Zsolt hangsúlyozta: Juhos Gábor példája arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak politikai eszközökkel, hanem a sporttal is lehet üzenni a kisebbségi és a többségi erdélyi közösségnek. „Ahhoz, hogy elérjünk az út végére, az utat is végig kell járnunk, mindeközben pedig tanulni kell, sohasem szabad lemondani a célról. Ilyen az autonómiaküzdelem is” – hangsúlyozta az EMNP államfőjelöltje.
A gondolat kapcsán Juhos Gábor egy tibeti tanítást idézett, miszerint az élet értelme nem a cél elérése, hanem maga az odáig vezető út. „A maratonfutás a kitartásról szól, és a szabadsághoz vezető úthoz is legfőképpen erre van szükség. Ennek a szimbolikus üzenetnek a továbbadásáért indultam útnak Temesvárról, ezzel akarom felrázni mindazokat, akikkel útközben találkozom” – fejtette ki a maratonfutó.
Juhos Gábor a Via Revolutiae keretében két napot töltött az Érmelléken. Biharon Biró Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (MPP) elnöke fogadta, Paptamásiban pedig helybeli fiatalokkal beszélgetett a 89-es temesvári eseményekről és az autonómiáról, majd a maratont szülővárosa, Székelyhíd irányába folytatta. Érmihályfalván Sas Kálmán vértanú lelkipásztor emléke előtt tisztelgett Tőkés Lászlóval, Szilágyi Zsolttal és a helyiekkel közösen.
Az EMNT által kezdeményezett Via Revolutiae maratonfutással a résztvevők a Romániában 25 évvel ezelőtt bekövetkezett rendszerváltás hőseire és áldozataira emlékeznek. A székelyhídi származású, Budapesten élő Juhos Gábor szeptember 14. és 25. között Temesvárról rajtolva Aradon át rója a kilométereket Nagyvárad irányába, hogy onnan szülőhelyére látogatva, Piskolton keresztül Szatmárnémetinek vegye az irányt.
Juhos már tavaly is felhívta a figyelmet az autonómia fontosságára, akkor a Székelyföld önrendelkezéséért 91 települést érintve, mintegy 500 kilométert megtéve szaladta körbe a Székelyföldet, de az idei nagy meneteléshez is csatlakozott a Bereck és Kökös közötti táv lefutásával.
Krónika (Kolozsvár)
2014. szeptember 26.
Az autonómiatörekvéseket is képviseli (Kolozsváron fejezte be forradalmi emlékfutását Juhos Gábor)
Kolozsváron fejezte be tegnap este a Via Revolutiae elnevezésű, közel 540 kilométeres romániai emlékfutását Juhos Gábor hosszútávfutó.
A maratonfutó szeptember 14-én indult a temesvári forradalom első áldozatának tekintett Újvárossy Ernő sírjától, és Arad–Nagyvárad–Székelyhíd–Érmihályfalva–Szatmárnémeti–Szilágymenyő–Zilah útvonalon jutott el Kolozsvárra. Emlékfutása mind a 12 napján a maratoni 42 kilométeres távnál nagyobb távolságot tett meg. Juhos Gábor elmondta, a romániai forradalomban elesettek emlékére vállalta az erőpróbát, de minden erdélyi futásával az erdélyi autonómiatörekvéseket is képviselni kívánja. A Kolozsvár főterén álló forradalmi emlékmű mellett Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke köszöntötte a hosszútávfutót. Elmondta, jó lenne, ha sokan követnék példáját, és különböző polgári kezdeményezésekkel állnának elő. „Akkor leszünk sikeresek, hogyha mindannyian cselekvő módon részt vállalunk a közösség küzdelmeiben” – jelentette ki Izsák Balázs.
Kolozsváron fejezte be tegnap este a Via Revolutiae elnevezésű, közel 540 kilométeres romániai emlékfutását Juhos Gábor hosszútávfutó.
A maratonfutó szeptember 14-én indult a temesvári forradalom első áldozatának tekintett Újvárossy Ernő sírjától, és Arad–Nagyvárad–Székelyhíd–Érmihályfalva–Szatmárnémeti–Szilágymenyő–Zilah útvonalon jutott el Kolozsvárra. Emlékfutása mind a 12 napján a maratoni 42 kilométeres távnál nagyobb távolságot tett meg. Juhos Gábor elmondta, a romániai forradalomban elesettek emlékére vállalta az erőpróbát, de minden erdélyi futásával az erdélyi autonómiatörekvéseket is képviselni kívánja. A Kolozsvár főterén álló forradalmi emlékmű mellett Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke köszöntötte a hosszútávfutót. Elmondta, jó lenne, ha sokan követnék példáját, és különböző polgári kezdeményezésekkel állnának elő. „Akkor leszünk sikeresek, hogyha mindannyian cselekvő módon részt vállalunk a közösség küzdelmeiben” – jelentette ki Izsák Balázs.
2014. szeptember 30.
Haza magasban és mélyben – Szárhegyi Írótábor Borzonton
A hétvégén Borzonton tartották meg a Lázár-kastély körüli, elhúzódó huzavona miatt „hazátlanná vált” Szárhegyi Írótábort, így még aktuálisabbá vált a 9. találkozó kérdésfelvetése: „Hol van az író hazája?”
A másfélnapos tanácskozásra a Magyarországra, vagy még nyugatabbra elszármazott, erdélyi származású írókat hívtak haza a szervezők, hogy megkérdezzék tőlük, nekik ugyan hol is van a haza.
Markó Béla költő, a Communitas Alapítvány elnöke megnyitó beszédében elmondta: „virtuálisan legalább össze kellene varrni ezt a kettévágott irodalomtörténetet”, hiszen könnyebb lenne az elvándoroltakkal együtt folytatni.
Amint a tábor főszervezője, Egyed Péter megjegyezte a Molnár Gusztávval való beszélgetése előtt, igyekszik elkerülni, hogy fogalmi vitákba keveredjenek, ami gyakran elő szokott fordulni beszélgetéseik során. A fogalmi viták azonban elkerülhetetlenek voltak, Láng Gusztáv például arról értekezett, milyen változatai voltak az idők során a haza szónak, hiszen főként a régebbi időben nem föltétlenül egy országot jelölt ez a kifejezés, sokkal inkább a települést, ahonnan az illető származott.
Láng Gusztáv egyébként, a többi meghívottal ellentétben, nem Erdélyben, hanem Budapesten született, de középiskoláit már Szatmárnémetiben végezte, Kolozsváron szerzett egyetemi oklevelet, majd ugyanitt egyetemi tanár is volt, egészen 1984-ig, amikor ismét Magyarországra telepedett.
Szűcs Jenő történészt idézve elmondta: a haza nem szorul arra, hogy az ember benne éljen, úgy is tekinthetünk egy országot hazánknak, ha a sors messze sodort tőle. Szerinte ugyanakkor fontos különbséget tenni a haza és a szülőföld kifejezések között, a szülőföld ugyanis mindig hiányzik az embernek, és ez a hazával ellentétben mentes a politikai, ideológiai töltettől.
„El lehet menni úgy is, hogy az ember marad: én például a Magyarországra való áttelepülésem után is munkatársa maradtam a romániai magyar folyóiratoknak” – Fogalmazott Láng. Az irodalomtörténész emlékeztetett rá, hogy Babits például különbséget tett mappa szerinti és lélek szerinti haza között, ő maga pedig Erdélyt tekinti lélek szerinti hazájának, hiszen 37 évig élt itt, 27 évig egyetemi előadóként, így aktívan részt vett az itteni kultúrügyekben. Megemlítette ugyanakkor Márai álláspontját is, aki szerint a haza a magyar nyelv.
A fogalmi viták ellenére is érdekes beszélgetések zajlottak tehát le, hiszen amint Lakatos Mihály író, a Sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Intézet igazgatója fogalmazott: „konferenciát csak megválaszolhatatlan kérdések köré érdemes szervezni”.
A konferencia részvevői ugyanakkor a valós honosodás lehetőségéről is eszmét cseréltek. Kenéz Ferenc költő szerint nem volt könnyű, ahogyan az anyaországi irodalmi élet képviselői fogadták őket, hiszen a nyolcvanas évek második felében – amikor maga is kénytelen volt elhagyni az országot – tucatjával telepedtek át erdélyi írók Magyarországra, ami már az ottani irodalmi közélet számára is problémát jelentett.
„Azok, akik akkor kimentek Magyarországra, nem bekacsolódtak az ottani irodalmi vérkeringésbe, hanem rátelepedtek arra” – fogalmazott. „Elmenni könnyű, megérkezni nehéz” – fogalmazott később a témával kapcsolatban Tompa Andrea író is, aki Kolozsvárról ment ki Budapestre.
Minél több ismeretet szerzel, annál irrelevánsabb a haza kifejezés – idézte Hans-Georg Gadamer szavait Hajdú Farkas-Zoltán, aki egyben a legtávolabbról hazalátogató író is volt a találkozón: 26 éve él Heidelbergben. A csíkszeredai születésű író elmondása szerint igazi transzszilván családból származik, hiszen édesapja csíki székely volt, édesanyja pedig brassói szász. Egy zsidó közmondást is idézett, miszerint a haza ott van, ahol sikeresen tudsz reklamálni.
Az is elhangzott ugyanakkor a megbeszélésen, hogy a ’89 előtt eltávozottak többnyire úgynevezett „passzív emigránsok”, hiszen legtöbb esetben nem saját elhatározásból, hanem politikai nyomásra voltak kénytelenek elhagyni az országot, ezzel szemben akik a rendszerváltás után távoztak, már saját elhatározásból tették.
A legifjabb kivándorlók történetéből ugyanakkor az is kiderült, hogy ez sem teljesen igaz, hiszen Csender Levente még gyerekkorában került Magyarországra a szülei döntésének következtében, Nagy Koppány Zsolt pedig eredetileg csak az egyetemet végezte volna az anyaországban, majd a felesége miatt maradt kint. Az egyetlen „aktív emigránsnak” Potozky László bizonyult, aki elmondása szerint már középiskolás korában eldöntötte, hogy egyszer Budapesten fog letelepedni, ami a közelmúltban sikerült is.
A tanácskozást követően lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt vehette át a Csiki László-díjat, amelyet 35 évnél fiatalabb alkotóknak ítélnek oda az elmúlt két évben megjelent kötetért. A díjat korábban Karácsonyi Zsolt és Szabó Róbert Csaba kapta meg, idén pedig Papp Attila Zsolt Vízimozi című verseskönyvét összesen 12 kiadvány közül találta a legjobbnak a díj kuratóriuma. A díjazott a tábor szervezőinek és az elismerés alapítóinak köszönte meg, hogy otthon érezheti magát.
Varga László, Krónika (Kolozsvár)
A hétvégén Borzonton tartották meg a Lázár-kastély körüli, elhúzódó huzavona miatt „hazátlanná vált” Szárhegyi Írótábort, így még aktuálisabbá vált a 9. találkozó kérdésfelvetése: „Hol van az író hazája?”
A másfélnapos tanácskozásra a Magyarországra, vagy még nyugatabbra elszármazott, erdélyi származású írókat hívtak haza a szervezők, hogy megkérdezzék tőlük, nekik ugyan hol is van a haza.
Markó Béla költő, a Communitas Alapítvány elnöke megnyitó beszédében elmondta: „virtuálisan legalább össze kellene varrni ezt a kettévágott irodalomtörténetet”, hiszen könnyebb lenne az elvándoroltakkal együtt folytatni.
Amint a tábor főszervezője, Egyed Péter megjegyezte a Molnár Gusztávval való beszélgetése előtt, igyekszik elkerülni, hogy fogalmi vitákba keveredjenek, ami gyakran elő szokott fordulni beszélgetéseik során. A fogalmi viták azonban elkerülhetetlenek voltak, Láng Gusztáv például arról értekezett, milyen változatai voltak az idők során a haza szónak, hiszen főként a régebbi időben nem föltétlenül egy országot jelölt ez a kifejezés, sokkal inkább a települést, ahonnan az illető származott.
Láng Gusztáv egyébként, a többi meghívottal ellentétben, nem Erdélyben, hanem Budapesten született, de középiskoláit már Szatmárnémetiben végezte, Kolozsváron szerzett egyetemi oklevelet, majd ugyanitt egyetemi tanár is volt, egészen 1984-ig, amikor ismét Magyarországra telepedett.
Szűcs Jenő történészt idézve elmondta: a haza nem szorul arra, hogy az ember benne éljen, úgy is tekinthetünk egy országot hazánknak, ha a sors messze sodort tőle. Szerinte ugyanakkor fontos különbséget tenni a haza és a szülőföld kifejezések között, a szülőföld ugyanis mindig hiányzik az embernek, és ez a hazával ellentétben mentes a politikai, ideológiai töltettől.
„El lehet menni úgy is, hogy az ember marad: én például a Magyarországra való áttelepülésem után is munkatársa maradtam a romániai magyar folyóiratoknak” – Fogalmazott Láng. Az irodalomtörténész emlékeztetett rá, hogy Babits például különbséget tett mappa szerinti és lélek szerinti haza között, ő maga pedig Erdélyt tekinti lélek szerinti hazájának, hiszen 37 évig élt itt, 27 évig egyetemi előadóként, így aktívan részt vett az itteni kultúrügyekben. Megemlítette ugyanakkor Márai álláspontját is, aki szerint a haza a magyar nyelv.
A fogalmi viták ellenére is érdekes beszélgetések zajlottak tehát le, hiszen amint Lakatos Mihály író, a Sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Intézet igazgatója fogalmazott: „konferenciát csak megválaszolhatatlan kérdések köré érdemes szervezni”.
A konferencia részvevői ugyanakkor a valós honosodás lehetőségéről is eszmét cseréltek. Kenéz Ferenc költő szerint nem volt könnyű, ahogyan az anyaországi irodalmi élet képviselői fogadták őket, hiszen a nyolcvanas évek második felében – amikor maga is kénytelen volt elhagyni az országot – tucatjával telepedtek át erdélyi írók Magyarországra, ami már az ottani irodalmi közélet számára is problémát jelentett.
„Azok, akik akkor kimentek Magyarországra, nem bekacsolódtak az ottani irodalmi vérkeringésbe, hanem rátelepedtek arra” – fogalmazott. „Elmenni könnyű, megérkezni nehéz” – fogalmazott később a témával kapcsolatban Tompa Andrea író is, aki Kolozsvárról ment ki Budapestre.
Minél több ismeretet szerzel, annál irrelevánsabb a haza kifejezés – idézte Hans-Georg Gadamer szavait Hajdú Farkas-Zoltán, aki egyben a legtávolabbról hazalátogató író is volt a találkozón: 26 éve él Heidelbergben. A csíkszeredai születésű író elmondása szerint igazi transzszilván családból származik, hiszen édesapja csíki székely volt, édesanyja pedig brassói szász. Egy zsidó közmondást is idézett, miszerint a haza ott van, ahol sikeresen tudsz reklamálni.
Az is elhangzott ugyanakkor a megbeszélésen, hogy a ’89 előtt eltávozottak többnyire úgynevezett „passzív emigránsok”, hiszen legtöbb esetben nem saját elhatározásból, hanem politikai nyomásra voltak kénytelenek elhagyni az országot, ezzel szemben akik a rendszerváltás után távoztak, már saját elhatározásból tették.
A legifjabb kivándorlók történetéből ugyanakkor az is kiderült, hogy ez sem teljesen igaz, hiszen Csender Levente még gyerekkorában került Magyarországra a szülei döntésének következtében, Nagy Koppány Zsolt pedig eredetileg csak az egyetemet végezte volna az anyaországban, majd a felesége miatt maradt kint. Az egyetlen „aktív emigránsnak” Potozky László bizonyult, aki elmondása szerint már középiskolás korában eldöntötte, hogy egyszer Budapesten fog letelepedni, ami a közelmúltban sikerült is.
A tanácskozást követően lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt vehette át a Csiki László-díjat, amelyet 35 évnél fiatalabb alkotóknak ítélnek oda az elmúlt két évben megjelent kötetért. A díjat korábban Karácsonyi Zsolt és Szabó Róbert Csaba kapta meg, idén pedig Papp Attila Zsolt Vízimozi című verseskönyvét összesen 12 kiadvány közül találta a legjobbnak a díj kuratóriuma. A díjazott a tábor szervezőinek és az elismerés alapítóinak köszönte meg, hogy otthon érezheti magát.
Varga László, Krónika (Kolozsvár)
2014. október 1.
Erdély-járó
Pomogáts Béla kerek születésnapján illene irodalomtörténetileg-művelődéstörténetileg felmérni, legalább a 20. század közepétől, az Erdély-járásokat, a jeles Erdély-járók történeteit, utazásaik hozadékát.
Erre sajnos nem tudok vállalkozni, hiszen még az is könyvnyi, sőt több könyvre menő emlékezést, kutatást igényelne, ha a Magyarországon élt-élő barátaim ismétlődő kolozsvári vagy általam is megtapasztalt székelyföldi (meg ide véve partiumi: nagyváradi, szatmári) látogatásait próbálnám összefoglalni. Czine Mihállyal kellene kezdenem, még az ötvenes évekből, folytatnám az ugyancsak irodalomtörténész Kiss Ferenccel (és a vele egy autóban utazó Nagy Lászlóval s a baráti-kortárs másik kitűnő költővel, Kormos Istvánnal). És persze Mészöly Miklóssal, akinek „pontos történeteiben” Vízakna s a kolozsvári ószer is megjelenik. Az újságíró-szerkesztő, irodalomkritikus Berkes Erzsit semmiképpen nem hagynám ki; ha jól emlékszem, ez már a nyolcvanas évek. Na és nyilván külön helyet biztosítanék Ilia Mihálynak és szegedi egyetemi tanítványainak.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)
Pomogáts Béla kerek születésnapján illene irodalomtörténetileg-művelődéstörténetileg felmérni, legalább a 20. század közepétől, az Erdély-járásokat, a jeles Erdély-járók történeteit, utazásaik hozadékát.
Erre sajnos nem tudok vállalkozni, hiszen még az is könyvnyi, sőt több könyvre menő emlékezést, kutatást igényelne, ha a Magyarországon élt-élő barátaim ismétlődő kolozsvári vagy általam is megtapasztalt székelyföldi (meg ide véve partiumi: nagyváradi, szatmári) látogatásait próbálnám összefoglalni. Czine Mihállyal kellene kezdenem, még az ötvenes évekből, folytatnám az ugyancsak irodalomtörténész Kiss Ferenccel (és a vele egy autóban utazó Nagy Lászlóval s a baráti-kortárs másik kitűnő költővel, Kormos Istvánnal). És persze Mészöly Miklóssal, akinek „pontos történeteiben” Vízakna s a kolozsvári ószer is megjelenik. Az újságíró-szerkesztő, irodalomkritikus Berkes Erzsit semmiképpen nem hagynám ki; ha jól emlékszem, ez már a nyolcvanas évek. Na és nyilván külön helyet biztosítanék Ilia Mihálynak és szegedi egyetemi tanítványainak.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)
2014. október 10.
Pomogáts Béla
Búcsú Pusztai Jánostól*
Voltak békésebb idők, midőn a halotti búcsúztatóra készülődő barát engesztelő érzésekkel állhatott egy ravatal mellett. Ámbár, ha az Ady Endrét búcsúztató Babits Mihály, a Babitstól búcsút vevő Illyés Gyula egykori fájdalmas vallomástételeire gondolok, megállapíthatom, hogy a visszatekintést sohasem pusztán a személyes és közösségi veszteség fájdalma járta át, többnyire az a történelmi szorongás is, amely akár 1919 januárjában, akár 1941 augusztusában súlyos próbák elé állította a lelkeket. Pusztai Jánosnak is zaklatott történelmi sors jutott: szülővárosának, Szatmárnémetinek fémipari szakiskolájában tanult, volt a szatmári Unió gyár lakatosa, majd az ottani Dolgozó Nép című lap szerkesztőségi munkatársa, 1953-ban verseivel jelentkezett az irodalmi életben, éveken át a Bányavidéki Fáklya című lap riportereként, majd visszatérve tanult szakmájához, szerszámlakatosként dolgozott. 1965-ben jelent meg első, Ösvény a világban című elbeszéléskötete, ezt követve bontakozott ki gazdag életműve: regények, novelláskötetek, önéletrajzi művek, majd 2000 után Nagy álomkönyv című nagyszabású munkájának hat kötete. Ez utóbbiban az álmoké a főszerep, az igazi mondanivaló azonban a valóságról szól, mondhatnám a gazdag és szövevényes álomvilág szinte csak ürügy arra, hogy az író a mögöttünk álló évtizedek köznapi tapasztalatait és nem egyszer drámai tanulságait örökítse meg. Ahogy magam látom, Pusztai János életművének középpontjában két nagyszabású „regényfolyam” helyezkedik el. A hetvenes évek végén (még Erdélyben írott) három abszurdba hajló regény: A sereg, a Zsé birtoka és a Csapdában, bizonyára nem függetlenül az író személyes romániai tapasztalataitól, az önkényuralom mítoszát kínálta. A nyolcvanas években közreadott Futótűz, Hamu és Parázs című regénytrilógiája a tatárjárás országpusztító eseményeit örökítette meg. Az évezredfordulón az olvasó elé került ugyancsak háromrészes Önéletrajz az erdélyi önéletírások hagyományait követve adott képet arról, hogy a kisebbségi sors és különösen a romániai zsarnokság milyen, alig elviselhető súllyal nehezedett az egyszerű emberek életére. Ezt a munkáját az író a közeli években megjelentetett Öregség című ugyancsak önéletrajzi ihletésű munkájával zárta le. Ez utóbbi műve azonban nem csupán önéletrajz, inkább a köznapi tapasztalataival, olvasmányaival (és ismét: álmaival) számot vető író önvizsgálatának esszéisztikus és publicisztikus foglalata. Pusztai János írói pályája, gondolom ez az előbbiekből is kitetszett, igen gazdag eredményekkel járt. A pálya kezdetén a „munkásíró” hagyományos (az ötvenes években nagy megbecsülésnek örvendő) státusának adott újszerű értelmet, ugyanis a hivatalos várakozásokkal ellentétben a legkevésbé sem idealizálta ezt a státust, ellenkezőleg azokról a valóságos tapasztalatokról adott számot, amelyeket kétkezi dolgozóként vagy üzemi tudósítóként szerzett. Ezt követve igen gyorsan váltott át egy mindezzel merőben ellentétes témára és írásmódra, az önéletrajzi mozzanatokra épülő valóságábrázolást elhagyva az abszurd regénnyel tett sikeres kísérletet, majd a széles korfestő panorámát kínáló történelmi regényben, végül az önéletrajzi beszámolóban és a naplóműfajban találta meg a számára alkalmas tárgyat és kifejezést. Ezek a prózapoétikai szempontból nagyon is különböző írói stratégiák ugyanakkor nem bontották meg az életmű egységét, az út, amelyet megtett, egyenes vonalú maradt, minden új kezdeményezés mellett is, ezt a szellemi egységet részben a vallató történelmi, közösségi kérdések kifejezésre juttatása, részben az írásmód: műveinek egyéni nyelvezete alapozta meg. Irodalmunk igen értékes személyisége távozott el a már évek óta betegeskedő íróval, akihez engem nem csak a művei iránt érzett megbecsülés fűzött, hanem a személyes barátság is, jóllehet az utóbbi években már csak a posta és a telefon segítségével tudtunk eszmét cserélni egymással. Távozását nem csak az erdélyi magyar irodalom elkötelezett híveként és történetírójaként fájlalom, személyes barátként is. És végül még egy megjegyzés: ismét volt egy írónk, aki a már régen megérdemelt Kossuth-díj nélkül hagyott itt bennünket – ez figyelmeztetés lehet a kulturális kormányzat számára is. Nekünk azonban, akik most itt összegyűltünk János ravatala körül, a gyász fájdalma mellett éreznünk kell a hűség kötelezettségét is. Meg kell őriznünk és tisztán kell tartanunk barátunk emlékét, őriznünk írói alkotásait.
*A búcsúztató Pusztai János ravatalánál, szeptember 30-án, a Farkasréti temetőben hangzott el.
Helikon (Kolozsvár)
Búcsú Pusztai Jánostól*
Voltak békésebb idők, midőn a halotti búcsúztatóra készülődő barát engesztelő érzésekkel állhatott egy ravatal mellett. Ámbár, ha az Ady Endrét búcsúztató Babits Mihály, a Babitstól búcsút vevő Illyés Gyula egykori fájdalmas vallomástételeire gondolok, megállapíthatom, hogy a visszatekintést sohasem pusztán a személyes és közösségi veszteség fájdalma járta át, többnyire az a történelmi szorongás is, amely akár 1919 januárjában, akár 1941 augusztusában súlyos próbák elé állította a lelkeket. Pusztai Jánosnak is zaklatott történelmi sors jutott: szülővárosának, Szatmárnémetinek fémipari szakiskolájában tanult, volt a szatmári Unió gyár lakatosa, majd az ottani Dolgozó Nép című lap szerkesztőségi munkatársa, 1953-ban verseivel jelentkezett az irodalmi életben, éveken át a Bányavidéki Fáklya című lap riportereként, majd visszatérve tanult szakmájához, szerszámlakatosként dolgozott. 1965-ben jelent meg első, Ösvény a világban című elbeszéléskötete, ezt követve bontakozott ki gazdag életműve: regények, novelláskötetek, önéletrajzi művek, majd 2000 után Nagy álomkönyv című nagyszabású munkájának hat kötete. Ez utóbbiban az álmoké a főszerep, az igazi mondanivaló azonban a valóságról szól, mondhatnám a gazdag és szövevényes álomvilág szinte csak ürügy arra, hogy az író a mögöttünk álló évtizedek köznapi tapasztalatait és nem egyszer drámai tanulságait örökítse meg. Ahogy magam látom, Pusztai János életművének középpontjában két nagyszabású „regényfolyam” helyezkedik el. A hetvenes évek végén (még Erdélyben írott) három abszurdba hajló regény: A sereg, a Zsé birtoka és a Csapdában, bizonyára nem függetlenül az író személyes romániai tapasztalataitól, az önkényuralom mítoszát kínálta. A nyolcvanas években közreadott Futótűz, Hamu és Parázs című regénytrilógiája a tatárjárás országpusztító eseményeit örökítette meg. Az évezredfordulón az olvasó elé került ugyancsak háromrészes Önéletrajz az erdélyi önéletírások hagyományait követve adott képet arról, hogy a kisebbségi sors és különösen a romániai zsarnokság milyen, alig elviselhető súllyal nehezedett az egyszerű emberek életére. Ezt a munkáját az író a közeli években megjelentetett Öregség című ugyancsak önéletrajzi ihletésű munkájával zárta le. Ez utóbbi műve azonban nem csupán önéletrajz, inkább a köznapi tapasztalataival, olvasmányaival (és ismét: álmaival) számot vető író önvizsgálatának esszéisztikus és publicisztikus foglalata. Pusztai János írói pályája, gondolom ez az előbbiekből is kitetszett, igen gazdag eredményekkel járt. A pálya kezdetén a „munkásíró” hagyományos (az ötvenes években nagy megbecsülésnek örvendő) státusának adott újszerű értelmet, ugyanis a hivatalos várakozásokkal ellentétben a legkevésbé sem idealizálta ezt a státust, ellenkezőleg azokról a valóságos tapasztalatokról adott számot, amelyeket kétkezi dolgozóként vagy üzemi tudósítóként szerzett. Ezt követve igen gyorsan váltott át egy mindezzel merőben ellentétes témára és írásmódra, az önéletrajzi mozzanatokra épülő valóságábrázolást elhagyva az abszurd regénnyel tett sikeres kísérletet, majd a széles korfestő panorámát kínáló történelmi regényben, végül az önéletrajzi beszámolóban és a naplóműfajban találta meg a számára alkalmas tárgyat és kifejezést. Ezek a prózapoétikai szempontból nagyon is különböző írói stratégiák ugyanakkor nem bontották meg az életmű egységét, az út, amelyet megtett, egyenes vonalú maradt, minden új kezdeményezés mellett is, ezt a szellemi egységet részben a vallató történelmi, közösségi kérdések kifejezésre juttatása, részben az írásmód: műveinek egyéni nyelvezete alapozta meg. Irodalmunk igen értékes személyisége távozott el a már évek óta betegeskedő íróval, akihez engem nem csak a művei iránt érzett megbecsülés fűzött, hanem a személyes barátság is, jóllehet az utóbbi években már csak a posta és a telefon segítségével tudtunk eszmét cserélni egymással. Távozását nem csak az erdélyi magyar irodalom elkötelezett híveként és történetírójaként fájlalom, személyes barátként is. És végül még egy megjegyzés: ismét volt egy írónk, aki a már régen megérdemelt Kossuth-díj nélkül hagyott itt bennünket – ez figyelmeztetés lehet a kulturális kormányzat számára is. Nekünk azonban, akik most itt összegyűltünk János ravatala körül, a gyász fájdalma mellett éreznünk kell a hűség kötelezettségét is. Meg kell őriznünk és tisztán kell tartanunk barátunk emlékét, őriznünk írói alkotásait.
*A búcsúztató Pusztai János ravatalánál, szeptember 30-án, a Farkasréti temetőben hangzott el.
Helikon (Kolozsvár)
2014. október 11.
Magyarország és az első világháború (Szakály Sándor történész előadása)
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum adott otthont ezúttal is a Magyarország Kulturális Központja által szervezett előadás-sorozat újabb állomásának, délelőtt a Székely Mikó kollégiumban a diákok hallgathatták meg a neves történészt, délután inkább az idősebb generáció mutatott érdeklődést.
Az első világháború kitörésének századik évfordulója is ürügyül szolgálhatott, hogy A magyar nemzet története című előadás-sorozat tizedik fejezete a „nagy háború” eseményeit, magyarországi, erdélyi vonatkozásait taglalta. Szakály Sándor történész, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója (fotó) felidézte a kezdeteket, évekre bontva boncolgatta az erőviszonyok alakulását, a végkimenetel okait és néhány következtetést is levont előadása végén. Nem nyertük meg a második világháborút, ez az egyetlen biztos pont – kezdte előadását Szakály Sándor. Felidézte, 1914-re két jelentős hatalom alakult ki Európában: az antant és a központi hatalmak, ezek konfliktusa vezetett a háborúhoz. Ferenc Ferdinánd trónörökös szarajevói meggyilkolása után egy hónappal üzent hadat az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbiának, abban bíztak, sikerül lokális és gyors háborút lebonyolítaniuk. Szakály Sándor vázolta a korabeli pró és kontra érveket, kik ellenezték és kik támogatták a hadba szállást, vetített térképen mutatta be az erőviszonyokat, a két táborhoz csatlakozó államokat, a frontvonalak alakulását. Beszélt arról is, hogy Románia kezdetben semleges volt, és a központi hatalmak arra alapoztak, hogy az is marad, ám 1916-ra sikerült megállapodnia az antanttal (Erdélyre tartottak igényt, és a határt a Tiszánál akarták meghúzni), és területszerzési igénnyel megtámadta Erdélyt, ahová, mivel nem tartottak veszélytől, nem csoportosítottak haderőt az osztrák–magyar vezetők. A román csapatok jelentős sikereket érnek el, nagyon sokan elmenekülnek Erdélyből, ám néhány hónap után az idevezényelt osztrák–magyar csapatok német segítséggel visszaverik őket, és Bukarestben megkötik a békét.
Szakály Sándor szerint az 1917-es esztendő két jelentős momentuma hozott fordulópontot a háború kimenetele szempontjából: az oroszországi forradalom miatti zűrzavar, illetve az Amerikai Egyesült Államok hadba lépése az antant oldalán. Felidézte az amerikai elnök, Wilson szavait, aki kifejtette: a békéhez vezető paktum esetében „a népek, nemzetek önrendelkezési joga legyen a döntő”. 1918-ra területi szempontból nem állnak rosszul a központi hatalmak, ám politikai és gazdasági szempontból annál inkább, sorra szenvedik a jelentős veszteségeket. Ekkorra már az is nyilvánvaló, hogy bekerített helyzetbe kerültek, így kénytelenek fegyverszünetet és békekötést kérni. A háború utáni békekötés kapcsán Szakály Sándor kifejtette, az Osztrák–Magyar Monarchia részéről a harcok nem területszerzésről szóltak (véleménye szerint ezt bizonyította a bukaresti békeszerződés is, melyben bár nyertes helyzetben voltak, semmilyen területi igényt nem támasztottak), az antant részéről azonban igen, és minden igényt Magyarország területéből elégítettek ki.
A történész beszélt a románok újabb előretöréséről is, hogyan tologatták a kialakított demarkációs vonalat, és hogyan hunytak szemet efölött az antant államai, hogy nem volt jelentős magyar erő, amely szembeálljon velük. A székely hadosztály volt az egyetlen tényleges erő, amely megpróbálta megállítani a román csapatokat, voltak sikeres ütközetei, de valójában csak lassítani tudták az előretörést. Ez a különítmény körülbelül 10–12 ezer fős volt, és nem csak székelyekből, illetve erdélyiekből állt, nagyon sokan csatlakoztak hozzá más nemzetiségűek is, olyanok, akik úgy gondolták, meg kell védeni Erdélyt. A román csapatok nem voltak ugyan jól felszereltek, de nagyobb létszámmal bírtak, és a székely hadosztályt fokozatosan visszavonták, egy részüket Debrecenig, egy részüket pedig Szatmárnémetiig. Szakály Sándor egyébként úgy vélekedik, a székely különítmény létrehozása szép, de reménytelen vállalkozás volt, ugyanakkor példaértékű is, az önszerveződő ellenállás formáját mutatta meg.
A történész kifejtette, naivitás volt az akkori magyar vezetők részéről az antant segítségében bízni, de arra is kitért, hogy 1918 őszén, 1919 tavaszán a nyugati államok már döntöttek, jelentősen befolyásolni nem lehetett álláspontjukat, így meglátása szerint a Tanácsköztársaság kikiáltása sem volt hatással a majdani határok kialakítására.
Szakály Sándor részletesen elemezte, az antant államok miként bántak el Magyarországgal, tulajdonképpen nagylelkűek voltak minden igénylővel – „más vagyonából könnyű adakozni”–, és így Magyarország területének kétharmadát, népessége egyharmadát veszítette el, az ezeréves nagyhatalomból kis állammá zsugorodott. Kitért arra is, hová vezetett az Osztrák–Magyar Monarchia felszámolása: a nagy, soknemzetiségű állam helyett sok kis soknemzetiségű államhoz, és Európa tulajdonképpen nem nyert semmit. A XIX. században a Monarchia volt a nagy orosz hatalmat ellensúlyozó erő, megszüntetésével tulajdonképpen ez az egyensúly is felbomlott, mindez kihatott a kontinens XX. századi történelmének alakulására.
FARKAS RÉKA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum adott otthont ezúttal is a Magyarország Kulturális Központja által szervezett előadás-sorozat újabb állomásának, délelőtt a Székely Mikó kollégiumban a diákok hallgathatták meg a neves történészt, délután inkább az idősebb generáció mutatott érdeklődést.
Az első világháború kitörésének századik évfordulója is ürügyül szolgálhatott, hogy A magyar nemzet története című előadás-sorozat tizedik fejezete a „nagy háború” eseményeit, magyarországi, erdélyi vonatkozásait taglalta. Szakály Sándor történész, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója (fotó) felidézte a kezdeteket, évekre bontva boncolgatta az erőviszonyok alakulását, a végkimenetel okait és néhány következtetést is levont előadása végén. Nem nyertük meg a második világháborút, ez az egyetlen biztos pont – kezdte előadását Szakály Sándor. Felidézte, 1914-re két jelentős hatalom alakult ki Európában: az antant és a központi hatalmak, ezek konfliktusa vezetett a háborúhoz. Ferenc Ferdinánd trónörökös szarajevói meggyilkolása után egy hónappal üzent hadat az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbiának, abban bíztak, sikerül lokális és gyors háborút lebonyolítaniuk. Szakály Sándor vázolta a korabeli pró és kontra érveket, kik ellenezték és kik támogatták a hadba szállást, vetített térképen mutatta be az erőviszonyokat, a két táborhoz csatlakozó államokat, a frontvonalak alakulását. Beszélt arról is, hogy Románia kezdetben semleges volt, és a központi hatalmak arra alapoztak, hogy az is marad, ám 1916-ra sikerült megállapodnia az antanttal (Erdélyre tartottak igényt, és a határt a Tiszánál akarták meghúzni), és területszerzési igénnyel megtámadta Erdélyt, ahová, mivel nem tartottak veszélytől, nem csoportosítottak haderőt az osztrák–magyar vezetők. A román csapatok jelentős sikereket érnek el, nagyon sokan elmenekülnek Erdélyből, ám néhány hónap után az idevezényelt osztrák–magyar csapatok német segítséggel visszaverik őket, és Bukarestben megkötik a békét.
Szakály Sándor szerint az 1917-es esztendő két jelentős momentuma hozott fordulópontot a háború kimenetele szempontjából: az oroszországi forradalom miatti zűrzavar, illetve az Amerikai Egyesült Államok hadba lépése az antant oldalán. Felidézte az amerikai elnök, Wilson szavait, aki kifejtette: a békéhez vezető paktum esetében „a népek, nemzetek önrendelkezési joga legyen a döntő”. 1918-ra területi szempontból nem állnak rosszul a központi hatalmak, ám politikai és gazdasági szempontból annál inkább, sorra szenvedik a jelentős veszteségeket. Ekkorra már az is nyilvánvaló, hogy bekerített helyzetbe kerültek, így kénytelenek fegyverszünetet és békekötést kérni. A háború utáni békekötés kapcsán Szakály Sándor kifejtette, az Osztrák–Magyar Monarchia részéről a harcok nem területszerzésről szóltak (véleménye szerint ezt bizonyította a bukaresti békeszerződés is, melyben bár nyertes helyzetben voltak, semmilyen területi igényt nem támasztottak), az antant részéről azonban igen, és minden igényt Magyarország területéből elégítettek ki.
A történész beszélt a románok újabb előretöréséről is, hogyan tologatták a kialakított demarkációs vonalat, és hogyan hunytak szemet efölött az antant államai, hogy nem volt jelentős magyar erő, amely szembeálljon velük. A székely hadosztály volt az egyetlen tényleges erő, amely megpróbálta megállítani a román csapatokat, voltak sikeres ütközetei, de valójában csak lassítani tudták az előretörést. Ez a különítmény körülbelül 10–12 ezer fős volt, és nem csak székelyekből, illetve erdélyiekből állt, nagyon sokan csatlakoztak hozzá más nemzetiségűek is, olyanok, akik úgy gondolták, meg kell védeni Erdélyt. A román csapatok nem voltak ugyan jól felszereltek, de nagyobb létszámmal bírtak, és a székely hadosztályt fokozatosan visszavonták, egy részüket Debrecenig, egy részüket pedig Szatmárnémetiig. Szakály Sándor egyébként úgy vélekedik, a székely különítmény létrehozása szép, de reménytelen vállalkozás volt, ugyanakkor példaértékű is, az önszerveződő ellenállás formáját mutatta meg.
A történész kifejtette, naivitás volt az akkori magyar vezetők részéről az antant segítségében bízni, de arra is kitért, hogy 1918 őszén, 1919 tavaszán a nyugati államok már döntöttek, jelentősen befolyásolni nem lehetett álláspontjukat, így meglátása szerint a Tanácsköztársaság kikiáltása sem volt hatással a majdani határok kialakítására.
Szakály Sándor részletesen elemezte, az antant államok miként bántak el Magyarországgal, tulajdonképpen nagylelkűek voltak minden igénylővel – „más vagyonából könnyű adakozni”–, és így Magyarország területének kétharmadát, népessége egyharmadát veszítette el, az ezeréves nagyhatalomból kis állammá zsugorodott. Kitért arra is, hová vezetett az Osztrák–Magyar Monarchia felszámolása: a nagy, soknemzetiségű állam helyett sok kis soknemzetiségű államhoz, és Európa tulajdonképpen nem nyert semmit. A XIX. században a Monarchia volt a nagy orosz hatalmat ellensúlyozó erő, megszüntetésével tulajdonképpen ez az egyensúly is felbomlott, mindez kihatott a kontinens XX. századi történelmének alakulására.
FARKAS RÉKA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)