A megbeszélések után Rómában Calin Popescu-Tariceanu miniszterelnök, kollégájával, Silvio Berlusconi olasz kormányfővel közösen tartott sajtótájékoztatót. „Beszéltünk a Konstanca–Trieszt olajvezeték terveiről, és megállapodtunk abban, hogy azt megépítjük” – hangsúlyozta Berlusconi. /L. I. : Tariceanu–Berlusconi-csúcs. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 10./ Egy újabb megállapodás értelmében ezentúl gyorsabban szállítanák haza az Olaszországban bűncselekményt elkövető román állampolgárokat – erről folytattak egyebek között október 9-én tárgyalásokat Rómában a két ország kabinetjének tagjai, akik az első kormányközi találkozón vettek részt. /-or-: Felgyorsítanák a romániai bűnözők hazaszállítását. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 10./

Varga Andrea történész elmondta, az addig zárolt levéltári anyagok olvasójaként akadt rá az 1956-os magyarországi események romániai történéseinek visszhangjára: a szolidaritást, tiltakozást vállalók meghurcolására, az ítéletekre /24 kivégzés és összesen 14 ezer év kiszabott börtönbüntetés/, a megfigyelésekre, valamint a mindmáig rehabilitálás nélkül „közbűntényesként” vagy rendszerellenesként nyilvántartott több ezer ember adatára. Körükben sokan hívők voltak, nem kevesen lelkipásztorok is, akikre külön vadászott a román titkosszolgálat és a beszervezés gépezete. Szeptember elején egy vándorkiállítás formájában kelt útra Európa országaiba ez a történelmi anyag, a Sor(s)ok között című kiállítás. Már megjárta Románia magyarok lakta nagyvárosait, a magyar és a román fővárost is, és elindult a Poznan, Prága, Párizs, Róma, Brüsszel, Pozsony, Krakkó, Varsó útvonalon. Az emlékezés ereje kell hogy lélekben föltámassza azokat, akik a politikai hatalmak, az embertipró erőszak elszenvedői voltak. Kell a Mindenható áldása is, hogy ne a revansvágy, ne a büntetés fenyegetése legyen az első vagy egyetlen eszköz, mely az emlékezők erkölcsi érzékét fűti, írta Varga Andrea. „Ezek az emberek a hétköznapok hősei, másokért áldozatot vállaló lelkek voltak, hazafiak és megalkuvásra képtelenek, akik mindmáig a morális és nemzeti emlékezet parcelláin kívül kaptak csupán helyet. ” Nem tudnak róluk sem a magyar, sem a román történelemkönyvek. Idén van ugyanakkor Nagy Imre és más politikai elítéltek perbefogásának, a román és romániai magyar hazafiak kivégzésének és bebörtönzésének 50. éve. „Mondjunk imát a névtelen ’56-os hősökért, a cselekvő és szenvedő emberért” – kérte a történész. /Varga Andrea történész, a Sor(s)ok között kiállítás kurátora: Emlékezés 1956 romániai áldozataira. = Krónika (Kolozsvár), okt. 17./

Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vezetője elmondta, az év legkiemelkedőbb eseményei közé tartozik az erősdi ásatás centenáriumi kiállítása, ugyanis az erősdi anyaggal vált a Székely Nemzeti Múzeum világhírűvé, László Ferenc és Csutak Vilmos idejében. A múzeum néprajzi osztályának legnagyobb teljesítménye a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban rendezett Ünnepek és találkozások című kiállítás. A múzeumban Nagy György olaszteleki mester jóvoltából a mellvédre felkerült az oda megálmodott kovácsoltvas korlát, továbbá elkészíttették a Kós tervezte múzeumcímert velencei mozaikból. Jó a kapcsolatuk a többi székelyföldi múzeummal is. Nemrég nyílt a Térbe zárt pillanat című, háromdimenziós képekből álló kiállítás, amely a Magyar Nemzeti Múzeum anyaga ugyan, de a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum közvetítésével jutott el ide. A múzeum szakemberei számos külföldi és hazai konferencián tartottak előadást. Kocs Irén két tudományos ülésszakon, Sztáncsuly Sándor ifjú régész pedig Rómában tartott előadást, a néprajzosok jól együttműködnek a Kriza János Néprajzi Társasággal. Vinczeffy László a Munkácsy-díjat kapta meg. Évkönyvük, az Acta Siculica decemberben megjelenik. Hasonmás kiadványként megjelentették Kozma Ferencz A Székelyföld közigazgatási és közmívelődési állapota című reprezentatív könyvét, továbbá a Gyulai Ferenc Fotóművész Egyesülettel közösen a Bortnyik György-fotóalbumot. Az Orbaiszék változó társadalma című konferenciakötet nem a múzeum kiadása, de a zabolai részlegben zajló munka eredménye. /Szekeres Attila: Életet vittek a Székely Nemzeti Múzeumba. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 1./

Október 31-én a Házsongárdi temetőben Takó István egyetemi lelkész felszentelte Dr. Hirschler József prelátus-plébános (1874–1936) felújított síremlékét. Budapesten született, papnak ment, tanulmányait a római Collegium Germanico-Hungaricumban végezte, kettős doktorátust szerzett, bölcseletből és teológiából. Az örök városban eltöltött hét esztendő meghatározta egész további életét. Első művészettörténeti jellegű írásai Rómához kötődtek. Hirschlert Kolozsvárra, a Szent Mihály-plébániára helyezték, hitoktatónak, majd az egyetemi hallgatók szemináriumának igazgatója lett. Megalakította az egyetemisták Mária Kongregációját. Kinevezték a Szent Mihály templom plébánosának. Elkészíttette a neogótikus főoltárt. Megteremtette a szegények modern iskolaépületét, a kolozsmonostori Auguszteumot. A katolikus nőnevelés céljára felépíttette a korszerű leánynevelő-intézetet, a Marianumot, a tanítást a Temesvárról érkezett Miasszonyunk iskolanővérekre bízta. Hirschler Erdélyi Magyar Lányok címen havonta megjelenő folyóiratot is alapított a Marianumnak. Az impériumváltás után segítette a tanulókat és tanárokat azzal, hogy kiadta Bitay Árpád Rövid román nyelvtan című munkáját és az ugyancsak általa szerkesztett – Istoria literaturii romane – című román irodalomtörténetet. A Marianumban Providentia néven modern nyomdát rendeztetett be. 1925-ben újabb intézményt, zeneiskolát létesített. /Sas Péter: Hitélet. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 5./

Schönberger Jenő szatmári római katolikus megyés püspök november 14-én felszentelte a nagykárolyi Kalazanci Szent József Római Katolikus Teológiai Iskolaközpontot, illetve az intézmény névadójának szobrát. Az épület 2005-ben visszakapta a katolikus egyház. 1992-ben lényegében a piarista gimnázium utódjaként alakult meg a Kalazanci Szent József Római Katolikus Teológiai Iskolaközpont. Az egyház 2005-ben kezdett az épület felújításához, az elmúlt három év során pedig kicserélték a tetőzetet, és kívül-belül tatarozták a hajdani piarista iskolát. Az iskola folyosóinak falát Vígh István festőművész Tölgyemberek a Nap vonzásában című murália-sorozata díszíti. Schönberger Jenő püspök felszentelte Kalazanci Szent József, az iskola névadójának szobrát is, amit a bejáratnál helyeztek el. /(babos): Felszentelték a Kalazancit. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 15./ Az ünnepségen a szatmárnémeti, szegedi és kecskeméti piarista testvériskolák küldöttségei is jelen voltak. Felszentelték Tamási Gyula szobrászművész Kalazanci Szent Józsefről mintázott teljes alakos szobrát, amely a tanintézmény előterében kapott helyet. A szobor eredetije Rómában van, az iskolában egy műgyantából készített másolatot állítottak ki, közölte Poszet Anikó igazgató. /Végh Balázs: Újraszentelt nagykárolyi gimnázium. = Krónika (Kolozsvár), nov. 17./

A 20. század magyar története sok-sok vándort, külföldre szakadt hazánkfiát tart számon. Nagy hazatérőt is jó néhányat – olyat azonban, mint Cs. Szabó László, aligha még egyet, mondta el Kántor Lajos december 20-án Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, a Magyar Örökség díj átadásakor. A Szabó családnév elé tett „Cs” betű a Székelyudvarhelyhez közeli, az egykori székelykeresztúri járáshoz tartozó Csekefalvára utal, apja családjára. Az író születési helye Budapest, viszont Homoródfürdőn keresztelték, és az életét-szemléletét meghatározó gyermekkor Kolozsvárhoz köti. Innen szakította ki a történelem, a szülői akarat, és megkezdődött Cs. Szabó László budapesti, majd Európát átcikázó élete. Róma, Firenze, Bázel, Stratford – a tartós emigrációs otthon pedig London. Cs. Szabó amikor tehette, meglátogatta a gyermekkor. A hazalátogatások leghíresebb őrzője, az Erdélyben című kis könyv, 1940-ből, lírai naplójegyzeteit tartalmazza. Cs. Szabó 1984-ben távozott az élők sorából. Nem térhetett haza a Házsongárdba, így hát a sárospataki temetőt, könyvtárnyi hagyatékának őrző helyéül ugyancsak Sárospatakot választotta. 2008 decemberében pedig, posztumusz, a Magyar Örökség-díj tulajdonosa lett. /Kántor Lajos: A hazatérő. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 22./

Az Európai Színházi Unió 17. Fesztiváljának társszervezőjével, azaz a bukaresti Bulandra Színház alkotóival való találkozás zárta a majdnem két hónapig tartó színházi maratont Kolozsváron. Az Európai Színházi Unió 17. Fesztiváljának társszervezőjeként, az unió elnökeként Alexandru Darie örömét fejezte ki, hogy a fesztivál Giorgio Strehler elképzelésének szellemében zajlott, hiszen a nagyközönség számára színházi panoráma nyílt az európai színjátszásra. Visky András ismertette az UPfest kezdetén meghirdetett fotó–film pályázat nyerteseit. A díjakat – egy római és egy barcelonai utazást – két fiatal fotós: Szász Emma és Stefana Lapadat vehette át. /Musca Szabolcs: Fesztiválzáró közönségtalálkozó a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 23./

Jan 69 címmel Rómában levetítik azt a korábban betiltott, majd elveszettnek hitt dokumentumfilmet, ami 40 évvel ezelőtt készült Jan Palachról; a prágai diák 1969-ben gyújtotta fel magát a Vencel téren. A fekete-fehér, 7 perc 49 másodperces alkotás Palach utolsó óráiról és temetéséről szól. Jan Palach 21 éves filozófiahallgató 1969. január 16-án gyújtotta fel magát a prágai Vencel téren, hogy így tiltakozzon a Varsói Szerződés csapatainak inváziója ellen. A prágai diák egy egyetemistacsoport tagja volt, amely sorshúzással választotta ki Jan Palach-ot. Mire segítségére siettek, testének nagy része már súlyosan megégett, agóniája 73 órán keresztül tartott. A képkockákon feltűnnek a Vencel téren összegyűlt százezrek, látható a temetés, az egyetemi fiatalokból álló díszőrség, a virág- és koszorúerdő, a megrendült tömeg, Jan édesanyjának fájdalomtól meggyötört arca. A rendezőt és a producereket, akik a csehszlovák nemzeti filmstúdiók alkalmazottai voltak, a film készítéséért elbocsátották. A filmet sokáig elveszettnek hitték, így megsemmisíteni sem tudták. Csak 2002-ben került elő a cseh filmarchívumból, egy véletlen folytán. /Rómában vetítik a Jan Palach-filmet. = Krónika (Kolozsvár), jan. 12./

„Azt látom, hogy Markó Bélát és a római pápát leszámítva mindenki temet engem, nem kell” – mondta a Szövetségi Képviselők Tanácsa legutóbbi, decemberi összejövetelén Eckstein-Kovács Péter exszenátor. Ágoston Hugó, a lap főmunkatársa szerint azért magabiztos, mert tudja, hogy magas állami pozícióba kerül. A lap szerint Eckstein-Kovács Péter 2004 után szemmel láthatóan a PD(-L) hívévé szegődött, lehet, hogy meggyőződésből. Ezért valahányszor az RMDSZ és a PDL valamiben nem értett egyet, ő következetesen a másik oldalra állt. /Ágoston Hugó: E-KP – szigorúan bizalmas. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 15./

Az olasz és román hatóságok csillapító nyilatkozatai ellenére csak tovább szítja az itáliaiak román bevándorlók elleni haragját az újabb szörnyű gyilkosság. Egyre nagyobb méreteket ölt a románellenesség Olaszországban, miután nőtt azoknak a bűncselekményeknek a száma, melyeket román állampolgárságú személyek követtek el. Emil Boc kormányfő Rómába küldte külügy-, belügy- és igazságügy-miniszterét, hogy az ottani hatóságokkal megértesse, egy román bűnöző miatt ne szenvedjen minden olaszországi román. /Mihály László: Román olaj az olasz tűzre. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 23./

„Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni, és amennyire segítségükre tudok lenni, leszek és terhüket vállaimra venni igyekszem” – ígérte püspökké szentelésének napján Márton Áron. Február 12-én hetven éve annak, hogy Márton Áront püspökké szentelték a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Az évforduló tiszteletére február 28-án Kolozsváron, a 660 éves plébániatemplom kertjében felavatják és megszentelik Bocskai Vince szobrászművésznek a püspökről készült alkotását. A Szabadság napilap több írással állított emléket Márton Áronnak. /”Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni” Márton Áron püspök szobrát leplezik le ma a templomkertben. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./ a/ Márton Áron az erdélyi magyarság talán egyetlen olyan alakja, akire egyöntetűen felnéz mindenki. Márton Áron /Csíkszentdomokos, 1896. aug. 28. – Gyulafehérvár, 1980. szept. 29./ mélyen vallásos földműves család gyerekeként született. A Trianon utáni években munkát keresett Brassóban, majd a papi szemináriumba jelentkezett. A gyulafehérvári tanári jellemzés szerint Márton Áron „Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem. ” 1932-ben került Kolozsvárra, mint egyetemi, ifjúsági lelkipásztor, a Katolikus Népszövetség igazgatója, majd a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosa. A kisebbségek iskoláit veszélyeztető Anghelescu-törvények hatására Az Erdélyi Iskola néven népnevelő és kulturális, politikamentes folyóiratot indított. 1938 karácsonyán XI. Pius pápa a 42 éves Márton Áront kinevezte a megüresedett gyulafehérvári püspöki székbe. Jelmondata: Non recuso laborem – nem vonakodom a munkától. 1940-ben Gyulafehérváron maradt, a Dél-Erdélyben élő hívei mellett, mert vallotta: „Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk… Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat”. 1944-ben akkor érkezett Kolozsvárra, amikor elkezdődtek a zsidóellenes intézkedések. Május 18-án a Szent Mihály-templomban jelentette ki: „Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer éves munkájának nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát…” A kommunista diktatúra visszaélései ellen többféleképpen küzdött. Körlevélben tiltakozott a görög katolikusoknak az ortodoxiába való beolvasztása ellen. Papjainak és híveinek megtiltotta, hogy részt vegyenek a kommunista párt gyűlésein. Megpróbálták a püspököt lejáratni, tekintélyét megtörni. 1949. június 21-én letartóztatták. Ellene fordították 1944-es tevékenységét, amikor azért érvelt, hogy a párizsi béketárgyalásokon ne ismétlődjön meg Trianon igazságtalansága. Hazaárulással vádolták és 1951-ben életfogytiglani börtönre ítélték. Fogolyként is apostol volt. 1955-ben szabadlábra helyezték, azonnal átvette az egyházmegye irányítását. Nagylelkűen megbocsátott a békepapi mozgalomban résztvevőknek, visszaállította az egyház egységét. Két évig szabadon mozoghatott, azután házi őrizetre kényszerítették. Csak a székesegyházba mehetett át. Minden elképzelhető módon megpróbálták ellehetetleníteni, lejáratni, de tisztelete egyre nőtt. Lehallgatták, kutyáit megmérgezték, megpróbálták rávenni, hogy a házi őrizet feloldása fejében kössön kompromisszumot, de hajthatatlan maradt. 1967-ben is csak úgy fogadta el, hogy részt vesz a Franz König bíboros látogatásával fémjelzett ortodox állami ünnepségeken, ha „feltétel nélkül feloldják a házi őrizet alól; cenzúra nélkül érintkezhet a Szentszékkel, külfölddel, a papokkal és a hívekkel; körleveleket adhat ki cenzúra nélkül; biztosítják a hitoktatás szabadságát, és az ordináriusi jurisdikciót a kormány nem korlátozza”. Ezek után szabadon mozoghatott, három alkalommal Rómába is eljutott, bérmaútjai pedig Erdélyszerte diadalmenetté váltak. 1968-ban Ceausescu államfői fogadásra rendelte az egyházfőket, Márton Áront pedig maga mellé ültette. Erről szóló jegyzetében megemlékezik arról a pillanatról, amikor a diktátor beszéde után jött a kötelező taps: „A többiek helyeselték s tapsoltak, s mivel nem csatlakoztam az örvendezőkhöz, az Elnök Úr kérdően nézett rám, de nem szóltam semmit. Gondoltam megvárom, amíg többet tudok. ” A hetvenes években fokozatosan gyengült, romlott az egészségi állapota. II. János Pál pápa 1980-ban felmentette az egyházmegye kormányzása alól. Ugyanabban az évben elhunyt. A már életében szentnek tartott püspök szentté avatási pere 1992-ben kezdődött el. b/ 1944. november 14-én Márton Áron római katolikus püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke és Nagy Ferenc református püspök-helyettes levelet írt Constantin Sanatescu miniszterelnökhöz az erdélyi magyarság sérelmeiről. „A Romániában élő magyarság – kezdve az 1918-as gyulafehérvári határozatokon – többször kapott ígéretet, hogy az ország többi állampolgárával egyenlő állampolgárként fog kezeltetni. Ezeknek az ígéreteknek a beváltására, sajnos a gyakorlatban nem került sor. Ellenkezőleg: a magyarság mind politikai jogaiban, mind gazdasági és kulturális téren olyan korlátozásokat szenvedett el, amelyek következtében élete fokozatosan egyre nehezebb lett, 1940 óta pedig, az Antonescu-diktatúra évei alatt elviselhetetlenné súlyosodott. ” Ezeknek a rendelkezéseknek „egész sorozata ma is teljes érvényben van, sőt augusztus 23-a óta újabb diszkriminatív – bizalmas és sehol közzé nem tett – rendeletekkel gyarapodott. ” A levélben felsorolták a magyarság sérelmeit. Kérték a kormányt, hogy vizsgálják meg a magyarság helyzetét és a sérelmek orvoslására foganatosítanak intézkedéseket. /Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./ c/ Már 1945-ben felmerült Márton Áron politikai szerepvállalásának a szorgalmazása. A politikai színtéren való nyílt szerepvállalást a püspök visszautasította, egyházi hivatalával nem tartotta összeegyeztethetőnek. Körleveleiben, a szószékről elhangzott beszédeiben már 1945 elejétől elítélte a véleményszabadság korlátozását, a kierőszakolt tekintélyt. Abban reménykedett, hogy az első világháborút lezáró békeszerződésektől eltérően az új béketerveket az igazságosság és méltányosság elvére fogják alapozni. A marosvásárhelyi gyűlésen az Magyar Népi Szövetség vezetői 1945. november 18-án egy olyan politikai nyilatkozat elfogadását erőszakolták ki, amelyben az MNSZ az erdélyi magyarság nevében lényegében lemondott a határkiigazításáról. „Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség tényleges megvalósításának, a határok feloldásának kérdése. ” Márton Áron a román miniszterelnökhöz, Petru Grozához 1946 januárjában intézett levelében (a levelet megküldte az MNSZ vezetőségének is) tiltakozását fejezte ki az MNSZ marosvásárhelyi nyilatkozatával szemben. Meglátása szerint ez a nyilatkozat nem tükrözte az erdélyi magyarság álláspontját. „Erdély kérdését ma nem lehet önmagában külön nézni, hanem a megoldás módozatait az érdekelt nemzetek, sőt Európa jogos igényeinek összeegyeztetésében kell keresni. […] Isten magyarnak teremtett s természetesen fajtestvéreimnek sorsa és sorsának alakulása miatt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, melyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt. ” – olvasható a püspök levelében. Márton Áron társaival 1946. április 29-én memorandummal fordult a magyar kormányhoz, amelyben a magyarság nevében kifejezték, hogy az erdélyi magyarság „saját államban, saját fajtestvéreivel együtt, saját életfelfogása szerint kíván élni. ” Egyúttal felkérték Teleki Gézát, a volt miniszterelnök Teleki Pál fiát, hogy a béketárgyalásokon képviselje az erdélyi magyarságot. A memorandum nem került a párizsi béketárgyalások asztalára. /Nagy Mihály történész: Márton Áron és az erdélyi határkérdés. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./

Dr. Jakab Antal /1909-1993/ püspök a kettős kisebbségi sorsba került erdélyi ember minden megaláztatását és küzdelmét átélte. Tanulóévei alatt meg kellett tapasztalnia a román iskolapolitika diszkrimináló megaláztatásait. Fiatal papként átélte a gazdasági válságot, egyházmegyéje és szülőföldje kettészakadását, a második világháborút, az azzal együtt járó nyomorúságot. A kommunista diktatúra idején letartóztatták, tizenhárom évig volt börtönben. Amikor legfelelősségteljesebb beosztásokba került (teológiai tanár, segédpüspök és megyéspüspök), megrokkant egészséggel, de annál nagyobb lelkesedéssel vitte keresztjét. Jakab Antal száz évvel ezelőtt, 1909. március 13-án a Gyergyói-medence kis falujában, Kilyénfalván született. Dr. Jakab Antal 1944-1945-ben főesperesi kinevezést kapott Gyergyószentmiklósra. 1945-ben Márton Áron püspök ismét Kolozsvárra küldte, 1946-ban pedig megbízta a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán az egyháztörténelem tanításával. Dr. Jakab Antal a püspöki helynökök letartóztatása után lett az egyházmegye vezetője 1951-ben. Fellépése révén a gyulafehérvári egyházmegye megmaradt a Róma-hű vonalon. 1951-ben tartóztatták le, tizenhárom évet raboskodott Románia hírhedt börtöneiben. 1967-ben Márton Áron kinevezte őt a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola erkölcstan és egyházjog katedrájára. Márton Áron Jakab Antalt jelölte ki segédpüspökének. Jakab Antalt II. János Pál pápa 1980. április 2-án nevezte ki gyulafehérvári megyéspüspökké, amely felelősségteljes főpásztori munkát 1990-ig végezte. /Marton József: Száz éve született dr. Jakab Antal püspök. = Vasárnap (Kolozsvár), márc. 8./

Születésének századik évfordulója alkalmával a Kolozsváron is szolgáló Jakab Antal püspökre emlékeztek, Marton József pápai káplán, egyetemi professzor tartott előadást a püspök életútjáról. Jakab Antal 1929-ben kerül a gyulafehérvári szemináriumba, 1934-ben Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök pappá szentelte. Jakab Antal Rómában egyházjogon végzett. 1951-től titkos ordináriusként, azaz egyházmegyei kormányzóként tevékenykedett, majd letartóztatták, s tizenhárom évet raboskodott. 1964-ben történt szabadulása után egy évig nem juthatott lelkészi munkához, s csak 1967-től térhetett vissza a teológiára tanárnak. A román állam nem engedte meg, hogy Gyulafehérváron szenteljék püspökké, ezért VI. Pál pápa a római Szent Péter Bazilikában szentelte. A megemlékezési rendezvényen Laczkó Vass Róbert színművész ez alkalomra írt beszédét olvasta fel. Jakab Antal 1980–1990 között vezette püspökként a gyulafehérvári egyházmegyét, majd nyugalomba vonulása után, 1993-ban hunyt el. /N. -H. D. : Jakab Antal püspökre emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 9./

A Mária Rádió regionális stúdiója kezdi meg működését augusztus 24-én Székelyudvarhelyen. A székelyudvarhelyi stúdió műsorigazgatója László Attila szombatfalvi római katolikus plébános. A technikai felszerelés Olaszországból érkezett, és egy évig számíthatnak Róma segítségére is. „A Mária Rádió mindenütt a szegény asszony két filléréből létezik, a munkatársak önkéntesek, nem lesz ez másként nálunk sem. Tíz éve szerkesztjük a Príma Rádióban a katolikus műsort, tehát van tapasztalatunk – és sok önkéntes munkatársunk is, ezért bízom benne, hogy nem lesz fennakadás” – mondta László Attila. A székelyudvarhelyi stúdió egyelőre heti öt óra saját műsort készít, de tavaszra el szeretnék érni a napi öt órát. A tervek szerint néhány hónapon belül Csíkszeredában is beindul egy hasonló regionális stúdió, és a céljuk az, hogy a Nagyváradról sugárzott 12 órás magyar műsort kiegészítse a két székelyföldi stúdió, egész napos műsort szolgáltatva. A nagyváradi stúdió két szerkesztőséggel működik: 12 óra román és ugyanennyi magyar nyelvű műsort készítenek. „A Mária Rádió célja, hogy bekapcsolja a világi egyházba az embereket: az élő, a mindennapi életben jelen lévő hitet és az egyetemes katolikus egyház értékeit közvetítse” – mondta László Attila. /Kovács Csaba: Egész napos magyar műsort sugároznának a Székelyföldön. = Krónika (Kolozsvár), aug. 21./

Az 1956-os magyar forradalom kitörésének évfordulóján, október 23-án vette fel a kisiratosi általános iskola Godó Mihály néhai jezsuita szerzetes (1913–1996) nevét. Hadnagy Dénes iskolaigazgató elmondta, október 23-án kezdődött Godó atya pere, 1953-ban. Túry László atya elmondta, ő volt az első katolikus pap, akivel Godó Mihály találkozott, miután kijött a börtönből. Utána évekig együtt voltak papok Kisiratoson. Godó páter hű volt egyházához, a pápához, Rómához. A kommunista diktatúra szemében az volt a bűne, hogy figyelmeztette a papokat, ne írják alá azt a békenyilatkozatot, amit akkoriban küldtek, mert a hatalom célja az volt, hogy elszakadjanak Rómától. Sok pap hallgatott rá. De ez áldozatba került neki: 16 évig volt romániai börtönökben. Leleplezték az iskola folyosóján a Godó-domborművet, Kocsis Rudolf aradi művész alkotását /ő készítette a szeptember felállított Godó-mellszobrot is/. A művelődési otthonban alkalmi kiállítást is berendeztek a páter személyes tárgyaiból. /Pataky Lehel Zsolt: Iskolanévadó-ünnepség Kisiratoson. Páter Godó Mihály „hazatérése” = Nyugati Jelen (Arad), okt. 24./

Kovács Bálint magyarországi fiatalember az erdélyi örmények elhivatott kutatója, minden erdélyi örmény katolikus templom/plébánia könyv- és levéltárát jól ismeri, Rómától Örményországig sokfelé kutatott már e közösség története után. A budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem történelem−hittanár szakán diplomázott 2005 nyarán, majd doktoranduszként folytatta tanulmányait az egyetem Történettudományi Doktori Iskolájában. Egyetemi oktatója, Őze Sándor 2002-ben arra kérte, hogy a Budapesten megrendezendő Örményország Kincsei – Titkok az Ararátról című kiállításhoz gyűjtsön anyagot Erdélyben az erzsébetvárosi örményekről. Erzsébetvárosban megpillantotta az örmények könyvtárát: elzárt helyen, por és pókhálók között közel kétezer 16–19. századi kötetet talált és több folyóméternyi magyar, örmény és latin nyelvű kéziratot, rendezetlenül. Elhatározta, hogy feldolgozza ezt az anyagot, ezzel hozzájárul az örmény kultúra értékeinek megmentéséhez is. Erdélyben négy örmény szertartású katolikus plébánia, ezáltal négy jelentősebb örmény kolónia alakult ki (Szamosújvár, Erzsébetváros, Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz). Az erdélyi örmények a magyarsághoz asszimilálódtak, örökségüket próbálták megmenteni az örmény városokról írott monográfiákkal, folyóiratokkal. Az erdélyi örmények megtartották örmény öntudatukat, ugyanakkor magyarnak vallják magukat. Kovács Bálint a nyár folyamán Szamosújváron találta meg a világ első nyomtatott örmény nyelvű Bibliáját. 1666–1668-ban nyomtatták Amszterdamban. Szeretné az erzsébetvárosi, majd a szamosújvári és gyergyószentmiklósi örmény könyvtárak katalógusait megjelentetni, ezáltal válnak nemzetközileg ismertté, ugyanakkor védetté is. /Ozsváth Judit: Kincset őrző tiszta forrásból merítve. Beszélgetés Kovács Bálint armenológussal. = Vasárnap (Kolozsvár), nov. 8./

Mester János emléktáblát avatnak Magyarpécskán november 21-én. Mester János /Magyarpécska, 1879. szept. 15. – Budapest, 1954. júl. 1./ papnak készült, püspöke Rómába, a Gergely Egyetemre küldte tanulni. Teológiai tanulmányait 1906-ban fejezte be, hittudományi doktorátussal. Belépett a jezsuita rendbe, Belgiumba helyezték. 1914-ben tért vissza a Csanádi egyházmegyébe, amikor Glattfelder Gyula (1874-1943) püspök a Szent Imre Kollégiumban helyezte, prefektusnak. 1915-ben a budapesti egyetemen filozófiai doktorrá avatták. 1919-től a temesvári hittudományi főiskolán tanár, lelkiigazgató és székesegyházi szónok. Mester Jánosnak 1922-ben sikerült elérnie, hogy a románok engedélyezzék a lelkipásztorok folyóiratának, a magyar nyelvű Egyházi Szemlének megjelenését. 1921-től Budapesten főiskolai tanár lett, majd a szegedi egyetemen tanított, 1930-ban Klebelsberg Kunó miniszter a szegedi egyetemen nyilvános rendkívüli tanárává, a filozófiai tanszék vezetőjévé nevezte ki. Nagy gondot fordított hallgatói magyarságtudatának formálására. 1949-ben 70 éves korában ment nyugdíjba. /Nagy István: Mester János emléktábla-avatás Pécskán. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 20./

Pápai látogatáson a magyar püspökök
A Szent Péter-bazilikában bemutatott szentmisével kezdődött el hétfőn reggel 7.30 órakor a romániai püspökök „ad limina” látogatása Rómában. A szentmisét Szent Péter apostolfejedelem sírjánál mutatták be a római és a görög katolikus püspökök.
Miseszándékukba belefoglalták a romániai egyházmegyék felajánlását, és külön imádkoztak a nyugalmazott főpásztorokért, az egyházmegyés papokért, szerzetesekért és szerzetesnőkért, valamint a hívekért.
Megerősítették ígéretüket, miszerint a rájuk bízottak tanítását, vezetését és megszentelését, Szent Péter utóda iránti hűségben és ragaszkodással akarják végezni. A püspöki kar tagjai közösen imádkoztak Isten Szolgája, II. János Pál pápa sírjánál is.
A szentmisét követően kezdetét vette a különböző római hivatalok meglátogatása, és a püspökök magánkihallgatásai a Szentatyánál. A 15–20 perces négyszemközti beszélgetések alatt alkalmuk volt személyesen is beszámolni XVI. Benedek pápának a részegyházak helyzetéről és törekvéseiről.
Az erdélyi és partiumi római katolikus püspökök a Szent István-házat is meglátogatták, ahol a Rómában tevékenykedő magyar lelkipásztorokkal találkoztak. Kedden a Szent Péter-bazilika altemplomában található Magyarok Nagyasszonya-kápolnában mutattak be szentmisét, este pedig a Collegium Germanicum et Hungaricum vendégei voltak. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Újabb magyar utcanevek Marosvásárhelyen
Hat helyi, vagy a városhoz kötődő magyar és ugyanannyi román személyiségről készül holnap utcát elnevezni a marosvásárhelyi tanács. Mind a tizenkét új utcát a Maros jobb partján, a remeteszegi övezetben alakították ki.
Az RMDSZ javaslatára ezentúl utca fogja viselni Szotyori József, a város egykori főorvosa, Dósa Elek jogász, a Református Kollégium tanára, Gálfi Mihály, a Postaréten kivégzett székely vértanú, Zeyk Domokos, Bem apó hadnagya, Hints Ottó, a romániai repülőmodellezés atyja, valamint dr. Pongrácz Antal fogorvos és vívóbajnok nevét. A Mózes Levente RMDSZ-es helyi tanácsos kidolgozta javaslatot a névadó bizottság valamennyi tagja elfogadta. „Van egy elvi egyességünk a román kollégákkal, hogy tiszteletben tartjuk egymás javaslatait. Most már ők vannak többségben a testületben, de ezzel nem éltek vissza. Remélem, hogy csütörtökön a plénum is elfogadja a szakbizottság javaslatait” – fejtette ki a Krónikának Mózes.
A konszenzus kialakulásának alapfeltétele az, hogy mind a magyar, mind a román tanácsosok olyan javaslatokkal éljenek, amelyek nem sértik a másik közösséget. A többi hat utcát Ioan Vescanról, Vasile Săbădeanuról, Zeno Vanceáról, Simion Mîndrescuról, Ion Vlasiuról és Grigore Ploieşteanuról neveznék el. Csak az utóbbi kapcsán merültek fel bizonyos kérdőjelek, hisz a néhány éve elhunyt történész és tudományos kutató a 90-es évek elején a Vatra Românească szélsőséges szervezet egyik zászlóvivőjeként számos magyarellenes megnyilvánulás szervezője vagy részese volt. Szintén Ploieşteanu volt az, aki a prefektúra keretében működő névadó bizottság elnökeként megpróbálta megakadályozni, hogy a belváros egyik utcája ismét felvegye Kossuth Lajos nevét.
A városi tanács ugyanakkor korábban már elfogadta, hogy a Hidegvölgy és a Csereerdő között épülő Belvedere lakópark utcái és sétányai európai fővárosok nevét kapják. A lakónegyed két főútját Bukarestről és Budapestről nevezték el, miután előzőleg a tanácsi határozatot előkészítő városházi illetékesek a magyar fővárosnak mindössze egy kis zsákutcát szántak. „Eredetileg a lakópark két főútját Bukarestről és Rómáról kereszteltük volna el. Azzal érveltem, hogy ha már Budapest egyik kerülete testvértelepülésünk, akkor ne mindössze egy kis zsákutcát nevezzünk el a magyar fővárosról. Ugyanakkor az is eléggé nevetséges lett volna, hogy a romák lakta hidegvölgyi putrik közelében a főutat Rómának hívják” – mondta el Bakos Levente. Az RMDSZ-es tanácsos által javasolt módosítást a román önkormányzati képviselők is támogatták. A testület arról is döntött, hogy az épülőfélben lévő Belvedere negyed közepe a Testvérvárosok Parkja nevet viselje.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Erdély nevezetes fő végháza: Lippa
Győzködöm fotográfusomnak is elszegődött komédiás cimborámat: Kisjenő után kanyarodjunk Hegyalja felé az aradi főútról. Lehet, hogy hosszabb és rosszabb a szülőföldemen, az ősi borvidék tövében haladó út, de élvezetesebb tájat kínál, mint a két nagyváros közötti lapályt átszelő fővonal. Aranyos-mente fia még soha nem forgolódott a Hegyes-Drócsa nap fürdette, szőlők koszorúzta lankáin. Simább terepre tervezett Aveójának óvatos vezetése közben helytörténeti ismeretekkel traktálom, adagolom, hogy balra magasodik az apatelki hegy a Rákócziak borospincéjével, hogy most hagyjuk el a szőlősi malom hídját, amelynek közelében tette le Görgey serege a fegyvert, most haladunk át szülőhelyemen, Pankotán, ahol pillantást vethet Csiky Gergely szülőházára, a Sulkowskyak hercegi kastélyára, most döcögünk át Magyarád-Hegyalján, ahol a tokaji hárslevelűvel vetélkedő mustos terem, majd nemsokára Ménesen és Páloson, a kadarka földjén, ahol a világon először varázsoltak a Grassalkovich-pincében vörös aszúbort, de előtte át kell haladnunk Világoson, a fegyverletétel aláírásának színterén is, a Bohus-kastéllyal, fölötte a várral. Az idő sürget, nincs módunk megállni sehol, de Feri barátom váltig fogadkozik, hogy hamarosan végigjárja a párjával az általam felvillantott kishazát. A Maros völgyébe fordulva rátérünk a sztráda-minőségű arad–dévai műútra. A Radnát és Lippát összekötő, a vasúton és a folyón átívelő híd túloldalán, a katolikus plébánián várnak bennünket első riportalanyaink.
Egy korty történelem. A Partiumhoz és a Bánsághoz kötődő ikerváros – főleg Lippa – históriájának felvázolása meghaladna egy riportnyi spáciumot. A Szalárdi János Siralmas magyar krónikájában „Erdély nevezetes fő végháza”-ként emlegetett Lippa a tatárjárás után emelt várával közel öt évszázadon keresztül Erdély kulcsvárosa volt. Jelentősége Róbert Károly idejében nőtt meg, első vegyesházi királyunk gyakran tartózkodott a falai közt. Díszes templomot alapított Szent Lajos tiszteletére, mellette Ferenc-rendi kolostort. Több királyi oklevél keletkezett itt, köztük az is, amelyben Lippa első privilégiumait kapta. Mielőtt stratégiai szerepe megnőtt volna, a gazdasági jelentősége volt nagyobb, hiszen birtokosai – itt, ahol a Maros kilép a hegyek közül – ellenőrizhették a Belső-Erdélyből érkező só szállítását és a rönkökkel megrakott tutajok forgalmát. Nagy Lajos idejében felélénkült a kereskedelem, kincstári sóraktár és pénzverőház működött benne. Mátyás király uralkodása alatt többször cserélt gazdát, 1514-ben Dózsa György seregeinek kezére került. Ettől kezdve, a mohácsi vészt követő két évszázadban, hol az Erdélyi Fejedelemség végváraként, hol török, hol osztrák kézre kerülve több mint húsz ostromot kellett átélnie. 1516-tól Szapolyai János birtokolta. Az uralkodó 1529-ben szabad királyi várossá emelte, és Buda szabadalmaival ajándékozta meg, ugyanakkor itt fogadta az erdélyi részek hódolatát. Buda török kézre jutása után özvegye, Izabella – Szulejmán szultán rendeletére – fiával, János Zsigmonddal, a koronával és a kincstárral 1541-ben itt lelt menedéket, mígnem a következő esztendő májusában Gyulafehérvárra, Erdély új fővárosába helyezte át a székhelyét.
A korszaknak fontos lippai vonatkozásai vannak a reformáció szempontjából is. Egyrészt a város szülötte, Lippai Kristóf volt az, aki előbb szűkebb pátriájában, majd elsőként Váradon is elhintette az új hit magvait, másrészt a lippai scholában tanult a reformáció elterjedésének egyik legjelesebb bajnoka, Szegedi Kis István. A ferencesek már legalább kétszáz éve működtettek itt iskolát, de hogy ekkor milyen színvonalú tanintézete lehetett a városnak, az kiderül Kis István életrajzírójának a szövegéből, mely szerint a mindig komoly dolgokkal foglalkozó ifjú „ellenállhatatlan vágyat érzett magában a tanulói pályára. (…) Előbb Lippára, majd Gyulára vitték, az ottani iskolákba. Itt lett nyilvánvalóvá az ifjú Szegedinek kiváló észtehetsége, éles felfogása, s a tisztes tudományokban való bámulatos előhaladása. Csakhamar ezen iskolák legkiválóbb növendékévé lett, ki tanulótársait jóval felülmúlta a tudományos képzettségben.” Szegedi Kis István éppen Izabella ottani tartózkodása idején térhetett vissza igehirdetőként egy esztendő erejéig Lippára.
A „nevezetes fő végház” háromszor került hosszabb ideig török kézre. Legdrámaibb ostromát Bethlen Gábor idején érhette meg, hiszen az országgyűlés 1616-ban a fejedelem javaslatára, népe szabadságának és önnön trónjának biztosítása érdekében engedett a Porta követelésének, átengedte Erdély legfontosabb déli erősségét. Bethlen így mentegetőzött a tragikus döntést illetően: „Ha módom volna megtartásában, minden úton azt követném, de nekem módom se annak tartásában, se halasztásában nincsen, mert ha a lelkemet kiokádnám a török előtt, akkor se engedné.” Vajda István lippai várkapitány a felszólításnak nem tett eleget, mire a fejedelem kénytelen volt az erődítményt elfoglalni és más várakkal együtt átadni a temesvári beglerbégnek. Az aradinál is fontosabb várat a török azonnal helyreállította, és nagyszámú őrséggel látta el. A megerősített Lippát csak 1686-ban sikerült Caraffa tábornagynak visszafoglalnia, azonban kilenc év múltán ismét török kézre került. Ez utóbbi ostrom során annyira megrongálódott, hogy a törökök nem tartották érdemesnek kijavítani, lerombolták és elvonultak Temesvárra. Az utolsó maradványokat 1717-ben bontatta le az aradi vár császári parancsnoka. A törökvilág elmúltával újraéledő várost akkori, az elmenekült magyarok helyébe telepedett, zömében szerb és bosnyák lakói elhagyták, majd német és román telepeseket hoztak, a magyarok érkezhettek a legkésőbben. Megindult a polgári fejlődés, Lippa újból szabad királyi városi rangot kapott. Moise Bota ortodox tanító – Csokonai első fordítója – itt jelentette meg az első latin betűs román ábécéskönyvet. 1848-ban a helybeli lakosság a forradalom mellé állt. A század utolsó harci cselekményeként a temesvári osztrák helyőrség egyik különítménye itt verte meg Máriássy János ezredes honvédeit. 1849 augusztusában itt töltött egy éjszakát az Aradról menekülő Kossuth Lajos, szűkebb kíséretével és a Szent Koronával egyetemben…
A kiegyezés táján gyorsan fejlődő városban fellendült a kézművesség, a kereskedelem, s már a 18. század vége óta működő román és német iskolák mellett, éppen az utóbbiak, a magyarosodó német polgárok igényeinek köszönhetően, beindították a középfokú magyar nyelvű oktatást. A felső kereskedelmi iskola legjelesebb tanára, a magyar szociológia úttörője, Braun Róbert 1908-ban megjelent könyvében elemezte a város társadalmi-gazdasági életét. A városon belül területileg is elkülönült egy román és egy német negyed. A német iparosok és kereskedők közül sokan 48-as, magyarbarát hagyományokat őriztek és a népszámlálásokon magyarnak vallották magukat. Külön ipartestületben tömörültek, külön takarékpénztárt és dalárdát hoztak létre. Ehhez a réteghez sorolja Braun a betelepült 27 magyar kézművescsaládot. A város 393 önálló iparosából 137 volt román nemzetiségű. Túlnyomóan körükből kerültek ki a bőripari szakmák művelői (szűcsök, tímárok, csizmadiák). A község politikai életében a legfontosabb választóvonal a két fő etnikum között húzódott. 1900-ban 7427 főből 3191 román (43 százalék), 2464 német (33 százalék) és 1662 magyar (22 százalék) anyanyelvű volt. A legutóbbi, 2002-es népszámláláskor 7920 lakost írtak össze. Közülük 91,7 százalékban, 7283-an románnak vallották magukat. A magyarok lélekszáma immár mindössze 333 volt (4,2 százalék), a németeké pedig még kevesebb: 179 (2,26 százalék).
Szórványpásztorok. Szerencsémre, a plébánián három papot, egy református és két katolikus lelkészt faggathatok ki egy ültömben. Seres Géza, az aradi református egyházmegye esperese az angyalkúti és a lippai anyaegyházközség, valamint a gyoroki 45 lelkes filia lelkipásztora. Az angyalkúti gyülekezet a legnépesebb, ott jelenleg is 150 református él. Akár Radna-Lippán, ott is szinte valamennyien a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a rohamosan fogyatkozó svábok helyére telepedett szilágysági, székelyföldi magyarok. Seres Géza amiatt költözött tíz évvel ezelőtt a már kihalófélben lévő városi gyülekezet parókiájából az angyalkúti falusi paplakba, mert akkor még ötven fiatal tagja volt az ottani egyházközségnek. Ami Lippát illeti, ott a reformátusság még Trianon előtt sem haladta meg a kétszáz főt, jelenleg 27-en vannak. Keresztelő 12 esztendeje volt utoljára, esketés még régebben, de minden évben van három-négy temetés. A gyülekezet régi templomát lebontották, az újat 1897-ben alakították ki, egy polgárház közepére apró tornyot emeltek, és két fal kibontásával képezték ki az istentiszteletek megtartására alkalmas helyiséget. Később meg is látogatjuk a felújításra váró épületet, amelynek egyik szárnyában matracos vaságyak, szekrények, asztalok jelzik, hogy a 90-es években ifjúsági tábor működött benne. Seres esperes – a templom mellett – ezeket a lerobbant helyiségeket is szeretné feljavítani. „Azon fáradozunk, hogy valamilyen formában megmaradjon a református jelenlét, a lelkészi lakást szeretnénk ifjúsági központnak berendezni a temesvári gyülekezettel összefogva, hiszen az aradiak mellett eddig is az ő fiaik-lányaik töltötték be élettel. Emberi számítás szerint 10-15 év múlva itt már nem lesz kit pásztorolni. Ez a nemzedék azt mondja, javítsunk, ameddig ők élnek. A hívek segítőkészek, a maguk kicsinységében áldoznak az egyházra. Szemrebbenés nélkül kitesznek ötven-száz lejeket a maguk kis nyugdíjából, ha kell. Aztán pályázgatunk, most is 3000 lejt kaptunk a Communitas Alapítványtól, az ifjúsági ház kialakítására. A visszakapott szántóföld vált az egyház fő jövedelemforrásává. Hosszabb ideig itt szolgáló, megboldogult elődöm, Elekes tiszteletes úr két lóval és egy társzekérrel kereste meg a kenyerét. Az állomásról fuvarozta a szenet, a tűzifát. Úgy maradt fent a románok emlékezetében is, hogy »popa cel calvin cu doi cai«, a kétlovas kálvinista pap – így emlegették az én időmben is.” A házasságok – két pár kivételével – mind vegyesek. A román fél ért, de nem beszél magyarul. Itt egy nagy katonai központ volt, és a regáti román tisztek előszeretettel házasodtak szemrevaló, szorgalmas, ügyes magyar lányokkal. „Hogy mikor működött itt utoljára magyar iskola, nem tudom, majd Simó Luca óvó néni megmondja.”
Gyorokon valamivel jobb a helyzet a katolikusság szempontjából. Erős Miklós plébánosnak ott 450, két filiájában, Világoson és Páloson 150 híve van. Körülbelül harminc itt rekedt sváb mellett a magyarok többsége csángó ivadék. 1883-ban az állam 126 bukovinai, főként istensegítsi székely családot telepített le a falu mellett, a három szomszéd falu határából kikerekített Csángótelepre. Az első telepítést 1892-ben egy második is követte. A székelyeket szegénységük, kulturális és nyelvi archaizmusaik miatt az őshonos magyarok sokáig lenézték, és ők még évtizedekig inkább más bukovinai eredetű falvak lakóival, illetve közvetlenül istensegítsiekkel házasodtak össze, mint a helyi magyarsággal. A viszonylag kedvezőbb demográfiai helyzet ellenére tavaly egyetlen keresztelő volt, esketés egy se, és… 15 temetés. „Nagyon sok az idős ember, a fiataljaink többsége beköltözött Aradra, vagy inkább Magyarországra ment dolgozni, és ott is maradt. Maradék ifjaink nem sietnek megházasodni. Nem csoda, hogy Arad-Hegyalja egyetlen nyolcosztályos iskolájában, ahol még magyar nyelven is oktatnak, a felső ciklus 1975-ben megszűnt, 12 elemista gyerekünk pedig egy összevont osztályban tanul. Most éppen a templombúcsúra készülünk, hazavárjuk a szétszóródottakat. Védőszentünk Szent Donát – nem véletlenül, hiszen boraink az 1862-es londoni világkiállításon aranyérmet nyertek.”
Andó Attila lippai plébános családneve ismerősen cseng számomra. Meg is kérdem a fiatal lelkészt: nemde, Kisiratos szülötte? Kiderül, hogy hajdani líceumi osztálytársam, a korán elhalálozott Andó János fiával hozott össze a szerencse. Attila Nagyváradon érettségizett a tanítóképzőben, a teológiát Gyulafehérvárott végezte, utána Rómában doktorált.
„Négy évig voltam Temesváron a katolikus líceumban spirituális vezető és hittantanár. 2004-től vagyok Lippa plébánosa. Hozzám tartoznak a környező falvak is, még kilenc helyen tartok szentmisét. Van három-négy falu, ahol már gyülekezet nincsen, de a templom még megvan. Összesen majdnem ezer hívünket pásztorolom. Háromnyelvű közösség, a többség még papíron magyar, a második helyen majdnem egyforma arányban a német és a román hívek állnak. A németek és a magyarok fogyóban, a románok száma növekedőben. Vagy ők jönnek jövevényekként, vagy egyszerűen a magyar és német unokák már csak románul beszélnek. Lippán 480 körül van a híveink száma, ebből 240 magyar, 90 német, és 150 román. Hajdanában itt erős német, sváb telepes közösség élt, de elmentek Németországba. Csak idősek maradtak vagy vegyes házasságban élők, illetve félvér németek. De beszélnek németül. Ami a kereszteléseket meg az esketéseket illeti, ha nem csurran, cseppen, minden évben van egy-kettő. A temetések száma jóval nagyobb, tavaly volt három keresztelő és vagy harminc temetés. Hogy miként győzöm a munkát? A gond inkább a karbantartással van, a dolgok menedzselésével is én foglalkozom. Nagy az egyházközség vagyona, csak gond van vele és nyűg, hiszen sok épület, sok templom, sok föld van az egyház birtokában szanaszéjjel mindenfelé, és a falvakban nagyon kevés a segítség. A híveim vagy idősek, vagy nagyon szegény sorsúak. De velük van szerencsém, mert összeszedegettem őket, és ezek a szegények sokkal jobban ragaszkodnak a templomhoz, az egyházhoz, mint a jómódúak. A szentmisék rendje el van osztva, minden vasárnap van négy vagy öt, Lippán délelőtt tízkor minden vasárnap, s a többi településen kétszer vagy egyszer havonta.
Amikor telefonon egyeztettem Andó tisztelendővel, nem titkolta, hogy rengeteg a dolga, most a máslaki templomot renoválják, ő hozza-viszi a munkásokat, anyagbeszerző is, építkezési felügyelő is egy személyben. Az ifjúsági munkában egy ferences nővér segíti. A fiataloknak a lelkész tartja a hittanórát, a kisebbekkel a nővér foglalkozik. A falvakba is kijár pénteken-szombaton, két helyre gyűjti, hozza-viszi a gyerekeket. „Talán jobban élvezik az autókázást, mint a foglalkozásokat – mondja félmosollyal. – A hitoktatás több helyütt románul folyik, mint ahogy a lippai misék felét is mindig románul tartom, hiszen román híveim másképp nem értenék, a másik felét vagy németül, vagy magyarul. Erősködhetnék, hogy csak magyarul prédikálok, de a többi nem érti, akkor minek jöjjön templomba? Háromnyelvű közösségben nehéz igazságot tenni. Van hétvégi fakultatív magyaroktatás, itt, a plébánián, az irodalomkedvelő felnőttek körét, az olvasókört is itt tartják. A legfontosabb közösségi alkalmunk a szentmiséken kívül a templombúcsú ünnepe, védőszentünk, Nepomuki Szent János napján, május 16-án.”
A legnépesebb szórványok közül Temesfüvesen kilencven, Szépfaluban, illetve Temesújfaluban mintegy hetven-hetven katolikust tartanak számon. Az utóbbi település templomában, a Zelinsky grófok kriptájában van eltemetve I. Ferenc osztrák császár és magyar király nővére, Mária Anna Ferdinanda, a kitagadott főhercegnő. Eötvenesi Lovász Zsigmond kastélyában hunyt el, 1809-ben. A kastélyban tartózkodott 1903. szeptemberében Ferenc Ferdinánd trónörökös, aki ez alkalommal a főhercegnő sírját is megkoszorúzta.
A lippai templomot 2008-ban újították fel kívülről, a szentelési ünnepségen zsúfolásig megtelt istenházában Roos Márton megyés püspök beszélt a település elsőrendű hajlékáról, melyet Isten segedelmével, a hívek hitben és szeretetben való összefogásával sikerült felújítani. Végszavában megköszönte Andó Attila plébános állhatatosságát és szorgalmát, amivel kiérdemelte a „templomfelújító” jelzőt, hiszen nemcsak a helybeli templomot hozta rendbe, hanem több hozzá tartozó filiáét is. A templombelsőre nemcsak a felújítás fér rá, hanem a szakszerű restaurálás is. Az előző templomot itt 1526 után emelték, de a Maros vizének közelsége miatt tönkrement, ezért a 19. század elején lebontották és újraépítették. Az oltár és a szentély négy oszlopával a régi épület maradványa. Sajnos, a legutóbbi felújításkor a gazdag ornamentikájú szecessziós felületeket olajfestékkel fedték le, a mennyezet fára applikált freskóinak restaurálása mellett, a falakat újrafestés előtt le kell kaparni, hogy lélegezhessenek. Egy szó, mint száz: ha Andó főtisztelendő tovább is itt marad, a teendői tovább gyarapodnak…
Lippa mindenese. Eddigi portyáim során szerinszerte megtapasztaltam, hogy – különösen szórványvidéken – mennyire fontos egy-egy közéleti-kulturális mindenes jelenléte. Ilyen „egyszemélyes intézmény” Czernák Ferenc nyugállományú katonatiszt.
„A hetvenharmadik évemet taposom. Lippai volnék, nem egészen tősgyökeres, hiszen Aradon születtem. A családom 1939 óta él itt, itt találtak munkalehetőséget. Én sokszor elkerültem, nagyon messzire, többször visszatértem. Harminchárom éven át a hadseregben szolgáltam, vegyésztisztként. Három gyermekem van, a feleségem sajnos elhalt. Két fiam Temesvárra, a lányom Konstancára került. Itt az RMDSZ elnöke volnék, 1993 óta, voltam egyháztanácsos is, igyekeztem a kis magyarságot összefogni. Nehéz volna megmondani, hányan vagyunk, hiszen vannak rejtett magyarok is, vegyes házasok sokan. Négy-ötszázan biztos vagyunk. Annak idején a MADOSZ-nak volt itt egy székháza. Próbáltuk megszerezni, de hiába, lerombolták, kilátástalan az egész. Annyi pénzünk nincs, hogy egy új székházat építsünk. Nem hiába szavalom azt – mert szeretek szavalni is –, hogy „ne hagyjátok a templomot s az iskolát”, a művelődési házat sem szabad hagyni. A MADOSZ épületében lehetett előadásokat rendezni, mulatságokat is. Régebben még nem volt annyira szembetűnő a sok vegyes házasság, a közösségben ismerkedtek meg a fiatalok egymással. Jómagam megszerveztem egy olvasókört, 2005 óta működik, körülbelül húsz tagja van. Inkább idősebbek látogatják, a fiatalok nem. Havonta egyszer jövünk össze, legutóbb Az ember tragédiáját olvastuk fel, szerepekre osztva. Máskor novellákat, verseket olvasunk. Beosztom, hogy mindenki szóhoz jusson, legalább olvasni ne felejtsenek el az anyanyelvükön. Különben a pártok közül egyedül az RMDSZ-nek nincs székháza, irodája Lippán. Egyszer volt itt városi tanácsosunk, de ő elköltözött, mást nem választottak meg helyette, pedig vagy 330 szavazat kellett volna, annyit össze lehetett volna gyűjteni. Én nem tolakodtam, van dolgom így is elég. Fiatal koromban is szerettem a verseket, amióta meghalt a feleségem, előszedtem a régi emlékeimet, könyveimet, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila, Wass Albert költeményeit. Előadásokat is tartok, helytörténeti, történelmi, irodalmi, nyelvhelyességi kérdésekről. Apránként adagolom, és versekkel illusztrálom. Amikor például a tehetetlenségünkről volt szó, Vörösmarty Országházát mondtam el. Nem dicsekvésképpen mondom, de itt én tudom a legtöbbet Lippa történetéről. Elég szelíd tudásanyag, amivel rendelkezem, de azért engem nem lehet átejteni. Olvasókörünket a márciusi fiatalok egyikéről, a lippai születésű Degré Alajos íróról neveztük el, megemlékezései az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról ma is forrásmunkának számítanak. Úgy rendezem, hogy az olvasókör napi tematikája megegyezzen az éppen aktuális történelmi évfordulóval. Ugyancsak én kezdeményeztem a magyar nyelv nem hivatalos, fakultatív oktatását is. Az iskolákban hiába próbálkoztunk, a tanulók szétszórtak voltak, nem is voltak elegen, az illetékesek mindenféle előírásokat dugtak az orrom alá, lépten-nyomon akadályokat gördítettek elibénk. 1994-ben kezdtem, aztán Simon Luca óvónő vette át, az egyetlen magyar pedagógus, aki felvállalta ezt az ingyenmunkát. Az én gyermekkoromban még volt hétosztályos magyar nyelvű iskola, a négy, összevont alsó osztály pedig a hetvenes évek elejéig működött.
Czernák Ferenc idejét az ezermesterkedés teszi teljesebbé, jól felszerelt műhelyében, és kedvenc sportja, a céllövészet. A mai napig sikerrel szerepel az országos bajnokságokon. No és nem utolsósorban értékes könyvtárának a böngészése, a verstanulás, hiszen előadóként más városokban is szerepel. Kérdésemre, hogy mikor láttak magyar színházat Lippán, hosszan ingatja a fejét: „Talán Varga Vilmos és Kiss Törék Ildikó lépett fel itt utoljára.”
A helytörténész Czernák Ferenc nagyon büszke arra, hogy kétszer is „itt járt” a magyar Szent Korona. „Először Izabella királyné hozta ide, 1541-ben, amikor nyolc hónapig Erdély fővárosa lettünk, majd Kossuth Lajosék, mielőtt tovább menekítették volna Orsovára. Megvan a ház, ahol a családjával időzött, vele volt Szemere Bertalan is, a kincstár Radnán maradt, az osztrákok foglalták le 1849. augusztus 10-én, három nappal Világos előtt.”
Andrások asztala. Amikor egyeztetés végett felhívtam Reinholz András főesperest, és megállapodtunk abban, hogy Lippán való portyázásunk közben déli egy óra tájt kereshetjük fel, Máriaradna plébánosa nyomban szerény ebédre is meghívott bennünket. A kegytemplom alatti parkolóban két autóbusz és több külföldi gépkocsi vesztegel, a bazilikához vezető lépcsősoron nyüzsgő csoportok láttán megbizonyosodhatunk arról, hogy valóban Arad megye legkeresettebb turisztikai célpontjához érkeztünk, ahol a nagy búcsújárások közötti időszakokban is pezseg az élet. Begördülünk az impozáns kolostor udvarára. Ahogy körbetekintek a templomhoz illesztett, jobb sorsra érdemes hajdani ferences központ háromszintes épületegyüttesén, szorongás fog el, hiszen gazdátlannak tűnnek omló-bomló, malterrongyos falai. Csupán a kaputól balra húzódó földszinti rész gondozottsága jelzi, hogy a klastromot mégis lakják valakik. Csengetésünkre maga Reinholz atya nyit ajtót, s az ebédlőbe terel bennünket.
A hosszú asztal körül féltucatnyi fiatal kanalazza a krumplilevest. Bemutatkozás közben kiderül, hogy az „Andrások asztala” mellé telepedünk le, hiszen a szakácsnő kivételével mindenki az Andreas, Andrei vagy Andreea névre hallgat. A főesperes druszái munkatársak és önkéntesek, akik az egyház és a kegyhely dolgait intézik. Valamennyien házigazdánk lelki gyermekei, kit Temesvárról hozott magával, ki itt szegődött a plébánia szolgálatába. A társalgás három nyelven, hol románul, hol németül, hol magyarul folyik. A családias hangulatot jelzi, hogy a szakácsnő, mielőtt feltálalná a rántott húst, megkóstoltatja a minap eltett kovászos uborkát az atyával: ehetővé vált-e már az erjesztett savanyúság? A konyha úrnője meg is korholja az asztalfőn ülő házigazdánkat, hiszen annyira belefeledkezik az általam kiprovokált beszélgetésbe, hogy kihűl előtte az étel…
„Megyés püspökünk azért is helyezett ide, mert szeretem az építkezéseket. Temesvárott 28 év alatt sok mindent csináltam, több épületet javítottam, új épületeket emeltem. Utolsó létesítményem a katolikus óvoda volt, a legmodernebb berendezéssel. Alighogy befejeztem, egy hét múlva át is adtam az utódomnak, és jöttem Radnára. A szerény, mintegy 120 hívünket magában foglaló plébánia, s a kegytemplom gondozása mellett a tennivalók tovább sokasodtak, hiszen 55 év múltán a kolostort is visszakaptuk. Hozzáfogtunk egy nagyszabású projekt elkészítéséhez, európai uniós segítséggel és remélhető kormánytámogatással. A projekt értéke körülbelül 10 millió euró, a teljes patrimónium felújítását és újrahasznosítását foglalja magában, hazai és németországi szakemberek bevonásával. A templom van benne, a kolostor és a környéke, az előtér, a park, a keresztút. Az egyik melléképületben információs központot szándékozunk kialakítani, működése áldásos lesz a régió idegenforgalmának felélénkítésében is, hiszen – ezt a megyei és a minisztériumi illetékesek is tudják – megyeszerte mi vagyunk a leglátogatottabb turisztikai célpont. A kolostorban minden szobának, minden teremnek megvan már a rendeltetése. Amit az Unió nem támogat, nem is vesszük be a tervünkbe. Eredetileg azt szerettük volna, hogy kizárólag a vallásos turizmus központja legyen, legyenek vendégszobák a zarándokoknak, s hogy el is lássuk a vendégeket. Ezt nem támogatják. Múzeum lesz, könyvtár, kiállítótermek, továbbképzés, lelkigyakorlatok számára helyiségek. A két világháború között is volt itt ilyen jellegű központ, az akkori püspök szorgalmazta a folyamatos működtetését. Eljöttek például a kántortanítók külön lelkigyakorlatra, a plébániák szakácsnői, a kántorok, egyháztanácstagok. A Monarchia területén két nagy kegyhely volt, Máriacell és Máriaradna. A Mária-kultusz szempontjából, európai szinten Máriaradna fontosabb, mint Csíksomlyó. Csíksomlyó inkább nemzeti kegyhely, nem lehet őket összehasonlítani. Mint Ferenc-rendi kolostor is a radnai volt a legnagyobb. Három szinten 63 szobája van.”
A rend felszámolása idején, 1951-ben kilenc hónapig ide volt zsúfolva az összes erdélyi-bánsági ferences. 1952 húsvétján több mint száz, papi ornátusba beöltözött szerzetes vett részt az ünnepi körmenetben. A kommunista hatóságokat roppant zavarta ez a békés demonstráció, annál is inkább, mert a kolostor tőszomszédságában szovjet laktanya működött, ágyúk és tankok csövei meredeztek a rendház ablakaira. A szerzeteseket szétszórták, bebörtönözték, és mindent elkövettek a kegyhely elsorvasztásáért. Az ingatlant egyetlen lakás kivételével az állam vette „kezelésbe”, öregotthont és kórházat működtettek benne. Amikor a rendszerváltás után a szerzetesrendek újjászerveződtek, bár az ingatlant nem szolgáltatták vissza, három atya próbálkozott a kolostori élet feltámasztásával. Végül a ferences tartomány a temesvári egyházmegyének adta át a kegyhely felügyeletét, gondozását.
Ahol a rombolás szelleme kísért. Nehéz elhinnem a kolostorbeli pusztulás láttán, hogy egyhamar új élet fakadhat az épületben. Ugyanis az ingatlan jogcím nélküli használói több mint fél évszázad alatt nemcsak hogy lelakták az 1727 és 1822 között épült műemléket, nemcsak falak kiverésével, falak felhúzásával változtatták meg önkényesen a helyiségek beosztását, hanem 2006-ban, távozásuk idején, három nap alatt, amit tudtak, szétromboltak, leszereltek, elhurcoltak. Még a félszáz antik cserépkályhát is szétverték, s a csempék javát is eltulajdonították. Pedig, pedig az öregotthon haldoklóihoz a mindenkori plébános „szolgáltatásait vették igénybe”, elvégre a katolikus pap „kéznél volt”…
Az egyik folyosószárny viszonylag épebben megmaradt ornamentikája érzékelteti, hogyan nézhetett ki fénykorában az épület belső tere. A csehboltozatos mennyezet alatt nagy Ferenc-rendiek, jeles atyák freskóportréi kínálnak „képes albumot” a rend históriájából. A kolostort a templommal összekötő földszinti fogadalmi folyosó teljes falfelületére a népi vallásosság úgynevezett votív tárgyainak példa nélküli gyűjteményét zsúfolták össze. Több mint kétezer festmény, sokszorosított másolat, színes nyomat illusztrálja, hogy a Szűzanyának hány csodás meghallgatásért, közbenjárásért fejezték ki hálájukat Máriaradna zarándokai. Bár a gyűjtemény régebbi része tűzvész martaléka lett, a fennmaradt anyag, a maga német, magyar, bolgár, horvát, szlovák és újabban egyre több román nyelvű köszönő feliratával bizonyítja, hogy a kegyhely méltó a hírnevéhez.
Reinholz főtisztelendő csupán a templomhajóban búcsúzik el tőlünk. Mialatt az 1767-ben felszentelt, II. János Pál által basilica minor rangra emelt istenháza szépségeit szemlélgetjük, a karzaton Andreea Iliuţă orgonaművész, a templom kántora ajándékoz meg néhány futamnyi Bach-muzsikával, majd énekszót hallunk, Schubert Ave Mariája szárnyalja be a megújhodásra váró barokk falakat.
A tanító néni meg a borász. Simó Luca óvónő a Hargita megyei Szentegyháza szülötte. A szülei 1956-ban költöztek Lippára. Domboldalba kapaszkodó, zölden tobzódó kert övezte portájának hűvösében faggatjuk „a legilletékesebb illetéktelent”, az anyanyelv tanításának önkéntesét a radna-lippai oktatás helyzetéről.
„Én még végig magyar iskolát végeztem, három évet itt, Radnán, negyedik osztálytól pedig nyolcadikig Gyorokon. Akkor szűnt meg itt Lippán a magyar iskola. Nem volt elég gyerek, mert átiratkoztak a román osztályokba. Amikor ide jöttünk, még volt külön hétosztályos magyar intézmény, amikor én a harmadikat elvégeztem, végleg megszűnt. Előbb a felső ciklust számolták fel 1961-ben, rá egy évre az alsót is. Elvégeztem a nyolc osztályt Gyorokon, aztán felvételiztem Enyedre. Bélzerinden dolgoztam hét évet, a magyar óvodában, de mivel két gyerek hiányzott a létszámból, megszűnt a magyar óvoda, és onnan kerültem a szomszédos Ópálosra, Arad megyében sehol nem volt magyar állás. Ott tanítok most már 31 éve, hiszen ott négy román csoportnyi gyerek van.”
1997-ben kérte fel a helyi RMDSZ, hogy tartson fakultatív magyarórákat, heti egy alkalommal. Amikor igent mondott, nem is sejtette, hogy mit vállal. Hiszen évente tíz-tizenkét gyermekkel foglalkozik, ami önmagában még nem volna megerőltető, de tanítványai minden korosztályból toborzódnak, az első osztályosoktól a nyolcadikosokig, s ami még inkább bonyolítja a munkáját: három nyelvi szintet kell figyelembe vennie. Néhányan közülük – a legkevesebben – nem csupán értenek, hanem beszélnek is magyarul. A többségüknek jó esetben van valamelyes passzív szókincse, ami néhány év alatt élénkíthető. Legtöbb gondja azokkal a gyermekekkel van, akik, bár nem feltétlenül vegyes házasságban élő szülők ivadékai, úgy kerülnek Simó Luca szárnyai alá, hogy köszönni se tudnak magyarul. Példákat is sorol, olyan, a nagy szárazság idején a Székelyföldről ide menekült famíliákról, amelyeknek egyetlen nemzedéke sem keveredett más nációbeliekkel, de az utolsó felnőtt generáció tagjai valamennyien román iskolába jártak, s az ő gyermekeik már csak román szót hallanak odahaza. Luca tanító néni a legutóbbi tanévben már az égvilágon senkitől nem kapott támogatást ingyen végzett munkájához. A legnagyobb elégtétel számára, hogy akadt már olyan hűséges tanítványa, aki középiskolásként is kitartott mellette, és szentmiséken hibátlanul olvassa fel a szentleckék szövegét.
Tornáczky Dénes nyugalmazott szőlész-borász Arad-Hegyalja történelmi borvidékének legjobb ismerője. Bár Temesfélegyháza szülötte, több mint hat évtizedet töltött Pankota, Magyarád, Világos, Gyorok, Ménes, Pálos övezetében, a szőlőültetvények, gyümölcsösök, pincészetek, borüzemek és pálinkafőzdék színes világában. Mindent tud a fénykorában jó tízezer hektárnyi, mára alig 1500 hektárra zsugorodott hegyaljai szőlő- és gyümölcstermesztés történetéről. A Grassalkovichokat emlegeti, akik már a 18. században nemzetközi hírt s nevet szereztek a ménes-magyarádi boroknak, akik a 19. század végén pusztító filoxérajárvány után újratelepítették, újraélesztették a hajdan Tokajjal vetélkedő borvidéket, az általuk létrehozott vincellériskoláról, ahol jeles elődök sajátították el a szőlészet-borászat művészetét.
Dénes bátyánk Csávossy György csombordi iskolájában tanulta ki a szőlő- és bormívességet. Arad-Hegyalja hajdan legnagyobb borászati üzemének vezetőjeként ment nyugdíjba 1990-ben. Egy kapavágásnyi szőleje sincs, de a maga örömére minden ősszel vásárol egy-két mázsányi – a saját kifejezése szerint elszomorítóan olcsó – kitűnő minőségű szőlőt, s abból készít a maga ízlése szerinti borokat. Mielőtt elbúcsúznánk, szerre kóstoltatja riporterségemmel szülőföldem legjobb nedűit.
Lippa városának legrégibb műemléke a 17. századból fennmaradt török bazár. Evlija Cselebi, a jeles világutazó és történész úti krónikájában csodákat regélt a muzulmán félhold árnyékában felvirágoztatott városról, melynek ez az épület volna az utolsó tanúja. A főtér hepehupás, tengelytörő kövezetén hánykódunk az árkádos bazársorig. Bár ne tettük volna! Meghökkentő látvány Radna-Lippa legrégebbi nevezetessége: legalább hat gazdája hatféleképpen festette ki, hatféleképpen alakította ki a homlokzatát, hatféleképpen hagyta a magas tetőzetet tönkremenni, és felerészben a boltíveket is eltüntette az oszlopok közül. Kőhajításnyira a polgármesteri hivataltól…
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Megvétóznák a franciák Románia Schengen-csatlakozását
Megalapozottnak bizonyultak Traian Băsescu államfő félelmei, hogy egyes európai országok késleltethetik Romániának a Schengen övezethez való csatlakozását. Az ország első embere azonban kicsit tévedett, hiszen a halogatás fő oka nem az igazságszolgáltatás megreformálatlansága, hanem a romák felzárkóztatásának rendezetlensége.
Pierre Lellouche francia külügyi államtitkár több interjúban is élesen bírálta a román hatóságokat amiatt, hogy nem oldották meg a romák felzárkóztatásának a kérdését. Az államtitkár szerint Romániának a Schengenhez való csatlakozását ennek a kérdésnek a sikeres rendezésétől kellene függővé tenni. Románia márciusban csatlakozhat a határok nélküli közlekedést lehetővé tevő övezethez, és ehhez hazánknak már csak egyetlen vizsgálaton kell sikeresen átesnie. Ez az ellenőrzés a repülőtereken tervezett beruházások végrehajtására irányul, amit Románia nagy valószínűség szerint teljesíteni fog.
A francia államtitkár a román diplomácia irányítóival is közölte, hogy Franciaországnak fenntartásai vannak a román csatlakozási tervekkel kapcsolatosan, ami a román fél nemtetszését váltotta ki. Lellouche szerint Romániának a feladata a romák felzárkóztatása. Rámutatott, hogy az Európai Unióban 11 millió roma nemzetiségű személy él, akik közül 9 milliónyian európai állampolgárok. Az államtitkár úgy véli: Romániának kell megoldania a saját területén élő, mintegy 2,5 millió roma integrációját. Lellouche szerint Franciaország mellett Spanyolországnak, Olaszországnak és Belgiumnak is szembesülnie kell a romániai romák okozta problémákkal, ezért – mint mondta – Róma is támogatja Párizs elképzeléseit.
A francia államtitkár nyilatkozata nem maradt visszhangtalan, Teodor Baconschi külügyminiszter Brüsszelben Lellouche-nak is elmondta személyesen, hogy a 9 millió roma nemzetiségű állampolgár is tagja az Európai Uniónak, ezért az ő szabad mozgáshoz való jogukat nem lehet korlátozni. Traian Băsescu államfő legutóbb Tusványoson hangsúlyozta, hogy az Európai Uniónak kell kidolgoznia a romák felzárkóztatására irányuló közös tervet, ugyanis ebben a kérdésben egy tagállam egyedül nem cselekedhet hatékonyan.
or – Szabadság (Kolozsvár)

„Amit hittem és hirdettem”
Bura László szakíró szerint Scheffler János mártír püspök a hit, a becsület, a tisztesség kitűnő példája
Bejárta a sajtót a hír, hogy a pápa jóváhagyta Scheffler János egykori szatmári megyéspüspök boldoggá avatását. Mint ismeretes, csak azokat szokták ilyen elismerésben részesíteni, akiket az egyház különös tisztelettel és megbecsüléssel övez. A mártír püspökről az utóbbi időkig alig tudott valamit a közvélemény, talán azért is, mert 1989 után inkább a sokáig elhallgatott városépítő püspök, Hám János került előtérbe, hiszen az általa emeltetett épületek ma is meghatározzák a történelmi Szatmárnémetit. Az említett változás jórészt beszélgetőtársunknak köszönhető, aki két könyvet is írt Scheffler Jánosról.
Ön ismert nyelvész, irodalmár, néprajzos, közíró, hogyan került kapcsolatba János püspökkel, aki – mint könyveiből is kiderül – csakugyan megérdemli az egész katolikus egyház megkülönböztetett figyelmét.
A rendszerváltás utáni első szatmári püspök, Reizer Pál 1991-ben megkért: állítsak össze róla egy életrajzot, mert előterjesztik boldoggá avatását. Bár keveset tudtam róla, érdekesnek, sőt, izgalmasnak tűnt a feladat, mivel János püspök egyértelműen a kommunizmus áldozata, a hírhedt zsilavai börtönben, válogatott kínzások nyomán vesztette életét. Gyűjtöttem az adatokat, ahol csak lehetett, olvasgattam körleveleit, beszélgettem olyan személyekkel, akik ismerték. Ebből lett az első, kisebb könyv.
Aztán amint a szokásos egyházi úton megindították az eljárást, kellett egy jóval részletesebb és nagyon jól dokumentált, úgynevezett kritikai életrajz, amely Scheffler János életének és munkásságának minden mozzanatát tartalmazza, mellékelve a hiteles bizonylatokat, mint például az iskolai bizonyítvány, az egyetemi kinevezés, körleveleinek, tanulmányainak, a könyveinek és az azokról írt cikkeknek, kritikáknak a másolatai. Vagyis össze kellett szednem mindent, amit ő írt és vele kapcsolatban írtak.
Ez négy-öt évi gyűjtőmunka volt, ami naponta olykor több órát vett igénybe. Mindent elolvastam tőle és vele kapcsolatban, amihez csak hozzáfértem. Csak a naplója több hónapra lekötött. Nem mindig vezetett naplót, de amikor Rómában a Gregoriana Egyetemen tanult vagy – már a teológia és az egyházjog professzoraként – tanított, naponta feljegyezte élményeit, gondolatait.
Sikerült felhajtanom három volt zsilávai cellatársát, akik csak megerősítették azt a képet bennem, ami már előzőleg is kialakult, azaz hogy a becsület, tisztesség, az erkölcs példája volt. Mikor áttanulmányoztam az egész anyagot, végképpen meggyőződtem róla, hogy Scheffler János egy nagy formátumú, egyetemes értékű egyházi személyiség volt.
Kutatásai nyomán hogyan látszik, milyen volt ez a tragikus véget ért életpálya?
Scheffler János tízgyermekes, szegénysorú kálmándi családból származott. Mint a Nagykároly környéki falvak akkori lakói közül annyian, apja sokat kubikolt a Kraszna szabályozásánál, s a fiúcska ki-kijárt hozzá, olykor segített is neki a talicskázásban. Kiváló szellemi képességeire a helyi pap-tanító figyelt fel, ő járta ki, hogy az egyház támogatásával taníttassák.
Hogy mennyire tudatában volt családja rászorultságának és mennyire igyekezett szerény lehetősége szerint is enyhíteni az otthoni gondokon, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az olaszországi tanulmányai során kapott ösztöndíjból rendszeresen megtakarított kisebb-nagyobb összegeket, és azokat hazaküldte szüleinek. Külön kiemelném a rendszeretetét.
A középiskolában olyan latin nyelvtankönyvet állított össze, amelyből az egész osztály készülhetett az érettségire. Azért, hogy az órákon könnyebben jegyzetelhessen, megtanult gyorsírni. Tudatosan képezte magát. Az olasz mellett franciául, németül, angolul is tanult, hogy segítségükkel minél nagyobb műveltségre tegyen szert. Ugyanakkor törekedett, hogy a régi sváb nyelvet se felejtse el és hazamenve svábul beszélhessen az öregekkel.
Könyvében olvastam, hogy a püspök a börtönben szlovákul is tanult, ami azért enyhe túlzással sem nevezhető nemzetközi nyelvnek.
Ez is csak az emberi nagyságát és empátiáját dicséri. Egyházmegyéjében nem csak magyarok, de németek és szlovákok is laktak, mindenekelőtt Kárpátalján és az Avasban, és kötelességének tartotta az ő nyelvük ismerését. Körleveleit is ezen a három nyelven adta ki, hogy mindenki a maga anyanyelvén olvashassa. A tudatosság, a rendszeretet, a célszerűség, a szociális érzékenység nevelői munkájában is mindig jelen volt.
Nagyon ügyelt, hogy a Trianon utáni román hatalom által megszüntetett iskolákat mielőbb visszaállítsa. Az 1919-ben felszámolt szatmári katolikus főgimnáziumot újraindította és ő lett az igazgatója. Tanított gimnáziumban, szemináriumban, teológián, de például a kolozsvári Ferenc József Egyetemen is. Dsida Jenő is a tanítványa volt, s a költő annyira szerette, hogy verset írt hozzá.
Naplójából kitűnik, hogy minden diákját igyekezett közelről megismerni, beleértve családi helyzetüket és napi gondjaikat, mert csak így tudott velük egyénileg is foglalkozni. Nevelői elvei ma is érvényesek. Nála nem számított, hogy ki milyen nemzetiségű, vallású, mindenkiben az egyetemes embert tisztelte. Kutatásaim során találkoztam olyan esettel, hogy a református fiú katolikus papnak tanult, s az apja megkereste Scheffler püspököt, hogy ő térjen-e át a katolikus hitre? Miért térne, maradjon nyugodtan eddigi hitében, válaszolta a legtermészetesebb hangon a püspök.
Mindezek után az is természetes, hogy lehetőségei szerint segítette az üldözött zsidókat. Mit tud erről a kutató?
Mondhatom, nem csak elegendő utalást, de bizonyítékot is találtam rá. Engel Köllő Károly kolozsvári irodalomtörténész, aki a püspök tanítványa volt, külön is beszélt nekem az ezzel kapcsolatos tevékenységéről, arról, hogy miként járt el vagy igyekezett eljárni különböző esetekben. De több olyan írás fennmaradt, amelyben segítségét kérik.
Az sem véletlen, hogy a szatmári zsidók hozzá folyamodtak: járjon közbe egy zsidó középiskola beindítása ügyében. Meg is tette a szükséges lépéseket, de a zsidóüldözések miatt az iskola már nem kapta meg a működéséhez szükséges kormányzati engedélyt.
A püspök első pillanattól makacsul ellenállt a kommunista hatalomnak. Az ön könyve szerint mindenáron azt szerették volna elérni, hogy a Rómától elválasztott katolikus egyház gyulafehérvári püspöke legyen.
Ő ezt kategórikusan elutasította. A Szekuritáté jelentésében is az áll, hogy csak a Szentszéket ismeri el, őt a pápa nevezte ki és esküje kötelezi. Először a Hunyad megyei Körösbányára internálják, majd amikor látják, hogy ott sem törik meg és nem lesz a békepapi mozgalom és más kommunista kitalációk híve, 1952 márciusában először Bukarestbe, majd Zsilavára viszik.
Már a belügyminisztérium cellái is a kemény testi és lelki megdolgozást, ráhatást szolgálták, ott többször kihallgatják, vallatják, próbálják „jobb belátásra” bírni.
Bura László (1932, Szatmárnémeti)
Tanár, nyelvész, néprajzkutató. A kolozsvári Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalomtanári diplomát. 1956-ban politikai elítélt, majd rehabilitálják. Mintegy harminc nyelvészeti, művelődéstörténeti, néprajzi, város- és egyháztörténeti könyv szerzője.
1973-tól a bölcsésztudomány doktora. 1971-től a szatmári magyar líceum tanára, majd 1990-től igazgatója, később a Babeş-Bolyai Egyetem szatmári tagozatának tanára. A Magyar Néprajzi Társaság levelező tagja, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon társszerzője, több kulturális és pedagógiai díjjal tüntették ki
A győzködők között volt Szenkovics Sándor, Szatmár akkori parlamenti képviselője, és Fazakas János, a párt központi bizottságának titkára. Ám János püspök szilárdan ellenállt, nemcsak azért, mert erős jellem volt, de azért is, mert jól ismerte az egyházjogot, tudta, hogy számára nem lehet más út. A borzalom hónapjai következtek.
Zsilava földalatti celláit, kazamatáit a rendszerváltás után már sokan leírták. Mindenki a pokol fenekének nevezi, ahol bármit megcsinálhattak a rabokkal. A hitvány étkezés, az embertelen bánásmód hamar kikezdte a legerősebb szervezetet is. A heti fürdésre az udvaron lévő fürdőbe futólépésben kellett menniük, az ott váltakozva rájuk engedett forró és hideg zuhany után mentek vissza a fűtetlen földalatti cellákba.
János püspök egy ilyen „kezelés” és a mínusz 20 fokos hidegben megtett „séta” után lett rosszul a cellában s halt meg 1952. december hatodikán hajnalban. Egyik cellatársa, Dan Mizrahy bukaresti zeneszerző az utolsó szavaira is visszaemlékezett: „Ibi vacabimus et videbimus...” Jól megjegyezte, mert János püspök latinra is tanította. A szent ágostoni idézet azt jelenti, hogy „Amit hittem és hirdettem, azt látni fogom...”.
Mire emlékezett még Dan Mizrahy és a másik két cellatárs?
Nemcsak Mizrahy, de a velük lévő Weiner Gusztáv zsidó kereskedő is mondta: János püspök tudta, hogy hamarosan meghal. Úgy vélte, egy katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben meghalni, hiszen a kötelesség teljesítése, a hitéhez, az elveihez való hűség jutatta oda. Külön rendelkezett, hogy ruháit cellatársai között osszák szét.
Igaz, hogy koporsó nélkül temették el Zsilaván, vagy inkább elkaparták, tehát még halálában is megalázták?
Igaz. Hogy ne kelljen új sírhelyet ásni a fagyos földben, egy még nyitott sírba helyezték, keresztbe a már benne lévő két holttest fölé. Tudva, hogy püspökről van szó, a temető ortodox lelkésze megjegyezte magának a sírt. Évvel később így lehetett János püspök földi maradványait azonosítani és hazaszállítani szeretett városába.
A székesegyház kriptájában egy fémkoporsóban nyugszik, Hám János, a másik nagy szatmári püspök mellett. Boldoggá avatása már egy olyan korban történik, amelynek eljöveteléhez az ő makacs kommunizmusellenessége és vértanúsága is hozzájárult.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Szabadon mozgó romák
„Nem áll rendelkezésünkre olyan törvényi keret, amellyel megakadályozható azoknak a román állampolgároknak a szabad mozgása, akik ellen nem született az ország elhagyását tiltó bírósági ítélet. Nincs olyan adminisztratív eljárási lehetőség sem, amivel megsérthető a román állampolgároknak az a joga, hogy az EU-ban szabadon utazzanak” – mondta a hétvégén Valentin Mocanu munkaügyi államtitkár, aki ezzel elismerte, nem tudják megakadályozni a Franciaországból kiutasított romák visszatérését Nyugat-Európába.
Hozzátette: hajlandók tárgyalni olyan közép- és hosszú távú döntésekről, amelyek megszüntetik az ország elhagyására ösztönző gazdasági okokat.
A Párizsból hazatérő Mocanu rámutatott: azt is elmagyarázták a franciáknak, hogy a román állampolgárok nemcsak gazdasági okokból hagyják el hazájukat, hanem azért is, mert évtizedeken keresztül nem volt lehetőségük külföldre utazni, most viszont rendelkeznek ezzel a szabadságjoggal. Cáfolta, hogy a román állampolgárokat kiutasították volna a francia hatóságok.
Mint mondta, minden azt mutatja, hogy a Romániába visszatért személyek önként vállalták a hazautazást, de Románia azonnal közbelép állampolgárai védelmében, ha arra utaló jeleket látnak, hogy a francia hatóságok mégsem tartották tiszteletben az európai törvényeket.
Bírálta Nicolas Sarkozy francia elnököt a romániai romák hazatelepítése miatt, az osztrák kormányt pedig tiltakozásra szólította fel Rudolf Sarközi ausztriai roma vezető egy tegnap megjelent interjúban. Sarközi, az Ausztriai Roma Népcsoporttanács elnöke a Die Presse című osztrák lapnak nyilatkozva nehezményezte, hogy egy osztrák miniszter sem foglalt állást a romák tömeges hazaküldésének ügyében.
A magyar felmenőkkel bíró, Dél-Burgenlandból származó roma vezető az elmúlt hetekben a francia sajtó érdeklődését is felkeltette azzal, hogy az ausztriai cigányokról szóló könyvét elküldte névrokonának, a francia elnöknek, és bírálta a francia eljárást. A nevük hasonlósága alapján, a közte és a francia politikus közötti rokonságról megindult találgatásokat elhárította, ugyanakkor érthetőeknek is nevezte.
„Engem is Sarközinek hívnak, és őt is, még ha máshogy írjuk is a nevünket” – fogalmazott. Hozzátette: a név eredete egyértelmű, jellegzetes roma név, még ha időközben házasságok útján nem romáknak is átadták.
Rómában is sürgetik a nomád táborok felszámolását
Fel kell gyorsítani az illegális cigánytáborok felszámolását, ahol ilyen balesetek történhetnek – hangsúlyozta a hétvégén Róma főpolgármestere, miután sajtójelentések szerint az olasz fővárosban bennégett egy kunyhóban egy hároméves kisfiú. A tüzet feltehetően gondatlanság okozta. Az áldozatok Romániából érkeztek.
Gianni Alemandro, a főváros jobboldali polgármestere kijelentette: „a kisgyerek borzalmas halála szörnyű tragédia”, és azt bizonyítja, hogy fel kell gyorsítani minden illegális tábor felszámolását. A hivatalos adatok szerint Rómában hétezer roma lakik sebtében összerakott kunyhókban, de humanitárius szervezetek ennek a kétszeresére teszik a számukat. Új Magyar Szó (Bukarest)

Boldoggá avatások sora
Jövő év július 3-án hirdetik ki Scheffler János szatmárnémeti püspök boldoggá avatását, de a következő években vagy évtizedekben több magyar személyiséget is boldoggá avathatnak – közölte Szőke János szalézi szerzetes, Bogdánffy Szilárd nagyváradi vértanú püspök boldoggá avatásának posztulátora, azaz az ügymenet koordinátora az MTI-vel.
Beszámolója szerint a következő magyar személyek ügyét képviseli Rómában: Mindszenty József bíboros, prímás, esztergomi érsek, Márton Áron erdélyi püspök, Bálint Sándor néprajztudós, Marton Boldizsár karmelita szerzetes, Sándor István szalézi szerzetes, Györgypál Albert nagyváradi lelkész, Orosz Péter és Chira Sándor kárpátaljai görög katolikus püspök. Rajtuk kívül Brenner János vértanú káplán boldoggá avatását kezdeményezte a Szombathelyi Egyházmegye. A rendszerváltás után boldoggá avatták Apor Vilmos egykori győri püspököt, Batthyány-Strattmann László orvost, Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspököt, Romzsa Tódor görögkeleti papot és Salkaházi Sárát, a Szociális Testvérek Társasága nővérét.
Mint arról beszámoltunk, Bogdánffy Szilárd nagyváradi vértanú püspök boldoggá avatását október 30-án hirdetik ki a nagyváradi római katolikus székesegyházban. Az ünnepi szentmisét Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek mutatja be. A szertartáson XVI. Benedek pápa képviseletében a Vatikán szentté avatási kongregációjának prefektusa, Angelo Amato érsek is részt vesz. XVI. Benedek pápa tavaly október 17-én írta alá Bogdánffy Szilárd boldoggá avatási dokumentumát. A pápa végső pozitív válasza idén március 27-én érkezett meg Nagyváradra. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Boldoggá avatás és új címer a nagyváradi egyházmegyében
Mint már több alkalommal olvashatták, október harmincadikán különleges egyházi eseményre kerül sor Nagyváradon: ezen a napon avatják boldoggá Bogdánffy Szilárd egykori nagyváradi püspököt, aki vértanúhalált halt a kommunista éra alatt. Tegnap délben a római katolikus püspöki palotában Böcskei László megyéspüspök tartott sajtótájékoztatót a közeledő boldoggá avatási szertartásról. A főpásztor röviden ismertette Bogdánffy életútját, s elmondta egyház-történelmileg is különleges esemény lesz a váradi beatifikáció, ugyanis hasonló jelentőségű egyházi szertarás 818 évvel ezelőtt volt itt utoljára, amikor a városalapító László királyt avatták szentté.
Bogdánffy Szilárd 1911. február 11-én született a Torontál megyei Feketetó községben. Egyénisége, lelkisége, nevelési módszere, a szegényekről való gondoskodása, a betegek látogatása maradandó hatást gyakorolt tanítványaira és híveire. Védte az üldözötteket, ezért a román csendőrség sokat zaklatta. Az egyházüldözések várható fejleményeit látva Róma engedélyezte a püspökök titokban való felszentelését, így Bogdánffy Szilárdot a bukaresti nuncius 1949 februárjában szentelhette püspökké. Elismerten nagy tudású teológiai professzor és különleges pedagógiai képességekkel megáldott hittantanár volt, aki tanított a nagyváradi premontreiek gimnáziumában is. Amikor a kommunista hatóságok a katolikus egyházat román nemzeti egyházzá akarták alakítani, szembefordult az erre törekvő mozgalommal. Az elsők között tartóztatták le; négy évet töltött az ország legnehezebb börtöneiben és a Capul Midia-i haláltáborban, ahol sokat kínozták. A román hatóságok – hazaárulás vádjával – tizenkét évi kényszermunkára ítélték. Nem töltötte le a büntetését: tüdőgyulladást kapott, de a börtönorvos nem adott neki gyógyszereket, így kezelés hiányában 1953. október 2-án a nagyenyedi börtönben meghalt.
Az október harmincadikán megtartandó beatifikáción jelen lesz Angelo Amato, érsek, a Szenttéavatási Kongregáció prefektusa, aki a pápai dekrétum felolvasására és bemutatására kapott megbízást. Ezt követően Erdő Péter esztergomi érsek, Magyarország prímása celebrál misét. A szertartáson jelen lesz Francesco Xavier Lozano, bukaresti pápai nuncius, P. Szőke János szalézi szerzetes, a püspök boldoggá avatásának posztulátora, azaz az ügymenet koordinátora. Eddig harmincnégy katolikus püspök jelezte részvételi szándékát, s a román ortodox egyház képviseletében Sofronie Drincec váradi görögkeleti püspök. Böcskei elmondta, október 22-én egy kiállítást is tartanak a püspöki palotában, az itt bemutatott tárgyak a vértanú-püspök életútját szemléltetik, s ekkor vetítik le azt a dokumentumfilmet is, amelyből Bogdánffy alakját, megpróbáltatásokban bővelkedő történetét ismerhetik meg az érdeklődők. A boldoggá avatás tiszteletére Bogdánffy-emlékérmet is kiadnak majd, ebből egy mintadarabot a sajtótájékoztatón be is mutatott a püspök az újságíróknak. A boldoggá avatási szertartás a tervek szerint két és fél órát tart. Szeretettel várják a híveket, a máshonnan érkező zarándokokat is a nagyváradi bazilikába megtartandó szentmisére.
A sajtótájékoztatón Böcskei püspök bemutatta a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye új címerét is. Ezen – a püspöki zöld kalap alatt – egy kereszt előtt helyezkedik el a négy részre osztott címerpajzs, amely egyik része ezüst mezőben vörös kereszt, amely a hit tisztaságát és a keresztény hitért hozott áldozatokat jelképezi, a másik részén pedig egy, a szent koronán álló megkoronázott oroszlán figurája látható, amely jobb első mancsában a Szent László királyt jelképező bárdot tartja.
Szőke Mária, Reggeli Újság, Erdély.ma

Az erdélyi ügy 1956-ban (2.)
A Dobai csoport nem az egyetlen, mely Erdély sorsán, népünk sorsán, jövőjén rágódott.
Egész kisgyerek korom óta tudtam arról, hogy édesapám foglalkozik egy olyan megoldással, amelyet ő akkor elfogadhatónak tartott elvben a románok és a magyarok részéről is, diákkora óta ehhez gyűjtötte az anyagokat, úgyhogy én ezt tudtam. Véglegesítette ezt a javaslatot Márton Áron püspökkel háromszor egyeztetve. '56-tal ez úgy kapcsolódik, hogy '56 körül egyeztetett Márton Áronnal, s akkor tartóztatták le. Aki betette a lábát a gyulafehérvári püspökségre, mindenkit követtek, azt remélték, hogy '56 kapcsán Erdély kérdése valamilyen formában megint időszerűvé válik, '56-ban sokan bizakodtak a nyitásban. Ezért kapcsolódik '56-hoz. Évtizedekig tanulmányozta gazdasági, népismereti, közlekedési és minden szempontból Erdély helyzetét, és neki az volt a véleménye, hogy nem egymásba ékelődve és egymással összekeveredve tud a magyar és a román együtt jól meglenni, hanem mint jó szomszédok, akik egymással nem összekeveredve élnek. Az volt a véleménye, az lenne tisztességes, hogy határkiigazítás történjen Románia és Magyarország között, de lakosságcserével, s ne egy éles beékelődéssel. Ez volt az ő javaslata szerint az a megoldás, ami tisztességes lehetett volna mind a két részről. Ő ezt kidolgozta térképen is, dokumentumban, meghatározta, hogy minden átköltöztetett helység hol találja meg azt a gazdasági és minden egyéb környezetet, amely legközelebb áll a jelenlegi helyzetéhez. Ha valakit átköltöztetünk egyik helyről a másikra, az legyen minél hasonlóbb ahhoz, ahonnan elment. Ezt is meggondolta. Nagyon sok elképzelés volt mindvégig Trianon óta. Volt olyan is, amelyik ilyesmiben gondolkodott. Ő azt szerette volna, hogy ne legyenek ezek a beékelődések, ezért lett volna szükség lakosságcserére. Ez volt az egyik felfogása. A másik pedig az, hogy ezt elfogadhatják, vagy remélte, biztos eljön az az idő, amikor ez megint aktuális lesz. Meg volt győződve, hogy ez a rendszer nem lesz végleges, s a határok sem. Ő megjárta a Szovjetuniót mint fogoly. Sok mindent előre látott. Például megmondta, hogy a Magyar Népi Szövetség igyekezete, hogy kiegyezzen a románokkal, ez is zsákutca lesz. Az is volt. Ő úgy látta, hogy a kérdés rövidesen megint időszerűvé fog válni, és legyen akkorra már egy elképzelés. (Fodor Imre, 1937, Marosvásárhely) Az elképzelések megvoltak hát, s a vélt út is: kijuttatni az emlékiratokat az ENSZ-ülésre, ott előtárni azt a háború utáni helyzetért felelős testületnek. És azelőtt szinte természetes volt, hogy minden út az erdélyi Rómába, Gyulafehérvárra vezetett, Márton Áron püspökhöz, az erdélyi magyarság legnagyobb egyéniségéhez, élő lelkiismeretéhez. A tiszta emberhez, akinek tisztaságát még ellenségei sem vonták kétségbe. Mind Dobai István, mind Fodor Pál akkor bukott le, akkor került a szekuritáté kezébe, amikor felkeresték Márton Áront. Ezt még megengedte a hatalom, hiszen Márton Áron ellen is kellett a ,,terhelő dokumentumokat" gyűjteni. Olyanszerűek ezek a vélemények, hogy vagy egyénileg vagy a testületeknek számított a véleménye, és ezek között a végén nem volt, aki Márton Áronnal beszéljen, hát menjek én. Jól ismertem Márton Áront, már azelőtt jártam nála, még a forradalom előtt, és szóval Márton Áronhoz elviszem én. Ez volt március 20-án, és hát... (Dobai István, 1924, Nagyvárad) Jöhetett és jött is a megtorlás. Dobainak és csoportjának, s jött Fodor Pálnak és mindenkinek, aki tudott az általuk végzett munkáról, kidolgozott tervről. Mert hogy is tűrhette volna el a hatalom, hogy az erdélyi magyarság nemzetközi fórumhoz forduljon az ő problémáival? Hiszen boldogságban éltünk, a legnagyobb boldogságban, mely a történelem során ráragyoghatott az emberiségre. Építhettük a szocializmust, hogy megteremtsük, megteremthessük a majdan virágzó kommunizmus alapjait, mely itt, Románia területén csak a trikolór színei alatt volt elképzelhető. Akkor már elkezdődött a parasztság beterelése a ,,boldog életbe", a kollektív gazdaságokba, már készen állt a rabszolgarend modellje, ahol a legnagyobb bűnnek számított ellentmondani a mindentudó és mindent látó, legtökéletesebb hatalom akaratának. És még ennél is nagyobbnak, ha gondolkodni mertél. És ha népedért akartál tenni valamit. Ők ezt akarták, s kis híján életükkel fizettek ezért. Amikor Márton Árontól hazafelé jöttem Gyulafehérvárról, '57 március 20-án letartóztattak az állomáson, és a szekuritátéra vittek, egyszer hat hónapra, aztán pedig háromszor vagy négyszer visszavittek újabb és újabb vizsgálatokra, háromszáz napot voltam a szekuritátén. Halálos ítéletet kértek, ha jól tudom, háromszoros életfogytiglanra ítéltek. Kényszermunkára. Hát ez nem érdekes, ha nem végzik ki az embert, én jogász vagyok, tudtam, mi van... (Dobai István) És a rendszer dühöngővé vált. Elindultak a fejvadászok. Fejüket kellett venni azoknak, akik egy kicsit fölébe emelkedtek az átlagnak. Ugyanazon éjszaka tartóztatták le Páskándi Gézát, Dávid Gyulát meg engem. Jöttek a vádak. Az a memorandum, amit ismertettek ott, az egyetemen... Kikerült külföldre. Megvolt a kapcsolatunk. (Bartis Ferenc, 1934, Gyergyószárhegy)
És azoknak is, akik esetleg valamikor fölébe emelkedhettek volna, legyenek azok akár tizenéves gyermekek. Mert ugye a boldogság birodalmát nem lehetett, nem szabadott megzavarni. És ami azután következett, azt a történelem szégyenének is nevezhetnénk. Amikor a börtönök megteltek kínzásra, megtorpanásra kiszemelt tízezrekkel, s amikor ,,az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak haraggal!" Ötvenhat ébredését a terror újabb, ebben a szörnyű korban nehéz lenne leírni, hogy ,,sohasem látott" dühöngése követte. Mert a módszerek már megvoltak, itt, ezen a földön szabadon lehetett agyonverni, agyonlőni embereket, akár ítélet nélkül is. És ítélet? Mit számított az! Lehetett gyártani szükség esetén tonnaszámra is. Nem kellett ahhoz sem tény, sem ok, sem semmi. Csak szándék és utasítás. Amiként a vádanyagot is lehetett gyártani. Az Igazság volt az, ami legkevésbé érdekelte ama hatalom urait. A cél — letörni a szabadság akarásának még a gondolatát is, belefojtani a szót és a szuszt is azokba, akik a nemzetükért akartak tenni bármi keveset is — szentesítette az eszközöket. Oda voltam bilincselve, s úgy ütött. Csinálta azt is, hogy kitépte a két kicsi lábujjam körmét. Mikor a fadarabot beverte a fülembe. Olyan is volt, hogy önmagát hergelte... Tizenkilenc csonttörésem volt. Rájöttem arra, hogy az egészet mondvacsináltan fogalmazták meg, neveket tettek be ártatlanul. Nagyon jól tudták az írást is utánozni... Bevittek a tárgyalásra... Ott volt Várhegyi, Demény, Kiss Kálmán... Én akkor voltam azon a tárgyaláson, a bíróság elrendelte az orvosi kezelést, s akkor engem elvittek Văcăreşti-be, a rabkórházba, ott hónapokon át kezeltek, akkor vissza a börtönbe... A szüleim, édesanyámék fellebbeztek. Bukarestből is kijöttek, az már nem a régi bíróság volt... Nagy Tibor, a kolozsvári ügyvéd, amikor kezdett védeni, hogy elvtársak, politikai dolgok, olyan a vérmérséklete, a bíró rászólt: Felhívom a védelem figyelmét, neki is biztosítunk egy cellát Szamosújváron. Rá volt írva a dossziéra, hogy kinek mit kell adni, és azt fent, Bukarestben döntötték el. Oda mentek a szálak, ezek eszközök voltak, pribékek. Én kereken és pontosan öt évet voltam a szamosújvári börtönben... (Bartis Ferenc)
Aztán elszedték a szemüvegemet, mindenütt nekivitt a falnak, valahogy legurultunk a pincébe, ott a betegekkel ugyanabban a kabinban, s azt mondja, Ia scoateţi scaunul! Vegyem ki a széket. Mikor vettem ki a széket, azt mondja: Mi van, meg akarom ütni? Úgy pofon vágott, hogy annál nagyobb pofont azelőtt soha nem kaptam. S akkor a falnak állított, s rám öntött egy veder vizet, úgyhogy már másnap nagyon de nagyon rossz állapotban voltam, másnap reggel már reszkettem, már gyomorgörcseim voltak, már nem tudtam józanul gondolkozni sem a félelemtől, és a fázástól sem, főleg az idegességtől. Ilyen körülmények között aztán felvittek egy cellába, ott voltam vagy két órát, ott találkoztam az első politikai fogollyal, hasonlóképpen, frissen megverve éppen úgy, olyan gyenge állapotban. Alig mertük egymásnak a nevünket elmondani, gyanakodtunk egymásra, s akkor már a kihallgatáson az a szöveg hangzott el, hogy félre voltunk vezetve mi, fiatalok a reakció által, s amit ők évekig építenek, mi pár nap alatt tönkretesszük, meg ilyen szövegek. (Lay Imre, 1938, Brassó) De akkor már olyan fáradt voltam, hogy elmentem, s lefeküdtem. Lefeküdtem egy vasrácsra, mert nem volt szalmazsák. Takaróm se volt, úgy átfáztam reggelre, hogy a hónom alatt is hideg volt. Mondom a társaimnak, nézz oda, én is lefeküdtem... Ha lenne élelmem! Ha lenne ruhám! Kapnék rendes ágyat! Közben én nagyon erős voltam, tornásztam, atletizáltam, erős voltam. Addig. De nem kapok semmit, csak akkor, amikor már minden késő lesz. Ez volt novemberben, a következő év márciusában megállapította Cserna Feri orvos, rabtárs, hogy ez tébécé s tüdőgyulladás, már akkor nem tudtam se beszélni, semmi, járni még kevésbé, feküdtem a vasrácson, és... és... nahát — úgy tűnt — mentség semmi. (Dobai István) Az őrök azt mondták, hogy ti nem azért vagytok idehozva, hogy életben maradjatok, hanem hogy megsemmisítsünk. Ez a megsemmisítő osztály. Kb. 1430-an voltunk átvíve, és ebből fele, ha életben maradt. A többiek meghaltak... (Kelemen Imre, 1935, Szováta) Hát így. A pokol útjai szinte kimeríthetetlenek voltak. És a bűnöd az volt, hogy nem voltál bűnös. Vagy még egyszerűbben, hogy embernek születtél. Embernek, s esetleg magyarnak is
Gazda József, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy püspök vértelen vértanúsága
Bogdánffy Szilárd nagyváradi püspököt lenyűgöző tudású hittanárként, teológiai professzorként ismerték és tisztelték, aki egyben a zsarnoki rendszerek kérlelhetetlen ellensége is volt
Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök után a kommunista diktatúra újabb áldozatát avatták boldoggá Bogdánffy Szilárd nagyváradi vértanú püspök személyében.
Minden hatalom üldözöttje
Az 1911-ben a Torontál vármegyei Feketetó községben született Bogdánffy Szilárd a temesvári piarista gimnáziumban tanult, majd Budapesten szerzett hittudományi doktorátust, a Központi Papnevelő Intézet növendékeként. Ezt követően a nagyváradi egyházmegye papja lett. Lenyűgöző tudású hittanárként, teológiai professzorként ismerte és tisztelte mindenki, aki ugyanakkor a zsarnoki rendszerek kérlelhetetlen ellensége is volt.
Mivel következetesen és nyíltan védte az üldözötteket, szembe kellett néznie a román csendőrség zaklatásával. Ám később a nyilasok is fenyegették, mivel zsidókat rejtett el a teológián és mentett meg ily módon a biztos haláltól. Azonban zsidó körökben sem örvendett osztatlan rokonszenvnek, tekintve, hogy az orsolyita Merici szent Angéla Harmadrend megalapításával a keresztény családok erősítését szorgalmazta.
Hűséges – mindhalálig
Az egyházüldözések várható fejleményeit látva Róma engedélyezte a titokban szentelt püspököket. A bukaresti nuncius így 1949 februárjában püspökké szentelhette. Amikor a kommunista hatóságok a katolikusokat a román ortodox nemzeti egyházba akarták beolvasztani, szembefordult a hatalommal. Az elsők között tartóztatták le.
Négy évet töltött az ország legnehezebb börtöneiben és a Capul Midia-i haláltáborban. „Meddig hisz Istenben?” – kérdezték vallatói. Nagyon sokat kínozták, verték. „El lehet viselni” – mondta rabtársainak. A börtönben is társai vigasztalása foglalkoztatta. Naponta kereste a szeretetszolgálat lehetőségeit: elrejtett kenyérdarabokat adott a legyengültnek, cigarettát a dohányosnak, más helyett cipelte a nehéz zsákokat. Ezért a börtönőrök többször megverték.
Ellenállása miatt a hatóságok hazaárulás bűnével vádolták – 12 évi kényszermunkára ítélték, mely alatt tüdőgyulladást kapott, a börtönorvos azonban nem adott neki gyógyszert. „Nem kár, ha elpusztul a nép gyilkosa” – mondták fogvatartói. 1953 október 1-jén halt meg a nagyenyedi börtönben.
Az egyházhoz való hűségéért szenvedett. Halála vértelen vértanúság volt.
Többszáz évig eltarthat
A katolikus egyház boldoggá avatási eljárása (latinul: beatificatio) a szentté avatási eljárás első része. A szentté avatás (latinul: canonisatio) a pápának az az ünnepélyes kijelentése, amellyel egy halott személyről megállapítja, hogy a megdicsőültek között van, és előírja a szentek jegyzékébe való felvételét. A boldoggá avatás a szentté avatás előfeltétele, utóbbihoz két csoda igazolt kimutatása szükséges. A vértanúk esetében viszont nincs szükség csodára. Az Apostolok Cselekedetei szerint az első vértanú, Szent István volt.
A szentté avatást 1170-ben III. Sándor pápa vonta a pápa hatáskörébe. A boldoggá avatás rendjét VIII. Orbán pápa (1623–1644) határozta meg, s ez igen csekély változtatásokkal máig érvényes. Eszerint: először a területileg illetékes püspök kivizsgálja, hogy a jelölt valóban szent életet élt-e, történtek-e közbenjárására csodák. Ha az illető szent híre beigazolódik, tíz év múlva indítják a pápai felülvizsgálatot.
Amennyiben a jelölt halála után 50 évvel szentségének a híre még eleven, s legalább egy csoda történt általa, akkor a pápa boldoggá avathatja. A boldoggá avatott személy „boldog” (beatus) címet és korlátozott tiszteletet nyer és bekerül a szentek névjegyzékébe. Egyben meghatározott területen (ország vagy szerzetesrend) nyilvánosan tisztelhetik (zsolozsmában és szentmisében), de ereklyéit nyilvános tiszteletre nem tehetik ki, és templomot sem szentelhetnek a tiszteletére.
A boldoggá avatás rendjét legutóbb II. János Pál pápa 1983. január 25-i keltezésű, Divinus perfectionis magister című apostoli konstitúciója határozta meg.
A vatikáni Szentté Avatási Ügyek Kongregációját 1588-ban alapították, azóta ez foglalkozik a boldoggá- és szentté avatások ügyével. Ez a kongregáció részletesen szabályozza, hogy milyen feltételek mellett fogadja el hitelesnek a csodát. Minden egyes esetet kilenc teológus tanulmányoz, függetlenül egymástól, majd egy közös gyűlésen megvitatják az ügyet.
Elemzéseiket továbbítják a bíborosi testületnek, a végső döntést a pápa hozza meg. Hogy mennyire körültekintő az egyház a végső szó kimondásában, jól jelzi az, hogy a boldoggá- és szentté avatási eljárások gyakran évszázadokig is elhúzódnak.
Magyar boldogok
XVI. Benedek pápa 2005. május 4-én úgy döntött, hogy a jövőben nem ő fogja vezetni a boldoggá avatási szertartásokat, azt átruházza a boldoggá- és szentté avatási kongregáció prefektusára, José Saraiva Martins bíborosra. A szentté avatást azonban a jövőben is maga végzi. Ez volt az első jelentős változtatás XVI. Benedek hivatalba lépése óta. Elődje, II. János Pál mindig maga celebrálta a boldoggá avatási szertartásokat is.
A legutóbbi magyar boldoggá avatására 2009. október 31-én került sor, ekkor Meszlényi Zoltán egykori esztergomi segédpüspök nyerte el a megtisztelő titulust.
Az idők során huszonhét magyar személyt avattak boldoggá. Közöttük van Árpád-házi Erzsébet és Jolánta, Apor Vilmos győri püspök, mártír, Báthory László pálos szerzetes, IV. Károly király, esztergomi Özséb, a pálosok alapító atyja, temesvári Pelbárt, az obszerváns ferences rend tagja, Romzsa Sándor munkácsi püspök, Salkaházi Sára, szociális nővér, Sebestyén, első esztergomi érsek.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)

Böjte Csaba: Ima az egységért
Megkérdezték ma, hogy mit szólok ahhoz, hogy Erdélyben lassan három magyar párt is lesz? Próbáltam jól nevelten kihátrálni a kérdés elől, de mikor sarokba szorítottak, akkor a következőt mondtam:
Kár, hogy nincs Erdélybe egy Sixtusi kápolna... Mert ugye Rómában van egy, és oda szépen bezárja a Római Katolikus egyház a bíborosait, az egyház lidereit, és akárhány frakció, csoportosulás is van köztük, addig nem engedik ki őket, míg szelíden, nyugodtan egyet ki nem választanak maguk közül. Ha nem sikerül dönteni, akkor egy hét után már csak kenyeret és vizet adnak nekik, míg a várva várt fehér füst fel nem száll a kéményből... Az emberek kint csendben imádkoznak, és közben megszületik a döntés, melyen hisszük, hogy rajta van Isten áldása. Szerintem Erdélyben is a politikusokat be kellene szépen falazni és kenyéren, vízen kellene tartani őket, míg a külvilág kizárása nélkül meg nem születik a döntés, és egy zászló alatt nem tudnak útra kelni a választásokra.
Persze tudom, nincs nálunk egy ilyen kápolna, ezért az egység mellett érvelve a következőket mondom: Árva gyerekeket nevelek, többen elmondták, hogy milyen traumát jelentett a váló, acsarkodó szülők között dönteni. A gyermekek ilyen körülmények között elbizonytalanodnak, lefagynak, teljesítményük a sport, a tanulás terén leromlik, és nemhogy bölcsen dönteni, de még a szüleik iránt tiszteletet tanúsítani sem erőst tudnak. Sajnos látom, hogy egy – egy ilyen zajos válás, mindkét szülő tiszteletének „árfolyamát”, a gyermekek szemében minden körülmény között mennyire lerontja. Isten mentsen, hogy az erdélyi magyarokat gyermekeknek tekintsem, de biztos vagyok benne, hogy az egymással acsarkodó, összefogni nem tudó, egymás iránt tiszteletet nem mutató pártok, a magyarságot elbizonytalanítják, félelemmel töltik el. És sajnos mindez, újabb fiatalok külföldre költözését eredményezi, és az itthon maradottak sem fognak bátrabban nekiállni családot alapítani, vállalkozásba kezdeni. És én ennél szörnyűbb dolgot el sem tudok képzelni.
Sokan felkerestek és elmondották, hogy nem értik a széthúzás logikáját. Én sem! Együtt, közösen a vadászok sokkal eredményesebbek, nagyobb zsákmányt tudnak elejteni. Semmi nem indokolja a szakítást, minden de minden az összefogás mellett szól... Szerintem az aki nem tudja ma az egységet Erdélyben képviselni, annak alázattal egy lépéssel hátrább kellene állnia. Keresni kell olyan személyeket, akik integrálni tudják nagycsaládunk minden tagját, a közösségi létünk fennmaradása érdekében.
Boldog emlékű Márton Áron püspök úr, azokban a vérzivataros időkben összeszedte az erdélyi magyar politikusokat a kolozsvári Szent Mihály templomban és megfogadtatta velük, hogy az egység ellen nem tesznek.... Kisebb testvéri szeretettel kérem a népünk elöljáróit, hogy keressék az egységet, és akár kisebb lépésekkel is de egy csapatban vezessenek a szeretet, a béke útján bennünket, a rájuk szavazni akaró polgárokat.
Imádságos szeretettel, Cs.t. Erdély.ma

Erdély legrégibb templomát fedezhették fel Gyulafehérváron
Korai középkori templom maradványaira bukkantak régészek a gyulafehérvári Szent Mihály katolikus székesegyház előtt zajló ásatások során. A kutatók az 1009 körül, Szent István király alapította katolikus érsekség tulajdonát képező területen ásva, véletlenül bukkantak a meglepő és értékes leletre. Szakértők szerint az egykori impozáns, még a keleti keresztény rítusban felhúzott épület akár Erdély legrégebbi keresztény templomának minősülhet. A római katolikus érsekség célja, hogy a konzervált leletet régészeti parkként mutassák be a közönségnek.
Egy valószínűleg 10. századi templom falait fedezték fel a régészek a napokban a gyulafehérvári római katolikus székesegyház bejáratától 24 méterre. A kutatók az 1009 körül, Szent István király alapította katolikus érsekség tulajdonát képező területen ásva, véletlenül bukkantak a meglepő és értékes leletre: egyméteres mélységben megjelentek egy félkörív alakú apszis romjai, amelynek 1,15 méter széles kőtömbökből és kevés tégladarabból készült alapzata van. Daniela Marcu Istrate régész szerint – aki a hétvégén sajtótájékoztatón számolt be a páratlan felfedezésről – a romok valószínűleg Erdély legrégibb keresztény templomából valók, amely Hierotheus püspök székhelye lehetett.
Hierotheus a 950-es években térítési szándékkal érkezett a vidékre, számára építtethette Gyula fejedelem ezt a székhelyet, miután a püspök Konstantinápolyból visszatért. Ugyanakkor a szakember nem zárja ki a Szent István nevéhez köthető alapítást sem, ekkor az 1000. évre datálva a templomépítést. Daniela Marcu Istrate szerint egészen kivételes értékű történelmi műemlékről van szó, amelynek érdekessége, hogy semmilyen módon nincs kapcsolatban, nem érintkezik a mai székesegyházzal, illetve annak elődjeivel, hanem különálló épület.
„E tény magyarázata, hogy ez még keleti keresztény rítusban épült templom lehetett, amelytől elkülönülve, a Nyugat felé orientálódás kifejezéseként nem rá, nem vele egybe, hanem tőle elkülönülve épült fel később az immár Róma irányát választó új püspöki székesegyház” – nyilatkozta a gyulafehérvári szakértő, aki a Szent Mihály-székesegyház és érseki palota régészeti és építészettörténeti kutatásáról és helyreállítási munkálatairól legutóbb márciusban Budapesten is beszámolt. A régész úgy véli, a most feltárt rom kétségkívül a dél-erdélyi város legrégebbi, Róma és Konstantinápoly hivatalos szétválása előtt épült temploma, amelynek megőrzése és nyilvánosságra hozatala növelné a gyulafehérvári vár értékét, vonzerőt gyakorolva a szakértőkre és turistákra egyaránt.
Szász János, a római katolikus érsekség gazdasági igazgatója közölte, az egyház szempontjából a lelet jelentősége abban áll, hogy a lelet a 10. század közepéből, azaz a honfoglalás, a kereszténység felvételének idejéből, a Kelet és Nyugat közti egyházszakadás előtti időből származik. „A magyarság első találkozása a kereszténységgel Bizánc révén történt, azután esett Szent István választása Rómára, a Nyugatra. Az államalapító király dilemmájára, a döntés mikéntjére is választ adhatnak a most felszínre került kövek, amelyek elárulják azt is, hogy amikor a 11–12. században megépült az új gyulafehérvári székesegyház, az már teljesen a nyugati kereszténységhez tartozott” – állapította meg Szász János. Az egyházi illetékes úgy vélekedett, meg kell találni a módját, hogy feltáró archeológiai kutatás történhessen az érsekség területén, a távlati cél ugyanis az, hogy a felkutatott, majd konzervált leletet régészeti parkként mutassák be a közönségnek.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Magunkat látni mások tükrében
Tapodi Zsuzsanna irodalomtörténész szerint fontos, hogy tiszta fogalmakkal dolgozzunk
Alig fejeződött be Csíkszeredában a harmadik Imagológiai Konferencia (2011. április 15–16.), interjúalanyunk, a Sapientia EMTE Gazdasági és Humántudományok Kara humántudományok tanszékének vezetője és kollégái már azon vannak, miként serkenthetnék újabb részvételre a nemzetközi tudományosság minél több szaktekintélyét, még vonzóbbá téve rendezvényüket, az eddiginél szélesebb körűvé az idén két napba és szekciókba sűrített tanácskozásukat. Beszélgetésünk fő témája ez az útkeresés.
Elégedetlenek a részvétellel? De hiszen a korábbi konferenciákhoz képest rekordszámú előadás hangzott el, és olyan központokból is érkeztek előadók, ahonnan eddig nem mutatkozott érdeklődés.
– Könnyű volna e nyilvánvaló eredmények fényében sütkérezni, hiszen a közel ötven előadás önmagért beszél, akárcsak az a tény, hogy a házigazda Csíkszereda két kara mellett Kolozsvárról, Bukarestből, Marosvásárhelyről, Debrecenből, Szegedről, Újvidékről, Budapestről, Rómából érkezett előadók értekeztek a mássághoz kapcsolódó irodalmi és társadalmi kérdésekről.
Nem nehéz elképzelni azt sem, hogy ilyen felhozatal mellett a bemutatott dolgozatokból szerkesztendő kötet akár áttörést is jelenthet munkánkban. Eddig ugyanis, az első két konferencia alig-alig lépett túl a címükben meghirdetett kereteken: Románok a magyar irodalomban – Magyarok a román irodalomban.
Az induláskor megfogalmazott céljainktól ma sem tértünk el, de, mert azt tapasztaltuk, hogy előadóink amúgy is bátran feszegették a határokat, az idén mi is beemeltük vizsgálódási körünkbe a nyelvi, kulturális, vallási másságot, az irodalomtörténeti megközelítésen túl szociálpszichológiai, antropológiai, néprajzi, politológiai, filmesztétikai megvilágításban, és akár tágabb körben végzett kutatásokat, problémafelvetéseket szorgalmaztunk. Igaz, így nehezebb címet adni egy konferenciának, de abban minden előadás közös volt, hogy valamilyen módon érintette a nemzeti-etnikai sztereotípiák, mítoszok, ön- és másság-képek megannyi vonatkozását. Csakhogy...
A problémákról talán majd később. Előbb tisztázzuk, mi fán is terem az imagológia?
– Az imagológia formálisan az összehasonlító irodalomtörténet részdiszciplínája, a társadalomtudományokhoz is szorosan kapcsolódik. Jelentése imágó- vagy imázskutatás, az egyénről és közösségről alkotott véleményeket tanulmányozza, egymást feltételező és egymásra ható folyamat keretében. Az irodalomtudomány ugyanis a huszadik század második felében fokozatosan interdiszciplinárissá vált a kultúratudományok tágabb keretében.
Az irodalmi jelenségek amúgy sem csupán önmagukban léteznek, hiszen emberek írnak, emberek olvasnak, emberek a közvetítők, s ez által integrálódnak a társadalmi kommunikációba. A szociológiának, a szociálpszichológiának, a politológiának, történettudománynak, a néprajznak, de talán még a közgazdaságnak is számottevő mondanivalója lehet a másságképpel kapcsolatban. Azokban a felsőoktatási intézményekben, amelyekben összehasonlító irodalommal is foglalkoznak, többé-kevésbé programszerűen az imagológiai kutatás is napirenden van.
Egyetlen embernek, legyen az bár főszervező, szinte lehetetlen befognia akár egy kétszekciós rendezvény minden mozzanatát is. Ennek ellenére önt szinte mindenütt ott lehetett látni. Milyen tanulságokkal távozott az ünnepélyes zárszó után?
- Jó volt tapasztalni az előadások sokféleségét, a megközelítések színességét, s mindenütt, ahol jelen tudtam lenni, olyan gondolatokat hallottam, amelyek élénk beszélgetéseket váltottak ki, akár az ülésen, akár a szünetekben. Általános tanulság, hogy induláskor nem árt röviden meghatározni a használt fogalmakat, akár az időkorlát ellenére is – hiszen mindannyian tudjuk, hogy nehéz eredeti gondolatokat húsz perc alatt kifejteni, ha az idő egy részét meghatározásra kell fordítani.
A viták egy jó része azonban a más-más módon használt terminológiából s az ebből adódó félreértésekből fakadt. Észrevettem ugyanakkor, hogy azok a kérdésfelvetések aratták a legnagyobb tetszést, amelyek valamiképpen bennünket érintettek, saját helyzetünk értelmezését segítették – mások szövegeinek, kultúrájának tükrében.
A régiónkra jellemző értékrendbeli, eszmei és politikai válságok okait illetően azokra nagyjából meg is fogalmazódott a válasz, s úgy tűnik, lassan nyoma vész annak az ideológiai-eszmei vákuumnak, amely a rendszerváltások következtében hirtelen fellépett, s ahová ellenőrizetlenül tódult be, jobb híján, a múlt mindenfajta nacionalizmusának hordaléka. Ez a fajta identitási válság korábban erőteljesen közép-kelet-európai színezetűnek tűnt, de mind jobban bebizonyosodik, hogy a multikulturalitástól megoldást remélő nyugatot is utoléri.
Ezek szerint az önök konferenciája nem periférikus, provinciális, hanem igen időszerű, megoldatlan kérdésekre választ kereső tudományos fórum.
– Valóban. Mégis, elég fárasztóan, nekünk mindegyre bizonygatnunk kell, hogy törekvéseink jóval több figyelmet érdemelnek. Persze, ezért nekünk is többet kellene tennünk, és bár tavaly angol nyelvű nemzetközi konferencián vetettünk össze különböző kulturális diskurzus-típusokat, az együttélésből adódó problémakört nyelvészeti szempontból megközelítve, illetve a kolozsvári Kisebbségkutató Intézettel közösen háromszor is szerveztünk már a két- és többnyelvűség kérdéseit kutató tudományos konferenciát, még akad dolgunk elég.
A konferencia előzetes programját ismerve is feltűnt, hogy a magyar kutatók arányához képest a bejelentkező román szakemberek száma több mint szerény. Miként lehetne ezen úgy mozdítani, hogy a rendezvénynek ne csak „mi mondjuk, mi halljuk” típusú visszhangja legyen?
– Olyan gond ez, amit józanul és igen alaposan, minden szempontból elemeznünk kell. Az alulreprezentáltság mindhárom konferenciánkra többé-kevésbé jellemző volt. Az idén ráadásul a bejelentkezés után megbetegedett román és szlovák kollégák hiánya tovább növelte ezt az aránytalanságot.
Egyet meg kell értenünk: egy román kollégának egy erdélyi magyar szakemberrel leülni egy asztal mellé nem ér föl nemzetközi kontaktussal, s ha választania lehet, Csíkszereda helyett inkább Madridba vagy Brüsszelbe megy. Ha ezt a konferenciát, mondjuk, valahol Magyarországon rendezték volna, egész biztos, hogy a román érdeklődés is nagyobbnak bizonyul. Elvégre egy külföldi rendezvényen részt venni a tudományos karrier szempontjából mindig előnyösebb. S ráadásul ez az itthoni magyar kutatókra, tanárokra is áll!
Miként hasznosítják a konferencián bemutatott előadásokat?
– Az előadásokból, amelyek nem egyszer terjedelmesebb, alaposabb dolgozatok vázlatai csupán, könyvet szerkesztünk. Szerettük volna a rendezvényen átnyújtani a résztvevőknek az előző konferencia kötetét, de a nyomda nem készült el vele időben. Tanulva az esetből, a most zárult rendezvény tanulmánykötete szerkesztésének már a konferencia után nekiláttunk. A szerkesztés pedig, ami rám hárul, jó alkalom lesz arra, hogy elmélyült, árnyalt képet nyerjek, nyerjünk a konferencián végzett munkáról. Amiről pillanatnyilag inkább csak benyomásaim és sejtéseim vannak.
Többkötetes szerzőként mennyire ihlette meg az imagológiai betájolódás, foglalkozik-e a gondolattal, hogy a kérdéskörben átfogó művel jelentkezzék?
– Azt tapasztaltam, hogy ha foglalkozni kezdünk az embertudományok valamelyik szeletével, akkor előbb-utóbb rá kell jönnünk arra, hogy minden mindennel összefügg. A matematika által kidolgozott hálóelmélet modellként szolgálhat: egyik csomó a másikkal összefügg, miközben annyi kapcsolat jön létre, hogy tulajdonképpen rizómává, labirintussá is teszi a nagy egészet, melyben nehéz eligazodni. A tudománynak pedig pontosan az a feladata, hogy kiutakat keressen.
Következő, szélesebb olvasóközönséghez szóló könyvem biztosan a másság kérdéskörét járja körül, jó ideje gyűjtöm már hozzá az anyagot. Igaz, szakmai feladataim, amelyek között az olvasás és a kritikai interpretálás kötelessége első helyen áll, meglehetősen szűkre szabják az írásra szánt időmet, s valamiképpen tankönyvet is kell a diákok kezébe adni, de az egészen biztos, hogy az imagológiai módszerekkel megközelített másság külön fejezet lesz benne, az összehasonlító irodalom problematikájába ágyazva.
Ön szakemberként talán jobban tudja: miért olvas, miért ír az ember? Mi az a kényszer, aminek ilyenkor engedelmeskedik?
– Egyed Emese kolozsvári professzor, maga is költő, előadásában frappánsan rámutatott, hogy az ember, amikor szembesül a maga mulandóságával, képeket alkot, hogy azokban megörökítse magát, de közben azzal is szembesülnie kell, hogy ezek a képek is mulandóak és változnak. Mégsem tehetünk egyebet, mint a hiábavalósággal szembeszállva megpróbálni képeket keresni, vagy megörökíteni magunkat...
Tapodi Zsuzsanna (1961, Szatmárnémeti)
Irodalomkutató, a csíkszeredai Sapientia EMTE tanszékvezető docense. Nagykárolyban érettségizett, 1984-ben szerzett bölcsészdiplomát a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Tíz éven át tanított egy sepsiszentgyörgyi általános- és középiskolában, majd 1993–2003 között a Bukaresti Tudományegyetem Hungarológiai Tanszékének adjunktusa, több egyetemen is óraadó tanár, 2003-tól a Sapientia főállású docense.
Az általa oktatott tárgyak: Irodalom és társművészetek, Összehasonlító irodalom, Világirodalom, Esztétikai kánonok. Gazdag tudományos tevékenységet fejt ki, rendezvényeket szervez, publikációs listája igen változatos. Számos országos és nemzetközi tudományos társaság tagja. Főbb könyvei: Irodalmi kánonok (2000); Irodalom a politika szolgálatában. Gaál Gábor munkássága pályája utolsó szakaszában, 1946–1954 (2001); A soha el nem vesző könyv nyomában (2008).
Cseke Gábor
Új Magyar Szó (Bukarest)