Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. december 31.
Így tartjuk távol a rosszat az új esztendőben
Barabás László néprajzkutató szerint a néphagyományok, az új évi szokások még akkor is jelen vannak az életünkben, ha arról nincs tudomásunk. Fényesen kivilágított, kidíszített utcák, terek, házak és lakások, tűzijáték, tülkölés, dudálás, sípolás – mind-mind a régi és az új találkozásánál keletkező résben leselkedő rosszat hivatott távol tartani.
Mi áll az új évi szokásaink, például a petárdázás hátterében?
A téli napforduló körül van az új év ünnepe és ekkor kezdődik el az egyházi év az adventtel, következik karácsony, nagykarácsony, majd vízkereszt, és tulajdonképpen ez az egész ünnepkör vízkereszt táján zárul. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az új évi szokások, vagy az évkezdeti szokások ebben a periódusban eléggé szétszórtak, és mindenik valamiképpen az új időszakra, az új kezdetre utal. Az új év megünneplése, az új év kezdete a különböző népeknél sokféleképpen, más-más időpontban volt, lehetett tavasszal, ősszel. A mi kultúránkban, a középkorban karácsonykor kezdődött az új év, aztán behozták a január 1-i ünnepet. Ekkor eltemetjük az óesztendőt, és köszöntjük az újat. Ez egy szimbolikus gesztus is, rítus: valami meghal, meghalt, elmúlik, elmúlt és valami kezdődik. Az emberek azt szeretnék, hogy a kettő között valamiféle folytonosság legyen, hogy az újabb az jobb legyen, másabb legyen, mint ami eltelt. Bármelyik kultúrában ez így van. A magyarok szokásai, hiedelmei is ezzel kapcsolatosak. A mi erdélyi kultúránkban ezeknek a szokásoknak a közösségi jellege hangsúlyosabb volt. Az emberek ezt a rituálét együtt szerették megélni, akár úgy, hogy közösen énekeltek, részt vettek valamilyen közös cselekvésben. Ezeknek a cselekvéseknek nem elsősorban szórakozási, szórakoztatási jellege volt. Azt keresték: hogyan tudnák elérni, hogy a következő időszak jobbá váljék. Ehhez a rosszat, az ártó szellemeket – ezt lehet ördögnek is nevezni – el kell hárítani. És nagyon vigyázni kell, mert ezek ilyenkor járnak. Amikor vált át az idő, megjelennek és okozhatnak valami bajt, tehát el kell űzni ezeket.
Hogyan?
Zajjal. Kürtöléssel, kolompolással, manapság városon petárdázással. Azt a kívánalmat pedig, hogy az új esztendő fényes és jobb legyen, fénnyel szokás jelezni, ezért manapság ünnepekkor mindent kivilágítunk. És akkor máris utaltam arra, hogy sok minden ezekből a közösségi hagyományokból ma is megvan városon, falun, csak átértelmeződnek. Ezek a szokásoknak szinte mindegyike ma is gyakorolt, posztmodern szokásunk. Ilyen a petárdázás, ami hajdanán nem azt szolgálta, hogy embertársaimat ijesztgessem. Ilyen a városok kivilágítása is, ami a fénykultuszhoz kapcsolódik. Persze új szokások is vannak, az európai népek körében kimondhatatlanul sok szokás van, de azért mégis csak ugyanabba a kultúrkörbe, mentalitáskörbe tartoznak. A mi erdélyi szokásainkba a hagyományos elemek talán jobban megtalálhatók, de átalakulnak, változnak. Amíg megvan a közösségteremtő ereje ezeknek a szokásoknak, addig ezek léteznek.
Melyek voltak az újévi szokások a múltban?
Gyermekkoromból emlékszem, hogy rengeteg tilalom volt. Nagyon vigyázni kellett, hogy mi történik az év első napján. Nem volt szabad például pénzt kiadni, ezt a gazdák tudták. Mert ami aznap történik, az meg fog ismétlődni. Ezért vigyáztak arra az emberek, hogy mit esznek, ki az első látogatójuk. Ez egy mágikus szemlélet, amely azt mondja, hogy ami megtörténik egy különös, vagy egy jeles napon, pláne újévkor, az meg fog ismétlődni. Ezért egész gyűjteménye van az újévi szokásoknak, a borsó- vagy a lencseevéstől a ruhateregetéshez fűződő hiedelmekig.
A mi vidékünkön, Közép-Erdélyben melyek voltak ezek a szokások?
Három példát szeretnék mondani. Az egyik a fénynek a kultuszával, a napfordulóval függ össze, amikor újjáéled a nap, újjászületik a nap is. Ez Jézus születésével is kapcsolatos, de az újévvel úgy, hogy bizonyos alkalmakon Erdélyben, nem csak a magyarok, hanem a szászok és a románok is, tüzes kerekeket engedtek le a hegyekről. Ilyen jeles alkalom volt az óesztendő éjszakája is. Azért tették ezt, hogy a láng, a kerék lángja, az óesztendőt kösse össze az újjal, legyen meg a folytonosság a kettő között úgy, hogy valamikor éjfélkor engedtek kereket. Amikor a szokás értelme elhalványul, akkor már valamiféle játékká, ügyességpróbává válik. A Kis-Küküllőmentén, Csáváson például óránként engedik a kerekeket, és közben a falu idős emberei végigjárják az utcákat, énekelnek, elbúcsúztatják az esztendőt. Tehát a fiataloké a hegy, az idősebbeké az éneklés. Egy másik szokás a marosszéki Mezőségen, de szórványosan Erdély más vidékein is: a kamasz fiúk ostorokkal csattogtatnak, hogy a bőség jöjjön be a házba. Azt kiabálják: „hé, csádé ide, bimbó, ráró!”, mintha állatokat hajtanának be szimbolikusan minden gazdához. A gyergyói falvakban búzát hintenek el a házakban, ez az új év köszöntése. A búzaszemek a szerencsét jelképzeik. Azt mondják, az a jó búzahintő, akinek a búzaszemeit még a húsvétkor is megtalálják. Tehát a bőségkívánásnak két dramatikus formája ez. A harmadik példám a szászok lakta Nagyenyed és Dicsőszentmárton, illetve Szászrégen környéki falvakban élő szokás. Ez az aranycsitkó ajándékozása. Ezekben a falvakban – leginkább Magyarkirályfalván, Betlenszentmiklóson, Torockón és Torockószentgyörgyön néztem utána – újév hajnalán egy szimbolikus alak, az aranyos csitkó, egy állatalaknak felöltözött személy viszi az ajándékokat a gyermekeknek. Egy fejszét bebugyoláltak, tettek neki tollseprűből két fület is. Azzal mentek és kopogtattak, zörgettek, nyihogtak és bedobálták a dióból, mogyoróból, almából álló ajándékokat. A gazda tudta, hogy miről van szó, nyitva volt az ajtó. Utána a házigazda kirohant, és visszatért az ajándékozókkal – koma, keresztapa, nagytata – és elbeszélték, hogy itt járt az aranyos csitkó. Ez egy szép történet, ma is több faluban él. Ugyanakkor nagyon fontos volt a bőségre nézve szilveszter éjszakáján például az első víz: aki elmegy újév éjszakáján és akár a csorgóból, akár a kútról vizet merít, az a bőségét és a szerencséjét meríti ki, mert az az aranyos víz. Ennek gyakorlata volt sokfelé. Marosvásárhelyen is a kutakból merítettek a leányok, igyekeztek minél hamarabb vinni belőle, mert akkor egészségesek, boldogok lesznek.
Antal Erika
maszol.ro
Barabás László néprajzkutató szerint a néphagyományok, az új évi szokások még akkor is jelen vannak az életünkben, ha arról nincs tudomásunk. Fényesen kivilágított, kidíszített utcák, terek, házak és lakások, tűzijáték, tülkölés, dudálás, sípolás – mind-mind a régi és az új találkozásánál keletkező résben leselkedő rosszat hivatott távol tartani.
Mi áll az új évi szokásaink, például a petárdázás hátterében?
A téli napforduló körül van az új év ünnepe és ekkor kezdődik el az egyházi év az adventtel, következik karácsony, nagykarácsony, majd vízkereszt, és tulajdonképpen ez az egész ünnepkör vízkereszt táján zárul. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az új évi szokások, vagy az évkezdeti szokások ebben a periódusban eléggé szétszórtak, és mindenik valamiképpen az új időszakra, az új kezdetre utal. Az új év megünneplése, az új év kezdete a különböző népeknél sokféleképpen, más-más időpontban volt, lehetett tavasszal, ősszel. A mi kultúránkban, a középkorban karácsonykor kezdődött az új év, aztán behozták a január 1-i ünnepet. Ekkor eltemetjük az óesztendőt, és köszöntjük az újat. Ez egy szimbolikus gesztus is, rítus: valami meghal, meghalt, elmúlik, elmúlt és valami kezdődik. Az emberek azt szeretnék, hogy a kettő között valamiféle folytonosság legyen, hogy az újabb az jobb legyen, másabb legyen, mint ami eltelt. Bármelyik kultúrában ez így van. A magyarok szokásai, hiedelmei is ezzel kapcsolatosak. A mi erdélyi kultúránkban ezeknek a szokásoknak a közösségi jellege hangsúlyosabb volt. Az emberek ezt a rituálét együtt szerették megélni, akár úgy, hogy közösen énekeltek, részt vettek valamilyen közös cselekvésben. Ezeknek a cselekvéseknek nem elsősorban szórakozási, szórakoztatási jellege volt. Azt keresték: hogyan tudnák elérni, hogy a következő időszak jobbá váljék. Ehhez a rosszat, az ártó szellemeket – ezt lehet ördögnek is nevezni – el kell hárítani. És nagyon vigyázni kell, mert ezek ilyenkor járnak. Amikor vált át az idő, megjelennek és okozhatnak valami bajt, tehát el kell űzni ezeket.
Hogyan?
Zajjal. Kürtöléssel, kolompolással, manapság városon petárdázással. Azt a kívánalmat pedig, hogy az új esztendő fényes és jobb legyen, fénnyel szokás jelezni, ezért manapság ünnepekkor mindent kivilágítunk. És akkor máris utaltam arra, hogy sok minden ezekből a közösségi hagyományokból ma is megvan városon, falun, csak átértelmeződnek. Ezek a szokásoknak szinte mindegyike ma is gyakorolt, posztmodern szokásunk. Ilyen a petárdázás, ami hajdanán nem azt szolgálta, hogy embertársaimat ijesztgessem. Ilyen a városok kivilágítása is, ami a fénykultuszhoz kapcsolódik. Persze új szokások is vannak, az európai népek körében kimondhatatlanul sok szokás van, de azért mégis csak ugyanabba a kultúrkörbe, mentalitáskörbe tartoznak. A mi erdélyi szokásainkba a hagyományos elemek talán jobban megtalálhatók, de átalakulnak, változnak. Amíg megvan a közösségteremtő ereje ezeknek a szokásoknak, addig ezek léteznek.
Melyek voltak az újévi szokások a múltban?
Gyermekkoromból emlékszem, hogy rengeteg tilalom volt. Nagyon vigyázni kellett, hogy mi történik az év első napján. Nem volt szabad például pénzt kiadni, ezt a gazdák tudták. Mert ami aznap történik, az meg fog ismétlődni. Ezért vigyáztak arra az emberek, hogy mit esznek, ki az első látogatójuk. Ez egy mágikus szemlélet, amely azt mondja, hogy ami megtörténik egy különös, vagy egy jeles napon, pláne újévkor, az meg fog ismétlődni. Ezért egész gyűjteménye van az újévi szokásoknak, a borsó- vagy a lencseevéstől a ruhateregetéshez fűződő hiedelmekig.
A mi vidékünkön, Közép-Erdélyben melyek voltak ezek a szokások?
Három példát szeretnék mondani. Az egyik a fénynek a kultuszával, a napfordulóval függ össze, amikor újjáéled a nap, újjászületik a nap is. Ez Jézus születésével is kapcsolatos, de az újévvel úgy, hogy bizonyos alkalmakon Erdélyben, nem csak a magyarok, hanem a szászok és a románok is, tüzes kerekeket engedtek le a hegyekről. Ilyen jeles alkalom volt az óesztendő éjszakája is. Azért tették ezt, hogy a láng, a kerék lángja, az óesztendőt kösse össze az újjal, legyen meg a folytonosság a kettő között úgy, hogy valamikor éjfélkor engedtek kereket. Amikor a szokás értelme elhalványul, akkor már valamiféle játékká, ügyességpróbává válik. A Kis-Küküllőmentén, Csáváson például óránként engedik a kerekeket, és közben a falu idős emberei végigjárják az utcákat, énekelnek, elbúcsúztatják az esztendőt. Tehát a fiataloké a hegy, az idősebbeké az éneklés. Egy másik szokás a marosszéki Mezőségen, de szórványosan Erdély más vidékein is: a kamasz fiúk ostorokkal csattogtatnak, hogy a bőség jöjjön be a házba. Azt kiabálják: „hé, csádé ide, bimbó, ráró!”, mintha állatokat hajtanának be szimbolikusan minden gazdához. A gyergyói falvakban búzát hintenek el a házakban, ez az új év köszöntése. A búzaszemek a szerencsét jelképzeik. Azt mondják, az a jó búzahintő, akinek a búzaszemeit még a húsvétkor is megtalálják. Tehát a bőségkívánásnak két dramatikus formája ez. A harmadik példám a szászok lakta Nagyenyed és Dicsőszentmárton, illetve Szászrégen környéki falvakban élő szokás. Ez az aranycsitkó ajándékozása. Ezekben a falvakban – leginkább Magyarkirályfalván, Betlenszentmiklóson, Torockón és Torockószentgyörgyön néztem utána – újév hajnalán egy szimbolikus alak, az aranyos csitkó, egy állatalaknak felöltözött személy viszi az ajándékokat a gyermekeknek. Egy fejszét bebugyoláltak, tettek neki tollseprűből két fület is. Azzal mentek és kopogtattak, zörgettek, nyihogtak és bedobálták a dióból, mogyoróból, almából álló ajándékokat. A gazda tudta, hogy miről van szó, nyitva volt az ajtó. Utána a házigazda kirohant, és visszatért az ajándékozókkal – koma, keresztapa, nagytata – és elbeszélték, hogy itt járt az aranyos csitkó. Ez egy szép történet, ma is több faluban él. Ugyanakkor nagyon fontos volt a bőségre nézve szilveszter éjszakáján például az első víz: aki elmegy újév éjszakáján és akár a csorgóból, akár a kútról vizet merít, az a bőségét és a szerencséjét meríti ki, mert az az aranyos víz. Ennek gyakorlata volt sokfelé. Marosvásárhelyen is a kutakból merítettek a leányok, igyekeztek minél hamarabb vinni belőle, mert akkor egészségesek, boldogok lesznek.
Antal Erika
maszol.ro
2014. január 22.
Rendezvények a magyar kultúra napja alkalmából
Egyháztörténeti előadás
A marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesülete könyvbemutatót szervez. Meghívott Nagy Alpár-Csaba református teológiai tanár. A Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész története 1940–1945 című, a L`Harmattan kiadó gondozásában megjelent könyvet Berekméri Árpád-Róbert levéltáros és hadtörténész valamint László Lóránt könyvtáros ismerteti január 22-én este 6 órától a Bolyai Klubban, a Mihail Kogalniceanu (Kazinczy Ferenc) utca 18b szám alatt.
Fotókiállítás Szászrégenben és Segesváron
Vasárnap nyílt Szászrégenben, csütörtökön pedig Segesváron lesz gyűjteményes fotókiállítása dr. Ábrám Zoltánnak, az EMKE Maros megyei elnökének. Szászrégenben szerdáig látogatható a kiállítás a DIO Házban, míg Segesváron a Gaudemus ház lesz a vendéglátó. A munkákat Szászrégenben Both Gyula, a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub elnöke méltatta.
Örökségünk védelme
A marosvásárhelyi Kultúrpalota mögé tervezett parkolóház kapcsán szervez szakmai kerekasztal- beszélgetést a Maros Megyei Múzeum Örökségünk védelme. Hogyan tovább, Kultúrpalota? címmel. Az akcióra január 22-én 18 órától kerül sor a Kultúrpalota kistermében. Meghívottak: Guttmann Szabolcs építész-urbanista, műemlékvédelmi szakember, Nagyszeben volt főépítésze, Hegedűs Csilla, a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium főtitkárhelyettese, műemlékvédelmi szakember, Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakember, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze.
Az ETV műsorán
Az Erdélyi Magyar Televízió ma 20 órától különkiadással jelentkezik, amelyben a kultúra területén jártas erdélyi magyar újságírókat lát vendégül. Antal Erika, Gergely Zsuzsa, Gy. Turoczki Emese, Kiss Dénes és Székely Blanka újságírókkal kulturális témákról, problematikáról, az erdélyi magyar kultúra helyéről, szerepéről, fontosságáról beszélget Máthé Kincső. Emellett több olyan dokumentumfilmet is műsorra tűzött a televízió, amelyek a magyar kultúra sokszínűségét, kiválóságait mutatják be.
Zongorajáték a Bolyai Klubban
Január 22-én a Kultúrstaféta vetélkedő eredményhirdetésével, díjazásával egybekötött rendezvényen hivatalosan is átadják a Bolyai Klub új elektromos zongoráját, amely ezentúl rendszeres időközönként várja majd a zenekedvelőket a klubba. 19 órától Andrada Badi, Osváth Hunor és Péntek Attila zongorajátékát, illetve Madaras Ildikó szopránénekesnőt hallgathatják meg az érdeklődők. Műsoron: D. Scarlatti, Fr. Chopin és G. F. Haendel szerzeményei.
Népújság (Marosvásárhely),
Egyháztörténeti előadás
A marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesülete könyvbemutatót szervez. Meghívott Nagy Alpár-Csaba református teológiai tanár. A Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész története 1940–1945 című, a L`Harmattan kiadó gondozásában megjelent könyvet Berekméri Árpád-Róbert levéltáros és hadtörténész valamint László Lóránt könyvtáros ismerteti január 22-én este 6 órától a Bolyai Klubban, a Mihail Kogalniceanu (Kazinczy Ferenc) utca 18b szám alatt.
Fotókiállítás Szászrégenben és Segesváron
Vasárnap nyílt Szászrégenben, csütörtökön pedig Segesváron lesz gyűjteményes fotókiállítása dr. Ábrám Zoltánnak, az EMKE Maros megyei elnökének. Szászrégenben szerdáig látogatható a kiállítás a DIO Házban, míg Segesváron a Gaudemus ház lesz a vendéglátó. A munkákat Szászrégenben Both Gyula, a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub elnöke méltatta.
Örökségünk védelme
A marosvásárhelyi Kultúrpalota mögé tervezett parkolóház kapcsán szervez szakmai kerekasztal- beszélgetést a Maros Megyei Múzeum Örökségünk védelme. Hogyan tovább, Kultúrpalota? címmel. Az akcióra január 22-én 18 órától kerül sor a Kultúrpalota kistermében. Meghívottak: Guttmann Szabolcs építész-urbanista, műemlékvédelmi szakember, Nagyszeben volt főépítésze, Hegedűs Csilla, a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium főtitkárhelyettese, műemlékvédelmi szakember, Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakember, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze.
Az ETV műsorán
Az Erdélyi Magyar Televízió ma 20 órától különkiadással jelentkezik, amelyben a kultúra területén jártas erdélyi magyar újságírókat lát vendégül. Antal Erika, Gergely Zsuzsa, Gy. Turoczki Emese, Kiss Dénes és Székely Blanka újságírókkal kulturális témákról, problematikáról, az erdélyi magyar kultúra helyéről, szerepéről, fontosságáról beszélget Máthé Kincső. Emellett több olyan dokumentumfilmet is műsorra tűzött a televízió, amelyek a magyar kultúra sokszínűségét, kiválóságait mutatják be.
Zongorajáték a Bolyai Klubban
Január 22-én a Kultúrstaféta vetélkedő eredményhirdetésével, díjazásával egybekötött rendezvényen hivatalosan is átadják a Bolyai Klub új elektromos zongoráját, amely ezentúl rendszeres időközönként várja majd a zenekedvelőket a klubba. 19 órától Andrada Badi, Osváth Hunor és Péntek Attila zongorajátékát, illetve Madaras Ildikó szopránénekesnőt hallgathatják meg az érdeklődők. Műsoron: D. Scarlatti, Fr. Chopin és G. F. Haendel szerzeményei.
Népújság (Marosvásárhely),
2014. február 3.
Marosszékiek a kivándorlásról
Egy felmérés szerint csak a hajdani székely székek területéről 1880-1944 között mintegy 140 ezren vándoroltak el. A kommunista időszak megpróbáltatásai elől is sokan menekültek át a határon. Marosszékiekkel beszélgettünk a kivándorlásról.
Az erdélyi magyarok, és székelyek kivándorlása már a 15. századtól nyomon követhető. Volt, aki jobb megélhetési lehetőséget keresett idegen országban, mások politikai okokból menekültek el, a jelenség tehát szorosan összefüggött a szülőföld nehéz gazdasági életével, vagy a társadalmában bekövetkezett átalakulásokkal. A 90-es marosvásárhelyi pogrom, és az ezt követő „igazságszolgáltatás” keserű szájízt hagyott az erdélyi magyarság szájában. Több tízezerben számolható a kitelepülők száma.
A kivándorlás aránya legkönnyebben a szűkebb régióra lebontva észlelhető. Ha csak Nagyernyét vesszük példának, tudjuk azt, hogy az 1920-as, ’30-as években sokan elmentek az Amerikai Egyesült Államokba, azzal a szándékkal, hogy az ott szerzett pénzzel hazatérnek. Akinek szerencséje volt, nagy erőfeszítések árán sikerrel járt, de legtöbbjük nem tért haza soha, vagy pedig még szegényebben került vissza. Nemes Dénes (született 1881-ben), Barabás István (sz.1866), Csipor Ferenc (sz. 1882), Márkos Sándor (sz. 1880), Márkos József – csak akikről tudomásunk van – soha nem tértek haza. Sorsuk alakulásáról semmit nem tudunk. Nemes Lőrinc, Nemes Károly, és Tőkés Mihály hazatértek, de nem nagy haszonnal.
Nagyernyéből a kommunista rezsim ideje alatt is szöktek át a magyar határon, de 1990 után nagy hullámban hagyták el a helységet a kitelepülők. Egy hozzávetőleges becslés szerint a falu 1989-es lakóinak tizenöt százaléka az utóbbi 25 évben távozott el Erdélyből, és még nem tért haza. Sokan családostól mentek, Magyarországon találva megélhetést, mások Európa más országaiban boldogultak.
„Magyarországon többször lerománoztak, ami igen fájt”
A 46 éves Nemes Zsigmond szülei Nagyernyéből költöztek Szászrégenbe, onnan Galacra, majd Besztercére. Zsigmond a 90-es években Magyarországra távozott, de néhány éve Angliában él. A fiatalembert arról kérdeztük, megbánta-e, hogy eltávozott Erdélyből és szándékában áll-e hazatérni. „Azt bántam meg, hogy nem jöttem egyenesen Angliába. Itt hamarabb beilleszkedtem, mint annak idején Magyarországon, pedig szerettem ott élni, csak nem volt elég pénzem. Erdélybe hazatérni? Amerre tart a román társadalom, nem hiszem. Talán Magyarországra, de amikor arra gondolok, hogy ott többször lerománoztak – ami igencsak fájt –, már abban sem vagyok biztos. Itt Angliában nem keresem sem az itt élő magyarok, sem a románok társaságát. Laktam egy párral egy házban, tudnék mesélni róluk” – osztotta meg tapasztalatait Nemes Zsigmond.
Az ernyei, 42 éves Balázs Kercsó Levente már több alkalommal dolgozott Magyarországon, és lett volna alkalma ott maradni, de mégsem tette. „Mostanában többször töprengtem azon, hogy elmegyek, de amikor még kint dolgoztam, fiatalabb voltam, és másként gondolkodtam. Jó, hogy nem tudom, milyen lett volna hosszabb ideig ott élni. Én itthon maradtam, de lehet, hogy nem jól döntöttem” – vélekedett Kercsó Levente.
A marosszentgyörgyi Ábrahám Csilla Éva rövid ideje él és dolgozik Magyarországon. Őt is megkérdeztük: szándékában áll-e véglegesen ott maradni. „Igen, már van állandó lakhelyem és személyim. A gyermekem érdekében maradok, mert ő is itt szeretne tovább tanulni. Itt sem csodás az élet, de még mindig egy kicsivel jobb, mint otthon” – válaszolta megkeresésünkre Ábrahám Csilla.
„Mindenki a szülőföldjén kellene megtalálja a megélhetést”
A marosvásárhelyi Berkeszi Kingát arról kérdeztük, dolgozott-e külföldön, volt-e alkalma ott maradni, és hogy mi a véleménye azokról, akik elhagyják szülőföldjüket és soha nem térnek vissza. „Nem dolgoztam külföldön, de alkalmam lett volna kint maradni, ugyanis édesapám 1990-ben kiment Magyarországra és ott élt. Többször hívott, de engem soha nem vonzott a lehetőség. Dolgozni lehet, hogy elmentem volna, ha kaptam volna valami jó munkát, de nem maradtam volna sem ott, sem pedig máshol. Mindenki maga dönt a sorsa felől, senkinek nincs joga elítélni a másik embert a döntése miatt. Voltak ismerőseim, akik tizenegy-néhány év után hazajöttek. Olyat is tudok, aki megtalálta, amit keresett, olyat is, aki nem, de annak ellenére ott maradt, mert mégiscsak jobb a megélhetés. Túl jó véleménnyel azért mégsem vagyok azokról, akik elmennek. Szerintem mindenki a szülőföldjén kellene megtalálja a megélhetést. Ha többen itthon maradnának, és tennének is valamit annak érdekében, hogy mindenkinek jó legyen, biztos pozitív irányba változnának a dolgok. A baj ott kezdődik, hogy az emberek egyre önzőbbek, és sokukat csak a saját baja érdekel” – vélekedett Berkeszi Kinga.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro,
Egy felmérés szerint csak a hajdani székely székek területéről 1880-1944 között mintegy 140 ezren vándoroltak el. A kommunista időszak megpróbáltatásai elől is sokan menekültek át a határon. Marosszékiekkel beszélgettünk a kivándorlásról.
Az erdélyi magyarok, és székelyek kivándorlása már a 15. századtól nyomon követhető. Volt, aki jobb megélhetési lehetőséget keresett idegen országban, mások politikai okokból menekültek el, a jelenség tehát szorosan összefüggött a szülőföld nehéz gazdasági életével, vagy a társadalmában bekövetkezett átalakulásokkal. A 90-es marosvásárhelyi pogrom, és az ezt követő „igazságszolgáltatás” keserű szájízt hagyott az erdélyi magyarság szájában. Több tízezerben számolható a kitelepülők száma.
A kivándorlás aránya legkönnyebben a szűkebb régióra lebontva észlelhető. Ha csak Nagyernyét vesszük példának, tudjuk azt, hogy az 1920-as, ’30-as években sokan elmentek az Amerikai Egyesült Államokba, azzal a szándékkal, hogy az ott szerzett pénzzel hazatérnek. Akinek szerencséje volt, nagy erőfeszítések árán sikerrel járt, de legtöbbjük nem tért haza soha, vagy pedig még szegényebben került vissza. Nemes Dénes (született 1881-ben), Barabás István (sz.1866), Csipor Ferenc (sz. 1882), Márkos Sándor (sz. 1880), Márkos József – csak akikről tudomásunk van – soha nem tértek haza. Sorsuk alakulásáról semmit nem tudunk. Nemes Lőrinc, Nemes Károly, és Tőkés Mihály hazatértek, de nem nagy haszonnal.
Nagyernyéből a kommunista rezsim ideje alatt is szöktek át a magyar határon, de 1990 után nagy hullámban hagyták el a helységet a kitelepülők. Egy hozzávetőleges becslés szerint a falu 1989-es lakóinak tizenöt százaléka az utóbbi 25 évben távozott el Erdélyből, és még nem tért haza. Sokan családostól mentek, Magyarországon találva megélhetést, mások Európa más országaiban boldogultak.
„Magyarországon többször lerománoztak, ami igen fájt”
A 46 éves Nemes Zsigmond szülei Nagyernyéből költöztek Szászrégenbe, onnan Galacra, majd Besztercére. Zsigmond a 90-es években Magyarországra távozott, de néhány éve Angliában él. A fiatalembert arról kérdeztük, megbánta-e, hogy eltávozott Erdélyből és szándékában áll-e hazatérni. „Azt bántam meg, hogy nem jöttem egyenesen Angliába. Itt hamarabb beilleszkedtem, mint annak idején Magyarországon, pedig szerettem ott élni, csak nem volt elég pénzem. Erdélybe hazatérni? Amerre tart a román társadalom, nem hiszem. Talán Magyarországra, de amikor arra gondolok, hogy ott többször lerománoztak – ami igencsak fájt –, már abban sem vagyok biztos. Itt Angliában nem keresem sem az itt élő magyarok, sem a románok társaságát. Laktam egy párral egy házban, tudnék mesélni róluk” – osztotta meg tapasztalatait Nemes Zsigmond.
Az ernyei, 42 éves Balázs Kercsó Levente már több alkalommal dolgozott Magyarországon, és lett volna alkalma ott maradni, de mégsem tette. „Mostanában többször töprengtem azon, hogy elmegyek, de amikor még kint dolgoztam, fiatalabb voltam, és másként gondolkodtam. Jó, hogy nem tudom, milyen lett volna hosszabb ideig ott élni. Én itthon maradtam, de lehet, hogy nem jól döntöttem” – vélekedett Kercsó Levente.
A marosszentgyörgyi Ábrahám Csilla Éva rövid ideje él és dolgozik Magyarországon. Őt is megkérdeztük: szándékában áll-e véglegesen ott maradni. „Igen, már van állandó lakhelyem és személyim. A gyermekem érdekében maradok, mert ő is itt szeretne tovább tanulni. Itt sem csodás az élet, de még mindig egy kicsivel jobb, mint otthon” – válaszolta megkeresésünkre Ábrahám Csilla.
„Mindenki a szülőföldjén kellene megtalálja a megélhetést”
A marosvásárhelyi Berkeszi Kingát arról kérdeztük, dolgozott-e külföldön, volt-e alkalma ott maradni, és hogy mi a véleménye azokról, akik elhagyják szülőföldjüket és soha nem térnek vissza. „Nem dolgoztam külföldön, de alkalmam lett volna kint maradni, ugyanis édesapám 1990-ben kiment Magyarországra és ott élt. Többször hívott, de engem soha nem vonzott a lehetőség. Dolgozni lehet, hogy elmentem volna, ha kaptam volna valami jó munkát, de nem maradtam volna sem ott, sem pedig máshol. Mindenki maga dönt a sorsa felől, senkinek nincs joga elítélni a másik embert a döntése miatt. Voltak ismerőseim, akik tizenegy-néhány év után hazajöttek. Olyat is tudok, aki megtalálta, amit keresett, olyat is, aki nem, de annak ellenére ott maradt, mert mégiscsak jobb a megélhetés. Túl jó véleménnyel azért mégsem vagyok azokról, akik elmennek. Szerintem mindenki a szülőföldjén kellene megtalálja a megélhetést. Ha többen itthon maradnának, és tennének is valamit annak érdekében, hogy mindenkinek jó legyen, biztos pozitív irányba változnának a dolgok. A baj ott kezdődik, hogy az emberek egyre önzőbbek, és sokukat csak a saját baja érdekel” – vélekedett Berkeszi Kinga.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro,
2014. február 15.
Fél lábbal az irodalomban
Beszélgetés Éltető Józseffel
– Február 11-én töltötte 70. születésnapját. Keveset tudunk gyermekkoráról: Szászrégenben született és Székelyudvarhelyen járt középiskolába. Meséljen bővebben erről a köztes időszakról.
– Szászrégeni mivoltomat könnyű lenne elvitatni. De nem vitatja senki. Pedagógus szüleim hetven évvel ezelőtt Régenhez közelebb eső mezőségi falvakban tanítottak, s édesanyám, amikor elérkezett annak az ideje, az ottani szülészeten jelentkezett. Érdekes és szívet melengető azonban, hogy életem során ez a Maros menti város hányszor és hányféleképpen adta jelét annak, hogy elfogadott, hogy a magáénak tekint. (Példa: Alaposan eltévedtünk a ’70-es években a Trabanttal Bukarestben. Bizonyára valami közlekedési kihágást is elkövettem a nagy zavarodottságban, úgyhogy mellém húzott a közlekedési rendőr és leintett. Egy pillantás a személyimbe, és a közeg zord szigorát megértő mosoly váltja fel: "Maga régeni? Én is az vagyok! – nyújt kezet. Mondja csak, hová akar menni?"… És szirénázó rendőri felvezetéssel vágunk át a fővároson.) A köztes időszak, amelyet említ, meglehetősen változatos számos körülmény okán. Az egyik az úgynevezett történelem. Háborúban születtem, frontok, hadviselő felek vonultak át csecsemőkoromon, kisgyerekkorom a háború utáni ínséges ocsúdás közepette telt el. Már majdnem iskolaköteles voltam, amikor apám a hadifogságból hazatért. Minden romokban állt, az oktatásügyet újjá kellett építeni. Ritka volt akkortájt a fiatal férfi tanerő. Így aztán apám iskolaigazgatóként kapott egy többé-kevésbé romos kastélyt, hogy csináljon belőle bentlakásos iskolát, s ha ezzel megvolt, kapott egy másikat, ahol kezdhette az egészet elölről. Így aztán az elemi iskolát Székelyföld számos falujában végeztem, míg végül apám tanfelügyelő nem lett Székelyudvarhelyen. Ez nem tartott sokáig, mert már jött is 1956, és az ezt követő tisztogatás során még a tanügyből is eltávolították. Örülhetett, ha pár év után ismét taníthatott egy általános iskolában. Viszont mi megmaradtunk állandó udvarhelyi lakosoknak. Úgyhogy elmondhatom: én tulajdonképpen udvarhelyi vagyok.
– Tudom, hogy semmi köze a magyarrégeni, holtmarosi és a disznajói Éltető családhoz, akik szerepet játszottak Erdély faipari és kereskedelmi fejlődésében, mégis családi nevét, a Wellmannt Éltetőre cserélte; ez írói neve. Miért választotta ezt?
– Érettségi után egy évig Atyhában és Székelyszentkirályon tanítottam. Ebben az esztendőben az Utunk nagyszabású novellapályázatot írt ki, és ezt kritikusi pályázattal kombinálta. A megjelenő pályaművekről kellett véleményt írni. Én, Wellmann József tanító, Hornyák József novellájához szóltam hozzá (soha nem tudta nekem megbocsátani), és pályadíjat nyertem vele. Ez történt tavasszal, ősszel már a kolozsvári egyetem diákjaként Balogh Edgárral volt találkozásom, aki a Korunk szerkesztője is volt. Tetszett neki az írásom. Mondta, hogy most már ütni kell a vasat: hozzak valamit a Korunknak is, de vegyem tudomásul, hogy a szerző neve azt is jelzi, hogy a mű mely kultúrához kíván kapcsolódni. Vagyis: ne ezzel a germán névvel írjam alá, hanem találjak egy magyarul jól hangzó írói nevet (saját példáját is említette). Mondom én ezt Keresztes Dénes barátomnak a kollégiumban, társamnak az udvarhelyi gimnázium néhai Ifjú Alkotók Körében. Felvillan a szeme, mindig tele volt ötletekkel. Azt mondja, itt a lehetőség, hogy olyan nevet válasszunk, amit már Udvarhelyen utca visel, mert hamarosan halálra lehet bosszantani a Gaál Gábor kör többi ugyanonnan elszármazott tagját, hogy rólam már utcát is neveztek el a mi városunkban. Családi házunk Udvarhelyen a Kuvar utcában áll. Akik a székely anyaszékvárost ismerik, tudják, hogy az egykori kaszárnyával szemben egy sziklás magaslat áll, a Kuvar. Az egyik oldalán a szikla nevét viselő utca megy fel, a másik oldalán az Éltető-forrás felé vezető Éltető utca. Nos, mivel a jeles szikla neve túlságosan könnyű labdát adott volna a szándékosan félreolvasóknak, inkább a másik utcára voksoltunk. Egyébként jól szórakoztunk Udvarhely utcaneveit próbálgatva. Mert volt ott például Gatyaszár utca is, amit később Rózsa utcára változtattak. Szóval, ekkor volt éppen az Ifjúmunkásnál a jó emlékezetű Lázár László mellékletéhez beküldve egy novellám, amelyet Lazics el is fogadott. Akkoriban ez jelentette az irodalomba való bebocsáttatást. Sürgősen írtam Lazicsnak, jelezvén, hogy nem a polgári nevemen akarok megjelenni, hanem itt van néhány ötlet, válasszon ő. (Itt néhány udvarhelyi utcanév következett.) Egy hétre rá megjelent az Ifjúmunkás melléklete, benne a novellám, a szerzőt, Éltető Józsefet bemutató rövid szöveggel. És úgy maradt!
– Aránylag fiatalon, 18 évesen bocsátották be az irodalom pitvarába, 1962-ben az Utunkban és az Ifjúmunkásban jelentek meg első versei, ami akkortájt nem volt könnyű dolog. Sokat próbálkozott, amíg a neve felkerült a rotációs gépre?
– Már említettem az udvarhelyi gimnázium irodalmi körét a múlt század hatvanas éveinek elejéről. Volt egy faliújságunk, ott publikáltunk. Itt debütált Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András, Cseke Péter és mások. A fiúk zöme fölkerült Kolozsvárra, a bölcsészkarra, s természetesen a Gaál Gábor körbe. A következő évben jöttem volna én, de itt egy esztendő cenzúra következett volna, ama szentkirályi, ha én abba beletörődtem volna. Eszem ágában sem volt a bandától elszakadni, így aztán – egyetlen keresőként a nemzedékből – mecénássá léptem elő. Pályázatot hirdettem, és havonta juttattam a legjobban sikerült vers szerzőjének Kolozsvárra egy-egy kiadós piára való összeget. Emez állandó pályázathoz már nem udvarhelyiek is csatlakoztak (Király László, Apáthy Géza például). Mire az Utunk pályázatán megnyertem az említett díjat, és mire magam is kolozsvári bölcsész lettem, úgy éreztem, hogy fél lábbal már az irodalomban vagyok. Ma is ez a fél lábam van bent.
– Francia–magyar szakos diplomát szerzett a kolozsvári BBE-n, ahol a magyar irodalom legjava megfordult, s mi tagadás, erről a hegemóniáról ma sem mond le a kincses város. Önnek mit jelentett Kolozsvár szellemisége a ’60-as években?
– Fiatalok voltunk, s ez még a sivatagban is privilegizált státusz. Ami lényeges az életünkben, az ott és akkor kezdődött. Ami ott és akkor nem kezdődött el, abból később sem lett semmi érdemleges. A történelmi korszak is viszonylag szerencsés volt. A román pártvezetés óvatosan leszakadni óhajtván a szovjet köldökzsinórról, nyitni kezdett Nyugat felé. Relatív liberalizálódás előzte meg a későbbi maoizmushoz való közeledést. A kolozsvári filológián a francia katedrát Henri Jacquier vezette, és egymást váltották a Párizsból érkezett francia lektorok. A nouveau romanról maga Alain Robble-Grillet tartott előadást a francia szakosoknak. Pár évig a Gaál Gábor kört is hagyták békében működni…
– Egyetemi évei után mindössze két évet tanít Marosvásárhelyen, amikor az Igaz Szó akkori főszerkesztőjének szüksége volt egy karizmatikus szerkesztőre, akit Éltető Józsefnek hívtak – de lehet, hogy másokra is... Mit gondol, miért pont Önre esett a választás, és miért csak 6 évig tartott ez a "lapszerelem"?
– Két irodalmi lapja volt akkoriban az erdélyi magyar közéletnek: az Utunk és az Igaz Szó. A két folyóirat között kimondva-kimondatlanul folyt mindenekben a rivalizálás. Az Utunk pontosan a kolozsvári humán egyetemi karok jelenléte okán határozott előnyben volt a fiatalokkal való kapcsolattartás dolgában az Igaz Szóval szemben. Hajdú Győző nyilván ezen akart javítani a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején. Az egyetemekről azokban az években kiröppent nemzedékből sokan helyezkedtek el a frissen létesült megyei lapoknál, valóságos kis szellemi csomópontok keletkeztek Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Csíkszeredában. Én Vásárhelyen az Építészeti Szaklíceum és a Tanítóképző tanáraként kéznél voltam. Gondolom, Bajor Andor dicsérő szavain túl ez volt a magyarázata annak, hogy az Igaz Szóhoz hívtak. Mindkét oldalról úgy éreztük akkor, hogy a dolgok a lazulás, a liberalizálódás irányába tartanak. Tehát majd csak jó lesz. A hetvenes évek végére mindkét oldalon megértettük, hogy tévedtünk. Csak különböző módon reagáltunk erre a felismerésre. Hajdú Győző úgy, hogy az egyre hálátlanabb feladatok teljesítését egyre fenyegetőbb főnöki magatartással igyekezett kicsikarni. Én pedig úgy, hogy benyújtottam a lemondásomat közvetlenül az Írószövetség vezetőségének.
– 1969-ben jelent meg az Ismeretlen beszéd c. verseskönyve, amit a Forrás sorozat második vonulatához sorolnak az irodalomtörténészek. Vajon honnan és miért jön ez a térbeni és eszmei megkülönböztetés: első nemzedék, második nemzedék, harmadik nemzedék?
– Az ötvenes évek sztálini ihletésű kultúrpolitikája zsákutcába vitte a keleti tömb országainak irodalmát. A hatvanas években sarkon fordulva kellett keresni a kiutat a romániai magyar irodalomban, s ezt leginkább azok a fiatalok vállalták, akiket a Forrás első nemzedékébe sorolnak. Az őket követő nemzedék már tágabb horizonton pillanthatott szét, amikor utat választott. Így itt már változatosabb a kép: a hagyománytisztelettől az avantgárdihletésig terjed. A harmadik nemzedék már magától értetődően integrálódik a kortárs világirodalom fősodrába. Ha elhisszük, hogy van neki.
– A kötet előszavát Bajor Andor jegyzi, aki – minő érdekes! – vérbeli humorista és prózaszöveg-alkotó, de azokban az években több verseskönyvet ajánlott, szerkesztőként, az olvasóknak. Milyen kapcsolatot ápolt Bajorral, akiről – nem is olyan régen – azt írta egyik esszéjében: "Nekem Bajor Andor bölcs derűje hiányzik."
– Bajor Andor akkoriban annak a kiadónak a szerkesztője volt, amelyik a Forrás sorozatot gondozta. Könyvem szerkesztőjéből lett jó barátom, szívemhez közelálló pártfogóm és később lányom keresztapja. Nagyszerű író volt és nagy műveltségű, mérhetetlenül bölcs ember. Esendő voltában szerette az embert: katolikus volt, nem véletlenül lett a Keresztény Szó alapító főszerkesztője, mihelyst lehetett. Még diák voltam, amikor elém tett két reprodukciót két világhírű festményről. Az egyik Rjepin Rettenetes Iván megöli a fiát című képe, a másik Rembrandt A tékozló fiú visszatér című festménye volt. Ez két világ két civilizáció – mondta. Az embernek el kell döntenie, hogy melyikhez akar tartozni. Ezt egy életre megjegyeztem.
– Későbbi kritikusai azt mondták: "a költői képekről lemondva, franciás, laza szövésű verseiben vall önmagáról és a világról." Úgy gondolja , hogy az ilyen típusú vers több ideig fennmarad az irodalom márványasztalán, vagy jobban tetszik az olvasóknak?
– Az Ismeretlen beszéd keletkezésekor valóban (nyilván szakmai ártalom) a huszadik századi francia irodalom bűvkörében éltem. Jacques Prévert és Francis Jammes a kedvenceim voltak. Ilyen hatások érződnek rajta. Bajor Andor lelkesedett érte, de ő talán túlságosan nagylelkű is volt velem. Az irodalmárok reakcióját érzékeltem. Az olvasókét (nem tudom, hányan lehettek) nem. És mivel a nemzedék legmarkánsabb szerzői egészen másfajta lírát műveltek, egy idő után ez a könyv valamiféle devianciának, jó esetben különös közjátéknak könyveltetett.
– Tíz évvel verskötete megjelenése után, 1979-ben jelent meg Bukarestben, majd rá tíz évre Budapesten A történet a fehér lóról c. regénye, amely 1980-ban a Marosvásárhelyi Írói Egyesület Díját is elnyerte. Miről szól a könyv?
– Egy kisfiúról, aki, miközben egy kiscsikót ápolgatva a halál torkából kimenekít, azzal szembesül, hogy a háború végeztével a világnak ezen a részén mindenki beteg és a halál torkában vergődik. Azon igyekszik, hogy ebből a fenyegetésből az öröklött beteg csikón kívül önmagát is kimenekítse. Ám köztudott, hogy fehér lovak nincsenek. Ez csupán egy fikció.
– 1977-ben a Marosvásárhelyi Állami Bábszínháznál kapott dramaturg állást, és a következő években két bábdarabját is bemutatták: A szedett-vedett haramiákat (1977) és A hóember szívét (1979). Milyen volt Antal Pál rendezővel dolgozni?
– Az alatt a pár esztendő alatt, míg a Bábszínház dramaturgja, majd igazgatója voltam, ha jól számolom, tizenkét bábdarabot írtam, de ezek nagy része azért nem tapad a nevemhez, mert adaptációk, átdolgozások, amelyeket a színház szükségletére készítettem, és a gyermekirodalom szakmai recepciója …hm … esetleges. Bábdarabjaimat még három más színház is játszotta: a nagyváradi, a győri és a szombathelyi. Antal Pállal nagyon szerettem dolgozni, mint mindenkivel, aki szenvedélyesen szerette a szakmáját, a művészetét. Antal Pál intézményteremtő egyéniség volt. Emberi nagyságát mutatja, hogy gyerekként megjárta a halál-táborok poklát, de felnőttként a gyerekek iránti szeretetnek élt. Nem a gyűlöletnek!
– Sütő András naplójában olvastam, hogy egyik nap Önt mint kollégát elküldi Csíkszeredába. Hány évet dolgozott Sütővel, és milyen emlékeket őriz róla?
– Sütő kellemes, barátságos ember volt, jó humorú társalgó, okos, szellemes, közvetlen barátaival, munkatársaival, de másokkal is. Gyakran voltam műveinek korai olvasója (értsd: közreadás előtti), véleményemre is kíváncsi volt, ennek naplójában is nyoma van. Könyvdedikációiban olyan dicséretekkel illet, amelyek dagaszthatnák a keblemet. Lapjához felelős szerkesztőnek ő hívott, s az Erdélyi Figyelő főszerkesztői posztjára szerkesztőbizottsági elnökként ő javasolt, magyarán: hasznos és alkalmatos embernek tartott. De hogy íróként mennyire becsült, azt ma sem tudnám megmondani. Írásomat egyetlenegyszer dicsérte meg, igaz, hogy akkor nagyon, ide se merném írni a hasonlatot, amellyel élt. Egy gyermekvers-sorozatról van szó, amelyet az Új Élet Csípi-csóka rovatába írtam. Csakhogy ezekre a versekre azóta sem találtam kiadót.
– Milyen kapcsolatot ápol egykori barátaival és pályatársaival, akik ma is itt vannak, Erdélyben?
– Úgy emlékszem, Németh László csoportosítja az embereket könnyen és nehezen előhívódó egyéniségekre. Igaza van. Magam azt is tapasztaltam, hogy vannak nehezen és könnyen elhalványuló emlékű egyéniségek is. Egyre világosabbá válik előttem, hogy én a könnyen elhalványuló fajtához tartozom. Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán? Ilyenkor jönnek a régi tanítványok. Ők akár negyven év távlatából is pontosan emlékeznek, és úgy érzem, sok szeretettel. Tanárként egészen biztos, hogy léteztem.
– Legfőképpen románból fordított magyarra. Mikor és mit? S a francia nyelvtudását sosem kamatoztatta az irodalomban?
– Románból valóban sokat fordítottam. Minden műnemben és majdnem minden műfajban. Fordítottam Marin Sorescut (verseskötet, dráma), Emil Bottát (verseskötet), Banulescut (regény), Bogdan Suceavát (regény), Radu Tuculescut (novella), bábdarabok sokaságát, esszéket, miegymást. De fordítottam franciából is: E. Ionesco, B. Fondane, G. Thines, Norge és mások műveit.
– Díjak, elismerések?
– Íróként a Botta-verseskötet fordításáért kaptam egyesületi díjat. A többi már tanári pályámon érkezett.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),
Beszélgetés Éltető Józseffel
– Február 11-én töltötte 70. születésnapját. Keveset tudunk gyermekkoráról: Szászrégenben született és Székelyudvarhelyen járt középiskolába. Meséljen bővebben erről a köztes időszakról.
– Szászrégeni mivoltomat könnyű lenne elvitatni. De nem vitatja senki. Pedagógus szüleim hetven évvel ezelőtt Régenhez közelebb eső mezőségi falvakban tanítottak, s édesanyám, amikor elérkezett annak az ideje, az ottani szülészeten jelentkezett. Érdekes és szívet melengető azonban, hogy életem során ez a Maros menti város hányszor és hányféleképpen adta jelét annak, hogy elfogadott, hogy a magáénak tekint. (Példa: Alaposan eltévedtünk a ’70-es években a Trabanttal Bukarestben. Bizonyára valami közlekedési kihágást is elkövettem a nagy zavarodottságban, úgyhogy mellém húzott a közlekedési rendőr és leintett. Egy pillantás a személyimbe, és a közeg zord szigorát megértő mosoly váltja fel: "Maga régeni? Én is az vagyok! – nyújt kezet. Mondja csak, hová akar menni?"… És szirénázó rendőri felvezetéssel vágunk át a fővároson.) A köztes időszak, amelyet említ, meglehetősen változatos számos körülmény okán. Az egyik az úgynevezett történelem. Háborúban születtem, frontok, hadviselő felek vonultak át csecsemőkoromon, kisgyerekkorom a háború utáni ínséges ocsúdás közepette telt el. Már majdnem iskolaköteles voltam, amikor apám a hadifogságból hazatért. Minden romokban állt, az oktatásügyet újjá kellett építeni. Ritka volt akkortájt a fiatal férfi tanerő. Így aztán apám iskolaigazgatóként kapott egy többé-kevésbé romos kastélyt, hogy csináljon belőle bentlakásos iskolát, s ha ezzel megvolt, kapott egy másikat, ahol kezdhette az egészet elölről. Így aztán az elemi iskolát Székelyföld számos falujában végeztem, míg végül apám tanfelügyelő nem lett Székelyudvarhelyen. Ez nem tartott sokáig, mert már jött is 1956, és az ezt követő tisztogatás során még a tanügyből is eltávolították. Örülhetett, ha pár év után ismét taníthatott egy általános iskolában. Viszont mi megmaradtunk állandó udvarhelyi lakosoknak. Úgyhogy elmondhatom: én tulajdonképpen udvarhelyi vagyok.
– Tudom, hogy semmi köze a magyarrégeni, holtmarosi és a disznajói Éltető családhoz, akik szerepet játszottak Erdély faipari és kereskedelmi fejlődésében, mégis családi nevét, a Wellmannt Éltetőre cserélte; ez írói neve. Miért választotta ezt?
– Érettségi után egy évig Atyhában és Székelyszentkirályon tanítottam. Ebben az esztendőben az Utunk nagyszabású novellapályázatot írt ki, és ezt kritikusi pályázattal kombinálta. A megjelenő pályaművekről kellett véleményt írni. Én, Wellmann József tanító, Hornyák József novellájához szóltam hozzá (soha nem tudta nekem megbocsátani), és pályadíjat nyertem vele. Ez történt tavasszal, ősszel már a kolozsvári egyetem diákjaként Balogh Edgárral volt találkozásom, aki a Korunk szerkesztője is volt. Tetszett neki az írásom. Mondta, hogy most már ütni kell a vasat: hozzak valamit a Korunknak is, de vegyem tudomásul, hogy a szerző neve azt is jelzi, hogy a mű mely kultúrához kíván kapcsolódni. Vagyis: ne ezzel a germán névvel írjam alá, hanem találjak egy magyarul jól hangzó írói nevet (saját példáját is említette). Mondom én ezt Keresztes Dénes barátomnak a kollégiumban, társamnak az udvarhelyi gimnázium néhai Ifjú Alkotók Körében. Felvillan a szeme, mindig tele volt ötletekkel. Azt mondja, itt a lehetőség, hogy olyan nevet válasszunk, amit már Udvarhelyen utca visel, mert hamarosan halálra lehet bosszantani a Gaál Gábor kör többi ugyanonnan elszármazott tagját, hogy rólam már utcát is neveztek el a mi városunkban. Családi házunk Udvarhelyen a Kuvar utcában áll. Akik a székely anyaszékvárost ismerik, tudják, hogy az egykori kaszárnyával szemben egy sziklás magaslat áll, a Kuvar. Az egyik oldalán a szikla nevét viselő utca megy fel, a másik oldalán az Éltető-forrás felé vezető Éltető utca. Nos, mivel a jeles szikla neve túlságosan könnyű labdát adott volna a szándékosan félreolvasóknak, inkább a másik utcára voksoltunk. Egyébként jól szórakoztunk Udvarhely utcaneveit próbálgatva. Mert volt ott például Gatyaszár utca is, amit később Rózsa utcára változtattak. Szóval, ekkor volt éppen az Ifjúmunkásnál a jó emlékezetű Lázár László mellékletéhez beküldve egy novellám, amelyet Lazics el is fogadott. Akkoriban ez jelentette az irodalomba való bebocsáttatást. Sürgősen írtam Lazicsnak, jelezvén, hogy nem a polgári nevemen akarok megjelenni, hanem itt van néhány ötlet, válasszon ő. (Itt néhány udvarhelyi utcanév következett.) Egy hétre rá megjelent az Ifjúmunkás melléklete, benne a novellám, a szerzőt, Éltető Józsefet bemutató rövid szöveggel. És úgy maradt!
– Aránylag fiatalon, 18 évesen bocsátották be az irodalom pitvarába, 1962-ben az Utunkban és az Ifjúmunkásban jelentek meg első versei, ami akkortájt nem volt könnyű dolog. Sokat próbálkozott, amíg a neve felkerült a rotációs gépre?
– Már említettem az udvarhelyi gimnázium irodalmi körét a múlt század hatvanas éveinek elejéről. Volt egy faliújságunk, ott publikáltunk. Itt debütált Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András, Cseke Péter és mások. A fiúk zöme fölkerült Kolozsvárra, a bölcsészkarra, s természetesen a Gaál Gábor körbe. A következő évben jöttem volna én, de itt egy esztendő cenzúra következett volna, ama szentkirályi, ha én abba beletörődtem volna. Eszem ágában sem volt a bandától elszakadni, így aztán – egyetlen keresőként a nemzedékből – mecénássá léptem elő. Pályázatot hirdettem, és havonta juttattam a legjobban sikerült vers szerzőjének Kolozsvárra egy-egy kiadós piára való összeget. Emez állandó pályázathoz már nem udvarhelyiek is csatlakoztak (Király László, Apáthy Géza például). Mire az Utunk pályázatán megnyertem az említett díjat, és mire magam is kolozsvári bölcsész lettem, úgy éreztem, hogy fél lábbal már az irodalomban vagyok. Ma is ez a fél lábam van bent.
– Francia–magyar szakos diplomát szerzett a kolozsvári BBE-n, ahol a magyar irodalom legjava megfordult, s mi tagadás, erről a hegemóniáról ma sem mond le a kincses város. Önnek mit jelentett Kolozsvár szellemisége a ’60-as években?
– Fiatalok voltunk, s ez még a sivatagban is privilegizált státusz. Ami lényeges az életünkben, az ott és akkor kezdődött. Ami ott és akkor nem kezdődött el, abból később sem lett semmi érdemleges. A történelmi korszak is viszonylag szerencsés volt. A román pártvezetés óvatosan leszakadni óhajtván a szovjet köldökzsinórról, nyitni kezdett Nyugat felé. Relatív liberalizálódás előzte meg a későbbi maoizmushoz való közeledést. A kolozsvári filológián a francia katedrát Henri Jacquier vezette, és egymást váltották a Párizsból érkezett francia lektorok. A nouveau romanról maga Alain Robble-Grillet tartott előadást a francia szakosoknak. Pár évig a Gaál Gábor kört is hagyták békében működni…
– Egyetemi évei után mindössze két évet tanít Marosvásárhelyen, amikor az Igaz Szó akkori főszerkesztőjének szüksége volt egy karizmatikus szerkesztőre, akit Éltető Józsefnek hívtak – de lehet, hogy másokra is... Mit gondol, miért pont Önre esett a választás, és miért csak 6 évig tartott ez a "lapszerelem"?
– Két irodalmi lapja volt akkoriban az erdélyi magyar közéletnek: az Utunk és az Igaz Szó. A két folyóirat között kimondva-kimondatlanul folyt mindenekben a rivalizálás. Az Utunk pontosan a kolozsvári humán egyetemi karok jelenléte okán határozott előnyben volt a fiatalokkal való kapcsolattartás dolgában az Igaz Szóval szemben. Hajdú Győző nyilván ezen akart javítani a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején. Az egyetemekről azokban az években kiröppent nemzedékből sokan helyezkedtek el a frissen létesült megyei lapoknál, valóságos kis szellemi csomópontok keletkeztek Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Csíkszeredában. Én Vásárhelyen az Építészeti Szaklíceum és a Tanítóképző tanáraként kéznél voltam. Gondolom, Bajor Andor dicsérő szavain túl ez volt a magyarázata annak, hogy az Igaz Szóhoz hívtak. Mindkét oldalról úgy éreztük akkor, hogy a dolgok a lazulás, a liberalizálódás irányába tartanak. Tehát majd csak jó lesz. A hetvenes évek végére mindkét oldalon megértettük, hogy tévedtünk. Csak különböző módon reagáltunk erre a felismerésre. Hajdú Győző úgy, hogy az egyre hálátlanabb feladatok teljesítését egyre fenyegetőbb főnöki magatartással igyekezett kicsikarni. Én pedig úgy, hogy benyújtottam a lemondásomat közvetlenül az Írószövetség vezetőségének.
– 1969-ben jelent meg az Ismeretlen beszéd c. verseskönyve, amit a Forrás sorozat második vonulatához sorolnak az irodalomtörténészek. Vajon honnan és miért jön ez a térbeni és eszmei megkülönböztetés: első nemzedék, második nemzedék, harmadik nemzedék?
– Az ötvenes évek sztálini ihletésű kultúrpolitikája zsákutcába vitte a keleti tömb országainak irodalmát. A hatvanas években sarkon fordulva kellett keresni a kiutat a romániai magyar irodalomban, s ezt leginkább azok a fiatalok vállalták, akiket a Forrás első nemzedékébe sorolnak. Az őket követő nemzedék már tágabb horizonton pillanthatott szét, amikor utat választott. Így itt már változatosabb a kép: a hagyománytisztelettől az avantgárdihletésig terjed. A harmadik nemzedék már magától értetődően integrálódik a kortárs világirodalom fősodrába. Ha elhisszük, hogy van neki.
– A kötet előszavát Bajor Andor jegyzi, aki – minő érdekes! – vérbeli humorista és prózaszöveg-alkotó, de azokban az években több verseskönyvet ajánlott, szerkesztőként, az olvasóknak. Milyen kapcsolatot ápolt Bajorral, akiről – nem is olyan régen – azt írta egyik esszéjében: "Nekem Bajor Andor bölcs derűje hiányzik."
– Bajor Andor akkoriban annak a kiadónak a szerkesztője volt, amelyik a Forrás sorozatot gondozta. Könyvem szerkesztőjéből lett jó barátom, szívemhez közelálló pártfogóm és később lányom keresztapja. Nagyszerű író volt és nagy műveltségű, mérhetetlenül bölcs ember. Esendő voltában szerette az embert: katolikus volt, nem véletlenül lett a Keresztény Szó alapító főszerkesztője, mihelyst lehetett. Még diák voltam, amikor elém tett két reprodukciót két világhírű festményről. Az egyik Rjepin Rettenetes Iván megöli a fiát című képe, a másik Rembrandt A tékozló fiú visszatér című festménye volt. Ez két világ két civilizáció – mondta. Az embernek el kell döntenie, hogy melyikhez akar tartozni. Ezt egy életre megjegyeztem.
– Későbbi kritikusai azt mondták: "a költői képekről lemondva, franciás, laza szövésű verseiben vall önmagáról és a világról." Úgy gondolja , hogy az ilyen típusú vers több ideig fennmarad az irodalom márványasztalán, vagy jobban tetszik az olvasóknak?
– Az Ismeretlen beszéd keletkezésekor valóban (nyilván szakmai ártalom) a huszadik századi francia irodalom bűvkörében éltem. Jacques Prévert és Francis Jammes a kedvenceim voltak. Ilyen hatások érződnek rajta. Bajor Andor lelkesedett érte, de ő talán túlságosan nagylelkű is volt velem. Az irodalmárok reakcióját érzékeltem. Az olvasókét (nem tudom, hányan lehettek) nem. És mivel a nemzedék legmarkánsabb szerzői egészen másfajta lírát műveltek, egy idő után ez a könyv valamiféle devianciának, jó esetben különös közjátéknak könyveltetett.
– Tíz évvel verskötete megjelenése után, 1979-ben jelent meg Bukarestben, majd rá tíz évre Budapesten A történet a fehér lóról c. regénye, amely 1980-ban a Marosvásárhelyi Írói Egyesület Díját is elnyerte. Miről szól a könyv?
– Egy kisfiúról, aki, miközben egy kiscsikót ápolgatva a halál torkából kimenekít, azzal szembesül, hogy a háború végeztével a világnak ezen a részén mindenki beteg és a halál torkában vergődik. Azon igyekszik, hogy ebből a fenyegetésből az öröklött beteg csikón kívül önmagát is kimenekítse. Ám köztudott, hogy fehér lovak nincsenek. Ez csupán egy fikció.
– 1977-ben a Marosvásárhelyi Állami Bábszínháznál kapott dramaturg állást, és a következő években két bábdarabját is bemutatták: A szedett-vedett haramiákat (1977) és A hóember szívét (1979). Milyen volt Antal Pál rendezővel dolgozni?
– Az alatt a pár esztendő alatt, míg a Bábszínház dramaturgja, majd igazgatója voltam, ha jól számolom, tizenkét bábdarabot írtam, de ezek nagy része azért nem tapad a nevemhez, mert adaptációk, átdolgozások, amelyeket a színház szükségletére készítettem, és a gyermekirodalom szakmai recepciója …hm … esetleges. Bábdarabjaimat még három más színház is játszotta: a nagyváradi, a győri és a szombathelyi. Antal Pállal nagyon szerettem dolgozni, mint mindenkivel, aki szenvedélyesen szerette a szakmáját, a művészetét. Antal Pál intézményteremtő egyéniség volt. Emberi nagyságát mutatja, hogy gyerekként megjárta a halál-táborok poklát, de felnőttként a gyerekek iránti szeretetnek élt. Nem a gyűlöletnek!
– Sütő András naplójában olvastam, hogy egyik nap Önt mint kollégát elküldi Csíkszeredába. Hány évet dolgozott Sütővel, és milyen emlékeket őriz róla?
– Sütő kellemes, barátságos ember volt, jó humorú társalgó, okos, szellemes, közvetlen barátaival, munkatársaival, de másokkal is. Gyakran voltam műveinek korai olvasója (értsd: közreadás előtti), véleményemre is kíváncsi volt, ennek naplójában is nyoma van. Könyvdedikációiban olyan dicséretekkel illet, amelyek dagaszthatnák a keblemet. Lapjához felelős szerkesztőnek ő hívott, s az Erdélyi Figyelő főszerkesztői posztjára szerkesztőbizottsági elnökként ő javasolt, magyarán: hasznos és alkalmatos embernek tartott. De hogy íróként mennyire becsült, azt ma sem tudnám megmondani. Írásomat egyetlenegyszer dicsérte meg, igaz, hogy akkor nagyon, ide se merném írni a hasonlatot, amellyel élt. Egy gyermekvers-sorozatról van szó, amelyet az Új Élet Csípi-csóka rovatába írtam. Csakhogy ezekre a versekre azóta sem találtam kiadót.
– Milyen kapcsolatot ápol egykori barátaival és pályatársaival, akik ma is itt vannak, Erdélyben?
– Úgy emlékszem, Németh László csoportosítja az embereket könnyen és nehezen előhívódó egyéniségekre. Igaza van. Magam azt is tapasztaltam, hogy vannak nehezen és könnyen elhalványuló emlékű egyéniségek is. Egyre világosabbá válik előttem, hogy én a könnyen elhalványuló fajtához tartozom. Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán? Ilyenkor jönnek a régi tanítványok. Ők akár negyven év távlatából is pontosan emlékeznek, és úgy érzem, sok szeretettel. Tanárként egészen biztos, hogy léteztem.
– Legfőképpen románból fordított magyarra. Mikor és mit? S a francia nyelvtudását sosem kamatoztatta az irodalomban?
– Románból valóban sokat fordítottam. Minden műnemben és majdnem minden műfajban. Fordítottam Marin Sorescut (verseskötet, dráma), Emil Bottát (verseskötet), Banulescut (regény), Bogdan Suceavát (regény), Radu Tuculescut (novella), bábdarabok sokaságát, esszéket, miegymást. De fordítottam franciából is: E. Ionesco, B. Fondane, G. Thines, Norge és mások műveit.
– Díjak, elismerések?
– Íróként a Botta-verseskötet fordításáért kaptam egyesületi díjat. A többi már tanári pályámon érkezett.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),
2014. március 3.
Emlékekkel a hazugság fala ledöntésében
A Castellum Alapítvány hétfőn este megemlékezést szervezett az 1949-es kitelepítések 65. évfordulóján. A marosvásárhelyi református templom gótikus termében jelen voltak az egykori kitelepítettek és leszármazottaik.
Haller Béla alapítványi elnök elmondta – az egy évvel korábban történt városi birtokosság vagyonfosztása és az 1949. március 3-i földbirtokos réteg gazdasági megsemmisítése és kényszerlakhelyre toloncolása óriási értékvesztést jelentett a XX. század közepi erdélyi magyarságnak. Szerencsére már akadnak fiatal történészek, akik megpróbálják feldolgozni ezt a traumatikus történetsorozatot.
Összehangolt akció volt
László Márton történész, aki pontosan ezt a korszakot kutatja, elmondta – a hatóságnak hivatalos magyarázatokra volt szükségük, hát gyártottak. 1948. február 25-én, pénteken a kommunista párt központi bizottsága Vásárhelyre küldte Varga Bénit, aki felkészítőt tartott a helyi pártaktivistáknak az akció előkészítéséről. Ő már névjegyzékkel érkezett Bukarestből a kitelepítendő személyekről. Ezt kellett időszerűsíteni, bővíteni. Február 28-án, hétfőn Ioan Stoica milicista hadnagy jelentkezett Traian Suciu megyei párttitkárhelyettesnél, lezárt borítékos végrehajtási utasítással. Ebben az is benne volt, hogy hová nem szabad telepíteni a földbirtokosokat (nagy ipari központokba, a jugoszláv határ menti övezetbe). Szász János milíciaparancsnok intézkedett, hogy minden olyan helységbe, ahol kitelepítésre kerül sor, 2-2 milicista menjen ki, hogy biztosítsák a helyszínt. Március elsején teljes titoktartás mellett megalakultak a kisajátítási bizottságok. A később felszínre került iratokból kiderült, hogy a kitelepítésekben részt vett 120 munkás és ezer „paraszt” is.
És jött húshagyó kedd
Az utasítások szerint március másodikán este teherautókkal indultak minden faluba, ahol tervezett kisajátítás volt, hogy éjjel 2-3 között egyszerre csapjanak le a birtokosságra mindenhol. És így is történt. Kisebb gikszerek adódtak. Mezőbándon például nem találták a listán levő Szabó nevű birtokost, ezért teherautóra raktak egy ugyanolyan családnevű kulákot. Másik három esetben sem találták meg a jegyzéken szereplőt.
Összesen 85-89 birtokost fosztottak meg földjétől (különböző iratok különböző adatai), őket és családjukat teherautóra rakták, s vagy Szászrégenbe vagy Marosvásárhelyre szállították. Az iratok szerint itt kényszerlakhelyet és munkahelyet biztosítottak számukra. Ugyancsak a korabeli iratok szerint 2600 hektár körüli szántóföldet, 973 hektár kerthelyiséget, 4000 hektárnál több erdőt vettek el. A teljes kisajátított terület megközelítette a 10 ezer hektárt.
Hazugságok sorozata
A teremben levő érintettek a történész előadása után elmondták – az iratok nagy része hazugságot tartalmaz. Beczássy Tánja elmondta – az elűzetésük szerdára virradóra történt, ezt édesapja, István is megírta a Bekerített élet című munkájában. Orbók Ferenc szerint a szülei egyáltalán semmilyen lakást nem kaptak. Munkahelyet még úgy sem. „És senki nem kapott, legtöbb esetben jóakaratú városiak fogadták be a kitelepítetteket. Vagy rákényszerítették az amúgy is szegény sorsú városlakókat, hogy osszák meg hajlékukat velük” – mondta. Példa volt erre gr. Teleki Gemma esete is, aki Vásárhelyen egy lyuknyi odúban húzta meg magát. De az író, irodalomszervező Kemény János gróf esete is példázza ezt.
Az elkobozott javak, aranyékszerek, értéktárgyak eltűntek, a „leltározást” az elvtársak rendszerint a borospincében kezdték, aztán napok múlva folytatták kitalált adatokkal. Mert addigra már minden mozdítható eltűnt a házból.
Koszorúzás és ígéret
Az emlékező est végén megkoszorúzták a kitelepítettek emlékére állított kopjafát a Vártemplom udvarán. Jelképesen a legidősebb és a legfiatalabb résztvevő helyezte el a koszorút: a jelenleg tordai lakos, Bogdánffy Botond (a Szolnok-Doboka vármegyei Esztényben volt birtoka) és a Torda melletti Harasztos falu Horváth családjának leszármazottja, Darabont Horváth István.
A résztvevők megegyeztek abban, hogy mindenki leírja családja történetét, azt eljuttatja a Castellum Alapítványhoz, hogy az emlékeket összeállítva rést törhessenek a még meglévő kommunista hazugságok falán, s a következő nemzedékek már teljes valóságában ismerhessék meg az 1949-ben történt kitelepítések történetét.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro,
A Castellum Alapítvány hétfőn este megemlékezést szervezett az 1949-es kitelepítések 65. évfordulóján. A marosvásárhelyi református templom gótikus termében jelen voltak az egykori kitelepítettek és leszármazottaik.
Haller Béla alapítványi elnök elmondta – az egy évvel korábban történt városi birtokosság vagyonfosztása és az 1949. március 3-i földbirtokos réteg gazdasági megsemmisítése és kényszerlakhelyre toloncolása óriási értékvesztést jelentett a XX. század közepi erdélyi magyarságnak. Szerencsére már akadnak fiatal történészek, akik megpróbálják feldolgozni ezt a traumatikus történetsorozatot.
Összehangolt akció volt
László Márton történész, aki pontosan ezt a korszakot kutatja, elmondta – a hatóságnak hivatalos magyarázatokra volt szükségük, hát gyártottak. 1948. február 25-én, pénteken a kommunista párt központi bizottsága Vásárhelyre küldte Varga Bénit, aki felkészítőt tartott a helyi pártaktivistáknak az akció előkészítéséről. Ő már névjegyzékkel érkezett Bukarestből a kitelepítendő személyekről. Ezt kellett időszerűsíteni, bővíteni. Február 28-án, hétfőn Ioan Stoica milicista hadnagy jelentkezett Traian Suciu megyei párttitkárhelyettesnél, lezárt borítékos végrehajtási utasítással. Ebben az is benne volt, hogy hová nem szabad telepíteni a földbirtokosokat (nagy ipari központokba, a jugoszláv határ menti övezetbe). Szász János milíciaparancsnok intézkedett, hogy minden olyan helységbe, ahol kitelepítésre kerül sor, 2-2 milicista menjen ki, hogy biztosítsák a helyszínt. Március elsején teljes titoktartás mellett megalakultak a kisajátítási bizottságok. A később felszínre került iratokból kiderült, hogy a kitelepítésekben részt vett 120 munkás és ezer „paraszt” is.
És jött húshagyó kedd
Az utasítások szerint március másodikán este teherautókkal indultak minden faluba, ahol tervezett kisajátítás volt, hogy éjjel 2-3 között egyszerre csapjanak le a birtokosságra mindenhol. És így is történt. Kisebb gikszerek adódtak. Mezőbándon például nem találták a listán levő Szabó nevű birtokost, ezért teherautóra raktak egy ugyanolyan családnevű kulákot. Másik három esetben sem találták meg a jegyzéken szereplőt.
Összesen 85-89 birtokost fosztottak meg földjétől (különböző iratok különböző adatai), őket és családjukat teherautóra rakták, s vagy Szászrégenbe vagy Marosvásárhelyre szállították. Az iratok szerint itt kényszerlakhelyet és munkahelyet biztosítottak számukra. Ugyancsak a korabeli iratok szerint 2600 hektár körüli szántóföldet, 973 hektár kerthelyiséget, 4000 hektárnál több erdőt vettek el. A teljes kisajátított terület megközelítette a 10 ezer hektárt.
Hazugságok sorozata
A teremben levő érintettek a történész előadása után elmondták – az iratok nagy része hazugságot tartalmaz. Beczássy Tánja elmondta – az elűzetésük szerdára virradóra történt, ezt édesapja, István is megírta a Bekerített élet című munkájában. Orbók Ferenc szerint a szülei egyáltalán semmilyen lakást nem kaptak. Munkahelyet még úgy sem. „És senki nem kapott, legtöbb esetben jóakaratú városiak fogadták be a kitelepítetteket. Vagy rákényszerítették az amúgy is szegény sorsú városlakókat, hogy osszák meg hajlékukat velük” – mondta. Példa volt erre gr. Teleki Gemma esete is, aki Vásárhelyen egy lyuknyi odúban húzta meg magát. De az író, irodalomszervező Kemény János gróf esete is példázza ezt.
Az elkobozott javak, aranyékszerek, értéktárgyak eltűntek, a „leltározást” az elvtársak rendszerint a borospincében kezdték, aztán napok múlva folytatták kitalált adatokkal. Mert addigra már minden mozdítható eltűnt a házból.
Koszorúzás és ígéret
Az emlékező est végén megkoszorúzták a kitelepítettek emlékére állított kopjafát a Vártemplom udvarán. Jelképesen a legidősebb és a legfiatalabb résztvevő helyezte el a koszorút: a jelenleg tordai lakos, Bogdánffy Botond (a Szolnok-Doboka vármegyei Esztényben volt birtoka) és a Torda melletti Harasztos falu Horváth családjának leszármazottja, Darabont Horváth István.
A résztvevők megegyeztek abban, hogy mindenki leírja családja történetét, azt eljuttatja a Castellum Alapítványhoz, hogy az emlékeket összeállítva rést törhessenek a még meglévő kommunista hazugságok falán, s a következő nemzedékek már teljes valóságában ismerhessék meg az 1949-ben történt kitelepítések történetét.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro,
2014. március 7.
Székely Szabadság Napja – A rendőrfőnök szerint nincs miért tüntetni
Nincs miért tüntetni a román kormány régióalakítási tervei ellen, és egy felvonulás a közlekedést is akadályozná – így indokolta pénteken az MTI-nek Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi városi rendőrség igazgatója, miért nem hagyta jóvá a polgármesteri hivatal illetékes bizottsága a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által március 10-re meghirdetett felvonulást.
A testület csak az 1854-ben kivégzett székely vértanúk tiszteletére hirdetett megemlékezés megszervezéséhez járult hozzá, a Székelyföldnek autonómiát követelő tiltakozó felvonulást nem engedélyezte.
A városházához tartozó helyi rendőrség igazgatója szerint a szervezők a román kormány közigazgatási átszervezési tervei ellen akartak tiltakozni a betiltott felvonulással. Romániában amúgy az alkotmánymódosítás elakadása miatt nem jöhetnek létre közigazgatási régiók.
„Nincs miért tüntetni: ez a kezdeményezés leállt. Ráadásul a rendezvényen külföldiek is részt vesznek: nem értem miért tüntetnének a román kormány ellen, mikor a román állampolgárok sem tüntetnek más országok kormányai ellen, hiszen az nem korrekt” – mondta Bretfelean (fotó). Hozzátette: a felvonulást a tavalyi tapasztalatok miatt sem engedélyezték, mert akkor a résztvevők „alkotmányellenes jelszavakat” skandáltak.
Bretfelean túlzásnak tartja, hogy a szervezők 50-60 ezer résztvevőt jelentettek be: a maga részéről 6-7 ezer megemlékezőre számít hétfőn a székely vértanúk obeliszkjénél. A rendőrfőnök szerint a más településekről érkezők buszai az emlékmű közelében fognak parkolni, távozáskor pedig elkerülik a városközpontot. Lezárják a forgalom elől az orvosi egyetem előtti sugárút egy hatszáz méteres szakaszát, hogy a más településekről érkezők járművei az emlékmű szomszédságában parkolhassanak – magyarázta.
„A rendezvény után az emberek felülnek a buszokra és távozásukat nagyon egyszerűen meg lehet oldani Szászrégen és Kolozsvár irányába is, anélkül, hogy a buszok áthaladjanak a városközponton” – mondta az MTI-nek Valentin Bretfelean.
A Maros Megyei Törvényszék hétfőn elutasította az SZNT keresetét, és törvényesnek találta Dorin Florea polgármester határozatát, amely hétfőre csak megemlékezést engedélyezett Marosvásárhelyen, tiltakozó felvonulást nem.
A világ magyar közösségeihez intézett szerdai felhívásában Izsák Balázs, az SZNT elnöke azt kérte, hogy Székelyföld területi autonómiája mellett a gyülekezési jog és a szólásszabadság tiszteletben tartásáért is tüntessenek hétfőn Románia nagykövetségei előtt.
A Székely Szabadság Napja tavalyi rendezvényén a szervezők szerint 30 ezren, a rendfenntartók szerint ötezren vettek részt. Az obeliszk mellett közfelkiáltással elfogadott, a Székelyföld autonómiáját követelő petícióval a tömeg a prefektus hivatala elé vonult. A kormány Maros megyei képviselőjének átnyújtott petícióra azóta sem érkezett válasz.
MTI
Székelyhon.ro,
Nincs miért tüntetni a román kormány régióalakítási tervei ellen, és egy felvonulás a közlekedést is akadályozná – így indokolta pénteken az MTI-nek Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi városi rendőrség igazgatója, miért nem hagyta jóvá a polgármesteri hivatal illetékes bizottsága a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által március 10-re meghirdetett felvonulást.
A testület csak az 1854-ben kivégzett székely vértanúk tiszteletére hirdetett megemlékezés megszervezéséhez járult hozzá, a Székelyföldnek autonómiát követelő tiltakozó felvonulást nem engedélyezte.
A városházához tartozó helyi rendőrség igazgatója szerint a szervezők a román kormány közigazgatási átszervezési tervei ellen akartak tiltakozni a betiltott felvonulással. Romániában amúgy az alkotmánymódosítás elakadása miatt nem jöhetnek létre közigazgatási régiók.
„Nincs miért tüntetni: ez a kezdeményezés leállt. Ráadásul a rendezvényen külföldiek is részt vesznek: nem értem miért tüntetnének a román kormány ellen, mikor a román állampolgárok sem tüntetnek más országok kormányai ellen, hiszen az nem korrekt” – mondta Bretfelean (fotó). Hozzátette: a felvonulást a tavalyi tapasztalatok miatt sem engedélyezték, mert akkor a résztvevők „alkotmányellenes jelszavakat” skandáltak.
Bretfelean túlzásnak tartja, hogy a szervezők 50-60 ezer résztvevőt jelentettek be: a maga részéről 6-7 ezer megemlékezőre számít hétfőn a székely vértanúk obeliszkjénél. A rendőrfőnök szerint a más településekről érkezők buszai az emlékmű közelében fognak parkolni, távozáskor pedig elkerülik a városközpontot. Lezárják a forgalom elől az orvosi egyetem előtti sugárút egy hatszáz méteres szakaszát, hogy a más településekről érkezők járművei az emlékmű szomszédságában parkolhassanak – magyarázta.
„A rendezvény után az emberek felülnek a buszokra és távozásukat nagyon egyszerűen meg lehet oldani Szászrégen és Kolozsvár irányába is, anélkül, hogy a buszok áthaladjanak a városközponton” – mondta az MTI-nek Valentin Bretfelean.
A Maros Megyei Törvényszék hétfőn elutasította az SZNT keresetét, és törvényesnek találta Dorin Florea polgármester határozatát, amely hétfőre csak megemlékezést engedélyezett Marosvásárhelyen, tiltakozó felvonulást nem.
A világ magyar közösségeihez intézett szerdai felhívásában Izsák Balázs, az SZNT elnöke azt kérte, hogy Székelyföld területi autonómiája mellett a gyülekezési jog és a szólásszabadság tiszteletben tartásáért is tüntessenek hétfőn Románia nagykövetségei előtt.
A Székely Szabadság Napja tavalyi rendezvényén a szervezők szerint 30 ezren, a rendfenntartók szerint ötezren vettek részt. Az obeliszk mellett közfelkiáltással elfogadott, a Székelyföld autonómiáját követelő petícióval a tömeg a prefektus hivatala elé vonult. A kormány Maros megyei képviselőjének átnyújtott petícióra azóta sem érkezett válasz.
MTI
Székelyhon.ro,
2014. március 7.
Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,
2014. április 1.
Ünnepelt a "kistestvér"
15 éves a Szászrégen és Vidéke című lap
Szerdán este a zsúfolásig megtelt radnótfájai új templomban ünnepelték a Szászrégen és Vidéke című helyi havilap fennállásának 15. évfordulóját. A lap a Népújság műszaki munkatársainak segítségével kerül az olvasók elé.
Bevezetőként a kiadvány jelenlegi főszerkesztője, Fábián András olvasta fel munkájához kötődő gondolatait, majd Csernátoni József nyugalmazott történelemtanár, az első főszerkesztő a kezdetekről beszélt (fotón). Elmondta, Adorjáni László barátjának sugalmazására döntöttek úgy, hogy helyi lapot indítanak, amelyet az akkor plébános, Pakó Benedek és Márk Endre, az RMDSZ elnöke, valamint Demeter József szászrégeni református lelkipásztor felkarolt, s kerültek olyan lelkes vállalkozók is, akik az ügy mellé álltak. Csernátoni József büszkén mondta, hogy 1570 óta 12 magyar lap létezett Szászrégenben – ez a leghosszabb életű. Majd megköszönte azoknak, akik pénzzel, munkájukkal támogatták, többek között Madaras Péter weboldalszerkesztőnek, pályázatírónak, ifj. Jorga Ferenc laptervezőnek, Bartha József lelkipásztornak, aki a Wass Alapítvány nevében karolta fel a kiadványt, valamint Bartha Károlynak, aki a szászrégeni vállalkozók egyesülete képviseletében járult hozzá a lap megjelentetéséhez.
A volt főszerkesztő kifejtette, hiánypótlásként jelent meg a lap, olyan témákat vállalva fel, amelyekről korábban a cenzúra miatt több korosztály lemaradt. Magyarul írhattak a lapban Szászrégen magyar közösségének. Mindenekelőtt politikamentesen: kulturális, egyházi, történelmi, helytörténeti jellegű cikkek jelentek meg. A volt főszerkesztő meghatottan vallotta: munkájával nemzetét szolgálta.
Ősz Zoltán volt szászrégeni tanítóképzős diák, jelenleg bergenyei képzőművész, a Szászrégen és vidéke lap olvasóinak hozzászólásaiból idézett. Nemcsak a városban lakók, hanem az elszármazottak is nagyon sok jó véleményt fogalmaztak meg a lapról.
A "nagytestvér", a Népújság nevében Vajda György, a lap munkatársa köszöntötte a volt és jelenlegi szerkesztőket, akiket arról biztosított, hogy a megyei napilap továbbra is szívügyének tekinti a Szászrégen és Vidéke megjelenését, hiszen egy közösséget szolgálnak.
Az üdvözlőbeszédeket, felszólalásokat követően a lapban megjelent írásokból, versekből olvastak fel a Népszínház Kemény János társulatának tagjai. Közreműködött Géczi János, az ifjúsági zenekar szakreferense és Bondor Anna Renáta ötödikes kisdiák.
(erdélyi) Népújság (Marosvásárhely)
15 éves a Szászrégen és Vidéke című lap
Szerdán este a zsúfolásig megtelt radnótfájai új templomban ünnepelték a Szászrégen és Vidéke című helyi havilap fennállásának 15. évfordulóját. A lap a Népújság műszaki munkatársainak segítségével kerül az olvasók elé.
Bevezetőként a kiadvány jelenlegi főszerkesztője, Fábián András olvasta fel munkájához kötődő gondolatait, majd Csernátoni József nyugalmazott történelemtanár, az első főszerkesztő a kezdetekről beszélt (fotón). Elmondta, Adorjáni László barátjának sugalmazására döntöttek úgy, hogy helyi lapot indítanak, amelyet az akkor plébános, Pakó Benedek és Márk Endre, az RMDSZ elnöke, valamint Demeter József szászrégeni református lelkipásztor felkarolt, s kerültek olyan lelkes vállalkozók is, akik az ügy mellé álltak. Csernátoni József büszkén mondta, hogy 1570 óta 12 magyar lap létezett Szászrégenben – ez a leghosszabb életű. Majd megköszönte azoknak, akik pénzzel, munkájukkal támogatták, többek között Madaras Péter weboldalszerkesztőnek, pályázatírónak, ifj. Jorga Ferenc laptervezőnek, Bartha József lelkipásztornak, aki a Wass Alapítvány nevében karolta fel a kiadványt, valamint Bartha Károlynak, aki a szászrégeni vállalkozók egyesülete képviseletében járult hozzá a lap megjelentetéséhez.
A volt főszerkesztő kifejtette, hiánypótlásként jelent meg a lap, olyan témákat vállalva fel, amelyekről korábban a cenzúra miatt több korosztály lemaradt. Magyarul írhattak a lapban Szászrégen magyar közösségének. Mindenekelőtt politikamentesen: kulturális, egyházi, történelmi, helytörténeti jellegű cikkek jelentek meg. A volt főszerkesztő meghatottan vallotta: munkájával nemzetét szolgálta.
Ősz Zoltán volt szászrégeni tanítóképzős diák, jelenleg bergenyei képzőművész, a Szászrégen és vidéke lap olvasóinak hozzászólásaiból idézett. Nemcsak a városban lakók, hanem az elszármazottak is nagyon sok jó véleményt fogalmaztak meg a lapról.
A "nagytestvér", a Népújság nevében Vajda György, a lap munkatársa köszöntötte a volt és jelenlegi szerkesztőket, akiket arról biztosított, hogy a megyei napilap továbbra is szívügyének tekinti a Szászrégen és Vidéke megjelenését, hiszen egy közösséget szolgálnak.
Az üdvözlőbeszédeket, felszólalásokat követően a lapban megjelent írásokból, versekből olvastak fel a Népszínház Kemény János társulatának tagjai. Közreműködött Géczi János, az ifjúsági zenekar szakreferense és Bondor Anna Renáta ötödikes kisdiák.
(erdélyi) Népújság (Marosvásárhely)
2014. április 25.
Rákóczi Szövetség: a magyarságtudat erősítése
A Rákóczi Szövetség 1989-ben alakult Budapesten, azzal a céllal, hogy a Kárpát-medencében élő külhoni magyarságot támogassa megmaradásáért folytatott küzdelmében, valamint azért, hogy II. Rákóczi Ferenc Nagyságos Fejedelem szellemi örökségét ápolja és népszerűsítse.
A szövetség célkitűzései közt szerepel az elszakított területeken élő magyarság oktatásügyének és kultúrájának támogatása mellett, az összetartozás-tudat erősítése.
A jelenben közel 350 helyi szervezete működik a Kárpát-medencében, taglétszáma 19 ezer körül van. Erdélyben is működnek, sőt szűkebb térségünkben: Marosvásárhelyen, Marosszentgyörgyön és Szászrégenben is szervezetei. 2013-ban alakult meg az Erdélyi Rákóczi Szövetségek Egyesülete. Az szervezet elnökét, Csorba István Árpádot és ügyvezető elnökét, Benedek Zsolt történelemtanárokat a marosvásárhelyi, illetve a marosszentgyörgyi szervezetek megalakulásáról, tevékenységéről, jövőbeni terveiről kérdeztük.
Ha megnyitjuk a Rákóczi Szövetség honlapját, igen gazdag tevékenységgel rendelkező szervezet munkássága tárul elénk. Megtudjuk például, hogy a szövetség minden nyáron három anyanyelvi tábort szervez a Kárpát-medencei szórványhelyzetben élő gyermekek számára; a diákutaztatási programjai keretén belül évente több száz középiskola több ezer diákja utazhat egy másik elszakított országrészbe;
2001 óta hirdeti meg a Cultura Nostra történelmi versenyt a Kárpát-medencében élő magyar középiskolások számára; 14 éve minden júliusban sor kerül Sátoraljaújhelyen a Magyar Diákok és Tanárok Találkozójára; a Gloria Victis a szövetség legnagyobb rendezvénye, amely az 1956-os forradalmat elindító ifjúságnak állít emléket; a történelemtanár táborban 1998 óta gyűlnek össze a Kárpát-medence magyar oktatói, és a felsorolást folytathatnánk.
Heti néptáncoktatás és rendhagyó történelemóra
Benedek Zsolt, a Marosvásárhelyi Református Kollégium igazgatója, és a helyi Rákóczi Szövetség elnöke elmondta, hogy városunkban a szövetség 1994-ben alakult meg. Alapítói az akkori MMDSZ (Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség) vezetői voltak: Ráduly Levente és Vass Levente, de az alapító tagok közt kell megemlítenünk Józsa István, Csegzi Sándor és Kirsch Attila nevét is.
„A marosvásárhelyi szervezet legfontosabb rendezvényei a heti néptáncoktatás és a havi Rendhagyó Történelemóra, amelyet együtt szervezünk a Regenerációval és a Kerecsensólyom Hagyományőrzőkkel. De minden nagy rendezvényén a szövetségnek részt vesz a marosvásárhelyi szövetség is.
Ilyenek például a Gloria Victis rendezvénysorozat, a szentendrei főiskolás diáktábor, a sátoraljaújhelyi középiskolás diáktábor, a gyöngyösi történelemtanár-képző, a diákutaztatási programok. Az erdélyi szervezetek között szoros együttműködés van, nagyon jók a kapcsolataink a csíkszeredaiakkal, kolozsváriakkal, nagyváradiakkal, marosszentgyörgyiekkel.
Van egy újdonság is, amiről szeretnék beszámolni: nemrég sikerült bejegyeztetni hivatalosan az Erdélyi Rákóczi Szövetségek Egyesületét, melynek célja az, hogy még jobban összefogja az erdélyi szervezeteket, hogy több közös programban lehessen részük.
Nem utolsó sorban pedig pénzszerzési lehetőség is a pályázatokon keresztül, ha hivatalosan is be van jegyezve egy szervezet” – tájékoztatta lapunkat Benedek Zsolt. Egységes nemzeti öntudat kialakítása
Arra a kérdésünkre pedig, hogy szerinte a szövetség tevékenysége közelebb viszi-e az igaz magyar történelmet a fiatalokhoz, a marosvásárhelyi kollégium történelemtanár-igazgatója a következőket nyilatkozta: „A programokban résztvevők természetesen közelebb kerülnek a nemzeti történelem megismeréséhez.Nagyon sok személy, aki mielőtt kapcsolatba került volna a szövetséggel, nem tudott a nemzeti ünnepek jelentőségéről, sőt olyan is volt, aki nem tudta mi az, hogy Felvidék, Délvidék vagy Kárpátalja. A Rákóczi Szövetség ilyen téren nagymértékben befolyásolta őket, és segített kialakítani bennük egy egészséges nemzeti öntudatot.”
A szövetség népszerűsége egyre nagyobb
Az Erdélyi Rákóczi Szövetségek Egyesületének elnöke Csorba István Árpád, aki a marosszentgyörgyi szervezet elnöke is, ügyvezető elnöke Benedek Zsolt, a tanácsadó testület tagjai pedig Kolozsvári Szilárd és Nagy F. Atilla. Az egyesület elnöke a szövetség népszerűségéről és a jövőbeni tervekről beszélt lapunknak.
„A magyarországi Rákóczi Szövetség kezdeményezésére alakult meg tavaly az Erdélyi Egyesület, azért, hogy a helyi szervezetek könnyebben be tudjanak kapcsolódni a tevékenységekbe. A szövetség népszerűsége egyre nagyobb, ezt bizonyítja az is például, hogy az utóbbi időben a táborokban túljelentkezés van. A Kárpát-medencei Történelemtanár Tábor résztvevőinek egyharmad részét az erdélyiek tették ki. Véleményem szerint Erdély szinten a legaktívabb tevékenységet a marosvásárhelyiek, a szászrégeniek és a marosszentgyörgyiek fejtik ki. A szentgyörgyi szövetség csak két éve alakult meg, de tagjai már a tavaly második díjat nyertek a Cultura Nostra történelmi versenyen.
Ami pedig a jövőbeni terveinket illeti, elmondhatom, hogy szeretnénk megvalósítani, hogy Erdély minden magyar középiskolájában jöjjön létre Rákóczi Szövetség. Tervünk olyan táborokat kiépíteni, mint a sátoraljaújhelyi, szeretnénk egy irodát nyitni, és segíteni a szórványban élőket, de tovább sorolhatnám céljainkat. Ugyanakkor pályázni fogunk, igyekszünk támogatásokat szerezni. A tavaly például a marosszentgyörgyi Rákóczi Szövetség egymillió forint értékben kapott magyar nyelvű könyveket, ezt a támogatást idén a szászrégeniek számára szeretnénk megszerezni" – mondta el lapunknak Csorba István Árpád.
Nemes Gyula
Központ. Erdély.ma
A Rákóczi Szövetség 1989-ben alakult Budapesten, azzal a céllal, hogy a Kárpát-medencében élő külhoni magyarságot támogassa megmaradásáért folytatott küzdelmében, valamint azért, hogy II. Rákóczi Ferenc Nagyságos Fejedelem szellemi örökségét ápolja és népszerűsítse.
A szövetség célkitűzései közt szerepel az elszakított területeken élő magyarság oktatásügyének és kultúrájának támogatása mellett, az összetartozás-tudat erősítése.
A jelenben közel 350 helyi szervezete működik a Kárpát-medencében, taglétszáma 19 ezer körül van. Erdélyben is működnek, sőt szűkebb térségünkben: Marosvásárhelyen, Marosszentgyörgyön és Szászrégenben is szervezetei. 2013-ban alakult meg az Erdélyi Rákóczi Szövetségek Egyesülete. Az szervezet elnökét, Csorba István Árpádot és ügyvezető elnökét, Benedek Zsolt történelemtanárokat a marosvásárhelyi, illetve a marosszentgyörgyi szervezetek megalakulásáról, tevékenységéről, jövőbeni terveiről kérdeztük.
Ha megnyitjuk a Rákóczi Szövetség honlapját, igen gazdag tevékenységgel rendelkező szervezet munkássága tárul elénk. Megtudjuk például, hogy a szövetség minden nyáron három anyanyelvi tábort szervez a Kárpát-medencei szórványhelyzetben élő gyermekek számára; a diákutaztatási programjai keretén belül évente több száz középiskola több ezer diákja utazhat egy másik elszakított országrészbe;
2001 óta hirdeti meg a Cultura Nostra történelmi versenyt a Kárpát-medencében élő magyar középiskolások számára; 14 éve minden júliusban sor kerül Sátoraljaújhelyen a Magyar Diákok és Tanárok Találkozójára; a Gloria Victis a szövetség legnagyobb rendezvénye, amely az 1956-os forradalmat elindító ifjúságnak állít emléket; a történelemtanár táborban 1998 óta gyűlnek össze a Kárpát-medence magyar oktatói, és a felsorolást folytathatnánk.
Heti néptáncoktatás és rendhagyó történelemóra
Benedek Zsolt, a Marosvásárhelyi Református Kollégium igazgatója, és a helyi Rákóczi Szövetség elnöke elmondta, hogy városunkban a szövetség 1994-ben alakult meg. Alapítói az akkori MMDSZ (Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség) vezetői voltak: Ráduly Levente és Vass Levente, de az alapító tagok közt kell megemlítenünk Józsa István, Csegzi Sándor és Kirsch Attila nevét is.
„A marosvásárhelyi szervezet legfontosabb rendezvényei a heti néptáncoktatás és a havi Rendhagyó Történelemóra, amelyet együtt szervezünk a Regenerációval és a Kerecsensólyom Hagyományőrzőkkel. De minden nagy rendezvényén a szövetségnek részt vesz a marosvásárhelyi szövetség is.
Ilyenek például a Gloria Victis rendezvénysorozat, a szentendrei főiskolás diáktábor, a sátoraljaújhelyi középiskolás diáktábor, a gyöngyösi történelemtanár-képző, a diákutaztatási programok. Az erdélyi szervezetek között szoros együttműködés van, nagyon jók a kapcsolataink a csíkszeredaiakkal, kolozsváriakkal, nagyváradiakkal, marosszentgyörgyiekkel.
Van egy újdonság is, amiről szeretnék beszámolni: nemrég sikerült bejegyeztetni hivatalosan az Erdélyi Rákóczi Szövetségek Egyesületét, melynek célja az, hogy még jobban összefogja az erdélyi szervezeteket, hogy több közös programban lehessen részük.
Nem utolsó sorban pedig pénzszerzési lehetőség is a pályázatokon keresztül, ha hivatalosan is be van jegyezve egy szervezet” – tájékoztatta lapunkat Benedek Zsolt. Egységes nemzeti öntudat kialakítása
Arra a kérdésünkre pedig, hogy szerinte a szövetség tevékenysége közelebb viszi-e az igaz magyar történelmet a fiatalokhoz, a marosvásárhelyi kollégium történelemtanár-igazgatója a következőket nyilatkozta: „A programokban résztvevők természetesen közelebb kerülnek a nemzeti történelem megismeréséhez.Nagyon sok személy, aki mielőtt kapcsolatba került volna a szövetséggel, nem tudott a nemzeti ünnepek jelentőségéről, sőt olyan is volt, aki nem tudta mi az, hogy Felvidék, Délvidék vagy Kárpátalja. A Rákóczi Szövetség ilyen téren nagymértékben befolyásolta őket, és segített kialakítani bennük egy egészséges nemzeti öntudatot.”
A szövetség népszerűsége egyre nagyobb
Az Erdélyi Rákóczi Szövetségek Egyesületének elnöke Csorba István Árpád, aki a marosszentgyörgyi szervezet elnöke is, ügyvezető elnöke Benedek Zsolt, a tanácsadó testület tagjai pedig Kolozsvári Szilárd és Nagy F. Atilla. Az egyesület elnöke a szövetség népszerűségéről és a jövőbeni tervekről beszélt lapunknak.
„A magyarországi Rákóczi Szövetség kezdeményezésére alakult meg tavaly az Erdélyi Egyesület, azért, hogy a helyi szervezetek könnyebben be tudjanak kapcsolódni a tevékenységekbe. A szövetség népszerűsége egyre nagyobb, ezt bizonyítja az is például, hogy az utóbbi időben a táborokban túljelentkezés van. A Kárpát-medencei Történelemtanár Tábor résztvevőinek egyharmad részét az erdélyiek tették ki. Véleményem szerint Erdély szinten a legaktívabb tevékenységet a marosvásárhelyiek, a szászrégeniek és a marosszentgyörgyiek fejtik ki. A szentgyörgyi szövetség csak két éve alakult meg, de tagjai már a tavaly második díjat nyertek a Cultura Nostra történelmi versenyen.
Ami pedig a jövőbeni terveinket illeti, elmondhatom, hogy szeretnénk megvalósítani, hogy Erdély minden magyar középiskolájában jöjjön létre Rákóczi Szövetség. Tervünk olyan táborokat kiépíteni, mint a sátoraljaújhelyi, szeretnénk egy irodát nyitni, és segíteni a szórványban élőket, de tovább sorolhatnám céljainkat. Ugyanakkor pályázni fogunk, igyekszünk támogatásokat szerezni. A tavaly például a marosszentgyörgyi Rákóczi Szövetség egymillió forint értékben kapott magyar nyelvű könyveket, ezt a támogatást idén a szászrégeniek számára szeretnénk megszerezni" – mondta el lapunknak Csorba István Árpád.
Nemes Gyula
Központ. Erdély.ma
2014. május 3.
Vörös Hold
99 év telt el az örmény holokauszt óta
A huszadik század első olyan tragikus eseményére, amely egy teljes népcsoport kiirtására irányult – az örmény genocídiumra – emlékezett április 30-án délután a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termének teljes telt házas közönsége. A szomorú esemény áprilisi, 99. évfordulója alkalmából a Marosvásárhelyi Örmény–magyar Kulturális Egyesület szervezett irodalmi-történelmi-zenei estet, amelynek keretében bemutatásra került az örmény holokausztot túlélő, Bardizágban (Törökország) született Bodurian János Vörös Hold című elbeszéléskötete is.
Az est a marosvásárhelyi Fagyöngy citeraegyüttes (vezető: Fazakas Ildikó, oktató: Bőr Hunyadi Gyula) játékával kezdődött, a formáció magyar népdalok előadásával érzékeltette Bodurian János kalandos életútját, majd az egyesület alelnöke, Nagy Attila üdvözölte a megjelenteket.
– Ma az örmény genocídiumra emlékezünk, de egy nép se higgye azt magáról, hogy nem vett részt népirtásban, és ez az örményekre is vonatkozik. A huszadik században összesen körülbelül 170 millió ember esett áldozatul a különböző genocídiumokban, 40 millióval több, mint ahányan elpusztultak az ismert történelem évezredei alatt bekövetkező, hasonló tragédiákban. A kötet a törökországi népirtásról szól, amelynek centenáriumára jövőben emlékezünk. Ezen genocídium három lépcsőben következett be: 1894 és 1896 között a törökök és az általuk felbérelt kurdok 200.000 örményt öltek meg. A holokauszt kifejezést először ekkor használták. Kemal Atatürk megöletett további 35 ezret, 1915–16-ban pedig a török hadsereg gyilkol meg további egymillió örmény embert. Sokan a Kaukázusba menekültek, Lenin 70.000 örményt gyilkoltatott meg közülük. A kurdok 1919 és 1923 között még 200.000-et mészároltak le a törökök buzdítására. Szörnyű tragédia volt, de próbáljunk meg emberhez méltóan, mellveregetés nélkül megemlékezni az áldozatokról.
A Vörös Hold című kötetet Ávéd Rózsa, az egyesület titkára mutatta be, de előtte az örmény holo-kauszthoz köthető, magyar fordításban megjelent kiadványokat is ismertette. Közéjük tartozik az osztrák Franz Werfel által 1938-ban írt A Musza Dagh negyven napja című regény, amelyet nagy érdeklődés övezett és amely először érkezett hozzánk magyar fordításban.
– Az irodalom évtizedekig hallgatott az örmény genocídiumról – mondta Ávéd Rózsa. – Lezajlott a második világháború, a kettészakadt világ szovjet tagköztársaságaiban pedig nem volt divat ilyesmiről szót ejteni. De az örmény tudósok mindent megtettek azért, hogy eredeti dokumentumokhoz, fényképekhez juthassanak, és 2005-ben Jerevánban napvilágot látott Az örmény genocídium című kötet, amelyet 2007-ben fordítottak magyar nyelvre. Ezt követte Antonia Arslan Pacsirtavár című könyve, amelynek marosvásárhelyi kötődései is vannak: Király Kinga Júlia fordította magyar nyelvre, a Mentor Kiadó jelentette meg, és a marosvásárhelyi Kali Kinga armenológus mutatta be. Baruir Nercessian A halál völgyében jártam című, angol nyelvű kötetéről nemrég szereztünk tudomást. Ő túlélte az örmény holokausztot, és idős korában papjának mesélte el élményeit. Erről szól a könyv, amelynek angol eredetijét Nagy Attila ismertette, de hamarosan elkészül a magyar változat is, a szintén marosvásárhelyi Kaáli Nagy Botond fordításában.
Mindezek közül először – 1931-ben – a most bemutatandó Vörös Hold látott napvilágot, és akkora érdeklődés övezte, hogy 1932-ben újra kiadták. Szerzője, Bodurian János (eredeti nevén Magardici Bodurian) 1889-ben született Konstantinápoly közelében, Bardizágban, egy olyan, örmények lakta településen, amely ma már nem létezik. Jómódú kereskedőcsalád gyermeke volt, akit iskolai tanulmányai után öccsével együtt Velencébe küldtek a szülei, hogy az ottani Szent Lázár-szigeten folytasson teológiai tanulmányokat. A holokauszt során édesapját és fél családját meggyilkolták, ő egy olajbogyókat tartalmazó hordóba bújva hajózott át a tengeren, és került Konstancára. 1928-ban kérelmezte felvételét az erdélyi egyházmegyébe. 1929 tavaszát már Szépvízen töltötte, ahol további harminc éven át szolgálta örmény katolikus szertartású papként a helyi közösséget. Öccse Szászrégenben telepedett le édesanyjukkal együtt, aki 1942-ben, 92 éves korában halt meg. A kötet az ő visszaemlékezései alapján és a szerző gyermekkori játszótársai alakjainak felidézésével íródott. Bodurian János nem beszélte jól a magyar nyelvet, örmény szertartás szerint misézett, de ez a híveit nem zavarta, nagyon ragaszkodtak hozzá. Kedves, közvetlen, igen tehetséges ember volt. Bukaresti tartózkodása alatt kézinyomdát vásárolt, amit a későbbiekben Szépvízen működtetett. Három könyvet adott ki, ezek közül az egyik a Vörös Hold című elbeszéléskötet volt. Nagyon szerény kiadvány, de az első, amit egy örmény anyanyelvű szerző magyar nyelven írt és adott ki Erdélyben az 1915-ös deportálásokról. Az eltüntetett örmény múlt emlékére idézi meg gyerekkori játszótársai alakját, és ő az első, aki megemlíti a török családok által befogadott és törökként felnevelt örmény gyerekeket is. Utódaik közül sokan csak az elmúlt években szembesültek azzal, hogy dédszüleik, nagyszüleik örmények voltak. Bodurian örmény enciklopédiát állított össze és nyomtatott ki, a tizenkét kötetesre tervezett sorozatból kettő látott napvilágot. De e kettő alapján kapott 1959 őszén meghívást Mikojan pátriárkától, az örmény főpaptól Ecsmiadzinba, hogy ott folytassa a munkát. Nagy örömmel készült az útra, és visszatért Örményországba, de megbetegedett, és még abban az évben elhunyt. Könyvekkel teli csomagjának Bukarestben nyoma veszett.
Bodurian Jánosnak él egy azonos nevű unokaöccse Székelyudvarhelyen, a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola igazgatója. Ő ajánlja a kötetet az olvasók figyelmébe, ahogyan tesszük ezt mi is a genocídium 99. évfordulója alkalmából.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)
99 év telt el az örmény holokauszt óta
A huszadik század első olyan tragikus eseményére, amely egy teljes népcsoport kiirtására irányult – az örmény genocídiumra – emlékezett április 30-án délután a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termének teljes telt házas közönsége. A szomorú esemény áprilisi, 99. évfordulója alkalmából a Marosvásárhelyi Örmény–magyar Kulturális Egyesület szervezett irodalmi-történelmi-zenei estet, amelynek keretében bemutatásra került az örmény holokausztot túlélő, Bardizágban (Törökország) született Bodurian János Vörös Hold című elbeszéléskötete is.
Az est a marosvásárhelyi Fagyöngy citeraegyüttes (vezető: Fazakas Ildikó, oktató: Bőr Hunyadi Gyula) játékával kezdődött, a formáció magyar népdalok előadásával érzékeltette Bodurian János kalandos életútját, majd az egyesület alelnöke, Nagy Attila üdvözölte a megjelenteket.
– Ma az örmény genocídiumra emlékezünk, de egy nép se higgye azt magáról, hogy nem vett részt népirtásban, és ez az örményekre is vonatkozik. A huszadik században összesen körülbelül 170 millió ember esett áldozatul a különböző genocídiumokban, 40 millióval több, mint ahányan elpusztultak az ismert történelem évezredei alatt bekövetkező, hasonló tragédiákban. A kötet a törökországi népirtásról szól, amelynek centenáriumára jövőben emlékezünk. Ezen genocídium három lépcsőben következett be: 1894 és 1896 között a törökök és az általuk felbérelt kurdok 200.000 örményt öltek meg. A holokauszt kifejezést először ekkor használták. Kemal Atatürk megöletett további 35 ezret, 1915–16-ban pedig a török hadsereg gyilkol meg további egymillió örmény embert. Sokan a Kaukázusba menekültek, Lenin 70.000 örményt gyilkoltatott meg közülük. A kurdok 1919 és 1923 között még 200.000-et mészároltak le a törökök buzdítására. Szörnyű tragédia volt, de próbáljunk meg emberhez méltóan, mellveregetés nélkül megemlékezni az áldozatokról.
A Vörös Hold című kötetet Ávéd Rózsa, az egyesület titkára mutatta be, de előtte az örmény holo-kauszthoz köthető, magyar fordításban megjelent kiadványokat is ismertette. Közéjük tartozik az osztrák Franz Werfel által 1938-ban írt A Musza Dagh negyven napja című regény, amelyet nagy érdeklődés övezett és amely először érkezett hozzánk magyar fordításban.
– Az irodalom évtizedekig hallgatott az örmény genocídiumról – mondta Ávéd Rózsa. – Lezajlott a második világháború, a kettészakadt világ szovjet tagköztársaságaiban pedig nem volt divat ilyesmiről szót ejteni. De az örmény tudósok mindent megtettek azért, hogy eredeti dokumentumokhoz, fényképekhez juthassanak, és 2005-ben Jerevánban napvilágot látott Az örmény genocídium című kötet, amelyet 2007-ben fordítottak magyar nyelvre. Ezt követte Antonia Arslan Pacsirtavár című könyve, amelynek marosvásárhelyi kötődései is vannak: Király Kinga Júlia fordította magyar nyelvre, a Mentor Kiadó jelentette meg, és a marosvásárhelyi Kali Kinga armenológus mutatta be. Baruir Nercessian A halál völgyében jártam című, angol nyelvű kötetéről nemrég szereztünk tudomást. Ő túlélte az örmény holokausztot, és idős korában papjának mesélte el élményeit. Erről szól a könyv, amelynek angol eredetijét Nagy Attila ismertette, de hamarosan elkészül a magyar változat is, a szintén marosvásárhelyi Kaáli Nagy Botond fordításában.
Mindezek közül először – 1931-ben – a most bemutatandó Vörös Hold látott napvilágot, és akkora érdeklődés övezte, hogy 1932-ben újra kiadták. Szerzője, Bodurian János (eredeti nevén Magardici Bodurian) 1889-ben született Konstantinápoly közelében, Bardizágban, egy olyan, örmények lakta településen, amely ma már nem létezik. Jómódú kereskedőcsalád gyermeke volt, akit iskolai tanulmányai után öccsével együtt Velencébe küldtek a szülei, hogy az ottani Szent Lázár-szigeten folytasson teológiai tanulmányokat. A holokauszt során édesapját és fél családját meggyilkolták, ő egy olajbogyókat tartalmazó hordóba bújva hajózott át a tengeren, és került Konstancára. 1928-ban kérelmezte felvételét az erdélyi egyházmegyébe. 1929 tavaszát már Szépvízen töltötte, ahol további harminc éven át szolgálta örmény katolikus szertartású papként a helyi közösséget. Öccse Szászrégenben telepedett le édesanyjukkal együtt, aki 1942-ben, 92 éves korában halt meg. A kötet az ő visszaemlékezései alapján és a szerző gyermekkori játszótársai alakjainak felidézésével íródott. Bodurian János nem beszélte jól a magyar nyelvet, örmény szertartás szerint misézett, de ez a híveit nem zavarta, nagyon ragaszkodtak hozzá. Kedves, közvetlen, igen tehetséges ember volt. Bukaresti tartózkodása alatt kézinyomdát vásárolt, amit a későbbiekben Szépvízen működtetett. Három könyvet adott ki, ezek közül az egyik a Vörös Hold című elbeszéléskötet volt. Nagyon szerény kiadvány, de az első, amit egy örmény anyanyelvű szerző magyar nyelven írt és adott ki Erdélyben az 1915-ös deportálásokról. Az eltüntetett örmény múlt emlékére idézi meg gyerekkori játszótársai alakját, és ő az első, aki megemlíti a török családok által befogadott és törökként felnevelt örmény gyerekeket is. Utódaik közül sokan csak az elmúlt években szembesültek azzal, hogy dédszüleik, nagyszüleik örmények voltak. Bodurian örmény enciklopédiát állított össze és nyomtatott ki, a tizenkét kötetesre tervezett sorozatból kettő látott napvilágot. De e kettő alapján kapott 1959 őszén meghívást Mikojan pátriárkától, az örmény főpaptól Ecsmiadzinba, hogy ott folytassa a munkát. Nagy örömmel készült az útra, és visszatért Örményországba, de megbetegedett, és még abban az évben elhunyt. Könyvekkel teli csomagjának Bukarestben nyoma veszett.
Bodurian Jánosnak él egy azonos nevű unokaöccse Székelyudvarhelyen, a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola igazgatója. Ő ajánlja a kötetet az olvasók figyelmébe, ahogyan tesszük ezt mi is a genocídium 99. évfordulója alkalmából.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)
2014. május 13.
Megtartó munka a szórványban
Ha az utazó a Szászrégen–Kolozsvár útvonalon elhagyja Beresztelkét, a következő falu a Marosvásárhelytől 40 kilométernyire fekvő Magyarfülpös, ahol azonban a község vezetősége már elfelejtette kiírni a település nevét magyarul is. Hasonlóképpen felejtenek el a környék lakói magyarul, és válik az élet egyre céltalanabbá és kilátástalanabbá. Ady István, a falu lelkipásztora, a Szivárvány Alapítvány vezetője és munkatársai ezen próbálnak két évtizede változtatni: 26 gyereket taníttatnak, és közben remélik, a környék magyarsága egyszer csak megérti és elkezdi támogatni munkájukat.
Péntek délben a Szivárvány Ház iskolaterme pont olyan életvidám képet fest, mint bármely más elemi tanintézeté: a padokon szanaszét heverő, ottfelejtett ceruzák, a földön papírfecnik, kihúzott székek, kintről beszűrődő gyerekzsivaj – mindeközben a tájékozatlan látogató nem is sejti, hogy a látszólagos harmónia és jólét mögött minden gyerek élettörténete szomorúságot és nélkülözést rejt.
Hétfőn iskola, ha pizsamában is…
Beszélgetőtársaink – Ady István lelkipásztor, Székely Éva, a Szivárvány Ház munkatársa, Bodor Vera tanítónő – úgy tekintenek az alapítvány 16 kis bentlakójára, mintha a sajátjaik lennének. „Ezek a gyerekek különlegesebbek, hiszen mindeniknek ismerjük életkörülményeit, ezért tudjuk, hogy más bánásmódot igényelnek. Mindent nagyon az elejétől kell kezdenünk, mert arra is volt már példa, hogy 8 évesen a gyerek nem tudta megmondani nevét és életkorát. Ezért lehet, hogy a kívülálló számára a fejlődés nem olyan látványos, de nekünk, velük foglalkozó pedagógusoknak már az is nagy sikerélmény, ha megtanulnak egy verset, leírnak helyesen egy szót vagy azt mondják: kérem szépen” – magyarázza Vera.
A gyerekek szülei a környékbeli farmokon dolgoznak, ahol igénytelen és olcsó munkaerőként használják őket, és akiknek kisebb gondja is nagyobb annál, mint gyerekeik taníttatása. De Ady Istvánék nem hagyják elveszni egyetlen védencüket sem, ha hétfőn reggel a szülő nincs ott a megbeszélt helyen és időben a gyerekével, utánamennek, és ha kell pizsamában és mezítláb viszik a bentlakásos iskolába.
Balladai harcok a nemtörődömséggel
Gyakran az az érzésük, hogy Kőműves Kelemen harcát vívják: amit közösen felépítenek egy év, de akár egy hét alatt, az a nyári vakáció vagy a hosszú hétvége alatt tönkremegy, kezdve attól, hogy minden hétfőt tetűirtással, fürdetéssel kezdenek. „A gyerekeket minden pénteken hazavisszük, mert akármilyenek is a szüleik, ragaszkodnak hozzájuk, és nem szeretnénk őket elszakítani tőlük vagy a testvéreiktől” – meséli Éva. Természetesen gyakran előfordul, hogy a Timko pékség jóvoltából felajánlott pénteki édes péksüteményük lesz az egész hétvégi eledelük, mégis, akármelyik gyereket kérdeztük, mindenik azt válaszolta, igen, várja, hogy hétvégén hazamenjen.
A holland testvérkapcsolati segítséggel épült Szivárvány Házról senki nem gondolta volna, hogy iskolaként, óvodaként és bentlakásként fog működni. A közösségi házként indult hely története is érdekes: amikor 1994-ben a holland település képviselőinek egy magyarfülpösi halotti tor alkalmával szinte jeges húslevest szolgáltak fel, akkor született meg a gondolat, hogy újítsák fel a kultúrotthont. Mivel a román nemzetiségű polgármesternek ez ellen kifogásai voltak, saját ház építése mellett döntöttek.
Évtizedes szünet után: újraindult magyar oktatás
Ady István 1996-ban gondolt egy merészet és újraindíttatta az egy évtizede megszűnt magyar elemi oktatást a faluban, amely Donáth Árpád főtanfelügyelő-helyettes közbenjárásának köszönhetően a mai napig hivatalos keretek között működik a Szivárvány Házban. Mivel létszámhiány volt, Mezőörményesről is hoztak egy testvérpárt, akik az első évben a parókián laktak. A következő évben az iskola újabb három görgényi gyerekkel bővült, ekkor azonban már házat kellett bérelniük, de csak addig, míg hét évvel ezelőtt elkészült az iskola és óvoda fölötti emelet, ahol most 16 óvodás és elemista gyerek lakik, a többiek a faluból járnak reggelente.
A gyerekek egy része Kőhalmon folytatja a tanulmányait, de Ady Istvánék minél közelebb szerették volna tudni védenceiket, ezért úgy gondolták: muszáj egy szászrégeni bentlakást is létesíteniük. A katolikus egyháztól kaptak egy romos állapotban lévő épületet, amelyet 25 évig ingyen használhatnak. A lelkipásztor azt remélte, hogy az ingatlant a régeni magyar vállalkozók segítségével újítják majd fel. Végül egy vállalkozó, a szászrégeni Portik János saját költségén és saját embereivel egy nyár alatt a földszinti részt és a hálószobákat rendbe tette. Jelenleg tíz gyerek lakik itt, akiknek minden nap egy önkéntes viszi be Magyarfülpösről a meleg ételt.
A gondok ellenére új terveket szőnek
„Nem tudom, hogy ősztől hogyan tudjuk majd működtetni. Néha kijönnek, vállon veregetnek, s azzal mennek tovább” – ecseteli a választási kampányok során ismétlődő forgatókönyvet a lelkipásztor, aki azon a véleményen van, hogy sajnos sem a régeni, sem a Maros megyei magyarság még nem érti meg azt, hogy nem személyes ambíciókról, hanem valami sokkal mélyebb és egyre tragikusabb dologról van szó. „Mi, szórványban szolgáló lelkészek gyakorlatilag elfelejtünk keresztelni és esketni – csak temetünk. Magyarfülpösön is sok a vegyes házasság, ami azt jelenti, hogy hiába magyar az apa, a gyerek nem fog megtanulni magyarul” – vázolja a 260 lelkes gyülekezet jövőképét a lelkipásztor.
Gyülekezetük és a már meglévő bentlakásaik sorsa miatti aggodalmuk ellenére, falujárásaik során Ady Istvánék újabb terveket szőnek: a Szászrégen melletti Vajola, Dedrád és Dedrádszéplak elemistáit is a régeni bentlakásban szeretnék tudni, de Dedrádszéplakon még mindig van 11 magyar gyerek, akiknek óvodát kellene építeni.
Csak a töredékét ismerhettük meg a Szivárvány Ház mindennapjainak, de azzal váltunk el Ady Istvántól, hogy követjük történetüket. Látogatásunk legutolsó mozzanataként megnéztük a takaros bentlakás szobáit, és miközben Éva azt fejtegeti, hogy szülővárosában, Csíkszeredában milyen könnyű magyarnak lenni, tekintetünk a szobák ajtóira felszegezett holland támogatók neveire réved, és hangosan sóhajtunk fel: bárcsak magyar nevek is ékeskednének a táblákon.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro
Ha az utazó a Szászrégen–Kolozsvár útvonalon elhagyja Beresztelkét, a következő falu a Marosvásárhelytől 40 kilométernyire fekvő Magyarfülpös, ahol azonban a község vezetősége már elfelejtette kiírni a település nevét magyarul is. Hasonlóképpen felejtenek el a környék lakói magyarul, és válik az élet egyre céltalanabbá és kilátástalanabbá. Ady István, a falu lelkipásztora, a Szivárvány Alapítvány vezetője és munkatársai ezen próbálnak két évtizede változtatni: 26 gyereket taníttatnak, és közben remélik, a környék magyarsága egyszer csak megérti és elkezdi támogatni munkájukat.
Péntek délben a Szivárvány Ház iskolaterme pont olyan életvidám képet fest, mint bármely más elemi tanintézeté: a padokon szanaszét heverő, ottfelejtett ceruzák, a földön papírfecnik, kihúzott székek, kintről beszűrődő gyerekzsivaj – mindeközben a tájékozatlan látogató nem is sejti, hogy a látszólagos harmónia és jólét mögött minden gyerek élettörténete szomorúságot és nélkülözést rejt.
Hétfőn iskola, ha pizsamában is…
Beszélgetőtársaink – Ady István lelkipásztor, Székely Éva, a Szivárvány Ház munkatársa, Bodor Vera tanítónő – úgy tekintenek az alapítvány 16 kis bentlakójára, mintha a sajátjaik lennének. „Ezek a gyerekek különlegesebbek, hiszen mindeniknek ismerjük életkörülményeit, ezért tudjuk, hogy más bánásmódot igényelnek. Mindent nagyon az elejétől kell kezdenünk, mert arra is volt már példa, hogy 8 évesen a gyerek nem tudta megmondani nevét és életkorát. Ezért lehet, hogy a kívülálló számára a fejlődés nem olyan látványos, de nekünk, velük foglalkozó pedagógusoknak már az is nagy sikerélmény, ha megtanulnak egy verset, leírnak helyesen egy szót vagy azt mondják: kérem szépen” – magyarázza Vera.
A gyerekek szülei a környékbeli farmokon dolgoznak, ahol igénytelen és olcsó munkaerőként használják őket, és akiknek kisebb gondja is nagyobb annál, mint gyerekeik taníttatása. De Ady Istvánék nem hagyják elveszni egyetlen védencüket sem, ha hétfőn reggel a szülő nincs ott a megbeszélt helyen és időben a gyerekével, utánamennek, és ha kell pizsamában és mezítláb viszik a bentlakásos iskolába.
Balladai harcok a nemtörődömséggel
Gyakran az az érzésük, hogy Kőműves Kelemen harcát vívják: amit közösen felépítenek egy év, de akár egy hét alatt, az a nyári vakáció vagy a hosszú hétvége alatt tönkremegy, kezdve attól, hogy minden hétfőt tetűirtással, fürdetéssel kezdenek. „A gyerekeket minden pénteken hazavisszük, mert akármilyenek is a szüleik, ragaszkodnak hozzájuk, és nem szeretnénk őket elszakítani tőlük vagy a testvéreiktől” – meséli Éva. Természetesen gyakran előfordul, hogy a Timko pékség jóvoltából felajánlott pénteki édes péksüteményük lesz az egész hétvégi eledelük, mégis, akármelyik gyereket kérdeztük, mindenik azt válaszolta, igen, várja, hogy hétvégén hazamenjen.
A holland testvérkapcsolati segítséggel épült Szivárvány Házról senki nem gondolta volna, hogy iskolaként, óvodaként és bentlakásként fog működni. A közösségi házként indult hely története is érdekes: amikor 1994-ben a holland település képviselőinek egy magyarfülpösi halotti tor alkalmával szinte jeges húslevest szolgáltak fel, akkor született meg a gondolat, hogy újítsák fel a kultúrotthont. Mivel a román nemzetiségű polgármesternek ez ellen kifogásai voltak, saját ház építése mellett döntöttek.
Évtizedes szünet után: újraindult magyar oktatás
Ady István 1996-ban gondolt egy merészet és újraindíttatta az egy évtizede megszűnt magyar elemi oktatást a faluban, amely Donáth Árpád főtanfelügyelő-helyettes közbenjárásának köszönhetően a mai napig hivatalos keretek között működik a Szivárvány Házban. Mivel létszámhiány volt, Mezőörményesről is hoztak egy testvérpárt, akik az első évben a parókián laktak. A következő évben az iskola újabb három görgényi gyerekkel bővült, ekkor azonban már házat kellett bérelniük, de csak addig, míg hét évvel ezelőtt elkészült az iskola és óvoda fölötti emelet, ahol most 16 óvodás és elemista gyerek lakik, a többiek a faluból járnak reggelente.
A gyerekek egy része Kőhalmon folytatja a tanulmányait, de Ady Istvánék minél közelebb szerették volna tudni védenceiket, ezért úgy gondolták: muszáj egy szászrégeni bentlakást is létesíteniük. A katolikus egyháztól kaptak egy romos állapotban lévő épületet, amelyet 25 évig ingyen használhatnak. A lelkipásztor azt remélte, hogy az ingatlant a régeni magyar vállalkozók segítségével újítják majd fel. Végül egy vállalkozó, a szászrégeni Portik János saját költségén és saját embereivel egy nyár alatt a földszinti részt és a hálószobákat rendbe tette. Jelenleg tíz gyerek lakik itt, akiknek minden nap egy önkéntes viszi be Magyarfülpösről a meleg ételt.
A gondok ellenére új terveket szőnek
„Nem tudom, hogy ősztől hogyan tudjuk majd működtetni. Néha kijönnek, vállon veregetnek, s azzal mennek tovább” – ecseteli a választási kampányok során ismétlődő forgatókönyvet a lelkipásztor, aki azon a véleményen van, hogy sajnos sem a régeni, sem a Maros megyei magyarság még nem érti meg azt, hogy nem személyes ambíciókról, hanem valami sokkal mélyebb és egyre tragikusabb dologról van szó. „Mi, szórványban szolgáló lelkészek gyakorlatilag elfelejtünk keresztelni és esketni – csak temetünk. Magyarfülpösön is sok a vegyes házasság, ami azt jelenti, hogy hiába magyar az apa, a gyerek nem fog megtanulni magyarul” – vázolja a 260 lelkes gyülekezet jövőképét a lelkipásztor.
Gyülekezetük és a már meglévő bentlakásaik sorsa miatti aggodalmuk ellenére, falujárásaik során Ady Istvánék újabb terveket szőnek: a Szászrégen melletti Vajola, Dedrád és Dedrádszéplak elemistáit is a régeni bentlakásban szeretnék tudni, de Dedrádszéplakon még mindig van 11 magyar gyerek, akiknek óvodát kellene építeni.
Csak a töredékét ismerhettük meg a Szivárvány Ház mindennapjainak, de azzal váltunk el Ady Istvántól, hogy követjük történetüket. Látogatásunk legutolsó mozzanataként megnéztük a takaros bentlakás szobáit, és miközben Éva azt fejtegeti, hogy szülővárosában, Csíkszeredában milyen könnyű magyarnak lenni, tekintetünk a szobák ajtóira felszegezett holland támogatók neveire réved, és hangosan sóhajtunk fel: bárcsak magyar nevek is ékeskednének a táblákon.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro
2014. május 23.
Ponta szerint az RMDSZ autonómiaterve csak kampányfogás
Victor Ponta román miniszterelnök az RMDSZ kampányfogásának nevezte a Székelyföld területi autonómiájának tervét a Maros megyei Szászrégenben tett pénteki látogatásán – közölte az Agerpres hírügynökség.
A miniszterelnök hozzátette, a koalíciós együttműködés során soha nem vetődött fel ez a téma, az RMDSZ soha nem kérte az autonómiát. Victor Ponta az RMDSZ „politikai projektjeként” jellemezte az autonómiát, és meggyőződését fejezte ki, hogy „a dolgok a természetes rendjük szerint" haladnak tovább.
„Milyen Székelyföldjük van maguknak itt Szászrégenben? Én nem is hallottam ilyesmiről. A helyzet a következő: Románia minden itt lakó hazája: románoké, magyaroké, németeké és a többieké. Másodsorban én az együttélésben hiszek, nem a konfliktusban. Ők (az RMDSZ) is választási kampányban vannak. Soha még csak fel sem vetődött ez a kérdés (az autonómia), soha nem kértek effélét tőlünk” – idézte az Agerpres a miniszterelnököt.
Victor Ponta azt is hozzátette, hogy az RMDSZ-szel folytatott tárgyalásokon a Hargita megyei származású Mircea Duşa védelmi minisztert tekinti a főtárgyalónak.
A román kormányfő ugyanakkor veszélyesnek tartotta Orbán Viktornak az ukrajnai magyar autonómiára vonatkozó kijelentését, és örömét fejezte ki, hogy nemcsak Románia, hanem más államok is tiltakoztak ellene.
„Lengyelország, Szlovákia és az egész világ reagált a kijelentésre és felhívta Orbán úr figyelmét arra, hogy olyan körülmények között, amikor mindannyian küszködünk, hogy a keleti agresszió ellenére egyben tartsuk Ukrajnát, nagy baj lenne a másik oldalon is kést döfni a hátába. Nem változnak az európai szabályok, nem változnak a határok, és ebben a tekintetben Orbán urat leszámítva, talán valamennyi európai vezető egyetért” – jelentette ki Victor Ponta román miniszterelnök a Maros megyei Szászrégenben tett látogatásán. Székelyhon.ro
Victor Ponta román miniszterelnök az RMDSZ kampányfogásának nevezte a Székelyföld területi autonómiájának tervét a Maros megyei Szászrégenben tett pénteki látogatásán – közölte az Agerpres hírügynökség.
A miniszterelnök hozzátette, a koalíciós együttműködés során soha nem vetődött fel ez a téma, az RMDSZ soha nem kérte az autonómiát. Victor Ponta az RMDSZ „politikai projektjeként” jellemezte az autonómiát, és meggyőződését fejezte ki, hogy „a dolgok a természetes rendjük szerint" haladnak tovább.
„Milyen Székelyföldjük van maguknak itt Szászrégenben? Én nem is hallottam ilyesmiről. A helyzet a következő: Románia minden itt lakó hazája: románoké, magyaroké, németeké és a többieké. Másodsorban én az együttélésben hiszek, nem a konfliktusban. Ők (az RMDSZ) is választási kampányban vannak. Soha még csak fel sem vetődött ez a kérdés (az autonómia), soha nem kértek effélét tőlünk” – idézte az Agerpres a miniszterelnököt.
Victor Ponta azt is hozzátette, hogy az RMDSZ-szel folytatott tárgyalásokon a Hargita megyei származású Mircea Duşa védelmi minisztert tekinti a főtárgyalónak.
A román kormányfő ugyanakkor veszélyesnek tartotta Orbán Viktornak az ukrajnai magyar autonómiára vonatkozó kijelentését, és örömét fejezte ki, hogy nemcsak Románia, hanem más államok is tiltakoztak ellene.
„Lengyelország, Szlovákia és az egész világ reagált a kijelentésre és felhívta Orbán úr figyelmét arra, hogy olyan körülmények között, amikor mindannyian küszködünk, hogy a keleti agresszió ellenére egyben tartsuk Ukrajnát, nagy baj lenne a másik oldalon is kést döfni a hátába. Nem változnak az európai szabályok, nem változnak a határok, és ebben a tekintetben Orbán urat leszámítva, talán valamennyi európai vezető egyetért” – jelentette ki Victor Ponta román miniszterelnök a Maros megyei Szászrégenben tett látogatásán. Székelyhon.ro
2014. május 24.
13 magyar szakiskolai osztály indul Maros megyében
Mint már pénteki lapszámunkban jeleztük, azok a nyolcadik osztályt végzett diákok, akik a továbbiakban hároméves szakiskolai képzésen szeretnék folytatni tanulmányaikat, május 26-án és 27-én adhatják be beiratkozási íveiket az általuk kiválasztott tanintézményben. A megyében összesen 44 szakiskolai osztályt indítanak – tájékoztatott a felvételi lebonyolításával megbízott Nadia Rata helyettes főtanfelügyelő. Ebből 13 magyar tannyelvű, azaz a tervezett osztályoknak még az egyharmada sem.
A tanfelügyelőség honlapján található felvételi útmutató szerint Marosvásárhelyen magyar szakiskolai osztály indul az Avram Iancu Szaklíceumban szabás-varrás szakon 28 hellyel, a Constantin Brâncusi Építészeti Szakközépiskolában kőműves-kőrakó-vakoló szakon, az Elektromaros Technológiai Líceumban elektromechanika szakon, a Gheorghe Sincai Technológiai Líceumban autószerelői osztályban, a Ioan Vlasiu Szakközépiskolában egy fél, azaz 14-es létszámú asztalosképző osztályban, és egy fél, szintén 14-es létszámú vegyészoperatőr-képző osztályban, a Traian Vuia szakközépiskolában teljes osztályban fodrászképző szakon.
Dicsőszentmártonban a Constantin Brâncusi Technológiai Líceumban kereskedő-eladó szakképzésre lehet beiratkozni, itt teljes osztályt indítanak.
A szovátai Domokos Kázmér Szakközépiskolában egy asztalosképző és egy kereskedő-eladóképző osztályt indítanak.
Nyárádszeredában a Bocskai István Elméleti Líceumban egy autószerelői és egy kereskedői szakosztályt indítanak, 28-28 hellyel.
Az Erdőszentgyörgyi Technológiai Líceumban egy fodrász-manikűrös-pedikűrösképző osztályba várják a jelentkezőket.
Sáromberkén a Technológiai Líceumban élelmiszeripari szakképzés lesz, pékeket, pékárukészítőket képeznek majd.
Az útmutatóból kiderül, hogy sem a Transilvania Gazdasági Szakközépiskolában (ahol egyébként román nyelven pincéreket és közétkeztetési eladókat képeznek majd), sem a Traian Savulescu Mezőgazdasági Szakközépiskolában (ahol román nyelven agroturisztikai osztályban lesz képzés), sem az Aurel Persu sofőriskolában nem lesz magyar nyelvű szakiskolai képzés. A gazdasági, mezőgazdasági és gépkocsivezetői szakiskolai képzésből a magyar gyermekek teljesen kiszorulnak.
Sajnálatos, hogy teljesen kimarad a szakiskolai képzés palettájáról Segesvár, Szászrégen, Marosludas és Radnót, ahol egyáltalán nem indítanak magyar tannyelvű szakiskolai osztályokat. De nem találunk magyar nyelvű szakképzési lehetőséget a mezőbándi mezőgazdasági szakközépiskolában sem, hogy a görgény-szentimrei erdészeti szakközépiskoláról ne is beszéljünk, ahol csak román nyelvű oktatás folyik.
Hogy az idén újraindított szakiskolai képzésre lesz-e valós igény, a beiratkozás lezárta után derül ki. Kíváncsian várjuk, hány osztályt töltenek be és hány osztályt sikerül indítani.
Bartók és Brăiloiu nyomában a népzenegyűjtésben
„Folklóróra” Szenik Ilona professzorral a Györkös-házban
Szenik Ilona népzenekutató, a Gheorghe Dima Zeneakadémia konzulens tanára válaszolt Halmos Katalin nyugalmazott zenetanár kérdéseire a Györkös-emlékház május 21-i ZeneSzó rendezvényén. Kolozsvári zenészberkekben mindenki felsőfokon emlegeti Szenik Ilona professzor asszonyt: volt tanítványait, doktoranduszait lenyűgözte hatalmas szakmai tudása, szerénysége, következetessége és a népzene iránti tisztelete. Ebből kaphattunk mi is egy kis ízelítőt a rendezvényen. Közel húsz eredeti hangfelvételt hallgattunk meg: kezdve a katonabúcsúztatóktól, a siratóénekektől a karácsonyi kolindákig. A szerdai rendezvény kép- és hanganyagát Mann Gabriella nyugalmazott zenetanár, volt Szenik-tanítvány készítette elő és tárta a hallgatóság elé.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)
Mint már pénteki lapszámunkban jeleztük, azok a nyolcadik osztályt végzett diákok, akik a továbbiakban hároméves szakiskolai képzésen szeretnék folytatni tanulmányaikat, május 26-án és 27-én adhatják be beiratkozási íveiket az általuk kiválasztott tanintézményben. A megyében összesen 44 szakiskolai osztályt indítanak – tájékoztatott a felvételi lebonyolításával megbízott Nadia Rata helyettes főtanfelügyelő. Ebből 13 magyar tannyelvű, azaz a tervezett osztályoknak még az egyharmada sem.
A tanfelügyelőség honlapján található felvételi útmutató szerint Marosvásárhelyen magyar szakiskolai osztály indul az Avram Iancu Szaklíceumban szabás-varrás szakon 28 hellyel, a Constantin Brâncusi Építészeti Szakközépiskolában kőműves-kőrakó-vakoló szakon, az Elektromaros Technológiai Líceumban elektromechanika szakon, a Gheorghe Sincai Technológiai Líceumban autószerelői osztályban, a Ioan Vlasiu Szakközépiskolában egy fél, azaz 14-es létszámú asztalosképző osztályban, és egy fél, szintén 14-es létszámú vegyészoperatőr-képző osztályban, a Traian Vuia szakközépiskolában teljes osztályban fodrászképző szakon.
Dicsőszentmártonban a Constantin Brâncusi Technológiai Líceumban kereskedő-eladó szakképzésre lehet beiratkozni, itt teljes osztályt indítanak.
A szovátai Domokos Kázmér Szakközépiskolában egy asztalosképző és egy kereskedő-eladóképző osztályt indítanak.
Nyárádszeredában a Bocskai István Elméleti Líceumban egy autószerelői és egy kereskedői szakosztályt indítanak, 28-28 hellyel.
Az Erdőszentgyörgyi Technológiai Líceumban egy fodrász-manikűrös-pedikűrösképző osztályba várják a jelentkezőket.
Sáromberkén a Technológiai Líceumban élelmiszeripari szakképzés lesz, pékeket, pékárukészítőket képeznek majd.
Az útmutatóból kiderül, hogy sem a Transilvania Gazdasági Szakközépiskolában (ahol egyébként román nyelven pincéreket és közétkeztetési eladókat képeznek majd), sem a Traian Savulescu Mezőgazdasági Szakközépiskolában (ahol román nyelven agroturisztikai osztályban lesz képzés), sem az Aurel Persu sofőriskolában nem lesz magyar nyelvű szakiskolai képzés. A gazdasági, mezőgazdasági és gépkocsivezetői szakiskolai képzésből a magyar gyermekek teljesen kiszorulnak.
Sajnálatos, hogy teljesen kimarad a szakiskolai képzés palettájáról Segesvár, Szászrégen, Marosludas és Radnót, ahol egyáltalán nem indítanak magyar tannyelvű szakiskolai osztályokat. De nem találunk magyar nyelvű szakképzési lehetőséget a mezőbándi mezőgazdasági szakközépiskolában sem, hogy a görgény-szentimrei erdészeti szakközépiskoláról ne is beszéljünk, ahol csak román nyelvű oktatás folyik.
Hogy az idén újraindított szakiskolai képzésre lesz-e valós igény, a beiratkozás lezárta után derül ki. Kíváncsian várjuk, hány osztályt töltenek be és hány osztályt sikerül indítani.
Bartók és Brăiloiu nyomában a népzenegyűjtésben
„Folklóróra” Szenik Ilona professzorral a Györkös-házban
Szenik Ilona népzenekutató, a Gheorghe Dima Zeneakadémia konzulens tanára válaszolt Halmos Katalin nyugalmazott zenetanár kérdéseire a Györkös-emlékház május 21-i ZeneSzó rendezvényén. Kolozsvári zenészberkekben mindenki felsőfokon emlegeti Szenik Ilona professzor asszonyt: volt tanítványait, doktoranduszait lenyűgözte hatalmas szakmai tudása, szerénysége, következetessége és a népzene iránti tisztelete. Ebből kaphattunk mi is egy kis ízelítőt a rendezvényen. Közel húsz eredeti hangfelvételt hallgattunk meg: kezdve a katonabúcsúztatóktól, a siratóénekektől a karácsonyi kolindákig. A szerdai rendezvény kép- és hanganyagát Mann Gabriella nyugalmazott zenetanár, volt Szenik-tanítvány készítette elő és tárta a hallgatóság elé.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)
2014. július 5.
Jód-völgyi apadás – A székelyföld peremén – (1.)
Jód apró, emberi léptékű falu a Felső-Maros völgyében, Maroshévíz és Szászrégen között, Ratosnya község egyetlen magyar többségű települése. Télen, nyáron varázslatos vidék, látogatóknak, átsuhanóknak mindenképp, az ott élők számára viszont árnyaltabb ez a kép, ugyanis a településeken a fakitermelésre, illetve -feldolgozásra alapozott szocialista nagyipar összeroppanása után megszűntek a munkahelyek.
Bár magánvállalkozások továbbra is folytatják az erdőkitermelést, számuk megcsappant, több kisebb faipari vállalkozás csődbe ment, s a helybeliek nagyon elégedetlenek amiatt, hogy más megyékből érkezők vágják a fát, a cégek ugyanis saját, otthoni embereiket hozzák a Görgényi- vagy Kelemen-havasok vágtereibe dolgozni. Az itteni emberek 1989 előtt, a faipar virágzása idején elfogadhatóan éltek, viszonylag jól fizették őket a nehéz munkáért, de ez mára csak emlék, legfennebb az idősebbeknek jelent jobbacska nyugdíjat. Ma már jóval gyötrelmesebb az élet, a középkorúak, fiatalabbak közül sokan érezhetik magukat a rendszerváltás veszteseinek, de idősebbek is kimondják: régebb jobb volt, mostanra semmi sem maradt.
Jód az 1800-as években vadászati, majd főként fakitermelési céllal a környékbeli falvakból betelepített lakossággal létrehozott település, ma Ratosnya községközpont után ez a legnagyobb helység, korábban Jódtelepként emlegették. A vidék a 19. század második felétől, a vasút építésével s az iparosodással együtt kezdett benépesedni, ám a kommunizmus évtizedekig tartó robaja után ma már csendesek, szinte eseménytelenek a hétköznapok, az egykori, rönköket halmozó placc, a fatelep szinte üres, elhagyatott. A térségben egyre markánsabbak a gyarapodó nyaralók, Jódon a hétvégi házakat a hatvanas, hetvenes években kezdték meghonosítani, főként a marosvásárhelyiek, eleinte többnyire értelmiségiek jártak rendszeresen ide. A nagyfokú munkanélküliséggel küszködő jódiak közül némelyek Olaszországban, Spanyolországban dolgoznak, az otthon maradottak pedig élnek, miként körülményeik engedik. Ahogy lehet.
Kis magyar közösség
Nyelvében él a nemzet: noha a Felső-Maros völgyében erőteljesen fogy a magyar szó, Jódon ez a helyzet némiképp más, mert a mintegy háromszázötven lelket számláló falu háromnegyede még mindig magyar, másrészt az ott született románok is jól beszélnek magyarul, mi több, eddig román vagy félromán családból származó kisgyermeket is beírattak a helyi magyar óvodába. Az emberek többsége – nemzetiségétől függetlenül – büszke arra, hogy az itt élők jól megértik egymást, etnikai feszültségről nem tesznek említést.
Sommásan ezt úgy is megfogalmazzák, hogy 1990 márciusában Ratosnyáról, Jódról (vagy a kissé távolabbi Gödemesterházáról) sem magyarok, sem románok nem mentek Marosvásárhelyre. Igaz, az is elhangzik: „annyira összevegyültek már magyarok a románokkal, hogy nincs nemzeti probléma”, más meg úgy fogalmaz: „már sem magyarul, sem románul nem tud rendesen”. Egy idős férfi a jódi üzlet előtt magyar, majd román köszönés után magyarul szól vissza: mindegy, hogy milyen nyelven hangzik el az adjisten. Gyakoriak a vegyes házasságok, ez ma már az itt élő fiatalok körében természetes, s azt is megjegyzik, ilyen körülmények között a gyermekek nemzetiségét általában az anyák határozzák meg.
Egyébként Ratosnya község lakossága a legutóbbi, 2011. októberi népszámlálás adatai szerint – a kimutatás Jódra lebontott részleteket nem tartalmaz – 2053 fő, ebből 1726 román, 327 pedig magyar nemzetiségű. Csaknem két évtizeddel korábban, az 1992-ben rögzített népességi mutatók Jódon 381 lakost jeleztek, közülük 286 magyar, 92 román, míg a 2002-es népszámlálás szerint Jód 376 lakójából 264 magyar, 110 román és kettő cigány.
2013 májusának utolsó napjaiban (marosvásárhelyi újságírók ebben az időszakban szerveztek riporttábort Jódon azzal a céllal, hogy a terepmunka után megszülető írásokat kötetbe foglalják, a Jód-völgyi apadás című riport ezt követően, júniusban készült el – szerk. megj.) több helybeli idős ember a jódi magyarok folyamatos fogyásáról, „apadásáról” beszélt, jóllehet a lakosság csökkenése nem kifejezetten etnikai gond, a fiatalok elvándorlását a nehéz megélhetés okozza. A helység magyar nyelvű elemi iskolája 2011-ben megszűnt, ez főként a vegyes házasságok számlájára tehető, mert amikor az anya román nemzetiségű, gyermekeit nem íratja magyar nyelvű osztályba – magyarázza Nagy Edit református kántor –, így azok a diákok, akik megtehetik, Régenben vagy Marosvásárhelyen járnak magyar iskolába. A többség Ratosnyán román tannyelvű osztályban tanulhat. Faluképvázlat arcokkal
A jódi falukép igen eklektikus: a település házai a Maros bal partján sorakoznak, de az épített rész felhúzódik a Jód völgyén – itt található a református és a katolikus templom is, illetve a Református Parokiális Központ –, ez a legvonzóbb, legsajátosabb rész. A sikátorszerű utcákkal szabdalt településen mindenféle épület váltakozik: a szinte düledező, egykor patinás parasztházak mellett számos újabb, módosabb életvitelre utaló építményt látni, s jellemzőek a teljesen, korszerűen felújított házak is, tulajdonosaik rendszerint külföldön dolgoznak. A vasúton túl, a Jód völgyében lakóházak közé ékelődnek a nyaralók, s minél feljebb megyünk, annál több a hétvégi ház, köztük igen sok méretes ingatlan. A megüresedő házakat leginkább turisztikai céllal vásárolják meg, így Jód lassan üdülőteleppé alakul. Az egykori, dombon álló iskolaépületből már csak romok maradtak, a kultúrház ugyan jobb állapotban, de felújításra vár.
Kékes-zöldes tónusú, kopott kapu nyílik Tanált Andrásék udvarára, keskeny, elkerített ösvényféle után következik a két idős ember háza, feleségével éppen az uborkának készítenek elő hálót, hogy azon „felmászkálhasson”.
Mesélik, az itt élők inkább portán belül maradnak, miért is járnának össze, hogy „a nehézségeket osszák”? Tanálték fiai Jódon élnek, de a kisebbik gyakran megfordul Belgiumban, mert itt „se erdő, se munka”. Közvetlenül a szomszédságukban egy harsánykék bódé, azt mondják róla, hétvégi ház.
Másfelé alig látni ilyen ócskaságot, Jódon inkább a szemrevaló víkendházak jellemzőek. Fennebb, a nyaralósoron a marosvásárhelyi Erzsike néni két botra támaszkodva biceg a kapuig. Itt szereti, nincs maradása városi tömbházlakásában, s bár nehezére esik a járás, nem hagyja magát. Távolabb, egy kisebb épületbe rekedt Olasz Béla, őt a jódi remeteként is emlegetik, régebb marosvásárhelyi vállalkozó, futballbíró volt, miután elvált, állandó jelleggel itteni nyaralójában él, elszigetelten, kutyákkal körülvéve.
Lennebb, a falu központi részén, szabadtéri kis műhelyében Nagy Sándor egy szögletessé fűrészelt fenyőrönkön dolgozik, s kisvállalkozóként bürokráciára, nehézségek sorára panaszkodik. Vaskerítések készítésével is próbálkozott, de „az idei év a legrosszabb”, alig kap munkát, mert az embereknek nincs pénzük. Közel hozzá kétéves unokáját motorkerékpáron sétáltatja Kis Jenő, azért, hogy a kicsi „később legyen rámenős”, s közben a hatvanhárom éves férfi – bár nem ő az, akit az ág leginkább lefelé húz – kijelenti: „nincs itt semmi, régebb jobb volt”. Titi Viorel harmincévnyi fafeldolgozás után maradt állás nélkül, de mégis szerencsés, mert a református parókiánál alkalmi munkát végezhet. „Minden nehezebb ma, régebb volt egy biztos munkahely, tudtuk, merre megyünk, nem fájt a fejünk.”
Öregedünk, s már nem kellünk – toldja meg kesernyésen az ötvenhárom esztendős férfi, miközben magyar nyelven, nosztalgikusan régi bálokat, helybeli mozizási élményeket elevenít fel. Majd azt is hozzáteszi: a jódi román anyanyelvűek is jól beszélnek magyarul, etnikai probléma itt soha nem volt. Kicsi unokájuk, Denisa magyar óvodába jár, a hatéves kislányt ők nevelik, mert míg lányuk korábban Olaszországban dolgozott, nagyon megszerette náluk. S míg ezeket meséli, a Jód-völgyi erdőkitermelő úton üres, termetes teherszállító gépkocsik robognak felfelé, Görgényüvegcsűr irányába, hogy aztán később farönkökkel megrakottan ugyanitt dübörögjenek vissza.
Akik szívesen ajtót nyitnak
Közel a falucska felső bejáratához, a Marostól jó kőhajításnyira lakik Héner Sándor és felesége, Irén. Nem jódi származásúak, az asszony Bukarestben született, székely szülők gyermeke, szász gyökerű férje pedig dedrádszéplaki, s noha negyvennyolc esztendeje itt élnek, még mindig van, aki azt mondja róluk, nem idevalósiak. Mindketten nyugdíjasok, Héner Sándor hetvenkilenc éves, tanító volt Ratosnyán, hitvese pedig hetvenhatodik évében jár, ő az erdészetnél könyvelt, s koruk ellenére folyamatosan háztáji munkával foglalkoznak. Mindketten fiatalabbnak tűnnek. Otthonuk ajtaját szívesen nyitják ki az érdeklődők előtt. Csibéket keltetnek a konyhában, s juhot, kecskét is tartanak, fóliasátorban zöldséget termelnek.
Valamivel kell foglalkozni, mert kevés a nyugdíj, magyarázzák, de látszik, szívesen teszik. Bár huszonhárom éve nyugdíjas, a férfi aktív ember, most már csak presbiter, de nyolc évig önkormányzati képviselőként tevékenykedett a ratosnyai községházán, otthona mellett régebb működtetett egy kis zöldségesbódét, sőt, még azt is elmeséli, annak idején pártkongresszuson is járt. Milyen az élet Jódon? Jól megértik itt egymást az emberek, románok, magyarok egyaránt, nincs probléma – hangzik Héner Sándor válasza, aki azt is megjegyzi, ő maga is jobbára románul tanított. Héner Irén legnagyobb gondként a munkanélküliséget említi, ráadásul földművelésből itt nem lehet megélni, egy-egy kis háztáji vetemény csak a legszükségesebbeket biztosítja, igaz, nekik a fóliasátor előnyt jelent.
A térség varázsát szerinte a természet adja, noha az itt élő fiataloknak, középkorúaknak ez nem jelent megélhetést. Lányuk Marosvásárhelyen tanít, de gyakran jár hozzájuk harmincéves unokájuk, Szőcs István, aki Pécsen járt egyetemre, hazatért, és Gyergyóban térképészként dolgozik. Amikor Jódon tartózkodik, környékbeli természetvédelmi területekkel foglalkozik, a nagyszülők büszkén mutatják fiatalosan berendezett, hangulatos manzárdszobáját. Unokájuk igyekszik könnyíteni nagyszüleik életén, akik „még szeretnének élni”, hogy ők is tudják segíteni.
Irén néni arról is beszél, egyetemista korában sokfelé befogadták a fiút, s arra gondolva, hogy ez neki milyen jó érzés lehetett, ő maga is szívesen ajtót nyit az erre járóknak, örömmel mondja, jönnek is gyakran és sokan, rendszerint tíznél többen, finomakat főz, s melegszívű vendégfogadásban részesítik őket. Az ünnepekről Héner Irén elmeséli, „március tizenötödike elhanyagolt a népek között”, jobban tartják az ortodox szent napokat, viszont magyar húsvétkor a románok sem dolgoznak, és fordítva is ugyanez a helyzet, mind a két húsvétot ünnepnek tartják, ezt becsüli.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Jód apró, emberi léptékű falu a Felső-Maros völgyében, Maroshévíz és Szászrégen között, Ratosnya község egyetlen magyar többségű települése. Télen, nyáron varázslatos vidék, látogatóknak, átsuhanóknak mindenképp, az ott élők számára viszont árnyaltabb ez a kép, ugyanis a településeken a fakitermelésre, illetve -feldolgozásra alapozott szocialista nagyipar összeroppanása után megszűntek a munkahelyek.
Bár magánvállalkozások továbbra is folytatják az erdőkitermelést, számuk megcsappant, több kisebb faipari vállalkozás csődbe ment, s a helybeliek nagyon elégedetlenek amiatt, hogy más megyékből érkezők vágják a fát, a cégek ugyanis saját, otthoni embereiket hozzák a Görgényi- vagy Kelemen-havasok vágtereibe dolgozni. Az itteni emberek 1989 előtt, a faipar virágzása idején elfogadhatóan éltek, viszonylag jól fizették őket a nehéz munkáért, de ez mára csak emlék, legfennebb az idősebbeknek jelent jobbacska nyugdíjat. Ma már jóval gyötrelmesebb az élet, a középkorúak, fiatalabbak közül sokan érezhetik magukat a rendszerváltás veszteseinek, de idősebbek is kimondják: régebb jobb volt, mostanra semmi sem maradt.
Jód az 1800-as években vadászati, majd főként fakitermelési céllal a környékbeli falvakból betelepített lakossággal létrehozott település, ma Ratosnya községközpont után ez a legnagyobb helység, korábban Jódtelepként emlegették. A vidék a 19. század második felétől, a vasút építésével s az iparosodással együtt kezdett benépesedni, ám a kommunizmus évtizedekig tartó robaja után ma már csendesek, szinte eseménytelenek a hétköznapok, az egykori, rönköket halmozó placc, a fatelep szinte üres, elhagyatott. A térségben egyre markánsabbak a gyarapodó nyaralók, Jódon a hétvégi házakat a hatvanas, hetvenes években kezdték meghonosítani, főként a marosvásárhelyiek, eleinte többnyire értelmiségiek jártak rendszeresen ide. A nagyfokú munkanélküliséggel küszködő jódiak közül némelyek Olaszországban, Spanyolországban dolgoznak, az otthon maradottak pedig élnek, miként körülményeik engedik. Ahogy lehet.
Kis magyar közösség
Nyelvében él a nemzet: noha a Felső-Maros völgyében erőteljesen fogy a magyar szó, Jódon ez a helyzet némiképp más, mert a mintegy háromszázötven lelket számláló falu háromnegyede még mindig magyar, másrészt az ott született románok is jól beszélnek magyarul, mi több, eddig román vagy félromán családból származó kisgyermeket is beírattak a helyi magyar óvodába. Az emberek többsége – nemzetiségétől függetlenül – büszke arra, hogy az itt élők jól megértik egymást, etnikai feszültségről nem tesznek említést.
Sommásan ezt úgy is megfogalmazzák, hogy 1990 márciusában Ratosnyáról, Jódról (vagy a kissé távolabbi Gödemesterházáról) sem magyarok, sem románok nem mentek Marosvásárhelyre. Igaz, az is elhangzik: „annyira összevegyültek már magyarok a románokkal, hogy nincs nemzeti probléma”, más meg úgy fogalmaz: „már sem magyarul, sem románul nem tud rendesen”. Egy idős férfi a jódi üzlet előtt magyar, majd román köszönés után magyarul szól vissza: mindegy, hogy milyen nyelven hangzik el az adjisten. Gyakoriak a vegyes házasságok, ez ma már az itt élő fiatalok körében természetes, s azt is megjegyzik, ilyen körülmények között a gyermekek nemzetiségét általában az anyák határozzák meg.
Egyébként Ratosnya község lakossága a legutóbbi, 2011. októberi népszámlálás adatai szerint – a kimutatás Jódra lebontott részleteket nem tartalmaz – 2053 fő, ebből 1726 román, 327 pedig magyar nemzetiségű. Csaknem két évtizeddel korábban, az 1992-ben rögzített népességi mutatók Jódon 381 lakost jeleztek, közülük 286 magyar, 92 román, míg a 2002-es népszámlálás szerint Jód 376 lakójából 264 magyar, 110 román és kettő cigány.
2013 májusának utolsó napjaiban (marosvásárhelyi újságírók ebben az időszakban szerveztek riporttábort Jódon azzal a céllal, hogy a terepmunka után megszülető írásokat kötetbe foglalják, a Jód-völgyi apadás című riport ezt követően, júniusban készült el – szerk. megj.) több helybeli idős ember a jódi magyarok folyamatos fogyásáról, „apadásáról” beszélt, jóllehet a lakosság csökkenése nem kifejezetten etnikai gond, a fiatalok elvándorlását a nehéz megélhetés okozza. A helység magyar nyelvű elemi iskolája 2011-ben megszűnt, ez főként a vegyes házasságok számlájára tehető, mert amikor az anya román nemzetiségű, gyermekeit nem íratja magyar nyelvű osztályba – magyarázza Nagy Edit református kántor –, így azok a diákok, akik megtehetik, Régenben vagy Marosvásárhelyen járnak magyar iskolába. A többség Ratosnyán román tannyelvű osztályban tanulhat. Faluképvázlat arcokkal
A jódi falukép igen eklektikus: a település házai a Maros bal partján sorakoznak, de az épített rész felhúzódik a Jód völgyén – itt található a református és a katolikus templom is, illetve a Református Parokiális Központ –, ez a legvonzóbb, legsajátosabb rész. A sikátorszerű utcákkal szabdalt településen mindenféle épület váltakozik: a szinte düledező, egykor patinás parasztházak mellett számos újabb, módosabb életvitelre utaló építményt látni, s jellemzőek a teljesen, korszerűen felújított házak is, tulajdonosaik rendszerint külföldön dolgoznak. A vasúton túl, a Jód völgyében lakóházak közé ékelődnek a nyaralók, s minél feljebb megyünk, annál több a hétvégi ház, köztük igen sok méretes ingatlan. A megüresedő házakat leginkább turisztikai céllal vásárolják meg, így Jód lassan üdülőteleppé alakul. Az egykori, dombon álló iskolaépületből már csak romok maradtak, a kultúrház ugyan jobb állapotban, de felújításra vár.
Kékes-zöldes tónusú, kopott kapu nyílik Tanált Andrásék udvarára, keskeny, elkerített ösvényféle után következik a két idős ember háza, feleségével éppen az uborkának készítenek elő hálót, hogy azon „felmászkálhasson”.
Mesélik, az itt élők inkább portán belül maradnak, miért is járnának össze, hogy „a nehézségeket osszák”? Tanálték fiai Jódon élnek, de a kisebbik gyakran megfordul Belgiumban, mert itt „se erdő, se munka”. Közvetlenül a szomszédságukban egy harsánykék bódé, azt mondják róla, hétvégi ház.
Másfelé alig látni ilyen ócskaságot, Jódon inkább a szemrevaló víkendházak jellemzőek. Fennebb, a nyaralósoron a marosvásárhelyi Erzsike néni két botra támaszkodva biceg a kapuig. Itt szereti, nincs maradása városi tömbházlakásában, s bár nehezére esik a járás, nem hagyja magát. Távolabb, egy kisebb épületbe rekedt Olasz Béla, őt a jódi remeteként is emlegetik, régebb marosvásárhelyi vállalkozó, futballbíró volt, miután elvált, állandó jelleggel itteni nyaralójában él, elszigetelten, kutyákkal körülvéve.
Lennebb, a falu központi részén, szabadtéri kis műhelyében Nagy Sándor egy szögletessé fűrészelt fenyőrönkön dolgozik, s kisvállalkozóként bürokráciára, nehézségek sorára panaszkodik. Vaskerítések készítésével is próbálkozott, de „az idei év a legrosszabb”, alig kap munkát, mert az embereknek nincs pénzük. Közel hozzá kétéves unokáját motorkerékpáron sétáltatja Kis Jenő, azért, hogy a kicsi „később legyen rámenős”, s közben a hatvanhárom éves férfi – bár nem ő az, akit az ág leginkább lefelé húz – kijelenti: „nincs itt semmi, régebb jobb volt”. Titi Viorel harmincévnyi fafeldolgozás után maradt állás nélkül, de mégis szerencsés, mert a református parókiánál alkalmi munkát végezhet. „Minden nehezebb ma, régebb volt egy biztos munkahely, tudtuk, merre megyünk, nem fájt a fejünk.”
Öregedünk, s már nem kellünk – toldja meg kesernyésen az ötvenhárom esztendős férfi, miközben magyar nyelven, nosztalgikusan régi bálokat, helybeli mozizási élményeket elevenít fel. Majd azt is hozzáteszi: a jódi román anyanyelvűek is jól beszélnek magyarul, etnikai probléma itt soha nem volt. Kicsi unokájuk, Denisa magyar óvodába jár, a hatéves kislányt ők nevelik, mert míg lányuk korábban Olaszországban dolgozott, nagyon megszerette náluk. S míg ezeket meséli, a Jód-völgyi erdőkitermelő úton üres, termetes teherszállító gépkocsik robognak felfelé, Görgényüvegcsűr irányába, hogy aztán később farönkökkel megrakottan ugyanitt dübörögjenek vissza.
Akik szívesen ajtót nyitnak
Közel a falucska felső bejáratához, a Marostól jó kőhajításnyira lakik Héner Sándor és felesége, Irén. Nem jódi származásúak, az asszony Bukarestben született, székely szülők gyermeke, szász gyökerű férje pedig dedrádszéplaki, s noha negyvennyolc esztendeje itt élnek, még mindig van, aki azt mondja róluk, nem idevalósiak. Mindketten nyugdíjasok, Héner Sándor hetvenkilenc éves, tanító volt Ratosnyán, hitvese pedig hetvenhatodik évében jár, ő az erdészetnél könyvelt, s koruk ellenére folyamatosan háztáji munkával foglalkoznak. Mindketten fiatalabbnak tűnnek. Otthonuk ajtaját szívesen nyitják ki az érdeklődők előtt. Csibéket keltetnek a konyhában, s juhot, kecskét is tartanak, fóliasátorban zöldséget termelnek.
Valamivel kell foglalkozni, mert kevés a nyugdíj, magyarázzák, de látszik, szívesen teszik. Bár huszonhárom éve nyugdíjas, a férfi aktív ember, most már csak presbiter, de nyolc évig önkormányzati képviselőként tevékenykedett a ratosnyai községházán, otthona mellett régebb működtetett egy kis zöldségesbódét, sőt, még azt is elmeséli, annak idején pártkongresszuson is járt. Milyen az élet Jódon? Jól megértik itt egymást az emberek, románok, magyarok egyaránt, nincs probléma – hangzik Héner Sándor válasza, aki azt is megjegyzi, ő maga is jobbára románul tanított. Héner Irén legnagyobb gondként a munkanélküliséget említi, ráadásul földművelésből itt nem lehet megélni, egy-egy kis háztáji vetemény csak a legszükségesebbeket biztosítja, igaz, nekik a fóliasátor előnyt jelent.
A térség varázsát szerinte a természet adja, noha az itt élő fiataloknak, középkorúaknak ez nem jelent megélhetést. Lányuk Marosvásárhelyen tanít, de gyakran jár hozzájuk harmincéves unokájuk, Szőcs István, aki Pécsen járt egyetemre, hazatért, és Gyergyóban térképészként dolgozik. Amikor Jódon tartózkodik, környékbeli természetvédelmi területekkel foglalkozik, a nagyszülők büszkén mutatják fiatalosan berendezett, hangulatos manzárdszobáját. Unokájuk igyekszik könnyíteni nagyszüleik életén, akik „még szeretnének élni”, hogy ők is tudják segíteni.
Irén néni arról is beszél, egyetemista korában sokfelé befogadták a fiút, s arra gondolva, hogy ez neki milyen jó érzés lehetett, ő maga is szívesen ajtót nyit az erre járóknak, örömmel mondja, jönnek is gyakran és sokan, rendszerint tíznél többen, finomakat főz, s melegszívű vendégfogadásban részesítik őket. Az ünnepekről Héner Irén elmeséli, „március tizenötödike elhanyagolt a népek között”, jobban tartják az ortodox szent napokat, viszont magyar húsvétkor a románok sem dolgoznak, és fordítva is ugyanez a helyzet, mind a két húsvétot ünnepnek tartják, ezt becsüli.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. július 17.
Tatarozzák Szászrégen lutheránus templomát
Tatarozzák Szászrégen lutheránus templomát, amelyet építésekor (1300-ban) Szűz Máriának ajánlottak. Többször leégett, felgyújtották, de az 1551-től evangélikus hitre tért hívek mindig újraépítették. Miután evangélikus alapítványi támogatással a tetőszerkezet s a templom belsejének egy része is megújult, az idén külső tatarozását, festését végzik – tájékoztatott Kiss Elemér, az egyházközség képviselője.
Népújság (Marosvásárhely)
Tatarozzák Szászrégen lutheránus templomát, amelyet építésekor (1300-ban) Szűz Máriának ajánlottak. Többször leégett, felgyújtották, de az 1551-től evangélikus hitre tért hívek mindig újraépítették. Miután evangélikus alapítványi támogatással a tetőszerkezet s a templom belsejének egy része is megújult, az idén külső tatarozását, festését végzik – tájékoztatott Kiss Elemér, az egyházközség képviselője.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. szeptember 12.
Könyvek birodalmában
– Könyvek között élni, könyvvel örömet szerezni, könyvet ajándékozni, könyvvel máshová kalandozni, elmenekülni a stresszes világ elől mindig boldoggá tesz. Szeretem. Felvidul a lelkem, amikor egy gyerek felkiált: Né, anyuka, magyar könyv! Egyesek azt állítják, hogy a digitális világban már nincs szükség rá. Ez nem így van. A könyv mindig is kelendő, ma is sokan olvasnak – állítja Trombitás János, a Kobak könyvkereskedés és a Bookyard könyvkiadó vezetője, akit a marosszentgyörgyi Keleti Könyvudvarban kerestünk fel, s aki több mint két évtizede azon munkálkodik, hogy magyar könyv kerüljön az olvasók kezébe.
Könyvre éhesek az emberek
– Hogyan lettek könyvkereskedők? – tettük fel a kérdést.
– 2002-től foglalkozunk könyvkereskedéssel. A "forradalom" előtt a kombinátban dolgoztam, utána egy magáncéghez kerültem, amely sajtóterjesztéssel foglalkozott. Ott láttam, hogy könyvre éhesek az emberek. Láttam, hogy mire van igény. Sohasem fogadtam el, hogy nem olvasnak az emberek, s bebizonyosodott, hogy nekem van igazam. Könyvet szállítottunk Parajdtól, Szovátától Balavásárig, Nyárádszeredától Marosludasig, Erdélyt egészen lefedtük, Temesvártól, Aradtól Szalontáig, Nagyváradtól, Margittától Nagybányáig, Máramarosszigetig vagy Besztercéig. Vitték a könyvet, minden műfajt. Amikor megjelent a Tudás fája, nem tudtunk annyit szállítani, hogy mindenkinek jusson belőle. Aztán megnyitottuk a könyvesüzleteket – mondta Trombitás János.
Kobak Szászrégenben is
A könyvbarátok számára jól ismert könyvkereskedésről van szó, hiszen ezekben a könyvesboltokban sokan megfordultak, s szívesen csemegéztek a kínálatból. A Kobakok, így, többes számban, ma is kedveltek. Egyik Marosvásárhely főterén, a városházával szemben, a másik, a "legfrissebb" bolt Szászrégenben nyílt meg kedden, a Mihai Viteazul utca 15. szám alatt. – Azt szeretnénk, hogy könyvből soha ne legyen hiány. Szászrégenben, a brassói, a gyergyószentmiklósi és parajdi után éppen ebből a meggondolásból nyitottuk meg a Kobak könyvesboltot. Sajnos, gazdasági okokból szűkíteni kellett a kört, Szovátán és Udvarhelyen bezártunk. A szászrégeni magyarságnak szeretnénk könyvkínálattal kedveskedni, hiszen a városban nem igazán volt választék – mondta Trombitás János.
Kiszorultak a főtérről
Városi rendezvényeken, vásárokon – ahol nagyon kelendő a könyv, főleg a gyermekkönyv – felcsillan a gyermekek szeme, amikor egy-egy szép könyvet látnak. A legtöbb szülő, nagyszülő szívesen vásárol a gyermeknek, de van olyan is, aki nem. Inkább továbbállnak azzal, hogy megrendelték a sört, a miccset, s nem maradt pénz egyébre. Pedig a mi kultúránk nem csak az evés-ivásról szól! Csíkban, Brassóban, Kolozsváron, a város napjain, forgatagokon, magyar napokon, legyen bármi, a könyvstand a főtéren kap helyen. Marosvásárhelyen nem! Sem az idén, sem tavaly nem engedélyezték a főtéri standállítást. Régebb még helyet adtak a főtéren, de most csak a Ligetben lehetett felállítani a standot. Kinek jó ez?
Könyvkiadás – két év alatt 25 kötet
Két évvel ezelőtt a Keleti Könyvudvar egy kiadóval és egy digitális nyomdával bővült. Itt több mint 25 könyv "született", szépirodalom, szótárak, továbbá különféle nyomtatványok, munkafüzetek. – Nagyon örülünk, amikor például iskolai évzárókra tőlünk rendelik meg a könyvet, s visszajeleznek, hogy tetszett, hogy ezek az olvasmányok meghatották, a szívükhöz közel kerültek. Lányaimnak gyerekkorukban mesefilmet vetítettünk, ami életre szóló élményt nyújtott az egész családnak. Ezt a katarzist nehéz elérni, de megpróbáljuk. Ezért adtunk ki egy gyűjteményt, a családi mesetárat, amelyhez CD-t is csatoltunk. A mesék, versek, mondókák hallatán elérhető az említett hatás. A mesét megszólaltattuk vásárokon, sokan odajöttek és megkérdezték, honnan jön a hang, honnan lehetne megvásárolni a CD-t. Mondtuk, nálunk. A könyvet úgy szerkesztettük, hogy a mesekönyv első lapján egy képkeretet rajzoltunk, ahová annak a személynek a fényképét ragaszthatják be, aki a könyvet ajándékozta. Ezt nagyon jó ötletnek tartják a nagyszülők, hiszen külföldön élo unokáknak eleve úgy küldik a könyvet, hogy beleragasztják a fényképüket – avatott be a kiadó.
Közben a Bookyard kiadványait lapozgattuk: Sármási- Bocskai János Varázslatos Kis-Küküllő mente, Szilágyi Rozália Peti a Hargitán, Nemes-Nagy Enikő Kópégömbbel Zinar nyomában című könyvét. Mind szűkebb pátriánk szerzői, akik szívünkhöz közel álló témákat dolgoznak fel. Olyan kötetek, amelyeket más kiadványok követnek.
– Mi szívet-lelket beleteszünk! – fogalmazott Trombitás János.
Ennél több nem is kell.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)
– Könyvek között élni, könyvvel örömet szerezni, könyvet ajándékozni, könyvvel máshová kalandozni, elmenekülni a stresszes világ elől mindig boldoggá tesz. Szeretem. Felvidul a lelkem, amikor egy gyerek felkiált: Né, anyuka, magyar könyv! Egyesek azt állítják, hogy a digitális világban már nincs szükség rá. Ez nem így van. A könyv mindig is kelendő, ma is sokan olvasnak – állítja Trombitás János, a Kobak könyvkereskedés és a Bookyard könyvkiadó vezetője, akit a marosszentgyörgyi Keleti Könyvudvarban kerestünk fel, s aki több mint két évtizede azon munkálkodik, hogy magyar könyv kerüljön az olvasók kezébe.
Könyvre éhesek az emberek
– Hogyan lettek könyvkereskedők? – tettük fel a kérdést.
– 2002-től foglalkozunk könyvkereskedéssel. A "forradalom" előtt a kombinátban dolgoztam, utána egy magáncéghez kerültem, amely sajtóterjesztéssel foglalkozott. Ott láttam, hogy könyvre éhesek az emberek. Láttam, hogy mire van igény. Sohasem fogadtam el, hogy nem olvasnak az emberek, s bebizonyosodott, hogy nekem van igazam. Könyvet szállítottunk Parajdtól, Szovátától Balavásárig, Nyárádszeredától Marosludasig, Erdélyt egészen lefedtük, Temesvártól, Aradtól Szalontáig, Nagyváradtól, Margittától Nagybányáig, Máramarosszigetig vagy Besztercéig. Vitték a könyvet, minden műfajt. Amikor megjelent a Tudás fája, nem tudtunk annyit szállítani, hogy mindenkinek jusson belőle. Aztán megnyitottuk a könyvesüzleteket – mondta Trombitás János.
Kobak Szászrégenben is
A könyvbarátok számára jól ismert könyvkereskedésről van szó, hiszen ezekben a könyvesboltokban sokan megfordultak, s szívesen csemegéztek a kínálatból. A Kobakok, így, többes számban, ma is kedveltek. Egyik Marosvásárhely főterén, a városházával szemben, a másik, a "legfrissebb" bolt Szászrégenben nyílt meg kedden, a Mihai Viteazul utca 15. szám alatt. – Azt szeretnénk, hogy könyvből soha ne legyen hiány. Szászrégenben, a brassói, a gyergyószentmiklósi és parajdi után éppen ebből a meggondolásból nyitottuk meg a Kobak könyvesboltot. Sajnos, gazdasági okokból szűkíteni kellett a kört, Szovátán és Udvarhelyen bezártunk. A szászrégeni magyarságnak szeretnénk könyvkínálattal kedveskedni, hiszen a városban nem igazán volt választék – mondta Trombitás János.
Kiszorultak a főtérről
Városi rendezvényeken, vásárokon – ahol nagyon kelendő a könyv, főleg a gyermekkönyv – felcsillan a gyermekek szeme, amikor egy-egy szép könyvet látnak. A legtöbb szülő, nagyszülő szívesen vásárol a gyermeknek, de van olyan is, aki nem. Inkább továbbállnak azzal, hogy megrendelték a sört, a miccset, s nem maradt pénz egyébre. Pedig a mi kultúránk nem csak az evés-ivásról szól! Csíkban, Brassóban, Kolozsváron, a város napjain, forgatagokon, magyar napokon, legyen bármi, a könyvstand a főtéren kap helyen. Marosvásárhelyen nem! Sem az idén, sem tavaly nem engedélyezték a főtéri standállítást. Régebb még helyet adtak a főtéren, de most csak a Ligetben lehetett felállítani a standot. Kinek jó ez?
Könyvkiadás – két év alatt 25 kötet
Két évvel ezelőtt a Keleti Könyvudvar egy kiadóval és egy digitális nyomdával bővült. Itt több mint 25 könyv "született", szépirodalom, szótárak, továbbá különféle nyomtatványok, munkafüzetek. – Nagyon örülünk, amikor például iskolai évzárókra tőlünk rendelik meg a könyvet, s visszajeleznek, hogy tetszett, hogy ezek az olvasmányok meghatották, a szívükhöz közel kerültek. Lányaimnak gyerekkorukban mesefilmet vetítettünk, ami életre szóló élményt nyújtott az egész családnak. Ezt a katarzist nehéz elérni, de megpróbáljuk. Ezért adtunk ki egy gyűjteményt, a családi mesetárat, amelyhez CD-t is csatoltunk. A mesék, versek, mondókák hallatán elérhető az említett hatás. A mesét megszólaltattuk vásárokon, sokan odajöttek és megkérdezték, honnan jön a hang, honnan lehetne megvásárolni a CD-t. Mondtuk, nálunk. A könyvet úgy szerkesztettük, hogy a mesekönyv első lapján egy képkeretet rajzoltunk, ahová annak a személynek a fényképét ragaszthatják be, aki a könyvet ajándékozta. Ezt nagyon jó ötletnek tartják a nagyszülők, hiszen külföldön élo unokáknak eleve úgy küldik a könyvet, hogy beleragasztják a fényképüket – avatott be a kiadó.
Közben a Bookyard kiadványait lapozgattuk: Sármási- Bocskai János Varázslatos Kis-Küküllő mente, Szilágyi Rozália Peti a Hargitán, Nemes-Nagy Enikő Kópégömbbel Zinar nyomában című könyvét. Mind szűkebb pátriánk szerzői, akik szívünkhöz közel álló témákat dolgoznak fel. Olyan kötetek, amelyeket más kiadványok követnek.
– Mi szívet-lelket beleteszünk! – fogalmazott Trombitás János.
Ennél több nem is kell.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)
2014. szeptember 24.
Az anyanyelvhasználatért száll síkra
Augusztus 1-jétől, politikai alkunak köszönhetően, Nagy Zsigmond, Nyárádszereda volt jegyzője foglalta el az alispáni tisztséget, így, miután az RMDSZ-nek nem sikerült megőriznie a megyei tanácselnöki széket, ő lett a legmagasabb magyar megyei közjogi méltóság.
– Miért vállalta el ezt a megbízatást?
– Nem tagadom, jó adag lokálpatriotizmus volt bennem, amikor elhatároztam, hogy eleget teszek az RMDSZ felkérésének. Tudtam, hogy ezt a beosztást csak kemény politikai háttérrel lehet elvállalni, ezt biztosították, jegyzőként volt némi szakmai tapasztalatom, ezért "kötélnek álltam". Nyilvánvaló, hogy szakmai kihívás is számomra az alispáni tisztség. Nagyon sokat számított az az útravaló, amit magammal hoztam Nyárádszeredából. Az viszont helyi közigazgatás volt, ez már államigazgatás, ami más, magasabb szint, másfajta teendőkkel és feladatokkal.
– Korábban Nagy András, Szászrégen volt polgármesterének a neve is felmerült. Miért önre esett a választás?
– Ismerem Nagy András szászrégeni tevékenységét, és értékelem, amit elért. Tudomásom szerint ő megalázónak tartotta ezt az állást elfoglalni. Én nem tartom annak, hiszen második embernek lenni nem másodrendűséget jelent, mert lehet, hogy akik a második vonalban vannak, többet dolgoznak, mint azok, akik általában képviselnek, és ebből a pozícióból sok esetben többet is el lehet érni. Amint ide kerültem, mondhatni az első perctől láttam, hogy a megye magyarságának, a polgármestereknek igen hasznos, ha egy ilyen tisztséget betöltő magyar emberhez anyanyelven lehet fordulni. Azok is, akikkel a kihallgatáskor, minden szerdán 10-12 óra között találkozom, nagyon örülnek, hogy magyarul mondhatják el panaszukat, és ha nem is találok megoldást azokra, de útbaigazítom őket.
– Milyen gondokkal keresik fel önt, milyen hatáskörökkel rendelkezik?
– A prefektus a kormány képviselője, az intézmény pedig kapocs. A munkaköri beosztásomat a törvény határozza meg. Két nagy közszolgáltató egység került a közvetlen hatáskörömbe: a megyei útlevélosztály és a gépkocsi- és jogosítvány- nyilvántartó hivatal. Emellett én felelek az ún. dekoncentrált intézményekkel foglalkozó ügyosztályért, a kapcsolattartásért ezekkel a minisztériumok alárendeltségébe tartozó ügynökségekkel, igazgatóságokkal. Ugyanakkor a megyei földosztó bizottság titkára is vagyok. És ez talán mindennél fontosabb, hiszen legtöbb esetben földügyben keresnek meg az állampolgárok. Én végzem az ún. aposztilázást, a hivatalos okiratoknak az európai normák szerinti hitelesítését, helyettesítem a prefektust. Hiányában a személyzeti politika kivételével mindenben döntést hozhatok. Egy igen fontos terület pedig a helyi közigazgatási egységek jegyzőinek munkamódszertani irányítása.
– Ez miben nyilvánul meg?
– Mint ismeretes, a helyi közigazgatási törvény értelmében a jegyzők készítik elő a helyi tanácsi határozatokat. Több esetben a polgármesterek és a jegyzők is kikérik a véleményemet, hogy törvényes, elfogadható tanácsi határozatokat hozzanak. Azt is ajánlom, hogy ha vitatott ügyben döntenek, vagy bármely határozattervezet jogi indoklása sántít, keressenek meg, hogy utólag ne legyen gond, hiszen a határozatok törvényességét a prefektúra vizsgálja. Ezért szeretnék szorosabb kapcsolatot kialakítani a jegyzőkkel, akik ellenjegyzik a tanácsi határozatokat. Nagyon fontos, hogy a polgármesterek is megértsék: nincsen alá- és fölérendeltségi viszony a településvezetők és a jegyzők között, hiszen ez utóbbi vezető köztisztviselői beosztás. Sajnos, vannak olyan polgármesteri hivatalok, ahol nem megfelelő a munkaviszony, pedig a a jegyző a stabilitást, a polgármester pedig a politikai hátteret biztosíthatja a helyi önkormányzatok működésében. Kétségtelen, a helyi tanácsban politikai döntés születik, de ahhoz, hogy ez a határozat kivitelezhető, megvalósítható legyen, fontos, hogy jogi szempontból helyesen járjanak el.
– Volt, amikor a marosvásárhelyi tanácsülésen egyes tanácsosok azt állították, hogy a főjegyző Cioban Maria egyes, a polgármester számára nem kedvező helyi tanácsi határozattervezetek jogi indoklásakor olyan kiskapukat talált, amelyekkel megakadályozta a tervezet elfogadását, vagy képtelenné tette ennek kivitelezését. Előfordulhat-e ilyesmi, mit tehet ilyen esetekben a prefektúra?
– Jogilag indokolt tanácsi határozatok kerülnek az asztalunkra. Ebben nem látszik, hogy rejtett vagy valós politikai szándék van mögötte. Ha jogilag helytálló, akkor a prefektúra sem talál kivetnivalót. Ezért vannak az ügyes jegyzők, jogászok, akik kellőképpen alátámasztják, megindokolják az adott döntést. Vannak olyan határozatok, amelyeket a jegyző nem ellenjegyez. Ettől még lehet törvényes, ezeket a határozatokat jobban felülvizsgálják, de kizárólag jogi vonatkozásban hozunk döntéseket.
– Az előző években előfordult olyan eset, amikor bizonyos politikai lobbinak köszönhetően a magyarokat érintő kérdésekben a prefektúra számunkra kedvezőtlen döntést hozott. Akár a szimbólumok használatáról, akár a magyar helységnévtáblákról, vagy a nagybirtokossági erdők visszaszolgáltatásáról legyen szó. Milyen eszközei vannak arra, hogy ezekben az esetekben jobb belátásra bírja azokat, akik nem jogi, inkább érzelmi téren közelítenek ezekhez a kérdésekhez?
– Valóban voltak olyan esetek, amikor véleményem szerint a prefektúra másként kellett volna kezeljen egy ügyet. Amint tudomásomra jutott egy olyan eset, amelyben elsősorban a magyar közösségre vonatkozó jogi döntést kellett volna hozni, bementem a prefektushoz, és megpróbáltam megbeszélni vele a kérdést. Ilyen volt a zászlóhasználat is, amikor kifejtettem a véleményemet. Ezzel kapcsolatban is pozitív hozzáállást tapasztaltam. Sajnos, van egy feljelentő, akinek választ kell adni. A prefektus egy alkalommal sem küldte ki úgy a véleményét, hogy ne konzultáltunk volna. Ő is elismeri, hogy az ilyen kérdések, gondok kívülről jövő nyomásra adódnak, politikai indíttatásúak. Nem könnyű konszenzusra jutni. Mert, tetszik vagy sem, adott esetben a törvényesség mentén képviselem a magyar közösséget, és megpróbálom érvényesíteni az érdekünket. Az már előrelépés, hogy a prefektussal tudok tárgyalni ezekről az ügyekről, és megpróbálom meggyőzni őt, hogy ne foglalkozzunk ilyesmivel, mert vannak sokkal fontosabb gondok Maros megyében, amelyeket közösen kell megoldanunk. Gondolok itt a földtulajdonjog-visszaszolgáltatási folyamatra, infrastruktúrabeli beruházásokra, a gazdasági élet fellendítésére. A megye lakóinak nagy részét, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, ez érdekli, és nem az egymásnak feszülés. Ezek az ügyek fölöslegesen felőrlik a prefektúra ügyosztályának erőit, és meg kell mondanom, hogy a kollégáim sem szívesen foglalkoznak vele. Ha érintett a magyar közösség, felhívom rá a figyelmet, képviselem a közösség szemszögét a törvényesség mentén, és megpróbálom befolyásolni a döntést.
– Korábban a román nyelvű sajtóban szóvá tették, hogy ön síkra száll az anyanyelvhasználatért.
– A román kollégák nézzék meg a mai helyzetet, vegyék a törvényt a kezükbe, és ha a jogállamiság szempontjából gondolkodunk, ne érzelmileg közelítsenek a témához, hanem ismerjék el, hogy ezeket a jogokat nekünk a román állam garantálja, hiszen olyan törvényekbe vannak belefoglalva, amelyeket Románia parlamentje elfogadott, és a Románia által ratifikált nemzetközi egyezmények szavatolnak. Most dolgozom egy előterjesztésen, amelyet nemsokára benyújtok a prefektushoz, s amelyben a törvényre hivatkozva szorgalmazom az anyanyelv használatát a közigazgatási egységekben. Ez nemcsak a kétnyelvű táblák kihelyezésére vonatkozik, hanem a közintézményekben az ügyfelekkel való kapcsolatra is, hiszen még az ékezetes nevek helyes leírására is van jogszabály.
– Miként alkalmazzák az anyanyelvhasználatról szóló törvényt azoknál az intézményeknél – útlevélosztály és a gépkocsi- és forgalmiengedély-nyilvántartó hivatal –, amelyek közvetlenül az ön hatáskörébe tartoznak?
– Tudomásom szerint az intézmény ügyfélfogadójában vannak kétnyelvű eligazító táblák. Hogy az ügyfelekkel való kapcsolat hogyan zajlik, arra nincs rálátásom. Vannak magyar nyelvű alkalmazottak, felvenni többet nem lehet, mert a köztisztviselői állásokat zárolták. Ettől eltekintve az intézményvezetőkkel kell megértetni, hogy a törvény alkalmazása az ő érdekük is, ez javítja a közszolgáltatást. Nekem nincs jogom felszólítani az intézményvezetőket, hogy a törvény szerint járjanak el, ezt csak a prefektus teheti meg, vagy az állampolgároknak kell tisztában lenniük azzal, hogy használhatják ezt a jogot.
– Létezik-e írásbeli panasz, hogy valakit a prefektúrán vagy az ön által említett két intézményben nem szolgáltak ki, mert magyarul fordult a hivatalhoz?
– Tudomásom szerint nem volt ilyen. Amióta itt vagyok, három beadványt nyújtottak be magyarul, ezeket iktatták, lefordították és továbbították az illetékes ügyosztályhoz, és magyarul válaszoltak rájuk.
– Akkor ezek szerint minden rendben van ezen a téren?
– Azt nem mondanám… van még tennivaló. Igyekszem megfelelni az elvárásoknak.
Vajda György, Népújság (Marosvásárhely)
Augusztus 1-jétől, politikai alkunak köszönhetően, Nagy Zsigmond, Nyárádszereda volt jegyzője foglalta el az alispáni tisztséget, így, miután az RMDSZ-nek nem sikerült megőriznie a megyei tanácselnöki széket, ő lett a legmagasabb magyar megyei közjogi méltóság.
– Miért vállalta el ezt a megbízatást?
– Nem tagadom, jó adag lokálpatriotizmus volt bennem, amikor elhatároztam, hogy eleget teszek az RMDSZ felkérésének. Tudtam, hogy ezt a beosztást csak kemény politikai háttérrel lehet elvállalni, ezt biztosították, jegyzőként volt némi szakmai tapasztalatom, ezért "kötélnek álltam". Nyilvánvaló, hogy szakmai kihívás is számomra az alispáni tisztség. Nagyon sokat számított az az útravaló, amit magammal hoztam Nyárádszeredából. Az viszont helyi közigazgatás volt, ez már államigazgatás, ami más, magasabb szint, másfajta teendőkkel és feladatokkal.
– Korábban Nagy András, Szászrégen volt polgármesterének a neve is felmerült. Miért önre esett a választás?
– Ismerem Nagy András szászrégeni tevékenységét, és értékelem, amit elért. Tudomásom szerint ő megalázónak tartotta ezt az állást elfoglalni. Én nem tartom annak, hiszen második embernek lenni nem másodrendűséget jelent, mert lehet, hogy akik a második vonalban vannak, többet dolgoznak, mint azok, akik általában képviselnek, és ebből a pozícióból sok esetben többet is el lehet érni. Amint ide kerültem, mondhatni az első perctől láttam, hogy a megye magyarságának, a polgármestereknek igen hasznos, ha egy ilyen tisztséget betöltő magyar emberhez anyanyelven lehet fordulni. Azok is, akikkel a kihallgatáskor, minden szerdán 10-12 óra között találkozom, nagyon örülnek, hogy magyarul mondhatják el panaszukat, és ha nem is találok megoldást azokra, de útbaigazítom őket.
– Milyen gondokkal keresik fel önt, milyen hatáskörökkel rendelkezik?
– A prefektus a kormány képviselője, az intézmény pedig kapocs. A munkaköri beosztásomat a törvény határozza meg. Két nagy közszolgáltató egység került a közvetlen hatáskörömbe: a megyei útlevélosztály és a gépkocsi- és jogosítvány- nyilvántartó hivatal. Emellett én felelek az ún. dekoncentrált intézményekkel foglalkozó ügyosztályért, a kapcsolattartásért ezekkel a minisztériumok alárendeltségébe tartozó ügynökségekkel, igazgatóságokkal. Ugyanakkor a megyei földosztó bizottság titkára is vagyok. És ez talán mindennél fontosabb, hiszen legtöbb esetben földügyben keresnek meg az állampolgárok. Én végzem az ún. aposztilázást, a hivatalos okiratoknak az európai normák szerinti hitelesítését, helyettesítem a prefektust. Hiányában a személyzeti politika kivételével mindenben döntést hozhatok. Egy igen fontos terület pedig a helyi közigazgatási egységek jegyzőinek munkamódszertani irányítása.
– Ez miben nyilvánul meg?
– Mint ismeretes, a helyi közigazgatási törvény értelmében a jegyzők készítik elő a helyi tanácsi határozatokat. Több esetben a polgármesterek és a jegyzők is kikérik a véleményemet, hogy törvényes, elfogadható tanácsi határozatokat hozzanak. Azt is ajánlom, hogy ha vitatott ügyben döntenek, vagy bármely határozattervezet jogi indoklása sántít, keressenek meg, hogy utólag ne legyen gond, hiszen a határozatok törvényességét a prefektúra vizsgálja. Ezért szeretnék szorosabb kapcsolatot kialakítani a jegyzőkkel, akik ellenjegyzik a tanácsi határozatokat. Nagyon fontos, hogy a polgármesterek is megértsék: nincsen alá- és fölérendeltségi viszony a településvezetők és a jegyzők között, hiszen ez utóbbi vezető köztisztviselői beosztás. Sajnos, vannak olyan polgármesteri hivatalok, ahol nem megfelelő a munkaviszony, pedig a a jegyző a stabilitást, a polgármester pedig a politikai hátteret biztosíthatja a helyi önkormányzatok működésében. Kétségtelen, a helyi tanácsban politikai döntés születik, de ahhoz, hogy ez a határozat kivitelezhető, megvalósítható legyen, fontos, hogy jogi szempontból helyesen járjanak el.
– Volt, amikor a marosvásárhelyi tanácsülésen egyes tanácsosok azt állították, hogy a főjegyző Cioban Maria egyes, a polgármester számára nem kedvező helyi tanácsi határozattervezetek jogi indoklásakor olyan kiskapukat talált, amelyekkel megakadályozta a tervezet elfogadását, vagy képtelenné tette ennek kivitelezését. Előfordulhat-e ilyesmi, mit tehet ilyen esetekben a prefektúra?
– Jogilag indokolt tanácsi határozatok kerülnek az asztalunkra. Ebben nem látszik, hogy rejtett vagy valós politikai szándék van mögötte. Ha jogilag helytálló, akkor a prefektúra sem talál kivetnivalót. Ezért vannak az ügyes jegyzők, jogászok, akik kellőképpen alátámasztják, megindokolják az adott döntést. Vannak olyan határozatok, amelyeket a jegyző nem ellenjegyez. Ettől még lehet törvényes, ezeket a határozatokat jobban felülvizsgálják, de kizárólag jogi vonatkozásban hozunk döntéseket.
– Az előző években előfordult olyan eset, amikor bizonyos politikai lobbinak köszönhetően a magyarokat érintő kérdésekben a prefektúra számunkra kedvezőtlen döntést hozott. Akár a szimbólumok használatáról, akár a magyar helységnévtáblákról, vagy a nagybirtokossági erdők visszaszolgáltatásáról legyen szó. Milyen eszközei vannak arra, hogy ezekben az esetekben jobb belátásra bírja azokat, akik nem jogi, inkább érzelmi téren közelítenek ezekhez a kérdésekhez?
– Valóban voltak olyan esetek, amikor véleményem szerint a prefektúra másként kellett volna kezeljen egy ügyet. Amint tudomásomra jutott egy olyan eset, amelyben elsősorban a magyar közösségre vonatkozó jogi döntést kellett volna hozni, bementem a prefektushoz, és megpróbáltam megbeszélni vele a kérdést. Ilyen volt a zászlóhasználat is, amikor kifejtettem a véleményemet. Ezzel kapcsolatban is pozitív hozzáállást tapasztaltam. Sajnos, van egy feljelentő, akinek választ kell adni. A prefektus egy alkalommal sem küldte ki úgy a véleményét, hogy ne konzultáltunk volna. Ő is elismeri, hogy az ilyen kérdések, gondok kívülről jövő nyomásra adódnak, politikai indíttatásúak. Nem könnyű konszenzusra jutni. Mert, tetszik vagy sem, adott esetben a törvényesség mentén képviselem a magyar közösséget, és megpróbálom érvényesíteni az érdekünket. Az már előrelépés, hogy a prefektussal tudok tárgyalni ezekről az ügyekről, és megpróbálom meggyőzni őt, hogy ne foglalkozzunk ilyesmivel, mert vannak sokkal fontosabb gondok Maros megyében, amelyeket közösen kell megoldanunk. Gondolok itt a földtulajdonjog-visszaszolgáltatási folyamatra, infrastruktúrabeli beruházásokra, a gazdasági élet fellendítésére. A megye lakóinak nagy részét, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, ez érdekli, és nem az egymásnak feszülés. Ezek az ügyek fölöslegesen felőrlik a prefektúra ügyosztályának erőit, és meg kell mondanom, hogy a kollégáim sem szívesen foglalkoznak vele. Ha érintett a magyar közösség, felhívom rá a figyelmet, képviselem a közösség szemszögét a törvényesség mentén, és megpróbálom befolyásolni a döntést.
– Korábban a román nyelvű sajtóban szóvá tették, hogy ön síkra száll az anyanyelvhasználatért.
– A román kollégák nézzék meg a mai helyzetet, vegyék a törvényt a kezükbe, és ha a jogállamiság szempontjából gondolkodunk, ne érzelmileg közelítsenek a témához, hanem ismerjék el, hogy ezeket a jogokat nekünk a román állam garantálja, hiszen olyan törvényekbe vannak belefoglalva, amelyeket Románia parlamentje elfogadott, és a Románia által ratifikált nemzetközi egyezmények szavatolnak. Most dolgozom egy előterjesztésen, amelyet nemsokára benyújtok a prefektushoz, s amelyben a törvényre hivatkozva szorgalmazom az anyanyelv használatát a közigazgatási egységekben. Ez nemcsak a kétnyelvű táblák kihelyezésére vonatkozik, hanem a közintézményekben az ügyfelekkel való kapcsolatra is, hiszen még az ékezetes nevek helyes leírására is van jogszabály.
– Miként alkalmazzák az anyanyelvhasználatról szóló törvényt azoknál az intézményeknél – útlevélosztály és a gépkocsi- és forgalmiengedély-nyilvántartó hivatal –, amelyek közvetlenül az ön hatáskörébe tartoznak?
– Tudomásom szerint az intézmény ügyfélfogadójában vannak kétnyelvű eligazító táblák. Hogy az ügyfelekkel való kapcsolat hogyan zajlik, arra nincs rálátásom. Vannak magyar nyelvű alkalmazottak, felvenni többet nem lehet, mert a köztisztviselői állásokat zárolták. Ettől eltekintve az intézményvezetőkkel kell megértetni, hogy a törvény alkalmazása az ő érdekük is, ez javítja a közszolgáltatást. Nekem nincs jogom felszólítani az intézményvezetőket, hogy a törvény szerint járjanak el, ezt csak a prefektus teheti meg, vagy az állampolgároknak kell tisztában lenniük azzal, hogy használhatják ezt a jogot.
– Létezik-e írásbeli panasz, hogy valakit a prefektúrán vagy az ön által említett két intézményben nem szolgáltak ki, mert magyarul fordult a hivatalhoz?
– Tudomásom szerint nem volt ilyen. Amióta itt vagyok, három beadványt nyújtottak be magyarul, ezeket iktatták, lefordították és továbbították az illetékes ügyosztályhoz, és magyarul válaszoltak rájuk.
– Akkor ezek szerint minden rendben van ezen a téren?
– Azt nem mondanám… van még tennivaló. Igyekszem megfelelni az elvárásoknak.
Vajda György, Népújság (Marosvásárhely)
2014. szeptember 29.
Segesvári sikertörténet
Húszéves a Gaudeamus Alapítvány
Húszéves a segesvári magyarság által alapított Gaudeamus Alapítvány, amely mára már komoly intézményt, a Gaudeamus Szórványközpontot működteti, amellyel a helyi és környékbeli magyarság nyelvében, hitében, hagyományaiban, identitásában való megmaradását hivatott szolgálni. E kerek évforduló kapcsán rangos konferenciát szerveztek, amelyre a Kárpát-medencében működő szórványkollégiumok képviselőit hívták meg, hogy együtt osszák meg a kisebbségi sorsból fakadó közös problémákat, tapasztalataikat és jövőképet fogalmazzanak meg az egyre kisebb lelket számláló szórványközösségnek. A rendezvényen részt vett Magyarországról dr. Hoffman Rózsa, az Emberi Erőforrások Minisztériumának Köznevelésért Felelős Államtitkárságának államtitkára, dr. Szarka Gábor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, több romániai és magyarországi nemzetstratégiáért és oktatásért felelős tisztségviselő, alapítványok vezetői.
Nem önmagunk, hanem a közös akarat ünnepe
A Kárpát-medencei Szórványkollégiumok első napján a szórványkollégiumok képviselői tanácskoztak, melyet Vetési László református lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, a szórványok problémájának szakértője vezetett. E témában többek között Szegedi László, a Kőhalmi Szórványkollégium, Gudor Botond a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány, Balázs Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány, Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület, Punnykó Mária, a beregszászi Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szórványfelelőse, Nagy Margit, az Újvidéki Apáczai Diákotthon, Adi István, a magyarfülpösi Szórványiskola és Kollégium vezetője, Lakatos Tünde, a szamosardói Kós Károly Iskola igazgatója, Balla Ferenc, a Kallós Zoltán Alapítvány vezetője, Ladányi Lajos, a Nyitrai Kulturális és Információs Központ igazgatója, Turzai Melánia, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatóhelyettese előadása hangzott el. A rendezvény második napján – merthogy a rendezvény értük és társaikért szólt – a helybeli Mircea Eliade Főgimnázium magyar diákjai művészi műsorral köszöntötték a résztvevőket. Fodor Lilla és Máthé Loránd szavaltak, s két alkalommal is fellépett a Kikerics néptánc-együttes. – Nem önmagunkat ünnepelni gyűltünk össze, hanem azért, hogy a közös akaratot ünnepeljük. E közös akarat fog össze bennünket – fogalmazott köszöntőbeszédében Farkas Miklós tanár, a Gaudeamus Alapítvány megálmodója, kivitelezője, és mostanig igazgatója, akinek önfeláldozó munkája nyomán kallódásra ítélt magyar gyermekek járhattak magyar iskolába, kaphattak szállást és válhattak magyar érzelmű felnőttekké.
350 diák 50 km-es körzetből
– Az alapítvány célja a segesvári és környékbeli szórványban élő magyar nemzetiségű diákok anyanyelvű és keresztény értékrend szerinti nevelésének és oktatásának támogatása, főleg azoké, akik nehéz anyagi helyzetük miatt még középfokú tanulmányaikat sem tudnák folytatni, valamint a segesvári és környékbeli szórványban élő magyarok művelődési életének a megszervezése. Az adományokból fedezzük az ösztöndíjak 80%-át és a fenntartási költségek egy részét. Az elmúlt tanévben már 57 tanulót támogattunk ösztöndíjjal. Döntő részben az Apáczai Közalapítvány támogatásával felépítettünk egy új épületet, amelynek A-szárnyában helyet kapott egy modern konyha, étterem, újabb hálószobát, valamint két tanári lakást, a B-szárnyban pedig nyolc korszerű, négyágyas szobát és egy 150 férőhelyes művelődési termet alakítottunk ki. Ehhez jelentős összegekkel járult hozzá a düsseldorfi Hermann Niermann Alapítvány, a Szülőföld Alap, az Illyés Közalapítvány, az RMDSZ és a Segesvári Önkormányzat. Sikerült megoldanunk a bentlakó diákok étkeztetését, és a szállást is kényelmesebbé tettük. Jelenleg 56 diáknak és két tanárnak biztosíthatunk szállást, étkezést és jó tanulási körülményeket.
Az évek során a szórványkollégiumban lakó diákok száma 26-52 között változott. Az elmúlt években mintegy 350 diák lakott a bentlakásban, jelentős részük tovább is tanult. A bentlakó tanulók mintegy 50 kilométer sugarú körzetből érkeznek hozzánk Maros, Hargita, Szeben és Brassó megyéből. Az idei tanévben újra 40 fölé emelkedett a bentlakók, diákok száma. Az építkezések befejezése után, 2009-ben intézményünk felvette a Gaudeamus Ház-Oktatási és Művelődési Szórványközpont nevet – mondta Farkas Miklós tanár, az alapítvány leköszönt igazgatója, aki Tóth Tivadar tanárnak adta át a stafétabotot.
Etalon a megyében
A konferencián felszólalók során dr. Hoffmann Rózsa államtitkár elmondta, hogy a magyar kormány 37 szórványkollégiumot támogat, bízik abban, hogy jó ügyet támogatnak, a magyarság erősítéséért teszik. Úgy gondolja, ha Magyarország erősödik, erősödik az összmagyarság is. – A Jóisten magyarnak teremtett, ezt megtagadni nem tudjuk, vállalnunk kell ezt minden körülményben. Az iskola meghatározza a jövőt, teljesítenie kell a a küldetését. Olyan embereket kell nevelni, mint amilyen a Gaudeamus Alapítvány vezetője, Farkas Miklós. A világ változik, a pedagógusnak képessége kell legyen arra, hogy elvarázsolja a fiatalokat, ahogyan itt történik, Segesváron. Mert addig, amíg így táncolnak, így szavalnak a fiatalok, addig van jövőnk! – mondta az államtitkár. – Sorskérdés a magyarság megmaradása ezen a vidéken, hittel és alázattal állunk a feladat szolgálatában – mondta dr. Szarka Gábor, aki dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának üdvözletét tolmácsolta. – Ne csak konzultáljunk, hanem tegyünk kísérletet a közös jövő tervezésére! Ne csak a múltra és a jelenre, hanem a jövőre is tekintsünk! – hangsúlyozta Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója. Dr. Karl Scherer, az alapítványt jelentős összeggel támogató düsseldorfi Nierman Alapítvány képviselője elmondta, azokban a városokban, amelyeket mi alapítottunk és építettünk, kisebbségbe kerültünk. Büszkék vagyunk erre az örökségre, de a szórványosodás kihívásai önerőből nem oldhatók meg – mondta. Dr. Nagy Éva, a tanügy-minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkárságának kabinetigazgatója a legnagyobb kincsre, az anyanyelv megőrzésének fontosságára hívta fel a figyelmet, Szentgyörgyi Albert szavaival élve: „Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája.” Gál Ernő helyi tanácsos felolvasta Dorin Dăneşan, Segesvár polgármesterének üdvözletét, aki főként a központ kulturális tevékenységéről, a magyarság által képviselt színfoltról szólt elismerően. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke azt hangsúlyozta, hogy a Gaudeamus Szórványközpont etalon a megyében. Marosludason, Dicsőszent-mártonban, Szászrégenben, Nagysármáson is ilyen szórványközpontokra volna szükség, hiszen az RMDSZ a magyar oktatás ügyét tűzte ki zászlajára. Dicsőben merev ellenállást tanúsítottak, Marosludason fel sem merték vetni a szórványkollégium ügyét. – Aggódó felelősséggel kezeljük a szórvány ügyét, azt szeretnénk, ha a magyar gyermekek itt maradnának, ha szülővárosuk felnőtt korukra élhető város lenne, hogy ne kelljen innen elvándorolni! – fogalmazott az elnök. – Ha ilyen gyermekeket nevelünk, mint akiket szerepelni láttunk, ennél nagyobb stratégia nem is kell! – fogalmazott Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, aki Farkas Miklósnak a szövetség elismerő oklevelét nyújtotta át. A rendezvény során levetítették Dudás Lászlónak az alapítvány 20 évét bemutató filmjét, amelyen az alapítvány kuratóriumi tagjai, támogatók is megszólaltak. Tóth Tivadar igazgató a kudarcokat taglalva tapintott rá a szomorú valóságra: – Bár a szórványközpont létrehozása sikertörténet, odajutottunk, hogy magyar gyereket már alig találunk, akit idehoznánk. Még vidéken sem! Ha lesz gyermek, lesz magyar oktatás, ha nem lesz, akkor vége az oktatásnak is! Jelenleg egy líceumi magyar osztály működik a korábbi két párhuzamos helyett a Mircea Eliade Főgimnáziumban, és pengeélen táncolunk – mondta, majd megjegyezte, jó lenne, ha kevesebb támadás érné őket a segesváriak részéről, s jó lenne, ha ezt a központot magukénak éreznék, hiszen ez a ház a segesváriakért van. A munkát értékelni kell, nem folyton bírálni, hibát kapni. A munkálatok során elismerő okleveleket és plaketteket adtak át azoknak, akik munkájukkal vagy anyagilag támogatták az alapítvány munkáját.
A konferencia tegnap zárult, a vendégek Berethalomra és Keresdre is ellátogattak.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)
Húszéves a Gaudeamus Alapítvány
Húszéves a segesvári magyarság által alapított Gaudeamus Alapítvány, amely mára már komoly intézményt, a Gaudeamus Szórványközpontot működteti, amellyel a helyi és környékbeli magyarság nyelvében, hitében, hagyományaiban, identitásában való megmaradását hivatott szolgálni. E kerek évforduló kapcsán rangos konferenciát szerveztek, amelyre a Kárpát-medencében működő szórványkollégiumok képviselőit hívták meg, hogy együtt osszák meg a kisebbségi sorsból fakadó közös problémákat, tapasztalataikat és jövőképet fogalmazzanak meg az egyre kisebb lelket számláló szórványközösségnek. A rendezvényen részt vett Magyarországról dr. Hoffman Rózsa, az Emberi Erőforrások Minisztériumának Köznevelésért Felelős Államtitkárságának államtitkára, dr. Szarka Gábor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, több romániai és magyarországi nemzetstratégiáért és oktatásért felelős tisztségviselő, alapítványok vezetői.
Nem önmagunk, hanem a közös akarat ünnepe
A Kárpát-medencei Szórványkollégiumok első napján a szórványkollégiumok képviselői tanácskoztak, melyet Vetési László református lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, a szórványok problémájának szakértője vezetett. E témában többek között Szegedi László, a Kőhalmi Szórványkollégium, Gudor Botond a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány, Balázs Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány, Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület, Punnykó Mária, a beregszászi Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szórványfelelőse, Nagy Margit, az Újvidéki Apáczai Diákotthon, Adi István, a magyarfülpösi Szórványiskola és Kollégium vezetője, Lakatos Tünde, a szamosardói Kós Károly Iskola igazgatója, Balla Ferenc, a Kallós Zoltán Alapítvány vezetője, Ladányi Lajos, a Nyitrai Kulturális és Információs Központ igazgatója, Turzai Melánia, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatóhelyettese előadása hangzott el. A rendezvény második napján – merthogy a rendezvény értük és társaikért szólt – a helybeli Mircea Eliade Főgimnázium magyar diákjai művészi műsorral köszöntötték a résztvevőket. Fodor Lilla és Máthé Loránd szavaltak, s két alkalommal is fellépett a Kikerics néptánc-együttes. – Nem önmagunkat ünnepelni gyűltünk össze, hanem azért, hogy a közös akaratot ünnepeljük. E közös akarat fog össze bennünket – fogalmazott köszöntőbeszédében Farkas Miklós tanár, a Gaudeamus Alapítvány megálmodója, kivitelezője, és mostanig igazgatója, akinek önfeláldozó munkája nyomán kallódásra ítélt magyar gyermekek járhattak magyar iskolába, kaphattak szállást és válhattak magyar érzelmű felnőttekké.
350 diák 50 km-es körzetből
– Az alapítvány célja a segesvári és környékbeli szórványban élő magyar nemzetiségű diákok anyanyelvű és keresztény értékrend szerinti nevelésének és oktatásának támogatása, főleg azoké, akik nehéz anyagi helyzetük miatt még középfokú tanulmányaikat sem tudnák folytatni, valamint a segesvári és környékbeli szórványban élő magyarok művelődési életének a megszervezése. Az adományokból fedezzük az ösztöndíjak 80%-át és a fenntartási költségek egy részét. Az elmúlt tanévben már 57 tanulót támogattunk ösztöndíjjal. Döntő részben az Apáczai Közalapítvány támogatásával felépítettünk egy új épületet, amelynek A-szárnyában helyet kapott egy modern konyha, étterem, újabb hálószobát, valamint két tanári lakást, a B-szárnyban pedig nyolc korszerű, négyágyas szobát és egy 150 férőhelyes művelődési termet alakítottunk ki. Ehhez jelentős összegekkel járult hozzá a düsseldorfi Hermann Niermann Alapítvány, a Szülőföld Alap, az Illyés Közalapítvány, az RMDSZ és a Segesvári Önkormányzat. Sikerült megoldanunk a bentlakó diákok étkeztetését, és a szállást is kényelmesebbé tettük. Jelenleg 56 diáknak és két tanárnak biztosíthatunk szállást, étkezést és jó tanulási körülményeket.
Az évek során a szórványkollégiumban lakó diákok száma 26-52 között változott. Az elmúlt években mintegy 350 diák lakott a bentlakásban, jelentős részük tovább is tanult. A bentlakó tanulók mintegy 50 kilométer sugarú körzetből érkeznek hozzánk Maros, Hargita, Szeben és Brassó megyéből. Az idei tanévben újra 40 fölé emelkedett a bentlakók, diákok száma. Az építkezések befejezése után, 2009-ben intézményünk felvette a Gaudeamus Ház-Oktatási és Művelődési Szórványközpont nevet – mondta Farkas Miklós tanár, az alapítvány leköszönt igazgatója, aki Tóth Tivadar tanárnak adta át a stafétabotot.
Etalon a megyében
A konferencián felszólalók során dr. Hoffmann Rózsa államtitkár elmondta, hogy a magyar kormány 37 szórványkollégiumot támogat, bízik abban, hogy jó ügyet támogatnak, a magyarság erősítéséért teszik. Úgy gondolja, ha Magyarország erősödik, erősödik az összmagyarság is. – A Jóisten magyarnak teremtett, ezt megtagadni nem tudjuk, vállalnunk kell ezt minden körülményben. Az iskola meghatározza a jövőt, teljesítenie kell a a küldetését. Olyan embereket kell nevelni, mint amilyen a Gaudeamus Alapítvány vezetője, Farkas Miklós. A világ változik, a pedagógusnak képessége kell legyen arra, hogy elvarázsolja a fiatalokat, ahogyan itt történik, Segesváron. Mert addig, amíg így táncolnak, így szavalnak a fiatalok, addig van jövőnk! – mondta az államtitkár. – Sorskérdés a magyarság megmaradása ezen a vidéken, hittel és alázattal állunk a feladat szolgálatában – mondta dr. Szarka Gábor, aki dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának üdvözletét tolmácsolta. – Ne csak konzultáljunk, hanem tegyünk kísérletet a közös jövő tervezésére! Ne csak a múltra és a jelenre, hanem a jövőre is tekintsünk! – hangsúlyozta Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója. Dr. Karl Scherer, az alapítványt jelentős összeggel támogató düsseldorfi Nierman Alapítvány képviselője elmondta, azokban a városokban, amelyeket mi alapítottunk és építettünk, kisebbségbe kerültünk. Büszkék vagyunk erre az örökségre, de a szórványosodás kihívásai önerőből nem oldhatók meg – mondta. Dr. Nagy Éva, a tanügy-minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkárságának kabinetigazgatója a legnagyobb kincsre, az anyanyelv megőrzésének fontosságára hívta fel a figyelmet, Szentgyörgyi Albert szavaival élve: „Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája.” Gál Ernő helyi tanácsos felolvasta Dorin Dăneşan, Segesvár polgármesterének üdvözletét, aki főként a központ kulturális tevékenységéről, a magyarság által képviselt színfoltról szólt elismerően. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke azt hangsúlyozta, hogy a Gaudeamus Szórványközpont etalon a megyében. Marosludason, Dicsőszent-mártonban, Szászrégenben, Nagysármáson is ilyen szórványközpontokra volna szükség, hiszen az RMDSZ a magyar oktatás ügyét tűzte ki zászlajára. Dicsőben merev ellenállást tanúsítottak, Marosludason fel sem merték vetni a szórványkollégium ügyét. – Aggódó felelősséggel kezeljük a szórvány ügyét, azt szeretnénk, ha a magyar gyermekek itt maradnának, ha szülővárosuk felnőtt korukra élhető város lenne, hogy ne kelljen innen elvándorolni! – fogalmazott az elnök. – Ha ilyen gyermekeket nevelünk, mint akiket szerepelni láttunk, ennél nagyobb stratégia nem is kell! – fogalmazott Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, aki Farkas Miklósnak a szövetség elismerő oklevelét nyújtotta át. A rendezvény során levetítették Dudás Lászlónak az alapítvány 20 évét bemutató filmjét, amelyen az alapítvány kuratóriumi tagjai, támogatók is megszólaltak. Tóth Tivadar igazgató a kudarcokat taglalva tapintott rá a szomorú valóságra: – Bár a szórványközpont létrehozása sikertörténet, odajutottunk, hogy magyar gyereket már alig találunk, akit idehoznánk. Még vidéken sem! Ha lesz gyermek, lesz magyar oktatás, ha nem lesz, akkor vége az oktatásnak is! Jelenleg egy líceumi magyar osztály működik a korábbi két párhuzamos helyett a Mircea Eliade Főgimnáziumban, és pengeélen táncolunk – mondta, majd megjegyezte, jó lenne, ha kevesebb támadás érné őket a segesváriak részéről, s jó lenne, ha ezt a központot magukénak éreznék, hiszen ez a ház a segesváriakért van. A munkát értékelni kell, nem folyton bírálni, hibát kapni. A munkálatok során elismerő okleveleket és plaketteket adtak át azoknak, akik munkájukkal vagy anyagilag támogatták az alapítvány munkáját.
A konferencia tegnap zárult, a vendégek Berethalomra és Keresdre is ellátogattak.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 8.
Tizenhárom gyöngy
Emlékest Szászrégenben
A szászrégeni Eugen Nicora Művelődési Ház nagytermében tartottak emlékestet október 6-án a Humana Regun Egyesület és a művelődési ház szervezésében, ahol Tizenhárom gyöngy címmel állítottak össze az alkalomhoz illő műsort.
Bondor Renáta VI. osztályos tanuló és Géczi Jancsi, a Titán együttes zongoristája Zorán Kell ott fenn egy ország című dalával kezdte az előadást, majd Menyei Ildikó, az egyesület képviselője ünnepi bevezetőjében elmondta: "Valóban kell ott fenn egy ország, könnyebb a továbbélés, ha egy picit is hisszük, hogy van ott fenn valami, valaki. A hitből merítünk erőt és bátorságot, hogy az utunkba kerülő akadályokat és megpróbáltatásokat legyőzzük. Hogy van folytatás, és továbblépünk. A magyar nemzet is továbblépett, ápolva hőseink és mártírjaink emlékét, akik életüket áldozták nemzetünk szabadságáért. Hiába verték le a szabadságharcot, a magyar nép tovább harcolt. Fegyverrel, tollal, dallal, szóval, neveléssel küzdött a szabadságért, a magyar öntudat és kultúra megőrzéséért. És van folytatás, mert íme, ma mi is együtt vagyunk, magyar szóval és dallal, Szászrégenben, hogy méltóan ünnepeljünk, emlékezzünk".
Az ünnepi felszólalást követően Csíki Jácinta egyetemi hallgató az Eredj ha tudsz című Reményik-verset szavalta el, majd a művelődési ház Csimm-Bumm gyerek- és ifjúsági színjátszó csoportjának Tizenhárom gyöngy című előadásában ismét felelevenítették a vértanúk bátorságát és szerepét a forradalomban. Ördög Tímea, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum X. osztályos diákja, Ördög Ödön, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia másodéves hallgatója és Vajda Roland, szintén a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum XII. osztályos diákja – mindhárman szászrégeni lakosok – alkalomhoz illő dalokat adtak elő.
Fellépett még a Fazakas Ildikó által vezetett marosvásárhelyi Fagyöngy citeracsoport, majd a Székely Rozália tanárnő irányította, a Petru Maior és a Lucian Blaga műszaki líceumok diákjaiból álló csoport – koreográfus ifj. Kovács János és Simon István – bemutatta Szabó Előd és Nagy Robert Brai 1849 című rockoratóriumát. Közreműködött a szászrégeni református egyházközség Szivárvány kórusa (karvezető Banga Gáspár). Énekelt Sándor Adél, Demeter Attila és Nagy János "Kánya".
A Bethlen Gábor Alap és a Humana Regun Egyesület által támogatott előadás záróakkordjaként az aradi vértanúk utolsó szavai hangzottak el, és azok üzenete: "Krisztusé legyen a szíved és magyar népedé az életed!"
Fábián András
Népújság (Marosvásárhely)
Emlékest Szászrégenben
A szászrégeni Eugen Nicora Művelődési Ház nagytermében tartottak emlékestet október 6-án a Humana Regun Egyesület és a művelődési ház szervezésében, ahol Tizenhárom gyöngy címmel állítottak össze az alkalomhoz illő műsort.
Bondor Renáta VI. osztályos tanuló és Géczi Jancsi, a Titán együttes zongoristája Zorán Kell ott fenn egy ország című dalával kezdte az előadást, majd Menyei Ildikó, az egyesület képviselője ünnepi bevezetőjében elmondta: "Valóban kell ott fenn egy ország, könnyebb a továbbélés, ha egy picit is hisszük, hogy van ott fenn valami, valaki. A hitből merítünk erőt és bátorságot, hogy az utunkba kerülő akadályokat és megpróbáltatásokat legyőzzük. Hogy van folytatás, és továbblépünk. A magyar nemzet is továbblépett, ápolva hőseink és mártírjaink emlékét, akik életüket áldozták nemzetünk szabadságáért. Hiába verték le a szabadságharcot, a magyar nép tovább harcolt. Fegyverrel, tollal, dallal, szóval, neveléssel küzdött a szabadságért, a magyar öntudat és kultúra megőrzéséért. És van folytatás, mert íme, ma mi is együtt vagyunk, magyar szóval és dallal, Szászrégenben, hogy méltóan ünnepeljünk, emlékezzünk".
Az ünnepi felszólalást követően Csíki Jácinta egyetemi hallgató az Eredj ha tudsz című Reményik-verset szavalta el, majd a művelődési ház Csimm-Bumm gyerek- és ifjúsági színjátszó csoportjának Tizenhárom gyöngy című előadásában ismét felelevenítették a vértanúk bátorságát és szerepét a forradalomban. Ördög Tímea, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum X. osztályos diákja, Ördög Ödön, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia másodéves hallgatója és Vajda Roland, szintén a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum XII. osztályos diákja – mindhárman szászrégeni lakosok – alkalomhoz illő dalokat adtak elő.
Fellépett még a Fazakas Ildikó által vezetett marosvásárhelyi Fagyöngy citeracsoport, majd a Székely Rozália tanárnő irányította, a Petru Maior és a Lucian Blaga műszaki líceumok diákjaiból álló csoport – koreográfus ifj. Kovács János és Simon István – bemutatta Szabó Előd és Nagy Robert Brai 1849 című rockoratóriumát. Közreműködött a szászrégeni református egyházközség Szivárvány kórusa (karvezető Banga Gáspár). Énekelt Sándor Adél, Demeter Attila és Nagy János "Kánya".
A Bethlen Gábor Alap és a Humana Regun Egyesület által támogatott előadás záróakkordjaként az aradi vértanúk utolsó szavai hangzottak el, és azok üzenete: "Krisztusé legyen a szíved és magyar népedé az életed!"
Fábián András
Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 8.
Ez ma háborús uszítás
Ellenünk masíroznak a katonák – így kezdi a marosorbói események 70. évfordulóján tartott megemlékezést beharangozó cikkét a magát legolvasottabb Maros megyei napilapként számon tartó Népújság főszerkesztője, Karácsonyi Zsigmond. A 8. SS lovas-hadosztály és a 4. román hadsereg közt heteken át tartó, becslések szerint 11 ezer áldozatot követelő ütközetekről évről évre megemlékeznek a helyiek és az önkormányzat képviselői, idén Marosvásárhely teljes főterét lezárták a tiszteletadás idejére.
Hivatalosan a marosorbói volt az Észak-Erdély felszabadításáért, visszavételéért folytatott küzdelmek legnagyobb összecsapása. Már az igék használatával is bajban van az ember, mert a történelem értelmezése ma nálunk még érzelmi kérdés, sokkal inkább függ etnikai hovatartozástól, mintsem a tények rekonstrukciójának szándéka vezérli. A kegyelet azonban szigorú, 11 ezer ember halálát csak egyetlen igével lehet leírni: mészárlás, amelyre csak tisztelettel és együttérzéssel lehet emlékezni. Ezt vonja kétségbe Karácsonyi Zsigmond cikkében, amikor azt állítja, hogy a katonai tisztelgés ellenünk - magyarok ellen - való masírozás. Valóban? Hogyan kellene-lehetne emlékezni másképp? A cél, emeli ki a cikkíró a megbékélés lenne, ezt pedig – állítja – nem szolgálják az ilyen, Marosvásárhely főterén zajló demonstratív ünnepségek. Azért nem, írja, mert a magyaroknak nem tudják megbocsátani a bécsi döntést és az átmeneti magyar világot. Ilyen egyszerűek lennének a történelmi összefüggések? Valóban a bécsi döntés ára lenne az a 11 ezer ember, akit Marosorbón lemészároltak? Ha ezeket az eseményeket ilyen logika mellett rendeljük egymás mellé, akkor remény sincs a megbékélésre. Sok román kapott kárpótlást Magyarországról a kilencvenes években – emlékeztet a szerző – akkor tehát a halottak emlékével kvittek vagyunk?
Hiába emlegeti Karácsonyi példaként a normandiai partraszállásra való megemlékezés, ezek szerint egyáltalán nem érti az oly sokszor emlegetett francia-német megbékélési modellt sem. Ha az emlékezést fenyegetésként értelmezi, az azt jelenti, hogy az általa képviselőt szemlélet szerint ott rekedtünk két frontvonal mögött, egy szovjet-román és egy német-magyar lövészárokban, és amit megélünk, az csupán időszakos tűzszünet. Valahol a lelkünk végén pedig várjuk a háború másik végét – ez derül ki ebből a szövegből. Ne vonuljanak Románia katonái Románia felségjeleivel az utcára megemlékezni, mert az minket gyaláz - tanácsolja. De mit mondjunk akkor, amikor mi (magyarok) vonulunk, a saját zászlóinkkal, a saját hagyományőrző egyenruhás játék-katonáinkkal ugyanennek a Marosvásárhelynek a főterén? A frontvonal felénk eső oldalán ez kisebbségi jogérvényesítésnek és identitásőrzésnek minősül. Így folyik ez ma Marosvásárhelyen, és Székelyföld szerte a szimbolikus háború.
Mondhatnánk, hogy amit Karácsonyi Zsigmond állít az kicsinyes, szűklátókörű, kegyeletsértő, saját áldozataink nem értése és megtagadása. De nem csak erről van szó. Marosvásárhelyen az 1990-es események után leírni, hogy magyarok ne menjenek utcára az nyílt uszítás, pánikkeltés, az öntudatos magyar közösségi jelenlét aláásása.
Anyai nagybátyám, Kovács Ignác valahol Szászrégen és Marosorbó között tűnt el nyomtalanul 1944-ben. Szülei életük végéig várták, naponta terített asztallal a hazatértét. Lehet, hogy csontjain naponta áthajtok a valamikori harcmezőkön áthaladva a Maros megyei utakon. 1990-ben barátaim sérültek meg, szereztek életre szóló lelki és fizikai sérüléseket. Így tehát nem mondhatok mást: Karácsonyi Zsigmond felelőtlen és méltánytalan szöveget közölt. Méltányos lenne, ha levonná főszerkesztőként a következtetéseket.
Parászka Boróka
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Ellenünk masíroznak a katonák – így kezdi a marosorbói események 70. évfordulóján tartott megemlékezést beharangozó cikkét a magát legolvasottabb Maros megyei napilapként számon tartó Népújság főszerkesztője, Karácsonyi Zsigmond. A 8. SS lovas-hadosztály és a 4. román hadsereg közt heteken át tartó, becslések szerint 11 ezer áldozatot követelő ütközetekről évről évre megemlékeznek a helyiek és az önkormányzat képviselői, idén Marosvásárhely teljes főterét lezárták a tiszteletadás idejére.
Hivatalosan a marosorbói volt az Észak-Erdély felszabadításáért, visszavételéért folytatott küzdelmek legnagyobb összecsapása. Már az igék használatával is bajban van az ember, mert a történelem értelmezése ma nálunk még érzelmi kérdés, sokkal inkább függ etnikai hovatartozástól, mintsem a tények rekonstrukciójának szándéka vezérli. A kegyelet azonban szigorú, 11 ezer ember halálát csak egyetlen igével lehet leírni: mészárlás, amelyre csak tisztelettel és együttérzéssel lehet emlékezni. Ezt vonja kétségbe Karácsonyi Zsigmond cikkében, amikor azt állítja, hogy a katonai tisztelgés ellenünk - magyarok ellen - való masírozás. Valóban? Hogyan kellene-lehetne emlékezni másképp? A cél, emeli ki a cikkíró a megbékélés lenne, ezt pedig – állítja – nem szolgálják az ilyen, Marosvásárhely főterén zajló demonstratív ünnepségek. Azért nem, írja, mert a magyaroknak nem tudják megbocsátani a bécsi döntést és az átmeneti magyar világot. Ilyen egyszerűek lennének a történelmi összefüggések? Valóban a bécsi döntés ára lenne az a 11 ezer ember, akit Marosorbón lemészároltak? Ha ezeket az eseményeket ilyen logika mellett rendeljük egymás mellé, akkor remény sincs a megbékélésre. Sok román kapott kárpótlást Magyarországról a kilencvenes években – emlékeztet a szerző – akkor tehát a halottak emlékével kvittek vagyunk?
Hiába emlegeti Karácsonyi példaként a normandiai partraszállásra való megemlékezés, ezek szerint egyáltalán nem érti az oly sokszor emlegetett francia-német megbékélési modellt sem. Ha az emlékezést fenyegetésként értelmezi, az azt jelenti, hogy az általa képviselőt szemlélet szerint ott rekedtünk két frontvonal mögött, egy szovjet-román és egy német-magyar lövészárokban, és amit megélünk, az csupán időszakos tűzszünet. Valahol a lelkünk végén pedig várjuk a háború másik végét – ez derül ki ebből a szövegből. Ne vonuljanak Románia katonái Románia felségjeleivel az utcára megemlékezni, mert az minket gyaláz - tanácsolja. De mit mondjunk akkor, amikor mi (magyarok) vonulunk, a saját zászlóinkkal, a saját hagyományőrző egyenruhás játék-katonáinkkal ugyanennek a Marosvásárhelynek a főterén? A frontvonal felénk eső oldalán ez kisebbségi jogérvényesítésnek és identitásőrzésnek minősül. Így folyik ez ma Marosvásárhelyen, és Székelyföld szerte a szimbolikus háború.
Mondhatnánk, hogy amit Karácsonyi Zsigmond állít az kicsinyes, szűklátókörű, kegyeletsértő, saját áldozataink nem értése és megtagadása. De nem csak erről van szó. Marosvásárhelyen az 1990-es események után leírni, hogy magyarok ne menjenek utcára az nyílt uszítás, pánikkeltés, az öntudatos magyar közösségi jelenlét aláásása.
Anyai nagybátyám, Kovács Ignác valahol Szászrégen és Marosorbó között tűnt el nyomtalanul 1944-ben. Szülei életük végéig várták, naponta terített asztallal a hazatértét. Lehet, hogy csontjain naponta áthajtok a valamikori harcmezőkön áthaladva a Maros megyei utakon. 1990-ben barátaim sérültek meg, szereztek életre szóló lelki és fizikai sérüléseket. Így tehát nem mondhatok mást: Karácsonyi Zsigmond felelőtlen és méltánytalan szöveget közölt. Méltányos lenne, ha levonná főszerkesztőként a következtetéseket.
Parászka Boróka
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2014. október 11.
Sárándi Tamás
SZÉKELYFÖLD KÖZELLÁTÁSA 1940 ŐSZÉN
Amikor Székelyudvarhelyet csak ejtőernyővel lehetett megközelíteni Mi nehezítette Székelyföld közellátásának biztosítását 1940 őszén? Például az, hogy a kivonuló román hadsereg sok esetben minden mozdíthatót leszerelt és elszállított.
Az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntés révén visszakerült Magyarországhoz Észak – Erdély, beleértve a Székelyföld is. a kezdeti nehézségek áthidalására a magyar kormány katonai közigazgatás bevezetése mellett döntött, ami 1940. november 26-ig igazgatta a területet. Ezen időszak alatt a különböző szintű parancsnokságok több nehézséggel is szembetalálták magukat, a Székelyföld esetében azonban a legsúlyosabbnak a közellátás biztosítása bizonyult.
Mindennek több oka és előzménye volt. Jelen írásunkban ezen okokat vesszük számba, illetve a konkrét megvalósulást igyekszünk nyomon kísérni. Elsősorban a Székelyföld esetében követjük nyomon a fejleményeket, de igyekszünk rövid áttekintést is adni az egész visszacsatolt terület közellátására vonatkozóan is.
Az 1940 őszi gazdasági és közellátási nehézségek több okra vezethetők vissza. Egyrészt a román hadsereg az európai általános politikai és katonai helyzet – első bécsi döntés, majd Kárpátalja 1939-es megszállása, 1940. júniusi szovjet ultimátum – miatt 1938-tól kezdődően mozgósítva volt, ami oda vezetett, hogy a második bécsi döntést megelőző hónapokban a román hadsereg kétharmada Erdélyben állomásozott. A helyszínen állomásozó román csapatok felélték a lakossági készletet – a korabeli beszámolók folyamatosan a román hadseregben uralkodó rossz élelmezési helyzetre panaszkodtak, ami miatt a hadsereg tagjai folyamatosan megdézsmálták a lakosság készleteit – másrészt a kivonuláskor rekvirálásokat hajtottak végre. A Székelyföld esetében ez a probléma két szinten jelentkezett, a lakosság lóállományának jelentős részét elrekvirálták, valamint egyes gyárakat leszereltek, ami fokozta a munkanélküliséget. Sok esetben a román hadsereg minden mozdíthatót leszerelt és elszállított,
pl. a későbbi közellátás szempontjából kulcsfontosságú vasúti szállítóeszközökből 800 mozdonyt, 700 személyvagont és 10 ezer tehervagont vittek el. A helyi lakosság szempontjából nagyobb gondot okozott, amikor egész gyárakat szereltek le. Pl. Désről a szeszgyárat, Sepsiszentgyörgyről pedig a dohánygyárat vitték el.
Az ezt követően meghozott második bécsi döntés negatív hatása – gazdasági értelemben – hogy addig szorosan összefüggő régiókat s vidékeket vágott el egymástól. A Székelyföld esetében ennek ugyancsak két súlyos aspektusa volt, egyrészt Brassó „elvesztése”, másrészt a térségben elhelyezkedő két cukorgyárat elvágta termőterületeitől. Pl. Brassó és Háromszék megye kölcsönösen kiegészítette egymást, a város innen kapta a nyersanyagok (elsősorban fa), az élelmiszer (70%) és a munkások jelentős részét, míg a megye a várostól kapta a kész ipari termékek (főleg vas), a közszükségleti cikkeket és a cukrot. A botfalusi (Brassó megye) cukorgyár Romániában maradt, míg a termeléshez szükséges termőterület Magyarországhoz került, a marosvásárhelyi cukorgyár esetében pedig fordítva történt ugyanez. A Székelyföld esetében a másik súlyos gazdasági gondot a fakereskedelem lecsökkenése jelentette.
A nagyobb üzemek regáti román tulajdonosok kezében voltak, akik leállították a termelést a bizonytalanság miatt és a meglévő fakészletet sem tudták elszállítani a területről. A székelyföldi és Naszód megyei fatelepek összesen 20–25 ezer munkást foglalkoztattak, azonban 1940 végén a leállások miatt csak mintegy 6–7 ezren dolgoztak. Korabeli jelentés szerint a Székelyföldön 250 ezer köbméter faáru volt, ami elszállításra várt. A gazdasági problémák harmadik csoportját a kőolajtermékek és földgáz használata jelentette, ugyanis ez jobban el volt terjedve Romániában, mint Magyarországon (a földgázmezők közelsége miatt ez hangsúlyosabban volt jelen a Székelyföld esetében).
Mielőtt rátérnénk a Székelyföld 1940 téli közellátásának biztosításához hangsúlyoznunk kell, hogy a visszacsatolt észak-erdélyi megyék mindegyikében gondok voltak a közellátással, másrészt a Székelyföld – más hegyes vidékhez hasonlóan, mint pl. Máramaros és Beszterce-Naszód – az alapélelmiszerek tekintetében mindig is behozatalra szorult. Ez elsősorban a búza- és kukorica behozatalt jelentett, míg árpából, zabból és szénából folyamatos többlettel rendelkezett. 1940-ben sem a behozatal jelentette a nagy problémát, hanem annak fizikai eljuttatása. Az ellátási gondokat nehezítette, hogy a román hadsereg kivonását a magyar hadsereg bejövetele váltotta fel, aminek ellátására ugyancsak tetemes mennyiségű élelmet kellett beszállítani. A katonai közigazgatás időszakában a Székelyföldön 10 ezer katona és 1500 ló állomásozott, akik elsősorban a határvonal megerődítésén munkálkodtak.
A katonai közigazgatás időszakában a Székelyföld legnagyobb gondját a vasúti összeköttetés hiánya okozta, ugyanis azt – Kolozsvárról Aranyosgyéresen és Marosludason át Marosvásárhelyre tartó vonal – az új országhatár kettévágta. A Kolozsvártól délre elterülő kiszögelés – az úgynevezett Göring-zsák – a belga tulajdonban lévő szamosújvári szódagyár igazgatójának közbelépésére alakult ki, s maradt a terület Romániánál (lásd a térképet). A helyzetet csak fokozta, hogy október 23-ától kezdődően a román hatóságok leállították a peage – átmenő – vasúti forgalmat, így a Székelyföld ezt követően vasúton átmenetileg megközelíthetetlenné vált. A helyzet súlyosságát érzékeltetve – kis túlzással élve – Teleki Pál ezt úgy fogalmazta meg, hogy Székelyudvarhelyre csak ejtőernyővel lehet eljutni.
Az elszigeteltséget azonban jól jelzi, hogy a katonai közigazgatás időszakában a postai küldeményeket a fontosabb székelyföldi városokba repülőgéppel jutatták el, illetve fölé érve ejtőernyővel dobták azokat le. A légi posta Székelyudvarhelyt, Csíkszeredát, Kézdivásárhelyt és Sepsiszentgyörgyöt érintette.
A tél közeledtével az ellátás megszervezése a katonai közigazgatás egyik legsürgősebb és egyben legnagyobb volumenű kihívása is volt. A problémával már szeptember végén a legmagasabb szinten – Legfelsőbb Honvédelmi Tanácsban – foglalkoztak, ahol csak azt állapították meg, hogy a terület nem képes az önellátásra, így azt az anyaországból fogják biztosítani, illetve elrendelték a meglévő készletek, illetve a bevitelre szükséges áruk mennyiségének összeírását, illetve döntöttek ennek fontossági sorendjéről. Ugyanakkor elhatároztak, hogy az ellátás megszervezését a helyi szövetkezetekre bízzák, s az anyaországi szövetkezetek tevékenységét egyelőre nem engedik meg a visszacsatolt területeken. Október 28-án ismét tanácskozást tartottak a kérdésről ekkor döntöttek, hogy a visszacsatolt területet két részre osztják, ellátásra szoruló térségekre – Székelyföld, Beszterce és Máramaros – illetve azon megyékre, amiket kereskedelmi tevékenység útján lehet ellátni. Ugyanitt döntöttek arról is, hogy míg a négy Székely megyét 100%-ban, addig a másik két – román többségű régiót – csak 50–60%-ban kívánják ellátni. A döntés értemében a Székelyföldre 16896 t, Máramarosba 748 t, Besztercére 3480 t élelmiszert terveztek szállítani. A két román többségű régió ellátása nem okozott gondot, így oda a szállítást a MÁV-ra bízták, a Székelyföld esetében azonban kombinált szállításra – vasúti és közúti – volt szükség. A térség ellátásához a leginkább használható közúti összeköttetés a Beszterce–Szászrégen út volt, így a Besztercéig vasúton érkező árút itt átpakolták tehergépkocsikra, majd Szászrégentől, illetve Marosvásárhelytől ismét a MÁV végezte a szállításokat
Nincsenek pontos kimutatásaink arra vonatkozóan, hogy miből mennyi készlet, illetve hiány volt a Székelyföld esetében, azonban – az eddig elmondottakból következően is – semmiképpen nem arról volt szó, hogy az ellátás biztosításához szükséges mennység 100%-át be kellett szállítani a területre. Több esetében előfordult, hogy olyan készleteket is beszállítottak, amikből elegendő volt a területen is. A helyzet inkább az volt, hogy míg egyes termékekből krónikus hiány volt, amit a katonai közigazgatás végéig sem siketül teljesen megoldani – pl. kőolajtermékek – addig másokból több ezer tonnányi felesleggel rendelkeztek. A helyzet illusztrálására bemutatjuk Háromszék megye terményeiről készült kimutatást, ami a bevonulás előtti állapotokat tükrözi (lásd a grafikont).
Ezen egyetlen eset tanulsága szerint is, még az élelmezésben kulcsfontosságú búza tekintetében is csak két járásban nem volt elégséges mennyiség, vagyis a kenyérellátást megoldható lett volna megyén belül, árpából pedig minden járás felesleggel rendelkezett. A kimutatásba nem vettük be a burgonyát, miből természetesen minden járásban több ezer tonna felesleg létezett. Kisebb hiány volt kukoricából és hüvelyesekből, amiből viszont semennyi készlettel nem rendelkeztek az a szalonna és petróleum volt, így ezen mennyiségeket 100%-ban az anyaországból kellett pótolni. A kukorica esetében számolni kellett azzal is, hogy ez ekkor még a lakosság táplálkozásában is jelentős szerepet játszott. A hadsereg lovainak az ellátására 60 vagonnyi kukorica volt előírva, azonban a Vezérkari Főnökség felvetette, hogy ezt inkább cseréljék ki zabra, ami a helyszínen is beszerezhető, s a kukoricát ajánlják fel a lakosság táplálkozásának biztosítására.
A közellátás nagy volumene révén jelentős üzletet is jelentett, így konfliktus alakult ki a szövetkezetek – erdélyrészi Hangya, illetve magyarországi Futura – illetve a különböző szállítási cégek – MÁVAUT és MATEOSZ – között. Mint láttuk első lépésként az a döntés született, hogy az ellátást a helyi szövetkezetek révén oldják meg, azonban ez alól kivételt jelentettek a partiumi járások, ahol az ellátást kezdetektől a Futura kapta meg. A Vezérkari Főnök erdélyi körútjának tapasztalataként azt a következtetést vonta le, hogy az erdélyrészi Hangya infrastruktúrája nem elég fejlett, így a közellátás zavartalansága érdekében vonják be a Futurát is. Mindez az erdélyrészi Hangya akarata ellenére történt, aki már ezt megelőzően is egyeztető tárgyalásokat folytatott a magyarországi szövetkezetekkel, így igyekezvén biztosítani pozícióit a visszacsatolt területeken. Ezt követően a beérkező árut a Hangya és a Futura együtt vette át és szállította a kijelölt raktárakba. A közúti szállítás lebonyolításába a Honvédség mellett bekapcsolódott a MÁVAUT és a MATEOSZ is. Az Erdélyrészi Gazdasági Tanács ülésén felmerült, hogy a MÁV elégedetlenségét fejezte ki, ha valaki nem az ő autóikkal – MÁVAUT – végzi a szállítást, holott a nagy forgalmat a vasúttársaság nem volt képes ellátni, ezért a minisztérium kérte a másik budapesti vállalatnak a MATEOSZ-nak a bekapcsolódását is. Nehézségek ezt követően is felmerültek, részben az anyagellátásban részben a fizetési kötelezettségek miatt. November végén a besztercei szállítási kirendeltség arra panaszkodott, hogy a hadsereg nem utalt ki motalkót, így a MÁVUT tehergépkocsik kénytelenek voltak ideiglenesen elállni. December végén a hadsereg teherutóin lévő gumiabroncsok kímélése miatt a szállítás csökkentéséről döntöttek. Folyamatos probléma volt a Beszterce–Szászrégen műút áteresztőképességével is, ami túl keskenynek bizonyult, illetve a túlzott terhelés miatt minősége hamar leromlott. Az út feljavítására a hadsereg zsidó munkaszázadokat rendelt ki, azonban ezeket sem tudták megfelelő felszereléssel ellátni. Ásót, csákányt és talicskát biztosítottak a számukra, de kővágót és kalapácsot már a helyszínen kellett beszerezniük. Mindezen nehézségek ellenére a Székelyföld közellátása egy sikertörténetnek tekinthető, s a katonai közigazgatás megoldotta a rá háruló feladatot. A közúti szállítás tehermentesítése érdekében 1940. december 20-áig elkészítették a Marosvásárhelyről kiinduló keskeny nyomtávú vasút Kolozsnagyida és Szászlekence közötti meghosszabbítását, ami napi 25 vagont volt képes átereszteni, majd ezt további bővítésekkel felvitték napi 50 vagonra (lásd a térképet). A vasútépítést a hadsereg végezte, 10 héten át hét vasútépítő század, két vasúti felépítmény század és hat vasúti építő munkásszázad vett részt. A közúti szállításban összesen 260 honvédségi, 100 MÁVAUT és 104 MATEOSZ tehergépkocsi segédkezett. A hadsereg emellett 16 vegyes munkaszázaddal is segítette a folyamatos átpakolásokat. Mindezen erőfeszítéseknek köszönhetően 4200 t búzát, 3000 t kukoricát, 31 t zsírt, 31 t szalonnát, 75 t tésztát, 75 t konzervet és 24 t étolajat jutattak el idejében a Székelyföldre. Ezen sikeres akciót követően is a katonai közigazgatás szerveinek – a visszacsatolt területek egészén – különböző technikákhoz kellett folyamodniuk a közellátás minimális szintjének biztosítása végett. Az ez irányba tett első lépések között volt az árak maximalizálása. Az árak maximalizálásának lényege, hogy a megszabott ártól drágábban elviekben nem lehetett árulni az illető cikket. Ezáltal az áremelkedést, illetve az inflációt akarták megakadályozni.
A közellátás biztosítása érdekében a katonai közigazgatás másik intézkedéssorozata a városokban található közellátási cikkek nyilvántartásba vétele, hiány esetén ezek zárolása volt. Emellett elrendelték a mezőgazdasági termények forgalmának a korlátozását is. Eszerint, ha valakinek a megadott mennyiség fölött volt terménye, azt be kellett jelentenie, illetve, ha el akarta azt adni, akkor azt csak a hadseregnek tehette meg. Később ezt a rendeletet is tovább szigorították és búza esetében már 50 kg feletti mennyiséget is be kellett jelenteni. Mivel egyes termékek esetében így sem rendelkeztek a lakosság ellátásához szükséges készletekkel, így a parancsnokok elrendelte ezek jegyrendszer alapján való adagolását. A heti fejadag az alábbiak szerint volt megállapítva: cukorból fejenként 12 dkg, kávéból 10 dkg családonként, teából 2 dkg családonként, rizsből 50 dkg családonként. Később ezt kiterjesztették a kenyérre és a zsírra is. A napi kenyéradag egy tisztviselő esetében 50 dkg, egy munkás esetében 1 kg volt, zsír esetében pedig egységesen 30 dkg. A későbbiekben tovább szigorították a kenyérre vonatkozó rendeltet, egyrészt korlátozták a malmok esetében a finomliszt őrlésének mennyiségét, illetve megtiltották fehér kenyér sütését, másrészt elrendelték, hogy burgonyát keverjenek a kenyérliszthez.
A húsfogyasztás korlátozása érdekében úgynevezett hústalan napokat vezettek be, amikor a piacon nem lehetett árulni, az éttermekben pedig felszolgálni olyan ételt, ami húst tartalmazott. Ez kezdetben heti két nap teljes, illetve két nap korlátozott húshoz való hozzáférést jelentett. Később ezen rendelkezést tovább szigorították és októbertől már három, teljesen hústalan nap volt. Ugyancsak a közellátás megkönnyítését, illetve a visszaélések megakadályozását szolgálta az az intézkedés, ami előírta, hogy minden családfő 48 órán belül jelentse be családját a hozzá legközelebb fekvő kereskedőnél, ahonnan a közszükségleti cikkeket be kívánta szerezni. A kereskedők ugyanis ezen lista alapján kaphattak árut. Ugyanakkor kikötötték, hogy azon családok, akik készletekkel rendelkeznek a zár alá vett közszükségleti cikkekből, csak az előírt fejadagoknak megfelelően fogyaszthatnak, illetve csak saját készleteik kimerülése után jelentkezhetnek a boltokban. Mindezen intézkedése ellenére egyes nyersanyagokból és ipari termékekből a katonai közigazgatás teljes időtartama alatt hiány volt (petróleum, benzin, gyufa, szappan, talpbőr). Ez azonban minden megyére jellemző volt, nemcsak a Székelyföldre. A terület nem piaci alapú ellátása azonban oda vezetett, hogy az árak tekintetében több esetben a Székelyföldön olcsóbban lehetett hozzájutni, mint Észak-Erdély más megyéiben.
Pl. a búza 1940 őszén Marosvásárhelyen 680 lej/q, addig Kolozsváron 840 lej/q, a zsír esetében Marosvásárhelyen 47 lej/kg, Kolozsváron pedig 88 lej/kg. Összegzésként elmondhatjuk, hogy az észak-erdélyi katonai közigazgatás egyik legnagyobb teljesítménye a négy székely megye ellátásának biztosítása tekinthető, amit minden nehézség ellenére sikeresen oldott meg. A nagy volumenű felvásárlások és szállítások felszínre hozták a regionális ellentéteket az erdélyi és anyaországi szövetkezetek közti különbséget. A közellátás nem piaci alapú megoldása következtében 1940 telén – habár folyamatosan voltak fennakadások – és mindenféle kényszerintézkedést kellett bevezetni, de nem a Székelyföldön volt a legrosszabb a közellátás színvonala.
Sárándi Tamás muzeológus-történész. Tanulmányait a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán végezte 2005-ben, attól kezdve a Szatmár Megye Múzeum munkatársa. Jelenleg az ELTE doktori iskolájának hallgatója. Kutatási területe a nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben 1940-1944 között.
• Észak- Erdély politikai közigazgatási helyzete 1944 augusztus 23 után, in. Székelyföld, 2005 július, 73- 91 p. • A kisebbségek és a magyarságpolitika a romániai sajtóban 1944-1945, in. Pro minoritate, 2005 ősz, 112-131 p. • A magyar lakosságot ért sérelmek és az MNSZ politikája, in. Magyar kisebbség, 2005/1-2, 369-393 p. • Észak- Erdély 1940-1944 közötti történte a román történetírásban, in. Limes 2006/2, 131-138 p. • Evoluţia membrilor Uniunii Populare Maghiară în judeţul Cluj în perioada 1945- 1948, in. Satu Mare Studii şi comunicări, 2005-2006, pp. 237-253. • Kísérletek a szatmári svábok visszanémetesítésére a két világháború között, in. Németek a Kárpát- medencében konferencia anyaga, Bonyhádi evangélikus füzetek 2, Bonyhád 2009, 295-319. • Historia domus, ca sursă istorică. Unirea subiectivă, (Diana Iegarrel közösen), in. Satu Mare Studii şi comunicări 2008, p. 119-126. • Consideraţii privind primul val de recrutare SS din 1942 în judeţul Satu Mare, in. Satu Mare Studii şi comunicări 2008, p. 223-246. • Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején Észak-Erdélyben, in Limes, 2010/2, p. 75-96.
Transdindex.ro
SZÉKELYFÖLD KÖZELLÁTÁSA 1940 ŐSZÉN
Amikor Székelyudvarhelyet csak ejtőernyővel lehetett megközelíteni Mi nehezítette Székelyföld közellátásának biztosítását 1940 őszén? Például az, hogy a kivonuló román hadsereg sok esetben minden mozdíthatót leszerelt és elszállított.
Az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntés révén visszakerült Magyarországhoz Észak – Erdély, beleértve a Székelyföld is. a kezdeti nehézségek áthidalására a magyar kormány katonai közigazgatás bevezetése mellett döntött, ami 1940. november 26-ig igazgatta a területet. Ezen időszak alatt a különböző szintű parancsnokságok több nehézséggel is szembetalálták magukat, a Székelyföld esetében azonban a legsúlyosabbnak a közellátás biztosítása bizonyult.
Mindennek több oka és előzménye volt. Jelen írásunkban ezen okokat vesszük számba, illetve a konkrét megvalósulást igyekszünk nyomon kísérni. Elsősorban a Székelyföld esetében követjük nyomon a fejleményeket, de igyekszünk rövid áttekintést is adni az egész visszacsatolt terület közellátására vonatkozóan is.
Az 1940 őszi gazdasági és közellátási nehézségek több okra vezethetők vissza. Egyrészt a román hadsereg az európai általános politikai és katonai helyzet – első bécsi döntés, majd Kárpátalja 1939-es megszállása, 1940. júniusi szovjet ultimátum – miatt 1938-tól kezdődően mozgósítva volt, ami oda vezetett, hogy a második bécsi döntést megelőző hónapokban a román hadsereg kétharmada Erdélyben állomásozott. A helyszínen állomásozó román csapatok felélték a lakossági készletet – a korabeli beszámolók folyamatosan a román hadseregben uralkodó rossz élelmezési helyzetre panaszkodtak, ami miatt a hadsereg tagjai folyamatosan megdézsmálták a lakosság készleteit – másrészt a kivonuláskor rekvirálásokat hajtottak végre. A Székelyföld esetében ez a probléma két szinten jelentkezett, a lakosság lóállományának jelentős részét elrekvirálták, valamint egyes gyárakat leszereltek, ami fokozta a munkanélküliséget. Sok esetben a román hadsereg minden mozdíthatót leszerelt és elszállított,
pl. a későbbi közellátás szempontjából kulcsfontosságú vasúti szállítóeszközökből 800 mozdonyt, 700 személyvagont és 10 ezer tehervagont vittek el. A helyi lakosság szempontjából nagyobb gondot okozott, amikor egész gyárakat szereltek le. Pl. Désről a szeszgyárat, Sepsiszentgyörgyről pedig a dohánygyárat vitték el.
Az ezt követően meghozott második bécsi döntés negatív hatása – gazdasági értelemben – hogy addig szorosan összefüggő régiókat s vidékeket vágott el egymástól. A Székelyföld esetében ennek ugyancsak két súlyos aspektusa volt, egyrészt Brassó „elvesztése”, másrészt a térségben elhelyezkedő két cukorgyárat elvágta termőterületeitől. Pl. Brassó és Háromszék megye kölcsönösen kiegészítette egymást, a város innen kapta a nyersanyagok (elsősorban fa), az élelmiszer (70%) és a munkások jelentős részét, míg a megye a várostól kapta a kész ipari termékek (főleg vas), a közszükségleti cikkeket és a cukrot. A botfalusi (Brassó megye) cukorgyár Romániában maradt, míg a termeléshez szükséges termőterület Magyarországhoz került, a marosvásárhelyi cukorgyár esetében pedig fordítva történt ugyanez. A Székelyföld esetében a másik súlyos gazdasági gondot a fakereskedelem lecsökkenése jelentette.
A nagyobb üzemek regáti román tulajdonosok kezében voltak, akik leállították a termelést a bizonytalanság miatt és a meglévő fakészletet sem tudták elszállítani a területről. A székelyföldi és Naszód megyei fatelepek összesen 20–25 ezer munkást foglalkoztattak, azonban 1940 végén a leállások miatt csak mintegy 6–7 ezren dolgoztak. Korabeli jelentés szerint a Székelyföldön 250 ezer köbméter faáru volt, ami elszállításra várt. A gazdasági problémák harmadik csoportját a kőolajtermékek és földgáz használata jelentette, ugyanis ez jobban el volt terjedve Romániában, mint Magyarországon (a földgázmezők közelsége miatt ez hangsúlyosabban volt jelen a Székelyföld esetében).
Mielőtt rátérnénk a Székelyföld 1940 téli közellátásának biztosításához hangsúlyoznunk kell, hogy a visszacsatolt észak-erdélyi megyék mindegyikében gondok voltak a közellátással, másrészt a Székelyföld – más hegyes vidékhez hasonlóan, mint pl. Máramaros és Beszterce-Naszód – az alapélelmiszerek tekintetében mindig is behozatalra szorult. Ez elsősorban a búza- és kukorica behozatalt jelentett, míg árpából, zabból és szénából folyamatos többlettel rendelkezett. 1940-ben sem a behozatal jelentette a nagy problémát, hanem annak fizikai eljuttatása. Az ellátási gondokat nehezítette, hogy a román hadsereg kivonását a magyar hadsereg bejövetele váltotta fel, aminek ellátására ugyancsak tetemes mennyiségű élelmet kellett beszállítani. A katonai közigazgatás időszakában a Székelyföldön 10 ezer katona és 1500 ló állomásozott, akik elsősorban a határvonal megerődítésén munkálkodtak.
A katonai közigazgatás időszakában a Székelyföld legnagyobb gondját a vasúti összeköttetés hiánya okozta, ugyanis azt – Kolozsvárról Aranyosgyéresen és Marosludason át Marosvásárhelyre tartó vonal – az új országhatár kettévágta. A Kolozsvártól délre elterülő kiszögelés – az úgynevezett Göring-zsák – a belga tulajdonban lévő szamosújvári szódagyár igazgatójának közbelépésére alakult ki, s maradt a terület Romániánál (lásd a térképet). A helyzetet csak fokozta, hogy október 23-ától kezdődően a román hatóságok leállították a peage – átmenő – vasúti forgalmat, így a Székelyföld ezt követően vasúton átmenetileg megközelíthetetlenné vált. A helyzet súlyosságát érzékeltetve – kis túlzással élve – Teleki Pál ezt úgy fogalmazta meg, hogy Székelyudvarhelyre csak ejtőernyővel lehet eljutni.
Az elszigeteltséget azonban jól jelzi, hogy a katonai közigazgatás időszakában a postai küldeményeket a fontosabb székelyföldi városokba repülőgéppel jutatták el, illetve fölé érve ejtőernyővel dobták azokat le. A légi posta Székelyudvarhelyt, Csíkszeredát, Kézdivásárhelyt és Sepsiszentgyörgyöt érintette.
A tél közeledtével az ellátás megszervezése a katonai közigazgatás egyik legsürgősebb és egyben legnagyobb volumenű kihívása is volt. A problémával már szeptember végén a legmagasabb szinten – Legfelsőbb Honvédelmi Tanácsban – foglalkoztak, ahol csak azt állapították meg, hogy a terület nem képes az önellátásra, így azt az anyaországból fogják biztosítani, illetve elrendelték a meglévő készletek, illetve a bevitelre szükséges áruk mennyiségének összeírását, illetve döntöttek ennek fontossági sorendjéről. Ugyanakkor elhatároztak, hogy az ellátás megszervezését a helyi szövetkezetekre bízzák, s az anyaországi szövetkezetek tevékenységét egyelőre nem engedik meg a visszacsatolt területeken. Október 28-án ismét tanácskozást tartottak a kérdésről ekkor döntöttek, hogy a visszacsatolt területet két részre osztják, ellátásra szoruló térségekre – Székelyföld, Beszterce és Máramaros – illetve azon megyékre, amiket kereskedelmi tevékenység útján lehet ellátni. Ugyanitt döntöttek arról is, hogy míg a négy Székely megyét 100%-ban, addig a másik két – román többségű régiót – csak 50–60%-ban kívánják ellátni. A döntés értemében a Székelyföldre 16896 t, Máramarosba 748 t, Besztercére 3480 t élelmiszert terveztek szállítani. A két román többségű régió ellátása nem okozott gondot, így oda a szállítást a MÁV-ra bízták, a Székelyföld esetében azonban kombinált szállításra – vasúti és közúti – volt szükség. A térség ellátásához a leginkább használható közúti összeköttetés a Beszterce–Szászrégen út volt, így a Besztercéig vasúton érkező árút itt átpakolták tehergépkocsikra, majd Szászrégentől, illetve Marosvásárhelytől ismét a MÁV végezte a szállításokat
Nincsenek pontos kimutatásaink arra vonatkozóan, hogy miből mennyi készlet, illetve hiány volt a Székelyföld esetében, azonban – az eddig elmondottakból következően is – semmiképpen nem arról volt szó, hogy az ellátás biztosításához szükséges mennység 100%-át be kellett szállítani a területre. Több esetében előfordult, hogy olyan készleteket is beszállítottak, amikből elegendő volt a területen is. A helyzet inkább az volt, hogy míg egyes termékekből krónikus hiány volt, amit a katonai közigazgatás végéig sem siketül teljesen megoldani – pl. kőolajtermékek – addig másokból több ezer tonnányi felesleggel rendelkeztek. A helyzet illusztrálására bemutatjuk Háromszék megye terményeiről készült kimutatást, ami a bevonulás előtti állapotokat tükrözi (lásd a grafikont).
Ezen egyetlen eset tanulsága szerint is, még az élelmezésben kulcsfontosságú búza tekintetében is csak két járásban nem volt elégséges mennyiség, vagyis a kenyérellátást megoldható lett volna megyén belül, árpából pedig minden járás felesleggel rendelkezett. A kimutatásba nem vettük be a burgonyát, miből természetesen minden járásban több ezer tonna felesleg létezett. Kisebb hiány volt kukoricából és hüvelyesekből, amiből viszont semennyi készlettel nem rendelkeztek az a szalonna és petróleum volt, így ezen mennyiségeket 100%-ban az anyaországból kellett pótolni. A kukorica esetében számolni kellett azzal is, hogy ez ekkor még a lakosság táplálkozásában is jelentős szerepet játszott. A hadsereg lovainak az ellátására 60 vagonnyi kukorica volt előírva, azonban a Vezérkari Főnökség felvetette, hogy ezt inkább cseréljék ki zabra, ami a helyszínen is beszerezhető, s a kukoricát ajánlják fel a lakosság táplálkozásának biztosítására.
A közellátás nagy volumene révén jelentős üzletet is jelentett, így konfliktus alakult ki a szövetkezetek – erdélyrészi Hangya, illetve magyarországi Futura – illetve a különböző szállítási cégek – MÁVAUT és MATEOSZ – között. Mint láttuk első lépésként az a döntés született, hogy az ellátást a helyi szövetkezetek révén oldják meg, azonban ez alól kivételt jelentettek a partiumi járások, ahol az ellátást kezdetektől a Futura kapta meg. A Vezérkari Főnök erdélyi körútjának tapasztalataként azt a következtetést vonta le, hogy az erdélyrészi Hangya infrastruktúrája nem elég fejlett, így a közellátás zavartalansága érdekében vonják be a Futurát is. Mindez az erdélyrészi Hangya akarata ellenére történt, aki már ezt megelőzően is egyeztető tárgyalásokat folytatott a magyarországi szövetkezetekkel, így igyekezvén biztosítani pozícióit a visszacsatolt területeken. Ezt követően a beérkező árut a Hangya és a Futura együtt vette át és szállította a kijelölt raktárakba. A közúti szállítás lebonyolításába a Honvédség mellett bekapcsolódott a MÁVAUT és a MATEOSZ is. Az Erdélyrészi Gazdasági Tanács ülésén felmerült, hogy a MÁV elégedetlenségét fejezte ki, ha valaki nem az ő autóikkal – MÁVAUT – végzi a szállítást, holott a nagy forgalmat a vasúttársaság nem volt képes ellátni, ezért a minisztérium kérte a másik budapesti vállalatnak a MATEOSZ-nak a bekapcsolódását is. Nehézségek ezt követően is felmerültek, részben az anyagellátásban részben a fizetési kötelezettségek miatt. November végén a besztercei szállítási kirendeltség arra panaszkodott, hogy a hadsereg nem utalt ki motalkót, így a MÁVUT tehergépkocsik kénytelenek voltak ideiglenesen elállni. December végén a hadsereg teherutóin lévő gumiabroncsok kímélése miatt a szállítás csökkentéséről döntöttek. Folyamatos probléma volt a Beszterce–Szászrégen műút áteresztőképességével is, ami túl keskenynek bizonyult, illetve a túlzott terhelés miatt minősége hamar leromlott. Az út feljavítására a hadsereg zsidó munkaszázadokat rendelt ki, azonban ezeket sem tudták megfelelő felszereléssel ellátni. Ásót, csákányt és talicskát biztosítottak a számukra, de kővágót és kalapácsot már a helyszínen kellett beszerezniük. Mindezen nehézségek ellenére a Székelyföld közellátása egy sikertörténetnek tekinthető, s a katonai közigazgatás megoldotta a rá háruló feladatot. A közúti szállítás tehermentesítése érdekében 1940. december 20-áig elkészítették a Marosvásárhelyről kiinduló keskeny nyomtávú vasút Kolozsnagyida és Szászlekence közötti meghosszabbítását, ami napi 25 vagont volt képes átereszteni, majd ezt további bővítésekkel felvitték napi 50 vagonra (lásd a térképet). A vasútépítést a hadsereg végezte, 10 héten át hét vasútépítő század, két vasúti felépítmény század és hat vasúti építő munkásszázad vett részt. A közúti szállításban összesen 260 honvédségi, 100 MÁVAUT és 104 MATEOSZ tehergépkocsi segédkezett. A hadsereg emellett 16 vegyes munkaszázaddal is segítette a folyamatos átpakolásokat. Mindezen erőfeszítéseknek köszönhetően 4200 t búzát, 3000 t kukoricát, 31 t zsírt, 31 t szalonnát, 75 t tésztát, 75 t konzervet és 24 t étolajat jutattak el idejében a Székelyföldre. Ezen sikeres akciót követően is a katonai közigazgatás szerveinek – a visszacsatolt területek egészén – különböző technikákhoz kellett folyamodniuk a közellátás minimális szintjének biztosítása végett. Az ez irányba tett első lépések között volt az árak maximalizálása. Az árak maximalizálásának lényege, hogy a megszabott ártól drágábban elviekben nem lehetett árulni az illető cikket. Ezáltal az áremelkedést, illetve az inflációt akarták megakadályozni.
A közellátás biztosítása érdekében a katonai közigazgatás másik intézkedéssorozata a városokban található közellátási cikkek nyilvántartásba vétele, hiány esetén ezek zárolása volt. Emellett elrendelték a mezőgazdasági termények forgalmának a korlátozását is. Eszerint, ha valakinek a megadott mennyiség fölött volt terménye, azt be kellett jelentenie, illetve, ha el akarta azt adni, akkor azt csak a hadseregnek tehette meg. Később ezt a rendeletet is tovább szigorították és búza esetében már 50 kg feletti mennyiséget is be kellett jelenteni. Mivel egyes termékek esetében így sem rendelkeztek a lakosság ellátásához szükséges készletekkel, így a parancsnokok elrendelte ezek jegyrendszer alapján való adagolását. A heti fejadag az alábbiak szerint volt megállapítva: cukorból fejenként 12 dkg, kávéból 10 dkg családonként, teából 2 dkg családonként, rizsből 50 dkg családonként. Később ezt kiterjesztették a kenyérre és a zsírra is. A napi kenyéradag egy tisztviselő esetében 50 dkg, egy munkás esetében 1 kg volt, zsír esetében pedig egységesen 30 dkg. A későbbiekben tovább szigorították a kenyérre vonatkozó rendeltet, egyrészt korlátozták a malmok esetében a finomliszt őrlésének mennyiségét, illetve megtiltották fehér kenyér sütését, másrészt elrendelték, hogy burgonyát keverjenek a kenyérliszthez.
A húsfogyasztás korlátozása érdekében úgynevezett hústalan napokat vezettek be, amikor a piacon nem lehetett árulni, az éttermekben pedig felszolgálni olyan ételt, ami húst tartalmazott. Ez kezdetben heti két nap teljes, illetve két nap korlátozott húshoz való hozzáférést jelentett. Később ezen rendelkezést tovább szigorították és októbertől már három, teljesen hústalan nap volt. Ugyancsak a közellátás megkönnyítését, illetve a visszaélések megakadályozását szolgálta az az intézkedés, ami előírta, hogy minden családfő 48 órán belül jelentse be családját a hozzá legközelebb fekvő kereskedőnél, ahonnan a közszükségleti cikkeket be kívánta szerezni. A kereskedők ugyanis ezen lista alapján kaphattak árut. Ugyanakkor kikötötték, hogy azon családok, akik készletekkel rendelkeznek a zár alá vett közszükségleti cikkekből, csak az előírt fejadagoknak megfelelően fogyaszthatnak, illetve csak saját készleteik kimerülése után jelentkezhetnek a boltokban. Mindezen intézkedése ellenére egyes nyersanyagokból és ipari termékekből a katonai közigazgatás teljes időtartama alatt hiány volt (petróleum, benzin, gyufa, szappan, talpbőr). Ez azonban minden megyére jellemző volt, nemcsak a Székelyföldre. A terület nem piaci alapú ellátása azonban oda vezetett, hogy az árak tekintetében több esetben a Székelyföldön olcsóbban lehetett hozzájutni, mint Észak-Erdély más megyéiben.
Pl. a búza 1940 őszén Marosvásárhelyen 680 lej/q, addig Kolozsváron 840 lej/q, a zsír esetében Marosvásárhelyen 47 lej/kg, Kolozsváron pedig 88 lej/kg. Összegzésként elmondhatjuk, hogy az észak-erdélyi katonai közigazgatás egyik legnagyobb teljesítménye a négy székely megye ellátásának biztosítása tekinthető, amit minden nehézség ellenére sikeresen oldott meg. A nagy volumenű felvásárlások és szállítások felszínre hozták a regionális ellentéteket az erdélyi és anyaországi szövetkezetek közti különbséget. A közellátás nem piaci alapú megoldása következtében 1940 telén – habár folyamatosan voltak fennakadások – és mindenféle kényszerintézkedést kellett bevezetni, de nem a Székelyföldön volt a legrosszabb a közellátás színvonala.
Sárándi Tamás muzeológus-történész. Tanulmányait a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán végezte 2005-ben, attól kezdve a Szatmár Megye Múzeum munkatársa. Jelenleg az ELTE doktori iskolájának hallgatója. Kutatási területe a nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben 1940-1944 között.
• Észak- Erdély politikai közigazgatási helyzete 1944 augusztus 23 után, in. Székelyföld, 2005 július, 73- 91 p. • A kisebbségek és a magyarságpolitika a romániai sajtóban 1944-1945, in. Pro minoritate, 2005 ősz, 112-131 p. • A magyar lakosságot ért sérelmek és az MNSZ politikája, in. Magyar kisebbség, 2005/1-2, 369-393 p. • Észak- Erdély 1940-1944 közötti történte a román történetírásban, in. Limes 2006/2, 131-138 p. • Evoluţia membrilor Uniunii Populare Maghiară în judeţul Cluj în perioada 1945- 1948, in. Satu Mare Studii şi comunicări, 2005-2006, pp. 237-253. • Kísérletek a szatmári svábok visszanémetesítésére a két világháború között, in. Németek a Kárpát- medencében konferencia anyaga, Bonyhádi evangélikus füzetek 2, Bonyhád 2009, 295-319. • Historia domus, ca sursă istorică. Unirea subiectivă, (Diana Iegarrel közösen), in. Satu Mare Studii şi comunicări 2008, p. 119-126. • Consideraţii privind primul val de recrutare SS din 1942 în judeţul Satu Mare, in. Satu Mare Studii şi comunicări 2008, p. 223-246. • Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején Észak-Erdélyben, in Limes, 2010/2, p. 75-96.
Transdindex.ro
2014. október 21.
Otthonosan történelmünkben
A magyarságtörténetnek helye kellene legyen a tantárgyversenyen
A múltat nem lehet elvenni tőlünk, de az csak akkor a miénk, ha ismerjük – ez volt a jelszava az V. Székelyföld Napok keretében megszervezett történelmi vetélkedőnek, amelyet a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum látott vendégül. A VII. osztályban tanult magyarságtörténetből mérte össze tudását 15 csapat hetedikes, nyolcadikos diák Hargita és Maros megyéből. A résztvevőket és a kísérő tanárokat dr. Bálint István, az iskola igazgatója, Haller Béla városi tanácsos, s a szervezők nevében Hajdú Zoltán történelem szakos tanár köszöntötte. A történelemtanárok régi álma, hogy a kisebbségtörténet is bekerüljön azon tantárgyak közé, amelyekből olimpiát szerveznek. A tantárgy iránti érdeklődést bizonyítja, hogy a versenyre félszáz diák gyűlt össze.
A zsűrit dr. Tamási Zsolt, a marosvásárhelyi katolikus iskola igazgatója, Novák Zoltán, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi kirendeltségének történész-kutatója, a tankönyv jelenkorról szóló fejezetének szerzője és Kolozsvári Szilárd, az Egyesülés középiskola történelemtanára alkotta.
Nos, ha vannak versenyek, ahol a jelenlét a legfontosabb, ez esetben valóban úgy volt. A vetélkedő látványos feladataként a résztvevők saját településüket vagy annak egy jeles személyiségét kellett ismertessék. Érdekes bemutatók hangzottak el Marosvásárhelyről, Székelyudvarhelyről, Szászrégenről, Csíkszentimréről és a Marosvásárhely környéki falvakról. Ügyesek voltak a nagyernyei, küküllődombói, backamadarasi diákok, akik révén a jelenlevők megismerkedhettek a megye különböző vidékeinek látványosságaival, s ehhez járultak hozzá a marosvásárhelyi Schiller általános iskola tanulói, akik szintén két környékbeli falut mutattak be. A vásárhelyi általános iskolák versenyzői révén megelevenedett az Apolló palota története, a Tékát alapító Teleki Sámuel, valamint a várépítő Borsos Tamás, illetve dr. Bernády György polgármester élete is. Ez az egymásnak bemutatott történelemóra volt a vetélkedő legtanulságosabb része. A versenyt a két tehetséges műsorvezető diák, Jakab István és Osztián Pálma Rozália hangszerjátéka, éneke színesítette.
Amint dr. Tamási Zsolt elmondta, a kérdésekre olyan pontos válaszokat kaptak, amelyben a képek felismerése mellett a versenyzők azt is pontosan odaírták, hogy mikor történt az esemény és ki fényképezte az adott felvételt. Sikeres esszék születtek A székelység a kommunizmus idején témára.
(b.)
Népújság (Marosvásárhely)
A magyarságtörténetnek helye kellene legyen a tantárgyversenyen
A múltat nem lehet elvenni tőlünk, de az csak akkor a miénk, ha ismerjük – ez volt a jelszava az V. Székelyföld Napok keretében megszervezett történelmi vetélkedőnek, amelyet a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum látott vendégül. A VII. osztályban tanult magyarságtörténetből mérte össze tudását 15 csapat hetedikes, nyolcadikos diák Hargita és Maros megyéből. A résztvevőket és a kísérő tanárokat dr. Bálint István, az iskola igazgatója, Haller Béla városi tanácsos, s a szervezők nevében Hajdú Zoltán történelem szakos tanár köszöntötte. A történelemtanárok régi álma, hogy a kisebbségtörténet is bekerüljön azon tantárgyak közé, amelyekből olimpiát szerveznek. A tantárgy iránti érdeklődést bizonyítja, hogy a versenyre félszáz diák gyűlt össze.
A zsűrit dr. Tamási Zsolt, a marosvásárhelyi katolikus iskola igazgatója, Novák Zoltán, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi kirendeltségének történész-kutatója, a tankönyv jelenkorról szóló fejezetének szerzője és Kolozsvári Szilárd, az Egyesülés középiskola történelemtanára alkotta.
Nos, ha vannak versenyek, ahol a jelenlét a legfontosabb, ez esetben valóban úgy volt. A vetélkedő látványos feladataként a résztvevők saját településüket vagy annak egy jeles személyiségét kellett ismertessék. Érdekes bemutatók hangzottak el Marosvásárhelyről, Székelyudvarhelyről, Szászrégenről, Csíkszentimréről és a Marosvásárhely környéki falvakról. Ügyesek voltak a nagyernyei, küküllődombói, backamadarasi diákok, akik révén a jelenlevők megismerkedhettek a megye különböző vidékeinek látványosságaival, s ehhez járultak hozzá a marosvásárhelyi Schiller általános iskola tanulói, akik szintén két környékbeli falut mutattak be. A vásárhelyi általános iskolák versenyzői révén megelevenedett az Apolló palota története, a Tékát alapító Teleki Sámuel, valamint a várépítő Borsos Tamás, illetve dr. Bernády György polgármester élete is. Ez az egymásnak bemutatott történelemóra volt a vetélkedő legtanulságosabb része. A versenyt a két tehetséges műsorvezető diák, Jakab István és Osztián Pálma Rozália hangszerjátéka, éneke színesítette.
Amint dr. Tamási Zsolt elmondta, a kérdésekre olyan pontos válaszokat kaptak, amelyben a képek felismerése mellett a versenyzők azt is pontosan odaírták, hogy mikor történt az esemény és ki fényképezte az adott felvételt. Sikeres esszék születtek A székelység a kommunizmus idején témára.
(b.)
Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 21.
Három díj a temesvári versenyzőknek az Őszirózsa Népdalvetélkedőn
„Akár felnőtt kategóriában is indulhatnának!”
A Temes megyei Újszentesen került sor október 17–19. között az Őszirózsa Országos Magyar Népdalvetélkedő országos döntőjére, ahol 12 megyéből 106 versenyző mérte össze a tudását. Kiváló eredményeket értek el a Temes megyei versenyzők: az V–VI. osztályosok korcsoportjában Szabó Abigél II. díjat, Mag Szilvia dicséretet nyert a rendkívül erős mezőnyben, felkészítő tanáruk Szilágyi Borbála. Az előkészítő–I–II. osztályos korcsoportban Nagy Edina elnyerte a Romániai Magyar Dalosszövetség különdíját. Mindhárman a Bartók Béla Elméleti Líceum diákjai. Első díjat nyert, a legkisebbek korcsoportjában Casian Anett (Szamosújvár), a III–IV. osztályos korcsoportban Lőrincz Miklós Rachel (Székelyudvarhely) és Rázmán Eszter Ágota (Szászrégen), az V–VI. osztályosok korcsoportjában Tóth Abigél Evelin (Sepsiszentgyörgy) és végül a VII–VIII. osztályosok korcsoportjában Gorzó Boglárka (Kolozsvár).
Az újszentesi Őszirózsa Népdalvetélkedő tapasztalatait Fall Ilona színművésznő, énekesnő zsűri-elnök foglalta össze a Nyugati Jelen olvasói számára.
„Ilyen sokan még soha nem voltak az Újszentesi Népdalversenyen. A 106 gyereket négy korcsoportra kellett osztani, úgy, hogy mindenhova jusson a zsűriből is. Én az előkészítő, I. és II. osztályosok zsűrijében kaptam helyet, így elsősorban az ő teljesítményüket értékelhetem, de a díjkiosztó gálán a „nagyokat” is meghallgattam. Annyi nagyon ügyes, nagyon szép hangú, nagyon jól éneklő gyereket hallottam ezen a versenyen, hogy szinte felnőtt kategóriában is indulhatnának már ezek a gyerekek, annyira tökéletesítették a népdaléneklési tudásukat! Már sok éve zsűrizem ezt a népdalversenyt, azok a gyerekek, akik évről évre újra és újra eljönnek ide, hihetetlenül sokat fejlődtek előadásmódban, akár egyik évről a másikra. Sokat fejlődött a dikciójuk is, már nincs olyan, hogy nem értem azt, amit énekel. A gyerekek és maga a verseny is fejlődik, nagy eredmény, ha valaki itt díjat nyer. A népdal kiválasztása a felkészítő tanárok érdeme, az ő komolyságukat dicséri, hogy a gyerek korának megfelelő dalokat választanak ki.”
Az Őszirózsa Országos Magyar Népdalvetélkedőt az Újszentesi Általános Iskola szervezte, Dénes Ildikó aligazgató és az őt segítő csapat közreműködésével. A rangos rendezvényt az Újszentesi Polgármesteri Hivatal, a Temes Megyei Tanács és az Oktatásügyi Minisztérium támogatta.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
„Akár felnőtt kategóriában is indulhatnának!”
A Temes megyei Újszentesen került sor október 17–19. között az Őszirózsa Országos Magyar Népdalvetélkedő országos döntőjére, ahol 12 megyéből 106 versenyző mérte össze a tudását. Kiváló eredményeket értek el a Temes megyei versenyzők: az V–VI. osztályosok korcsoportjában Szabó Abigél II. díjat, Mag Szilvia dicséretet nyert a rendkívül erős mezőnyben, felkészítő tanáruk Szilágyi Borbála. Az előkészítő–I–II. osztályos korcsoportban Nagy Edina elnyerte a Romániai Magyar Dalosszövetség különdíját. Mindhárman a Bartók Béla Elméleti Líceum diákjai. Első díjat nyert, a legkisebbek korcsoportjában Casian Anett (Szamosújvár), a III–IV. osztályos korcsoportban Lőrincz Miklós Rachel (Székelyudvarhely) és Rázmán Eszter Ágota (Szászrégen), az V–VI. osztályosok korcsoportjában Tóth Abigél Evelin (Sepsiszentgyörgy) és végül a VII–VIII. osztályosok korcsoportjában Gorzó Boglárka (Kolozsvár).
Az újszentesi Őszirózsa Népdalvetélkedő tapasztalatait Fall Ilona színművésznő, énekesnő zsűri-elnök foglalta össze a Nyugati Jelen olvasói számára.
„Ilyen sokan még soha nem voltak az Újszentesi Népdalversenyen. A 106 gyereket négy korcsoportra kellett osztani, úgy, hogy mindenhova jusson a zsűriből is. Én az előkészítő, I. és II. osztályosok zsűrijében kaptam helyet, így elsősorban az ő teljesítményüket értékelhetem, de a díjkiosztó gálán a „nagyokat” is meghallgattam. Annyi nagyon ügyes, nagyon szép hangú, nagyon jól éneklő gyereket hallottam ezen a versenyen, hogy szinte felnőtt kategóriában is indulhatnának már ezek a gyerekek, annyira tökéletesítették a népdaléneklési tudásukat! Már sok éve zsűrizem ezt a népdalversenyt, azok a gyerekek, akik évről évre újra és újra eljönnek ide, hihetetlenül sokat fejlődtek előadásmódban, akár egyik évről a másikra. Sokat fejlődött a dikciójuk is, már nincs olyan, hogy nem értem azt, amit énekel. A gyerekek és maga a verseny is fejlődik, nagy eredmény, ha valaki itt díjat nyer. A népdal kiválasztása a felkészítő tanárok érdeme, az ő komolyságukat dicséri, hogy a gyerek korának megfelelő dalokat választanak ki.”
Az Őszirózsa Országos Magyar Népdalvetélkedőt az Újszentesi Általános Iskola szervezte, Dénes Ildikó aligazgató és az őt segítő csapat közreműködésével. A rangos rendezvényt az Újszentesi Polgármesteri Hivatal, a Temes Megyei Tanács és az Oktatásügyi Minisztérium támogatta.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2014. október 23.
Több ezer embernek nyújt segítő kezet a Caritas
Az V. Székelyföld Napokon Ludescher Lászlót, a Gyulafehérvári Caritas szociális ágazati vezetőjét Orbán Balázs-díjjal tüntették ki. A római katolikus egyház segélyszervezetében végzett munkájáról az Egymillió csillag a szegényekért elnevezésű rendezvényen beszélgettünk, arról a széles spektrumú tevékenységről, amely szegényeket, időseket, betegeket és hátrányos helyzetű embereket próbál átlendíteni a kilátástalanságon.
– Milyen út vezetett az elismeréshez, az Orbán Balázs-díjhoz?
– Elsősorban nagyon nagy megtiszteltetés számomra, a bizalom jele ez a díj. Meglepetés. Hogy mi alapján döntöttek erről, arról csak részinformációim vannak. Úgy értettem, hogy a Maros megyei szociális hálózat, intézmények, programok fejlesztése volt az elsődleges indok, amiért nekem ítélték a díjat. Azt hiszem, hogy e díjjal tulajdonképpen az egész Caritas tevékenységét díjazták, azt a munkát, amit az elmúlt tizenöt- húsz évben kifejtettünk a Gyulafehérvári Egyházmegyében, beleértve Maros megyét is. Csak mivel engem "toltak előre", engem nevesítettek, én kaptam meg. A díj nagymértékben a családom támogatásának is köszönhető. Feleségem, Enikő és az ő szülei mindig megértően és segítő módon viszonyultak a rengeteg túlórámhoz, távollétemhez és gyakran rájuk maradt három gyermekünk nevelése, gondozása. Az ő támogatásuk, áldozatuk nélkül nem tarthatnék itt a munkámban. Nagyon pozitív értéke van a választásnak, hiszen ezáltal kiemelték a szociális, karitatív munka fontosságát. Nagyon sokszor, amikor a magyarságról, székelységről van szó, akkor az anyanyelvi oktatásról, kultúráról, autonómiáról beszélgetünk, de háttérbe szorul az, hogy igenis, közösségünknek szociális problémái vannak, súlyos gondokkal küzd, és ahhoz, hogy az itthon maradást szorgalmazzuk, hogy jól érezzék magukat szülőföldjükön az emberek, a szociális kérdésekre megoldásokat kell találni. Az az idős személy, aki otthoni gondozásban részesül, nem fog külföldön élő fiához költözni, Magyarországra vagy azon túl. Vagy azokban a gyerekekben, anyukákban, akiknek programot, közösségformáló tevékenységet szervezünk, szintén azt a jó érzetet keltjük, hogy igenis, jó itthon lenni. Azon túl, hogy a gyermekeink anyanyelvi iskolába járnak, azon túl, hogy színházba járunk, s így tovább, van hová fordulni, ha problémákkal küszködünk, ha családtagunk ápolásra szorul.
A Gyulafehérvári Egyházmegye területén hat megyében vannak programjaink. Hangsúlyosabban Maros, Hargita és Kovászna megyében, de Hunyad, Kolozs és Fehér megyében is bonyolítunk programokat. A szociális ágazatban húsznál több program, intézmény létezik, közel 220 munkatárssal. Sokat járom Székelyföldet, Erdélyt. Viccesen szoktam is mondani, annyit járok, mint Orbán Balázs.
– Hogy gondolja, mennyire sikerült a Caritasnak ezt a segítségnyújtási feladatot ellátni? Hány emberen segít a Caritas?
– Több ezerre tehető azoknak a száma, akik rendszeres segítségnyújtásban részesülnek. Maros megyében közel száz munkatársunk és legalább ugyanannyi önkéntesünk dolgozik. Egyik leghangsúlyosabb programunk az otthoni beteggondozó szolgálat, amely a magyarlakta vidékek nagyon nagy részét fedi le, s nem csak magyarlakta, hanem románlakta vidékeken is jelen vagyunk. Az utóbbi években nagyon jól működik a korai nevelő- és fejlesztőprogramunk, amelyben közel 600 család vesz részt rendszeresen Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Marosszentgyörgyön és Búzásbesenyőben. Hangsúlyos programunk a családsegítő szolgálat, ami elsősorban vidéki településeken van jelen. Húsz olyan település van, ahol elsősorban gyerekekkel, fiatalokkal és idősekkel foglalkozunk. Időseknek klubokat működtetünk, illetve gyerekeknek, fiataloknak prevenciós tevékenységet, nevelési támogatást nyújtunk. Nagyon sok gyereknek, fiatalnak nincs lehetősége olyan programokra, rendezvényekre járni, mint városi társaiknak, hiszen elszigetelten élnek. A szakemberek – szociális munkások, pedagógusok, pszichológusok – kijárnak, és vidéken, elszigetelt falvakban biztosítják ezeket a képességfejlesztő programokat, hogy a fiatalok felvehessék a versenyt a városi társaikkal. Szoktam mondogatni, hogy van élet a Facebookon, a YouTube-on túl is. Programjaink arra próbálják rászoktatni a gyerekeket, hogy a velük egykorúakkal közösségben lenni sokkal jobb, mint a virtuális világba menekülni. Kollégáink táborokat szerveznek a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekeknek. Olyan gyerekek vesznek részt, akik soha nem jutnának el ilyen helyre. Van, aki ott tanulja meg, hogyan kell a fogkefét használni.
Marosvásárhelyen működik a legnagyobb létszámú nappali idősfoglalkoztatónk, ahová örömmel járnak be időseink, ahol közösségben vannak, s nem a tévé előtt brazil sorozatok tömkelegét "fogyasztják". Most indítottuk a búzásbesenyői öregotthonunkat, a Kerelőszentpáli Polgármesteri Hivatallal közösen. Marosszentgyörgyön romaintegrációs programunk indult, ami elsősorban a helyi magyar anyanyelvű roma lakosságnak a felzárkóztatására hivatott. Tudjuk, hogy a roma lakosság szociális problémáinak a kezelése szociális bombaként ketyeg. Úgy gondoltuk, hogy a Caritasnak feladata más nemzetiségűek, s főleg a mély szegénységben élő emberek megsegítése is, nem anyagi juttatások, hanem a kisgyerekeknek a felzárkóztatása révén, hiszen a szegénység ördögi körét csak tanulással, neveléssel lehet megtörni.
– Nagyon sok az önkéntes, hogyan sikerült ennyi fiatalt bevonni a munkába?
– Nagyon hangsúlyos tevékenység Maros megyében az önkéntesség. Sok fiatal kapcsolódik be, vannak, akik a szervezésben segítenek, például az Egymillió csillag gyűjtőakcióban, vannak, akik kórházakba járnak be gyerekeknek mesét olvasni. Ez is egy nagyon szép és humánus programunk. Azt szorgalmazzuk, hogy a fiatalokat az aktív életre serkentsük, s ne passzívan éljék az életet, ezért indítjuk a Young Caritas programot.
– Mi újat kellene behozni, hogy még hatékonyabb legyen ez a tevékenység?
– Nagy kérdés. Nagy létbizonytalanságban élünk, programjaink finanszírozása adományokból, önkormányzati támogatásokból történik. Nagyon bizonytalanok a finanszírozási források. Azon kellene munkálkodjunk, hogy hatékonyabb módszerekkel vonjuk be a helyi közösségeket, hogy szolidaritást vállaljanak, mert mi tulajdonképpen a közvetítők vagyunk. Ha nem lennének az önkormányzatok, megyei tanácsok, állami és magánintézmények, akkor mi magunkra nem tudnánk ezt a munkát felvállalni. Ezen túlmenően még több szakmaiságot kell bevinnünk a tevékenységünkbe. Nehéz munka, fiatal szakma ez nálunk. Az egyetemi szintű szociálismunkás- képzés csak a kilencvenes évek közepétől létezik, sokan nem is tudják, milyen tudás kell ehhez.
Meg kell tartani a jóság lelkületét, hogy munkatársaink ne száraz munkaként tekintsenek a feladatra. Ne kiégni és állandóan megújulni! Erőt, dinamikát és szeretetet vinni ebbe a munkába! Ezek a legnagyobb kihívások, hiszen munkatársaink nap mint nap szegénységgel, nyomorral, szenvedélybetegekkel, olyan esetekkel, emberekkel találkoznak, akikről a társadalom már lemondott. Őket kell "visszahúzni". Ez nagyon nagy érzelmi, szellemi megterhelést jelent. Könnyen kiégnek az emberek. Pedig örülni kell minden kis eredménynek. Ha egy roma gyerek 3-4 betűt le tud írni, már az is eredmény! Ha egy lebénult ember megmozdítja a kezét, ha mosolyogni tud, az már öröm.
A díjhoz gratulálunk, további eredményes munkát!
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
Az V. Székelyföld Napokon Ludescher Lászlót, a Gyulafehérvári Caritas szociális ágazati vezetőjét Orbán Balázs-díjjal tüntették ki. A római katolikus egyház segélyszervezetében végzett munkájáról az Egymillió csillag a szegényekért elnevezésű rendezvényen beszélgettünk, arról a széles spektrumú tevékenységről, amely szegényeket, időseket, betegeket és hátrányos helyzetű embereket próbál átlendíteni a kilátástalanságon.
– Milyen út vezetett az elismeréshez, az Orbán Balázs-díjhoz?
– Elsősorban nagyon nagy megtiszteltetés számomra, a bizalom jele ez a díj. Meglepetés. Hogy mi alapján döntöttek erről, arról csak részinformációim vannak. Úgy értettem, hogy a Maros megyei szociális hálózat, intézmények, programok fejlesztése volt az elsődleges indok, amiért nekem ítélték a díjat. Azt hiszem, hogy e díjjal tulajdonképpen az egész Caritas tevékenységét díjazták, azt a munkát, amit az elmúlt tizenöt- húsz évben kifejtettünk a Gyulafehérvári Egyházmegyében, beleértve Maros megyét is. Csak mivel engem "toltak előre", engem nevesítettek, én kaptam meg. A díj nagymértékben a családom támogatásának is köszönhető. Feleségem, Enikő és az ő szülei mindig megértően és segítő módon viszonyultak a rengeteg túlórámhoz, távollétemhez és gyakran rájuk maradt három gyermekünk nevelése, gondozása. Az ő támogatásuk, áldozatuk nélkül nem tarthatnék itt a munkámban. Nagyon pozitív értéke van a választásnak, hiszen ezáltal kiemelték a szociális, karitatív munka fontosságát. Nagyon sokszor, amikor a magyarságról, székelységről van szó, akkor az anyanyelvi oktatásról, kultúráról, autonómiáról beszélgetünk, de háttérbe szorul az, hogy igenis, közösségünknek szociális problémái vannak, súlyos gondokkal küzd, és ahhoz, hogy az itthon maradást szorgalmazzuk, hogy jól érezzék magukat szülőföldjükön az emberek, a szociális kérdésekre megoldásokat kell találni. Az az idős személy, aki otthoni gondozásban részesül, nem fog külföldön élő fiához költözni, Magyarországra vagy azon túl. Vagy azokban a gyerekekben, anyukákban, akiknek programot, közösségformáló tevékenységet szervezünk, szintén azt a jó érzetet keltjük, hogy igenis, jó itthon lenni. Azon túl, hogy a gyermekeink anyanyelvi iskolába járnak, azon túl, hogy színházba járunk, s így tovább, van hová fordulni, ha problémákkal küszködünk, ha családtagunk ápolásra szorul.
A Gyulafehérvári Egyházmegye területén hat megyében vannak programjaink. Hangsúlyosabban Maros, Hargita és Kovászna megyében, de Hunyad, Kolozs és Fehér megyében is bonyolítunk programokat. A szociális ágazatban húsznál több program, intézmény létezik, közel 220 munkatárssal. Sokat járom Székelyföldet, Erdélyt. Viccesen szoktam is mondani, annyit járok, mint Orbán Balázs.
– Hogy gondolja, mennyire sikerült a Caritasnak ezt a segítségnyújtási feladatot ellátni? Hány emberen segít a Caritas?
– Több ezerre tehető azoknak a száma, akik rendszeres segítségnyújtásban részesülnek. Maros megyében közel száz munkatársunk és legalább ugyanannyi önkéntesünk dolgozik. Egyik leghangsúlyosabb programunk az otthoni beteggondozó szolgálat, amely a magyarlakta vidékek nagyon nagy részét fedi le, s nem csak magyarlakta, hanem románlakta vidékeken is jelen vagyunk. Az utóbbi években nagyon jól működik a korai nevelő- és fejlesztőprogramunk, amelyben közel 600 család vesz részt rendszeresen Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Marosszentgyörgyön és Búzásbesenyőben. Hangsúlyos programunk a családsegítő szolgálat, ami elsősorban vidéki településeken van jelen. Húsz olyan település van, ahol elsősorban gyerekekkel, fiatalokkal és idősekkel foglalkozunk. Időseknek klubokat működtetünk, illetve gyerekeknek, fiataloknak prevenciós tevékenységet, nevelési támogatást nyújtunk. Nagyon sok gyereknek, fiatalnak nincs lehetősége olyan programokra, rendezvényekre járni, mint városi társaiknak, hiszen elszigetelten élnek. A szakemberek – szociális munkások, pedagógusok, pszichológusok – kijárnak, és vidéken, elszigetelt falvakban biztosítják ezeket a képességfejlesztő programokat, hogy a fiatalok felvehessék a versenyt a városi társaikkal. Szoktam mondogatni, hogy van élet a Facebookon, a YouTube-on túl is. Programjaink arra próbálják rászoktatni a gyerekeket, hogy a velük egykorúakkal közösségben lenni sokkal jobb, mint a virtuális világba menekülni. Kollégáink táborokat szerveznek a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekeknek. Olyan gyerekek vesznek részt, akik soha nem jutnának el ilyen helyre. Van, aki ott tanulja meg, hogyan kell a fogkefét használni.
Marosvásárhelyen működik a legnagyobb létszámú nappali idősfoglalkoztatónk, ahová örömmel járnak be időseink, ahol közösségben vannak, s nem a tévé előtt brazil sorozatok tömkelegét "fogyasztják". Most indítottuk a búzásbesenyői öregotthonunkat, a Kerelőszentpáli Polgármesteri Hivatallal közösen. Marosszentgyörgyön romaintegrációs programunk indult, ami elsősorban a helyi magyar anyanyelvű roma lakosságnak a felzárkóztatására hivatott. Tudjuk, hogy a roma lakosság szociális problémáinak a kezelése szociális bombaként ketyeg. Úgy gondoltuk, hogy a Caritasnak feladata más nemzetiségűek, s főleg a mély szegénységben élő emberek megsegítése is, nem anyagi juttatások, hanem a kisgyerekeknek a felzárkóztatása révén, hiszen a szegénység ördögi körét csak tanulással, neveléssel lehet megtörni.
– Nagyon sok az önkéntes, hogyan sikerült ennyi fiatalt bevonni a munkába?
– Nagyon hangsúlyos tevékenység Maros megyében az önkéntesség. Sok fiatal kapcsolódik be, vannak, akik a szervezésben segítenek, például az Egymillió csillag gyűjtőakcióban, vannak, akik kórházakba járnak be gyerekeknek mesét olvasni. Ez is egy nagyon szép és humánus programunk. Azt szorgalmazzuk, hogy a fiatalokat az aktív életre serkentsük, s ne passzívan éljék az életet, ezért indítjuk a Young Caritas programot.
– Mi újat kellene behozni, hogy még hatékonyabb legyen ez a tevékenység?
– Nagy kérdés. Nagy létbizonytalanságban élünk, programjaink finanszírozása adományokból, önkormányzati támogatásokból történik. Nagyon bizonytalanok a finanszírozási források. Azon kellene munkálkodjunk, hogy hatékonyabb módszerekkel vonjuk be a helyi közösségeket, hogy szolidaritást vállaljanak, mert mi tulajdonképpen a közvetítők vagyunk. Ha nem lennének az önkormányzatok, megyei tanácsok, állami és magánintézmények, akkor mi magunkra nem tudnánk ezt a munkát felvállalni. Ezen túlmenően még több szakmaiságot kell bevinnünk a tevékenységünkbe. Nehéz munka, fiatal szakma ez nálunk. Az egyetemi szintű szociálismunkás- képzés csak a kilencvenes évek közepétől létezik, sokan nem is tudják, milyen tudás kell ehhez.
Meg kell tartani a jóság lelkületét, hogy munkatársaink ne száraz munkaként tekintsenek a feladatra. Ne kiégni és állandóan megújulni! Erőt, dinamikát és szeretetet vinni ebbe a munkába! Ezek a legnagyobb kihívások, hiszen munkatársaink nap mint nap szegénységgel, nyomorral, szenvedélybetegekkel, olyan esetekkel, emberekkel találkoznak, akikről a társadalom már lemondott. Őket kell "visszahúzni". Ez nagyon nagy érzelmi, szellemi megterhelést jelent. Könnyen kiégnek az emberek. Pedig örülni kell minden kis eredménynek. Ha egy roma gyerek 3-4 betűt le tud írni, már az is eredmény! Ha egy lebénult ember megmozdítja a kezét, ha mosolyogni tud, az már öröm.
A díjhoz gratulálunk, további eredményes munkát!
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 27.
Pokoljárás ártatlan verssorok miatt
„Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomó gépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen” – beszélgetés vitéz Gráma Jánossal, a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkárával.
– Amint 1401 nap a pokolban című könyvében is leírja, egy ön által tizenhét esztendősen írt, de nem közölt vers miatt tartoztatták le tizenkilenc éves korában, 1959 őszén, és ítélték nyolc év kemény börtönbüntetésre. Egy mai tizenkilenc esztendősnek mindez felfoghatatlannak tűnhet.
– Nemcsak egy mainak, nekem is annak tűnt. Alig kezdtem el a teológiai tanulmányaimat, amikor a visszeres lábamat műteni kellett, így bekerültem a kolozsvári Herbák-kórházba. Ott ismerkedtem meg egy középiskolás, helyes és szintén irodalomkedvelő kislánnyal, akiről kiderült, hogy verseket ír. Miután mindketten meggyógyultunk, arra kért, mutassam meg a költeményeit az irodalmi körünk tagjainak. Úgy ítélvén, hogy alkotásai se nem értékesek, se nem érdekesek, nem foglalkoztam velük. Én sem tartottam magam költőnek, de azért olyasmiket, hogy „bezzeg a Szovjetunióba viszik a búzát” vagy „kopott sarkú cipőben indul reggel korán a munkás dolgozni, hogy megkereshesse a mindennapi kenyerét”, mégsem írtam.
Gráma János
1939. augusztus 19-én született a ma már Szászrégenhez tartozó Radnótfáján. Iskolai tanulmányait Régenben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen végezte. 1958-ban bejutott a kolozsvári református teológiára, ahol elsőéves diákként, 1959. március 15-én letartoztatták. Az év augusztus 19-én nyolc év szabadságvesztésre ítélték, majd négy év után kegyelemben részesült.
Fogságáról két könyvet írt, a Játék a szívvel és az 1401 nap a pokolban címűt, ugyanakkor Hangulatok címmel verseskötetet jelentetett meg. 2005-től a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkára, 2003-ban az 1956-os Vitézi Lovagrend vitézzé avatta. A börtönben tanúsított kiállásáért megkapta a Magyar Köztársaság 1956-os Emlékérmét, a Magyarországi Politikai Foglyok Szövetsége A Hazáért érdemkeresztet adományozta neki.
A lány viszont mindegyre győzködött, sőt nálam nagyobb diákokat is próbált rávenni, hogy verseit juttassák el azoknak, akik véleményezni tudnák. Én szégyelltem megmondani, hogy még olyan kicsi vagyok azon az egyetemen, hogy gólyaként szinte észre se vesznek. Hogy a versei gyengék, végképp nem akartam a szemébe mondani. Egyik idősebb diáktársam a tudtom nélkül kivette a fiókomból, de – amint utólag kiderült – nem az irodalmi körben, hanem az állambiztonsági szerveknél mutatta be.
Ezek után a Szekuritáté házkutatást tartott nálam, és megtalálta az én tizenhétévesen, az ’56-os forradalom hevében írt versemet, ami így kezdődött: Magyar népem, oh, én szép nemzetem… Ezekben a sorokban gyökerezik a letartoztatásom, elítélésem, meghurcoltatásom, megbélyegzésem. Érdekes, hogy egyetlen embernek mutattam meg, ő lemásolta és továbbadta. Ezt az embert tanúként hallgatták ki, a többit velem együtt, börtönbe vetették. Tizenhármunkat a teológiáról és a középiskolás lányt.
– Említette, hogy nem számított a nyolcéves szabadságvesztésről szóló ítéletre. Akkoriban viszont már mindenre lehetett számítani a kommunista államapparátus hatóságok részéről.
– Azért búslakodtam, hogy mire szabadulok, 27 esztendős leszek. Pap már nem lehetek, mihez kezdek, hova megyek? – ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak. Én akkor is, később is ártatlannak vallottam magam. Mi a bűn néhány, más által írt, roppant gyenge vers megőrzésében? Mi a bűn egy, a saját nemzetedről szóló vers megírásában? De sajnos a rezsim hóhérai nem e logikát követték. Azt kérdezték a vallatóim, miért nem jelentettem. Engem a családban is, a teológián is arra tanítottak, hogy szeressem a felebarátomat, nem azt, hogy besúgjam. Ügyvédnőm hiába kérte a legkisebb büntetést, Macskási Pál, a híres-hírhedt bíró nem volt tekintettel arra, hogy a versemet még kiskorúként írtam; tiltott iratok írása és terjesztése miatt – huszadik születésnapomon, 1959. augusztus 19-én – nyolcéves börtönbüntetésre ítélt.
Ebből végül négyet kellett leülnöm. A Szekuritáté zárkájából a kolozsvári börtönbe vittek át, majd az ítélethirdetés után nyomban Szamosújvárra zártak be. Egy ötször ötös cellában mintegy százan voltunk bezsúfolva, fej-láb pózban ketten egy ágyban, három-három szinten. De még így sem jutott mindenkinek hely, volt, aki a hideg cementen aludt. A zárka egyik sarkában két cseber állt, az egyikben víz volt, a másikba a szükségleteinket végeztük. Még vécépapírt sem adtak. Közben a bedeszkázott ablakokon sem kilátni, sem friss levegőhöz jutni nem lehetett. Hogy bizonygassák hatalmukat, a csebrek kivitelekor az őrök meglökdöstek vagy elakasztottak. Aztán addig ütöttek, amíg a ruhánkkal fel nem töröltük a kifolyt szarlét. Ezt megismételték szintén minden ok nélkül akkor is, amikor napközben berontottak a zárkába.
Egy idő után megengedték, hogy dolgozzak, aminek örültem, hisz amíg a helyi bútorgyárban voltam, mégiscsak szabad levegőn voltam. Éjszakánként egy kezdetleges szalagfűrészen bontásból származó gerendákból kellett fosznideszkát vágnunk. Bizony a fában maradt szegek miatt a szalag gyakran elszakadt, engem meg a munka szabotálásáért időnként jól megvertek. „Sabotezi, banditule, hai cu mine!” (Szabotálsz, bandita, gyere velem!) – üvöltötte az őr, majd lehasaltatva úgy megbotozott, hogy odacsináltam. Egy éjjel azonban már nem a gyárba, hanem az állomásra vittek, és marhavagonokba tuszkoltak.
Amikor a vonat Dédára ért, mintegy 35 kilométerre az én drága szülőfalumtól, Radnótfájától, gondolatban hazarepültem a szüleimhez, drága testvéreimhez és az aranyos nagymamámhoz, aki mielőtt az egyetemre kerültem, azt mondta: „Janika, most látlak utoljára!” Igen, úgy éreztem, meghalni visznek. Nem mondták, hova, de tudtuk: jobb sorsunk nem lesz. Nem is lehetett, hisz a Duna-deltában Stoineşti-en egy olyan, nádból és fűzfaágakból készült, munkatábori akolban laktunk, amelynek se ajtaja, se ablaka nem volt, csak úgy fújt keresztül rajta a szél, és ömlött be az eső. A nyári ruháinkat csak január 19-én válthattuk télire. Egy-egy ásóval, lapáttal és talicskával mindannyiunkat odavezényeltek egy 24 méter széles és 8 méter magas töltést építeni.
Az első nap nem volt gond, de másnaptól kegyetlen normát szabtak ki, és aki nem teljesítette, megverték. Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomógépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen. A gát öt kilométerre volt a szálláshelyünktől, nekünk pedig naponta kétszer, futólépésben kellett megtennünk ezt a távot. Még a nyolcvanesztendős Balássy Károly bácsit, a zilahi földbirtokost is erre kényszerítették. Aki nem tudott szaladni és lemaradt, botokkal ütötték, és ráuszították a kutyákat. Leírhatatlan élvezettel botoztak, főleg a kiskatonák.
Ez ment egy ideig, aztán kitanultuk, miként lehet csalni és átejteni a brigádost meg a szekus őrmestert. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem. Amikor befejeztük, azt hittük, kész, mehetünk haza. Errefel átvittek a szomszéd lágerbe, a salciai munkatáborba, ahol ugyanaz a bánásmód, ugyanaz a feladat várt ránk. A következő stációm Periprava volt, ahol mezőgazdasági munkára fogtak. Meg voltam győződve, hogy télen majd nádat vágatnak velünk, ami egy nagyon kegyetlen munka, de hál’ Istennek 1963 januárjában szabadultam.
– Addig sosem fordult meg a fejében, hogy szökéssel próbálkozzék?
– A szamosújvári börtönből?! Vagy a Deltából?! Hova? A Szovjetunióba, mint a Scurtu nevű, oroszul kitűnően beszélő, kisportolt fiú, akit elkaptak, és mindannyiunk szeme láttára félholtra vertek? Ennek dacára egyszer mégis rám fogták, hogy meg akartam szökni, és engem is jól elvertek. Az egyik katona odaszólított magához, hogy az ételes edényeit vigyem a teherautójukhoz. Megörültem, tudván, ilyenkor a maradékot ki lehet nyalni. De amint belekezdtem volna, a levegőbe lőtt és kiabálni kezdte, hogy el akartam szökni.
Parancsnoka, a Szováta mellőli Bíró Mihály szidta, mint a bokrot a szégyenteljes gesztusa miatt. De hiába, az őrök engem már megint vertek, a kiskatona meg hazamehetett egy pár napra. A legkegyetlenebb őr Grecu volt, aki sorakozó után azzal szórakozott, hogy előreszólította a betegeket. Aki kilépett a sorból, hasra fektette, és jól megtaposta. Ezután diadalittasan elkiáltotta magát: „Látjátok, nem végeztem orvosi egyetemet, mégis meg tudom gyógyítani az egész társaságot!”
– Ilyen körülmények között hihető volt, hogy négy év után azt mondják: Gráma, mehet haza?
– A verések gyakoriságából ki lehetett hámozni, hogy 1962-re valamelyest enyhültek a körülmények, de a szabadság szele még nem csapott meg. 1963. január 29-én szabadultam. Azelőtt egy nappal, amikor kijöttem a vécéről se szó, se beszéd, megbilincseltek és bezártak. Csak másnap hajnalban mondták meg, hogy kész, mehetünk be Peripravára. Egyesek közülünk már tudták, hogy ez a szabadulást jelenti; nekem valahogy nem jött, hogy higgyem. De mind a húszan elhűlve bámultunk, és nem tudtuk, mit kell tennünk. Az őr kinyitotta a kaput és kitessékelt. Semmi őrség, semmi sorakoztatás.
Derékig érő hóban, szélfújásban a folyam mentén gyalogoltunk be a peripravai börtönbe. Beesteledett, mire odaértünk. Másnap Sulinára, a milíciára küldtek, onnan meg Tulceára. A méteres hóban egy teljes napot gyalogoltunk Sulináig. Ráadásul a szovátai Kelemen Imrét a hátamra kellett vennem, mert egy adott pillanatban összerogyott, és azt mondta, folytassuk az utunkat nélküle, mert neki lebénult a lába. Hogy hagyhattam volna ott a mínusz 20 fokos hidegben? Volt, aki még az ételét is eldobta, hogy könnyebben haladhasson. Csak pár nap után, hajóval, majd vonattal érkeztem haza. Az első utam – kötelező módon – a Szekuritátéra vezetett, hisz így szólt a parancs. Ott azzal kezdték, hogy betessékeltek egy üres szobába, és bezárták az ajtót. De hát én szabad vagyok! – kiáltottam, mire az volt a replika: „Azt majd megmondja a parancsnok!”.
Amikor meghallottam anyámnak a folyosóról beszűrődő hangját, félretéve a félelmet meg a jóérzést, kirúgtam az ajtót. Életem legszebb pillanata volt, amikor drága édesanyám nyakába borulhattam, amikor szeretteimet magamhoz ölelhettem. Hálás vagyok azoknak, akik szívükbe fogadtak, és feledtették velem az átélt szörnyűségeket. Sikerült új életet kezdenem, és kitartásomnak köszönhetően ma már unokáimat is magamhoz ölelhetem. Isten akkor is velem volt, most is velem van; megáldott jókedvvel, bőséggel, és védő kart nyújtott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
– Könyvében leírja, hogy pap már nem lehetett, örült, hogy utcaseprőnek alkalmazták.
– Szabadulásom után pár hónappal technikusként alkalmaztak Borszéken, az útépítésnél. Három hónap után azonban a káderes kiderítette, hogy a dossziémból hiányzik az önéletrajz. „Minden börtöntöltelék eltitkolja a múltját!” – háborgott az illető, aki egy rosszindulatú, abafáji kommunista volt. Nem rúgtak ki, de vasbeton-szerelői munkára küldtek. A hideg beálltával, amikor a betonozás leállt, kőművessegédet csináltak belőlem. Később odatettek sáncot ásni. Ezután lettem utcaseprő.
A dossziém miatt mindegyre lejjebb és lejjebb ívelt a pályafutásom. Egykori tanárom, Nagy János, akiből időközben rajoni tanfelügyelő lett, fel is tette a kérdést: hogy lehet egy valamikori első tanulót így megalázni? Ekkor tett meg Nagy László, aki a szemeteseknél volt a főnököm, csoportvezetőnek. „Janika, a múltja miatt én nem tudom magát egyéb munkára és nagyobb fizetéssel alkalmazni, de nem kell többé seperje az utcát” – mondta. Aztán még azt is megengedte, hogy ne járjak be dolgozni, üljek otthon és tanuljak. Neki köszönhetően felvételizhettem, és juthattam be az építészeti technikumba.
– Visszatekintve a lágerévekre, hogy érzi, mi tartotta életben?
– A hit. Gyerekkorom óta istenfélő voltam, és az is maradtam a mai napig. Még akkor is, ha nem teljesülhetett az álmom, és nem lehettem pap. Pedig egyszer prédikáltam is – mégpedig a salciai munkatáborban. Egyszer csak szóltak, hogy vasárnap rajtam a sor, nekem kell szolgálnom. Felkészületlennek éreztem magam, hisz alig egy fél esztendőt töltöttem a teológián. A papok és a teológusok mégis egyenlő félként kezeltek. Nagy izgalomban voltam, amit el is meséltem Leánder atyának, Hajdu Gézának, aki megsajnált, mosolygott, és csak annyit mondott, ne aggódjak, mert ő felkészít.
Esténként az ágyban, becsukott szemmel, magamban próbáltam mondani a prédikációt, de mindig megakadtam valamiért. Mondtam is Leánder atyának, hogy fel fogok sülni. Ő azonban csak mosolygott és mosolygott, nyugtatni próbált. Azt tanácsolta, hogy a prédikációt ne kötött beszédként fogjam fel, amit meg kell tanulnom, gondolataim kifejtésére nyugodtan használjam a saját szavaimat. Nem tudom, milyenre sikeredett a szolgálatom, de a nagyobbak gratuláltak. Leánder atyának igaza volt: miután belelendültem, úgy éreztem, mintha ott lebegnék az emberek fölött, és csak úgy ömlenek belőlem a gondolatok és a szépen megfogalmazott mondatok. Mintha nem is én beszéltem volna. Minden szem rajtam csüngött, és engem figyelt. Mégsem zavarodtam bele. Istennek köszönhetően.
– Miként sikerült megélni a hitéletet a vallásellenes kommunista haláltáborban, ráadásul egy olyan helyen, ahol hemzsegtek az idegengyűlölő vasgárdista foglyok?
– A magyarok közt nem volt semmiféle vallási ellentét, minden az ökuménia jegyében zajlott. A gondok valóban a vasgárdistákkal adódtak, annál is inkább, mivel szinte mindenütt ők voltak a cellafelelősök, brigádosok. Szívből utálták a magyarokat. Nem vertek, de nem is tolerálták a magyar nyelvet. „Vorbeşte româneşte!” (Beszélj románul!), már akkor ez volt a sláger.
De visszatérve a kérdésre, sosem felejtem, hogy az egyik karácsonyra Adorjáni Dezső református lelkipásztor énekeket tanított két szólamra. A frissen végzett Péter Miklóssal szopránt énekeltünk – tehetségünkhöz mérten. Csak halkan daloltunk, nehogy az őrség meghallja, mégis kiszűrődött. Kiparancsoltak az udvarra, hasra fektettek a hóba, és ott tartottak egy óra hosszat. Amint megmozdultunk, kaptunk egy nagyot a hátunkra. Már azt hittük, vége a karácsonyi ünneplésnek, de miután behajtottak a szálláshelyünkre, a románok, szintén halkan, kántálni kezdtek. Aztán mi is rázendítettünk. Gyönyörű est volt, amelyen valóban magunk között éreztük a Kisjézust.
– Egyetlen olyan pillanata sem volt, amikor feladta volna a harcot?
– Naponta meghalt valaki közülünk. Akkor vettük észre, amikor azon kaptuk magunkat, hogy valaki hiányzik közülünk. Egy este zárkába kerültem. Mielőtt rám zárta volna az ajtót, az őr figyelmeztetett, hogy nem vagyok egyedül, még van ott valaki. A sötétben megszólítottam, de nem válaszolt. Mellé feküdtem. Csak reggel vettem észre, hogy egy halottal aludtam. Én viszont éreztem, tudtam, hittem, hogy élve fogok hazatérni. Megtanultam, hogy minden eső után szivárvány ragyog fel az égen, és egyszer minden rossz véget ér. Sokan hitetlenül haltak meg közülünk, de aki hitt Istenben, és bízott benne, kiszabadult. Ezért is szoktam mondani, hogy én többet kaptam Istentől, mint amennyit adtam.
– Annyi évtized távlatából, a szekus dossziéja ismeretében csalódott, bánatos, netán gyűlöli a besúgóit és a kínzóit?
– Én akkor sem gyűlöltem senkit, és most sem. De egyvalamire rájöttem: az ember a legrondább állat tud lenni. Akár egy fél tányér ételért is képes a legaljasabb dolgokra.
– Ezek szerint az egykori börtön- és lágerparancsnokok, verőlegények előállítását és elítélését is értelmetlennek tartja?
– Annak. Ezek a ma már kilencven esztendő körüli emberek akkor sem éreztek semmit, most sem éreznek semmit. Láthattuk, hogy nincs egy csöppnyi bűntudatuk, egyáltalán nem tekintik magukat vétkesnek. A legtöbbjük ma is ugyanolyan jó feltételek között, kiváltságos nyugdíjból él, mint hajdanán. De most bezárni őket nem csak fölösleges, hanem kegyetlenség is lenne. Én még akkor megbocsátottam nekik. Aztán hogy az Isten miként viszonyul majd hozzájuk, nem tudhatjuk.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)
Krónika (Kolozsvár)
„Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomó gépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen” – beszélgetés vitéz Gráma Jánossal, a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkárával.
– Amint 1401 nap a pokolban című könyvében is leírja, egy ön által tizenhét esztendősen írt, de nem közölt vers miatt tartoztatták le tizenkilenc éves korában, 1959 őszén, és ítélték nyolc év kemény börtönbüntetésre. Egy mai tizenkilenc esztendősnek mindez felfoghatatlannak tűnhet.
– Nemcsak egy mainak, nekem is annak tűnt. Alig kezdtem el a teológiai tanulmányaimat, amikor a visszeres lábamat műteni kellett, így bekerültem a kolozsvári Herbák-kórházba. Ott ismerkedtem meg egy középiskolás, helyes és szintén irodalomkedvelő kislánnyal, akiről kiderült, hogy verseket ír. Miután mindketten meggyógyultunk, arra kért, mutassam meg a költeményeit az irodalmi körünk tagjainak. Úgy ítélvén, hogy alkotásai se nem értékesek, se nem érdekesek, nem foglalkoztam velük. Én sem tartottam magam költőnek, de azért olyasmiket, hogy „bezzeg a Szovjetunióba viszik a búzát” vagy „kopott sarkú cipőben indul reggel korán a munkás dolgozni, hogy megkereshesse a mindennapi kenyerét”, mégsem írtam.
Gráma János
1939. augusztus 19-én született a ma már Szászrégenhez tartozó Radnótfáján. Iskolai tanulmányait Régenben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen végezte. 1958-ban bejutott a kolozsvári református teológiára, ahol elsőéves diákként, 1959. március 15-én letartoztatták. Az év augusztus 19-én nyolc év szabadságvesztésre ítélték, majd négy év után kegyelemben részesült.
Fogságáról két könyvet írt, a Játék a szívvel és az 1401 nap a pokolban címűt, ugyanakkor Hangulatok címmel verseskötetet jelentetett meg. 2005-től a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkára, 2003-ban az 1956-os Vitézi Lovagrend vitézzé avatta. A börtönben tanúsított kiállásáért megkapta a Magyar Köztársaság 1956-os Emlékérmét, a Magyarországi Politikai Foglyok Szövetsége A Hazáért érdemkeresztet adományozta neki.
A lány viszont mindegyre győzködött, sőt nálam nagyobb diákokat is próbált rávenni, hogy verseit juttassák el azoknak, akik véleményezni tudnák. Én szégyelltem megmondani, hogy még olyan kicsi vagyok azon az egyetemen, hogy gólyaként szinte észre se vesznek. Hogy a versei gyengék, végképp nem akartam a szemébe mondani. Egyik idősebb diáktársam a tudtom nélkül kivette a fiókomból, de – amint utólag kiderült – nem az irodalmi körben, hanem az állambiztonsági szerveknél mutatta be.
Ezek után a Szekuritáté házkutatást tartott nálam, és megtalálta az én tizenhétévesen, az ’56-os forradalom hevében írt versemet, ami így kezdődött: Magyar népem, oh, én szép nemzetem… Ezekben a sorokban gyökerezik a letartoztatásom, elítélésem, meghurcoltatásom, megbélyegzésem. Érdekes, hogy egyetlen embernek mutattam meg, ő lemásolta és továbbadta. Ezt az embert tanúként hallgatták ki, a többit velem együtt, börtönbe vetették. Tizenhármunkat a teológiáról és a középiskolás lányt.
– Említette, hogy nem számított a nyolcéves szabadságvesztésről szóló ítéletre. Akkoriban viszont már mindenre lehetett számítani a kommunista államapparátus hatóságok részéről.
– Azért búslakodtam, hogy mire szabadulok, 27 esztendős leszek. Pap már nem lehetek, mihez kezdek, hova megyek? – ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak. Én akkor is, később is ártatlannak vallottam magam. Mi a bűn néhány, más által írt, roppant gyenge vers megőrzésében? Mi a bűn egy, a saját nemzetedről szóló vers megírásában? De sajnos a rezsim hóhérai nem e logikát követték. Azt kérdezték a vallatóim, miért nem jelentettem. Engem a családban is, a teológián is arra tanítottak, hogy szeressem a felebarátomat, nem azt, hogy besúgjam. Ügyvédnőm hiába kérte a legkisebb büntetést, Macskási Pál, a híres-hírhedt bíró nem volt tekintettel arra, hogy a versemet még kiskorúként írtam; tiltott iratok írása és terjesztése miatt – huszadik születésnapomon, 1959. augusztus 19-én – nyolcéves börtönbüntetésre ítélt.
Ebből végül négyet kellett leülnöm. A Szekuritáté zárkájából a kolozsvári börtönbe vittek át, majd az ítélethirdetés után nyomban Szamosújvárra zártak be. Egy ötször ötös cellában mintegy százan voltunk bezsúfolva, fej-láb pózban ketten egy ágyban, három-három szinten. De még így sem jutott mindenkinek hely, volt, aki a hideg cementen aludt. A zárka egyik sarkában két cseber állt, az egyikben víz volt, a másikba a szükségleteinket végeztük. Még vécépapírt sem adtak. Közben a bedeszkázott ablakokon sem kilátni, sem friss levegőhöz jutni nem lehetett. Hogy bizonygassák hatalmukat, a csebrek kivitelekor az őrök meglökdöstek vagy elakasztottak. Aztán addig ütöttek, amíg a ruhánkkal fel nem töröltük a kifolyt szarlét. Ezt megismételték szintén minden ok nélkül akkor is, amikor napközben berontottak a zárkába.
Egy idő után megengedték, hogy dolgozzak, aminek örültem, hisz amíg a helyi bútorgyárban voltam, mégiscsak szabad levegőn voltam. Éjszakánként egy kezdetleges szalagfűrészen bontásból származó gerendákból kellett fosznideszkát vágnunk. Bizony a fában maradt szegek miatt a szalag gyakran elszakadt, engem meg a munka szabotálásáért időnként jól megvertek. „Sabotezi, banditule, hai cu mine!” (Szabotálsz, bandita, gyere velem!) – üvöltötte az őr, majd lehasaltatva úgy megbotozott, hogy odacsináltam. Egy éjjel azonban már nem a gyárba, hanem az állomásra vittek, és marhavagonokba tuszkoltak.
Amikor a vonat Dédára ért, mintegy 35 kilométerre az én drága szülőfalumtól, Radnótfájától, gondolatban hazarepültem a szüleimhez, drága testvéreimhez és az aranyos nagymamámhoz, aki mielőtt az egyetemre kerültem, azt mondta: „Janika, most látlak utoljára!” Igen, úgy éreztem, meghalni visznek. Nem mondták, hova, de tudtuk: jobb sorsunk nem lesz. Nem is lehetett, hisz a Duna-deltában Stoineşti-en egy olyan, nádból és fűzfaágakból készült, munkatábori akolban laktunk, amelynek se ajtaja, se ablaka nem volt, csak úgy fújt keresztül rajta a szél, és ömlött be az eső. A nyári ruháinkat csak január 19-én válthattuk télire. Egy-egy ásóval, lapáttal és talicskával mindannyiunkat odavezényeltek egy 24 méter széles és 8 méter magas töltést építeni.
Az első nap nem volt gond, de másnaptól kegyetlen normát szabtak ki, és aki nem teljesítette, megverték. Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomógépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen. A gát öt kilométerre volt a szálláshelyünktől, nekünk pedig naponta kétszer, futólépésben kellett megtennünk ezt a távot. Még a nyolcvanesztendős Balássy Károly bácsit, a zilahi földbirtokost is erre kényszerítették. Aki nem tudott szaladni és lemaradt, botokkal ütötték, és ráuszították a kutyákat. Leírhatatlan élvezettel botoztak, főleg a kiskatonák.
Ez ment egy ideig, aztán kitanultuk, miként lehet csalni és átejteni a brigádost meg a szekus őrmestert. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem. Amikor befejeztük, azt hittük, kész, mehetünk haza. Errefel átvittek a szomszéd lágerbe, a salciai munkatáborba, ahol ugyanaz a bánásmód, ugyanaz a feladat várt ránk. A következő stációm Periprava volt, ahol mezőgazdasági munkára fogtak. Meg voltam győződve, hogy télen majd nádat vágatnak velünk, ami egy nagyon kegyetlen munka, de hál’ Istennek 1963 januárjában szabadultam.
– Addig sosem fordult meg a fejében, hogy szökéssel próbálkozzék?
– A szamosújvári börtönből?! Vagy a Deltából?! Hova? A Szovjetunióba, mint a Scurtu nevű, oroszul kitűnően beszélő, kisportolt fiú, akit elkaptak, és mindannyiunk szeme láttára félholtra vertek? Ennek dacára egyszer mégis rám fogták, hogy meg akartam szökni, és engem is jól elvertek. Az egyik katona odaszólított magához, hogy az ételes edényeit vigyem a teherautójukhoz. Megörültem, tudván, ilyenkor a maradékot ki lehet nyalni. De amint belekezdtem volna, a levegőbe lőtt és kiabálni kezdte, hogy el akartam szökni.
Parancsnoka, a Szováta mellőli Bíró Mihály szidta, mint a bokrot a szégyenteljes gesztusa miatt. De hiába, az őrök engem már megint vertek, a kiskatona meg hazamehetett egy pár napra. A legkegyetlenebb őr Grecu volt, aki sorakozó után azzal szórakozott, hogy előreszólította a betegeket. Aki kilépett a sorból, hasra fektette, és jól megtaposta. Ezután diadalittasan elkiáltotta magát: „Látjátok, nem végeztem orvosi egyetemet, mégis meg tudom gyógyítani az egész társaságot!”
– Ilyen körülmények között hihető volt, hogy négy év után azt mondják: Gráma, mehet haza?
– A verések gyakoriságából ki lehetett hámozni, hogy 1962-re valamelyest enyhültek a körülmények, de a szabadság szele még nem csapott meg. 1963. január 29-én szabadultam. Azelőtt egy nappal, amikor kijöttem a vécéről se szó, se beszéd, megbilincseltek és bezártak. Csak másnap hajnalban mondták meg, hogy kész, mehetünk be Peripravára. Egyesek közülünk már tudták, hogy ez a szabadulást jelenti; nekem valahogy nem jött, hogy higgyem. De mind a húszan elhűlve bámultunk, és nem tudtuk, mit kell tennünk. Az őr kinyitotta a kaput és kitessékelt. Semmi őrség, semmi sorakoztatás.
Derékig érő hóban, szélfújásban a folyam mentén gyalogoltunk be a peripravai börtönbe. Beesteledett, mire odaértünk. Másnap Sulinára, a milíciára küldtek, onnan meg Tulceára. A méteres hóban egy teljes napot gyalogoltunk Sulináig. Ráadásul a szovátai Kelemen Imrét a hátamra kellett vennem, mert egy adott pillanatban összerogyott, és azt mondta, folytassuk az utunkat nélküle, mert neki lebénult a lába. Hogy hagyhattam volna ott a mínusz 20 fokos hidegben? Volt, aki még az ételét is eldobta, hogy könnyebben haladhasson. Csak pár nap után, hajóval, majd vonattal érkeztem haza. Az első utam – kötelező módon – a Szekuritátéra vezetett, hisz így szólt a parancs. Ott azzal kezdték, hogy betessékeltek egy üres szobába, és bezárták az ajtót. De hát én szabad vagyok! – kiáltottam, mire az volt a replika: „Azt majd megmondja a parancsnok!”.
Amikor meghallottam anyámnak a folyosóról beszűrődő hangját, félretéve a félelmet meg a jóérzést, kirúgtam az ajtót. Életem legszebb pillanata volt, amikor drága édesanyám nyakába borulhattam, amikor szeretteimet magamhoz ölelhettem. Hálás vagyok azoknak, akik szívükbe fogadtak, és feledtették velem az átélt szörnyűségeket. Sikerült új életet kezdenem, és kitartásomnak köszönhetően ma már unokáimat is magamhoz ölelhetem. Isten akkor is velem volt, most is velem van; megáldott jókedvvel, bőséggel, és védő kart nyújtott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
– Könyvében leírja, hogy pap már nem lehetett, örült, hogy utcaseprőnek alkalmazták.
– Szabadulásom után pár hónappal technikusként alkalmaztak Borszéken, az útépítésnél. Három hónap után azonban a káderes kiderítette, hogy a dossziémból hiányzik az önéletrajz. „Minden börtöntöltelék eltitkolja a múltját!” – háborgott az illető, aki egy rosszindulatú, abafáji kommunista volt. Nem rúgtak ki, de vasbeton-szerelői munkára küldtek. A hideg beálltával, amikor a betonozás leállt, kőművessegédet csináltak belőlem. Később odatettek sáncot ásni. Ezután lettem utcaseprő.
A dossziém miatt mindegyre lejjebb és lejjebb ívelt a pályafutásom. Egykori tanárom, Nagy János, akiből időközben rajoni tanfelügyelő lett, fel is tette a kérdést: hogy lehet egy valamikori első tanulót így megalázni? Ekkor tett meg Nagy László, aki a szemeteseknél volt a főnököm, csoportvezetőnek. „Janika, a múltja miatt én nem tudom magát egyéb munkára és nagyobb fizetéssel alkalmazni, de nem kell többé seperje az utcát” – mondta. Aztán még azt is megengedte, hogy ne járjak be dolgozni, üljek otthon és tanuljak. Neki köszönhetően felvételizhettem, és juthattam be az építészeti technikumba.
– Visszatekintve a lágerévekre, hogy érzi, mi tartotta életben?
– A hit. Gyerekkorom óta istenfélő voltam, és az is maradtam a mai napig. Még akkor is, ha nem teljesülhetett az álmom, és nem lehettem pap. Pedig egyszer prédikáltam is – mégpedig a salciai munkatáborban. Egyszer csak szóltak, hogy vasárnap rajtam a sor, nekem kell szolgálnom. Felkészületlennek éreztem magam, hisz alig egy fél esztendőt töltöttem a teológián. A papok és a teológusok mégis egyenlő félként kezeltek. Nagy izgalomban voltam, amit el is meséltem Leánder atyának, Hajdu Gézának, aki megsajnált, mosolygott, és csak annyit mondott, ne aggódjak, mert ő felkészít.
Esténként az ágyban, becsukott szemmel, magamban próbáltam mondani a prédikációt, de mindig megakadtam valamiért. Mondtam is Leánder atyának, hogy fel fogok sülni. Ő azonban csak mosolygott és mosolygott, nyugtatni próbált. Azt tanácsolta, hogy a prédikációt ne kötött beszédként fogjam fel, amit meg kell tanulnom, gondolataim kifejtésére nyugodtan használjam a saját szavaimat. Nem tudom, milyenre sikeredett a szolgálatom, de a nagyobbak gratuláltak. Leánder atyának igaza volt: miután belelendültem, úgy éreztem, mintha ott lebegnék az emberek fölött, és csak úgy ömlenek belőlem a gondolatok és a szépen megfogalmazott mondatok. Mintha nem is én beszéltem volna. Minden szem rajtam csüngött, és engem figyelt. Mégsem zavarodtam bele. Istennek köszönhetően.
– Miként sikerült megélni a hitéletet a vallásellenes kommunista haláltáborban, ráadásul egy olyan helyen, ahol hemzsegtek az idegengyűlölő vasgárdista foglyok?
– A magyarok közt nem volt semmiféle vallási ellentét, minden az ökuménia jegyében zajlott. A gondok valóban a vasgárdistákkal adódtak, annál is inkább, mivel szinte mindenütt ők voltak a cellafelelősök, brigádosok. Szívből utálták a magyarokat. Nem vertek, de nem is tolerálták a magyar nyelvet. „Vorbeşte româneşte!” (Beszélj románul!), már akkor ez volt a sláger.
De visszatérve a kérdésre, sosem felejtem, hogy az egyik karácsonyra Adorjáni Dezső református lelkipásztor énekeket tanított két szólamra. A frissen végzett Péter Miklóssal szopránt énekeltünk – tehetségünkhöz mérten. Csak halkan daloltunk, nehogy az őrség meghallja, mégis kiszűrődött. Kiparancsoltak az udvarra, hasra fektettek a hóba, és ott tartottak egy óra hosszat. Amint megmozdultunk, kaptunk egy nagyot a hátunkra. Már azt hittük, vége a karácsonyi ünneplésnek, de miután behajtottak a szálláshelyünkre, a románok, szintén halkan, kántálni kezdtek. Aztán mi is rázendítettünk. Gyönyörű est volt, amelyen valóban magunk között éreztük a Kisjézust.
– Egyetlen olyan pillanata sem volt, amikor feladta volna a harcot?
– Naponta meghalt valaki közülünk. Akkor vettük észre, amikor azon kaptuk magunkat, hogy valaki hiányzik közülünk. Egy este zárkába kerültem. Mielőtt rám zárta volna az ajtót, az őr figyelmeztetett, hogy nem vagyok egyedül, még van ott valaki. A sötétben megszólítottam, de nem válaszolt. Mellé feküdtem. Csak reggel vettem észre, hogy egy halottal aludtam. Én viszont éreztem, tudtam, hittem, hogy élve fogok hazatérni. Megtanultam, hogy minden eső után szivárvány ragyog fel az égen, és egyszer minden rossz véget ér. Sokan hitetlenül haltak meg közülünk, de aki hitt Istenben, és bízott benne, kiszabadult. Ezért is szoktam mondani, hogy én többet kaptam Istentől, mint amennyit adtam.
– Annyi évtized távlatából, a szekus dossziéja ismeretében csalódott, bánatos, netán gyűlöli a besúgóit és a kínzóit?
– Én akkor sem gyűlöltem senkit, és most sem. De egyvalamire rájöttem: az ember a legrondább állat tud lenni. Akár egy fél tányér ételért is képes a legaljasabb dolgokra.
– Ezek szerint az egykori börtön- és lágerparancsnokok, verőlegények előállítását és elítélését is értelmetlennek tartja?
– Annak. Ezek a ma már kilencven esztendő körüli emberek akkor sem éreztek semmit, most sem éreznek semmit. Láthattuk, hogy nincs egy csöppnyi bűntudatuk, egyáltalán nem tekintik magukat vétkesnek. A legtöbbjük ma is ugyanolyan jó feltételek között, kiváltságos nyugdíjból él, mint hajdanán. De most bezárni őket nem csak fölösleges, hanem kegyetlenség is lenne. Én még akkor megbocsátottam nekik. Aztán hogy az Isten miként viszonyul majd hozzájuk, nem tudhatjuk.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)
Krónika (Kolozsvár)
2014. november 6.
Ne szóljon igéd hiába
Verőfényes őszi napsütésben autózom át a Mezőségen. Szászrégent elhagyva kissé „vadulni” kezd a táj. Lélegzetelállítóan szép helyeken vezet az út a Maros partján, Wass Albert hamvait őrző és a Helikonnak egykor szállást adó Marosvécs, majd Dédabisztra, Ratosnya és Gödemesterháza után Maroshévíz következik, ahol a négygyermekes Barticel-Kiss lelkészházaspár már lázasan készülődik: imaházat avatnak a szomszédos Borszéken. A parókia udvarán nagy a sürgés-forgás: még mikrobuszt is béreltek, hogy a környező településekről és Maroshévízről gyülekezeti tagokat szállítsanak az ünnepségre.
Barticel-Kiss Krisztián alig több mint egy éve került az egyházközségbe, de a gyülekezeti életen már meglátszik munkája. Az alig 350 lelkes közösségből korábban jó, ha huszonöten jártak templomba, ma már százhoz közelít a számuk. Presbiteri, nőszövetségi, ifjúsági és felnőtt bibliaórát tart, három vallásórás csoportot vezet. Felesége, a maga is lelkipásztor Emese kórust vezet, a gyermekeket furulyázásra, Krisztián pedig gitározásra oktatja. Kis zenekart is terveznek összeállítani. „Így nemcsak a fiatalok járnak majd el templomba, hanem szüleik, hozzátartozóik is, akik kíváncsiak lesznek a gyerekek műsorára” – vázolja missziós terveit a lelkipásztor.
Temetőből temető
Nehéz anyagi körülmények között lévő gyülekezetet vett át, most azonban igyekeznek mindent helyrehozni. Sőt, temetőt is vásároltak. A Sbârcea román nemesi család visszakapta államosított területét, amelyen az idők folyamán temető alakult ki, s mivel ipari célokra nem tudta értékesíteni, kénytelen volt azt eladni az egyetlen ajánlattevőnek. A kezdeti vételárat ezért az egyháznak sikerült lényegesen lealkudnia, s a helyi magyar vállalkozók, valamint a Hargita Megyei Tanács segítségével megvásárolni. „A temetőt bekerítettük, a templomban villamosítottuk a harangot, új fűtési rendszert vezettünk be, s szeretnénk kápolnát is építeni. Milyen város az, ahol a temetőben nincs kápolna?” – teszi fel a kérdést Barticel-Kiss.
A temetések sajnos gyakoriak, a magyar közösség apad: a kilencvenes évek elején még több mint 900 lelkes maroshévízi reformátusság szinte a harmadára csökkent. A fafeldolgozót bezárták, a cipőgyár és a kötöde is takaréklángon üzemel, a munkanélküliség magas, a fiatalok elvándorolnak, sorolja az okokat a Kisiklódról származó, de már több mint 20 éve Maroshévízen élő Soós Éva, aki kis üzletet vezet a településen, hétvégeken pedig esküvőkön énekel. Veress Csaba Attila mérnök az oktatási helyzetet ecseteli: az egykor magyar iskolába járó diákok már románul beszélnek, meg sem akarják ismerni régi kollégáikat. A valamikor párhuzamos magyar osztályokat működtető iskolába ma már egyre kevesebben iratkoznak be.
Gyors ötlet, „fenti” segítség
Közben közeledünk Borszék felé, a tükörsima autóút festői tájakon vezet fel. A kis templom épp a főút mellett fekszik, szinte átellenben a szintén idén felszentelt katolikus templommal. Az új imaház ötlete is a lelkészházaspárhoz kötődik. „A fürdőtelepen levő rozoga, salétromos kis háromszobás lakásba a faluból vittem ki istentiszteletre autóval az idős egyháztagokat. Ezért arra gondoltam, hogy inkább lent, a faluban kellene ingatlant szereznünk” – eleveníti fel a történteket a lelkipásztor. Az egészet a Fennvaló kormányozta – teszi hozzá.
Egy 14 áras egyházi terület árából vásárolták a jelenlegi házat a kerttel együtt. A fürdőtelepen, az épülő modern wellness-központ közelében lévő imaháznak használt épületet szinte csodával határos módon magas áron tudták értékesíteni. A hirdetésre különben főleg moldáviaiak jelentkeztek, de őket visszautasították. „Nem leszünk soha olyan szegények, hogy egyházként idegeneknek adjuk el a területet” – jelenti ki büszkén Barticel-Kiss Krisztián. Egy Borszékről Amerikába elszármazott magyar vásárolta meg az ingatlant. Az összegből sikerült felújítani az épületet, tornyot építeni, harangot öntetni, bútorokat készíttetni. Óriási volt a lelkesedés, Maroshévízről is mentek az emberek segíteni, hiszen a 44 lelkes borszéki közösség nagy része már idős ember. Amikor megtudták, hogy harang is van a kis templomban, egy 87 éves beteg néni elcsoszogott, hogy meghallgassa a „református harangot”.
A lelkipásztor szerint azonban koránt sincs még minden készen, a kétszintes házzal – amely immár toronnyal együtt kis templomként szolgálja a kis borszéki reformátusságot – további tervei vannak a lelkipásztornak. Miután másfél évtizeden át egy amerikai alapítvány önkénteseként dolgozott, s a különböző tevékenységekből jelentős összeget gyűjtött össze, az alapítvány amerikai vezetői hozzájárultak ahhoz, hogy a pénzt missziós célokra használja fel. „Szeretnénk jövőre konyhát kialakítani, vendégszobákat berendezni, így a borszéki egyház kis jövedelemforrásra is szert tehetne. Előbb-utóbb csak beindul a turizmus, s akkor keresni fogják a szálláshelyeket” – vázolja elképzeléseit a lelkipásztor.
Borszék, az egykor tündöklő fürdőváros
Borszék Székelyföld legészakibb települése a Gyergyói-, a Kelemen- és a Besztercei-havasok találkozásánál fekszik. Neve a magyar bor (itt borvíz, ásványvíz értelmű) pataknévből származik, amelyhez a magyar szeg (= szeglet, sarok) utótag társult. Ez az idők folyamán a szék főnévvel cserélődött fel. Már a 16. században ismert volt gyógyvize, több mint 30 bővizű borvízforrással rendelkezik. A fürdő a falutól 4 kilométerre, 900 méter magasan fekszik. A borvizet szekereken messze vidékekre is elhordták a helybéli székelyek. Fürdőháza 1725-ben épült, borvizét már 1770-ben palackozták. A két világháború és az impériumváltás kedvezőtlenül érintette a települést, a kegyelemdöfést azonban a szocializmus hazug gazdaságpolitikája adta meg. Az 1968-ban városi rangot kapó településben nagy potenciált látnak a befektetők: főleg izraeli zsidók vásárolják fel a villákat, de a moldáviai újgazdagok is ide menekítik a pénzüket. Ezért az ingatlanárak igen magasak. Az egykoron Karlovy Varyval, Badennel, Ótátrafüreddel egyenrangú, zömében magyarlakta fürdőhely ma már csak árnyéka önmagának. A gyönyörű sétányok, a bájos fürdőpavilonok, de főleg a gyógykezelő központ romos állapotban van, a sajátos fürdőhelyi „színes világ” csak az emlékezetben él.
Sorsfordító Isten
„Nagy szerencsénk van a lelkészházaspárral – mondják a székeket rendezgető, kávét és kalácsot előkészítő asszonyok. – Barticel tiszteletes úr fiatal, tele van energiával, sok ötlete van, és mindent hamar próbál elintézni.” Az ünnepi istentiszteleten Kató Béla püspök igehirdetésében arról beszélt, hogy akkor válhatunk közösséggé, ha vannak közös lelki élményeink. Nem elég házaknál egybegyűlni és imádkozni, olyan hely kell, ahol az Istennel való közösséget együtt lehet megtapasztalni. A püspök szerint azért érdemes Erdélyben református magyarnak lenni, mert egyrészt közösségben élünk, másrészt Istenben olyan reménységünk van, amilyen másoknak nincs. Harmadrészt pedig azért, mert sokszor tapasztaljuk, hogy szabadító Urunk van, aki a legnyomorúságosabb helyzetben is meg tud tartani, képes arra, hogy megváltoztassa életünket. A püspök hangsúlyozta: kész van a templom, de nem szabad itt megállni, mindig vissza kell jönni az Úr hajlékába, ahol erőt, vigasztalást lehet nyerni. Ha ezt mások is látják, akkor számukra is vonzó lesz az egyház, a kis közösség pedig szaporodhat, hiszen a településen vannak még olyanok, akik valamikor a református egyházhoz tartoztak.
A zsúfolásig megtelt teremben, a kinti padokon szorongók meghatódva hallgatták a püspöki prédikációt, majd a Barticel-Kiss családi zenekar műsorát – a Ne szóljon igéd hiába című dal sok embernek csalt könnyeket a szemébe.
Mik József elmondta: igyekeznek, hogy az egykor dícső napokat megért város minél szebb legyen, a turisták újra felfedezzék maguknak Borszéket.
A lelkipásztor szeretné, ha Maroshévízet – amelyhez Göde, Széppatak, Bélbor és Gödemesterháza is tartozik – összekapcsolnák Borszékkel. Utóbbi missziós egyházközséghez tartozik Galócás, Hódos, Salamás és Tölgyes. A kérés eljutott ugyan az illetékesekhez, de végül nem tárgyalták, mert az összevonáshoz és missziós központtá alakításhoz szükséges jogi keretet a közeljövőben alakítják ki. „Egy tíz gyülekezettel rendelkező szórványközpont nagyobb eséllyel pályázhatna különböző projektekre alapítványokhoz, szervezetekhez – reménykedik Barticel-Kiss Krisztián.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Verőfényes őszi napsütésben autózom át a Mezőségen. Szászrégent elhagyva kissé „vadulni” kezd a táj. Lélegzetelállítóan szép helyeken vezet az út a Maros partján, Wass Albert hamvait őrző és a Helikonnak egykor szállást adó Marosvécs, majd Dédabisztra, Ratosnya és Gödemesterháza után Maroshévíz következik, ahol a négygyermekes Barticel-Kiss lelkészházaspár már lázasan készülődik: imaházat avatnak a szomszédos Borszéken. A parókia udvarán nagy a sürgés-forgás: még mikrobuszt is béreltek, hogy a környező településekről és Maroshévízről gyülekezeti tagokat szállítsanak az ünnepségre.
Barticel-Kiss Krisztián alig több mint egy éve került az egyházközségbe, de a gyülekezeti életen már meglátszik munkája. Az alig 350 lelkes közösségből korábban jó, ha huszonöten jártak templomba, ma már százhoz közelít a számuk. Presbiteri, nőszövetségi, ifjúsági és felnőtt bibliaórát tart, három vallásórás csoportot vezet. Felesége, a maga is lelkipásztor Emese kórust vezet, a gyermekeket furulyázásra, Krisztián pedig gitározásra oktatja. Kis zenekart is terveznek összeállítani. „Így nemcsak a fiatalok járnak majd el templomba, hanem szüleik, hozzátartozóik is, akik kíváncsiak lesznek a gyerekek műsorára” – vázolja missziós terveit a lelkipásztor.
Temetőből temető
Nehéz anyagi körülmények között lévő gyülekezetet vett át, most azonban igyekeznek mindent helyrehozni. Sőt, temetőt is vásároltak. A Sbârcea román nemesi család visszakapta államosított területét, amelyen az idők folyamán temető alakult ki, s mivel ipari célokra nem tudta értékesíteni, kénytelen volt azt eladni az egyetlen ajánlattevőnek. A kezdeti vételárat ezért az egyháznak sikerült lényegesen lealkudnia, s a helyi magyar vállalkozók, valamint a Hargita Megyei Tanács segítségével megvásárolni. „A temetőt bekerítettük, a templomban villamosítottuk a harangot, új fűtési rendszert vezettünk be, s szeretnénk kápolnát is építeni. Milyen város az, ahol a temetőben nincs kápolna?” – teszi fel a kérdést Barticel-Kiss.
A temetések sajnos gyakoriak, a magyar közösség apad: a kilencvenes évek elején még több mint 900 lelkes maroshévízi reformátusság szinte a harmadára csökkent. A fafeldolgozót bezárták, a cipőgyár és a kötöde is takaréklángon üzemel, a munkanélküliség magas, a fiatalok elvándorolnak, sorolja az okokat a Kisiklódról származó, de már több mint 20 éve Maroshévízen élő Soós Éva, aki kis üzletet vezet a településen, hétvégeken pedig esküvőkön énekel. Veress Csaba Attila mérnök az oktatási helyzetet ecseteli: az egykor magyar iskolába járó diákok már románul beszélnek, meg sem akarják ismerni régi kollégáikat. A valamikor párhuzamos magyar osztályokat működtető iskolába ma már egyre kevesebben iratkoznak be.
Gyors ötlet, „fenti” segítség
Közben közeledünk Borszék felé, a tükörsima autóút festői tájakon vezet fel. A kis templom épp a főút mellett fekszik, szinte átellenben a szintén idén felszentelt katolikus templommal. Az új imaház ötlete is a lelkészházaspárhoz kötődik. „A fürdőtelepen levő rozoga, salétromos kis háromszobás lakásba a faluból vittem ki istentiszteletre autóval az idős egyháztagokat. Ezért arra gondoltam, hogy inkább lent, a faluban kellene ingatlant szereznünk” – eleveníti fel a történteket a lelkipásztor. Az egészet a Fennvaló kormányozta – teszi hozzá.
Egy 14 áras egyházi terület árából vásárolták a jelenlegi házat a kerttel együtt. A fürdőtelepen, az épülő modern wellness-központ közelében lévő imaháznak használt épületet szinte csodával határos módon magas áron tudták értékesíteni. A hirdetésre különben főleg moldáviaiak jelentkeztek, de őket visszautasították. „Nem leszünk soha olyan szegények, hogy egyházként idegeneknek adjuk el a területet” – jelenti ki büszkén Barticel-Kiss Krisztián. Egy Borszékről Amerikába elszármazott magyar vásárolta meg az ingatlant. Az összegből sikerült felújítani az épületet, tornyot építeni, harangot öntetni, bútorokat készíttetni. Óriási volt a lelkesedés, Maroshévízről is mentek az emberek segíteni, hiszen a 44 lelkes borszéki közösség nagy része már idős ember. Amikor megtudták, hogy harang is van a kis templomban, egy 87 éves beteg néni elcsoszogott, hogy meghallgassa a „református harangot”.
A lelkipásztor szerint azonban koránt sincs még minden készen, a kétszintes házzal – amely immár toronnyal együtt kis templomként szolgálja a kis borszéki reformátusságot – további tervei vannak a lelkipásztornak. Miután másfél évtizeden át egy amerikai alapítvány önkénteseként dolgozott, s a különböző tevékenységekből jelentős összeget gyűjtött össze, az alapítvány amerikai vezetői hozzájárultak ahhoz, hogy a pénzt missziós célokra használja fel. „Szeretnénk jövőre konyhát kialakítani, vendégszobákat berendezni, így a borszéki egyház kis jövedelemforrásra is szert tehetne. Előbb-utóbb csak beindul a turizmus, s akkor keresni fogják a szálláshelyeket” – vázolja elképzeléseit a lelkipásztor.
Borszék, az egykor tündöklő fürdőváros
Borszék Székelyföld legészakibb települése a Gyergyói-, a Kelemen- és a Besztercei-havasok találkozásánál fekszik. Neve a magyar bor (itt borvíz, ásványvíz értelmű) pataknévből származik, amelyhez a magyar szeg (= szeglet, sarok) utótag társult. Ez az idők folyamán a szék főnévvel cserélődött fel. Már a 16. században ismert volt gyógyvize, több mint 30 bővizű borvízforrással rendelkezik. A fürdő a falutól 4 kilométerre, 900 méter magasan fekszik. A borvizet szekereken messze vidékekre is elhordták a helybéli székelyek. Fürdőháza 1725-ben épült, borvizét már 1770-ben palackozták. A két világháború és az impériumváltás kedvezőtlenül érintette a települést, a kegyelemdöfést azonban a szocializmus hazug gazdaságpolitikája adta meg. Az 1968-ban városi rangot kapó településben nagy potenciált látnak a befektetők: főleg izraeli zsidók vásárolják fel a villákat, de a moldáviai újgazdagok is ide menekítik a pénzüket. Ezért az ingatlanárak igen magasak. Az egykoron Karlovy Varyval, Badennel, Ótátrafüreddel egyenrangú, zömében magyarlakta fürdőhely ma már csak árnyéka önmagának. A gyönyörű sétányok, a bájos fürdőpavilonok, de főleg a gyógykezelő központ romos állapotban van, a sajátos fürdőhelyi „színes világ” csak az emlékezetben él.
Sorsfordító Isten
„Nagy szerencsénk van a lelkészházaspárral – mondják a székeket rendezgető, kávét és kalácsot előkészítő asszonyok. – Barticel tiszteletes úr fiatal, tele van energiával, sok ötlete van, és mindent hamar próbál elintézni.” Az ünnepi istentiszteleten Kató Béla püspök igehirdetésében arról beszélt, hogy akkor válhatunk közösséggé, ha vannak közös lelki élményeink. Nem elég házaknál egybegyűlni és imádkozni, olyan hely kell, ahol az Istennel való közösséget együtt lehet megtapasztalni. A püspök szerint azért érdemes Erdélyben református magyarnak lenni, mert egyrészt közösségben élünk, másrészt Istenben olyan reménységünk van, amilyen másoknak nincs. Harmadrészt pedig azért, mert sokszor tapasztaljuk, hogy szabadító Urunk van, aki a legnyomorúságosabb helyzetben is meg tud tartani, képes arra, hogy megváltoztassa életünket. A püspök hangsúlyozta: kész van a templom, de nem szabad itt megállni, mindig vissza kell jönni az Úr hajlékába, ahol erőt, vigasztalást lehet nyerni. Ha ezt mások is látják, akkor számukra is vonzó lesz az egyház, a kis közösség pedig szaporodhat, hiszen a településen vannak még olyanok, akik valamikor a református egyházhoz tartoztak.
A zsúfolásig megtelt teremben, a kinti padokon szorongók meghatódva hallgatták a püspöki prédikációt, majd a Barticel-Kiss családi zenekar műsorát – a Ne szóljon igéd hiába című dal sok embernek csalt könnyeket a szemébe.
Mik József elmondta: igyekeznek, hogy az egykor dícső napokat megért város minél szebb legyen, a turisták újra felfedezzék maguknak Borszéket.
A lelkipásztor szeretné, ha Maroshévízet – amelyhez Göde, Széppatak, Bélbor és Gödemesterháza is tartozik – összekapcsolnák Borszékkel. Utóbbi missziós egyházközséghez tartozik Galócás, Hódos, Salamás és Tölgyes. A kérés eljutott ugyan az illetékesekhez, de végül nem tárgyalták, mert az összevonáshoz és missziós központtá alakításhoz szükséges jogi keretet a közeljövőben alakítják ki. „Egy tíz gyülekezettel rendelkező szórványközpont nagyobb eséllyel pályázhatna különböző projektekre alapítványokhoz, szervezetekhez – reménykedik Barticel-Kiss Krisztián.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. november 16.
Először rendezték meg a magyar szórvány napját Szászrégenben
A magyar szórvány napját ünnepelték a hétvégén Szászrégenben. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete által rendezett táncos-zenés ünnepi műsoron az Ady István vezette magyarfülpösi Szivárvány Alapítványnak gyűjtöttek adományokat.
Péntek este az Eugen Nicoară Művelődési Házban népes közönség vett részt az első alkalommal megrendezett szórványnapon. A rendezvény a Rügyecskék néptánccsoport fellépésével kezdődött, majd Ady István magyarfülpösi református lelkipásztor a Szentírás szavaival köszöntötte a jelenlévőket. Ezután Cseh Gábor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezetének elnöke mondott beszédet, hangsúlyozván, hogy a legnagyobb problémákkal küzdő nemzetrész a szórvány, a magyar szórvány napja pedig az összmagyar szolidaritás megerősítése, végezetül pedig arra intett, hogy ne hagyjuk magukra, és lehetőségeink szerint támogassuk az elszigeteltségben, az beolvadással fenyegettetett közösségeket. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről Partl Alexandra Petra konzul köszöntötte az egybegyűlteket. „A történelem bizonyítja: a folyamatok kiteljesedése nem szükségszerű, meg is lehet állítani, vissza is lehet fordítani azokat. Mindehhez erőfeszítések, komoly elképzelések, tervek kellenek” – fogalmazott.
A konzuli köszöntő után Bodor Vera, a magyarfülpösi iskola tanítónője vázolta fel az 1999-ben alakult Szivárvány Alapítvány történetét, mely a helyi református közösség és annak holland testvérgyülekezeti kapcsolatából született. 2003-ban épült az az épület, mely a mai napig is otthont nyújt a faluban újraindított óvodai és elemi iskolai magyar oktatásnak, illetve a bentlakásnak. „Olyan gyerekek kerülnek Magyarfülpösre, akik önhibájukon kívül nem tanulhatnak anyanyelvükön, és emellett élet-halál harcot vívnak a mindennapi betevő falat megszerzéséért, és gyakran szembe kell nézniük az otthoni erőszakkal és alkoholizmussal” – ecsetelte a pedagógus, hozzátéve, hogy mindezek ellenére a gyerekek hétvégére mindig hazamennek, mert nem szeretnék kiszakítani őket családjaikból. A fülpösi Szivárvány Házban 14 gyerek tanul, a gyerekekről gondoskodó Szászrégeni Szórványkollégiumnak pedig jelenleg tíz bennlakója van
A felszólalások után a Gyöngyvirág, a Kisfülpösi Verőfény és a Beresztelki Lángvirág néptánccsoportok ropták a táncot, Gyéresi Ibolya Kreszencia és Ungvári Anita Bíborka szavalatai emelték az ünnepélyességet, Borbély Bartis Zsuzsa népdalai, illetve Ördög Tímea és Ördög Ödön, majd Bodor Renáta könnyűzenei előadása lazították az est hangulatát.
„Remélem, hogy egy kicsit felrázza a magyarságot ez a rendezvény. Elfásultunk, de azt hiszem, hogy nemcsak a régeni és a fülpösi magyarság. Látni a gyerekek táncát, hallani a népdalokat – ennél csodálatosabb érzés nem is kell a feltöltődéshez” – fogalmazott érdeklődésünkre Ady István.
Nagy Andrást volt szászrégeni polgármester, alprefektus a városbéli magyar önkormányzati képviselőkkel közösen vett részt a rendezvényen. „Ez egy teljesen politikamentes dolog, végre tanulnunk mindannyiunknak keresztülnézni a politikán, és ráeszmélnünk arra, hogy magyarok vagyunk, és egymáson segítenünk kell. Egymás szemébe kell tudnunk nézni, és őszintén kezet kell fognunk egymással, hiszen így van ez rendjén” – mondta a szászrégeni RMDSZ elnöke.
Varga Loránd, az Erdélyi Magyar Néppárt szászrégeni szervezetének elnöke szerint Szászrégennek nagy szüksége van a nemzeti összetartozás érzésének újjáélesztésére. „Bár az emberek úgy érzik, hogy a vezetők eltávolodtak a közösségtől, nem az az érdekünk, hogy kritizáljunk, hanem hogy közösen újjáélesszük a közösséget, mert másként minket is a beolvadás veszélye fenyeget” – mutatott rá az elnök.
A MÁÉRT elé terjesztik a szórványnapot
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nagyváradi kongresszusa a Hunyad és a Kovászna megyei tisztségviselők javaslatára 2011. február 27-én határozatot fogadott el, amelyben november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapját a magyar szórvány napjává nyilvánította. „A szórvány napja több mint ünnep: számvetés és tervezés. Hiszen arról beszélünk, hogy mi történt az elmúlt esztendőben, és arról, hogy milyen kihívások állnak előttünk, hogyan tudunk ezekre jó válaszokat adni. A legközelebbi tervünket jövő héten terjesztjük be a Magyar Állandó Értekezlet napirendjére: azt szeretnénk, ha a Magyar Szórvány Napját törvény szentesítené” – jelentette ki Kelemen Hunor szövetségi elnök a november 15-én, Medgyesen tartott szórványkonferencián.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
A magyar szórvány napját ünnepelték a hétvégén Szászrégenben. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete által rendezett táncos-zenés ünnepi műsoron az Ady István vezette magyarfülpösi Szivárvány Alapítványnak gyűjtöttek adományokat.
Péntek este az Eugen Nicoară Művelődési Házban népes közönség vett részt az első alkalommal megrendezett szórványnapon. A rendezvény a Rügyecskék néptánccsoport fellépésével kezdődött, majd Ady István magyarfülpösi református lelkipásztor a Szentírás szavaival köszöntötte a jelenlévőket. Ezután Cseh Gábor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezetének elnöke mondott beszédet, hangsúlyozván, hogy a legnagyobb problémákkal küzdő nemzetrész a szórvány, a magyar szórvány napja pedig az összmagyar szolidaritás megerősítése, végezetül pedig arra intett, hogy ne hagyjuk magukra, és lehetőségeink szerint támogassuk az elszigeteltségben, az beolvadással fenyegettetett közösségeket. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről Partl Alexandra Petra konzul köszöntötte az egybegyűlteket. „A történelem bizonyítja: a folyamatok kiteljesedése nem szükségszerű, meg is lehet állítani, vissza is lehet fordítani azokat. Mindehhez erőfeszítések, komoly elképzelések, tervek kellenek” – fogalmazott.
A konzuli köszöntő után Bodor Vera, a magyarfülpösi iskola tanítónője vázolta fel az 1999-ben alakult Szivárvány Alapítvány történetét, mely a helyi református közösség és annak holland testvérgyülekezeti kapcsolatából született. 2003-ban épült az az épület, mely a mai napig is otthont nyújt a faluban újraindított óvodai és elemi iskolai magyar oktatásnak, illetve a bentlakásnak. „Olyan gyerekek kerülnek Magyarfülpösre, akik önhibájukon kívül nem tanulhatnak anyanyelvükön, és emellett élet-halál harcot vívnak a mindennapi betevő falat megszerzéséért, és gyakran szembe kell nézniük az otthoni erőszakkal és alkoholizmussal” – ecsetelte a pedagógus, hozzátéve, hogy mindezek ellenére a gyerekek hétvégére mindig hazamennek, mert nem szeretnék kiszakítani őket családjaikból. A fülpösi Szivárvány Házban 14 gyerek tanul, a gyerekekről gondoskodó Szászrégeni Szórványkollégiumnak pedig jelenleg tíz bennlakója van
A felszólalások után a Gyöngyvirág, a Kisfülpösi Verőfény és a Beresztelki Lángvirág néptánccsoportok ropták a táncot, Gyéresi Ibolya Kreszencia és Ungvári Anita Bíborka szavalatai emelték az ünnepélyességet, Borbély Bartis Zsuzsa népdalai, illetve Ördög Tímea és Ördög Ödön, majd Bodor Renáta könnyűzenei előadása lazították az est hangulatát.
„Remélem, hogy egy kicsit felrázza a magyarságot ez a rendezvény. Elfásultunk, de azt hiszem, hogy nemcsak a régeni és a fülpösi magyarság. Látni a gyerekek táncát, hallani a népdalokat – ennél csodálatosabb érzés nem is kell a feltöltődéshez” – fogalmazott érdeklődésünkre Ady István.
Nagy Andrást volt szászrégeni polgármester, alprefektus a városbéli magyar önkormányzati képviselőkkel közösen vett részt a rendezvényen. „Ez egy teljesen politikamentes dolog, végre tanulnunk mindannyiunknak keresztülnézni a politikán, és ráeszmélnünk arra, hogy magyarok vagyunk, és egymáson segítenünk kell. Egymás szemébe kell tudnunk nézni, és őszintén kezet kell fognunk egymással, hiszen így van ez rendjén” – mondta a szászrégeni RMDSZ elnöke.
Varga Loránd, az Erdélyi Magyar Néppárt szászrégeni szervezetének elnöke szerint Szászrégennek nagy szüksége van a nemzeti összetartozás érzésének újjáélesztésére. „Bár az emberek úgy érzik, hogy a vezetők eltávolodtak a közösségtől, nem az az érdekünk, hogy kritizáljunk, hanem hogy közösen újjáélesszük a közösséget, mert másként minket is a beolvadás veszélye fenyeget” – mutatott rá az elnök.
A MÁÉRT elé terjesztik a szórványnapot
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nagyváradi kongresszusa a Hunyad és a Kovászna megyei tisztségviselők javaslatára 2011. február 27-én határozatot fogadott el, amelyben november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapját a magyar szórvány napjává nyilvánította. „A szórvány napja több mint ünnep: számvetés és tervezés. Hiszen arról beszélünk, hogy mi történt az elmúlt esztendőben, és arról, hogy milyen kihívások állnak előttünk, hogyan tudunk ezekre jó válaszokat adni. A legközelebbi tervünket jövő héten terjesztjük be a Magyar Állandó Értekezlet napirendjére: azt szeretnénk, ha a Magyar Szórvány Napját törvény szentesítené” – jelentette ki Kelemen Hunor szövetségi elnök a november 15-én, Medgyesen tartott szórványkonferencián.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
2014. november 17.
A féltett magyar szórványt ünnepelte az RMDSZ és az EMNT
Az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács is megünnepelte hétvégén a magyar szórvány napját: a szövetség Medgyesen szervezett ünnepséget, míg az EMNT Maros megyei szervezete Szászrégenben tartott zenés-táncos rendezvényt, amelyen az RMDSZ helyi vezetői is részt vettek.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szombaton Medgyesen bejelentette: az alakulat a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) néhány nap múlva esedékes ülésén javaslatot tesz arra, hogy törvény szentesítse a magyar szórvány napjának megünneplését.
Kelemen úgy vélekedett: „tömb és szórvány egymásra van utalva, egyik sem létezhet a másik nélkül”, szerinte ugyanakkor leghamarabb a nagyvárosi szórványközösségek számára kell megoldást találni a kihívásokra.
„A legnagyobb probléma az, hogy nem tudjuk elérni a nagyvárosok negyedeiben élő magyar embereket még az egyház segítségével sem. A Temesváron, Zilahon vagy Kolozsváron élő magyar közösségeket fenyegeti leginkább az asszimiláció veszélye” – fogalmazott a szövetségi elnök.
Kelemen hozzátette: „a szórvány napja több mint ünnep: számvetés és tervezés. Hiszen arról beszélünk, hogy mi történt az elmúlt esztendőben, és arról, hogy milyen kihívások állnak előttünk, hogyan tudunk ezekre jó válaszokat adni”.
Segítik a magyar–román kapcsolatok fejlesztését
Az ünnepségen Csulák Péter, Magyarország kolozsvári konzulja felolvasta Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter üzenetét. A miniszter hangsúlyozta, kiemelt feladatának tekinti, hogy a tárca minden eszközzel erősítse a román–magyar kétoldalú gazdasági és fejlesztéspolitikai kapcsolatokat.
„A román–magyar kormányzati együttműködés elmélyítésében kiemelt szerepe van az erdélyi magyarságnak, hiszen ők tudnak hidat képezni a két ország között. Hiszem, hogy az erdélyi magyarság Románia számára érték, és a román kormány a magyarság erős kormányzati és parlamenti képviseletét biztosító RMDSZ-ben stratégiai szövetségesre talál” – fogalmazott Seszták.
Az összmagyar szolidaritást erősítik
Az EMNT szervezte, már pénteken elkezdődött szászrégeni ünnepségen eközben az Ady István református lelkipásztor által vezetett magyarfülpösi Szivárvány Alapítványnak gyűjtöttek adományokat.
A megnyitón Cseh Gábor, a nemzeti tanács Maros megyei szervezetének elnöke hangsúlyozta: a magyar szórvány napja az összmagyar szolidaritás megerősítését kell hogy jelentse, szerinte ugyanakkor mindenkinek lehetősége szerint kell támogatnia az elszigeteltségben élő, beolvadás által fenyegetett közösségeket.
Partl Alexandra Petra, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja köszöntőjében kifejtette: a történelem bizonyítja, hogy „a folyamatok kiteljesedése nem szükségszerű, meg is lehet állítani, vissza is lehet fordítani azokat, mindehhez azonban erőfeszítés, komoly elképzelések, tervek szükségesek”.
A köszöntők után Bodor Vera, a magyarfülpösi iskola tanítónője a hátrányos helyzetű gyermekek megsegítését célzó, 1999-ben alakult Szivárvány Alapítványról beszélt a résztvevőknek. „Olyan gyerekek kerülnek Magyarfülpösre, akik önhibájukon kívül nem tanulhatnak anyanyelvükön, emellett élet-halál harcot vívnak a mindennapi betevő falat megszerzéséért, és gyakran szembe kell nézniük az otthoni erőszakkal és alkoholizmussal” – részletezte a pedagógus.
Nagy András volt szászrégeni polgármester, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke, Maros megye alprefektusa a város magyar önkormányzati képviselőivel közösen vett részt a rendezvényen. „Rá kell eszmélnünk arra, hogy magyarok vagyunk, és egymáson segítenünk kell. Egymás szemébe kell tudnunk nézni, és őszintén kezet kell fognunk egymással, hiszen így van ez rendjén” – fogalmazott Nagy András.
Varga Loránd, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szászrégeni szervezetének elnöke ugyanakkor úgy vélte: a városnak nagy szüksége van a nemzeti összetartozás érzésének újjáélesztésére. „Bár az emberek úgy érzik, a vezetők eltávolodtak a közösségtől, nekünk mégsem egymás bírálása az érdekünk, hanem újjá kell élesztenünk a közösséget, különben minket is a beolvadás veszélye fenyeget” – mutatott rá Varga. Az ünnepi beszédek után a rendezvény néptánc-, valamint könnyűzenei előadásokkal, szavalatokkal folytatódott.
Az RMDSZ 2011-ben – Kovászna és Hunyad megyei tisztségviselők javaslatára – fogadott el egy határozatot, amellyel november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének napját a magyar szórvány napjává nyilvánították. 2012-ben a Máért az egész Kárpát-medencére kiterjesztette a magyar szórvány napjának megünneplését.
Krónika (Kolozsvár)
Az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács is megünnepelte hétvégén a magyar szórvány napját: a szövetség Medgyesen szervezett ünnepséget, míg az EMNT Maros megyei szervezete Szászrégenben tartott zenés-táncos rendezvényt, amelyen az RMDSZ helyi vezetői is részt vettek.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szombaton Medgyesen bejelentette: az alakulat a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) néhány nap múlva esedékes ülésén javaslatot tesz arra, hogy törvény szentesítse a magyar szórvány napjának megünneplését.
Kelemen úgy vélekedett: „tömb és szórvány egymásra van utalva, egyik sem létezhet a másik nélkül”, szerinte ugyanakkor leghamarabb a nagyvárosi szórványközösségek számára kell megoldást találni a kihívásokra.
„A legnagyobb probléma az, hogy nem tudjuk elérni a nagyvárosok negyedeiben élő magyar embereket még az egyház segítségével sem. A Temesváron, Zilahon vagy Kolozsváron élő magyar közösségeket fenyegeti leginkább az asszimiláció veszélye” – fogalmazott a szövetségi elnök.
Kelemen hozzátette: „a szórvány napja több mint ünnep: számvetés és tervezés. Hiszen arról beszélünk, hogy mi történt az elmúlt esztendőben, és arról, hogy milyen kihívások állnak előttünk, hogyan tudunk ezekre jó válaszokat adni”.
Segítik a magyar–román kapcsolatok fejlesztését
Az ünnepségen Csulák Péter, Magyarország kolozsvári konzulja felolvasta Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter üzenetét. A miniszter hangsúlyozta, kiemelt feladatának tekinti, hogy a tárca minden eszközzel erősítse a román–magyar kétoldalú gazdasági és fejlesztéspolitikai kapcsolatokat.
„A román–magyar kormányzati együttműködés elmélyítésében kiemelt szerepe van az erdélyi magyarságnak, hiszen ők tudnak hidat képezni a két ország között. Hiszem, hogy az erdélyi magyarság Románia számára érték, és a román kormány a magyarság erős kormányzati és parlamenti képviseletét biztosító RMDSZ-ben stratégiai szövetségesre talál” – fogalmazott Seszták.
Az összmagyar szolidaritást erősítik
Az EMNT szervezte, már pénteken elkezdődött szászrégeni ünnepségen eközben az Ady István református lelkipásztor által vezetett magyarfülpösi Szivárvány Alapítványnak gyűjtöttek adományokat.
A megnyitón Cseh Gábor, a nemzeti tanács Maros megyei szervezetének elnöke hangsúlyozta: a magyar szórvány napja az összmagyar szolidaritás megerősítését kell hogy jelentse, szerinte ugyanakkor mindenkinek lehetősége szerint kell támogatnia az elszigeteltségben élő, beolvadás által fenyegetett közösségeket.
Partl Alexandra Petra, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja köszöntőjében kifejtette: a történelem bizonyítja, hogy „a folyamatok kiteljesedése nem szükségszerű, meg is lehet állítani, vissza is lehet fordítani azokat, mindehhez azonban erőfeszítés, komoly elképzelések, tervek szükségesek”.
A köszöntők után Bodor Vera, a magyarfülpösi iskola tanítónője a hátrányos helyzetű gyermekek megsegítését célzó, 1999-ben alakult Szivárvány Alapítványról beszélt a résztvevőknek. „Olyan gyerekek kerülnek Magyarfülpösre, akik önhibájukon kívül nem tanulhatnak anyanyelvükön, emellett élet-halál harcot vívnak a mindennapi betevő falat megszerzéséért, és gyakran szembe kell nézniük az otthoni erőszakkal és alkoholizmussal” – részletezte a pedagógus.
Nagy András volt szászrégeni polgármester, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke, Maros megye alprefektusa a város magyar önkormányzati képviselőivel közösen vett részt a rendezvényen. „Rá kell eszmélnünk arra, hogy magyarok vagyunk, és egymáson segítenünk kell. Egymás szemébe kell tudnunk nézni, és őszintén kezet kell fognunk egymással, hiszen így van ez rendjén” – fogalmazott Nagy András.
Varga Loránd, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szászrégeni szervezetének elnöke ugyanakkor úgy vélte: a városnak nagy szüksége van a nemzeti összetartozás érzésének újjáélesztésére. „Bár az emberek úgy érzik, a vezetők eltávolodtak a közösségtől, nekünk mégsem egymás bírálása az érdekünk, hanem újjá kell élesztenünk a közösséget, különben minket is a beolvadás veszélye fenyeget” – mutatott rá Varga. Az ünnepi beszédek után a rendezvény néptánc-, valamint könnyűzenei előadásokkal, szavalatokkal folytatódott.
Az RMDSZ 2011-ben – Kovászna és Hunyad megyei tisztségviselők javaslatára – fogadott el egy határozatot, amellyel november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének napját a magyar szórvány napjává nyilvánították. 2012-ben a Máért az egész Kárpát-medencére kiterjesztette a magyar szórvány napjának megünneplését.
Krónika (Kolozsvár)
2014. november 18.
Erdélyi körúton népszerűsít a Sapientia
Egész Erdélyt átölelő kampánykörútra indult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem mindhárom kara, amely során másfél száz középiskolában mutatják be a felsőoktatási intézmény szakjait. A interaktív bemutatásban az egyetemi hallgatók is részt vesznek.
A november 17–28. között zajló körúton három régióba látogatnak el az egyetem képviselői. A csíkszeredai kar a keleti régiót, a marosvásárhelyi kar a középrégiót, a kolozsvári kar pedig a nyugati régiót fedi le. Eddig csak két régióban népszerűsítették az egyetemet, azonban Az egyetem házhoz jön elnevezésű programot idéntől a középrégióra is kiterjesztették.
A felvételi tájékoztatók programját előzetesen egyeztették a látogatott iskolákkal, ezáltal is építve a kapcsolatot a szaktanárokkal és osztályfőnökökkel – tudtuk meg Palkó Rékától, a marosvásárhelyi kar közkapcsolati felelősétől. „Előre meg volt hirdetve a diákokkal való találkozó, ezért már vártak bennünket. Én a középrégió csapatának vagyok a tagja, eddig jártunk Besztercén, Bethlenben és két szászrégeni középiskolában. Az tapasztaltuk, hogy a beszterceiek inkább a kolozsvári kar iránt érdeklődnek, a marosvásárhelyi kar a szászrégeni diákok érdeklődését keltette fel. A hallgatóinkat is bevontuk a kampánykörútba, mert szeretnék, ha a fiatalok személyes tapasztalatait is hallanák a végzős diákok. Egy interaktív bemutatóval készültünk, amely tulajdonképpen egy virtuális séta az egyetemen. Ezen kívül vittünk magunkkal felvételi tájékoztatót, és poénos, sapientiás motívumokkal ellátott lehúzósokat, amelyeket a diákok különösen élveztek” – mondta a közkapcsolati felelős.
A körút tovább folytatódik, november 19-én Gyergyóalfalu, Csíkdánfalva, Medgyes, Nagyszeben, Zilah, Szilágysomlyó, Szilágycseh, Nagybánya és Máramarossziget végzőseivel találkoznak a Sapientia képviselői. November 20-án Barótra, Brassóba, Négyfaluba, Nyárádszeredába, Szovátára és Erdőszentgyörgyre látogatnak a népszerűsítők, 21-én pedig Maroshévízre, Gyergyószentmiklósra, Gyergyóditróba, Sáromberkére és Marosvásárhelyre. A székelyudvarhelyi, marosludasi és dicsőszentmártoni végzősök 24-én hallhatnak az egyetemről, 25-én Székelykeresztúron, Marosvásárhely további középiskoláiban, Margittán, Nagykárolyban és Érmihályfalván folytatják útjukat. Zetelakán, Korondon, Szentegyházán, ismét Marosvásárhelyen, Szatmáron 26-án járnak a népszerűsítők, 27-én pedig Gyimesfelsőlokon, Csíkszeredában, Székelyhídon, Nagyszalontán és Nagyváradon. Az egyetem képviselői 28-án zárják körútjukat, ekkor Dévára, Nagyenyedre, Aradra, illetve Temesvárra látogatnak.
Becze Dalma
Székelyhon.ro
Egész Erdélyt átölelő kampánykörútra indult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem mindhárom kara, amely során másfél száz középiskolában mutatják be a felsőoktatási intézmény szakjait. A interaktív bemutatásban az egyetemi hallgatók is részt vesznek.
A november 17–28. között zajló körúton három régióba látogatnak el az egyetem képviselői. A csíkszeredai kar a keleti régiót, a marosvásárhelyi kar a középrégiót, a kolozsvári kar pedig a nyugati régiót fedi le. Eddig csak két régióban népszerűsítették az egyetemet, azonban Az egyetem házhoz jön elnevezésű programot idéntől a középrégióra is kiterjesztették.
A felvételi tájékoztatók programját előzetesen egyeztették a látogatott iskolákkal, ezáltal is építve a kapcsolatot a szaktanárokkal és osztályfőnökökkel – tudtuk meg Palkó Rékától, a marosvásárhelyi kar közkapcsolati felelősétől. „Előre meg volt hirdetve a diákokkal való találkozó, ezért már vártak bennünket. Én a középrégió csapatának vagyok a tagja, eddig jártunk Besztercén, Bethlenben és két szászrégeni középiskolában. Az tapasztaltuk, hogy a beszterceiek inkább a kolozsvári kar iránt érdeklődnek, a marosvásárhelyi kar a szászrégeni diákok érdeklődését keltette fel. A hallgatóinkat is bevontuk a kampánykörútba, mert szeretnék, ha a fiatalok személyes tapasztalatait is hallanák a végzős diákok. Egy interaktív bemutatóval készültünk, amely tulajdonképpen egy virtuális séta az egyetemen. Ezen kívül vittünk magunkkal felvételi tájékoztatót, és poénos, sapientiás motívumokkal ellátott lehúzósokat, amelyeket a diákok különösen élveztek” – mondta a közkapcsolati felelős.
A körút tovább folytatódik, november 19-én Gyergyóalfalu, Csíkdánfalva, Medgyes, Nagyszeben, Zilah, Szilágysomlyó, Szilágycseh, Nagybánya és Máramarossziget végzőseivel találkoznak a Sapientia képviselői. November 20-án Barótra, Brassóba, Négyfaluba, Nyárádszeredába, Szovátára és Erdőszentgyörgyre látogatnak a népszerűsítők, 21-én pedig Maroshévízre, Gyergyószentmiklósra, Gyergyóditróba, Sáromberkére és Marosvásárhelyre. A székelyudvarhelyi, marosludasi és dicsőszentmártoni végzősök 24-én hallhatnak az egyetemről, 25-én Székelykeresztúron, Marosvásárhely további középiskoláiban, Margittán, Nagykárolyban és Érmihályfalván folytatják útjukat. Zetelakán, Korondon, Szentegyházán, ismét Marosvásárhelyen, Szatmáron 26-án járnak a népszerűsítők, 27-én pedig Gyimesfelsőlokon, Csíkszeredában, Székelyhídon, Nagyszalontán és Nagyváradon. Az egyetem képviselői 28-án zárják körútjukat, ekkor Dévára, Nagyenyedre, Aradra, illetve Temesvárra látogatnak.
Becze Dalma
Székelyhon.ro
2014. december 3.
Kormánypénzekkel a restitúció ellen
Maros megye kormánymegbízottja, a PSD által támogatott szászrégeni Vasile Liviu Oprea szerint megérkezett a belügyminisztériumtól az a pénzösszeg, amely ahhoz szükséges, hogy fellebbezzenek a bíróság döntése ellen, miszerint jelentős erdőterületeket szolgáltatott vissza a magyar nemesi családoknak.
A szaktárca jóváhagyta 14 918 lej, azaz 3365 euró kiutalását a Maros megyei prefektúrának, hogy kifizethesse a perújrafelvételi illetéket a szászrégeni bíróság által tárgyalt ügyben született döntés ellen, miszerint több mint 9362 hektárnyi erdőt szolgáltattak vissza a Maros völgyében Bánffy Dániel báró leszármazottainak.
Az Agerpres hírügynökség szerint a perújrafelvételért indított kérés eljárását célzó tárgyalást eddig háromszor halasztották Szászrégenben, mivel a prefektúrának nem volt pénze az óvadék kifizetésére, a legutolsó határidőt pedig december 5-ében határozták meg.
„A területek feletti magántulajdonjogot meghatározó Maros megyei bizottság kérte a 2007-ben született 764-es számú polgári ítélet felülvizsgálatát, amelynek során Bethlen Anna Zsuzsannának és Szentkúti Évának visszaszolgáltattak 9362 hektárnyi erdőterületet Palotailva, Gödemesterháza és Ratosnya térségében” – mondta a prefektus.
Krónika (Kolozsvár)
Maros megye kormánymegbízottja, a PSD által támogatott szászrégeni Vasile Liviu Oprea szerint megérkezett a belügyminisztériumtól az a pénzösszeg, amely ahhoz szükséges, hogy fellebbezzenek a bíróság döntése ellen, miszerint jelentős erdőterületeket szolgáltatott vissza a magyar nemesi családoknak.
A szaktárca jóváhagyta 14 918 lej, azaz 3365 euró kiutalását a Maros megyei prefektúrának, hogy kifizethesse a perújrafelvételi illetéket a szászrégeni bíróság által tárgyalt ügyben született döntés ellen, miszerint több mint 9362 hektárnyi erdőt szolgáltattak vissza a Maros völgyében Bánffy Dániel báró leszármazottainak.
Az Agerpres hírügynökség szerint a perújrafelvételért indított kérés eljárását célzó tárgyalást eddig háromszor halasztották Szászrégenben, mivel a prefektúrának nem volt pénze az óvadék kifizetésére, a legutolsó határidőt pedig december 5-ében határozták meg.
„A területek feletti magántulajdonjogot meghatározó Maros megyei bizottság kérte a 2007-ben született 764-es számú polgári ítélet felülvizsgálatát, amelynek során Bethlen Anna Zsuzsannának és Szentkúti Évának visszaszolgáltattak 9362 hektárnyi erdőterületet Palotailva, Gödemesterháza és Ratosnya térségében” – mondta a prefektus.
Krónika (Kolozsvár)