Régiók találkozóját szerveztek Szamosújváron
A tavaly alakult Szamosújvári Népművészek Egyesületének egyik fontos célja a tárgyi népművészeti alkotások átörökítése, a hagyományos kézműves technikák átadása a fiatal generációknak. Eddigi tevékenységük kiállítások és interaktív foglalkozások szervezésében merült ki. Szeptember 17-én a szamosújvári Téka Alapítvány székhelyén megszervezték az I. Régiók Találkozóját, amelyen az Erdély más tájegységéről érkezett népművészekkel közös szakmai és kulturális programon vettek részt.
Filep Erzsébet az egyesület elnöke házigazdaként köszöntötte az egybegyűlteket, széki viselete is azt tükrözte, hogy fontos számára ez a nap. Ezt követően Egri Hajnal számolt be a fiatal egyesület eddigi revékenységéről, majd Filep Bíborka ajkáról csendültek fel népdalok.
Az érdekfeszítő előadások sorát Szatmári Ferenc a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke kezdte, aki a kézművességről, néphagyományokról beszélt. Kovács Pali Ferenc, a kalotaszegi Bokréta Egyesület elnöke, főleg szűkebb pátriája hagyományait, anekdotáit ismertette a résztvevőkkel. Bálint Tibor bujkakészítő és Nagy Béla, kolozsvári fafaragó mutatták be munkájuk. A résztvevők munkáit a teremben berendezett kis kiállításon lehetett jobban szemügyre venni, így mindenki betekintést nyerhetett a csodálatos alkotó munka rejtelmeibe.
A találkozó résztvevői délután meglátogatták Szamosújvár egyik szimbólumának számító örmény székesegyházat, ahol Esztegár János a szamosújvári Örmény Szövetség elnöke a városalapító örmények múltjáról mesélt. Ezt követően a népművészetéről híres Székre utaztak, ahol megtekintették a felújított református templomot, a tájházat, a nádrezervátumot illetve a Viczei panzióban a széki zenét és táncot is megismerhették.
Az estet borkóstoló zárta, illetve az ördöngösfüzesi Hideg Anna néni pajzán meséin mulathattak. Természetesen a baráti beszélgetések is a találkozó szerves részét képezték.
Vasárnap délelőtt a találkozó résztvevői még felkeresték Rózsa Sándor sírját, majd hazaindultak. Az egyesületi tagok sikeres rendezvényt tudhatnak magukénak.
Fodor Emőke / Szabadság (Kolozsvár)

Vasszékelyek kálváriája
Vasszékelyek címmel készült 56 perces dokumentumfilm azokról az élő tanúkról, akik részt vettek az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiben, elszenvedték a megtorlást. Premier október 23-án.
Részlet a dokumentumfilmből. Túlélők
A tényeket feltáró, hiánypótló dokumentumfilm ötletgazdája és szerkesztője Balázs Árpád székelyudvarhelyi újságíró, rendezője, operatőre a Székelyföldi Legendárium megálmodója, Fazakas Szabolcs. A szerzőpáros felkeresett öt erdélyi ’56-ost, akik élő, hiteles tanúi a több mint 60 évvel ezelőtti eseményeknek. Vallomásaikból nemcsak egyéni sorsuk, de a szabadságharc napjaival, az utána következő megtorlással kapcsolatos történelmi események is kirajzolódnak. – A gyergyószárhegyi Pál László még nem volt 18 éves, amikor az építészeti technikumból egyenesen a marosvásárhelyi fogdába, onnan a bărăgani munkatáborba hurcolták. A székelyszentléleki Hadnagy Istvánt Gyergyószárhegyen tartóztatták le több iskolatársával együtt, előbb Marosvásárhelyen, Szamosújváron tartották fogva, majd ő is a bărăgani kényszermunkatelepre került. Kovács Gyula, a csíkszeredai gimnázium frissen kinevezett tanára, épp szülőfalujában, Máréfalván tartózkodott a szüleinél, amikor utána mentek a bőrkabátosok. Sándor Balázsra, a frissen végzett teológusra szülőfalujában, Homoródalmáson csapott le a Szekuritáté és vetette a szamosújvári börtönbe. A gogánváraljai Török Mihályt, a román hadsereg fiatal katonatisztjét is szervezkedéssel vádolták és ítélték kemény, Szamosújváron és a Bărăganban töltött börtönévekre – foglalta össze a filmben megszólalok sorát és sorsát Balázs Árpád. A több helyszínen forgatott dokumentumfilmet a szabadságharc 61. évfordulójának napján, október 23-án mutatják be Székelyudvarhelyen. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)

A csoda nem Balin van, hanem a Hója erdőben
Húsz éve kihozza tanárból, diákból a kreativitást a Xantus verseny
Színes falevelek, ágak, diók, nád, papír, laska szolgált természetes alapanyagul az előzetes feladathoz: a négytagú csapatoknak sárkányt kellett készíteniük a 20. Xantus János Természetismereti Vetélkedőre. Aggódtak is a körösfői Ződek, amikor a falumúzeumtól a verseny helyszínéig gyalogolva nagyot reccsent kezükben a méteres ládából faragott-tűzdelt sárkányuk. Debrecenből Ferenc a nagyapjával együtt készített hatszögű sárkányt hozott, ez volt azon kevesek egyike, amely repült is. Gyakorlati tudást bővít a Xantus vetélkedő, a főszervező Apáczai-líceum igazgatója, Vörös Alpár szerint a pedagógusokból is kihozza a kreativitást, amire nagy szükségük van. Mint ahogy arra is: ne csak a Bali szigeteket tekintsük csodának, hanem vegyük észre a tőlünk tíz percre rejtőző csodákat is, például a Hója erdőt. Szilágyság, Nagyenyed, Kalotaszeg, Mezőség mellett az idén Debrecenből és Budapestről is jöttek a diákok.
A szászfenesi Ágopcsa Évike a szombati verseny előtti éjszakán Újvári Rhonánál aludt, Kolozsváron, így elmehettek együtt úszni pénteken iskola után, és összeszedegethették a repülő mókusuk alapanyagait. Ahogy egy éppen repülő mókushoz illik, rombuszos formájú lett, csúcsain dió jelezte a fejét, végtagjait, tujából lompos farkat kapott, ráadásul a részletekre is odafigyeltek a lányok: ragasztóként természetes anyagot, forró gyantát használtak, és a sárkány madzagját fenyőtobozra tekerték. Évike tizedikes, Rhona kilencedikes az Apáczai-líceumban, hát inkább csak szünetekben találkozhatnak, a csapatverseny azonban minőségi közös időt adott nekik. Éppen ez az előzetes versenyfeladat egyik célja: hogy a csapattagok jobban megismerjék egymást, mint ahogy a vetélkedő is jelentős részben ezt szolgálja: ismeretségek kialakulását, barátságok szövődését. Természetesen az elsődleges szándék immár húsz éve a Xantus-hagyaték és életpélda megismertetése által gyakorlati tudással gazdagítani a fiatalokat, szórakoztató módon. A verseny ötlete egy képzésen született, amelyet húsz évvel ezelőtt szervezett a Hero Alapítvány. Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Líceum igazgatója, a Xantus főszervezője a kezdetekről mesél.
– A képzésen volt egy parajdi házaspár, akik egy hasonló vetélkedőt mutattak be, és akkor hirtelenjében eldöntöttük egy pár kollégával – a Báthoryból Dezső András volt még ott, Kósa Dina a Brassaiból, később aztán csatlakoztak mások is –, hogy szervezünk egy ilyen vetélkedőt. Néhány tanár már 15 éve stabilan a szervezők közt van, igazából ez nem egy iskola szervezése, mert segítenek a Refiből, a Ghibuból nagyon komolyan már a kezdetektől. Az első két vetélkedő még teremben zajlott, nem mertünk egyből nagyot harapni, mindössze 5-7 csapat vett részt a kolozsvári iskolákból. A másodiknál úgy éreztük, hogy már nagyjából tudjuk, mit akarunk, és meggyőződésünkké vált, hogy egy környezetismereti vetélkedőt nem érdemes belső térben rendezni, ott eljátszani, hogy a hulladékot válogassák szét szelektíven, úgyhogy a harmadiktól kezdődően szabadtéri lett a Xantus, akkor nyitottunk két korosztályra, az első kettőt csak junioroknak (5–8. osztály) szerveztük. Az első szabadtéri vetélkedő 3 kategóriában zajlott, nagyon nagy volt az érdeklődés a kicsik részéről, ezért felosztottuk 5-6. és 7-8. osztályosokra. Fokozatosan bővült a vetélkedő, távolról sem így nézett ki, mint ma, nem volt térképünk hosszú ideig, hanem nagyon kis területen kellett megtalálják a csapatok a pontokat, és nem volt plusz célunk arra is nevelni a gyerekeket, hogy megtanuljanak tájékozódni, de amióta jó kapcsolatban vagyunk a tájfutókkal, egyre jobb térképeket kapunk, segítenek abban, hogy egyre precízebbek is legyenek a térképek – mondta Vörös Alpár.
De miről is szól ez a verseny? A csapatok részletes színes térképet kapnak a Hója erdő egy részéről, amelyen számokkal jelölik a feladatpontokat. A torlódás elkerülése végett sorshúzással döntik el, hogy melyik csapat hányas pontnál kezd, utána a diákok stratégiai érzékén múlik, hogyan haladnak tovább a pályán. A cél az lenne, hogy a rendelkezésre álló idő alatt (másfél óra az 5-8., két óra a 9-12. osztályosok számára) minden ponthoz eljussanak, az ott kiaggatott lapon szereplő feladatot helyesen megoldják. Természettudományi jellegű feladatokról van szó, kémia, fizika, logika, matematika, földrajz, biológia. Például harmatpontot kellett kiszámítani, a medve színét kitalálni, ha a vadász délnek, keletnek, majd északnak ugyanannyit haladva a kiindulási pontba jut vissza, és anagrammákba burkolták a Xantus feladványokat. A vetélkedő interaktív és interdiszciplináris jellege méltó emléket állít Xantus Jánosnak, aki már akkor interaktív módszerekkel oktatott, amikor ezt a szót még hírből sem ismerte a tanítási folyamat, az eszközhiány és pénzhiány miatt pedig maga a tanórai szemléltetés is gyerekcipőben mozgott.
– Túlzással azt mondanám, a feladatok egyhatoda olyan, ami tényleges tananyaghoz kötődik, a többi egyszerűen általános műveltségi kérdés, mint hogy mennyire ismerjük környezetünkben a növényeket. Végül is Xantusnak ez volt az életszemlélete, tanítási ars poeticája, hogy olyan tudást adjon át, amely hasznosítható és közel viszi a gyereket a természethez, ahhoz, hogy értékelni tudja a környezetünket, kimozduljon abból az épített környezetből, amiben az életünknek a 99 százalékát éljük le, és közben nem vesszük észre, hogy mennyi csoda van körülöttünk. Az elsődleges az, hogy ne azt tekintsék csodának, ami a Bali szigeteken van vagy Spanyolországban, Franciaországban, hanem lássák, hogy igenis itt, Kolozsvártól 5–10 km-re kimegyünk, és itt a csoda. Kijövünk egy októberi verőfényes napsütésben, beszívjuk a jó levegőt, és élünk, végre élünk – hangsúlyozza Vörös Alpár.
Az idén 48 csapat érkezett, Szamosújvárról, Zilahról, Körösfőről, Kalotaszentkirályról, Várfalváról, Tordaszentlászlóról, Magyarlónáról, Bánffyhunyadról, Varsolcról, Kolozsvárról, Nagyenyedről. Az apáczaisok meghívták testvériskoláikat is, a debreceni Református Kollégiumot és a Csokonai gimnáziumot, valamint a budapesti Madách gimnáziumot. Mészáros Csaba, a Madách gimnázium igazgatója földrajztanárként is úgy vélte, nem adták olcsón a győzelmet, akadt bizony olyan feladat, amellyel maga is nehezen birkózott volna meg. Számukra a vetélkedő most inkább a négy évvel ezelőtt megszakadt kapcsolat újraszövéséről szólt, ezért is érkezett tizedikes diákokkal, akik a testvériskolai kezdeményezésekben a következő években is részt vehetnek. – A verseny nagyon tetszett nekem, fárasztó volt, egy tizedikes fiúcsapatot kellett kísérnem a terepen. És a kis ebéd ott a mezőn, hát, megteltem az élménnyel – mondta az iskolaigazgató.
A vendégek városlátogatáson is részt vettek, megkoszorúzták Xantus János sírját a Házsongárdi temetőben, találkoztak a fiával, Xantus Gábor filmrendezővel, akinek az apjáról készült portréfilmjét később, a díjkiosztó előtt megnézték. A junioroknál elsők lettek a tordaszentlászlói Bimbikék, másodikok a kalotaszentkirályi Xantofilek, harmadikok a kolozsvári református kollégista Biokecskék. A szeniorok kategóriájában első díjas lett a Kolozsvári Református Kollégium Cincogók nevű csapata, második a bánffyhunyadi Gogaholik, harmadik a debreceni Református Kollégium Főnix nevű csapata.
Hogy a tanárok miért csinálják? Fehér Judit biológiatanár, az egyik főszervező például ezért: „Mert szeretem. Végre kint vagyunk, nem bent karikázzuk a megoldásokat.” Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Holnap kezdődik a Téka Mezőségi fesztiválja
Huszonegyedik Mezőségi Néptánc és Népzene Fesztiválját szervezi október 20-21-én Szamosújváron a Téka Alapítvány. A program október 20-án, pénteken 17 órakor Prücskök gyerektáncházzal indul a Téka Házban, muzsikál az Ördöngös zenenekar. 18 órakor Szabad a madárnak ágról-ágra szállni... címmel Kallós Zoltán mezőségi fotóiból nyílik kiállítás a Téka Ház konferencia termében. 20 órakor bemutatkoznak a mezőségi települések, az ezt követő táncházban muzsikál Pali Marci és bandája, a Harmadik, a Kontrabanda és az Ördöngös zenekar a Conte étteremben. Október 21-én, szombaton 15.30 órakor Feketelaki táncokat oktat Feketelaki Tibor és Székely Melinda a Téka Házban. 19 órakor a mezőségi települések képviselőinek bemutatkozása kezdődik, amit ismét táncház követ a Harmadik és Ördöngös zenekar közreműködésével a Conte étteremben. Szabadság (Kolozsvár)

Kárpát-medencei civil szervezetek képviselői találkoztak Szamosújváron
Romhányi András, a Civil Akadémia megalapítója, a Magyar Kollégium elnöke a Kárpát medencei civil szervezetek vezetőit hívta össze egy-egy találkozóra az akadémia címén a találkozó-sorozat elindításakor. A tagok magyarok, s bár hét ország állampolgárai, közös céljuk a magyar kultúra továbbadása. Ezért is nagyon könnyen megtalálták a közös hangot, és évek óta találkoznak, mindig más helyszinen. A XVI. Civil Akadémia házigazdája idén Szamosújvár volt, szervezője pedig a szamosújvári Téka Alapítvány és a kolozsvári EMKE.
Szamosújvárra csütörtök este érkeztek a résztvevők, majd pénteken mezőségi kiránduláson vettek részt. Velük tartott Paróczi Ákos, a Téka idei Petőfi ösztöndíjasa is, így ő is megismerhette a tájegységet. Előtte a tavaly átadott Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumba néztek be, ahol a szamosújvári gyerekek mellett a Mezőség öregedő, szórványosodó falvainak gyerekei is tanulnak
Első megállójuk Feketelak volt, ahol megtekintették a templomot Hideg István refomátus lelkész bemutatásában, a tájházat illetve a Téka Alapítvány táborközpontját. Ezután Pusztakamarás felé vették az irányt. Ott Széman Péter mutatta be Sütő András szülőházát, illetve ennek jövőjéről is elbeszélgettek. A buszos utazás közben a Kard és kasza földjén a Tóvidék szépségeit, letűnt korok emlékeit is megtekintették. A széki Sóvirág panzióban elfogyasztott ebéd után meglátogatták a széki templomot, ahol Sallai Márton lelkipásztor mesélt a falu és a templom múltjáról, de a templom felújításának történetét is ismertette. Ugyancsak Széken, a Holland Misi néven ismert holland származású, néptáncot kedvelő úriember tulajdonában álló tájházban Korniss Péter kiállítását is megnézték. Szamosújvárra visszatérve az örmény székesegyházat tekintették meg. A tartamas napot vacsora és Vincze László borkóstolója zárta.
Széman Péter, EMKE-elnök számolt be a szombati nap programjairól. – A finom reggeli után – sajnos két busszal, mert nem találtunk egy olyan nagyobb buszt, amivel együtt mehettünk volna, átkocsikáztunk Válaszútra. Itt az idén felavatott kávézóban Balázs-Bécsi Gyöngyi adott szakszerű eligazítást a Kallós Alapítvány létrejöttéről, tevékenységéről, és arról a rengeteg eredményről, amit elértek a mezőségi szórványoktatás, illetve szakoktatás terén. Megtekintettük a Kallós Zoltán által gyűjtött rendkívül gazdag néprajzi múzeumot, majd sietve indultunk tovább, mert Kolozsváron a Házsongárdi temető nyugati bejáratánál várt ránk idegenvezetőnk, Gergelyné Tőkés Erzsébet. Kezében tartva a főúri kripták kulcsait, sorra látogattuk végig a Házsongárd Alapítvány által felújított kriptákat, a nagy tudósok, 1848-as honvédek, egyházi méltóságok, írók, költők, színészek síremlékeinek egy részét, miközben megismerkedhettük Erdély, Magyarország és az Osztrák-Magyar Monarchia történelmével – vázolta a programokat az EMKE-elnök.
Ezt követően a temetőből átsétáltak a Heltai Alapítványba, ahol ízletes ebéd elfogyasztása közben felhívták telefonon Pillich Lászlót, az első nem budapesti szervezésű Civil Akadémia szervezőjét és vendéglátóját. Délután rövid sétát tettek a főtéren, Mátyás király szülőházánál és a Farkas utcában, ismerkedve a történelemmel, Deák Árpád történelemtanár, szakavatott idegenvezető segítségével. – A sok ismeretanyag és érdekesség közül, csak párat emelnék ki, például azt, hogy Kacsóh Pongrác a kolozsvári, (a kezdetekkor Apáczai Csere János által vezetett) református kollégiumban tanult, majd ebben az utcában járt a Ferencz József Tudományegyetemre és itt végzett először zenei tanulmányokat. De itt tudhattuk meg azt is, az ékes latin nyelvű feliratnak köszönhetően – hogy itt volt Erdély első egyeteme (főiskolája), amelyet 1582-ben Báthory István fejedelem, lengyel király alapított, vagy, hogy ebben az utcában nyílt meg Magyarország első magyar nyelvű kőszínháza, illetve, hogy a kolozsvári magyar színház öt évvel idősebb a budapesti Nemzeti Színháznál – elevenítette fel a Farkas utcai séta során elhangzottakat Széman.
A városnézést civil találkozó követte az EMKE Györkös Mányi Albert emlékházában, amely a közművelődési egyesület kulturális tevékenységeket lebonyolító helyszíne, ahol a csapatot az EMKE kulturális referense, Széman Emese Rózsa fogadta. Beszámolt tevékenységéről az Életfa Családsegítő Egyesület (Adorjáni Katalin), valamint az Áldás Népesség Egyesület (Varga Mihály Márton). – A Házsongárd Alapítvány tevékenységéről, magáról a temetőről szóló albummal idegenvezetőnk még a délelőtt folyamán mindenkit megajándékozott, amit ezúton is köszönünk. Az idő rövidsége miatt az EMKE bemutatása igencsak rövidre sikeredett, de remélem, hogy a tartalmasan eltöltött nap után sok élménnyel gazdagodva érkezhettünk vissza Szamosújvárra, ahol csodálatos néptánc bemutató, valamint fenséges vacsora várt – zárta beszámolóját Széman.
Este a Téka Alapítvány munkatársainak illetve önkéntescsapatának egy részével találkoztak. Vacsora előtt fellépett az Ördöngös zenekar és a Kaláka néptáncegyüttes táncosainak egy része, és az est részeként a részvevők összefoglalták tapasztalataikat. Vasárnap Rózsa Sándor sírjának megtekintése után búcsút vettek egymástól.
Sok pozitív üzenetet fogalmaztak meg, jó érzés volt hasonló érdeklődésű és hasonló munkát végző civilektől elismeréseket kapni. Egymás munkájának elismerése, pozitív megerősítése valószínűleg a titka annak, hogy a Civil Akadémia tagjai családias hangulatban találkoznak évente, hogy lélekben megerősöve, szellemileg feltöltődve tovább tudjanak haladni a vállalt feladatok nem mindig egyszerű mindennapjaiban. Romhányi András / Szabadság (Kolozsvár)

Három kötetet mutatnak be Gyergyóalfaluban
Három kiadvány bemutatójára várja az érdeklődőket a hét végén a gyergyóalfalvi Sövér Elek Alapítvány és a Kultúr Centrum Kft. Holnap, november 11-én 17 órától két honismereti album, vasárnap fél 12-től pedig Vetési Tamás Csaba Isten Nekünk háttal 1914–1918 című könyvének ismertetőjére várják a közönséget a Petőfi Sándor Művelődési Házba.
Váradi Péter Pál és Lőwei Lilla szerzőpáros bemutatásában ismerkedhetnek meg az érdeklődők az Erdély sorozat legújabb kötetével, amely Jókai Mór alakját hozza közelebb az olvasókhoz. Az Anna-báltól a Szent Anna-tóig című albumot a hátsó borítón így ajánlják a szerzők: „Jókai Mór munkásságáról szóló tanulmánnyal, könyveiből ollózott idézetekkel és színes fotókkal mutatjuk be a magyar romantika elkötelezett írójának barangolásait a balatonfüredi Anna-báltól az erdélyi Szent Anna-tóig. Az író, aki hitet tett a magyarság eszméje mellett, aki romantikus történeteivel elkápráztatta olvasóit, a forradalmi napokban bátorsággal állt ki a veszélyeztetett nemzeti lét mellett. Művei kalandosak, tele küzdelmekkel, szerelmekkel, vívódásokkal. Tájleírásai végigvezetnek bennünket a történelmi Magyarország regényes vidékein, a Balaton partjától Erdély tündöklő tájékáig (...)
A szombati eseményen az Erdély sorozat egy másik kiadványát, A holt tenger tükrében című honismereti albumot is bemutatja a szerzőpáros. „A Tóvidék maradék magyarsága és dimbes-dombos tájai mellett bemutatjuk a 110 éve született Wass Albertet, a 90 éve született Sütő Andrást, valamint Makkai Sándort, gróf Bánffy Miklóst, Kemény Zsigmondot és az értékmentő Kallós Zoltán Alapítvány tevékenységét Válaszúton. Kiemeltük még a hagyományőrző Szék települést, Pusztakamarást, Szépkenyerűszentmártont, Bonchidát és Szamosújvárt – olvasható a szerzők ajánlója a kiadvány borítóján.
A vasárnapi könyvbemutatón Vetési Tamás Csaba Isten Nekünk háttal 1914–1918 című könyvével ismerkedhetnek az érdeklődők. „Ez a könyv egy elfelejtett háborúról szól, a nagy háborúról. Számomra nincs első világháború, hisz ezt a második tudatában számozták. Nekem egy nagy háború van, amely tartott harmincegy évig. Igaz, hosszabb megszakítással, de mi tudjuk, béke akkor sem volt és nem is lehetett. A körülmények rákényszeríttették a központi hatalmakat a fegyver leengedésére. A harcot is beszüntették, de le nem győzték őket. Főleg a lelkük nem szenvedett vereséget, még ha a világ összeesküdött is ellenük” – írja a Napló a Román háborúról alcímű könyv bevezetőjében a szerző. Pethő Melánia / Székelyhon.ro

Volt egyszer egy Szentháromság vagy Nits-féle patika (I.)
Egy patikának (régiesen apotékának, majd a nyelvújítás korától gyógyszertárnak) is lehet, sőt van története: Kolozsváron talán mindenki ismeri a Mauksch–Hintz-házat, ahol jelenleg a gyógyszertártörténeti múzeum működik, és amelyben 1766-ban nyitott nyilvános gyógyszertárat az akkori tulajdonos, Mauksch Tóbiás; és hasonlóan ismert a csodálatos Széki-palota a Széchenyi tér sarkán, amelyet 1893-ban építtetett Széki Miklós gyógyszerész, és amelynek földszinti délkeleti sarokhelyiségében nyitotta meg a Hunyadi Mátyás nevű gyógyszertárat. Szamosújvár is dicsekedhet egy nagyon régi gyógyszertárral és tiszteletre méltó patikusokkal: 1788-ban Karátsonyi Gratian részesült abban a kedvezményben, hogy a városi tanács kizárólag neki engedte meg, hogy gyógyszertárat nyithasson, Szentháromság néven. A történeti adatokból kiderül, hogyan került a patika a Placsintárok, majd a Nitsek tulajdonába.
Szamosújvár Főterén, a Sétatér bejáratától néhány lépésre, a 12. szám alatti műemlék ház földszinti részében van egy gyógyszertár, amelyet a régi szamosújváriak a Nits-féle patika néven ismernek. A patika (ma Pharma Net néven működik) története a 18. század végéig nyúlik vissza. Létrejötte az Erdélyi Királyi Kormányszék Szamosújvár Tanácsához intézett, 1786. január 27-én keltezett átiratával kezdődik, amelyben arra szólítja fel a város vezetőségét, hogy amennyiben egy gyógyszertár felállításának „szüksége csakugyan fennforogna, gyógyszerészről kellően gondoskodjanak és a kormányszéknek ilyeténképpen jelentést tegyenek”. A felszólításnak eleget téve a Városi Tanács, id. Jakabffy Kristóf elnöklete alatt, 1788. március 26-án megtartott ülésén a következő egyhangú határozatot hozta: „...minthogy Karátsonyi Gratian (magyarosítva Karácsonyi) úr plébánia templomunknak önként egyszer s mindenkorra 100 aranyat ígért ő egyedül és kizárólag állíthasson és nyithasson gyógyszertárt”. A patika a főtéri örmény katolikus székesegyház neve után a Szentháromság név alatt nyerte el működési engedélyét. Karátsonyi egyébként nem volt gyógyszerész – a tanács esküdt főorátora volt –, ezért a gyógyszertár vezetését képzett patikusra bízta.
Karátsonyiéktól a Placsintárokhoz, majd Nitshez kerül a patika
Karátsonyi Gratian halála után a reáljogú gyógyszertár tulajdonjogát özvegye, Lorántffi Katalin örökli. Nem sokkal később a patika a Placsintárok kezébe kerül, a Karátsonyi leány, Veronika, Placsintár Dávid gazdag kereskedővel kötött házassága révén. A Placsintár gyerekek közül ketten is, Gratian és Dániel gyógyszerész képesítést szereznek. A gyógyszertárat kezdetben Placsintár Gratian irányítja. Később fiát, Dávidot is bevonja ebbe a tevékenységbe. Placsintár Gratian egyéb elfoglaltságai miatt nem tudja teljes mértékben ellátni a patika vezetését, ezért 1842-ben gyógyszerészsegédet alkalmaz bizonyos Hrobonyi Pál személyében. A kivételesen szorgalmas patikus 50 éven keresztül dolgozik Placsintáréknak. Placsintár Dávid (1826–1901) 1872-ben történt polgármesteri megválasztása után a gyógyszertár vezetése gyakorlatilag az ő kezébe kerül.
A 20. század kezdete a szamosújvári gyógyszertár történetében is új fejezetet nyit. 1900-tól kezdődően a patika történetét Nits János gyógyszerész neve fémjelzi, aki kezdetben mint gondnok, később mint bérlő, majd 1918-tól mint tulajdonos irányítja a Szentháromságot. 1943-ban bekövetkezett halála után a gyógyszertár haszonélvezeti joga a feleségére, majd az ő 1948-ban bekövetkezett halála után az öt gyermekére száll. Az örökösök, akik közül Júlia és Gyula szintén gyógyszerészek, nem sokáig élvezhetik ezt a jogukat, 1949-ben a gyógyszertárat államosítják.
A Szentháromság gyógyszertár 20. századi története szorosan egybefonódik a Nits család történetével, amelyet a patika és a város történetével foglalkozó krónikások „ősi örmény katolikus” családként tartanak nyilván. Ez a megállapítás, legalábbis a család férfi felmenőit tekintve, nem annyira egyértelmű, és nem teljesen fedi a valóságot.
Családi gyökerek a távoli Mateócban
A Nits családfa férfiágú gyökereit kutatva utunk a távoli, a Trianon előtti Magyarország Szepes vármegyéjébe, annak is a Mateóc (szlovákul Matejovce, németül Matzdorf) nevű településéhez vezet. Ez, a Poprád folyó bal partján, Késmárktól nem messze elhelyezkedő, oklevélben először 1251-ben említett település nevét valószínű az alapító és birtokos Máté után kapta. Első lakói a III. Béla király uralkodása idején betelepített szász telepesek voltak, akiket a Szepesség német Zips elnevezése után cipszereknek hívtak. A történelmi Magyarország eme északi vármegyéje nemzetiségi, vallási szempontból igencsak változatos képet mutat. A már említett cipszereken kívül laktak, és laknak itt még ma is (igaz, számukat tekintve mára már nagyon megváltozott arányban) magyarok, tótok (szlovákok), gorálok (lengyelek), rutének és zsidók. A vármegye gazdasági, művelődési és társadalmi fejlődésének legmeghatározóbb nemzetiségi csoportja kétségkívül a szepességi szászoké. „A czipszerek értelmes, szorgalmas és mindenképpen hasznavehető népként, csakhamar felvirágoztatta azokat a telepeket, melyeket alapított és az uralkodó kegyét kiérdemelve, kiváltságos helyzetre tett szert” – írja róluk dr. Bruckner Győző (1877–1962) jogász, egyetemi magántanár, A Szepesség népe c. munkájában. A vármegye fejlődését negatívan érintette a tartomány 1412-ben, Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején, Lengyelországnak történt elzálogosítása. Bár gazdasági szempontból igencsak megérezték az 1772-ig tartó lengyel gazdasági fennhatóságot a megyében élő cipszerek is, a 16. században a lutheri evangélikus vallásra történt átállásnak köszönhetően némileg sikerült megőrizni nemzeti öntudatukat, és ellenállni az erőteljes elszlávosítási folyamatnak.
Ilyen gazdasági, társadalmi körülmények között éltek a ma Poprádhoz tartozó Mateócban az anyakönyvekben Nitch vagy Nitsch név alatt szereplő Nits ősök is. A Nitsch név igen elterjedt névnek számít a német nyelvterületen, ennélfogva nincsenek megbízható adatok arra nézve, hogy mikor és mely vidékről telepedtek Szepesbe az első Nitschek. A szlovákiai egyházak anyakönyveinek digitalizált változatai alapján azonban minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a szamosújvári Nits János egyenes ági dédapja a mateóci cipszer származású Johann Georg Nitsch volt. Az anyakönyvi bejegyzések tanúsága szerint J. G. Nitsch kétszer házasodott, mindkét házasságából két-két gyerek született. A Susanna Alexinnel kötött első házasságából 1799. augusztus elsején született Johann Nitsch, Nits János leendő nagyapja. Johann Nitsch a szintén mateóci születésű Chatarina Klein (sz. 1807. 10. 06.) nevű lányt vette feleségül, akitől bizonyíthatóan kilenc, a családi szájhagyomány szerint tizenegy gyereke született.
Munkát és megélhetést kerestek Erdélyben
A történelmi Magyarország északi megyéire jellemző bányaipar 19. század elejétől kezdődő fokozatos leépülése a munkahelyek számának drasztikus csökkenéséhez vezetett. Az ezzel párhuzamos, de különösen a század második felében tapasztalható demográfiai robbanás megélhetési válsághoz vezetett. Ennek következtében a munkát kereső fiatalok közül sokan a kontinens fejlettebb országaiban, vagy a kor egyik leggyorsabban iparosodó országában, a tengeren túli Egyesült Államokban próbáltak munkát keresni, de voltak olyanok is, akik csak az ország határain belül, közelebbi vagy távolabbi vidékein letelepedve igyekeztek maguknak és családjuknak megélhetést biztosítani. Ezt tették a Nitsch testvérek közül négyen: János (1824–?), Márton (1828–1884), Dániel (1839–1914) és Jakab (1844–?), akik Erdély felé vették útjukat. Az akkor még létező Kraszna vármegye – 1876-ban Közép-Szolnok vármegyével egyesülve Szilágy vármegye részévé vált – névadó helységében, Krasznán telepedtek le, valószínűleg a 19. század derekán. Ez idő tájt Krasznán az 1848/49-es szabadságharcot követő népességcsökkenés után újból a fellendülés jegyei mutatkoztak.
A mészáros Nitsch Dániel az örmény származású, de római katolikus vallású, gazdag mészárosmester és kereskedő, id. Beteg Márton 21 éves lányát, Juliannát vette feleségül. Ezzel az 1869. szeptember 16-án megkötött házassággal kezdődik a Nitschek tulajdonképpeni „örményesedése”. A házasságból két fiúgyermek született, János (1870) és Ödön (1872), akiket anyjuk vallásának megfelelően római katolikus szertartás szerint kereszteltek meg.
Kraszna–Kolozsvár–Szamosújvár
Nits János 1870. szeptember 3-án született Krasznán, az akkor még létező azonos nevű járás székhelyén. (Csak érdekességként hadd említsük itt meg, hogy Albach Géza, Kolozsvár későbbi polgármestere, közhivatali pályafutásának kezdetén itt tevékenykedett mint jegyző, majd mint szolgabíró.) Gyermekkora egybeesik a főszolgabírói hivatallal rendelkező járásszékhely egyre erőteljesebb gazdasági fellendülésével. Krasznán ebben az időszakban két malom is üzemelt, de volt szesz- és konyakgyára, és itt működött a Kraszna és Vidéke Takarékpénztár is. Az erős kézműipar mellett a lakosság egy része a krasznai nép ősi és kedvelt foglalkozását, a szőlőművelést is űzte. A gazdasági fellendülés magával hozta a város egyre fokozottabb polgáriasodását is, amelynek jeleként a városban kaszinó, olvasóegylet és önkéntes tűzoltóegylet alakult és működött.
Pályakezdés a Hunyadi Mátyás patikában
Nits János iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Zilahon az ősi Református Kollégiumban folytatta. Sikeres érettségi vizsga után a család jó anyagi helyzetének köszönhetően – apja ekkor földbirtokosként van számon tartva – úgy határozott, hogy tanulmányait Kolozsváron folytatja. Mivel gyógyszerésznek készült, 1888-ban beiratkozott a Ferenc József Tudományegyetemre. Ekkor külön gyógyszerészeti kar még nem volt, ezért a gyógyszerészképzés a Természettudományi és az Orvosi karon történt 2 éves időtartammal, amelyet gyógyszerész gyakorlati tanfolyam követett. Az egyetemi évek alatt olyan neves tanárok előadásait hallgatta, mint Fabinyi Rudolf és a „gyógyszerészek atyjának” tartott Nyíredy Géza, illetve a gyógyszerészképzésbe bekapcsolódó Hintz György és Issekutz Hugó gyógyszerészekét. A kötelező szigorlatok – vegytanból, növénytanból és természettudomány-történetből – letételét bizonyító oklevelet az 1890/91-es tanév végén szerezte meg. Az 1891. április 6-án kiállított 635-ös számú egyetemi oklevelét Abt Antal és Davida Leó dékánok valamint Lechner Károly igazgató aláírásai hitelesítik.
A gyakorlati tanfolyam elvégzése, illetve az ezt követő szakvizsga sikeres letétele után Kolozsváron maradt, és Széki Miklós Hunyadi Mátyás nevű gyógyszertárában helyezkedett el. A kezdetben a Széchenyi téren lévő jó hírű patika 1893-tól átköltözött az újonnan felépült Széki-palota földszinti sarokhelyiségeibe. Itt kezdte tulajdonképpen Nits János a gyógyszerészi pályafutását, ahol nemsokára a patika gondnoki tisztségét is betöltötte.
Minden gyógyszerésznek van egy álma
Minden gyógyszerésznek, így Nits Jánosnak is az volt az álma, hogy saját gyógyszertárát vezethesse. Majdnem tíz év után sajnos rá kellett jönnie, hogy Kolozsváron erre nem sok esélye van. Az 1900-as évek végén egy új gyógyszertár létrehozásának engedélyeztetését egy 1876-ban megalkotott törvény összesen 134 paragrafusa írta elő. Abban az időben, kisebb-nagyobb eltérésekkel, általában 5000 lakosként engedélyezték egy új patika megnyitását. A kincses városban a 19. század végén összesen 8 patika működött. Nagy Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Volt egyszer egy Szentháromság vagy Nits-féle patika (II.)
1941-ben a Magyarországi Gyógyszerész Egylet képviselői erdélyi körútjuk során felkeresik a Szentháromság gyógyszertárat is. Tapasztalataikról beszámolva, a Gyógyszerészi Szemle szaklapban többek között Nits János gyógyszerész tradíciószeretetét méltatják, megállapítva, hogy a patika berendezése muzeális értékű. (A 18. századbeli, barokk stílusú, nyolclábú officinai asztal ma Kolozsváron van, az egykori Hintz-féle patikában lévő gyógyszerészet történeti múzeum egyik legértékesebb darabja.)
Nits János gyógyszertára, bár Kolozsvártól kissé távol esett, ellátottsága és műszaki felszereltsége szempontjából egyáltalán nem egy „vidéki” patika benyomását keltette, és ő maga sem vált „vidéki” patikussá. Sohasem szakadt el Kolozsvártól, volt tanáraival, gyógyszerész kollégáival folyamatosan tartotta a kapcsolatot. Ha csak lehetősége nyílt, részt vett a különböző szakmai rendezvényeken, gyógyszerész összejöveteleken. Folyamatosan képezte magát, szaklapokat járatott, amelyeket nem csak olvasott, de közölt is bennük. Szakírói tevékenysége sem elhanyagolható. Már egyetemista korában közölt a szaksajtóban, az akkor megjelenő Gyógyszerészi Hetilap hasábjain, az egyetemi önképzésről, valamint a nyugdíjintézetek fontosságáról értekezett. A rendszerváltás után Kolozsváron az évek során különböző nevek alatt megjelenő, gyógyszerészeti szaklapokban jelentek meg figyelemfelkeltő írásai.
A változó idők során folyamatosan részt vett a különböző szakmai szervezetek tevékenységében. 1929-től az Erdélyi és Bánáti Gyógyszerészek Korpótlékos Nyugdíjintézetének döntőbírósági testületének tagja, majd az újabb impériumváltást követően, 1941-től a Magyar Gyógyszerész Egyesület Kolozs megyei választmányának tagja.
Egyházi és közéleti tevékenysége
Nits János hitbuzgó keresztény ember volt, de vallásosságát nem a képmutató ájtatosság, hanem az egyházközségi életben való tevékeny részvétel jellemezte. Egyházát, a Szent Ferenc-plébániát erkölcsileg és anyagilag is bőkezűen támogatta, annak évekig tanácsosa volt. Hatékony és áldásos egyházi tevékenységének elismeréseként Majláth Gusztáv Károly erdélyi római katolikus püspök 1922-ben a szamosújvári római katolikus egyház (közismert nevén a barátok temploma) főgondnokának nevezte ki. Részlet a 6245/1922-es kinevezési okmányból:
„Tekintetes NITS JÁNOS gyógyszerész úrnak, KRISZTUSBAN KEDVELT HÍVŐNKNEK ISTENTŐL ÁLDÁST ÉS ÜDVÖT! Az Istentől Reánk bízott erdélyi egyházmegye szellemi, és anyagi, egyházi és iskolai érdekeink előmozdítása szempontjából az egyházmegyei szabályok értelmében Püspöki Elődeink példáját követve, a hitközségek egyházi kormányzatába egyes világi kath, hívönket is részesítjük. Tesszük ezt azon reményben, hogy ők e megtisztelő bizalomnak a jelzett magasztos kötelmek pontos teljesítésével akként felelnek meg, hogy mint fiuk segítik az atyát a háztartásban, védik a házi bajokban, oltalmazzák szabadságát és függetlenségét, őrzik javait és jogait és tisztelettel meghajolva az egyedül üdvözítő Anyaszentegyház törvényei előtt, szigorúan őrizkednek attól, hogy az egyházban és a hozzátartozó intézmények körében az egyházi főhatóság s a lelkész mellőzésével önnállólag rendelkezzenek. E szent célból a szamosújvári latin szertartású rom. kath. egyházközségnek KEDVESSÉGEDDEL szemben nyilvánult bizalmához járulva, Püspöki joghatásunk erejével KEDVESSÉGEDET A SZAMOSÚJVÁRI LATIN SZERTARTÁSÚ ROM. KATH. EGYHÁZ FŐGONDNOKÁNAK KINEVEZZÜK.”
Két évtizeden keresztül szolgálta ilyen minőségben egyházát. Legjobb tudása és a püspöki intelmeknek megfelelően intézte a plébánia világi ügyeit, ezért nem csoda, hogy halálát követően a Szent Ferenc rend konfratereként emlékeznek meg róla.
Egyházi tevékenysége mellett Nits János a közélettől sem maradt távol. Hosszú éveken keresztül városi tanácsos, és mint ilyen tevékeny részese a közügyek intézésének is. Becsülettel és alázattal végezte és intézte a rá bízott feladatokat, példát mutatva tanácsos társainak. Képviselői hitvallását, a második világháború kezdetén, az újonnan alakuló városi tanács beiktató ülésén mondott beszédében így foglalta össze:
„…Ezen terem, hol városunk vezetői fognak tanácskozni, ez is sokszorosan lekicsinyített mása a nagyvilágnak. Kérve kérem tehát a városi képviselőtestület minden tagját, hogy sohase feledjék el itt sem a krisztusi parancsot: a szeretetet, egymás megbecsülését, akkor biztosítva lesz a város egészséges haladása, fellendülése, békéje és nyugalma. Itt, e teremben, gondosan mérlegeljünk minden szót, minden gondolatot és minden tettet, egyéni érdek, önzés, hiúság és nagyravágyás itt ne találjon talajra, így segíthetjük elő legjobban Szamosújvár előrehaladását. Itt nem győzhet a harag, hanem az érv. Ne győzhessen itt a széthúzás, a harag, (a kákán is csomót keresés), hanem a becsületes együttműködés, a jóindulatú és szorgalmas munka és a tárgyilagos kritikai szellem. Úgy szolgálhatjuk legjobban az egyéni érdekünket is, ha mindig a város javát tartjuk szem előtt, ezzel polgártársaink háláját és megbecsülését vívjuk ki.”
A család: jólét, béke, szeretet jellemezte
Nits János, Szamosújvárra kerülése után nem sokkal feleségül vette a Bányai család Szeréna nevű lányát, akivel négy évtizeden keresztül boldog családi életet élt. Szeréna szülei, Bányai Gyula és Bárány Mária a város köztiszteletnek örvendő polgárai, régi örmény családok leszármazottai voltak. Kellemes megjelenésű, okos, és mint általában a tehetős örmény családok gyermekei, művelt asszony volt. Beszélt németül, tudott zongorázni, és szeretett kiváltképp csendéleteket festeni. A háztartást ő maga irányította, szívesen fogadott vendégeket. A házban olyan előkelő vendégek is megfordultak, mint Felvinczi Takács Zoltán művészettörténész, egyetemi tanár, Bányai Elemér újságíró, író (írói álneve: Zuboly), Gopcsa László jogász, közíró, helyettes államtitkár, Fáy Szeréna színésznő, vagy Clemens Albert (Béla), a rettegi gyógyszerész. Nagy részükhöz szegről-végre rokoni szálak fűzték, akárcsak Hollósy Simon festőművészhez – Szeréna apai nagyanyja is Korbuly lány volt –, aki szintén a Nits-ház szívesen látott vendége volt. Nits Jánosné, akinek anyai nagybátyja Bárány Lukács, a Szentháromság örménykatolikus templom lelkésze volt, férjéhez hasonlóan, vallásos asszony volt. Az Oltár Egylet elnökeként az egyházközösség erősítéséért kifejtett tevékenységének elismeréseként XII. Pius pápa 1945 nov. 9-én a Pro Ecclesia et Pontifice (Egyházért és Pápáért) becsületkereszttel tüntette ki. Hat gyereket hozott a világra, akik közül ötön érték meg a felnőttkort: Margit (1902), Júlia (1904), Gyula (1905), Nóra (1910) és Károly (1916).
A családban jólét, béke és szeretet uralkodott. Nits János számára a család, a felesége és gyermekeinek a boldogsága volt a legfontosabb. Nem volt fukar ember, létezett a házban egy pénzes, úgynevezett „nyúlj bele” fiók, amelyikből gyerekei bármikor, bármennyit elvehettek, ha szükségük volt rá. És ezt, főleg a lányok, ki is használták, különösen akkor, amikor hosszabb-rövidebb időre külföldre utaztak. Ilyenkor szokta Nits János mondogatni, félig tréfásan, félig komolyan: „Ha pénzből lennék, elolvadnék”. Ezért aztán nem csoda, hogy gyerekei rajongtak érte, és ugyanazzal a szeretettel vették körül, mint amit ők is kaptak tőle. Gyerekei iránti szeretete, gondoskodása az idő multával sem szűnt meg, azokkal, akik kirepültek a családi fészekből folyamatosan tartotta a kapcsolatot, levelezett velük, tanácsokkal látta el őket. Igen jellemző Nits Jánosnak a családdal kapcsolatos felfogására az a pár sor, amit frissen férjhez ment Margit lányához és vejéhez, Frenkel Ferenc doktorhoz intézett egy 1936-ban kelt levelében: „Bizony a mi öreg házunk mind csendesebb lesz, de az nem baj, csak ti is tudjatok a miénkhez hasonló csendes kis fészket rakni, ahol mindég komoly munka és megértés volt az élet irányítója, az utcára soha onnan semmi zaj ki nem csendült, a szeretet és megértésnek nincsenek hangos jelenetei.”
A város összes templomának harangzúgása kísérte
Nits János, bár elsősorban férj és apa volt, nem zárkózott el a város életétől sem. Jó kedélyű, vidám ember volt, amikor tehette szívesen vett részt a városban zajló különféle rendezvényeken, jótékonysági bálokon, kulturális eseményeken. Ahol, és akinek csak lehetetett segített, jó szóval, és ha kellett, pénzzel is. Sokszor erején felül is, de mindig diszkréten és sohasem öncélúként. Közkedvelt ember volt, akit mindenki ismert, szeretett, tisztelt.
Hetvenhárom éves korában, 1943. március 19-én bekövetkezett halálát mindenki nagy megdöbbenéssel és mély részvéttel fogadta. A szamosújvári örménykatolikus temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetésén a helyi és környékbeli előkelőségek mellett ott volt a fél város, de sokan vidékről is bejöttek végtisztességet tenni. A családi háznál felállított ravatalánál dr. Hintz György kerületi elnök búcsúztatta az Országos Gyógyszerészi Egylet és Kerület nevében. Utolsó útján, a családi háztól a temetőig, a város összes templomának harangzúgása kísérte.
Halálát a budapesti Gyógyszerész Szemle is hírül adta, Nits János gyógyszerész életének és tevékenységének méltatása végén ezzel a mondattal búcsúztak a volt kollégától:
„Nits János, mint az erdélyi gyógyszerész társadalom egyik közbecsülésben állott tagja méltán megérdemli, hogy méltó módon emlékezzünk meg róla és e helyen búcsúzzunk el tőle kartársi kegyelettel.”
A szamosújvári képviselőtestület 1943. április 3-án tartott rendes közgyűlésen emlékezett meg a város nagy halottjáról, volt társukról. Dr. nemes Tamássy Károly polgármester emlékező beszédében, amelyet a képviselő társulat állva hallgatott végig, többek között ezeket mondta:
„…Egy ember hagyott itt minket, mégis a város egész társadalma érzi hiányát, érzi a vesztességet, melyet halála jelent. Megkönnyezzük benne az embert, aki igaz és egyenes volt, a becsületes magyar férfiút, akit az idők különféle korságai nem tudtak kikezdeni, a közéleti munka részesét, akinek úri vonásait, melegen érző szívét, jóságos tekintetét és férfias határozottságát éreztük a mindennapi érintkezésben.
Az ilyen elmúlásnak nincsen vigasztalan bánata, mert ez az élet a polgári és hazafiui erényekben gazdag férfi élete volt, akinek munkája áldást jelentett a város számára.
Nits János mintaképe volt és marad mindenkor a vallásos, istenfélő, embertársait megbecsülő, áldozatkész polgárnak, akit tisztelet és szeretet vett körül mindenki részéről nemcsak városunkban és vármegyénkben, de mindenütt, hol szelíd, jóságos, szeretetreméltó, szellemes személye megjelent. És amilyen nemes gondolkodású volt a közéletben és a társadalmi életben, ilyen erényekkel tündökölt talán még fokozottabb mértékben magán és családi életében.”
És ami következett a háború után
Nits János gyerekei közül Júlia (1904–1993) és Gyula (1906–1979) is gyógyszerészek lettek, az apjuk mesterségét választva. Mindketten az impériumváltás után átkeresztelt és román tannyelvűvé vált kolozsvári I. Ferdinánd Király egyetemen szereztek gyógyszerészdiplomát egyazon évben, 1928-ban. Az egyetem elvégzése után az újdonsült patikus testvérek apjuk gyógyszertárában gyakornokoskodtak, majd tudásuk fejlesztése céljából Júlia Nagyszebenben, míg Gyula Bécsben dolgozott rövid ideig. Ezután mindketten visszatértek Szamosújvárra, a Szentháromság patikába, apjuk mellé. Nits János halála után a gyógyszertár vezetését Gyula vette át. Nem volt könnyű dolga, a háborús évek, a közeledő front okozta bizonytalanság, valamint az egyre súlyosabbá váló gazdasági körülmények közepette a patika fenntartása és működtetése egyre nehezebb és nehezebb. A sok nehézség, az egyre aggasztóbb hírek ellenére, akkor, amikor sokan a menekülés útját választották, ő továbbra is bátran kitartott, végezte a dolgát, gondját viselte az akkor már hattagú családjának, úgy ahogy azt szüleitől látta és eltanulta. Emberségének és bátorságának tanújelét mutatva, Magyarország német megszállását követő deportálások idején – a család tudtával és segítségével – négy zsidó férfit bujtatott el a ház pincéjében, megmentve őket a biztos haláltól. (Ezért a tettükért Nits Gyula és felesége, Nits – született Meggyesi – Aliz neve is felkerült a jeruzsálemi Holokauszt Emlékmúzeum falára. A Jad Vasem intézménye által 2001-ben odaítélt Igaz Ember díjat és az ezzel járó emlékérmet és díszoklevelet a Szatmárnémetiben élő építészmérnök, Nits János vehette át elhunyt édesapja és a Szamosújváron még élő, de már idős és beteg édesanyja szülei nevében.) Sajnos a háborút a Nits család sem vészelte át áldozat nélkül. Júlia férje, Tihanyi Pál huszártüzér, az amerikaiak által Kolozsvárra mért 1944-es bombatámadásban hősi halált halt.
A háború befejeztével a patika helyzete nem javult, sőt, tovább romlott. Az árubeszerzés, az infláció, de legfőképpen az új, kommunista hatalomnak a magántulajdon felszámolása céljából hozott intézkedéseinek következtében a gyógyszertár működtetése szinte már lehetetlenné vált. A végső csapást az 1948-ban kihirdetett államosítási rendelet jelentette, amelynek következtében 1949-ben a patika állami tulajdonba vétetett, a ház nagy részét pedig rekvirálták. A szamosújvári Szentháromság gyógyszertár ilyen név alatt megszűnt létezni, és ezzel együtt lezárult egy másfél évszázados korszak, amelynek utolsó, majdnem 50 évét Nits János neve fémjelezte.
Zárszó helyett
Az államosítás következtében a két gyógyszerész, Júlia és Gyula egyik napról a másikra munka és jövedelem nélkül maradtak. Mindketten Désre kerültek. Júlia az egyik helyi patikában kapott állást, és mint alkalmazott gyógyszerész dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Új családot nem alapított, szabadidejében a Szürke nővérek egyházi szervezet keretein belül karitatív tevékenységet folytatott. Nits Gyula a dési gyógyszerlerakatba került, ahol 1951-ig dolgozott mint főgyógyszerész. Ekkor az a „megtiszteltetés” érte, hogy visszahelyezték Szamosújvárra, és a család egykori patikájában dolgozhatott alkalmazott gyógyszerészként. A helyzet visszássága ellenére munkáját az apjától tanult tisztességgel, becsülettel és nagy szakértelemmel végezte 1970-ig, nyugdíjba vonulásáig. A család és a gyógyszerészi munka mellett egy „másik” Szentháromság, az örménykatolikus székesegyház életében is tevékenyen részt vett, huszonhat éven át a templom orgonistája és főgondnoka volt.
Az 1989-es változások után az egykori Szentháromság patikát újra magánosítják, de a jellegzetesen „hazai” jogviszonyok között a reprivatizációs folyamat haszonélvezői nem a jogos Nits örökösök. A „privatizált” patika után, az érvényes jogszabályok szerinti kárpótlásra való jogosultságuknak az örökösök mind a mai napig nem tudtak érvényt szerezni, s bár 2001 óta a gyógyszertárnál több alkalommal is tulajdonosváltás történt, az állandó jogi csűrés-csavarás, halasztás miatt, az elindított kárpótlási folyamat sötét alagútjának a végén még mindig nem látszik a fény.
(Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a két Nits unokának, a Kolozsváron élő Tőkésné Frenkel Annának, valamint Nits János volt szatmárnémeti városi tanácsosnak, hogy a családdal kapcsolatos emlékeiket velem megosztották, a tulajdonukban lévő családi iratokat, feljegyzéseket és fényképeket a rendelkezésemre bocsájtották, azoknak közlését lehetővé tették. A szerző) Nagy Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Szolgálat a „végeken”, ahol egyre ritkább a magyar szó
Életre szóló élményt, rengeteg szeretetet kapnak a Petőfi-ösztöndíjasok
„Egyik legnagyobb eredményünknek tartjuk, hogy tevékenységünk alatt gyakorlatilag megkétszereződött a fakultatív magyarórákra járó gyermekek száma. Jelenleg három különböző kor és tudásszint szerinti csoportban zajlik ez a foglalkozás a hatékonyabb tanulás érdekében” – hangsúlyozta Bokor Csongor és Hollanda Tímea, a Petőfi-program két ösztöndíjasa a velük készült beszélgetés során. A két lelkes, munkája iránt elkötelezett fiatal a Brassó megyei Fogarason vállalt szolgálatot, ahol tudásukhoz és a lehetőségekhez mérten próbálnak tenni a szórványban élő magyar közösség megmaradása érdekében. Az RMDSZ nagyváradi kongresszusa már 2011 februárjában határozatban nyilvánította november 15-ét, Bethlen Gábor (1580–1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának napját, a magyar szórvány napjává. A szövetség idei központi rendezvényét ma tartja Szamosújváron, a Téka szórványközpontban.
Példaértékű szolgálatot teljesít a „végeken” Bokor Csongor és Hollanda Tímea: két lelkes fiatal, akik a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaiként a tudásukhoz és a lehetőségekhez mérten tenni próbálnak a szórványban élő magyar közösségek megmaradásáért. A Kárpát-medencei magyar szórványközösségek támogatására 2015-ben meghirdetett Petőfi-program keretében a magyar állam több mint hatvan ösztöndíjat oszt ki a nemzet iránt elkötelezett, közösségszervező tevékenységekben jártas személyek számára. A pályázat nyertesei kilenc hónapon keresztül megfelelő kiképzés után a célországban, a fogadó szervezettel és a kijelölt mentorral együttműködve erősíteni próbálják az adott település helyi magyarságának azonosságtudatát.
„Baróton születtem és nőttem fel, később Kolozsváron, majd Budapesten tanultam. 2010 óta szervezője vagyok a Kanadai Rákóczi Alapítvány Diákok Határok Nélkül programjának. A velem együtt ebben a civil mozgalomban tevékenykedő önkéntesek jó része korábban már részt vett a Kőrösi Csoma Sándor Programban. Ők ajánlották nekem, hogy jelentkezzek, és az alapítványtól kaptam a pályázathoz szükséges egyik ajánlást is. Sikeresen pályáztam, a 168 interjúra behívott jelentkező közül ötvenünknek sikerült a felvételi. Később még jobban megnőtt a program iránti érdeklődés. Mindez 2015-ben történt, a Petőfi Sándor Program megvalósulásának első évében. Kilenc hónapos megbízatást kaptam, és a számomra kijelölt céltelepülés a Brassó megyei Fogaras volt. Utólag megtudtam, hogy az akkori fogadószervezetem, az unitárius egyház Háromszék-Felsőfehéri Egyházkörének Esperesi Hivatala és a mentorom, Török István esperes kérésére olyan ösztöndíjast küldtek ide, aki ismeri a román nyelvet is” – idézte fel a kezdeteket Bokor Csongor. Elmondása szerint minden ösztöndíjasnak a közösség és a fogadószervezet jellege miatt más a feladatköre. Egyes helyeken kimondottan néptáncot oktatnak, vagy weboldalt szerkesztenek, vagy csak a fogadószervezeten belül tevékenykednek. „Én feladatul kaptam a fogarasi teljes magyar közösség megszólítását, felekezeti hovatartozástól és kortól függetlenül. Utólag elmondhatom, hogy áldásos és szerencsés helyzetben voltam, hiszen a szülővárosom, Barót és a színmagyar kistérség, Erdővidék, ahonnan jöttem, csupán 80 kilométerre fekszik Fogarastól. A program második kiírásában nem vettem részt, de az önkéntesség jegyében maradtam Fogarason, így Tímeával közösen folytathattuk az elkezdett tevékenységet. Jelenleg a Fogarastól mintegy 18 kilométerre található Brassó megyei Halmágy település Evangélikus-Lutheránus Egyházközségének ösztöndíjasa vagyok, ahol szintén nagyon sokrétű tevékenységet folytatunk a mentoraimmal, az egyházközség vezetőivel” – mesélte Csongor, akinek hivatalosan hiába járt le az ösztöndíja, annyira megszerette Fogarast, hogy nem tud elszakadni tőle, és továbbra is a szívén viseli az itt élő magyar közösség sorsát.
Csongorral ellentétben Tímea számára nem volt idegen és szokatlan a szórvány világa, ugyanis Brassóban született, ahol szintén megfogyatkozott számú magyar közösség él. Az Áprily Lajos Főgimnáziumban érettségizett, és vallomása szerint az akkori osztályközösségükből csupán ő választotta egyedül a magyar nyelvű továbbtanulás lehetőségét. „2016 februárjában önkéntesen csatlakoztam Bokor Csongor akkori fogarasi ösztöndíjas missziójához, és négy hónapon át segítettem a közösségben kifejtett munkáját. Később a program második kiírására én is jelentkeztem, és a bíráló bizottság pozitívan értékelte korábbi, illetmény nélküli önkéntes tevékenységemet. Következésképpen a program második megvalósulásban én lettem Fogaras ösztöndíjasa, Csongor pedig önkéntesen velem együttműködve tevékenykedett tovább” – tudtuk meg Tímeától.
A két különböző közegből Fogarasra került fiatal meglehetősen elkeserítő helyzettel szembesült. A településen jó pár éve sem egységes, sem összevont formában nem létezik intézményes magyar nyelvű oktatás. Fakultatív magyarórákat kezdtek tartani a gyermekeknek, mely tevékenységhez a református egyház biztosít termet. Ezt a munkát előttük egy idős tanárnő végezte önkéntesen, mellé csatlakoztak a fiatalok, akik az utóbbi két évben teljesen átvették ezt a nemes, de ugyanakkor nem könnyű feladatot.
Magyar nyelvtanulás a szórványban
„Nagyrészt vegyes házasságból származó gyermekekről van szó, akik között nagy különbségek vannak, sokuknak idegen nyelvként kell tanítanunk a magyar nyelvet. Büszkén mondhatjuk, hogy az elején 15 gyermekkel kezdtük, jelenleg harminc fölé nőtt a számuk. Egyik legnagyobb eredményünknek tartjuk, hogy tevékenységünk alatt gyakorlatilag megkétszereződött a magyarórákra járó gyermekek száma. Jelenleg három különböző kor és tudásszint szerinti csoportban zajlik ez a foglalkozás a hatákonyabb tanulás érdekében. A magyar nyelv elsajátítása mellett fontosnak tartjuk ugyanakkor a közösségépítést már a legfiatalabbak körében is, ezért játékos, korszerű módszerekel próbáljuk elérni ilyen irányú fejlődésüket, a zene nyelvén is közeledve feléjük” – számolt be munkájukról Csongor és Timi. A felnőtteknek külön programokat szerveznek: elindították és sikeresen működtetik a Babits Mihály Önképzőkört, amelynek keretében általában kéthetente neves közéleti személyiségeket, kutatókat, színjátszó csoportokat, előadóművészeket hívnak Fogarasra. A legelején Erdővidékre támaszkodtak, de azóta érkeztek előadók Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, de még Budapestről is. A fogarasiakkal is több alkalommal sikerült eljutniuk Erdővidékre, ezzel is erősítve a székely–szórvány kapcsolatot, valamint a helyiek magyar identitását. Létezik egy húsz-harminc fős, jószerével idősebbekből álló aranycsapat, mely minden, általuk szervezett eseményen képviselteti magát. Úgy vélik, a nagyobb feladat inkább a közösség passzív, közömbösebb részének megszólítása, ami többé-kevésbé sikerült néhány programuk során, amikor több mint százan gyűltek össze egy-egy önképzőkörön. „Tevékenységünk csúcsa az I. és a II. Fogarasi Magyar Nap megszervezése szabadtéri rendezvény formájában a református egyház udvarán, színpaddal, sátrakkal, egész napos színes programokkal. Mindkét eseményen ötven erdővidéki önkéntes segített be, s a rossz idő ellenére is több száz fogarasi és környékbeli vett részt rajtuk. Minden bizonnyal az ehhez hasonló rendezvények szólítják meg leginkább az embereket. Ezek voltak az általunk elindított, bevezetett főbb programok” – számoltak be nagy lelkesedéssel a fiatalok. Mindemellett tevékenyen részt vesznek a négy magyar történelmi egyház életében, segítik őket munkájukban, valamint megpróbálják színesebbé tenni a már sokéves hagyományokkal rendelkező, bejáratott megemlékezéseket, ünnepségeket, rendezvényeket. Jelenleg a halmágyi evangélikus egyházzal közösen egy ifjúsági találkozó megszervezésére készülnek, amelynek célja a fogarasföldi és környékbeli fiatalság találkozása, ismerkedése, kapcsolatteremtése.
Fogarason is járt a Mikulás
„A közösség első perctől kezdve befogadott és támogatott minket. Az életre szóló élményen, a sok elismerésen és megbecsülésen túl valami mást is kaptunk tőlük, a rengeteg szeretetet, ami előrevitte tevékenységünk sokrétűségét, további lendületet és motivációt adva nekünk. Bizakodóak vagyunk, hogy az általunk elindított programok a jövőben nélkülünk is megvalósulnak majd. Mi kifejezetten hagyományteremtő szándékkal szerveztük meg a Fogarasi Magyar Napokat, és az eredmények azt igazolják, hogy mindez nem volt hiábavaló, sőt fejlődőképes a programunk ezen része, de ugyanezt elmondhatjuk az önképzőkörökről és a gyermekfoglalkozásainkról is. Az egyházak képviselői nagymértékben segítik a munkánkat, egyház nélkül gyakorlatilag nincs lehetőség megmaradni a szórványban, ez különösen igaz itt Fogarason” – szögezte le Csongor és Tímea. Ahhoz, hogy ezt a tevékenységet sikeresen éljék meg, és pozitívan tudják értékelni az elért eredményeket, rengeteg hit és elhivatottság szükséges – hangsúlyozták érdeklődésünkre. „Ez sokkal több mint egy megbízatás vagy munka. Itt a jövő nemzedéke és Babits, Mikszáth, Árva Bethlen Kata, a magyar irodalom és történelem nagy, Fogarashoz köthető alakjainak kultusza közötti kapocs, valamint a magyar közösség és a magyar nyelv használatának megmaradása a tét. A Petőfi-programban kifejtett tevékenységünk hozzájárul az egyre nagyobb méreteket öltő asszimilációs folyamat lassításához és a magyar identitás megőrzéséhez. Mi abban hiszünk, hogy a közösség erejével meg tudjuk szólítani az embereket, kicsiket és a nagyokat egyaránt. Mindent a közösségért teszünk, és ami ennél is fontosabb, hogy velük együtt próbálunk tenni értük. Állandó megújulással, a közösség igényeire figyelve, mi is, a program is és a fogarasi magyarság is sikeresek lehetünk a jövőben” – összegezte Csongor és Tímea. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár cigány népessége II. József korában
Abból az időszakból, amikor Erdély Magyarországtól elválasztva, külön politikai szervezettel és országgyűléssel tartozott a Habsburg Birodalomhoz, jelenleg egyetlen olyan összeírást[1] ismerünk, amelyik kifejezetten azért történt, hogy a Gubernium alá tartozó cigány népességet megszámolják. A Főkormányzóság 1781. január 18-án rendelte el az összeírást, célja a Bécsből, az erdélyi kancelláriától is inspirált szisztematikus letelepítési politika előkészítése volt, amire az elkövetkező években sor is került.
A Gubernium tudni akarta a cigányok számát és tájékozódni akart, hogy beletartoznak-e a társadalmi hierarchiába, ellenőrizhetők és adóztathatók-e. A fiskális cigányokat nem kellett összeírni, róluk rendelkezésre álltak a Fiscusnál a külön kimutatások (Zsupos, 1996). Kolozsváron nem is éltek e kategóriába tartozó cigányok.
A guberniumi összeírást a székely és szász székek, a vármegyék és a városok külön-külön hajtották végre. A helyi hatóságok által felküldött összeírási íveket a Guberniumnál összesítették, címe: Tabella Indicans Numerum et Statum Zingarorum. Megadják helységenként a családfők számát, majd azt, hogy a családok közül mennyi letelepült, vándorló, jobbágy és zsellér. Egy külön tabella taxás helyek adatait tartalmazza ugyanúgy. A taxás helyek: Kolozsvár, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Vízakna, Abrudbánya, Hátszeg, Vajdahunyad, Illyefalva, Kézdivásárhely, Bereck, Székelyudvarhely, Oláhfalva, Erzsébetváros, Szamosújvár.
A 14 taxás hely közül csak Erzsébetvárosban volt nagyobb a cigányok száma Kolozsvárnál. Vajdahunyadon a családfők száma kevesebb volt, a lélekszám azonban több. Összességében az erdélyi városok közül Brassóban és Nagyszebenben élt a legtöbb cigány. Az összesítés szerint Kolozsváron a cigány családfők száma 75, a lelkek száma pedig 119. Utóbbi a családhoz tartozó férfi és nő családtagokat jelentette. A részletes adatokat tartalmazó helyi adatfelvételből 58 férfi és 61 nő családtag számolható ki (az erre vonatkozó rovat csak számokat tartalmaz).
A lelkek száma nem lehet a cigányok teljes száma, mert ez 75 családra túl kevés. Ha a lelkek és a családfők számát összeadjuk (194), akkor pedig a férfiak száma aránytalanul magas, ami valószínűleg úgy lehet, hogy a feleségek nincsenek beszámolva a nő családtagok közé. A családfők között összeírtak egy katonát és két árvát is, akiknek nem volt családja. Őket leszámítva, a szokott 4,5-es szorzószámmal a cigányok lélekszáma 324 főre tehető. Ha ezt fogadjuk el, akkor az első népszámlálás 13928 fős tényleges népességéhez viszonyítva a cigányok aránya 2,3 % a városban.
1781-ben néhányan feltehetően kimaradtak az összeírásból. Ebben az időben a köztisztasági feladatokat is ellátó hóhérok még a cigányok közül kerültek ki (Kiss, 2001), de nincsenek ott az összeírásban, mint pl. Marosvásárhelyen.
A letelepültségre és vándorlásra vonatkozó adatokat 75 főre számolták az összesítésben. Letelepült (domiciliatus) volt 51 (68 %), vándorló (vagus) pedig 24 családfő (32 %). Avagus ebben az esetben nem csavargót jelent és ez az állapot nem értelmezhető jogon, illetve társadalmon kívüliségként. A rendi társadalomba ők is beletartoztak, ezért van az, hogy a jobbágyok és zsellérek aránya nem azonos a letelepültek és vándorlók arányával. A 75 főből 72 volt jobbágy és 3 zsellér. Azoknak, akik vándorló életmódot folytattak, a nem cigányok között is jelentős volt a száma, az 1791. évi adótabellák szerint 298 fő, 1009 mezőgazdaságból élő adózóból (29,5 %). A cigányok és nem cigányok között a vándorlók aránya majdnem azonos (Csetri, 2001).
A cigányok száma a 18. század utolsó harmadában elérte azt a határt, amikor lélekszámuk abszolúte nem sok ugyan, de az azonos tevékenységet folytatók magas száma miatt, relatíve mégis sokan lesznek. Erre volt válasz, hogy némelyek faluzó életmódot folytattak, vagy akár több száz kilométerre, máshol próbáltak megélhetést keresni. Már két évtizeddel az összeírás előtt, azt vallja magáról 1762-ben a kolozsvári születésű, paráznasággal vádolt Fogarasi Zsigmond, hogy többedmagával jött „szerencsét próbálni” Egerbe (Nagy, 2003).
A foglalkozási és vallási adatokba a katonát és a két árvát nem számították be. Az árvákról azonban megjegyezték, hogy „servat”, vagyis szolgálnak. Így 72 családfőből 36 muzsikus (50 %), 30 kovács (42 %), 1 varga, 2 napszámos, 1 pajzsgyártó, 1 vak, 1 esetben pedig nincs bejegyzés. A családfők 92 %-a kovács és muzsikus. Tekintetbe véve, hogy a városban dolgoztak nem cigányok is kovácsként és zenészként, illetve számolni kell nem hivatásos paraszt muzsikusokkal is, a cigányok megélhetése nem volt biztos az aránytalanság miatt. A téglavetés, amit a 19. század derekán már sok cigány végez a város keleti határában a cigányhurubák [földkunyhók] mellett, a 18. század végén még elő sem fordul.
Vallásilag a római katolikus és református felekezet között oszlottak meg, 80-20 %-os arányban. Azt mondhatjuk, hogy felekezet szempontjából a város többi lakosához hasonlóak, akárcsak jogállásban.
A kolozsvári cigányok kulturális sajátosságairól a források alig nyújtanak információkat, a cigány identitás historikus tényezői csak részlegesen láthatók. A fizikai kinézetről és a nyelvről közvetlen adatok nem nyerhetők. A cigányok családneve többségében magyar, kisebb részben német és román.
A 16. század elején Kolozsváron sátrakban laktak a cigányok, 1585-ben már kalyibákról szólnak a források, a 17. századból több adat is van a cigányhurubákról, azaz földkunyhókról. A későbbi forrásokban a sátor kivételével a házszerű építményekről és a földbe ásott lakásról is hallunk. A hurubára még 1851-ből is van adat. Kiss András kutatásaiból azt is tudjuk, hogy a huruba nem tipikusan cigányok lakhelye, hanem a szegényeké (Kiss, 1990).
A cigányok Kolozsváron is leginkább életmódban és foglalkozási szerkezetben különböztek a lakosság többi részétől. A középkor óta térben is elkülönültek. A 18. század előtt a cigányok a városfalon kívül, a keleti hóstátban és attól délre lakhattak (Kiss, 2014). A Cigánysornak nevezett rész, amely ténylegesen nem utca, a 18. században alakult ki azután, hogy a falak előterében az építkezési tilalmat feloldották. Az 1763-1785. évi katonai térképek négyzet alakú kis telepet mutatnak a Szabók Tornya (Bethlen-bástya) közelében. Az 1734-es térképen ez még nincs. A Cigánysor tehát, ahogy ezt Asztalos Lajos kimutatta, 1734 és 1763 között jött létre (Asztalos, 2012; Gaál, 2006). Részben a már régebb óta a városban élő, meggyarapodott cigányok átköltözésével a csak kevéssel arrébb lévő Külső-Farkas utcából, részben újabbak beköltözésével, ami a cigány népesség növekedéséhez vezetett. A Cigánysor az 1869-es várostérképen is látható.
Az 1781-es összeírás nem tartalmaz adatokat arról, hogy a családok a város mely részén laknak. Más források alapján megállapítható, hogy két helyen is. A cigányok egy része ott, ahol a Cigánysor létrejött és a Külső-Farkas utcában.Laktak cigányok a Hídkapun kívüli külvárosban is. Fogarasi Zsigmond említett vallomásában ezt mondta: „Feleségem vagyon, Szilágyi Boris Szilágyi Gergely másként Grunczi nevű Kolosvarott lakós czigánynak leánya, Kolosváron lehet reá akadni, tsak a hid kapun kivűl a hostyán, Fogarasi Zsigmond apámnak által ellenébe kelletik keresni.” Ez a terület más néven a Hídelve. A Cigánysor néven ismert kis telepet, ahol a polgárosultabb cigányok és az elismertebb zenészek laktak, az 1980-as évek elején számolták fel.A Hídkaput az 1870-es években bontották le, de Hídelvén, a Szamos mentén a Barom vásár, Vágóhíd és Állatvásár tér környékén ma is laknak cigányok, nem kompakt közösségben, ám jelentős számban. Ugyanabban az irányban, a vasúti hídon túl még többen.
Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a kolozsvári cigányok beletartoztak a város társadalmába, az akkori „hóstátiak” sajátos világába, a helyi népességet kiszolgáló alsó rétegekéhez hasonló pozíciókban. A cigányok egy része az apáról fiúra szálló tanult mesterség megtartása, illetve az abból való megélhetés érdekében földrajzilag mobil volt. A cigány népesség már a 18. században is differenciálódott, a társadalmi és vertikális mobilitás azonban mérsékelt volt, a 19. században a polgárosodással vált erőteljesebbé.
Források és irodalom
Asztalos Lajos: Helytörténet – Kolozsvár – Közelről. Nádas, Békás, Cigánypatak, Gorbó. Szabadság 2012. június 13.
Csetri Elek: Kolozsvár népessége a középkortól a jelenkorig. In: Dáné Tibor Kálmán–Egyed Ákos–Sipos Gábor–Wolf Rudolf (szerk.): Kolozsvár 1000 éve. Kolozsvár, 2001.
Kiss András: Források és adatok a kolozsvári cigányok XVI-XIX. századi történetéhez.Korunk, 1990. 7. sz. 888-896.
Kiss András: Szelleműzés a „hóhér házából” levéltári anyaggal. Korunk, 2001. 9. 59-66.
Kiss András: Más források – más értelmezések. Mentor, 2014.
Nagy Pál: Cigányperek Magyarországon (1758-1787). Szekszárd, 2003. Romológiai Kutatóintézet Közleményei 7. (38. sz. közlés).
Zsupos Zoltán: Az erdélyi sátoros taxás és aranymosó fiskális cigányok a 18. században. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1996. Cigány Néprajzi Tanulmányok 4-5.
Jegyzetek
[1] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. F 46. Erdélyi Kormányhatósági Levéltárak, Gubernium Transylvanicum (In Politicis). Nro. 1781/2561, 1781/4868. Nagy Pál / erdelyikronika.net

Az elérhető legmagasabb pontszámmal jutott a Fölszállott a páva döntőjébe a gyimesi néptánccsoport
A gyimesi Tatrospart Néptánccsoport a Gyimesvölgye férfikórussal közösen előadott produkciójával továbbjutott a Duna Televízió Fölszállott a páva tehetségkutató műsorának döntőjébe.
Három erdélyi produkció jutott be az ötödik alkalommal megrendezett, Fölszállott a páva című népzenei és néptáncos tehetségkutató műsor döntőjébe: a hét magyarországi versenyző mellett a Kalotaszeg Legénytársulat, a szamosújvári Ördöngös zenekar, és a gyimesbükki, hidegségi, gyimesfelsőloki, illetve gyimesközéploki fiatalokból álló Tatrospart Néptánccsoport küzdhet pénteken a győzelemért.
A Fölszállott a páva tehetségkutató műsor utolsó középdöntőjét kísérhették figyelemmel a nézők péntek este a Duna Televízióban. Az élőben közvetített műsorban 12 produkcióval léptek színpadra a versenyzők négy kategóriában, a néptáncegyüttesek közül a zsűri a legmagasabb pontszámmal a gyimesközéploki Tatrospart Néptánccsoportot juttatta tovább a pénteki döntőbe.
A Kalotaszeg Legénytársulat közönségkedvencként jutott tovább. A gyimesi néptánccsoport gyimesi lakodalmast adott elő, a produkcióban pedig – az elődöntőhöz hasonlóan – ezúttal is fellépett a Gyimesvölgye férfikórus néhány tagja is. Az eredményhirdetés után a gyimesi együttes két tagja egy videóban arról beszélt, alig tudták elhinni, hogy továbbjutottak, nagy volt az öröm. Elmondták azt is, a Fölszállott a pávát nem egy versenyként fogják fel, sokkal inkább az motiválja őket, hogy otthonról és világszerte hányan kísérik őket figyelemmel, hiszen ők képviselik Gyimest.
Hozzátették, a pénteki döntőre egy olyan kihalófélben lévő újévi népszokás bemutatásával készülnek, amely csak a gyimesi vidékre jellemző. Be szeretnék bizonyítani, vannak olyan fiatalok, akik nem feledték el a régi szokásokat, és újjá szeretnék éleszteni a hagyományokat.
A Fölszállott a páva idei kiadásában a 16 és 35 év közötti versenyzők négy kategóriában álltak a zsűri elé: énekes szólisták és énekegyüttesek, hangszeres szólisták és zenekarok, táncos szólisták és táncospárok, valamint néptáncegyüttesek. A teljes Kárpát-medencét lefedő területi válogatókat követően kategóriánként 12–12, azaz összesen 48 csapat, illetve egyéni versenyző jutott tovább a verseny elődöntőjébe, amelyet négy szakaszban tűztek műsorra: péntekenként minden kategóriából 3–3 produkciót láthattak a nézők.
Az elődöntők során a zsűri hetente a négy kategória legmagasabb pontszámot elért versenyzőit juttatta tovább (4 produkciót), valamint a nyolc kieső közül még két produkció is továbbjutott a középdöntőbe. Ennek értelmében minden héten hatan jutottak tovább, ezáltal összesen 24 produkció mérte össze tudását a középdöntőben, ahol már a nézők szavazataira is számíthattak a versenyzők. A középdöntőket két szakaszban tartották, mindkét héten a négy kategória legjobbjai és egy közönségkedvenc jutott tovább. Így állt össze a döntő mezőnye, amelyben 10 produkció versenyzik: az énekes szólisták és énekegyüttesek kategóriában a Pendely Énekegyüttes (Debrecen) és Sőregi Anna Komáromi Kristóf kíséretével (Budapest), a táncos szólisták és táncospárok közül Fodor Mátyás (Gyenesdiás) és Haraszti József (Bátonyterenye), a hangszeres szólisták és zenekarok kategóriában Debreczeni-Kis Helga (Szentes), az Ördöngös zenekar (Szamosújvár) és a Pósfa Zenekar (Gelle-Pósfa), a néptáncegyüttesek közül pedig a Debreceni Hajdú Táncegyüttes, a Kalotaszeg Legénytársulat (Méra) és a Tatrospart Néptánccsoport (Gyimesközéplok) lép színpadra.
A pénteki döntőben a négy kategóriagyőztes mellett a közönség is kiválasztja 2017 legjobb produkcióját. Iszlai Katalin / Székelyhon.ro

Csender Levente: A forradalom hőse (2. rész)
Még akkor is hihetetlen volt, ami velük történt, amikor a bukaresti tárgyalás lezajlott. Valahogy nem fért a fejükbe, hogy a frissen, teli torokkal kikiáltott román demokráciában ők lesznek az első koncepciós perek áldozatai. A napok múltak, ők meg barátkoztak a hellyel, a helyzettel.
Aztán egyszer, nem is tudták, hogy milyen nap, reggel vagy este, az őr beszólt a kisablakon, hogy szedjék mind a négyen a cuccukat. Megint felcsillant a szemük, hogy szabadulnak, de csak Mărgineni-be vitték a rabszállítóval, Romániának egyik legkegyetlenebb börtönébe. Másfél hónapja voltak már ott, amikor megtudták az ítéletet. Vass Kiss Előd (18 év), Nagy Imre (18 év), Nagy István (15 év), Ambrus Pál (15 év). Akkorra kezdett az egész rablét valósággá válni. A legfelsőbb bíróság fölött semmi nem volt Romániában, akihez fordulni lehetett volna. Előd halkan mondogatta magának, hogy tizennyolc év, tizennyolc év, és valahogy elképzelhetetlen volt számára, hogy annyit, amennyit addig leélt, négy fal közt kell eltöltenie gyilkosokkal összezárva. Felnézett és számolni kezdett. 80 rab volt egy cellában. Több közülük már ölt embert. Falubelije egy sem akadt ott. Arról gondoskodott a börtönparancsnok, hogy a magyarok véletlenül se kerüljenek egy cellába. Elkezdődtek az egyformán hosszú napok. Hajukat levágták, hetente egyszer tisztálkodtak esővízben. Éjszakánként érezték, hogy a tetvek randalíroznak a bőrükön, de hozzá kellett szokjanak. A koszt pocsék volt. Reggel égetett kenyérből kávét főztek, cukor nélkül, ebédre árpakásaleves és káposzta meleg vízzel leöntve, másnap fordítva: káposztaleves, árpakása a második, estére spenót, fuszulyka vagy pityóka. A tetvek meg ették őket.
Egy reggel szólt az őr Elődnek, hogy szedje a cuccát, ő megint azt hitte, szabadul, de nem. Csak vitték valahová. A rabszállítóból hegyek körvonalait látta, abból gondolta, hogy az a Kárpátok lehet, valóban az volt. Szamosújvárra vitték. Újra együtt voltak négyen. De csak az úton. Előd emlékezett a gyufára, amit a rabok csináltak, rá volt írva, hogy Gherla. Az ország legszigorúbb börtöne, ahol még Rózsa Sándor, a nagy betyár is szelíd varga lett. Előd abban reménykedett, hogy hátha az új helyen kiveszik őt is dolgozni. Ha gyufát kell gyártani, hát gyufát gyárt, akkor is, ha a foszfor mérgező, és kihullik tőle a foga meg a haja, csak csináljon valamit, mert a semmittevés borzasztóan felőrölte. Állandóan a saját sorsán gondolkozott, olyan volt, mintha egész nap a saját seggébe bámulna, csak az zökkentette ki ebből, ha verni vitték. Mert a verést ott sem hagyták abba. A börtönigazgató kivezettette az oroszhegyi rabokat az udvarra, kiállíttatta a román rabok elé, rájuk uszította őket, összeszidta előttük. Azt mondta rájuk, hogy a horthysták műveltek ilyeneket, mint ezek, sovén gyilkosok, jól nézzék meg őket, mert ezek ölik a románokat... Akkor az őrök a toronyban elfordultak, és hagyták, hogy barátkozzanak a román rabok a magyarokkal. Más módszereik is voltak a smasszereknek. Ment el az őr a folyosón éjjel, gumibottal rácsapott az ajtóra, ugrottak talpra a rabok mind, egy idő után ez annyira beléjük ivódott, hogy bármilyen kis neszre ugrottak fel. Tizenöten voltak negyven négyzetméteren. Felváltva sétáltak.
1990. január 16-án reggel Előd gumidefektet javított a traktoron. A hőmérő jócskán mínuszban. Fagyott rá a keze a vasrúdra, de meg kellett javítani, mert menni kellett az erdőre fáért. Ahogy szokta, felemelte a traktor elejét, és lefeszítette a külsőt. Épp húzta ki a gumibelsőt, amikor óriási zúgást hallott közeledni, rezgett a föld a lába alatt, már fel lehetett ismerni, hogy ez óriás motor, és akkor elfogta valami baljóslatú érzés, hogy el kéne futni valahová, elbújni, de aztán ott maradt, mert úgy érezte, nincs miért elfusson. A következő pillanatban már a kapu elől hallotta a zúgást, ott fékezett le az a nagy valami, ő csak a leugráló katonákat meg rendőröket látta, akik berontottak a kapun golyószórókkal kezükben, körülvették, voltak vagy tízen, mind rászegezték a vascsöveket, kérdezték a nevét, ahogy kimondta, a kezét tekerték is hátra, kattant a bilincs, és tuszkolták fel a nagy katonai teherautóra. Kezet sem moshatott, tiszta ruhát sem vehetett, el se köszönhetett.
Több embert szedtek így össze a faluból és vittek el. Először Székelyudvarhelyre, aztán Csíkszeredába. Akiket összeszedtek, nem nagyon tudtak románul, nem értették, mi zajlik körülöttük. Tolmácsot nem kaptak. Első nap jól megverték, forgatták, vallatták őket, ütötték kézzel-lábbal, gumibottal, ami épp a kezükbe akadt. Este tizenegy órakor kinyílt a cellaajtó, kihívták Elődöt, az ajtót becsapták mögötte, ott álltak körben nyolcan-tízen, belökték a kör közepébe, és ütni-rúgni kezdték. A börtönparancsnok csak állt és nézte. Előd a földön fekve két könyökét leszorította, hogy a bordáit ne tudják betörni, tenyerével a fejét és az arcát védte. Fogalma sem volt, mit akarnak tőle. A verés végén visszavitték a cellába. Következtek a többiek sorjában. Nem mondtak nekik semmit, hogy kit miért vernek. Pár foglyot néhány nap múlva elengedtek. Négyen maradtak letartóztatva. Nekik az összebilincselt lábukat a kezükhöz is láncolták, és úgy vitték kihallgatásra. Kihallgatás után kaptak még öt nap zárkát. Mikor letelt az öt nap, meghosszabbították harminc napra a letartóztatásukat és átvitték őket a börtönbe. Gyilkosokkal tették egy cellába. Cellatársaik tudták, hogy miért vannak bent, azt is, hogy meddig, meg azt is, hogy jó magaviselettel valamennyit lefaraghatnak belőle. Elődék viszont nem sejtették, mi vár rájuk. Továbbra is négyen voltak megrekesztve: Vass Kiss Előd, Nagy Imre, tizennyolc évesek, Nagy István, idősebb zenész, akit azzal vádoltak, hogy gumicsizmával hozzárúgott a rendőrhöz, és Ambrus Pál, harmincas éveiben járó asztalos, aki soha életében nem ütött meg senkit, beleértve Liviut is.
Ment néhány hétig a verés, vallatás. Már mindent elmondtak, amit tudtak, de a vallatók még valamit hallani akartak. Elődék nem számítottak arra, hogy őket elítélik, még a tárgyaláson sem, mert négyük közül senki nem követett el olyan súlyos bűncselekményt, amiért elítélhették volna. Ám ezzel ellentétben az ügyészség véleménye egyértelműen az volt, hogy ők ölték meg Liviut, és ezt rájuk is akarták bizonyítani. Ők még nem tudták, hogy az ítéleteket előre meghozták, csak a bizonyítékokat gyűjtögetik, és azt akarják kihúzni belőlük, hogy igen, mi voltunk, mi öltük meg őt.
Mikor Katona Ádám jogharcos az ügyészt megkérdezte, hogy miért vállalnak olyan ügyet, amiben ártatlan embereket ítélnek el, mert a négy elítéltből kettő, Ambrus Pál és Nagy István ott sem volt a rendőrverésnél, az ügyész kijelentette, hogy valaki csak megölte Liviut. Akkor Katona Ádám azt mondta, hogy az ügyészségnek nem valakit, hanem a gyilkost kell elítélnie. Ők nem a gyilkost vagy gyilkosokat ítélték el. A négy letartóztatottból ketten épphogy nagykorúak lettek, ketten tényleg nem voltak ott Liviu megverésénél, de mindannyian gyilkosság vádjával várták az ítéletet. Úgy nézett ki, hogy az ügyészségnek „kilóra” meg kell hoznia az ítéletet, az nem számít, hogy ki kerül rács mögé.
*
Előd, Imre, Ambrus Pál és Nagy István maradt továbbra is a karcerben. Verték, vallatták, még mindig románul, nem is értettek semmit. Két hónapig ügyvédet sem kérhettek. Akkor kezdték sejteni, hogy súlyos vádat emeltek ellenük, amikor vitték eléjük a sok kézírásos román szöveget, ami nem is az ő írásuk volt. Valaki megírta, velük aláíratták, azt sem tudták, hogy mi az, mert ők írásbeli nyilatkozatot nem adtak, nem is tudtak volna, mert nem beszéltek románul. Tolmács nem volt. Félig agyonverve azt is aláíratták velük, hogy nem bántották őket. Előddel azt is aláíratták, hogy a haldokló rendőrbe belerúgott. Nem volt ereje tiltakozni. Olyan kékeszöld volt tetőtől talpig, mint a lekvár tetején a penész.
Pár hét után közölték velük a vádat: emberölés előre megfontolt szándékkal. Aztán felgyorsultak az események. Mire észbe kaptak, már el is voltak ítélve. Előd tizenhárom évre. A többiek is hasonló szerencseszámot kaptak. Az ügyész ezt kevésnek találta, súlyosbításért fellebbezett. A bíróság helyt adott a fellebbezésnek.
Vitték át őket a Kárpátokon, be az Ókirályságba. Aztán Bukarest mellett várták, hogy mi lesz velük. Ügyük a katonai ügyészségre került. Az ügyész Elena Ceauşescu ügyvédje volt, az elhíresült kivégzési felvételen látni, hogy leginkább vádol, nem véd, az ügyvédi kamara kizárta soraiból, kárpótlásul katonai főügyészi státust kapott.
A tárgyalás napján Elődék új ruhát kaptak. A bíróságra egy alagúton mentek, vagy százötven rendőr két oldalt sorfalat állt, ahogy mentek el előttük a rabok, mindegyik hozzájuk vert vagy rúgott. Az arcukat nem bántották, arra vigyáztak, hogy a tárgyalóteremben ne tűnjenek fel senkinek az ütésnyomok. Elődék nem tudták akkor sem, hogy miért kapják a laskát. A folyosóra egy rejtett ajtón értek ki, ott már csak egy őr sétált előttük egy füzettel és egy gumibottal. A civil emberek nem is gondolták, hogy mi van alattuk. A tárgyaláson megkérdezték, hogy hibásnak érzik-e magukat, Nagy István megszólalt magyarul, hogy nem érzi hibásnak magát, a bíró felszólította, hogy beszéljen románul, azt mondta akkor ő románul, hogy nu ştiu româneşte (nem tudok románul), a bíró meg cinikusan megjegyezte, hogy látod, hogy tudsz te románul. Ezen jót nevetgéltek, aztán vége is volt a tárgyalásnak. Ez volt az utolsó szó joga. Ítéletet nem hoztak rögtön, csak berekesztették a tárgyalást. A négy rab nem tudott meg semmit a jövőjéről. Visszafelé is bementek a titkos ajtón, megint végig a rendőrsorfal előtt, akkor már nem vigyáztak az arcukra sem. Ambrus Pálnak kiverték a fogát. Akkor még nem tudták, hogy az csak a bevezető. A börtönben jött az igazi verés, hatlapra esztergált fahusángokkal és gumibottal. (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)