Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. február 27.
Vári Attila – 70
Vári Attila (Sáromberke, 1946. március 3.) erdélyi magyar író, költő. Marosvásárhelyen érettségizett, a színművészeti főiskola, majd a kolozsvári egyetem hallgatója volt, végül a bukaresti színművészeti főiskolán szerzett filmrendezői diplomát. 1968-ban a Brassói Lapok munkatársa, majd a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör szerkesztője lett, 1970-től a Román Televízió magyar szerkesztőségében, 1973-tól Sütő András lapja, az Új Élet szerkesztőségében dolgozik, 1978-tól szabadfoglalkozású író, 1981-ben megfosztják közlési jogától, könyveit kivonják a könyvtárakból, majd bezúzzák őket.
1983-ban áttelepült Magyarországra, ahol a Mafilm rendezői irodájában dolgozott, később a Magyar Nemzet és a Film Színház Muzsika periodika főmunkatársa, rövid ideig a MKH Bank, majd a Magyar Televízió osztályvezetője, később főszerkesztője. 2000–2002 között a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium kabinetjében, majd 2002. január elsejétől nyugdíjazásáig kultúrdiplomata, a bukaresti Magyar Kulturális Központ intézeti titkára.
Költészetében az áttelepülés, az otthonteremtés gyötrelmei foglalkoztatják, prózájában a groteszk játékosság, az anekdotikus-humoros fikcióteremtés az uralkodó. Díjai, kitüntetései: 1977 és 1980 – a Romániai Írószövetség díja, 1986 – Artisjus-díj, 1989 – József Attila-díj, 1993 – rendezői nívódíj, 1997 – A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje. Hetvenedik születésnapjára a Mentor-könyvek kiadásában megjelent Széltörés című új verseskötetét március 3-án, csütörtökön 18 órakor mutatják be Sepsiszentgyörgyön a Park vendéglő emeleti termében (Di Stefano Terem). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Vári Attila (Sáromberke, 1946. március 3.) erdélyi magyar író, költő. Marosvásárhelyen érettségizett, a színművészeti főiskola, majd a kolozsvári egyetem hallgatója volt, végül a bukaresti színművészeti főiskolán szerzett filmrendezői diplomát. 1968-ban a Brassói Lapok munkatársa, majd a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör szerkesztője lett, 1970-től a Román Televízió magyar szerkesztőségében, 1973-tól Sütő András lapja, az Új Élet szerkesztőségében dolgozik, 1978-tól szabadfoglalkozású író, 1981-ben megfosztják közlési jogától, könyveit kivonják a könyvtárakból, majd bezúzzák őket.
1983-ban áttelepült Magyarországra, ahol a Mafilm rendezői irodájában dolgozott, később a Magyar Nemzet és a Film Színház Muzsika periodika főmunkatársa, rövid ideig a MKH Bank, majd a Magyar Televízió osztályvezetője, később főszerkesztője. 2000–2002 között a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium kabinetjében, majd 2002. január elsejétől nyugdíjazásáig kultúrdiplomata, a bukaresti Magyar Kulturális Központ intézeti titkára.
Költészetében az áttelepülés, az otthonteremtés gyötrelmei foglalkoztatják, prózájában a groteszk játékosság, az anekdotikus-humoros fikcióteremtés az uralkodó. Díjai, kitüntetései: 1977 és 1980 – a Romániai Írószövetség díja, 1986 – Artisjus-díj, 1989 – József Attila-díj, 1993 – rendezői nívódíj, 1997 – A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje. Hetvenedik születésnapjára a Mentor-könyvek kiadásában megjelent Széltörés című új verseskötetét március 3-án, csütörtökön 18 órakor mutatják be Sepsiszentgyörgyön a Park vendéglő emeleti termében (Di Stefano Terem). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. március 15.
Könyvbemutatóval emlékeztek az Afrika-kutatóra
Sáromberke és a Telekiek
Pénteken délután gazdag kulturális programmal, könyvbemutatóval emlékeztek a sáromberkiek az Afrika-kutató Teleki Sámuelre halálának 100. évfordulóján. A megemlékezés koszorúzással kezdődött a Teleki-kriptánál, majd ezt követően a református egyház gyülekezeti termében folytatódott.
A tavaly felújított sáromberki Teleki-kriptában nyugszik – családtagjai mellett – az utazó Teleki Sámuel, a könyvtáralapító gróf dédunokája, aki egykor közel 3 ezer kilométert tett meg afrikai expedíciója során. A kriptánál a Patronus Pro Sarumberg Egyesület tagjai koszorúztak, Nagy-Vajda Domokos tanár a civil szervezet nevében méltatta a 100 éve elhunyt Teleki Sámuelt.
A református egyház gyülekezeti termében több mint hetven személy jelenlétében tartották Berekméri D. István: Sáromberke és a Telekiek című könyvének bemutatóját. A szerző ny. történelemtanár, aki pedagógusi munkájának nagy részét – több mint 25 évet – Nagyernye község iskoláiban fejtette ki, és ebből is 20 évig Sáromberkén tanított. Berekméri D. István Bethlen Gáborról írt kötete 2014-ben a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elismerésében részesült, 2015. március 15-én az RMDSZ Maros megyei szervezete a Könyv és Gyertya díjat adományozott a sáromberki pedagógusnak.
Sáromberkének két nagy utazója van
A könyvbemutató résztvevőit elsőként a házigazda szerepét betöltő Porkoláb Levente református lelkipásztor köszöntötte. Bibliarészletet olvasott fel, majd a sáromberkiek és a Teleki család nevében köszönte meg Berekméri D. István újabb könyvét. "A tanár úr letette elénk mindazt, ami a szívében és ami a fejében volt, elraktározva a sáromberki Telekiek múltját. Azokat a gazdag gondolatokat, érzelmeket osztotta meg velünk könyvében, amiket hosszas kutatómunka előzött meg. Bátran merem kijelenteni, hogy Sáromberkének nem egy, hanem két nagy utazója van, hiszen Berekméri D. István is gondolatban bejárta Teleki Samu útját" – hangsúlyozta a lelkész.
A Teleki család részéről a Kanadában élő Teleki Samu, az Afrika-kutató unokaöccse az emlékünnepség szervezőit és résztvevőit levélben üdvözölte, sorait Kozma Mónika olvasta fel. "Meghatott, hogy a sáromberkiek mily’ sok időt fordítottak az ünnepség megszervezésére, amit a család nevében köszönök. Sajnálom, hogy nem vehetek részt az eseményen és nem tudunk együtt ünnepelni, de mindenkit szeretettel üdvözlök" – üzente az utolsó sáromberki gróf, Teleki Károly fia.
A kötet méltatása
A Sáromberke és a Telekiek c. könyvet Nagy-Vajda Domokos tanár méltatta. A jelenlévők megtudták, hogy a kötet 2016. március 10-re készült, Teleki Samu halálának 100. évfordulójára. A könyv első része a település történetének a rövid bemutatásával kezdődik, amíg Teleki- birtok lesz (1674), majd Teleki Sámuel könyvtáralapító-kancellár életét és tevékenységét mutatja be, függelékkel ellátva. A második rész az Afrika-utazó Teleki Samuról szól, de ugyancsak Sáromberkéről indul ki, majd az expedíció 1887-1888-as útját követi, melyet Teleki Ludvig Höhnellel tett Kelet-Afrikában, és amelynek során felfedezték a Rudolf- és Stefánia-tavakat, valamint a Rudolf-tó déli oldalán levő Teleki-vulkánt (646 m). Lényegében ez a második rész a terjedelmesebb, hisz az alkalomhoz, a századik évfordulóhoz igazodik. "A szerző sikerrel használta fel mindazt az anyagot, amit az expedíció két vezetője – Höhnel és Teleki – papírra vetett, de az expedícióra vonatkozó egyéb ismeretanyagot is. A II. Rákóczi Ferencről és a Bethlen Gáborról írt történelmi témájú könyvek után a Sáromberke és a Telekiek a szerző immár 3. verses formájú, felező tizenkettesben megírt történelmi munkája. Utóbbi ezenkívül földrajzi, természetrajzi és etnográfiai tekintetben is jelentős" – tette hozzá Nagy-Vajda Domokos.
A könyvismertető után Jánosi Ferenc, Nagyernye község polgármestere gratulált meleg szavakkal a szerzőnek, majd Mezei Ildikó nyugalmazott magyartanár szólt elismerő szavakkal Berekméri D. Istvánról. "A tanár úr volt kitől örökölje képességeit, tehetségét, hiszen korábban már nagyapja is tollforgató ember volt, idős korában részletesen lejegyezte emlékeit" – mondta a magyartanár.
A szerző vallomása
Elmondása szerint Berekméri Domokos István azért választotta – korábbi munkáihoz hasonlóan – most is a felező tizenkettest, hogy lehetősége legyen ez alkalommal is a nagy mennyiségű ismerethalmaz sűrítésére, tömörítésére, hiszen egyrészt az emberek olvasásra szánt ideje kevesebb napjainkban, másrészt a szerző sajátosan egyedi jellegű munkája jobban láthatóvá lesz. Említésre méltó, hogy a könyvben megtaláljuk a különböző afrikai törzsek – maszáj, kikuju, szuk, turkána stb. – pontos leírását gazdasági, társadalmi és etnográfiai szempontból, de érdekes a kelet-afrikai törzsek társadalmi szerkezeteinek a bemutatása is. (pl. Szembodzsa szultánsága, Miriali szultán hét kis királysága stb.). A szerző mindvégig hangsúlyozza az európai és afrikai kultúra és civilizáció találkozásának pillanatait, pl. cserekereskedelem vagy a hongók (kölcsönös lefizetések) alkalmával. Rámutat ugyanakkor arra, hogy Teleki igazi földrajzi felfedező, ellentétben pl. Fischerrel, aki német ügynökként járt a térségben, s az európai gyarmatosító érdekeket képviselte. Teleki barátságosan viszonyul a bennszülöttekhez, ritkán ütközik velük és csak védekezésképpen. Élelmiszereiket sem kobozza el, csupán egyszer, az ultima ratióhoz való folyamodásként engedi meg az állatlopást a szukoknál azért, hogy emberei ne haljanak éhen.
A könyvbemutatón a szerző hangsúlyozta, hogy ellentétben a nyugat-európai Afrika-utazókkal, Teleki igazi földrajzi felfedező, aki nem gyarmatosító érdekeket képvisel, hanem egy akkor még "terra incognitát" (ismeretlen vidéket) járt be Kelet- Afrikában utazótársával, Ludwig Höhnellel, és a közel 250 fős verbuvált hadával, melyben a pagazik (teherhordók), aszkárik (teherhordókat felügyelők és segítők) mellett afrikai utazókat, karavánokat kísérő vállalkozókat, őrző-védő csoportot (Dzsumbé Kimemeta, Dualla Idrisz), tolmácsokat is találunk. Érdekességként elmondta, hogy ellentétben az akkori Afrika-utazókkal, Teleki Samu kelet-afrikai expedícióját saját költségéből fedezte, ennek összege 130.000 koronára tehető, mely hozzávetőleg 4 kg színaranynak felel meg.
A könyv grafikája, a design is tetszetős, a hátsó borítólap alkalomhoz illő, szellemes: "A két Telekinek emeltem kalapot,/ Hiszen mind a kettő Sáromberkén lakott./ Sámuel könyvekkel gyújtotta a lángot,/ Samu tágította a földi világot!" A kötet a marosvásárhelyi Media Image Kiadó gondozásában jelent meg.
Az ünnepséget, amely a kötet dedikálásával és kötetlen beszélgetéssel ért véget, Porkoláb Orsolya orgonajátéka, Berekméri Réka gitárjátéka, Berekméri István és Catana Cristina szavalatai tették színesebbé. Porkoláb Ildikó tanítónő részleteket olvasott fel a könyvből.
Berekméri Edmond. Népújság (Marosvásárhely)
Sáromberke és a Telekiek
Pénteken délután gazdag kulturális programmal, könyvbemutatóval emlékeztek a sáromberkiek az Afrika-kutató Teleki Sámuelre halálának 100. évfordulóján. A megemlékezés koszorúzással kezdődött a Teleki-kriptánál, majd ezt követően a református egyház gyülekezeti termében folytatódott.
A tavaly felújított sáromberki Teleki-kriptában nyugszik – családtagjai mellett – az utazó Teleki Sámuel, a könyvtáralapító gróf dédunokája, aki egykor közel 3 ezer kilométert tett meg afrikai expedíciója során. A kriptánál a Patronus Pro Sarumberg Egyesület tagjai koszorúztak, Nagy-Vajda Domokos tanár a civil szervezet nevében méltatta a 100 éve elhunyt Teleki Sámuelt.
A református egyház gyülekezeti termében több mint hetven személy jelenlétében tartották Berekméri D. István: Sáromberke és a Telekiek című könyvének bemutatóját. A szerző ny. történelemtanár, aki pedagógusi munkájának nagy részét – több mint 25 évet – Nagyernye község iskoláiban fejtette ki, és ebből is 20 évig Sáromberkén tanított. Berekméri D. István Bethlen Gáborról írt kötete 2014-ben a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elismerésében részesült, 2015. március 15-én az RMDSZ Maros megyei szervezete a Könyv és Gyertya díjat adományozott a sáromberki pedagógusnak.
Sáromberkének két nagy utazója van
A könyvbemutató résztvevőit elsőként a házigazda szerepét betöltő Porkoláb Levente református lelkipásztor köszöntötte. Bibliarészletet olvasott fel, majd a sáromberkiek és a Teleki család nevében köszönte meg Berekméri D. István újabb könyvét. "A tanár úr letette elénk mindazt, ami a szívében és ami a fejében volt, elraktározva a sáromberki Telekiek múltját. Azokat a gazdag gondolatokat, érzelmeket osztotta meg velünk könyvében, amiket hosszas kutatómunka előzött meg. Bátran merem kijelenteni, hogy Sáromberkének nem egy, hanem két nagy utazója van, hiszen Berekméri D. István is gondolatban bejárta Teleki Samu útját" – hangsúlyozta a lelkész.
A Teleki család részéről a Kanadában élő Teleki Samu, az Afrika-kutató unokaöccse az emlékünnepség szervezőit és résztvevőit levélben üdvözölte, sorait Kozma Mónika olvasta fel. "Meghatott, hogy a sáromberkiek mily’ sok időt fordítottak az ünnepség megszervezésére, amit a család nevében köszönök. Sajnálom, hogy nem vehetek részt az eseményen és nem tudunk együtt ünnepelni, de mindenkit szeretettel üdvözlök" – üzente az utolsó sáromberki gróf, Teleki Károly fia.
A kötet méltatása
A Sáromberke és a Telekiek c. könyvet Nagy-Vajda Domokos tanár méltatta. A jelenlévők megtudták, hogy a kötet 2016. március 10-re készült, Teleki Samu halálának 100. évfordulójára. A könyv első része a település történetének a rövid bemutatásával kezdődik, amíg Teleki- birtok lesz (1674), majd Teleki Sámuel könyvtáralapító-kancellár életét és tevékenységét mutatja be, függelékkel ellátva. A második rész az Afrika-utazó Teleki Samuról szól, de ugyancsak Sáromberkéről indul ki, majd az expedíció 1887-1888-as útját követi, melyet Teleki Ludvig Höhnellel tett Kelet-Afrikában, és amelynek során felfedezték a Rudolf- és Stefánia-tavakat, valamint a Rudolf-tó déli oldalán levő Teleki-vulkánt (646 m). Lényegében ez a második rész a terjedelmesebb, hisz az alkalomhoz, a századik évfordulóhoz igazodik. "A szerző sikerrel használta fel mindazt az anyagot, amit az expedíció két vezetője – Höhnel és Teleki – papírra vetett, de az expedícióra vonatkozó egyéb ismeretanyagot is. A II. Rákóczi Ferencről és a Bethlen Gáborról írt történelmi témájú könyvek után a Sáromberke és a Telekiek a szerző immár 3. verses formájú, felező tizenkettesben megírt történelmi munkája. Utóbbi ezenkívül földrajzi, természetrajzi és etnográfiai tekintetben is jelentős" – tette hozzá Nagy-Vajda Domokos.
A könyvismertető után Jánosi Ferenc, Nagyernye község polgármestere gratulált meleg szavakkal a szerzőnek, majd Mezei Ildikó nyugalmazott magyartanár szólt elismerő szavakkal Berekméri D. Istvánról. "A tanár úr volt kitől örökölje képességeit, tehetségét, hiszen korábban már nagyapja is tollforgató ember volt, idős korában részletesen lejegyezte emlékeit" – mondta a magyartanár.
A szerző vallomása
Elmondása szerint Berekméri Domokos István azért választotta – korábbi munkáihoz hasonlóan – most is a felező tizenkettest, hogy lehetősége legyen ez alkalommal is a nagy mennyiségű ismerethalmaz sűrítésére, tömörítésére, hiszen egyrészt az emberek olvasásra szánt ideje kevesebb napjainkban, másrészt a szerző sajátosan egyedi jellegű munkája jobban láthatóvá lesz. Említésre méltó, hogy a könyvben megtaláljuk a különböző afrikai törzsek – maszáj, kikuju, szuk, turkána stb. – pontos leírását gazdasági, társadalmi és etnográfiai szempontból, de érdekes a kelet-afrikai törzsek társadalmi szerkezeteinek a bemutatása is. (pl. Szembodzsa szultánsága, Miriali szultán hét kis királysága stb.). A szerző mindvégig hangsúlyozza az európai és afrikai kultúra és civilizáció találkozásának pillanatait, pl. cserekereskedelem vagy a hongók (kölcsönös lefizetések) alkalmával. Rámutat ugyanakkor arra, hogy Teleki igazi földrajzi felfedező, ellentétben pl. Fischerrel, aki német ügynökként járt a térségben, s az európai gyarmatosító érdekeket képviselte. Teleki barátságosan viszonyul a bennszülöttekhez, ritkán ütközik velük és csak védekezésképpen. Élelmiszereiket sem kobozza el, csupán egyszer, az ultima ratióhoz való folyamodásként engedi meg az állatlopást a szukoknál azért, hogy emberei ne haljanak éhen.
A könyvbemutatón a szerző hangsúlyozta, hogy ellentétben a nyugat-európai Afrika-utazókkal, Teleki igazi földrajzi felfedező, aki nem gyarmatosító érdekeket képvisel, hanem egy akkor még "terra incognitát" (ismeretlen vidéket) járt be Kelet- Afrikában utazótársával, Ludwig Höhnellel, és a közel 250 fős verbuvált hadával, melyben a pagazik (teherhordók), aszkárik (teherhordókat felügyelők és segítők) mellett afrikai utazókat, karavánokat kísérő vállalkozókat, őrző-védő csoportot (Dzsumbé Kimemeta, Dualla Idrisz), tolmácsokat is találunk. Érdekességként elmondta, hogy ellentétben az akkori Afrika-utazókkal, Teleki Samu kelet-afrikai expedícióját saját költségéből fedezte, ennek összege 130.000 koronára tehető, mely hozzávetőleg 4 kg színaranynak felel meg.
A könyv grafikája, a design is tetszetős, a hátsó borítólap alkalomhoz illő, szellemes: "A két Telekinek emeltem kalapot,/ Hiszen mind a kettő Sáromberkén lakott./ Sámuel könyvekkel gyújtotta a lángot,/ Samu tágította a földi világot!" A kötet a marosvásárhelyi Media Image Kiadó gondozásában jelent meg.
Az ünnepséget, amely a kötet dedikálásával és kötetlen beszélgetéssel ért véget, Porkoláb Orsolya orgonajátéka, Berekméri Réka gitárjátéka, Berekméri István és Catana Cristina szavalatai tették színesebbé. Porkoláb Ildikó tanítónő részleteket olvasott fel a könyvből.
Berekméri Edmond. Népújság (Marosvásárhely)
2016. május 11.
A Teleki Téka új kiállítása
Egy ifjú tudós útján
Milyennek látta a XVIII. századi Magyarországot, Erdélyt, mit gondolt Marosvásárhelyről, mit gyűjtött és mit viselt a kor egy sokat utazó huszonéves tudósa? – erre kaphatnak egyebek mellett választ a Teleki Téka új időszakos kiállításának látogatói. A könyvtáralapító Teleki Sámuel legidősebb – felnőttkort megért, de fiatalon elhunyt – fiának szellemi hagyatékát bemutató, Teleki Domokos, egy ifjú nemes utazásai című tárlatot péntek délután nyitották meg szépszámú közönség előtt. A nagybetűs út töredékeit felvillantó kiállítás anyagát Petelei Klára, a tárlat kurátora ismertette.
Teleki Sámuel életrajzát Deé Nagy Anikó kutatásaiból ismerhetik meg az érdeklődők. 1773-ban Sáromberkén született, neves oktatók irányítása mellett, többek között a bécsi egyetemen tanult. Egészségi okokból kezdett utazni, 1793–95 között Magyarországot, 1795-ben Németország számos városát járta be. Három évvel később a Jénai Ásványtani Társaság elnökévé választották. Utazásai során feljegyzéseket készített, a magyarországi utat rögzítők Egynéhány hazai utazások le-irása. Tót és Horváth országoknak rövidesmertetésével egygyütt címmel nyomtatásban is megjelentek, éppen 120 évvel ezelőtt – hangzott el a megnyitón. Az egyik tárlóban egyéb dokumentumok mellett a magyar tájak első magyar nyelvű útleírásaként számon tartott kiadvány is megtekinthető. A kiállítás kurátora kiemelte, hogy a három évszázaddal korábbi, soknemzetiségű, sokvallású Magyarországot gazdagon megrajzoló művelődéstörténeti munka ma is érdekes olvasmány. Szintén széles érdeklődésre tarthat számot Teleki Domokos kéziratban fennmaradt színdarabja, illetve kiadatlan közigazgatási munkája, akárcsak az első alkalommal közszemlére tett ásványgyűjtemény. Egy másik tárlóban a látogató Teleki Sámuel családi bibliáját tekintheti meg, amelyben a könyvtáralapító gyermekei születését is feljegyzi, a kiállítás anyagához tartozik továbbá apa és fia, Domokos köntöseinek 1818-ban kelt listája is.
Teleki Sámuel a fiatal tudós elhunyta után gyűjtötte össze a gazdag szellemi örökséget, amelynek jelentős része található meg a Teleki Tékában, de a magyarországi Széchényi Könyvtárban, illetve a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában is őriznek belőle dokumentumokat. Teleki Domokos utazásainak és életútjának bemutatását az esztétikailag is élményt nyújtó, idézeteket és térképeket is tartalmazó négy óriáspannó, Márton Krisztina, a Teleki Téka restaurátorának munkája teszi érzékletesebbé. A homoródi borvízről, a veresvágási opállelőhelyekről is mesél nekünk ezeken a pannókon az egykori utazó, aki Marosvásárhelyről így vall: "Nem lehet szép városnak mondani, azonban sok nagy és derék épületekkel bír. A vásárhelyi r. Kollégium esméretes, jó karban helyheztétett, és érdemes tudós tanítókkal dicsekedhetik; válogatott és számos könyvekből álló bibliotékáját is méltán említhetem..."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Egy ifjú tudós útján
Milyennek látta a XVIII. századi Magyarországot, Erdélyt, mit gondolt Marosvásárhelyről, mit gyűjtött és mit viselt a kor egy sokat utazó huszonéves tudósa? – erre kaphatnak egyebek mellett választ a Teleki Téka új időszakos kiállításának látogatói. A könyvtáralapító Teleki Sámuel legidősebb – felnőttkort megért, de fiatalon elhunyt – fiának szellemi hagyatékát bemutató, Teleki Domokos, egy ifjú nemes utazásai című tárlatot péntek délután nyitották meg szépszámú közönség előtt. A nagybetűs út töredékeit felvillantó kiállítás anyagát Petelei Klára, a tárlat kurátora ismertette.
Teleki Sámuel életrajzát Deé Nagy Anikó kutatásaiból ismerhetik meg az érdeklődők. 1773-ban Sáromberkén született, neves oktatók irányítása mellett, többek között a bécsi egyetemen tanult. Egészségi okokból kezdett utazni, 1793–95 között Magyarországot, 1795-ben Németország számos városát járta be. Három évvel később a Jénai Ásványtani Társaság elnökévé választották. Utazásai során feljegyzéseket készített, a magyarországi utat rögzítők Egynéhány hazai utazások le-irása. Tót és Horváth országoknak rövidesmertetésével egygyütt címmel nyomtatásban is megjelentek, éppen 120 évvel ezelőtt – hangzott el a megnyitón. Az egyik tárlóban egyéb dokumentumok mellett a magyar tájak első magyar nyelvű útleírásaként számon tartott kiadvány is megtekinthető. A kiállítás kurátora kiemelte, hogy a három évszázaddal korábbi, soknemzetiségű, sokvallású Magyarországot gazdagon megrajzoló művelődéstörténeti munka ma is érdekes olvasmány. Szintén széles érdeklődésre tarthat számot Teleki Domokos kéziratban fennmaradt színdarabja, illetve kiadatlan közigazgatási munkája, akárcsak az első alkalommal közszemlére tett ásványgyűjtemény. Egy másik tárlóban a látogató Teleki Sámuel családi bibliáját tekintheti meg, amelyben a könyvtáralapító gyermekei születését is feljegyzi, a kiállítás anyagához tartozik továbbá apa és fia, Domokos köntöseinek 1818-ban kelt listája is.
Teleki Sámuel a fiatal tudós elhunyta után gyűjtötte össze a gazdag szellemi örökséget, amelynek jelentős része található meg a Teleki Tékában, de a magyarországi Széchényi Könyvtárban, illetve a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában is őriznek belőle dokumentumokat. Teleki Domokos utazásainak és életútjának bemutatását az esztétikailag is élményt nyújtó, idézeteket és térképeket is tartalmazó négy óriáspannó, Márton Krisztina, a Teleki Téka restaurátorának munkája teszi érzékletesebbé. A homoródi borvízről, a veresvágási opállelőhelyekről is mesél nekünk ezeken a pannókon az egykori utazó, aki Marosvásárhelyről így vall: "Nem lehet szép városnak mondani, azonban sok nagy és derék épületekkel bír. A vásárhelyi r. Kollégium esméretes, jó karban helyheztétett, és érdemes tudós tanítókkal dicsekedhetik; válogatott és számos könyvekből álló bibliotékáját is méltán említhetem..."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2016. május 20.
Teleki Domokosról nyílt kiállítás a Teleki-Bolyai Könyvtárban
A könyvtáralapító Teleki Sámuel fiatalon elhunyt fiának, Teleki Domokosnak mutatja be életútját az a kiállítás, amely a Teleki-Bolyai Könyvtár földszinti, ideiglenes kiállítótermében nyílt meg, és amely a fiatal tudós jegyzetfüzeteit, könyvtárának ritka értékű darabjait, növénygyűjteményét is az érdeklődők elé tárja, illetve színes pannókon ismerteti sokrétű érdeklődését, utazásait.
Az első magyar nyelvű, magyar tájakat ismertető útleírás 120 évvel ezelőtt jelent meg Teleki Domokosnak köszönhetően, aki 1796-ban jelentette meg a kiadványt, hogy „honismeretet terjesszen”. A könyvében Teleki nem csak az ország tájait és településeit írja le, hanem azok lakosságának nemzetiségi, vallási, nyelvi összetételét, gazdasági helyzetét, termelési viszonyait, új létesítményeit és technikai vívmányait, ugyanakkor a jelenségek történeti háttereit is ismerteti – ismertette Petelei Klára, a kiállítás szervezője az Utazásokcímű könyvet, amelynek kéziratai, valamint az első, magyar és a második, német nyelvű kiadását is őrzi a könyvtár és amelyek most a tárlókban megtekinthetők.
Teleki Domokos 1773. szeptember 5-én született a Marosvásárhelyhez közeli Sáromberkén, – szülei: a könyvtáralapító Teleki Sámuel és Bethlen Zsuzsanna, – bécsi egyetemi tanulmányai után az udvar szolgálatába állt, majd Pesten, a Királyi Kúriánál jurátusként dolgozott. Mivel egészsége már fiatal korában megromlott, annak helyreállítása céljából kezdett utazgatni, az 1793 és 1795 közötti magyarországi útjainak leírásából született a kötete. Ezt ismertetik azok a színes pannók is, amelyek a kiállított korabeli dokuemtumokat, kéziratokat, könyveket kiegészítve számolnak be a fiatal tudós életének fontosabb állomásairól.
Első utazása során a homródi borvízet említi, és a veresvágási opállelőhelyet, második utazásán a „magyar nemes ifjú” – ahogy nevezi saját magát, – Marosvásárhelyt írja le: „nem lehet szép városnak mondhatni, azonban sok nagy és derék épülettel bír”, a református kollégium „érdemes tudós tanítókkal dicsekedhetik”, és „bibliotékával”. Azt is megemlíti, hogy 1616-tól Marosvásárhely szabad királyi város. Kecskemét és az 1794-es nagy tűzvész a harmadik utazásában szerepel, „Magyarország, a Dunán fekvő alsó részén, Horvátországban, a Magyar Litorálén és Trieszt városán keresztül” megtett útját 1795-ből a negyedik utazásában meséli el.
Teleki Domokos életrajzát Deé Nagy Anikó kutatásai tették ismertté, mutatott rá Petelei Klára, aki elmondta, hogy a kiállítás a Teleki Sámuel által összegyűjtött és a Tékában elhelyezett hagyaték egy részét mutatja be. Domokost 1797-ben a a marosvásárhelyi Királyi Tábla számfeletti bírájának nevezték ki, 1798. július 19-én eljegyezte Teleki Anikót, de a házasság már nem jöhetett létre, szeptemberben ugyanis elhunyt.
Antal Erika
maszol.ro
A könyvtáralapító Teleki Sámuel fiatalon elhunyt fiának, Teleki Domokosnak mutatja be életútját az a kiállítás, amely a Teleki-Bolyai Könyvtár földszinti, ideiglenes kiállítótermében nyílt meg, és amely a fiatal tudós jegyzetfüzeteit, könyvtárának ritka értékű darabjait, növénygyűjteményét is az érdeklődők elé tárja, illetve színes pannókon ismerteti sokrétű érdeklődését, utazásait.
Az első magyar nyelvű, magyar tájakat ismertető útleírás 120 évvel ezelőtt jelent meg Teleki Domokosnak köszönhetően, aki 1796-ban jelentette meg a kiadványt, hogy „honismeretet terjesszen”. A könyvében Teleki nem csak az ország tájait és településeit írja le, hanem azok lakosságának nemzetiségi, vallási, nyelvi összetételét, gazdasági helyzetét, termelési viszonyait, új létesítményeit és technikai vívmányait, ugyanakkor a jelenségek történeti háttereit is ismerteti – ismertette Petelei Klára, a kiállítás szervezője az Utazásokcímű könyvet, amelynek kéziratai, valamint az első, magyar és a második, német nyelvű kiadását is őrzi a könyvtár és amelyek most a tárlókban megtekinthetők.
Teleki Domokos 1773. szeptember 5-én született a Marosvásárhelyhez közeli Sáromberkén, – szülei: a könyvtáralapító Teleki Sámuel és Bethlen Zsuzsanna, – bécsi egyetemi tanulmányai után az udvar szolgálatába állt, majd Pesten, a Királyi Kúriánál jurátusként dolgozott. Mivel egészsége már fiatal korában megromlott, annak helyreállítása céljából kezdett utazgatni, az 1793 és 1795 közötti magyarországi útjainak leírásából született a kötete. Ezt ismertetik azok a színes pannók is, amelyek a kiállított korabeli dokuemtumokat, kéziratokat, könyveket kiegészítve számolnak be a fiatal tudós életének fontosabb állomásairól.
Első utazása során a homródi borvízet említi, és a veresvágási opállelőhelyet, második utazásán a „magyar nemes ifjú” – ahogy nevezi saját magát, – Marosvásárhelyt írja le: „nem lehet szép városnak mondhatni, azonban sok nagy és derék épülettel bír”, a református kollégium „érdemes tudós tanítókkal dicsekedhetik”, és „bibliotékával”. Azt is megemlíti, hogy 1616-tól Marosvásárhely szabad királyi város. Kecskemét és az 1794-es nagy tűzvész a harmadik utazásában szerepel, „Magyarország, a Dunán fekvő alsó részén, Horvátországban, a Magyar Litorálén és Trieszt városán keresztül” megtett útját 1795-ből a negyedik utazásában meséli el.
Teleki Domokos életrajzát Deé Nagy Anikó kutatásai tették ismertté, mutatott rá Petelei Klára, aki elmondta, hogy a kiállítás a Teleki Sámuel által összegyűjtött és a Tékában elhelyezett hagyaték egy részét mutatja be. Domokost 1797-ben a a marosvásárhelyi Királyi Tábla számfeletti bírájának nevezték ki, 1798. július 19-én eljegyezte Teleki Anikót, de a házasság már nem jöhetett létre, szeptemberben ugyanis elhunyt.
Antal Erika
maszol.ro
2016. július 11.
Búcsú Szabó Miklóstól
Folyó év július 9-én, 84 éves korában elhunyt Szabó Miklós, a történelemtudományok doktora, ny. tudományos főkutató. Tudományos tevékenységét levéltárosként kezdte, főiskolai tanárként folytatta, és tudományos főkutatóként több évtizeden át tanulmányozta múltunk forrásait. Az erdélyi magyar oktatás- és elittörténet, pontosabban az erdélyi diákok külföldi egyetemjárásának a feltárása terén végzett kimagasló eredményei szellemi műveltségünk történetének példaértékű megvalósításai.
Miki, ahogy szólítottuk mindnyájan, ismerősei és barátai, nemcsak szakmabeli kolléga volt, hanem jó barát is. Ismeretségünk túlnőtt a levéltáros–kutató viszonyon. Évek hosszú során több alkalommal dolgoztunk együtt kutatási tervek megvalósításán, kéziratok szakvéleményezésén, szakmai megbeszélések szervezése és lebonyolítása terén, valamint tanulmánykötetek szerkesztésén. És tettük mindezt kollégaként és jó barátként.
Ezen soraimmal búcsúzom tőled, mivel távollétem megakadályoz abban, hogy ravatalodnál mondhassam el búcsúszavaimat. És önkéntelenül eszembe jutnak az együtt töltött alkalmak, megismerkedésünk, sűrű szakmai és baráti beszélgetéseink. Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor kezdő levéltárosként hasznos tanácsokat kaptam tőled, a tapasztalt levéltárostól. És mindig úgy éreztem, hogy szakmai eszmecseréink tanulságosak voltak számomra. Rendezvényeink, kutatási témáink tervezésénél, elgondolásaink megbeszélésénél véleményedre, helyes meglátásaidra mindig számíthattunk.
Forráskiadásaid a ma és a jövő kutatói számára nélkülözhetetlen adatbázisokká váltak. A dolgozataidon végig nyomon követhető igényességed példaképpen áll előttünk. A tudományos kutatómunkát folytattad akkor is, amikor ezen tevékenység útjába számtalan akadályt gördített a múlt század nyolcvanas éveiben a totalitarista rendszer. Tudományos munkásságod 1990 után kiterebélyesedett. Sikerült befejezned az erdélyi diákok külföldi egyetemjárását összefoglaló többkötetes munkát.
Sajnos az utóbbi években megrendült egészséged megakadályozott terveid mAradéktalan megvalósításában. De nem feledjük, hogy hittel és az eredményeiddel szemben érzett felelősséggel tetted mindazt, amit a tudományművelés terén végeztél. Ennek megfelelően jártad végig a nemegyszer göröngyösnek bizonyult tudományos pályát.
Ami mAradandóan tanúskodik e földön végzett munkád értékéről, ami fenntartja emléked, az a szellemi alkotásod. Munkásságod eredményét hasznosan gyümölcsöztethetjük nemcsak mi, hanem utódaink is.
Miki barátom, munkádat becsülettel bevégezted, adjon neked békés nyugodalmat a drága anyaföld!
Dr. Pál-Antal Sándor akadémikus
Szabó Miklós /Sáromberke, 1932. nov. 13. – Marosvásárhely, 2016. júl. 9./
Főbb művei
Szabó Miklós-Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban 1521-1700 /Szeged, 1992/
Szabó Miklós, Simon Zsolt, Szögi László: Erdélyiek külföldi egyetemjárása 1849-1919 között 1-2. /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2014/
Szabó Miklós-Szögi László: Erdélyi peregrinusok /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998/
Sáromberke 1319–1994 (társszerzők Berekméri István, Nagy Géza, Tonk Sándor, Kolozsvár, 1994);
Búzásbesenyő (társszerző Pál-Antal Sándor, Marosvásárhely, 1995);
Mesél a múlt. Csíkjenőfalva 800 éves története (társszerző Jakab Sámuel, Marosvásárhely, 2001);
A Maros megyei magyarság történetéből (társszerző, társszerkesztő, Marosvásárhely, 1997);
Marosvásárhely történetéből (társszerző, társszerkesztő Pál-Antal Sándor, Marosvásárhely, 1999)
Népújság (Marosvásárhely)
Folyó év július 9-én, 84 éves korában elhunyt Szabó Miklós, a történelemtudományok doktora, ny. tudományos főkutató. Tudományos tevékenységét levéltárosként kezdte, főiskolai tanárként folytatta, és tudományos főkutatóként több évtizeden át tanulmányozta múltunk forrásait. Az erdélyi magyar oktatás- és elittörténet, pontosabban az erdélyi diákok külföldi egyetemjárásának a feltárása terén végzett kimagasló eredményei szellemi műveltségünk történetének példaértékű megvalósításai.
Miki, ahogy szólítottuk mindnyájan, ismerősei és barátai, nemcsak szakmabeli kolléga volt, hanem jó barát is. Ismeretségünk túlnőtt a levéltáros–kutató viszonyon. Évek hosszú során több alkalommal dolgoztunk együtt kutatási tervek megvalósításán, kéziratok szakvéleményezésén, szakmai megbeszélések szervezése és lebonyolítása terén, valamint tanulmánykötetek szerkesztésén. És tettük mindezt kollégaként és jó barátként.
Ezen soraimmal búcsúzom tőled, mivel távollétem megakadályoz abban, hogy ravatalodnál mondhassam el búcsúszavaimat. És önkéntelenül eszembe jutnak az együtt töltött alkalmak, megismerkedésünk, sűrű szakmai és baráti beszélgetéseink. Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor kezdő levéltárosként hasznos tanácsokat kaptam tőled, a tapasztalt levéltárostól. És mindig úgy éreztem, hogy szakmai eszmecseréink tanulságosak voltak számomra. Rendezvényeink, kutatási témáink tervezésénél, elgondolásaink megbeszélésénél véleményedre, helyes meglátásaidra mindig számíthattunk.
Forráskiadásaid a ma és a jövő kutatói számára nélkülözhetetlen adatbázisokká váltak. A dolgozataidon végig nyomon követhető igényességed példaképpen áll előttünk. A tudományos kutatómunkát folytattad akkor is, amikor ezen tevékenység útjába számtalan akadályt gördített a múlt század nyolcvanas éveiben a totalitarista rendszer. Tudományos munkásságod 1990 után kiterebélyesedett. Sikerült befejezned az erdélyi diákok külföldi egyetemjárását összefoglaló többkötetes munkát.
Sajnos az utóbbi években megrendült egészséged megakadályozott terveid mAradéktalan megvalósításában. De nem feledjük, hogy hittel és az eredményeiddel szemben érzett felelősséggel tetted mindazt, amit a tudományművelés terén végeztél. Ennek megfelelően jártad végig a nemegyszer göröngyösnek bizonyult tudományos pályát.
Ami mAradandóan tanúskodik e földön végzett munkád értékéről, ami fenntartja emléked, az a szellemi alkotásod. Munkásságod eredményét hasznosan gyümölcsöztethetjük nemcsak mi, hanem utódaink is.
Miki barátom, munkádat becsülettel bevégezted, adjon neked békés nyugodalmat a drága anyaföld!
Dr. Pál-Antal Sándor akadémikus
Szabó Miklós /Sáromberke, 1932. nov. 13. – Marosvásárhely, 2016. júl. 9./
Főbb művei
Szabó Miklós-Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban 1521-1700 /Szeged, 1992/
Szabó Miklós, Simon Zsolt, Szögi László: Erdélyiek külföldi egyetemjárása 1849-1919 között 1-2. /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2014/
Szabó Miklós-Szögi László: Erdélyi peregrinusok /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998/
Sáromberke 1319–1994 (társszerzők Berekméri István, Nagy Géza, Tonk Sándor, Kolozsvár, 1994);
Búzásbesenyő (társszerző Pál-Antal Sándor, Marosvásárhely, 1995);
Mesél a múlt. Csíkjenőfalva 800 éves története (társszerző Jakab Sámuel, Marosvásárhely, 2001);
A Maros megyei magyarság történetéből (társszerző, társszerkesztő, Marosvásárhely, 1997);
Marosvásárhely történetéből (társszerző, társszerkesztő Pál-Antal Sándor, Marosvásárhely, 1999)
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 5.
Énekelni. Előadásokon, nótaesteken, a családban, mindenhol
Beszélgetés Kádár Zsolt nótaénekessel
A nagyernyei Kádár Zsolt sokoldalú ember, de talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a zenének él. A hétköznapokban zenetanár, gyermekkórust irányít, hétvégeken esküvőkön zenél és templomban kántorizál, időnként népdalénekesként lép fel különböző rendezvényeken.
– A Blue Art együttessel, amelynek tagja vagy, néhány évvel ezelőtt már készítettem interjút, most a nótaénekes KádárZsoltot szeretném faggatni…
– Valamikor 2010 nyarán egy színpadon léphettem fel Cseh Judittal egy Hajlik a rózsafa előadáson. Nem sokkal később közelebbi kapcsolatba kerültünk, a tanítványa lettem, s egyre jobban megszerettem a magyar nótát. Ez volt a kezdet...
– Tanítasz, énekelsz, zenélsz, gondolom, ez mind felelőséggel és sok munkával jár…
– Serdülő koromban nagyon sokat tanultam, gyakoroltam, ezért gyakran panaszkodtam ismerőseimnek, hogy nekem nincs is gyermekkorom. Aztán megérett a gyümölcs, bejutottam a zeneakadémiára, négy év egyetem, majd két év mesteri következett fagott szakon. 2006-tól öt éven át a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban tanítottam mint fagott-tanár.
– Hány hangszeren játszol?
– Harmadik osztályos koromban tanultam meg zongorázni, hatodiktól a fagotton gyakoroltam, 17 éve orgonán kántorizálok a nagyernyei katolikus templomban, 2010-től szaxofonon is játszom.
– Elég régóta tanítasz, tapasztalatod szerint a mai gyerekek mennyire fogékonyak a zenére, a népdalra?
– Most egy kicsit elkomolyodom, mert inkább negatív tapasztalataim vannak. Különböző képességű gyerekekkel dolgozunk, szint alatt és szint felett egyaránt szép számban vannak. A zenei tudás, tehetség nem igazán függ össze az általános tanulmányi eredményekkel. Gyakran találkozom olyan tanulóval, aki a felvételi tantárgyakból nagyon gyenge, de kiválóan énekel. Én mindig azt vallottam, hogy a tanóra keretében nem igazán lehet énekelni. Minden osztályban akadnak olyanok, akikkel a Jóisten nem igazán bánt bőkezűen, amikor a zenei hangot osztogatta. Ezért iskolai kórust szerveztem a nagyernyei iskolában. Hetente egyszer találkozunk a kultúrotthonban, s népdalokat tanulunk. Komolyabb dolgokba még nem megyünk bele, mert ehhez kell tudni szolmizálni, felsőfokon ismerni a zenei hangokat, hangértékeket. Ernyé-ben 18-20 gyerekkel énekelünk együtt kórusórán, újabban pedig, a faluünnepségre való tekintettel, Sárom- berkén is beindítottuk a közös éneklést.
– Mit jelent számodra a népdal, a magyar nóta?
– A magyar nóta segítségével ki tudom fejezni érzelmeimet, s ezzel el lehet jutni az emberek szívéhez. A népdal is kedves számomra, de én elsősorban nótaénekes vagyok. A népdalon belül több műfaj létezik. Vannak olyan nóták, népdalok, amelyek helységhez kötöttek. Engem elsősorban a kalotaszegi népdalok, nóták fogtak meg, kápráztattak el. Egyetemi éveim alatt többször is jártam azon a vidéken népdalokat tanulni, hangfelvételeket készíteni. Még esküvőn is megfordultam, csodálatos volt. Mindenki viseletbe öltözött, életkortól függetlenül. A kalotaszegi népdalokat szinte naponta hallgatom.
– Hol léptél fel az utóbbi időben?
– A közelmúltban a Marosvásárhelyi Kultúrpalotában, a Cseh Judit-nótaesten. Telt ház volt, csodálatos közönséggel, a csíkszentmadarasi népi zenekar kísért. Számos ismert előadó társaságában léphettem színpadra. Jelen volt Buta Árpád, Ábrám Tibor, Gyárfás István és még sorolhatnám. Büszke vagyok arra, hogy szinte naponta sugározza felvételeimet a Marosvásárhelyi Rádió, gyakran betelefonálnak, kérik a nótáimat.
– Nótaénekesként, csak nótázásból meg lehet élni?
– Sajnos, nem. Legtöbben mással is foglalkozunk a dalolás mellett, s csak azért vállalunk fellépéseket, hogy megőrizzük, fenntartsuk a hagyományt. Ezért is van kevés fiatal nótaénekes. Talán nem túlzok, ha úgy fogalmazok: úgy érezzük, hogy a nótaénekesek nincsenek eléggé megbecsülve, értékelve. Elsősorban a fiatalabb nemzedék által. Előadásokon mindig hiányolom a fiatalabb korosztályt.
– Ki a példaképed, kinek az előadásmódja, gondolatvilága hatott rád a leginkább?
– Cseh Juditot már említettem, nagyon kedveltem, tiszteltem, sokat köszönhetek az erdélyi magyar nóta nagyasszonyának. A másik nótaénekes, akivel sosem találkoztam, de nagyon szeretem a hangfelvételeit hallgatni, Madaras Gábor. Ha nem tévedek, születésem előtt 2-3 évvel halt meg, élőben nem hallhattam, de a nótáit, népdalait nagyon kedvelem.
– Ha egy toplistát kellene összeállítanod kedvenc nótáidból, melyik lenne az első három?
– Sokat szeretek, szinte mindegyiket, amit énekelek, de vannak, amelyek nagyon mélyen élnek a szívemben. Nagy kedvencem a Szeretem a kertet, amely megjelent hanghordozóm (CD) címadó dala. Aztán van két olyan nóta, amit Cseh Judit művésznő tanácsára tanultam meg, s adok elő azóta is különböző fellépéseken: Levelem jött a faluból, Esik eső hegyen-völgyön.
– Hogyan tovább?
– Szeretném továbbra is minden képességemmel, tudásommal szolgálni a műfajt. Közös ügyünk, erkölcsi kötelességünk, hogy a nóták terjesztéséért, fennmAradásáért mindent megtegyünk. Ehhez pedig minél többet kell énekelni. Előadásokon, nótaesteken, a családban, mindenhol. A magyar nóta örökös tagja kell mAradjon a kultúra nagy családjának.
Kérdezett: Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés Kádár Zsolt nótaénekessel
A nagyernyei Kádár Zsolt sokoldalú ember, de talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a zenének él. A hétköznapokban zenetanár, gyermekkórust irányít, hétvégeken esküvőkön zenél és templomban kántorizál, időnként népdalénekesként lép fel különböző rendezvényeken.
– A Blue Art együttessel, amelynek tagja vagy, néhány évvel ezelőtt már készítettem interjút, most a nótaénekes KádárZsoltot szeretném faggatni…
– Valamikor 2010 nyarán egy színpadon léphettem fel Cseh Judittal egy Hajlik a rózsafa előadáson. Nem sokkal később közelebbi kapcsolatba kerültünk, a tanítványa lettem, s egyre jobban megszerettem a magyar nótát. Ez volt a kezdet...
– Tanítasz, énekelsz, zenélsz, gondolom, ez mind felelőséggel és sok munkával jár…
– Serdülő koromban nagyon sokat tanultam, gyakoroltam, ezért gyakran panaszkodtam ismerőseimnek, hogy nekem nincs is gyermekkorom. Aztán megérett a gyümölcs, bejutottam a zeneakadémiára, négy év egyetem, majd két év mesteri következett fagott szakon. 2006-tól öt éven át a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban tanítottam mint fagott-tanár.
– Hány hangszeren játszol?
– Harmadik osztályos koromban tanultam meg zongorázni, hatodiktól a fagotton gyakoroltam, 17 éve orgonán kántorizálok a nagyernyei katolikus templomban, 2010-től szaxofonon is játszom.
– Elég régóta tanítasz, tapasztalatod szerint a mai gyerekek mennyire fogékonyak a zenére, a népdalra?
– Most egy kicsit elkomolyodom, mert inkább negatív tapasztalataim vannak. Különböző képességű gyerekekkel dolgozunk, szint alatt és szint felett egyaránt szép számban vannak. A zenei tudás, tehetség nem igazán függ össze az általános tanulmányi eredményekkel. Gyakran találkozom olyan tanulóval, aki a felvételi tantárgyakból nagyon gyenge, de kiválóan énekel. Én mindig azt vallottam, hogy a tanóra keretében nem igazán lehet énekelni. Minden osztályban akadnak olyanok, akikkel a Jóisten nem igazán bánt bőkezűen, amikor a zenei hangot osztogatta. Ezért iskolai kórust szerveztem a nagyernyei iskolában. Hetente egyszer találkozunk a kultúrotthonban, s népdalokat tanulunk. Komolyabb dolgokba még nem megyünk bele, mert ehhez kell tudni szolmizálni, felsőfokon ismerni a zenei hangokat, hangértékeket. Ernyé-ben 18-20 gyerekkel énekelünk együtt kórusórán, újabban pedig, a faluünnepségre való tekintettel, Sárom- berkén is beindítottuk a közös éneklést.
– Mit jelent számodra a népdal, a magyar nóta?
– A magyar nóta segítségével ki tudom fejezni érzelmeimet, s ezzel el lehet jutni az emberek szívéhez. A népdal is kedves számomra, de én elsősorban nótaénekes vagyok. A népdalon belül több műfaj létezik. Vannak olyan nóták, népdalok, amelyek helységhez kötöttek. Engem elsősorban a kalotaszegi népdalok, nóták fogtak meg, kápráztattak el. Egyetemi éveim alatt többször is jártam azon a vidéken népdalokat tanulni, hangfelvételeket készíteni. Még esküvőn is megfordultam, csodálatos volt. Mindenki viseletbe öltözött, életkortól függetlenül. A kalotaszegi népdalokat szinte naponta hallgatom.
– Hol léptél fel az utóbbi időben?
– A közelmúltban a Marosvásárhelyi Kultúrpalotában, a Cseh Judit-nótaesten. Telt ház volt, csodálatos közönséggel, a csíkszentmadarasi népi zenekar kísért. Számos ismert előadó társaságában léphettem színpadra. Jelen volt Buta Árpád, Ábrám Tibor, Gyárfás István és még sorolhatnám. Büszke vagyok arra, hogy szinte naponta sugározza felvételeimet a Marosvásárhelyi Rádió, gyakran betelefonálnak, kérik a nótáimat.
– Nótaénekesként, csak nótázásból meg lehet élni?
– Sajnos, nem. Legtöbben mással is foglalkozunk a dalolás mellett, s csak azért vállalunk fellépéseket, hogy megőrizzük, fenntartsuk a hagyományt. Ezért is van kevés fiatal nótaénekes. Talán nem túlzok, ha úgy fogalmazok: úgy érezzük, hogy a nótaénekesek nincsenek eléggé megbecsülve, értékelve. Elsősorban a fiatalabb nemzedék által. Előadásokon mindig hiányolom a fiatalabb korosztályt.
– Ki a példaképed, kinek az előadásmódja, gondolatvilága hatott rád a leginkább?
– Cseh Juditot már említettem, nagyon kedveltem, tiszteltem, sokat köszönhetek az erdélyi magyar nóta nagyasszonyának. A másik nótaénekes, akivel sosem találkoztam, de nagyon szeretem a hangfelvételeit hallgatni, Madaras Gábor. Ha nem tévedek, születésem előtt 2-3 évvel halt meg, élőben nem hallhattam, de a nótáit, népdalait nagyon kedvelem.
– Ha egy toplistát kellene összeállítanod kedvenc nótáidból, melyik lenne az első három?
– Sokat szeretek, szinte mindegyiket, amit énekelek, de vannak, amelyek nagyon mélyen élnek a szívemben. Nagy kedvencem a Szeretem a kertet, amely megjelent hanghordozóm (CD) címadó dala. Aztán van két olyan nóta, amit Cseh Judit művésznő tanácsára tanultam meg, s adok elő azóta is különböző fellépéseken: Levelem jött a faluból, Esik eső hegyen-völgyön.
– Hogyan tovább?
– Szeretném továbbra is minden képességemmel, tudásommal szolgálni a műfajt. Közös ügyünk, erkölcsi kötelességünk, hogy a nóták terjesztéséért, fennmAradásáért mindent megtegyünk. Ehhez pedig minél többet kell énekelni. Előadásokon, nótaesteken, a családban, mindenhol. A magyar nóta örökös tagja kell mAradjon a kultúra nagy családjának.
Kérdezett: Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 28.
Lovas túrával emlékeztek Gróf Tisza Istvánra
Befejeződött a hétvégén az az emléktúra, amelyet a Hajdú-Bihar megyei Lovas és Huszár Hagyományőrző Sport és Kulturális Egyesület már ötödik alkalommal szervezett meg.
Gróf Tisza István volt az az első államférfi, aki az első világháborúban ténylegesen katonákat is vezényelt, a 2. honvéd huszárokat, ezért is kapta az ő nevét az az emléktúra, amely során idén a debreceni hagyományőrző huszárok az 1916-os román betörés apropóján azokat a Beszterce-Naszód és Maros megyei helyszíneket járták végig az elmúlt két hétben, amelyeket az első világháborúban az ezred is. Száz éve a hadtestet Galíciából Marosvásárhelyre vezényelték, ahonnan Marossárpatakra és Sáromberkére mentek, ott Ferenc József császár születésnapján díszszemlét tartottak, majd augusztus 18-án elindultak a határok védelmére Vatra Dornei felé. Az idei emléktúrát az elesett huszárok emlékére szervezték.
A menet Besztercén kezdődött, ahol emléktáblát avattak a Magyar Ház falán, onnan Bethlen, Magyardécse, Szépkenyerűszentmárton, Kékes, Szentmáté, Nagynyulas érintésével érkeztek Maros megyebe, ahol Vajdaszentiványon szálltak meg. Sáromberkén a református templom udvarán kopjafát és emléktáblát avattak, és a helyiek fényképen mutatták meg azt a helyet, ahol száz éve tartották a díszszemlét. Innen Mikházára, majd a Bekecs érintésével Nyárádselyébe lovagoltak, itt a nyárádszeredai Bekecs és a hortobágyi Kilenclyukú táncegyüttesek közreműködésével huszárbált is tartottak. Nyárádszeredában emléktáblát avattak az egykori Úri Kaszinó falán, ellátogattak Nyárádszentsimonba, majd Jobbágyfalván fejezték be a túrát – számolt be lapunknak Juhász Imre, a hagyományőrző huszárezred őrmestere és Lovas Bálint szakaszvezető, ezredkürtös.
Tizennégy lovas járta végig a mintegy 380 kilométert, s bár több helyen gondoskodtak kényelmükről, mégis tartották magukat és lovaikat a tábori körülményekhez. Továbbá ugyanabban a ruházatban díszelegtek, amellyel elődeik a frontra indultak. Az 1869-től érvényes egyenruhát 1916-ig hordták, ekkor a lóállomány megritkulásával a huszárokat is lövészárkokba kényszerítették, és az egész hadsereg ruházatát szürkére cserélték.
Arra a kérdésünkre, hogy hogyan fogadták útjukon őket, csak annyit mondtak: csodálatos volt. Mindenhol szívesen és örömmel látták, az egyenruhás, lovas huszárok képe sok idős ember szemébe könnyet csalt, sőt, Besztercén virágokat szórtak elébük, hogy a magyar huszárnak még a lova se lépjen kőre, hanem rózsasziromra. Sok helyen az emberek összeadták az élelmet az ellátásukra, Nagynyulason pedig egy román gazda volt a vendéglátójuk. Az időjárás kedvezett, naponta 25-35 kilométert lovagolhattak, ami nem tűnik soknak, de a „hegyre fel-hegyről le” terephez nem szokott alföldi lovak számára 7-9 óra kellett ennek megtételére.
Élő történelem
Csontos János debreceni huszárszázados lapunknak elmondta: az általa vezetett egyesület 1988-ban alakult, egy öreg, második világháborús katonatiszt szervezte meg egy nemzetközi huszár-világtalálkozó alkalmából. Az emléktúrát idén azért itt szervezték, mert száz éve ebben a térségben kemény harcok folytak a betörő ellenség megállításáért. Egyébként sok túrát szerveztek már a Kárpát-medenceében, Erdélyben sem ez az első: 2007-ben a Szent Imre millenniumi emléktúrát, 2009-ben a Marosvásárhelyi huszáravatás alkalmával lovagoltak, 2011-ben Bem, 2013-ban Lenkei tábornok emlékére szerveztek lovastúrát. Ezek nemcsak egyszerű lovaglások, hanem vezérfonaluk is van, „élő történelemóra”, ilyenkor emlékjeleket is hagynak. Magyardécsén szoborjavításhoz járultak hozzá, Pankotán és Szilágysomlyón kopjafát avattak, idén pedig egy kopjafát és három fekete márványtáblát – részletezte a volt országgyűlési képviselő.
Gligor Róbert László
A nyárádszeredai eméktábla szövege:
Emléktábla
1916-2016
„Közösek emlékenk, közös a kincsünk az ezred becsülete…”
FLOHR JÁNOS ezredes
Őrizzük meg együtt az I. világháborúban elesett honvéd huszárok emlékét
Nyárárdszereda, 2016. augusztus 22.
Állította a századik évfordulón
RMDSZ M. KIRÁLYI DEBERCENI
Maros megyei szervezete 2. HUSZÁREZRED
Hagyományőrző közösége
Székelyhon.ro
Befejeződött a hétvégén az az emléktúra, amelyet a Hajdú-Bihar megyei Lovas és Huszár Hagyományőrző Sport és Kulturális Egyesület már ötödik alkalommal szervezett meg.
Gróf Tisza István volt az az első államférfi, aki az első világháborúban ténylegesen katonákat is vezényelt, a 2. honvéd huszárokat, ezért is kapta az ő nevét az az emléktúra, amely során idén a debreceni hagyományőrző huszárok az 1916-os román betörés apropóján azokat a Beszterce-Naszód és Maros megyei helyszíneket járták végig az elmúlt két hétben, amelyeket az első világháborúban az ezred is. Száz éve a hadtestet Galíciából Marosvásárhelyre vezényelték, ahonnan Marossárpatakra és Sáromberkére mentek, ott Ferenc József császár születésnapján díszszemlét tartottak, majd augusztus 18-án elindultak a határok védelmére Vatra Dornei felé. Az idei emléktúrát az elesett huszárok emlékére szervezték.
A menet Besztercén kezdődött, ahol emléktáblát avattak a Magyar Ház falán, onnan Bethlen, Magyardécse, Szépkenyerűszentmárton, Kékes, Szentmáté, Nagynyulas érintésével érkeztek Maros megyebe, ahol Vajdaszentiványon szálltak meg. Sáromberkén a református templom udvarán kopjafát és emléktáblát avattak, és a helyiek fényképen mutatták meg azt a helyet, ahol száz éve tartották a díszszemlét. Innen Mikházára, majd a Bekecs érintésével Nyárádselyébe lovagoltak, itt a nyárádszeredai Bekecs és a hortobágyi Kilenclyukú táncegyüttesek közreműködésével huszárbált is tartottak. Nyárádszeredában emléktáblát avattak az egykori Úri Kaszinó falán, ellátogattak Nyárádszentsimonba, majd Jobbágyfalván fejezték be a túrát – számolt be lapunknak Juhász Imre, a hagyományőrző huszárezred őrmestere és Lovas Bálint szakaszvezető, ezredkürtös.
Tizennégy lovas járta végig a mintegy 380 kilométert, s bár több helyen gondoskodtak kényelmükről, mégis tartották magukat és lovaikat a tábori körülményekhez. Továbbá ugyanabban a ruházatban díszelegtek, amellyel elődeik a frontra indultak. Az 1869-től érvényes egyenruhát 1916-ig hordták, ekkor a lóállomány megritkulásával a huszárokat is lövészárkokba kényszerítették, és az egész hadsereg ruházatát szürkére cserélték.
Arra a kérdésünkre, hogy hogyan fogadták útjukon őket, csak annyit mondtak: csodálatos volt. Mindenhol szívesen és örömmel látták, az egyenruhás, lovas huszárok képe sok idős ember szemébe könnyet csalt, sőt, Besztercén virágokat szórtak elébük, hogy a magyar huszárnak még a lova se lépjen kőre, hanem rózsasziromra. Sok helyen az emberek összeadták az élelmet az ellátásukra, Nagynyulason pedig egy román gazda volt a vendéglátójuk. Az időjárás kedvezett, naponta 25-35 kilométert lovagolhattak, ami nem tűnik soknak, de a „hegyre fel-hegyről le” terephez nem szokott alföldi lovak számára 7-9 óra kellett ennek megtételére.
Élő történelem
Csontos János debreceni huszárszázados lapunknak elmondta: az általa vezetett egyesület 1988-ban alakult, egy öreg, második világháborús katonatiszt szervezte meg egy nemzetközi huszár-világtalálkozó alkalmából. Az emléktúrát idén azért itt szervezték, mert száz éve ebben a térségben kemény harcok folytak a betörő ellenség megállításáért. Egyébként sok túrát szerveztek már a Kárpát-medenceében, Erdélyben sem ez az első: 2007-ben a Szent Imre millenniumi emléktúrát, 2009-ben a Marosvásárhelyi huszáravatás alkalmával lovagoltak, 2011-ben Bem, 2013-ban Lenkei tábornok emlékére szerveztek lovastúrát. Ezek nemcsak egyszerű lovaglások, hanem vezérfonaluk is van, „élő történelemóra”, ilyenkor emlékjeleket is hagynak. Magyardécsén szoborjavításhoz járultak hozzá, Pankotán és Szilágysomlyón kopjafát avattak, idén pedig egy kopjafát és három fekete márványtáblát – részletezte a volt országgyűlési képviselő.
Gligor Róbert László
A nyárádszeredai eméktábla szövege:
Emléktábla
1916-2016
„Közösek emlékenk, közös a kincsünk az ezred becsülete…”
FLOHR JÁNOS ezredes
Őrizzük meg együtt az I. világháborúban elesett honvéd huszárok emlékét
Nyárárdszereda, 2016. augusztus 22.
Állította a századik évfordulón
RMDSZ M. KIRÁLYI DEBERCENI
Maros megyei szervezete 2. HUSZÁREZRED
Hagyományőrző közösége
Székelyhon.ro
2017. február 9.
„Esélyünk sem volt a túlerővel szemben!”
– Kali Sándor visszaemlékezései –
1943. január 12-én a II. világháború keleti frontján nagy erejű támadás érte a Don-kanyarban védelmi állásokat elfoglalt, csaknem 200 ezer fős 2. magyar hadsereg egységeit. Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban elpusztult szinte a teljes 2. magyar hadsereg. A rosszul felszerelt, az orosz télre fel nem készült magyar katonák hatalmas túlerővel álltak szemben. Hősök voltak? Áldozatok? Ezt csak a résztvevőktől tudhatjuk meg. Az alábbiakban néhai id. Kali Sándor világháborús visszaemlékezéseit olvashatják, amelyet 2003-ban osztott meg a szerzővel.
Több mint kétéves sorkatonai szolgálatot teljesítettem Magyarország háborúba lépése előtt. Sepsiszentgyörgyön rukkoltam be 1940. december 2-án a 27. gyalogezred 1. zászlóaljához, később Madéfalván folytatódott a kiképzésem. De a várva várt leszerelés elmaradt.
A 2. magyar hadsereg 1942 októberében a Don partjához ért, de igencsak megfogyatkozott létszámban. Szükség volt az utánpótlásra... Tisztjeink azt mondták nekünk, hogy gyakorlatozni visznek egy távolabbi helyre. Ha jól emlékszem, november végén indultunk útnak, nem többen, mint százan, de lehet, hogy valamivel kevesebben (az 1. zászlóalj 3. százada). Sejtettük, hogy a frontra visznek, de azt nem gondoltuk, hogy napokig utazunk, majd hetekig gyalogolunk. Puskás honvéd voltam az ezredben, fiatal és vakmerő. Nádasi Oszkár ezredes volt az ezredparancsnokom, Fehér Kálmán százados a századparancsnokom. Alig tettük a lábunkat orosz földre, máris támadás ért. A golyózápor után a mellettem lévő bajtársam ki akart lépni a lövészárokból, de amikor megmozdult, gránáttalálat érte. Akkor éreztem először, hogy ez már nem gyakorlatozás, hanem élet-halál játék.
Oroszország belseje felé haladva, egyre nagyobb volt a hideg. Az év utolsó napjaiban csattogó hidegben mentünk előre, nagy távolságokat megtéve. Talán még mínusz 35 C-fokos hideg is volt. Egyik bajtársam figyelmeztetni akarta a századost, hogy fehér a füle a hidegtől. A tiszt odanyúlt, megtapogatta, és leszakadt a füle. Ijesztő látvány volt…
Január első napjaiban értünk a Don-kanyarhoz. Nappal fehér köpennyel álcáztuk magunkat, éjszaka beástuk magunkat a hóba. Nem tudtunk aludni a hideg miatt, csak pihentünk, összebújva, mint a juhok. Hideg ételt kaptunk, konzervekkel vertük el az éhségünket. Éjjel-nappal ropogtak a fegyverek. Gyengén felszerelt hadseregünk csak 5-6 napig bírt ellenállni az orosz túlerőnek. Sík területen ütköztünk meg az oroszokkal, az sem volt ahová elbújjunk. Az orosz tankok ellen nem lehetett puskával harcolni. A páncélosok agyontemették a lövészárkokban állást foglaló honvédeket. Nagyobb aknavetőnk nem volt, kevés volt a gépfegyveresek száma. Vécsey-puskának nevezték fegyvereinket, melyeket minden lövés után tölteni kellett. A muszkák annyian voltak, mint a hangyák. Nagy veszteségek értek, megkezdtük a visszavonulást. Tudtuk, éreztük, hogy értelmetlen a harc. Ha azt mondanám, hogy nem féltünk, hazudnék. Mindenki félt. Mindenki tudta, hogy itt már csak a visszavonulás, a menekülés segíthet. Nem akartunk meghalni. A századosunk azt mondta: „Nincs esélyünk, rengetegen vannak és jól felszereltek”. Az orosz katonákat leitatták, vodkával bátorították a tisztek. Másfél méteres hó volt, s annak a tetején jöttek. Rengetegen voltak, azóta mondjuk, hogy annyian vannak, mint az oroszok. Tele voltak szesszel, nem törődtek a halállal.
Vorodkába értünk, aztán Ukrajna Zabi nevű városába. Itt rajtunk ütött az ellenség. Kiszálltunk a vagonokból, és egy jeges vizű patakba ugrottunk. Sokáig nem mozdulhattunk, mert megállás nélkül lőttek a muszkák. Felbomlott a rend, a tisztek hiába próbáltak védőállásba állítani bennünket. Folytatni kellett a visszavonulást. Az oroszok még zavartak egy ideig, de aztán a tüzérségnek sikerült visszaverni őket. Közben súlyosan megsebesültem, gránátszilánk került a hátgerincembe. Egerbe vittek, kórházba. Édesanyám megtudta, hogy találat ért, utánam jött és hazahozatott Marosvásárhelyre. A falumbeli Szabó Mihály is velem jött, Ukrajnában találkoztunk, ő is megsebesült. Néhány hónap után lábadozni kezdtem. Menekülni kellett, mert közeledett az orosz. Szabó Mihály biztatott, hogy szökjünk haza. A kórházparancsnok nem egyezett bele, hogy hazamenjünk. Mihálynak mégis sikerült meglépni, engem feltettek egy vöröskeresztes kocsira, és Zalaegerszegre vittek. Ez 1944 októberében történt…
A zalai kórházból Brünnbe szállítottak, ahol április elején fogságba estem. Akkor már eldobtam a mankót, s pálcával jártam. Különben ez az oroszokat cseppet sem érdekelte. Aki még szuszogott, magukkal vitték. Gyalog kísértek Székesfehérvárra, néha erőltetett menetben. Hét-nyolc nap alatt tettük meg az utat. Ott bevagoníroztak, nem tudtuk, hogy hová megyünk. Sós halat adtak – mikor eszükbe jutott –, de vizet nem. Sokat gyötört a szomjúság, volt aki belehalt. Egyikünk javasolta, hogy igyuk meg a vizeletünket. Aki így tett, életben maradt.
Útban Oroszország felé Marosvásárhelyen, majd Sáromberkén is áthaladtunk. Az állomásban torkomszakadtából kiabáltam: „Kali Sándor vagyok Sárpatakról. Adják hírül a családomnak, hogy élek, de elfogtak az oroszok!” Egy papírdarabkára is ráírtam mindezt, és kidobtam a vonatból. Később megtudtam, hogy egy sáromberki ember megtalálta, és áthozta édesanyámnak.
Rîmnicu Săraton kiparancsoltak a vagonokból. Találgattuk, hogy mi lesz velünk. Azt hallottuk, hogy az amerikaiak nem engednek ki Oroszországba. De nem így történt…
Leningrádot elhagyva már-már biztosak voltunk, hogy Szibéria a végállomás. Tbiliszitől nem messze, Karajasban szállítottak le. Egy óriási lágerbe kerültünk, ahol 32 ezer ember tengette napjait. Nemcsak hadifoglyokat őriztek ott, hanem orosz elítélteket is, akiknek zöme lopásért „ült”. Érkezésünk után füstre lettem figyelmes. Gondoltam, odamegyek megnézni, mi történik. Konyhát sejtettem, rettentő éhes voltam, így nagy öröm volt, mikor meggyőződtem, hogy valóban onnan jön a füst. Kiderült, hogy a konyhafőnök román. Törni kezdtem én is a nyelvet, mire ő a testvérének nevezett, és maga mellé vett a konyhára. Ételt osztottam a foglyoknak. Örvendtem, hogy melegben vagyok és van mit ennem. Egyszer egy ismerős arcot fedeztem fel a sorban álló foglyok között. A sárpataki Lakó Sanyi barátom volt, akivel a Don-kanyarnál is együtt voltunk, de később elváltak útjaink. Felkiáltottam örömömben, megöleltük, megcsókoltuk egymást. A konyhafőnök róla is gondoskodott, őt a szabóműhelybe tette be dolgozni.
Teltek-múltak a hetek, hónapok. Sokat gondoltunk haza, reménykedtünk, hogy nemsokára ismét szabadok leszünk. Sok foglyot foglalkoztatott a szökés gondolata. Fegyveres őrök százai vigyáztak ránk, lehetetlennek tűnt meglógni. Néhány fogolynak mégis sikerült…
A lágerben volt egy villanyoszlop. Egyik éjszaka két elszánt bajtársunk felmászott reá. Megpróbáltak végigmenni a dróton, de egyikük odaragadt. A másik Törökországba szökött, ahonnan biztató, vigasztaló leveleket írt nekünk.
Egyszer hírét vettem, hogy Lakó Sanyi barátom nagyon beteg. Gyorsan hozzá siettem, majd román szakács barátom közbenjárására átvittem magamhoz a konyhára, hogy gondját viseljem. Csak pirítós kenyeret ehetett, néha egy kis vajjal, amit a rántáshoz adtak a konyhára. Szódavizet is szereztem neki. Istennek hála talpra állt.
Később elhelyeztek a konyháról, átkerültem az asztalosműhelybe. Itt nemsokára műhelyfőnökké léptettek elő. Egy kis könyvecskét kaptam a lágerparancsnoktól, amely feljogosított arra, hogy elhagyjam a láger területét. Bárhová mehettem, de nem nagyobb távolságra, mint 70 kilométer. Egy dicsőszentmártoni fogolytársam is hasonló kedvezményben részesült, így együtt jártuk be a környéket. A közeli településeken megrendelőkre akadtunk, akik bútorokat kértek tőlünk. Főleg asztalokat és székeket árusítottunk, gyűjtögetve a rubeleket. Moszkvában is jártunk (igaz, kísérettel), ahol egy gazdag embernek dolgoztunk. Itt kifogástalan ellátásban volt részünk, a finom ételeket pezsgővel nyomtattuk le. Úgy éreztük, mintha egyik napról a másikra a pokolból a mennyországba kerültünk volna.
1948 augusztusában közölte a lágerparancsnok, hogy hazamegyünk. Időközben többen szereztek közülünk pénzt és ékszereket. Egyesek az ételüket adták el, hogy pénzt vigyenek haza. Bevarrtuk szerény vagyonunkat a ruhánkba, de pórul jártunk. A román határ közelében leszállították és fertőtlenítették a foglyokat. A fürdő előtt levetkőztettek, tisztálkodás után jobb ruhákat kaptunk. Volt aki beleőrült a váratlan ruhacserébe, mert összekuporgatott vagyona orosz kézre került. A kapzsi muszkák valósággal marakodtak a zsákmányon, darabokra tépve levetett ruháinkat.
A focşani-i lágerbe hoztak, innen Marosvásárhelyre utaztunk, és nemsokára szeretteim között lehettem. Október 17-én értem haza.
BEREKMÉRI EDMOND
Népújság (Marosvásárhely)
– Kali Sándor visszaemlékezései –
1943. január 12-én a II. világháború keleti frontján nagy erejű támadás érte a Don-kanyarban védelmi állásokat elfoglalt, csaknem 200 ezer fős 2. magyar hadsereg egységeit. Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban elpusztult szinte a teljes 2. magyar hadsereg. A rosszul felszerelt, az orosz télre fel nem készült magyar katonák hatalmas túlerővel álltak szemben. Hősök voltak? Áldozatok? Ezt csak a résztvevőktől tudhatjuk meg. Az alábbiakban néhai id. Kali Sándor világháborús visszaemlékezéseit olvashatják, amelyet 2003-ban osztott meg a szerzővel.
Több mint kétéves sorkatonai szolgálatot teljesítettem Magyarország háborúba lépése előtt. Sepsiszentgyörgyön rukkoltam be 1940. december 2-án a 27. gyalogezred 1. zászlóaljához, később Madéfalván folytatódott a kiképzésem. De a várva várt leszerelés elmaradt.
A 2. magyar hadsereg 1942 októberében a Don partjához ért, de igencsak megfogyatkozott létszámban. Szükség volt az utánpótlásra... Tisztjeink azt mondták nekünk, hogy gyakorlatozni visznek egy távolabbi helyre. Ha jól emlékszem, november végén indultunk útnak, nem többen, mint százan, de lehet, hogy valamivel kevesebben (az 1. zászlóalj 3. százada). Sejtettük, hogy a frontra visznek, de azt nem gondoltuk, hogy napokig utazunk, majd hetekig gyalogolunk. Puskás honvéd voltam az ezredben, fiatal és vakmerő. Nádasi Oszkár ezredes volt az ezredparancsnokom, Fehér Kálmán százados a századparancsnokom. Alig tettük a lábunkat orosz földre, máris támadás ért. A golyózápor után a mellettem lévő bajtársam ki akart lépni a lövészárokból, de amikor megmozdult, gránáttalálat érte. Akkor éreztem először, hogy ez már nem gyakorlatozás, hanem élet-halál játék.
Oroszország belseje felé haladva, egyre nagyobb volt a hideg. Az év utolsó napjaiban csattogó hidegben mentünk előre, nagy távolságokat megtéve. Talán még mínusz 35 C-fokos hideg is volt. Egyik bajtársam figyelmeztetni akarta a századost, hogy fehér a füle a hidegtől. A tiszt odanyúlt, megtapogatta, és leszakadt a füle. Ijesztő látvány volt…
Január első napjaiban értünk a Don-kanyarhoz. Nappal fehér köpennyel álcáztuk magunkat, éjszaka beástuk magunkat a hóba. Nem tudtunk aludni a hideg miatt, csak pihentünk, összebújva, mint a juhok. Hideg ételt kaptunk, konzervekkel vertük el az éhségünket. Éjjel-nappal ropogtak a fegyverek. Gyengén felszerelt hadseregünk csak 5-6 napig bírt ellenállni az orosz túlerőnek. Sík területen ütköztünk meg az oroszokkal, az sem volt ahová elbújjunk. Az orosz tankok ellen nem lehetett puskával harcolni. A páncélosok agyontemették a lövészárkokban állást foglaló honvédeket. Nagyobb aknavetőnk nem volt, kevés volt a gépfegyveresek száma. Vécsey-puskának nevezték fegyvereinket, melyeket minden lövés után tölteni kellett. A muszkák annyian voltak, mint a hangyák. Nagy veszteségek értek, megkezdtük a visszavonulást. Tudtuk, éreztük, hogy értelmetlen a harc. Ha azt mondanám, hogy nem féltünk, hazudnék. Mindenki félt. Mindenki tudta, hogy itt már csak a visszavonulás, a menekülés segíthet. Nem akartunk meghalni. A századosunk azt mondta: „Nincs esélyünk, rengetegen vannak és jól felszereltek”. Az orosz katonákat leitatták, vodkával bátorították a tisztek. Másfél méteres hó volt, s annak a tetején jöttek. Rengetegen voltak, azóta mondjuk, hogy annyian vannak, mint az oroszok. Tele voltak szesszel, nem törődtek a halállal.
Vorodkába értünk, aztán Ukrajna Zabi nevű városába. Itt rajtunk ütött az ellenség. Kiszálltunk a vagonokból, és egy jeges vizű patakba ugrottunk. Sokáig nem mozdulhattunk, mert megállás nélkül lőttek a muszkák. Felbomlott a rend, a tisztek hiába próbáltak védőállásba állítani bennünket. Folytatni kellett a visszavonulást. Az oroszok még zavartak egy ideig, de aztán a tüzérségnek sikerült visszaverni őket. Közben súlyosan megsebesültem, gránátszilánk került a hátgerincembe. Egerbe vittek, kórházba. Édesanyám megtudta, hogy találat ért, utánam jött és hazahozatott Marosvásárhelyre. A falumbeli Szabó Mihály is velem jött, Ukrajnában találkoztunk, ő is megsebesült. Néhány hónap után lábadozni kezdtem. Menekülni kellett, mert közeledett az orosz. Szabó Mihály biztatott, hogy szökjünk haza. A kórházparancsnok nem egyezett bele, hogy hazamenjünk. Mihálynak mégis sikerült meglépni, engem feltettek egy vöröskeresztes kocsira, és Zalaegerszegre vittek. Ez 1944 októberében történt…
A zalai kórházból Brünnbe szállítottak, ahol április elején fogságba estem. Akkor már eldobtam a mankót, s pálcával jártam. Különben ez az oroszokat cseppet sem érdekelte. Aki még szuszogott, magukkal vitték. Gyalog kísértek Székesfehérvárra, néha erőltetett menetben. Hét-nyolc nap alatt tettük meg az utat. Ott bevagoníroztak, nem tudtuk, hogy hová megyünk. Sós halat adtak – mikor eszükbe jutott –, de vizet nem. Sokat gyötört a szomjúság, volt aki belehalt. Egyikünk javasolta, hogy igyuk meg a vizeletünket. Aki így tett, életben maradt.
Útban Oroszország felé Marosvásárhelyen, majd Sáromberkén is áthaladtunk. Az állomásban torkomszakadtából kiabáltam: „Kali Sándor vagyok Sárpatakról. Adják hírül a családomnak, hogy élek, de elfogtak az oroszok!” Egy papírdarabkára is ráírtam mindezt, és kidobtam a vonatból. Később megtudtam, hogy egy sáromberki ember megtalálta, és áthozta édesanyámnak.
Rîmnicu Săraton kiparancsoltak a vagonokból. Találgattuk, hogy mi lesz velünk. Azt hallottuk, hogy az amerikaiak nem engednek ki Oroszországba. De nem így történt…
Leningrádot elhagyva már-már biztosak voltunk, hogy Szibéria a végállomás. Tbiliszitől nem messze, Karajasban szállítottak le. Egy óriási lágerbe kerültünk, ahol 32 ezer ember tengette napjait. Nemcsak hadifoglyokat őriztek ott, hanem orosz elítélteket is, akiknek zöme lopásért „ült”. Érkezésünk után füstre lettem figyelmes. Gondoltam, odamegyek megnézni, mi történik. Konyhát sejtettem, rettentő éhes voltam, így nagy öröm volt, mikor meggyőződtem, hogy valóban onnan jön a füst. Kiderült, hogy a konyhafőnök román. Törni kezdtem én is a nyelvet, mire ő a testvérének nevezett, és maga mellé vett a konyhára. Ételt osztottam a foglyoknak. Örvendtem, hogy melegben vagyok és van mit ennem. Egyszer egy ismerős arcot fedeztem fel a sorban álló foglyok között. A sárpataki Lakó Sanyi barátom volt, akivel a Don-kanyarnál is együtt voltunk, de később elváltak útjaink. Felkiáltottam örömömben, megöleltük, megcsókoltuk egymást. A konyhafőnök róla is gondoskodott, őt a szabóműhelybe tette be dolgozni.
Teltek-múltak a hetek, hónapok. Sokat gondoltunk haza, reménykedtünk, hogy nemsokára ismét szabadok leszünk. Sok foglyot foglalkoztatott a szökés gondolata. Fegyveres őrök százai vigyáztak ránk, lehetetlennek tűnt meglógni. Néhány fogolynak mégis sikerült…
A lágerben volt egy villanyoszlop. Egyik éjszaka két elszánt bajtársunk felmászott reá. Megpróbáltak végigmenni a dróton, de egyikük odaragadt. A másik Törökországba szökött, ahonnan biztató, vigasztaló leveleket írt nekünk.
Egyszer hírét vettem, hogy Lakó Sanyi barátom nagyon beteg. Gyorsan hozzá siettem, majd román szakács barátom közbenjárására átvittem magamhoz a konyhára, hogy gondját viseljem. Csak pirítós kenyeret ehetett, néha egy kis vajjal, amit a rántáshoz adtak a konyhára. Szódavizet is szereztem neki. Istennek hála talpra állt.
Később elhelyeztek a konyháról, átkerültem az asztalosműhelybe. Itt nemsokára műhelyfőnökké léptettek elő. Egy kis könyvecskét kaptam a lágerparancsnoktól, amely feljogosított arra, hogy elhagyjam a láger területét. Bárhová mehettem, de nem nagyobb távolságra, mint 70 kilométer. Egy dicsőszentmártoni fogolytársam is hasonló kedvezményben részesült, így együtt jártuk be a környéket. A közeli településeken megrendelőkre akadtunk, akik bútorokat kértek tőlünk. Főleg asztalokat és székeket árusítottunk, gyűjtögetve a rubeleket. Moszkvában is jártunk (igaz, kísérettel), ahol egy gazdag embernek dolgoztunk. Itt kifogástalan ellátásban volt részünk, a finom ételeket pezsgővel nyomtattuk le. Úgy éreztük, mintha egyik napról a másikra a pokolból a mennyországba kerültünk volna.
1948 augusztusában közölte a lágerparancsnok, hogy hazamegyünk. Időközben többen szereztek közülünk pénzt és ékszereket. Egyesek az ételüket adták el, hogy pénzt vigyenek haza. Bevarrtuk szerény vagyonunkat a ruhánkba, de pórul jártunk. A román határ közelében leszállították és fertőtlenítették a foglyokat. A fürdő előtt levetkőztettek, tisztálkodás után jobb ruhákat kaptunk. Volt aki beleőrült a váratlan ruhacserébe, mert összekuporgatott vagyona orosz kézre került. A kapzsi muszkák valósággal marakodtak a zsákmányon, darabokra tépve levetett ruháinkat.
A focşani-i lágerbe hoztak, innen Marosvásárhelyre utaztunk, és nemsokára szeretteim között lehettem. Október 17-én értem haza.
BEREKMÉRI EDMOND
Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 11.
Marossárpataki könyvbemutató Tamás Gáborral
Múlt hétfőn Marossárpatakon is bemutatásra került a Csak a szívünkben nem száll az idő című, Tamás Gábor életútjáról szóló könyv. Az információs és dokumentációs központban megtartott kulturális rendezvényen jelen volt Szucher Ervin újságíró, az életrajzi kötet szerzője, valamint a könyv főszereplője, Tamás Gábor.
Az érdekes stílusban megírt könyv – amely Tamás Gábor élményekben és eseményekben igencsak gazdag életútját örökíti meg – bemutatóján több mint hetvenen vettek részt. Elsősorban helyiek jöttek el találkozni Erdély minden idők legnépszerűbb énekesével, de a szomszédos Sáromberkéről és Marosvásárhelyről is érkeztek érdeklődők. Tamás Gábor másodszor járt Marossárpatakon, 2011-ben már közönség elé lépett az évente megszervezésre kerülő tánc- és huszárfesztiválon, s megcsodálta a település büszkeségét, a marossárpataki történelmi szoborparkot.
A rövid bevezetőt követően a helyi iskola negyedikes tanulói léptek közönség elé, hogy elénekeljék a művész egyik legismertebb slágerét, az Ó, Erdély szép hazám kezdetű dalt, kellemes meglepetést szerezve a vendégeknek és az összesereglett helyieknek egyaránt.
Ezt követően Szucher Ervin új-ságíró, a könyv szerzője vette át a szót. Elmondta, hogy egy tévéinterjú során találkozott először Tamás Gáborral, akivel rövid idő alatt szoros baráti kapcsolatot alakított ki. „Ez kiváltságot jelent számomra, örülök, hogy közel kerülhettem a művészhez, de azt is tudom, hogy Gábornak nagyon sok barátja s emellett rengeteg rajongója van. Barátságos, türelmes, közvetlen ember, aki szívesen beszél a múltról is, annak ellenére, hogy élete nem mindig volt fényes. Nehéz volt a gyermekkora, aztán a ‘70-es években a román titkosrendőrség nagyon sokat zaklatta, emiatt külföldre kellett távoznia. Erdély azonban, amelyet több slágerében megénekel, örökre a szíve csücske maradt, ahová mindig szívesen jön haza” – fejtette ki beszédében Szucher Ervin. Az újságíró elmondta, hogy először csak a nagyobb erdélyi városokban akarták bemutatni a kötetet, de aztán a kezdeti sikereken felbuzdulva több vidéki körutat is megterveztek, tudva azt, hogy falun is nagy szeretet övezi Tamás Gábor személyét.
Tamás Gábor őszinte és kedves szavakkal köszöntötte a megjelenteket, többször hangsúlyozva azt, hogy milyen fontosak számára a közönséggel való találkozások. „1994-ben indultam először erdélyi turnéra, ahová Csép Sándor, az erdélyi magyar újságírás, kultúra és közélet kiemelkedő személyisége kísért el. Szeretettel fogadtak mindenütt, én pedig csodálatosan éreztem magam az évek során, koncerteket adva az erdélyi városokban, falvakban, hiszen én itt vagyok itthon! Sándor a későbbiek során azt javasolta, hogy mivel különös és a nagyközönség számára mindenképpen érdekes életem volt, vegyem fel a kapcsolatot Szucher Ervin újságíróval, s készítsük el együtt életutam könyvét” – fogalmazott a művész. Elmondta, hogy a könyv egy őszinte vallomás, amely nemcsak a kedves emlékeket eleveníti fel, hanem szomorú fejezetek is vannak benne. Amikor a kötet árát meghatározták, olyan összeg mellett döntöttek, hogy a könyv mindenki számára hozzáférhető legyen. „Fellépéseim során is mindig arra törekedtem, hogy a koncertjegyeket minél többen meg tudják vásárolni, hiszen a kispénzű emberekre is gondolni kell. Továbbá büszke vagyok arra, hogy koncertkörútjaim során gyakran megfordultam kisebb településeken is, mert számomra nem az anyagiak a legfontosabbak, hanem az, hogy örömet szerezzek rajongóimnak” – tette hozzá a kiváló énekes.
A résztvevők közül többen is kérdéssel fordultak a művészhez, aki gyermekkori emlékeket osztott meg a hallgatósággal, mesélt külföldre távozásának részleteiről, énekesi sikerének titkairól. Igazi otthonának Erdélyt nevezte, ahová szoros szálak kötik, de elmondta, hogy nem szeretne különbséget tenni az erdélyi, felvidéki, vajdasági vagy anyaországi magyarok között.
A könyvbemutató része volt egy hét-nyolc zeneszámból álló dalcsokor is, amelyet Tamás Gábor ezúttal is élőben énekelt, a közönséggel együtt. Előadását hosszas tapssal hálálta meg a sárpataki közönség, majd sor került a kötet dedikálására. Kozma Barna polgármester marossárpataki kisüsti pálinkával köszönte meg a vendégek látogatását, a sárpataki asszonyok finom tepertős pogácsával és fánkkal kínálták meg a könyvbemutató minden résztvevőjét.
BEREKMÉRI EDMOND / Népújság (Marosvásárhely)
Múlt hétfőn Marossárpatakon is bemutatásra került a Csak a szívünkben nem száll az idő című, Tamás Gábor életútjáról szóló könyv. Az információs és dokumentációs központban megtartott kulturális rendezvényen jelen volt Szucher Ervin újságíró, az életrajzi kötet szerzője, valamint a könyv főszereplője, Tamás Gábor.
Az érdekes stílusban megírt könyv – amely Tamás Gábor élményekben és eseményekben igencsak gazdag életútját örökíti meg – bemutatóján több mint hetvenen vettek részt. Elsősorban helyiek jöttek el találkozni Erdély minden idők legnépszerűbb énekesével, de a szomszédos Sáromberkéről és Marosvásárhelyről is érkeztek érdeklődők. Tamás Gábor másodszor járt Marossárpatakon, 2011-ben már közönség elé lépett az évente megszervezésre kerülő tánc- és huszárfesztiválon, s megcsodálta a település büszkeségét, a marossárpataki történelmi szoborparkot.
A rövid bevezetőt követően a helyi iskola negyedikes tanulói léptek közönség elé, hogy elénekeljék a művész egyik legismertebb slágerét, az Ó, Erdély szép hazám kezdetű dalt, kellemes meglepetést szerezve a vendégeknek és az összesereglett helyieknek egyaránt.
Ezt követően Szucher Ervin új-ságíró, a könyv szerzője vette át a szót. Elmondta, hogy egy tévéinterjú során találkozott először Tamás Gáborral, akivel rövid idő alatt szoros baráti kapcsolatot alakított ki. „Ez kiváltságot jelent számomra, örülök, hogy közel kerülhettem a művészhez, de azt is tudom, hogy Gábornak nagyon sok barátja s emellett rengeteg rajongója van. Barátságos, türelmes, közvetlen ember, aki szívesen beszél a múltról is, annak ellenére, hogy élete nem mindig volt fényes. Nehéz volt a gyermekkora, aztán a ‘70-es években a román titkosrendőrség nagyon sokat zaklatta, emiatt külföldre kellett távoznia. Erdély azonban, amelyet több slágerében megénekel, örökre a szíve csücske maradt, ahová mindig szívesen jön haza” – fejtette ki beszédében Szucher Ervin. Az újságíró elmondta, hogy először csak a nagyobb erdélyi városokban akarták bemutatni a kötetet, de aztán a kezdeti sikereken felbuzdulva több vidéki körutat is megterveztek, tudva azt, hogy falun is nagy szeretet övezi Tamás Gábor személyét.
Tamás Gábor őszinte és kedves szavakkal köszöntötte a megjelenteket, többször hangsúlyozva azt, hogy milyen fontosak számára a közönséggel való találkozások. „1994-ben indultam először erdélyi turnéra, ahová Csép Sándor, az erdélyi magyar újságírás, kultúra és közélet kiemelkedő személyisége kísért el. Szeretettel fogadtak mindenütt, én pedig csodálatosan éreztem magam az évek során, koncerteket adva az erdélyi városokban, falvakban, hiszen én itt vagyok itthon! Sándor a későbbiek során azt javasolta, hogy mivel különös és a nagyközönség számára mindenképpen érdekes életem volt, vegyem fel a kapcsolatot Szucher Ervin újságíróval, s készítsük el együtt életutam könyvét” – fogalmazott a művész. Elmondta, hogy a könyv egy őszinte vallomás, amely nemcsak a kedves emlékeket eleveníti fel, hanem szomorú fejezetek is vannak benne. Amikor a kötet árát meghatározták, olyan összeg mellett döntöttek, hogy a könyv mindenki számára hozzáférhető legyen. „Fellépéseim során is mindig arra törekedtem, hogy a koncertjegyeket minél többen meg tudják vásárolni, hiszen a kispénzű emberekre is gondolni kell. Továbbá büszke vagyok arra, hogy koncertkörútjaim során gyakran megfordultam kisebb településeken is, mert számomra nem az anyagiak a legfontosabbak, hanem az, hogy örömet szerezzek rajongóimnak” – tette hozzá a kiváló énekes.
A résztvevők közül többen is kérdéssel fordultak a művészhez, aki gyermekkori emlékeket osztott meg a hallgatósággal, mesélt külföldre távozásának részleteiről, énekesi sikerének titkairól. Igazi otthonának Erdélyt nevezte, ahová szoros szálak kötik, de elmondta, hogy nem szeretne különbséget tenni az erdélyi, felvidéki, vajdasági vagy anyaországi magyarok között.
A könyvbemutató része volt egy hét-nyolc zeneszámból álló dalcsokor is, amelyet Tamás Gábor ezúttal is élőben énekelt, a közönséggel együtt. Előadását hosszas tapssal hálálta meg a sárpataki közönség, majd sor került a kötet dedikálására. Kozma Barna polgármester marossárpataki kisüsti pálinkával köszönte meg a vendégek látogatását, a sárpataki asszonyok finom tepertős pogácsával és fánkkal kínálták meg a könyvbemutató minden résztvevőjét.
BEREKMÉRI EDMOND / Népújság (Marosvásárhely)
2017. december 20.
Kis nyelvművelők Teleki Samu nyomában
Szombaton a helyi iskola tanítói közösségének szervezésében Sáromberkén volt a Kis nyelvművelő anyanyelvi vetélkedő körzeti szakasza, negyedik osztályosoknak. A versenyen nyolc csapat vett részt, 24 tanulóval, kísérő pedagógusokkal, izguló szülőkkel.
Ismerkedés Teleki Samuval
A vendégeket Incze Jenő és Kali Gabriella igazgatók köszöntötték, majd Marton Margit tanítónő játékos kirándulásra hívta a tanulókat. A versenyzők, akik először egy hídon mentek át, aztán egy hegyre másztak fel, áthaladtak egy berken, majd egy barlanghoz értek. Ott egy képzeletbeli oroszlán elől kellett elmeneküljenek, tehát a kirándulás nem sikerült a legjobban. A tanító néni pihenés közben elmondta a gyerekeknek, hogy élt egykor Sáromberkén egy Teleki Samu nevű gróf, aki Afrikába utazva többször is találkozott oroszlánokkal. Teleki az osztrák trónörökös Rudolf főherceg és Stefánia hercegnő biztatására expedíciót szervezett Afrikába, ahová egy kitűnő térképész kísérte el Ludwig von Höhnel személyében. A felfedezők alaposan felcsomagolva indultak útnak, két évig voltak távol, és a sok viszontagság mellett számos eredményt értek el. Addig ismeretlen vidékeket térképeztek fel, tavakat, vulkánt, növényeket, állatokat fedeztek fel.
„Mit szólnátok, ha most mi is útnak indulnánk, és követnénk Teleki Samut felfedezőútján? Természetesen mi csak néhány érdekesebb megállóhelyet érintünk. Ott viszont érdekes feladatok várnak ránk, nekünk is meg kell ám küzdenünk azért, hogy minél jobb eredménnyel érjük el a végcélt. Hát akkor, kedves Afrika-kutatók, utazás indul!” – adott jelzést Margit tanító néni.
A Teleki-expedíció nyomában
A játékos vetélkedő során, jól kidolgozott forgatókönyv alapján, a tanulók sorban érintették a Teleki-expedíció fontosabb állomásait. A Zebra-szikláknál kapták az első feladatot, aztán következett a gyönyörűséges Kilimandzsáró, majd a Kenya-hegy. A versenyzők megtudhatták, hogy a Kilimandzsárót „megtámadva”, Telekinek sikerült elérni először az 5310 m-es magasságot. A próbák között – Fodor Ildikó, Porkoláb Ildikó, Triff Boglárka és Kiss Tünde tanító nénik irányításával – daltanulással, mozgásos játékokkal, nyelvtörőkkel, logikai feladatokkal lazítottak a csapatok. Azután a negyedik feladat következett a Rudolf-tónál, az ötödik a Stefánia-tónál, amelyeket Teleki a trónörökösről és annak feleségéről nevezett el. Ezt követően a Teleki-vulkánnál volt az újabb feladat, majd a hetedik és nyolcadik próbánál a Teleki által megismert afrikai népekről tudtak meg érdekességeket a tanulók. A kilencedik állomásnál elhangzott, hogy a tudományos expedíció költségeit Teleki a magánvagyonából fedezte. Itt egy olvasási próbát kellett bevállalni a csapatok kijelölt versenyzőinek, akiknek öt perc állt rendelkezésükre, hogy az ismeretlen szöveget tanulmányozzák, majd felolvassák. Margit tanító néni azt is elmondta, hogy Telekiék az út során háromezer kilométert tettek meg Afrika ismeretlen részén, gazdag állat-, növény- és néprajzi gyűjteménnyel, jelentős fotóanyaggal tértek haza, ők voltak a tudományos fényképezés úttörői.
Teleki utazóládája
A dramatizálási próba előtt a jelenlévőknek hatalmas meglepetésben volt részük. Láthatták azt az utazóládát, amely valóban megjárta a hosszú utat. A láda a sáromberki falumúzeumban található, s érdekessége, hogy Teleki Gemma fürdőkádnak használta egy ideig, miután a birtokába került. A történetek eljátszása, bemutatása után szeretetvendégség következett, majd helyi pedagógusok irányításával egy „sáromberki emlék” készült. Egy olyan plakátra kerültek fel Sáromberke nevezetességei (Teleki-kastély, Teleki-kripta, református templom, gólyák stb.), amit a kis alkotók magukkal vihettek. A kiértékelés előtt a jelenlévők megtudhatták, hogy az anyanyelvi vetélkedőt a Sáromberki Technológiai Líceum vezetősége, a Nagyernyei Polgármesteri Hivatal, az OrtoProfil, az Oracler Marosvásárhely, a Sáromberki Református Egyházközség, Haba Katalin sáromberki vállalkozó és a sáromberki szülők egy csoportja támogatta.
Eredményhirdetés
Az öttagú zsűri (Barabási Enikő, Sükei Mária és Zongor Judit tanítónők, Borbély Lajos magyartanár) döntését az elnök, dr. Szilveszter László egyetemi adjunktus ismertette, aki megdicsérte a versenyzők és a felkészítő pedagógusok munkáját, majd észrevételeit, javaslatait osztotta meg a jelenlévőkkel. Két csapat jutott tovább a megyei döntőbe: a Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskolából érkezett Szóművesek (Dóczi-Keresztesi Anna, Kovács Bernadett, Tamási Csenge; felkészítő pedagógus Nagy Ilonka), és a Szász Adalbert Sportiskola Gepárdok csapata (Molnár Zsófia, Someşan Anetta, Pap László Tétény; felkészítő pedagógus Mátyás Emőke). A résztvevők díjakat, emléklapokat kaptak. Berekméri Edmond / Népújság (Marosvásárhely)
Szombaton a helyi iskola tanítói közösségének szervezésében Sáromberkén volt a Kis nyelvművelő anyanyelvi vetélkedő körzeti szakasza, negyedik osztályosoknak. A versenyen nyolc csapat vett részt, 24 tanulóval, kísérő pedagógusokkal, izguló szülőkkel.
Ismerkedés Teleki Samuval
A vendégeket Incze Jenő és Kali Gabriella igazgatók köszöntötték, majd Marton Margit tanítónő játékos kirándulásra hívta a tanulókat. A versenyzők, akik először egy hídon mentek át, aztán egy hegyre másztak fel, áthaladtak egy berken, majd egy barlanghoz értek. Ott egy képzeletbeli oroszlán elől kellett elmeneküljenek, tehát a kirándulás nem sikerült a legjobban. A tanító néni pihenés közben elmondta a gyerekeknek, hogy élt egykor Sáromberkén egy Teleki Samu nevű gróf, aki Afrikába utazva többször is találkozott oroszlánokkal. Teleki az osztrák trónörökös Rudolf főherceg és Stefánia hercegnő biztatására expedíciót szervezett Afrikába, ahová egy kitűnő térképész kísérte el Ludwig von Höhnel személyében. A felfedezők alaposan felcsomagolva indultak útnak, két évig voltak távol, és a sok viszontagság mellett számos eredményt értek el. Addig ismeretlen vidékeket térképeztek fel, tavakat, vulkánt, növényeket, állatokat fedeztek fel.
„Mit szólnátok, ha most mi is útnak indulnánk, és követnénk Teleki Samut felfedezőútján? Természetesen mi csak néhány érdekesebb megállóhelyet érintünk. Ott viszont érdekes feladatok várnak ránk, nekünk is meg kell ám küzdenünk azért, hogy minél jobb eredménnyel érjük el a végcélt. Hát akkor, kedves Afrika-kutatók, utazás indul!” – adott jelzést Margit tanító néni.
A Teleki-expedíció nyomában
A játékos vetélkedő során, jól kidolgozott forgatókönyv alapján, a tanulók sorban érintették a Teleki-expedíció fontosabb állomásait. A Zebra-szikláknál kapták az első feladatot, aztán következett a gyönyörűséges Kilimandzsáró, majd a Kenya-hegy. A versenyzők megtudhatták, hogy a Kilimandzsárót „megtámadva”, Telekinek sikerült elérni először az 5310 m-es magasságot. A próbák között – Fodor Ildikó, Porkoláb Ildikó, Triff Boglárka és Kiss Tünde tanító nénik irányításával – daltanulással, mozgásos játékokkal, nyelvtörőkkel, logikai feladatokkal lazítottak a csapatok. Azután a negyedik feladat következett a Rudolf-tónál, az ötödik a Stefánia-tónál, amelyeket Teleki a trónörökösről és annak feleségéről nevezett el. Ezt követően a Teleki-vulkánnál volt az újabb feladat, majd a hetedik és nyolcadik próbánál a Teleki által megismert afrikai népekről tudtak meg érdekességeket a tanulók. A kilencedik állomásnál elhangzott, hogy a tudományos expedíció költségeit Teleki a magánvagyonából fedezte. Itt egy olvasási próbát kellett bevállalni a csapatok kijelölt versenyzőinek, akiknek öt perc állt rendelkezésükre, hogy az ismeretlen szöveget tanulmányozzák, majd felolvassák. Margit tanító néni azt is elmondta, hogy Telekiék az út során háromezer kilométert tettek meg Afrika ismeretlen részén, gazdag állat-, növény- és néprajzi gyűjteménnyel, jelentős fotóanyaggal tértek haza, ők voltak a tudományos fényképezés úttörői.
Teleki utazóládája
A dramatizálási próba előtt a jelenlévőknek hatalmas meglepetésben volt részük. Láthatták azt az utazóládát, amely valóban megjárta a hosszú utat. A láda a sáromberki falumúzeumban található, s érdekessége, hogy Teleki Gemma fürdőkádnak használta egy ideig, miután a birtokába került. A történetek eljátszása, bemutatása után szeretetvendégség következett, majd helyi pedagógusok irányításával egy „sáromberki emlék” készült. Egy olyan plakátra kerültek fel Sáromberke nevezetességei (Teleki-kastély, Teleki-kripta, református templom, gólyák stb.), amit a kis alkotók magukkal vihettek. A kiértékelés előtt a jelenlévők megtudhatták, hogy az anyanyelvi vetélkedőt a Sáromberki Technológiai Líceum vezetősége, a Nagyernyei Polgármesteri Hivatal, az OrtoProfil, az Oracler Marosvásárhely, a Sáromberki Református Egyházközség, Haba Katalin sáromberki vállalkozó és a sáromberki szülők egy csoportja támogatta.
Eredményhirdetés
Az öttagú zsűri (Barabási Enikő, Sükei Mária és Zongor Judit tanítónők, Borbély Lajos magyartanár) döntését az elnök, dr. Szilveszter László egyetemi adjunktus ismertette, aki megdicsérte a versenyzők és a felkészítő pedagógusok munkáját, majd észrevételeit, javaslatait osztotta meg a jelenlévőkkel. Két csapat jutott tovább a megyei döntőbe: a Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskolából érkezett Szóművesek (Dóczi-Keresztesi Anna, Kovács Bernadett, Tamási Csenge; felkészítő pedagógus Nagy Ilonka), és a Szász Adalbert Sportiskola Gepárdok csapata (Molnár Zsófia, Someşan Anetta, Pap László Tétény; felkészítő pedagógus Mátyás Emőke). A résztvevők díjakat, emléklapokat kaptak. Berekméri Edmond / Népújság (Marosvásárhely)