Sepsi József szobrász és Szabó Vilmos festő, grafikus kapta a Pro Zilah Egyesület díját ebben az esztendőben. A díj erkölcsi elismerés azok számára, akik a város közéleti, kulturális életéért dolgoztak. Az Év embere elnevezésű díjban Sepsi József szobrász részesült, aki az idén márciusban a zsibói református templomkertben felállított egész alakos Wesselényi-szobrot alkotta. A művész több mint három évtizede tanít Zilahon. Zilahon is láthatók alkotásai: köztéri mell- és egész alakos szobrai. A Szilágyperecsenben idén felállított – a két világháború áldozatai emlékére – turulmadaras oszlop is az ő alkotása, jelenleg a zilahi római katolikus egyház részére készíti Szent László király szobrát. Életműdíjban részesült Szabó Vilmos képzőművész, aki a Maros megyei Sáromberkén született, tanulmányait Marosvásárhelyen és Kolozsváron végezte. Kinevezést Zilahra kapott, munkássága során a város közismert és megbecsült tanáraként több iskolában tanított. Képei, grafikái Ausztriától Japánig jutottak magángyűjtőkhöz, illetve képtárakba. Pár éve az Amerikából hazalátogató Nyárádi Elemérnek köszönhetően Zilahon tanuló fiatalokat díjaznak. /Fejér László: Művészek kapták a Pro Zilah-díjat. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 18./

A roma származású Tóth Árpádnak, a „fekete március” egyik hősének a sírkövén ez áll Marosszentgyörgyön: „Itt nyugszik Tóth Árpád, a márciusi hős. / Neve ismeretlen, tette ismerős. /Szembeszállt a hordahaddal, / Halálba ment diadallal”. Az emléket a 37 évesen elhunyt férfi családja és a plébánia állította. Minden év tavaszán Baricz Lajos plébános és hívei elzarándokolnak a sírhoz, és virágokkal lepik el. A híveket és az emlékezni érkezett marosvásárhelyi vendégeket április 10-én Zolcsák Sándor marosvásárhelyi festőművész Emlékezzünk, ne feledjünk című, Tóth Árpád temetéséről készített fénykép-összeállítása fogadta. Tóth Árpád egyike volt azoknak a magyar cigányoknak, akik ellen Marosvásárhely véres márciusa után a román államhatalom kirakatpert indított. Állítólagos bűne az volt, hogy 1990-ben a szentgyörgyi tetőn sokadmagával együtt megpróbálta megállítani a Görgény és a Maros völgyéből kamionokon Vásárhely felé szállított fegyveres hordákat. A félrevezetett és leitatott román parasztok egy részét sikerült is megfékezni a város határában. Tóth Árpád nem sokkal szabadlábra helyezése után, 1991. április 6-án, máig tisztázatlan körülmények között, elhunyt. „A kórlapon szívinfarktust ír, de az orvosok azt mondták anyámnak, hogy minden belső szerve szét volt zúzva. Nekünk, gyerekeknek soha nem beszélt a börtönben töltött több mint fél évről, de anyámnak sokat panaszkodott. Román rabtársai csúfolták és verték. Aztán miután ’90 karácsonya előtt kijött, elment dolgozni, de nem bírta sokáig” – idézte fel a másfél évtizeddel ezelőttieket Tóth Árpád lánya, Erzsike, aki úgy tudja, hogy apja lényegében nem is vett részt a szentgyörgyi verekedésben. A letartóztatásról és a börtönkálváriáról egy másik marosszentgyörgyi, az időközben elhunyt Puczi Béla így számolt be emlékirataiban: „Nálam 1990. március 28-án hajnalban csengettek a rendőrök. Hatunk közül engem vittek be utoljára. A legtöbb magyar rendőr ki volt vezényelve az udvarra, a román rendőrök hallgattak ki minket. Mindenfélét összevissza ígértek, csak valljuk be, hogy a magyarok a hibásak, ők tették tönkre az autókat, buszokat. Meg hogy mondjuk meg, ki verte meg Mihai Cofariut. A nevét sem hallottuk soha. Az is igaz, hogyha ismerjük, akkor se mondtuk volna meg. Mindent bevetettek. Volt olyan éjszaka, hogy nem engedtek aludni, egész éjjel ordítoztak nekünk, hogy gyilkosok. Hét napig nem volt más, csak verés meg vallatás. Nyolc hónapot voltunk a vásárhelyi börtönben. (...) Két hét után megjelent egy delegáció Svájcból, Franciaországból és Németországból, interjút készítettek velünk. Tóth Árpád kipakolt, elmondott nekik mindent, hogy mi történt, hogy ártatlanok vagyunk. Nem tudtuk, hogy a mosdókagylóba mikrofon van szerelve, és a másik szobában mindent lehallgattak. Amikor a külföldiek elmentek, visszajátszották neki, miket beszélt. És minden nap annyit verték Tóth Árpádot, hogy kiszabadulásunk után egy hónappal belehalt.” Tóth és a többi szentgyörgyi magyar és roma megaláztatását Jung Ildikó, a férfi védőügyvédje is jól ismeri. „Letartóztatásuk után a rendőrök kivitték őket a mezőre, egy traktor alá fektették, majd beindították a motort. Közben fegyverrel álltak mellettük, és azt mondták, ha nem vallanak, elindítják a gépet” – emlékszik vissza Jung Ildikó, aki a 90-es évek elején számos, bűnbaknak kikiáltott cigány és magyar – köztük Cseresznyés Pál – jogi védelmét látta el. A hatalom nemcsak az igazságtalanul elítéltek életét keserítette meg, hanem neki is mindegyre betartottak, meséli. „Éjszakánként ismeretlen telefonálók fenyegettek, sokszor fegyveres rendőrök követtek az utcán. Miután sikerült a pert áthelyeztetnünk Nagybányára, a kedélyek lecsillapodtak, ott sokkal korrektebb eljárásban volt részünk” – mondta az ügyvédnő. „Ha Marosszentgyörgy, Nagyernye és Sáromberke magyarsága és magyar cigánysága 1990. március 20-án nem állítja meg a leitatott és felfegyverkezett román parasztok egy részét, akkor sokkal több román támadott volna a főtéri tüntetőkre. Ilyen esetben nem biztos, hogy a magyarság vissza tudta volna verni a túlerőt, elképzelni is szörnyű, mi történhetett volna, jegyezte meg Kincses Előd, akit egy nappal korábban ugyanazon hordák nyomására váltottak le a megyét irányító Nemzeti Megmentési Front alelnöki tisztségéből. – Be kell ismernünk: a vidékiek meg a környékbeli magyar cigányok mentették meg ’90 márciusában a vásárhelyi magyarokat. Az egyik roma vezér az ütközet másnapján azt mondta: Kincses úr, mi ne jönnénk segíteni a magyaroknak? Hiszen mi magyar cigányok vagyunk, nekünk fáj, ha ütik a magyart! S aztán, ma maguk, holnap mi...” A véres események után a rendőrség több mint félszáz személyt tartóztatott le – kizárólag magyarokat és magyar cigányokat. Szabadulásuk után sokan a száműzetést választották, többen tisztázatlan körülmények között hunytak el, egyesek öngyilkosságba menekültek. „Tudjuk, hogy nem támadás, hanem védekezés volt a bűnük. Azt viszont nem tudjuk, hogy kik és mikor indítják a marosvásárhelyi és környező községekre zúdult támadók megbízóinak kivizsgálását. Mi szeretnénk megbékélni, de az igazság feltárása nélkül ez nem lehetséges” – szögezte le Zolcsák Sándor, az RMDSZ akkori vásárhelyi elnöke. /Szucher Ervin: Életével fizetett a magyarokért. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 11./

Augusztus 7-én, vasárnap ért véget Sáromberkén a VI. országos IKE-találkozó. A rendezvény házigazdái Porkoláb Levente, a helyi református lelkész és IKE-elnök, illetve felesége, Porkoláb Ildikó voltak. Közel 350 résztvevő volt, zömmel erdélyi fiatalt, de angol, ír és magyarországi vendégek is érkeztek. Több mint húsz lelkész segédkezett a rendezvény során. Változatos témájú előadások hangzottak el. Barkácsműhely, művészsátor, éneksarok, kávéház, szórakoztató és sportrendezvények is gazdagították a programot. Az esti programokat a Reménység, a Magvető és a Szikra együttesek koncertjei tették hangulatosabbá. /Nemes Csilla: „Egyben sokfélék”. IKE-találkozó Sáromberkén. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 9./

Az augusztus 23-i árvizek hat megyében okoztak számottevő károkat. Az elmúlt két napban 10 személy meghalt, 8 eltűnt, az anyagi károk jelentősek. Elsősorban Bihar, Beszterce-Naszód, Hargita, Hunyad, Maros és Prahova megyében észleltek jelentős árvízkárokat: 15 ház teljesen tönkrement, 1478 kisebb károkat szenvedett, 594 gazdasági épület megrongálódott, ezenkívül 30 hektár termőföldben, 25 hídban tettek kárt a medrükből kilépett folyók, patakok. Villany nélkül maradt 53 helység. Kolozs megyében elsősorban Magyargorbón észleltek árvízkárokat. Szinden, Koppándon, Tordán, Tordatúron, Pusztaszentmártoton, Bácsban és Szucságban is jeleztek károkat. Hargita megyében több mint tízen vesztették életüket az elmúlt 24 óra alatt, további négy személyt kórházban ápolnak. Udvarhelyen, Galambfalván, Farkaslakán, Siménfalván, Korondon, Felsőboldogfalván és Bögözben jeleztek árvízkárokat, 14 személyt kiköltöztettek. Farkaslakán 9 házat, 2 hidat pallót rongált meg az ár. Bétában, Székelydobón és Vágásban nincs villany. Udvarhely és Segesvár között szünetel a vasúti közlekedés. Székelyudvarhelyen megkezdték a Szombatfalva nevű városrész kiürítését. Szemtanúk szerint a víz másfél-két méteres volt, másutt nyakig ért. Bihar megyében Popfalván, Berettyószéplakon, Érmihályfalván jeleztek árvízkárokat. Beszterce-Naszód megye központjában 30 házat és gazdaságot érintett az ár. Hunyad megyében Guraszáda és Burzsuk községekben jegyeztek árvízkárokat. Prahova megyében az esőzések 8 helységet érintettek. Maros megyében három településen, Maroskeresztúron, Sáromberkén és Szászszentivánon észleltek nagyobb mértékű árvízkárokat. Sok családot kitelepítettek. A legnagyobb károkat Fogaras környékén észlelték. Az esőzések több országutat és megyei utat érintettek. /H. D.: Továbbra is nagy károkat okoz az árvíz. Riasztó a helyzet az ország több megyéjében. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 25./ Tizenhárom halottat és legalább három eltűntet jelentettek a Székelyudvarhelyt és környékét sújtó árvíz áldozataiként. Székelyudvarhelyen és környékén több mint ezer házat öntött el a víz, Farkaslakán, Székelyszent­lél­eken és Malomfalván száz házat öntött el a víz. Székelyudvarhely felől nem lehet eljutni Székelykeresztúrra az oda vezető főútvonalon. Pusztított az ár a Maros megyei Sáromberkén, Maroskeresztúron, valamint Szászszentivánon is. A Katolikus Karitász ötmillió forintos gyorssegélyben részesíti a székelyudvarhelyi és környékbeli árvízkárosultakat. Kilencven katonai lakósátorral segíti a romániai árvíz károsultjait több magyarországi székhelyű bank; a belügyminiszter kezdeményezésére indított akció 18,5 millió forintba kerül. /Katasztrófa Udvarhelyszéken. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 25./

Október elsején, a zene világnapján ötödik alkalommal rendezett Bonyha református közössége kórustalálkozót. A Küküllőmente falujában zsúfolásig megtelt a kazettás ősi templom. Fellépett a sáromberki Református Vegyes Kar, a gógánváraljai Református Kórus, a marosvásárhelyi Szabadság úti Ifjúsági Kórus, a marosvásárhelyi Hozsanna Kórus, a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Vegyes Kar és a helybeli kórus. A találkozó öt évvel ezelőtt Dénes Előd lelkipásztor- karnagy kezdeményezésére jött létre. /Kovács András karnagy: V. Egyházzenei Kórustalálkozó Bonyhán. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 4./

Több Maros megyei kastélyt kérnek vissza az erdélyi magyar nemesi családok – Kemény, Bethlen, Teleky, Rhédey – leszármazottai. Jelenleg összesen 24 barokk vagy reneszánsz stílusban épült kastélyról van szó, melyek jogi helyzetével nincs tisztában sem a helyi, sem a megyei közigazgatás, tekintettel arra, hogy az örökösök a visszatérítési kérelmeket egyenesen a bíróságoknak küldték el. A visszakért kastélyok között van a marosvécsi Kemény-kastély, amely 1228-ból származik, s amelyre báró Kemény János leszármazottai tartanak igényt. A keresdi kastély a Bethlen család rezidenciája volt. A kastélyt Bethlen Gábor örököse, a marosvásárhelyi Bethlen Anikó grófnő igényli vissza. A gernyeszegi kastélyt gróf Teleki László építtette. Az épület az erdélyi építészet egyik legérdekesebb darabja, Az épületben jelenleg tüdőszanatórium működik. A Sáromberkén található kastélyt Teleki Sámuel gróf építette 1769-ben. Örökösei néhány hete bejelentették, hogy a kastélyt köztulajdonba adják majd, és az épületből csak néhány szobára tartanak igényt szálláshelyül azokra az esetekre, amikor Romániába látogatnak. Szintén visszakérik a XIX. századi marossárpataki Teleki-kastélyt, illetve a Szászrégen közelében lévő Abafáján lévő Huszár-kastélyt, amely 1720-ban épült, a görgényszentimrei kastélyt, a szentpáli Haller-kastélyt, a marosgezsei Bánffy-kastélyt; a mezőzáhi Ugron-kastélyt, a bükkörményesi Rákóczi-kastélyt, a koronkai, illetve a nyárádszentbenedeki Tholdalagi-kastélyt, a backamadarasi Horváth-kastélyt, a bonyhai Bethlen-kastélyt, a magyarózdi Pekri-kastélyt, a topai Bethlen-kastélyt, az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastélyt. A marosvásáhelyi Tholdalagi-palotában jelenleg etnográfiai múzeum, a Teleki-házban a Teleki Könyvtár, a Kendeffy-házban pedig a marosi bíróság működik. A Marosvásárhelyen visszaigényelt ingatlanok között van a Haller-ház és a Bornemissza-ház is. /Magyar nemesi családok követelik erdélyi kastélyaikat. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./

Sáromberkéban nyáron országos IKE-találkozó volt, október 29-én pedig megtartották az V. Teleki Sámuel Kórustalálkozót, melyen részt vettek a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye gyülekezeti kórusai, a bonyhai és marosfelfalusi egyházközségek kórusai, valamint a nagysármási fúvószenekar. Több mint 300 vendéget fogadtak a Teleki-kastély udvarán. A rendezvény hagyományosan a kórusok felvonulásával kezdődött. A kórusok zászlaik alá sorakozva vonultak be a református templomba. A vendégek megtekinthették a 2003-ban megalakult falumúzeumot, mely a templom szomszédságában áll. /Nemes Csilla: Egyházmegyei kórustalálkozó Sáromberkén. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 2./

A vidéki oktatás fejlesztésére hirdetett pályázatot a Közoktatásügyi és Kutatási Minisztérium és a Világbank. A Sáromberki Általános Iskola által benyújtott projektet kedvezően bírálták el. Székely Endre iskolaigazgató elmondta, az elnyert alapokkal multikulturális központot hoznak létre az iskolában a hagyományok és értékek megőrzésére. Lesz múzeumlátogatás Marosvásárhelyen, Hodákon a sípok, furulyák készítését sajátíthatják el, megtartják a téli ünnepeket, farsangi bált szerveznek, kézművesműhelyt létesítenek, ahol az üvegfestés készítését oktatják; a húsvéti ünnepek alkalmával tojásfestő- és locsolóversmondó versenyt szerveznek; a programban kétnapos moldvai kirándulás is szerepel. /(nagy a.): Pályázat a hagyományok ápolására. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 26./

Sáromberkén az Ady Endre Kultúrotthonban szerveztek kisiskolásoknak körzeti mesemondó versenyt. A vendéglátó sáromberki iskola diákjai meglepetéssel fogadták a látogatókat: a balázsolást elevenítették fel és farsangi hangulatot teremtettek a színpadon. Harmincegyen próbálták ki mesemondó tehetségüket. /Mészely Réka: Körzeti mesemondó verseny Sáromberkén. Látogatóban Elek apónál. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 23./

IKE /Ifjúsági Keresztény Egyesület/-csoportok minden európai országban tevékenykednek, az erdélyi 1921-ben jött létre, a kommunizmus megszüntette, majd a rendszerváltozás után 1992-ben alakult újra. Az erdélyi IKE élén a novemberi tisztújító választások után új vezetőség áll. A szervezetről, célokról, programokról számolt be Nagy Tibor elnök, Jakab István volt titkár, Kocsis András alelnök és Ferenczi Levente területi titkár. Az IKE-tisztségviselők, területi irodák és szakosztályok képviselői január végén Algyógyon találkoztak, ahol stratégiai előkészítő munkát folytattak. Kocsis András alelnök a jövőbeli tervek közt felsorolta az erdélyi IKE negyven csoportjának átfogását, az élő kommunikációs lánc kiépítését, és kiemelte a szórványvidékek csoportjainak összefogását. Az erdélyi IKE-hez negyven csoport tartozik – mintegy hatszáz fiatallal, viszont programjaik jóval több személyt megmozgatnak. Kolozsvár rendelkeznek egy területi irodával, Marosvásárhelyen az iroda három éve működik, és a közeljövőben tervezik a sepsiszentgyörgyi beindítását is. Maros megyében 11 bejegyzett IKE-csoport létezik, a három marosvásárhelyi csoport mellett Sáromberkén, Mezőzáhon, Maros-keresztúron, Marosszentannán, Csittszentivánon, Marosfelfaluban, Szederjesen és Marosludason gyűjti köreibe az IKE a fiatalokat. Rendeznek színjátszófesztiválokat, szavalóversenyeket és ifjúsági találkozókat. A havonta megjelenő Visszhang című lap tájékoztat az aktuális programokról. /Mészely Réka: Ökumenikus szervezet a fiatalok itthonmaradásáért. IKE a tisztújítás után. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 10./

Berekméri D. István történelemtanár, Sáromberke szülötte. A falu neve összeforrt a Telekiek, a könyvtáralapító gróf Teleki Sámuel (1739-1822) és dédunokája, az Afrika-utazó gróf Teleki Samu (1845-1916) nevével. A tanár a helytörténetnek ritka változatát választotta: rigmusos formában írt Sáromberkéről és a Telekiekről (Berekméri D. István: Sáromberke és a Telekiek. Verses helytörténeti kismonográfia, Hoppá! Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2006), úgy találva, hogy a nebulók így könnyebben „veszik észbe”. A szerző verses rövidmonográfiának minősítette munkáját. A „verses rövidmonográfia” versesnek ugyan nem verses, monográfiának sem monográfia, szépirodalomhoz szokott olvasónak különösen mulattató, viszont tartalmaz csaknem kilencven fényképet. /B.D.: Ragrímel, de igaz Egy mulatságos „kismonográfia”. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 22./

Sáromberkén a Teleki-kastélyt az Afrika-kutató Teleki Sámuel gróf leszármazottai, Károly, Samu és Mária örökölték és kapták vissza. Mivel az örökösök külföldön élnek, úgy döntöttek, hogy az épületet a köz javára használják fel. A törvények értelmében még négy évig a kastélyban mezőgazdasági szakiskola működik, de az itteni osztályokat el lehet majd költöztetni a marosvásárhelyi szakközépiskolába. Orvosi rendelő és nemrég gyógyszertár is nyílt a kastélyban, mi több, a Milvus madarászcsoport is kapott négy helyiséget használatra. A család négy szobát tartott fenn, amelyeket lakosztályként szeretnének majd berendezni. Megalakult a Teleki-kuratórium, amelynek tagjai az örökösök, ezenkívül a polgármester, helyi tanácsosok, értelmiségiek. Közösen szeretnék majd eldönteni a közel 60 helyiséggel rendelkező kastély sorsát. Berekméri D. István történelemtanár, a kuratórium tagja, a Teleki örökség ápolója elmondta, eddig szó esett arról, hogy itt az Afrika-kutató Teleki Samunak emléket állító múzeumot szeretnének nyitni. Ezenkívül információs, oktatási és konferenciaközpont létesítésének az ötlete is felmerült. /A Teleki-örökség ápolása. Oktatási és kulturális központ Sáromberkén. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 5./

Maros megyében a tanintézmények 50 százalékának az ellenőrzése nyomán nyolc épületben (óvoda, iskola, bentlakás, étkezde) nem fogadhatják ma a gyerekeket. A Nyárádtőhöz tartozó Kisteremiben az iskolát és az óvodát, Székelycsókában az iskolát, a Mezőpagocsához tartozó Copacelben az óvodát, a Nyárádtőhöz tartozó Malomfalván az iskolát és az óvodát, Sáromberkén pedig a mezőgépészeti iskola bentlakását és étkezdéjét zárták be a közegészségügyi hatóság ellenőrei. Ezenkívül 42 tanintézménynek érvénytelenítették a működési engedélyét, 21-től vonták meg a közegészségügyi engedélyt, 61-nek utasították vissza az engedély évi láttamozását. Hogy mi lesz a bezárt egységekkel? Albertini Zoltán főtanfelügyelő-helyettes elmondta, hogy ideiglenesen máshol helyezik el a gyerekeket, addig, amíg a hiányosságokat pótolni tudják a helyhatóságok. /(b.): Bezárt óvodák és iskolák. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 15./

„Az erdélyi magyarság nem felejti 1990 márciusát, és nem felejthetnek azok a családok sem, amelyek súlyos emberáldozatot szenvedtek a véres események során” – jelentette ki Markó Béla Marosvásárhelyen, a márciusi események 17. évfordulóján tartott találkozón, amikor fogadta a véres események során elhunyt Csipor Antal, Gémes István és Kiss Zoltán hozzá tartozóit, valamint a sok évi börtönre ítélt Cseresznyés Pált és Szabadi Ferencet. A találkozón az RMDSZ vezetői idén is átnyújtották azokat az adományokat, amelyeket az RMDSZ Szolidaritási Alapjából különítettek el az áldozatoknak, valamint hozzátartozóinak. „A botokkal, vasvillákkal, dorongokkal felfegyverzett román lakosok Sáromberkén halálra gázolták Nagyernyén Gémes Istvánt, férjemet” – emlékezett Csipor Antal özvegye. Ketten súlyosabban, Nemes Zoltán fia könnyebben sérült meg, a negyedik elgázolt ember, Gémes István belehalt sérüléseibe. „Kísérteties álmok kínoznak ma is. Gyakran riadok fel arra, hogy börtöncellám sötétjében égő cigarettát oltanak el testemen, miközben csípős paprikát dörzsölnek a szemembe, amitől másfél órára elvesztem látásom, s ez alatt folyton csak ütnek-vernek” – tárta fel személyes tragédiájának részleteit Cseresznyés Pál, aki évekkel börtönből történt szabadulása után sem tud szabadulni a kísérteties emlékektől. „Majdnem kiverték a fél szememet, a fogaimmal viszont már nem volt szerencsém, mind odalettek”. Később bebizonyosodott, hogy a magát kulturális szervezetnek nevező Vatra Romaneasca szervezte meg a román falusiak szállítását a városba, feltüzelve őket a magyarok ellen. Idén a tetszhalott szervezet más, nem túl ismert szervezettel közösen „Az 1990. márciusi marosvásárhelyi események címmel” rendez szimpóziumot. Az összejövetelre meghívót küldtek Ion Iliescu akkori állam- és Petre Roman kormányfőnek, valamint Virgil Magureanu és Ioan Talpes volt titkosszolgálati vezetőknek. Kincses Előd ügyvéd, aki az események következtében egy időre kénytelen volt elhagyni az országot, szívesen venné, ha legalább most elmenne Ilisecu, Roman és Magureanu Marosvásárhelyre, ha 17 évvel ezelőtt nem tették. Több civil szervezet és számos román értelmiségi, a Temesvári Kiáltvány 17. évfordulóján nyílt levélben fordult a romániai törvényhozáshoz és az Európai Parlamenthez, amelyben igazságügyi vizsgálatot szorgalmaznak többek között a marosvásárhelyi események okainak és hátterének felderítésére. A Pro Európa Liga tavaly perújrafelvételt kért az 1990-es marosvásárhelyi események kapcsán, mivel azt gyanítják, hogy összefüggés van a véres konfliktus és a titkosszolgálat /SRI/ között. Az Igazságügyi Minisztérium azóta sem válaszolt a felkérésre. Sütő Andrást 1990. március 19-én brutálisan megverték, egyik szemét nem lehetett megmenteni. Tizenhét esztendővel ezelőtt a közeli falvakból teherautón érkeztek a megtévesztett román falusiak, hogy „visszafoglalják” a várost a magyaroktól. Másnap, március 20-án utcai összecsapások során sebesült meg a libánfalvi Mihaila Cofariu, akit a nacionalisták nemzeti hősnek kiáltottak ki, és akit mára már elfeledtek. Cseresznyés Pált 19 évi börtönre ítélték. A véres összecsapások három magyar áldozatot követeltek, több mint százan megsebesültek. /Bögözi Attila, Simon Judit: Ártatlan áldozatok emléke és büntetlen vétkesek között. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 19./

Húsvétvasárnap Sáromberkén sikeres volt a helyi Patronus Pro Sarumberg Egyesület által szervezett műsoros tojásbál. Az egyesület tagjai előadták Rejtő Jenő egy rövid vígjátékát. Bakó Botond Levente, az egyesület elnöke elmondta, hogy a bál egyik célja az újonnan alakult szervezet bemutatása volt. A Patronus Pro Sarumberg Egyesület a helyi fiatalokat szeretné összefogni, de céljaik között szerepel a helység és a régió szociális problémáinak enyhítése, oktató és képző tevékenységek szervezése is. A rendezvényen Berekméri D. István helyi tanár II. Rákóczi Ferenc, az ország nélküli fejedelem című könyvét ismertették, amelyből a szerző részleteket olvasott fel. /Nagy-Vajda Domokos: Bemutatkozott a Patronus Pro Sarumberg. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 18./

Székely László (Sáromberke, 1907. május 7. – Kolozsvár, 1959. április 19.) erdélyi magyar költő, újságíró, műfordító, nyelvész 1933-tól választott faluja nevét vette fel, így lett Szabédi László. Az ő emlékét idézték május 20-án, vasárnap Szabédon. A költő Kolozsváron az unitárius kollégiumban és Strasbourgban a teológián tanult. Aradon tisztviselőként dolgozott, majd Kolozsváron lett színházi dramaturg. 1931 – 1938 között a kolozsvári Ellenzék belső munkatársa volt. 1940 után Báréban tanított. 1942-ben csatlakozott a helikoni közösséghez, 1943-ban ott volt a szárszói találkozón. 1943-ban Baumgarten-jutalmat kapott. 1945 – 1947 között Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója volt, közben a Világosság munkatársaként dolgozott. 1947-től haláláig esztétikát tanított a kolozsvári Bolyai Egyetemen. A Bolyai Egyetem beolvasztásakor tanúsított magatartása miatt a rendőrség zaklatta, amit nem tudott elviselni és Szamosfalvánál a gyorsvonat elé vetette magát. Sírja a Házsongárdi temetőben található. Szabéd a székely Mezőség „utolsó bástyája, Szabédi László pedig a magyarságért való küzdelem jelképe, hangzott el Szabédon, az emlékezésen. Dr. Ábrám Zoltán, az EMKE megyei elnöke európaiság és erdélyiség összefonódását emelte ki Szabédi László sorsában, munkásságában és tragédiájában. Nagy Pál szerkesztő, tanár szerint Szabédi „a józan – és kijózanító – ráció megszállottja volt – kiemelkedő tehetségekben oly gazdag nemzedékének élvonalában. Példakép lehetett, neve nem pusztán fejezetcím irodalmunk modern kori történetében, ennél sokkal több: történelmi fogalom. Tragikus sorsa, életpályája és a gerincropogtató küzdelem mélyen összefügg az erdélyi magyar értelmiség közelmúltjának megpróbáltató eseményeivel, azokkal a drámai történésekkel, melyek több nemzedék életében kitörölhetetlen emléket hagytak. Elismerésre méltó napjainkban a magyar feliratokért vívott bátor küzdelem, ám nyilvánvaló: nem csupán ilyen és hasonló látszatengedményekre van nekünk szükségünk Kolozsvárt (és másutt) valamely multikulturálisnak becézett intézmény folyosóin, hanem igenis, államilag fenntartott, önálló magyar egyetemet akarunk – az ország magyar adófizetőinek számarányára való tekintettel!” Szabédon az ünnepség szervezésében fontos részt vállalt a gyülekezet és a falu vezetősége, segített számos helyi és megyei támogató. Külön színfoltja volt a napnak dr. Makkai Gergely kiselőadása (Az Erdélyi-Mezőség tájökológiája című könyve alapján), tájtörténet és történelem, természet és kultúra kapcsolatáról. /Bölöni Domokos: Emlékezés Szabédon. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 22./

Falunapokat és gólyafesztivált szervezett Sáromberkén a Patronus Pro Sarumberg Egyesület és a Milvus Csoport – Madártani és Természetvédő Egyesület. Nem maradtak el a sportrendezvények, gyermekversenyek, koncertek. Június 30-án a helyi kultúrotthon falán helyezték el Miholcsa József szobrászművész Ady Endre- emlékplakettet. A domborművel a költő születésének 130. évfordulójára emlékeztek. A kultúrotthon évek óta a költő nevét viseli. Bemutatták Berekméri D. István tanár II. Rákóczi Ferenc, az ország nélküli fejedelem című kötetét. Elhangzott, hogy a falu méltón lehet büszke a tanárra, hiszen a Telekiek életét epikus énekköltészetben elmesélő szerzeménye után arra is vállalkozott, hogy hasonló műfajban megírja a fejedelem életútját. A mű az irodalom és a történelem határán mozog. /Berekméri Ildikó: Sáromberki falunapok és gólyafesztivál. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 3./

Mesemondóverseny volt január 19-én Sáromberkén, a második osztályosoknak szervezett Nagyapó mesefája elnevezésű verseny körzeti szakaszát tartották, melyen 12 iskolából összesen 31 diák vett részt. /Berekméri Ildikó: Látogatóban nagyapóéknál. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 21./

Május 16-án Kolozsváron a régi kollégiumoknak az irodalomhoz való kötődéséről volt szó a XVII. Szabédi Napok rendezvénysorozatán. Bartha Katalin Ágnes tartott előadást Szabédi és az Unitárius Kollégium kapcsolatáról. Szabédi Székely László nyolc évet tanult és 1925-ben érettségizett a kollégiumban, diáklapot szerkesztett és elnöke is volt az önképzőkörnek. Györfi Dénes a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diáklapjainak történetét vette számba. Róth András Lajos a székelyudvarhelyi református kollégiumban folytatott irodalomkutatásról értekezett. Dóczy Örs előadásának címe Klasszika literatúra a 18. század második felében a marosvásárhelyi ev. ref. kollégiumban volt, és a korabeli latin nyelvű oktatást vizsgálta. Szabédi László sírjának megkoszorúzásával zárultak a XVII. Szabédi Napok kolozsvári rendezvényei. A Házsongárdi temetőben Egyed Péter filozófus, író mondott beszédet. Május 17-én a résztvevők Szabédra látogattak, ahol ünnepi műsorral zárták az idei Szabédi-napokat. /Ö. I. B., K. K. : Szabédi, a diák és tanár. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 19./ Szabédi László (eredeti nevén Székely) 1907. május 9-én született Sáromberkén, de igazi szülőhelyének ősei fészkét, Szabédot tartotta mindig. Akárcsak Bözödi György, ő is faluja és népe iránti tiszteletből vette föl annak nevét. Kolozsváron tizenhét esztendeje emlékeznek rá a születésnap közelében, Szabédon tizenötödszörre gyűltek össze a tudós nyelvész és kiváló költő tisztelői. Május 17-én Szabéd fogadta a zarándokokat. Benkő Samu akadémikus emlékezőbeszédében két 1946-os keltezésű levélre hivatkozott, amelyeket Kurkó Gyárfáshoz és Jordáky Lajoshoz intézett Szabédi László. Bennük kifejti, hogy az erdélyi magyarság egyetlen megmenekülési útja az összefogás. Összefogva kell vállalnia megörökölt intézményeit, köztük az egyházakat, az új világ építésében. Világnézeti különbségek nem okozhatnak ellentéteket az erdélyi magyarok között. Szabédi László emberi méltóságában és írói szabadságában sértve 1959. április 18-án választotta a tragikus kilépést e világból. /Bölöni Domokos: Emlékezés Szabédon. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 19./

Nagy Géza nyugalmazott református lelkész Nyárádszentbenedeken született 1929. december 13-án, hatéves koráig élt ott, édesapja református lelkész volt. Nagy Géza húszéves korában börtönbe került, ahol három évet és két hónapot töltött nehéz körülmények között. 1953-ban szabadult a börtönből. Nem mindenki tudja, hogy Erdélyben 1956 előtt is létezett kommunistaellenes szervezkedés. Nagy Géza 1949–1950-ben egy antikommunista ifjúsági szervezet tagja lett, amiben csak ketten voltak egyetemisták. 1949 októberében került kapcsolatba a szervezőkkel, és decemberben már letartóztatták. Amikor a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Tanács (CNSAS) jóvoltából beletekinthetett a dossziéjába, kiderült, hogy az egész a politikai rendőrség provokációja volt. A fő provokátor egy Leitz György nevű egyén volt, aki Kolozsváron élt, és 1993-ban halt meg. Ő maga írta le, hogy már 1946-tól provokátor volt, de talán mégis próbálta menteni azokat, akiket lépre csalt, mert végül ő kapta a legnagyobb büntetést: húsz, majd 15 évre elítélték. Tizenhét fiatalt tartóztattak le a szervezkedés ürügyén, tizenkettőt ítéltek el közülük. Nagy Géza börtönmúltjáról Ha túlélted, hallgass! /Polis Kiadó, Kolozsvár, 2004/ címmel is kötetet jelentetett meg. Arról szól, hogy milyen volt a pitesti-i és szamosújvári börtönben a kínzással való átnevelés. A magyarság erről nagyon keveset tud. Térben is és időben is csak Romániában, 1950–1951-ben alkalmazták ezt a módszert a fiatal értelmiségiek, iskolások és egyetemisták kommunista pártkatonákká való átnevelése céljából. Román szerzők 35 könyvet írtak róla, például Virgil Ieruncának van erről kötete, azt magyarra is lefordították. Magyar nyelven csak ő írt erről. Borzalmas dolog volt. Rabokkal kínoztattak rabokat, akik önmagukat lelkileg megsemmisítve kínzottakból kínzókká lettek. Hála Istennek kevés magyar fiatal került be ebbe a rendszerbe. A románok azt állítják, hogy magyar zsidó kommunisták eszelték ki mindezt. Ezt az egész rendszert egy nagyváradi ezredes, Czeller Lajos vezette. A végén maga a rendszer állította le a folyamatot. Később ráfogták az egészre, hogy a vasgárdisták szervezték a saját soraik megerősítése érdekében. Abszurd állítások sorozata követte egymást. Az átnevelés vezetőit perbe fogták, és 1954 decemberében Jilaván közülük 17-et kivégeztek. Czeller Lajos korábban főbe lőtte magát. Nagy Géza a börtönből való szabadulása után jelentkezett a teológiára. Előbb másfél évig Kolozsváron voltam segédlelkész, majd Iklandra és Székelykálba került. Nyomorúságos körülményeket talált, a parókia lakhatatlan volt. 1959-ben Sáromberkére került, itt szolgált negyvenegy éven át. Sáromberkén tizenhat Teleki-ős nyugszik, a leghíresebb gróf Teleki Sámuel kancellár volt, aki 1822-ben hunyt el, valamint az ükunokája, az Afrika-járó Teleki Samu, őt 1916-ban temették oda. A lelkész addig küldte a jelentéseket a Műemlékvédelmi Igazgatósághoz, míg végül a kriptát államilag valósággal újjáépítették. /Máthé Éva: „Sosem barátkoztam a hatalommal” Beszélgetés Nagy Géza nyugalmazott református lelkésszel. = Krónika (Kolozsvár), aug. 29./

A sáromberki Patronus Pro Sarumberg Egyesület pályázatot nyújtott be A sáromberki kulturális örökség turisztikai potenciáljának az értékesítése címmel az Európai Gazdasági Térség civil alapjához. A Teleki-kripta teljes renoválására, a Teleki-emléknap megszervezésére, valamint a grófi család nevéhez fűződő népszerűsítő tevékenységek végzésére pályáznak. Az egyesület és partnerei, a Nagyernyei Polgármesteri Hivatal és a Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület több mint 53. 000 eurót pályázott meg, továbbá az önkormányzat 6. 000 eurós önrésszel járul hozzá a munkálatokhoz, közölte Bakó Levente, a Patronus Pro Sarumberg elnöke. /A Teleki-kripta felújítására pályáztak. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 14./

November 6-án nyitja kapuit a háromnapos könyvvásár a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kétszintes előcsarnokában, jelezte Káli Király István, az eseményt szervező Erdélyi Magyar Könyves Céh vezetője, a Mentor Kiadó igazgatója. Eddig ilyen sok kiadó még nem jelentkezett a könyvvásárra. Idén sem tudják vendégül látni a felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyar kiadókat, mert nincs anyagi fedezetük a részvételre. Negyvenhárom neves román kiadónak is küldtek meghívót, de nem is válaszoltak. A marosvásárhelyi román kiadóknak ingyenes részvételt biztosítanak, ők bizonyára itt lesznek. A Mentor Kiadó több új könyvvel jelenik meg. Simonfy József verseskötete az egyik, a Kővel vetett ágy. Kuriózum Molter Károly újra kiadott Bolond kisváros című novelláskötete. Néprajzi munkák is lesznek: az Emberek és kontextusok sorozatban Berekméri István András Minden poklokon keresztül című kötete jelenik meg, a sáromberki bácsi önéletírását Vajda András néprajzkutató rendezte sajtó alá. Napvilágot lát a Népmondák sorozatban a csángó Tankó Fülöp Gyugyu történeteit bemutató könyve, valamint Ozsváth Ilona Lámpások voltunk című, három udvarhelyszéki pedagógus élettörténetét tartalmazó kötete. Remélhetőleg elkészül a vásárig Makki Gergely Ökológiai gazdálkodás című könyve. Sebestyén Spielmann Mihály Időtár című vásárhelyi kronológiája is kapható lesz. Készül Barabás László néprajzkutató 700 oldalas könyve a farsangi szokásokról, valamint Tófalvi Zoltánnak az erdélyi ’56-os mártírokról szóló harmadik könyve is. -Erdélyi kiadványokkal szinte lehetetlen betörni a magyar könyvpiacra. A magyarországi boltokban az erdélyi köteteket felteszik egy magas polcra, s onnan ritkán kerülnek a vevők elé. /Máthé Éva: A román kiadók távol maradnak. = Krónika (Kolozsvár), okt. 29./

Szabó Vilmos festőművész életműve, alkotói pályája, váratlanul jött halálával lezárult. A Lakitelki Nemzetközi Alkotótáborban munkálkodva szólította magához Teremtője. Szabó Vilmos /sz. Sáromberke, 1942. szept. 15./ művészetének forrása a rácsodálkozása képességének eredendősége, írta róla barátja, Székely Géza. Szabó Vilmos alapította meg az Ipp-art művészeti csoportosulást, tanárként nemzedékeket oktatott a művészi alkotásról, és a művészeti neveléssel kapcsolatos nézeteit a különböző szaklapokban és folyóiratokban fejtette ki. Tevékeny tagja volt nemcsak a Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének, de a Barabás Miklós Céhnek és az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének is. /Székely Géza: Ama nemes harcot megharcoltam... = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 11./

Sáromberkén a faluünnep színvonalas, a település minden korosztályához szóló rendezvény volt. Fellépett a volt erdélyiekből álló budapesti Regélők Együttes. A rendezvény az eső miatt nem a szabadtéri színpadon, hanem a kultúrotthonban folytatódott. A főszervező Bakó Levente, a Patronus Pro Sarumberg elnöke volt. Könyvbemutató is volt. Berekméri István Andrásé: Minden poklokon keresztül – sajtó alá rendezte Vajda András sáromberki néprajz-szakember /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ című kötetét ismertették. Az 1877-1953. között élt sáromberki Berekméri István András visszaemlékezéseket tartalmazó kéziratból és a Vajda András által írt kísérő, elemző tanulmányból állt össze a könyv. Bemutatták Sáromberke műemlék épületeit tartalmazó kiadványt is. /Berekméri Ildikó: Sáromberki falunap. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 13./

A zilahi Szabó Vilmos festőművész 67 évesen távozott, kiforrott, teljes életművet hagyva maga után. /sz. Sáromberke, 1942. szept. 15. – Lakitelek, 2009. ápr. 11./ Mondhatni munka közben, a Lakiteleki Nemzetközi Alkotótáborban, barátai, kollégái társaságában érte a halál ez év tavaszán. Szabó Vilmos számtalan fiatalabb kollégájának művészi pályáját egyengette, lakóhelyén, Zilahon és Erdély-szerte számos tárlatot rendezett művésztársai munkáiból, nevéhez fűződik az IPP ART elnevezésű, néhány év alatt közismertté és elismertté vált művésztábor létrehozása. A december 9-én megnyíló tárlat főhajtás egy igaz művész emléke előtt. Szabó Vilmos életművében központi szerepet játszik az ember és az emberkéz teremtette világ. Életművében a tájábrázolás jelentős szerepet játszik. /Németh Júlia: Hattyúdal galambokkal. Szabó Vilmos emlékkiállítása elé. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 8./

A marosvásárhelyi "igazságszolgáltatás" tárgyilagosságáról
(Korabeli feljegyzések)
Maros megye lakosságának kb. 50%-a magyar nemzetiségű. Ez a szám nem tükröződött az igazságszolgáltató szervek összetételében 1989 decemberében.
Úgy éreztük, hogy a "rendszer- váltással" ez a probléma is meg fog oldódni, de már 1990 januárjában elindult egy folyamat, amelyben olyan erők egyesültek, melyek meg akarták tartani a hatalmukat, sőt, még növelni is, ezért mindent megtettek és -tesznek, hogy a magyar nemzetiségű állampolgárokat – mint egyéneket és mint közösséget – teljesen háttérbe szorítsák.
A nyomozói és rendfenntartó szervekben, vagyis a rendőrségben az alkalmazottak között alig található egy-egy magyar származású egyén, esetleg egy elrejtett, kis faluban, ahol semmi jelentősége sincs jelenlétének. A rendőrök nagy része regáti megyékből származott ide, akik nem ismerik a magyar nyelvet, de akik ismerik, azok sem hajlandók beszélni.
A városi és megyei ügyészség összetétele sem változott semmit, a városi ügyészségen 13/0 és a megyeinél 8/1 a nemzetiségi arány, természetesen a magyarok hátrányára.
A városi bíróságon is maradt a 15/3-as, a megyei törvényszéken pedig a 8/1-es összetétel, ahol egyáltalán nem is érződik a magyar bírók jelenléte, egyrészt teljes kisebbségben levő minőségük, meg veszélyeztetettségük miatt sem.
Az 1989-es váltás után lecserélődtek az elnökök és alelnökök, élre kerülvén a volt párttitkárok meg a jelenlegi Vatra Româneasca alapító tagok.
Szomorú jelenség, hogy a magyar ügyvédek 80%-a nyugdíjba vonult, előrehaladt kora miatt, és az ügyvédi kamarában is teljesen elzáródott a kapu a magyar jelentkezők előtt, így egyre kevesebb lesz az a jogász, aki honfitársaink panaszát legalább meghallgassa anyanyelvünkön, ha nem is teljesen tőlük függ az ügyek kimenetele.
Az 1990. márciusi események után megkezdődött a magyar és cigány nemzetiségű lakosság elleni megtorlás, melynek keretében a támadók átalakultak "sértett felekké", míg a védekezők bűnözőkké lettek a törvény előtt, és koncepciós perek folyamán ezek példás büntetéseket kaptak, mivel minden felelősséget ezekre hárítottak.
A márciusi események után az ügyészség összeállított egy kimutatást, ahol a 35 dossziéból négy kivételével mind a magyarok és a cigányok elleni vádemelést kezdeményezik.
Abban a négy iratcsomóban, ahol román nemzetiségű személyek szerepelnek, és háromban magyar ember halálát okozták, hamarosan meg is állapították, hogy a halottak a hibásak, és a halálukat okozók nem felelnek a bűntettért.
Sajátos helyzet, hogy a főügyész is aláírta ezeket a vád alóli felmentéseket, hiába próbált az áldozatok családja igazságáért folyamodni hozzá. (dossziészám: 32/P/1990 és 32/P/1990)
Mindhárom haláleset – melynek áldozatai magyar emberek voltak, mégpedig Csipor Antal (Ernyéből), Gémes István (Sáromberkéről) valamint Kiss Zoltán (Marosvásárhelyről) – úgy történt, hogy a városba jövő, felfegyverzett román falusi tömegeket szállító autók elé próbáltak állni az emberek, hogy meggátolják a Vásárhelyre jutásukat, viszont egyszerűen áthajtottak rajtuk, több halált és súlyos sebesülést okozva.
Az autóvezetők (Covaci Ioan, Butilca Dumitru) nem találtattak hibásnak, sőt, egyikük sértett félként is szerepel, kártérítést kérvén azoktól a marosszentgyörgyi vádlottaktól, akiknek sikerült őt megállítani.
Ami a március 19-i eseményeket illeti, a VR szervezésében behoztak M-vásárhelyre több ezer Görgény völgyi parasztot teljes falusi fegyverzetben (ásó, kapa, vasvilla, fejsze, vasbot, szúrós végű vasalt fabotok, hatalmas kések, kövek, benzinnel töltött üvegek), akik egy része délelőtt már bent volt és csatlakozott a város román lakosságának egy részéhez, akik erőszakkal leváltották Kincses Előd ügyvédet az NMF megyei alelnöki tisztségéből, más része pedig délután érkezett harcra készen, leitatva, felbujtva, aminek okán aztán megtámadta az RMDSZ székházát.
Az RMDSZ székházában bent rekedt 29 személy a padláson torlaszolta el magát. Néhány óra múlva egy részüket a "hatóságoknak" sikerült hazugsággal lecsalniuk, ám ráengedték a felbőszült tömeget, így sokukat súlyosan megsebesítették.
A sebesültek között volt Sütő András Herder- díjas író, az RMDSZ elnöke, akit meg akartak gyilkolni, és akinek örökre elveszett fél szeme és sokszorosan megsebesült.
Sütő András és a 28 magyar sérült miatt nem került a bíróság elé csak egy román és egy cigány nemzetiségű személy, nem szerepelt egyik magyar sérült sem sértett félként vagy tanúként az ügyben, és nem volt beidézve az RMDSZ sem mint anyagi vagy morális károsult.
Mai napig senkit felelősségre nem vontak az RMDSZ és a 29 személy ellen elkövetett gyilkossági kísérletért, testi sértésért és az okozott anyagi károkért.
A két vádlott – Gorea Ioan náznánfalvi lakos, aki bottal verte a katonai gépkocsiba ott szorult magyarokat (köztük Sütő András) és Berchi Alexandru marosvásárhelyi lakos – a következő büntetésben részesült:
A 2968/1990 bírósági dossziéban kimondott 525- ös ítélet alapján Gorea Ioan súlyos csendháborítást követett el, és Berchi Alexandru erőszakkal, több személlyel együtt felfegyverkezve betört egy párt székházába. Előzőnél alkalmazták a bűnügyi törvénykönyv 321-es cikkelyének 2-es paragrafusát, utóbbinál a 88/1990-es törvényt, melyhez hozzájárultak a 74, 76-os cikkelyek a Btk.-ból.
Mindkettő büntetése 1-1 év, mely kötelezően munkahelyen töltendő le, anélkül, hogy valakinek kártérítést kellene fizetniük.
A felfolyamodás után is ez az ítélet végleges maradt.
Sütő András panaszát mai napig senki sem nyomozta ki, nem érdeklődött sem a rendőrség, sem az ügyészség az ügy felderítése iránt. Arról a 17 személyről, akiről aznap este (március 19-én) bejelentették, hogy azonosítva voltak, többé nem lehetett semmit hallani.
Bizonyíték van arra, hogy az autóbuszokat és a tehergépkocsikat a VR szervezet rendelte meg a szállítóvállalattól, Kincses Előd közölte a számlák másolatát az újságokban, de erről az igazságszolgáltatás emberei nem vesznek tudomást, és senki sem keresi, kutatja a pogromszervezőket és végrehajtóit.
A felelősség áthárítása Kincses Elődre irányult, aki emiatt nem tud hazatérni, mivel "állítólag" letartóztatási parancs van ellene.
(Folytatjuk)
Népújság (Marosvásárhely), 2010. március20.
A marosvásárhelyi "igazságszolgáltatás" tárgyilagosságáról
Jung Ildikó, Magos Méta
Néhány bűnügyi per rövid ismertetése
(Folytatás tegnapi lapszámunkból)
I. Dossziészám: 5262/1990, a Nagybányai Bíróságról
Vádlottak neve: Sütő József, Szilágyi József, Szilveszter Kiss Péter, Tóth Árpád, Lörinczi József és Puczi Béla. Mindannyian marosszentgyörgyi lakosok, akiknek az a bűne, hogy kb. 6-800 emberrel együtt próbálták feltartóztatni a Régen és a Görgény mente felől Marosvásárhelyre jövő, verekedő szándékú emberekkel megtöltött autókat.
Ellenük felhozott vádak: közerkölcs elleni súlyos vétség, állami és magánvagyon- rombolás, testi sértés, verekedés. Mindenhol a bűntény súlyosbított formája. 321-es cikkely, 2-es paragrafus, 217, 218/2, 180, 181, 182 Btk.
Egyikükre sem lehetett semmit konkrétan rábizonyítani személyesen, de az ügyészség, a bíróság a KOLLEKTÍV FELELŐSSÉG alapján vád alá helyezte és elítélte őket. Különben a kollektív felelősség a román törvények alapján nem létezik.
A bíróság úgy határozott, hogy a "vétkesek" többek között Cováci Ioannak is 10.000 lej kártérítést kell fizessenek, aki halálra gázolta Csipor Antalt Ernyében és aki nem fizetett és nem lett megbüntetve Csipor Antal haláláért. A büntetés 1 év 4 hónap és 1 év 8 hónap között ítéltetett meg, munkahelyen való letöltéssel, amelyből 9 hónapot már börtönben töltöttek.
Az egyik vádlott, Tóth Árpád a sok lelki és fizikai megpróbáltatástól szabadlábra helyezése után nemsokára meghalt szívinfarktusban, 39 évesen.
A többi elítélt nagyon nehezen kapott helyett, ahol letöltse büntetését, egyesek Magyarországon kerestek menedéket, családjuk felbomlott. Visszatérve Covaci Ioan személyére, az ügyészség elfogadta mentségnek, hogy azért gázolta halálra Csipor Antalt és sebesített meg súlyosan még négy személyt, mert Ernyében megdobták a fejét egy kővel, és elvesztette eszméletét, nem is volt tudomása a gázolásról.
Ettől függetlenül tovább vezette a (kanyargós) úton a kocsit, 20-30 emberrel és kövekkel megrakva, egészen Marosszentgyörgyig, ahol a telefonon értesített emberek a faluból útját állták, kiráncigálták a kocsiból (teherautó) és megverték.
Az orvosi vizsgálat nem igazolta a feji ütést, de felmentették a vád alól.
II. Dossziészám: 5.230/1990, a Marosvásárhelyi Bíróságról
Vádlott: Vajda Dominic (Domokos), 58 éves sáromberki lakos (Dumbravioara), súlyos szívbeteg, aki ellen nyomozás indult azzal a váddal, hogy egy kb. 14-20 tagú csoporttal együtt megtámadtak egy autót és megvertek 4 személyt, akiből kettő a pogrom miatt lett behozva a városba.
A nyomozást csak Vajda Domokos és Vajda Ferenc ellen indították meg, mindketten április 4. és május 23-a között le voltak tartóztatva. Mivel bebizonyosodott, hogy egyikük sem tartózkodott a tett helyén aznap (Vajda Ferenc a faluban sem volt, Vajda Domokos végig annak a balesetnek a helyén volt és elsősegélyt próbált nyújtani, ahol D. Butilca halálra gázolta Gémes Istvánt), mindkettőt szabadlábra helyezték. Utána mégis pert indítottak, de csak egyedül Vajda Domokos ellen, közerkölcs elleni vétség miatt.
Teljesen hiábavaló volt 15 tanú vallomása, hogy el sem mozdult a halott mellől, akit ő talált meg, mégis Vajda Domokos 10 hónapra szóló, munkahelyen letöltendő büntetést kapott. Arra alapozott a vád, hogy az a két ember megismerte őt, aki felismerte Vajda Ferencet is, akit felmentettek vád alól.
Tehát ha 14-20 személy megállít egy teherautót, és a benne ülőket igazoltatják és megütik, akkor egyetlen ember felel, aki még ott sem volt.
Érdekes, hogy az autógázolás és a teherautó megállítása teljesen egy időben történt, kb. 600 m távolságra egymástól.
A sértett feleknek nem volt orvosi igazolásuk a bántalomról, és nem is tettek le panaszt.
A 650-es számú ítélet ellen fellebbezett az ügyészség, és a Megyei Törvényszék az 1717/1991-es dossziéban, a 99-es határozattal megemelte a büntetést 1 év és 6 hónapra a munkahelyen való letöltéssel.
Természetesen nem vették figyelembe az elítélt felfolyamodását, akinek teljes ártatlansága bizonyítva volt.
III. 2.800/1990-es iratcsomó, a Marosvásárhelyi Bíróságról
Az elítélt neve SZABADI FERENCZ szentimrei lakos, akit a 659/1990. számú határozat alapján 5 év börtönbüntetésre ítéltek alapfokon, mely végleges maradt, a Megyei Törvényszék 64/1991 számú ítélete által.
A vád ellene: munkahelyi visszaélés, testi sértés és közerkölcs elleni vétség, súlyosbított formában.
Az elítélt mint beteghordozó (brancadier) volt alkalmazva a megyei kórháznál, ahol szolgálatot teljesített március 20-án 7-15 óra között. Mivel hallotta, hogy mi történik a városban, 17.30 órakor visszament a kórházba, hogy szükség esetén segítséget nyújtson a szolgálatban levőknek.
A kötelessége abban állt, hogy a mentőautóból kisegítse a sebesülteket, kivegye kezükből az ütő-vágó eszközöket, és tolókocsiban, lábon vagy hordágyon elszállítsa őket a szolgálatos orvos rendelőjébe. A két szolgálatos orvos (román és magyar) valamint az elítélt kollégái bizonyították a tárgyaláson, hogy nem hagyta el munkahelyét másnap reggel 9 óráig, végig dolgozott.
A vádiratban az áll, hogy a mentőautóban megverte Petra Iliét, aki megsérült a város központjában, és akit ezért vittek fel a kórházba. Egyetlen bizonyíték Szabadi ellen ennek a "sértett félnek" a vallomása, aki különben minden alkalommal mást mond, de azt mindenhol elmondja, hogy felismerte Szabadit először a fényképeken, amelyeket a rendőrségen mutattak meg neki. A dosszié első oldalán 2 levelezőlap nagyságú kép van (a félreértések elkerülése miatt), ahol bemutatják Szabadit civilben és munkaruhában. A törvényszéki orvosi papírt kb. 40 nap késéssel állították ki Petra Iliének, 8-9 nap alatt gyógyuló sérülésről, amit egy üzemi orvos által kiadott igazolás alapján adott ki a törvényszéki orvos. Az üzemi orvos is csak a 9. napon látta a sérülést, tehát a teljes gyógyulás napján.
Ennek az igazolványnak az alapján Szabadit kötelezték 45 napi munkabér kártérítésére Petra Ilie számára, akinek kézzel írt nyilatkozata szerint kb. 300-an indultak Hodákról megvédeni Erdélyt a magyaroktól, vasbotokkal felszerelve.
A másik vád Szabadi Ferencz ellen, hogy megütötte Gliga Florét az orra és az álla alatt a kórház folyosóján, míg az egyetemisták éppen kötözték, legalábbis ezt állította az egyik tanú.
Gliga Flore bevallotta, hogy a főtéren megdobták egy benzinnel töltött üveggel, mely megpörkölte a homlokát és a szemöldökét.
Törvényszéki orvosi igazolása van arról, hogy 5-6 nap alatt gyógyuló égési sebe van a homlokán és a szemöldökén, Szabadinak a rovására megítéltek 3 hónapi munkabért, mivel az ütése miatt Gliga Flore nem tudott dolgozni 3 hónapig. Különben nyugdíjas.
Szintén a két szolgálatos orvos (dr. Lupsa Nicolae és Salati Csaba) azt állították a tárgyaláson, hogy a szolgálatuk alatt a sürgősségi részlegen március 20-án 14 órától 21-én 8 óráig semmi incidens nem volt, és ha lett volna, lehetetlenség, hogy ők ne tudjanak róla. Különben Szabadi F. nagyon szolgálatkész dolgozó.
Mellette szól az aláírt ív is, amivel a mentőállomás sofőrjei igazolják, hogy a vádlott nem tartózkodott egyik mentőautóban sem, sőt, a mentőállomás átiratot küldött, hogy saját egészségügyi kádereik kísérik a kocsikat a színhelyre és onnan a kórházba.
A Maros Megyei Törvényszék nem halasztotta el a tárgyalást, hogy a legfelső törvényszék átköltöztesse a dossziét más megyébe, sürgősen el kellett ítélni Szabadi Ferenczet.
A tárgyaláson Orza Aurel megyei ügyész "neispravit, om de nimic" szavakkal illette Szabadi Ferenczet, aki soha azelőtt nem volt elítélve.
(Folytatjuk)
Népújság (Marosvásárhely), 2010. Március 23.
A marosvásárhelyi "igazságszolgáltatás" tárgyilagosságáról
Jung Ildikó, Magos Méta
Néhány bűnügyi per rövid ismertetése (korabeli feljegyzések)
(Folytatás szombati lapszámunkból)
VI. Dosszié: 540/1991, a megyei törvényszéken
A vádlott: Cseresznyés Pál marosvásárhelyi lakos, aki különösen súlyos gyilkossági kísérletért lett a törvényszék elé állítva, mivel március 20-án egy hodáki embert, aki bottal jött a magyarságra támadni, és támadás közben leütötték, megrúgott.
A marosvásárhelyi orvosok szerint az az ütés, vagyis rúgás, amit a vádlott mért az áldozatra, nem veszélyeztette az életét, csak a többi ütés, amit másoktól kapott azelőtt, mégis a bukaresti törvényszéki véleményezés úgy mutatja, hogy az összes sérülés együtt veszélyeztették az áldozat életét. A szakértői véleményben azt is leírja az orvos, hogy a véleménye megfogalmazása előtt megnézte a videofilmet is, melyet egy írországi személy készített.
Folyamatban van a Legfelsőbb Törvényszéken a második elhelyezési kérés tárgyalása, amelynek döntése alapján marad az ügy Marosvásárhelyen, vagy máshol fogják letárgyalni.
A nyomozás alatt Cseresznyés Pált többször is kegyetlenül megverték, szándékosan kínozták.
A bírói testület és az ügyész nyíltan elfogult és átértelmezi a tanúvallomásokat, rendreutasítja a tanúkat, ha az igazat szándékozzák mondani.
A védelem kérését, hogy egy szakorvosi felülvizsgálat szülessen a meglevő orvosi kiértékelések alapján, mivel ezek ellentmondanak egymásnak, visszautasították.
Ha Marosvásárhelyen marad az ügy tárgyalása, nagyon szigorú kirakatbüntetés születik, amivel majd példát statuálnak (10 év börtön).
IV. Dossziészám: 3588/1990 a Marosvásárhelyi Bíróságról
1166/1990, a Maros Megyei Törvényszékről
Vádlottak: Hanzi Valentin és Galaczi József marosszentgyörgyi lakosok, akiket 4 évi börtönbüntetésre ítéltek köztisztviselő elleni sértésért, ami abból állt, hogy ittas állapotban összeszólalkoztak a polgármester-helyettessel, akit a lakosság akarata ellenére nevezett ki, és aki tisztséget töltött be a faluban 1989 decembere előtt is, és a veszekedés hevében megpofozták ezt az embert. Másnap már bocsánatot kértek és a "sértett fél" visszavonta feljelentését.
Hiába jelentette ki a sértett fél, hogy elismeri, a vita személyes ügyben történt, a törvényszék a büntetést csak egy évvel csökkentette, tehát maradt 3 év börtön.
A tárgyaláson Orza Aurel ügyész a két cigány származású elítéltet felháborodva küldte A…frikába, ami Ázsiának indult.
V. Dossziészám:1426/1991, Marosvásárhelyi Bíróság, 1069-es határozat
1851/1991, Maros Megyei Törvényszék 154
Az elítéltek neve: Papp Árpád, Füzesi András és Füzesi Albert, erdőcsinádi lakosok, akik a falu többi lakosával együtt kigyűltek március 20-án őrizni a falut, mivel oda is elért a hír, hogy a hodákiak fel akarják gyújtani a falvaikat.
A ténylegesen odajövő két kiskocsi utasait igazoltatni akarták, mivel a falun nem vezet út keresztül Régen vagy a Görgény mente felé, és innen indult a vita, melynek hevében tettlegesség ért az autóban ülő személyek közül hármat.
A falut őrizték és az eseményben részt vettek 200-300-an.
Állítólag ezek hárman próbálták csitítani a kedélyeket.
A tárgyaláson a vádlottak kibékültek a sértett felekkel, akiknek kifizették a kért kártérítést, és ezek visszavonták ellenük leadott panaszaikat. Alapfokon négy év börtönbüntetésre ítélték ezeket az embereket, és elég hosszú idő elteltével, 1992. január 8-án letartóztatták őket. A hivatalos vád: 321. cikkely, 2-es paragrafus Btk. és 217. cikkely, valamint 181-es cikkely Btk., vagyis testi sértés, rombolás és közerkölcs elleni vétség. A felfolyamodás tárgyalásán a megyei törvényszék tudomásul veszi, hogy nem létezik testi bántalmazás, sem rombolás, de fenntartják a közerkölcs elleni vétség súlyosbított formáját, és megmaradt a négy év börtön. Ami érdekes a tárgyaláson, hogy a három "sértett félből" kettőt börtönből kellett megidézni, akik lopás miatt voltak bezárva. Tehát: aki hazudik, az lop is, ahogy tartja a közmondás.
***
A megtorlás azonnal, március 20-a után megkezdődött, mivel már másnap összeszedték azokat a cigány férfiakat, akik a magyarok pártjára állottak, akiket saját társaik másnap besúgtak.
A 153/1970-es dekrétumot alkalmazták ezen személyek ellen, mely egy speciális törvény, és mely teljes kihasználást nyert Ceausescu idejében, mert azokat az egyéneket büntette, akik munkakerülőnek voltak nyilvánítva, és ilyen minőségben botrányt okoztak, verekedtek, prostitúcióval foglalkoztak vagy sértegettek.
A törvény hangsúlyozza, hogy értelme a szocialista rendszer védelmezése.
Az a 12 személy, akit ennek alapján büntettek meg, mind állandó munkahellyel rendelkezett, és semmilyen folt nem volt múltjukon.
Az 1708/1990-es iratcsomó alapján szabtak ki büntetést (1554-es ítélet): Horváth István – 5 hónap börtön, Puczi Kozák Béla – 4 hónap, Puczi Kozák Sándor – 3 hónap, Carcula György – 4 hónap, Kalló Géza – 4 hónap munkahelyen.
Ezeknek az embereknek a család ügyvédet fogadott és nem a maximum 6 hónap börtönbüntetést kapták, de ahol a családnak nem volt tudomása az esetről, ott mind 6 hónap börtönbüntetést kaptak, mert még a hivatalból járó védelmet sem biztosították. Pl. Kalányos János, Kurkuly Elek, Voika Dénes, Kalányos Ioan, Csikó Sándor. A dosszié száma: 1646, 1647, 1648, 1649/1990.
Megemlítendő, hogy ezen emberek szabadlábra helyezésük után nem kapták vissza munkahelyüket, pedig jó minősítésük volt.
Dossziészám: 5718, a városi bíróságról, 491/1991-es ítélet
1107/1991, a megyei bíróságon
A vádlott neve Máthé Lajos, akit szintén elítéltek közerkölcs elleni vétséggel 1 év és 6 hónapra, amit munkahelyen kell letöltenie, ugyancsak a március 20-i eseményekkel kapcsolatosan.
Jelenleg tárgyalja a Marosvásárhelyi Bíróság annak a négy embernek a helyzetét, akik Iklandon laknak, és kimentek az ernyei útra, hogy megpróbálják feltartóztatni a város felé autókon özönlő felfegyverzett embereket.
Ezen emberek: Lengyel Lázár, Vajda András, Tofán Mihály és Vass Sándor, szintén a hírhedt 321-es cikkely 2. paragrafusáért a Btk. értelmében kerültek törvény elé.
Az ügyészségi iratcsomó száma 431/P/1990, de a tárgyalások már folynak a bíróságon, ítélet még nem született. (Dossziészám: 303/1992, Marosvásárhelyi Bíróság)
Ezek az ügyek kapcsolatban vannak a márciusi eseményekkel, és még vannak meglepetések előkészítve számunkra, amit alkalomadtán majd bedob az ügyészség, és majd megint bíróság elé lesz állítva 5-6 ártatlan ember különböző falvakból, ahányszor csak figyelmeztetni akarnak, hogy mi itt másodrendű állampolgárok vagyunk.
Több ilyen dosszié van félig készen az ügyészségen, csak az alkalomra várnak az elindításukkal.
Ezeken az ügyeken kívül, ahol egy megadott tárgy körül forog minden, vannak egészen semleges ügyek, de a megítélésükben, az elítélésükben a fontos szempont mindig a nemzetiség kérdése.
Ugyanazon bűntettért más-más büntetés jár, vagy ha valakit elgázolnak, megvernek, és ráadásul magyar nemzetiségű, akkor maga az áldozat a tettes vagy pedig nem kerül meg az elkövető. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Szabédi-emlékünnep Kolozsváron és Szabédon
Szabédi László (Sáromberke, 1907. május 7 – Kolozsvár, 1959. április 19.) erdélyi magyar költő, újságíró, műfordító, egyetemi tanár, nyelvész életét és munkásságát méltatják a pénteken, szombaton és vasárnap sorra kerülő, sorrendben immár XIX. Szabédi Napokon. Május 7-én, pénteken 17 órakor a Szabédi Emlékháznál koszorúznak. Beszédet mond Kántor Lajos irodalomtörténész. 18.30-kor a Házsongárdi temetőben megkoszorúzzák Szabédi László sírját, ott Máthé Dénes egyetemi docens beszél. Május 8-án, szombaton tíztől az Unitárius Püspökség Dávid Ferenc Dísztermében konferencia kezdődik Gondolat-kísérletek Szabédi életművében címmel. Megnyitják: Főtisztelendő Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi Unitárius Egyház püspöke és Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke. Elnököl Kántor Lajos. Az elhangzó előadások: Filozófiai tételek és szabad gondolatok (előadó: Egyed Péter egyetemi tanár); A húszéves Szabédi pszichológiai profilja (Plesek Zoltán doktorandus); A szaggatottság fonalain (Jakab András magiszter); Észrevételek Szabédi László unitárius kötődéséhez (Rezi Elek teológiai tanár); Nyelv és irodalom (Máthé Dénes egyetemi docens). Május 9-én, vasárnap 11 órától ünnepi istentisztelet a szabédi unitárius templomban. Szószéki szolgálatot végez Kecskés Csaba marosvásárhelyi lelkész-esperes. A vendégeket Jenei Sándor Levente helybeli lelkész üdvözli. Emlékbeszédet mond Nagy Pál irodalomtörténész. Közreműködik az egyházközség énekkara. Szabédi László költészetéből nyújtanak ízelítőt a helybeli fiatalok. Megkoszorúzzák a templom falán lévő Szabédi-domborművet és a Szabédi-emlékszoba plakettjét. Az emléknapok szervezői az EMKE, a Korunk Stúdió, az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia és a Szabédi Unitárius Egyházközség. Támogatók az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége, az Oktatási és Kulturális Minisztérium, a Közép-erdélyi Magyar Művelődési Intézet. Részletesebb tájékoztatás: EMKE Szabédi Emlékház, 400183 Kolozsvár (Cluj-Napoca), Str. Gheorghe Lazar 30., tel/fax: +40264434110, e-mail:emke@clicknet.ro
B.D
Népújság (Marosvásárhely)

Le kell ráznunk bilincseinket
Az ész és bűbáj erdélyi gyémántja
"Ha más vidékre hív a szépség, / De rab-cellába zár a kényszer, / Celládat bár mérföldek mérjék, / A zárt falakkal megelégszel?" (Szabédi László)
– Tiszta eszményeket kegyetlenül megcsúfoló idő ördögi kerekei között pusztult el az a Szabédi László, aki egykor innen, ezekről a szomorú szépségekben bővelkedő mezőségi tájakról indult el "világhódító, nagyszerű kalandra" a szellem birodalmának ösvényein. A számára oly szűkmarkúan megadatott esztendők során bejárta a gondolati líra tartományait, mívesen megmunkált novellákban kereste a válaszokat súlyos kérdésekre, kísérletezett a színpadi kifejezés lehetőségeivel, éles elméjű kritikai tartományokban, esszékben mondott máig érvényes véleményt a korabeli szépirodalom és művészet jelenségeiről – például Tamási prózájáról, Nagy Imre festményeiről –, szerkesztett folyóiratot hű pályatársakkal együtt, mindig a dolgok lényegét keresve-kutatva. Maradandót alkotott a magyar nyelvtudomány területén. Ész és bűbáj című, 1953-ban megjelent kötetének előszavában írta: "Soha nem akartam más helyett gondolkozni, mint ahogy azt is elképzelhetetlennek tartottam, hogy helyettem más gondolkozzék." (Nagy Pál: Tisztelgő főhajtással)
A mártír sorsú unitárius íróra emlékeztek vasárnap Szabédon. Kecskés Csaba, Marosvásárhely-kövesdombi lelkész-esperes, aki boldog gyermekéveit ugyanott töltötte, szószéki beszédében bibliai és irodalmi példázatokkal vázolta az értelmes életet kereső ember vívódását "ész és bűbáj" varázsában, ama fénytartományt mutatva fel, melyben ha az élet célja a madáchi tanulság: a küzdés maga –, akkor csak az embert egyetemesen, a nemzetet sajátosan szolgáló, értelmes küzdésnek van jogosultsága. A vendégeket Jenei Sándor Levente helybeli lelkész köszöntötte. Megtisztelte jelenlétével az eseményt Dáné Tibor Kálmán, az EMKE országos elnöke, Egyed Péter író, a kolozsvári BBTE filozófia tanszékének tanára, Máthé Dénes, a BBTE tanára, az Erdélyi Unitárius Egyház főgondnoka, érdekvédelmi szervezetünk és az önkormányzatok képviselői, pedagógusok. A templomban Szabédi László verseit szavalták a nevét viselő iskola diákjai, közreműködött a Szabó Júlia énekvezér dirigálta helyi vegyes kar, a templom falán elhelyezett emlékplakett – Hunyadi László alkotása – alá kerültek az emlékezés virágai, és koszorút helyeztek a kultúrház épületében létesített Szabédi- emlékszoba falára is.
– Szabédi László lélekbeli hovatartozását írói nevének megválasztásával juttatta kifejezésre – mondotta Nagy Pál irodalomtörténész, a költő nemes kultuszának leghűségesebb marosvásárhelyi híve. – Szabédi László 1907. május 7-én eredetileg Székelynek született a Maros menti Sáromberkén. Gyermekkorának egy részét töltötte itt, ebben a faluban, Szabédon, a mezőségi szelíd dombok és vadvirágos rétek világában, ahol anyai nagyapja, Abrudbányai Rédiger Géza: unitárius lelkész volt. Szabédon, a tiszteletes úr családjának fölnevelő közösségében szerzett emlékek és élmények mindvégig – 1959-ben bekövetkezett tragikus haláláig – meghatározó erővel voltak sorsa alakulásában, sokoldalú munkálkodásának hétköznapjaiban. "Ebben a faluban / nem születtem ugyan, / szülőfalum mégis ez; / ebben a faluban / semmim sincsen ugyan, / de itten lesz, amim lesz." Szabédi Lászlóról szólva soha nem feledkezhetünk meg a szabédi temetőben nyugvó papköltő- nagyapáról, Rédiger Gézáról – figyelmeztetett Nagy Pál. És arról sem, hogy Szabédi László édesapja, a hatgyermekes sáromberki vasutas ugyancsak rendelkezett költői talentummal: "írásos hagyatékában több verse maradt fenn, s ezeknek egy része meg is jelent 1944-ben, Pécsett, a Szabédról...levett kalappal című kötetben, amit Abrudbányai Ödön, Rédiger Géza tiszteletes úr legidősebb fia szerkesztett. Irodalomtörténeti tény tehát, hogy Szabédi Lászlónak, a huszadik századi magyar irodalom és tudományosság kiemelkedő egyéniségének annak idején ilyen elődei voltak azok, akiknek családi közösségéből elindult később a maga pályáján. Ezen a talajon Szabédi választott szülőfaluja vonzó és értékgerjesztő góca lehet ma is e vidék – a viharos történelmi múltra visszatekintő székely Mezőség – élni akaró, megmaradásra hivatott magyarságának. * A kérlelhetetlen, szókimondó közíró szólal meg Nagy Pál záró mondataiban: – Szabédi Lászlót a csalódások, megaláztatások végül is öngyilkosságba kergették, ez a küzdelmes életpálya mélyen összefügg az erdélyi magyar értelmiség közelmúltjának megpróbáltató eseményeivel, azokkal a drámai történésekkel, melyek több nemzedék életében kitörölhetetlen nyomokat hagytak. Elegendő talán a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1959 tavaszán történt "beolvasztására" – azaz: megszüntetésére – gondolni. Köztudott: Szabédi jó ideig kiváló tanára volt a Bolyainak; évfolyamok számára nyújtott maradandó élményt kitűnő előadásaival. Egykori tanítványai – közéjük tartozom én is – múlhatatlan szeretettel és sok köszönettel emlékeznek rá manapság.
Nem titok: az önálló Bolyai megszüntetése súlyos jogsértés volt, s mint ilyen, az egykori román kommunista-nacionalista diktatúra asszimilációs politikájának "fegyver- tényeként" emlékeztet a korabeli állapotokra. Ennek a fondorlatos jogsértésnek lett áldozata – másokkal együtt – Szabédi László is: 1959 áprilisában Kolozsvár mellett vonat elé vetette magát. * Szabédi László neve értékjelző fogalom irodalmunk, kultúránk jelenkori történetében. Az Őt megillető elismerés jele az is, hogy szavainak hű meghallói hajdani ittlétének színhelyén – a választott szülőfaluban – tisztelgő főhajtással emlékeznek rá minden időkben.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Emlékmű kitalált román vértanúknak
Július 11-én nagy ünnepségre készül az erdőszengyeli ortodox egyház. Honlapjukon az esemény ismertetőjében ez olvasható: az 1848-49-es szabadságharc során a településen kivégzett 100 román vértanúnak kívánnak emlékművet állítani. Az emlékmű — letakart felirattal — már áll. A jeles eseménynek Andrei gyulafehérvári érsek is meghívottja, aki egyben megáldja a felújított ortodox templomot. Van azonban egy ünneprontó történelmi tény: a szabadságharcnak még a szele sem érintette Erdőszengyelt. A történelemhamisítást a Népújság újságírói akadályozták meg.
A nagy esemény kapcsán a történelemhez értők kutakodni kezdtek, de sehol sem bukkantak olyan emlékre, amelyből kiderülne, hogy Erdőszengyelen végigsepert volna az 1848-49-es szabadságharc. A faluban a román lakosság körében még csak szóbeszéd szintjén sem emlegetnek vérengző atrocitásokat. Az itt lakók emberemlékezet óta békességben éltek és élnek együtt magyar sorstársaikkal.
Felmerült a gyanú, hogy a helybeli ortodox egyház lelkésze, az emlékmű értelmi szerzője, Mihai Dumitrescu óriási tévedésbe esett. A tiszteletes következetesen összetévesztett két Maros megyei települést: a Sáromberke melletti Erdőszengyelt a Mezőbodon közeli Mezőszengyellel. Spielmann Mihály történész Peter Moldovan 2008-ban Kolozsváron kiadott Béke és háború (Pace şi război) című kötetét átböngészve nem talált említést az erdőszengyeli mészárlásról, viszont mezőszengyeliről igen. Révai nagy lexikonában a Mezőszengyel címszónál azonban ezt olvashatjuk: “A községet 1848 okt. 18. az oláhok körülzárták s a magyar lakosokat igéretük ellenére felkoncolták.”
A Népújság megkereste Dumitrescut, aki azt mondta, nem szeretne etnikai feszültséget kelteni, de az áldozatokról, a mártírokról illik megemlékezni. Tudja, hogy rossz szájak lázítani próbálnak, de a két etnikum jól megvan egymással a faluban, s nem szeretné, ha gesztusukat provokációként értelmeznék. Az újságírók kérdőre vonták, utánanézett-e az egyházi anyakönyvben, levéltárakban, hány ortodox hunyt el 1849-ben a faluban, megszámolta-e a síremlékeket? Egyébként lehet, hogy akkoriban a román lakosság száma el sem érte a százat.
Bár eleinte a tiszteletes ragaszkodott a száz erdőszengyeli román vértanú meséjéhez, végül elismerte az újságírók igazát. Az ünnepséget Erdőszengyelen megtartják, az érsek felszenteli az ortodox templomot. Az emlékművet nem bontják le, csak a feliratát módosítják. A nemzet hősei emlékére.
Népújság (Marosvásárhely)

Csupa csapás az élet – Moldvaiak Erdélyben
Fülöp G. Dénest, a marosvásárhelyi református vártemplom lelkészét nem csángóügyben kerestük fel. A véletlen folytán alakult úgy vásárhelyi látogatásunk és templomnézésünk, hogy amikor megtudta, mi járatban voltunk a Szeret mentén, elkezdte mesélni, hogyan csapódott hozzá segédlelkész korában, az '50-es évek végén a „csángómentés" ügye, és mennyit nyomott a latban ez a törvényszéki tárgyalások idején, amikor szabadságvesztésre ítélték. Esti beszélgetésünk a paplak szobáinak padlótól mennyezet magasságáig érő könyvespolcok előtt kezdődött, s a csángó ügyekről átindázott egyéb témákra is. Arra például, hogy most rendezik át a könyvtárat, az ő korában már a végső számvetésre is gondol az ember, s ezért, terveik szerint, mintegy háromezer kötet könyvet adományoznak szülőfaluja, Alsósófalva könyvtárának. A könyvek sorsa aztán visszacsalogatott a messzi múltba, vízum nélkül kalauzolt Hollandia felé, majd a második világháború sóvidéki eseményeihez kanyarodtunk vissza. A szerteágazó témakört egy rendkívül sokrétű munkát magára vállaló papi család elkötelezettsége, karizmatikus személyiségjegyeik fogják egybe.
Fülöp G. Dénes: 1948-ban volt a tanügyi reform, akkor, úgy látszik, a magyar oktatás számára fenntartottak egy kis engedményt. Az akkori magyar politikusoknak volt az elképzelésük, hogy a Kárpátokon túlról csángó földi gyermekeket hoznak át, akiket például a keresztúri tanítóképzőben négy iskolai év alatt átnevelnek azzal a céllal, hogy ezek a gyermekek visszamennek a saját csángó világukba, és ott szolgálják a népüket. Ez az egyik legésszerűbb megoldás lehetett, a gyermekek ugyanis nem tudtak írni, olvasni, nem akarom őket lebecsülni, de ez egy nagyon nagy dolog volt az ő életükben. Később,
1951-ben, ötvenkettőben Székelykeresztúron végzett tanítókat is neveztek ki csángó földre. Az egyik ilyen fiú volt, emlékezetem szerint, Illyés Jóska parajdi származású fiatal tanító, aki két-három esztendőt töltött csángó földön. Barabás Lajos volt osztálytársam is, aki cserkészügyekkel foglalkozott Szentegyházasfaluban 1990 után. Különben velünk korábban börtönt is viselt a Duna-delta lágereiben.
Én közelebbről Bartis Árpáddal, az akkori Magyar Autonóm Tartomány főtanfelügyelőjével kerültem kapcsolatba a csángó ügyek révén. Ezek között a falak között voltam 1959-ben segédlelkész. 1959. május másodikán megérkezett ide, ez elé az ajtó elé tizennégy csángó gyermek. Pont itt, a hátam mögött lévő falak mellett a templomnak nekiépítve volt a harangozói lakás, Ferenczi bácsiék laktak benne, s Ferenczi néni főzött a gyermekeknek. Három-négy napig velük voltam, mert nem találtam sehol Bartis Árpád bácsit, aki most is él, hála Istennek. Hivatalos úton volt Csíkban. Az én feladatom az volt, hogy ezeket a gyermekeket átadjam valakinek, és a további rendelkezést aztán tőle fogom kapni. Hát hazavártuk, és az történt, hogy elmondta nekem, nincs, akire rábízza a gyermekeket. Ezért én vigyem tovább őket. Mondanom sem kell, 1959-ben vagyunk, a nagy letartóztatások korszakában. Azt mondta, hogy ad nekem, úgymond, egy delegációt, amivel vigyem ki a gyermekeket egy olyan iskolához, ahol bentlakás is van az iskola mellett. Sáromberke volt ez a kiválasztott hely, ahová minden előzetes értesítés nélkül a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi osztálya főnökének megbízólevelével marosvásárhelyi segédlelkészként, aki nem túlságosan közismert a vidéken, megjelentem a gyermekekkel. Gáncstalan lovagként arra kértem az ottaniakat, hogy fogadják be és szeressék ezeket a gyermekeket, nehogy kigúnyolják a sáromberkiek. A rövid szünet alatt felsorakoztak a tanáriban, az asztal egyik oldalán a tanítók, tanárok, a másikon a gyerekek. Elmondtam, az a cél, hogy értelmiségiekként visszakerüljenek csángó földre. Ez most, utólag megítélve is a gyermekek és a csángó népcsoport életében egy valóban jelentős akció volt.
A három-négy nap alatt, amíg a gyermekek itt voltak, és vártuk Bartis Árpád bácsit, mert csak meg kell érkeznie egyszer, kedves későbbi atyai barátom, Lestyán Feri bácsi, aki most Gyulafehérváron püspökhelyettes, s aki akkor Marosvásárhelyen volt lelkipásztor, adott ceruzára, füzetekre pénzt. Utána elvittem a gyermekeket Nagy Lajoshoz, a kistemplom lelkipásztorához, és ott népdalokat is énekeltek. Akkor hallottam azt, hogy Azért szeretek én faluvégen lakni, / Mert a rózsám odajár lovát itatgatni, / Lovát itatgatja, magát fitogtatja, / Gyenge orcicskáját szellő csókolgatja. Ez egy megható jelenet volt.
Valami olyasmi volt ez, mint amikor éppen ezek közül a falak közül 1557-ben idejöttek a székely gyermekek latin nyelvet tanulni, s innen mentek tovább Európa felé. A gyermekek átjöttek a Kárpátokon, hogy anyanyelvükkel s az erdélyi civilizációval megismerkedjenek. Sylvester Lajos. Erdély.ma