Szoboravatás és emlékünnepség
Szeptember 4-én és 5-én Kolcs Község Polgármesteri Hivatala, a Szamoskrassói Református Egyházközség, a Szatmárnémeti Németi Református Egyházközség és a Szatmárnémeti Szent István Kör Szatmárnémetiben és Szamoskrassón ünnepséget rendezett Bem tábornok emlékére. A rendezvényen számos hazai és külföldi személyiség is részt vett. Szombaton délután 18 órától Szatmárnémetiben a Németi Református Egyházközség gyülekezeti termében szép számban összegyűlt érdeklődők hallgatták figyelmesen dr. Kovács István, budapesti történész professzor, volt krakkói főkonzul Bem tábornok életútjáról szóló előadását. Az előadás előtt Nt. Sipos Miklós lelkész beszédében kihangsúlyozta, örül annak, hogy még manapság is egy személy és egy gondolat, méghozzá a szabadság gondolata ennyi embert tud összegyűjteni egy helyen.
Az előadás a „Bem, aki nem ismerte a reménytelenséget“ címet viselte, mely a professzor elmondása szerint nem csupán a tábornok fő tulajdonsága, hanem a lengyel nép jellemzője is. A számos csata és háború, melyben a tábornok részt vett, illetve az 1848-as, 49-es szabadságharcban betöltött fontos szerepe a magyar történelem jeles szereplőjévé is formálta a tábornokot, aki – bár nagy kockázatokat vállaló manőverei nem mindig voltak sikeresek – példát statuált csapatainak és a legkisebb kilengést sem tűrte. Híressé vált mondata „aki nem engedelmeskedik, fejbe lövetem, de azért jutalmazni is tudok“ számos katonától követelte meg az engedelmességet. Vasárnap Szamoskrassón 11 órától vette kezdetét az ünnepi istentisztelet, melyen Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét, ezt követően került sor a Darvay-kúria előtt a Bem-szobor leleplezésére. Az eseményt jelenlétével megtisztelte Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete és dr. Adam Bartosz, a Tarnówi Múzeum igazgatója is. (Brigitta) Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Leváltások pártalapon?
Politikai okokat sejtenek Szatmáron az iskolaigazgatók menesztése mögött
Rendkívüli megyeitanács-ülést hívott össze tegnap Csehi Árpád, a Szatmár megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke, mert az utóbbi napokban több iskolaigazgatót is leváltottak a térségben, köztük több magyar pedagógust is.
Megkongatták a vészharangokat Szatmár megyében: pár nap leforgása alatt tizennyolc iskolaigazgatót és aligazgatót váltottak le a térségben. Az érintettek egy része és több helyi önkormányzati politikus úgy véli, a leváltások mögött politikai okok húzódnak, és az elbocsátott intézményvezetőket a nagyobbik kormánypárt, a PD-L „pártkatonáival” helyettesítik.
Ezt a vélekedést erősíti a Halmiban szolgálatot teljesítő Sárosi Tibor aligazgató esete, aki állítja: közölték vele, hogy ha a továbbiakban a demokrata-liberálisok zászlaja alá áll, akkor a szomszédos Kökényesden igazgató lehet. Incze Lajos, Halmi polgármestere tegnap a Szatmár megyei önkormányzathoz fordult és jelezte: a helyi testület nem járul hozzá Sárosi leváltásához.
Az önkormányzat döntését a helyi lakosok aláírásgyűjtéssel igazolják: háromszáz csatlakozó vélte úgy, ragaszkodik az eddigi aligazgatóhoz. A megyei önkormányzat tegnapi ülésén részt vett Radu Giurca prefektus is: neki azt üzenték Halmiból a tiltakozók, ha a követelésüknek nem lesz foganatja, a prefektúra épülete előtt demonstrálnak a továbbiakban.
Hasonló helyzet alakult ki Nagykárolyban, a helyi elméleti líceumban: az igazgatócserét itt is a tantestület és a szülők tiltakozása követte, a frissen kinevezett Radu Ciocotisan egy nap után kénytelen volt lemondani.
Vámfaluban a liberális polgármester, Vasile Corodan emelt szót az intézményvezetők cseréje ellen, Gheorghe Jurchiş, Csehál önkormányzati vezetője szintén csatlakozott a tiltakozók sorához. Az elmúlt napokban olyannyira elmérgesedett a pártpolitikai konfliktus a megyében, hogy híre terjedt, Szatmárnémetiben a Kölcsey Ferenc gimnázium vezetője is politikai játszmák áldozata lesz.
Érdekek és rémhírek
Csehi Árpád, a megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke a sokasodó panaszok miatt tegnap azonnali hatállyal összehívta a polgármestereket és más, iskolaügyben illetékes tisztségviselőket. A megyei tanács elnöke „elfogadhatatlannak” minősítette mindazt, ami igazgatócsere címén az elmúlt napokban történt. Csehi úgy vélte, ez az eljárás ellentétes a kormány által szorgalmazott decentralizációval: így nem nő, hanem csökken a helyi önkormányzatok hatásköre.
Csehi álláspontját kiegészítette Szatmárnémeti polgármestere, Ilyés Gyula, aki felháborítónak tartotta, hogy a fenntartókat kizárták a döntéshozásból. Radu Giurcă prefektus tegnapi tárgyaláson úgy nyilatkozott, nincs tudomása a sérelmezett ügyek hátteréről, mert szabadságon volt, és csak a tegnap tért haza. Dacára annak, hogy a vitatott intézkedések mögött a megyei tanfelügyelőség áll, Mariana Popa főtanfelügyelő más irányú elfoglaltságaira hivatkozva nem vett részt az megyei önkormányzat által kezdeményezett egyeztetésen.
Új törvényre várnak
Király András, az oktatási minisztérium államtitkára az ÚMSZ megkeresésére elmondta: a szatmári konfliktussorozat több csatornán is begyűrűzött már a szaktárcához, és Daniel Funeriu tárcavezető álláspontja világos: nincs helye politikai döntéseknek ilyen horderejű ügyekben. Az államtitkár szerint felesleges és káros pánikot kelteni, mert Szatmár megyében sem etnikai, sem politikai indok nem állt az igazgatócserék mögött.
„Az érvényes jogszabályok szerint azok az intézményvezetők, akik nem versenyvizsga révén töltik be a tisztségüket, évente köthetnek menedzseri szerződést, amelynek érvényessége szeptember 1-jétől a következő év augusztus 31-ig tart” – ismertette a jogszabályt Király András, aki szerint az lenne a kívánatos, hogy az ilyen jellegű szerződéseket ne hosszabbítsák meg több alkalommal, mert ez a versenyvizsgarendszer kijátszására alkalmas kiskapu.
Arra a kérdésre, ki felelős az elmaradt versenyvizsgákért, az érintett iskolaigazgatók, vagy a vizsgáztató hatóság, az államtitkár egyértelmű választ adott. „Három éve nincs megfelelő versenyvizsgáztatás, és azért nincs, mert az oktatási tárca az új tanügyi törvényre vár. Amíg nincs új törvény, nincs vizsga, és elismerem, ez az állapot lehetőséget teremt a visszaélésekre” – fogalmazott Király. Hozzátette, Daniel Funeriu tájékoztatást kért a megyei tanfelügyelőségtől a szatmári ügyekben, és figyelmeztette a főtanfelügyelőt jogszabályi kötelezettségeire.
Szezonviták országszerte
A Szatmár megyeihez hasonló konfliktusok bontakoztak ki az utóbbi napokban országszerte. A Gorj megyei tanfelügyelőség közleményben jelezte, hogy hiába neveztek ki három igazgatót gyors egymásutánban Leleşti község iskolájába, mindhárom jelölt gyorsan visszalépett.
A tanfelügyelőség szerint a helyi PSD gyakorol nyomást az érintettekre. Vâlcea megyében ezzel szemben a PSD-s jelölteket szorították háttérbe – a hírek szerint – a PD-L-s ellenjelöltek. A konfliktusok „szezonális” jellegét – amelyre Király András nyilatkozatában utalt – erősíti, hogy tavaly szeptemberben Arad és Kolozs megyében vált politikai kérdéssé a kinevezések ügye.
Ellenségesen fogadták tegnap a szatmárnémeti Aurel Pop Művészeti Líceum új igazgatóját azon a találkozón, amelyen az új intézményvezető mutatkozott be a szülőknek és a tanároknak. Utóbbiak nehezményezték azt, hogy szerintük Szabo Marcel politikai alapon került az iskola élére, a döntésből a tanfelügyelőség kihagyta a szülői bizottságot.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Sikeres fellépés Nyíregyházán
A Szatmári Református Egyházmegye Lelkipásztor Kórusa és a Szatmári Református Gimnázium Gyermekkórusa Nyíregyházán a Luther téri evangélikus templomban adta elő az „Ő az Úr, Ő a Király” című tematikus koncertjét.
A Szatmári Református Egyházmegye Lelkipásztor Kórusa és a Szatmári Református Gimnázium Gyermekkórusa Nyíregyházán a Luthertéri evangélikus templomban adta elő az „Ő az Úr, Ő a Király” című tematikus koncertjét, amelyet Higyed Gyöngyi karnagy vezetett. A házigazda lelkipásztor, dr. Kovács László Attila, aki a Kolozsvári Protestáns Teológia zenetanára is nagy örömmel és szeretettel köszöntötte a kórusokat. Elmondta, az a nagyszerű a szatmári egyesített kórus összetételében, hogy a kórust kísérő profi zenészek mellett lelkipásztorok, gyülekezeti tagok és gyermekek együtt éneklése kínálja azt a különleges zamatot, amelynek nem csak vájtfülű élvezője lehet a hallgatóság, hanem szívével, lelkével is felfogja és befogadja az üzenetet. A házigazdák kedves, kifogástalan vendéglátása arról a testvéri szeretetről tett bizonyságot, amellyel az együvétartozást erősítették. Amellett, hogy nagyszerű zenei élményben lehetett részük a hallgatóknak a kórusokat vendégül látó Luther téri templomban, a koncert egyben ünnepi megpecsételése volt annak a jubileumi eseménynek, amellyel Szatmárnémeti és Nyíregyháza közötti testvérvárosi szerdőzés aláírásának tizedik évfordulóját ünnepelték.
erdon.ro

Levél Szüleimnek, Erdélynek – 1940. szeptember
Az alábbi levél 1940. szeptemberében íródott, a bécsi döntést, majd a bevonulást követő napokban. Írója Paál Árpád István, aki kolozsvári iskolái után Budapesten végezhetett egyetemet, és ekkor Diósgyőrön gyakornokoskodott. Szüleihez, és rajtuk keresztül az erdélyiekhez írt levelében az évtizedeken át várt esemény bekövetkeztének öröme olyan hangulatokat kelt, melyből a mai ember számára is kiérezhetővé válik a tiszta, nem más nemzetek kárára megnyilvánuló öröm, az erdélyi lélek ragaszkodása, a szülőföld tisztelete.
Drága jó Szüleim!
Nektek írom ezt a levelet, de rajtatok keresztül írom mindazoknak, akiket elválasztott idáig valakitől a „határ”, akik vártatok bennünket haza a bevonulókkal. Mentünk volna, szerettünk volna ott lenni, nem a főhelyeken, nem ünneplésre számítva, csak valahonnan, egy eldugott kis erkélyről, egy utcaszegletről megpillantani a régen várt álombeteljesülést. Leírom ezeket a hazavágyódással teli napjainkat, leírom az érzéseinket, hogy megmaradjon emlékként, bizonyítékaként annak a szeretetnek, amivel a magunkénak hisszük a mi újra magyarrá lett kis hazánkat, Erdélyt.
Azon a péntek délutánon, csendes, napsugaras időben mondta be a rádió a bécsi döntést. A 22 éve várt öröm hihetetlen elkövetkezése, a sok-sok színes álom beteljesülése szinte belénk fojtotta az örömöt. Nem tudott kitörni belőlünk, nem tudtuk elhinni a hírt, nem tudtunk gondolkozni akkor, csak ültünk egymással szemben a feleségem meg én, két Erdélyből kiszakadt lélek, s a bennünk született ezernyi kérdés közül nem tudtuk melyik legyen az első. Aztán újra szólt a rádió. Valaki, a tények száraz bejelentése után, az első érző szavakkal köszöntötte Erdélyt, valaki ezrek és ezrek szeméből elindította a megkönnyebbítő könnyeket. Mert megkönnyebbültünk akkor, végre hinni tudtunk, végre végigcsordulhatott az arcunkon az öröm és sírtunk, sírtunk úgy, ahogy csak az örömtől lehet, sírtunk úgy, ahogy sohasem tudott megsiratni a két évtizedes szenvedés. A felszabadult érzés egyszerre tevékennyé tett. Ismerősök, levelek, táviratok útján igyekeztünk biztosítani a hazamenetelünket. Tudom akkor minden odavaló így tett, s senki sem álmodta, hogy lemaradunk.
Vasárnap jött, Várad felejthetetlen ünnepe! Milyen érzés lehetett annyi idő után újra elimádkozni a himnuszt. Nem bírt bennetek maradni, kitört belőletek, s Várad ezzel a vasárnappal mutatta meg igazi magyar arcát, amikor mert lelkesedni, szuronyerdő közt, sortűz, s a vesztes uralom kicsinyes bosszúvágya közepette mert tüntetni, himnuszt imádkozni, szívében a 22 éve várt örömmel. Oh milyen büszkék voltunk akkor mi, odavalók!
Másnap jött a lehangoló hír. 30 napig polgári személyek nem mehetnek a visszacsatolt területre. Istenem csak mi, mi hazavágyók tudnánk megmondani mennyi nekünk ez a 30 nap. Nem tudtunk ebbe belenyugodni, autós kirándulást terveztünk. A többség azonban kimondta, hogy a hosszú út miatt „nők kizárva” jeligével történjék a hazamenetel. Végre megértettem velük, hogy az én kis feleségem nem a látványosságért menne oda, az álmai, a vágyai, a kisebbségi élet alatt beleidegződött érzései viszik most őt haza. Megértették, belegyeztek. Akkorra megjött a végső határozat, a kirándulást sem engedélyezik. Milyen délelőtt volt! De az idő rohant tovább, már nem lehetett semmit sem csinálni.
Csütörtök reggel 7 óra. Megszólalnak az ország összes harangjai, búgva, zokogva, imádkozva kísérik a honvédeinket arra, az ősi Kárpátok felé. Délelőtt Szatmárra vonulnak be. Akkor tudtuk meg, hogy a Kormányzó Úr is velük van, Ő csatolja újra ide az ősi városokat. Még egy utolsó erőlködéssel, telefont, levelet, táviratot igénybevéve megpróbálunk engedélyt szerezni az utazásra, de hiába, nem mehetünk. Így virrad ránk, messze Tőletek, a legszebb váradi nap, 1940. szeptember 6-ika. A rádió mellett kuporgunk, könnyes szemeinken át mennyivel többet látunk mi, odavalók, mint a többiek, mint amit elhozhat ide az a kis mikrofon. Látjuk az állomástól a Bémer térig hullámzó tömeget, látjuk a virágzuhatagot, látjuk a sok-sok ismerős, örömtől síró-nevető arcot, látunk Benneteket, a szeretteinket, a sok-sok zászlót, az ismert szónokokat, s látjuk, sírva látjuk a honvédek élén köztetek lovagló beteljesült álmot.
A könnyeink festenek felétek ezerszínű szivárványt, felétek – örömben úszó otthoniak, feléd magyar lelkű Várad.
Aztán elcsendesedett a rádió, csak a lelkünkben élt tovább az otthoni ünnep. Jöttek rendre a közvetítések. Nagybánya, Beszterce, Dés, jött a kolozsvári örömmámor, a székely falvak, a gyönyörű völgyekben nem hiába álmodó kis székely városok ünnepe. Eljött mind ide hozzánk. Azóta minden visszaadott helységbe elérkeztek az álomhonvédek, mindenütt szabadon szólhat a magyar imádság.
Mi is megnyugodtunk. Az utazási tilalom miatt érzett zúgolódás megértéssé szépült, s vigaszra talált. Mert vigasz az nekünk, hogy ennyire fájt nem otthon lenni, hogy ennyire szeretjük a mi kis hazánkat, s ha Bennetek örökké élő emlékek lesznek az elmúlt napok, bennünk örökké örömöt, önbizalmat, otthonszeretetet szülő érzés lesz a most érzett fájdalom.
Csak októberben mehetünk haza. Csak akkor, amikor elhervadt már minden elhintett virág, amikor eltűnik az utcák zászlódísze, eltűnnek a honvédeket fogadó diadalkapuk, s az örömmámort a megszokottság szürkesége váltja fel. Mi csak akkor mehetünk, de a lelkünkben ünnep lesz, virágzuhatagos, zászlódíszes ünnep lesz az a nap.
Várjatok bennünket is örömmel, várjatok a lelketek színes virágaival. Ne éreztessétek, hogy nekünk, akik nem voltunk ott végig, nekünk nem is volt jogunk részt kérni az örömötökből. Ne éreztessétek ezt, mert mi nem a munka elől menekülni, nem a szenvedések elől szabadságban élni jöttünk ide. Bennünk örök fájó emlék lesz az eddigi elválásokat megszomorító határ, bennünk fel fog sírni mindig az elszakítottság miatt idáig érzett árvaság. Mi itt is az otthonért, a kicsi hazánkért dolgoztunk, a munkánk nevet, megbecsülést szerzett Erdélynek, s ha néha hazamehettünk, mi vittünk nektek buzdítást, reményeket, ha sokszor fájó színészkedéssel is, mégis mi adtunk nektek színes álmokat, amiket nem láthattunk beteljesülni!
Várjatok minket is örömmel, színes virággal, ünneplő köntössel, várjatok minket is, mert nekünk is jogunk van az örömünket sírva ünnepelni.
Árpád Közreadja: Paál Gábor. Erdély.ma

Cserkészévnyitó
Szatmár megye – Szeptember 18–án, szombaton 13 órai kezdettel a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium épületében (Cosbuc utca 2. szám) tartja meg a Dsida Jenő Cserkészcsapat cserkészévnyitóját — tudtuk meg a csapatvezetőtől, Boga Ferenctől.
Az évnyitóra a cserkészek minden érdeklődőt és leendő cserkészt szeretettel várnak. erdon.ro

Horthy-fasizmus? Horthy, a háborús bűnös?
A hetven évvel ezelőtti második bécsi döntésről való csíkszeredai megemlékezés – akárcsak az 1989. évi fordulat utáni első március 15-i ünnepségek – sokak, elsősorban román politikusok felháborodását, nemtetszését váltotta ki.
Különösen az borzolta fel az idegeket, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom volt a szervező, továbbá hogy Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester, nemkülönben a helyi rendőrség és csendőrség miért járult hozzá a rendezvény megtartásához. Olyan kijelentések, vélemények hangzottak el, amelyek a korabeli helyzet részleges vagy teljes nem ismeretéből származnak, a legelemibb tárgyilagosság hiányát tükröző, évtizedek óta hangoztatott címkézésekből fakadnak, és sokan ezeket visszhangozzák.
A megszállás mítosza
Megemlítették például, hogy a „II. bécsi döntés aláírása után tizenegy nappal a Horthy Miklós vezette csapatok bevonultak Csíkszeredába”. Tudjuk, hogy a döntést augusztus 30-án írták alá, a magyar csapatok viszont szeptember 11-én vonultak be Csíkszeredába. Tehát nem 11, hanem 12 nappal később. És ami még fontosabb, nem Horthy Miklós vezetésével. A kormányzó aznap nem ott, hanem Marosvásárhelyen vett részt a tiszteletére rendezett ünnepélyes fogadtatáson. Mircea Duşă, a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselőházi frakciójának elnöke „Erdély megszállásának” megünneplését emlegette. Véleménye a folytonosság dák–római mítoszán alapszik, mely szerint Erdélyben a románság az őslakó, a magyarság pedig leigázta és ezer évig elnyomta őket. 1918-ban végül felszabadultak, így a II. bécsi döntés nyomán bevonuló magyar csapatok csakis megszállók voltak. Ezen az alapon 1918. december 1-je jogosan a felszabadulás napja, míg 1940. augusztus 30-a a megszállásé. Ez azonban nem maradhat így, előbb-utóbb csak ki kell derülnie, hogy ez a mítosz egyszerűen bizonyíthatatlan.
Amit a bevonulásról, a megszállást követő több ezer kegyetlenségről mond, ismét egyoldalú vélekedés. Mert arról nem tud, arról nem hallott, nem olvasott, mi történt 1918 decemberétől, Erdély román csapatok általi megszállásától, az állami iskoláitól, egyetemétől, színházaitól való megfosztásával, sok tízezer személy állásától, megélhetésétől történt megfosztásával, szülőföldjéről való elűzésével – hogy a kegyetlenkedéseket éppen csak megemlítsük –, az erdélyi magyarsággal.
Mircea Duşă a továbbiakban horthysta fasizmusról, Horthy háborús bűnösségéről beszél. Ez a román illetékesek kedvenc szóhasználata. A valóságban azonban más volt a helyzet. Horthy ugyanis soha nem volt fasiszta, vagyis szélsőjobboldali. Jobboldali, konzervatív politikus volt. Ebből következik, hogy horthysta fasizmus sem létezett. Magyarországon, Horthy idején, a Kommunista Párt kivételével, végig működött a Kisgazda Párt, nemkülönben a Szociáldemokrata Párt, megválasztott képviselőik az Országgyűlésben tevékenykedtek. Szálasi és Imrédy szélsőjobboldali pártját betiltották, Szálasit elítélték, börtönbe vetették.
Horthy és Antonescu egy lapon?
Ugyanakkor Korodi Attila, az RMDSZ parlamenti képviselője összehasonlítja Horthyt Ion Antonescu marsallal, szerinte ugyanis mindkettő vitatott figura. Nos, Antonescu idején Romániában minden párt be volt tiltva, parlament nem létezett. A szégyenteljes zsidótörvények ellenére Magyarországon 1944. március 19-éig, a német megszállásig, a zsidókat nem üldözték, nem gyilkolták halomra. Miközben Antonescu kezén mintegy 350–380 ezer zsidó lelke szárad, akiket saját kezdeményezésére, német segítség nélkül gyilkoltak meg.
A „horthysta fasizmus” velejárója volt, hogy Észak-Erdélyben voltak román iskolák, Kolozsvárt például gimnázium is. A magyar gimnáziumokban kötelező tantárgyként oktatták a román nyelvet – nálunk manapság is nagy felháborodást kelt, ha valaki arról beszél, hogy ott, ahol a nemzetiségek élnek, az ő nyelvüket is tanítani kellene a román iskolákban. A „horthysta fasizmus” idején a bankjegyeken minden nemzetiség nyelvén feltüntették azok értékét, így a német, szlovák, horvát, továbbá a cirill betűs szerb és ruszin tízpengősön a román zece penghei is olvasható volt. Mircea Duşă azt is kijelentette, hogy Horthyt az egész világ háborús bűnösnek tartja. Ez persze durva túlzás, mert csak az ő és a hozzá hasonló román politikusok minősítik Horthyt háborús bűnösnek. A háborús bűnösök nürnbergi perében ugyanis csupán tanúként volt jelen, majd szabadon távozott.
A csíkszeredai megemlékezéssel kapcsolatban még egy pontatlanságra kell kitérnünk. Arra, hogy a magyar csapatok nem egy hónappal, hanem hat nappal a bécsi döntés aláírása után, szeptember 5-én kezdték meg a bevonulást és ugyanazon hónap 13-án fejezték be. A magyar hadsereg szeptember 5-e és 13-a között vette birtokba a visszakapott területeket. Elsőként Bihardiószegre, ugyancsak szeptember 5-én Szatmárnémetibe, 6-án Nagyváradra, 7-én Nagybányára, 10-én Gyergyószentmiklósra, 11-én Kolozsvárra és Csíkszeredába, utoljára, 13-án Gyimesre, Sepsiszentgyörgyre, Kézdivásárhelyre és más háromszéki településre vonultak be a honvédek. A kormányzó ünnepélyes fogadtatására Marosvásárhelyt 11-én, Kolozsvárt 15-én került sor.
A tárgyilagosság reménye
Mindenképpen rendkívülinek mondhatjuk azt, hogy a csíkszeredai polgármester, a helyi rendőrség és csendőrség hozzájárult a megemlékező rendezvény megtartásához, hogy Ráduly Róbert Kálmán kijelentette, „a szólásszabadságnak nemcsak az alkotmányban, de a valóságban is léteznie kell”. Ez újabb lépés ahhoz, hogy ne másodrendű polgárai legyünk ennek az országnak, hogy belátható időn belül a román illetékesek tárgyilagosan kezeljék a történelmet.
Asztalos Lajos, kolozsvári helytörténész. Krónika (Kolozsvár)

Kifüstölték a Kölcseyt
Ismét igaza lett Széchenyinek: ellenségeink nem tudnak annyit ártani, mint amennyit mi ártunk önmagunknak! A nagyhírű szatmári magyar iskola, a Kölcsey Főgimnázium az új tanévre végleg elhagyta évtizedeken át megszokott épületét.
Hiába volt minden tárgyalás, egyezkedés, halogatás, a helyi magyarság többségének érdekére való hivatkozás, távozott a nyolcszáz diák és a nyolcvan tanár!
Még szerencse, hogy a katolikus egyháznak akadt a közelben egy kevésbé kihasznált épületegyüttese, és felajánlotta azt. Ám a városvezetés és a szülők igyekezete ellenére, máig csak felét tudták rendbe tenni. A múlt héten a félig romos épületrész felújításának költségeiről tárgyalt a helyi tanács, s az egyik szocialista képviselő, Viorel Solschi tanár megdöbbenésének adott hangot, hogy egy olyan elit magyar iskolának, mint a Kölcsey, amelyre a románok is felnéznek, nincs végleges helye!
Az előzmény az ÚMSZ-ből is ismert. A történelem fintora: 1957-ben a Kölcsey, mint állami iskola, a kommunista hatalom által megszüntetett, több évszázados református gimnázium épületében jött létre. A politika széljárása miatt közben többször átnevezték, majd 89 után ismét Kölcsey lett. Kiváló teljesítménye okán letörölhetetlenül ez a név ragadt rá. Igazi rangot a legnehezebb kommunista években kapott, amikor teljes végzős osztályok „sétáltak be” innen a legjobb egyetemekre.
Nagyra szökött a remény, mikor látszott, hogy a Láncos-templom körül négy-öt iskolaépületet visszakap a református egyház. Tőkés püspök leutazott Szatmárnémetibe, és a helyi magyar vezetőkkel a Láncosban szándéknyilatkozatot írt alá, hogy nevezett épületekben egy református iskolaközpontot hoznak létre. Mára ez a terv füstbe ment. Ennek egyik oka az, hogy akkor szó sem volt a Kölcsey épületének kiürítéséről, hisz bőségesen jutott hely a Refinek.
Közben Tőkés László EP-képviselő lett, s már nem volt fontos a református központ, így azok élére állt, akik a Kölcsey távozását akarták, ami azért is furcsa, mert ide több református diák jár, mint a Refibe. (De hiába, ha az ügy olyan színezetet kapott, mintha a Kölcsey az RMDSZ líceuma lenne és szándékosan gátolná az újraindulása óta tébláboló református iskolát.)
Talán dacból, a kifüstölt Kölcsey nem a felkínált régi udvaron, hanem a filharmóniában tartotta tanévnyitóját. Az új igazgató, Pataki Enikő nagy tapsot kapott, amikor kijelentette: a Kölcsey erejét nem a falak adják, hanem szellemisége, tanárai és diákjai teljesítménye. S erre nagyon vigyáznak ezután is. Akárki ellenében.
Sike Lajos

Autonómia-fórum, emlékműavatás
Szeptember 19-én délelőtt Nagykárolyban, a Károli Gáspár református templom kertjében Trianon-emlékművet avattak „Összetartozunk. A kő megmarad.” felirattal. Az ünnepség szónoka dr. Raffay Ernő történész volt. Délután autonómia-fórumot tartottak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében. Mivel az érdeklődők a Belvárosi Református Egyházközség gyülekezeti termében nem fértek el, a rendezvény a templomban kapott helyet. Az egybegyűlteket az EMNT Szatmár megyei szervezetének elnöke, Veres-Kupán Enikő, a fórum házigazdája köszöntötte. Rózsa Albert és Csobot Adél szavalata után a Károli Gáspár Kórus lépett fel, majd Csobot Adél énekelt egy népdalt. Ezt követően Tőkés László, az Európai Parlament alenöke, az EMNT elnöke tartott beszédet, kifejtve, hogy a fórumsorozat (melyet néhány hónappal ezelőtt Érmihályfalván kezdtek) egyik fő célja az, hogy a partiumi régió magyar nemzetiségű lakóiban is felébresszék az autonómia iránti igényt. Tőkés szerint az önrendelkezést a románokkal való megegyezés révén, nemzetközi segítséggel, a törvények tiszteletben tartásával kell megvalósítani.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke hangsúlyozta: az autonómia semmiképp nem jelentene hátrányt a régióban élő románság számára, hiszen az önrendelkezés soha nem kizárólagos, mindig integratív jellegű, és a többségével azonos jogokat biztosít a kisebbségek számára. Ezt Dél-Tirol és Katalónia példájával támasztotta alá. Ugyanis Dél-Tirolban az ott élő olaszok számára is előnyöket biztosít az autonómia, a spanyolok pedig előszeretettel vándorolnak be a Katalán Autonóm Tartományba, hisz ez számít az ország legfejlettebb régiójának. Tőkés László figyelmeztetett: az idő sürget, hisz a romániai magyarság beolvadása az utóbbi húsz évben is folytatódott, és ugyanez várható a jövőben is, ha nem harcoljuk ki magunknak az önrendelkezést. Beszédét követően az EP-alelnök elnézést kért és távozott, ugyanis még a tegnapi nap során el kellett érnie Budapestre, ahol mára a dalai lámával egyeztetett találkozót. A következő szónok Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke volt, aki kifejtette: a kisebbségben élő magyarságnak két országgal kell közjogi viszonyát rendeznie – Magyarországgal, illetve azzal az országgal, melynek önhibájukon kívül váltak polgáraivá. Mindezt az utóbbi 90 év során nem sikerült kielégítő módon megoldani. Toró szerint Magyarországgal való viszonyunk rendezésének tekintetében a kettős állampolgárság intézménye nagy megvalósítást jelent, hisz lehetőséget ad arra, hogy szülőföldünkön maradva válhassunk az ország polgáraivá. Romániával való viszonyunk pedig az autonómia révén válhatna kielégítővé, mely a szóban forgó (Szatmárnémeti, Zilah és Nagyvárad által közrefogott) partiumi régióban egy eléggé összetett kérdés. A Székelyfölddel ellentétben ugyanis itt a magyar lakosság aránya nem mutat egyenletes eloszlást, ezért „egy sajátos autonómia-konstrukciót” kell kidolgozni és elfogadtatni a térségben. A partiumi autonómia-tervezetről Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa tartott előadást, Csomortányi István pedig a nyelvi jogokról beszélt. Előbbi az Érmihályfalván tartott fórum keretében megválasztott autonómia-munkacsoport elnöke, utóbbi pedig a testület alelnöke.
Babos Krisztina. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Harminc éve halt meg Márton Áron
Isten Szolgája, megboldogult Márton Áron püspök halálának a harmincadik évfordulóját üljük szeptember 29-én, a gyulafehérvári székesegyház búcsúünnepén, főegyházmegyénk védőszentje főünnepén. Mivel a búcsúünnepen és évfordulón híveink kis része vehet részt, ezért körlevélben szeretnék megemlékezni a jeles évfordulóról.
Mindenki, aki kapcsolatba kerülhetett Isten Szolgája, Márton Áron püspökkel, nagy élménnyel távozott. Közéleti személyiségek, írók, politikusok méltató jelzőkkel illették, Illyés Gyula „emberkatedrális”-nak nevezte, s folytathatnám... Visszagondolva harminc évvel ezelőtti halálára, hadd emlékezzem meg az utolsó találkozásunkról.
Márton Áron püspök börtönből szabadulva bizalmába fogadta Huber József prelátust, aki püspöki titkár, irodaigazgató, teológiai tanár volt. „Huber atya” értesített minket a lehetőségről, hogy a búcsúzó, nagybeteg Főpásztor áldását adja a Hittudományi Főiskola és Papnevelde tanáraira és növendékeire. „1980. szeptember 21-én, vasárnap délben felsorakoztunk abban a püspöki kertben, amelyben a tíz évig tartó kényszerlakhely idején legtöbb idejét töltötte. Most azonban már nem a csíki ember lépteivel jelent meg, hanem megtört öregemberként. Önzetlen ápolója, Júlia szociális testvér tolókocsin hozta elénk. Közel kétszáz ajakról felzendült a „Jó Atyánkért esdeklünk” kezdetű, püspökfogadó ének, amely közel negyvenkét éven át kísérte hatalmas egyházmegyéje területén, amelynek határai egybeesnek a történelmi Erdélyországgal – a csíki bércektől fel Máramarosig, a Királyhágótól a Déli-Kárpátok hófedte vonulatáig. Most azonban utoljára zengett számára az énekünk. Könnyekre fakadt az ősz Püspök, úgy köszönte a szavakat, az éneket, és még egyszer – utoljára – megáldott minket. Kezét már úgy kellett tartani, mint Mózesét a hegyen az amalekitákkal folytatott küzdelem alatt. Éreztük, hogy utoljára találkozunk. Egy hét múlva már a ravatalon láttuk viszont, a feltételezett fejedelmi trónteremben. Nem akarok találgatni. A veszteség fájdalma úgyis megzavar minden igyekezetet, hogy időrendbe szedjük gondolatainkat. Ezeket a mondatokat a nagy Püspök halála után három héttel írtam, de csak 1996-ban lehetett kinyomtatni, a 100. születésnapjára kiadott Márton Áron emlékkönyvben. (Kolozsvár 1996. 57.)
Számomra az is sokatmondó volt, hogy Isten Szolgája, Márton Áron egyházmegyéje és székesegyháza védőszentje, Szent Mihály főünnepén halt meg, szeptember 29-én. Temetése pedig Szent Ferenc napjára, október 4-ére esett. Őt, aki csíkszeredai diákként lépett a Ferences Harmadik Rendbe (Ma: FVR = Ferences Világi Rend), az Assisi Szegénykéje napján temették. De nemcsak ennek a rendnek vált tagjává, hanem 1973. október 8-án beiratkozott a Lisieux-i Papi Egyesületbe is. Ezért nem lepődtem meg, amikor egyik kispapunk boldogan mutatta, hogy a püspök úr kiosztott ruhái közül neki egy reverenda jutott, melynek zsebében azt a Kis Szent Teréz másodlagos ereklyét találta, amelyet én hoztam neki Lisieux-ből.
Püspök atyánk halála 30. évfordulója kapcsán hadd számoljak be a kedves híveknek arról, hogy hogyan áll az ő boldoggá avatásának 1980. október 4. ügye. Nagy püspökünk halála után, a kommunista időben nem lehetett szentté avatásra gondolni. A ’89-es változásokat követően azonban az egyházmegyék sorra jelentkeztek vértanúikkal. Természetes, hogy az erdélyi egyházmegye Márton Áron püspök úr perét indította be. Főtisztelendő Szőke János szalézi atya vállalta – mint a többi magyar ügy esetében is – a posztulátor szerepet. Irányítása mellett püspök urunk volt titkára, Bartalis Árpád egykori tordai főesperes – jelenleg János ferences atya – önzetlen munkával elvégezte a tanúk kihallgatását, a jegyzőkönyvezést, a felterjesztendő iratok (Positio) megszerkesztését. Ennek köszönhető, hogy II. János Pál pápa 1992. november 17-én engedélyezte a szentté avatási per beindítását. Ettől kezdve Márton Áron püspöknek kijár az „Isten Szolgája” cím. 1996. december 9-én átadtuk a Positiót a Szenttéavatási Kongregációnak. Mivel 2500 per van folyamatban a Kongregációnál, a vértanú pereket veszik előre, mert ezeknél a boldoggá avatáshoz nem kell csoda, csak a vértanúság tényét állapítják meg. Hitvalló esetében egy bizonyított csoda szükséges, amely imameghallgatásra történt. Márton püspök úr székhelyén halt meg, nem börtönben, ezért hitvalló pere van, és nem vértanúé. Ezzel magyarázható, hogy az idén, október 30-án, Nagyváradon boldoggá avatják Bogdánffy Szilárd vértanú püspököt, jövőre, július 3-án pedig Szatmáron Scheffler János vértanú püspököt. A romániai tizenkét katolikus egyházmegyéből tíz egyházmegye tizennégy pert indított be, ebből tizenhárom vértanú. Csak a Márton püspök úr pere hitvallóé.
Az idén februárban püspöki karunk az ötévenként esedékes „ad limina” látogatáson volt XVI. Benedek pápánál. A Szenttéavatási Kongregáció ekkor kivételt tett Isten Szolgája Márton Áron hitvalló perével. Nem várta meg a megkívánt csodát, hanem júniusban kiadta véleményezésre a hittudós bizottságnak a Positiót. Ennek alapján a Kongregáció szakemberei megvitatják, hogy Isten Szolgája Márton Áron valóban hősi fokban gyakorolta az isteni erényeket – a hit, remény és szeretet erényeit. Döntésüket a Szentatya hagyja jóvá. Decemberre várhatjuk az ítéletet. Ha a pápa elismeri, hogy Isten Szolgája, Márton Áron hősi fokban gyakorolta az isteni erényeket, akkor Tiszteletreméltóvá (Venerabilis) nyilvánítja. Ám ettől függetlenül, a csoda továbbra is szükséges a boldoggá avatáshoz.
A csoda imameghallgatásban áll. Többnyire csodás gyógyulásról van szó. Orvos igazolja, hogy a beteg gyógyíthatatlan. A plébános igazolja, hogy a gyógyíthatatlan beteg esetében Isten Szolgája Márton Áron közbenjárását kérték – a család, az egyházközség, társulat stb. –, hogy Isten gyógyítsa meg a beteget. Ha beáll a váratlan gyógyulás, ismét orvosi igazolás kell, hogy a gyógyulást orvosilag, az alkalmazott kezeléssel nem lehet megmagyarázni. Ezt a három igazolást felterjesztjük a Szentszékhez, ahol újabb független orvosi bizottsággal felülvizsgáltatják az iratgyűjteményt. Pozitív véleményüket a Szentatya fogadja el azzal, hogy elismeri a csodát és kitűzi a boldoggá avatás időpontját az illetékes megyéspüspökkel egyetértésben.
Szeretnék egy félreértést tisztázni: a boldoggá és szentté avatás pénzbe kerül. Ez érthető is: a tanúk kihallgatásánál és az orvosnál a kiszállási költségeket, az iratok szentszéki nyelvre fordítását, az ügyvédek irodai munkáját stb. meg kell fizetni. Nekik ez a foglalkozásuk. Nem lehet elvárni, hogy ingyen dolgozzanak. Ez a hivatásuk, és főállásban ezeket intézik. Amit nem lehet pénzzel elérni, csak imával: az a gyógyulás, amelyet a jó Isten ad meg a boldog-jelölt közbenjárására, ha meg akarja őt dicsőíteni. Ezért kérem a kedves híveket, hogy hagyományos imánkat továbbra is végezzük:
Istenünk, te ÁRON püspököt arra választottad ki, hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen. Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük, tanítása és példája világító Jel legyen mindannyiunk számára. Ámen.
Ezt az imát naponta mondjuk el. Ajánljunk fel a boldoggá avatásért jócselekedeteket, önmegtagadást, szentséglátogatást és más ájtatosságot is.
Dr. JAKUBINYI GYÖRGY érsek. Szabadság (Kolozsvár)

Édes Erdély, itt vagyunk (Erdélyi bevonulás, 1940)
Ünneplés Kézdivásárhelyen
Új könyvvel jelentkezik a baróti Tortoma Könyvkiadó: a hetven évvel ezelőtti II. Bécsi Döntést követő erdélyi bevonulást eleveníti fel két neves magyarországi hadtörténész, Illésfalvy Péter és Szabó Péter az Erdélyi bevonulás, 1940 című kötetben.
A szerzők nem csak a magyar hadsereg Észak-Erdélybe és Székelyföldre való bevonulását követik nyomon napról napra, hanem annak előzményeit is felvázolják. Feltérképezik a román—magyar viszonyt, annak alakulását a döntést megelőző két évben, nyomon követik a mozgósított magyar haderő felvonulását a román határra, a szörényvári sikertelen tárgyalások utáni lépéseket, a döntést s annak következményeit. Szemléletesen mutatják be Észak-Erdély visszafoglalását korabeli hadi dokumentumok, sajtóhírek és szemtanúk visszaemlékezései alapján. A könyvet igen gazdagon illusztrálták az eseményeket megörökítő fotókkal. Olyannyira, hogy első átlapozásra képeskönyvnek tűnik, ám szakmai megalapozottsága okán tudományos munkát kap az olvasó. Érdekesség, hogy egy-egy városba való bevonulás tárgyalásakor a fejezet különleges illusztrációval kezdődik: egy borítékrészleten a Magyar Királyi Posta által kiadott bélyeget az illető település új bélyegzőjével pecsételték le. Azon a város 1920 előtti címere, az 1940-es évszám, valamint Nagyvárad, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely (s még sorolhatnánk) visszatért felirat olvasható. Mihályi Balázs térképe segíti a könnyebb áttekinthetőséget. Az előszót Szakály Sándor történész, az MTA doktora jegyzi. A könyv kapható a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, megrendelhető a kiadó honlapján: www.tortoma.ro.
Hetven éve történt
Az 1940. augusztus 30-i II. Bécsi Döntés eredményét mind a román, mind a magyar fél csalódottan vette tudomásul: a románok sokallták, a magyarok, élükön gróf Teleki Pál miniszterelnökkel kevesellték, ám a tömegek úgy értékelték, a trianoni igazságtalanság részben jóvátétetett. Az előszóban olvashatjuk, a szerzők olyan könyvet szeretnének az olvasók kezébe adni a magyarság számára oly fontos hetven esztendővel ezelőtti eseményről, amely eligazítja az érdeklődőt a kor viszonyai és történései között, bemutatja az egykori szereplőket. Ezek mellett pedig települések, virággal borított harcjárművek, ujjongó és örömükben könnyező emberek jelennek meg a kötet lapjain. Mert vajon milyen érzés foghatta el vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornokot, a magyar királyi 1. honvéd hadsereg parancsnokát, amikor több mint két évtizede nem látott szülőföldjére vezethette csapatait?
Előre, a Kárpátok gerincéig
Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-án kiadott hadparancsában útnak indítja a Magyar Királyi Honvédséget, vonja ellenőrzése alá a döntésben megítélt területeket: ,,A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti Kárpátok gerincéig!"
S a honvédség elindult. A IV. hadtest Szatmárnémeti, a II. hadtest Érmihályfalva, a 3. hadsereg Técső, a VII. és VIII. hadtest Máramarossziget előtt várta a határátlépést, melyet szeptember 5-re időzítettek. A megszállás néhány incidenstől eltekintve — Ördögkút, Szilágyipp, Márkaszék, Omboztelke — rendben zajlott. Fegyelemre intették a bevonulás fogadóit is. A Székely Nép szeptember 8-i számában báró Szentkereszty Béla felhívással fordult Háromszék vármegye magyarságához: ,,A székely önérzetből eredő méltóságteljes magatartás megköveteli, hogy őrizzük meg a rendet, a nyugalmat, és tartózkodjunk a kicsinyes, személyi bosszúállástól a román lakossággal szemben is."
Szeptember 5.
A bevonulás első napján Észak-Nyugat Erdély peremét vette birtokba a magyar hadsereg: Halmi, Óvári, Érmihályfalva, Nagykároly, Szatmárnémeti, Máramarossziget került magyar fennhatóság alá. A halmi készülődésről az Esti Kurír tudósítója jelenti: ,,A tegnapi éjszakát a község 5000 lakosa lázas izgalomban és boldog virrasztásban töltötte el. Gyertyavilágnál egész éjszaka névtáblákat festettek a magyarok, hogy reggelre kelve valamennyi román felírás eltűnjék. Diadalkapukat készítettek, kokárdákat varrtak, lobogókat hímeztek. Alig virradott meg, a boldog magyarok máris megindultak a község határába és szívdobogva várták a felszabadító magyar honvédséget."
Szeptember 6.
Második nap Nagyszalonta, Margitta, Nagyvárad, Felsőbánya, Kapnikbánya köszöntötte a honvédeket. Az előző napi szatmárnémeti bevonulás után Horthy Nagyváradra is lóháton érkezett: ,,Egyetlen fejként fordult az embererdő a kishíd irányába, minden szem arra szegeződik, ahonnan a kormányzót várják. Minden csillog és ragyog ebben a tündöklő őszi napsütésben. A zenekar az Erdélyi indulót játssza, és egy pillanat alatt teljes erejében kibontakozik a még soha nem látott meleg, lelkes ünneplés, mert a Sebes-Körös hídján feltűnt Magyarország kormányzója, aki eljött, hogy újra átvegye ezt az ősi magyar várost, amely szívében sohasem volt más, mint magyar. Büszkén táncol a fehér paripa a hátán altengernagyi díszben lovagló kormányzóval, aki mosolygó arccal, meghatottan fogadja a feléje áradó szeretet ezernyi jelét és tisztelgéssel köszöni meg a szűnni nem akaró ünneplést." — tudósít a Magyar Nemzet másnapi számában.
Szeptember 7.
Többek között Nagybánya, Szilágysomlyó, Bogdánd, Naszód, Élesd, Szelistye, Újnémet, Lecsmér került vissza. Igen érdekes, hogyan viszonyultak színtiszta román települések a határmódosításhoz. A Szelistyére érkező katonák biztosak voltak abban, hogy ott nem lesz ünneplés, ám kellemesen csalódtak: ,,A falu szélén két hatalmas fenyőfát pillantunk meg az út szélébe ásva, mint a karácsonyfa, úgy fel voltak díszítve színes papírossal, almával, szalagokkal, apró fafaragásokkal. Ez volt Szelistye diadalkapuja. Körülötte pedig ott várt a lakosság apraja-nagyja, bocskorban, darócban, hímzett vászoningben és kiáltoztak, integettek a honvédek felé... Szelistye népe kijött a falu végére ünnepelni. Pedig a visszavonuló román katonaság, mint ez később kiderült, azzal rémítette őket, hogy mindenkit megölnek a bevonuló magyarok. Nem volt szónoklat — mindössze hat üveg sör volt a faluban, ezt hozták el és így köszöntötték a bevonuló katonákat."
Szeptember 8.
Vezérkari jelentés a nap történéseiről: Csapataink a mai napra kitűzött menetcélokat — általában Királyhágó, Meszes-hegység gerincvonulata, Zsibó, Dés, Bálványosváralja, Sajómagyaros, Beszterce, Sajóvölgy és a Kelemen-hegység gerincvonulata — elérték. A megszállás tervszerűen folyik. Csapatainkat a lakosság lelkesedéssel fogadta.
Szeptember 9.
Csucsa, Bánffyhunyad, Szászrégen, Ördögkút, Szamosújvár, Désháza került többek között magyar kézre. Igen elhíresült, különösen román körökben, az ördögkúti mészárlás. Szemtanú szerint ,,a négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték, mire a határvadász zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes megrohantatta egységeivel a templomot, parókiát, s az ott találtakat felkoncoltatta".
Szeptember 10.
Bonchida, Vasasszentgotthárd, Mezőbánd, Marosvásárhely, Nyárádszereda, Nyárádmagyarós, Mezőpanit, Gyergyószentmiklós, Maroshévíz, Parajd, Korond a főbb célpontok. A marosvásárhelyi bevonulásról így ír a Reggeli Újság: ,,Amerre a szem ellátott, mindenütt gyönyörű magyar viseletbe öltözött leányok, férfiak tömege folyta be a főtéri aszfaltot és a házak ablakaiból hatalmas piros-fehér-zöld lobogókat lengetett a szél. Az erkélyeket szőnyegekkel és virágokkal díszítették. Sorban érkeztek a vidéki falusi küldöttségek (...) A mezőmadarasiak koronás zászlóját Bursan Györgyné mentette át a román csendőrség és hatóság árgus szemei elől. Az utóbbi három hónapban dereka köré csavarta és így őrizte meg. (...) Az üdvözléseket vitéz nagybaconi Nagy Vilmos tábornok a következő lendületes szavakkal fogadja: Határtalanul boldog vagyok, hogy mint székely ember, én vezethettem be a magyar hadsereget Erdélybe, melyet a trianoni határ csak elválasztott, de soha el nem szakíthatott."
Szeptember 11.
Kolozsvár, Székelyudvarhely, Csíkszereda kerül vissza. A kolozsvári bevonulásról így ír a Keleti Újság: ,,Tízezrek ajkán csendül fel a Szózat, s mire hangjai elhalnak a kövér esőcseppek kopogásában, megkezdődik a diadalmas felvonulás, amelyhez foghatót soha nem láttunk. Mint egy érchenger dübörgött végig a városon a honvédség beláthatatlan hadoszlopa. Gyalogosok, géppuskások, légelhárító ütegek, tüzérek, huszárok vonultak el fenséges erővel, sziklaszilárd nyugalommal, arcukon az út porával, a visszaszerzett magyar földek áldott porával, mosollyal, ölükben virággal, örömünk, hálánk, boldogságunk, jövendőbe vetett hitünk szerény ajándékaival."
Szeptember 12.
Az Esti Kurír tudósítása a nap eseményeiről: A honvédség ma hajnalban a Csíki-medencében ismét fölkerekedett, és elhagyva Csík vármegyét, birtokába veszi a visszaszerzett erdélyi területek nyolcadik szakaszát. A tegnap birtokba vett Csíkszeredáról és Kányádról indulnak a csapatok, és megszállják a következő nagyobb helyeket: Barót, Nagybacon, Csíkszentgyörgy, Kozmás, Mikóújfalu, Sepsibükszád, Torja.
Szeptember 13. — bevonulás Háromszékre
A bevonulás utolsó napja, befejeződött a hatalomátvétel. Ekkor vonultak be Háromszékre. A jelentősebb települések Bölön, Előpatak, Sepsiszentgyörgy, Uzon, Dálnok, Zágon, Kovászna, Kézdivásárhely, Bereck, valamint az ezeréves határon innen, ma már Bákó megyéhez tartozó Sósmező. (A megyeszékhelyi ünnepségről József Álmos Bevonulás Sepsiszentgyörgyre, 1940 című képes könyvéből tájékozódhatunk részletesebben.) A Székely Újság a kézdivásárhelyi eseményeket idézi: ,,Szeptember 12-én megtisztult a város a román katonáktól, és így egy teljes napon át szabad volt a készülődés. Megindulhatott a nagy sepregetés, elő lehetett venni az eldugott magyar nemzeti lobogókat és leszedni a kertek virágait. Szeptember 13-ára gyönyörű virág és lobogó díszben köszönti a város a falvak zarándokló lakosságát. (...) Déli 12 óra lehet, amikor megérkezik a honvédsereg. Hatalmas gépkocsik. Tankok. Ágyúk. Bámulat és öröm a szemekben. Újra virágeső hull. S a szívekből felszabadult tomboló érzés átfűti az ezrekre menő tömeget. Ünnepi percek. Talán a Magyarok Istene is mosolyogva tekint le a sokat szenvedett népre, melyre szabadulást hoztak a dicső magyar honvédek."
A berecki bevonulásra az akkor tízéves Hankó Ibolya így emlékszik: ,,Szövik, varrják a székely ruhákat, lázban ég mindenki, aki székely. Szeptember 13-án a templom tornyából figyelik a bevonuló hadsereget. Küldöttség megy eléjük a falu végére. A katolikus iskolában szétszedik az osztályokat elválasztó deszkafalakat. A nagyteremben vacsora, kürtős kalács várja a bevonuló gépkocsizó alakulatot. Ilyen örömet csak az érezhet életében, aki ezt megérte. Édesanyám azt mondotta: most haljak meg, ilyen boldog soha nem leszek! (...) Megyünk ünnepelni Sósmezőre, ott van az ezeréves határ."
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Miniszteri biztos tekinti át a határon túli költségvetési források kezelését
MTI - Miniszteri biztost nevezett ki a nemzetpolitikáért felelős tárca nélküli miniszter az év végéig a határon túli magyar kapcsolatokkal összefüggő előirányzatok és költségvetési források áttekintésére; Ulicsák Szilárd tesz majd javaslatot a jövő évi költségvetési keret meghatározására is. A Magyar Közlöny legfrissebb számában megjelent értesítés szerint Semjén Zsolt a központi államigazgatási szervekről, valamint a kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról szóló jogszabály alapján nevezte ki év végéig Ulicsák Szilárdot miniszteri biztossá.
A miniszteri biztos teljes mértékben áttekinti a 2010-es határon túli magyar, valamint a határon túli magyar kapcsolatokkal összefüggő előirányzatokat és egyéb költségvetési forrásokat, beleértve a többi tárca vonatkozó pénzeszközeit is. Feladata továbbá, hogy egyeztessen a tárcák e tárgyban érintett képviselőivel. A miniszteri biztos feladata és hatásköre a 2011. évi költségvetésben a határon túli magyarok programjainak végrehajtását és nemzeti intézményeik működését biztosító pénzeszközök megtervezése, a támogatási rendszer újragondolása és javaslattétel a 2011. január 1-én induló új, átláthatóan működő struktúra kialakítására. A miniszteri biztos ez év végéig felügyeli a Szülőföld Alap munkáját is.
A biztos a nemzetpolitikáért felelős miniszter képviseletében konzultációt kezdeményez és folytat le a különböző tárcák határon túli magyar célelőirányzatokat kezelő államtitkáraival és szakmai stábjaikkal is.
Ulicsák Szilárd 1973-ban született Szatmárnémetiben, 1989-ben családjával együtt települt át Magyarországra, ahol középiskolai tanulmányait a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban folytatta. Itt érettségizett 1991-ben, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karára és a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemre is felvételt nyert. 1997-ben a határon túli (elsősorban felvidéki) magyarságot támogató Rákóczi Szövetségben kezdett dolgozni, melynek később főtitkárává választották.
1999-től vett részt a Határon Túli Magyarok Hivatalában induló Erdélyi Magyar Tudományegyetem alapítási munkálataiban, majd 2000-től az ezzel a feladattal megbízott programirodát (később főosztályt) vezette. 2004-ben lépett ki a HTMH-tól, majd az Európai Parlamenti választásokat követően Gál Kinga EP-képviselő magyarországi tanácsadója lett.

Merre tovább, RMDSZ?
Változásra van szükség az RMDSZ-ben – vallja Markó Béla elnökkel együtt a szövetség lapunk által megkérdezett központi és területi vezető politikusainak többsége. Arról azonban, hogy miből álljon a megújulás, eltérően vélekednek: egyesek az alapszabályzatot és a programot módosítanák, mások a Bukarest-centrikusság helyett a Székelyföldre irányítanák a figyelmet. Markó Béla elnöki tisztségben való maradása kapcsán is különböznek az álláspontok: a többség szerint még szükség van a tapasztalatára, de olyan is akad, aki ismer alkalmas utódot, azonban vigyázna, hogy a személycsere ne vezessen belső harcokhoz.
Egyetértenek Markó Bélával az RMDSZ központi és területi vezető politikusai abban, hogy a szövetségnek meg kell újulnia.
Mint ismeretes, az RMDSZ-elnök a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) legutóbbi ülésén a februárban, Nagyváradon tartandó kongreszszus kapcsán kijelentette: fontosnak tartja a változást és a tisztújítást, szerinte a programot és az alapszabályzatot is újra kell gondolni.
Személyi változásokra is szükség van, de nem mindenáron – tette hozzá Markó, aki azt nem árulta el, hogy vállalna-e egy újabb elnöki mandátumot.
Markánsabb Székelyföld-politikát sürgetnek
Mindenképp újra kell tárgyalni az RMDSZ főbb irányvonalait jövőre – fejtette ki a Krónika megkeresésére Antal Árpád. A szövetség sepsiszentgyörgyi elnöke szerint a februári kongresszus után az RMDSZ-nek markánsabb Székelyföld-politikát kell folytatnia.
Javasolni fogják a székelyföldi szervezet megalakítását, valamint azt, hogy a szövetség fektessen sokkal nagyobb hangsúlyt a székelyföldi autonómia ügyére, mondta.
A sepsiszentgyörgyi polgármester szerint az RMDSZ-nek olyan vezetőre van szüksége, aki tovább tudja vinni, sőt szorosabbra tudja fűzni az erdélyi magyar összefogásprojektet, és szoros kapcsolatot tud ápolni a Fidesszel és a magyar kormánnyal. „Olyan vezetőre van szükség, aki háttérbe tudja szorítani a szövetség azon politikusait, akik számára a gazdasági érdek fontosabb, mint a legkisebb település magyar óvodája” – szögezte le Antal Árpád, aki szerint az alapszabályzat és program módosítása fontosabb, mint a személyi kérdések.
Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester szerint nemcsak az RMDSZ-nek kell megújulnia, a teljes erdélyi magyar politikai palettán változásokra van szükség. Vissza kellene térni a szatmári kongresszus előtti állapotokhoz, és egy olyan egységes struktúrát létrehozni, amelyben egyaránt helye van a Markó-, Tőkés- és Szász-féle politikai irányvonalaknak, vallja a Hargita megyei politikus. Ráduly szerint „el kell felejteni” a Bukarest-centrikusságot, és helyette jobban kell figyelni Erdélyre és a Székelyföldre. „Az lenne az ideális, ha nem Bukarestből mondanák meg, mit kell tenni a Székelyföldön, hanem innen érkeznének a javaslatok, hogy mit csikarjanak ki a magyarság képviselői a fővárosi államhatalomtól” - jelentette ki az elöljáró. Markó Béla újrajelölése kapcsán kifejtette: „mindenki maga dönti el, hogy akar-e továbbra is egy tisztséget, vagy sem.”
Szerephez juttatnák az önkormányzati képviselőket
A jelenlegi struktúrát át kell gyúrni, a programban és a személyi összetételben is lehetnek módosítások, de az elvi kérdésekben nem lehet kompromisszumokat kötni – vázolta fel a fő irányvonalakat Tamás Sándor, a Kovászna megyei RMDSZ-szervezet elnöke. A háromszéki tanácselnök szerint ugyanakkor nem lehet engedni a szövetség etnikai jellegéből, hiszen meghatározó kisebbségpolitikát csak magyar szervezet tud folytatni.
A román pártokkal szemben korrektül, de határozottan kell fellépni, és etnikai jellegű alkukat kell kötni, vallja Tamás Sándor, aki szerint a szövetségen belül elfogadhatatlan a román pártokban fellelhető, magánérdek mentén történő haszonelvű politizálás. A háromszéki politikus szerint az RMDSZ Kárpát-medencében betöltött szerepére is rá kell erősíteni, míg az erdélyi magyar versenypárt megjelenése szükségessé tette a struktúra átalakítását, mert a sok helyi szervezettel, platformmal rendelkező RMDSZ-ben jelenleg nehézkesebb a döntéshozás. Nagyobb szerepet kell kapjanak az önkormányzati képviselők is, mondta Tamás Sándor.
Hasonlóan vélekedik Borbély László, a szövetség ügyvezető alelnöke is. Annak ellenére, hogy jónak tartja az RMDSZ programját, úgy véli, némi módosítások ráférnek. A marosvásárhelyi politikus szerint elsősorban az ügyvezető elnökség stratégiáján kellene csiszolni, mégpedig úgy, hogy az sokkal hatékonyabban működjön. Ugyanakkor sokkal több embert kellene bevonni a döntéshozatalba, főként olyanokat, akik önkormányzati szinten tevékenykednek.
Emellett a nagyváradi kongresszus egyik fő feladata a 2012-es választások célprogramjának a kidolgozása lesz, hangsúlyozta a környezetvédelmi miniszter. Markó Béla esetleges újrajelölése kapcsán kifejtette: még korai ezzel foglalkozni. „Markó mind az RMDSZ, mind az erdélyi magyarság meghatározó személyisége. Jelöltsége kérdésében elsősorban neki kell meghoznia a döntést, csak utána lesz mit kommentálni – pró és kontra. Tudomásom szerint mások is készülnek megmérettetni, de ez így természetes” – közölte Borbély László.
Belső harcoktól tartanak
„Teljes mértékben egyetértek Markó Bélával abban, hogy változásra van szükség mind a szervezet szerkezetében, mind a személyi összetételben. Persze nem kell fenekestül felforgatni a szövetséget” – nyilatkozta lapunknak Eckstein-Kovács Péter elnöki tanácsos. Markó Béla esetleges visszavonulása kapcsán a liberális értékeket valló politikus kifejtette: a 18 éves mandátum túl hosszú, és nem egészséges.
A Kolozs megyei politikus szerint Markó távozása akkor lenne jó, ha konszenzus születne a folytatást illetően, és nem lennének belső harcok. Kérdésünkre, hogy kit tart a legalkalmasabbnak az elnöki tisztségre, kijelentette: „Erre nyilvánvalóan nem fogok válaszolni, mint ahogy nyilvánvalóan vannak alkalmas jelöltek az elnöki tisztség betöltésére”.
A belső harcoktól, pártszakadástól tart Lakatos Péter parlamenti képviselő is. Lapunk kérdésére kifejtette: egyetért Markó Bélával abban, hogy az RMDSZ-ben változásoknak kell történnie, de nem mindegy, miféléknek.
A Bihar megyei politikus szerint elsősorban a szövetség alapszabályzatát és programját kellene módosítani, hiszen húsz év alatt hatalmas tapasztalatmennyiség gyűlt fel. Fontos változtatás lehetne szerinte, hogy az operatív döntéseket minél szélesebb körű konzultáció előzze meg, ehhez pedig bővített, vagy teljesen új grémiumra van szükség.
Az RMDSZ programjának néhány pontja sem áll már, hiszen négy év alatt hatalmas változások történtek a világban, például a gazdasági válság miatt számos feltevést újra kell értékelni, vallja a honatya. Lakatos szerint az RMDSZ vezetőségében is szükség van a változásra, de azt mindenképp el kell kerülni, hogy a pozíciókért való harcok olyan szakadásokat eredményezzenek, amilyenre a román pártok körében volt már példa.
„Neki kell döntenie”
Kelemen Atilla, a Maros megyei RMDSZ-szervezet elnöke szerint Markó Bélának kell döntenie a „hogyan továbbról”. „Tizennyolc év elnöklés sok pozitívumot, de negatívumot is képes eredményezni. Egyrészt Markó Béla tapasztalt, nagyon érzékenyen reagáló, óvatos politikus. Másrészt a tizennyolc év, nemcsak a politikában, minden területen erodál egy vezetőt” – fejtette ki álláspontját Kelemen.
A parlamenti képviselő úgy érzi, amennyiben Markó nem jelöltetné magát, az RMDSZ rendelkezik akkora potenciállal, hogy soraiból egy másik, szintén jól képzett, tiszteletnek örvendő politikust termeljen ki a szervezet élére. A párt 2011 utáni esetleges elmozdulását illetően kifejtette: erre nincs kimondottan igény.
„Az RMDSZ húsz éve folyamatosan mozog és fejlődik, követve választói igényeit. Úgy érzem, a szövetség mindig is betöltötte érdekvédelmi szerepét” – tette hozzá.
Képviselőházi kollégája, Máthé András Levente is úgy látja, hogy Markónak kell döntenie esetleges újrajelöléséről. „Markó Bélát az egyik legtapasztaltabb politikusnak tartom” – jelentette ki a Krónikának a Kolozs megyei honatya.
Arra a kérdésre, hogy kiket tartana alkalmasnak az elnöki tisztségre, nem kívánt nyilatkozni. Ellenben leszögezte: „Ráfér egy kis vérfrissítés a szövetség vezetőségére”.
Nélkülözhetetlen Markó?
„Értékmegőrző megújulásra van szükség” – véli Verestóy Attila szenátor, aki szerint össze kell békíteni az idősebb generáció tapasztalatát a fiatalok lendületével. Mint mondta, nem ért egyet azzal, hogy minden egyes RMDSZ-es politikusnak, aki meghaladott bizonyos kort, nyugdíjba kell mennie, csak azért, hogy átadja a helyet a fiataloknak. „Örökös dilemma, mikor van az a pillanat, amikor egy politikus a háttérbe vonulva segíti az élvonalat” – mondta az udvarhelyszéki politikus, aki szerint az RMDSZ-nek még legalább három évig nagy szüksége van Markó Béla munkájára.
Csehi Árpád-Szabolcs, a Szatmár megyei szervezet elnöke szerint egy jól működő rendszeren belül fontos a folyamatos megújulás, azonban az országos szervezetnek nem jelent gondot, hogy 93 óta folyamatosan ugyanaz a személy áll az élén. „Mindaddig, amíg nincs olyan jelentkező, aki legalább ugyanilyen hatékonyan el tudná látni a feladatot, nem érzem a váltás szükségét. Véleményem szerint a jelenlegi elnök megfelelően képviseli a romániai magyarság érdekeit itthon és külföldön egyaránt” – fogalmazott Csehi, aki szerint Markó Bélát a rendszerváltás utáni hazai politika három legfontosabb szereplője között kell említeni. A megyei tanácselnök szerint komoly kockázata lenne annak, ha Markó nem vállalna újabb mandátumot.
Véleményét Erdei D. István Szatmár megyei parlamenti képviselő is osztja. „Egyelőre nincs egy olyan jelölt, aki el tudná látni ezt a feladatot, annak pedig semmi értelme, hogy egy mondvacsinált ellenfelet állítsunk, aki nem nyeri el a többség bizalmát” – vélte a honatya. Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere nem kívánt nyilatkozni a kérdésben.
Párbeszédre van szükség
„Akkor lesz változás az RMDSZ vezetőségében, ha sikerül olyan személyt találni az elnöki tisztségre, aki karizmatikus és kellő tapasztalattal rendelkezik” – véli Bíró Rózália, a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) elnöke.
„Tekintettel az RMDSZ összetettségére és sokszínűségére, mindenképp szükség van párbeszédre a szövetségen belül, amely majd vagy változáshoz vezet, vagy nem” – fogalmazott, hozzátéve, hogy változás csak a platformokkal és szervezetekkel folytatott párbeszéd alapján történhet.
Egyetért ugyanis Markó Bélával abban, hogy kell a megújulás, de nem mindegy, hogy ez milyen áron következik be. Így szerinte ha nem akad megfelelő ember a feladatra, nem érdemes változtatni. Kifejtette: bár sok tehetséges fiatalt találni az RMDSZ-ben, a szövetségi elnöki tisztség egész embert igényel.
Ha azonban helyén is marad Markó, még mindig beszélhetünk megújulásról a területi szervezeteken belül, hisz a szövetség ereje mindig is ezekben rejlett, vélte a váradi alpolgármester. Biró Rozália szerint az RMDSZ fő prioritása, hogy az erdélyi magyarok számára valós érdekképviseletet jelentsen, még mindig fontos cél, de egyébre is oda kell figyelni.
Egyre égetőbbek ugyanis a magyar fiatalok egzisztenciális problémái, ahhoz pedig, hogy ne vándoroljanak ki külföldre, azt kell elősegíteni, hogy ez megérje nekik, mondta.
Ha változni fog az RMDSZ, az azért lesz, hogy erősebbé, és semmiképpen nem azért, hogy gyengébbé váljon – szögezte le lapunknak Szabó Ödön, a Bihar megyei szervezet ügyvezető elnöke. Hozzátette, a bihari szervezet számára jelenleg az a legfontosabb, hogy minél jobban megszervezze a februárban Nagyváradon tartandó kongresszust.
Szerzők: Bíró Blanka, Jánossy Alíz, Kiss Előd-Gergely, Nagy Orsolya, Szucher Ervin, Végh Balázs, Krónika (Kolozsvár),

Beder Tibor - könyvismertető
Beder Tibor Apadó fájdalom című könyve a székely népről szól, tulajdonképpen egy lármafa a székelységnek, mely figyelmeztetni akarja a népet arra, hogy a föld, ahol élnek lassan elrongálódik, és ne hagyják azt elveszni.
Szatmárnémetiben első alkalommal került sor Beder Tibor csíkszeredai író könyvbemutatójára, melynek helyszíne a Németi Református Egyházközség gyülekezeti terme volt. Beder Tibort mint írót, mint egykori földrajz szakos tanárt, és a Julianus Alapítvány elnöke ként ismerik. A könyvismertető előtt Muzsnay Árpád, az EMKE elnöke tartott köszöntő beszédet.
Beder Tibor továbbra is tanári hivatásának él: "Apadó fájdalom" című könyvében tetten érhető az oktatói szándék, amely tulajdonképpen egy lármafa, azaz figyelmeztetőjelként szolgál a székely nép számára. Könyve a székely öntudat erős megnyilvánulása.
Az író a téves fogalmak elkerülése végett röviden ismertette Székelyföld helyzetét, és a székely ember tulajdonságát, akit erős regionális tudat jellemez. Könyvével fel akarja hívni a székely ember figyelmét arra, hogy továbbra is éljen abban a tudatban, hogy ő a székely földhöz, a székely közösséghez tartozik, továbbá meg akarja tanítani a székelységet arra, hogy a közösséget, és azt a földet ne hagyják elveszni, illetve őrizzék hagyományaikat.
Az író Székelyföldet bejárva, a székely nép történelmének számos meghatározó pillanatát megidézve, egy összefoglalót készít arról a folyamatról, amely a mai állapothoz vezetett. A kőkösi hídról indul, útja során körülnéz Aranyossszéken, a Barcasági medencében és Moldovában, vizsgálva a székelység fogyatkozásának okát. Megvizsgálja az örmények és a szászok sorsát, valamint a csángók drasztikus fogyatkozását, és figyelmeztet arra, hogy a székely nép van soron...
Póti Orsolya, szatmar.ro

Partiumi Diákszínjátszó Fesztivál
Október 8. és 10. között Szilágycsehben immár tizenkettedik alkalommal tartják meg a Partiumi Diákszínjátszó Fesztivált.
A diákszínjátszó csoportok seregszemléjén megyénk is képviselteti magát, valamint a zsűritagok között Bessenyei István szatmárnémeti színművész is értékeli majd a diákok előadásait. Október 8–án a Szilágycsehi Művelődési Házban a tasnádi Teletinik csapat (Én tudom a dallamot, te tudod a szót), szombaton pedig szatmárnémeti és kaplonyi csapatok is megmutatják tehetségüket. erdon.ro

Interetnikai konfliktus az iskolában
Szatmár megye – „Nem hiszem, hogy a két iskola szellemiségéhez méltó az ilyen viselkedés” — ezekkel a szavakkal jellemezte Kereskényi Gábor alpolgármester az október 6-i ünnepségen történt incidenst.
Október 6–án a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diáksága új épülete udvarán emlékezett meg az aradi vértanúkra. A méltóságteljes megemlékezésnek azonban olykor túl hangos közönsége is akadt, a szomszédos Ioan Slavici Főgimnázium növendékeinek bekiabálása kísérte az ünnepséget, sőt még egy labda is átkerült az ünneplésre felsorakozó diákság “térfelére”.
A szerdai incidenssel kapcsolatosan Pataki Enikő, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium igazgatónője elmondta, úgy gondolja a főgimnázium diákjai tízesre vizsgáztak, méltósággal viselkedtek megemlékezésen. Az ünnepséget követően az igazgatónő a diákjai közé berúgott labdát visszavitte a Slavici igazgatójának, aki megígérte, hogy megteszi a szükséges lépéseket. Pataki Enikő úgy gondolja, a szomszéd intézmény diákjainak viselkedésének fő kiváltó oka az udvar elkerítése volt, bár az nem azért történt, hogy kizárjanak bárkit is, hanem hogy továbbra is fent tudják tartani azt a fegyelmet, melyet a diákok régi helyükön megszokhattak. A kölcseys diákok egyébként mától kimehetnek az udvarra, minden szünetben két felügyelő tanár lesz kint, és az igazgatónő szeretné, ha a szomszédos intézmény tanárai is odafigyelnének a növendékeikre, szünetekben is. Visszatérve az ünnepség megzavarására, Pataki elmondta, a diákokat lehet irányítani és fegyelmezni, ami a tanárok feladata, a Slavici tanárai viszont nem voltak ott, ez pedig súlyos mulasztásnak számít. Az igazgatónő hozzátette, bármire nyitott azzal kapcsolatban, hogy minél barátságosabb légkör legyen a két iskola között.
Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti alpolgármestere lapunk megkeresésére elmondta, csütörtökön volt egy beszélgetése Martin Constantinnal, a Ioan Slavici Főgimnázium igazgatójával — az alpolgármester tudomása szerint az említett szünetben az igazgató is az udvaron volt —, aki azzal érvelt, hogy a rendezvényről nem tudtak. Kereskényi szerint ez nem magyarázza meg a diákok viselkedését és sajnálatosnak tartja azt, hogy 2010–ben a diákok nem tudják egymás ünnepeit tiszteletben tartani. Az alpolgármester nem a diákokat tartja hibásnak — habár bennük is lehetett volna annyi tisztelet, hogy ne zavarjanak meg egy ünnepséget —, hanem a pedagógusokat és az iskolavezetést okolja azért, hogy ez megtörténhetett. “Csodálkozom ugyanakkor, hogy a történtekkel kapcsolatban az iskolaigazgató nem tanúsított megbánást” – fogalmazott Kereskényi. Az ehhez hasonló problémákat az önkormányzat kötelessége nyilvántartani, a teljes felelősség azonban a Slavci igazgatóját terheli — összegezte az alpolgármester.
A Ioan Slavici Főgimnázium igazgatóját, Martin Constantint hosszas keresés után értük utól, az incidenssel kapcsolatos kérdéseinkre szűkszavúan csak annyit válaszolt, hogy ha az igazgatónő előre jelezte volna, hogy rendezvényt szeretnének tartani az udvaron, jobban odafigyeltek volna diákjaikra. Elmondta, az ünnepséget megzavaró diákok ellen fegyelmi eljárás indul, de megteszi a szükséges lépéseket a hasonló helyzetek elkerülése érdekében is. erdon.ro

Boldoggá avatások sora
Jövő év július 3-án hirdetik ki Scheffler János szatmárnémeti püspök boldoggá avatását, de a következő években vagy évtizedekben több magyar személyiséget is boldoggá avathatnak – közölte Szőke János szalézi szerzetes, Bogdánffy Szilárd nagyváradi vértanú püspök boldoggá avatásának posztulátora, azaz az ügymenet koordinátora az MTI-vel.
Beszámolója szerint a következő magyar személyek ügyét képviseli Rómában: Mindszenty József bíboros, prímás, esztergomi érsek, Márton Áron erdélyi püspök, Bálint Sándor néprajztudós, Marton Boldizsár karmelita szerzetes, Sándor István szalézi szerzetes, Györgypál Albert nagyváradi lelkész, Orosz Péter és Chira Sándor kárpátaljai görög katolikus püspök. Rajtuk kívül Brenner János vértanú káplán boldoggá avatását kezdeményezte a Szombathelyi Egyházmegye. A rendszerváltás után boldoggá avatták Apor Vilmos egykori győri püspököt, Batthyány-Strattmann László orvost, Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspököt, Romzsa Tódor görögkeleti papot és Salkaházi Sárát, a Szociális Testvérek Társasága nővérét.
Mint arról beszámoltunk, Bogdánffy Szilárd nagyváradi vértanú püspök boldoggá avatását október 30-án hirdetik ki a nagyváradi római katolikus székesegyházban. Az ünnepi szentmisét Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek mutatja be. A szertartáson XVI. Benedek pápa képviseletében a Vatikán szentté avatási kongregációjának prefektusa, Angelo Amato érsek is részt vesz. XVI. Benedek pápa tavaly október 17-én írta alá Bogdánffy Szilárd boldoggá avatási dokumentumát. A pápa végső pozitív válasza idén március 27-én érkezett meg Nagyváradra. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Mócföldi magyarok közt
Utunk nem sok jót ígér. Ahogy Rézbánya felől kapaszkodunk fölfelé a Vértop hágó szerpentinjén, egyre sűrűbb, gomolygó ködfelhőbe keveredünk. Mire felérünk a vízválasztó tetejére, mintegy varázsütésre felragyog a nap. A fenyvesek övezte, még behavazatlan lepusi síparadicsom, majd lefelé ereszkedtünkben a Torockói havasokat szegélyező folyó völgye Mócország szerte megállásra csábítana bennünket. Az Aranyos, az Ompoly és a Maros övezte hegytömb szeszélyes domborzata, az akár ezerméternyi szintkülönbségei miatt magasabbnak tűnik, mint a valóságban. De időnkből nem futja félreportyázni az ördögszántások, dolinák és zsombolyok vadregényes világába, hiszen Abrudbányán várnak a református parókián.
Ahogy Topánfalvánál délnek kanyarodva közelítjük meg az Aranynégyszög néven emlegetett régiót, a város bejáratánál hatalmas meddőhányó fennsíkja meredezik elibénk az út jobboldalán. A vörös színű plató annyira magas, hogy az oldalán fel s alá mászkáló erőgépek apró bogaraknak tűnnek. Mint később a helybeliektől megtudom, világbanki támogatással egyengetik-szelíditik az évtizedek alatt felhalmozódott iszapos zúzalékhalmot, fóliával „becsomagolják”, termőföldet hordanak rá és füvesítik. Sürgős feladat, mert a bányák „végterméke” minden esőzés alkalmával a patak vizét színesíti akadálytalanul. Az ökologizálás ideiglenes, hiszen a meddőhegy nem annyira meddő, hogy ne volna érdemes majdan kivonni belőle a maradék aranyat… Norok bun. Bármennyire törekszem arra, hogy riporterként inkább ennek a tragikus történelmű tájnak a jelenéről és jövőjéről írjak, lépten-nyomon elkerülhetetlenül előbukkan a múlt is. Bő másfélszáz esztendeje, kilenc évvel a szabadságharc leverése után itt forgolódó „ripoter elődöm”, bizonyos Jókai Mór efféléket jegyzett fel úti naplójába megpillantva Abrudbánya piacát: „Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformátusoké, rom mindkettő, a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitárius atyafiaiké. A város többi része is ilyen, minden három épület közül kettő még rom… Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes eseményekkel s Isten csodáival, amik azokból kiszabadíták: most már hozzá vannak szokva emlékeikhez, most már azt is megszokták, hogy utcán, piacon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról emlékezetesek előttük, s egymásnak köszönnek és azt mondják: »Norok bun«, hanem aki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. (…) Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. (…) Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szívekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.” Hogy a Szegény gazdagok megírására készülődő regényíró abrudbányai látogatása előtti időkből is bőven voltak „szomorú évek”, melyeknek sírját hagyták „bezöldülni”, arra nézvést hadd idézzük Szabó Pál református lelkipásztor (1760-1809) emlékiratainak néhány töredékét: „Ezenn follyo 1784dik esztendőben 9bernek 3dik Napján jőve ide az hír Abrud Bányára hogy edj Horja nevezetű Olá Pap vezérlése alatt igen teméntelen Nép a Kőröst pusztittya a Nemességet öli a mely hír más nap meg is erősödik. (…)5ta 9bris egészsz nap a Város körüll nevezetesenn a Tsernittz hegyén az oláhok tsoportoznak, de nem lévén elégséges számmal, az Nap bé nem ütöttenek a Városra; hanem fel mentek Topánfalvára ottan a Magyarságot el pusztították, magokot otthon nem tanálván házokot mind el rontották, vagyonokot elhordották. Más Napra viradolag u. m. 6a 9bris Topánfalvárolis sokat vévén magok mellé Circiter 6000nyi Nép; Abrud Bánya felett a Verespatak felé való hegyet mint a felleg el borittotta és reggeli nyoltzora tájbann, rettentő ordittassal a Városra Abrudbányára bé rohantanak egybe a várost el borittották, eszt kiáltván megöllyük mind edj lábig a magyarokot. Azért 6a 9bris setét egészsz éttzakáig le rajzolhatatlan sirás jajgatás lövöldözés között a Házokot rontották (…) A Sz[ent] hellyek[ne]k sem kedveztenek Abrud Bányán a Ref[ormá]tus templomban bé menvén ottan az Orgonát porrá tették, a Pap feje felett való Koronát a mennyire el érték mind el rontották, oda le tett véghetetlen kincsét el vitték, akik oda recipialtak volt magokot sullyok bottal a templom közepén mind főbe verték, ezenn pusztittásban akik megölettettek a Magyarok[na]k azokhoz nem volt nyúlni szabad, hanem nemellyek harangszo nélkül edj gödörbe be hányattak, nemellyek pedig aVadak[na]k predájava lettek, itten Abrud Bányán három millió kár legalább is lett.” A magyar jövő napszámosai. Nem a legalkalmasabb pillanatban állítunk be a papilakba, hiszen padlófelújítás zajlik – a szó szoros értelmében – a református parókián. Ennek ellenére Gábor Ferenc tiszteletes és a párja, Krisztina asszony szíveslátásban részesítenek. Mi több, a lelkipásztor, és az egyházközség hamarosan előkerülő gondnoka, Kopenetz Loránd gyógyszerész délelőttjük nagy részét reánk áldozzák. Az ifjú pap Küküllőszéplak szülötte, tanulmányai befejeztével 2001-ben került Abrudbányára, rövidesen papnét is kerített maga mellé: Krisztina Nagyenyedről származott ide, matematika tanár, de a gyermekek születése miatt csak egy évig tanított. Ferenc itteni szolgálata alatt ötször keresztelt, két ízben a saját, két ízben a gondnok gyermekeit – ennyire tellett kilenc esztendő alatt a félszáz lelket számláló gyülekezetből. Egyfajta „egészséges verseny” alakult ki a két fiatal házaspár között. Bár a gondnokék egyik gyermeke csecsemő korában meghalt, Lorándék ismét gyermeket várnak. Egyebütt nincs sok reménységük újszülötteket illetően, hiszen csak egyetlen magyar esküvőt tarthattak a városban. 2001-ben mindössze 46 tagja volt az egyháznak, és azóta tizenkétszer temettek, de részint az idehúzódott verespatakiaknak, részint az utólag felfedezett reformátusoknak köszönhetően a népmozgalmi adatok szórványviszonylatban (!) kedvezőeknek bizonyulnak. És van jónéhány külföldön, Spanyolországban, Németországban dolgozó hívük is, akit számon tartanak, hiszen ide fizeti az egyházfenntartói járulékát. A gyülekezetnek több mint egy évig nem volt saját lelkipásztora, a beszolgáló kolléga mellett teológusok pásztorolták a kis közösséget. A templomban már akkor elkezdődtek, és azóta is folynak a felújítási munkálatok, viszont a papilak meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. „A portának nem volt kerítése, az udvaron kötésig ért a burján. Amikor idejöttem, szereztem egy kaszát, a nagyapámtól tanultam meg a kaszával bánni, és levágtam a gazt. Nagyobb gond volt, hogy a parókiának csupán két szobáját használhattuk. A falakkal leválasztott tanácsteremben – a kommunista kor örökségeként – a polgármesteri hivatal néhány irodája működött, az épület többi helyisége, ez a szoba is, ahol most beszélgetünk, a Nagyrománia Párt székháza és parlamenti irodája volt. Szerencsénkre hamar megértésre találtunk mind a polgármester, mind a nagyromániás képviselő részéről, pereskedés nélkül, a határidő lejárta előtt kihurcolkodtak a parókiáról, Vadim Tudor portréját is magukkal vitték, csupán a piros-sárga-kék trikolórt hagyták itt, mondván, nekünk is szükségünk lesz a nemzeti lobogóra… Rendbehoztuk a tetőzetet, visszaalakítottuk az eredeti beosztást, bevezettük a központi fűtést. Nemrég nagy fába vágtuk a fejszénket: elkezdtük a templombelső renoválását.”
A legutóbbi népösszeíráskor 72 főnyi, a hatezres kisváros 1,2 százalékát kitevő maroknyi magyarság közélete is fellendült, éppen ifjú beszélgető partnereimnek köszönhetően. Egyrészt megalakult a helyi RMDSZ, elnöke: Kopenecz Loránd, másrészt, ami a jövőépítés szempontjából még fontosabb: létrehozták az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesületet, melynek elnöke… Kopenecz Loránd, alelnöke Gábor Ferenc, titkára Gábor Andrea Krisztina, a tiszteletes asszony. A világhálón előzőleg már rábukkantam a kis csapat tartalmas, elegáns, jól megmódolt honlapjára: „Az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület 2007 tavaszán alakult. Kitűzött célunk többek között a magyar kultúra ápolása, helyi és vidékünkön található épített örökségünk megőrzése, kulturális turizmus fellendítése.” S hogy nem afféle provinciális gittegyletről van szó, a bemutatkozó szöveg következő mondatai már a tettek mezejére terelik az érdeklődő tekintetét: „Egyelőre főleg különleges építészeti jegyeket hordozó, számunkra nagyon értékes épületekre terjed ki figyelmünk. Három, tevékenységünk és elképzelésünk kereteibe beilleszkedő épületről van szó: az abrudbányai református egyház tulajdonát képező, Apafy Mihály fejedelem adományából származó egyemeletes ház 1672-ből, aztán a XIX. század második feléből való, a verespataki református egyház hatalmas, szinte kastélynak is beillő egyemeletes parókia épülete, végül pedig az abrudbányai unitárius templom.”
Ezek után azon sem csodálkozom, hogy az egyesület fentemlített tervei mellett egyéb, identitásőrző célkitűzéseik is vannak. Az egy százalékot alig meghaladó magyar jelenlét mellett szorgalmazzák a magyar, pontosabban: a többnyelvű táblák, feliratok kitűzését a városban, és a közösség két kézen megszámlálható gyermekei számára az anyanyelv oktatásának valamilyen formában való bevezetését!… Nem jelentünk veszélyt. Az alcímbe foglalt megállapítás a gondok-elnök mondása: „Már annyira kevesen vagyunk Abrudbányán, hogy az elsöprő román többség nem tart veszélyesnek bennünket, bizonyos mértékig megértéssel viszonyulnak hozzánk, sőt, néhány jeles román értelmiségit, a város néhány fontosabb emberét még az egyesületünkbe is befogadtuk. Vannak román barátaink, akik támogatják az ügyeinket, a magyar feliratok kérdése már naprendre került a városi tanácsban, meg is szavazták. A megvalósítása azért késlekedik, mert amikor nemrég az egyik rendezvényünkön vendégül láttuk Magyarország bukaresti nagykövetét, az egyik irányunkba nem igazán toleráns megyei napilap hisztériát keltve hirdette, hogy »a mócok soha nem fogják eltűrni a magyar feliratokat Abrudbányán«. A sajtóbeli kirohanás után némileg megtorpant a megvalósítása, de tovább ütjük a vasat, míg meleg. A mócok kozmopoliták lettek, a szó jó értelmében, a mócok Nyugatra járnak dolgozni, a mócok már nem Félixfürdőre járnak termálfürdőzni, hanem… Hajduszoboszlóra. Éppen ott futottam össze nemrég a polgármesterünkkel. Eddig bokros teendői miatt nem igazán volt alkalmam hosszabban eszmét cserélni vele, de Szoboszlón minden este együtt söröztünk, átbeszéltük a dolgainkat. Még atekintetben is megértést tapasztaltam a részéről, hogy szeretnénk a gyermekeinket anyanyelvi oktatásban részesíteni, sőt elfogadta azt a felvetésemet, mely szerint »nem ártana« lehetőséget teremteni érdeklődő román polgártársaink részére is a magyar nyelv megtanulására, nemcsak avégett, hogy Hajduszoboszlón szót érthessenek a pincérrel vagy a masszőrrel, hanem hogy kellőképpen fogadhassák az évről-évre gyarapodó magyar turistákat. Polgármesterünk tisztában van azzal, hogy az itt áthaladó idegenforgalom fellendülése nyolcvan százalékban a Verespatak-Abrudbánya-Zalatna-Magyarigen-Gyulafehárvár-Nagyenyed felé zarándokoló magyaroknak köszönhető. Városunkban és vonzáskörzetében a bányászat és a színesfémipar haldoklása miatt a munkanélküliség meghaladja a hetven százalékot, tehát a vendéglátóipar fejlesztése létkérdés mifelénk.”
Lorándék nem titkolt vágya, hogy a legközelebbi választásokon a várható, legfeljebb 1,2 százaléknyi szavazótáboruk mellett román barátaik, román házastársaik segítségével (szinte minden magyar vegyesházasságban él) bejuttassák egy képviselőjüket a városi tanácsba. „Már eddig is több javaslatunkat elfogadták, több akciónkat támogatták, de hatékonyabban lobbizhatnánk, ha egy emberünk állandóan jelen lenne a testületben. Szórványban nem lehet kisebbségi magyar politikát mellveregetéssel, zászlólengetéssel űzni, csupán okosan, szépen, apró lépésekkel és hosszú távú tervekkel leszünk képesek eredményeket elérni.” A kulturális egyesület bejegyzésénél támadt némi bonyodalom. Amikor 2006-ban kigondolták, hogy a kis közösség érdekképviseletét egy civil szervezet köntösébe öltöztessék, amiatt támadt fennakadás, hogy az illetékes bíró nem igazán értette, mit is akarnak ezek a magyarok, ráadásul tájékozatlan volt az efféle ügyekben. Ekkor lépett közbe az egyesület és a presbitérium egyik oszlopos tagja, Szűcs János nyugalmazott ügyész, aki évtizedekig Topánfalva fűügyésze volt, és nagy tekintélyt szerzett „román körökben” is. Mindenki János bácsija már az egyházi ingatlanok zökkenőmentes visszaszerzésében is jelentős érdemeket szerzett, most pedig személyesen felkereste törvényszéki kollégáját, elmagyarázta neki, hogy a magyarok nonprofit szervezete teljesen legális alapokon nyugszik, törekvéseiben nincsen semmi kifogásolható, alkotmányellenes, rá is szólt az iratcsomót egy esztendeig az íróasztala fiókjába elfektető jogszolgáltatóra, és 2007-ben megtörtént a bejegyzés. Egy dolgozat a bécsi döntés előtti évekről. A tolerancia és a bizalom kérdéskörének taglalása idején, riportom megírása közben bukkantam egy, Abrudbánya helytörténetét szorgalmasan búvároló riportalanyaim számára is érdekes tanulmányra, bizonyos Elena Cojocaru tollából. A történész doktori dolgozata 2010 májusában jelent meg könyv formájában Kolozsváron, Revizionismul maghiar si starea de spirit a populaţiei minoritare maghiare in perioada anilor 1938-1940. Studiu de caz: oraşul Abrud címmel. A magyar revizionizmus kérdését és a magyar kisebbség 1938 és 1940 közötti lelkiállapotát elemző, abrudbányai „esettanulmány” pikantériáját fokozza, hogy a szerző a helybeli rendőrség korabeli titkos jelentéseit és egyéb, szigorúan bizalmas dokumentumait kutatta a kolozsvári Állami Levéltárban. A tudományosság köntösébe öltöztetett doktori értekezés a szerző publicisztikai erényeit is felcsillantó, indulatok koloncait hordozó, nyíltan magyarellenes produktum, mely gyakran tragikomikus ügyszeretettel igyekszik bebizonyítani, hogy a város akkor még harminc százaléknyi, félezer lelkes, száz „elmagyarosított más nemzetiségű kisebbségit”(?) is magába foglaló közössége, pontosabban ennek a közösségnek mintegy félszáz fős aktív magja mennyire nagy veszélyt jelentett a város, a régió, Nagyrománia számára. Mert az abrudbányai magyarok működési engedélye bevonása után is jártak a Magyar Párt klubjaként is működtetett Kaszinóba, ahol „revizionista, soviniszta és románellenes” propagandát fejtettek ki. A rendőrségi jelentések szerint hasonlóan veszélyes, irredenta fészek volt az 1935-ben létrehozott Református Vegyeskórus, melynek nem csak kálvinista, hanem római katolikus és unitárius tagjai is voltak. A kórus „minden magyar ünnepségen, minden jótékonysági rendezvényen fellépett, csak magyar műveket adtak elő, a város kisebbségi lakosságából rögtönzött (?) művészekkel, akik a legjelentősebb propagandatényezőt képezik, akik valamennyien szerepelnek az általunk gyanúsnak tartott és megfigyelt személyek listáján”. A derék abrudbányai rendőröknek ugyancsak megszaporodhatott a dolguk, hiszen „a revizionizmus és a xenofóbia” két másik fészkének bizonyult a 38 tagú Református, illetve a 21 tagú Unitárius Nőszövetség is. Hasonló felforgató tevékenység folyt a református felekezeti iskolában épp úgy, mint a bibliakörben, avagy az istentiszteletek alkalmával. Ráadásul azok a revizionista, irrendenta stb. magyarok megszervezték a magyar rádió közös hallgatását, a rádiótulajdonosok kitették az ablakba a készüléküket, hogy a többiek is hallhassák a budapesti híreket, emiatt a helybeli rendőrparancsnok kénytelen volt elrendelni a magyarok rádióinak lepecsételését. Egyik feltűnő esemény az Arcesy Toma esperes és Gomboasy Ioan (sic!) lelkipásztor vizitációja volt az abrudbányai unitárius parókián. Amikor híre kelt, hogy a Szovjetunió annektálta Besszarábiát, a helybeliek „nevezett Fodor Anton kizárólag magyarok által frekventált kocsmájába gyülekeztek, és az asztalok körül elhelyezkedve hallgatólagosan arra törekedtek, hogy megünnepeljék az országot sújtó szerencsétlenséget.” A történelemtudományok doktora bő teret szentel értekezésében az aranycsempészet kérdésének. Elena Cojocaru búvárlatai szerint a rendőrségnek tudomása volt arról, hogy irredenta stb. magyar bányatulajdonosok a magyarországi kémszolgálatokkal karöltve, főleg 1938-tól kezdődően virágoztatták fel ezt a tevékenységet. A csempészett arany meg sem állt a Magyar Nemzeti Bankig, s a magyar állam – úgymond – románellenes propagandára, Romániában elkövetendő diverziókra és fegyverkezésre fordította az illegálisan beözönlő aranyat. Jó biznisz lehetett a Verespatak-Abrudbánya-Kolozsvár-Szatmár csempészútvonalon kijuttatott nemesfém, hiszen míg a Román Nemzeti Bank 220 ezer lejt fizetett ki egy kilogramm aranyért, odaát, az Erdélyre ácsingózó ellenséges ország ennek több mint háromszorosát fizette érte. A legnagyobb felvásárló a kolozsvári Erstern Khaim Hermann zsidó üzletember volt, aki a horthystáknak szállított arany ellenében, jogi védelmet is biztosított a számukra. Doktornőnk ki is emelt két büntetőperi esetet: „Cârlig şi Sicoe”, illetve „Nicolae Goţoi” vádlottakkal. A tanulmányból nem derül ki, hogy milyen mértékben volt irredenta, revizionista, románellenes a három fentebb emlegetett úriember.
Templomnézőben. Aki Topánfalva felől érkezik Abrudbányára, a város emblematikus, régi képeslapokon gyakran szerepelő képe fogadja, a református, a katolikus és az unitárius templom egymás szomszédságában felbukkanó tornyaival. A felhergelt mócoknak kétszer is áldozatául esett három istenháza közül ez első kettő félig-meddig rendben volna, a harmadik, az unitáriusoké a hívek elfogytával csupa rom.
Mielőtt megtekintenők a három egyházat, a főtéren, a Jókai által emlegetett piactéren tartunk szemlét. „Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában, most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legális iccével a piacon” – jegyezte fel naplójába a Szegény gazdagok szerzője, majd a téren fungáló aranybeváltó hivatalt is meglátogatva így folytatta: „Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szegletéből az aranyport, amit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros románok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany.”
A téren és a belőle nyíló utcákban számos két-háromszáz éves, műemléki minősítést nélkülöző épületet látunk. Valamennyiről hull a vakolat, egyik-másik hosszú udvartérben leszakadt épületszárnyak kínálnak „hálás” fotótémát kollégám számára. Loránd barátunk büszkesége a kilencvenes évek elején visszakapott, 18. századi ősi családi fészek, Abrudbánya legrégibb polgárháza. Kopenetz gyógyszerész úr benne működteti a patikáját, a bejárata fölött szaladó fénybetűk románul, magyarul és németül futtatják a GYÓGYSZERTÁR feliratot. Az épület hangulatával harmonizáló kovácsoltvas kapu közepén a magyar koronás címer díszeleg. Egy ügyes móc, Ghiţa mester – közismertebben: Ghiuri – kalapálta-görbítette hidegen. „Bár néhány polgártársunk háborgott ellene, de megszokták már, akár a patikám magyar feliratát” – magyarázza Loránd, majd betessékel bennünket a félig rendbe hozott épület udvarára. A benti falmezőkre néhány renováláskor előkerült régi kő épületelemet, ajtókeretet, kerékvetőt rögzített, köztük egy farkasfogas Báthori-címerre a legbüszkébb. „Amikor kanalizálás végett felástuk a feltöltődött udvart, kiderült, hogy a jelenlegi talajszint alatt a porta teljes udvarfelületét téglaborítással látták el bányatulajdonos őseim.”
Az első református templom építésének időpontja vitatott, egyes dokumentumok 1625-re, mások 1672-re datálják. Az utóbbi adat tűnik hitelesebbnek. Az Apafy Mihály fejedelemsége idején emelt istenháza 1849 májusában vált a móc hadak martalékává, maga a lelkipásztor sok száz hívével együtt vesztette életét. A helybeli reformátusság lassan talált magára az öldöklés-rombolás után. Előbb a papilakot és az iskolát építették újra, majd a leégett, majd földig rombolt templom helyébe kezdtek építeni másikat. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy a kálvinisták új istentiszteleti helye felemeltessék. A templom sajátossága, hogy 300 négyzetméter területű üzlethelyiségekkel van körülvéve (ilyesmit a középkorban Nyugat-Európa számos egyháza köré építettek), oly módon, hogy a gótikára emlékeztető támpilléreket egy boltívvel megnyújtották s ezt téglával töltötték ki, aminek külső felén ajtókat és kirakatokat nyitottak. Ezek a fecskefészek-boltocskák ma is működnek, nem kis jövedelmet biztosítva a szegény és kislélekszámú eklézsiának. 1972-ben keríthettek sort a templom általános renoválására. Viszont az akkori lelkész és a presbitérium ízlés tekintetében nem állt a helyzet magaslatán. A templomkülső engem paplanmintára emlékeztető, szobafestést idéző „rollnizását” a mostani lelkipásztor „macskalábnyom”-nak minősíti. Az újabb külső renoválásra nem keríthetnek egyhamar sort, hiszen sok gondjuk támadt a templombelsővel. Ugyanis hat éve egy – mint utólag kiderült – hozzá nem értő mester kezére bízták a felújítást. Leverte a nedves vakolatot, beszurkozta, lekátrányozta a falakat, majd cementvakolatot húzott rá. A régi téglapadlózatra is rakott egy vastag betonréteget. A szakszerűtlen munka következtében a templom néhány éven belül rondább lett, mint azelőtt. A verespataki Gold Corporation (!) két szakembere, Szabó Csongor és Moscu Judit sietett önzetlenül a segítségükre. Alaposan megvizsgálták az épület állapotát, és azt tanácsolták, hogy végig verjék le a rongyos vakolatot, fél évig hagyják száradni, az újravakoláskor messze kerüljék el a cementet, törjék fel újra a padlózat felpúposodó betonrétegét, állítsák vissza az eredeti állapotába: lássák el téglaburkolattal. Nagyon kellett sietni a munkálatokkal, hogy június végéig, a Magyar Közösség Napjáig használhatóvá varázsolják a templomot. Az ünnepi rendezvényt megelőzően két esztendeje, 2008. augusztus 20-án, Szent István napján, emberemlékezet óta először telt meg zsúfolásig a reformátusok temploma. Autóbuszok sorával érkezve gyülekezett egybe Fehér megye magyarsága. A parókián kiállítás nyílt Legendy Géza zalatnai festőművész munkáiból, s Gudor Botond magyarigeni lelkipásztor tartott történelmi előadást – akivel novemberi Etnosz mellékletünkben ismerkedhetnek meg olvasóink. Az ünnepi istentisztelet keretében, melyen mindenki jelen volt, aki számít a városban, egy emléktáblát is avattak a templomban, a következő felirattal: „Az 1849 májusában legyilkolt mintegy ezer abrudbányai és 334 verespataki magyar polgári áldozat emlékére. 2008. augusztus 20-án állították: az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület és a Fehér megyei RMDSZ.” Hogy ennek a régebben elképzelhetetlen cselekedetnek nem lettek veszedelmes következményei a maroknyi helybeli magyarság számára, azt az a tény is bizonyítja, hogy a Magyar Közösség Napján, 2010 június 26-án ismét megtelt a templom. Magyar ruhába, szász, román népviseletbe öltözött fiatalok fogadták a vendégeket, Ezen az ünnepségen a helybeli notabilitások mellett a kolozsvári magyar konzul, a megye prefektusa, a megyei tanács alelnöke is megjelent. Segítségükre volt Bendea Augustin helybeli megyei tanácsos, a Magyar Kulturális Egyesület tagja, aki a rendezvény hatékony szponzorizálása érdekében elkísérte a lelkészt, a gondnokot a vállalatok, cégek vezetőihez. „Akár felvágottra, akár hűsítőre volt szükségünk segített, elsősorban neki köszönhetően a megyei tanácstól is kapunk támogatást a templom további renoválásához. Így kell a szórványban dolgozni, együtt kell működni a románsággal, annál is inkább, mert a pénzforrások náluk vannak” – bizonygatják beszélgetőpartnereink. Az egyetlen műemlék. Mire a katolikus templomhoz érünk, társaságunk a nagyérdemű főügyésszel, Szűcs Jánossal, fiával, az RMDSZ-alelnök Attilával és Szilágyi László tornatanárral gyarapodik. Vannak még „hiányosságok”: az épület műemlék voltát egy háromnyelvű, román, angol, francia szöveg jelzi, pedig bőven volna hely magyar mondatok számára is. A város német bányásztelepesei már a tatárjárás előtt privilégiumot kaptak IV. Bélától. Ekkor már Szent Miklós tiszteletére emelt román stílusú templomuk volt, amelyet a tatárjárás után gótikus stílusban újítottak fel. A katolikus hívek 1569-től unitáriusok lettek, így a templom is az unitárius felekezet kezébe jutott. Az újraéledő katolikus egyházközség csak Mária Terézia idejében, 1775-ben szerezte vissza az épületet. A templom legrégebbi részét a 12. századi hajó- és szentélyfalak képezik. A nyugati hajófalon befalazott körablak látható, amely még az eredeti, torony nélküli Szent Miklós templom emléke. A 14-15. századi átépítés és bővítés során épült a torony a földszinten faragott kőkeretekkel, és csúcsíves bejárattal. Amikor 1775-ben újra katolikussá lett, barokk átalakítással újraboltozták a templomot. 1849-ben a mócok felgyújtották a templomot és a plébániát. A harminc éve Abrudbányán szolgáló esperes-plébános, Kovács József is az öldöklés áldozatul esett. A gyújtogatók leszármazottai előszeretettel látogatják a Szent Miklós védelmére bízott egyházat. Imáikkal, gyertyáikkal nem a védőszent elébe, hanem Szent Antal szobrához járulnak, számos imameghallgatásért mondottak köszönetet a szegények védelmezőjének… Sajnos, a templom legújabb kori felújítását ugyanaz a mester végezte, mint a református templomét. Minden műmelékvédelmi engedély és szakvéleményezés nélkül dolgozott, s emiatt a város legrégibb, közel nyolc évszázadot átvészelt épületét nagy veszély fenyegeti. Nemrég egy művészettörténész falkutatásokat végzett, több helyütt 13. századi freskó nyomaira bukkant – egy arc tisztán kivehetően fordul a 21. századi látogatóra. Riadtnak tűnő tekintete mintha segítségért esedezne: mentsetek meg bennünket…
A plébániaudvarra lépve gyönyörködünk a reneszánsz kori oldalsó bélletes kapuban. Körülötte gondos kezek a falfelületre mentették Alburnus Maiornak, a római kori városnak a nyomait, feliratos köveket, oroszlánokat, egy házaspár jellegzetes sírkövét. Maga a plébánia a főtér más, pusztulásra ítélt épületéhez hasonlóan védelemért kiált. Szent Miklós abrudbányai, az immár alig húsz hívővel bíró egyházközségének nincs saját, itt élő lelkésze, besorolása: „oldallagosan ellátott plébánia”…
Teteje a csillagos ég. Az unitárius templomot kevésbé rongálták meg 1849 májusában, a tornyát se döntötték le, így 1864-ben már helyreállíthatták. Amikor ez megtörtént, istentisztelet tartására a reformátusoknak is készséggel felajánlották. A reformáció első évszázadában az „egy az Istent” vallók bizonyultak a legerősebbeknek, 1569-ben szerezték meg a katolikusok templomát. Első papjuk Karádi Pál volt, aki nyomdát működtetett a városban. Az abrádubányai műhely első és egyetlen terméke Karádi műve, a Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról című dráma, melyben egyaránt támadja a katolikus és a református dogmákat is. Karádi Pálnak az unitárius fejedelem, János Zsigmond halála után el kellett hagynia a várost. Előbb Bethlen Gergely temesvári főkapitány udvari papja, később az unitárius egyház püspöke lett.
Az unitáriusok 1786-ban építettek új templomot. A barokk épület sorsa azonban többször megpecsételődött. 1849 májusában a mócok tettek kárt benne, ekkor vesztette életét Füzi Ferenc, Abrudbánya unitárius lelkésze. Az egyház anyakönyve 182 legyilkolt unitáriust sorol fel név szerint, de ez a szám valószínűleg nagyobb volt. 1927. július 8.-án tűzvész pusztította. Akkor még felújították, de a 20. század második felében elfogytak a hívei. Állaga rohamosan romlani kezdett, s így többszöri felszólítás után tulajdonosa 1986-ban lemondott róla a helyi tanács javára. Az épületet hosszú ideig só-, illetve bútorraktárként használták, nem csoda, hogy tetőszerkezete erősen megrongálódott. Megalakulása után a Magyar Kulturális Egyesület első akciója az unitárius templom maradványainak a megmentése volt. „A városi tanács eldöntötte, hogy lebontatja a tető nélkül maradt műemléket – idézi Kopenecz elnök a történteket. – Szerencsére, most élő ortodox polgártársaink nagyon babonásak, még a börtönbeli rabok se mertek kezet emelni a templomra. Amikor neszét vettük, hogy egy cigány vállalkozó hajlandó jó pénzért lerombolni, rohantunk a polgármesterhez. Bizonyára nem szeretett volna templomrombolóként bekerülni a város történelmébe, ezért a tanács megszavazta, hogy 15 évre ingyen átadják a használati jogot az egyesületünknek, azzal a feltétellel, hogy felújítjuk. Kitakarítottuk a romokat. A polgármester is adott embereket, fő támogatónk a Gold Corporation volt, munkásokat, gépeket és főleg szakembereket adott. Óvatosan bántunk a törmelékkel, hiszen római köveket is találtunk köztük. Úgy takarítottuk ki, hogy ne kövessünk el olyan visszafordíthatatlan hibákat, amiket később megbánnánk. Elkészült a látványterv is, jártunk az unitárius püspöknél, javasoltuk, hogy Amerikában, Magyarországon és főleg Erdélyben indítsunk gyűjtést is.” Bár barátaink sokat meséltek a templomról, annak látványa felkészületlenül ér bennünket. Döbbenetes látni, hogy a falak fölött az ég kéklik, s a belül leszakadt tornyot támasztó oldalsó bolthajtásokon – akár a kambodzsai Angkorban – bokrok és kisebb fák zöldellnek…
Közösségi Ház, Magyar Kávézó. Az egyesület merész tervei közé tartozik az Apafy Ház, a hajdani iskola megmentése. Jellegzetes „abrudbányai látvány”: külső-alsó szintjét még valami üzlethelyiségnek használják, belül már leszakadóban az emeleti rész, életveszélyes volna felkapaszkodni a lépcsőkön. Többször pályáztak sikertelenül az épület érdekében, a minap itt járt RMDSZ-es miniszterek, Borbély László és Kelemen Hunor is csupán azzal biztatták őket, hogy… vetessék fel a veszélyeztetett műemlékek listájára. Az épület jelentőségét, históriáját egy korabeli tábla őrzi: „Ezer hat szaz hetvenkettoben ezen hely / Apafi Mihalytol lett Tanulo Myhely / Ezerhetszaz negyvenhatba ujittatott /Meg segeszen fabol talpra allittatott / Kobol rakattattaM ILLy renDel Sokara / Hogy tartsak es Legyek az Ekkle hasznara.” Nos, valóban az egyesület és az eklézsia „hasznára” szeretnék megmenteni és használhatóvá varázsolni Közösségi Házként a maroknyi magyarság számára.
Addig is, amíg ez a vágyálmuk teljesül, van egy kedvenc tanyájuk: a Magyar Kávézó. Azért hívják így, mert… valóban ki van írva magyarul is a cégtáblájára, hogy „kávézó”. A tulajdonos román, a felesége magyar. A kirakatban szép kis gyűjteményük van százéves, magyar feliratos, abrudbányai sörösüvegekből. A falakat Trianon előtt készült, felnagyított, magyar és román feliratú képes levelezőlapok díszítik. Az egyesület lelkes helytörténészei gyűjtötték a 19-20. század fordulójának pezsgő életét illusztráló lapokat. Mint ahogy egy hajdani orvos padlásán város- és fotótörténeti értékű üveglemezre alkalmazott felvételeket is találtak, számos, román polgártársaik kulturális emlékével, a bányaváros Kiegyezés utáni életével kapcsolatos dokumentummal együtt. Lesz majd mit kiállítani az Apafy-házban!
Mialatt újabb helybeli magyarok csatlakoznak kávéházi asztalunkhoz, Loránd elmeséli, hogy képviselői helyért indult a legutóbbi választásokon az RMDSZ színeiben. Nem jutott be a parlamentbe, de háromszász magyar voks mellett ugyanannyi „móc” szavazatot is begyűjtött a népszerű gyógyszerész. Elárulja, legközelebb a szenátust célozná meg. „Végig román iskolába jártam, anyanyelvemet újra, jobbára székely évfolyamtársaimtól tanultam meg, ezért néha góbéságokat keverek a beszédembe. Ha bejutnék, azt hiszem minden RMDSZ-es kollégámnál szabatosabban tudnék román nyelven szónokolni, vitatkozni mindannyiunk érdekében…”
Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Bocskairól és nemzetről – határokon átnyúlva
Bár egyes kárpát-medencei hírforrásokból az a valótlan állítás buzogott fel a hétvégén, hogy a partiumi Mezőtelegden alakult meg a Bocskai Társaság, ebből csak annyi igaz, hogy az ezen a néven nemrég létrejött civil szervezet itt – mégpedig a régió egyik legrégebbi református templomában – tartotta meg egyik első nyilvános rendezvényét, azaz idei díjainak átadását. Amúgy a szervezet a Pelbárhidával átellenben, a gúnyhatár túloldalán fekvő Kismarjában szervezte meg alakuló ülését, ezzel is nyomatékosítva a névadó fejedelem itteni kötődését. A társaság elnöke, Sárkány Viola történész amúgy fennen állítja és hirdeti, hogy Bocskai István – aki ezer szállal kötődik régiónkhoz, úgy is mint volt váradi várkapitány, úgy is mint a hajdúk „atyja”, de úgy is mint a reformáció nagy alakja – nem Kolozsvárott látta meg a napvilágot (miként az a történelemkönyvekben áll), hanem Kismarján. S erre nemcsak az előneve utal, hanem számos más körülmény is, bár perdöntő adatok és dokumentumok nem merültek fel ennek igazolására. Azt viszont mindenképpen jelezni illik, hogy nemcsak Bocskai szülőhelyéből van immár „több”, hanem a nevét viselő civil szervezetből is, hiszen Szerencsen is létezik egy – nyilván nem véletlenül, hiszen itt választotta az országgyűlés Magyarország fejedelmévé –, sőt maga Sárkány Viola is az előző években a budapesti Bocskai Szövetségnek volt oszlopos tagja.
Mindez azonban csak mellékzöngéje annak a jelentős eseménynek, aminek a Sebes-Körös-völgyi Telegd adott otthont szombaton. A Bocskai Társaság díjátadó ünnepségét azért időzítették ekkora, mert 1604. októberének idusán zajlott le a nevezetes nyúzóvölgyi csata Bihardiószeg és Álmosd térségében Bocskai csapatai és a császári hadtest között, amikor is a magyar történelem egyetlen győztes szabadságharcát vívó fejedelem felülkerekedett a túlerőben lévő, jobban felszerelt és képzett Basta-zsoldosok fölött. Mezőtelegd meg azért lett kiválasztott helyszín, mert itt nyugszik az ugyanabban az évben elhunyt Bocskainé Hagymássy Kata, aki Sólyomkőről Váradra tartva néhány napra megszállt itteni rokonainál, ahol hirtelen rosszul lett és meghalt. A telegdi templom kriptájában temették el nagy pompával, ma is itt alussza örök álmát, a kertben 2004-ben avatták fel a szobrát. Bocskainé – mint arra Sárkány Viola a szombati ünnepségen mondott történelmi visszatekintésében és méltatásában is hangsúlyozta – hűséges és megértő társként, szövetségesként állt a politikai szerepvállalástól eleinte húzódozó férje mellett, vélhetően neki is köszönhető a férfiúi hezitálás átváltozása hadvezéri elszánássá.
Mint arról tegnap már írtunk, a szombati rendezvénynek illusztris vendége volt Tőkés László volt váradi püspök, erdélyi EP-képviselő, az Európai Parlament egyik alelnöke személyében, aki ezúttal lelkipásztorként érkezett Telegdre igét hirdetni a Bocskai Társaság szíves invitálására. S bár túl sokan nem voltak szombaton délben a templomban, az igehirdetőt ez nem tántorította el attól, hogy széles történelmi és közéleti ölelésű prédikációval demonstrálja a Szentírás példázatos örökérvényűségét. Szoboszlai Gáspár István parókus lelkipásztor ezután többször is felkonferálta a három vendégművészt, Antal Imre és Ágnes énekmondókat, valamint Meleg Vilmos színészt, akik verssel, dallal, csöndes citeramuzsikával szolgáltak az alkalomhoz illően. Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke is jelen volt Grim András szórványügyi alelnök társaságában, előbbi szót is kapott néhány történelmi konzekvenciát és aktuálpolitikai megállapítást téve.
A templomi együttlétet kissé elnyújtotta a díjátadás, pontosabban a két laudáció felolvasása. Bura László szatmárnémeti nyelvész (sőt polihisztor) és Makovecz Imre budapesti építőművész volt a két kitüntetett, előbbi személyesen köszönte meg az elismerést a Bocskai Társaságnak, utóbbi levélben.
A himnusz eléneklése és a kivonulás után szeretetvendégségre várták a meghívottakat – köztük a váradiakat, kismarjaikat és élesdieket – a Mezőtelegd-Sassenheim Gyülekezeti Házba, majd pedig a vendégművészek visszamentek a templomba, ahol műsort adtak azoknak a helybéli érdeklődőknek, akik a déli istentiszteleten és díjátadáson nem tudtak részt venni.
D. L. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Csűry István püspököt újraválasztották
Csűry István nagyvárad-őssi parókus lelkészt kérték fel tegnap a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöki tisztségének ellátására, azaz a korábbi helyettes püspöki és egyéves időtartamú missziója után egy teljes, hatéves mandátummal bízták meg. A választó közgyűlés viszont új főgondnok vezetése mellett döntött, így a szatmárnémeti Varga Attila váltja az érmihályfalvi Kovács Zoltánt.
A partiumi–bánsági reformátusok egyházkerületének választó közgyűlését a nagyváradi püspöki palota dísztermében tartották meg. Összesen 84-en rendelkeztek választói jogosultsággal, közülük csak egyvalaki nem jelent meg, azaz határozatképesek voltak.
A temesvári Fazakas Csabának egyházmegye esperesének – aki az Esperesek Kollégiumának is az elnöke – az igehirdetésével hangolódtak rá a történelmi jelentőségűnek mondott választásra. A bibliaolvasó-kalauz aznapi passzusa (Jel 19, 1–10) nagyon is találónak bizonyult, hiszen – amint az igehirdető rámutatott – a szavazóknak „olyan vezetőket és kísérőket kell a tisztségekre választaniuk, akik a nyájat a bárány menyegzője felé vezető úton tartják”.
A közös imádkozás után leköszönt az eddigi elnökség, s megválasztották a héttagú szavazatszámláló bizottságot, ennek elnökévé pedig Pásztori Kupán Istvánt, a Kolozsvári Protestáns Intézet oktatóját kérték fel. A választás két menetben zajlott le, előbb a püspöki és a főgondnoki tisztségről, majd a többi egyházkerületi lelkészi és világi funkcióról döntöttek. Még az első menet előtt kisebb tanácstalanság alakult ki, amiért az egyházkerületi választási bizottság listáján egy keresztnév rosszul szerepelt, továbbá kiderült, hogy a lelkészi aljegyzői tisztségre az egyik jelölt nem vállalta el a jelöltséget. A testület vezetője, Szűcs András Ottó – hosszabb diskurzus után – a közgyűlés tagjainak szíves elnézést kérte a fáradságból fakadó hibáért. Amúgy az is felmerült, hogy esetleg halasszák el a döntést, ám végül úgy határoztak, hogy a második menetre új, hibátlan listákat készítenek el.
A Királyhágó-mellék püspöki tisztségére jelöltekre két érvénytelen szavazat érkezett, 21 voksot kapott Csernák Béla bihari parókus lelkész, 60-at pedig az eddigi püspök, azaz Csűry István. A főgondnoki feladatok ellátásával megbízott személy megválasztásakor egyvalaki érvénytelenül voksolt, 57-en a szatmári parlamenti képviselőt, Varga Attilát támogatták, míg a korábbi egyházkerületi világi elöljárót, Érmihályfalva polgármesterét, Kovács Zoltánt 25-en pártfogolták szavazatukkal.
Az eredmények ellen 15 napon beül lehet óvást benyújtani, a választási bizottságnak 10 napon belül kell ezek jogosultságáról határoznia, majd az egyházkerület új, alakuló közgyűlésre várhatóan december elején kerül sor.
Megfigyelők úgy értékelik, hogy a két elöljáró személyének ily módon történt megválasztásával létrejött egyfajta összeborulás a folytonosságot óhajtó egyház és a nagyobb befolyást követelő politikum között, hiszen Csűry püspököt Tőkés László hívének, míg Varga főgondnokot az RMDSZ emberének tartják.
Megyeri Tamás Róbert, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az október 23-i nemzeti ünnep alkalmából kitüntetett erdélyi személyiségek
Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulós ünnepe alkalmából állami kitüntetéseket adtak át pénteken Kolozsváron. A Magyar Főkonzulátus által szervezett megemlékező ünnepség házigazdája Szilágyi Mátyás főkonzul volt. Olyan neves erdélyi magyar személyiségeket is kitüntet a magyar állam minden évben, akik a kultúra, a művészet, a magyarság megőrzéséért tevékenykednek, alkotnak, küzdenek.
A Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje kitüntetést vehette át Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek.
A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetést vehette át: Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója; Péntek János nyelvész, egyetemi tanár, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke.
A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét vehette át: Boros Zoltán újságíró, a Román Televízió magyar adásának volt főszerkesztője, Dr. Bura László szatmárnémeti egyetemi tanár, nyelvtörténész, illetve Toró Tibor temesvári atomfizikus, aki sajnos nem érhette meg a díjátadó ünnepséget, pár nappal ezelőtt hunyt el.
A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetésben részesült: Rus Fodor Dóra, a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum igazgatónője.
A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést Kusztos Endre festő- és grafikusművész vehette át az erdélyi sors kitűnő ábrázolásáért. Népújság (Marosvásárhely)

STRATÉGIAI ADATOK
Hol tanulnak tovább a romániai magyar érettségizők

"Egyáltalán nem exponálta magát"
Nagyvárad- E héten szombaton délelőtt 11 órától avatják boldoggá a váradi Bazilikában Bogdánffy Szilárd vértanú püspököt. Ezzel kapcsolatban Emődi András, a püspökség levéltárosa nyilatkozott az erdon.ro-nak.
– Mennyit lehetett tudni a vértanú püspökről az 1989-es fordulat után?
– A kilencvenes években nagyon keveset tudtunk Bogdánffy Szilárdról, jóformán nem ismertük még a nevét sem. A kutatásaink során folyamatosan bebizonyosodott: ennek az az oka, hogy egy olyan típusú ember volt, aki egyértelműen nem exponálta magát. Nem viselt semmilyen különösebb tisztséget, gyakorlatilag az egyházi oktatásban élte le az életét itt Nagyváradon, illetve Szatmáron is. Majd csak püspöki titkári kinevezése után kezdték tulajdonképpen megismerni a szélesebb tömegek, úgy egyházi, mint világi téren. Ami a kutatást illeti: majdnem tíz évig tényleg a homályban tapogatóztunk, rendkivül evés adat állt a rendelkezésünkre. Ez betudható részben annak is, hogy a negyvenes évek végétől, a letartóztatásától kezdve mindenki hallgatott róla. A rá vonatkozó dokumentumok, iratkötegek nem maradtak egyben, Szatmáron maradt csak fenn néhány személyes irat, tehát gyakorlatilag mindent meg kellett egyenként keresni.
– Hogyan zajlott a Bogdánffy Szilárdról szóló kutatómunka?
– A film forgatásakor előjött egy csomó újdonság, részben a vajdasági szülőhelyéről, részben a temesvári egyházmegyéből, illetve Nagyváradon is a film készítői és én is próbáltunk feltérképezni minden lehetőséget, minden levéltári forrást. Itt nyilván a saját egyházmegyei levéltárat meg az Állami Levéltár megyei kirendeltségét említhetném, illetve a legutóbbi időben megkaptuk a rá vonatkozó tulajdonképpen legértékesebb anyagot a bukaresti Titkosszolgálati Levéltárból, a CNSAS-tól, amely egy hatalmas, több mint ezer oldalas dokumentumhalmaz. Nem csak az elitéléséről, hanem a peréről, az előzményekről, a titkosszolgálati megfigyelésekről, mindenről egy nagyon gazdag iratanyag. Úgyhogy most már kezd körvonalazódni a dolog. Személyesen én is, illetve a Krisztusnak ajánlva című dokumentumfilm készítői is elmondhatják, hogy gyakorlatilag ennek a munkának a során ismertük meg mindnyájan, s szerettük meg Bogdánffy Szilárd alakját. Egy nagyon izgalmas, nagyon érdekes és karakteres személyiség körvonalai sejlettek ki úgy a film készítése kapcsán, mint az iratanyag tanulmányozásakor.
– Hogyan értékeli azt, hogy Bogdánffy Szilárd lesz az első boldoggá avatott püspök azok közül, aki a kommunista börtönökben haltak meg?
– Egyrészt ennek az is az oka, hogy meglehetősen korán elkezdődött a boldoggá avatási eljárás beindítása- tizenhét éve-, ami hatalmas idő ebből a szempontból. Másfelől az utóbbi időben mindent megtettünk úgy a kutatás terén, mint ennek az ügynek a szentszéki előmozdításában annak érdekében, hogy sikeres legyen. Természetesen a váradi püspökség nem törekedett egy ilyen elsőbbségre, de nagyon örülünk neki. Kifejezetten nagyon örülünk annak is, hogy rövidesen, még a jövő év nyarán Scheffler János püspököt is boldoggá avatja a Szentszék megfelelő kongregációja. Ez azért is örvendetes, mert különösen most, a titkosszolgálati dokumentumokból kiderült, hogy a két püspök teljes megfigyelése, pere és elitélése egy vonalat képviselt. Tulajdonképpen a dossziénak már a címlapján, ahogy a kiállításon is látható, az szerepel, hogy Cazul Scheffler Ioan şi alţii (Scheffler János ügye és a többiek). A többiek közül Bogdánffy Szilárd az első, tehát ő volt a legfőbb “bűnrészese” Scheffler püspöknek.
Ciucur Losonczi Antonius, erdon.ro

Húsz éve alakult
Szatmár megye — Az RMDSZ szatmárnémeti szervezete ez év novemberében ünnepli megalakulásának húsz éves évfordulóját. A szervezet születésnapja alkalmából november 13–án, a Szatmárnémeti Északi Színházban elismerésben részesülnek azok a személyek, akik kiemelkedő tevékenységet folytattak a szervezetépítés terén.
Az esemény keretén belül fellép a nyíregyházi Szabolcs Táncegyüttes, valamint elismerésben részesülnek azok a személyek, akik az elmúlt két évtizedben kiemelkedő tevékenységet folytattak a szervezetépítés terén. Ugyancsak a húsz éves évfordulókapcsán november 14–én, vasárnap 18 órai kezdettel a Dinu Lipatti Filharmónia koncerttermében Lajkó Félix hegedűvirtuózt hallgathatják meg az érdeklődők — tájékoztatott a szatmárnémeti szervezet elnöke, Kereskényi Gábor. erdon.ro

Szatmárnémeti önkormányzata megérett a kétnyelvűségre
A város tanácsosai ismét elfogadták az utcanévtáblák magyar nyelven is történő feliratozást. Májusban helyezte el a szatmárnémeti városháza közterület-fenntartó főosztálya azt a Kálvin téri utcanévtáblát, amelyen a feliratozás már magyar nyelven is megjelent. Ekkor úgy tűnt, ez kezdete a város európaizálódásának, a történelem folyamán többségivé vált románság végre megbékélt a helyzettel, el kell fogadnia, hogy akár tetszik, akár nem, Szatmárnémetiben egy nagy számú magyar lakosság kitartott kultúrája mellett, illetve ragaszkodik anyanyelvéhez, a törvényes jogával pedig élni kíván. Az említett tábla kihelyezése után, RMDSZ-es városatyáink fellelkesedve az eredménytől, elhatározták, hogy további utcanévtáblákat tétetnek ki a megyeközpontban, amelyek szintén kétnyelvűek. Olyan hét újabb utca ügyét vitték a tanács elé, amelyek eddig nem rendelkeztek névvel, így a frissen elnevezett utcák immár kétnyelvű táblákat kaptak. Ezek a következők voltak: Betyár utca, Rigó utca, Bodza utca, Mező utca, Kertész utca, Kaptár utca és Kalász utca.
A Szatmárnémeti Városi Tanács egyhangúlag el is fogadta június 24-én a javaslatot, amelyben szándékosan olyan neveket választottak az utcáknak, amelyben sem a román-, sem a magyar etnikum nem találhat kivetnivalót. A város alpolgármestere, Kereskényi Gábor akkor a szatmar.ro-nak elmondta, a továbbiakban több hasonlóan pozitív elbírálásokra számítanak a román városatyák részéről.
A névtáblák legális kihelyezése azonban mind a mai napig nem történhetett meg, mivel Szatmár prefektusa, Giurca Radu bíróságon megtámadta a határozatot, az indok pedig az volt, hogy nem kérték a Névadó Bizottság jóváhagyását.
Természetesen senki nem lepődik meg a prefektus szemfülességén, hiszen köztudott, mennyire szereti nyomon követni a főleg magyarságot érintő kérdéseket. Úgy tűnik azonban, hogy a prefektus kis manővere is csak hátráltatni tudta, de megállítani nem a nyelvtáblák kényelvtűsítését. A csütörtöki ülésen ugyan is 16 igen szavazattal és 6 tartózkodással elfogadták a határozatát, amelynek értelmében a közeljövőben felkerülhetnek végre az épületek falaira az új, kétnyelvű megnevezések.
Az eredeti hét utca mellé szerdán még két utca elnevezését határozták el egyébként a városatyák, ezek pedig a következők: Cseresznyefa utca és Gesztenye utca. Az RMDSZ javaslatával a négy Demokrata Liberális Párt tanácsosai: Ghilea Sorin, Godanca Dumitru, Popdan Rodica és Ardelean Claudiu, valamint két szociáldemokrata: Ardelean Eugenia és Solschi Viorel nem értett egyet és tartózkodással szavaztak. Kereskényi elmondása szerint a civil szervezetekkel és a lakossággal is konzultálni fognak a további utcanevek tekintetében, mivel megoszlanak erről a vélemények. Az egyik megoldás – ami rengeteg magyart felháborítana, ugyanakkor egyszer már elesett egy korábbi ülésen – az lenne, hogy egyszerűen lefordítsák a mai elnevezéseket is magyarra, ebben az esetben azonban a történelmi utcák elvesztenék eredeti nevüket. A régi nevekre való visszatérésre a román tanácsosok nem hajlanának, a jelenlegit és az egykorit egyszerre használni pedig törvény szerint nem lehet, mivel ez párhuzamos elnevezést jelentene.
Egy harmadik megoldás egy olyan tábla elhelyezése lenne, amelyen feltüntetnék az utca eredeti elnevezését is az ingatlanok oldalán. Választék tehát van kevésbé rossz és rossz között, a kérdés csupán az, sikerül-e legalább egy a szatmárnémeti magyarság számára is viszonylag elfogadható határozatot elérni a Szamos parti városban.
Egyedi Zsolt
szatmar.ro, Erdély.ma

Példát adott a fiataloknak és mindannyiunknak
Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek október 30-án 11 órakor a nagyváradi székesegyházban avatta boldoggá a 99 éve született vértanú püspököt, Bogdánffy Szilárdot.
A boldoggáavatási dekrétumot XVI. Benedek pápa küldötteként Angelo Amato érsek, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának prefektusa olvasta fel.
Bogdánffy Szilárd 1911. február 21-én született a Torontál vármegyei Feketetón (a ma Szerbiához tartozó Crna Barán). Édesapja, az örmény nemesi származású Bogdánffy Ignác a falu tanítója volt, édesanyja Welebny Aranka. Tanulmányait Torontálkeresztesen (Cruceni, Románia), édesapja új állomáshelyén kezdte meg, majd a temesvári Piarista Főgimnáziumban folytatta, ahol 1929-ben érettségizett.
Még 1929 nyarán felvették a nagyváradi Teológiai Akadémiára, ahol már tanulmányai első két évében kivívta a szeminárium tanári karának osztatlan elismerését. A mindenben kiválónak talált és tanári pályára szánt növendéket elöljárói a Budapesti Központi Papnevelő Intézetbe küldték, ahol a kor kiváló tanáraitól tanulhatta meg a lelkipásztorkodáshoz szükséges alapismereteket. Budapesti professzorai hamarosan felfigyeltek a nemcsak „buzgalmáról és szerénységéről”, hanem „komoly lelki életéről és elmélyült biblikus érdeklődéséről” is tanúságot tevő Bogdánffyra.
Tanulmányai befejezését és a kisebb rendek felvételét követően 1934 nyarán visszatért Nagyváradra, ahol június 29-én Fiedler István püspök pappá szentelte az újonnan épített váradőssi Lisieux-i Szent Teréz-plebániatemplomban. A következő másfél évtizedben a katolikus ifjúság oktatása és lelki nevelése állt életének középpontjában. Felszentelése évében a szatmári papneveldében kezdte el szolgálatát helyettes tanárként és tanulmányi felügyelőként. Egy évvel később hittanári kinevezést kapott a nagyváradi Gojdu Líceumba, párhuzamosan pedig a helyi püspöki konviktus, a Szent József Intézet tanulmányi felügyelője és lelki vezetője lett. 1938-ban az Orsolya-rend Tanítóképző Intézetének hittanári és lelkészi teendőit is magára vállalta. Ezzel szinte a teljes nagyváradi katolikus diákság szellemi és lelki gyarapodását irányította, beleértve a város területén szétszórtan tanuló és a Szent József Intézetben elhelyezett váradi kisszeminaristákat is.
A tanuló ifjúság körében hamar népszerűvé vált fiatal papot 1939 novemberében a román hatóságok a Rongyos Gárda szervezésében való részvétel koholt vádjával letartóztatták, megkínozták, majd állampolgárságától megfosztva kitoloncolták Magyarországra. Kilenc hónapon át a Ranolder Intézet hitoktatójaként és spirituálisaként működött, majd a magyar hadsereget követve 1940. szeptemberben visszatért Nagyváradra, ahol elöljárói a szeminárium lelki vezetésével és az erkölcstan oktatásával bízták meg. Mindeközben 1936 és 1943 között a budapesti Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karán végzett felsőbb tanulmányokat, majd 1943-ban megvédte A szinoptikus apokalipszis című doktori értekezését.
A második világháború vége felé a szemináriumi katedrája mellett Bogdánffy Szilárd a nagyváradi katolikus középiskolai oktatás újraindításán dolgozott. Részt vett a Premontrei Gimnázium és az Orsolya-rendi leánygimnázium újjászervezésében. A háborúban elhurcolt tanárok helyett 1945 és 1947 között nem csak hittant, de szükség esetén latint, franciát és matematikát is tanított. 1945 őszén az Orsolya-rend lelki vezető nélkül maradt növendékei számára pápai jóváhagyással megalapította a Merici Szent Angéla harmadrendet.
1947 tavaszán Scheffler János püspök kérésére tanári működését félbeszakítva Szatmárra költözött, ahol tanácsosi és püspöki titkári minőségben a püspöki aula sokoldalú és nélkülözhetetlen tagja lett. A papneveldék 1948. évi államosítását követően a papi utánpótlás biztosítására Felsőbányán és Színfaluban titkos szemináriumot szervezett.
János püspök bizalmasaként 1947-től Bogdánffy Szilárd lett a szatmári és váradi egyházmegyék, valamint a bukaresti apostoli nunciatúra összekötője. A kommunista Romániában egyre fokozódó keresztényüldözés közepette Gerald P. O’Hara nunciatúrai régens 1949. február 14-én titkos püspökké szentelte. A román állambiztonsági szervek alig két hónappal később, április 5-én letartóztatták. Négy éven keresztül minden jogalap nélkül tartották fogva és kínozták a korszak rettegett börtöneiben (Jilava, Capul Midia, Máramarossziget). Koncepciós perére csak 1953 áprilisában került sor: 12 évnyi kényszermunkára ítélték. Bár családjának és ügyvédjének sikerült elérnie az ítélet megsemmisítését, még perének újratárgyalása előtt, 1953. október 2-án a nagyenyedi börtönben belehalt az elszenvedett kínzásokba. 1992 márciusában Tempfli József akkori nagyváradi megyéspüspök indította el Bogdánffy Szilárd boldoggáavatási ügyét.
Irgalmas Istenünk,
te Boldog Szilárd vértanú püspöknek erőt adtál,
hogy bátor lélekkel kitartson
a szenvedés gyötrelmei között
és élete feláldozásával tegyen tanúságot
Egyházadhoz való hűségéről.
Alázatosan kérünk,
közbenjárására adj erőt nekünk is,
hogy földi életünk gyötrelmei után
választottaid seregében örökké örvendezhessünk.
A mi Urunk Jézus Krisztus a te Fiad által,
aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben
Isten mindörökkön örökké. Ámen. MKPK Sajtószolgálat, Budapest

1956 és következményei Romániában
Volt-e forradalom Romániában 1956-ban? Ha nem, miként jellemezhetjük az akkori eseményeket, és mivel lehet magyarázni az 1957-64 közötti súlyos megtorlásokat?
Az 1956-os lengyel és magyar események romániai recepcióját erősen befolyásolta a Sztálin halálát követően indult politikai és gazdasági önállósodási folyamat. Politikai téren a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt ugyanakkor nem törekedett a belső pluralizmus kialakítására. Nem létezett, és nem is jöhetett volna létre egy, a Nagy Imréhez és köréhez mérhető mérsékelt „reformer” irányzat, sőt, Gheorghiu-Dej attól tartott, hogy az 1953-1954-es magyar reformkísérlet nyomán Moszkva Romániában is reformokat és személyi változásokat fog követelni.
Az SZKP XX. Kongresszusát követően pedig egyértelművé vált, hogy a bukaresti hatalom mozdulatlanságának és a reformok hiányának hátterében nem pillanatnyi zavar áll, hanem ez strukturális eleme a Vladimir Tismăneanu politológus által „szovjetellenes sztálinizmus”-nak nevezett konstrukciónak. Az egyetlen politikai reformkísérlet is csúfos kudarccal végződött: az 1956. április 3-12. között tartott négy Politikai Bizottsági ülésen a korábban „sztálinista” Miron Constantinescu és Iosif Chişinevschi élesen bírálta az állambiztonsági szervek túlkapásait és a XX. Kongresszus gyenge recepcióját, kiváltva ezzel a pártvezetés önvédelmi reflexeit. A magyar forradalom kitörése 1956. október 23-án „felkészülten” érte a román kommunista rendszert. Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket vagy rendvédelmi eszközökkel oszlatták fel (október 30-31-én Temesváron, november 5-én Bukarestben), vagy az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tették megszervezésüket, (október 24-25-én Kolozsváron, ahol a Securitate feszültséget szított a magyar és a román diákság között). A román lakosság körében sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként való megbélyegzése. A romániai ’56-os események így csak Temesváron „hasonlítottak” a magyarországi folyamathoz. A különböző nemzetiségek feszültségmentes együttélése Kolozsvártól eltérően kooperációs felületet teremtett a román, magyar, sváb vagy szerb diákok között, és ez nem korlátozódott a diáktársadalom kérdéseire (kollégiumok építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem politikai követeléseikre is kihatott: a Temesváron közzétett „pontok” szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen lévő szovjet laktanyába.
A forradalom napjaiban és a magyar események hatására elsősorban, de nem kizárólag, Erdélyben többezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor. Ezek között megtalálhatóak nagyszabású összeesküvési kísérletek (Szoboszlay-, Faliboga-, Mărgineanu- és Sass-féle), illegális diákszervezet-alakítás és -működtetés (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT, a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete kéz), valamint lokális vagy egyéni akciók: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazása vagy fenyegetése, mezőgazdasági szövetkezetek és üzemek szándékos megrongálása, szórólapok szerkesztése és terjesztése.
Noha az említett akciókban a résztvevők egymástól függetlenül, elszigetelten cselekedtek, az elindított nyomozások nem a fennálló rendszerrel szembeni „spontán” elégedetlenséget tárták fel a pártvezetésnek, hanem arra irányultak, hogy bebizonyíthassák: átfogó „ellenforradalmi” tevékenység zajlik, amely bizonyos társadalmi csoportok (a volt fasiszta és polgári pártok tagjai, a volt „kizsákmányoló elemek”, a tiltott vallási szekták és a legálisan működő egyházak) irányítása alatt áll.
Külön vizsgálat tárgya lehetne a romániai (és ezen belül az erdélyi magyar) értelmiség hozzáállása 1956-hoz. Nem könnyű, de el kell ismerni, hogy a rendszerben sikeresen integrálódott rétegei – nem csak a középgeneráció, hanem a fiatalok nagyrésze is – politikai veszélynek tekintette a forradalmat, és nem tudott vele azonosulni.
Kisebbségi emberként az erdélyi magyar nyilvánosság működtetői (élükön Fazekas János Központi Bizottsági titkár, aki Gheorghiu-Dej különmegbízottjaként végigjárta a Székelyföldet, hogy lecsillapítsa a kedélyeket) nemcsak saját pozíciójukat féltették, hanem az egész közösség által elért politikai integrációt is. A forradalom napjaiban több, fájdalmasan rendszerhű, a forradalmat súlyosan dehonesztáló szöveg látott napvilágot (pl. a Lelkiismeretünk parancsszava, amit november 4-én közölt a Vörös Zászló marosvásárhelyi napilap). Az 1957-es magyarországi „írósztrájk” idején pedig Romániából szállították Magyarországra a megfelelő politikai irodalmat. A romániai 1956 tehát perifériára szorult csoportok, személyek és nem egy közösség – kiváltképp annak vezetőinek – érdeme volt.
A magyarországi és a romániai megtorlásban ugyanakkor közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette a fordulópontot. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezetek tagjainak azonosítására és vezetőinek letartóztatására, majd vizsgálat indult a közintézmények dolgozói által tanúsított politikai magatartásról.
A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: egy 1967-es összegző jelentése szerint 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15.272 személyt tartóztatott le. Egy 1968-as kimutatás szerint 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24.472 személyt tartóztattak le politikainak minősített kihágás címén (ilyen volt például a tiltott határátlépés vagy a nemzetgazdaság megkárosítása); 3.663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetéssel” sújtottak, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányítottak. Összesen tehát közel 30.000 embert tartóztattak le és helyeztek vizsgálat alá. A kihallgatottak, a közvetett módon érintettek (családtagok, munkatársak, barátok) száma ennek a többszöröse lehet.
Az ítéletek száma 1957. január 1. és 1959. július 31. közötti időszakban megközelítette a tízezret. Az 1956 utáni években a katonai törvényszékek több tucat halálos ítéletet is hirdettek: 1957-1958 között 45 végrehajtott ítéletről van tudomásunk, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során több százan vesztették életüket. Ehhez az adathoz hozzá kell adni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat halálos áldozatát.
Az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás tehát a magyarországihoz volt mérhető. Eltérőek voltak azonban az 1956 utáni „rendcsinálás” középtávú céljai: Romániában a hatvanas évek elején fel sem merült a konszolidált rendszer fokozatos liberalizációja, sőt, a magyar forradalmat követően új államépítési folyamat indult, amellyel a totalitárius állam egyszerre válaszolt a „lentről” és „kívülről” érkező kihívásokra.
Jól érzékelhető ez, ha a megtorlások etnikai megoszlását vizsgáljuk: a kezdeti szakaszban, 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt (a magyarok aránya a 10%-ot sem érte el). 1958-ban a magyarok aránya 15%-ra emelkedett, az 1960-as évek elején pedig elérte a 18-20%-ot, ami azt jelenti, hogy Erdélyben akkor már inkább a magyar kisebbségre „vadászott” az állambiztonság.
A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg (Szoboszlay-per, 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per, 2 halálos ítélet, EMISZ-per, 77 súlyos ítélet) A bírósági megtorlásnak kétszeres funkciót tulajdonítottak: az egyéni felelősségre vonás mellett egyre nagyobb szerep hárult az (nemzeti, vallási, vagy falusi közösség) elrettentésre.
Az 1956 utáni években alaposan átrendeződtek a román kommunista párton belüli viszonyok is: Gheorghiu-Dej pozíciója az 1958. nyári szovjet katonai kivonulás után annyira megszilárdult, hogy minden potenciális reformtörekvéssel vagy potenciális hatalmi kihívással (pl. az 1958-ban kizárt, nagyrészt nem román nemzetiségű „illegalistákkal”) szemben bírta a teljes pártapparátus támogatását.
A párt és az államapparátus megszilárdításához nagymértékben hozzájárultak a zsidókkal szemben foganatosított intézkedések is. Közel hat év tiltás után 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is.
A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-tól összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással (Babeş és Bolyai egyetem erőszakos egyesítése Kolozsváron, majd ősztől az önálló magyar iskolák megszüntetése vagy „tagosítása”). Az 1956 utáni kisebbségpolitikai fordulat a két világháború közötti államépítési technikák újbóli bevezetéséhez és egyre szisztematikusabb alkalmazásához vezetett: felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”).
Az állampolgárok életébe való beavatkozásában az 1956 utáni perek és az elítéltek családjai ellen meghozott intézkedések csak a jéghegy csúcsát képezték. 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, majd vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; Magyarországhoz hasonlóan, Romániában is számos volt politikai üldözött, börtönviselt ellenállót sikerült megtörnie az állambiztonságnak. Későbbi együttműködésükkel a volt ellenzékiek saját társaik előtt is hitelüket vesztették. A politikailag integrált rétegek, a diktatúra előnyeit élvező vagy a diktatúrát túlélni akaró tömegek önigazolásként azzal érvelhettek, hogy 1956 után már nincsenek „tiszta” emberek.
Még mindig az a mondás tartja, hogy 1956 az első szöget ütötte a szocializmus koporsójába. Kerek, de hamis mondat, különösen Romániában, ahol a következő időszakban vált igazán elfogadottá az egyre erősebb nemzeti beütéseket viselő kommunista rendszer.
Stefano Bottoni, Transindex.ro

Mellszobor Batizi Andrásnak
Születésének 500. évfordulóján szobrot emeltek Batizi András reformátornak szülőfalujában, a Szatmár megyei Batizon. Az ünnepi istentiszteleten Csűry István királyhágómelléki református püspök hirdette az igét.
Az istentiszteleten jelen volt a szatmári református egyházmegye valamennyi lelkipásztora, lelkészkórusa, valamint számos egyházi és világi elöljáró. Az igehirdetést követően ünnepi műsorra került sor, szavalatok hangzottak el. Az ünnepségen jelen volt a reformátor Budapesten élő 40. ági leszármazottja is, Batizi László építészmérnök, nyugalmazott lelkipásztor.
Batizi András reformátor, költő feltehetően 1510-ben született. Gálszécsi István tanítványa volt Kassán, ahol egyházi énekeket is írt felekezete számára. 1542-ben beiratkozott a wittenbergi egyetemre. Az erdődi zsinaton 1545-ben tokaji papként vett részt, s egyike volt azon 29 reformátornak, kik az itt kelt 12 hitcikkelyt aláírták. Batizi volt a bibliai históriák egyik kezdeményezője is, az ünnepi műsor alatt ezek közül néhányat előadott a nagykárolyi Collegium Régizene-együttes. Batizi András tiszteletére egyébként korábban emléktáblát is állított a templom belső falán szülőfaluja református gyülekezete, de a templomkertben lévő felújított gyülekezeti ház is az ő nevét viseli.
A mellszobor makettjét Erdei István szatmárnémeti képzőművész, a szobrot pedig a lázári Kovács Albert kőfaragó készítette. A hitújító Batiziról semmilyen festmény vagy ábrázolás nem maradt fenn. „Nem tudtuk, hogyan nézett ki Batizi András. Nem szolgai másolásról volt szó, a szoborral az ő személyiségét, optimizmusát, komolyságát, ugyanakkor fiatalságát, dacát, tettrekészségét próbáltuk meg ábrázolni” – részletezte Király Lajos, a batizi református egyházközség lelkipásztora, a szoborállítás kezdeményezője. A lelkész hangsúlyozta: október 31-én, a reformáció emléknapján bevonultak a történelembe, hiszen Batizon állíttatott fel a világon elsőként a hitújító Batizi András szobra. A szobor leleplezése és megkoszorúzása után Csűry István püspök, valamint Kovács Sándor szatmári esperes megáldották az alkotást.
Zahoránszki Brigitta, Krónika (Kolozsvár)

Emlékfa a jövő nemzedéknek Szatmárnémetiben
A Szatmár Megyei Széchenyi Emlékbizottság, a Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatallal, a Szatmár Megyei Környezetvédelmi Ügynökséggel, az Erdélyi Kárpát Egyesülettel és más civil szervezetekkel, a Széchenyi Emlékév ötödik, zárórendezvényeként tegnap délután egy négyméteres vörös tölgyet ültetett a Kossuth–kertben lévő Zöld Ház melletti téren.
A Széchenyi–fája emlékeztet majd arra, hogy a nagy reformer környezetbarát is volt, hiszen egykor erdőt és csemetést létesített. A faültetésen nagyon sokan vettek részt, jelenlétükkel támogatva a kezdeményezést. Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti alpolgármestere példaként emlegette Széchenyi Istvánt a jelenkor számára. Felnőni hozzá nem tudunk, de sokat tanulhatunk tőle. Az ő korában sem voltak jobb lehetőségek mint most, de ő nem csak megálmodta a jövőt, hanem tett és áldozatokat hozott azért, hogy megvalósítsa álmait. Széchenyi számára most egy újabb emlékhelyet jelöltünk meg. Bízunk abban, hogy ez a fa olyan gyökereket ereszt majd e földben, amit senki sem tud majd kitépni.
Sike Lajos, a faültetés kezdeményezője hangsúlyozta, hogy egy civil kezdeményezésnek vagyunk a tanúi. Egy olyan természetbarátnak állítunk emléket, aki Sopronban egy olyan erdő telepítését kezdte el, mely már több száz hektárra nőtte ki magát és egy olyan faiskolát létesített, melyben huszonnégyezer csemetét gondoztak. Ez a fa mindig arra figyelmeztet majd, hogy a természetvédelmet nagyjaink is feladatuknak tekintették.
Kónya László, a Széchenyi Emlékbizottság tagja elmondta, hogy Széchenyi eszméket ültetett, de hogy azok megvalósuljanak, pénzt adott az ápolásukhoz. Mi vízzel locsoljuk ezt a fát, hogy megfoganjon és megmaradjon.
Békéssy Erzsébet, a Szatmár Megyei Környezetvédelmi Ügynökség igazgatója arról beszélt, hogy azzal, hogy fát ültetünk Széchenyi emlékére, nem teszünk egyebet, mint erősítjük egymásban a reményt, hogy ismert mondata (Merjünk jövőt álmodni, merjünk bízni az emberekben, merjünk szeretetet adni, merjünk jók lenni, merjünk nagyok lenni!) ma is, a jövőben is, ránk nézve is igaz. Ezt a fát nem magunknak ültetjük, hanem a jövő nemzedék számára. Ez a fa úgy fog terebélyesedni és irányt mutatni, mint aki gondolataival és tetteivel egy nemzet felemelkedésének szabott új irányt. Márk Nagy János, az EKE ügyvezető igazgatója rövid felszólalásában elmondta, hogy az EKE megalakulása óta felvállalja a Széchenyi–kultusz ápolását. Emléktúrákat szerveznek évente, most pedig külön öröm számukra, hogy faültetésen vehetnek részt.
Erdély Online, Erdély.ma

Húszéves az RMDSZ: hitet ad ez a nap
Szatmár megye – Szombaton és vasárnap ünnepi rendezvényeken emlékeztek meg az RMDSZ szatmárnémeti szervezete megalakulásának huszadik évfordulójáról. Megkoszorúzták az elhunyt szervezők sírját, díszoklevelet és emlékplaketteket adtak át a legaktívabb szervezőknek.
Szombaton az RMDSZ szatmárnémeti szervezete megalakulásának huszadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepi esemény kezdetén egy perc néma csenddel emlékeztek azokra, akik a kezdeti időszakban sokat tettek a szervezetért, de már nem lehetnek közöttünk. Dr. Kereskényi Gábor, a szatmárnémeti szervezet jelenlegi elnöke köszöntötte a megjelent egyházi méltóságokat, a politikai pártok képviselőit, valamint a szervezet régi és mai aktív tagjait. Miért is fontos a városi szervezet húsz éves évfordulójának a megünneplése – tette fel a kérdést Kereskényi? Már megalakuláskor ott volt az a háttérben maradt, de mindenki által elfogadott érv, hogy a város magyar közösségének szüksége van egy önálló arculattal rendelkező érdekvédelmi szervezetre. 1990-ben még távol voltunk a majd később, keservesen és máig sem teljesen megszervezett helyi autonómiától, de már ekkor világos volt, hogy boldogulásunk a helyi közösség céljainak pontos megfogalmazásán és azok megfelelő képviseletén múlik. Ekkor született újjá a szatmárnémeti magyarság, a régió legnagyobb lélekszámú magyarságának érdekvédelmi szervezete. Számos eredményt fel tudunk mutatni, de nem állunk meg, tovább kell mennünk a megkezdett úton, ha azt akarjuk, hogy legyen magyar jövő Szatmárnémetiben.
Csehi Árpád, az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének elnöke köszöntőjében elmondta: Az a tény, hogy az elmúlt évtizedek során a szatmári magyarság és a más nemzetiségek képviselői is felismerték, hogy ezek a célok nem önös célok, hanem a közjó érdekében hozott, illetve a megmaradásunkat biztosító vállalások, rendkívüli eredménynek számít. Szatmárnémeti egyedüli azon százezer lakos feletti romániai nagyvárosok között, ahol RMDSZ-es magyar polgármester, alpolgármester igazgatja a közügyeket, erős tanácsi frakció támogatásával. Továbbra is megfelelő lendülettel és tiszta fejjel kell felvállalni minden olyan tevékenység támogatását és kezdeményezését, amely megmaradásunkat, szatmári értékeinket hivatott megőrizni.
Barabás János, a Magyar Köztársaság vezető konzulja elmondta, hogy a magyarságtudat erősítéséért küzdött a szervezet. Majd ismertette, hogy milyen előnyökkel jár a határon túli magyarok számára a kettős állampolgárság.
Kósa Tímea, Nyíregyháza alpolgármestere, aki Szatmárnémetiben született nagy megtiszteltetésnek vette, hogy ő képviselheti Nyíregyházát ezen az ünnepi eseményen. Tíz éve alakult ki testvérvárosi kapcsolat a két település között, közösen sok jó dolgot végeztek tíz év alatt, de legfontosabb a nemzeti összetartozás erősítése volt.
Szép Gyula, az RMDSZ országos szervezetének ügyvezető alelnöke azon töprengett, hogy hosszú vagy kevés volt ez a húsz év. Ha a magyarságnak a Kárpát-medencében eltöltött éveihez viszonyítjuk, akkor kevés, ha a 89-es változásoktól számítjuk, akkor sok. Tény az, hogy a romániai magyarlakta megyék közül Szatmár a legeredményesebb. Sok minden elértünk már, de még sok mindenért meg kell küzdeni.
Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere mérlegelt és leltározott. Könyvnyi terjedelmű szöveget lehetne leírni az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének eltelt húsz évéről – mondta –, erről a nehéz, de szép időszakról, erről a közösségünket alakító, összefogó és újrateremtő két évtizedről. Egyházi és világi javaink visszaszerzéséről, nagy elődeink félretett, eltörölt emlékeinek visszaállításáról, mint a közösségépítés alapköveinek visszahelyezéséről. De lehetne írni a szervezeten belüli emberekről, érdekek, vélemények ütközéséről, különböző áramlatokról, hatásokról és befolyásokról, a mindennapi változások által kicsikart kényszerekről, tagolva egyik-másik vezető erősségeit vagy éppenséggel gyengeségeit, korszakokat évek közé behatárolva és mandátumok kockáiba rakva. Erdélyi nemzeti közösségünk erős, de csak együtt és nem megosztva erős. Hiszem, hogy az elvégzett munkánk szolgálja fejlődésünket, sokkal inkább, mint vágyaink vélt vagy valós jogainak, esetleg sérelmeinek hangoztatása. A valóságban élünk, tehát a valósággal kell szembenéznünk állandóan. Az est folyamán díszoklevelet és emlékplakettet vehetett át az az ötven személy, aki önkéntes munkájával vett részt a szervezet munkájában. Az esemény színvonalát erősítette, Nagy Norbert operett és opera előadása, valamint a Szabolcs Néptáncegyüttes színvonalas műsora.
erdon.ro

Demokrácia Központok segítenek a magyar állampolgárságot igénylőknek
December közepére a jelentősebb magyarlakta megyeszékhelyeken megnyitják kapuikat az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) úgynevezett Demokrácia Központjai. Az EMNT illetékes vezetői tegnap Nagyváradon tájékoztatták a sajtót az új feladatot is felvállaló hálózatról.
A magyar közigazgatási és külügyminisztérium meg az EMNT képviselői szerdán írták alá Budapesten a megállapodást a kedvezményes honosítási eljárásban való közreműködésről – jelentette be Toró T. Tibor, az EMNT országos ügyvezető elnöke. Gergely Balázs, a Demokrácia Központok országos hálózatának koordinátora elmondta, hogy az alakuló intézmény célja az adatgyűjtés a romániai magyar közösség közéletéről, politikai és kulturális életéről, az adatok feldolgozása és az információk nyilvánosságra hozatala. Az EMNT-ben már működő monitoring rendszert fejlesztik tovább, figyelemmel követik például az anyanyelvi jogok érvényesülését, érvényesítését, az önkormányzati döntéshozatali folyamatokat (utóbbiakat például tanácsülések látogatásával).
Amint Zatykó Gyula, az EMNT Bihar megyei szervezetének elnökségi tagja, a Demokrácia Központok partiumi térségi koordinátora magyarázta, fel akarják mérni a nemzet állapotát. „A cél az autonómia, de eléréséhez tudnunk kell, honnan indulunk” – mondta. Magyarországon jövőre szeretnék összeállítani a nemzeti katasztert, ebben is segíthetnek, és igyekeznek a 2011-ben esedékes népszámlálásra megerősíteni az „ingadozók” identitástudatát – tette hozzá.
Összesen 20-22 Demokrácia Központ létesül idővel, de már december közepére működni fog tíz-tizenkettő a legfontosabb magyarlakta megyeszékhelyeken, így Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Zilahon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Nagybányán, Aradon, Brassóban. A magyar állampolgárságért folyamodókat azzal fogják segíteni, hogy itt ellenőrzik majd az igénylő dosszié tartalmát, lehetőség szerint hivatalos fordítókat ajánlanak, és időpontot egyeztetnek a határ menti magyar önkormányzatok anyakönyvi hivatalaival a leadás végett. Ennek különösen a partiumi megyékben van nagy jelentősége, mert a Magyar Köztársaság romániai konzuli hivatalai már nem győzik a rohamot, már most csak májusra-júniusra tudják beütemezni a kérvényezők fogadását. A Demokrácia Központokat felkeresők biztosak lehetnek benne, hogy nem kell majd kétszer járniuk a magyar hatóságokhoz. Az itt dolgozó egész-, fél- vagy negyedállású munkatársakat ugyanis a magyar fél készíti fel, ugyanazt a képzést kapják majd, mint a konzulátusokon ezzel foglalkozó tisztviselők.
A hálózatot egyelőre az EMNT finanszírozza – mondta el érdeklődésünkre Toró T. Tibor –, de keresnek hazai, magyarországi és európai uniós pályázati lehetőségeket, várják a szponzorokat is. Az irodák felszerelésének, eszközeinek egy része már megvan, s remélik, a készülő magyarországi 2011-es költségvetésben találnak nekik forrást valamilyen minisztériumi alapból. Toró helyesnek tartja, hogy az RMDSZ Bihar megyei szervezete is magáénak tekinti az ügyet, és kiveszi a részét az állampolgárság megszerzésére vonatkozó tájékoztatásból, hiszen ez nem pártpolitikai kérdés.
Az egyszerűsített honosítási eljárásban való közreműködésükért a romániai magyaroknak nem kell fizetniük – ezt előírja a budapesti tárcákkal kötött megállapodás is –, csak a fordítások kerülnek majd pénzbe, amiről számlát kapnak, illetve az utazási költséget kell állniuk, ugyanis az igénylést személyesen kell majd leadni egy magyar állami hatóságnál. A központok országos koordináló irodája Kolozsváron nyit december 4-én.
Máté Zsófia
EGYÜTTMŰKÖDÉSI MEGÁLLAPODÁS
Amely létrejött egyrészről a Magyar Köztársaság Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma, Külügyminisztériuma valamint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács között az alábbi feltételekkel:
1. Az egyszerűsített honosítási eljáráshoz kapcsolódó kérelmek hatékony és zökkenőmentes benyújtásának elősegítése, valamint az eljárás ügyfélbarát lefolytatásának előmozdítása érdekében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Tájékoztató Irodái (a továbbiakban: Erdélyi Demokrácia Központok Hálózata) a következők szerint nyújtanak támogatást:
1.1. tájékoztatás adása az egyszerűsített honosítási eljárás lényegéről, az ügyintézés általános menetéről, a kérelmek benyújtásának magyarországi és külképviseleti lehetőségéről;
1.2. tájékoztatás adása a kérelmek tartalmi és formai elemeiről, valamint a csatolandó mellékletek köréről;
1.3. tájékoztatás nyújtása azon hatóságok elérhetőségéről és ügyfélfogadási rendjéről, amelyeknél a kérelem benyújtható;
1.4. közreműködés a kérelem külképviseleti személyes benyújtása időpontjának rögzítésében, amely a külképviselettel szoros együttműködésben történik;
1.5. segítségnyújtás a kérelmek tartalmi összeállítása, a szükséges okiratok magyarországi, illetve fogadó országban történő beszerezhetőségének eljárásrendje és költségei tekintetében;
1.6. a szükséges okiratok beszerzésében való közreműködés;
1.7. tájékoztatás adása a hivatalos fordítókról, valamint közreműködés az okiratok hivatalos fordításának beszerzésében;
1.8. segítségnyújtás a kérelmek kitöltésében, az előírt mellékletek tartalmi összeállításában, a kérelem benyújtásának formai előkészítésében;
1.9. kihelyezett konzuli fogadónapok előkészítése, a helyi szervezéssel és a tervezett eseményről szóló tájékoztatással járó feladatok végzése, adott esetben helyiség és infrastrukturális háttér biztosítása a helyszínre utazó konzuli tisztviselő számára;
1.10. a magyar külképviselettel szorosan együttműködve eskü-/fogadalomtételi napok előkészítése, megszervezése, helyiség rendelkezésre bocsátása.
2. A fenti feladatok végrehajtása során az Erdélyi Demokrácia Központok Hálózata az alábbiak figyelembevételével járhat el:
Az Erdélyi Demokrácia Központok Hálózata
2.1. tájékoztatás adása kizárólag az egyszerűsített honosításra vonatkozó hatályos jogszabályok tartalma, valamint az egységes honlapon található információk szerint történhet, szükség szerint kiegészítve a helyi sajátosságokkal összefüggő praktikus információkkal;
2.2. tevékenységét minden esetben Magyarország és Románia jogszabályainak betartásával végezheti;
2.3 tevékenységéért a Magyar Köztársaságot semminemű felelősség nem terheli;
2.4. a segítségnyújtást a leendő ügyfelek saját kezdeményezése alapján látja el, a segítségnyújtás igénybevétele nem tehető kötelezővé;
2.5 segítségnyújtása nem érinti az ügyfelek eljárási jogait és kötelezettségeit;
2.6. kérelem kitöltésében történő közreműködése kisegítő jellegű, amely nem váltja ki a kérelem benyújtáshoz fűződő jogkövetkezményeket;
2.7. a kérelmek benyújtását követően az egyszerűsített honosítási eljárásban nem tölthet be az eljárás érdemét közvetve vagy közvetlenül befolyásoló szerepet;
2.8. közreműködéséért – az okiratok és hiteles fordítások ügyféli kérelemre történő beszerzésének számlával igazolt költségein felül – nem kérhet egyéb illetéket, díjat vagy egyéb jellegű ellenszolgáltatást.
3. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és a Külügyminisztérium az 1. pontban meghatározott tevékenységek ellátását ingyenes képzéssel és folyamatos konzultáció lehetőségével segíti.
4. Jelen Együttműködési Megállapodás határozatlan időre jön létre, az aláírását követő napon lép hatályba.
5. A felek az Együttműködési Megállapodást, mint akaratukkal mindenben megegyezőt, jóváhagyólag írták alá.
Budapest, 2010. november
Németh Zsolt Toró T. Tibor
Parlamenti államtitkár Ügyvezető elnök
Külügyminisztérium Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
Répás Zsuzsanna Dr. Wetzel Tamás
Helyettes államtitkár Miniszteri biztos
Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, Krónika (Kolozsvár)