Ezek a román gazdaság gyenge és erős oldalai
Románia gazdasága a tavalyinál jobb eredményeket érhetne el, ha nem történnek visszhangos politikai botrányok, ha a lej árfolyama megőrzi stabilitását az euróhoz és a dollárhoz viszonyítva, illetve ha az euróövezetben nem következik be gazdasági hanyatlás.
Gyenge pont: a választások
A román gazdaságnak elemzők szerint vannak erős és gyenge oldalai. Az semmiképpen sem tesz majd jót a romániai gazdasági fejlődésnek, hogy idén két választás is lesz az országban: májusban az európai parlamenti képviselőkre szavazunk, novemberben pedig államfőválasztásokra kerül sor.
A választási küzdelem nyilvánvalóan felfokozza majd a romániai belpolitikai hangulatot, nem csupán a kormánykoalíció és az ellenzék között, de az amúgy is megosztott kormánykoalícióban is. Megtörténhet, hogy a jelenleg közösen kormányzó Szociál-Liberális Szövetség (USL) felbomlik, a belpolitikai instabilitás pedig természetesen kihat a teljes gazdasági és társadalmi életre is.
Ha a kormánykoalíció egyben marad, a bizonytalanság akkor is fennáll az USL két nagyobb párja között. Politikai elemzők nem zárják ki annak a lehetőségét, hogy a koalíció vezető alakulata, a Szociáldemokrata Párt végrehajtja a „helycserét”: Victor Pontát nevesíti államfő-jelöltként és Crin Antonescut nevezi ki miniszterelnöknek. Gazdasági szakértők szerint mindez igen kedvezőtlenül hatna ki az üzleti légkörre is.
Marad-e a lejárfolyam?
A román gazdasági életet jelentősen befolyásolhatná a nemzeti valuta árfolyamvesztése is. A jelenlegi körülmények közepette ez egyelőre nem valószínű, de az év folyamán – egyebek között a gazdasági világhelyzet, a romániai belpolitikai ellentétek közepette – elképzelhető, hogy a lej akár 15-20 százalékot is elveszít az euróval szembeni árfolyamból. A gyakorlat azt mutatja, hogy a választások évében a nemzeti valuta értéke erősen változik (a parlamenti választások évében, 2010-ben például 10 százalékot, az államfőválasztások esztendejében, 2009-ben 9 százalékot veszített értékéből, idén pedig kettős választások lesznek).
Mindennek azért lenne súlyos kihatása, mivel a hitelek jelentős részét az euró-, dollár- vagy svájci frank-kölcsönök képezik. Jóllehet Románia euróövezethez való csatlakozási ideje jócskán kinyúlik – a korábban eltervezett 2018 helyett ma már 2023-ról beszélnek –, számos árat, tarifát euróban számolnak, így a lej értékvesztésének káros hatását megkétszerezi az a körülmény is, hogy a román gazdaság idegen valutától válik függővé.
A román gazdasági élet gyenge oldalát képzi a fizetésképtelenné váló vállalatok egyre növekvő száma is. Mindez gátolhatja a gazdaság fejlődését, emellett pedig bizonytalanságot és instabilitást kelthet a bankszektorban is. A fizetésképtelenség a gazdaság életképes területeit is negatívan befolyásolhatja. Mindennek veszélye idén nagymértékben fennáll, hiszen a tavalyi év során a helyzet ilyen szempontból semmit sem javult, mi több, pénzügyi megfigyelők szerint még rosszabbá vált.
Csökkenő fogyasztás, befektetések
Végül nem kedvez a gazdasági életnek az a tény sem, a fogyasztás tavaly sem növekedett, statisztikák szerint nulla százalékos volt. Fennáll a veszélye a fogyasztás esetleges idei csökkenésnek is, ami nem csupán a vállalatoknak okoz gondot, de aggodalmat okozhat a kormánynak is, amely költségvetési bevételeit nagyrészt éppen az áruforgalomból származó hozzáadott értékadóra továbbá a jövedéki adókra alapozza. A költségvetési bevételek 25 százaléka a hozzáadott értékadóból, 11 százaléka pedig a jövedéki adókból származik. A fogyasztás csökkenése, vagy nulla szinten maradása esetében a kormány könnyen rászorulhat arra, hogy további adókat, illetékeket vezessen be, ezek pedig tovább gátolnák majd a gazdaság talpraállítását.
Gazdasági szakértők egyetértenek abban, hogy az idei évben tovább csökkennek majd a befektetésekre szánt összegek. Ezek tavaly 3,9 százalékkal estek vissza, nagyrészt amiatt, mert az állam csökkentette ere fordítandó összegeit, ezzel sikerült egyensúlyban tartania a költségvetési hiányt.
Növekedhet az export
A román gazdaság erős oldalát képezi viszont az export, amelyet tavaly 10 százalékos ütemben gyarapodott. Az erős kivitel idén jelentősen hozzájárulhat a gazdaság talpraállításához. Erre alapozva a The Economist című tekintélyes gazdasági hetilap 2014-re 3,3 százalékos gazdasági növekedést vár a román gazdaságtól, Románia legnagyobb kereskedelmi partnere, az euróövezet gazdasági gyarapodására számítva. Románia kereskedelmi mérlege tavaly ráadásul pozitív volt az uniós tagországok viszonyában.
Pozitív tényezőként könyvelhető el a Román Nemzeti Bank alapkamat csökkentésének várható folytatása is. Mindez csökkenti az adósságok terhét a cégek, de a természetes személyek esetében is, a megtakarított összegeket ily módon a fogyasztásra vagy a beruházásokra lehetne fordítani.
Jóllehet Románia az európai uniós tagországok sorában az utolsó helyen áll a hitelek lehívásának tekintetében – a rendelkezésére álló 20 milliárd eurónak csupán 25 százalékát sikerült lehívnia –, ám ez az arány fokozatosan javult az utóbbi években. Románia 2009-ben 170 millió, 2010-ben 295 millió, 2011-ben 600 millió, 2012-ben pedig 1,1 milliárd eurót vett fel. Amennyiben ez a trend fennmarad, akkor 2014-ben az ország akár 5 milliárd eurót is lehívhat a brüsszeli alapokból, ami jelentősen hozzájárulna a gazdaság fellendítéséhez.
Jobb hitelminősítés?
Románia utóbbi időszakban elért gazdasági sikereit elismerik a nemzetközi hitelminősítő cégek is. Az országban az idei évre 2,2 százalékos költségvetési hiányt terveztek, az infláció az elképzelések szerint 3 százalékos lesz. Nem kizárt tehát, hogy már akár idén jobb minősítéseket adjanak Romániának, amely ily módon könnyebben kaphatna hiteleket a külföldi pénzintézetektől, a jobb minősítés nyomán pedig megnövekedhetnének a külföldi beruházások is.
A román gazdaság erősségét jelentik a bukaresti értéktőzsde eddigi eredményei is, amelyek tavaly várakozáson felül alakultak, meghaladták a 25 százalékos tőzsdei indexet. A Romgaz és a Nuclearelectrica, valamint a Transgaz 05 százalékos részvénycsomagjának tőzsdei listázásával Románia lekörözte a börzén megjelenő új vállalatok tekintetében Budapestet, Bécset, Prágát és Varsót is.
Bogdán Tibor
maszol.ro,

Balassa Zoltán búcsúsorai Dobos Lászlóhoz
Kedves László, ezekben az órákban búcsúznak Tőled mindazok, akik ismertek, szerettek és becsültek. Távollétükkel azok is, akik nem. Lélekben én is az előbbiek közé állok. Nem hallgathatom el, hogy lenne még számos kérdésem. Az elmúlt két évtizedben sok minden felgyülemlett, amit meg kellett volna beszélnünk csöndesen, egy pohár bor mellett, de már erre nem volt mód. Az egyre rohanóbb időben nincs megállás. Folytatódik a hajsza. Amikor legutóbb fölkerestelek, még elmondtad mindazt, amit 1956-ban tapasztaltál. Csak a neveket nem akartad elárulni. Csupán az zavart, hogy évekkel korábban másképp adtad elő nekem a történteket. Akkor azzal hárítottad el a szereplők megnevezését, hogy az kivégzés lenne. Ezt most már nem tudjuk tisztázni, hacsak valamilyen dokumentum nem kerül elő valahonnan. 1968-ban találkoztunk először, amikor miniszterként Prágába jöttél az Ady Endre Diákkör estjére. Ez a nagytalálkozó még a régi teremben zajlott. Nemrégiben jártam ott. Belestem az ablakon. Átalakították. Körbejártam az épületet, amit akkor sohasem tettem meg. Máig nem tudom miért. Azóta is gondolatban körbe járom találkozásainkat. Akkor lencsevégre kaptalak és fényképed bekerült a krónikába. Most napok óta keresem ezt a fotót, de sehol nem találom. Biztos akkor fog előbukkanni, amikor nem lesz rá szükségem. Arra emlékszem erről a látogatásodról, hogy Bredár Gyula megjegyezte, legalább van egy jól fizetett emberünk. Ezzel arra utalt, nem sok reményt fűz tevékenységedhez. El fognak lehetetleníteni. Sajnos, igaza volt. Menned kellett. A Te korosztályod nem sok esélyt kapott Európa keleti felén. Túl sok volt a kísértés és túl kevés a tisztességes alternatíva. Az ateista és bornírtan pöffeszkedő csehszlovák állam csonkításai mindenkit rokkanttá tettek. Még ma is érezni ennek hatását. 1956 és 1968 volt két fényes pillanat, mely rövid időre illúziókat engedett kergetni. Szerettük őket, kapaszkodtunk beléjük, mert szükségesek voltak a túlélésünkhöz. Azután sokáig eltűntél a közéletből. Nem tudtuk mi van Veled, de okát igen. Nem kellett erről sokat morfondírozni. Ha eszembe jut az akkori politikai garnitúra, rossz érzés fog el. Lenárt és Biľak, Svoboda és Husák, meg a többi percemberke, akiknek már nevét sem tudom. Lélekromboló világ. Gajdoló nemzetiség voltunk – írod egy helyütt. „Ábrándnak talán elég, valónak kevés. (...) Egy nagy közösség nem realizálhatja magát csak az énekben, csak a táncban. Műveltség kell, sokirányú műveltség. Gondolkodó nemzetiség kell, amely képes felismerni az élet állandóan változó helyzeteit, amely képes alkalmazkodni, amely képes beleszólni sorsának alakításába... Politikus nemzetiség kell..." Bizony kellene. Tudok egy érdekes királyhelmeci kalandodról. Valamikor a 80-as években ott aludtál az egyik szállodában, és megkérted a portást, senkit se tegyen szobádba. Reggel, mikor fölébredtél egy régi ismerősünk köszöntött a szoba másik kanapéjáról: „Jó reggelt író úr!" Ezt az emléket sem tudom hová tenni. Az illető meg mindmáig zavarja közéletünk vizeit. Amikor ezt a történetet elmondtam neki, nem mondott semmit, csak bámult rám. Azután különböző Csemadok rendezvényeken találkoztunk, és a gorbacsovi remények korszakában Királyhelmecen széles körben beszélgettünk. Ahogy egyik hősöd alámerült, ha hazajött, Te is így tetted. Te voltál a központ. Sok mindenről szó esett. Az egyik önmagával meghasonlott református lelkész őszintén bevallotta, fölöslegesnek érzi magát. Bezzeg a katolikus papok, ők legalább közvetítők ember és Isten között! Ezt kínos és lemondó hallgatás fogadta. Majd az egyik jelenlévő arról kezdett beszélni, hogy fia egyetemista társát teherbe ejtette. Mivel a lány szlovák volt, az apa azt szerette volna, ha a fiú ráveszi a lányt, menjen abortuszra és szakítsanak, de a fiú bölcsebb volt apjánál. Elmondta neki, ez mennyire veszélyes beavatkozás és nem kívánja kitenni ennek a lányt, hiszen nem biztos, hogy lehet majd azután gyereke. Elvette és ez lett az illető kedvenc menye. Megtanult magyarul és megígérte, a következő népszámláláskor már magyarnak fogja vallani magát. Arra szólítottad föl ezt az embert, hogy vonja le a szükséges következtetéseket ebből a történetből. Akkor egy kicsit úgy tekintettem Rád, mint a felvidéki magyar Gorbacsovra. Talán mások is. Tovább mi történt nem tudom. Azt már az idő elmosta. Ugyanúgy, mint a sok hivatalos tárgyalást, ülésezést, gyűlést... A film elszakadt. Azután a Szabad Újságnál eltöltött évek jutnak eszembe, melyeknek kurtán-furcsán lett végük. Ekkor is sok fura dolog történt. Erről sem beszéltünk soha. Pedig kellett volna!
Közben jött a várva várt és mégis váratlanul betoppanó 1989, és nem tudtunk felnőni a pillanathoz. Sokan ott folytatták, ahol abbahagyták. Nem lettünk politikus nemzetiség, csak politizálgató. Te új lehetőségeket láttál, mint ahogy mindannyian. De nem sokáig. Most meg hirtelen arra döbbenek rá, hogy már csak emlékeimben élhetsz tovább. Nem tárcsázhatom a számot, mert már nem szólalsz meg a vonal végén. Odaátra nincs kapcsolat. Már azelőtt is sajátos csönd, magány vett körül. Emlékezem hát a jóízű beszélgetésekre és a tréfákra. Volt egy kedvenc vicced, amit többször is elmeséltettél velem. Még a könnyeid is kibuggyantak. A Beneš-dekrétumok ügye is sokat foglalkoztatott. Ki tudja, mikor veszik le magukról a szégyenbélyeget, melyet ránk sütöttek? Ezt Te nem élhetted meg. Távozásod napján született Gavrilo Princip, akinek gyilkos „jeladására" indult meg az első világháború és vezetett Közép-Európa véres feltrancsírozásához. Október 28-án születtél, azon a napon, mely Csehszlovákia hivatalos születésnapja volt. E két időpont lett a végzeted, hiszen a kétfarkú oroszlánra kapaszkodott parvenükkel kellett állandóan hadakoznod. Igaz, egy napon leszálltak róla, ám abban sem volt sok köszönet. Egyszer aztán kifakadtál: Mit vétettem, hogy most is ilyen emberekkel kell tárgyalnom!? Itt az 1989 előtti kreatúrákra utaltál. Kiderült, ezek reinkarnálódtak. Mint a rossz álomban, amelyben üldözőbe vesznek. Az eléd tornyosuló akadályon átugrasz, de mindhiába, az ismét előtted van és az üldözők egyre közelednek... Két sorsdöntő időpont. De az utóbbi napon leplezték le a New York-i Szabadságszobrot is. Valamikor az Amerikába érkezők ezt látták meg elsőként. Azóta ez a szimbólum is jócskán devalválódott. Ennyi egy ember? Dehogy. Leveszem könyveidet a polcról, beléjük lapozok. Rég tettem. A Hólepedőt 1984-ben dedikáltad. Az Egy szál ingben-t is akkor. A Földönfutókat is. Az egyikbe azt írtad: barátsággal, reménnyel. A következőben kötetedről szóló elismerő kritika bújik meg. E. Fehér Pál írta. Hát ezt biztos nem vetted dicséretnek! Hiszen ez az ember is egyike azoknak, akik átmentették magukat, és minden önvizsgálat nélkül távoztak.
Egyik kötetedet így kezded: „Hamar felejtenek az emberek. Zavartalanul szépnek akarják látni életüket. A foltokról nem szívesen beszélnek, vagy ha tehetik, takarják: pedig vannak dolgok, amelyeknek jó ágyat kell vetni az emlékezetben." Egy másik köteted utolsó fejezetének címe Egyedül. Most már egyedül végzed a nagy utazást! Ennek a kötetnek utolsó sorait mintha erre az alkalomra írtad volna: „Elmegyek innen, jó lenne olyan vidéket találni, ahol nagyobbra nőnek az emberek, s megpróbálni egybeépíteni a követ a földdel, ahogy a hegy teszi." A következőben egy soron akad meg a szemem, mely így kiragadva az emberi élet rövidségére utal: „Ez csak átmenet, ezt te is tudod. Ez itt nem az örök élet." Amikor irodalmi pályádon indultál, messze voltak a csillagok. Most közeledsz hozzájuk. De nem tudom, eszedbe jut-e, Gyökössy Endre kérdése a csillagos éggel kapcsolatosan, hogy „ha ilyen szép a fonákja, milyen szép lehet odaát?" Te ezt most már tudod. Ahogy Márai írja valahol, a halottak bölcsebbek az élőknél.
Búcsúzom Tőled, László, pihenj békében! Fogadjon be a szülőföld, melynek megtartásáért annyit küzdöttél. Én meg magamban és alkalomadtán tovább vitatkozom Veled azokról a kérdésekről, melyek mindannyiunknak annyira fontosak, hogy néha nem hagynak aludni!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma

Súlyos eső- és viharkárok Kelet-Európában, árvíz Romániában
A közlekedés több helyen megbénult Kelet- Európa több országában, ahol az elmúlt napok heves viharai, felhőszakadásai jelentős károkat okoztak a közműellátásban és a mezőgazdaságban, a romániai árvizek pedig halálos áldozatokat is követeltek.
Hidak szakadtak le, utak repedeztek meg Lengyelország déli részén, ahol az ítéletidő sok helyen leomlott házakat, elöntött pincéket hagyott maga után. A helyi önkormányzatok most próbálják felmérni a károkat. Mszana Dolna község környékén hat hidat is lerombolt a felduzzadt kisfolyó és a benne úszó, helyi fűrészmalomból származó gerenda. A katonaság ideiglenes átkelőket készül építeni. A helyi lakosok a tűzoltók segítségével próbálják helyreállítani házaikat.
Súlyos anyagi károkat és komoly közlekedési problémákat okoztak a szokatlanul kiadós nyári zivatarok az utóbbi két hétben Csehországban is. Több nagyvárosban – köztük Prágában, Brünnben és Zlínben – a hirtelen lezúduló, nagy mennyiségű eső néhány órára gyakorlatilag megbénította a belvárosi közlekedést.
Prága központjában két hete például beázott három metróállomás csarnoka, néhány helyen több órára leállt a villamosközlekedés. A városközpontban lévő egyik színház alagsorának műszaki termeit elöntötte a víz. A Michle nevű kerületben beszakadt az út egy nagyobb szakaszon, megrongálódott az ottani vízvezetékcső is. Órákon át mintegy tízezer ember maradt ivóvíz nélkül.
A félmilliós Brünn központjában egy hete a vasúti pályaudvar előtti téren helyenként félméteres víz állt. A hirtelen keletkezett víztócsában ragadt több tucatnyi kocsiból sokat a mentőknek kellett kivontatniuk a helyszínről. A Brünntől északkeletre fekvő Zlínben is percek alatt 30-40 milliméternyi csapadék zúdult le, több közlekedési csomópont, aluljáró víz alá került, aminek következtében a városban megbénult a közúti közlekedés. Egy nagyobb üzletközpont, gazdasági és kereskedelmi épület pincéje megtelt vízzel.
Az észak-morvaországi Prostejov és Sumperk városok környékén 70 milliméternyi csapadék esett, amelynek következtében megáradtak a helyi patakok, a falvakban több mint száz házat, gazdasági épületet elöntött a víz. A Jeseníky-hegységben a lezúduló víz miatt a múlt hét végén két nyári gyermektábor is veszélybe került, a gyermekeket biztonságos helyre szállították. Chrudim mellett a víz miatt szintén evakuálni kellett egy gyermektábort.
Szerdán és csütörtökre virradóra a Szlovák Hidrometeorológiai Intézet (SHMÚ) jelentései szerint az ország területén sehol nem jeleztek rendkívüli mennyiségű csapadékot vagy egyéb súlyos időjárási viszontagságot.
Ugyanakkor az elmúlt egy hét során nem szűntek a jelentős csapadékot hozó nyári zivatarok, viharok. Sok helyütt fennakadások voltak a közlekedésben, több településen pincéket árasztott el a víz.
Négy ember életét vesztette Romániában a július végétől tartó árvizek miatt. A román védelmi minisztérium összesítése szerint hét megyében (Arges, Botosani, Olt, Temes, Teleorman, Vâlcea és Mehedinti) mintegy 15 települést érint még az árvíz. A legsúlyosabb a helyzet Vâlcea és Temes megyékben, ott mintegy 150 embert kellett kiköltöztetni és ideiglenes lakásokban elhelyezni. A kormány a július végi költségvetés- kiigazításkor 50 millió lejt hagyott jóvá a környezetvédelmi minisztérium számára árvízmegelőzési munkálatokra. Jelenleg Románia nyugati részén, Temes és Krassó-Szörény megyékben van másodfokú árvízvédelmi készültség.
Népújság (Marosvásárhely)

Ünnepi tanácsülésen koccintottak a testvérvárosok küldöttei
Már hagyománynak számít, hogy az Aradi Napok rendezvénysorozat keretén belül egy közös, ünnepi tanácsülésen ülnek össze a testvérvárosok küldöttei. Idén sem volt ez másként, pénteken délelőtt, a városháza dísztermében Gheorghe Falcă aradi polgármester és Bognár Levente alpolgármester fogadta Pécs, Gyula, Zrenjanin (Nagybecskerek, Szerbia), illetve Prága V. kerületének képviselőit.
Arad polgármestere – aki igyekezett emlékeztetni a jelenlevőket arra, hogy mandátumának 10. évét tapossa – köszöntőjében hangsúlyozta: büszke arra, hogy mind a négy településsel testvérvárosi kapcsolat alakult ki, ugyanakkor reméli, együttes erővel sikerül támogatni Arad jelölését az Európa kulturális fővárosa cím elnyerésére. Egyébként a beszédek is erre a témára irányultak, a nemes célkitűzés fontosságáról Andó András, a pályázatot meghirdető Arad, Európa Kulturális Fővárosa 2021 Szövetség elnöke beszélt. Felszólalt dr. Páva Zsolt pécsi polgármester, Galbács Mihály gyulai alpolgármester, Duško Radović, zrenjanini alpolgármester és nem utolsó sorban Jiří Vitha, Prága V. kerületének tanácsosa.
Amint azt a Nyugati Jelen megírta, a tanácsülésen egy Pro Urbe és több Kiválósági díj is gazdára talált. Előbbit post mortem a tavaly júliusban elhunyt, ’51-es születésű Sándor István műépítésznek ítélték oda. Arad egyik emblematikus szakembere – aki tévés operatőrként is sikeresen megállta a helyét, többek között az MTV és a Duna TV aradi stábjának oszlopos tagja volt – nevéhez számos építészeti projekt fűződik. Összetett városrendezési tanulmányokat, terveket készített, műemlékeket restaurált, templomokat, tömbházakat tervezett stb. Együttműködött a Hirschl-ház és a Régi színház, valamint a Csiky Gergely Főgimnázium felújításában, koordinálta az egykori Tűzoltótér (Megbékélési park) átrendezését, kulcsszerepet játszott a Szabadság-szobor visszaállításában és még sorolhatnánk.
A díjat lánya, Zelenák Andrea vette át, de az eseményt könnyes szemmel követte a kiváló szakember édesanyja is. Utóbbi a Nyugati Jelennek így vélekedett: „Kicsit elkéstek, erre gondoltam, amikor megtudtam, hogy a fiamat is kitüntetik. Megérdemelte a díjat, hisz végigdolgozta az életét. Kár, hogy nem személyesen vette át, hogy ő is érezhesse: munkáját elismerik. Szívvel-lélekkel csinálta, amit csinált, igazi aradi volt, aki az ő városáért mindent megtett” – nyilatkozta Sándor Klára. Zelenák Andrea, úgy érzi, édesapja kézzelfogható örökséget hagyott hátra a városnak, kár, hogy ezt élete során nem értékelték kellőképp.
Kiválósági díjat kapott továbbá: Ştefan Oroian festő, grafikus, szobrász, Virgil Jireghie fotóművész, Vadász Ernő nyugalmazott testnevelő tanár, Jigău Adrian-Ioan sportoló, Mircea Potocean tanár, Nicolae Blaga üzletember, Lars T Gareberg svédországi lutheránus pap és nem utolsó sorban Tiberiu Ţiganu sporttörténet-író.
A díjátadások után a jelenlevők pezsgővel koccintva oldották a hangulatot.
Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad)

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem – (3.)
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a MOGYE egy állami felsőoktatási intézmény Marosvásárhelyen. Az egyetem a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karából nőtte ki magát 1948-ban. A második bécsi döntést követően Kolozsvárott újraalakult a Ferenc József Tudományegyetem. Az 1944-es kiürítési parancsok és a háborús viszonyok ellenére a tanítás folytatódott az egyetemen és 1945-ben felvette a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel ugyanebben az évben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött az I. Ferdinánd király Tudományegyetem és a kolozsvári klinikákon nem volt elég hely, az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre. Ezen a héten, befejezésül még erről az intézményről írunk lapunk olvasóinak.
Bevezetik a kétnyelvű oktatást…
Az 1948-as tanügyi reformot követően a marosvásárhelyi orvosi kart különválasztották a Bolyai Tudományegyetemtől és létrehozták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, melynek rektora dr. Csőgör Lajos lett.
1962-ben a román állam, anélkül hogy hivatalos dokumentumot adott volna ki és ezáltal megváltoztatta volna az 1945, 1946, 1948-as törvényrendeleteket, mely szerint az egyetemet a magyar kisebbség számára hozták létre és a tanítás nyelve magyar, bevezette a kétnyelvű oktatást. Az előadásokat románul és magyarul, a gyakorlati órákat csak románul lehetett hallgatni. A magyar diákok részaránya azóta fokozatosan csökkent.
Történelmi visszapillantó: a letartóztatott egyetemi vezető
Amint azt már összeállításban említettünk, az intézmény első rektora tehát Csőgör Lajos volt, aki 1904-ben született. Negyven és negyvennégy között tanársegédként tevékenykedett a kolozsvári Ferenc József Egyetem fogorvosi tanszékén, azonban negyvenkilencben politikai okból letartóztatták. Tíz évvel később azonban rehabilitálták. Ennek nyomán hetvenegyben megkapta a szocialista munka hőse kitüntetést, hetvenkettőben pedig a kiváló orvos címet.
A birtokunkban lévő dokumentumok nem tartalmazzák azt, hogy Csőgör Lajos rektort miért tartóztatták le és zárták börtönbe, azonban ismeretes az a tény, hogy abban az időben gyakoriak voltak az ilyen kirakatperek – ezt támasztja alá az egyetem legkiemelkedőbb tanárának, Miskolczy Dezsőnek a dossziéja is (az irat a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsánál található).
A kommunista rezsim látszatkeltése
Miskolczy Dezső nemzetközi szinten is ismert magyar neurológus volt, aki amerikai és nyugat-európai tudósokkal is tartotta a kapcsolatot. Sorina Buta kapta meg a választ arra, hogy ez miként is volt lehetséges…
A kommunista rezsim azt a látszatot akarta kelteni, hogy tudományok terén nyitott a kommunikációra. Így lehetett fenntartani a külföldi kapcsolatokat, és felnéztek azokra, akik ezekben részt vettek.
Miskolczy pályafutása a szekuritátás dossziéja, és a koholt vádak
A professzor Budapesten végezte tanulmányait, aztán kutatóként dolgozott egy neves madridi intézetben. Harminc és negyven között a szegedi egyetem tanára és tanszékvezetője volt, aztán kinevezték a kolozsvári egyetem ideggyógyászati tanszékének vezetőjévé, ezután a kolozsvári elmegyógyintézet igazgatója lett, majd pedig egyetemi tanárként folytatta pályáját a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, ahol neurológiát és endokrinológiát tanított. Ugyanakkor kitűnő ismerője volt a latin, német, spanyol, olasz és francia nyelveknek, sőt még románul is megtanult.
Tudni kell azonban még azt is, hogy a Magyar-, illetve a Román Népköztársaság között kötött szerződés tette lehetővé, hogy itt taníthasson. Hatvannégyben tért vissza Magyarországra.
A szekuritátés dossziéjában szereplő adatok szerint negyvenkilencben részt vett a marosvásárhelyi egyetem szabotázsakciójában. A leírtakból azonban az nem derül ki, hogy pontosan mit követett el, nyilvánvaló tehát, hogy koholt vádak voltak ezek. Sokak előtt ismeretes az a tény, hogy zavart idők jártak akkor, és sok ilyen „képzelt” összeesküvési kísérletet vélt felfedezni a rendszer.
A román tagozat pedagógusainak itt van lehetőségük arra, hogy feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán…
A hatvanas években megalakult az egyetem román tagozata. Az itt tanító pedagógusok többsége szintén Kolozsvárról érkezett. Ott tanársegédek vagy dolgozatvezetők voltak, Marosvásárhelyen azonban lehetőségük adódott arra, hogy feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán.
De akár pár példával is élhetünk… E tekintetben Liviu Popovici-ot kell megemlíteni, aki ötvenegyben kezdett el tanítani Kolozsváron, hatvanhatban jött Marosvásárhelyre, és talán az egyetem egyik legkiemelkedőbb személyisége lett. Csakis azért említjük az ő nevét, mert az alvásról végzett kutatásai és az epilepszia mechanizmusáról írt tanulmányai az országhatáron kívül is ismertté tették a román ideggyógyász nevét. Így nyolcvannégyben a Francia Akadémia tagjává választották, és számos rangos kitüntetésben volt része nem csak Franciaországban, hanem Prágában és Moszkvában is.
És hadd említsünk meg még egy nevet. Az egyetem másik meghatározó tanára Gheorghe Simu volt, akit az egyik legjelentősebb román patológus szakembernek tartanak. Az ő tanulmányait is számos rangos nyugat-európai onkológiai szaklapok is elismerve publikálták.
Román tanárok, akik magyarul is tanítottak
Megemlítünk még pár nevet. A lentiekben az is ki fog derülni, hogy ezt miért is tesszük… Az orvosi egyetem szemészeti tanszékét Vasile Săbădeanu vezette. Ő a marosvásárhelyi római katolikus líceumban végezte tanulmányait, aztán felkészítő tanárként tevékenykedett a kolozsvári szemészeti klinikán, majd egyetemi tanársegéd lett, és noha Kolozsvárott lehetősége lett volna arra, hogy egyetemi tanári pályát fusson be, áthelyeztette magát a marosvásárhelyi járóbeteg-rendelő mentőszolgálatára, majd pedig a társadalombiztosítási pénztárnál töltött be vezető tisztséget. Negyvenöt és negyvenhat között a marosvásárhelyi kórházban dolgozott szemész főorvosként, és közben tanított is előbb magyar, majd román nyelven.
De az egyetem tanárai között volt Zeno Barbu is. Ő a kolozsvári egyetemen végezte tanulmányait, és esetében is kimondottan fontos megjegyezni és leírni, hogy magyarul tanított, sőt mi több: ötvenkettőben írt egy magyar nyelvű tüdőgyógyászati szakkönyvet is. Ötvenegy és nyolcvanöt között a tüdőgyógyászati klinika vezetője volt.
2007-ben az egyetem falaira magyar feliratok kerülnek
1990. márciusában az egyetem magyar hallgatói sztrájkba kezdtek, egyenlő jogokat követelve. A sztrájkhoz később a tanárok is csatlakoztak, de a román hatóságokkal nem tudtak megegyezni. Ezek az események voltak a későbbi fekete március néven elhíresült pogrom kezdetei. Csak 17 évvel a rendszerváltozás után, 2007 áprilisában sikerült elérni, hogy magyar feliratok is kerüljenek az egyetemre. A kommunizmus éveinek szabályszerű numerus claususa után hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a román és magyar tannyelvű helyek aránya valamelyest kiegyenlítődjön.
Az egyetem magyar oktatói és a magyar politikai, érdekvédelmi, tudományos és diákszervezetek elszánt küzdelme folytán fokozatosan emelték ugyan a magyar helyek számát, de egészen a kétezres évek végéig a román tannyelvű helyek voltak többségben.
Az orvosi oktatásban az 1989. decemberi forradalom óta tehát voltak bizonyos eredmények – így helyreállították a magyar nyelvű előadásokat az összes diszciplínákon. A jelen feladati körül egy probléma különleges jelentőségű és fontosságú: a diákság és a fiatal orvosok körében kialakult elvándorlási láz fékezése.
1991-ben az intézmény nevét Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem-re módosították. Az egyetem jeles tanárai, diákjai
Benedek Imre, Benedek István, Grépály András, Gyergyay Ferenc Pál, Lőrincz Ernő András, Máthé Ákos, Maros Tibor, Mártha-Papp Ilona, Mártonfi László, Mátyás Mátyás, Miskolczy Dezső, Molnár Vince, Mühlfay László, Nemes László, Sipos Emese, Steinmetz József, Szabó Béla, Szabó Endre, Száva János Zoltán, Székely Károly, Székely Melinda Gyöngyi, Toró Árpád, Tóth Katalin Tünde, Tőkés Béla, Veress Albert – és minden bizonnyal, még nagyon, nagyon sokáig sorolhatnánk. Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ
Erdély.ma

Temesváron is megállt a Szabadság Expressz
A 25 éves évfordulón 1989 helyszínein
Szeptember 5-én, pénteken futott be Temesvárra a Szabadság Expressz, amelynek utasai, a rendszerváltozás után született fiatalok az 1989-es történelmi események helyszíneit járják be, amelyek a Vasfüggöny lebontását elősegítették. A 20 fős csoport tagjai, köztük fiatal képzőművészek, zenészek, filmrendezők, tíz európai országból és Costa Ricából érkeztek a Bánság fővárosába.
A Szabadság Expressz utasaival a Gdansk–Varsó–Budapest–Temesvár–Sopron–Pozsony–Prága–Berlin útvonalat járja végig a kelet-közép-európai rendszerváltozások 25 évfordulóján. A projekt kezdeményezője a varsói székhelyű Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózata (ENRS), de megvalósításában közreműködnek Lengyelország, Magyarország, Románia, Szlovákia, Csehország és Németország kulturális minisztériumai, valamint a 20. század történetével foglalkozó intézmények, román részről a Szekuritaté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) és a temesvári Forradalom Emlékezete Egyesület.
A Szabadság Expressz 20 utasa pénteken délután érkezett Temesvárra, ahol meglátogatták a szerdán megnyílt A Szekuritaté, a diktatúra eszköze című kiállítást, majd részt vettek A vég kezdete nevű interaktív vitán, az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózata szervezésében. A fiatalok ezután meglátogatták a temesvári Forradalom Múzeumát, ahol a dokumentum és képzőművészeti kiállítás megtekintése után megnézték a Sose halunk meg című, az 1989 decemberi forradalom eseményeit felelevenítő dokumentumfilmet.
Történelmi tanulmányútjuk során a fiataloknak alkalmuk nyílt a rendszerváltás folyamatának résztvevőivel, markáns személyiségeivel is találkozni. Temesváron Traian Orbannal, a Forradalom Emlékezete Egyesület elnökével és Florian Mihalceaval, a Timişoara Társaság elnökével beszélgettek az 1989-es eseményekről. A Szabadság Expressz utasai a külön erre az alkalomra Temesvárra érkezett Tőkés Lászlóval és az 1989-ben őt védelmező református gyülekezet néhány tagjával is találkoztak.
„Amikor a tavaly felvetődött a Szabadság Vonatának, a Freedom Expressnek a gondolata – nyilatkozta a sajtónak Tőkés László EP-képviselő – és Brüsszelben tárgyaltunk az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózatának a képviselőjével, nagyon megörvendtem, hogy noha Temesvár nem főváros, mégis úgy tartanak számon bennünket Varsó, Budapest, Berlin és más fővárosok között, mint a 89-es rendszerváltozás egyik fontos helyszíne. Örvendek, hogy senki nem tudta eltéríteni ezt a szándékot és tervet, habár hallottam róla, hogy egyesek ki akarták húzni az útitervből Temesvárt. Temesvárhoz hasonló helyszín Sopron, ahol a Páneurópai Piknikre emlékezve fordul meg ez a csoport. Örömömre szolgál, hogy Temesvár és Sopron az őket megillető helyre kerültek, azok közé a helyszínek közé, ahol a népi demokratikus akaratnyilvánítás vezetett a diktatúrák bukásához.”
Tőkés László, a romániai rendszerváltás meghatározó személyisége a fiataloknak elmondta: 1989 vonatkozásában az emberek hajlamosak megfeledkezni a rendszerváltás vallási dimenzióról, Popieluszko atyáról, II. János Pál pápáról vagy a keletnémet evangélikusokról, Markus Meckel utolsó keletnémet külügyminiszterről, aki egyszemélyben lelkipászor és nem utolsósorban a temesvári református gyülekezetről, amely kovászává tudott válni az akkori folyamatoknak. Az EP-képviselő szerint a Szabadság Expressz nevű kezdeményezés és körút történelmi mutatóujjként utal a 25 évvel ezelőtti folyamatokra. „Jómagam a folytatást tartom a legfontosabbnak – nyilatkozta Temesváron Tőkés László –, nem szeretnék a múltnak a puszta tanúja lenni, mert senki nem ülhet a babérain. Az a fontos, hogy ne merevedjünk bele a múló időbe, hanem az Egyesült Európában próbáljuk meg valóban felzárkóztatni a Vasfüggöny innenső oldalán lévő volt kommunista országokat és társadalmakat a fejlett Európához!”
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

„A közép-európai multikulturalizmus fővárosa Arad”
Tegnap délután a Városháza Ferdinánd termében nyitották meg a IX. Nemzeti Kisebbségek Fesztiválját, melynek díszvendége volt Surján László, az Európai Parlament volt alelnöke. Surján beszédében a székelyföldi autonómiának a kérdését is érintette, megjegyezve: „…autonómia ügyben nem románok és magyarok állnak egymással szemben, hanem két eltérő világlátás, s mindkét oldalon lehetnek mindkét népcsoportból”. A Charta XXI. Megbékélési Mozgalom elindítója arra buzdította a jelenlevőket, hogy haladjanak a megbékélés és együttműködés útján, illetve aláírásukkal támogassák a mozgalmat. „A közép-európai népek közötti kiengesztelés és együttműködés ügyét eddig 89 aradi polgár támogatta. Ez kiemelkedő az erdélyi városok körében, a romániai aláírók 12,5%-a”.
A megnyitón egyébként köszöntő beszédet mondott és a megbékélésre, kölcsönös tiszteletre szólított fel mindenkit Bognár Levente aradi alpolgármester, a megyében élő etnikumok képviselői rövid prezentációt mutattak be. Arad testvérvárosai közül Nagybecskerek és Prága V. kerülete képviseltette magát, Gyula város küldöttsége objektív okok miatt otthon maradt.
A fesztivál pénteken folytatódik a 17 órai felvonulással a városközpontban, 18 órától az Eminescu parkban a hagyományos termékek vásárára látogathatnak ki az aradiak. Ugyanott kulturális műsorok is zajlanak.
Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad)

Menekülés, kitelepítés, lakosságcsere
A Magyar Tudományos Akadémia tagját DR. ROMSICS IGNÁC történészt a két világháború után diktált határváltozások néhány kevésbé ismert aspektusáról kérdezte Szilágyi Aladár.
1920 februárjában Lloyd George kezdeményezésére Londonban tárgyaltak a török békeszerződésről, ugyanakkor ő megkísérelt vitát nyitni a magyar békeszerződés felett is. Maradt-e ennek a javaslatnak nyoma?
Olyan mértékben van nyoma, hogy a jegyzőkönyvek, amelyek erről szólnak, elolvashatók. Tanulmányozhatók angolul a Documents on British Policy megfelelő kötetében, magyarul az én trianoni békeszerződésről írott könyvem függelékében. Apponyi Albert 1920. januári beszédének és a magyar delegáció jegyzékeinek a hatására
Lloyd George és még néhányan úgy látták, a határ menti magyar területeket, ahol magyar többség élt abban az időben, nem szabadna Magyarországtól elcsatolni, mert ezzel egy újabb nagy konfliktusnak az alapját fogják megteremteni.
Tehát nem a történelmi Magyarország mellett érvelt, hanem azt javasolta, hogy a határ menti területek, konkrétan Csallóköz, Ipolyság, Beregszász és környéke, a Partium, Bácska és a Drávaszög ne kerüljenek el Magyarországtól. Továbbá, hogy a Székelyföldre is találjanak valamilyen megoldást. Lloyd George-nak ezt a javaslatát – aki még akkor miniszterelnök volt – támogatták az olaszok is. A franciák azonban ellenezték, és nem támogatták a területszerzésben érdekelt szomszédos államok, a későbbi kisantant sem. Az Egyesült Államok ekkor már nem szólt bele az ügyekbe, egyéb okok miatt már 1919-ben kivonult a békekonferenciáról, csak megfigyelőként volt jelen. Ha Lloyd George elég erős ahhoz, hogy az álláspontját brit kormánypolitikává tegye, akkor olasz támogatással meg lehetett volna valósítani, a franciákkal szemben. Csakhogy az angol diplomácia ebben a kérdésben sem volt egységes. A külügyminiszter, lord Curzon és a stábja eredményesen működött annak érdekében, hogy Lloyd George-nak ne legyen elegendő támogatása a brit belső politikában, így végül a kormányfőnek ezt a javaslatát – ami kétszer is előkerül 1920 tavaszán – a saját külügyminisztere torpedózta meg a franciákkal karöltve.
A franciák körében is voltak bizonytalansági tényezők, hiszen Alexandre Millerand miniszterelnök és Maurice Paléologue, akik a francia külpolitikát irányították, foglalkoztak egy olyan ötlettel, hogy netán Magyarországgal, mint központtal, kialakítsanak egy közép-kelet-európai tömböt. Ezzel mi volt a helyzet?
Valóban volt egy Paléologue-hoz köthető magyarbarát elgondolás. Ez fenntartásokkal fogadta Magyarország jelentős meggyengítését. Ám ez egy kisebbségi álláspont volt. Mindenesetre kétségtelen, hogy 1920 tavaszán – ugyanabban az időszakban, amikor Londonban a diplomaták tárgyalnak az esetleges magyar határmódosításokról – francia üzletemberek is kapcsolatba kerülnek magyar politikusokkal, és a békedelegáció képviselőivel arról cserélnek eszmét, miként lehetne Magyarországot a francia gazdasági behatolás központjává tenni. A magyar küldöttek késznek mutatkoztak jelentős gazdasági koncessziókra, ám csak olyan feltétellel, hogy a trianoni határvonalat érdemben módosítják Magyarország javára.
Tudtommal, konkrét javaslatokkal is éltek.
Valóban tettek konkrét javaslatokat, a térképet is ismerjük. Ez nagyjából ugyanaz volt, amit Lloyd George is javasolt, vagyis a határ menti magyar területek. Illetve annál egy kicsit több, mert például Kelet-Szlovákiában és Kárpátalján is népszavazást kértek, abban a reményben, hogy az ottani lakosság többsége Magyarországhoz kíván tartozni. Tehát a franciák is rendelkeztek egy alternatív elképzeléssel, de a londoni tárgyalásokon, ahol Lloyd George kifejtette álláspontját, a francia külügyi vezértitkár, Philippe Berthelot folyamatosan ellenezte ezt. És Berthelot jelentései nap, mint nap odakerültek főnökei, Millerand és Paléologue asztalára. Utóbbiak tehát tudták, hogy az az álláspont, amit Berthelot Londonban képviselő, nem azonos azzal, amit ők a magyarokkal el akarnak hitetni. Ennek alapján joggal merült fel néhány akkori magyar politikus fejében, hogy a franciák az egészet csak azért találták ki, hogy „megkönnyítsék” a magyaroknak a békeszerződés aláírását. Vagyis „átrázták” őket.
Egy abszurd döntésről is beszélgessünk. Ausztria négyezer négyzetkilométert megkapott Magyarország területéből, holott ugyanannak a vesztes politikai entitásnak, az Osztrák-Magyar Monarchiának a része volt. Az egyik vesztestől a másik kapott területet… Ez hogy volt lehetséges?
A nyugat-magyarországi sávot eredendően a csehek, illetve a dél-szlávok kérték egy ott kialakítandó szláv korridor érdekében. Az elgondolás három változatát ismerjük. A maximális változat szerint a Balaton-felvidék is részét képezte volna. A békekonferenciához beterjesztett változat szerényebb volt, de ez is magában foglalta az egész Nyugat-Dunántúlt. Kérésüket azzal indokolták, hogy közvetlen kijáratot biztosítsanak a csehszlovákoknak az Adriai tengerre, vasúton és közutakon egyaránt, részben pedig azzal, hogy stratégiai okokból elválasszák egymástól az osztrákokat és a magyarokat, hogy adott esetben ne tudjanak közös katonai akciókat kezdeményezni. A korridor ötletét a nagyhatalmak végül elvetették. Belátták, ez olyan mértékben sértené a békekonferencia által fennen hirdetett etnikai elvet, hogy lehetetlen lenne legitimálni. 1919 nyarán pedig az új osztrák állam terjesztett be egy olyan javaslatot, hogy a szláv korridor kialakítása helyett a Sopron-Kőszeg-Szentgotthárd sávban lévő területet, ahol a lakosság többsége német anyanyelvű volt, csatolják Ausztriához. Ennek érdekében több érvet hoztak fel, például Bécs élelmiszer-ellátásának fontosságát vagy a bolsevizmus elterjedésének a megakadályozását. Ezt a sávot, amelyben Sopron is benne volt, végül a békekonferencia 1919 nyarán Ausztriának ítéli. Ám 1921-ben, hogy amikor ratifikálták a békeszerződést, és Magyarország át kellett volna adnia ezt a sávot Ausztriának, a magyar kormány olyan diplomáciai akcióba kezdett, ami oda vezetett, hogy Sopronban és környékén népszavazást rendeztek. Bár Sopronban a német anyanyelvűek voltak többségben, a népszavazás Magyarország javára dőlt el.
Részletezzük a szlovák-magyar ügyeket is. Edvard Benes Londonban, már 1942-ben igényelte, hogy győzelem esetén meg akarnak szabadulni a magyar nemzetiségű lakosságtól, tehát mindez az érintetteket nem érintette váratlanul, ugye?
A két világháború közötti Csehszlovákia a többi közép-kelet-európai államhoz képest viszonylag toleráns volt a nemzetiségi kérdést illetően. A területi autonómiát nem adta meg sem a szudétanémeteknek, sem a magyaroknak, Kárpátaljának is csak részben. Mindenesetre a térség legdemokratikusabb állama volt, s leginkább mutatott fel olyan modellt, ami több nemzetiség együttélésére szolgált. Ez a modell 1938-39-ben összeomlott. Kiderült, hogy a csehszlovák államnak a németek is, a magyarok is, a ruszinok is illojális polgárai, sőt ha alkalom adódik, akkor arra törekednek, hogy dezintegrálják az államot. A szlovákok sem kapták meg azt a föderatív státuszt, amit megígértek nekik. Ezért 1938-tól a szlovákok is önálló állam igényével jelentkeztek. Benes és a környezete számára mindez egy olyan frusztráló tapasztalat volt, hogy már a háború alatt arra az álláspontra helyezkedtek, hogy több nemzet együttélése egy államon belül nem kívánatos. Kárpátalja már 1945 elején a Szovjetunióhoz kerül, tehát az ukránok és a ruszinok ebből a szempontból nem játszottak szerepet. A szövetséges hatalmak a több mint hárommillió német kitelepítéséhez hozzájárultak. Ezzel egy időben a potsdami konferenciához Prága benyújtott egy olyan igényt is, amely 400 ezer magyar egyoldalú kitelepítéséről szólt. A magyarok száma ezen a területen – Kárpátalja nélkül – mintegy 600 ezerre volt becsülhető.
A maradóknak azt kínálták fel, hogy szlovakizáljanak. Vagyis, úgy számoltak, hogy ha néhány tízezren fölveszik a csehszlovák állampolgárságot, és megtagadják a magyarságukat, 400 ezret pedig kitelepítenek, akkor megszűnik a „magyar veszély”.
A szövetséges hatalmak azonban nem járulnak hozzá, hogy Benes ugyanúgy bánjon a magyarokkal, mint a németekkel. Ezért merült fel 1945 őszén, hogy inkább legyen lakosságcsere. Vagyis a magyarországi szlovákok menjenek át Csehszlovákiába, az ottani magyarok pedig Magyarországra. A probléma abból adódott, hogy a magyarországi szlovákok száma nagyságrenddel volt kevesebb, mint a szlovákiai magyaroké. A szlovákok mindig azt hajtogatták, hogy a magyar statisztikák hamisak, valójában sokkal több a szlovák Magyarországon. De amikor elkezdték itt a toborzást, kiderült, hogy maximum 60-70 ezer szlovák az, aki át akar települni. Végül ezen az alapon zajlott le a szervezett lakosságcsere: a szlovákok is, a magyarok is magukkal vihették az ingóságaikat, a föld és az ingatlan maradt. Persze, ezt megelőzően legalább tízezer ember csak batyuval menekült át Magyarországra. Mert azokat, akik exponálták magukat az 1938 és 1944 közötti a magyar uralom alatt, azoknak menekülniük kellett. Sőt, voltak belső deportálások is, a Szudéta-vidékre 40-50 ezer magyart telepítettek ki. A cél az volt, hogy a határ menti, összefüggő magyar etnikai állományt fellazítsák, ha nem is tudják teljesen eltűntetni. Annak ellenére, hogy a lakosságcsere beindult, Benes 1946-ban a békekonferenciára újból benyújtott egy kérést. Mivel belátta, hogy a lakosságcsere révén csak a magyarok 10-15%-tól fog tudni megszabadulni, 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítését igényelte. Erre a magyar kormány azt válaszolta, ha a határ menti sávot megkapják, az összes magyart oda lehet telepíteni. Terület nélkül azonban nem fogadják a kitelepítendőket. A Szovjetunió ezúttal is támogatta Benes elgondolását, a nyugati szövetségesek – főleg Amerika – azonban nem. Ennek köszönhető, hogy Szlovákiában a határ mentén ma is jelentős magyar kisebbség él.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A Máért támogatja az erdélyi magyar jogköveteléseket
A Magyar Állandó Értekezlet (Máért) tagjai támogatják az erdélyi magyarság azon törekvéseit, hogy nemzeti és közösségi szimbólumait, a magyar és a székely zászlót szabadon, minden kötöttség nélkül használhassa – áll a Máért 13. plenáris ülésének zárónyilatkozatában, amelyet egyhangúlag fogadtak el Budapesten. Az MTI-hez eljuttatott ötoldalas dokumentumban az áll: a Máért tagjai tiltakoznak a román hatóságok jogkorlátozó tettei ellen a szimbólumhasználat terén, akárcsak azon fellépéseivel szemben, amelyek a megengedő jogszabályi környezet ellenére akadályozzák a magyar nyelv használatát a közigazgatásban.
Támogatásukról biztosítják a magyarság azon törekvéseit, hogy településeit, köztereit és intézményeit magyar nevükön illesse. Támogatják az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit, szorgalmazzák az ezzel kapcsolatos konstruktív párbeszéd megvalósulását, a román fél cselekvő részvételével.
A résztvevők aggodalommal veszik tudomásul, hogy továbbra sem alakult meg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem önálló magyar tagozata. Tiltakozásukat fejezik ki az egyetem román vezetésének intoleráns és agresszív magatartásával szemben, ugyanakkor támogatásukról biztosítják az önálló magyar tagozat létrehozása mellett kiálló oktatókat és hallgatókat.
Tiltakozásuknak adnak hangot minden olyan kezdeményezéssel szemben, amely a jogerősen visszaszolgáltatott erdélyi egyházi és közösségi ingatlanok visszaállamosítására törekszik, ugyanakkor kifejezik reményüket, hogy a romániai restitúciós folyamat mielőbb lezárul, birtokba helyezve és kárpótolva a korábbi tulajdonosokat.
Semjén Zsolt: egységesen a nemzetrészek mögött áll a magyarság
Semjén Zsolt a plenáris ülés után, csütörtök este kijelentette: a magyarság egy és oszthatatlan, a Máért tagjai tanúságot tettek arról, ha bármelyik nemzetrészt sérelem éri, az egyetemes magyarság mögötte áll. 
A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes újságírók előtt kiemelte: rendkívüli békességben, a kompromisszumkészség és a konstruktivitás jegyében zajlott a plenáris ülésen az egyes kérdések megvitatása.
A zárónyilatkozatból kiemelte: a résztvevők rögzítették, hogy az áprilisi választás után megalakult parlament össznemzeti Országgyűlés, amely az egész magyar nemzetet képviseli és döntéseivel az egész magyarság jövőjét szolgálja.
A jövőben is arra törekednek, hogy az alaptörvény által deklarált összetartozás és felelősségviselés szellemében folytassák a megkezdett munkát. Rögzítették: a következő év a szakképzés éve lesz a Kárpát-medencében. 
A miniszterelnök-helyettes jelezte: a kormány félmilliárd forinttal járul hozzá a szakképzés támogatásához, hogy még több fiatal tanulhasson szakmát. Egyre hangsúlyosabbak és fontosabbak a gazdasági szempontok, a gazdaság fejlesztése, a magyarság megtartása pedig anyagi kérdés is a szellemi és spirituális szempontok mellett – tette hozzá.
Áder János: nincs bűnös nemzet
Nincs kollektív bűnösség, nincs bűnös nemzet, csak bűnös politikusok vannak – jelentette ki a köztársasági elnök csütörtökön a Sándor-palotában a Máért résztvevői előtt.
Áder János rövid köszöntőjében az idei évet értékelve, a magyarságot érintő fontosabb eseményei között említette, hogy 70 év után – október 30-án – megszületett az a szerbiai rendelet, amely eltörölte a Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó jogszabályt.
Az államfő hozzátette, őszintén reméli, hogy mások is meghallják majd e döntést és okulnak belőle. A köztársasági elnök szerint az idei azért is volt fontos év a magyarságnak, mert a határon túl élő magyarok első alkalommal fejezhették ki politikai akaratukat az anyaországgal kapcsolatban.
Felidézte azt is, hogy 2014-ben, „az évfordulók esztendejében” emlékeztünk meg az első világháború kitörésének századik évfordulójáról, a holokauszt hetvenedik évfordulójáról, a 25 évvel ezelőtti rendszerváltásról, valamint Magyarország NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozásáról.
A rendszerváltásra utalva emlékeztetett arra, hogy 25 éve ilyenkor Magyarország már túl volt a négyigenes népszavazáson és készülődött az első szabad választásra, ekkorra már leomlott a berlini fal, és már Prágában is megtartották az első tüntetést.
Úgy fogalmazott, 25 éve ilyenkor „már erősödött szívünkben a remény”, hogy a politikai változások Romániát is elérik, és hogy a nemzetrészeket elválasztó szöges drótkerítések is végre leomlanak, továbbá azért is, hogy a történelmi bűnökről végre beszélni lehet és mindenki törlesztheti majd történelmi adósságát.
Áder János megjegyezte, volt amire 25 évet kellett várni, és volt amire még mindig várni kell.
Krónika (Kolozsvár

Lucian Boia: Miért más Románia
A megkésettség
A román államok – Havasalföld és Moldva – csak tova a XIV. század közepe táján formálódnak, Európa vitathatatlan sereghajtóiként. Későig, el egészen a XIV. századig a román országok leendő területéről egyetlen szöveg sem származik, egy fia dokumentum sincs, valamennyi róluk szóló információ – az a kevéske – kizárólag külföldi eredetű: meglepő hiányosság, amelyet egy adott pillanatban az immigrációs elmélet érveként használtak fel, miszerint a románok valamikor és máshonnan érkeztek ide, hogy pontosan mikor és honnan, szinte már nem is számít.
Ha a dolgok nem is állnak így, marad a kérdés: mégis mit tettek úgy az 1300-as esztendőkig? A román térségben a középkor akkor kezdődik, midőn Nyugaton már a végéhez közelít. Kezdettől ezzel a hátránnyal kellett számolni. 1300-ban a bolgár cárságnak már több száz éves története van, és bizonyos időszakokban birodalmi ambíciókat dédelgető, regionális „nagyhatalomként” tartották számon (innen az ország kormányzóinak cári titulusa is). Szerbiának is volt már történelme, Magyarországról nem is beszélve: a Szent István korabeli Nagy-Magyarország már 1000 körül létezett. Lengyelország szintén számottevő erőként igazolta létét. Csehország a Német Birodalom részét képezte, és akkor, amikor a román fejedelemségek épphogy megjelentek Európa térképén, a csehek királya, I. Károly a Szent Birodalom császárává koronáztatta magát (IV. Károly néven), és egyetemet alapított Prágában (fél évezreddel a román egyetemek megjelenése előtt). A későn megalakult román fejedelemségek kis államok, és azok is maradnak, a náluk nagyobb hatalmaktól való óhatatlan függőségben (a román uralkodók időnként ugyan legyőzhették Magyarország vagy Lengyelország királyait, de ezek vazallusai maradtak; nem haladták meg a fejedelmi státust, és pillanatig sem álmodtak arról, hogy magukat királynak nevezzék). A fejedelemségekben gyér, kevésbé fejlett társadalmi-gazdasági szerkezetű népesség él, amelyben a vidéki lakosság aránya európai viszonylatban is a legszámottevőbb. A megkésettségeket időnként meg lehet haladni. Ám az értékrendek általában nem borulnak egykönnyen. Sereghajtóként van „esélyed” arra, hogy továbbra is utolsó maradj.
A jelenlegi Románia területének egykori periférikus helyzete sok mindent megmagyaráz, és évszázadokon át nyomon követhető sajátosság marad. Az ókori görögök és rómaiak számára a civilizált világ észak fele haladva a Dunánál ért véget. Egyetlen írott dokumentumunk sem származik a római hódítás előtti Dáciából, mint ahogyan az alig másfél évszázaddal később a rómaiak által kiürített Dáciából sem. Egyébként Közép- és Kelet-Európábán a rómaiak számára a Duna képezte a határvonalat, amely elválasztotta a birodalmat a „barbár” világtól. A. D. Xenopol határozottan állította, hogy a dák területek annektálása „hiba” volt Traianus császár részéről. C. C. Giurescu hazafihoz méltóan vitába szállt vele: a román nép nem jöhetett létre egy puszta tévedés következményeként! Hiba volt-e vagy sem, Dáciának a birodalomhoz való csatolása (valójában csak a géták és dákok lakta terület feléről van szó) nem tartott túl sokáig, a jelenlegi románok lakta terület pedig – sorsszerűen – továbbra is „kívül rekedt”, a Római Birodalmat felváltó Bizánci Birodalom peremére szorulva. Amikor pedig a Nyugat a történelem menetének élcsapatává válik, a román országok – vajon történhetett-e másként? – szintén a periférián maradnak. De ugyancsak a szélekre szorulnak, a kontinens másik végéből tekintve, a nagy kelet-európai geopolitikai együttesek, az oszmán, majd később az orosz birodalom szempontjából is. Európának egyfajta „homályos” zónájáról beszélünk tehát, amelyet, bárhonnan is nézzük, a határlét jellemez. Itt találkozik egy adott pillanatban a három nagy impérium, az oszmán, a Habsburg- és az orosz birodalom. Közéjük ékelve a román fejedelemségek: megcsonkítva, feldúlva, időnként leigázva, Európa e szegletének egyedüli kis országaiként, amelyek túlélték a viharokat.
Ennek a határhelyzetnek két, teljességgel ellentmondásos következménye lett. Hangsúlyozott bezárkózás egyfelől, ugyanolyan hangsúlyos nyitottság másfelől. Az Európa jól körvonalazott régióin kívül rekedt térséget viszonylagos elszigeteltség jellemezte: a politikai, gazdasági és kulturális „kisugárzási” pontoktól való távolság, és annak az igen kevéssé strukturált területnek az áteresztőképessége, amely mindenkinek útjában áll (a „veszedelmek” útjában, ahogyan a krónikás mondja). Mindez egyrészt konzervatív és kitartó, főképp rurális civilizációt eredményezett, másfelől a kívülről érkező hatások változatossága iránti fogékonyságot – legalábbis az elit szintjén. Elfogadás és taszítás, taszítás és elfogadás végtelen játéka, körforgása ez. Ha ez a teljesen ellentétes előjelű kombináció nehezen érthető – annál rosszabb: nem állíthatjuk azt, hogy Románia könnyen megfejthető. A nyitás – a teljes mértékű nyitás – a román etnolingvisztikai szintézis oly jellegzetes kevertségével igazolható, mely távol esik a (római, dák, vagy dáko-román) tisztaság kritériumára alapozott eredetkutatás jelenlegi mitológiájától. Az eredmény végső soron viszonylag homogén, de azok az elemek, amelyek egymással ötvöződtek a történelem folyamán, hogy végül megalkossák a „románt”, kimondhatatlanul változatosak. A „géta-dákok, akiket a modern történészek ezzel a mesterségesen létrehozott, egyesítő megnevezéssel illettek, korántsem képeztek homogén népességet; a római telepesek a legkülönfélébb vidékekről érkeztek, tegyük hozzá, később egy évezreden át számtalan nép vándorolt itt át, többé-kevésbé összekeveredve a honos lakossággal. Nehéz megállapítani, mennyi „római vér” van a románokban, de nyilvánvaló, hogy több szláv vér csörgedez bennük, mint római (tulajdonképpen gyakorlatilag egyáltalán nincs „római vérük; Dáciában nem Rómából származó telepesek rendezkedtek be, hanem a jórészt romanizált, de nem római eredetű „provinciálisok”. Még maga Traianus, a hódító császár is spanyol volt, az első olyan uralkodó, aki a provinciák egyikéből származott). Az idegenek románok közé való betelepedése nem zárult le a román államalakulatok megjelenése után sem, nem beszélve Erdélyről, amely a magyar királyságba integráltan alapvetően hárometnikumú (román, magyar, német) struktúrára tett szert.
(folytatjuk)
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Két háború katonája (Murmanszktól Úz völgyéig)
Évtizedek felsejlő beszélgetései alapján, olykor csak a családi okiratok, fényképek segítségével idézhetem édesapánk, Kisgyörgy Béniám háborús történeteit. Zömét 1971-ben sírba vitte. Ha a két világháború kerek évfordulós alkalmát is lekésem, a többi is odavész.
Mozgósítás 1914-ben
Két évvel idősebb testvérbátyja, Kisgyörgy Pál, Pali bátyánk, 1914. december 29-én már katonaruhában készíttetett fényképet Brassóban az akkor még civil öccsével, apámmal. A kabinetkép hátlapján nagyanyám, Veress Eszter rögzítette a keltezést. Apám a következő év nyarán már katonaruhában állt fényképezőgép elé a brassói Kapu utcában. 18 éves volt. Árkosi család sarjaként, a Sepsiszentgyörgyi Iparos Tanoncziskola végzettjeként vonult be brassói alakulatához. (A császári és magyar királyi 2. gyalogezred állományát Háromszék és Brassó vármegyéből egészítették ki magyar, román, szász legénységgel.)
– Anyám biztatására ellátogattam minden közeli rokonhoz búcsúzni – emlékezett vissza. – Ez volt akkor a szokás, nyomtak a markomba egy-egy krajcárnyi útravalót. Brassóból Prágába vezényeltek, ahonnan kiképzés után az orosz harctérre vittek.
A Galícia felé tartó katonavonaton ismerkedett meg apámmal az Erdővidék Múzeumának néhai névadója, egykori kedves öreg barátom és kirándulótársam, Kászoni Gáspár (1896–1989). Emlékezetében megmaradt egy galíciai jelenet: „énekelgettünk apádékkal – mondta, de amikor megláttuk a nyírfaerdők szélén a vassisakos, fakeresztes katonasírokat, valami kimondhatatlan csend ülte meg a kupét”. Amikor a hatvanas években ezt említettem apámnak, ő is emlékezett. Mondanom sem kell, hogy elérzékenyülve ölelték át egymást egy alkalommal a baróti Diákdomb előtt. 1916. június 3-án estem fogságba – jegyezte fel egyik okiratában. Ami apánkkal azután történt, arról csak gyermekkori emlékezetem s néhány oroszországi fotó beszél. Az Urál-hegységben elképesztő szibériai télben vágták az erdőt, mesélte, akkor jutottak el nyitott teherautó tetején Murmanszkba is. Azt ígérték a hazavágyó magyar foglyoknak az oroszok, ha beállnak Kun Béla hadseregébe és pártjába, az oroszországi magyar kommunista pártba, hazaengedik őket. Civilnek öltözhettek, nagy volt az öröm. 1917-ben Jekatyerinburgban Lenint is hallották szónokolni. Civil ruhás vöröskatonák voltak, illegalitásban, ha felfedik őket a fehér gárdisták, azonnali fejbelövéssel járt. Mindezt kimondottan csak azért vállalta, hogy hamarabb hazajöhessen. Harkovban iparát folytatta, s mint félig szabad orosz állampolgár eljutott Odesszába is. Az orosz nyelv nem tűnt nehéznek, könnyen megtanulta. Édesanyánkat sok orosz levesételre megtanította, a teát oroszosan itta: a nyelve alá helyezett kockacukron keresztül szürcsölte. Csak sejtettük, hogy azt az éneket, amit nekünk is megtanított, egy orosz barátnőjétől tanulta. Kun Béla ígérete dugába dőlt, hazautazott Magyarországra, s apám csak kilenc év után, izgalmas körülmények között, álnéven érkezett Magyarországra 1925. július 3-án, egy Oroszországban már családot alapított barátja, Nyita Endre személyi okirataival. Romániában, szülőföldjén, nem fogadták, Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség! – felelték. Ipariskolai végzettsége alapján alkalmazta a Magyarországi Iparosok és Lábbelikészítők Országos Szövetsége, ott dolgozott még három évet ortopédcipészként. 1928-ban tért haza, s hogy a sepsiszentgyörgyi sziguráncán ne kelljen mindennap jelentkeznie, azt csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai-rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával.
A Bécsi döntés újabb meghívót hoz
Az interbellum idején énvelem és Benjamin testvéröcsémmel gazdagodott a család. Szentgyörgyről Árkosra költöztünk. A szentgyörgyi Víztartály előterében barakktábor épült (Árkos A- és B-táborok), ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indulhattak az Úz-völgyébe. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyám két gyerekkel (öcsém négyéves volt), védtelenül vártuk a háború eseményeit, nélkülözések közepette, a Geréb utcában. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, Serfőző János alezredes legényének tette.
– Amikor Moldvában a katyusák szólni kezdtek (augusztus 26-án lehetett), arra ébredtem, hogy a németek elmentek, s az alezredes úr is, de  visszaüzent nekem, hogy vigyem utána szekérrel a zsírosbödönben lesütött kolbászt és füstölt oldalast, valamint a vasládát a zászlóalj zsoldjával! Ne vigyél te semmit, biztatták az árkosi katonabarátok, Duka János és Gelei Ferenc, ’sze a nyomunkban a muszka. Te beszéled nyelvüket, ha utolérnek, a hegyek védelme alatt hazaérünk Háromszékre – mesélte. –Nem tehettem, mert Szentmártonban Dánér százados ránk ijesztett: ezzel a pisztollyal lövöm agyon, aki a magyar hazánk védelméből megszökik! Két fiúgyermekem, feleségem otthon van, ha hirtelen megfordul a harc, főbe lőnek. Aki akar, jöjjön velem, irány gyalogosan a Tolvajos-tető. Rohantunk a németek és a magyar tisztikar után egy értelmetlen háborúban. A tetőn meglepetés várt. Kiabált valaki: Béni úr, jöjjenek enni! Dámi volt, a kőröspataki rostakészítő cigány, ő is székely határőr volt velünk. Libát fogott, s estefelére kész volt a paprikás! Viszontagságos volt a menekülés. A németek sehol nem engedték, hogy pihenésre hajtsuk fejünket, még az istállókban sem. Gyötört minket az éhség, egy-egy, az oroszok elől elmenekült sváb család disznója mentett meg, akadtunk olyan pincére is, ahol még volt bor. Megbomlott a rend, mindenki menekült. Serfőző alezredessel véletlenül találkoztunk valahol Belső-Magyarországon. Kuruc ember volt, nem kedveltem. Amikor meglátta a szekéren a vasládát, felnyitotta. Fokra álltak benne a Horthy-papírpénzek, a zászlóalj kifizetetlen zsoldja. Felkiáltott: Kisgyörgy maga marha, maga hülye, idáig hozta ezt a sok pénzt, tegye le azonnal! (Serfőző alezredes úr a harcok első napján faképnél hagyta az öregekből, fiatalokból álló szentgyörgyi székely határőrzászlóalját, és valahonnan Sopron környékéről irányították vissza a tábori csendőrök – olvastuk Földi István egy visszaemlékezésében, Szőts Dani bátyánk, az úz-völgyi veterán pedig úgy hallotta Dobay Béla sepsiszentgyörgyi orvostól a háború után, hogy Serfőzőt a hadbíróság halálra ítélte. Egy hadbíró őrnagy beadott egy revolvert, és azzal öngyilkos lett, hogy szégyen – akasztás – ne érje. Dobay tudhatta, ugyanis tábori lelkész volt, Serfőző törzskarához tartozott. Sós Ferenc honvéd elmondta, hogy az egyik faluban ő őrizte puskájával a letartóztatott alezredest.)
Visszatérés Amikor a nyomukban voltak az oroszok,  már Ausztria földjén, a Stájer-Alpokban jártak, éhesen, meggyötörve, fáradtan gondoltak az itthoniakra, mireánk. Győzködték az apámmal egyidős székely katonák, a falubeliek, hogy forduljanak meg. Ments meg nyelvtudásoddal, Béni bácsi – mondták,  hátha nem esünk ismét fogságba. Megfordultak, szembe indultak a kegyetlen ellenséggel. De átadjuk a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek. Néhai Soós Ferenc kökösi lakos elmesélte a történteket néhai Sylvester Lajos újságíró kollégának. Idézzük az Úz-völgyi hegyomlás, 1996-ban megjelent dokumentum-kötetéből.
Lendvánál egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez? „Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig. Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskméten ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba. Bekísértek a parancsnoksághoz, kijött az orosz tiszt, Kisgyörgy bácsi beszélgetett vele, s kérdezte, honnét tudod ilyen jól a nagy orosz nyelvet? Kisgyörgy bácsi mondta, hogy ő is mint fiatal katona Oroszországban volt fogoly. Kérdi, hol? Mondja, hogy melyik városban volt utoljára hat évet. Melyik utcában? Mondja az utcát. Megnézi jól az orosz, hát te vagy Márton, azt mondja és összeölelkeztek.” (Soós Ferenc nem emlékezett jól apám keresztnevére).
– Az említett orosz tiszt őrnagyi rangban volt – mesélte később apám. Egy udvarban laktunk Harkovban, és megismert, egy bürgeri csizmát rendelt tőlem, ő egyetemista volt. Maradj mellettem tolmácsnak, mondta, pénzt küldünk a családodnak. Mindhiába, mi hazavágytunk. Papírt adott, egyfajta útlevélfélét, amit már Szegeden megmosolyogtak. Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultunk hazafelé Kecskemétről vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem mertek bemenni Brassóba. Apácán leszálltak, a bölöni erdőn keresztül indultak Árkosra. Figyelték a toronyból, s amikor megjelentek, megszólaltak a harangok. Mindenki könnyezett. Anyánkkal, Sikó Irénnel (1912–2011) vártuk nagyapám gejei háza előtt, Geje-mezeje felől érkeztek. Forró teával, pánkóval vártuk. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz-völgyében, emlegette gyakran, de azért megszenvedtem ezt a háborút is. Száz idős székely embert hazahoztam, megmentettem nyelvtudásommal a hadifogságtól. Gyere ide dolgozni a rajoni pártbizottsághoz, Béni, kérte egy alkalommal Péter elvtárs munkáspárti vezető. Vöröskatona voltál Szovjet-Oroszországban, neked itt a helyed! Megmaradok az iparom mellett, felelte apám. A vörös hatalomból nem kérek, volt alkalmam megismerni. Az már itt van, negyven évig tovább sem megy.
Nem tévedett sokat. 1989-et már nem érhette meg.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Három nyelven stoppolták le a csendőrkocsit
A kolozsvári kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezéséért harcoló Musai-Muszáj civil kezdeményezőcsoport tegnap újabb villámcsődülettel rukkolt elő: délután a polgármesteri hivatal és a Béke tér közötti járdaszakaszon öt percen keresztül két- és háromnyelvű úti célokkal autóstoppoltak.
Nem túl sok sikerrel – tegyük hozzá –, hiszen csupán egy csendőrkocsi húzott félre, de miután nem került sor semmilyen incidensre, az sem vette fel őket. Egy szorgalmas rendőr viszont felírta magának a táblákon látható városneveket, hogy mi célból, azt (még) nem tudni. Az akció üzenete egyébként az: ha más hazai településeken (pl. Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Temesváron, Brassóban stb.), de sok külföldi nagyvárosban (Prága, Bozen, Kassa, Zára) is lehetséges a többnyelvű helységnévtáblák használata, akkor Kolozsvár sem maradhat ki a román és magyar, sőt német feliratozásból.
Szabadság (Kolozsvár)

Különleges nyitókoncert a Szent György Napokon
Kezdetét veszi Erdély egyik legnépszerűbb városnapi rendezvénysorozata, a Szent György Napok – a város már díszbe öltözve, színes sárkányos zászlókkal készen áll a kultúrheti programokra.
A hagyományos nyitókoncerten a világhírű bukaresti Madrigál kórus lép fel a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király templomban pénteken. A 19.30 órakor kezdődő önálló műsorban a bukaresti kórus helyi diákkórusokkal koncertezik, a bevezetőben pedig a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum 200 fős Campanella gyermekkara énekel Lőfi Gellért vezetésével.
Népszerűsítik a kórusmozgalmat
A sepsiszentgyörgyi Ungureanu Anna vezette bukaresti kórus kettős küldetéssel érkezik a városnapokra: a zenei csemege mellett a Cantus Mundi országos programot is népszerűsítik, amelynek célja minél több gyereket bevonni a kórusmozgalomba.
Az állami támogatást élvező program civil kezdeményezésből intézménnyé alakult: kórusok megalakulását szorgalmazza, a meglevőket pedig fellépési lehetőségekkel, kottákkal, képzéssel segíti.
A kultúrheti programok keretében öt színházi előadást és nyolc zenei produkciót tekinthetnek meg az érdeklődők. Szombaton a magyarországi Havasi Balázs zongorista mutatja be a Munkácsy Mihály műveiből ihletődött Ecset és zongora című tizenkét zeneművét, ezt követően a Saint George Jazz Night koncertsorozatra kerül sor.
Vasárnap a gyergyószentmiklósi Figura mutatkozik be Mi lett a nővel című „férfimesével”, a városi művelődési házban pedig három román filmet vetítenek. Hétfőn a temesvári Csiky Gergely Színház Gardénia című előadását és a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Háztűznéző című darabját láthatják a nézők. Kedden Opra Mónika énekes a brassói szimfonikusok kíséretében sanzonokat ad elő, szintén kedden a helyi Mácsafej zenekar koncertezik.
Kulturális hét és koncertek
Szerdán az unitárius templomban Rákász Gergely, Magyarország legfiatalabb koncertorgonistája lép fel, majd Csákányi Eszter Kossuth- és Jászai-díjas színésznő koncertezik a színház nagytermében. A kulturális hét utolsó napján, csütörtökön a Kolozsvári Magyar Opera Valahol Európában című musicaljét, a Kolozsvári Állami Magyar Színház pedig Aki elzárja az éjszakát című előadását mutatja be.
A május elsején kezdődő szabadtéri rendezvényen 13 együttes, köztük négy helyi lép fel: a Százlábú és Százlábacskák néptáncegyüttes, a Mercedes Band, a 3Sud Est, a The Sweet Life Society, Péter Szabó Szilvia, a Selfish Murphy, Tóth Gabi, a Uriah Heep, Anna and the Barbies, a Heveder, a Budapest Bár, Ştefan Bănică Jr., majd Zorán fellépésével zárul a városnapi koncertsorozat.
A 3 Sud Est zenekarnak Vancouverből kellett volna Romániába utaznia, ám nem sikerült jegyet váltaniuk egy repülőgépjáratra sem, amellyel a május 1-jén 19.30-tól kezdődő sepsiszentgyörgyi eseményre érhettek volna. Így a késő esti Péter Szabó Szilvia és zenekara koncertje 19.30-tól lesz látható-hallható, míg a popzenét játszó román együttes 23.30-kor lép színpadra.
A városnapok programfüzetét szerdától lehet megvásárolni. Ára öt lej, és valamennyi rendezvény helyszínén, a Városimázs Irodában, a H-Press terjesztőinél, valamint a mozgóárusoknál is hozzá lehet jutni. A füzet helyszíntérképet és tombolajegyet is tartalmaz.
A 2015-ös Szent György Napok során a nyeremények értéke ötezer euró. A főtámogató az elmúlt évekhez hasonlóan ismét a Sun Travel utazási iroda, erről az egység tulajdonosa és igazgatója, Joós Stefan beszélt. Mint magyarázta, három díjat ajánlanak fel idén: két fő részére egy hároméjszakás üdülést a Duna Deltában található szállodában, két fő részére autóbuszos városlátogatással egybekötött kirándulást Prágába három napra, míg a fődíj egy görögországi nyaralás Zakhyntos szigetén – szintén két fő részére.
A Szent György Napok idején a Süsü téren sorra kerülő, gyerekeknek szóló eseménysorozat alapelve, hogy semmi sincs ingyen, így tehát a térre való belépésért papírt kell hajtogatni, amely mintáját ugyancsak a Szent György Napok idejére készített műsorfüzet középlapján lehet megtalálni.
Konferencia a városfejlesztésről
A városfejlesztésről tart konferenciát a sepsiszentgyörgyi önkormányzat a Szent György Napok keretében. Buja Gergely pályázatíró csütörtökön elmondta, az Európai Bizottság Európa a polgárokért programja keretében pályáztak és 25 ezer eurót nyertek a testvérvárosi kapcsolatok elmélyítésére és kiterjesztésére.
A városnapokon május elsején tartanak konferenciát, amelyre három országból, Magyarországról, Szlovákiából és Szlovéniából érkeznek a testvérvárosok képviselői, akik a már megvalósított városfejlesztési programjaik révén mutatják be, hogyan lehet bevonni a közösséget, mit tehet a város a polgáraiért, a polgárok a városért.
Három fő témája lesz a konferenciának: a városi közterek közösségformáló ereje, a város és identitás, valamint az élhető kultúra. Sepsiszentgyörgynek és a hozzá tartozó falvaknak mintegy húsz testvértelepülése van, ezek közül tíz vesz részt a projektben. Antal Árpád polgármester hangsúlyozta, ezeknek a kapcsolatoknak a lényege, hogy minél több művelődési intézmény, sportklub, civil szervezet között alakuljon ki együttműködés.
Szent György Napok Marosszentgyörgyön is
Idén is színes programkínálattal készült Marosszentgyörgy az immár 21. alkalommal megszervezett Szent György Napokra. Az egyhetes rendezvénysorozat a hétvégére is számos érdekes, szórakoztató rendezvénnyel várja nem csak a marosszentgyörgyieket. 
Pénteken délelőtt plakettet helyeznek el a község két legöregebb, több mint hétszáz éves tölgyfájánál, nem sokkal ezután pedig felavatják az európai uniós alapokból épült bölcsődét. Délután fél négytől a néptáncegyüttesek felvonulása következik, majd a kézművesvásár, a keresztény sátor és a játszóhelyek megnyitója után a 21. községnapok tiszteletére 21 léggömböt engednek fel. Este fél kilenctől ByTheWay-koncert lesz, utána a Proconsul és Dj Tibi lép színpadra.  Szombat délután öt órától várja a közönséget a Tavaszi Kórusfesztivál, este nyolctól a Kormorán koncertezik. Ezt követően Alex Velea szórakoztatja a közönséget, majd fél tizenegykor tűzijátékra kerül sor. A napot szabadtéri buli zárja, a zenét Koszika és a Hot Shot Bands együttes szolgáltatja. 
Vasárnap 4 órától a Kerecsensólyom Hagyományőrző Egyesület honfoglaláskori harci bemutatót szervez. Este nyolctól a Piramis-rajongók láthatják kedvenceiket a színpadon, majd Paula Seling kápráztatja el hangjával a közönséget. A községnapok lampioneregetéssel zárul (V. Gy.).
Bíró Blanka, Bencze Melinda 
Krónika (Kolozsvár)

KÖZLEMÉNY
A prágai székhelyű Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által szervezett budapesti konferenciát a II. világháború európai befejezésének 70. évfordulója alkalmából rendezték meg május 5-6-án. Arra kívánták felhívni a figyelmet, hogy a világháború vége a kommunista diktatúra kiépítésének kezdetét is jelentette térségünkben.
A Magyar Országgyűlés delegációs termében megrendezett konferenciát Gulyás Gergely, az Országgyűlés elnöke nyitotta meg, majd a külföldi és magyar előadók Európa megosztottságának megtervezését, a vasfüggöny kiépítésének módozatait és tragikus következményeit elemezték.
Az második napon Tőkés László erdélyi EP-képviselő, aki a platform védnöki testületének is tagja, beszédében kitért rá: „A második világégésre emlékezve ezúttal az I. világháború kitörésének centenáriumától sem lehet eltekintenünk. Sommás leegyszerűsítéssel fogalmazva: alig két évtized múltán a „nagy háború” egyenes következményeként robbant ki a II. világháború – ennek viszont szintén fájdalmas folytatása- és következményeképpen épült fel a berlini fal, és tört reánk a hidegháború. Cseberből vederbe estünk: alighogy megszabadultunk a náci nemzetiszocializmustól, Kelet-Közép-Európában az internacionalista, kommunista szocializmus vette át az uralmat, vitte tovább dicstelen elődje totalitárius örökségét, és tartotta fenn évtizedekig annak megosztó politikáját.” Emlékeztetett: „Bennünket, romániai magyarokat – példának okáért – a berlini falhoz hasonló határfalak választottak el magyarországi testvéreinktől. De ugyanez mondható el a csehszlovákiai, jugoszláviai vagy szovjetunióbeli kisebbségi magyar nemzeti közösségeinkről.” Le kell bontani az intolerancia és a félelemből épült hallgatás falát, s akkor remény van rá, hogy a totalitarizmus berlini falai úgy omlanak le, mint egykoron Jerikó falai, zárta szavait Tőkés László.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, aki egyrészt szervezőként, de az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja vezetőségének tagjaként vett részt a tanácskozáson, felszólalásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az Európai Bizottság eddigi támogatási gyakorlata a nácizmus és a sztálinizmus korszakának kutatását kedvezményezte. „Márpedig ha az Unió hiteles akar lenni, akkor nem tehet úgy, mintha Sztálin halála után a kommunista országokban nem öltek és kínoztak volna meg több ezer embert. Olyan Európát akarunk, amely azonos mércével kezeli a fasizmus és a kommunizmus rémtetteit” – zárta szavait az erdélyi politikus.
A konferencia zárszavaként Takács Szabolcs, a Miniszterelnökség európai uniós ügyekért felelős államtitkára köszönetét fejezte ki a konferencia megszervezéséért, és biztosította a részvevőket arról, hogy a magyar kormány továbbra is egyformán fontosnak tartja a kommunizmus és a fasizmus rémtetteinek feltárását, éppen ezért a jövőben is partnernek tekintik az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformot.
Ezután került sor a budapesti Duna Palotában a platform idei díjának átadására. A demokrácia melletti kiállásuk és a korrupciót leleplező tevékenységük nyomán egy orosz testvérpárnak, Oleg és Alekszej Navalnijnak ítélték oda a 2015-ös díjat. Mivel egyikük börtönben van, másikuk pedig házi őrizetben, a díjátadón megbízottjuk jelent meg. Az eseményen Göran Lindblad a díjat odaítélő szervezet elnökeként a testvérek merész és bátor kiállását hangsúlyozta, Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke pedig azon reményét fejezte ki, hogy Oroszországban felismerik: nem az Európától való elszigetelődés, hanem sokkal inkább a demokrácia és a jogállamiság szabályainak betartása és az unióhoz való közeledés jelentheti a jövőt.
Budapest, 2015. május 7.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája
Mellékeljük Tőkés László felszólalásának szövegét.
Európai Emlékezet és Lelkiismeret Nemzeti Emlékezet Bizottsága Platformja A vasfüggöny – a II. világháború következményei
Nemzetközi konferencia
Budapest, 2015. május 5–6.
Szabadulás a vasfüggöny fogságából
Hat kerek esztendő telt el azóta, hogy az Európai Parlament – egyebek mellett – határozatban mondta ki az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának a létrehozását. Húsz évvel a hírhedt Ceauşescu-rezsim bukása után, valamint az ebben az időszakban lejátszódott, többrendbeli kommunista visszarendeződést követően, rendkívüli élményt és megtiszteltetést jelentett számomra, hogy egyik kezdeményezője lehettem annak az európai határozatnak, amely végre a hagyományos „kettős mércével” szakítva, egyértelműen ítéletet mondott a letűnt XX. század mindkét totalitárius rendszere fölött, és megkésve bár, de legalább verbális szinten igazságot szolgáltatott a kommunista diktatúra több milliónyi ártatlan áldozatának.
A történelminek nevezhető európai állásfoglalás egyenes folytatásaképpen, utóbb az így létrejött Európai Platform Védnöki Testületének tagjaként is tovább folytathattam az akkor elkezdett munkát, és közvetlen tanúja lehettem annak, hogy azóta is milyen göröngyös utat kellett bejárnia a Göran Lindblad alapító elnök által vezetett európai intézményünknek. Szinte hihetetlen, hogy negyed századdal a totalitárius vörös hatalom, illetve a berlini fal összeomlása után, lépten-nyomon még mindig falakba ütközünk, vagy legalábbis a régen ledőlt falrendszer eltakarítatlan romjai között kell botorkálnunk…
Éppen ezért, külön is őszinte elismerésemet fejezem ki a platform kellő eszközök hiányában működő, kitartó vezetőinek és lelkes csapatának, hogy a tevékenységüket övező keleti ellenséges vagy nyugati értetlenkedő magatartás ellenére, a megkezdett úton szívósan és következetesen tovább haladnak. Mostani tanácskozásunk is ennek az állhatatos munkának az ékes bizonyítéka és egyik fontos állomása.
Úgy gondolom, hogy konferenciánk társszervezőjeként hasonló elismerésre méltó a magyarországi Nemzeti Emlékezet Bizottsága – élén Földváryné Kiss Réka elnök asszonnyal. Velük együtt illesse elismerés a Magyar Kormányt, amelynek hathatós támogatása mind a mostani nemzetközi rendezvény, mind a platform további működése szempontjából meghatározó fontosságú.
A II. világháború befejezésének idei kerek évfordulójáról Oroszország fényes ünnepségekkel emlékezik meg. Hosszú évtizedekig ezen az évfordulón az egész világ is – egyoldalú módon – csak a „győzelem napját” ünnepelte. Ez a kérdés még ma is súlyos mértékben megosztja országainkat és politikusainkat, mind az egykori vasfüggöny mentén, mind kelet-közép-európai régiónkban.
Ennek legfőbb oka pedig éppen Európa előző, közel fél évszázados megosztottsága, melynek örökségeként továbbra is egy virtuális vasfüggöny választja ketté Keletet és Nyugatot, mely ott húzódik emlékezetünkben, évtizedes beidegződéseinkben, nehezen átalakuló történelmi tudatunkban. Tulajdonképpen ezt fogalmazza meg konferenciánk címe: A vasfüggöny – a II. világháború következményei. A kontinensünket hatalmi érdekek és előnyök alapján felosztó jaltai egyezmény hosszú és sötét árnyéka vetül nemcsak a felemás „győzelem” kétes értékű ünnepére, hanem ezzel együtt annak kínkeservesen megszenvedett, korszakos utókorára.
Ezekben az években évforduló évfordulót követ. A második világégésre emlékezve ezúttal az I. világháború kitörésének centenáriumától sem lehet eltekintenünk. Sommás leegyszerűsítéssel fogalmazva: alig két évtized múltán „a nagy háború” egyenes következményeként robbant ki a II. világháború – ennek viszont szintén fájdalmas folytatása- és következményeképpen épült fel a berlini fal, és tört reánk a hidegháború. Cseberből vederbe estünk: alighogy megszabadultunk a náci nemzetiszocializmustól, Kelet-Közép-Európában az internacionalista kommunista szocializmus vette át az uralmat, vitte tovább dicstelen elődje totalitárius örökségét, és tartotta fenn évtizedekig annak megosztó politikáját.
A történelmi tények ismeretesek. Amiképpen maga Winston Churchill fogalmazott: „vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén”. Ezzel szemben Putyin elnök még ma is „az elmúlt évszázad legnagyobb geopolitikai tragédiájaként” fájlalja a Szovjetunió szétesését. Ezen összefüggésben a szovjet expanziós hagyományokat folytató Oroszország és a demokratikus Európa ukrajnai szembenállása nem mást, mint a megosztó múlt jelenkori továbbélését jelenti.
Csak annyi történt, hogy a vasfüggöny keletebbre költözött. Éppen ezért ma is égetően fontos, hogy az egyesült Európa ne csupán a birodalmi Oroszországgal nézzen farkasszemet, hanem saját totalitárius múltjával is őszintén szembenézzen, és az Európai Parlament hivatkozott határozatát életbe ültetve, a kontinensünket, országainkat, népeinket és társadalmainkat továbbra is megosztó választófalakat végérvényesen lebontsa. Amint maga a dokumentum fogalmaz: az európai integráció – egyenes – válasz a két világháborút és a totalitárius diktatúrákat megszenvedett közös múltunkra. Amennyiben ezt a „választ” nem vagyunk képesek helyesen és hitelesen megadni, az egyesült Európa korszakos béketerve is kudarcra van ítélve – állapíthatjuk meg az idézett határozat értelmében.
„Hogyan épült meg a vasfüggöny?” – fogalmazza meg a kérdést munkacsoportunk témamegjelölése. „Milyen volt az élet a vasfüggöny mögött?” – olvashatjuk a kérdést a másik témakörben.
Ezekre a kérdésekre igazából csak mi, kelet- és közép-európaiak tudunk hiteles választ adni, akik a vasfüggöny mögül évtizedeken át sóvárogva tekintettünk a börtönfal szinonimáját jelentő Berlini fal túloldalán lévő „szabad világra”, és akik a kommunizmus „börtönvilágának” „rab népeiként” nem csupán Európa másik felétől voltunk elrekesztve, hanem saját elnyomó társadalmaink diktatórikus rendszereiben is egy módszeresen kiépített, szövevényes falrendszer labirintusának fogságában éltünk és vergődtünk.
„Vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén. Hogy mögötte mi történik, arról mit sem tudunk” – írta volt Churchill már a legelején. A brit miniszterelnök vélhetően lelkiismeret-furdalásban halt volna meg, ha megéri, hogy újabb nagyhatalmi békerendszerük hová vezetett…
És itt engedjék meg, hogy a konferencia partikuláris megfogalmazása értelmében, kiemelt módon arról a „másodlagos vasfüggönyről” szóljak, amely mindkét világháborút követően a Kárpát-medencei magyarságot sújtotta.
Ma már evidenciának számít, hogy az első világháborút követő párizsi békeszerződések, ezek részeként pedig a trianoni békediktátum igazságtalan határmódosításai sorscsapást jelentettek a féltucatnyi országba szétszakított magyar nemzet számára. A második világháború végeztével a győztes hatalmak – nem tanulva a múltból – még csak megerősítették az előzőleg megvont mesterséges határvonalakat, a nemzetellenes kommunista internacionalizmus kényére-kedvére szolgáltatva ki a Magyarországtól elcsatolt többmilliós magyarságot. Bennünket, romániai magyarokat – példának okáért – a berlini falhoz hasonló határfalak választottak el magyarországi testvéreinktől. De ugyanez mondható el a csehszlovákiai, jugoszláviai vagy szovjetunióbeli kisebbségi magyar nemzeti közösségeinkről. Nálunk, Erdélyben ráadásul a román diktátor ördögi falurombolási terve megsemmisüléssel fenyegette településeinket, egész magyar kultúránkat és közösségünket. Kelet-Közép-Európa egyik legsötétebb nacionálkommunista diktatúrájaként a Ceauşescu-rezsim már korábban keményvalutáért árusította ki német és zsidó kisebbségének százezreit – akkorra pedig elérkezettnek látta az időt, hogy utolsó számottevő kisebbségétől, a kétmilliónyi erdélyi magyar közösségtől is megszabaduljon.
Ezen viszonyok között számunkra, erdélyi magyarok számára az Európát kettéosztó és megnyomorító Vasfüggöny már-már a trianoni határokkal volt egyenlő. Egyebek mellett ezzel is magyarázható, hogy a diktatúra bukásához vezető romániai népfelkelés nem az ország fővárosából, Bukarestből indult, hanem Erdélyben, a soknemzetiségű és sokvallású Temesváron vette kezdetét, éspedig egy kétszeresen kisebbségi, magyar református gyülekezetben. Egy olyan városban, ahol az időközben megváltozott etnikai arányok ellenére többség és kisebbség le tudta győzni a nacionálkommunista uszító propaganda által gerjesztett, kölcsönös bizalmatlanságot, és össze tudott fogni közös ellenségük: az elnyomó és megosztó kommunista diktatúra ellenében. A toleráns „Temesvár szellemét” azóta is közmondásos értelemben szokás emlegetni.
Ez a szellemiség néhány nap leforgása alatt láncreakciószerűen vezetett el a Ceauşescu-rezsim bukásához, szervesen beleilleszkedve a szovjet kommunizmus országonkénti összeomlásának 1989-es láncolatába.
Azt is mondhatjuk, hogy a vasfüggöny részeképpen, illetve a berlini fallal többé-kevésbé egy időben omlottak le a keleti tábor országait egymástól elválasztó, szinte hermetikusan zárt keleti határok, s hogy ennek eredményeképpen a magyar közösségeket egymástól többszörösen elválasztó trianoni határok is – gyakorlatilag – megszűntek.
Ebben a folyamatban rendkívüli jelentőséggel bírt a páneurópai piknik néven ismeretes, 1989. augusztus 19-i határáttörés, amikor is a meggyengült magyar hatóságok hallgatólagos engedelmével, a magyar–osztrák határzárat lebontva, a keletnémet menekültek százai, majd ezrei távozhattak Németországba.
Engedjék meg, hogy befejezésképpen ezt a történelmi pillanatot idézzem, pontosabban azt az üzenetemet, melyet – a szervezők kívánságára – a piknik résztvevőihez azokban a válságos időkben, titokban juttattam el. A félelemből épült „hallgatás falát” áttörve, akkor ezeket írtam: „Nálunk a vasfüggöny helyett falvakat akar lerombolni a téboly: falak helyett falvakat. Hisszük, hogy nem fog sikerülni. Rajtatok is múlik, hogy ne történhessék meg… És akkor nem kell többé féltenünk sem falvaink népét, sem Európa kis népeit és nemzetiségeit, mert minden más berlini mintájú fal Jerikó falai gyanánt fog összedőlni, egy csapásra. És akkor végre mi is ott leszünk az Európai Nagytalálkozón…”
Budapest, 2015. május 6.
Tőkés László

Erdély-romantika Felvidéken – Beszélgetés Csáky Pál szlovákiai magyar politikussal
Pozsony és Kolozsvár között nincs közvetlen vonal, a határon túli magyar nemzetrészek keveset foglalkoznak egymással, a ritka kapcsolat többnyire Budapest közvetítésére szorul, állapította meg keserűen dévai látogatása alkalmával Csáky Pál szlovákiai EP-képviselő, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja (MKP) egykori (2007–2010) elnöke. A felvidéki író-politikus – aki 1998 és 2006 között Szlovákia kormányfő-helyettese volt – a Hunyad Megyei Magyar Napokra jött el a dél-erdélyi szórványba, Winkler Gyula kollégája meghívására. Ez alkalommal beszélgettünk el vele.
Erős magyarság, gyenge magyarság
– Azon állítása, miszerint a hátáron túl rekedt nemzetrészek közül a felvidéki magyarság szellemileg és lelkileg a leggyengébb, igen meglepőnek tűnhet, tekintettel arra, hogy az életszínvonal éppenséggel ott a legmagasabb, jobb, mint Magyarországon, Erdélyről nem is beszélve. – Éppen ez a paradoxon, hogy a viszonylagos jólét nem párosul a nemzeti öntudat erősségével. Nemzeti kötődés szempontjából az erdélyi magyarság erősebb, mint a felvidéki. Szerintem ez két tényezőre vezethető vissza, a történelmi hagyományokra és az elnyomásra. Míg Erdély sokáig önálló fejedelemség volt, ahol a magyarság megtanult önállóan boldogulni, Trianonig a Felvidék mindig is Magyarország része volt, a felvidéki magyarság mindig is az összmagyarság részeként, azzal szoros kapcsolatban élt, tekintetünk mindig is Budapestre figyelt. Az erdélyi magyar írók is gyakran jellegzetesen erdélyi témákat dolgoztak fel, miközben a felvidékiek inkább általános magyar ügyekre figyeltek fel. Másrészt 1945 és 1948 között a felvidéki magyarságot óriási üldözés érte, amikor a Beneš-dekrétumok alapján a csehszlovák állam egyszerűen megfosztotta a magyarokat állampolgárságuktól, és körülbelül 110 000 magyart (az akkori 700 000-ből) akaratuk ellenére kitelepítették szülőföldjükről etnikai tisztogatás keretében, mindenekelőtt az elitet. Épp, hogy kiheverte ezen csapást, s jött a következő Csehszlovákia 1968-as szovjet lerohanásánál, amikor újabb elit-lefejezés történt, a Prágai Tavaszként ismert reformirányzatot támogató számos értelmiségit kirúgták állásából és kétkezi munkára kényszeríttették.
– Mégis átvészelte a történelmi viharokat és megmaradt, sőt a hatvanas évektől gyarapodott, népszámlálásról népszámlálásra többen voltak. A rendszerváltás után alábbhagyott a szlovák állami nacionalizmus nyomása, a gazdasági és politikai körülmények is javultak, a 600 000-es magyarság mégis félmillióra apadt. A tendencia sajnos nemcsak a felvidékiekre vonatkozik, a román államnacionalizmus erőteljes üldözése idején, gazdasági nyomorban az erdélyi magyarság is erős maradt, gyarapodott is 89 előtt, miközben a széleskörű nemzeti jogoknak örvendő és irigylésre méltó anyagi jólétben élő vajdasági magyarság már akkor is apadt. Átok lenne a jólét és a szabadság a határon túli magyarság számára? Az elnyomás nem tudott megtörni, sőt, megerősített, viszont a jobb körülmények igencsak kikezdtek.
– Nehéz kérdés, már Adyt is foglalkoztatta, egyik versében a nyomás és a kényszer szükségességét említi, az emelné fel a magyarságot. A kényszer kétségtelenül összefogást eredményez, ostromlott várban az összetartás nyilvánvaló. A határon túli magyarság azonban nem élhet állandóan ostrom alatt, a nemzeti öntudatot anélkül is meg kell tartani. Szlovákiában ez, sajnos, gyengült az utóbbi 25 évben. – A hivatalos statisztikák szerint a felvidéki magyarság már elveszítette Pozsonyt és Kassát, onnan már jóformán eltűntek a magyarok. Valós-e a helyzet, vagy inkább a számok politikai manipulációjáról volna szó?
– Attól tartok, hogy a valós helyzet sem jobb, a 410 000-es lakosú Pozsonyban 16 000 magyar él, a 240 000-es Kassán pedig már csak olyan 5000. Ez utóbbi esetben viszont meg kell jegyezni, hogy a szlovák és magyar identitás nem különül el annyira, sok a vegyes család, s a legutóbbi népszámláláson a város lakosságának 15%-a nemzetiségnél egyszerűen azt nyilatkozta, hogy „kassai”. – Erdélyben azért a nagyvárosok esetében sokkal jobb a magyarság helyzete, Kolozsváron és Nagyváradon olyan 50 000, Marosvásárhelyen, pedig közel 60 000 magyar él. Még ha számbelileg ott is kisebbségbe került, nagyvárosaink megmaradtak magyar központoknak, továbbra is vonzzák az erdélyi magyar elitet, intézményeink (egyetem, iskolák, színházak, sajtó, könyvkiadók stb.) kisugárzó hatása most is erős. Pozsony és Kassa esetében beszélhetünk-e még az egész felvidéki magyarságot szolgáló szellemi-kulturális kisugárzásról?
– Pozsony és Kassa már nem tudják ellátni a szellemi központ feladatát, Pozsonyban nincs is állandó magyar színház, csupán Kassán. Miközben az erdélyi és a vajdasági magyarság megtartotta nagyvárosait – Szabadka ugyanolyan magyar központ maradt a Vajdaságban, mint Kolozsvár és Marosvásárhely Erdélyben –, a szlovákiai magyarság elvesztette a nagyvárosokat, központja áttevődött a magyar többségű Komáromba (35 000 lakos, szerk. megj.) és Dunaszerdahelyre (23 000 lakos).
– Nálunk ekkora kisvárosok – mint például Székelyudvarhely vagy Kézdivásárhely – legfeljebb másodrangú regionális központokként jöhetnek szóba, nem összerdélyi nemzeti központokként. – Többek között ezért is mondom, hogy szellemileg-lelkileg a felvidéki magyarság a leggyengébb a határon túli nemzetrészek közül.
– Mi a helyzet a szórvánnyal? Erdélyben is vannak román tömbvidékek, Hunyad megye is ide sorolható, ahol a magyarság Trianon előtt is szórványban élt, most is. Trianon előtt még a szlovák tömbvidéken is éltek magyarok, főleg a városokban jelentős magyar polgárság volt. Vannak-e még magyarok például Turóc, Trencsén, Zólyom, Liptó, Sáros vagy Szepes vármegyékben, vagy az ottani magyarság teljes eltűnését kimutató szlovák statisztika e téren sem téved? – Arrafelé már alig akad magyar, az MKP-nak is csak elvétve vannak szervezetei, noha minden választásnál onnan is kapunk néhány szavazatot. A Beneš-dekrétumok kiűzték a magyarokat – és a szintén évszázados múlttal rendelkező tekintélyes szepességi németeket – onnan, jelenleg a szlovákiai magyarság már csak az ország déli részén, a magyar határ mentén él, kisebb-nagyobb tömbökben. – Álszerénység nélkül, mindezek alapján Erdélyt példaképnek lehetne tekinteni a Felvidéken, noha jóléti szempontból éppenséggel a fordítottja helytálló.
– A mostohább történelmi fordulatok vezettek ide, másrészt viszont Csehszlovákia gazdasági helyzete mindig is jobb volt, mint Romániáé, s annak öröksége az önálló Szlovákiában is megmaradt. Magyar–magyar konkurencia
– Erdélyben nemigen tudjuk kezelni a magyar–magyar konkurenciát. A magyar iskoláknak az a célja, hogy minél több – lehetőleg az összes – magyar gyereket oda írassák, nemhogy elszívnák a környező magyar iskoláktól. Mégis gyakran ez történik, Kolozsváron például a 3 patinás belvárosi magyar gimnázium elszívja a gyerekeket a lakótelepi iskoláktól, a Nagyenyed környéki falvakban pedig számos magyar iskola szembesül létszámgondokkal a híres Bethlen-kollégium vonzása miatt. Mi a helyzet a Felvidéken?
– A jelenség nálunk is létezik, kezelése számunkra is kihívás, főleg, hogy gyakran személyi kérdéssé fajul. Igyekszünk meggyőzni a szülőket, erőfeszítéseink nem hiábavalók, az anyanyelvű iskolák látogatottsága terén enyhe javulás tapasztalható, jelenleg a magyar diákok 17%-a jár szlovák tannyelvű iskolába, míg 5 évvel ezelőtt az arány 20% volt.
– Politikai téren is hasonló a helyzet, legalábbis Erdélyben. Az MPP, majd az EMNP azzal a céllal jött létre, hogy megszólítsa az RMDSZ-ből kiábrándult magyarokat. Nem sikerül, noha az elképzelés nem rossz, elvileg erősebb magyar politikai képviseletet eredményezhetett volna. Felvidéken is kialakult a konkurencia az MKP és annak korábbi elnöke, Bugár Béla által alapított Híd–Most között.
– Roppant károsnak tartom a megosztást, tovább gyengíti a magyarság pozícióit. Az MKP magyar párt, míg a szintén magyar szavazatokra épülő Híd–Most elvileg magyar–szlovák politikai alakulat. A valóságban kevésbé, noha a tagság többsége ott is magyar, gyűléseik szlovák nyelven zajlanak a kevés szlovák miatt. Azt is erősen kétlem, hogy a magyar nemzeti érdek háttérbe szorítása és a „csak azt mondjuk a szlovákoknak, amit hallani szeretnek” stratégia, amit a Híd–Most alkalmaz, eredményes lehet. A problémákat néven kell nevezni, a mosolypolitika nem mindig alkalmazható, semmiképpen sem a nemzeti értékek kárára. A politikai konkurencia ráadásul jelentősen megnehezíti a magyarság helyzetét, mivel ezáltal elveszítette azt a politikai potenciált, amely engedményekre kényszeríthette a szlovák politikumot. A megosztottság révén a politikai frontvonal áttevődött szlovák–magyar síkról magyar–magyar szintre. Szintén a megosztottság számlájára írható, hogy a szlovák pozíciók még a dél-szlovákiai tömbmagyar vidéken is megerősödtek, a magyarok pedig gyengültek. Olyan vidékeken, melyeket korábban az MKP magabiztosan uralt, a megosztottság nyomán nevető harmadikként a Smer (Fico kormányfő baloldali pártja, szerk. megj.) is pozíciókhoz jutott.
– Szomorú, hogy Európa nemigen hajlandó tudomást venni a nemzeti kisebbségekről, ugyanakkor mi magunk sem igazán ismerjük egymást, mármint a határon túl rekedt magyar közösségeket. Az erdélyi és a felvidéki magyarság kapcsolatai minimálisak.
– E téren javul a helyzet, legalábbis részünkről. A szlovákiai magyarság körében amolyan Erdély-romantika alakul ki, egyre többen fedezik fel Erdélyt Wass Albert vagy Tamási Áron művei révén, évről évre egyre többen látogatnak el Erdélybe, a csíksomlyói búcsúra már rendszeresen járnak, Szováta is népszerű üdülőhellyé kezd válni. Valószínűleg a tendencia folytatódik, s közvetlen kapcsolatok megerősödnek.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én is köszönöm.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma

20 éves a Szent Miklós Kamaraegyüttes
A gyergyószentmiklósi Szent Miklós Kamaraegyüttes július 4-én, szombaton 17 órától nagyméretű találkozóval ünnepli 20. születésnapját.
A dalkedvelőket a Figura Stúdió Színház nagytermébe várják, ahol fellép az Ipartestület Férfikara, a Domokos Pál Péter Dalkör Női Kara, a szegedi Vox Nova Kórus, a törökbálinti Cantabile Kórus és az ünnepelt Szent Miklós Kamaraegyüttes, illetve közreműködik a Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar.
A város nevét viselő kamaraegyüttes 1995-ben jött létre Páll Ibolya zenetanár kezdeményezésére, első karnagya a gyergyóditrói Petres Csaba zenetanár, zeneszerző. A kamaraegyüttesben fúvós és vonós hangszerek találták meg a zenei összhangot, ugyanakkor létrejött az azonos nevet viselő vegyes kar is. A Szent Miklós Kamaraegyüttes irányítását Petres Csaba kiválása után Kolcsár Árpád gyergyószárhegyi zenetanár vette át, aki a mai napig a kórus és a zenekar karvezetője.
A Szent Miklós Kamaraegyüttes szinte törzsvendégnek számít a városi rendezvényeken, ugyanakkor évente ellátogatnak külföldre is. Sikerrel vettek részt több kórust minősítő hangversenyt is: Svájcban kitűnő minősítést, Prágában bronz, Egerben arany, idén szintén KÓTA-zsűri előtt arany minősítést szereztek. Számukra írták Sebestyén Rita és Cári Tibor zeneszerzők a Szent Miklós Legendája című előadást. Énekeltek a Csaba királyfi rockopera gyergyószárhegyi ősbemutatóján is. A kamaraegyüttesnek már kiadott CD-je is van.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro

Alpári minősítést engedett meg magának egy felvidéki magyar politikus a rádióban
Prostituálódottnak nevezte az Erdélyi Nemzeti Tanács elnökét, Tőkés László volt református püspököt egy szlovákiai magyar liberális politikus és vállalatvezető a pozsonyi rádióban.
A Pátria Rádió az állami Szlovák Rádió ötödik, nemzetiségi adója. Reggel 6 és este 18 óra között kizárólag magyar nyelvű műsorokat sugároz. A magyar adás befejeztével éjszaka más szlovák nyelvű közszolgálati rádió műsora hallható.
Az adó 2015. július 4-i, Délidő című műsorában egy közel egyórás interjú hangzott el, Miklósi Péter szerkesztő egy bizonyos Zászlós Gáborral beszélgetett annak apropóján, hogy június 27-én volt napra pontosan negyedszázada annak, hogy az akkori Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége kinevezte a '89-es rendszerváltás utáni első szabad választások eredményeként alakult új szlovák kormányt. E kabinetnek a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom és a Független Magyar Kezdeményezés nevű liberális alakulat közös jelöltjeként magyar miniszterelnök-helyettese is volt nevezett Zászlós Gábor személyében. Az erdészből lett pozsonyi jogász, politikus előbb a csehszlovák kommunista államban futott be vállalati karriert, majd 1990 februárjától júniusig a Szlovák Nemzeti Tanács képviselője és alelnöke volt, azt követőn két esztendeig a szlovák kormány alelnöke. Csehszlovákia kettéválása után Prágában, illetve Budapesten élt, 1995-től a magyarországi TriGránit részvénytársaság szlovákiai elnöke, az újgazdag posztkommunista nómenklatúra prominense.
Az említett rádióműsor beharangozójában ez állt Zászlósról: „bár régen felhagyott a gyakorlati politizálással, nyilván véleménye van a hazai kormányok és ellenzékeik stílusáról s teljesítményéről. Mi több, a szlovákiai magyar közélet hétköznapjairól is.” Az interjúalany azonban nem szorítkozott csupán a szlovákiai belpolitikára, hanem a romániai politikatörténetbe is beleártotta magát, noha bebizonyosodott az interjú meghallgatása során: járatlan a témában, tájékozatlan és elfogult. A szlovákiai magyar pártok közötti együttműködés hiányát kárhoztatva egy adott pillanatban a korábbi erdélyi egypártrendszert hozta fel követendő, üdvös példaként: „Romániában, míg Markó Béla vezette a pártot, azért ott volt egy egységes, szinte egységes tömb.” Majd rögtön hozzátette: „Később az urambocsá’ prostituálódott püspök úr is hozott létre ugye egy pártot, egy másik párt ösztökélésére, motivációjára. S még a Szász, vagy hogy is hívták, igen, Szász Jenő, az is hozott létre egy pártot…”
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája közleményben szögezte le: „A romániai kommunista diktatúra bukásában elévülhetetlen, történelmi érdemeket szerzett Tőkés László református lelkészre, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület élén két évtizedig álló püspökre, az RMDSZ korábbi tiszteletbeli elnökére, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács elnökére, az Európai Parlamentben harmadik mandátumát töltő erdélyi képviselőre tett gusztustalan megjegyzés megítélésünk szerint nem a célzott személyt minősíti, hanem magát Zászlós Gábort, az őt rendreutasítani vagy legalább indoklásra késztetni képtelen szerkesztőt, valamint az ilyen modortalanságoknak teret adó szlovák állami rádiót.”
itthon.ma

Heyman Éva, a mosoly nélküli jelkép
Október 15-én avatják fel a holokauszt nagyváradi gyermekáldozatainak emlékművét, amit a tizenévesen meggyilkolt Heyman Éváról mintáztak, aki 1944 tavaszán naplót írt a gettóban. TESZLER EMÍLIÁVAL, a szoborállítást kezdeményező Tikvah Egyesület alapítójával, Szűcs László beszélgetett.
- Mit kell tudni az emlékművet kezdeményező egyesületről?
- A Tikvah – jelentése remény – 2010 szeptemberében jött létre, édesanyám, egy holokauszt túlélő emlékére alapítottuk, akit Szilágysomlyóról deportáltak. Nonprofit egyesület, célja hozzájárulni a zsidók kommunizmus előtti életének dokumentáláshoz, megismertetéséhez, egész a deportálásukig. Célunk nem csak a 20. század történelmi fordulatait, ezen belül a holokauszt időszakát feldolgozni, hanem elmesélni mindennapi életüket, ismertebb váradi családok történetét, hiszen a dokumentumok szerint száz esztendeje a város egyharmadát képezte a zsidóság. A legtöbb család a háború végére eltűnt, de szeretnénk megtartani őket a város kollektív emlékezetében, hogy Nagyvárad mai lakói tudják, ők léteztek, éltek, nemcsak a közösség nevesebb képviselői, hanem mindenki. Nem csak azok emlékezetét őrizzük, akik látványos módon hozzájárultak a város fejlődéséhez, hiszen nem mindenki volt gazdag, hogy híres palotákat építsen. Többségük hétköznapi ember volt, aki itt élte életét.
Ez a misszió egyik része. Továbbá szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy dokumentáljuk azt, ami a deportáláskor és az azt megelőző években történt. Ezt két okból tesszük: részint az odaveszettek emlékére, másrészt, hogy megértsük, hogyan történhetett mindez. Sokszor halljuk, hogy tanulunk a múltból, de hogy ezek ne csak üres szavak legyenek, meg kell érteni, milyen lépések vezettek ehhez a tragédiához.
- Azért van szükség a Tikvah programjaira, mert eddig ez a múltból tanulás nem nagyon történt így?
- Nem tudom, de valami erre ösztönzött minket. Lehetséges, hogy nem volt elegendő, ami ez irányba történt, különben nem lett volna késztetésünk e munkára, hiszen rendelkeztünk volna az erre vonatkozó információkkal. Persze információk voltak, kezdve Mózes Teréz könyvétől, Katona Bélán át, sokan mások írtak erről. De mi nem csak a dokumentáláshoz akartunk hozzájárulni, hiszen nem vagyunk történészek, sem kutatók. Azt akartuk, hogy didaktikai anyagot teremtsünk a rendelkezésre álló információkból. A fiatalokhoz szeretnénk eljutni, a különböző etnikumú, vallású, akár ateista fiatalokhoz, hogy megismerjék a város történelmét. Úgy véltük és továbbra is úgy véljük, hogy a mai fiatalok többsége nem ismeri a város történelmét. Azt szeretnénk, ne csak tudják, hanem meg is értsék, mi történt, miért történt ez meg, és mi történhet. Szeretnénk, ha odafigyelnének minden apró jelre, ami ilyesmihez vezethet. Amikor találkozunk velük, bemutatjuk nekik az általunk felvázolt gyűlöletpiramist, amely az előítéletekkel, a sztereotípiákkal kezdődik, a másik ember nem ismeretével, ami a tolerancia hiányához vezet, és ami, ha nem állítjuk meg idejében, verbális, fizikai agresszióba torkollhat. És a történelem bizonyítja, hogy a folyamat eljuthat a népirtásig.
Továbbá megpróbáltunk, – sajnos nem túl sikeresen, mert kevesen vagyunk, és adatok sem állnak rendelkezésünkre, – segíteni a volt váradiak hazalátogató leszármazottainak megtalálni a gyökereiket. Legalább igazítsuk útba őket, hogy hol, mit keressenek. Előfordult, hogy egy-egy csoportnak megmutattuk, hol laktak a nagyszüleik, hol dolgoztak, honnan deportálták őket. Mindezek mellett vannak projektjeink az általános emberi jogokkal kapcsolatosan, feltehetően ezek dominálnak majd későbbi tevékenységünkben.
A szerző a gettó foglya volt
A naplóírást Heyman Éva a tizenharmadik születésnapján, 1944. február 13-án kezdte meg, s az utolsó bejegyzés május 30-i keltezésű, vagyis a napló közvetlenül Éva elhurcolása előtt zárul. A naplóíró odaveszett; Zsolt Béla (Éva mostohaapja, író, a Kilenc koffer című könyv szerzője – szerk. megj.) szavaival „ezt a csillagszemű kislányt 1944. október 17-én megégették”.7 Mi is e kis kötet lényege? Újból Zsolt Bélát idézem: „A gyermek észleletei, majd félelmei, előbb az emberektől, majd a haláltól. A fasizmus gyermekszemmel.”
Éva feljegyzéseit az édesanyja, Zsolt Ágnes adta ki a háború után. Azt állította, hogy a naplót a család házvezetőnője, Szabó Mariska lopta ki a gettóból; tőle kapta meg 1945-ben. Később az anya öngyilkos lett. A napló eredetisége vitatott, mivel a kézirata elveszett. Feltételezik, hogy Zsolt Ágnes megváltoztatott részeket és részleteket, az is elképzelhető, hogy a teljes szöveget maga írta. Elemzésében Frojimovics Kinga kimutatta, hogy a napló kétséget kizáróan olyan személy műve, aki a nagyváradi gettó foglya volt.
(Lőwy Dániel: A Soá nagyváradi naplóírói, Várad folyóirat, 2010/8.)
Mit kíván jelképezni Heyman Éva szobra?
Amikor megalakult az egyesület, s megfogalmazódott, hogy mit szeretnénk tenni, kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a deportált gyerekek emlékhelyét hozzuk létre. Gondolkodtunk, hogy egy park volna kézenfekvő, hiszen abban az időben a gyerekek ott játszottak, görkorcsolyáztak, bicikliztek. A másik ok, hogy a Rhédey parkból – mai nevén Bălcescu – indultak a deportáltakat szállító vonatok, ugyanis közel volt a gettóhoz. Az emlékmű Heyman Éva (1931. Nagyvárad – 1944. Auschwitz) nevét viseli, de nem csak az ő emlékét őrzi majd, hanem az összes deportált gyermekét. Őt szimbólumként választottuk. A venezuelai származású, Angliában élő szobrásznő, Flore Kent, akinek számos alkotása van Bécsben, Prágában, Londonban, tudott Heyman Éváról, meghatotta a kislány naplója. A legtöbb gyermek neve nem ismert. De az édesanyja által publikált napló nyomán Éva megszemélyesíti a holokauszt áldozatává vált összes gyermek és kamasz emlékét. A szobor nem feltétlenül hasonlít Heyman Évára, már csak azért sem, mert nem mosolyogva ábrázolja őt. Az egyetlen fennmaradt tinédzserkori fényképen, melyen vélhetően 12-13 éves volt, Heyman Éva fülig érő szájjal mosolyog. Antropológos vagy más tudós kellene legyen valaki, hogy tudja, hogyan nézhetett ki ez az arc, ha nem is szomorúan, de elgondolkodva, mosolytalanul ábrázoljuk. A szobor egy kislány arcát ábrázolja, aki bárki lehet a deportált kislányok vagy kisfiúk közül.
Heyman Éva naplója sok évtizedes késéssel kezd ismertté válni.
A napló Magyarországon jelent meg először, azt hiszem ’47-ben, Éva édesanyja, Rácz Ági adta ki, aki pár évvel később öngyilkos lett. Folyik a vita, hogy az anya mennyire nyúlt bele ebbe a naplóba, esetleg kihagyott-e valamit, mert az eredeti naplót nem találták meg.
- Akár az is lehet, hogy újságíróként inkább hozzátett?
- Nem tudni. Amit biztosra vehetünk, mivel mi kapcsolatban voltunk olyan személyekkel, akik ismerték Évát, hogy ez Éva stílusa. Nagyon intelligens, érzékeny kislány volt, ráismertek a naplóban, de soha nem tudhatjuk meg, hogy kimaradt-e valami, történtek-e változtatások. Lényegében ez nem is fontos, mert amit leír, az reális. Ha valami ki is maradt, az vélhetően az anya és lánya kapcsolatára vonatkozott, ami viszont nem releváns abból a szempontból, ami a gettóban történt.
- Más nyelveken mennyire ismert ez a napló?
- Néhány oldala román és angol nyelven a mi honlapunkon is megtalálható. Romániában 1991-ben jelent meg, Oliver Lustig fordításában. Nemrég megjelent francia nyelven, tudom, hogy fordítják spanyolra. Héberül és angolul is olvasható. (A Napló magyarul 2011-ben Éva lányom, majd 2015-ben A piros bicikli címen jelent meg, mindkét alkalommal a XXI. Század Kiadó gondozásában - Szerk megj.)
- Kik voltak az emlékmű-állításban segítő partnereik?
- Először is maga Flor Kent, aki ingyen készítette el a tervet, az öntőformát. Aztán szükségünk volt mindenféle engedélyre a helyi hatóságoktól, ebben Emődi Tamás támogatott, előkészítve a beadandó dokumentumokat. Nem szeretem dicsérni a hatóságokat, de az igazság az, hogy a polgármesteri hivatal első perctől, ahogy megemlítettük az emlékmű tervét, nyitottnak mutatkozott. Olyan feladatokat, melyeket a törvény szerint 30 nap alatt oldhattak volna meg, hamarabb elintézték. Hét vagy nyolc intézményhez, például a hőszolgáltatóhoz, vízművekhez kellett elmenjünk engedélyekért, ez okozott egy kis fejfájást, de sikerült mindent rendezni. Szintén le a kalappal a Bihar megyei Művelődési Igazgatóság előtt, segítségükkel megkaptuk a művelődési minisztérium engedélyét. Persze, szükségünk volt pénzre is, hiszen ki kell fizetni a szobor öntését, a talapzatot, ki kell fizetni az emléktáblát, a munkásokat és az eszközöket, amellyel szállítják, s a helyére emelik. A pénzt adakozásból gyűjtöttük. Nagyváradról négy támogatót említenék: a görög-katolikus és a római-katolikus püspökséget, Stern Pétert, és a Messianisztikus Zsidó Hitközséget. Kaptunk még támogatást az Egyesült Államokból, a Jointtól, továbbá segített az egyesület tiszteletbeli tagja, Susan Geroe, azaz Gerő Zsuzsi, három izraeli és amerikai család, a teljes lista olvasható a honlapunkon. Kanadából és Franciaországból is hozzájárultak, valamit Mózes Teréz és a fia Izraelből.
- Hogy halad az előkészítő munka, mikor lesz az emlékmű avatása?
- A szobrásznő már megvette a repülőjegyét, úgyhogy, ha semmi nem jön közbe, október 15-én tartjuk az avatást. A szeptembert ki kellet hagynunk, mert számos zsidó ünnep volt ebben a hónapban. Mi meghirdetjük, és aki akar jönni, szívesen látjuk. Lesz néhány rövid szónoklat: a szobrásznő biztos beszél, én is mondok néhány szót, s ha valaki akar szólni a városi tanács részéről, vagy bárki más, az megteheti. Remélem, lesznek középiskolások és egyetemisták, mindennél fontosabb, hogy a fiatalok eljöjjenek.
Már kiöntötték a fundamentumot, László Attila kőfaragó hozta el Magyarországról a talapzatot. A szobor egy kislányt ábrázol. A fényképről ismerjük a ruháját, a haja két copfban, a kezét egy könyvön tartja majd, ami a naplóra utal. Egy komoly arcú lány lesz, tinédzser. Talán a fiatalok, akik majd elmennek mellette, megállnak, elolvassák, amit ír a táblán, leülnek mellé, és megértik, hogy egy generáció elveszett.
- Említette, olyan projektekben is gondolkodnak, melyek az általános emberi jogokkal foglalkoznak. Erről elárulna részleteket?
- Például érdekel a roma közösség, és minden sebezhető közösség. Nem csak a nemzeti kisebbségekre gondolunk, hanem minden kisebbségre, a hátrányos helyzetű emberekre, a kiszolgáltatottakra, például a mozgássérültekre. Arra, hogyan tud bejutni egy mozgássérült egy nem akadálymentesített középületbe, hogyan intézi az ügyeit egy halláskárosult.
Közben azzal is szeretnénk foglalkozni, hogyan történt a deportálás, meg akarjuk érteni az ezt megelőző éveket, a kor passzív szemlélőjét. Mert voltak ugyan emberek, akik a deportálás idején vagy még azelőtt segítettek és kockáztattak, de hol voltak a jóérzésű emberek, amikor kezdtek életbe lépni a megkülönböztető törvények? Akkor még nem volt veszélyes hallatni a hangjukat. Ezt szeretném megérteni. Például azt, hogy szüleim szilágysomlyói szomszédjai, akikkel nagyon jó viszonyban voltak, a gyerekek együtt játszottak, átjártak egymáshoz, amikor látták, mi történik, asszisztáltak, nem tettek semmit. Mi több, amikor Somlyóról vitték őket Csehibe a gettóba, sokan álltak az ablakban és azt mondták: jól teszik veletek, mert megérdemlitek. Ezek a kérdések gyötörnek engem.
Voltak rossz emberek, akik lelőttek, gázosítottak, elégettek, mindig lesznek rossz emberek. De a nagy tömeg miért tűrte ezt? Nekem ez az, ami nagyon fájdalmas. És ez az, amire figyelnünk kell, ez az, ami manapság is veszélyes, amikor vannak szenvedő embertársaink, és mi úgy teszünk, mintha nem látnánk. Vagy sajnáljuk, de a kisujjunkat sem mozdítjuk. Egyikünk sem angyal, mi sem vagyunk angyalok, de több együttérzésre lenne szükség.
- Hányan dolgoznak az egyesületben?
- Nagyon kevesen, nem is merem mondani. Reggeltől estig dolgozunk, az én egészségem már megsínylette. De nem panaszkodom, mert ez az én választásom.
-
Egyszuszra, egyetlen révületben
1951. augusztus 3-án öngyilkos lett Zsolt Ágnes. Az újságírónő haláláról csupán kenyéradó lapja, a Magyar Nemzet számolt be, az is meglehetősen szűkszavúan. A tizenhárom soros kishírbe a temetés időpontján kívül egyetlen méltató jelző („kitűnő újságíró”) fért csak bele, no meg az, hogy a lap és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége az elhunytat saját halottjának tekinti. A tömör közlemény – a kor új szokásának megfelelően – azt is elhallgatta, hogy a lap belső munkatársa önkezével vetett véget életének. (Hogy is nézne ki, hogy az épülő szocializmusban valaki kilátástalannak érzi a jövőjét?) Alighanem ugyanezért, a kínos kérdések elkerülése miatt nem írták meg azt sem, hogy Zsolt Ágnes mindössze 39 esztendőt élt. A gyászhír névtelen szerzője még azt is elfelejtette megemlíteni, hogy munkatársának neve alatt négy évvel korábban – Éva lányom címmel – egy megrendítő könyv jelent meg. (...)
Zsolt Ágnes neve a köztudatba 1947 őszén robbant be, amikor az Új Idők kiadó közreadta első (és egyetlen) könyvét. Formája, tartalma szerint az Éva lányom című karcsú kötet – napló, Zsolt Ágnes megfogalmazása szerint „Éva baba” naplója, amelyet „hűséges szakácsnőnk” őrzött meg. Ennek tükrében sokak számára talán érthetetlen, hogy a kötet címlapján szerzőként mégsem Heyman Éva, hanem Zsolt Ágnes neve szerepelt. A maga idején a kötet szerzői „kisajátítása” egyáltalán nem okozott problémát. A szép számmal megjelent korabeli – és tegyük azért hozzá: döntő részt barátoktól, a szerzőt ismerő kollégák tollán született – kritikák megállapításai, utalásai szinte kivétel nélkül azt támasztják alá, amit az egyik recenzens fehéren feketén ki is mond, vagyis hogy Zsolt Ágnes „emlékezetből, egyszuszra, egyetlen révületben írta meg lánya utolsó hónapjainak naplóját. Ebbe a kapcsos könyvbe akkoriban lopva belepillantott. S az anya agyveleje pontosan felitta az imádott gyermek hangjának színét.” E recenzest, Kellér Andor írót nyugodtan tekinthetjük koronatanúnak, hiszen a könyvet magasztaló s egyben az anyát vigasztaló kritikája abban az újságban, a Világosságban jelent meg, ahol az idő tájt Zsolt Ágnes dolgozott, s ahová a Szabadság-hegyi szanatóriumból mindig visszavárták.
(Murányi Gábor: Kettős dráma, Várad folyóirat 2013/1.)
erdelyiriport.ro

Balázs Ferencre emlékeztek
Derűs időben emlékeztek meg az udvarhelyi kórusok és a meghívottak képviselői Balázs Ferenc karnagyról, zeneszerzőről Orbán Balázs utcai emléktáblájánál a művész nevével fémjelzett nemzetközi kórusfesztivál jubileumi kiadásán, szombaton.
A rendezvény házigazdája, a helyi Művelődési Házban működő Balázs Ferenc Vegyeskar, az udvarhelyi Székely Dalegylet, az ország több régiójából és Prágából érkezett dalnokok vidáman, humoros formában idézték fel a százkét éve született zeneszerző emlékét.
Az emléktábla előtt ugyanis népviseletbe öltözve rövid, egyebek mellett Balázs Ferenc által szerzett pattogós dalokból összeállított műsort adtak elő Orosz-Pál József karnagy vezetésével, majd megkoszorúzták a plakettet.
„Egész életemet a műkedvelő munkának szenteltem, nem tudom, megérte-e” – idézték Balázs Ferenc egyik utolsó mondatát az életrajzi ismertető végén, amelyből kiderült, hogy a zeneszerzőnek igen hányatott sorsa volt, de minden helyzetben a zenének élt, így például még a fogságban is kórust alapított. A jelenlévők megcáfolták Balázs Ferenc kételyét: a tény, hogy Udvarhelyen egyre több kórus működik, azt mutatja, volt értelme az áldozatos munkának.
Az emlékműsort délután négy órától kórustalálkozó követte az udvarhelyi Művelődési Házban.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Az aradi lármafák
Bibliai vagy világi példabeszédek vajmi kevéssé nyugtathatnak meg bennünket; másokat is, akik a történelmi erőszak listáin vesztesekként sokszor szerepeltünk, el egészen Muhiig, Mohácsig, Nagymajtényig, Világosig és a drámai hangzású Trianonig. Az 1848–49-es szabadságharc és az orosz cári csapatok előtt lerakott fegyverek véres emlékeztető erővel bírnak a magyarság előtt, lármafák, önvédelemre figyelmeztetők.
Október 6. Mindörökké az egyik nagy Magyar Ravatal. Akár egyetemes emlékeztető is lehetne, hiszen a lobogókon ott virított a Világszabadság mint végső cél. És nem csak Magyarországon, de Bécsben is, Prágában, Komáromban is.
Az Aradon kivégzett 13 hős főtiszt híre-neve nemcsak a Kossuthékkal kimenekült vezető személyiségek révén jutott el Alaszkáig, Ausztráliáig, Londonig, Amerikáig. Az elnyomottak, összetörtek mindig is számon tartották a legyőzött szabadságharcosok erkölcsi nagyságát, Dél-Afrikától Malmőig. Sokszor találkozhatunk azzal az önvigasszal, hogy igen ám, de rövid történelmi tíz esztendő után megkapta I. Ferenc József is Solferinónál (1859. június 24.) a sors bosszúját, Világosra rímelve.
Sekély a vigasz. Gyengült a Habsburg, igaz, a szabadságküzdelmünkben, le is győzetett általunk, s mi lett volna, ha az orosz cár ki nem húzza a pusztulásból… Mondom, mai napig is önvédelemre szorulunk.
A császár bennfentesei parancsra átíratták a magyar nyelvű cégtáblákat, át a magyar emberek nevét tótra, németre, szerbre – csak magyar ne legyen! Visszhangzott a tatárjárás idején föllobbant ige 1849-ben is: Magyarország megszűnt létezni. Akiket amaz átírás a mostanira emlékeztet, nem téved.
Nem gyűjtjük nemzeti gyásznapjainkat. Van abból elég. Az aradi 13 viszont Hétszentség. Jelképerejű a magunk megaláztatásában. Cseppet sem véletlen, hogy a románok ilyen elemi erővel gyűlölik még a Szabadság-szobrát is Aradnak. Adjuk hozzájuk még Kazinczy Lajost, Batthyány Lajos miniszterelnököt, igen a számtalan névteleneket, a koldussá vált, s Arany János versébe úgy került, rokkant honvédeket.
Végül is szívünk, történelmünk, az egykori Magyarország egyetlen kegyhely ezen a napon is. A szabadságunké. Sosem szabad elfelednünk ezt, és a tizenhármakat, akik értünk haltak.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Felavatták a Váradról deportált kislány, Heyman Éva szobrát
Naplójával a kezében, ülve jeleníti meg a 13 éves Heyman Évát az a bronzszobor, amelyet október 15-én avattak fel a nagyváradi Rhédey (ma Bălcescu) parkban.
Éppen ott, ahonnan a második világháború idején a nagyváradi Anna Frankként emlegetett kislányt az auschwitzi haláltáborba szállító vagonok egyikére felültették. A teljes egészében adományok és önkéntesek segítségével megvalósult szoborállítást a helyi Tikvah Egyesület kezdeményezte, hogy emléket állítson „egy elveszett generációnak”.
Az 1931-ben született váradi kislány – sorstársához, az Amszterdamból elhurcolt Anne Frankhoz hasonlóan – 1944. február 13. és 1944. május 30. között naplót vezetett a nagyváradi gettóban. A füzetet családjuk egykori házvezetőnője, Mariska menekítette ki onnan, közvetlenül Éva deportálása előtt. Csakhogy a kislány már soha nem olvashatta vissza feljegyzéseit, mert 1944 októberében, egy auschwitzi gázkamrában életét vesztette. Anyjának, Zsolt Ágnesnek sikerült Svájcba menekülnie, és a második világháború után Magyarországon kiadatta lánya naplóját.
A bronzszobrot személyesen a brit képzőművész, Flor Kent leplezte le, akinek Bécs és Prága után ez a harmadik olyan köztéri alkotása, amely a deportálás fenyegetettsége között élő zsidókat jeleníti meg. Az eseményre Nicolae Levi rövid hegedű-előadással készült, a jelen lévő gyerekek pedig egy plüssmackót helyeztek el a virágokkal borított emlékmű előtt.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (3.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (II.)
A kolozsvári diákszervezkedési kísérletek a diákszövetség megalakulásához vezethetőek vissza. Története az 1956 júniusában megtartott prágai értekezlethez kapcsolódik, ahol Románia kérte, hogy beléphessen a nemzetközi diákszövetségbe: jelentkezését nem fogadták el, mert az országban akkor még nem léteztek diákszövetségek, az egyetemi ifjúság, akár a gyári munkások, az RMP által irányított és pórázon tartott szakszervezetekbe tömörült. A nemzetközi diákszövetségbe való belépés feltétele a demokratikus úton megszervezett román diákszövetség létrehozása volt. Ezért jöttek létre az 1956 őszén induló tanévben a romániai diákszövetségek.
Az 1956. november 5-én megtartott gyűlésen Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter, miután értékelte a magyarországi eseményeket, rátért, hogy a diákszövetségek vezetői mérjék fel és tárják írásban a legfelsőbb párt- és államvezetés elé az egyetemi hallgatók szakmai, tudományos és szociális gondjait. „Tárgyalni akartak az ifjúsággal – emlékezik Várhegyi István –, hogy az elégedetlenség talaján kialakult politikai helyzet nehogy a varsói, budapesti eseményekhez hasonlóan alakuljon. Az egyetemi élet, a diákság problémái Leningrádtól Budapestig élő eleven sebként léteztek... A Bolyai Egyetem diákszövetségi programtervezete is, amely később ellenforradalmi tettnek minősült, erre a hivatalos ösztönzésre született.”
Az egyetemi hallgatók súlyos szociális gondjai országszerte valóban robbanásveszélyt jelentettek. Bukarestben, Kolozsváron, Jászvásáron, Brassóban, Marosvásárhelyen több ezer, illetve több száz diáknak nem jutott hely a kollégiumokban, a diákmenzán az étel igen gyakran ehetetlen volt, az ösztöndíjakat a szülők havi jövedelmének függvényében állapították meg, s nem vették figyelembe, ha a családban egyszerre több gyermek tanult.
A Várhegyi István által összeállított programtervezet jóval túlmutat e sérelmeken. Felvetette az értelmiségi hivatás, a tudományos kutatómunka kérdését is. Ehhez először a tanároknak kellett megszabadulniuk a merev, dogmatikus, a sztálinizmus minden sajátosságát magán viselő ideológiai kötöttségektől. A programtervezet ezért tartalmazta a tanári normarendszer felszámolását. Az orosz nyelv kötelező és minden karon egyenlő óraszámban történő tanítása természetesen a kolozsvári programtervezetben is külön pontként szerepelt.
A magyar forradalom és szabadságharc 1956. november 4-én történt leverése után a romániai magyarságot s ezen belül az egyetemi ifjúságot gyakran illették nemcsak az irredentizmus, revizionizmus, ellenforradalmiság vádjával, hanem antiszemitizmussal, szeparatizmussal is. A gyűlésen tételesen is megfogalmazta Miron Constantinescu a jól bevált diverziós vádat. 1956. november 17-én este letartóztatták Várhegyi Istvánt, 18-án pedig Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Nagy Benedeket. A Ioan Cameniţă hadbíró alezredesből, Lazăr Tudorache hadbíró őrnagyból, Gherciciu hadbíró századosból és Nicolae Iscrulescu katonai ügyészből álló bírói testület a programtervezet szövegét a koncepciós céloknak megfelelően átírta, „kiegészítette”, egyes részeket kihagyott, másokat felnagyított. Bár a programtervezetet Várhegyi István az Utunk szerkesztőségében két példányban gépelte – a Securitate mindkét példányt elkobozta! –, a vádiratban és az ítéletben mégis az szerepel, hogy Kelemen Kálmán terjesztette is. Az ítélet szerint Várhegyi Istvánt 1952-ben azért zárták ki a Bolyai Tudományegyetemről és az Ifjúmunkás Szövetségből, mert az „ellenforradalmi tevékenységéért” börtönben ülő Erős Lajos római katolikus plébános befolyása alatt állt. A diákszövetség 1956. október 24-én alakult meg, amelynek vezetésébe – az ítélet szövege szerint – a „vádlottak befurakodtak”, s „ahol Várhegyi István vádlott egy egész sor javaslatot terjesztett elő, amelyeket a bizottság tagjai minden további nélkül megvitattak és elfogadtak. Így Várhegyi István vádlottat bízzák meg, hogy szerkessze meg és iktassa a munkatervbe az általa javasolt gondolatokat. Ezzel valójában az RMP Központi Vezetősége Politikai Bürója utasításaival ellentétben ahelyett, hogy elkészítették volna a diákszövetség munkatervét, programjavaslatot készítettek, amely egész sor antidemokratikus, a diákszövetség céljaival és érdekeivel ellentétes, teljesen idegen követelést tartalmazott.”
Ilyen „teljesen idegen követelés” volt – a kommunista hatalom szemében –: „A magyar ifjúság nemcsak nyelvében és irodalmában egy, hanem élethivatásában is. Meg kell teremteni a testvéri országok: Felvidék, Délvidék, valamint erdélyi ifjúságunk baráti, testvéri összefogását: Erdély Bukarest felé, Délvidék Belgrád felé, a Felvidék pedig Prága felé...” Mindez az oly gyakran hangoztatott proletár nemzetköziség szellemében akár dicséretes kezdeményezésnek is tekinthető. A vádiratban azonban a koncepciós perek szellemében teljesen átírták a fenti mondatot: „közvetlen külföldi kapcsolat az összes országgal, a felettes szervek ellenőrzésének mellőzésével”. A „felettes szervek” fogalmán nyilvánvalóan az egyetemi, tartományi, központi pártbizottságot, egészen pontosan a Securitatét értették.
A Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak pere, a vádirat és ítélet szövege iskolapéldája annak, hogy a Securitate – a KGB módszereit követve – minden reformkísérletnek, próbálkozásnak összeesküvés-jelleget kölcsönzött, rendkívül szigorú büntetésekkel próbálták elejét venni bármilyen megmozdulásnak. A vádlottak fellebbezési kérését elutasították, Várhegyi Istvánt 7, Nagy Benedeket 5, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották felbujtás bűntettének elkövetéséért. Kelemen Kálmánt a büntetés letöltése után még négyévi kényszerlakhelyre is ítélték, amelyet Fundatán, egy világtól elzárt bărăgani faluban töltött le.
A négy bolyais egyetemi hallgató peréhez szorosan kapcsolódik a három tanársegéd, Dávid Gyula, Lakó Elemér, Varró János és az akkor már befutott és elismert írónak számító Páskándi Géza pere. Dávid Gyula 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Budapesten tartózkodott, doktori disszertációjához gyűjtötte az anyagot. Visszaemlékezése híven tükrözi azt a hangulatot, amely az erdélyi magyarság nagy részének magatartását jellemezte: „Október 23-a a döbbenet erejével hatott rám. Nemcsak az elemi erővel feltörő tiltakozás a természetét levetkezni képtelen párthatalom ellen, hanem az is, hogy azokban, akik Rákosit felváltották, szintén nem volt politikai bölcsesség az erőszak eszközeinek félretevésére. Nem voltam egyedül azok között, akik a forradalom küszöbén még hittek egy békés kibontakozás lehetőségében, amely »megmenthette« volna a szocializmus eszméit, amelynek megvalósíthatóságában – oly sok figyelmeztető jel ellenére akkor még én is hittem. Következett tíz nap, amely alatt az összes lehetséges rádióadó sugározta hírekre tapadva szorongtunk azért, hogy »odaát« sikerüljön...”
A három tanársegédet és Páskándi Gézát „nyilvános fölbujtás” vádjával állították bíróság elé és ítélték el. A vádirat szerint Dávid Gyula már 1953 nyarán, amikor a Bolyai Tudományegyetemen megkezdte az aspirantúrát, „bírálta a kormány azon intézkedéseit, amelyek révén csökkentették a magyar tannyelvű iskolák és fakultások számát”, „ellenségesen és tendenciózusan állította különböző körökben, hogy a román állam nem gondoskodik az RNK-beli magyar tudományos élet fejlődéséről”, „nacionalista szellemben széles körű propagandát fejtett ki az egyetemi oktatók körében, hogy minden középfokú és egyetemi oktatási szinten vezessék be a magyarok történetének oktatását”. 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Magyarországon „befeketítette és rágalmazta az RNK-beli népi demokratikus rendszert, azt állítva, hogy az országunkbeli rendszer nem biztosít lehetőséget a magyar klasszikusok műveinek kiadására, hogy a középiskolák tanulói anyanyelvükön nem jutnak hozzá a könyvészethez”. „A magyarországi események idején – olvasható az ítéletben – a vádlott nyilvános felbujtó tevékenységet folytatott, a népi demokratikus országokban és a Szovjetunióban lévő népi demokratikus erők ellen lázított. Ebből az alkalomból kifejezte együttérzését a magyarországi ellenforradalmár elemekkel, Nagy Imre reakciós kormányával, annak programjával. (...) A vádlott 1956. október 26-án 20–25 egyetemi hallgatóval kiment a kolozsvári városi temetőbe, ahol megkezdték egyes magyar burzsoá-nacionalista írók sírjának megtisztítását. (A koncepciós per során így minősült burzsoá-nacionalista írónak Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Brassai Sámuel, Kriza János.) Ekkor határozta el, hogy 1956. november elsején, halottak napján újból kijönnek a temetőbe, és a Magyarországon elesett ellenforradalmár elemekkel való szolidaritás jeleként ezekre a sírokra virágokat helyeznek el és gyertyát gyújtanak. Ugyanakkor az elesett ellenforradalmár elemek emlékére egyperces néma tiszteletadással adóztak, a ruhájuk hajtókáján gyászszalagot viseltek, nacionalista verseket szavaltak, s végül elénekelték a magyar himnuszt.” Mindezek – így az ítélet – „zavargásokat idéztek elő Kolozsváron, amelyek szorosan kapcsolódtak a magyarországi eseményekhez.” Egy halottak napi megemlékezésből így kreáltak hazaárulással egyenértékű vádat, rendeztek kirakatpert. Dávid Gyulát hétévi börtönbüntetéssel sújtották, mind a hét évet letöltötte. Páskándi Géza egyik „fő bűne” a Várhegyi Istvánnal fenntartott kapcsolat volt. A vádirat szerint Várhegyi megmutatta a programtervezetet Páskándi Gézának is, aki „együttérzését fejezte ki a nacionalista és ellenséges programtervezettel kapcsolatosan (...), ráadásul uszító módon jegyzéket is írt, s kérte a programtervezethez való csatolását, valamint annak felolvasását az összes egyetemi hallgató előtt. Ebben a jegyzékben azt írta, hogy ezt a programtervezetet a »szabadság nevében« fogják megvalósítani, azt a látszatot sugallva, hogy az RNK-beli népi demokratikus rendszer nem biztosít elég szabadságot...”
Mit tartalmazott Páskándi Géza kiegészítő jegyzéke? A tanári normarendszer felülvizsgálását, az embertelen tandíjak és megalázó ösztöndíjak eltörlését, az előadások szabad hallgatását, s kérte, hogy a történelmi materializmus mellett iktassák tantervbe az egyetemes filozófiatörténetet, „vagyis a burzsoá ideológia maradványait, mivel a vádlott véleménye szerint a dialektikus materializmus nem nyújt megfelelő lehetőséget a magyar fiatalok számára az objektív valóság megismerésére”. Az ítélet meghozatalánál további terhelő „bizonyítékként” emlegették: a programkiegészítésben javasolta bizonyos pénzalap létrehozását, amelyet „a felsőbb szervek által nem ellenőrzött kapitalista országokba tervezett kirándulásokra használtak volna fel”. Letartóztatásakor – 1957. március 19. – találták meg az Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő kéziratot, amelyben – a vádirat szerint – „alattomosan, demagóg mondatok közé rejtve lázította a tanuló ifjúságot az orosz nyelv, a marxizmus és politikai gazdaságtan kötelező tantárgy jellegének megszüntetésére...” Az egyetemes magyar irodalomtörténet talán egyedülálló fejezete, hogy valakinek az írói minősége, írói besorolása a legsúlyosabb terhelő „bizonyítékok” egyike. Páskándi Géza és Dávid Gyula esetében ez történt: „Páskándi Géza vádlott, amellett, hogy a történelem–bölcsész kar hallgatója volt, elismert író, újságíró, költő, akivel nagyon sok egyetemi hallgató szimpatizált, s benne egy felkészült kollégát láttak, tehát az ő szavainak nagy súlya volt a becsületes egyetemi hallgatók körében is.” Dávid Gyulánál tanársegéd mivoltát hozták fel terhelő bizonyítékként. Mindezek alapján a Macskási Pál elnökből, Szilágyi Dezső és Grigore Iancu népi ülnökökből álló bírói testület úgy döntött, hogy Dávid Gyula és Páskándi Géza „nyilvános bujtogatás” bűntettével vádolható, ami súlyosan veszélyezteti az ország biztonságát. Dávid Gyulát és Páskándi Gézát a büntető törvénykönyv III. fejezetének 327. paragrafusa alapján ítélték el 7, illetve 6 évi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bukarestben tárgyalt Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke
Több európai ország vezetőjével kezdett tegnap tárgyalásokat Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke az Európai Unió (EU) és Nagy-Britannia viszonyrendszerét megreformáló javaslatcsomag kapcsán.
Kétnapos villámlátogatása alkalmával Tusk elsőként Párizsba, majd Bukarestbe utazott, ahol François Hollande és Klaus Johannis államfővel egyeztetett a kérdésben. Kedden Athénben, Prágában és Berlinben próbál támogatást szerezni az általa februárban ismertetett egyezménytervezethez, amelyről a csütörtökön kezdődő EU-csúcson kellene egyezségre jutniuk az állam-és kormányfőknek.

Borbély: új fejezetet kell nyitni a tagállamok közötti együttműködésben
Új fejezetet kell nyitnia az Európai Uniónak a menekültkérés megoldásához a tagországok közötti együttműködés terén – jelentett ki az Európai Néppárt (EPP) képviselőcsoportjának hétfői ülésén Borbély László, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke. Az ülés középpontjában az EPP-csoport 23. csúcstalálkozójának előkészítése mellett olyan európai és országos szinten is szükséges intézkedések megfogalmazása és megvitatása állt, amelyek a terrorizmus elleni harcban segítenék a tagállamokat.
Borbély kifejtette: egyértelmű, hogy jelenleg nincs konszenzus a tagországok között a menekültek befogadásáról. Vannak regionális álláspontok, mint például a Visegrádi csoport álláspontja, amelynek tagjai hétfőn Prágában egyeztettek e témakörben, de mielőbb szükség lesz egy egységes álláspontra.
"Ebben a mostani helyzetben az EU legnagyobb kihívása a menekültkérdés megoldása, illetve az, hogy ezzel miként tudja összehangolni a terrorizmus veszélye elleni intézkedéseket. Szükség van az államok különböző adatbázisai közötti átjárhatóságra, banki adatcserére, a schengeni határok megerősítésére, esetleg kibővítésére, illetve az EU külső határainak hatékony védelmére. Mindezek megvalósítása egy egységes európai álláspont nélkül elképzelhetetlen” – hangsúlyozta felszólalásában a politikus.
Elmondta, fontos, hogy az e heti EU-csúcs után mielőbb megszülessen egy olyan döntés, amely nem csak az európai országokat érinti majd, hiszen a migrációs kérdés mára globális problémává nőtte ki magát. „Éppen ezért az egyeztetésekbe az Amerikai Egyesült Államokat, az ENSZ szervezetét és más országokat is be kell vonni” – tette hozzá a külügyi bizottság elnöke. maszol.ro

Előszó a fekete márciust taglaló kötethez
 A marosvásárhelyi pogrom 26. évfordulója alkalmából mutatták be március 21-én a budapesti Magyarság Házában Kincses Előd ügyvéd Marosvásárhely fekete márciusa című könyvének magyar és román nyelvű 3., valamint angol nyelvű 2. kiadását. Az alábbiakban közöljük az első és második angol kiadás szerkesztőjének, Christopher Keelingnek a kötetekhez írt előszavát azzal a megjegyzéssel, hogy a szerző Klaus Johannis államfővel kapcsolatos illúziói időközben elszálltak.
Egy kis magyarázat: én vagyok az a Harry Richards, aki e könyv első angol kiadását szerkesztette negyed évszázaddal ezelőtt. Álnevet használtam, mert akkor még a müncheni Szabad Európa Rádió központi hírrészlegének voltam szerkesztője.
Amikor a Szabad Európa Rádió készült átköltözni Prágába, úgy gondoltam, inkább szabadúszó újságíróként folytatom a munkám, maradva a Kelet-Európa témánál. A hozzáférhetőség és az interjúk létfontosságúak egy újságíró számára. Azt gondoltam, nem válik hasznomra a román Vatra-vezetőknél, ha azonosítanak és megtudják, hogy nyomtatásban fasisztának neveztem őket. Nos más karriert választottam, úgyhogy ez a probléma már nem áll fenn.
Látom, hogy Kincses Előd könyvének ezen új, angol nyelvű kiadásában – a tisztázott problémák következtében megejtett több módosítás közt – megemlíti azt a megalapozott feltevést is, miszerint a Vatra csupán egy fedőszerv volt, és a forradalmat követő évtizedben rejtett erők manipulálták a romániai nacionalizmus instabil formáit. Azonosít egy Szekuritáté-egységet és annak parancsnokezredesét, amely feltételezhetően a későbbi bukaresti bányászjárást szervezte, amikor a Bukarestbe szállított bányászok kormányellenes tüntetőket bántalmaztak. És megemlíti azt az elméletet, miszerint ugyanez az egység szervezte a feltüzelt román parasztok marosvásárhelyi támadását is.
Hogy állunk most? Bizonyos dolgok, amelyeket 1992-ben említettem, nem történtek meg: a szlovákok valóban rosszul bántak a magyar kisebbséggel, de nem úgy, hogy az bármiféle magyar akcióhoz vezetett volna. Ugyanakkor a szerbek által Boszniában és Koszovóban elkövetett bűncselekmények sokkolták a civilizált világot. S persze most Keleten a Putyin-rezsim viselkedése foglalkoztat minket − a Grúzia elleni támadások, a Krím-félsziget elcsatolása Ukrajnától, és a kelet-ukrajnai szeparatista mozgalom támogatása, hazai ellenfeleinek megölése London utcáin és otthon, a balti köztársaságok és intézményeik ellen irányuló megfélemlítési kísérletek és kibertámadások.
Súlyos problémák. Akkor pedig miért is említésre méltó ez a viszonylag csekély jelentőségű incidens Erdélyben, amely csupán öt életet követelt egy nap folyamán? Nos én úgy vélem (és ezt az eredeti előszóban is megjegyeztem), hogy azért, mert ez volt az első nemzetiségek és közösségek közti öldöklés, amely közvetlenül a kommunizmus bukása után robbant ki Kelet-Európában. És elég gyorsan bekövetkezett.
1992-ben Francis Fukuyama amerikai politológus megjelentette A történelem vége és az utolsó ember című munkáját, amelyben azt írta: „Aminek tanúi vagyunk, az nem pusztán a hidegháború vége vagy a háború utáni történelem egy bizonyos korszakának elmúlása, hanem a történelem, mint olyan vége is... Vagyis: az emberiség ideológiai evolúciójának végpontja és a nyugati típusú liberális demokráciának mint az emberi társadalomszervezés végső formájának egyetemessé válása.”
Ez a tézis már akkor is kétséges volt. Akkor is lehetett volna érvelni amellett, hogy a kommunizmus csupán befagyasztotta a történelem témáit. Magyarok és románok, lengyelek és oroszok hivatalosan testvéri, szocialista szövetségesekké váltak. A kommunizmus összeomlása nem azt jelentette, hogy a világ túllépett a történelemről alkotott legutóbbi (és hamis, kommunista) megközelítésen, és felkarolta a nyugati liberális demokrácia „egyetemessé válását”, hanem sokkal inkább az történt, hogy a kortárs történelem – főleg a nacionalizmus témája – felszabadult, hogy folytathassa történetét.
A kommunista Románia korrupciója és törvénytelensége lassan tűnik el. Többen megjegyezték már, hogy – ellentétben más kelet-európai országokkal – Romániában nem született olyan új párt, amely a kommunisták közvetlen örököse lett volna (nem úgy, mint például Magyarországon a Magyar Szocialista Párt). Ez azonban nem szükségszerűen a politikai egészség jele volt. Sokkal inkább az történt, hogy a régi rezsim cinikus káderei eltűntek szem elől, majd új köpönyegben bukkantak fel, gyakran a román nacionalizmuséban.
Ez most megváltozott. Erdély német lakossága ugyan rendkívül megfogyatkozott, de ma Románia elnöke német – Klaus Johannis, az erdélyi Szeben városának volt polgármestere, aki megválasztásakor fogadalmat tett, hogy megerősíti a tényleges jogállamiságot, és azonnal „munkához lát”. Ugyanakkor Victor Ponta volt miniszterelnök ellen adócsalás, pénzmosás és okirat-hamisítás miatt emelt vádat 2015 novemberében a román korrupcióellenes ügyészség. Ez is egyfajta haladás.
Christopher Keeling. Krónika (Kolozsvár)

A táncházmozgalmat ünneplik
A magyarországi résztvevők mellett idén számos külhoni helyszín is bekapcsolódik szombaton az V. Táncház Napja megünneplésébe, ezzel idén minden eddiginél több helyszínen szerveznek programokat a néptánctanítás és a néphagyomány más területeinek megismertetése jegyében.
A 44 évvel ezelőtt elindult táncházmozgalmat népszerűsítő rendezvény idei üzenetét, amelyet videó formájában a résztvevő helyszínek mindegyikére eljuttatnak, Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató, a nemzet művésze, az erdélyi táncházmozgalom emblematikus alakja fogalmazta meg.
A központi rendezvény idén is a budapesti Liszt Ferenc téren lesz, de világszerte több mint 30 helyszínen szól majd a magyar népzene. Kárpátalján, Munkácson, Huszton, az erdélyi Zsobokon és a muravidéki Lendván is programokkal várják az érdeklődőket. Londonban májusi táncház lesz, Prágában magyarpalatkai és magyarszováti táncokat fognak tanítani, Toronto főterén flashmobot, a New York-i Magyar Házban koncertet és táncházat szerveznek.
Krónika (Kolozsvár)

Balogh Edgár: régi hittel át az új korba
Temesváron született 110 éve, Kolozsvárott hunyt el két évtizede Balogh Edgár közíró, szerkesztő, a romániai magyar irodalom egyik nagyhatású szervezője és nevelője.
A nagyszebeni szász Kessler családból származott az 1906. szeptember 7-én született író, apja honvédtiszt, anyja tanítónő volt. A család 1910-ben Pozsonyba költözött. 1926-ban vette fel anyja családnevét, így lett Balogh. Pozsonyban végezte el a magyar reálgimnáziumot, majd a prágai német egyetem filozófiai karán folytatta tanulmányait. Etnográfusnak készült. 1922-ben a losonci A Mi Lapunk című ifjúsági folyóirat jelentette meg első írását, rá öt évre már a Budapesten megjelenő Ethnographia-Népélet közölte egyik tanulmányát. Publicisztikai munkásságát a Prágai Magyar Hírlapban, a csehszlovákiai magyar ellenzéki pártok lapjában kezdte. Kezdeményezője és szervezője volt a csehszlovákiai magyar ifjúság haladó Sarlós-mozgalmának. 1931-ben a kommunista mozgalomba kapcsolódva Fábry Zoltánnal szerkesztette Az Út című prágai baloldali folyóiratot. 1934-ben lefordított egy antifasiszta művet, ezért a csehszlovák hatóságok 1935-ben kiutasították az országból. Kolozsváron, majd Brassóban telepedett le, a Korunk, illetve a Brassói Lapok munkatársa lett. Rövid ideig tanító volt Kalotaszentkirályon, majd Móricz Zsigmond megbízásából a Kelet Népe kolozsvári szerkesztője lett. Tanított és egy ideig rektora volt a Bolyai Tudományegyetemnek, de 1949-ben – a Magyar Népi Szövetség több más vezetőjével együtt a szocialista törvényesség megsértésének vádjával – letartóztatták, és 1956-ig börtönbe vetették.
A Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése után a magyar irodalomtörténeti tanszéken publicisztikát adott elő. 1957-től 1971-ig az újrainduló Korunk főszerkesztő-helyettese volt.
A hithű kommunista
Noha éppen a kommunista hatalom vetette börtönbe Balogh Edgárt, eszmei síkon tántoríthatatlan rajongója maradt a lenini eszméknek. Egy 1972-ben megjelent kötetének (Intelmek, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest) előszavában a következőképen fogalmaz: „Pártunk főtitkára mindnyájunk szívéből szólt, akik ifjúságunktól korszerű önmegfogalmazást várunk a szocialista tudat s ennek megfelelően az alkotó emberség szellemében, s ezért helytelenítünk minden eltompulást, mely marxista-leninista ideológiai felkészültségünk, szocialista hazafiságunk rovására valamelyes nemtörődömséget, egyénieskedő és szabados tervszerűtlenséget sugalmazna, veszélyeztetve az új nemzedék folytatólagos történelmi szerepét a szocialista társadalom építésében.” A kötet fejezeteiben „saját kommunistává válásom ívéről” szól Balogh Edgár, azzal a kimondott céllal, hogy hozzájáruljon „ideológiai megerősödésünkhöz, főleg a nevelés terén”. A kötet utolsó lapján reményét fejezi ki, hogy „álbaloldali megoldások és reakciós visszacsuszamlások helyett a fiatalság megtalálja a pártos kommunista felfogás teljes emberi becsét és jelentőségét”. Nos, az akkori fiatalság ennek nem találta meg sem becsét, sem jelentőségét: 1989 decemberében a tömeg Romániában is besöpörte az asztal alá a kommunista diktatúrát, lenini, marxi, ceauşescui ideológiájával együtt.
Nem adta fel
De Balogh Edgár nem adta fel: úgy gondolta – több más levitézlett káderrel együtt –, ott a helye továbbra is a véleményformáló, észosztó tisztségviselők között, így aztán a frissen alakult magyar érdekképviseletben is szeretett volna jeleskedni. Erről érdekes adalékokat találunk az Együtt és külön: az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) című kötetben, melyet Bárdi Nándor, Gidó Attila és Novák Csaba Zoltán szerkesztett, és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet jelentetett meg Kolozsváron, 2004-ben. Kiderül, hogy a forradalom napjaiban Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, ám Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet. Viszont megalakult a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács, melynek december 28-i gyűlésén felszínre kerültek a nézeteltérések. Sipos Gábor ekkor úgy fogalmazott, hogy a „magyarság körében a nomenklatúra jóemberei maradtak meg hangadónak”. Kapcza Imre ügyvéd kijelentette, nem hajlandó együttműködni Balogh Edgárral. Idézünk a fent említett kötetből: „Az összeszólalkozást követő napokban Benkő Samu próbálta rávenni, hogy ezt most már tényleg hagyja abba, írjon, stb.” Gáll Ernő szerint Balogh Edgár mindenáron elnökölni akart, noha „vele szembe évtizedek óta gyűlt a kritika, sőt az ellenszenv…”. Kétségtelen, hogy Balogh Edgár sokat tett az erdélyi magyarságért, Kolozsvárért, de esetében is érvényes az a megállapítás, hogy nem tudta, mikor kell egyet hátrább lépni.
Kolozsváron hunyt el 1996. június 19-én.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bűnügyi eljárás George Homoşteanu ellen
Bűnügyi eljárást indított az országos ügyészség George Homoşteanu volt kommunista belügyminiszter ellen Gheorghe Ursu 1985-ös meggyilkolása dossziéjában.
A dévai születésű, jelenleg is Déván élő Homoşteanu nem az egyetlen vádlott a disszidens meggyilkolásának dossziéjában, rajta kívül Părvulescu Marin és Hodiş Vasile egykori szekustisztek, illetve Tudor Postelnicu volt belügyminiszter ellen is bűnügyi eljárás zajlik.
Az építészmérnök Gheorghe Ursu a kommunista diktatúra és Ceauşescu személyi kultusza ellen lépett fel, több tiltakozó levelet is küldött a Szabad Európa Rádiónak. 1985-ben a Securitate meghurcolta emiatt, szeptemberben le is tartóztatták, ahol testileg és lelkileg durván bántalmazták. 1985. november 17-én a disszidens belehalt a sekuszok sorozatos brutális verései nyomán keletkezett sérülésekbe.
A szekusok azonban már akkor mindent megtettek az Ursu-ügy politikai mivoltának eltitkolásáért, hivatalos verziójuk szerint valuta tiltott birtoklásáért tartóztatták le, halálát pedig az egyik cellatársától kapott verés okozta.
Gheorghe Ursu fia, Andrei Ursu 1989 óta állandóan küzdött édesapja gyilkosainak a felelősségre vonásáért, ami évtizedek után részben sikerült is: a két szekus tiszt börtönbe került gyilkosságért. A gyilkosság az ügyészség szerint az akkor belügyminiszter Homoşteanu és Postelnicu utasítására történt.
A Déván született, jelenleg 93 éves George Homoşteanu első párttitkár volt Fehér megyében, majd a nyolcvanas években belügyminiszter, közvetlenül a rendszerváltás előtt pedig Románia prágai nagykövete. A rendszerváltás óta Déván él luxusnyugdíjasként, az Ursu-gyilkosságért hajszála se görbült.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Kórusaink Európában
A Pro Musica Délvidéken és Bácskában, a Voces és a miniSnaps, valamint a Harmónia és a Kék Virág Magyarországon és Prágában turnézott augusztus elején. A Sepsiszentgyörgyi együttesek minden helyszínen szép sikert arattak.
A Pro Musica Sepsiszentgyörgy testvérvárosa, Magyarkanizsa meghívásának tett eleget. Céljuk volt, hogy a magyarlakta településekre magyar (egyházi és világi) műveket, népdalfeldolgozásokat vigyenek. A közel tíznapos turnén Szerbiában, Horvátországban, majd itthon hangversenyeztek, többnyire templomokban, de szabadtéren is. Telt házas koncertet adtak a magyarkanizsai székesegyházban, a szabadkai római katolikus templomban, a bácskossuthfalvi református templomban, valamint a bácsfeketehegyi evangélikus templomban, a horvátországi Senjben, a zentai szabadtéri pavilonban a helyi Cor Jesu kórussal együtt, majd az Aradi református templomban. Augusztus 1–8. között a Cserkész Emese által vezetett Sepsiszentgyörgyi Voces női kar és a Sepsiszentgyörgyi, valamint Kézdivásárhelyi gyermekek közös együttese, a miniSnaps, illetve egy kis létszámú kamarazenekar a prágai nyári fesztivál vendége volt. A cseh főváros templomaiban zajló nemzetközi fesztiválon, amelyen a Harmónia is szerepelt, immár másodszor, nagy sikert arattak az együttesek által közösen előadott művek. A két énekkar útközben Békéscsabán a Meseházban is koncertezett. Augusztus első hetében a Szabó József által vezetett Harmónia kamarakórus és a Kék Virág néptánccsoport ifjúsági táborral egybekötött turnét tartott, amely során Pócspetriben, Balatonszentgyörgyön, Keszthelyen, illetve a prágai nyári fesztiválon léptek fel. Műsorukban ismert darabok és saját szerzemények szerepeltek, a karvezető Magyar mesevilág című műve, amelyben régi magyar rajzfilmek betétdalait dolgozta fel, erre a turnéra készült el. E darabra videoklipet is forgattak a Keszthelyi Játékmúzeumban és más helyszíneken. A Kék Virág néptánccsoport Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versével, bölöni legényavatóval, polgári és szatmári táncokkal színesítette a műsort Akácsos Zsolt oktató vezetésével, Kecskés Eszter és Gecse Boglárka pedig erdővidéki népdalokat adott elő. A turné egyik hozadéka, hogy az ősz folyamán a pócspetri és a balatonszentgyörgyi együttesek és táncosok fellépnek Háromszéken.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jászvásárról Magyarország mellett
A luxemburgi külügyminiszter kijelentése és a V4-ek politikája kapcsán több európai lap is foglalkozott a magyar politikával. Romániában Georgeta Condur jászvásári publicista szólalt fel Magyarország védelmében, bár elismeri: ezzel nem túl népszerű feladatra vállalkozott, de szerinte az igazság nem lehet népszerűség kérdése. Condur emlékeztet: amikor Magyarország alkalmazni akarta a dublini egyezményt, hogy korlátozza és ellenőrizze a menedékkérők áradatát, a többiek – Németországgal az élen – lehurrogták, azt követelve tőle, hogy engedje tovább őket Nyugat-Európába. A szerző szerint nevetséges, hogy a luxemburgi külügyminiszter és az osztrák belügyminiszter a dublini egyezményre hivatkozva akarja visszaküldeni a migránsokat, akik egyébként nem is Magyarországon léptek be először az EU területére. „Bűnbaknak kikiáltani Magyarországot, a schengeni határon lévő kis államot az európai nagyhatalmak által rosszul kezelt problémáért: méltatlan dolog az Európai Unió részéről” – vonja le a következtetést. (Adevărul)
TĂRICEANU NEM EMLÉKSZIK. Tanúként idézte be az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály Călin Popescu Tăriceanu szenátuselnököt Bogdan Olteanu ügyében. Olteanu jelenleg házi őrizetben van, azzal gyanúsítják, hogy egymillió eurót kaphatott Sorin Ovidiu Vîntutól, hogy közbenjárjon a (Tăriceanu) kormánynál a Duna-delta igazgatójának kinevezéséért. Tăriceanu most azt állítja, hogy nem emlékszik erre az esetre, azért az ügyészek kérték, hogy hazugságvizsgáló detektorral hallgassák ki. Az ország második embere erről nem nyilatkozott, de a hivatala által kiadott sajtóközlemény „propaganda- és kampánycélú” információk kiszivárogtatásával vádolja a korrupcióellenes ügyészséget: szerinte az újságírók csak onnan értesülhetnek arról, hogy őt mikor idézik be. (Digi24) ZEGREAN NEM KELL. Visszautasította Augustin Zegrean jelentkezését az NLP. A volt alkotmánybírósági elnök levélben közölte a liberálisok Beszterce-Naszód megyei szervezetével – ennek tagja volt 2007-ig –, hogy megpályázna egy szenátori mandátumot a párt színeiben. Ajánlatát nagy fanyalgás fogadta: habár korábban Alina Gorghiu társelnök úgy nyilatkozott, hogy szívesen látnák a nagy tapasztalatú alkotmányjogászt, az NLP képviselőházi frakcióvezetője, Eugen Nicolăescu határozottan elutasította, és ez az álláspont vált hivatalossá azzal az indoklással, hogy Zegrean nem tagja az NLP-nek. (Evenimentul zilei)
EGY BECALI SZABADUL. Büntetése egyharmadának letöltése után, korára való tekintettel feltételesen szabadlábra helyezték Ioan – becenevén Giovanni – Becalit, akit hat év négy hónapi börtönbüntetésre ítéltek a focisták áthelyezési perében. A volt ügynök azonban nem dőlhet nyugodtan hátra, mert egy másik eljárás is folyamatban van ellene – és Victor nevű testvére, valamint Cristi Borcea ellen – , amelyben egy bíró megvesztegetésével vádolják. A bíró beismerő vallomása után könnyen újra rács mögé kerülhetnek a Becali-klán tagjai. (Ziare.com)
FÖLÖSLEGES BEUTALÁSOKRA MEGY A PÉNZ. Romániában a legmagasabb a száz lakosra eső kórházi orvosok száma, csak a munkáltatóknál évi kétmilliárd lejes veszteséget okoznak a nem szükséges kórházi beutalások – jelentette ki Cristian Horia, a képviselőház egészségügyi bizottságának alelnöke egy gyógyszerészeti konferencián, arra utalva, hogy sok esetben olyan kivizsgálásokra vagy kezelésekre is beutalják az embereket, amelyeket járóbeteg-rendelésen is el lehet végezni. Azt is elmondta: segíteni kell a hazai gyógyszergyártókat, hogy jövedelmezővé váljanak az európai piacokon. (Mediafax)
FOGYUNK. Negatív volt 2016 júliusában a természetes szaporulat Romániában: 16 373 gyerek született (1143-mal több, mint egy hónappal korábban) és 18 966-an haltak meg (1846-tal kevesebben, mint júniusban). A különbség 2593 fő. 2016 júliusában 112 egyévesnél kisebb gyerek vesztette életét, 15-tel kevesebb, mint júniusban. Júliusban 19 433 esketést jegyeztek az anyakönyvi hivatalokban, 5808-cal többet, mint az előző hónapban. Eközben a jogerős bírói ítélettel kimondott válások száma 2069 volt, 383-mal kevesebb, mint júniusban. (Mediafax)
BukarestBEN NEM JÓ ÉLNI. Hátulról a harmadik helyet foglalja el az európai fővárosok között Bukarest abban a felmérésben, amelyben az Eurostat a lakók elégedettségét méri. A válaszok alapján Vilnius a legélhetőbb főváros (lakóinak 98 százaléka vallja ezt), de Stockholm és Koppenhága, illetve Bécs és Luxemburg is jól áll a maga 97, illetve 96 százalékával. A legkevésbé Athén lakói szeretik városukat (alig 71 százalék), Rómanak minden ötödik polgára elégedetlen, Párizs és Bukarest lakosságának 83 százaléka elégedett. Ezzel Bukarest a 31 európai város közül a 28. helyre került, még Szófia és Zágráb is megelőzi. Budapest elégedettségi mutatója 84 százalék. A felmérésben a munkaerő-piaci, oktatási, szociális-társadalmi és lakhatási lehetőségeket vizsgálták, és külön rákérdeztek a kulturális életre is, amivel a Bukarestiek 71 százaléka elégedett. Az első helyeken Bécs (97 százalék), Helsinki (94 százalék), Stockholm és Prága (90 százalék) áll, Budapest e téren 82, Szófia 70, Athén pedig 62 százalékon. (România liberă)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)