Levélben utasította volna ki a magyarokat: megbüntették
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) szerdán 2000 lejes bírsággal sújtott egy román nemzetiségű személyt, aki egy internetes levelezőlistára a magyarokat sértő szöveget küldött.
A megbírságolt személy a magyarok Romániából történő kiutasítását javasolta. "Én legszívesebben a határig kísérném a magyarokat, egy menetjeggyel a zsebükben, és megtiltanám nekik, hogy betegyék a lábukat Romániába" – írta B. V. a levelezőlistára.
Az illetőt egy magyar nemzetiségű személy panaszolta be, akit kizártak a listáról azt követően, hogy sérelmezte a magyargyalázást.
Asztalos Csaba, a diszkriminációellenes tanács elnöke elmondta, hogy a CNCD nyilvánvalóan képtelen követni az interneten fellelhető, magyarokat sértő szövegeket, ám hivatalos panasz esetén valamennyi ügyben eljár.
"Eljárunk akkor is, ha a tanács valamelyik tagja kirívóan diszkrimináló szövegre bukkan a világhálón" – magyarázta. Asztalos Csaba hozzátette, hogy nem ez az első eset, amikor a CNCD magánszemélyt büntet, amiért az interneten gyalázta a magyarokat. Emlékeztetett arra, hogy a tanács pénzbírságot rótt ki Dan Gavrilescu szatmárnémeti labdarúgóra, amiért egy közösségi portálon a magyarok elgázosításával fenyegetőzött.
A diszkriminációellenes tanács egy Fehér megyei lap, az Unirea kiadójára is 2000 lejes bírságot rótt ki szerdán egy magyarellenes cikkért. A szerző arról írt, hogy nem lenne szabad magyarországi zenekarokat meghívni egy gyulafehérvári kulturális rendezvényre, mert a történelem során az erdélyi magyarok "több ezer románt mészároltak le barbár módon".
A CNCD szerdai ülésén a székelyföldi Gyergyóalfalu polgármesterét, Gáll Szabolcsot is megbírságolta mert a község internetes oldala kizárólag magyarul böngészhető.
Mti
Maszol.ro

Semjén: minden nemzetnek joga van a létezéshez
Minden nemzetnek joga van a létezéshez és értékei, kultúrája megerősítéséhez – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes csütörtökön Nagykárolyban, a Kalazanci Szent József Líceum új épületszárnyának átadó ünnepségén.
A politikus úgy fogalmazott: minden nemzetet és minden kultúrát tisztelni kell, de nekünk csak a mi kultúránk megerősítése a feladatunk, mi ezt adhatjuk az emberiségnek. Ennek teszünk eleget a magyar anyanyelvű oktatást biztosító katolikus iskola átadásával – hangsúlyozta, hozzáfűzve: az egyházi iskolák értékét a nevelő munkájuk „szellemi többlete" adja.
Semjén Zsolt véleménye szerint a kereszténység mindig értékelte a nemzeteket, „az egyház tudja, hogy minden nemzet érték". Ezzel kapcsolatban két „tévedésre" hívta fel a figyelmet: az egyik az, ha nem tartjuk értéknek a nemzeteket, a másik pedig az, ha egy nemzet a saját „életjoga" alapján kétségbe vonja más nemzetek létezéshez való jogát. „Ez utóbbit nevezhetjük sovinizmusnak is" – jegyezte meg.
A római katolikus líceum új épületszárnya csaknem egymillió euróból épült fel, a magyar kormány a költségek egyharmadát finanszírozta. Az épületben négy tanterem, egy tornaterem, egy könyvtár, egy kápolna és egy tanári szoba kapott helyet.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a kommunista diktatúra által lerombolt világ egy részét teremtették újra. „A hitet, a kultúrát és a magyar identitást megpróbálták lerombolni, de ez nem sikerülhetett sem a kommunizmusnak, sem más önkényuralmaknak, hiszen ezer éve szilárd alapokon állnak" – fogalmazott.
Mint mondta, a hit és az identitás újraépítésével a múlt felé fordulnak. Ez azonban – folytatta – nem múltba révedést, tévelygést jelent, hanem olyan értékek továbbadását, amelyek kiállták az évszázadok próbáját.
Kelemen Hunor beszéde végén megköszönte a magyar kormány támogatását és további segítséget kért, mondván, „a kétharmad, ha egyharmaddal segít, akkor újra tudjuk teremteni értékeinket."
Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere történelminek nevezte az iskola bővítését, kiemelve a magyar anyanyelvi képzés erősítésének fontosságát.
A Kalazanci Szent József Líceumban a piarista oktatás 1992-ben indult újra. Jelenlegi főépületük 2006-ban került vissza egyházi tulajdonba és 2008 óta folyik ott az oktatás. A csütörtökön felavatott és Schönberger Jenő szatmárnémeti katolikus püspök által felszentelt új épületszárny egy részét már tavaly birtokba vehették a diákok. Az új épületben négy osztályban mintegy száz gyermek fog tanulni – tájékoztatta az MTI-t Kocsis Aliz igazgató.
MTI
Erdély.ma

„Tiszta” Romániát! (9. – Megtorlások Észak-Erdélyben)
A magyar–román megállapodás
Észak-Erdély átadására – magyar–román katonai megállapodás – részletesen kidolgozott terv alapján kerül sor. Ennek célja megteremteni a feltételeket, amelyek biztosítják a békés újraegyesítést Magyarországgal.
A bizottság 1940. szeptember elsején és másodikán Nagyváradon dolgozta ki a területátadás irányelveit. A légvonalban 375 kilométer mélységű régió átadásának időpontja a bécsi döntés napjától, augusztus 31-től számítva két hét. A román hadseregnek 1940. szeptember 13. délután 6 óráig kell átadnia Észak-Erdélyt a magyaroknak. A szeptember 2-i megegyezés alapján a magyar csapatok a katonai megszállást szeptember 5-én kezdik, így valójában Észak-Erdély átvételére 9 nap áll a rendelkezésükre. A honvédség előrehaladását akadályozzák a rossz és gondozatlan utak, a hegyvidéki terep, de tartani kell az előre megállapított óránkénti négy kilométeres ütemet.
A terv szerint a magyar csapatok az előnyomulást reggel 7 órakor kezdik, a román haderő utóvédje pedig két órával a magyarok megérkezése előtt üríti ki a sorra kerülő települést. A tolmácsok, az összekötő tisztek – a nemzetközi megegyezések szellemében – fehér karszalaggal ismerhetőek meg, zászlókkal jelzik, biztosítják a magyar és a román csapatok közti kapcsolatot. Ők tájékoztatják a két csapattestet az eseményekről. Az átadásra ítélt terület fölött – szeptember 5. és 13. között – repülővel nem szabad átrepülni, vízzel elárasztani, az állami és magánjavakat a magyar államnak teljes épségben kell átadni. Hazabocsátják a román hadseregben szolgáló észak-erdélyi, magyar állampolgárrá vált személyeket. A visszavonuló román csapatoknak megtiltják a rekvirálást. A román hadsereg vállalja, hogy eltávolítja az úttorlaszokat, leszereli a hidak, műszaki zárak robbantására szolgáló robbanó anyagokat, felszedi az aknákat, a lakosságtól begyűjti a fegyvereket. A „megszálló csapatoknak fegyveresen ellenálló polgári személyek a nemzetközi megegyezések szerinti elbánásban részesülnek, őket a magyar hatóságok franktirőröknek (szó szerint: szabad lövészeknek, lényegében partizánoknak) tekintik”. Az idézett előírás hozzásegít az ippi és az ördögkúti tragikus események jobb megértéséhez.
A megállapodást nem tartják be
A megszállás tervét 1940. szeptember 3-án küldik ki a magyar és a román csapatoknak. E megállapodásra szükség van, mert a vasgárdisták gyűlöletkeltése miatt előre látható, hogy lesznek fegyveres támadások és fosztogatások. Észak-Erdély békés úton való átadásának előfeltételeit a román fél nem (mindig) teljesíti. A civil lakosságnál fegyverek maradnak, ez lehetővé teszi a magyar csapatok elleni orvtámadások, fegyveres rajtaütések szervezését. A román csapatok gyakran rekvirálnak, fosztogatnak. Már a magyar katonai bevonulás kezdete előtt is sor kerül rablásokra. Ennek illusztrálására bemutatunk néhány konkrét példát. A román katonák Bihardiószegen – szeptember 2-án – a vagyonukat védelmező magyarokra támadnak, két személyt meggyilkolnak. Ugyanezen a napon a Szatmárnémetiből Darviba haladó úton folytatják erőszakoskodásaikat és a rablásokat. Rálőnek a tiltakozó magyarokra, hárman megsebesülnek, és ketten életüket vesztik. Szeptember 5-én a Nagyváradról kivonuló román csapatok két magyar nemzetőrt ölnek meg. A román katonaság a gyűlöletkeltéstől sem riad vissza. Nagybányán a visszavonuló román harckocsi átgázol a honvédség fogadására állított diadalkapun.
A megtorlás a megfélemlítés eszköze
A megtorlás – háborús körülmények közt – a megfélemlítés eszköze. A rögtönítélő bíráskodással kapcsolatos törvények alkalmazását Werth Henrik – a magyar királyi honvédvezérkar főnöke – 1940. szeptember 13-án terjeszti ki Észak-Erdélyre. Rögtönbíráskodásra csak akkor kerülhet sor, ha a hatósági közegek, így a hadsereg ellen is szándékos gyilkosság készül, és ebből a célból lőfegyvert, robbanóanyagot (bombát, pokolgépet, kézigránátot stb.) használnak. Rögtönítélő eljárás alá kerül a „honvédelem érdekét veszélyeztető rongálás” és annak kísérlete is.
A megtorlás lehetőségét a román–magyar katonai egyezmény is előírja. Ez nem magyar találmány! Így például Ion Antonescu marsall 1941. október 23-án rendeletben utasítja a keleti fronton előrehaladó, Besszarábiát megszálló hadsereget arra, hogy alkalmazzon kemény megtorlást, ha a csapatokat bármilyen támadás éri. Minden meggyilkolt román vagy német tisztért 200, a közkatonákért pedig 100 kommunistát és zsidót végezzenek ki. Mivel Észak-Erdélyben is több helyen sor kerül a hadijog megsértésére, orvtámadásokra, kialakul a hisztéria és rémhírkeltés, a magyar honvédség néhány alegysége Ippen és Ördögkúton él a megfélemlítés eszközével. Ennek célja a további orvtámadások megszüntetése, a félelemkeltés. Mivel ez túlméretezett volt, a honvéd hadvezetés kivizsgáltatja a körülményeket, a kiváltó okokat és a felelősöket hadbíróság elé állítják.
A magyar hadsereg nem volt fasiszta
A korábbi évtizedekben kiadott kiadványok hallgatnak arról, hogy a vasgárdista propaganda miatt Észak-Erdély bizonyos régióiban a települések átadására feszült, ellenséges légkörben kerül sor. Nem emlegetik, hogy 1940. szeptember 6-án Romániában a hatalmat Antonescu marsall és a Vasgárda veszi át. A szélsőségesen idegengyűlölő fasiszta mozgalomnak nagyszámú erdélyi támogatója kerül, tartani lehet attól, hogy Észak-Erdélyben fegyveres ellenállást szerveznek. A magyar honvédség 1940. szeptember hetedikétől kezdve kénytelen „teljes harcszerű viszonyok között” vonulni. Ettől kezdve a partizánakciók, az orvtámadások szervezőinek felelőssége provokálni a harckészültségben haladó hadsereget. A román szakirodalom többsége erről egy szót sem ír. Még az olyan kiegyensúlyozottnak tűnő kiadvány is, mint a Dictatul de la Viena (A. Simion, 1972) hallgat arról, hogy a román civil lakosság vasgárdista elemei partizán módon, felelőtlenül golyószóróznak, tüzelnek, lövöldöznek egy teljes fegyverzetben, hadrendben menetelő, román–magyar közös megegyezés alapján haladó honvédségre.
A kiadványok többsége csak fasiszta-horthysta megszálló hadseregről tud, és azt állítja, hogy ezrével gyilkolják, kínozzák ok nélkül az ártatlan és békés románokat. Az olyan uszító és magyarellenes kiadványok, mint például a Teroarea Horhysto-fascistă în nord-vestul României (Horhysta-fasiszta terror Északnyugat-Romániában), 1985-ben megjelent kiadvány is csak a magyar katonaság „békés lakosság” elleni kegyetlenkedéseit ecseteli, természetesen uszító jelleggel. Nem emlegetik a honvéd csapatok elleni váratlan fegyveres orvtámadásokat. Csak az Ördögkút környéki orvtámadásokban 24 magyar katona vesztette életét. E kiadványok objektivitását megkérdőjelezi az is, hogy horthysta-fasiszta magyar hadsereget emlegetnek. Nem célunk bizonygatni, hogy 1940-ben nincs fasiszta magyar hadsereg, azt sem, hogy Horthy Miklós, Magyarország kormányzója nem volt fasiszta, lényegében annak áldozata. Egy szóval sem tagadjuk, sőt, messzemenően elítéljük az Ippen és Ördögkúton történteket. De azt is valljuk, hogy a megtorlásokról egyoldalú képet nem szabad rajzolni. Állítjuk, hogy további alapkutatások által, valamint az előzmények ismeretében árnyaltabb kép tárulhat elénk. Az ellentmondásos adatok alapján az áldoztok száma két-háromszáz főre tehető. Összehasonlításul: 1941. október 22-én, amikor Odesszában a megszálló román haderőt partizántámadás éri, Antonescu elrendeli a megtorlást. Ez alkalommal 60 ezer zsidót gyilkolnak le – olvashatjuk Randolph L. Braham Román nacionalisták és a holocaust című könyvében. Az ippi megtorlás előzményei
„A magyar hadvezetés már a bevonulás első napjaiban tapasztalhatta, hogy az egyik legellenségesebb vidék a Szilágyság (…) a vasgárdista mozgalomnak is erős bázisa volt. Mivel Iuliu Maniu szülőhelye, Badacson község is itt található, e vidék egyben a fanatizált Maniu-gárdák melegágyának is tekinthető.” E megállapítást azért idézem – az Erdély a hadak útján 1940–1944 című tudományos igénnyel megírt műből, mert hozzásegít annak megértéséhez, hogy miért Ippen és Ördögkúton kerül sor a nagyobb méretű megtorlásokra. Hogy Szilágy megye volt a fanatikus vasgárdista magyarellenes mozgalom erdélyi bázisa bizonyítja az a tény, hogy a tizenegy észak-erdélyi megyében a halállal végződő atrocitások felét (47,44 százalékát) itt követik el. Ilyen téren a székely megyék átlaga 3,61 százaléka a szilágyságinak. Mindez egyértelműen mutatja, hogy ahol kismértékű a magyar katonaság elleni provokáció, partizántámadás, ott a katonai beavatkozások, felelősségre vonások, büntetések száma is elenyésző. A magyar katonai bevonulás Erdély nagy részén nemcsak békésen zajlik, hanem diadalmenetben is. A magyar lakosság örömmel fogadja a felszabadítókat.
Az Ippen elkövetett megtorlás előzményeihez tartoznak a román katonák atrocitásai, az orvlövészek, az orvtámadások, a rémhírek és az így gerjesztett hisztéria. A szeptember 7. utáni napokban az itt felvonuló budapesti 2. gyalogdandár alakulataira lőnek. Szeptember 11-én a Szilágyszegről Szilágygörcsön felé menetelő 32/I. zászlóalj parancsnoka arról értesül, hogy a közeli Debren nevű községben katonai ellenállásra lehet számítani. A községbe küldött járőröket valóban ellenséges hangulatú lakosság fogadja. Egy Tyerján Alexa nevű férfi nemcsak nyilvánosan becsmérli a honvédséget, hanem megtámadja Tóth János gyalogos járőrt, aki önvédelemből kénytelen fegyverét használni.
A szilágysomlyói járás katonai vezetője szeptember 13-i jelentésében arról számol be, hogy Alsó-, Felsőkaznacs, Márkaszék, Porcz, Lesmér, Somály és Kémer környékén fegyveresek garázdálkodnak. A II. hadtest vezérkari főnökét is arról értesítik, hogy a Szilágysomlyó melletti erdőkben mintegy 80–100 fős fegyveres banda tanyázik. Egy esetleges partizánakció elhárítására a 2. gyalogdandár parancsnoka kénytelen elrendelni e terület átfésülését, és a 32. gyalogezred katonáiból karhatalmi egységet szervez. Délután 5 órakor újabb hír borzolja a kedélyeket. Szilágysomlyó és Szilágynagyfalu közt a közeli erdőből többször tüzet nyitnak a távbeszélőt lefektető járőrre. Épp ez idő tájt érkezik a Bedő Zsolt főhadnagy parancsnoksága alatt álló karhatalmi század Szilágyippre, hogy házkutatásokat tartson, begyűjtse a lakosságnál lévő fegyvereket. A honvédeket Nagyfaluban az a hír fogadja, hogy egy almáskosárba rejtett pokolgépes merényletben három magyar katona életét vesztette. Ez rémhír a javából, de akkor ezt nem tudhatta senki. A félretájékoztatás szerint egy honvéd lőszeres kocsira a helybeliek almával teli kosarat tesznek fel, amelybe pokolgépet rejtettek, tehát partizánakcióra került sor. Lényegében a szabálytalanul tárolt – a margittai román laktanya pincéjében talált – kézigránátok robbannak fel szeptember 7-én a VI. hadtest 11/1. géppuskás századának lőszeres kocsiján. A gránátok a hepehupás úton élesítődnek, a robbanáskor halálosan megsérül a lőszertisztes és a kocsihajtó. A honvédek elleni provokációk, a rémhírek hozzájárulnak a honvédség elkeseredéséhez, a bosszú hangulatának kialakulásához. Ilyen előzmények árnyékában kerül sor az ippi atrocitásokra és nagyszámú ártatlan ember halálára.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar nyelvű képzés újdonságai a BBTE-n
Dr. Soós Anna több mint egy éve vette át a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának vezetését. Akkor több fontos célt tűzött ki maga elé, például a szakkollégiumi élet megerősítését. Eddigi eredményeiről, az idei tanévben várható változásokról beszélgettünk tanévnyitó előtt a BBTE prorektorával.
Hogyha a számokat tekintjük, milyen változások várhatók a hétfőn kezdődő tanévben?
Örömmel láttuk azt, hogy az idei felvételit követően gyarapodott a magyar tagozat, az államilag támogatott és a tandíjas helyek tekintetében is, alapképzésen és mesteri képzéseken egyaránt. A doktoriról azért nem tudok még beszámolni, mert nincsenek végleges eredmények, de több hallgatóval számolunk itt is. A teljes intézmény szintjén ugyancsak megmaradt az érdeklődés, az összes támogatott hely betelt, fizetős hallgatónk is bőven van. Mindezt annál nagyobb örömmel mondom, mert idén bevezettük a felvételit, azok a félelmek pedig, hogy ez csökkentené az érdeklődést, nem váltak valóra. A jelentkezők száma idén valamivel kisebb volt, mint az előző évben, viszont aki beiratkozott egy szakra, az visszaigazolt, és elmondta, hogy itt szeretne maradni, a hallgatók tehát nem masíroztak a nyár folyamán egyik szakról a másikra. Azt reméljük, hogy a pályaelhagyás is jóval kisebb lesz, mert eddig a rendszer az első évet tekintette szűrőnek. Az Európai Unióból érkezők száma ugyanakkor megduplázódott, sok magyarországi hallgatónk is van. Valószínűleg az alacsonyabb tandíj is vonzó, de nyilvánvalóan elterjedt a program minőségének jó híre is. Összességében tehát körülbelül negyvenezer diák jár a BBTE kolozsvári tagozataira, ebből 6500 választott magyar nyelvű oktatást.
Volt-e, aki ellenezte a felvételik bevezetését?
Igen, nagy volt az ellenállás belülről is. Azt gondolták, hogy a fiatalok megijednek, és nem hozzánk jönnek, hanem oda, ahol csak a papírokat kell beadniuk. Az a jó, hogy ez nem következett be, a továbbiakban pedig azt is szeretnénk elérni, hogy a felvételi minél nagyobb súllyal bírjon. Ezt már most elmondjuk azért, hogy akik jó helyet akarnak elfoglalni, a legnagyobb és legszínvonalasabb romániai egyetem felvételi rangsorában, most gondolják meg, és készüljenek fel abból, ami a vizsgához szükséges.
Hány képzés közül választhattak ebben az évben a hallgatók?
Alapképzésen 79, mesterin 40 program keretében biztosítjuk a magyar képzést, emellett 25 doktori iskolánk működik. Egy karrier fölépítése a diák szempontjából igen fontos, a bolognai rendszer óta pedig tervezhető ez a három lépés. Az alapképzések összetétele kevésbé mobilis, de itt is indítottunk új szakot, például a geológiát. A mesterik gyakrabban változnak aszerint, hogy a tudományterületeken milyen újdonságok vannak, és a piac igényei hogyan változnak. Mesteri képzésen intézményi szinten tizenöt, ebből magyar nyelven hat új képzést indítottunk el. Szeretnénk, ha a jövőben elérhetővé válna a gazdasági informatika szak, amely korábban működött, később csökkent érdeklődésre tett szert, idén viszont újra nagyon népszerűvé vált, erre tehát szükség lesz magyar nyelven is.
Vannak-e olyan szakok, amelyekre most csökkent az igény, és meglehet, hogy idővel eltűnnek a palettáról?
Persze, van olyan szak, amelyre éppen kevesen tartanak igényt, de az egyetem akkor is fenn fogja tartani ezeket, ha kisebb az érdeklődés. Általában a természettudományok terén alacsony a jelentkezők száma, különösen a fizika szakon, de az ide járók nagyon jó hallgatók, és nagy részük el is jut a doktori képzésig. Alacsony az érdeklődés a levéltár szak iránt annak ellenére, hogy a hozzáértők szerint ez fontos terület volna. Előfordul, hogy egy ilyen szak csak kétévente indul, a megoldás valószínűleg az volna, ha idővel egy másik szakra épülne rá, mesteri képzésként.
A tanárképzésre is hangsúlyt kívánnak fektetni.
Továbbra is prioritás számunkra az közoktatásban tevékenykedő tanárok képzése, hogy a hallgatók felvállalják ezt a feladatot, különben egyetlen területen sem lesz minőségi jelentkező az egyetemi felvételin. Örömmel láttuk, hogy nagy túljelentkezés volt idén a tanítói szakokra, és ebben az évben először indult be a mesterképzés is a pedagógiai karon.
Mi a helyzet a bentlakásokkal?
Az igénylők mintegy harminc százaléka tud bejutni, ez intézményi szinten ötezer embert jelent. Az árak nem változtak, sok épületet felújítottunk, persze négy-öt ágyas kollégiumok is vannak, de azok számára, akik csúcsteljesítmény nyújtanak, kétágyas szobák is a rendelkezésükre állnak. Állami finanszírozású intézményként ahhoz, hogy építkezzünk, állami alapok kellenek. Tavasszal is adtunk át új bentlakást, amelyben egyébként elindítottuk a szakkollégiumot. Ez egy most induló projekt, ami a kezdeti nehézségekkel együtt remélhetően kinövi magát annyira, hogy hallgatói a szakkollégiumok hagyományos értelemben vett előnyeit élvezhessék a jövőben.
A környezetmérnöki kar sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozata megszűnt. Ennek mi az oka?
Az előző akkreditációs törvények által támasztott feltételek miatt nem indulhatott idén. Amire nagyon vigyázunk, hogy csak akkreditált szakot és csak olyan diplomát adjunk, amely mögött az összes törvényes rendelkezés be van tartva. Sepsiszentgyörgyől idén beadják azt a dossziét, ami alapján, a kolozsvári kar döntése után, jövőre újra elindulhat a szak.
A kihelyezett tagozatok kapcsán egyébként is él az az elképzelés, hogy gyengébbek a kolozsvári oktatásnál. Hogyan lehet meggyőzni a hallgatókat, hogy ez tévhit?
A legjobb példát mindig a tanítóképző szolgáltatja, mert ebből van a legtöbb, és behálózza Erdélyt, Szatmártól Kézidvásárhelyig. Ezeknél a tagozatoknál a kolozsvári kollégák felvállalják, hogy a kihelyezett tagozatokon is oktassanak, ha nincs megfelelő tanár az adott helyen éppen azért, hogy megfelelő színvonalat tudjunk biztosítani.
Hogyan látja a párhuzamos képzések helyzetét az erdélyi magyar felsőoktatásban?
Akkora az igény a különböző területeken működő intézmények iránt Erdélyben, hogy mindenkinek van helye a nap alatt. Mi tudományegyetemként bizonyos szakokat nem működtethetünk, ilyen például a műszaki képzés néhány kivétellel, vagy az agrárképzés. Ez már két akkora terület, amit jó lenne, ha a Sapientia fel tudna vállalni. A párhuzamos szakoknál az a gond, hogy erdélyi viszonylatban nincs elég jelentkező két azonos képzésre. Ez persze szabadversenyt idéz elő: a hallgató mérlegeli, hogy melyiket választja. Azokon a területeken, ahol nem áll fenn konkurencia, támogatnunk kell egymást a többi egyetemmel, a párhuzamos szakoknál pedig a hallgató döntése fontos. A tudományos kutatások területén szintén fontos az együttműködés.
Maszol.ro

Senkálszky Endre születésnapjára
Senkálszky Endre 1939. szeptember 1-jétől tagja a kolozsvári magyar teátrumnak, amelynek igazgatója is volt a legnehezebb időkben. Tanított a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben, azaz a Színművészeti Főiskolán. Rendezett is, többek között az 1977-es nyugdíjaztatása után tizennégy darabból álló görög tragédiasorozatot mutatott be.
Tanulmányait 1935–1937 között végezte Hetényi Elemér színiiskolájában. Szabadkai József, majd Jódy Kámly színtársulatában játszik (1937–1939), 1939-től a kolozsvári Thália, a Magyar Színház, a Nemzeti Színház, az Állami Magyar Színház tagja. 1948–1949 között a kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatóhelyettese. Vendégként Szatmáron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen szerepel, Szatmáron és Nagyváradon rendez is. 1949–1954 között a Kolozsvári Színművészeti Főiskola előadótanára, 1964–1969 között a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója. 1977. július 1-jén nyugdíjba ment, de megszakítás nélkül tovább játszott 2010-ig, kilencvenhat éves koráig, így hosszú ideig Európa egyik legidősebb aktív színésze volt.
Senkálszky Endre, mindenki Bandi bácsija nyolcvankét éve lépett először színpadra. 1992-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház Örökös tagja. Együtt dolgozott többek között Janovics Jenővel, Harag Györggyel, Tompa Gáborral, Vlad Mugurral. A Kolozsvári Állami Magyar Színház több mint hatvanöt előadásában játszott.
Tíz évvel ezelőtt, 2003-ban a Magyar Játékszíni Társaság Életműdíjának átadásakor a következőket mondta: „Én hiszek abban a szigorú felelősségben, amivel az életnek, a közösségemnek tartozom. Én a színházat nem kellemes dolognak látom, hanem kemény, éber, fájdalmas keresésnek, a rend, a tisztesség, a világosság, az igazság keresésének. Nem tudjuk, hogy milyen lesz a jövő színháza, de felelősek vagyunk a jelenéért. Ránk az a nemes feladat hárul, hogy kimagasló művészi tettekkel tiltakozzunk minden megalkuvás ellen. Csak az lehet vesztes, aki feladja a harcot, hiszen felejthetetlen elődeinktől útmutató szilárd erkölcsi meggyőződést, hitet és biztatást kaptunk. Ők adták át stafétaként a gondolat, a lélek és a szó fáklyáját, hogy méltóképpen és méltósággal adhassuk át az utánunk jövőknek. Mert ennek a lángnak, a lélekbe öltözött hitnek, a gondolatba öltözött felelősségnek, a szóban, az édes anyanyelvben született lángnak soha nem szabad kialudnia.“
Nagyon boldog születésnapot kívánunk!
Szabadság (Kolozsvár)

Aradi vértanúk – A külhoni magyarok számos településen tartottak megemlékezéseket
A központi megemlékezések mellett számos más helyen is tartottak a külhoni magyarok rendezvényeket vasárnap, az aradi vértanúk emléknapján.
Erdélyben, Székelyudvarhelyen a helyi polgármesteri hivatal szervezésében a Vasszékely szobránál helyeztek el koszorúkat. Sepsiszentgyörgyön a helyi polgármesteri hivatal és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) szervezésében a Bod Péter Megyei Könyvtár mögötti téren az aradi vértanúk emlékére felállított kopjafáknál emlékeztek az 1849-ben kivégzettekre. Marosvásárhelyen a postaréti Székely Vértanúk emlékművénél tartottak megemlékezést az RMDSZ szervezésében.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is megemlékezéseket szervezett Erdély több városában. Marosvásárhelyen emlékműsor volt a Deus Providebit Házban, ahol kiállítás nyílt az október 6. alkalmából meghirdetett gyermekrajz-versenyre beérkezett rajzokból. Szatmárnémetiben történelmi előadást és versműsort tartottak, majd a résztvevők megkoszorúzták Kossuth Lajos emléksírját, Petőfi Sándor szobrát és Gonzeczky Jenő mártír emléktábláját.
Csíkszeredában a városháza dísztermében tartottak megemlékezést. Brassóban a település közkedvelt turisztikai látványosságának számító Cenken idézték fel a szabadságharc hőseinek a tetteit, és ebből az alkalomból hagyományos túrát is tartottak. Zilahon a református templom kertjében koszorúzták meg az 1848-49-es obeliszket.
Az aradi vértanúk tiszteletére tartott rendezvények a Vajdaságban már szombaton megkezdődtek.
Kishegyesen a forradalom utolsó győztes csatájára emlékeztek, amely 1849. július 14-én volt az akkori Kishegyes-Szeghegy-Feketehegy háromszögben. Nagybecskereken hangversennyel és koszorúzással rótta le tiszteletét a helyi magyarság Lázár Vilmos, a település szülötte előtt.
Zomborban, az egykori Bács-Bodrog megye központjában Schweidel József emléke előtt rótták le tiszteletüket a vajdasági magyarság képviselői. A helyi Szent Rókus temetőben számos szabadságharcos honvédet temettek el, néhány évtizeddel ezelőtt azonban ezeket a sírokat megsemmisítették. Az egykori katonák most közös sírban fekszenek, az emléküket őrző obeliszket koszorúzták meg a helyiek.
Adán Damjanich János emlékművénél rendeztek koszorúzási ünnepséget az aradi vértanúk emlékére, ahol beszédet mondott Tarnai Richárd, a KDNP országgyűlési képviselője.
Csehországban a magyarok Görgey Artúr, az 1848-49-es magyar szabadságharc hadseregparancsnoka prágai emléktáblájának megkoszorúzásával emlékeztek meg az aradi vértanúkról.
A megemlékezést, amelyen a résztvevők meghallgatták a 13 aradi vértanú történetét, az Együttélés politikai mozgalom magyar nemzeti tagozata kezdeményezte, és több helyi magyar szervezet is csatlakozott hozzá.
Görgey emléktáblája arra emlékeztet, hogy a szabadságharc hadvezére 1845-1848 között a prágai egyetemen folytatott vegyészeti tanulmányokat, s a városban nősült meg.
MTI
Erdély.ma

Ismét a nemzetállamokról
A Krónika szeptember 30-ai számának hasábjain Borbély László, az RMDSZ alelnöke reagált Kettős játék című írásomra. A nemzetállam elavultságáról vagy aktualitásáról szóló téma összetettsége, fontossága és a felvetett gondolatok ellentmondásossága miatt szükségesnek tartok néhány kérdést tisztázni.
Ennek jegyében szeretnék Borbély László kritikáira válaszolni. Rögtön egy személyemet érintő tévedéssel kezdeném: nem vagyok újságíró. Stratégaként és tudományos alapkutatóként szoktam időnként küldeni egy-egy írást a Krónikába. Így született a nemzetállam elavultságát cáfoló cikkem is.
Hatalmi arrogancia
1989 után az erdélyi magyarság az „egységes román nemzetállam” ellen lépett fel, jogosan. Jómagam is támogattam ezt a fellépést, mert úgy gondoltam, arroganciára vall egy történelmi idők óta itt élő és építkező, tekintélyes részt képező nemzetiséget figyelmen kívül hagyni. És ezt gondolom ma is. A román nemzetállam kifejezés használata az alkotmányban történelmi, partikuláris és mennyiségi okokból egyaránt komoly kiegészítésekre szorul. Egyetértek Borbély Lászlóval abban is, hogy 1918-tól kezdve a románság nemzetállami berendezkedés alatt sorvasztotta a magyar közösséget. De ettől még nem hinném, hogy a nemzetállam elavultságát megkérdőjelező szemléletem „veszélyt” jelentene bárkire. Értelmetlen az elavultság megkérdőjelezését egyenértékűvé tenni azzal, hogy Romániában az eddigi út folytatása lenne a kívánatos! Ezt szükségesnek tartottam tisztázni, mert félre lett értve.
Ugyanakkor megértem a visszatetszést, amit Borbély László és a legtöbb erdélyi magyar számára a nemzetállam fogalma okoz. Biztos vagyok benne, hogy ő is jobb körülményeket szeretne a magyaroknak, akárcsak valamennyien. És minden aggódót szeretnék megnyugtatni, hogy ez a szemlélet nem zárja ki a transzszilvanizmus megerősítésére, az RMDSZ decentralizálásra és az erdélyi magyarság önszerveződésére irányuló törekvéseket. Sőt! Teljes mértékben támogatja ezeket. De nem a „kicsit másként” politikát, mert afelett itt és most már eljárt az idő. Azt is megértem, hogy Borbély László tart a szélsőjobb térnyerésétől. Támogatom, és biztosítom arról, hogy egy csapatban vagyunk ebben a küzdelemben. Azt viszont nem értem, miért állítja rólam, hogy „a cikk írója elnézően beszél a szélsőségesekről”, majd rögtön a Jobbik példáját hozza fel, amely „egyérteműen kisebbségellenes politikát folytat”. Tőlem teljesen idegen sejtetés és asszociáció ez, amit nem tartok konstruktívnak. Ezért megkérem, olvassa el még egyszer a múltkori cikkemet, ahol külön bekezdésben értékeltem Orbán Viktor zsidópárti politikáját, idéztem Köves Slomó vezető rabbi és Ilan Mor izraeli nagykövet baráti elismerését, valamint üdvözöltem, hogy a magyar kormány jövőre holokausztévet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállítását tervezi. Jobbikos nézetre vall ez, kedves Borbély László? És ha már a szélsőségnél tartunk, a korrektség megkívánná, hogy a szélsőjobb mellett a szélsőballal is foglalkozzunk. Mert ha „csak a szélsőjobb gonosz” szemüvegen át értelmezzük a világot, akkor az álszentségre vall. Egy ilyen stratégiának pedig nincs helye egy természetes Európában.
Nem emlékszem, hogy az RMDSZ valaha is felhívta volna a magyar közösség figyelmét az Unióban terjedő szélsőbal veszélyeire. Vasárnap például Bajnai Gordon jelenlétében az Együtt–PM szövetség hívei egy káromkodásokkal megtöltött magyar himnuszt énekeltek gúnyosan, saját készítésű „B... meg az Orbánt, b... meg a kormányt” darabot adtak elő, és egy hungarocell Orbán-szobrot állítottak fel, amelynek elfűrészelték a lábát, majd földre döntötték, és a fejét levágták. Ezt követően rugdosták, és ököllel ütötték a ledöntött szobor fejét, és késsel darabokat hasítottak belőle. A levágott fejjel pedig ordenáré megnyilvánulások kíséretében végigvonultak Budapesten. Erdélyi magyarként felteszem a kérdést: hogyan lehet ezekkel a gátlástalan internacionalista opportunistákkal elnézőnek lenni, sőt összefogni? Ezekkel, akik ócskának nevezték Istent, a külhoni magyarok elleni szavazásra kampányoltak, csődbe vitték Magyarországot, és gyűlölik a magyar népet. Ez aztán a tudathasadás! Következtetésként idézek a múltkori cikkemből: a nemzeti és szekuláris szélsőségesség közt nincs alapvető különbség; mindkettő hiábavaló.
Nemzetállamiság és Európa
Abból, hogy a románság közel száz éve a „nemzetállam” égisze alatt sorvasztja a magyarságot, én – Borbély Lászlótól eltérően – nem tudom azt a következtetést levonni, hogy a nemzetállam „elavult” lenne.1 Nem a berendezkedési forma avult el, hanem a románok éltek vissza a rendszerrel. Ha egy jó autó gazdája hetente balesetet okoz, akkor szerintem nem az autóval van a baj. Új autó helyett inkább sofőrcserére lenne szükség, a gazda pedig járjon biciklivel.
Az autóra való mutogatás csak politikai lehetőséget kínál az opportunista elit számára (a hibáit el nem ismerő sofőrnek), hogy tükörbe nézés nélkül áthárítson egy történelmi felelősséget, becsapva ezzel magát és a népet. A jó orvos az okot orvosolja, nem a szimptómát. Az igazi ok pedig a lehetőséggel való visszaélés. A felelős gazda fejet hajt a képességei előtt, majd az Audi vezetése helyett jókedvűen elkezd biciklizni.
Hatalmi pozícióhoz jutva a román elit a 19. század óta sorozatosan visszaélt a nemzeti öntudattal. Ezt támasztják alá azok a tanulmányok, melyek szerint a románság még a tudományos fejlődést követő európai értékkavalkád hatására sem nyitott a regionális, kulturális, nyelvi vagy vallási jellegű másság irányába. A mássággal való együttműködés helyett expanzív jellegű regionális burokpolitikát folytatott, és egy abszolutizált organikus nemzetállam építésén fáradozott. Ezt szolgálták a vitrintörvények és a kifelé rugalmas, ám a megegyezések betartása tekintetében kiszámíthatatlan szűk román elit. Hiba lenne ezért elítélni őket. És még nagyobb hiba lenne magunkat isteníteni, még ha a magyarságnak ezen a téren van is mit felmutatnia. Mert a magyar múltban is vannak visszaélések. Aki ezt nem fogadja el, az illúziókban él. Szent István kiváló példa a nemzetben gondolkodáshoz. Ő az igazság előtti alázat jegyében bátorította a magyarokat és tisztelte a másságot, az együtt élő népeket és nemzeteket.
Szintén nagyszerű példa a vallástoleranciát Európában elsőként (!) meghirdető 1568-os tordai országgyűlés. Vagy a magyar időkben, magyar városokban, magyar iskolákban, magyar osztályokban, magyar diákoknak való kötelező románnyelv-oktatás (1940-es évek Zilah, Szatmárnémeti stb.). Ezek a példák egytől egyig nagyszerűek, és konstruktív attitűdöt tükröznek. Nem hinném, hogy a magyar közösség bármelyik tagja komolyan venné a nemzetállami keret megkérdőjelezését, ha mondjuk az erdélyi román palánták magyarul is tanultak volna, és a történelmi fantáziákkal spékelt magyarellenes propagandák helyett a másság iránti tiszteletre tanították volna őket. Ha a magyar adófizetők pénzéből is gazdálkodó román rendszer a magyar egyetemek létrehozását is támogatná, a magyar lakosság számarányának megfelelő javakat és műsoridőt biztosítana, stb. Ezek természetes dolgok.
Tanuljunk Szent Istvántól!
Rövid összefoglalóként tehát a nemzetállam egy tartalom nélküli természetes berendezkedési forma, amellyel lehet élni és visszaélni. Előbbire lehet példa a Szent István-i szellemiség jegyében fogant nemzetállam, utóbbira a román nemzetállam. A történelmi felelősség áthárítása a nemzetállamra akaratlanul is a valós okok kendőzését segíti elő. A rozsdás vasra kent új festékréteg az uralkodó eliteknek nyújt kényelmes megoldást (pl. posztkommunisták), a népeknek meg új mesét. Ami butaság, mert kikerülhetetlenül eljön az idő, mikor az új festékréteg is felfeslik, és mindenkinek a gyermekei, unokái szemébe kell majd néznie.
A téma jóval összetettebb annál, semmint annak minden részletét ki lehessen itt fejteni. Azt viszont még fontosnak tartom megemlíteni, hogy a fogalmak mesterséges kisajátítása nem egy bölcs dolog. Amire a nemzetállam kapcsán is vigyázni kell, az az önistenítés. Akad elég példa az európai történelemben, mikor a nacionalista (és nem csak) eszmény jegyében a hatalmon lévők kisajátították a fogalmakat, mint ahogy teszik ma a demokráciával is. Aki ismeri a történelmet, tudja, mekkora borzalmak történtek ennek jegyében. Mert a természetesség kizárattatott, és a mesterkéltségbe fektetett ambíciók minden gondolatot beleptek.2 Nem csoda hát, hogy a nyugati államok zöme kivonta az alkotmányból a nemzetállam fogalmát, saját szégyenét. És nem azért tette, mert az idejétmúlt lett volna, hanem mert visszaéltek a rendszerrel, és a valós okok elől az áthárító mechanizmusokhoz fordultak. A fények kigyulladtak, a szellemi whiskyvel táplálkozó élősködők pedig előremenekültek az új keretekbe és az új mesékbe. A szimptómát doboljuk, a tükröt elássuk. Ez az igazi veszély, ami ma az Uniót veszélyezteti. A tükörbe nézésre képtelen mesterséges ember, a pozícióival visszaélő régi-új dominancia.
Korábbi cikkemben felhívtam a figyelmet arra, hogy az EU-t domináló szekulárisok (ez nem jelent „minden” szekulárist) a nemzetállamok szövetsége helyett egy mesterséges formába öntött, globális méretű individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchausen bárói képességekkel rendelkező meseimádó piramist, mely a spanyol viasz mielőbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Borbély László ezt teljesen tévesnek tartja, mert szerinte az Unió alapvető morális, polgári értékeken nyugszik. Hogyisne... A nézeteink közti különbség valószínűleg abból a deltából fakad, ami a vitrinpapír és a gyakorlati folyamat közt van.
David Cameron brit kormányfő öt napja jelentette be, hogy az EU átalakításra szorul, Nagy-Britanniának pedig nincs helye egy mind szorosabbra vont EU-ban, mely mára túl bürokratikussá vált. Nigel Farage brit politikus, a Függetlenségi Párt vezetője, EP-képviselő szabadabban fogalmaz: „A politikai osztály olyan erős pozícióban van Brüsszelben, hogy egyre szélsőségesebb taktikákat engednek meg maguknak… A végjáték számukra az összes európai nemzetállam és a nemzeti demokrácia fogalmának eltörlését jelenti, átadva minden hatalmat, amivel a mi értelmezésünk szerint egy normális ország rendelkezik, tehát minden hatalmat ennek az új európai politikai osztálynak. … Ez már borzalom.” Jegyzetek: 1 Ez nem vonatkozik az abszolutizált nemzetállamra, mely egy halva született eszmény. 2 Ez a veszély körvonalazódik ma is az Európai Unióban.
Lőrinczi Loránd
Krónika (Kolozsvár)

Szatmár: az erdélyi színjátszás mítosza
Kötő József kolozsvári színháztörténész volt a moderátora annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyet vasárnap, az Ács Alajos Játékszínben rendeztek, s amelyen a magyar színtársulat alapító tagjai, volt kollégák és a társulat mai tagjai vettek részt.
A szatmárnémeti magyar színtársulat megalakulásának hatvanadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepi hétvége egyik érdekes eseménye volt az a kerekasztal-megbeszélés, amelyen a magyar színtársulat alapító tagjai, volt kollégák és a társulat mai tagjai vettek részt. Az Ács Alajos Játékszínben vasárnap délután tartott beszélgetésen a szatmárnémeti színház múltjáról és a szatmári színházkultúráról esett szó, belülről nézve. A beszélgetést moderáló Kötő József kolozsvári színháztörténész kihangsúlyozta, hogy lassan egy mítosz részei lesznek a Harag György Társulat alapító tagjai, közülük sokan már nem élnek. A szatmárnémeti színház maga is az erdélyi magyar színjátszás mítoszaként van jelen a köztudatban, hiszen megalakulásával indult el az erdélyi szellemi megújulás. A Harag György Társulat alapító tagjai voltak az elsők, akik magas szintű irodalmi és teatrológiai képzésben részesültek, így úttörő szerepet játszottak a színházi élet megújításában, abban, hogy a színház valóban a szellemi élet jó értelemben vett befolyásolója legyen. A szatmárnémeti színház a szellemi körforgás része lett, ahol egy alapvetően másoktól különböző szellemi műhely alakult ki. Harag György, a társulat rendezője azt vallotta, hogy a művészet mindig harcot jelent a korszerűség eléréséért. S amint az a beszélgetésen is elhangzott: a feltételek megvannak, hogy a szatmárnémeti színház továbbra is meghatározó szerepet játsszon az erdélyi magyar színjátszás formálásában.
Múlt, jelen, jövő
A kerekasztal-beszélgetésen terítékre kerültek az elmúlt hatvan év fontosabb eseményei. A másfél órás beszélgetés nagyobb részét az alapítás és a kezdés fényes korának körüljárása töltötte ki, hiszen ma is ebből kell erőt meríteni. Megszólalt: Elekes Emma, Soós Angéla (mint alapító tag), a későbbi korokból Boér Ferenc, András Gyula, Czintos József és Bessenyei István, az elmúlt huszonöt év gondjait Szabó Ágnes, Kulcsár Edit és Kereskényi Sándor foglalta össze. Bessenyei István a múlt és jelen kapcsolatait, Bessenyei Gedő István pedig a jövőbeli távlatokat vázolta fel. A beszélgetés legfőbb következtetése az volt, hogy a társulati különválás elkerülhetetlen, mert a jövő legfőbb záloga az önálló színházi struktúra kialakítása. Ennek keretében majd tisztább körvonalú lesz a közösségi színházi eszmény, és csak ennek a keretében működtethető az a műfaji sokszínűség, amelynek révén a Harag György Társulat megtarthatja elkötelezett és lelkes közönségét, valamint újra szert tehet a szakma legteljesebb elismerésére. Elhangzott a katarzis-központú színháznak a szükségessége is, valamint az, hogy egy valamirevaló színháznak — még ha vidéki is — szüksége van egy igazi menedzserre, egy-két saját rendezőre, akik megszabhatják a színház művészeti profilját.
Elek György
Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

Összegyűltek Lakó Péterfi Tünde egybanisai
Alig hat nap alatt több egybanist gyűjtöttek össze az erdélyi városokban, mint amennyi a kétnyelvű terméknévtáblák piacon való osztogatásáért megbüntetett marosvásárhelyi aktivistának szükséges 750 lejes bírsága kifizetéséhez.
Amint arról beszámoltunk, hétfőn Erdély-szerte elkezdték az egybanisok gyűjtését, miután a megbírságolt Lakó Péterfi Tünde elhatározta, pénzérmékkel fizeti ki a rendérség kiszabta bírságot. A rendőrség amiatt szabott ki bírságot, mert a nő nem rendelkezett szórólapozáshoz szükséges engedéllyel. A bírság összege 1500 lej.
Lakó Péterfi Tünde blogján egy felhívást is közzétett, amelyben jelezte, a bírság felét fogja kifizetni a jegyzőkönyv kézhezvételétől számított 48 órán belül, így 75 ezer egybanis érmét kell kigyűjtenie, ezért számít a közösség segítségére. Szombat estére 490 kilogramm fémpénz gyűlt össze. Kolozsvárról, Temesvárról, Gyergyószentmiklósról, Korondról, Csíkszeredából érkeztek a banik, és ezután következnek a Nagybányán, Szatmáron és Nagyváradon összegyűjtött érmék – tudtuk meg Lakó Péterfi Tündétől. Hozzátette, Marosvásárhelyre a legbüszkébb, itt 215 kiló gyűlt össze.
Krónika (Kolozsvár)

Bábszínházi vetélkedőt rendeztek Szatmárnémetiben
Az idei színházi évadban ünnepli fennállásának tízedik évfordulóját a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Brighella Bábtagozata, amelynek tiszteletére 2013. október 25. és 27. között programsorozatot szerveznek. Az ünnepség előkészítéseképpen BábSzóTér címmel vetélkedőt szerveztek óvodás és kisiskolás csoportok számára. „Első alkalommal rendeztünk bábos vetélkedőt, amellyel a bábozás népszerűsítése a célunk a Szatmár megyei óvodás és kisiskolás gyermekek és nevelőik körében” – részletezte Bandura Emese, a bábtagozat megbízott vezetője. -
A vetélkedő valamennyi résztvevője értékes könyvjutalomban részesült a Communitas Alapítvány és az RMDSZ jóvoltából, illetve apró meglepetéseket és a 10 éves ünnepség vendégelőadásaira szóló meghívókat vihetett haza.
Az első alkalommal megrendezett BábSzóTér vetélkedőn a következő díjakat osztotta ki a háromtagú zsűri (Tamás Ágnes művészeti titkár, Doloczky Márta pedagógus és Bandura Tibor bbászínész):
Legszebb díszlet
Kölcsey Ferenc Napköziotthon és Óvoda, Szatmárnémeti
Felkészítő: Makranczi Erika, Orosz Júlia
Bábelőadás címe: Az aranyeke, népmese
Bábfajta: fakanál
Szereplők: Bozsó Bíborka, Dénes Máté, Krüzselyi Bálint, Riedl Kovács Csenge
Legszebb előadásmód
Dr. Vasile Lucaciu Iskola, Szatmárnémeti
Felkészítő: Zab Tímea
Bábelőadás címe: Hurrá, megjött a kiselefánt étvágya!
Bábfajta: csuhébáb
Szereplők: Ács Patrick, Kozsán Tiffany, Angyal Viktória, Pavlitska-Engi Daiana
Legjobb ötlet (rendezés)
Református Gimnázium, előkészítő osztály, Szatmárnémeti
Felkészítő: Pándi Beáta
Bábelőadás címe: Jékely Zoltán: A három pillangó
Bábfajta: fakanál, pantomim
Szereplők: Gödri Ágnes, Máthé Rebeka, Valkai Andrea, Kis Bálint
Kreatív látvány
1-es számú Óvoda, Nagykároly
Felkészítő: Márkus Katalin
Bábelőadás címe: A három kismalac és a farkas
Bábfajta: fakanál
Szereplők: Bohonyi Maya, Dávid Fruzsina, Márkus Csongor, Krizbai Kincső, Soimos Hanna, Szécsi Anasztázia
Legjobb bábelőadás
Hám János Óvoda, Szatmárnémeti
Felkészítő: Hársfalvi Veronika
Bábelőadás címe: A kéményseprő és a pékinas
Bábfajta: fakanál
Szereplők: Cala Zselyke, Erdei Jázmin
A legjobb bábos csapat
Református Kinizsi Óvoda Szatmárnémeti
Felkészítő: Csáki Hajnalka
Bábelőadás címe: Nagyapó retke
Bábfajta: kézbáb
Szereplők: Szegedy Mátyás, Gábor Abigél, Galambos Dóra, Király Fruzsina, Képes Boglárka, Csató Barbara
Maszol.ro

A szükséges pénz többszöröse gyűlt össze a marosvásárhelyi civil aktivista bírságára
A befizetendő összeg többszörösét gyűjtötték össze az erdélyi támogatók a marosvásárhelyi Lakó Péterfi Tündének, aki aprópénzben készül kifizetni a kétnyelvű piaci feliratok osztogatásáért kiszabott bírságot – derült ki szombaton, amikor segítőtársaival megszámolták a több mint egytonnányi aprópénzt.
Az anyanyelvhasználatot népszerűsítő civil aktivistára 1500 lejes (100 ezer forint) bírságot szabott ki a helyi rendőrség, amiért magyar és román nyelvű árucímkéket osztogatott az eladóknak egy zöldségpiacon; keddig ennek felét kell kifizetnie. A rendőrség arra az önkormányzati határozatra hivatkozott, amely szerint Marosvásárhelyen csak hatósági engedéllyel lehet szórólapokat osztogatni, és a nő nem kért ilyen engedélyt.
Amikor Lakó Péterfi Tünde két hete a Facebookon bejelentette, hogy tiltakozásul aprópénzben fogja kifizetni a bíráságot, Máramarostól Háromszékig egész Erdélyben gyűjteni kezdték számára az egy-, öt- és tízbanisokat az ügyével szolidaritást vállaló emberek. Az egyes településekről küldöttségek vitték Marosvásárhelyre az aprópénzes zsákokat.
Lakó Péterfi Tünde az MTI-nek elmondta, több mint ötven önkéntes segítségével öt órán keresztül számolták szombaton az aprópénzt: 8420 lej gyűlt össze, tehát a befizetendő összeg többszöröse megmarad a bírság törlesztése után. A legkisebb címletből, az egybanisból 840 kiló gyűlt össze.
"Levelek is érkeztek – ezeket majd közzéteszem – amiben elmondják az emberek, mennyire örülnek, hogy végre összefogtunk. Szatmárnémetiben székelymotívumos kincses ládikót készítettek, abban hozták el pénzt. Csíkszeredából fekete zsákokat kaptam, amire az volt ráírva: Magyarságunkért. Nagyon nagy szeretettel adták össze ezt a pénzt" - mesélte Lakó Péterfi Tünde.
Az MTI érdeklődésére elmondta, a közösségi portálon szerveződött Itthon vagyunk csoport tagjaival együtt döntenek arról, hogyan hasznosítják a bírságon felül összegyűlt összeget, de mindenképpen az anyanyelvhasználat támogatására fordítanák.
Arról is beszámolt: miután hiába várta a jegyzőkönyv kézbesítését, pénteken maga ment érte a rendőrségre, így ha két munkanapon belül, keddig kifizetni a büntetést, akkor a törvény szerint a bírság felét kell csak törleszteni.
"Felhívta az ügyvédem a rendőrséget, és azt mondták: kipostázták (a jegyzőkönyvet), de én nem akartam átvenni." Hozzátette, hétfőn kifizeti a bírság felét, de mindenképpen bírósághoz fordul az ügyben, és visszaköveteli a pénzt.
(MTI)
Nyugati Jelen (Arad)

„Tiszta” Romániát! (15.)
Gyilkosságok Erdély-szerte
A kivégzések módja, brutalitása Erdély-szerte hasonló a korábban bemutatott szárazajtaihoz. A Maniu-gárdák és az önkéntesek a kivégzésekre rendszerint mondvacsinált kibúvót keresnek és találnak. Az atrocitásokra az ürügy gyakran a helyi magyar és román közösségek közti gazdasági érdekellentét. Mindezek mellett a nemzetiségi sérelmek teljesen eltörpülnek.
A kutatások nyomán egyértelmű, hogy az Észak-Erdélyben berendezkedő román hatalom árnyékában tevékenykedő önkénteseknek, voluntároknak nevezett félkatonai szervezetek garázdálkodásának legfőbb célja a magyarság megfélemlítése.
A szárazajtai mészárlások utáni napon, szeptember 27-én a Gavrilă Olteanu tartalékos kapitány vezette Maniu-gárdák folytatják véres menetelésüket Székelyföld belsejébe, Csíkszereda irányába. Útjukat rablás és fosztogatás jelzi. Erre ürügyként használják fel a partizánok és az elrejtett fegyverek kutatását. A gárda szeptember 29-én a jórészt elnéptelenedett Csíkszeredában több helybeli székely-magyart félholtra verve mutatkozott be. Október 4-én már három halálos áldozattal büszkélkedhetnek, majd október 6-tól kezdve közel egy hétig terrorizálják Gyergyószentmiklós népét. A szárazajtaihoz hasonló vérengzésre Csíkszentdomokoson került sor. Ezúttal Olteanu önkénteseihez – a fegyvertelen civil lakossággal, a csíkszentdomokosiakkal szemben – a békási, a dámuki és a tölgyesi románok csatlakoztak. Az ellenségeskedés forrása nem nemzetiségi jellegű, hanem a havasi legelők tulajdonjogáért folyó vita a székely faluközösség és a románok között. Miután Olteanuék október 27-én alaposan kirabolják a települést, a gárdisták október 8-án összeterelik a magyar lakosságot, és hidegvérrel tizenegy személyt, köztük egy 81 éves asszonyt gyilkolnak le. Hogy mennyire jogosan, mennyire alapos kivizsgálás után? Erre jó példa az egyik áldozat, akinek csupán annyi volt a vétke, hogy neve a kiszemelt személy nevével volt azonos. Ez mutatja, hogy itt is a szárazajtaihoz hasonló kivizsgálási módszereket alkalmazták. Szárazajtán is megesett, hogy olyan bűnért végeztek ki ártatlan embert, amelyet egyszerűen azért nem követhetett el, mert a frontról még nem ért haza.
A sikeres csíkszentdomokosi vitézkedés után Gavrilă Olteanu Gyergyószentmiklóson tervez nagyobb méretű rendteremtést, mészárlást. A szentmiklósiak szerencsések, mert a szovjet városparancsnokság értesül a partizánok elleni harcra szerveződött gárda magyarirtó tevékenységéről. A szovjeteket arról értesítik, hogy e fosztogató gyilkosokká süllyedt banda a téglagyár területén már három személyt megölt, és készül a másnapi tömeges kivégzésre, harminc ártatlan civil lemészárlására. A városparancsnok e félkatonai fegyveres alakulatot azonnal kiutasítja a város területéről. Az orosz fellépés annyira hatékonynak bizonyul, hogy a fegyvertelen lakossággal szemben oly harcias honfiak a Kelemen-havasokba menekülnek.
Az önkéntesek, a voluntárok más osztagai főképp Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye vegyes lakosságú településein gyilkolnak, tartják rettegésben a magyar lakosságot. A Magyar Népi Szövetség által összeállított jegyzőkönyv szerint csak itt ötvennyolc gyilkosságra kerül sor. A csendőrök és a helybeli románok Egeresen tizenhat, Bánffyhunyadon tizenegy magyart ölnek meg. A levéltári források szerint az Erdély-szerte legyilkolt magyarok száma 100–150 főre becsülhető. A magyar lakosság terrorizálásának híre nemcsak Bukarestben és Magyarországon vált ismertté, de a nyugati országokban is. Időközben a román hadsereg és a román politikai élet néhány meghatározó személyisége rádöbben, hogy a magyar lakossággal szemben alkalmazott terror a közelgő béketárgyalásokon negatívan befolyásolhatja Észak-Erdély hovatartozásának kérdését, ezért leállítják a szabadcsapatok további vérengzéseit. A Szovjetunió október 24-én – politikai meggondolásból, biztonsági okokra hivatkozva – Kolozs, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód megyében orosz katonai adminisztrációt vezet be, majd november elején Bihar, Szilágy és Szatmár megyében is. Végül november 12-én V. I. Vinogradov szovjet tábornok, a Romániai Szövetséges (Szovjet) Ellenőrző Bizottság helyettes alelnöke kiutasítja a román közigazgatást Észak-Erdély területéről. Visinszkij kiutasítási parancsa 1944. november 14-én lép érvénybe. E kiutasítás mögött elsősorban a szovjet nagyhatalmi érdek áll. Csak a posta és a vasút maradhat Bukarest ellenőrzése alatt. Internálások Észak-Erdélyből – a felszabadító szovjet és román hadsereg elől – 400 ezer magyar menekül el. Csík vármegye 140 ezer lakójából 1944 végén csupán 60 ezer személy marad otthon. Tömegesen menekülnek az anyaországba és a környező hegyekbe. Az internálások áldozatainak túlnyomó többsége a magyar hadseregből hazatért katona volt, és azok a fiatalok, akik még koruknál fogva nem vonultak be. Lényegében minden magyar ember nemre, korra való tekintet nélkül veszélyeztetetté vált. Kivizsgálatlan feljelentés alapján bárki az internálótáborba kerülhet. Csak Kolozsvárról ötezer magyart hurcolnak el, Maros-Torda megyéből négyezret, köztük 450 kiskorút. Ez utóbbiak hathatós közbenjárás után, csak decemberben mehetnek haza. A Szovjetunióba elvitt magyar munkaszolgálatosok száma 40 ezer főre becsülhető, közülük csak kevesen térnek haza.
A körülmények a harminchat romániai internáló fogolytáborban nem egyformák. A Magyar Népi Szövetség felmérése szerint a foglyok fele életét vesztette a földvári és más fogolytáborokban az éhínség és tífuszjárvány, az embertelen körülmények miatt. A Brassó melletti földvári tábor a legkegyetlenebb fogolytáborok egyike, utólag haláltáborként vonul be a köztudatba. Az itt elpusztultak száma 3500–4000 főre taksálható. A Târgu Jiuban kiépített barakktábor a körülményeket tekintve azon kevés kivételek közé tartozik, ahol kezdetben még az ellátás is tűrhető.
Észak-Erdély román uralom alá kerül
1944. augusztus 23-a után egyértelművé vált, hogy Észak-Erdély ismét román uralom alá kerül. Egyértelmű az is, hogy az égvilágon senkit nem érdekel az etnikai és a történelmi jog. Erdély etnikai helyzetét vizsgálva megállapítható, hogy 1940 és 1944 között a román többségű Dél-Erdély tovább románosodik, a magyar többségű Észak-Erdély magyarosodik. Észak-Erdélyben a népesség száma 3 011 000, ebből magyar nemzetiségűek száma 1 867 000 (62%) fő, míg a románoké 1 036 000 (34,4%). Egyértelmű az is, hogy nemcsak etnikai szempontból, de a történeti jog szerint is igazságtalan Észak-Erdély Romániához csatolása. A szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény azonban Románia számára lehetővé teszi Észak-Erdély nagyobb részének bekebelezését, megszerzését. Semmisnek nyilvánítja a bécsi döntést. A békeszerződésben olvasható, hogy „utólagosan történő jóváhagyástól föltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának”. Sztálin Észak-Erdély hovatartozásának kérdését a szovjet politika céljainak rendeli alá. Zsarolással arra kényszeríti Mihály királyt, hogy Petru Grozát nevezze ki miniszterelnökké.
Párizsban Magyarországgal a trianoni békediktátumnál igazságtalanabb békeszerződést íratnak alá 1947. február 10-én. Ez alkalommal túlnyomó többségű magyarlakta területeket adnak a németeket kiszolgáló fasiszta Szlovákiának, a Tito partizánjai uralta Szerbiának, valamint a németeket a magyarokhoz mérve többszörös haderővel támogató Romániának. Akárcsak Trianonban, most sem kérdezik meg – népszavazás útján – a lakosságot arról, hogy melyik országban szeretne élni, feje fölött döntenek. Pedig megvolt a lehetőség, hogy az etnikai elv alapján érvényesítsék Magyarország és a szomszédos országok közt kialakult határokat, és arra is, hogy Észak- és Dél-Erdély területén a kölcsönösség elve alapján szervezzék meg e két régió románságának és magyarságának életét. A két nyelv hivatalossá tételével, a vezetésben való számarányok tiszteletben tartásával, kantonális autonómiával rendezni lehetett volna a nemzetiségi kérdést. Azonban Romániát és a nagyhatalmakat nem érdekli a kétmilliós magyar közösség sorsa. Ehhez hasonló a helyzet 2013 októberében is, amikor a székely nép, bár az általa lakott történelmi területen közel nyolcvan százalékarányt képez, kénytelen 120 ezer fős tömegben tüntetni megmaradásáért, mert a román nacionalizmus a nemzetállamot hirdető alkotmányra hivatkozva kisebbséggé akarja tenni. Ennek eszköze a székelység olyan régióba gyömöszölése, amelyben nem kerülheti el a szórványosodást, és teljesen kiszolgáltatott lesz.
Észak-Erdély 1944 őszén
Mihály király és a nagyvezérkar főnöke 1944. augusztus 23-án, a román kiugrás napján kiáltványban, illetve hadparancsban utasítja a román hadsereget Észak-Erdély elfoglalására, ahol a IX. kolozsvári hadtest és a Székely Határvédelmi Erők állomásoznak. Dálnoki Veres Lajos altábornagy – mint a 2. magyar hadsereg parancsnoka, vezérezredesi rangban – és Horváth Ferenc vezérőrnagy augusztus 30-tól kezdve szervezi a Keleti-Kárpátok szorosainak védelmét. Erre nagy szükség volt. A tordai csatában – a szeptember 13. és október 9. között folyó hősi harcokban – a magyar haderő egy bő hónapra megakadályozza az egyesült szovjet–román haderő Magyarország belső területeire való özönlését. Veress Lajos altábornagy, hogy megkímélje Kolozsvárt a rombolásoktól, 1944. október 8–9-én megkezdi a magyar csapatok visszavonását a térségből, Torda környékéről.
Az észak-erdélyi magyarság vezetői 1944 augusztusának végén, szeptember első felében több alkalommal tanácskoztak arról, hogy a szovjet és a román katonai előnyomulás időszakában hogyan lehetne fenntartani Észak-Erdélyben a közrendet, és miként akadályozható meg az intézmények leszerelése és elszállítása. Felkérik Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, hogy kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat az oroszokkal, és szervezze meg Magyarország kiugrását a szovjetellenes háborúból, mert csak így gátolható meg Észak-Erdély hadszíntérré alakulása. Időközben az erdélyi magyar értelmiségiekből, egyházi vezetőkből és politikusokból megalakul az Erdélyi Magyar Tanács. Tevékenységük eredménye: sikerül Kolozsváron megszervezni az egyetem, a gyárak, a különböző intézmények helyben maradását.
Az idegen hadseregek előnyomulása, a voluntárok kegyetlenkedése Észak-Erdélyben pánikhoz vezet. Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezi a román közigazgatás bevezetését Észak-Erdély nagy magyar városaiban, így Kolozsváron és Szatmárnémetiben. A szovjet katonai parancsnok néhány napi működés után Nagyváradról is kiutasítja a román adminisztrációt. A városok és a falvak döntő többsége azonban nem ússza meg a román adminisztráció berendezkedését. Október 10-én megalakul az Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság, és azonnal hozzáfog a román adminisztráció észak-erdélyi újjászervezéséhez a restitutio in integrum elve alapján. Ez azt jelenti, hogy visszaállítják az 1940. augusztus 30-i, a bécsi döntés előtti állapotokat. Visszatérnek a korábbi, többnyire bosszúszomjas tisztviselők, a csendőrség és a rendőrség, visszaállítják a román tannyelvű iskolákat stb. Egyértelműen megállapítható, hogy a magyarság számára a háború vége, a front elvonulása nem hozott nyugalmat. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar–román üzleti fórumot tartanak pénteken Kolozsváron
Másodszor tartanak pénteken magyar–román üzleti fórumot Kolozsváron a Kárpátia Magyar–Román Kereskedelmi és Iparkamara, Magyarország kolozsvári főkonzulátusa, Kolozsvár polgármesteri hivatala, a Babes-Bolyai Tudományegyetem közgazdasági kara és a Kolozs Megyei Tanács szervezésében.
Csigi Levente, a Kárpátia Magyar–Román Kereskedelmi és Iparkamara ügyvezető igazgatója szerdán Kolozsváron sajtótájékoztatón ismertette: az idei fórum plenáris ülésén egyebek között a magyar–román határon átnyúló együttműködési program 2014 és 2020 közötti prioritásairól, a kis- és középvállalatok piacra jutásának szakmai támogatásáról, valamint a klaszterek szerepéről hangzanak el előadások. A plenáris ülést követően külön szekciókban hallgathatják majd az előadásokat és találkozhatnak egymással az építőipari, a környezetvédelmi cégek és a közművek fejlesztésében érdekelt vállalkozások, valamint az értékesítési, logisztikai cégek.
Vass Attila, a Kárpát Régió Üzleti Hálózat kolozsvári irodavezetője elmondta, Kolozsvár, Nagyvárad, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy után decemberben Szatmárnémetiben is irodát nyitnak a Kárpát-medencei üzleti kapcsolatok serkentésére. Az irodavezető szerint 2013-ban több mint 40 program valósult meg Erdélyben a magyarországi Nemzetgazdasági Minisztérium támogatásával. Ezek többnyire a vállalkozók képzését szolgálták, üzleti kapcsolatok kialakítását segítették elő.
Vass Attila az MTI kérdésére elmondta, Romániában a befektetéseknek még mindig fő terepe lehet a zöldenergia, annak ellenére, hogy egy közelmúltbeli törvénymódosítás rontotta a zöldenergia-beruházások megtérülési rátáját. Emellett az építőiparban, a szennyvíztelepek, ivóvízhálózatok kiépítésében és az IT szektorban mutatkoznak jó befektetési lehetőségek Romániában.
Népújság (Marosvásárhely)

Szórványainkról, veszélyeztetett anyanyelvünkről
Nem mondok újat, mindenki saját környezetében is érzi, hogy Erdélyben, a Partiumban is hatalmas etnikai, nyelvi változások következtek be az elmúlt évtizedek alatt. Ha valaki arra kíváncsi, mivé lett szép magyar nyelvünk az együttélésben az elmúlt tíz, húsz év alatt, elég, ha vasárnap délután bekapcsoljuk a kolozsvári rádió betelefonálós kívánságmuzsika adását. Lehangoló, ahogyan magyarjaink beszélnek.
Elsősorban Kolozsvár és környékének nyelvromlását tükrözi az adás. Állítólag Kodály még azt mondta valamikor a XIX. század végén, hogy a magyar nyelvterületen Kolozsváron beszélik a legszebben a magyar nyelvet. Vallomása pontosan így hangzik: „Hol beszélnek a legszebben a magyarok? Kolozsváron a piacon!” Sajnos elmúltak ezek az idők!
Egyszerűen elfelejtettünk egész mondatokban, szavainkra gondosan vigyázva, értelmesen beszélni. Hallgassuk csak! „Koolozsvári rágyo? Ínen vagyok Koolozsvárból, a Monosturból. És minden telhetö jot szeretnénk kivánkozni fiiamnak Feerinek, meenyemnek Rodicának és uunokámnál is Mirelához.” Érdemes azonban itt azt is megfigyelni, hogy a rádió vonzáskörzetében milyen nyelvi oázist jelentenek még a szilágysági, bihari, koltói, hosszúmezői betelefonálók. Kellemes hallani, ahogyan ízes belső szolnoki nyelvjárásban elhangzik: „keívánnak minden jaót és baoldogságot a liányomnak, az összes pujának és az egíssz családnak”.
Milyen jó, hogy él még és erősen tartja magát a Szilágyság, Bihar, Szatmár ízes magyar nyelve!
Önként vállalt asszimiláció
Kisebbségi életünk, értékeink általános leépülési folyamatainak évtizedek óta tanúi vagyunk. Mindezek alapvetően befolyásolják nyelvünk állapotát is.
Elsőnek egy etnikai csoport létszáma és arányai fogynak el a regionális és helyi környezetben. Elkezdődik a számbeli leépülés. Sérül a csoport képviseleti jelenléte az országos döntéshozásban, érdekvédelemben, helyi önkormányzatban, elveszíti jelenlétét a gazdasági életben. Az elégtelen számú szavazat miatt a közösség képviselete kimarad a „helyi önvédelemből”. Ez számottevő közéleti érdeksérülést is okoz. Az etnikai csoportot a jogtalan politikai-hatalmi döntések nyomán is sorozatos sértések és sérülések érik. Leépülnek intézményei, nem jut hozzá anyanyelvi értékeihez, oktatáshoz, kultúrához, nyelvhasználathoz, nyelvi nyilvánossághoz. Ezekkel a folyamatokkal párhuzamosan a kiscsoport önfeladással, többségi értékátvétellel védekezik. Bekövetkezik a döntően többségi intézmény-, média-, értékfogyasztása, majd a kultúravesztés. Felerősödik az anyanyelvi igénytelenség, nyelvromlás, nyelvcsere, az oktatásról és az endogám párválasztásról való lemondás.
Bekövetkezik a belső lemondás, önként vállalt asszimiláció, az anyanyelvi családnak mint utolsó végvárnak a feladása társul ehhez.
Térvesztés, nyelvromlás, asszimiláció a nagyvárosokban
Tudomásul kell vennünk, hogy az erdélyi-partiumi magyarság küzdelmeinek legnagyobb hadszíntere a nagyváros lett. A térvesztés, nyelvromlás, asszimiláció legszomorúbb helyszínei ezek. Évtizedek óta közismert szlogen, hogy a nagyváros az erdélyi magyarság legnagyobb temetője. Itt sérült leginkább a kisebbségi csoport nyelvi önbizalma és otthonérzete. Elsősorban itt kerültek nehéz helyzetbe a nemrég még döntően többnyelvű, elsősorban magyar jellegű erdélyi városok polgárai. Itt a Trianontól kezdődő ingadozások után néhány évtized alatt tervezett betelepítés, nagy mesterséges etnikai arányváltás, sőt erőszakos szórványosítás zajlott. Mesterségesen, politikailag és hatalmilag lenyomták a természetes nyelvhasználati szabályozásokat, régi nyelvi értékeket. A kétnyelvű, három-négy etnikumú erdélyi városokból csonkolt népességű és etnikai arcú, mesterségesen asszimilálásra kiszemelt városok lettek. Szomorú harcot vív a magyar nyelv értékéért, használatáért nemcsak Temesvár, Arad vagy Nagybánya, de már Nagyvárad, Szatmárnémeti, Nagyszalonta és Margitta is. Nyilvános térben még mindig nincsenek kellő arányú és méltányosan elkészített magyar feliratok egyetlen erdélyi városban sem. Eltűnőben van a „térnyelv”, a kisebbségi nyelv közhasznú, hivatali használata, értékelése, de még a szándék sincs meg ehhez. Sőt inkább a nyelvi megbélyegzések, folyamatos nyelvi sérelmek és sértések a gyakoriak. Az ortodoxia dominanciájának jegyében, városainkban tervezett „hagymakupolás honfoglalás” zajlik, térnyelvi agresszió, „manélészennyezés”, hangszórókon kihangosítva lakótelepek egészét zavarja a román ortodox pópák müezzin-zenéje, az egész lakónegyedeket stresszelő ortodox liturgiális „szluzsbaszennyezés”.
Azt is szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy erőteljes szórványosodás és ezzel nyelvi térvesztés zajlik nagyvárosaink külső övezeteiben, a magyar falvak környezetében is. Sajnos nemsokára teljesen elveszítjük erdélyi nagyvárosaink hajdani magyar föld- és tulajdongyűrűit. Hallatlan területpocsékolás zajlik, mivel jelentősen felértékelődött az építkezésekhez és befektetésekhez igencsak előnyös elhelyezkedésű, megőrzött vagy visszaszerzett magyar földtulajdon. Kialakult egy jelentős magyar falusi és városi őshonos réteg, amelynek tagjai örökség-megélhetési életformában őseik földjeiből, ingatlanaiból próbálnak (vagy kénytelenek) anyagilag talpon maradni, gyermekeiket elindítani. Ez pedig a térfeladás, értékvesztés és gazdasági elszórványosodás szomorú, gyászos formája. Világosan láthatjuk ezt szerte Erdélyben.
Azt is érzékelhetjük, hogy nagyvárosaink gyűrűjében, román és magyar falukörnyezetében is nagy népességmozgás, népességcsere zajlik, és átalakítja az évszázados településszerkezeteket. Ezzel többirányú szórványosodás is folyik! Magyarok jelentős számban eladják városi tömbházlakásaikat, házat vásárolnak és kitelepednek a városkörnyéki román falvakba is. Hasonlóképpen románok költöznek magyar falvakba. Egy számottevő magyarországi román kitelepedés is folyik a teljes román–magyar határsávban, Battonya, Biharpüspöki, Berettyóújfalu, sőt, Debrecen térségében. Több helyen már román óvodai és iskolai csoportok is indultak a szükségletek kielégítésére.
És közben a nagyvárosi lakótelepi létben a magyar közösségek, csoportok életét az elmagányosodás, szociális hátrányok, munkanélküliség, a gyermekek elszigetelődése, a galerik hatására „lakótelepi gyermekekké” (băiat de cartierré) süllyedése, a magyar oktatás leépülése jellemzi. Részben ugyanez mondható el már Aradról, Temesvárról, Kolozsvárról, lassan Szatmárról, Nagyváradról, újabban pedig Marosvásárhelyről, sőt Sepsiszentgyörgyről is, ahol a peremhelyzetben élők jelentős tömegei már más nyelvet beszélnek.
A lakótelepek uralkodó nyelve mindig az utca nyelve volt, az utca nyelve pedig szinte mindig a többség nyelve. Ezeken a településeken a kisebbségi magyarság és nyelve kiszorult a hatalmi szférából, a hivatali életből, a mindennapi hatalmi-adminisztratív kommunikációból és mesterségesen bélyegzett lett.
A városokban az önértékelés és a nyelvi helyzet tekintetében észlelhetők tehát a legnagyobb gondok. A hatalomnak nem kell a kisebbség mássága. A történelmi utcaneveket átkeresztelték, a magyar személyneveket lefordították vagy törölték; az utcanevek kétnyelvűsége is többnyire tükörfordításokban nyilvánult meg. A többségiek nyolcvan év alatt annyit sem tanultak meg a kisebbség nyelvén, hogy nevüket, nevünket felismerhetően kiejtsék, megkülönböztessék a családnevet a személynévtől. A hatalomnak sikerült megteremtenie és a kisebbségbe sulykolnia a másság méltósága helyett a másság szégyene megalázó érzetét.
„Nettmagyarság”
Azt is megtapasztalhatjuk, hogy az anyanyelv értéke a vegyes és átmeneti területek mellett a halmozottan hátrányos nyelvi régiókban élő magyar gyermektársadalom körében van a legmélyebben. Ott, ahol nincs mód a közös anyanyelvi kultúrájú kortársközösségek, szomszédsági csoportok, utcai, játszótéri vagy szabadidős galerik kialakulására, egyszóval a legszélesebb nyelvi megnyilvánulásra, nyilvánosságra. Jól megfigyelhetjük, hogy vegyes területeken, különösen városokban, lakótelepeken már alig maradt meg anyanyelvi közegben a játszótér, a játékok, a kiszámolók, a gyermekkommunikációk nyelve. (Kallós Zoltán hívta fel a figyelmünket egy alkalommal, amikor Csángóföldön jártunk együtt: „figyeld meg, hogy az utcán milyen nyelven játszanak a gyermekek. Ez mutatja a falu, a település domináns nyelvét.”)
Több figyelmet és alaposabb kutatást érdemel az is, hogy (a sziget- és átmeneti területeken is) mi vezetett el a felgyorsuló időskori nyelvromláshoz, a nyelvvédelmi önkontroll sérüléséhez, a nyelvi kényelem kialakulásának állapotához. Ne csodálkozzunk ezen! Az idősödő rétegnél ugyanis a hosszú évtizedek óta tartó együttélések mentén megjelentek a „nyelvi megfáradás” jelei, és rájuk egyre nagyobb hatással van a többségi nyelv és szókészlet, nyelvi szerkezetek hosszú ideje tartó begyakorlása, a többségi fogalomkészletek berögzülő makacs agresszivitása.
Joggal haragszunk az egész nap számítógép mellett ülő gyermekeinkre, unokáinkra. De azt is érzékelhetjük ugyanakkor, hogy a mai fiatalság jelentős rétegének, amely a divatos magyar kábelmédiumokon és a magyar nettkultúrán, magyar közösségi oldalakon szocializálódott, bizonyos fokig jobb a magyar nyelvismereti szintje, mint idős nagyszüleiknek, szüleiknek. Nagyon fontos számolnunk azzal is, hogy a virtuális magyar közösségek kialakulása jelentős nyelvi tereket, kapcsolatokat hoz, hozhat létre, amiről a továbbiakban komolyan beszélni kell. A nettmagyarság a világhálón keresztül ma már teljesen átszövi a világot, és jelentőségéről esetenként nagy elismeréssel kell szólni az ismeretszerzés, de a kapcsolatépítés, az ismerkedés, sőt, a párválasztás folyamataiban is. A magyar közösségi élmények hiányát ez a nettvilág sok esetben pótolja, segíti a párkapcsolatokat, de jó és rossz értelemben meg is változtatja az élő társasági-találkozási szokásokat. Több olyan szórványmagyar fiatalt ismerek, akiben mélyen él a vágy, hogy azonos etnikumhoz tartozó társra találjon. A mindennapi élettérben nem tudtak anyanyelvi kapcsolatokat kialakítani, de a virtuális, személytelen térben nem szégyellik identitásgátlásaikat, botlásaikat, nyelvi csonkaságukat, hibáikat, és könnyebben társra találnak.
A magyarsághoz tartozás „kifáradása”
Sajnos azonban vannak olyan magyar vagy volt magyar közösségek is, amelyek mély történelmi folyamatok eredőjeként, önként és csoportosan váltottak vagy váltanak identitást. E régiókban, közösségekben hiába él a magyar múlt emlékezete, a közös eredet tudata, hiába van meg az eredeti anyanyelvükön szolgálatot teljesítő egyház, ez már mind nem elég. A közösség lemondott a családban beszélt anyanyelvéről is.
A magyarsághoz tartozás „kifáradása”, szinte „unalma” miatt felszámolódik az oktatás, elnéptelenül a templom, leépül a nyelv és egy-két nemzedék élete alatt befejeződik a teljes nyelvváltás. Példa erre Krassó-Szörény és Temes megye jelentős számú falusi magyarsága, Hunyad megyében, az Érchegységben Verespatak, Gyulafehérvár mellett Borbánd volt magyarsága. Erdélyben és részben Kővár és Máramaros bányavidékein szomorúan készíthettünk jegyzéket azokról a településekről, ahol az aktív, az életvitelszerűen működő anyanyelvhasználat lényegében megszűnt (példa erre a Domokos melletti Erzsébetbánya katolikus és református közössége, Tőkés, Oláhlápos, Kohóvölgy). A magyar nyelv e helyeken már csak szakrális nyelvként maradt használatban. Él még a már említett magyar („sunt ungur”, „sunt catolic”) öndefiníció, mely többnyire már csak „magyar vallást” és eredet-identitást jelent.
Tudomásul kell vennünk tehát, hogy vannak olyan régiók, főleg a Bánságban, Krassó-Szörény, Fehér, Szeben és Hunyad megyékben, ahol már a falusi népesség körében is megjelent, sőt nemsokára be is fejeződik a teljes nyelvi asszimiláció. Hajdan színmagyar települések lakossága, amely még ma is őrzi a magyar történelmi egyházakhoz kötődő vallási identitását, nyelvileg már nem is egyes egyéneiben, hanem teljes tömegében szűnik meg magyarnak lenni. Egyre több az olyan mezőségi, dél-erdélyi helység is, ahol utolsó tanúkként, nem szórvány-, hanem foszlánymagyarként él néhány ember, nem ritkán egy-egy nagy történelmi értékű műemlék templom vagy rom árnyékában. Az ő elmúlásukkal lezárul egy hosszú történelmi folyamat, eltűnik jelenlétünk emberi emlékezete is.
Ahol pedig a tömbök és szigetek pereme körül felszámolódik a szórványgyűrűk védelme, ott lassan kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek maguk a szigetek, sőt a tömbök is. Beszűkül a nyelv mozgástere, a fiatalok párválasztási lehetősége, elsorvadnak az anyanyelvi kapcsolatok, megakad az értékek utánpótlása, bizonytalanná válnak a magyar gazdasági vállalkozások, sérül a magyarok gazdasági kibontakozásának lehetősége. Felszámolódik a másként való megnyilvánulás sikere, értéke és haszna.
VETÉSI LÁSZLÓ
(Megjelenés előtt a 2014-es Királyhágómelléki Református Kalendáriumban)
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)

A kizökkent idő helyreállítása
A címmel kapcsolatban a kedves olvasók némelyike talán rögtön megkérdezi: lehetséges-e ilyesmi, helyre lehet-e állítani a kizükkent időt? A Jelen Házban kedden este megtartott előadásban az erre kapott válasz az volt: igen, ha…
Két esemény zajlott egyszerre: a partiumi (szatmárnémeti) származású, jó ideje Magyarországon élő, nálunk főleg sikeres történelmi drámái révén ismert Kocsis István író, történész A Szent Korona misztériuma és tana című előadása, valamint a temesvári Vetési Zoltán Magyar kincsek, egyetemes értékek c. könyvének bemutatása. Hogy a kettő jól megfért egymással, azt részben Szekernyés János helytörténész, művészettörténész kitűnő moderálása (amelynek során felvetette azt is, hogy Kocsis és Vetési egy kicsit szembemegy bizonyos, a témára vonatkozó más véleményekkel), részben pedig az biztosította, hogy Vetési könyvében sokszor hivatkozik Kocsis Istvánra, akinek a Szent Koronáról szóló tanát teljes mértékben a magáénak érzi.
Szekernyés azzal indított, hogy nehéz dolga van, mert nem szaktudós. Hivatkozott viszont Németh László 1935-ben megjelent, a sorstudományként meghatározott magyarságtudományról szóló tanulmányára, amelyben a szerző kifejtette: a magyarság értékeinek felmutatása kötelesség. Ezt a nézetet követte Vetési könyve: arra vállalkozott, hogy átfogja a magyarság értékeinek valamennyi körét az ősi magyar kultúrától a nyelvészeti jelentésektől, a honfoglalástól közép-európai létünkig.
Kocsis István szerint a magyarság évszázadokon keresztül a Szent Korona révén tudott felülemelkedni a nehézségeken. A Szent Korona tana (több száz oldalas könyv és sok órás előadás kellene részletes ismertetéséhez, mondta) tulajdonképpen egy királyi kiváltságokat korlátozó tan, amely szerint a szakrális király jogutódja a Szent Korona, sőt, az a király fölött áll. Előírja, hogy a hatalom a király és a nemzet között megosztott legyen – amire a legnagyobb szükség a Mohács utáni időkben volt.
Érdekes történetet mesélt Kocsis I. Lipót Habsburg császár és Bethlen Miklós, illetve Esterházy Pál nádor a Szent Korona tanával kapcsolatos beszélgetéseiről, amelyek eredményeként a császár lemondott azon tervéről, hogy Erdélyt a Habsburg Birodalomhoz csatolja.
Az előadás közönségének egy része bizonyára arra számított, hogy szó lesz majd magáról a magyar koronáról; nem volt, viszont hallhattunk arról Vetési Zoltántól, hogy a magyar értékrend legmagasabb hordozója a Szent Korona, s az erről szóló Kocsis-könyv minden magyarnak az első könyve kellene hogy legyen. Mint ahogy az is elhangzott, hogy egykori magunkat a nagyon messzi távolban kell keresnünk, s a teremtéssel született értékrend visszaállítása hozhat eredményt, például nálunk a szórvány megmentése ügyében. A magyarságnak óriási küldetése van, hangzott el, maradjon meg az éltető hagyomány és tudás, hogy a mag a hó alatt is kicsírázhasson.
Az előadás elején és végén nagyon szép filmösszeállítást láthattunk Murvai Miklós jóvoltából az Aradi hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett rendezvényen.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Legitimizált rombolási szándék Váradon
Bábként kezeli a lakosságot a nagyváradi városvezetés, a döntéseit egyéni ambíciók vezérlik – szögezte le a Krónika kérdésére Sárközi Zoltán helyi önkormányzati képviselő, miután a testület keddi ülésén az RMDSZ-es tiltakozás eredménytelenül járt, és a többségi Szociálliebárlis Unió (USL) megszavazta a megyeszékhely 2030-ig érvényes általános városrendezési tervére (PUG) vonatkozó határozatot.
Azt a városrendezési tervet, amely mint ismert, már hónapokkal ezelőtt heves tiltakozást váltott ki a lakosokból, főleg amiatt, hogy a Vámház (ma Sucevei) és a Kert (ma Avram Iancu) utca műemléképületének bontásával járó kiszélesítése is szerepel benne. Sárközi korábbi jóslata pedig most beigazolódott, a szavazásra bocsátott végleges változatban ugyanis valóban nem vették figyelembe a közvitákon elhangzott panaszokat és javaslatokat: a Kert utcán maradt a tervezett kerékpársáv, a Vámház utca pedig kiszélesítve része lehet a belvárost kikerülő körgyűrűnek. Az új villamosvonal is maradt a tervben, holott annak kivitelezését a szakemberek nem tartják megoldhatónak.
„Ez hosszú távú elképzelés. Nem azt jelenti, hogy ha ma megszavazzuk a városrendezési tervet, akkor holnaptól már nem bocsátunk ki építkezési engedélyt a Kert utcára” – próbálta nyugtatni a felborzolt kedélyeket Adriana Lipoveanu, Nagyvárad főépítésze, de közben gyakorlatilag megerősítette, hogy a Kert utcát valóban ki akarják szélesíteni. Dacára annak, hogy történelmi értékű ingatlanok kerülnek ezzel veszélybe, a tanácsosi fotelből még a Mária Királyné színház igazgatója, Daniel Vulcu is támogatja a projektet, szerinte ugyanis „csak úgy lehet fejleszteni, ha bontanak is közben”.
„A városvezetés ezt a tervet izomból vitte át. Amikor olyan problémák vannak Váradon, hogy például nincs elég munkahely és fizetésképtelen a Hőerűmű, nem egészséges hosszú távú döntést így megszavazni. Az ilyen ügyekben konszenzusban kell dönteni” – hangsúlyozta Sárközi, aki egyúttal arra hívta fel a figyelmet, hogy ezzel a közgyűlési határozattal a városvezetés hivatkozási alapot teremtet magának jövőbeli szándékaihoz. Az RMDSZ-es önkormányzati képviselő ugyanakkor még mindig optimista, nem hiszi, hogy „megszülethet az a polgármester aki hozzá merne nyúlni egy műemlék épülethez”. Szerinte most a túlélésre kell játszaniuk, és majd a jövőben partnereket találni arra, hogy helyrehozzák ezeket a hibás határozatokat.
Nem hátrálnak a püspökiek
A nagyváradi általános városrendezési tervben (PUG) szereplő körgyűrű megépítését túlságosan távlatinak tartják, ezért az Erdélyi Magyar Néppárt helyi szervezete csütörtökön 17 órától ismét tiltakozó meneteléssel próbálja megsürgetni a teherforgalom kiterelését Biharpüspökiből. Ahogy arról korábban már többször is beszámoltunk, a helyi lakosok folyamatos panasza ellenére Nagyváradon már csak ebből negyedből nem tiltották ki a több tonnás teherautókat. A néppárt korábban egy négy kilométeres terelőút megépítését szorgalmazta a városházán, ám azt pénzhiányra hivatkozva elutasították. Noha a Krónikának Ilie Bolojan polgármester úgy nyilatkozott, hogy a metropolisövezet fejlesztéséhez tervezett új körgyűrű – amelynek egy része a városrendezési tervben is szerepel – akár már 2018-ra megoldhatná a problémát, Kristófi Kristóf, a néppárt váradi szervezetének elnöke szerint két éven belül orvosolni kell a helyzetet. Lapunk kérdésére ugyanakkor elmondta: Bolojan elzárkózott a velük való személyes találkozótól, de amikor az utcán összefutottak, s jelezte a polgármesternek, hogy a püspökiek panaszkodnak a szmogra, az elöljáró erre csak annyit válaszolt, hogy „öt évig még biztos szívni fogják.” A csütörtöki tiltakozás a Püspöki út egy szám alatti parkolótól indul és jelképesen négy kilométert menetelnek majd a Szatmárnémeti irányába vezető aszfaltcsíkon.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! - 18.
Magyartalanítási törekvések
Az etnikai arányok megváltoztatását Észak-Erdélyben már 1944 őszén beindítják, 1945-ben ez folytatódik – részben spontánul, részben szervezetten –, és tömegjelleget ölt. Megkezdik a magyar városok, köztük Kolozsvár elrománosítását.
Itt 1941-ben csupán 9814 (8,9 százalék) román él, de számuk 1948-ig eléri a 47 ezret. A románosítást a tömeges betelepítéssel és a magyar lakosság zaklatásával érik el. A „magyartalanítás” eszköze az elmenekültek visszatérésének akadályozása, az állampolgárságról való lemondásra kényszerítés. A katonai szolgálatra való behívást suttogó propagandával terjesztik, és azt is, hogy a leventéket le fogják tartóztatni. Érthető, hogy a magyar fiatalok tömegével mennek el, vagyonukat a román hatóságok elkobozzák. Ebben az ügyben a magyar külügyminisztérium is tiltakozni kényszerül, 1945. augusztus 28-án a Szövetségközi Ellenőrző Bizottsághoz fordul. A Groza-kormány kommunista igazságügy-minisztere, Lucreţiu Pătrăşcanu sem rejti véka alá, hogy több százezer magyar kitelepítését tervezi, és ezt szolgálja az 1945. április 4-én kiadott 261. számú állampolgársági törvény. Ennek értelmében nem kaphatnak állampolgárságot azok, akik Trianon (1920. június 4.) után a két háború közti időben sem nyerték el. Számuk mintegy 100 ezer körüli. Hasonlóképp azok sem, akik Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között folyamodtak magyar állampolgárságért. 1946 áprilisában a Román Kommunista Párt az állampolgársági törvényre hivatkozva kéri a Szovjetuniót, hogy engedélyezze 400–450 ezer magyar kitelepítését. Szerencsére a szovjet legfelsőbb vezetés elutasítja e kitelepítési programot. Az állampolgárság kérdését végül a román állam kénytelen 1948 júliusában – a párizsi békeszerződés aláírása után – rendezni.
Ígéretek, engedmények kora
Amikor Észak-Erdélybe 1944. november 14-én bevezetik a szovjet közigazgatást, az 575. számú törvény alapján megszervezik a Kisebbségi-Nemzetiségügyi Minisztériumot. 1945. február 7-én közzéteszik a február 6-án elfogadott 86. számú törvényt is, a Kisebbségi Statútumot (Nemzetiségi Statútum). Ez a dél-erdélyi magyarság számára bizonyos többletjogokat biztosít a korábbi jogfosztottsághoz mérve, de az észak-erdélyiek számára a meglévő jogaik korlátozását, szűkítését jelenti. A Statútum legfőbb hiányossága, hogy legtöbb előírása gyakorlatban nem érvényesül, mert azok többsége ellentétes az 1923-as alkotmány szellemiségével. A király is azért írja alá, hogy „legyen” egy ilyen, nem azért, hogy a nemzetiségi problémákat megoldja. Ez tehát külföldnek szól, gyakorlatilag kirakat-törvény. Ki tudja, hogy mikor veszik hasznát párizsi béketárgyalásokon, amikor érvekkel kell bizonyítani, hogy az erdélyi magyarság jogai széles mértékben biztosítottak. A Kisebbségi Statútum kiadásával megszűnt az a korábbi jogi lehetőség, hogy a kisebbségi panaszokkal a nemzetközi fórumokhoz lehessen fordulni, miként a háború előtt a Népszövetséghez. Mivel 1945. március 6-án megalakul a kommunista befolyás alatt álló Groza-kormány, Sztálin engedélyezi a román közigazgatás észak-erdélyi bevezetését. Kurkó Gyárfás, az MNSZ elnöke a demokrácia bizonyítékát látja abban, hogy – az udvarhelyi népgyűlés idején – 1945. március 27-én „a magyar szín [a magyar zászló a] szervezetünk székházán” már szabadon lenghet. Az 1946. október 25-i választási kiáltványban a szövetség az általa elért sikereket így foglalja össze: feloszlatják a munkásszázadokat, az emberek hazatérhetnek. Megszüntetik a katonaságnál működő külön bíróságokat, hazasegítették és hazasegítik a hadifoglyokat. Az MNSZ-et a Groza-kormány támogatásáért a magyarság egy része meggondolatlan behódolónak tartja. Bár a jogszabályok – így az 1945. augusztus 6-i – tiltják a diszkriminációt etnikai, nyelvi és vallási alapon, megszabják az anyanyelvhasználat jogát, a nemzeti kisebbségek iskoláit egyenlővé teszik a többségivel, a változások alig észlelhetők. Ez azzal magyarázható, hogy Észak-Erdélyben a visszatért hatóságok nacionalista magyargyűlölők, bojkottálják a magyarságra vonatkozó pozitív rendelkezések végrehajtását, miközben elsősorban magyarokat sújtó törvények is születnek. Így például az erőszakos sorozások, a munkaszolgálat, a bűnvádi eljárások, a kisajátítások, a földreform, az állampolgársági törvények, a szövetkezeti tulajdon felszámolása, az „idegen vagyonok” kisajátítása mind-mind a magyarokat hozzák hátrányos helyzetbe, mutatják az ígéretek és a valóság közti távolságot. Az illúziók a Groza-kormány nemzetiségi politikájának demokratizmusáról hamar szertefoszlanak. Tudomásul kell venni, hogy a visszatért „reakciós, soviniszta közigazgatás” feladatának érzi, hogy „apránként lerombolja a nemzeti egyenjogúságnak és megbékélésnek azt a nagy reményekre jogosító művét, amelyet széleslátókörű és humánus szellemtől áthatott férfiak alig egy negyedév leforgása [1944. november 14. és 1945. március 8. között – a szerző megj.] alatt alkottak”.
A magyar iskolahálózat
A demokrácia legnagyobb akadálya a sokat emlegetett „restitutio in integrum” elv érvényben maradása, amely az 1940. augusztus 30. előtti állapotok visszaállítására törekszik. Ennek szellemiségében – az 1945. május 29-én kiadott 406-os számú törvény értelmében – mindazokat az iskolákat, amelyeket a románok a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után hagytak el, ismét visszaveszik. Senkit nem érdekel, hogy azokat még korábban a magyaroktól vették el. Ilyen intézmény volt a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, valamint az 1920 és 1940 közt erőszakkal kisajátított magyar iskolaépületek sora. Minden gáncsoskodás ellenére 1945 májusától 1946 májusáig kiépül, megvalósul az anyanyelvű oktatás az óvodától az egyetemig. Beindul a könyvkiadás, a színházak, a tudományos műhelyek, a gazdasági szervezetek, a szövetkezetek tevékenysége. 1945 őszén hozzáfognak az 1943-ban betiltott dél-erdélyi magyar iskolák visszaállításához. Az MNSZ 1946-ban kiadja a jelszót: „Minden magyar gyereket magyar iskolába!” A magyar iskoláztatás fejlesztése irányába jelentős lépést jelent az 1946. március 13-i törvény, amely lehetővé teszi minden tantárgy – ideértve Románia történelmét, földrajzát és az alkotmánytant – magyar nyelvű oktatását. A román nyelv tanítása csak a harmadik osztálytól kötelező. Két központtal: Brassó és Kolozsvár önálló magyar főtanfelügyelőségek, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Szatmáron és Temesváron magyar nyelvű tanfelügyelőségek alakulnak. A magyar tannyelvű óvodák, az egy-négy osztályos iskolák, a gimnáziumok, a líceumok állami és egyházi kezelésben átfogják a magyarlakta településeket. 1946 és 1948 között az Oktatásügyi minisztériumban a nemzetiségi iskolákat dr. Felszeghy Ödön, majd Czikó Lőrincz magyar államtitkár irányítja. 1947 őszén Moldvában megnyílnak az első magyar iskolák, számuk a következő években fokozatosan növekszik.
1945-ben visszaállítják a magyar egyetemet, amely egyszerre nyitja meg kapuit Kolozsváron és Marosvásárhelyen Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem néven. Dr. Csőgör Lajos, a Bolyai Egyetem első rektora írja, hogy ennek megnyitása a „mostoha körülmények, a tudatos akadályozás és sokszor ellenséges légkör” ellenére történt. Érdekes az a tisztánlátás, ahogy Márton Áron püspök 1945/46 fordulóján az egyetem jövőjét látja. Csőgör a püspökkel való egyik találkozóján tapasztalja, hogy – bár frissiben beindult a magyar egyetem és nagy ütemben folyik a magyar intézményrendszer kiépülése – Márton Áron az egyházi és az állami magyar iskolák jövőjét bizonytalannak tartja. A kiépülő magyar intézményekre hivatkozva arról győzködi a püspököt, hogy nincs miért aggódni. Később gyakran eszébe jutnak a püspök szavai: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk”.
Csőgör nem volt az egyedüli, aki bizakodott. 1946. október 25-én az MNSZ választási kiáltványának 5. pontjában lelkendező szavakat olvashatunk, melyek mutatják a jövőbe vetett hitet: „Létrehoztuk hatalmas iskolai hálózatunkat. Az óvodától az egyetemig biztosítottuk a magyar anyanyelven való oktatást gyermekeink számára”. A 7. pont a közművelődés feltételeiről szinte büszkén említi: „Két főiskolánk van: a Bolyai Tudományegyetem és a Zeneművészeti Főiskola, s állami támogatásban részesül két színházunk.”
Az 1948-as tanügyi reform
Az 1948. augusztus 3-i tanügyi reform államosítja az egyházi iskolákat, megszűnik az önálló magyar intézményrendszer. A magyar egyházak mintegy 2000 épületét és a teljes magyar iskolarendszert a román állam veszi át. Felszámolják a nagy múltú magyar egyesületeket, köztük az Erdélyi Múzeum Egyesületet, az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet, az Erdélyi Tudományos Intézetet, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A színházak, a kulturális és közéleti folyóiratok, a könyvkiadás szintén a román állam politikájának függvénye lesz, mert a magán- és az egyházi tulajdon államosításával, a magyar szövetkezeti tulajdonnak a románba való beolvasztásával anyagi háttér nélkül maradt a magyar kultúra- és iskolarendszer. Megszűnnek a magyar tanfelügyelőségek, helyüket vegyes, azaz román és magyar tanfelügyelőségek veszik át. A román nyelv oktatását már az első osztálytól kötelezővé teszik. Immár senkit nem zavar, hogy két évvel korábban, 1946-ban csak a harmadik osztálytól követelték ezt, amikor még az volt a szakmai álláspont: tömeges oktatásban egy kisgyermek egy idegen nyelvet, mint a román is, csak úgy sajátíthat el, ha alaposan ismeri saját anyanyelvét és a fogalmakat. A reform következménye még, hogy a nagyszámú elméleti líceumból csak 22 működhet tovább. Magyar elméleti líceum nélkül marad Nagyszalonta, Szamosújvár, Szilágysomlyó, Nagykároly, Szászrégen, Medgyes, Kézdivásárhely, Gyulafehérvár, Nagybánya és Máramarossziget. Helyükbe román és magyar tagozatú műszaki középiskolákat szerveznek. A tanügyi reform negatívuma még, hogy több magyar egyházi iskolába román tagozatokat telepítettek. A közoktatásügyi minisztérium átszervezésekor megszüntették a nemzetiségekért felelős főosztályt is. A tanügyi reform utáni helyzetről az MNSZ új elnöke, Kacsó Sándor 1948-as kongresszusi beszédében megemlíti, hogy a teológiai főiskolákat leszámítva Romániában négy magyar főiskola és egyetem működik. A „Bolyai Tudományegyetem nyolc karral, a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet öt karral, a kolozsvári Művészeti Főiskola négy karral s a kolozsvári Mezőgazdasági Intézet egyelőre egy karral”.
Elmondható, hogy a Romániában 1948-ig kiépült önálló magyar iskolarendszert az államosítással alapjaiban rendítik meg, így felszámolva a kulturális autonómiát. Megkezdődik a magyar iskolarendszer elsorvasztása. Az elméleti líceumok egy részének megszüntetése után 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek román és magyar tagozatúvá alakulnak. Egyértelmű: túl vagyunk az Észak-Erdélyt visszaadó 1947-es párizsi békeszerződés aláírásán, lejárt az ígérgetések és engedmények kora.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beindult a Magyar Társasjátékosok Romániai Szövetsége
Hivatalosan is bejegyezték Magyar Társasjátékosok Romániai Szövetségét (MATRISZ), amely ennek alkalmából Kolozsváron tartotta nyitórendezvényét a hétvégén. Az egyesület tagjai jelképes tagsági díj fejében játszhatnak a legkülönfélébb társasjátékokkal. A szövetség rendszeresen szervez játékalkalmakat Marosvásárhelyen és Kolozsváron.
Építeni a közösséget, alternatívát nyújtani az igényes szórakozásra: ezek a Magyar Társasjátékosok Romániai Szövetségének (MATRISZ) legfontosabb célkitűzései – jelentette ki Csucsák István elnök a nemrég megalakult szövetség kolozsvári nyitórendezvényén. Hozzáfűzte: terveik szerint tevékenységüket Erdély-, sőt országszerte kiterjesztik, céljuk „visszahozni az emberek életébe a személyes kapcsolatokat.”
Csucsák István a Krónika kérdésre elmondta: a társaság bejegyzését hosszas szervezés előzte meg, fél évbe került amíg valamennyi engedélyt beszerezték, mintegy egy hónapja jegyezték be hivatalosan az egyesületet. „Azért is tartottuk meg ezt a kolozsvári nyitórendezvényt, hogy bejelentsük a nagy közönségnek: létezünk vagyunk” – magyarázta.
Mint mondta, egyesületük már korábban is szervezett rendezvényeket a társasjátékok kedvelőinek Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben és Sepsiszentgyörgyön is, az újdonság abban rejlik, hogy most már bejegyzett jogi személyként tehetik meg mindezt. Kérdésünkre elmondta: csak a kolozsvári Agape étteremben megtartott hétvégi nyitórendezvényen 70 különböző tábla- és kártyajátékot próbálhattak ki a résztvevők.
Hozzáfűzte, igyekeznek a külföldön megjelent legújabb társasjátékokat is behozni Erdélybe, a Carcassonne és Catan nevű stratégiai társasjátékokból például világbajnokságot is szerveznek, így értelemszerűen, helyi és országos bajnokságok is vannak.
Csucsák István ugyanakkor elmondta: a szövetséghez csatlakozó játékosok évi harminclejes tagdíjat fizetnek. Amint rámutatott, az összeg szimbolikusnak is tekinthető, ahhoz képest, hogy több száz lejes játékokkal is játszhatnak a tagok. A játékokat ugyanis az egyesület szerzi be, a helyszínt is ők biztosítják.
A tagdíjakon kívül pályázati forrásokból illetve támogatásokból tartja fenn magát az egyesület. Kérdésünkre kifejtette: Marosvásárhelyen kéthetente, míg Kolozsváron havi egy társasjáték estét szerveznek, a tagság bővülésével azonban ezek az alkalmak is gyakoribbá válhatnak, folyamatosan várják a jelentkezőket. Az érdeklődők az egyesület Facebook-oldalán tudhatnak meg bővebb információt, de a közeljövőbe a www.matrisz.ro internetes oldaluk is elindul.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Új út nyílik a kolozsvári diákok számára
Egy új kapocs Budapest és Kolozsvár között címmel tartottak konferenciát az EIT ICT Labs Magyar Nemzeti Társult Csomópont és a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem szervezésében péntek délelőtt. A rendezvényen a két szervező fél mutatkozott be azzal a céllal, hogy a két város közti kapcsolatépítést erősítse.
Első lépésben dr. Horváth Zoltán, az EIT ICT Labs Magyar Nemzeti Társult Csomópont igazgatója mutatta be azt az európai hálózatot, amely több, elsősorban nyugati és északi város egyetemeit, a kontinens különböző vállalkozásait köti össze, oktatást, kutatást, üzletet kapcsolva egymáshoz, az infokommunikációs technikákkal kapcsolatos innovációs lehetőségeket erősítendő.
A budapesti csomópont menedzsere, Várhalmi Zsuzsa a diákokat érintő gyakornoki lehetőségekről számolt be, kiemelve, hogy a az EU-s állampolgárok számára ingyenes oktatás meglehetősen nagy mobilitást biztosít, a mesteri éveket két különböző városban lehet elvégezni. A kolozsvári diákok számára is nyitott a lehetőség, hiszen csereprogramokban vehetnek részt, a nyitni kívánó cégek pedig szintén teret kapnak.
A gyakornoki program előnyeiről, és saját innovációiról többek között a Szatmárnémetiből származó Maksay Dorottya, az EIT CH.A.N.G.E. Awards 2013-as győztese számolt be, aki Helsinkiben szerzett tapasztalatai alapján olyan rendszert épített ki, amellyel az olcsóbb szállást kereső diákok és a segítsd égre szoruló idősek is előnyhöz jutathatnak.
Dr. Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese az egyetem eredményeit és előnyeit ismertetve, aláhúzva, az európai kapcsolatrendszerhez tartozó budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemmel húsz éve ápolják a kapcsolatot.
A konferencia utolsó momentumaként Kelemen András, a Cluj IT Cluster igazgatója az európai kezdeményezés kolozsvári mását ismertette, amely szintén összekapcsolja a régióban található innovatív vállalkozásokat.
Maszol.ro

Szatmári autonómiakonferencia: etnikai helyett gazdasági érvek kellenek
Csakis a románokkal összefogva, az etnikai vonatkozások helyett a gazdasági szempontokat hangsúlyozva érhető el a helyi autonómia – ez volt a konklúziója a Szatmári Híd Egyesület által Szatmárnémetiben szervezett autonómiakonferencia első, hétfői napjának.
A találkozóra katalán és román előadókat is meghívtak – előbbiek arról beszéltek, miként sikerült a katalán autonómiát kivívni, mindemellett tanácsokat is adtak az erdélyi önrendelkezési törekvések előre vitele érdekében. A házigazdák nevében Krakkó Rudolf, a Szatmári Híd Egyesület elnöke köszöntötte a résztvevőket, kifejtve, hogy sajnálja, ugyanakkor szégyelli is, hogy 23 évvel a diktatúra bukása után nemhogy autonómiánk nincsen, de még csak nem is beszélünk érdemben erről.
Pénz kell a népszerűsítéshez
Daniel Laspra katalán tartományi politikai szakértő, barcelonai üzletember arról tartott előadást, hogy a vállalkozók miként tudják segíteni az önrendelkezés ügyét. Elmondta: mindig a legjobb befektetésnek tartotta az autonómiatörekvések támogatását, úgy fogta fel, hogy ha a vállalkozását építi, a hazáját építi. Arra is kitért, hogy az autonómiamozgalomhoz pénz is szükséges volt, például a tartományt átszelő élőlánc résztvevőit szállítani, étkeztetni kellett, és nem került kis összegbe az agresszív médiakampányuk sem, mellyel végül a sorsdöntő fordulatot elő tudták idézni: a maguk oldalára sikerült állítaniuk a Katalóniában élő spanyolokat.
Elmondta, akkor értek el eredményeket, amikor nem a nemzeti érzelmeikről beszéltek, hanem arról, hogy a befizetett adójukat elnyeli Madrid – akárcsak az erdélyiekéit Bukarest – leszegényítve őket, akadályozva a régió fejlődését. Hozzátette: vállalkozóként megértette, nagyon fontos az, hogy a kormányzat közel legyen, mivel ily módon a döntéshozatalnál, a törvénykezésben sokkal inkább érvényesülnek a helyi érdekek.
Marc Gafarot i Monjó, a Katalán Összefogás Katalóniáért Konvergenció Unió képviselője a katalánok és az erdélyi magyarok helyzetét, lehetőségeit elemezte, rámutatva a hasonlóságokra, illetve különbségekre. Felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy az Európai Unió a régiók Európájában gondolkodik, ami igen kedvező az önrendelkezési törekvések szempontjából. Hozzátette viszont: a régiókat nem nemzetiségi alapon akarják kijelölni, hanem működő gazdasági egységeket szeretnének létrehozni.
„Értsék meg, önökről a román nacionalisták – és itt a mindenkori román kormányra gondolok – azt a képet festik mindenütt, hogy soviniszták, agresszívek és szektások, az önálló régiójukat pedig etnikai alapon akarják létrehozni – fejtette ki a katalán politikus. – Ez ellen a hatékony védelem pedig csakis az lehet, ha az erdélyi románokat sikerül megnyerniük ügyük támogatásához.”
Elmondta: meg kell értetnünk a románokkal, hogy az autonómia azt jelenti, hogy: az enyém, közel. Azt, hogy az önrendelkezés prosperitást, fejlődést hoz és sokkal demokratikusabb, mint a központosított kormányzat, mivel sokkal szélesebb társadalmi rétegeknek enged beleszólást a közügyekbe.
Erdély, a fejőstehén
Mircea Daian újságíró, a Demokratikus Erdély Liga alapítója arról beszélt, hogy nemcsak Erdélynek, de Románia többi régiójának – Moldvának, Olténiának, Dobrudzsának – is autonómiára van szüksége a fejlődéshez. Angela Tocila nagyváradi újságíró, politológus, blogger egy korábbi írását olvasta fel, melyet a székelyek nagy menetelése ihletett. Ebben kifejti, hogy románként mostohagyereknek érzi magát Erdélyben, mivel a kormányzat és az ország Kárpátokon túli régiói úgy tekintenek Erdélyre, mint egy fejőstehénre, ahol megtermelik azt a pénzt, melyet lenyúlhatnak, amiből magukat fenntarthatják.
Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómia Tanács alelnöke rámutatott: a Partiumnak minden szempontból kedvezőbbek az esélyei az autonómia elérésére, mint Székelyföldnek, mindössze egy nagyon fontos tényező hiányzik: az erre irányuló akarat. Érvei között felsorolta például azt, hogy a Partium távol van a fővárostól, és olyan természetes határok választják el attól, mint a Kárpátok. Nyugat felé azonban csakis mesterséges a határ, mely egyre inkább légiesül.
Szilágyi szerint amennyiben az országhatár megszűnne, az olyan városok vonzáskörzete, mint Szatmárnémeti, átterjedne Magyarország keleti régióira, és ezáltal a települések hierarchiájában sokkal előkelőbb helyet foglalhatna el. Ehhez azonban az kell, hogy kétnyelvű város legyen.
Az előadásokat követő kerekasztal-beszélgetésen felmerült a kérdés: Erdélyben mi legyen az első lépés az autonómia kivívásának útján? Mindkét katalán meghívott szerint népszerűsítésre van szükség, az autonómia gondolatának elhintésére minél szélesebb körben, annak megértetésére, hogy ez nem magyar soviniszta törekvés, hanem a helyi érdekvédelem legjobb eszköze. Helyi szinten ebben a témában feltétlenül átfogó konszenzust, egységet kell teremteni, mert másképp nem megy, hangzott el.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Kárpát-medence, az ötödik „égtáj”
Az elkövetkező évtizedek meghatározó régiója lehet a Kárpát-medencei térség, s a monarchikus gazdasági egység újrateremtése révén a térség vállalkozói is e sikertörténet főszereplőjévé válhatnak. Radetzky Jenő, a Kárpát Régió Üzleti Hálózat Zrt. vezérigazgatója reálisnak tartja ezeket a perspektívákat.
– Milyen viszonyban van a nevét viselő induló révén örök hírnevet szerző Radetzky marsallal? – Kimondottan jó viszonyt ápolok vele, mivel igen szeretem a nevem. Egy mellékági Radetzky családból származom, ennél fogva tiszteletbeli osztrák konzul is vagyok Magyarországon. Mindent egybevetve: monarchista osztrák névvel, de nagy magyar szívvel élek, teljes mértékben magyarnak érzem magam. – Fontos, hogy „teljes mértékben” magyar legyen egy Kárpát-medencei gazdasági hálózat kialakításán dolgozó szervezet vezetője, vagy inkább szakembernek kell lennie? – Is-is. Elkötelezett vagyok a Kárpát-medencei gazdasági integráció ügye mellett. A magyar gazdaság egyik legfontosabb prioritása a környező országokkal, kiemelten a magyar lakta területekkel való minél szorosabb együttműködés, és ezt egyszerre tekintem gazdasági, illetve nemzetpolitikai kérdésnek. – Hogyan igyekszik eleget tenni e kettős feladatnak az ön által irányított hálózat? – Az első, mindent meghatározó lépés 2010-ben történt, amikor a magyar kormány programjába foglalta a Kárpát-medencei gazdasági térrel való kiemelt foglalkozást. E program első intézményi háttereként a Nemzetgazdasági Minisztérium külön főosztályt hozott létre, amelynek irányításával, a gazdasági kamarákkal együttműködésben kezdődött a fejlesztés. A Wekerle Sándorról, néhai magyar miniszterelnökről, illetve pénzügyminiszterről elnevezett Kárpát-medencei gazdasági integrációs kormányprogram célja, hogy a száz évvel ezelőtti integrációs szintre hozza fel a régió gazdaságait – természetesen a 21. század követelményeihez igazítva. Meglátásunk szerint az európai gazdaság következő évtizedei egyértelműen a kelet-európai gazdaságok növekedéséről szólnak, ezért aztán napnál világosabb, hogy ha mi nem integráljuk a térség gazdasági szereplőit, akkor ezt más végzi el. Mi pedig e térség közepén vagyunk. Az intézményi háttér megteremtése érdekében hoztuk létre a Kárpát Régió Üzleti Hálózatot, amelyet most már egy zártkörű részvénytársaság irányít. Tizenegy helyszínen hoztunk létre irodát, köztük öt erdélyi városban, Nagyváradon, Szatmáron, Kolozsváron, Székelyudvarhelyen és Sepsiszentgyörgyön. A marosvásárhelyi várhatóan 2014 januárjában nyit. – Milyen konkrét segítséget képes nyújtani ez a hálózat az anyaország határain kívüli vállalkozóknak? – A Wekerle-tervnek három nagyon fontos feladata van. Egyrészt az anyaországban tevékenykedő vállalkozásokat igyekszünk segíteni abban, hogy kapcsolatokat teremtsenek a Magyarország határain túl dolgozó cégekkel – ez vegytiszta üzletkapcsolati tevékenység. A másik: olyan projektek keresése, illetve generálása, amelyek megvalósításában részt vehetnek a magyar cégek, a munkahelyek teremtése révén pedig hozzájárulni a népességfogyás megállításához, a nemzetmegtartás elősegítéséhez, a helyben maradás ösztönzéséhez. A harmadik feladatunk a tőkebefektetés kétoldalú támogatása. De van egy különleges küldetésünk is: az integráció programjának keretében igyekszünk részt venni a testvértelepülési kapcsolatok megteremtésében, szélesítésében. E kapcsolatok eddig kétoldalúak voltak, mi viszont megpróbáljuk hálózatba tömöríteni. – A határmenti régiók esetében eddig is lehetséges voltak hasonló megvalósítások. Hogyan illeszthető az uniós jogi keretek közé viszont egy olyan projekt, amelyben, mondjuk, egy Románia közepén fekvő székelyföldi megye is érintett? – Nem kell feltétlenül és kizárólagosan pályázatokban gondolkodni. A sepsiszentgyörgyi hálózati iroda például minden olyan eszközzel, kapcsolattal rendelkezik, amely révén eljuthat valamennyi magyarországi vállalkozóhoz. Ez több mint 400 ezer vállalkozót jelent, akiket ugyancsak igyekszünk inspirálni abban, hogy a szentgyörgyi adatbázis alapján szélesítsék üzleti kapcsolataikat. A magyar állam ahhoz is jelentős forrásokat biztosít, hogy különböző üzleti rendezvényeken találhassanak egymásra a Kárpát-medence vállalkozói. – Szatmáry Kristóf, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára a 2012-es Tusványos alkalmával megkockáztatta a kijelentést, miszerint a Kárpát-medencei régió gazdasági felvetései és problémái immár nem külkereskedelmi, hanem magyar belkereskedelmi kérdéseknek számítanak. Hogyan kell értelmezni, illetve kezelni ezt a kijelentést? – E kijelentés tartalma semmiféle inkompatibilitásba nem ütközik az uniós országok esetében, Szerbia, azaz Délvidék és Ukrajna, vagyis Kárpátalja viszont valóban keményebb dió. A magyar gazdaságpolitika saját régiós stratégiáján belül nem kíván különbséget tenni egy székelyföldi, illetve egy magyarországi vállalkozás között. A kereskedelmi pályázati rendszeren belül is megpróbáljuk támogatni, igyekszünk pozitívan diszkriminálni azokat az anyaországi vállalkozókat, akik mondjuk egy székelyföldi vállalkozóval együtt nyújtanak be pályázatot – épp annak az uniós logikának a szellemében, amely nagyobb esélyt kínál egy két-három országból származó tervezetnek. Az unióban a gazdasági határok már nem nagyon „játszanak”, nekünk pedig elemi érdekünk visszaállítani a térségre jellemző évszázaddal ezelőtti gazdasági egységet. – Minden „átka” ellenére a gazdasági válság segített abban, hogy Magyarország és Románia vállalkozásai „felfedezzék” egymást. Hogyan próbál rácsatlakozni az ön által vezetett hálózat erre a jelenségre? – Valóban, a válság ellenére elképesztő iramban fejlődnek a két ország közötti gazdasági kapcsolatok, s ebben jelentős szerepet vállalnak a nemzeti alapon együttműködő cégek. Míg az európai gazdaság alig egy-kétszázalékos bővülésre képes, a magyar gazdaság gyakorlatilag stagnál, addig a román–magyar gazdasági kapcsolatok 2010 óta évi hat-hétszázalékos növekedést produkálnak. Ezt a növekedési potenciált mi jól használtuk ki, amit román oldalról kissé nehezményeznek is, mivel ebben az összefüggésben a magyar export pillanatnyilag 2,3 milliárd eurós többlettel rendelkezik. Miközben a keleti nyitás tézise egyre nagyobb hangsúlyt kap, mi azt mondjuk, hogy az ötödik „égtáj”, a Kárpát-medence a legfontosabb. A magyar gazdaság ebben a térségben 5,7 milliárd eurós többletet produkált – elsősorban a régióban lévő vállalkozásokkal való együttműködésnek köszönhetően –, ami megteremti az Oroszországgal folytatott kereskedelem deficitjének fedezetét. Arra inspiráljuk az erdélyi vállalkozásokat, hogy használják ki a magyar piacot, hiszen ez az integráció lényege. Ugyanakkor Magyarország fontos célja felépíteni a közepes vállalkozásokból azt az 50-60 nagy céget, amely piaci eszközökkel képes lesz kiszorítani a multikat, és számítunk arra, hogy ezek között erdélyi-partiumi vállalkozás is lesz. – A monarchikus múlton túl mi dimenzionálja a kelet-európai gazdaságokat? Hol és miben rejlenek a térségi legfőbb gazdasági tartalékai? – A Baltikumtól a Mediterránig terjedő kelet-európai térség lesz az Európai Unió következő fejlődési iránya , s ebben természetes és emberi adottságaival a Kárpát-medencei adottság főszereplő lehet. Éghajlatát tekintve jól védett gazdasági-földrajzi egység, az itt élő lakosság szükségleteit messze meghaladó mennyiségű egészséges élelmiszert képes előállítani, ugyanakkor több mint százmillió embernek elegendő egészséges ivóvízzel rendelkezik. Márpedig ezek a dolgok lesznek a következő évtizedek nagy kihívásai. Alternatív energiaforrásokból, napenergiától a geotermikus energiáig mindenből bőségesen áll a rendelkezésünkre, a természeti adottságaink pedig lehetővé teszik az egészség-iparág valamennyi válfajának felfuttatását. A Kárpát-medence sikerre ítéltetett, már csak a magunk emberi részét kell hozzátennünk.
Radetzky Jenő
Székesfehérváron született 1946-ban. Okleveles erdőmérnöki végzettséggel, később megszerzett felsőfokú német nyelvvizsgával és közgazdasági tanulmányokkal, vízgazdálkodási és építőipari valamint külgazdasági területen dolgozott a rendszerváltásig, azt követően pedig magánvállalkozásokat alapított és tevékenykedik a mai napig is média, szállodaipar, építőipar és külkereskedelem területen. A gazdasági kamarai mozgalomban 1988 óta tevékenykedik, 1990 óta a Fejér Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, 1998 óta az MKIK alelnöke, a Közép-dunántúli Vízgazdálkodási Tanács elnöke, osztrák tiszteletbeli konzul, a Közszolgálati Testület tagja. Alapító elnöke volt a kolozsvári székhellyel alapított magyar–román vegyes kamarának. A Kárpát Régió Üzleti Hálózat Zrt. vezérigazgatója.
Csinta Samu Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Összerdélyi platform alakul
Az Erdélyben élő nemzetiségek párbeszédének szükségességéről, egy erdélyi autonomista párt folyamatban levő bejegyzéséről, valamint a román félelmekről folyt a tárgyalás kedden, Szatmárnémetiben a Szatmári Híd Egyesület által szervezett autonómiakonferencia második napján.
Angela Tocilă nagyváradi újságíró, blogger azt fejtegette, hogy az erdélyi magyarok kulturális autonómiatörekvéseit össze kellene hangolni a románság gazdasági önrendelkezésre irányuló igényeivel. Elmondta: elkeserítőnek találja a romániai politikai osztály viselkedését, mely 23 éve álproblémák mentén igyekszik megosztani a közösséget, a valós társadalmi gondokkal pedig nem foglalkozik. Úgy vélte, utóbbiak feltérképezése, a megoldási lehetőségek kidolgozása csakis alulról építkezve, a magyar és a román civil szervezetek összefogásával valósulhat meg.
Beszélt ugyanakkor a román félelmekről is, melyekkel igazán azt követően szembesült, hogy megjelentetett egy írást a székelyek menetelésével kapcsolatosan, melyben határozottan állást foglalt Erdély autonómiája mellett. Mint elmondta: kellemes meglepetés volt számára, hogy nagyon-nagyon sok román írt neki, akik szintén támogatnák az erdélyi önrendelkezést. Szomorúan konstatálta ugyanakkor, hogy a nyilvánosság előtt igen kevesen merték vállalni véleményüket, mivel féltek attól, hogy emiatt árulónak nyilvánítanák őket.
Mircea Daian komoly problémának nevezte azt, hogy a közösségeknek nincs lehetőségük maguk közül választani vezetőket, kénytelenek azokat az embereket elfogadni, akiket a pártok rájuk erőltetnek. A Demokratikus Erdély Liga alapítója elmondta: kell egy összerdélyi platform, mely az összes együtt élő népcsoportot képviseli és felkarolja az autonómia ügyét. Ezért készülnek bejegyezni egy pártot Erdélyi Mozgalom (Mişcarea Ardeleană) néven, mely tömegrendezvények révén igyekszik majd erősíteni az erdélyi identitást.
Tervezik ugyanakkor egy háromnyelvű (román, magyar, német) újság, illetve egy szintén három nyelven sugárzó rádió-, illetve tévéadó beindítását. Elmondta: a helyi önrendelkezés az EU nyugati országaiban létező dolog, és bizonyított tény, hogy az autonóm régiókkal rendelkező államok fejlettebbek, ezért nekünk is ezt a példát kell követnünk.
Matyi István, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ referense néhány egyszerű példán keresztül szemléltette, hogy a jelenlegi központosított berendezkedés mennyire akadályozza a helyi szintű elképzelések érvényesülését. Elmondta: azt követően, hogy sikerült elérniük a megyei önkormányzatnál, hogy félállásban biztosítson fizetést az általa vezetett Terbete néptáncegyüttesnek és a zenekarnak, a Boc-kormány létszámstopot vezetett be a közszférában, így az egyetemre bejutott táncosaik helyére nem volt lehetőségük újakat felvenni. Visszásnak nevezte azt is, hogy nem engedélyezett protokollköltségként elszámolni a külföldi vendégeknek a pincesoron főzött hagyományos ételeket, sem az egyébként széles körben elismert minőségi helyi borokat és pálinkát.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Lehetetlen helyzetbe sodorva
A második bécsi döntést eredetileg a román fél kérte – sommázta a Limes tudományos szemle főszerkesztő-helyettese, L. BALOGH BÉNI főlevéltáros az Észak-Erdély visszaszolgáltatását eredményező esemény lényegét. A temesvári születésű történésszel Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A döntés előzményei, következményei, a Dél-Erdélyben rekedt magyarság helyzete mintha kevésbé keltette volna fel a magyar historiográfia érdeklődését…
- Valóban, a magyar történetírás a románnal szemben ezekkel az eseményekkel kevesebbet foglalkozott. Abban azonban nem sok köszönet volt, ahogy a román történészek vizsgálták a kérdést a 60-as évek végétől, aztán a 80-as években, a Ceauşescu-diktatúra fénykorában. A román politika eszközként használta fel a historiográfiát saját, magyarellenes céljai elérésére, gyakorlatilag a politika szolgálólányává süllyesztette a történelmet. Ami a magyar történetírást illeti, a 60-as években lazult a pártállam szorítása, a történettudomány egyre inkább liberalizálódott és szakszerűsödött. Bár kevés hangzott el a bécsi döntésről, de az aránylag tárgyilagos volt, kiegyensúlyozott, és elismerték, valóban súlyos atrocitások történtek. Juhász Gyula nevét feltétlen említsük meg, ő még 1964-ben közölt egy ma is elfogadható szemléletű munkát Teleki Pál külpolitikájáról.
- Ebben elsőként fejtette ki, hogy a második bécsi döntést a román fél kérte, és ezt dokumentumokkal is igazolta.
- Érdekes, hogy Aurică Simion, aki a román történészek közül talán a legtárgyilagosabban foglalkozott a 60-as évek végén, 70-es évek elején a kérdéssel, a Dictatul de la Viena című könyvében előszeretettel idézi Juhász Gyula megállapításait, csak azt nem, miszerint a románok kérték a döntést, ettől elegánsan eltekint.
A nagy impulzust, hogy felpörögjenek az események, az adta, hogy a Szovjetunió ultimátumot küldött Romániának, Besszarábia és Bukovina átadását követelve. A magyar diplomácia is rögtön megpróbált lépni. Mindehhez még két dolog járult hozzá. Egyrészt, hogy a német szemlélet megváltozott az erdélyi kérdéssel kapcsolatban, másrészt, hogy a magyarok egyfajta – nem tudom, mennyire komoly – kardcsörtetéssel próbáltak erélyesebben fellépni. Nem volt kicsit tragikomikus ez a magyar fenyegetőzés?
A legfelsőbb magyar politikai és a katonai vezetés, így Werth Henrik, a Vezérkar főnöke is jól tudta, hogy a románok egyértelmű katonai fölényben vannak. Tehát józanul gondolkodva és logikusan levonva a következtetéseket, tudták, hogy magyar katonai sikereket még egy megtépázott Románia ellen is, csak ideig-óráig tudnak elérni.
- Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a magyar hadsereg ekkor még szinte alig létezett, hisz évtizedekig le volt tiltva.
- Így van, a trianoni békeszerződés előírta az általános hadkötelezettség megszüntetését, csupán 35 ezer fős önkéntes hadsereget engedélyezett. Bár Magyarország folyamatosan kijátszotta az előírásokat, még az 1930-as években is jóval 100 ezer alatt maradt a létszám, ami töredékét képezte a román hadsereg állományának. A hadkötelezettség 1939-ben vált ismét hivatalossá, de már ezt megelőzően, 1938-ban, Győrben meghirdettek egy nagyarányú fegyverkezési programot. Ilyen rövid idő alatt nem lehetett ütőképes hadsereget létrehozni. Ma sem eldöntött kérdés, hogy Teleki Pál akkori miniszterelnök valóban háborúzni akart-e Romániával. Egy 1940. augusztus 20-a körül keltezett, elkeseredett hangú magánlevelében önmagát vádolta, amiért „lehetetlen helyzetbe” sodorta az országot, mivel kedvező megállapodás a román kormánnyal nem érhető el, egy kedvezőtlen pedig belső felforduláshoz vezetne. Egyedüli megoldásként, írta e levélben, a fegyveres megoldás kínálkozik.
- Hogyan reagáltak a románok? Egyrészt tisztában voltak azzal, hogy a hadseregük erősebb, mint a magyaroké, ám a szovjet fenyegetettség miatt mégis kényszerhelyzetbe kerültek, hiszen maga a román vezérkari főnök jelentette ki, hogy Erdély kérdésében is engedni kell.
- A szovjet ultimátum nem tett lehetővé szabályszerű visszavonulást: csak fejetlenül lehetett elhagyni Besszarábiát és Észak-Bukovinát, vagy ellenállni. De a román vezetők tudták, hogy német támogatás híján ez utóbbi kilátástalan. Románia ekkor már teljesen el volt szigetelve. Így kénytelen volt egy puskalövés nélkül visszavonulni, de ezzel óriási nemzetközi presztízsveszteséget szenvedett.
- Korabeli román diplomáciai jelentések arról számoltak be, hogy a német pálfordulás annak is tulajdonítható, hogy Németország csalódott a román haderőben, inkább a magyar hadsereget látta volna szívesebben a Keleti Kárpátok ormain, „védőbástyaként” a keleti veszedelem ellen.
- Hitler döntésében szerepet játszott az a számítás is, hogy ha a területátadás következtében Romániában meginog a rendszer, talán sikerül egy iránta lojálisabb román vezetést a hatalomba segíteni.
Végül bécsi döntés ide, bécsi döntés oda, az utolsó szó mindenben a Hitleré volt. Valamelyest tragikomikus, hogy miután Turnu Severinben semmiféle egyezményre nem jutottak egymással a felek, Hitler a diplomáciában szinte példátlan szóhasználattal zsarolta meg Romániát. Mi munkálhatott a román tudatban ennek ellenére? Bécsbe készülődve, még mindig azt remélték, hogy ott, a nagyhatalmak füle hallatán tárgyalgatnak a magyarokkal, és valamilyen eredményre jutnak? Még a vonaton is araszolgatták: tízezer vagy csak hétezer négyzetkilométert engedjenek át a magyaroknak…
Ez valóban az önáltatás klasszikus példája volt. Az egyik, inkább pszichológiai magyarázat az, hogy ők maguk is elhitték azt a húsz éven át harsogott propagandát, mely szerint egyetlen barázdát sem engednek át, megvédik az „ősi román földet”. II. Károly még közvetlenül a szovjet ultimátum előtt elmondott beszédében is a román hadsereg erejével hencegett. Hitler 1940 nyarán fogadta mindkét ország legfelsőbb vezetését. A magyaroknak megígérte, a románokat ráveszi arra, hogy engedékenyek legyenek, és kezdjenek el területi kérdésekről tárgyalni. Ez magyar szempontból már óriási haladás volt, hisz előtte a status quo elvén álltak a németek: csend és nyugalom kell a Balkánon, nem szabad a határok kérdését megbolygatni. A szovjetellenes támadás előtt nem hiányzott nekik egy tűzfészek a Balkánon. A románoknak Hitler kétértelmű kijelentéseket tett. Egyrészt leszögezte, hogy bizonyos területi engedményeket kell tenniük, másrészt meglebegtette a lakosságcsere lehetőségét is. Úgymond, csekély területi engedményekkel is megúszhatják. Ezzel Bukarest szája íze szerint beszélt, hiszen a románok már korábban is az etnikai elv alapján álltak: minden erdélyi magyar költözzön Magyarországra, és minden magyarországi román Romániába. Persze, ez nem lett volna se méltányos, se arányos, hiszen több mint másfélmillió magyar élt Erdélyben és csupán néhány tízezer román Magyarországon.
A románok lelki felkészületlenségére nézve plasztikus mozzanat volt, amikor a román delegáció vezetője, Manoilescu a véglegesített térképet megpillantva rosszul lett, és elájult. Viszont egy-két napra rá, amidőn a magyar küldöttség utazott haza – nem csak a fáma szerint –, Teleki esett valóságos depresszióba, holott minden állomáson lelkes tömegek várták. Ennek mi lehetett az oka?
Magyarország lakosságának túlnyomó többsége és az észak-erdélyi magyarok túláradó örömmel fogadták, hogy az 1920-ban elcsatolt erdélyi területek negyven százaléka visszatért, köztük olyan városok, mint Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, és olyan vidékek, mint Székelyföld.
Teleki viszont reálpolitikus volt és náciellenes. Nagyon nem örült annak, hogy Hitler kegyéből került vissza Észak-Erdély, hiszen véráldozatra is hajlandó lett volna, arra, hogy önálló magyar katonai lépés kényszerítse ki a románoktól a területátadást. Ez olyan német ajándék volt, amit szeretett volna elkerülni. Akkor miért fogadta el? A válasz egyszerű: mert reálpolitikusként tudta, hogy ha visszautasítja, a közhangulat ellene fordul, s a legrövidebb időn belül le kell mondania.
- A dél-erdélyi helyzetet még kevésbé kutatták, mint az észak-erdélyit. Ön Bárdi Nándor kollégájával megjelentette egyfajta szintézisét ennek a kérdéskörnek, szinte hétről hétre, napról napra összeállította a dél-erdélyi események kronológiáját. A bécsi döntés után várható volt, hogy a román hatalom az ott rekedt magyarokon fogja megtorolni a történteket. Bevallom, ebben a kérdésben inkább „magunkra” szoktam haragudni, hisz a rezsimváltás után magyar részről is sok atrocitás történt a románok ellen. Hogy Nagyváradon maradjunk: a magyar hatóságok azzal, hogy sok román értelmiségit, vezető embert bevagoníroztak és kiutasítottak az országból, valósággal kiprovokálták a román féltől a retorziókat.
- Azon, hogy „ki kezdte először”, már nem érdemes vitatkozni. Tény, hogy rögtön a bécsi döntés másnapján elkezdődött a dél-erdélyi magyarok üldözése, a tisztviselők, közalkalmazottak, gyári munkások elbocsátása. A brassói repülőgépgyár kapujára már 1940. augusztus 31-én kiírták, hogy a magyar származásúak nem léphetnek be. Annak, hogy Berlinben így döntöttek, és Budapest is ezt akarta, a brassói, temesvári, aradi vagy tordai magyar tisztviselő, gyári munkás itta meg a levét De ne térjünk ki a magyar fél felelőssége alól se. Józan ésszel visszagondolva szinte érthetetlen, sőt felháborító az a sok baklövés és a sok kapkodó, gyakran rosszindulatú lépés, amit az észak-erdélyi románok ellen megtettek. A magyar kormány „hivatalos” kisebbségpolitikája és Teleki Pál személyes beállítottsága nem ilyen volt. Teleki a szentistváni nemzetiségpolitikát vallotta, ami azt jelentette, hogy az egyéni nyelvhasználati jogok biztosítása és az anyanyelven folyó szakszerű közigazgatás révén kívánja kezelni a nemzetiségi kérdést. Ennek a jegyében a bécsi döntés után, az észak-erdélyi magyar tannyelvű gimnáziumok tanulói számára heti két órában kötelezővé tették a román nyelv oktatását. Teleki a románokkal valóban őszintén kívánta a megbékélést. Velük, a ruszinokkal, a szlovákokkal és a szerbekkel hosszú távú együttélésre szándékozott berendezkedni. A birodalmi eszme óriási illúzió volt, álmodozás a huszadik század közepén, amelynek már a 19. században sem volt igazán realitása. Mindenesetre humánusabb elképzelésnek számított, mint a kitelepítésekkel és lakosságcserével megvalósítandó etnikai nemzetállam, amelyet a bukaresti vezetés szorgalmazott. Mi valósult meg a gyakorlatban a szentistváni nemzetiségpolitikából? A katonai közigazgatás ideje alatt nem sok. Maga Teleki is hibázott, amikor szabad kezet adott a katonáknak Észak-Erdélyben. Nem volt befolyása például arra, hogy Nagyváradon Rajnay Károly tábornok, a város katonai parancsnoka 1940 őszén miként hajtja végre a központilag elrendelt kiutasításokat. Október 4-én közel háromszáz románt utasítottak ki Nagyváradról, embertelen körülmények között, tehervagonokba zsúfolva, főleg értelmiségieket és vezető embereket, így Nicolae Popovici püspököt vagy a város volt polgármesterét, Augustin Chirilǎ-t. A kiutasítások elrendelése nem, a végrehajtás módja viszont Rajnay lelkén szárad. Megalázó módon, mint a marhacsordát hajtották az összeterelt románokat a vasútállomás felé, s az összegyűlt tömeg pfujolhatott, kifejezhette a románokkal szembeni ellenséges érzelmeit. Teleki impulzív alkat volt, és azzal, hogy elrendelte – nemcsak Nagyváradról, de Kolozsvárról és más városokból is – bizonyos számú román kiutasítását, saját nemzetiségpolitikájának, az ún. szentistváni elveknek mondott ellent. Rajnayra visszatérve, ő egy szélsőjobboldali beállítottságú katonatiszt volt, Imrédy Béla híve. A maga előítéletei alapján egy teljesen magyar várost akart varázsolni Nagyváradból.
- Emblematikus alakja volt a kornak Márton Áron püspök, aki a maradóknak az élére állt. A legfontosabb dolog az volt, hogy úgy a katolikus, mint a református egyház, a másik két történelmi magyar egyházzal, az unitáriussal és az evangélikussal egyetemben, amennyire lehetett, meg- és fenntartották az iskoláikat. Egyáltalán mit tehetett az egyház, mekkora mozgástere volt?
- Márton Áron valóban a legnagyobb tiszteletet érdemli az utókor részéről. Hiszen a magyarországi egyházi főméltóságok között nem akadt olyan személy, aki hozzá hasonló határozottsággal emelte volna fel szavát a zsidóüldözés ellen. 1944 tavaszának végén, amikor a kolozsvári Szent Mihály templomban papokat szentelt, a szószékről kárhoztatta azok eljárását, akik vallásuk, nemzetiségük vagy fajiságuk miatt ártatlan embereket üldöznek. Beszédének szövegét a kolozsvári sajtó rendelkezésére bocsájtotta, de a magyar hatóságok megtiltották a közlését. Bátor kiállásával személyes biztonságát kockáztatta, hiszen Magyarország akkor már német megszállás alatt volt.
- Ami az egyházakat illeti, a dél-erdélyi magyarok körében a bécsi döntést követő általános reményvesztettség állapotában felértékelődött a csonkán maradt egyházak szerepe, annál is inkább, mivel Ion Antonescu diktatúrája a szigorúan vett, templomban zajló vallási életet viszonylag békében hagyta. Minden eszközzel akadályozta viszont a magyar egyházak karitatív és iskolán kívüli népnevelő tevékenységét, valamint kulturális, egyesületi életét.
Adott helyzetben magyar képviselet egyáltalán nem volt Dél-Erdélyben.
A Romániai Magyar Népközösség politikai mozgástere a minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a központi hatalomban, de a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt közvetlenül érintő ügyek intézéséből is. 1940 őszén, 1941 elején − a vasgárdista uralom ideje alatt − a dél-erdélyi magyarok személyes biztonsága került gyakran veszélybe az utcai verések, a letartóztatások, az állandó fizikai fenyegetettség következtében, ezt követően főleg a vagyoni biztonságukban és a nyelvhasználat terén szenvedtek kárt. Az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályokon kívül a magyarokat külön is sújtották a román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat, amelyet leginkább az észak-erdélyi román menekültek szítottak. A „magyarkérdés” a korábbiaknál is inkább állambiztonsági kérdés lett. A román titkosrendőrség, a sziguranca, valamint a csendőrség és a rendőrség magyarok elleni fellépései sokszor a paranoia határát súrolták.
Kiegészítés a beszélgetéshez. Megjelent:
Kiszolgáltatva – A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között. Összeállította L. Balogh Béni /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2013 – Források a romániai magyarság történetéhez/
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A kolozsvári Szabó Brigitta nyerte a szatmári versmondó versenyt
A vártnál és a szokásosnál kisebb közönsége volt a Szatmárnémetiben 21. alkalommal megrendezett Gellért Sándor kárpát-medencei szavalóversenynek.
A mintegy ötven résztvevőből - néhányan a Vajdaságból és Szlovéniából is érkeztek - 21-en jutottak be a vasárnapi döntőbe, ami arra is alkalmat adott, hogy felvételről eredetiben lehetett hallani mint szavalta a mikolai magányban élő, s a Don-kanyart is megjárt költő saját verseit.
Akárcsak két éve, a vetélkedőt most is egy kolozsvári lány, Szabó Brigitta nyerte, aki már az elődöntőn is maximális pontot kapott a zsűri tagjaitól. Az értékelésnél joggal mondták róla: olyan jól szaval bármilyen verset, hogy az ember azt hihetné már elrontani se tudja!
A jelenlevők színvonalasnak mondták a versenyt, néhányan azobnan azt is hozzáfűzték, hogy nem érte el a korábbi évek szintjét. Ezt egyebek között Nagy Gyula, a Kölcsey Főgimnázium magyar irodalom tanára is megerősítette, aki maga is három diákot hozott a versenyre.
A versenyt a Szent-Györgyi Albert táraság szervezte, aki az Árpád Egyesületet és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot is bevonta a szervezésbe.
maszol.ro

Megnyílt a Kárpát Régió Üzleti Hálózat szatmárnémeti irodája - FRISSÍTETT
- Tovább bővül az együttműködés a Vidékfejlesztési és a Nemzetgazdasági Minisztérium, illetve a Kárpát Régió Üzleti Hálózat között a hálózat szatmárnémeti új irodájának megnyitásával - tájékoztatott a vidékfejlesztési tárca kedden.
A szatmárnémeti iroda segítségével azok az észak-partiumi magyar gazdák is bekapcsolódhatnak a falugazdász programba, akik eddig nem tudtak részt venni a kárpát-medencei határon túli magyarsággal folytatott együttműködésben - idézi a tárca közleménye Tóth Katalint, a VM parlamenti, társadalmi és nemzetközi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkárát, aki az új iroda megnyitó ünnepségén beszélt.
A közlemény szerint a helyettes államtitkár kiemelte a falugazdász hálózat jelentőségét, a mezőgazdasági termeléssel foglalkozó gazdálkodók ugyanis a tanácsadóktól kapják meg azokat az információkat, amelyek nélkülözhetetlenek a modern mezőgazdasági termeléshez.
Tóth Katalin példaként említette, hogy a falugazdász hálózaton keresztül lehet értesülni az aktuális történésekről, a legújabb technológiai lehetőségekről, segítséget ad a hazai és az uniós követelményeknek megfelelő termelési, támogatási és egyéb dokumentumok összeállításához. Ez különösen fontos azoknál az idősebb termelőknél, akiket akadályoz a hivatalos államnyelv megfelelő szintű ismerete, valamint a tájékozatlanság a támogatási területeken.
A helyettes államtitkár elmondta, az új iroda segítségével erősödhetnek a gazdasági kapcsolatok a szatmári térségben Magyarország és Románia között, és ennek révén újabb munkahelyek jöhetnek létre. Leszögezte: elengedhetetlen, hogy a magyar-magyar, illetve a magyar-román kapcsolatrendszerben rejlő előnyöket Magyarország kihasználja, és ezáltal a kárpát-medencei magyarsággal fennálló kapcsolatot még szorosabbra fűzze.
Az ünnepélyes megnyitón jelen volt Szatmáry Kristóf, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára, aki emlékeztetett arra, hogy az irodahálózatot két évvel ezelőtt hívták létre. A hálózatot a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, a Nemzetgazdasági Minisztérium és részben a Vidékfejlesztési Minisztérium által létrehozott részvénytársaság működteti, de az irodáknak sok helyütt az adott országban működő vegyes kamara - Erdélyben a Román-Magyar Vegyeskamara - nyújt szakmai felügyeletet.
Hangsúlyozta: már eddig több száz, talán több ezer vállalkozás kereste meg az irodákat, olyan kis- és középvállalkozások, amelyek önerejükből nem tudtak volna a környező országokkal gazdasági kapcsolatot létesíteni.
"Azzal, hogy ma már több mint félmillió magyar állampolgár tette le a Kárpát-medencében az állampolgári esküt, tömegével kerültek felszínre olyan, magyar állampolgárok tulajdonában lévő cégek, amelyek eddig kizárólag Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken üzleteltek. Ezen cégek integrálása, üzleti potenciáljának felmérése és bevonása a magyar gazdaságba óriási stratégiai tartalék" - mutatott rá az államtitkár.
Szatmáry Kristóf hozzáfűzte: az erdélyi irodahálózatba hamarosan Marosvásárhely is bekapcsolódik, a távolabbi jövőben pedig kilépnének a Kárpát-medencéből és Krakkóban, Lembergben is nyitnának irodát, ugyanakkor további szakképzésekkel, tanácsadással bővítenék a már kialakult irodahálózat szolgáltatásait.
A Kárpát Régió Üzleti Hálózat irodájának megnyitása alkalmából kedden üzleti konferenciát is rendeztek Szatmárnémetiben, és megtartották a térségben működő Wekerle Vállalkozói Körök első találkozóját. Az üzleti hálózatnak eddig Kolozsváron, Nagyváradon, Székelyudvarhelyen és Sepsiszentgyörgyön nyíltak irodái Erdélyben
(MTI)

Összevonhatnak osztályokat a városi iskolákban
A következő tanévtől várhatóan kevesebb osztály indulhat azon városi iskolákban, ahol viszonylag alacsony a diáklétszám. A vidéki oktatási intézményeket ez a szaktárca szerint nem érinti majd.
Király András oktatásügyi államtitkár szerint nem várhatóak oly mértékű megszorítások jövő ősztől a tanügyben, mint amilyenekről egyes sajtóértesülések szólnak. Lapunk érdeklődésére ugyanakkor elmondta: elképzelhető, hogy visszatérnek a tanügyi törvényben meghatározott minimális diáklétszámhoz azt követően, hogy ezt a jogszabály megjelenését követően kormányrendeletekkel csökkentették. Az államtitkár rámutatott: a törvényben az áll, hogy óvodai csoport indításához városon 20, vidéken 18, elemiben városon 24, vidéken 18, gimnáziumban városon 25, vidéken 20, míg középiskolákban 28 diák szükséges. Ezzel kapcsolatosan januárban vagy februárban jelenik majd meg egy kormányrendelet.
Kereskényi Gábor parlamenti képviselő érdeklődésünkre elmondta: egy, a tanügyminiszterrel folytatott megbeszélés során felhívták a tárcavezető figyelmét arra, hogy a kisebbségi nyelven folyó oktatásban szükség van a továbbiakban is pozitív diszkriminációra, azaz azt kérték, hogy a kötelező diáklétszám ez esetben maradjon alacsonyabb. A várható átszervezések kapcsán kifejtette: Szatmárnémeti viszonylatában elképzelhető például az, hogy az egymáshoz igen közel levő Avram Iancu, a Micrea Eliade és a Bălcescu-Petőfiben lesznek változások. A diáklétszám függvényében elképzelhető az is, hogy valamelyikből kivezetik a magyar oktatási vonalat. Hozzátette: ez semmiképp nem történik majd egyik napról a másikra, a meglévő évfolyamokat a változtatások nem érintik majd. A képviselő azt is elmondta lapunknak, felhívta Remus Pricopie figyelmét arra, hogy a Szatmár megyei főtanfelügyelő nem tartja be minden esetben az oktatásügyi törvény előírásait, mely leszögezi, hogy legalább aligazgatói szinten kell hogy legyen magyar vezető azokban az iskolákban, ahol magyar nyelven is folyik oktatás. Rámutatott: nincs magyar aligazgató sem a faipariban, sem az élelmiszeripari szakközépiskolában, holott mindkét intézményben vannak magyar osztályok.
Babos Krisztina
Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

A takarítás ránk hárul
Aktuális témák körüljárása, illetve a politikai viszonyrendszerekben történő eligazodás mellett az esztendő történéseinek összegzésére tett kísérletet Simon Judit, aki az RMDSZ elnökét, Kelemen Hunort kérdezte – ünnepi terveire is kitérve – kolozsvári dolgozószobájában.
- Közelednek az év utolsó napjai. Mennyire lesz az idén más a karácsony Kelemen Hunoréknál, hogy baba van a családban?
- Tavaly ilyenkor még nem tudtam, hogy idén Hannával együtt ünnepelünk. Természetesen most is állítunk fát, de ebből ő még nem sokat fog érteni.
- Kolozsváron vagy Karcfalván tölti az ünnepeket?
- Itt is, ott is. Karácsony estén Kolozsvárott, utána megyünk haza Csíkba. Ha az ember többlaki, több helyen kell jelen lenni ünnepeken is.
- Lehet RMDSZ elnökként magánember utcán, bevásárlóközpontban, vendéglőben?
- Mindig igyekeztem megőrizni a normális életvitelt, de az ember nem tud eltekinteni attól, hogy jó néhány éve megismerik, akárhová megy. Ráköszönnek, megállítják, megnézik. Ehhez hozzá kell szokni, el kell fogadni, ez ezzel jár. Aki politikusként az ilyesmit nem tudja elfogadni, megszokni, az ilyen helyzeteket kezelni, annak megkeserítik az életét az ilyen pillanatok.
- Valamikor szerették Önt összehasonlítani Markó Bélával. Akkor azt mondta, más ember, más vezető. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján milyen elnöknek tekinti magát?
- Az embernek nehéz saját magáról beszélnie, én sem szeretem magamat jellemezni. Igen, más vagyok, mint Markó Béla, ő is más, mint Domokos Géza volt, ha csak az RMDSZ elnökeit nézzük. És ez a világon a legtermészetesebb, még az ikrek is különböznek, mi pedig még ikrek sem vagyunk Markó Bélával. Az biztos, sok mindenről hasonló módon gondolkodunk. Ha egy prioritáslistát kellene készíteni, akkor rengeteg olyasmi kerülne egymás mellé, ami azt mutatná, sok kérdésben hasonlóan gondolkodunk. Vannak kérdések, amelyeket másképpen látunk árnyalataiban vagy lényegében is, de ez is természetes. A stílusunk is más, az idők is változtak, ezért a politikai vezetésben is új megoldásokat kellett keresni, az új helyzetekben ugyanis nem mindig hatékonyak a régi megoldások. Ez nem jelenti azt, hogy az ember megtagadja azt, ami előtte volt. Ez lenne a legnagyobb butaság. Mindig azt próbáltam kihozni magamból, amit a legjobbnak tartok.
Nem vagyok az az ember, aki gyorsan dönt, többnyire nem is szeretem azokat a helyzeteket, amikor valamire rögtön azt kell mondani, hogy fehér vagy fekete, igen vagy nem. Azt szeretem, ha egy kérdést körbejárhatok.
Ez a politikában nem mindig jó, mert vannak helyzetek, amikor azonnal kell dönteni, ezt is meg lehet tanulni. De nem vagyok annak a híve, hogy nem lehet még egy napot várni, aludni egyet rá, körüljárni. Ilyen szempontból, úgy gondolom, megfontolt ember vagyok. Hogy mennyire kiegyensúlyozott, jó vagy rossz, nem tudom, de hogy megfontolt, azt bátran állíthatom.
- A közelmúlt olyan helyzetet hozott, mintha az RMDSZ nemcsak Bukarestben, de Budapesten is ellenzéki szerepbe kényszerült volna. Újabban viszont úgy látszik, Orbán Viktor belátta, az RMDSZ-szel kell elsősorban tárgyalnia. Hogyan tudta meggyőzni a kormányfőt?
- Orbánt elsősorban a számok győzték meg. Ezek 2012-ben két alkalommal is egyértelműen üzentek. Orbán pragmatikus ember, racionálisan gondolkodó politikus, aki látta, hogy Erdélyben minden erőfeszítés ellenére sem Szász Jenő, sem Tőkés László nem tudta, nem tudja lenullázni az RMDSZ-t, és bármennyit fektettek ebbe a projektbe, az sorozatosan megbukott. Elsősorban az erdélyi magyarságnak az akarata győzte őt meg, persze nekünk is voltak beszélgetéseink. Ezek egy része négyszemközt zajlott, máskor mindkét oldalon többen voltunk. E beszélgetések mindig őszinték voltak. Nem mindig kellemesek, de sosem sepertük a szőnyeg alá a problémákat. Nem tettünk úgy, mintha nem tudnánk arról, mi történt tegnap, tegnapelőtt. Minden kapcsolat lényege: ha nem is értünk egyet, legyünk őszinték. Az ilyen politikai viszonyokban is fontos a szókimondás. Ha nem vagy őszinte, előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy nincs valóság amögött, amit mondtál. Ez a típusú párbeszéd hozta meg az eredmények mellett a változást – ha változásról beszélünk –, amit ma vannak, akik irritáltan, mások megnyugodva vesznek tudomásul.
Nekem az elmúlt években a magyarországi politikai vezetők közül, a Jobbikot és a DK-t kivéve mindenkivel volt és van kapcsolatom, rendszeresen találkozunk. Ezeket én nem rejtegetem, ezután sem fogom.
A nyáron az LMP-vel volt találkozónk, többször találkoztam Bajnaival, Mesterházyval is beszélgettem, Semjén Zsolttal és Orbán Viktorral is. A legnagyobb butaság lenne, ha az erdélyi politikát kizárólag úgy szemlélnénk, hogy csak egy magyarországi párttal lehet jó viszonya. Vagy úgy tekintenénk az erdélyi magyar politikára, hogy valakihez lecsatlakozik, utánfutója lesz valamelyik magyarországi politikai pártnak. Nem ez a helyes út, a helyes viszony köztünk.
- Megtörtént a kiegyezés a magyar kormány, illetve a Fidesz és az RMDSZ között?
- Kiegyezésről nem beszélhetünk. Arról lehet beszélni, hogy a viszonyunk javult, változott. És ennek nagymértékben az az oka, hogy ők látják, tudják, érzik, hogy az RMDSZ megkerülhetetlen Erdélyben.
Ha nemzetpolitikát akarsz hatékonyan megtervezni, akkor az RMDSZ-t nincs hogy megkerüld Romániában, nincs hogy olyan pártokra, politikusokra építs, akik autón kívül mást nem tudnak vezetni, egy jó vacsorán túl mást nem tudnak megszervezni.
- Mit hoz a politikai konyhára ez a közeledés?
- Az erdélyi magyar közösség érdekképviseletét kell ellátnunk és ehhez eszközöket, partnereket kell keresni. Az elmúlt három és fél esztendőben a Fidesz-KDNP kormánytól az RMDSZ, az RMDSZ közeli alapítványok nem kaptak semmiféle támogatást. Nem kértünk és nem kaptunk. Ez akkor sem változott, amikor a viszonyunk Orbánnal javult és 2013-ban gyakran találkoztunk. Minden találkozási lehetőséget kihasználtunk. Most Orbán éppen Bukarestben volt, jelezték, hogy találkozzunk. Amikor én voltam Budapesten, akkor is találkoztunk. Ilyen szempontból ez valóban változás, de nem jelenti azt, hogy a támogatáspolitikát valaki újragondolta volna. Voltak kérdések, amikben nem értettünk egyet, legalábbis úgy tűnt.
Például székelyzászló ügyben nekem egy magyarországi kormánypolitikussal volt egy kis csörtém, amikor azt mondtam, ha még egyszer így megsegítenek, akkor végünk van. Legyenek szívesek, szóljanak, amikor segíteni akarnak, hogy kapaszkodjunk meg. Nagyokat nyilatkozni lehet Budapesten, de a problémákat nekünk kell megoldanunk, a takarítás ránk hárul.
Akik irritáltan nézik, hogy a dolgok változnak, ezeket nem akarják észrevenni. Voltak olyan kérdések is, amikor úgy éreztük, következetesen kiállnak. Például a MOGYE ügyét mindig szóba hozták a magyar politikusok. Más helyzetekben is bírtuk a kormány mellett a magyarországi pártok nagy többségének a támogatását: a régiós átalakításokkal, a decentralizációval, a nagy meneteléssel kapcsolatosan. Szeretném, ha eljutnánk egy olyan pontra, hogy a Magyarországon kívüli magyar közösségekkel kapcsolatos ügyek, a nemzetpolitika Magyarországon ne belpolitikai háborúk tárgya legyen. Amikor egymást próbálják lenyomni, vagy egymást próbálják legyőzni, ne azzal foglalkozzanak, hogy minket használjanak bokszzsáknak. A Máért zárónyilatkozatának az elfogadása ilyen szempontból azt mutatja, talán el lehet oda jutni. Nem ez az első Máért nyilatkozat, amit mindenki aláírt. Volt olyan újságíró, aki úgy mutatta be, hogy most megtörtént a csoda, mások szerint a katasztrófa. Rengeteg olyan dokumentum volt, amit mindenki aláírt, de úgy látom, ahogy közelednek a választások, a csodák és a katasztrófák gyakrabban kerülnek az asztalra. A kormányoldal elfogadta az MSZP javaslatait, más javaslatokat az ellenzék fogadott el, végül összeállt egy olyan szöveg, amellyel kapcsolatban lehet kifogásokat emelni, de mindenki aláírta. Részint ne az RMDSZ-en kérjék számon, hogy miért írta alá mindenki, másrészt az is érdekes, hogy vannak újságírók, akik ránk haragszanak, amiért a Fidesz kétharmaddal nyert, illetve amiért megint nyerésre áll.
Időnkét azt látom, a saját tökéletlenségüket is ránk vetítik, illetve ilyen kövérlászlói csőlátásból próbálnak mindent nézni, ami soha nem viszi a dolgokat előre, mindegy, kinek a szemére van téve a másfél colos cső.
- Az EP-választások is benne vannak a pakliban? Az SZKT-n azt mondta, az RMDSZ senkivel nem fog össze, csak szövetségi tagok indulhatnak a listáján. Mit szólt ehhez Orbán Viktor?
- Semmit. Én a magyar kormány részéről nem éreztem nyomást, hogy mit kellene tenni az EP-választásokkal kapcsolatban. Orbánnak korábban is elmondtam, meg kell őriznünk a képviseletünket, s ezzel ő egyetértett. Másrészt jó ideje hangoztatom, hogy a 2012-es történéseken nem fogjuk egykönnyen túltenni magunkat, és RMDSZ-identitás alatt fogunk indulni. Ő nem kérte tőlem, hogy ne így legyen, nem kérte, hogy Tőkéssel, meg nem tudom még kivel, mit kezdjünk. Ilyen szempontból tiszta és egyértelmű volt minden találkozónk. E pillanatban Tőkés teljesen más pályán van, de ez nem a mi problémánk. A mi problémánk az, hogy a választásokon úgy szerepeljünk, hogy a képviseletet tudjuk megőrizni. Tudjuk, két-három ember az öt-hatszáz képviselőt számláló testületben nem olyan szám, ami radikálisan változtatni tud a dolgokon, de ha ott van két-három emberünk, akik következetes álláspontot képviselnek, a nehéz diót is föl lehet törni. A nemzeti kisebbségek jövőjéről beszélek, és az EU viszonyáról ehhez a kérdéshez. Az erdélyi vagy a felvidéki magyarság kérdését, a Magyarország határain kívül élő magyar közösségek kérdését az európai politikában ma magyar kérdésként megjeleníteni nem vezet eredményre. De úgy, mint európai ügy, a sok másik nemzeti közösséggel az Északi-tengertől, az Atlanti-óceántól a Földközi-tengerig eredményes lehet, és erre előbb-utóbb oda kell figyeljen az Unió. Az a kérdés, hogy nekünk ott kell-e lenni, csak egyféleképpen válaszolható meg. Ebben a pillanatban kizártnak tartom azt, hogy feladjuk az RMDSZ identitását, kizártnak tartom, hogy olyan ember, aki más pályára lépett, akivel a kölcsönös bizalom teljes egészében hiányzik, azzal tudjunk bármiféle együttműködést elképzelni. Bármilyen más megoldás lehetséges az RMDSZ listán belül.
- Itthon kétharmados többség mellett nem könnyű ellenzékben politizálni. Felerősödtek a magyarellenes megnyilvánulások. Ugyanakkor a rossz nyelvek azt mondják, ezekkel a PSD szeretné megmutatni a macskát az RMDSZ-nek, mintegy előkészítve akár a közös kormányzást az EP választások után. Mit mond Ön erre?
- Most már lassan 72 százalékkal állunk szembe. Az én részemről úgy néz ki a dolog, hogy nincs helyzet. És amikor nincs helyzet, úgy tenni, mintha lenne, az részemről nem indokolt. Az újságírók, az elemzők szabadabbak a politikushoz képest, mert nincs felelősségük. Kimondják, leírják, holnap mást mondanak, mást írnak, mondhatják: megváltozott a széljárás. Én ezt nem engedhetem meg magamnak. E pillanatban van egy működőképes koalíció, egymást nyesik, szeretik, utálják, szurkálják, piszkálják, bírálják, ami nem egyedülálló a koalíciók történetében. Románia az elmúlt 24 évben ehhez szokott hozzá. Azt a látszatott kelteni, hogy mindig békés koalíciók vezették az országot és most hirtelen nagy viták vannak, nem felel meg a valóságnak.
Szerintem még jó ideig együtt marad ez a koalíció, és ameddig nincs helyzet, nem akarok spekulációkba bocsátkozni.
A magyarellenes hangulattal az a helyzet, hogy volt már sokkal erősebb is. Már a mi kormányzásunk idején, 2009 végétől 2012 áprilisáig az USL folyamatosan magyarellenes hangulatot keltett. Számításból vagy meggyőződésből, az más kérdés. Volt, aki meggyőződésből magyarellenes, volt, aki számításból tette, de ez nem azóta van, amióta kormányra kerültek, hiszen már 2010-ben, 2011-ben erős megnyilatkozásaik voltak. Egyes jelek azt mutatják, az USL-n belül is van néhány szolgálatos politikus, aki ezzel foglalkozik, míg a vezető politikusok egy része nem magyarellenes. Súlyosabb gond, hogy a magyarellenességre, a megszerzett jogok visszanyirbálására, a megfélemlítésre, az erődemonstrációra nem a parlamentet használják. Más intézményeket használnak a magyarellenes ügyekre: a rendőrséget, az igazságszolgáltatás egyik-másik részét. A titkosszolgálat egyik tisztje időnként ámokfutásba kezd. Utóbbi kész röhej, mert ha a titkosszolgálat valakit meg akar figyelni, nem bunkó tisztekkel végezteti, aki üldözőbe veszi a politikusokat Csíkszeredában egy telefonnal és egy szappantartó fényképezőgéppel. Az igazságszolgáltatásban olyan döntéseket hoznak, amelyek sem a törvény szellemével, sem a betűjével nem összeegyeztethetőek. Kiforgatják a diszkriminációs dolgokat, csorbítják a nyelvhasználatot, a szimbólumhasználatot. S ha bírálod az igazságszolgáltatást, azt mondják, befolyásolni akarod, hatni akarsz rá politikusként, ha pedig nem bírálod, akkor elfogadod, az az igazság. Nem tudom elfogadni, hogy az igazságszolgáltatás mindig az igazságot mondja ki, hanem azt mondom – Varga Gábor esetében ez nyilvánvaló –, hogy van egy döntés, s azt alkalmazzák.
Az igazságszolgáltatás döntéseit az állam alkalmazza, de ez nem jelenti azt, hogy e döntések az igazságról szólnak.
Ilyen értelemben egy perverz átalakulását látom a kisebbségellenes stratégiáknak. Ez a legaggasztóbb. Egyébként a Demokrata Pártban is vannak olyan politikusok, akik mélyen magyarellenesek, és vannak olyanok, akik mindig tisztességesebben viszonyultak, és vannak, akik megváltoztak. Boc a Bibliára tett kézzel megesküdött, hogy a magyarokkal többet soha. Másnap koalícióra léptünk, együtt kormányoztunk és ma Kolozsváron úgy szervezzük meg a magyar napokat, hogy nincs semmiféle akadálya a polgármesteri hivatal részéről. Valószínű, ez annak is köszönhető, hogy együtt dolgoztunk, ismer bennünket. Másrészt itt van Marosvásárhely, ahol egy modern funarióta polgármester vezeti a várost, akinek az a jó magyar ember, aki lehajtott fejjel ül, nem kér, nem mond semmit, de azt is csendben teszi. Kiszorítja a város központjából, sőt a városon kívülre tolja a magyar napokat, mert számára ez csak úgy működhet, ha a magyar és a román kulturális programok egymásba folynak. A PSD-ben, a PNL-ben is van ilyen is, olyan is. Ez a történet az elmúlt 23 esztendőben, bár változott, mindig attól is függött, hogy melyik román párt volt ellenzékben és melyik kormányon.
- Milyen következményei lehetnek a decentralizációnak? Kell-e tartani attól, hogy míg a székelyföldi megyék, települések erősödnek, Erdély többi része és a Partium gyengül?
- Nem fog gyengülni Erdély és a Partium, minden önkormányzat erősödni fog. Erdélyben és Partiumban is kapnak hatásköröket az önkormányzatok. A Székelyföld, Erdély és a Partium szembeállítása szerintem kontraproduktív, szerencsétlen dolog. Sokat járok az országban, és nem az a tapasztalatom, hogy ettől szenvednének bármelyik részen az emberek. Az biztos, hogy a Partiumban a 2012-es választásokon nagyobbak voltak a veszteségeink úgy, hogy több szavazatot kaptunk, mint négy évvel azelőtt. Nem minden négy évben lesz USL, nem minden négy évben lesz olyan helyzet, hogy akkora felhajtóerővel bír egy párt, egy koalíció, hogy olyan mértékben változtat a belső politikai arányokon, mint 2012-ben. Ha Szatmárnémetiben az önkormányzati választásokon elveszítettük a várost és a megyét úgy, hogy abszolút számokban több szavazatot kaptunk, mint 2008-ban, az ennek a felhajtóerőnek köszönhető. Ez 2016-ban megfordulhat, lehet egy más helyzet, akkor azok az önkormányzatok erősek lesznek, amelyeket reményeink szerint mi vezetünk. A liberális párt nem viselkedett korrektül. Mert amikor rájuk nem volt szükség, mi csak megállapodtunk velük, korrekt megyei viszonyt alakítottunk ki, miközben a PDL-vel kormányoztunk. Ezt is el tudtuk fogadtatni. A korrekt viszonyulás az, hogy amikor fordul a kerék – az életben, a politikában fordul a kerék –, akkor ők is ugyanígy próbáljanak viszonyulni hozzánk, de nem tették meg. Ennek sok oka van, de nem fog így maradni a világ végéig.
A decentralizáció jó, mi 23 éven át folyamatosan kértük, s amikor lehetett, tettünk is érte. Nem elég mély ez a decentralizáció, de mélyebb, mint bármelyik eddigi kezdeményezés.
A pénzügyi részben nem volt meg az áttörés, a következő lépés az kell legyen, hogy ez is megtörténjen. Az o

Értékről, nyitottságról jubileum után
Beszélgetés a 80 éves Gálfalvi Zsolttal
Gálfalvi Zsolt szerkesztő, irodalomkritikus, művelődési életünk kiemelkedő személyisége november 30-án töltötte 80. születésnapját. Még eleven lehet benne annak a bensőséges estnek a hangulata, amikor író-, újságíró-, szerkesztőkollégái köszöntötték, és átnyújtották neki az alkalomra összeállított jubileumi kiadványt, amely több mint hat évtizedes pályájának szinte valamennyi vetületét felvillantja. Az összejövetelről és a születésnapi füzetről akkor frissiben beszámoltunk lapunkban. Pár nappal később otthonában beszélgettünk az ünnepelttel. Az ott készült hangfelvétel rövidített változata az alábbi interjú.
– Mióta visszatértél Vásárhelyre, minden fontosabb rendezvényen jelen vagy. A rád jellemző kíváncsiság tehát az idő teltével sem csitul, erősebb a belső késztetés, hogy közvetlenül megtapasztald a dolgokat, mint az emberre elkerülhetetlenül rátelepedő kényelem.
– Nézd, ez alkati dolog is lehet, de tény, hogy a jó értelemben vett kíváncsiság az egész munkásságomat illetően valóban mélyen bennem van. Minden érdekel, ami a szellemi életben történik, és amennyiben lehet, igyekszem is mindezt követni. Vásárhelynek gazdag és változatos a szellemi élete, és még mindig van közönsége a rendezvényeknek. Én is szeretnék ezzel lépést tartani, a számomra fontosabb eseményekre elmegyek. Persze, amikor tudok, mert sajnos hozzá kell tennem, hogy az előző ittlétem alatt sok orvos barátom volt, most kevesebb van, mégis több orvoshoz járok.
– Köztudomású az igényességed is, magas a minőségi mércéd. Az említett rendezvények azt nyújtják, amit elvársz tőlük?
– Abban az értelemben, hogy képet adnak arról, hogy az életben mi történik, igen. Önkéntelen is hírértéke, tájékoztatásértéke van minden eseménynek, annak is, amelyik meglehetősen gyenge. Nem csak vásárhelyi jelenség viszont, és engem zavar, hogy a színvonal rendkívül ingadozó. Van olyan rendezvény, ahova nagyon szívesen megy el az ember, élményt jelent, és van olyan is, ami gyenge, érdektelen, felületes, felszínes. De ez sajnos napjainkban a szellemi élet egészére elmondható. Sokfelé járok, és azt tapasztalom, hogy az értékszempont, az igényesség nem mindig érvényesül kellő mértékben, kellő következetességgel.
– Gondoltál-e arra, hogy a rendszerváltozás után ennyi idővel ilyen irányultságú lesz a szellemi élet? Ilyesmire vagy többre számítottál?
– Be kell vallanom, hogy én nem számítottam. Reménykedtem. Mindig reménykedem abban, hogy a feltételek változása, a körülmények megváltoztatása elősegítheti azt, hogy a dolgok új irányba haladjanak. A szellemi életre is úgy tekintek, mint esélyek és lehetőségek sorozatára, és egy közösség életrevalóságát, képességeit, reményeit, jövőjét azon mérem le, hogy mennyire tudja ezeket az esélyeket és lehetőségeket hasznosítani. Ha eleve lemond ezek hasznosításáról, akkor megette a fene. Ha próbál érvényesíteni olyan szempontokat, olyan megoldásokat, amelyek a lehetőségeken belül a szellemi értékteremtést és értékterjesztést szolgálják, az nagyon jó és nagyon biztató. És látok ilyen törekvéseket, ezeknek őszintén örvendek.
– Az a tizenéves fiatalember, egykori önmagad, aki több mint hatvan évvel ezelőtt elkezdett írni, és megpróbált betörni az irodalomba, milyen reményekkel indult?
– Azt szerettem volna, hogy olyasmiről írhassak, ami fontos, ami lényeges, amit az emberek figyelmébe kell ajánlani. A körülmények furcsa alakulása folytán korán, tizenvalahány évesen kezdtem az írást. Itt, Vásárhelyt, a negyvenes évek végén, az ötvenesek legelején voltak olyan mozzanatok, amelyek okkal hívták fel a figyelmemet arra, ami történik. Például a színház akkor egészen kiváló előadásokkal jött elő. Ezt most már sokan elfelejtik.
– Akkor még a Székely Színház nagy társulata, aranycsapata működött itt.
– Jó társulat volt, nagyon igényesek voltak. Kiváló előadásokat láthattunk. Lenyűgözött az Úri muri, vagy a Csehov-előadások. A színházi élet nagyon vonzó volt. Az irodalmi élet itt akkor annyira nem remekelt, nem volt annyira sokszínű és változatos.
– Emlékszel az első publikált írásodra? Mi volt, miről szólt?
– Attól függ, hogyan számítom. Én az akkori Népújságnál dolgoztam. Ugyanakkor írtam a Bukarestben megjelenő Ifjúmunkásnak is. Az első írásaim tudósítások voltak művelődési eseményekről. Nagyon rövid időn belül a szerkesztőségi helyzet úgy hozta, hogy filmekről kellett írnom, felkérésre én lettem a lap filmkritikusa. Nagyon szórakoztató, de meglehetősen terhes foglalkozás volt. Két bemutató volt Vásárhelyen, hetente váltották a műsort. Egyazon napon délután 3-tól megnéztem az egyik filmet, 5-től a másikat. Bementem a szerkesztőségbe, 9-re le kellett adni az írást. Ha valamirevaló film volt, arra előzetesen kellett készülni. Két óra alatt megírni két filmről a véleményedet meglehetősen nehéz feladat. Aztán egyre többet írtam más művelődési eseményekről.
– Aztán úgy hozta az élet, hogy a filmnél fontosabb területeddé vált az irodalom, a színház. Az utóbbi később olyan mértékben, hogy egy időben vezetted is a vásárhelyi társulatot.
– De számomra alapvetően mindig a szerkesztés volt a legfontosabb. Szerkesztőként próbáltam tenni valamit a romániai magyar művelődésért, irodalomért. Visszatérve a kezdetekre, noha nagyon foglalkoztatott a színház, itt Vásárhelyt nem írtam róla. 1951-ben kerültem Kolozsvárra az Utunkhoz, és ott egyszer csak elküldtek színházi kritikát írni. Abban az időben jó néhány magyar színház volt, mindenik más-más helyen. Fiatal voltam, engem lehetett utaztatni, valószínűleg ez is volt az oka, hogy ezzel megbíztak. Szatmáron, Váradon, Sepsiszentgyörgyön, később Temesváron jelen kellett lennem a bemutatókon. A színikritika egyre jobban érdekelt, persze sokat olvastam is a színházról, színházművészetről. Amikor már színikritikusként tartottak számon, és adott pillanatban visszajöttem Vásárhelyre, többször is bevontak a színház munkájába. És egyszer csak arra ébredtem, hogy színházigazgató vagyok, pedig nem akartam az lenni.
– Külső ember lehet egyáltalán színházigazgató? Ma ezt hogy látod?
– Szerintem lehet. De két dolog szükséges hozzá. Egyik, hogy valamennyire értsen a színházhoz, és ezenkívül tudja azt, hogy nem ért hozzá. A kettő együtt teremt olyan viszonyokat, hogy az embert valamennyire elfogadják. A magyar színháztörténetben számos példa van arra, hogy írók, jeles kultúremberek lettek jó színházigazgatók. Minden színházi munkának egyik alapja a műsor. A műsorrendbe kiválóan bele tudtam szólni. Ezen túlmenően megértés szükséges, olyan légkör kialakítása, amely alkotómunkára ösztönöz. De bonyolult kérdés ez, sok időt venne igénybe a kifejtése.
– És mire van szükség ahhoz, hogy valaki jó szerkesztő legyen?
– Nagyon sok mindenre van szükség. Mindenekelőtt olvasottságra, tájékozottságra, érdeklődésre, tanulásra, alapos műveltségre és nem utolsósorban az emberekkel való közös hang megtalálására, párbeszédkészségre. És annak a megértésére, hogy jól szerkeszteni csak az adott időszak szellemi áramlatait ismerve, azokat értékelve, elemezve, azokban a legjobb lehetőségeket megtalálva lehet. Hozzáértés, szorgalom és kitartás nélkül nem megy. És nem utolsósorban kiváló érzék és képesség szükséges az emberi kapcsolatok kialakítására.
– Eddigi életed folyamán nagyon sok emberrel megismerkedtél, sokféle egyéniséggel tudtál kapcsolatot teremteni. Mi tette lehetővé, hogy mindenikükkel szót tudtál érteni?
– Igyekeztem mindig nyitott lenni, befogadó mindenfajta olyan törekvésre, amely értelmes és értékteremtő. Nem zárkóztam el olyan törekvésektől sem, amelyeket nem éreztem teljes mértékben a magaménak, de tudtam, hogy érték rejlik bennük. Kell ez a képesség, hogy az ember bele tudjon helyezkedni a másik tudatába, képzeletvilágába, törekvéseibe, hogy az értékekre figyeljen, és elkerülje az esetleges személyes ellenszenv érvényesülését. Az érték legyen a fő szempont, ebben legyen következetes. Persze ez is viszonylagos. A szerkesztésben, lapcsinálásban sokféle törekvés egyesül. És valamit az említetteken kívül is tudni kell: belejavítani a kéziratba, rendbe hozni, ha szükséges. Na, meg tudni kell azt is, hogy van olyan kézirat, amit vissza kell utasítani.
– A lapszerkesztőnek ahhoz is hozzá kell szoknia, hogy szerkesztői teendői háttérbe szoríthatják szerzői ambícióit. Sok esetben írói munkássága sínyli meg azt, hogy a lehető legeredményesebben szeretné teljesíteni szerkesztői feladatát. Nem bánod, hogy azért, mert mindig volt ilyen feladatod, kevesebbet tudtál írni, mint amennyit írhattál volna?
– Természetesen bánom, és minél idősebb leszek, annál inkább. De én az egész munkásságom alapvető részének tartom a szerkesztést. Számomra a szerkesztés alkotómunka. Alkotómunkának tartom a válogatást, az emberekkel való törődést, kapcsolattartást. Ilyen szempontból rám nagyon nagy hatást fejtett ki az első főszerkesztő, akivel dolgoztam, Gaál Gábor, akinek sok esztétikai állásfoglalását lehet vitatni. Én is vitattam, de egészen kiváló szerkesztő volt. Ő mindig arra figyelmeztetett, hogy a lapszerkesztés műalkotás.
– És az irodalmi életben való aktív részvétel, a szervezőmunka? Azt hova sorolnád?
– Az is nagyon fontos. Szívesen csináltam volna kevesebbet, és hamarabb vissza is vonultam volna, ha nincs az a sajátos helyzet, ami egyrészt az adott társadalmi, politikai feltételek között, másrészt a nemzetiségi lét miatt alakult ki. Szükséges volt erre a szerepvállalásra is ahhoz, hogy az ember normálisan tudjon szerkeszteni. Ahhoz, hogy a kéziratok megjelenését biztosítani tudjuk, hogy embereket tudjunk toborozni, szükség volt arra, hogy megpróbáljuk befolyásolni, javítani az irodalmi élet feltételeit. Szerintem ez 89 előtt is és 89 után is nagyon sokat számított. Azok a lapok éltek, élnek, amelyeknek a vezetői az irodalmi élet szervezésében részt vettek, akik tudták, hogy ez közösségi ügy. Az embernek hallatnia kell a szavát, hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a szóértésnek, az állandó érintkezésnek, beszélgetésnek, gondolatcserének, párbeszédnek a légköre kialakuljon. Pénzt kell szerezni ahhoz, hogy a lap megjelenjen. Anyagi feltételeket kell biztosítani, ami szintén nehéz. Az irodalmi élet szervezése, a közélet tényleg nagyon fontos. Szeretném, ha senki nem venné túlzott önbizalomnak, amit mondok, de meggyőződésem, hogy ha néhányan nem vagyunk ott Bukarestben, nem vállaljuk, hogy oda költözünk, és ott bizonyos munkaterületeket lefedünk, akkor a romániai magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom sorsa sokkal bonyolultabb és nehezebb lett volna. Itt elsősorban olyan emberekre gondolok, mint Domokos Géza. Ezt különben egyre többen ismerik fel. Nyilván a felelősségérzet természetes megnyilvánulása volt ez, de nagyon nagy szükség volt rá. A romániai magyar íróknak Bukarestben tekintélye volt, legalábbis az írószövetség komoly erőinél. És amit mi mondtunk, azt többnyire lehetett érvényesíteni.
– Bizonyos dolgok, amikről beszélsz, a rendszerváltozás előtt is érvényesek voltak, részben ma is azok. Sajnos az lehet a benyomásunk, hogy a mostani közhangulat, az írói körökben tapasztalható atmoszféra semmivel sem jobb, mint 89 előtt.
– Szerintem a közhangulat és a közösségi kapcsolatok rendszere ma rosszabb. De az, hogy nem változott meg alapvetően, nem igaz. Megváltoztak az irányai, a tartalmai, a formái. A mai irodalmi közélet meglehetősen tele van feszültségekkel, ellenségeskedésekkel, indokolatlan különbözőségekkel. Természetes, alapvető szükséglet a különbözőség, de itt tulajdonképpen nem is erről van szó, hanem ellentétekről. Olyan ellentétről, amely az irodalomba a politika oldaláról kerül(t) be. A politikát szükségesnek tartom. De amikor a politikai manipuláció annyira eluralkodik, mint a volt szocialista országokban, amikor annyira erőteljesen érvényesülnek a hatalmi meggondolások, amikor a demokráciát egyre inkább helyettesíteni próbálja a hatalom manipulatív és autokratikus gyakorlása, akkor az irodalom nagyon sok kárt szenved. Nagy a feszültség, az egymás elleni acsarkodás az irodalmi és szellemi élet terén is, pedig itt ez nem való. Tévedés ne essék, az irodalom és általában a művészeti, szellemi élet sohasem volt a béke szigete. Mindig nagyon erős verseny érvényesült, és nem használtak mindig fair módszereket. De itt most a megszokottnál több van, s ezt elsősorban az autokrata politikai gyakorlat elterjedésének tulajdonítom.
– Sokan köszöntöttek a születésnapodon, de az is mindegyre elhangzott, hogy vannak bizonyos adósságaid. Én is csatlakozom azokhoz, akik úgy gondolják, hogy várhatnánk tőled egy olyan könyvet, amelyben az eltelt évtizedekben felgyűlt tapasztalataidat s mindazt, amit átéltél, valamilyen módon megosztanád az olvasókkal. Akár memoárszerűen. Nem készül ilyesmi?
– Emlékiratot nem akarok közzétenni. Szeretnék egy-két olyan esszét írni, amelyben megpróbálom végiggondolni mindazt, ami az elmúlt évtizedekben velünk, bennünk, körülöttünk történt. A teljesség minden igénye nélkül. Néhány mozzanatot szeretnék, olyat, amire nagyon jól emlékszem. Együtt dolgoztam például az egykori Erdélyi Helikon szerkesztőivel, nagyon jó baráti viszonyban voltunk. Pontosan tudom, hogy ők annak idején a harmincas években hogy dolgoztak, mit csináltak. Nem idealizálni akarok, inkább pontosítani. Az, amit ma elmondanak a helikoni viszonyokról, nem mindenben találó. Aztán együtt dolgoztunk egy csomó fiatalemberrel az ’50-es években, akik már nem fiatal emberek, vagy nincsenek is, ez is lehet esszétéma: az egymást váltó nemzedékek, a sajátos és nem sajátos vonások, az állandó jellegű konfliktusok és sok egyéb. Én az utóbbi években szinte egyáltalán nem írtam. Ennek magánéleti és nem közösségi okai vannak. Erőt kell vennem magamon, ha még egy kicsi idő van, hogy papírra vessem azt, amit gondolok. Azért is, mert időnként az irodalmi és szellemi élet különböző jelenségeit látva és tapasztalva elmegy a kedvem az írástól. Lehangolónak és kedvrontónak tartom azt, ami a művészeti és szellemi életben végbemegy. De hát az embernek meg kell próbálnia túltenni magát ezeken. Arra gondoljon, mennyi okos, értelmes, rokonszenves, teremtő erejű ember dolgozik a legkülönbözőbb művészeti ágakban, a sajtóban, és velük jól szót tudunk érteni. Jó érzés velük együtt dolgozni. Megpróbálni együtt tenni valamit, és kicsit igazítani a világon, amely nem tartozik a lehető legjobb világok közé.
– Az utóbbi gondolat jegyében kívánok jókedvet neked és mindazt, ami az íráshoz, meg persze az értelemes élethez szükséges. Isten éltessen sokáig!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Lakónegyedek magyar lakói a beolvadás küszöbén
A nagyvárosi szórványmagyar közösségek jövőjéről tartott műhelykonferenciát Kolozsváron a Kisebbségkutató Intézet az RMDSZ Főtitkárságával közösen. Ez az a kisebbségi közeg ugyanis, amely a leginkább ki van téve a beolvadás veszélyének, mégis mindeddig erről esett a legkevesebb szó politikai berkekben vagy a médiában. A legtöbb erdélyi, bánsági vagy partiumi nagyvárosban még fenntartható az anyanyelvű oktatás, működnek a magyar kulturális intézmények, a felekezeti élet is anyanyelven folyik, de – főleg a lakónegyedekben élő – magyar vagy félig magyar családok nem kapcsolódnak rá ezekre az intézményekre. Vagyis: román iskolába járatják gyermekeiket, nem vesznek részt be az egyház vagy érdekvédelmi szervezetek nyújtotta közösségi programokban. –
„Azt elmúlt években végzett felmérések azt mutatják, hogy az asszimiláció, a nyelv- és identitásvesztés a nagyvárosi szórványban a legnagyobb. Kolozsváron, a Monostor negyedben lakó magyar közösség identitás- és nemzetpolitikai szempontból szinte ugyanolyan helyzetben van, mint egy szórványtelepülésen élő magyar közösség. Megoldásokat, válaszokat keresünk szakértők bevonásával a nagyvárosi szórvány kérdéseire, problémáira, pragmatikus cselekvési terv kidolgozása és életbe léptetése a célunk” – ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg Kelemen Hunor szövetségi elnök A nagyvárosi szórvány jövője témakörben szervezett műhelykonferenciát Kolozsvárott.
A konferenciát az RMDSZ és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet közösen szervezi kettős céllal: felleltározni a nagyvárosi szórvánnyal kapcsolatos elméleti tudást, valamint összegyűjteni azon konkrét programok tapasztalatait, amelyek eredményt értek el a nagyvárosi szórvány összetett kérdésének kezelésében.
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség számára az a legfontosabb, hogy megakadályozza az identitásvesztést Kolozsvárott, Temesváron, Marosvásárhelyen, vagy Zilahon. El kell jutnunk a magyar emberekhez az oktatástól kezdve a közösségépítés különböző elemein keresztül úgy, hogy minden lehetséges politikai eszközt felhasználunk” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, hozzátéve, egyetlen konferencián nem lehetséges a nagyvárosi szórvány problémáit megoldani, ám az itt összegyűlt szakemberek mindannyian felismerték, hogy cselekedni kell, ezzel pedig elindultak a megoldás fele vezető úton.
Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke köszöntő beszédében hangsúlyozta: ,,a mai műhelykonferencia célja, hogy összegyűjtse az eddigi tudást, ami a piacon létezik ebben a pillanatban, illetve, hogy szó essen néhány olyan kezdeményezésről, amelyek azokat a jellemző folyamatokat próbálják megakadályozni, korlátozni, amelyeket szorványosodási folyamatoknak nevezünk”, majd hozzátette: ,,ezek a kezdeményezések hozzájárulnak középtávon egy egységes cselekvési stratégia kialakításához.”
Vetési László szórványkutató Nagyváros, szórvány, egyház című előadásában hangsúlyozta: a nagyvárosi magyar egyházak pontosan követik a városnegyedek alakulását, szerkezetét. Mindegyik egyház másféleképpen cselekszik, ha a nagyvárosi szórványról van szó: egyrészt megpróbálják minden területen visszaszerezni és visszaépíteni mindazt, amit egykor elvettek tőlük, emellett a befelé való építkezés elvét is előnybe részesítik azáltal, hogy több egyházi intézményt hoznak létre. ,,Az egyházak óriási dilemmát élnek meg a szolgálat és a szolgáltatás helykeresése között, így az egyház a társadalomépítésbe bekapcsolódva, a civil szférával együtt kell kidolgozza a nagyvárosi szórvány helyzetének megoldásait. A jövőre nézve az egyházak feladata az, hogy kialakítsák a nagyvárosban a kis magyar közösségek hálózatát.”
,,Összefüggés figyelhető meg a vegyes házasságok és a pártpreferenciák közt: a vegyes házasságban élők kisebb eséllyel szavaznak magyar pártokra, mint a homogén családban élők” – mutatott rá Székely István Gergő szociológus az Etnikai mobilizáció a szórványban című előadásában, majd hozzátette: azok a romániai magyarok, akiknek nincs román családtagjuk, lényegesen kevésbé szavaznak román partokra. A kutató elmondta: a magyar pártokra leadott szavazatszám 2012-re több mint a felére csökkent az 1996-os átlaghoz képest, amiért a magyarok szavazáson való alacsony részvétele és a román pártokra való átszavazás lehet a felelős. Amíg 2004 előtt a magyarok szavazási részvételi százaléka jóval magasabb volt az országos átlagnál, addig 2004-től ez megfordult.
Horváth István bemutatta a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Az Etnikai térszerkezet iskolai hálózat és társadalmi hálózat témakörében Kiss Tamás, Vitos Katalin közreműködésével készült kutatást, amely a szórványkérdés egyik legfontosabb és legkutatottabb elemét az iskolaválasztást mutatta be. Erdélyben a magyar diákok magyar nyelvű beiskolázottsági aránya 85 százalékos az általános iskolák esetében, középiskolában pedig 75 százalékos.
Csökken a magyar iskolát választó magyarok aránya, függetlenül a családi háttértől, szórványban 10 százalékkal növekszik a román iskolát választók száma. ,,A magyarok iskolaválasztási szempontjait jelentősen befolyásolja a térszerkezet. Míg Kolozsváron térszerkezet szempontjából az iskolahálózat nem felel meg az etnikai térszerkezetnek, addig Marosvásárhely és Szatmár esetében az iskolai lefedettség egyenletes, az etnikai lefedettséggel összhangban van, ezért ezekben a városokban sokkal ritkábban vetődik fel a területi lefedettség szempontrendszere alapján történő iskolaválasztás kérdése.”
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkárhelyettese bemutatta azt a 2012–2013-ban készített kutatást, amely azoknak a szórványban élő romániai magyar családoknak az iskolaválasztási motivációit elemzi, akik román tannyelvű oktatási intézetet választanak gyermekük számára. ,,A fókuszcsoportos kutatásából kiderült, hogy a magyar szülőknek leggyakrabban négy megfogalmazott érvük van a román iskola mellett: jobbnak tartják a román iskolát, azt gondolják, jobban fog román környezetben boldogulni a gyermek, ha román tanintézménybe jár. Ugyanakkor fennáll az a kényszerhelyzet is, hogy a magyar iskola hiánya miatt íratják román iskolába, illetve azért mert a leendő iskolás már úgyis tud románul. ”
Veres Valér, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára annak a 2012-ben végzett kutatásnak a tanulságairól számolt be, amely az iskolaválasztás és a továbbtanulás sajátosságait térképezte fel 603 Kolozs megyei 8. osztályt végzett diák és szülő megkérdezése során. ,,Ebből a tanulmányból kiderült, hogy a szülők 98 százaléka elméleti-, 20 százaléka szaklíceumot választana gyermeke számára, a kolozsvári állami magyar középiskolákat és a magyar nyelven való továbbtanulást előnybe részesítve” – ismertette Veres Valér, majd hozzáfűzte: Kolozsváron az elméleti és az önálló iskolaválasztásnak meghatározott társadalmi háttere és okai vannak, a gyenge szakképzési kínálat a fő oka a szakiskola-választás alacsony szintű preferálásának, de a román oktatás felé való elmozdulásnak is.
Kiss Tamás, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa bemutatta az iskolakveszelyben.ro honlapot és az Iskolák Veszélyben elnevezésű programot, amely a Közpolitikai Elemző Központ kezdeményezésére, a Kisebbségkutató Intézet, az RMDSZ és a nyelvijogok.ro közreműködésével jött létre. ,,Ennek a projektnek a célja, hogy bemutassa azokat a kritikus pontokat, oktatási helyszíneket, ahol a magyar oktatási intézményrendszer fenntartása a 2014-2020közötti időszakban speciális tennivalókat igényel majd. A honlap választ keres arra a kérdésre, hogy mit lehet tenni ezen demográfiai szempontból veszélyeztetett régiók érdekében, valamint információkat nyújt a döntéshozók részére, hogy milyen módon lehetne megerősíteni az erdélyi magyar oktatási rendszer veszélyeztetett pontjait” – hangzott el a szociológus felszólalásában.
Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese a nagyvárosi szórvány és a cselekvés lehetséges irányait vázolta fel. Elmondása szerint két idősík létezik: egy, amely 20-25 éves távlatban, szakpolitikai programok szintjén közelíti meg a kérdést, és egy azonnali cselekvési terv. ,,A klasszikus értelemben vett szórvány esetében az évek során több eredményes programot sikerült beindítani, ezeket kellene adaptálni a nagyvárosi lakótelepek környezetébe. Fontos, hogy a nagyvárosi szórvány kiemelt figyelemben részesüljön, külön programokkal, költségvetéssel. Fontos, ebben a környezetében is beindítani a Magyar házak rendszerét, hiszen ez által olyan infrastruktúra, olyan közösségi tér jöhet létre, amely alkalmas célzott programok indítására” – fogalmazott a főtitkárhelyettes.
maszol.ro

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Választmányának állásfoglalása Tőkés védelmében
Mély sajnálattal voltunk kénytelenek tudomásul venni, hogy miképpen minden évben, a temesvári népfelkelés évfordulója közeledtén az elnökünk, Tőkés László elleni támadások és lejárató kampányok idén is, menetrendszerűen megismétlődtek.
A román utódkommunisták részéről ez alkalommal egy koncepciós perre futotta. Egy „becsületbíróságnak” álcázott pártbizott- ság az erdélyi magyar önrendelkezés melletti kiállásáért javasolta Tőkés László állami kitüntetésének a visszavonását, amelyet 2009-ben, a Ceauşescu-diktatúra bukásának 20. évfordulóján éppen az 1989-es szerepvállalásáért ítéltek neki oda.
Megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy idén immár erdélyi magyar közösségünk körében is akadtak tettestársak. Azon túlmenően, hogy a bukaresti magyar pártsajtó éppen egy nappal az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács évfordulói gálaestje előtt, péntek éjszaka élesít magánéletben vájkáló, rosszindulatú és gusztustalan irományokat – tudatában vagyunk annak, hogy az európai parlamenti választások közeledtén az erő nyelvét beszélő RMDSZ különutas politikáját az ellenfelek lejáratásával próbálja igazolni, még azzal sem törődve, hogy az erdélyi magyar választópolgárok megosztásával európai képviseletünket sodorja veszélybe.
Ennél is döbbenetesebb viszont a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetősége által áterőltetett, azon közgyűlési állásfoglalás, amelyért ma már csak egy Ezüstfenyő jár, de amelyért huszonöt évvel ezelőtt a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága minden bizonnyal Élmunkás érdemérmet adományozott volna. A Királyhágómelléknek volt már olyan püspöke, aki szervilis módon dörgölőzött „a tűzhöz közelálló” hatalomhoz, és pártparancsra igyekezett elnémítani a kritikus hangokat. Papp Lászlónak hívták. Történetesen éppen az ő ellenében vette védelmébe lelkipásztorát a temesvári gyülekezet, és nem utolsósorban ebből a magyar reformátusokhoz méltatlan üldöztetésből nőtte ki magát a temesvári szabadságharc.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Tőkés László vezetésével hű maradt „Temesvár szelleméhez”. Romjaiból újból megépítették a kerületet, konok és következetes harccal visszaszereztek annyi épületet, amennyit a magyarellenes államhatalomtól ki lehetett csikarni, megalapították Erdély első önálló magyar nyelvű felsőoktatási intézményét, a Partiumi Keresztény Egyetemet – és még sorolhatnánk.
2003-ban, Szatmárnémetiben a megtorpedózott autonómiaküzdelem továbblendítése érdekében éppen a Királyhágómelléki Református Egyházkerület rendkívüli közgyűlésén indítottuk útjára az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács létrehozását. Ezzel egy időben, ugyanabban a városban az RMDSZ vezérkara a 2002. december 1-jén, a budapesti Kempinski szállodában koccintó Adrian Năstase és Medgyessy Péter akkori kormányfőknek gazsulált, úgymond „közel a tűzhöz” melegedett.
A KRE vezetősége és a királyhágómelléki magyar reformátusok akkor az autonómia, Temesvár öröksége és magyar nemzetünk egysége mellett szálltak síkra. Felkérjük az egyház vezetését, hogy önös érdekek, kicsinyes bosszúvágy helyett térjenek vissza a helyes útra, és valós közösségépítéssel foglalkozzanak. Kolozsvár, 2013. december 14.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Választmánya
Erdély.ma