Világítson Székelyföld határa – Az őrtűzgyújtáskor felolvasott kiáltvány
Mottó: „Adjon az Isten fényeket,
temetők helyett életet.”
Tekintettel arra, hogy Románia kormánya nem mondott le arról, hogy Székelyföldet egy román többségű óriásrégióba beolvassza, figyelembe véve, hogy Székelyföld autonómiájára vonatkozó, több alkalommal és formában kinyilvánított igényünket több mint egy évtizede figyelmen kívül hagyják, párbeszédre vonatkozó kezdeményezéseink válasz nélkül maradnak, elítélve azt, hogy a román kormány minden erre vonatkozó nemzetközi kötelezettségvállalását megszegve tervezi az ország közigazgatási átalakítását, kitartva a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés állásfoglalása mellett, amely szerint
„Székelyföld fel nem osztható és be nem olvasztható, csakis természetes, történelmileg kialakult regionális határai közt, önálló, többlethatáskörökkel rendelkező autonóm közigazgatási egységként képzelhető el a jövőben, amelynek egyben különálló fejlesztési régiónak is kell lennie”, megerősítve a székelyföldi önkormányzati határozatokat, amelyek megszólították Európa és a nagyvilág nemzetközi fórumait, emlékeztetve őket arra, hogy van egy nép a Kárpátok kanyarulatában, amely szabadon és békében akar élni, szabadon akarja használni anyanyelvét, és maga akar dönteni a saját sorsáról szülőföldjén; ma, október 24-én a Székelyföld határtelepülésein összegyűlt székelyek, a velük szolidaritást vállaló erdélyi és Kárpát-medencei magyarok ősi hagyományaink felelevenítése révén lármafák gyújtásával, őrtüzekkel és felfelé irányított fénycsóvákkal több száz pontban világítjuk ki Székelyföld természetes, történelmileg kialakult határát. Ezzel kívánjuk Románia kormánya, de az egész nagyvilág tudomására hozni, hogy Székelyföld létezik, ezzel kívánjuk ismételten megerősíteni a gyergyóditrói Székely Nemzetgyűlésen kinyilvánított történelmi igényünket: élni akarunk az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követeljük Székelyföld államon belüli önkormányzását! Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magában foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé.
Követeljük, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek, és a székely nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén. Azt az Európai Unióban elfogadott elvet kell irányadónak tekinteni, amelynek megfelelően a régiókat nem kijelölni, hanem elismerni kell.
Amint immár több alkalommal, több tíz, sőt, százezer résztvevőt mozgósító megmozduláson kinyilvánítottuk: Székelyföld autonómiája államon belüli önkormányzást jelent, minden lakója számára a teljes és tényleges jogegyenlőség intézményi garanciáját, függetlenül nemzeti, etnikai, nyelvi hovatartozásától. Ugyanakkor a sajátos történelmi, földrajzi, politikai, kulturális és gazdasági jellegzetességekkel rendelkező Székelyföldnek önálló fejlesztési régiót is kell alkotnia!
Változatlanul hisszük, hogy a párbeszéd a társadalmi béke záloga, a székelyek pedig békét és párbeszédet akarnak. Erre szólítjuk fel ismételten Románia kormányát, hiszen csak így lehet békés úton megteremteni a székelyek jogegyenlőségének intézményi garanciáit, amely egyben a térség hosszú távú stabilitásának záloga is lesz.
Kérjük Magyarország kormányát, szerezzen érvényt a két ország közötti, 1996-ban kötött alapszerződésben foglaltaknak, különös tekintettel annak 15/9-es cikkére, amely kimondja: „A szerződő felek, az általános integrációs politikájuk megvalósítását célzó intézkedéseket nem érintve, tartózkodni fognak a kisebbséghez tartozó személyek akaratuk elleni asszimilációját célzó politikától vagy gyakorlattól, és védelmezni fogják ezen személyeket bármilyen cselekedettel szemben, ami az ilyen asszimilációra irányul. Tartózkodnak továbbá az olyan intézkedésektől, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott régiók lakosságának arányait megváltoztatva arra irányulnak, hogy korlátozzák e személyeknek az ezen cikk 1. bekezdésében felsorolt nemzetközi standardokból és normákból következő jogait és szabadságjogait.”
Autonómiát követelnek Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek a Székelyföld határtelepülésein összegyűlt közösségek Szovátán, Nyárádremetén, Székelyhodoson, Gernyeszegen, Beresztelkén, Vajdaszentiványban, Marossárpatakon, Mezőcsáváson, Mezősámsondon, Mezőbándon, Nyárádtőn, Lukafalván, Nyárádkarácsonban, Ákosfalván, Balavásáron, Székelyvéckén, Székelyszenterzsébeten (Újszékely község), Alsóboldogfalván (Újszékely község), Székelykeresztúron, Fiatfalván, Nagygalambfalván, Székelymagyaróson (Bögöz község), Székelyderzsen, Székelymuzsnában, Kányádon, Székelydályán, Égében, Városfalván (Homoródszentmárton község), Homoródújfaluban (Oklánd község), Alsórákoson, Apácán, Ürmösön, Bölönben, Ágostonfalván, Hidvégen, Előpatakon, Sepsiillyefalván, Kökösben, Uzonban, Rétyen, Nagyborosnyón, Kommandón, Kovásznán, Zabolán, Gelencén, Ozsdolán, Bereckben, Lemhényben, Esztelneken, Kászonaltízben, Csinódon, Csíksztentmártonban, Csíkszentgyörgyön, Csíkpálfalván, Csíkszépvízen, Gyimesfelsőlokon, Gyimesközéplokon, Gyimesbükkön, Csíkszentdomokoson, Balánbányán, Gyergyószentmiklóson, Gyergyótölgyesen, Gyergyóhollóban, Bélborban, Maroshévízen, Gyergyóvárhegyen, Gyergyóremetén és Gyergyóalfaluban.
Izsák Balázs,
a Székely Nemzeti Tanács elnöke
Székelyföld, 2015. október 24.
Erdély.ma

Világított Székelyföld határa!
Október 24-én, szombaton este, a Székely Nemzeti Tanács felhívására több száz helyszínen gyújtottak őrtüzet Székelyföld peremtelepülésein, és egy időben tartottak ökumenikus istentiszteleteket, majd kiáltványt olvastak fel a régió önkormányzási jogát követelve.
"Autonómiát követelnek Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek a Székelyföld határtelepülésein összegyűlt közösségek Szovátán, Nyárádremetén, Székelyhodoson, Gernyeszegen, Beresztelkén, Vajda-szentiványon, Marossárpatakon, Mezőcsáváson, Mezősámsondon, Mezőbándon, Nyárádtőn, Lukafalván, Nyárádkarácsonban, Ákosfalván, Balavásáron, Székelyvéckén, Székelyszenterzsébeten (Újszékely község), Alsóboldogfalván (Újszékely község), Székelykeresztúron, Fiatfalván, Nagy- galambfalván, Székelymagyaróson (Bögöz község), Székelyderzsen, Székely-muzsnában, Kányádon, Székelydályában, Égében, Városfalván (Homoródszentmárton község), Homoródújfalu (Oklánd község), Alsórákoson, Apácán, Ürmösön, Bölönben, Ágostonfalván, Hídvégen, Előpatakon, Sepsiillyefalván, Kökösön, Uzonban, Rétyen, Nagyborosnyón, Kommandón, Kovásznán, Zabolán, Gelencén, Ozsdolán, Bereckben, Lemhényen, Esztelneken, Kászonaltízben, Csinódban, Csíksztent- mártonban, Csíkszentgyörgyön, Csíkpál- falván, Csíkszépvízen, Gyimesfelsőlokon, Gyimesközéplokon, Gyimesbükkön, Csík- szentdomokoson, Balánbányán, Gyergyó- szentmiklóson, Gyergyótölgyesen, Gyergyó- hollóban, Bélborban, Maroshévízen, Gyergyóvárhegyen, Gyergyóremetén és Gyergyóalfaluban – hangzott el szombaton este Lukailencfalván (Dózsa György), a református templommal szemben meggyújtott máglya mellett.
Az SZNT kiáltványát, amely ugyanabban az órában a felsorolt székely települések mindegyikén elhangzott, Lukafalván Izsák Balázs,a Székely Nemzeti Tanács elnöke olvasta fel. A megjelentek tapssal fogadták.
A kiáltvány szerint a Székelyföld határtelepülésein összegyűlt székelyek és a velük szolidaritást vállaló erdélyi és Kárpát-medencei magyarok lármafák gyújtásával, őrtüzekkel és felfele irányított fénycsóvákkal több száz pontban világították ki Székelyföld természetes, történelmileg kialakult határát, mert így kívánták Románia kormánya és az egész világ tudomására hozni, hogy Székelyföld létezik, ismételten megerősíteni a gyergyóditrói székely nemzetgyűlésen kinyilvánított történelmi igényt: "élni akarunk az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követeljük Székelyföld államon belüli önkormányzását! Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magába foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé".
Ugyanakkor követelik, "hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek, és a székely nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén". Ami "államon belüli önkormányzást jelent, minden lakója számára a teljes és tényleges jogegyenlőség intézményi garanciáját, függetlenül nemzeti, etnikai, nyelvi hovatartozásától".
A kiáltvány párbeszédre szólítja fel Románia kormányát, Magyarország kormányát pedig arra kérte, hogy szerezzen érvényt a két ország közötti alapszerződés 15/9. cikkelyének. Ebben a felek vállalták, hogy tartózkodnak az olyan intézkedésektől, amelyek a régiók etnikai arányait megváltoztatva arra irányulnak, hogy korlátozzák a kisebbségek szabadságjogait.
A lukafalvi templommal szemközti területen meggyújtott őrtüzet több száz fős tömeg állta körül. Sokan székely és magyar zászlót lengettek, a székely és a magyar himnusz eléneklése után népdalok éneklésébe kezdtek.
A rendezvényen jelen volt Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, aki elmondta, azért jött Lukafalvára, mert egy ilyen főbenjáró ügyet az egész magyarságnak, közelebbről Székelyföldnek és népének támogatnia kell.
"Ha valamilyen változást akarunk a társadalomban, tennünk kell valamit. Úgy gondolom, a jelenlétünk és a szavunk, a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Nemzeti Tanács egységes közös képviselete felerősíti a tűz lángját". Beszédében hangsúlyozta: a székely szabadság lángját nem tudta kioltani semmiféle földindulás, szívünkben ég a láng. Reményik Sándort idézte: "Egy lángot adok, add tovább!" Ebből a lángból gyújtsunk őrtüzet és lármafát!
Iszlai Tibor polgármester a Népújság kérdésére kijelentette: "Azért tartottam fontosnak az eseményt, mert mi vagyunk Székelyföld egyik kapuja. Két évvel ezelőtt egy székely kaput is állítottunk a bejárathoz, amely jelzi: e kapun belépve megérkeztél Székelyföldre! Úgy gondolom, hogy Székelyföld Vásárhelyhez legközelebbi határtelepüléseként jó helyet talált az SZNT, hogy itt olvassuk fel a kiáltványt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Hálátlan utókor
Felszámolták Zsögön Zoltán költő sírját
Halottak napján még virágot helyeztek Zsögön Zoltán (1880, Ozsdola – 1951, Kézdivásárhely) tanár, költő sírjára a kézdivásárhelyi régi református temetőben, de nem sokkal utána a leszármazottak eladták a sírhelyet. Azóta a kőkeret egy kripta falának támasztva vár sorsára, és félő, hogy (a hasonló esetek ismeretében) valamelyik sír alapzatában végzi.
Az elismert iskolaigazgató és háromkötetes költő, Zsögön Zoltán fiatalemberként, 1905-ben a csíkmadéfalvi székely vértanúk emlékhelyének felavatásakor elszavalta a Bíborban rejtőző porkoláb című versét. Ezért letartóztatták, s csak Erdély akkori püspöke, gr. Majláth Gusztáv Károly közbenjárására bocsátották szabadon. Csíksomlyói, marosvásárhelyi és kézdivásárhelyi, valamint több országos magyar lap munkatársa volt, Adyhoz meleg barátság fűzte, nyugdíjas éveiben meg is szervezte Kézdivásárhelyen az Ady Endre Írói Kört.
Az egyház néha tehetetlen
Az eset kapcsán Beder Imre kézdivásárhelyi református lelkész elmondta:
– Az egyház már évek óta nem ad el sírhelyeket a régi temetőben, a régi tulajdonosok azonban igen. Azon kívül, hogy figyelmeztetjük a tulajdonost, méltó módon őrizze az elhunyt emlékét, nem sokat tehetünk. Olyanról is tudunk, hogy a szülei sírhelyét adta el valaki. Ha az örökös hajlandó arra, hogy átadja az egyháznak, városnak, más intézménynek, amely ápolja, több a beleszólási lehetőség. Így tudtuk megakadályozni pl. a Timár-kripta eladását, és a polgármesteri hivatal segítségével felújíthattuk. Jelen esetben Zsögön Zoltán örökösei adták el a sírhelyet, és a kérésük az volt, hogy ne az új sírkő mögé, sem az új sír lábtól eső részéhez kerüljön a régi sírkő, ahol takarná a szomszéd síremlék, hanem a tulajdonukban levő szomszédos Bartha-kripta oldalához, a régi helyétől kb. 1,30 méterre, ahol takarás nélkül már az ösvényről is jól látható. Ilyen helyzetekre az élőkkel kell megoldást találni, nem elég az egyház, a múzeum, a polgármesteri hivatal igyekezete.
Az örökösök kötelessége
Dr. Dimény Attila múzeumigazgató elmondta, a temető sajátossága, hogy a sírjelek ápolása, védelme addig tart, amíg él az elhunyt emlékezete. A kő vagy egyéb tartósabb anyagból készült sírjelek túlélik az emlékezeti határokat, de a mindenkori társadalom csak az utóbbi időben figyelt fel ezek kulturális örökségi mivoltára. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy azokat a hozzátartozók saját pénzből állítják, így mondhatni jogukban áll változtatni rajtuk.
Brânduş-Dendyuk Szilveszter, Ozsdola község polgármestere megdöbbenéssel vette tudomásul a történteket, szerinte nem elfogadható a sír felszámolása, hiszen az utókor nem fogja tudni, hol nyugszik a költő. Ezért ha nem születik elfogadható megoldás, hogy legalább egy kopjafa felállításával jelöljék meg az eredeti helyet, akkor azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a sírkövet hazaszállítják a szülőfalu temetőjébe, és ott állítják fel.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A Salvatore Egyesület angyala
A Buna Hunor által vezetett sepsiszentgyörgyi Salvatore Egyesület önkéntesei a karácsonyt megelőzően a Merkúr üzletlánc egységeiben élelmiszer- és édességadományt gyűjtöttek, az ebből összeállított százhetven csomagot december 22-én és 23-án adták át szegény családoknak.
Az 350 kilónyi Mikulás-csomagokkal együtt a Salvatore Egyesület önkéntesei 1200 kilogramm alapélelmiszert adományoztak rászorulóknak. 22-én Sepsiszentgyörgyre, Bodokra, Zalánba, Oltszemre, Mikóújfaluba, Sepsibükszádra, Barótra és környékére, valamint Köpecre és Felsőrákosra, tegnap pedig Kézdivásárhelyre, Nyujtódra, Ozsdolára és Kovásznára vittek szeretetcsomagot. Sepsibükszádi a legnagyobb család, ahová ajándékkal érkeztek, itt az édesanya egyedül neveli hét gyermekét. Kézdivásárhelyen kilenc családot látogattak meg, köztók azt a nagymamát, aki egyedül neveli két lányunokáját.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rémület és könyörület
A menekültügyre sem a szamaritánus-karitatív, sem a rendőrállami válaszok nem érnek önmagukban semmit. Vajon nem saját magunkkal van tisztázni valónk?
Talán n második elemista lehettem, amikor egy langyos tavaszi napon az iskolából hazafelé menet a városi park felé kanyarodtam. A volt tulajdonos neve után Józsiás-kertként emlegetett kézdivásárhelyi parkban ilyenkor már mindenféle apró élőlényt lehetett látni, főleg madarakat. Nem volt ez nagy kitérő, néhány perc csupán, nem késhettem le otthon az ebédet. Ballagtam a barna vinilin iskolatáskával a hátamon, és a Józsiás-kerthez vezető kicsi utcácskában megállított egy borostás, betegesen sápadt férfi, falusias mellényben, városias nadrágban és cipőben. Fáradtnak, elnyűttnek tűnt, beszéd közben odahajolt hozzám, valami ilyesmit mondott: „Fiacskám, most jöttem ki a kórházból, és nincsen elég pénzem autóbuszra, nem tudnál adni három lejt, hogy hazamenjek?” Említette a falu nevét is, Bereck, esetleg Gelence vagy Ozsdola, már nem emlékszem. Szörnyen megsajnáltam a láthatóan segítségre szoruló öregembert, bár meglehet, csak egy nyolcéves kisfiú szemében tűnt öregnek, annyi idősen másképpen látjuk a felnőttek életkorát. De nem is a sajnálat, hanem a hirtelen rám szakadt felelősségérzet nem engedte, hogy visszautasítsam. Ha valaki hozzám fordul, annak segítenem kell, így tudtam. Három lej viszont nagy pénz volt nekem, ha elherdálom, még otthon is számon kérhetik tőlem. Haboztam egy pillanatig, a férfi várakozva nézett rám. Mindig volt valamennyi megspórolt pénzem zsemlére, kiflire, cukorkára, most is ott lapult szépen összehajtva éppen egy lila vagy inkább kakaószínű papír háromlejes a zsebemben. A románoknál valahogy megmaradt ez a régies pénzrendszer, hogy voltak háromlejesek meg hárombanisok és tizenötbanisok is, amelyeknek szorzatából nem jött ki a tízes vagy a százas. Három lej sokat ért akkor, huszonöt baniért, vagyis egy negyed lejért már lehetett venni egy zsemlét vagy kiflit, ötven baniért pedig egy kis zacskó savanyúcukrot. Előhúztam mégis, és odaadtam a háromlejest. Valami köszönetet motyogott a férfi, én pedig gyorsan továbbmentem. Lelkiismeret-furdalás is volt bennem a pénz miatt, de alapjában véve mégis inkább nagy-nagy meghatottság, hogy segítettem egy beteg emberen. Nem voltunk gazdagok, még tehetősek sem, de tudtam, anyám mindig ad nekem annyit, amennyi kell, és sok nem is kellett. 
Melegedett az idő, lépegetett eléfelé az iskolai tanév is, jócselekedetem után két-három héttel ismét a Józsiás-kert felé kanyarodtam, és láss csodát, megint szembejött velem, borostásan, sápadtan az én emberem. Látszott, nem ismer meg, elkezdte a mondókáját: „Fiacskám, most jöttem ki a kórházból, és nincsen elég pénzem autóbuszra, nem tudnál adni három lejt…” Rettenetes szégyenérzet fogott el, mint amikor például akaratlanul rányitunk egy szükségét végző felnőttre. „Nincsen”, mondtam elfúló hangon, sarkon fordultam, elszaladtam, és aztán sokáig nem mentem többé a parkba meglesni a gyíkokat vagy mátyásmadarakat. Becsaptak. Hagytam magam becsapni. Reszkettem minden porcikámban, szédültem szinte, és mindenek előtt, ismétlem, szégyelltem magam. Hogy naiv voltam. Bár akkor még ezt a szót valószínűleg nem is ismertem. Nem fogadtam meg, hogy soha többé senkinek nem segítek, sőt, kolduló öregasszonynak vagy rongyos cigánygyereknek, általában sietve, szinte félrenézve, de mindig adok valamennyit, mintha erőnek erejével bizonyítani akarnám, hogy akkor, kisfiúként nem sikerült kiölni belőlem a részvétet. Lehet, kompenzálás ez is, mint annyi minden az életünkben. 
Miről jutott eszembe mindez? Nem nehéz kitalálni: a menekültekről. Vagy ahogy ma Magyarországon már-már illik mondani: a migránsokról. Végül is szinte mindegy, hogy egy jelenséget milyen kifejezéssel illetünk, ha ugyanazt értjük rajta, most viszont, attól tartok, nem erről van szó. Nehéz azt mondani, hogy menekült, és utána gyűlölni. Viszont a hangzásában is brutális idegen szó, a migráns kiválóan alkalmas a gyűlöletre. Amikor a menekültek vagy migránsok „migrációja” ezelőtt egy jó félévvel rázúdult Európára, első reakcióm nyilvánvalóan a sajnálat volt, aztán a felháborodás, hogy a rászorulók tíz- vagy százezreitől egyszerűen el akarunk fordulni, ne lássuk, ne halljuk őket, fulladjanak a tengerbe. Megírtam még versben is a dühömet. Persze ment minden a maga útján, egyesek segítettek, mások féltek, megint mások kerítést építettek. Szinte mellékes, a tájékozatlan vagy netán félrevezetett közvélemény hogyan értelmezte ezt a helyzetet, ahhoz képest, hogy a különböző európai államok vezetői bebizonyították, fogalmuk sincsen, kultúrájára és civilizációjára rátarti földrészünknek miként kell eljárnia egy ilyen válsághelyzetben, és mi módon kellene kialakítani egy európai konszenzust. 
Aztán jött Párizs. A terror, a rémület, a harag. Én meg egy hosszú-hosszú pillanatig ismét ugyanazt éreztem, mint egykor Kézdivásárhelyen. Hogy becsaptak. Hogy naiv voltam. Hiszen igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy nem menekültek ezek, hanem betolakodók, ráadásul állítólag a mészárlás elkövetői között a már Európában születettek mellett olyan is volt, aki ezzel az idei emberáradattal érkezett Szíriából. Sajnáltam a tengeren át lélekvesztőn érkezőket, a gyermekeket, a reményvesztett, majd újból reménykedő asszonyokat és férfiakat, odaadtam volna nekik megint a három lejemet másodikos elemistaként, és hát újra átvertek. Menjenek a szemük világába! Azt hiszem, ilyesmit gondoltam, ilyesmit gondoltunk mindannyian. És hogy soha többé nem adunk alamizsnát senkinek, hiszen az is csak arra jó, hogy meglessék, hol tartjuk a pénztárcánkat. Ki tudja, az a hajdani kéregető férfi is egy migráns lehetett, esetleg egy román, bár mi tagadás, magyarul beszélt. 
Markó Béla. Transindex.ro

Zászlóözön a Gábor Áron téren
Legnagyobb nemzeti ünnepünkön, az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc 168. évfordulóján Kézdivásárhely díszbe öltözött, a villanyoszlopokon nemzeti színű és székely zászlókat, valamint a város lobogóit lengette a Nemere. A magyarországi testvérvárosok közül Szentendre, Hatvan, Paks, Terézváros, Mezőhegyes, Gyöngyös és Mezőkövesd küldöttei ünnepeltek együtt a céhes város lakóival.  
Az ünnepségsorozat a református templomban ökumenikus istentisztelettel kezdődött, majd a hagyományhoz híven a főtéri rendezvény megkezdése előtt a város iskoláinak küldöttei rótták le kegyeletüket, és helyezték el az emlékezés koszorúit Bem József, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Turóczi Mózes szobránál és kriptájánál, illetve a Szacsvay-domborműnél, a Molnár Józsiás-mauzóleumnál, a világháborús hősök emlékművénél. 
A főtéren mintegy négy-ötezer fős tömeg gyűlt össze, az ünnepség az általános és középiskolák felvonulásával kezdődött – több tanintézmény magyarországi testvériskolája küldöttségével közösen vonult fel –, majd a hagyományőrzők, a civil szervezetek – a Kézdiváshelyi Nők Egyesülete, a Történelmi Vitézi Rend – és a huszárok következtek. Felvonultak a Székely Virtus kézdiszéki huszárjai, a torjai huszárcsapat, a Vetró András százados vezette Hagyományőrző Csapat, a Vass László ezredes által vezetett Szegedi 3-as Honvéd Zászlóalj Hagyományőrző Egyesület, a 15. Székely Határőr Gyalogezred bélafalvi Tuzson János Szakasza, a tápióbicskei tüzérek és betyárok, a 15. Székely Határőr Gyalogezred gelencei ütege. Felvonultak Bélafalva, Bereck, Kézdimartonos, Kézdisárfalva, Csernáton, Esztelnek, Gelence, Kézdiszárazpatak, Kézdiszentkereszt, Kézdiszentlélek, Lemhény, Kézdialmás, Ozsdola, Szentkatolna, Futásfalva és Torja lovas-szekeres küldöttségei. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi tagjai nagy méretű székely zászlót vittek. A zászlós felvonulás immár második éve a leglátványosabb momentuma az ünnepségnek, ezúttal ötven kézdiszéki lovas vonult fel nagy méretű székely és magyar lobogóval kezében.  A központi ünnepség a Református Kollégium zenekarának és tanulóinak dalával kezdődött, a rendezvényen, mint minden évben, közreműködött a Tanulók Klubja fúvószenekara. „Lészen ágyú – mondotta Gábor Áron, és ezzel a mondattal gyakorlatilag aláírta a halálos ítéletét” – hangoztatta beszédében Bokor Tibor polgármester. Ma nem fegyverektől, összecsapásoktól kell tartanunk, folytatta, ma annak vagyunk tanúi, hogy ha valaki a hatalomnak nem tetsző véleményt vállal fel, kitartóan képviseli egy közösség álmát, vagy egyszerűen csak magyar, Gábor Áronhoz hasonlóan végzi. „Viszont nem csatában, tisztességgel adja életét, mint a berecki ágyúöntő, nem emelt fővel vonul be a hősök panteonjába, hanem bíróságon, ügyészségen, titkosszolgák által meghurcolva, becsületében megsértve folytat szélmalomharcot a hatalommal, így ott tartunk, mint 1848-ban” – hangsúlyozta Bokor.
Ünnepi beszédet mondott Horváth Zoltán atya, a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébánosa, Molnár Balázs, a Nagy Mózes Elméleti Líceum tizenegyedikes tanulója, a Zúg március szónokverseny idei győztese pedig az ifjúság gondolatait fogalmazta meg. A rendezvény díszmeghívottja, Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője arról szólt, hogy napjainkban a bürokrácia miatt mennyire nehézkes az örökbefogadás, és azt is kiemelte, hogy az iskolát végzett ifjak kirepülnek a nagyvilágba, ahol mások szolgái lesznek, nekik itthon, a szülőföldön kellene megtalálniuk a megélhetést becsületes munkával.  Ezt követően a Csíki Játékszín művészei léptek a pódiumra, Márdírosz Ágnes népdalt énekelt, Puskás László pedig Tompa László versét mondta el. Mitykó Zsolt, Mezőhegyes testvérváros polgármestere egy nemzeti lobogót adott át Bokor Tibornak, amelyet Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke adományozott a kézdivásárhelyieknek. Az ünnepség végén áldást mondott Horváth Zoltán atya és Beder Imre református lelkipásztor, majd koszorúzás és himnuszaink eléneklése következett.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pataki Csaba szenátor hazajönne Bukarestből
Pataki Csaba, az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének elnöke pályázza meg a megyei tanácselnöki tisztséget – erről csütörtökön este döntött egyhangúlag a Megyei Képviselők Tanácsa (MKT) a 22 megyei tanácsosjelölt rangsorolása alkalmával.
Bár az RMDSZ alapszabályzata értelmében Patakinak – a szervezet megyei elnökeként – alanyi jogon jár a listavezetői pozíció, a szenátor ragaszkodott ahhoz, hogy erről a testület is szavazzon.
Az RMDSZ-nek jelenleg tíz képviselője van a megyei tanácsban, ezt a számot a szövetség felfele kerekítené június 5-én. A megyei tanácsok elnökét – mint ismeretes – a választási törvény értelmében a képviselőtestület választja meg.
Pataki szerint az RMDSZ-nek azt kell ismét bebizonyítania a helyhatósági választáson, hogy a szövetség a legfontosabb politikai tényező Szatmár megyében. „A közigazgatási intézmények élére nem magányos harcosok kellenek, hanem olyan vezetők, akik képesek irányítani a hozzájuk tartozó intézményeket, emellett csapatban tudnak és akarnak dolgozni. Az egyik legfontosabb csapat a megyei tanácsosi frakció” – nyilatkozta Pataki Csaba. 
Az RMDSZ hat háromszéki településen jelentette be polgármesterjelöltjét a hétvégén. Csernátonban Bölöni Dávid, Barátoson Tánczos Szabolcs, Bardócon Balázsi Dénes, Ozsdolán Brânduș-Dendyuk Szilveszter, Uzonban Ráduly István és Zágonban Kis József indul RMDSZ-színekben a polgármesteri címért az idei helyhatósági választásokon. Barátoson Kerestély Csaba jelenlegi polgármester nem vállalt további mandátumot, ezért jelölték Tánczos Szabolcsot a tisztségre. Krónika (Kolozsvár)

Gyermekszínjátszók találkozója
A színjátszás ünnepe a Váradiban 
Március 18., reggel 8 óra. Zsivajog a sepsiszentgyörgyi Váradi József Általános Iskola. Hatalmas gyereksereg gyűlt össze a gyermekszínjátszók 10. találkozójára. 370 diák érkezett a megye kisebb és nagyobb településeiről, Ozsdola, Martonfalva, Székelyszáldobos, Bölön, Kézdiszentkereszt, Illyefalva, Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy játékos kedvű diákszínjátszói hozták el műsoraikat, összesen tizennyolcat.
A kisebbek leginkább mesejátékokat, meseadaptációkat adtak elő megcsillogtatva ének-, tánc- és hangszertudásukat is. Az V–VIII. osztályosok hétköznapjaikból, saját élményeikből építkeztek, korosztályukat foglalkoztató kérdéseket dolgoztak fel a színház nyelvén. Jó volt megélni a „közösen érdemes játszani” érzését, látni a lelkesedést, az eredetiséget, az igényességet. A találkozót nagyszerű hangulat, felszabadult játék, móka és kacagás jellemezte. Köszönet érte a felkészítő pedagógusoknak, akik kisebb vagy nagyobb gyereksereget megmozgatva felvállalják a közös „játékot”. Érdemük, hogy közösségeket kovácsolnak össze. Köszönet érte a gyerekeknek, akik meg merik mutatni magukat a színpadon, mernek egymás játszótársai lenni. És persze köszönet érte a szervezőknek, legfőképpen Péter Kinga tanítónőnek, aki 10 évvel ezelőtt megálmodója és elindítója volt e szép rendezvénynek.
A nap végén a zsűrinek értékelnie és rangsorolnia kellett. Senki sem távozott üres kézzel. Oklevelet kaptak a kiemelkedő alakítást nyújtó színjátszók, különdíjat a martonfalviak és székelyszáldobosiak. A kisebbik korosztályban megosztott harmadik díjban részesült a váradisok Többsincs királyfija és a petőfisek Vacskamati virágja. A második díjat három előadás is kiérdemelte: a mikós kisiskolások által színre vitt A szívtelen csiga, a váradisok Bulámbukja és a Molnár Józsiás-iskola diákjainak A gomba alatt című műsora. A képzeletbeli dobogó legfelső fokára két csapat állhatott. I. díjban részesült a váradisok Lúdas Matyija és a Nagy Mózes-iskola A csillagszemű juhásza. A nem díjazott csapatok is dicsérő oklevelet kaptak. A nagyobbik korosztályban a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum és az illyefalvi Fábián Ernő Községi Könyvtár csapata első díjban részesült, így ők is továbbjutottak – akárcsak az alsó tagozat I., II. és III. helyén osztozó csapatai – az országos szakaszra, amelyet a Szent György Napok alatt (április 21-én az elemisek, április 22-én az V–VIII. osztályos korosztály) ugyancsak a Váradi-iskolában rendeznek meg.
Délután 5 óra pár perc. Elcsendesedik az iskola. Hazatérőben a vendégek és házigazdák, akik remélhetőleg magukkal viszik a tartalmas együttlét élményét, hogy ebből táplálkozva készüljenek az újabb találkozóra.
Incze Melinda magyartanár. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Összefognak a románok a magyar jelöltek ellenében
Közös jelölteket indítanak a helyhatósági választásokon a román pártok több Kovászna megyei településen, ahol kisebbségben él a románság – hivatkozik az Agerpres hírügynökség hétfői jelentésére az MTI.
A román összefogást kezdeményező civilek szerint az utóbbi 26 évben a térségben mindig etnikai alapon voksoltak a választók. Kezdeményezésükkel növelni akarják annak az esélyét, hogy képviselethez jussanak a településükön kisebbségben élő román közösségek.
Eddig Kézdivásárhelyen, Baróton, Bölönben, Zágonban, Hídvégen, Zabolán, Bereckben, Uzonban, Illyefalván, Ozsdolán és Nagyajtán született megállapodás a román pártok között arról, hogy egymás esélyesebb jelöltjeit támogatják. Előpatakon, Kökösön és Kovászna városában küszöbön áll az összefogás megkötése. A megyeszékhely Sepsiszentgyörgyön a Szociáldemokrata Párt (PSD) már korábban leszögezte, hogy önállóan indul.
„Követjük mások példáját, akik nemzeti ügyekben félre tudják tenni az ideológiai szempontokat és indulatokat: ugyanezt kell tenniük a román pártoknak is” – hangoztatta Ioan Sabau Pop, a Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Civil Fórumának elnöke.
A 2012-es választásokon az RMDSZ, a Néppárt és az MPP együtt 23 helyet szerzett meg a Kovászna megyei tanácsban, míg a PSD és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) ötöt – idézte fel az Agerpres. A hírügynökség szerint a megye 45 települése közül 38-ban a magyar pártok jelöltjei szerezték meg a polgármesteri tisztséget, egyes településeken pedig egyetlen román etnikumú képviselőt sem választottak a helyi tanácsba.
Június 5-én – akárcsak a 2012-es választásokon – egyetlen fordulóban döntenek az önkormányzati tisztségről, így minden településen az a jelölt lesz – akár 20–30 százalékos támogatottsággal is – polgármester, akire a legtöbben voksolnak.
MTI. Székelyhon.ro

Alakváltók regénye
Beszélgetés Szabó Róbert Csabával
Nem sokkal 35. születésnapja előtt a marosvásárhelyi író, a Látó szerkesztője regénnyel lép közönsége elé. Ötödikkönyve, az Alakváltók a Jelenkor Kiadó gondozásában látott napvilágot. Ennek a világába vezetjük be olvasóinkat az alábbi interjú segítségével.
– Pár éve a rémtörténeteiddel lepted meg a szakmát és a közönséget. Azelőtt mifelénk ilyesmit nemigen írtak. Ez a könyved is okozhat meglepetést, hiszen a korszak és a jelenség, amit a regényedben felidézel, mintha hiányozna irodalmunkból. Eleve ilyen hiánytémák iránt érdeklődsz? Vagy a téma talált meg téged?
– Amikor először találkoztam a székelyföldi betyárok történetével – jobb híján nevezzük így őket –, abszolút lenyűgözött, és azonnal eszembe juttatta a gyermekkoromban olvasott kalandregényeket. Éreztem, hogy van itt valami, amiről én is szívesen olvasnék. Említetted az erdélyi rémtörténetes könyvemet, a Fekete Daciát, abban a szépirodalmi elemeket egy perifériáról érkezett ismeretlen műfaj, a rémtörténet elemeivel igyekeztem vegyíteni. Ebben az új könyvemben is hasonló történik, szándékom szerint a kalandregény váratlan, szinte hihetetlen fordulatai beépülnek egy alapvetően szépirodalmi igénnyel megírt történetbe.
– Te akkor még nem éltél, amikor az említett "székelyföldi betyárok" története közszájon forgott. Én gyermekként Nagyenyeden hallottam hasonló jelenségről. A Mócvidéken, az Érchegységben sok ellenálló csoport volt, az ötvenes években partizánként éltek a köztudatban. Gyakran értesültünk fegyveres összecsapásokról is, amelyek a securitate csapatai és a kommunista hatalom ellenségeinek tekintett "partizánok" között zajlottak, amíg teljesen fel nem számolták a hegyekben, erdőkben kiépített bázisokat. Suttogva terjedő legendárium övezte a témát. Vajon abból, amit a korról és róluk olvastál, eléggé reális kép rajzolódott ki benned minderről?
– Amikor az ozsdolai Pusztai Ferencék történetét megismertem, mindjárt gondoltam, hogy többről lehet szó, nem egyedi esettel találkozunk. Sok emberrel beszélgettem, akik emlékeztek valamire, rémlett nekik valami, de konkrétumot nem tudtak. Utánanéztem a román forrásmunkáknak, és kiderült, hogy igazam volt. A fiatal történésznemzedék jól dolgozik Romániában, számos könyv jelent meg a témában. A securitate irattárában fellelhető szinte teljes vonatkozó anyagot feldolgozták. Nem csak ezeket a munkákat olvastam el, beültem a levéltárba is. Rengeteg erre vonatkozó anyag van a vásárhelyi levéltárban, sokszor konkrétan a témára vonatkozó dokumentumok, de persze túlnyomóan másféle ügyek is, amelyeket direkt ugyan nem lehet felhasználni, de sok mindent elárulnak a korszakról, annak az egész hangulatáról. Mindaz, amit olvastam, rendesen beszippantott.
– Pontosítanunk kell. Az említett szabadcsapatok, sejtek, ellenálló csoportok döntő hányada román volt, Pusztaiék inkább a szabályt erősítő kivételnek számítottak.
– 1952-53-ban a securitate mintegy 600 ilyen ellenállót tartott nyilván. Nem is jó ez a megnevezés, nem feltétlenül rendszerellenes mozgalom volt ez, sokkal összetettebb dologról van szó. Persze olyanok is voltak, akik a kommunista hatalomszerzést próbálták megakadályozni, de legtöbbjük inkább csak menekült a hatalmi tényezők, a könyörtelen karhatalom elől. Egyesek az előző rendszer, a hagyományos történelmi pártok hívei voltak, vasgárdisták is többen, kulákká nyilvánítottak, szökevények. A szeku 34 bandáról tudott akkoriban. 99,9 százalékuk román nemzetiségű volt. Három magyarról tudunk, név szerint Pusztai Ferencről, Máté Györgyről és Dézsi Dénesről. Engem az ő alakjuk inspirált. Nem az ő történetüket írtam meg, hanem belőlük, a sorsukból kiindulva egy olyan történetet, amibe igyekeztem belegyúrni mindazt a tudást is, amit a román bandákról, ellenállókról tudtam, illetve az utánuk való hajszáról. A Pusztaiék történetéből ugyanis egy csomó dolog hiányzik, a fantáziámat is jócskán meg kellett dolgoztatnom.
– A könyv címe, az Alakváltók mire vonatkozik?
– Először is azt kell tudni, hogy a regény gerincét a Székelyföldön bujkáló banda története teszi ki, ugyanakkor van egy kerettörténete, ami ’89 novemberében, decemberében indul. A bukaresti forradalom adja a keretet. Az alakváltás pedig arra vonatkozik, hogy folyamatosan azt éreztem, amikor ezzel a korszakkal foglalkoztam, hogy az emberek a túlélés érdekében alakot váltanak. A vasgárdistából kommunista lesz, hogy aztán a securitate szolgálatába álljon. Amikor a szeku megalakult a 40-es évek végén, 50-esek elején, nagymértékben támaszkodott a vasgárdista múltúakra. Zsarolhatóak voltak. Az üldözöttek is folyamatos alakváltásra kényszerültek. Feladták eredeti életüket, sokan besúgókká váltak. Eljutunk ’89-ig, s egyszer csak megjelenik Iliescu az erkélyen, ahonnan azelőtt nem sokkal Ceausescut üldözték el. Egy kemény vonalas kommunista, aki egy demokrata képében tűnt fel, hirtelen a forradalom élére állt. Alakváltókból áll az egész történelem. Erről szól a könyv.
– Illetve döntő részében mégiscsak a Gheorghiu Dej-féle diktatúra rajzolódik ki benne.
– Pontosan. Az is egyértelművé vált, miközben a korszakkal foglalkoztam, hogy talán a Ceausescu által kialakított diktatúra nem is jöhetett volna létre, ha nincs előtte Dej. Az, akit román Sztálinnak is neveztek. Rendkívül véres módon szilárdította meg a kommunista párt hatalmát. Így előkészítette a terepet az utána következő elvtársaknak is.
– Közben kissé eltértünk a regény sajátosságától, "kaland" jellegétől. Eléggé általános a beskatulyázó hajlam, könnyen előfordulhat, hogy egyesek Szabó Róbert Csabát is besorolják valahova. Nem zavar egy ilyen eshetőség? Hogy esetleg rémtörténetek, kalandregények szerzőjeként könyvelnek el?
– Ez lehet jó is és rossz is. Nemigen tudok tenni ellene. Az tény, hogy nem sokan művelik ezt a fajta irodalmat. De nem tartok attól, amit lehetőségként felvetettél. Számomra az a fontos, hogy olyan könyveket szeretnék írni, amiket magam is szívesen és nagy beleéléssel olvasok.
– A közelmúltban többször beszélgettünk alkotási problémákról. A Pusztai-ügy is felmerült. Nem mint regény-, hanem mint forgatókönyv-téma. Melyik volt előbb?
– Amikor a Filmalappal közösen elkezdtünk dolgozni A Pusztai banda munkacímet viselő forgatókönyvön, akkor már másfél éve írtam a regényt. Adott pillanatban a kettő párhuzamossá vált. Hol az egyiket írtam, hol a másikat, az egyik segített a másikon. Nagyon jó kis csapattal dolgoztam, volt saját dramaturgom, amikor a forgatókönyvet írtuk, és elég sok ötletet átvettem a forgatókönyvből a regénybe. Viszont a kettő két teljesen különböző dolog. Teljesen más regényt, szépirodalmat írni, mint forgatókönyvet. Más szabályok szerint készülnek. Egyébként a forgatókönyv első változata, amely szerintünk elég erősre sikeredett, kész van. Egyelőre a polcon fekszik. A producerem, Lajos Tamás, aki a sikeres Félvilágnak, A berni követnek is a producere, meg van győződve, hogy előbb- utóbb valamilyen formában film születik belőle.
– A regény bemutatója április 6-án lesz Budapesten az Írók boltjában. Majd többfelé itthon is hasonló rendezvények következnek. Milyen fogadtatásra számítasz?
– Nagyon izgulok. Néha azt érzem, hogy jól sikerült, máskor meg azt, hogy rossz lett. De most már elindult a maga útján. Maximum annyit tudok tenni, hogy jelen vagyok, találkozom az olvasókkal, és hogyha kérdések merülnek fel, válaszolok, ahogy tudok. Mégis jót remélek, hiszen ha egy kicsit magamutogatónak, kissé hatásvadásznak is tűnhet ez a történet, azt gondolom, hogy erről tudnunk kell. Az ötvenes évek egy nagy fehér folt a köztudat térképén, és egyre távolodunk tőle. Már a ’89-es eseményekre sem emlékezünk igazán. Az 50-es években olyan kulcsesemények zajlottak, amik a mai napig meghatározzák a történelmünket. Talán az ilyen könyvek is alakítani, befolyásolni tudják ebben a vonatkozásban a közvéleményt.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföldi tehetséggondozás
Ötvenhat háromszéki, egy Brassó megyei és egy bukaresti tehetséges diáknak utalta át a napokban a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács (SZTT) az egyenként tizenötezer lejes ösztöndíjat, amelyet az érintettek az Ady Endre-ösztöndíjpályázaton nyertek el, amit az Emberi Erőforrások Minisztériuma, az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő, valamint a Nemzeti Tehetségprogram hirdetett meg a 2015–2016-os tanévre. Az Ady Endre-ösztöndíj a külhoni magyar nyelvű oktatásban részt vevő, kiemelkedően tehetséges, szociálisan hátrányos helyzetű tanulók támogatására jött létre.
A sepsiszentgyörgyi székhelyű SZTT kezeli a magyar állami finanszírozással működő Ady Endre-ösztöndíjra érkező pályázatokat, amelyekkel Kovászna és Brassó megyei, valamint moldvai és bukaresti állandó lakcímmel rendelkező tanulók vesznek részt a programban (a belső-erdélyi, dél-erdélyi, partiumi és bánsági, valamint a Hargita megyei pályázatok az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács és a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület hatáskörébe tartoznak). A mostani tanévben Háromszéken sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, kovásznai, baróti, uzoni, ozsdolai, csernátoni, sepsibükszádi, bitai, szentkatolnai, kézdiszentkereszti, rétyi, hatolykai, nagyajtai, kiskászoni, bélafalvi, angyalosi, erdőfülei, ikafalvi és vargyasi diákok pályázatát értékelték pozitívan. Április elején a tehetséggondozó megkötötte mindannyiukkal a támogatási szerződést, a napokban a pénzt is megkapták a kedvezményezettek – tájékoztatott Bereczki Kinga, a SZTT elnöke. Egy másik ösztöndíjprogram érdekében a Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA) negyvenötezer lejes hozzájárulásával a SZTT létrehozta a Székelyföldi Tehetségalapot, amelynek gyarapításához vállalkozók köréből remél támogatást, és számít a személyi jövedelemadó két százalékából begyűjthető összegekre is. Szeptemberig százezer lejre kívánja növelni az alapot, amelyből száz tehetséges, gyengébb anyagi körülmények között élő I–XII. osztályos tanulót támogatnának egyenként ezer lejjel. Szintén a SZTT gondozza a HKA Ignácz Rózsa Tehetségalapját, amelyből egyéni megkeresés, felkérés, ajánlás alapján nyújtanak testre szabott támogatást háromszéki diákoknak, és ahol eredményt látnak, folytatják a pénzbeli hozzájárulást az érintett tanulási lehetőségeinek megteremtéséhez. Jelenleg kilencen részesülnek Ignácz Rózsa-ösztöndíjban, de új kérések, ajánlások időközben is érkezhetnek.
Az említett három ösztöndíjprogram lebonyolítását önkéntes munkában végzi az SZTT harminctagú testülete, amely a támogatás mellett feladatának tartja a tehetségazonosítást is, ebből a célból hozta létre a Székelyföldi kincskereső-programot, amelynek egyik legkomplexebb alprogramja, a Magyar Athenas 250 a végcélhoz ért, hét végén tartják a vetélkedő döntőjét.
Helyesírásból jeles
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyolcadikos diákja, Kádár Fruzsina második helyezést ért el a Simonyi Zsigmond helyesírási verseny hét végén Kolozsváron tartott országos döntőjén, ezzel Kedves Laura tanítványa kiérdemelte a budapesti Kárpát-medencei döntőn való részvételt. A Brassai Sámuel Elméleti Líceumban tartott vetélkedőn két háromszéki diák kapott dicséretet: Kinda Ágota, a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Általános Iskola nyolcadik osztályos tanulója és Kozman Kriszta ötödikes diák a Nagy Mózes Elméleti Líceumból. A Simonyi Zsigmond verseny célja a magyar nyelv ápolása, a nyelvhasználat iránt érzett felelősségtudat és az anyanyelv szeretetének erősítése.
(fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Régiók zarándoklata kicsi pünkösdre
Nemcsak a helybelieket, hanem a szomszédos településekről, a távolabbi kisrégiókból érkezőket, az országban és külföldön élő alsórákosiakat, a magyarországi testvértelepülések – Zugló és a Békés megyei Gádoros – hivatalos küldöttségeinek tagjait is köszöntötte a református templomban tiszteletes Csákány Antal alsórákosi lelkipásztor azon az ünnepi istentiszteleten, amelyen a jobbágyfelszabadítás 168. évfordulójára, a szabadság napjára, a helyiek nyelvén a kicsi pünkösdre emlékeztek.
Visszalapozó Bizonyára kevesebb írott dokumentum maradt fenn arról, hogy mikor és miként jutott tudomására Háromszék és a többi székely szék jobbágyainak a robot megszüntetése, a jobbágyfelszabadítás híre. 1848. április 2-án Csernátonba, június 20-án az Erdővidékkel szomszédos Alsórákosra érkezett meg az örömhír. Háromszék számon tartja a csernátoni eseményt, de Alsórákos magyarsága ünnepet is ül emlékére, s ezt nevezik ők a szabadság napjának, kicsi pünkösdnek. Idén is méltó módon ünnepelt a Brassó megyei település. Nem számított szabálysértésnek, hogy a délelőtti közös istentisztelet idején a Sükösd– Bethlen-várkastély falainak árnyékában már mulatott a nép, füstöltek a lacikonyhák, sőt, reggelesen bárki megtekinthette a rákosi várplaccon azt a szabadtéri megszemélyesített játékot, amelyen a szabadságnapi eseményeket jelenítette meg a helybeli színjátszó kör Vetési Nándor zenetanár rendezésében.
Alsórákoson a jobbágyság felszabadításának napját mindig megtartják a pünkösd utáni hét hétfőjén, s ezt tették a diktatúra évtizedeiben is. A bécsi és a pesti forradalom híre néhány nap alatt eljutott Erdélybe, s ez váltotta ki, fokozta a határőri szolgálattal terhelt székely katonarendek megmozdulásait mifelénk is. A végekre azonban lassabban jutott el a hír, több helyen titokban tartották a földbirtokok uraságai. A főnemesség vagyonharácsolása anyagilag érintette a népet, s emiatt a forradalom idején megkísérelte önhatalmúlag orvosolni panaszait – írja Egyed Ákos történész. A szabad parasztok jobbágysorsba való döntése nagyon régi jelenség, a föld kisajátítása révén ugyanis személyes függésbe kerültek. Lazább volt a szabad jobbágy függése, mint a jórészt rabszolgákból lett örökös jobbágyé. A szabad jobbágynak sem volt földje, s a földesúr joghatósága alá tartozott. Földet, jobbágytelket kapott urától, s azért úrbért fizetett terményben vagy pénzben, tehát robottal tartozott. Az úrbér eltörlését hozták meg az 1848. március 15-ét követő események. A Habsburg-abszolutizmus kénytelen volt elismerni a jobbágyság eltörlését.
Mi is történt a Tepő-hegy alatt?
Áldott emlékezetű dr. Imreh Barna (1908–1982) volt alsórákosi református lelkipásztor sorait idézzük a még mindig kéziratban heverő alsórákosi falumonográfiájából. A szép, tavaszból nyárba hajló hétfőn jó hírre ébredt Alsórákos jobbágy- és zsellérrendű népe. „Pálszegiben, az úthoz közel dolgozók kocsizörgésre lettek figyelmesek. Az utas, amikor a Turzonon beereszkedve megpillantotta a robotolókat, kiszállt kocsijából. Idevaló fiú volt, a Huszár család sarja, lelkész Kolozsvár környékén, öreg szülei látogatására jött haza. Felháborodott a jogtalanságon, hogy a népet még mindig úrdolgára hajtják, felvilágosította véreit, hogy már március 15-én eltörölték a jobbágyságot, és máshol már él a nép szabadságával: a föld, a telek tulajdonukban van, és nincsen többé tized- és robotkötelezettség. Az örömhír futótűzként terjedt el az egész határon. Munkaszerszámaikat vállra vetve, egy emberként indul a nép a határ minden részéről hálaadásra az Isten házába. Mindenki: magyarok, a mátéfalvi románok, reformátusok, unitáriusok a tágas református templomba. Szerszámaikat a templom előtti szádogfának támasztották, s örömkönnyes szemmel lépték át a templom küszöbét, megköszönni Istennek a szabadítást. Petre Mózes, az akkori lelkész beszédében az új ünnepet kicsi pünkösdnek nevezte el, mert úgymond ekkor töltetett ki Alsórákos népére Isten szabadító szentlelke. A felszabadult nép pedig a hálaadás után az öreg fa alatt, fedetlen fővel, térdre hullva tett átok alatt fogadást utódaikra is kötelező erővel, hogy ezt a napot, a szentháromság vasárnapja utáni hétfőt, mint szabadság napját, minden évben megünneplik!”
Háromszéken Csernátonba 1848 áprilisában vitte a robot megszűnésének hírét uzoni Pünkösdi Gergely határőrtiszt, aki a katonarendűek és a jobbágyok jelenlétében hirdette ki. Sepsiszentgyörgyön április 11–12-én tartottak székgyűlést, amelyen a nép minden rétegének küldöttei részt vettek. Elhatározták a határőr-katonaság kötelezettségeinek rendezését, az úrbéri viszonyok kárpótlás melletti eltörlését, a törvények előtti egyenlőséget, a közös teherviselést. A fejlemények a május 30-án tartott népgyűlésen tetőztek, amikor Végh Ábrahám százados Csernátonban 257 nemzetőrt toborzott, hogy ellenállhasson a mozgalomnak. Még ma is ismert a nép körében – tájékoztatott Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus – az „egrecírplacc”, ahol gyakorlatoztak.
A főnemesség vagyonharácsolása tűrhetetlenné vált, s a pórnép megkísérelte önhatalmúlag orvosolni panaszait. Torján le akarták mészárolni a nemeseket, Kézdiszentléleken egy nemest halálra vert a nép, és kezdték visszafoglalni a földeket, Albisban, Futásfalván és Csernátonban pedig az uraság szénafüveire hajtották a marhacsordát. Határőri mozgalmak jelentek meg, Ozsdolán erdőt foglaltak, Feldobolyban megtámadták a helyettes királybíró telkét. A katonaság mozgalmai egyfajta jobbágymegmozdulásokká alakultak. A nemesség védekezésképpen nemzetőrséget szervezett. Rétyen a jobbágyok megtagadták a robotot, összeesküdtek a nemesi családok elpusztítására. Zalánban egy huszárkatona a szolgálat megtagadására buzdította a népet, és ingerelte az úrbéreseket. Torján a dühöngő katonaság agyonveréssel fenyegette a jobbágyokat. A zsellérek lakta Mikóújfaluban az elöljáróság intézkedett a grófi birtokok felosztásáról, felparcellázták az irtványföldeket. Az alsórákosi Bethlen família sem képezhetett kivételt, de hogy magatartásáról maradtak-e fenn bizonyítékok, arról nincsen tudomásunk.
Protestáns zarándoklattá vált a kicsi pünkösd
Aki szabadnak hiszi magát, és mégsem az, nem más, mint a tudatlan szabadság áldozata. Goethe-idézettel kezdte ünnepi igemagyarázatát Csákány Antal zabolai származású lelkipásztor. Pál apostolnak a galáciabeliekhez írt levele (5:13–15) alapján értelmezte a szabadság fogalmát. „Egyféleképpen hasonlóak vagyunk mi is a rabszolgákhoz – mondta –, igazi szabadságra van szükségünk, isteni szabadságra. Minél jobban akarjuk a teljes szabadságot, annál inkább belegabalyodunk abba, akárcsak a pók hálójába az áldozat. A szabadsággal ugyanis tudni kell élni. Nem elég ünnepelni, a jézusi szabadság alapján kell élnünk, mérhetetlen összefogásban, egymással szembeni szeretetben.”
Az ünnepelt eseményhez igazodott a gazdag templomi műsor. A helybeli református vegyes kar a Szózattal nyitott, a gyerek- és ifjúsági kórus a kicsi pünkösdről született számot adta elő, vezényelt Vetési Nándor zenetanár. Gáspár Gizella helybeli óvónő kis ovisai – az aranytartalék – a messzi időbe viszik majd előre a betanult negyvennyolcas és Kossuth-nótákat – szentül hitte a hallgatóság. Pál Balázs elemista kisfiú nagy átéléssel énekelte a székely himnuszt. Az ünnepség immár hagyományos résztvevőjeként lépett fel a baróti Zathureczky-kórus és a Csíkszeredában tanuló moldvai csángók furulyával kísért dalcsoportja az általuk csángó himnusznak nevezett énekkel és csángó népdalokkal. Hunyadi Péter – aki magyarországi ösztöndíjasként már kilenc hónapja a helyi közművelődés önkéntes közkatonája – a kuruc szabadságharchoz kötődő nótákat adott elő kobzán. Ünnepi köszöntőbeszédet mondott Lukács Vencel csíkszeredai magyar konzul és Kovács Attila, a Brassó Megyei Tanács alelnöke. Az ünneplők serege a templom előtti öreg hárs alá gyülekezett most is, szólt a csíkkozmási Tuzson János Fúvósegyesület zenekara és Zsigmond István, mint annyiszor a lepergett évtizedek alatt, elszavalta a szabadság napjáról írt saját versét. Az ünnepséget megtisztelte jelenlétével a helyi gyökerekkel rendelkező Antal István parlamenti képviselő, nagytiszteletű Török István szomszédos olthévízi lelkész, a Sepsi- Barcasági Unitárius Egyházkör esperese.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ítéletidő sepert végig Kézdiszéken
Hétfő délután jégeső pusztított Felső- Háromszéken, a legnagyobb károkat Nyujtódon, Kézdimartonoson, Bereckben és Ozsdolán jegyezték. A medréből kikelt Kurta-pataka elmosta a Kézdimartonos és Ozsdola közötti hidat (felvételünk), így megszűnt a járműforgalom a két település között. Értesüléseink szerint a vihar a legnagyobb kárt a termőföldeken Nyujtódon okozta.
Tegnapi terepszemlénket Kézdioroszfaluban kezdtük, ahol, habár a Kászon-pataka látványosan megduzzadt, a múlt évben elvégzett patakszabályozásnak köszönhetően nem lépett ki medréből. Nyujtódon a jégeső 16 óra után pusztított, és Boros Vilmos római katolikus plébános beszámolója szerint az ítéletidő másfél óráig tartott. A jégeső jelentős kárt okozott a háztáji kertekben, a gyümölcsösökben, de a falu határát sem kímélte. A nagy mennyiségű esővíz a Temető utcából érkezett, és a sánc hamar megtelt, ezért a volt szövetkezeti kocsmáig a házak pincéit elárasztotta az iszapos víz, amely több portán a házakba is behatolt.
A lakosság a polgármesteri hivatal segítségét kérte. A városháza munkatársain kívül a katonai tűzoltók is segítettek, késő éjszakáig szivattyúzták a vizet a pincékből. A plébános szerint a sáncokat nem takarították ki, a mezőn pedig a levezető árkokat és csatornákat legtöbb helyen felszántották, ennek is köszönhető, hogy a felhőszakadás nagy károkat okozott. A 101. szám alatt lakó nyolcvanéves Bács János elmondása szerint amióta az eszét tudja, hasonló vihar nem sújtotta Nyujtódot. A 100. szám alatti portán a ház melletti járda eltűnt és a pince beomlott, a ház betonalapja beszakadt, a fölötte lévő szobában jelenleg életveszélyes tartózkodni.
A házban, ahol a Kocsis házaspár, Béla és Zita lakik három apró gyermekkel, tegnap délelőtt majdnem térdig ért a víz, a három apróságot a szülők az asztalra menekítették. A három szobából egy maradt lakható állapotban. Lőrincz József falufelelős gyűjtést kezdeményezett a károsultak megsegítésére. Az Ozsdolán lakó Bakk-Dávid Tímea újságíró Facebook-bejegyzése szerint a lezúduló víz folyóvá változtatta a községközpont utcáit és udvarait.
Bereckben és Kézdimartonoson 17 és 18 óra között pusztított a jégeső. Dimény Zoltán polgármester beszámolója szerint a felhőszakadás nyomán a határ víz alatt volt.
A legnagyobb kár a Kurta-hídjánál történt, ahol a víz szabályosan elsodorta a hidat. Az elöljáró szerint legalább harminc udvart és veteményest öntött el a víz Bereckben, de Kézdimartonoson az utcákat is megrongálta, mintegy három-négy kilométeres szakaszt kell kijavítani. Fél óra alatt akkora vízmennyiség érkezett, amit az itt élők eddig még soha nem tapasztaltak – mondotta az elöljáró. Ami a Kurta-hídját illeti, első lépésként egy tervezőt visznek a helyszínre, aki egy új hidat tervez, amit Ozsdolával közösen vagy a saját költségvetésükből építenek fel.
A két település között egyelőre lebénult a közlekedés, ideiglenes megoldásként valahol az egykori híd környékén átjárót alakítanak ki, de az is időbe telik, mivel magánterületekről van szó, ezért a tulajdonosok jóváhagyása is szükséges. Dimény Zoltán szerint egy új híd több százezer lejbe kerül, de pontos összeget nem tudott mondani. A nyujtódi Lukács László önkormányzati képviselő arra kéri a károsultakat, hogy írásban jelentsék a kárt a kézdivásárhelyi polgármesteri hivatalnál, hogy a kormányhivatal által kinevezett különbizottság felmérhesse a kárt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újrázik Antal Árpád és Bokor Tibor Háromszéken
Több háromszéki település nem hivatalos választási eredményeit is közzétette az RMDSZ közösségi oldalán. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere újabb négy éves mandátumot nyert, ahogy Bokor Tibor Kézdivásárhely polgármestere is.
Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán is RMDSZ-es jelölt gyűjtötte be a szavazatok többségét, így Antal Árpád és Bokor Tibor régi-új polgármestere a megyeszékhelynek, valamint a céhes városnak, míg Gyerő József a fürdőváros elöljárója lesz az elkövetkező négy évben – tájékoztat az RMDSZ közösségi oldalán. Baróton is régi-új a polgármester, Lázár-Kiss Barna András személyében.
Az RMDSZ háromszéki szervezete ugyanakkor még hat települést is kiemelt, ahol a nem hivatalos adatok alapján ugyancsak saját jelöltjük nyerte az önkormányzati választásokat: a román többségű Előpatakon Kovács László, Sepsiillyefalván Fodor Imre, Maksán Deszke János, Sepsikőröspatakon Kisgyörgy Sándor, Sepsibükszádon Bács Márton Csaba, valamint Ozsdolán Brandus Szilveszter.
Háromszék több településén is csupán egy jelölt indult az önkormányzati választásokon vasárnap, mindannyiukat az RMDSZ indította: Simon András Baconban, Fodor István Bodokon, Tánczos Ferenc-Szabolcs Barátoson, Balázsi Dénes Bardócon, Bölöni Dávid Csernátonban, Kocsis Béla Kommandón, Domokos Ferenc Esztelneken, Lukács Róbert Lemhényben, Molnár István Kézdialmáson, Demeter Ferenc Mikóújfaluban, Páll Endre Kézdiszenkereszten, Dombora Lehel-Lajos Rétyen, Balogh Tibor Kézdiszentléleken, Daragus Attila Torján – tájékoztat az RMDSZ. Hozzáteszik: a felsorolt tizennégy településen is biztos, hogy az említett személyek fognak polgármesterként tevékenykedni az elkövetkező négy évben.
Bereckben Dimény Zoltán, Nagyajtán Bihari Edömér, Bölönben Sikó Imre, Gidófalván Berde József nyert a helyhatósági választásokon. Uzonban Ráduly István, Kökösben pedig Sántha Gyula újrázott.
Szentkatolnán Tusa Levente, Dálnokon Bartók Ede-Ottó nyerték az önkormányzati választásokat, míg Gelencén és Málnáson az RMDSZ által is támogatott, a Magyar Polgári Párt színeiben indult Cseh József és Szotyori Angéla.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Választási eredmények Kézdiszéken
A kézdivásárhelyiek újabb négy évre szavaztak bizalmat Bokor Tibor RMDSZ-es polgármesternek a vasárnapi helyhatósági választásokon. A régi-új városvezető elmondta: megértette a választók üzenetét, a munkát tegnaptól folytatja, mert rengeteg még a tennivaló a céhes városban. Bokor Tibor a szavazatok 54,28 százalékát kapta meg, az RMDSZ tanácsi listája 56,21 százalékot ért el. Paks testvérváros küldöttsége együtt drukkolt a jelenlegi városvezetéssel annak választási győzelméért.
Kézdivásárhelyen a szavazásra jogosultak 37,73 százaléka járult az urnák elé, a polgármesterjelöltekre összesen 6413 szavazatot, míg a tanácsi listára 6411 szavazatot adtak le. Bokor Tibor 3407 vokssal nyerte meg a választást, őt követi Johann Taierling 1896 (30,21 százalék) szavazattal, a harmadik helyen a Kézdivásárhelyi Választási Szövetség képviselője, Constantin Pătru végzett 451 (7,18 százalék) szavazattal, negyedik lett Szigethy Kálmán, a Magyar Polgári Párt jelöltje 403 (6,42 százalék) vokssal, Rákosi János független jelölt 120 (1,91 százalék) szavazatot kapott. Az érvénytelen szavazatok száma 136.
A városi tanácsi listákra 6188 érvényes szavazatot adtak le (225 voks érvénytelen volt). Ebből az RMDSZ listája 3478 szavazatot vitt el (56,21%), az EMNP 1681 voksot kapott (27,17%), a román pártok Kézdivásárhelyi Választási Szövetsége 497 voksot zsebelt be (8,03%), az MPP listájára 452-en (7,30%), Rákosi Jánosra 80-an pecsételtek (1,29%). Kézdivásárhely tanácsának 19 helyét várhatóan 11 RMDSZ-es, 5 néppártos, 2 román képviselő és 1 polgári pártos foglalhatja el. Az RMDSZ 11 tanácstagja: Hegedüs Ferenc, dr. Kelemen András, Szöllősi Tamás, Fejér Melinda, Nagy Babos Tamás, Bejan András, Szilveszter Szabolcs, Lőrincz József, Derzsi Gyula, Szabó Vincze és Kiss Levente Csaba. Az EMNP öt várható tanácstagja Johann Taierling, Illyés Botond, Szima Csaba, Gál Elemér László és Czipa Lóránt. A Kézdivásárhelyi Választási Szövetség két várható képviselője Constantin Pătru és Ionuț Budău. Az MPP egyetlen várható tanácstagja Szigethy Kálmán. Eddig négy önkormányzati képviselőjük volt.
Az eredményvárón Bokor Tibor azoknak is köszönetet mondott, akik nem rá szavaztak, hiszen ez is egy üzenet volt irányába. „A munka hétfő reggeltől folytatódik, az a célom, hogy megmutassam, a csapatom nem csak kampányban dolgozik. Sokszor mondtam, hogy az elmúlt négy év a megalapozásé volt, most elkezdhetjük házunkat felépíteni. Köszönöm a kézdivásárhelyiek, a nyujtódiak, az oroszfalviak, a sárfalviak és a szászfalusiak támogatását. Őszintén megmondom, ilyen mocskos kampányban életemben nem volt részem. Nagyon nehéz lesz nekem ezekkel az emberekkel szembenézni, és Taierlingre gondolok elsősorban. Az, amit elművelt, amiket írt rólam és csapatomról, nehezemre esik elmondani. Ő nem gondolkodik azon, hogy a következő négy évben, ha tényleg feladatot vállal – nem úgy, mint az elmúlt években, amikor semmit nem csinált –, együtt kell dolgoznunk. Nehéz lesz. Egyértelmű számomra, hogy az Erdélyi Magyar Néppárttal nem fogok együttműködni semmilyen áron. Meg vagyok győződve, hogy az MPP-vel és akár a román tanácsosokkal közös nevezőre tudunk jutni” – fogalmazott Kézdivásárhely újraválasztott polgármestere. Felső- Háromszék minden községében az RMDSZ polgármesterjelöltje győzött, és a helyi tanácsokban is mindenhol megszerezték a többséget. Kézdiszék hét településén csak egy polgármesterjelölt indult az önkormányzati választásokon, mindannyian az RMDSZ színeiben: Bölöni Dávid Csernátonban, Domokos Ferenc Esztelneken, Lukács Róbert Lemhényben, Molnár István Kézdialmáson, Páll Endre Kézdiszenkereszten, Balogh Tibor Kézdiszentléleken, Daragus Attila Torján. Közülük a korelnök Bölöni Dávid, aki huszonhat éve vezeti Csernátont, és most hetedik mandátumánál tart. Az újonc Domokos Ferenc, Esztelnek eddigi alpolgármestere, aki első polgármesteri mandátumát kezdi. Bereckben két jelölt volt: Dimény Zoltán (RMDSZ), Páll János pedig függetlenként vett részt a megmérettetésen. Dimény Zoltán fölényesen, közel kilencven százalékkal győzött. Szentkatolnán is volt egy független jelölt, Bende Emil; az RMDSZ-es Tusa Levente fölényes győzelmet aratott. Ozsdolán is egy RMDSZ-es és egy független jelölt volt, előbbi Brănduş-Dendyuk Vasile Silvestru, utóbbi Gondos Judit. Itt is az RMDSZ jelöltje győzött több mint 800 szavazattal, a független jelölt 573 voksot kapott. Dálnokon egy független és egy RMDSZ-es jelölt volt, ifj. Márton László, illetve Bartók Ede Ottó. Hatvan-negyven százalékos eredménnyel az RMDSZ jelöltje marad a községvezető. Az MPP–RMDSZ Cseh Józsefet, az EMNP pedig Kocsis Gézát indította az idei önkormányzati választásokon Gelencén. Cseh József 1239, míg ellenjelöltje 620 voksot összesített. Szentkatolnán a tizenhárom önkormányzati képviselő közül tíz RMDSZ-es, két EMNP-s és egy független, Bereckben tíz RMDSZ-es, egy SZDP-s, egy román és egy magyar független alkotja a majdani tanácsot. Csernátonban kilenc RMDSZ-es, három MPP-s és egy néppárti jelölt jutott mandátumhoz, Dálnokon hat RMDSZ-es, egy MPP-s és két független, Ozsdolán hét RMDSZ-es, négy Néppárti, egy független és egy romapárti, Torján 12 RMDSZ-es és egy független, Esztelneken hét RMDSZ-es és két néppárti, Kézdiszentléleken 11 RMDSZ-es és két néppárti, Kézdiszentkereszten kilenc RMDSZ-es és két MPP-s, Kézdialmáson kilenc RMDSZ-es, Gelencén kilenc RMDSZ–MPP-s, négy néppárti és két romapárti, Lemhényben nyolc RMDSZ-es, két néppárti és egy független jutott önkormányzati képviselői mandátumhoz. Felső- Háromszéken Gelencén és Kézdiszentléleken jegyeztek ötven százalék fölötti részvételt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mentor – Már 250 éve tartunk tőle, de nem fog eltűnni az irodalom
T. Szabó Leventével félelmekről, sztereotípiákról, lehetőségekről
Csodabogárnak tűnt még 15–20 évvel ezelőtt, amikor irodalomtörténettel kezdett foglalkozni. T. Szabó Levente a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának nemrég megválasztott, tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese, beszélgetésünkre is éppen egy megbeszélésről érkezett. Mostanában a dilettantizmus irodalmi vonatkozásairól ír, szabad perceiben Nobel-díjas könyvet olvas. Meglátása szerint egy új üzleti modell fölboríthatná végre a kelet-közép európai könyves piacot.
– Szabó Levente szerzői neve T. Szabó Levente. Mi ez a T?
– Az utóbbi 10-15 évben sokan kérdezték, hogy kinek vagyok a rokona (senki híresnek egyébként). Össze is tévesztettek különböző nevűekkel, mivel az irodalomtudományban, bölcsészettudományban vannak még Szabók, már sok embernek a „rokona” lettem. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy a bentlakásban, ahol mesterisként, doktoranduszként laktam, volt egy hasonló nevű – egyébként szintén publikáló – srác. Egyértelmű volt, hogy nem én vagyok az egyetlen Szabó Levente a világon. Közvetlenül meg kellett tapasztalnom, hogy mi a szerzői név, a művésznév, az írói név. Elkezdtem ezt így használni. A szakmámban még vannak azonos nevűek, a szerzői névvel különböztetik meg magukat egymástól. Semmi titok, semmi rejtély nincs ebben, de jól szórakozom azon, amikor szerkesztők, kollégák, diákok ezt a T-t néha ide-oda bújtatják.
Az irodalom mindennapi használatban
– Mi a kutatási területe?
– Ha azt mondom, hogy a klasszikus magyar irodalom, a 18–19. század magyar és világirodalma foglalkoztat, akkor ez kevés. Valójában van egy sajátos szemléletmód, amivel ezekhez a szövegekhez közelítek. A 18–19. századi szövegek vizsgálatakor az érdekel, hogy ezekre milyen társadalmi jelentések rakódtak rá, hogyan használták ezeket, milyen társadalmi környezetben hogyan értették őket. Ez a fajta irodalomtudomány, irodalomértés azt próbálja megértetni, hogy az irodalom valójában nem valamiféle történetietlen, örökérvényű dolog, hanem folyamatosan használatban, működésben van. Egyének, csoportok, közösségek különböző céloknak, sokszor ideológiáknak a szolgálatába állítják. Ugyanaz a műalkotás sokszor eltérő dolgokat jelenthet, eltérő célokra használhatták akár ugyanabban a történelmi időszakban is. Szokás ezt irodalom- és művészetszociológiának vagy az irodalom társadalomtörténetének nevezni, ezek persze nem teljesen ugyanazt fedik. De javarészt ez a cél: az irodalom történetét mozgásban, használatában megragadni és megérteni azt, ahogyan az irodalom része a társadalomnak, a mindennapjainknak.
– Mi foglalkoztatja mostanában?
– Az elmúlt héten épp az utolsó simításokat végeztem egy olyan, több éve készülő tanulmányon, amihez rengeteget céduláztam. Ez azt vizsgálja, hogyan jelent meg a dilettantizmus modern fogalma a magyar irodalomban. Ez kapcsolódik ahhoz, amiről mostanában írok: nemsokára megjelenik egy könyvem, amelyben egy évtizedes munka van, s ami arról szól, hogy hogyan lett modern szakma az irodalomból. Ennek egyik következménye, hogy átalakult a dilettáns jelentése, azzal együtt, ahogy megjelentek a profik, a munkájukból élő, a hivatásuknak élő, modern értelemben vett irodalmárok. Látható a tágasabb probléma, ami mostanában érdekel, ami nem más, mint a modernizáció. Ez egyébként sok tudományterületet foglalkoztat manapság, az irodalomtudományban ez egy elhanyagolt terület.
Ezelőtt szinte 20 évvel, amikor elkezdtem irodalomtörténettel foglalkozni – ez nagyon sok tekintetben Cs. Gyimesi Évának volt köszönhető –, akkor egy kicsit szégyenkezve csináltam, nem volt „menő” olyan kérdéseket kutatni, mint irodalom és társadalom viszonya. Időközben ez megváltozott és egy népszerű, párbeszédképes területté vált. Le tudunk ülni beszélgetni egy, a közgazdaságtan történetével foglalkozó kollégával, de egy szociológus kollégával is, és érteni fogjuk egymást. Ilyen szempontból ez szerencsés fordulat az életemben, hogy valami, ami 20 évvel ezelőtt csodabogárságnak tűnt, az az utóbbi években errefele is elismert lett. A hivatásosodás, a modern szakmák története is ilyen, s számos irodalmi szerzőt és szöveget másként fogunk tudni érteni, ha e felől a társadalomtudományos probléma felől nézzük.
Azokat a szakmai munkákat kedvelem, amelyek valamilyen problémában, nem pedig témában gondolkodnak. Ha valaki azt mondja, hogy Vörösmartyval vagy Arannyal foglalkozik, számomra még nem mond sokat. Az érdekel, hogy mit kezd ezekkel a dolgokkal, hogyan lesz probléma ezekből.
Évszázados fóbiáink: elit és populáris irodalom viszonya
– Azt mondta, hogy a mindennapok része az irodalom. Dinamikáról beszélt, társadalmat formáló irodalomról. Manapság a „magas” irodalom mellett egyre népszerűbb a populáris irodalom. Egyre többkönyvből később film, sorozat készül. Megjelenik a fanfiction: a hétköznapi ember az interneten kezdi újraírni ezeket a történeteket, amelyeknek néha nagyobb az olvasottságuk, mint egy szépirodalmi alkotásnak. Hol van az irodalomnak a helye ma a társadalomban?
– Azért szeretem ezt a kérdést, mert nagyon jól megjeleníti azokat a hétköznapi, irodalmár és nem irodalmár fóbiákat, amelyek benne vannak az irodalmi és kulturális modernizációban. 200-250 éve ugyanezeket a kérdéseket teszik fel: például, hogy mit csináljunk a populáris irodalommal, milyen az elit és populáris viszonya, féljünk-e ettől. Azért tudunk nehezen beszélni erről, mert erős érzelmek, indulatok, fóbiák kapcsolódnak ehhez. A legnagyobb fóbia, hogy el fog tűnni a kultúra, az irodalom. Meg kell nyugtatnom mindenkit: Kazinczytól kezdve Arany Jánosig még kétségbeesettebben panaszkodtak, hogy milyen kevés olvasójuk van és bezzeg a frissen létrejövő bestseller kultúrában mennyire sok olvasója van egy-egy kevésbé értékes szerzőnek, miközben persze ma nem mindig ezekre az emberekre emlékezünk.
Ha olvasóként kérdezne, akkor azt mondanám, hogy nagyon sokfajta olvasás van, nagyon sok olvasói rétegnek megvan a maga helye. Úgy látom, hogy az oktatásban néha azt hisszük, hogy ha a hallgatók nem csak azt olvassák, amit a kezükbe adunk, ha népszerű irodalmat is olvasnak, akkor vége van a világnak. Történetileg ezek hosszú távú fóbiák, és azáltal, hogy belátjuk, ezek nem csak a mi kérdéseink, belátjuk azt is, hogy ezeknek a fóbiáknak egy része alaptalan. Ja, és nem gondolom, hogy el fog tűnni az irodalom, dehogy fog.
Például, Amerika a világ egyik legizgalmasabb könyvpiacát termelte ki és tartja fönt, és nagyon örülnék, ha eljutnánk oda, hogy Romániában is lennének olyan népszerű beszélgető show-k, könyves műsorok, mint ott például az Oprah Winfrey-é. Ha itt is volnának olyan népszerű irodalmárok, mint amilyenek az amerikai televíziózásban vannak, akik esetenként meghatározhatják akár egy elnökválasztás kimenetelét is.
Örülnék, hogyha mondjuk az Amazon által képviselt üzleti modell eljöhetne ide, mert jobban fölboríthatná végre a kelet-közép európai könyves piacot és láthatóvá tenné, hogy mekkora hatalmas potenciál van benne. Nem az olvasók hiányoznak, hanem az olvasásnak az intézményesültsége. Miközben rettentően sokat panaszkodunk azzal kapcsolatban, hogy nem olvasnak eleget az emberek, elfelejtjük, hogy az olvasásra való ránevelés mindig intézményes folyamat.
Mi lenne, hogyha jobban fölszerelnénk a könyvtárainkat? Hogyha kitalálnánk azokat a kultúraközvetítő intézményeket, amelyek a könyvhöz elvezetik az olvasókat? Mi lenne, hogyha minden napilapban rendszeresen lenne beszélgetés szerzőkkel, mesterolvasókkal vagy akár kevésbé mesterolvasókkal arról, hogy mit olvasnak, hogyan olvasnak, mit ajánlanak? Mi lenne, hogyha komolyan vennénk a létező intézményeket?
– Szépirodalmat is ír vagy csak a szépirodalomról ír?
– Nem, nem írok szépirodalmat. Szerintem időben ismertem föl, hogy nem lennék jó szépíró. Úgy gondolom, hogy mesterséges elvárás az irodalomtudománnyal foglalkozókkal szemben, hogy ők írjanak szépirodalmat. És fordítva is igaz, néha nagyon fals dolgok jönnek ki abból, ha szépírók úgy gondolják, hogy ők ugyanolyan minőségi módon tudnak beszélni vagy gondolkodni az irodalomról, mint ahogyan szépirodalmat írnak. Azért sem írok szépirodalmat, mert azt látom, hogy néha a szépirodalmat és a tudományos munkát kijátsszák egymás ellenében. Úgy gondolom, hogy ezek nagyon eltérő írásmódokat, gondolkodásmódokat igényelhetnek.
Egyébként látom, hogy van, aki jól csinálja ezt a kettőt, irigylem is kellőképpen, csodálattal olvasom ezeket az embereket, de én örülnék, ha azt a dolgot, amiben úgy látom, hogy sikeres vagyok, azaz a tudományos munkát jól tudnám csinálni és esetleg ott írnék jó, meggyőző szövegeket.
Jóga, kávé, cigiszünet helyett olvasószünet
– Mit olvasott mostanában?
– Legfrissebben épp az utolsó oktatási hetek hajszájában pihenésképpen Orhan Pamuk Hó című regényét olvastam újra. Hogyha nagyon sok órám van, sok értekezletre kell mennem, és van 10-15 perc időm, akkor az olvasással szakadok ki a hajszából. Más jógázik, van, aki kávézik, kimegy cigarettaszünetre. Én ha kijövök óráról, akkor szünetben olvasok.
– Mivel tölti a szabadidejét?
– Megrögzött színházlátogató vagyok. Olyan is van, hogy ugyanazt az előadást, ha nagyon szeretem, megnézem négyszer-ötször. Volt olyan, aki azt hitte adott pillanatban, hogy kritikát akarok írni. A családom, a két gyerekem mellett próbálok rengeteget kertészkedni. Nemcsak amiatt, hogy kiszellőztessem a fejemet, hanem azért is, hogy újabb ötleteim támadjanak. Úgy gondolom, hogy a tudományos munkához is nagy szükség van a kreativitásra. A tudomány mára kreatív iparág lett és ennek meg kell adni a módját, meg kell teremteni a helyzeteit. Van, hogy a legjobb ötleteim nem olvasás, hanem kertészkedés közben jönnek, amikor kilazítok.
T. Szabó Levente
• irodalomtörténész, egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese
• 1977. április 30-án született Ozsdolán
• számos, a 18–19. századi magyar és világirodalommal foglalkozó magyar és idegen nyelvű publikáció szerzője
• 2009-ben az MTA Martinkó-díját nyerte el az év irodalomtörténeti publikációjáért a klasszikus magyar irodalom tárgykörében
• 2014-ban megkapta a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar legjobb oktatójának járó Excellentia-díjat
• megjelenés előtt áll a modern magyar irodalmi szakmák társadalomtörténetéről szóló könyve és az első nemzetközi összehasonlító irodalomtörténeti folyóiratról készült angol nyelvű monográfiája
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Árvízkárok a megyében
Több mint 1700 ha terület víz alatt
Kovászna megyében összesítették a május végi és a június eleji erős esőzések következtében keletkezett árvízkárokat. Több száz hektár mezőgazdasági területet és legelőt öntött el a víz, de egy kisebb hidat is elsodort.
Kovászna megye prefektusa, Sebastian Cucu sajtótájékoztatóján jelentette be, hogy több háromszéki településen pincékbe, udvarokra, mezőgazdasági területekre hatolt be a víz. Szerencsére az Olt és a Feketeügy nem okozott jelentős gondokat, ellenben kiöntöttek a helyi patakok, miután óriási vízmennyiséggel járó felhőszakadások voltak a május 24.–június 5. közötti időszakban. A legérintettebb települések Bardoc, Bereck, Ozsdola és Bacon, de Kézdivásárhelyen is jegyeztek károkat.
Háromszéken az áradások összesen 76 gazdaságot érintettek, 43 lakóház pincéjét árasztotta el a víz, de 1521 hektár szántóföld és 217 hektár kaszáló is víz alá került. Ugyanakkor az árvíz 2 kilométer megyei utat tett tönkre, három településen a községi utat, és elmosott egy hidat is Ozsdola és Kézdimartonos között. A kormánymegbízott megjegyezte, nemcsak az áradások, hanem a jégeső is okozott károkat a termőföldeken, elsősorban Kézdivásárhelyen és Ozsdolán.
(ke)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mindenki vesztes (Erdélyi Magyar Néppárt)
Kellett pár nap, amíg feldolgozza magában a választás eredményeit – ismerte el csalódottságát Balázs Attila, az Erdélyi Magyar Néppárt Kovászna megyei elnöke tegnapi kiértékelő sajtótájékoztatóján. Szerinte stratégiaváltásra van szükség a Néppárton belül, középre kell elmozdulni, nyitni kell az értelmiség irányába.
Háromszéken a politikai osztály egésze vesztes, beleértve az Erdélyi Magyar Néppártot, a Magyar Polgári Pártot és az RMDSZ-t is, amely győzelme ellenére a választójoggal rendelkezők kevesebb mint negyedének bizalmát élvezi – szögezte le, rámutatva: a közel 184 ezer szavazópolgár közül csak valamivel több, mint 42 ezren voksoltak a tulipánra. Nyitnia kell az RMDSZ-nek is, főként falvakon, de városon is, új emberekre van szükség, be kell vonni az értelmiségieket a politikába – vélekedett, felkérve egyúttal az értelmiségieket, vállaljanak közéleti szerepet.
A Néppártnak stratégiaváltásra van szüksége, az autonomista vonal megtartása mellett középre kell elmozdulnia, a gazdasági programra kell a hangsúlyt helyeznie, értelmiségieket kell bevonzania. Az eredményekről elmondta még: két polgármesteri tisztséget elveszítettek, a megyei tanácsban az eddigi négy helyett csak három képviselőjük lesz – Balázs Attila, Fazakas Péter és Benedek Erika –, de a helyi tanácsokba bejutott önkormányzati képviselőik számát sikerült szinten tartaniuk: Erdővidéken 12, Sepsiszéken 20, Kézdiszéken 22 tanácstagjuk lesz. Köszönte választóik bizalmát, elismerte, hogy némely településen tévedtek a jelöltállításnál, de örül annak, hogy többnyire fiatalok jutottak be az önkormányzatokba. Mindenütt megpróbálják megvalósítani a programjukban vállaltakat. A megyei tanácsban szorgalmazni fogja az Ozsdola és Hilib közötti út felújítását, aszfaltút építését a Perkőre, amely zarándokhelynek számít, tanácshatározat-tervezeteket nyújtanak be, és azok sorsáról tájékoztatják majd a közvéleményt – ígérte.
Fazakas Péter, a Néppárt megyei listájának mandátumhoz jutott vezetője azt hangsúlyozta: a jelöltek kiválasztása során a tisztességre helyezték a hangsúlyt, s bár jobb eredményt akartak elérni, próbálják megvalósítani mindazt, amit programjukban vállaltak, a megye minden része szívügyük.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyógytényezős seregszemlén (Borvizekről-mofettákról)
Ha a kutatóvállalatok levéltárainak mélyéről kellene összeszedni a Kovásznán és közvetlen környékén végzett borvíz- és mofettagáz-kutatások eredményeit, nehéz dolga lenne az arra vállalkozónak. Többnyire fővárosi és csíkszeredai cégek végezték a munkálatokat, egy részük megszűnt, másokat magánosítottak, de ki ne lenne ma kíváncsi olyan adatokra, hogy van-e egy-egy helyen ásványvíz vagy mofettagáz? Egykönnyen, olcsón ki sem keresik a levéltárak poros aktái-dossziéi közül.
Védeni a gyógykincset
Erről beszélgettünk a város leköszönő polgármesterével, Thiesz Jánossal és Gyila Sándorral, a Benedek Géza Szívkórház fizikusával, akinek írásait jól ismerik lapunk olvasói. Felmérhetetlen anyagiak rejlenek az elvégzett fúrások mögött, amelyeknek eredményeit, mint korabeli kutató, a város számára közkincsként megőriztük. Sejtve azt, hogy a leköszönő polgármester és a fungens fizikus a témakör érdekeltje marad továbbra is, közel félszáz furat eredményeit csomagoltuk. A nagyon hasznos szén-dioxidot tartalmazó ásványvíz három emeletben helyezkedik el a város mélystruktúrájában, s ezeket a gyógykincs jövőbeni értékesítése, felszínre hozatala szempontjából ismerni kell (képünk). Felbecsülhetetlen kincsről van szó, kiapadásától nem kell tartanunk, nem emberi életek hosszával mérik ezt az időtartamot, s bátran elmondhatjuk, hogy unokáink unokái is fürödhetnek és mofettázhatnak majd, s ha így nézzük a dolgokat, talán nem is annyira túlzás az a régi rendszer idejéből örökölt jelképes újságírói elnevezés, hogy Kovászna az „ezer borvizek városa”. – Városunk nemzetközi érdekeltségű fürdőváros – mondta Thiesz János. Az elmúlt évtizedekben ennek tudatában ügyeltünk arra, hogy a közművesítés alatt olyan szigeteléseket végezzen a kivitelező, hogy ne adjon helyet a szennyezett vizek mélyebb régiókba való beszivárgásának. Az utolsó évtized alatt nem történt olyan szennyeződés, amely a természetes gyógytényezőket negatív irányban befolyásolta, avagy károsította volna. Az Ásványvizek Nemzeti Tanácsának (SNAM) helyi képviselői követik a forrásvizek jellemzőit, de azok ihatósági szempontjából sem hangzott el semmilyen figyelmeztetés a megyei tiszti szolgálat részéről. Testvértelepülési szándéknyilatkozatot írtunk alá a Pruton túli Călărași városhoz tartozó Codru nevű gyógyfürdővel, ahol a Közép-Moldáv dombvidék szénsavmentes lúgos-kénes gyógyvizeit és gyógyiszapjait sokféle ivókúrás és fizioterápiás kezelésre használják. Minket férfiakul az is meglepett, hogy a kiváló hatású helybeli gyógyiszapokat a kezdődő prosztata-megnagyobbodás megelőzésére fizioterápiás módon alkalmazzák, amiről mi még nem hallottunk. Ez a kapcsolat arra is alkalmas lenne – folytatjuk a gondolatkört, hogy újra megismerkedjenek szakorvosaink a Kovásznán már iszappakolásokra a múltban alkalmazott Gelence– Ozsdola környéki igen jó minőségű tőzegiszapok fizioterápiás felhasználási lehetőségeivel, hatásával, ugyanis prosztatapanaszokkal mifelénk is eléggé sok közép- és időskorú férfi él. Ha a kovásznai mofettagázokban való fürdőzést „természetes viagraként” fogják fel, akkor a gyógyiszap annak az ellentétes kezelési módját képezné.
Borvíz- és mofetta-múzeumot Háromszéknek!
Kovászna őrzi a természetes gyógytényezők kihasználásának emlékeit, történetét. Csak ez a város lehetne alkalmas és méltó arra, hogy itt szülessen meg Háromszék első Borvízmúzeuma. Nem vagyunk még a 24. órában, még mindig lehetne sikere egy e célt szolgáló széles körű gyűjtésnek. Sejtjük, hogy sok család őrzi az egykori fürdőkultúra fényképes dokumentumait, borvizes üvegpalackokat, kupakokat, borvízcímkéket, a fürdőzéssel, ivókúrázással és az ipari palackozással kapcsolatos tárgyi emlékeket, kiadványokat, reklámokat. A szomszédos Hargita megyében három borvízmúzeum működik – Nagytusnádon, Székelyudvarhelyen és Borszéken –, amelyek megtekintése újabb ötletekkel is szolgálna.
– Ennek mi is tudatában voltunk-vagyunk – hangsúlyozta Thiesz János, nem egy alkalommal volt szó erről az értékmentésről a megyevezetők jelenlétében is. Egyetlen akadálya a megfelelő épület megtalálása, de akár új épület felépítésére is pályázni lehetne. Az elfekvő muzeális értékű anyag egy része elveszhet. Én merem hinni, hogy az új városvezetés nem zárkózik el ettől a hasznos elképzeléstől, és megkeresi a megvalósításához vezető alkalmas utat – emelte ki Thiesz János. Egy ilyen múzeum ipar- és orvostudomány-történeti múltunk hagyományait őrizhetné. Kovászna gyógyító vizeinek hatásáról már a régebbi korokból is maradtak fenn tanúskodó dokumentumok. Mihai Viteazul idejéből (1593–1600) származó jegyzőkönyvből tudjuk, hogy a fejedelem szándéka ellenére sem tudta kihallgatni a bánfihunyadi főispánt, mert az éppen Kovásznára ment fürdőre. Gyors egymásutánban jelentek meg a legkülönbözőbb kovásznai fürdőkalauzok, és a XIX. században megkezdték a helyi ásványvizek palackozását. 1882-ben a trieszti világkiállításon díjazták a Horgász-forrás vizét, mint egyik legrégebben ismert gyógyvizet. Érméket és okleveleket kaptak a kovásznai ásványvizek 1891-ben Temesváron, 1900-ban Marosvásárhelyen, 1907-ben Sepsiszentgyörgyön, Bukarestben 1929-ben. Ebben az időszakban kezdték meg a Galambok völgyében a Hankó-kút vizének palackozását, közelében kiépült a Sóstó-fürdő. Legtöbbet e sorok írójának borvízcímke-gyűjteménye árul el ezekről, amelyet készséggel bocsátanánk egy leendő borvízmúzeum rendelkezésére. Kovászna ásványvizeit és mofettáit több geológus és vegyész tanulmányozta, közülük most két jelességről emlékezünk meg: Hankó Vilmosról (1854–1923) és Miltiade Filipescuról (1901–1993). Hankó Erdélyből induló kémikus és ismeretterjesztő volt, a MTA levelezőtagja, az ásványvizek és a mofetták kiváló ismerője. Miltiade Filipescu geológus-akadémikus, korának neves román geológusa, temesvári és bukaresti egyetemi tanár, Kovászna gyógytényezőinek tanulmányozása idején, mert csendre vágyott, Csomakőrösön fogadott albérletet. Itt meséltek a helybeliek a falu jeles szülöttéről, Kőrösi Csoma Sándorról, de ő csak később jött rá, hogy az, akiről meséltek, nem lehet más, mint az a jeles Alexander Kőrösi de Csoma, a Kelet-kutató, akinek haláláról legelsőként éppen egy Jászvásárban megjelent román nyelvű újság adott hírt az akkori román tudósvilág számára. Így történt, hogy Filipescu tanulmányozni kezdte Kőrösi Csoma Sándor életét. Történt, hogy egyszer meghívást kapott egy Kalkuttában tartott nemzetközi geológiai kongresszusra. Mi sem volt természetesebb számára, hogy felkeresse a nagy magyar kutató dardzsilingi síremlékét. Van tehát bőven történeti emlék is, szakmai tanulmányok is, amelyek alátámaszthatják egy borvízmúzeum létesítéséhez szükséges pályázatot.
A kovásznai mofettagáz pótolhatatlan
– Számos külföldi kezelőintézetben mesterségesen kell biztosítani az ásványvíz radioaktivitását – részletezte Gyila Sándor –, nálunk ez természetes módon a szén-dioxid tulajdonságában rejlik, és olyan szerencsések vagyunk, hogy ezek a radioaktív ionok nem veszélyesek az emberre, a kúrázó fürdőzőre, az ivókúrát végzőre. Erre itt ügyelünk, a debreceni atomintézet szakembereivel ezt mértük, tisztáztuk. Más a helyzet például Magyarország egyetlen kiépített és rendezett mofettájában, Mátraderecskén, ahol bizony biztonsági intézkedésekre volt szükség, tehát sugárvédelmi gondok adódtak, ami főleg a kiszolgáló személyzetet veszélyezteti, ugyanis szigorúan vigyázni kell arra, hogy a mofettagázzal keveredett levegő ne juthasson a betegek tüdejébe. Nincs még egy olyan település vagy hely Kovászna megyében, ahol annyi mofetta működne egy csoportban, mint éppen itt – ebben értettünk egyet beszélgetőtársainkkal. Kovásznán jelenleg tizenegy a működő mofetták száma, nyolc a gyógyszállókban, három pedig magánmofetta. Vajnafalva városrészen a pincék zöme most is tele van a levegőnél nehezebb szén-dioxiddal, amit a helyi lakosság doh néven emleget. Ezzel a gázzal telik meg az udvari borvizes kutak vízszint fölötti ürege is. A lakosság kisebb kibélelt medencét épít a kutak mellé. Ezek feltelnek a kútból származó mofettagázzal, s mint egy-egy kis házi mofetta, működtek-működnek. A régi kovásznaiak a kút vedrébe helyezték a tartalékolt friss húst, mert a gázban nem szagosodott meg. Ott minimális az aerobakteriális tevékenység, és a levegő nyáron is sokkal hidegebb. A dohos pincék életveszélyesek, nem egy személy lelte azokban halálát, akarva, de akaratlanul is. Ehhez kapcsolódik egy ma is mosolyt derítő régi helyi mondás. Ha a család egyikének elviselhetetlennek tűnt a házas élet, így fenyegetőzött: ha sokat eszed az életemet, vigyázz, mert befekszem a pincébe!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ozsdolai gyémántok legendájáról (Interkulturális gyermekrendezvény Ozsdolán)
Az ozsdolai sportcsarnokban és annak környékén tegnap délután ért véget az az ötnapos interkulturális nappali foglalkozás, amelyet a Gyulafehérvári Caritas egy időben három helyszínen – Ozsdolán, a Maros megyei Mezőpaniton és a Hargita megyei Siménfalván – szervezett meg.
A programok mindhárom településen különböző tematikájú tevékenységek köré szerveződtek. A rendezvények a United Networks – integrált kezdeményezés hátrányos helyzetű közösségek felzárkóztatásáért című program részeként zajlottak. „A cél elsősorban az volt, hogy a helyi, szegényebb családokból származó gyermekek nyarát színesebbé tegyük, valamint elősegítsük a különböző etnikumú gyermekek közötti jobb együttműködést, egymás elfogadásának megerősítését” – mondta el Hubbes Kinga szervező, a Caritas regionális képviselője. A rendezvény az „ozsdolai gyémántok” legendájára épült: öt napon keresztül interaktív, játékos foglalkozásokat biztosítottak a helyi Kun Kocsárd-iskola zömében I–IV. osztályos tanulói számára. Eredetileg harminc kisiskolásra gondoltak, de túljelentkezés volt, több mint nyolcvanan küldtek be rajzot a Caritas pályázatára. A mesebirodalomra épített tevékenységeken rendszeresen nyolcvanan voltak jelen. A programban sport-, kézműves, ügyességi, zenés-táncos, mesés és zöld nap szerepelt, a tábor az alkotások kiállításával zárult. A rajzokat és az általuk készített festett madáretetőket az iskolának ajándékozták a táborozók. Hubbes Kinga azt is elmondta, munkáját Kosztándi Teréz és Péter Szabolcs közösségfejlesztő mellett helyi önkéntesek segítették.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nevenincs és Sosemvolt birodalom
Interkulturális nappali foglalkoztató gyerekeknek
Öt napon át gyerekzsivaj töltötte be az ozsdolai sportcsarnokot és környékét, hiszen reggeltől délutánig 80 kicsi és nagyobb gyerek fordult meg a Caritas által szervezett interkulturális nappali foglalkoztatáson.
A rendezvény szerves része volt a fentebb említett projektnek, gyakorlatilag a helyi közösség igényéből született meg, hiszen többször elhangzott részükről, hogy milyen jó lenne ilyent szervezni itt, az ő falujukban is. Eredetileg harmincfősre tervezték, ám sok gyereknek nincs lehetősége, hogy táborozni menjen, így hamar kiderült: több mint duplája lesz a résztvevők száma.
Az első nap a megismerkedés, egymás elfogadása, a különböző emberi értékek – barátság, szeretet – köré szerveződött. Második nap, a sportnapon az együttműködésen volt a hangsúly, a kicsiknek különféle próbákat kellett kiállniuk, majd végül legyőzniük a sárkányt. Harmadnap vásári programmal kedveskedtek nekik, a változatos, mókás feladatok teljesítése után kincseket kaptak, amiket beválthattak különböző apró ajándékokra. Negyedik nap ügyességi próbákon vettek részt. A Kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület csapata is részt vett a nappali foglalkozás zárónapján, ahol nyolcfordulós vetélkedővel bírták játékra a diákokat. Az egyesületet a rendezvényen Silvia Blanco Gonzalez, Jenya Ohanyan és Enrique De Paz Miguel EVS-önkéntesek, valamint Derzsi Katalin és Ráduly Attila képviselték. A rövid programismertetőt és bemutatkozást követően a sportcsarnokban és annak környékén játszózónát alakítottak ki, majd a Kun Kocsárd-iskola 80 tanulóját csapatokba osztották, és elkezdődött a verseny. A többórás vetélkedő fő célja a mozgás, a kreativitás, a logikus gondolkodás, valamint az együttműködés, csoportmunka, versenyszellem fejlesztése volt, amelyek hosszú távon meghatározhatják tanulmányi sikereiket is. „Jó volt látni, hogy az önfeledten játszó gyermekek az akadályokat örömmel küzdötték le”, mondták a zöldnaposok.
– Mesevilágot próbáltunk teremteni számukra, innen a címadás is, mindenekelőtt értékekkel dolgozunk. A gyakorlati próbák mellett mindig van egy másik síkja is a dolognak, lényeges, hogy nagyon sokat beszélgessünk, tudatosítsuk a pozitív viszonyulást, elfogadást. Húsznál több önkéntesünk segít, és ami a legfontosabb: nagy részük innen, Ozsdoláról, a helyi és a roma közösségből. Nagyon nagy nyitottságot tapasztaltunk, főként a 15–16 éves korosztályhoz tartozók részéről, akik már nem a programban vesznek részt, hanem segítik annak megvalósulását, figyelnek, gondoskodnak a kisebbekről. Ez is volt a cél, hogy bevonjuk, mozgósítsuk őket, és együttműködjenek, elmosódjon a közösségek közötti határ – osztotta meg Hubbes Kinga.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A kréta körül: Iskolát igazgatott, közösséget épített (Tevékeny nyugdíjas lesz Dimény János)
A negyvenes éveik elejét taposó, illetve az annál fiatalabb erdővidékiek számára Dimény János maga az „igazgató úr”: a Baróti Szabó Dávid Középiskola napokban nyugalomba vonult igazgatója a kilencvenes évek elejétől huszonöt esztendeig állt a tájegység legjelentősebb tanintézménye élén. Legnagyobb sikerének azt tartja, hogy az évek alatt jó tanári közösséget sikerült kovácsolnia, segítségükkel kiemelhette a középszerűségből az erdővidéki alma matert, egykori diákjaik tucatjai nemhogy felsőfokú végzettséget szereztek, de soraikból tudományos kutatók és egyetemi oktatók is kikerültek. A nyugdíjas évek sem telnek majd eseménytelenül, ígérte: a Romániai Magyar Pedagógusszövetség munkájában vállalna továbbra is feladatot, a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítványon belül pedig tehetségápolással foglalkozna.
– Beszélgetésünkre készülve olvastam el az Ezüstgyopár-díj átadása alkalmával volt tanárkollégája, Tatár Zsuzsanna által írt méltatást, amelyben nemcsak Önről, hanem a szintén hosszú ideig tanár-igazgatóként dolgozó édesapjáról és tanítónő édesanyjáról is megemlékezett. Mennyire játszott szerepet a családi példa abban, hogy a pedagógusi pályát választotta? – Szüleim példája annak ellenére nagy hatással volt rám, hogy láttam, a tanárélet nem könnyű. Édesapám a háborúban utásztisztként szolgált, és csak hároméves fogságából hazatérve lett testnevelő-orosz szakos tanár. Alig vette feleségül édesanyámat, s helyezkedett el mindkettejük szülőfalujában, Komollón, máris áthelyezték. 1953-tól Papolcon, majd 1958-tól Ozsdolán laktunk, ahol 1964-ben végeztem el az általános iskolát. Én még gyermekként elhatároztam, hogy magam is testnevelő szakos tanár leszek, és a középiskola után – a Kézdivásárhelyi elméleti líceumban, a mai Nagy Mózes Elméleti Líceumban végeztem – a Marosvásárhelyi tanárképző főiskola frissen indított magyar nyelvű testnevelői szakára felvételiztem.
– Időben is meglehetősen nagy utat járt be, amíg gyermekkori álmát megvalósította. Kérem, elevenítse fel ennek állomásait.
– Nem sikerült a felvételim Marosvásárhelyre – csak utólag tudtam meg, azt a csoportot az ASA labdarúgói számára indították. Nem adtam fel, a szakmában, a nagybaconi általános iskolában helyezkedtem el, ahova időközben áthelyezték a szüleimet. Csak fél évet tanítottam, mert kértem, vigyenek el katonának, majd újból felvételiztem – ez alkalommal Nagyváradon próbálkoztam –, de az őszire „megmAradt” egyetlen helyre nem engem vettek fel. Nagybacon következett ismét, majd egy év múlva, 1971-ben Boda János „elcsalt” Barótra, mondván, taníthatok, mellette látogatás nélkülin elvégezhetem az egyetemet. Ez ideig-óráig megfelelt nekem, de 1973-ban úgy döntöttem, nem hagyom magam, s Bukarestbe felvételiztem – ezúttal sikerrel. Az egyetemen jól éreztem magam, a tanáraim is szerettek, marasztaltak, találnak számomra helyet a testnevelés-módszertani tanszéken, de én haza akartam jönni. Évfolyamelsőként választottam a megye egyetlen helyét, Papolcot. Tetszett volna, mert ott gyermekeskedtem, keresztapám is ott lakott, gyerekük nem volt, engem meg sajátjukként szerettek, fogadtak volna szívesen. Már az is el volt rendezve, hogy Zágonban focizhatok, ám két kollégám kedvéért – mert akkor sem ment egyszerűen a címzetes állások betöltése –, illetve menyasszonyom, a szintén testnevelési egyetemen tanuló Olga miatt végül másként döntöttem. – Néhány esztendő múlva intézményvezető lett: miként történtek akkor a kinevezések? – Szerettem tanítani, 1980-ban felajánlották, legyek pionírparancsnok, elvállaltam, mert így felszabadult egy fél állás, s feleségem is munkához juthatott Nagybaconban, nem kellett naponta ingáznia Kisbaconba és Magyarhermányba. A parancsnokságot letudtam azzal, hogy kirándulni vittem a gyermekeket, ám a tisztséggel együtt járt az aligazgatóság is, azaz kénytelen-kelletlen az adminisztrációs munkában is részt kellett vennem. Négy évvel később azt sem kérdezték, akarom-e, egyszerűen kineveztek igazgatónak.
– Majd 1990 után következett Barót...
– Igen. A változás után szerettem volna a szakmai szempontból legkiválóbb helyre, Székelyudvarhelyre a pedagógiai líceumba kerülni. Úgy véltem, sokat tehetnék azért, hogy a jövő nemzedék tanítóival megszerettessem a testnevelést, és jó alapokat biztosítsak számukra, legyen, amit továbbadniuk. Jó szakmai előéletem volt, ismertek is, minden elő volt készítve, ám – mint oly sokszor az életben – a feleségem szava lett a döntő sorsunk alakulásában. Kis zárójel: 1988-ban elhatároztuk, a zöldhatáron keresztül elhagyjuk az országot. Állás lett volna mindkettőnknek, lakásunk is, a csempésszel el volt minden intézve, elmentünk, s minden kedvezően alakult, csak át kellett volna sétálnunk a határ másik oldalára, mégis visszafordultunk, mert Olga meggondolta magát. Megjegyzem, ezt azóta sem bánom! Szóval, nem mentünk Székelyudvarhelyre sem, mert a feleségemet az általános iskola akkori igazgatója, Süketes János meggyőzte, jobb lesz nekünk Baróton, a szüleinkhez közel.
– Időben már nagyon közel járunk a középiskolai igazgatósághoz. Miként került tisztségbe?
– Iskolakezdésre készültem, a tornateremben tettem-vettem, amikor az egyik kolléga azzal jött, hogy tantestületi gyűlést tartanak, s menjek be. El nem tudtam képzelni, mit akarnak, ezért azt mondtam, semmi közöm az ő gyűlésükhöz, én az általános iskolának vagyok a tanára. Harmadszorra már a hozzám közel álló Barabási Ildikót küldték, aki meggyőzött, menjek csak be, mert ha nem, még sokáig ott tartják őket, s már nagyon unja. Ahogy voltam, egy viseletes trikóban beültem az utolsó padba, s tíz perc múlva arra ébredtem, én vagyok az igazgató. Választás volt, de alig négy-öt ellenszavazatot kaptam, a többiek egyként támogattak.
– Milyen feladatok várták, illetve miként fogott munkához?
– Hat év tapasztalatom volt, de azért teljesen más egy községi iskola igazgatójának lenni. Gondolkodtam is, mi legyen első lépésem. Az aligazgatóval, György Jánossal végigjártuk a tantermeket, számba vettük, mi lenne a legsürgősebb tennivaló, s lévén szeptember 13., készülni kezdtem az évnyitóra. Az esemény reggel kilencre volt meghirdetve, de a „diák urak” csak tizenegy környékén voltak hajlandóak megjelenni. A hivatalos ügyintézésben sokat segített az akkor kerületi tanfelügyelőként tevékenykedő Boda János, magam részéről fő feladatomnak azt tartottam, hogy a kilencvenes évek elején beköszöntő nagy szabadságból visszavetessek, s helyette tanulásra, munkára nógassam az ifjúságot. Sokan úgy érezték, nekik jár az, hogy az iskola területén cigarettázzanak vagy hogy az érettségin könyvből másoljanak – lett is visszhangja a szigorításnak! Szerencsém volt, hogy a régi tanárok helyét a Vargyasi és bardoci iskolákból érkező remek pedagógusok vették át – csak néhányukat említsem: Darvas Annamária, Vass Csilla, Bálint Ünige, Csomor Júlia, Bartha Imre és Kiss Aranka –, akik társak voltak, és sokat tettek azért, hogy hírnevet szerezzünk Erdővidéknek.
– Az Ön személyéhez köthető a középiskola névadása is?
– Nem, a névadás még Nagy Rozália nevéhez fűződik. Én is nagyon örvendek, hogy amikor lehetővé vált, hogy nagyjainkról nevezzük el iskolánkat, Baróti Szabó Dávidra esett elődeim választása. Emlékszem a névadó ünnepségre: szép esemény volt. Az iskola hagyományainak megteremtéséből viszont kivettem a részem. A kilencvenes évek elején csak a nagykorúsítási szertartás különböztetett meg a többi tanodától, nagyon szerettem volna, ha a kör bővül. Ebbe a sorba illeszkedett a tehetséges diákokat jutalmazó Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány létrehozása – ez is elődeim érdeme –, az iskolacsengő átköltöztetése és új köntösbe való illesztése, majd 1993-ban a mi műhelyünkből került ki a zirci III. Béla Gimnázium által adományozott anyagokból készült, Csibi Klára, Lukács Enikő és Barabás Sára keze munkáját dicsérő zászló, és külön története van az 1994-ben felavatott Baróti Szabó Dávid-, illetve Gaál Mózes-szobornak. Iskolánk büszkesége a György Benedek által készített székely kapu és az Erdővidék nagyjainak emléket állító kopjafaerdő is. A végzős osztályok kezdtek el tudós elődeink emlékére egy-egy kopjafát állítani, majd arra kértük őket, ne a számukat bővítsék, hanem kis plaketteket helyezzenek el a már meglévőkön. Az elsőre például az Apáczai Csere János-plakett került, amelyet Jecza Pétertől kaptam ajándékba. Ide sorolnám még a Moyses Mártonunk tiszteletére emelt emlékművet is: fontos, hogy fiataljaink tudjanak arról, kik voltak elődeik, kik azok, akiknek erkölcsi példáját is követhetik.
– Térjünk egy kicsit vissza: szívesen meghallgatnánk a szoborállítás történetét!
– Előbb bazaltból képzeltük el, de senki sem akarta vállalni a bajlódást a kemény kővel. Sikerült végül megnyernünk a szentegyházi Bodó Leventét, aki a feladatot nagy kihívásnak tekintette, s terveivel mi is elégedettek voltunk. A Mikóújfaluból hozott szürke és vörös andezit mintadarabok megfelelőnek bizonyultak, már szinte kezdődött is a munka, de hatott könyvelőnk, Boér Piroska érvelése, mely szerint iskolaudvarra nem való kőből készült alkotás – mégiscsak gyerekek rohangálnak, csintalankodnak –, a szobornak bronzból kell készülnie. Bodó Levente megkönnyebbülten sóhajtott fel, mi pedig nekifogtunk az alapanyag beszerzéséhez. Olyan összefogást azóta sem láttam Baróton és Erdővidéken! Minden tanuló összeszedte az otthon fellelhető, beolvasztásra alkalmas fémhulladékot, segítettek a véndiákok is, egy öreg bányász elárulta, az ötvenes években a Technika-telep modernizálásakor a régi elbontásával nem foglalkoztak, egyszerűen betemették, ott pedig rengeteg volt a réz, úgyhogy nekifogtunk ásni. 516,9 kilogramm fémet szedtünk össze, amiből négyszázat a két szoborhoz használtunk fel, mi adtuk a tejgyár falán elhelyezett Beke-emléktábla anyagát, és még másoknak is segítettünk, sőt, ha jól tudom, még most is akad egy kisebb táblára való – jól gazdálkodtunk tehát. Bodó Levente alkotásai 1994-re készültek el, és igazi ékei iskolánknak.
– Huszonöt év távlatából visszatekintve mi a véleménye, jól döntött-e, amikor a kilencvenes évek elején Baróton mAradt?
– Ha a Pedagógiai Líceumban folytatom a munkámat, talán ma másként, más szemléletmód szerint oktatnák tanítóink a testnevelést, ezáltal pedig valahol hatást gyakoroltam volna nemcsak iskolámra, de akár az egész erdélyi magyarságra is. De sokkal kézzelfoghatóbb az, amit Baróton kollégáimmal közösen elértünk. A kilencvenes évek elején sok tekintetben lenézett iskola volt a miénk, ám ezt mára sikerült megváltoztatnunk. Akkor, a kezdetekkor például nem vettek be a magyar középiskolások matematikai tantárgyversenyébe, s arra kényszerítettek, hogy négy hasonlóan perifériára szorított iskolával külön versenyt hozzunk létre. Ma már nincs, miért lenézniük, mert olyan matematikusok kerülnek ki padjainkból, akik a műszaki egyetemeken és akár külföldön a kutatásban is megállják helyük. Évente legalább négyen-öten mennek az orvosi és gyógyszerészeti egyetemre, fizikusaink és kémikusaink vannak, tanáraink közül sokan itt tanultak, de színészünk, képzőművészünk és irodalmárunk is akad. Örvendek, hogy ezt a munkát végezhettem, s megtiszteltetésnek tartom, hogy Erdővidéket szolgálhattam.
– A nyugdíjas évek csendesek lesznek és pihenéssel telnek, vagy folytatódik az aktív élet, és további feladatokat vállal?
– Szó sincs arról, hogy hátradőlnék. Szeretnék többletmunkát vállalni a Romániai Magyar Pedagógusszövetségben, melynek országos elnökségi tagja is vagyok, illetve a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány tehetséggondozó programját fellendíteni. Sok olyan fiatal van, akik tehetségesek, ám ahhoz, hogy sikeresek legyenek, pártfogás és némi támogatás szükséges – nekik segítenék. – Utódjára, Urák Gyöngyvérre milyen kihívások várnak?
– Örvendek, hogy az aligazgatóasszony vállalta a tisztséget, mert az elmúlt tíz esztendőben, míg helyettesem volt, bizonyította: rátermett és jó szervező. A legnehezebb kihívása az állandó reformmal való megküzdés lesz: az elmúlt huszonöt esztendőben huszonkét miniszter váltotta egymást, s mindegyik meg akarta váltani a világot, reform reformot ért. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik ebben a dzsungelben! Meggyőződésem: Urák Gyöngyvérnek van elég ereje és kitartása, hogy sikerüljön mindez.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A román betörés Háromszéki emlékezete
Románia ünnepi „színjátékkal” is emlékeztetett arra, hogy a román hadsereg száz évvel ezelőtt, az antanttal területszerzés reményében kötött titkos megállapodás alapján 1916. augusztus 27-én betört Erdélybe, annak magyar lakosságát menekülésre kényszerítve. Célja Erdély és az Alföld Tiszáig terjedő részének megszerzése volt.
A hadüzenet pillanatában a Kárpátok szorosain, hágóin – Orsovától a Tölgyesi-hágóig – az előnyomuló románok a legtöbb helyen könnyen, néhol harcok közepette törtek be Erdélybe, így a Barcaságba és Székelyföldre is. Alcsíkba az Úz völgyében, a szomszédos Csobányos-patak mentén, Háromszékre Sósmezőn és onnan az Ojtozi-szoroson át Bereck és Kézdivásárhely felé. Putna völgyéből Ozsdola volt a legközelebbi célpont, a Musa-hágón át a Zernye fűrésztelep, majd Gelence volt az útvonal, Kommandóról Kovászna, majd Kézdivásárhely, illetve Sepsiszentgyörgy felé, a Bodzai-szoroson Magyarbodza, s onnan Nagyborosnyó irányába, a Tömösi-szoroson Brassó felé nyomultak a román csapatok.
A betörést megélők feljegyzései
A betörés és az ezt követő események történelmi leírása közismert, de az azt megélők emlékei, feljegyzései, naplói alapján történő tanulmányozása adatgazdagságuk miatt még ma is újdonságokkal, érdekes részletekkel szerezhetnek meglepetéseket. Elég, ha itt a Székelyföld című folyóirat ez évi augusztusi számával példázódunk, mely teljes anyagát épp az erdélyi betörés eseményeinek szenteli, vagy ha a Sapientia Magyar Tudományegyetem ez alkalommal szervezett kétnyelvű szimpóziumának tárgykörét tanulmányozzuk.
Az alábbiakban a Háromszéki betörés néhány vonatkozását kevésbé vagy egyáltalán nem ismert idézettel próbálom árnyalni, érzékeltetni az olvasóval a történtek lakosságra gyakorolt mélyen megrázó hatását. (Itt jegyezzük meg, hogy a Sepsiszentgyörgyi megszállás napjairól Balázsovits Sándor gyógyszerész naplójából tudhatunk meg érdekes részleteket. A naplóról a Székely Nemzeti Múzeum Acta Siculica című 2011. évi évkönyvében Nagy Szabolcs tollából olvashatunk tanulmányt.)
Dimény Jánosék a legelőn voltak
A világháborúban őrvezetőként szolgáló, rétyi származású Dimény János a hadüzenet napján néhány bajtársával együtt mezőgazdasági munkálatokra kapott szabadságát töltötte otthon. Visszaemlékezéseiben olvashatjuk:
„… Augusztus 27-én vasárnap este édesanyámhoz mentem haza tisztálkodni és látom, hogy egy repülőgép kereng Komolló felett. Ez a repülőgép nekem nagyon gyanús volt, hisz ide a legközelebbi front is nagyon messze volt… Úgy terveztük, reggel megyünk sarjú kaszálni, el is indultam a rétre. Mikor a vizen átmentem, hallok két ágyúdörgést Bodza felől… Alig tíz percet kaszáltam, hát a faluban hirdetnek, hogy kiütött a háború az Osztrák Magyar Monárkia és Románia között és azonnal meneküljön mindenki… Édesanyám sírt, én vigasztaltam, ne sírjanak, mAradjanak idehaza, ne meneküljenek el. Én katona vagyok, nekem menni kell. Nem mAradunk, mindenki készül, mi is megyünk. Akkor éjjel megháltunk az oltszemi réten, az egész falu menekült. Nagy szekértáborok voltak, másnap elértünk a Hatodon keresztül a nagybaczoni méhes kertbe. Az uton tovább menni nem lehetett, az asszonyok sírtak. Édesanya, mi indulunk most vissza. Mikor látták a többiek, egy részük megtért, így a falunak több mint fele visszatért. Mi, akik katonák voltunk, egy kicsit féltünk, hogy nehogy fogságba essünk, de azért a szekereket még hazakisértük. A román katonák már megjárták volt a falut, de kimentek, üres volt a falu. Másnap korán reggel keltünk, s kezdtünk készülődni… este felé indultunk Angyalos felé. A román csapatok előőrsei előttünk haladtak el, egy csapat lándzsás Szentgyörgy felé haladt, egy másik Besenyőtől Angyalos felé tartott... Megvártuk, amíg elhaladtak, aztán indultunk Angyalos, Gidófalva, Körispatak felé. Körispatakon megháltunk, reggel korán a Vadason keresztül Középajtára értünk, innen Mikósvárra, ahol megháltunk. Másnap aztán több falun keresztül Homoródkőhalomba értünk, itt már nagyon sok német és osztrák-magyar csapat volt, akik készültek a román előnyomulást megállítani…”
Sepsiszentgyörgy kiürült
A Budapesten megjelenő Az Est című napilap 1916. szept. 6-i számának beszámolója szerint a mintegy tizenegyezer főt számláló Sepsiszentgyörgyön ötszáznyolcvanhárman mAradtak vissza. A Sepsi Református Egyházmegyéhez tartozó községeket ért károkat összegző esperesi jelentés szerint az egyházmegyéhez tartozó harminckilenc település közül harmincból menekült el a lakosság nagy többsége, hatba a menekülők jó része még a megszállás alatt visszatért, illetve háromból eleve nem menekültek el nagy számban.
Dr. Király Aladár megyei alispán 1917. jan. 20-i jelentésében így emlékezik:
„1916. aug. 28-án fél egy órakor Gábor Péter szolgabíró azzal költött fel lakásomon, hogy a románok betörtek a vármegyénkbe. Azonnal felöltözködtem, feljöttem a vármegyeházához, gondoskodtam arról, hogy... a sepsi járási, a Sepsiszentgyörgy városi tisztviselők készenlétben legyenek és reggel 9 órakor a betörés körülményeire vonatkozóan kérdést intéztem távbeszélőn a helybeli csendőrszárny parancsnoksághoz. Ez a szomorú hír valódiságát megerősítette, és egyben távbeszélőn értésemre adta azt is, hogy a románok több oldalról törtek be a megyébe, hogy a Tatárszoros, a Kisbotán és Musatelepen levő, körülbelül 40-40 főből álló őrségünket az ellenség elfogta, és Bodza-Krasznatelep lángokban áll. Ezen értesítés alapján fél 2 órakor a m. kir. belügyminiszter úrhoz távbeszélőn jelentést tettem és egyben a kormánybiztos úrral is összeköttetést kerestem. A belügyminiszter úr nyomban rendelkezett az államjavak biztonságba helyezésére vonatkozóan, elrendelte a fontosabb közigazgatási iratok, értékek biztosítását és azzal, hogy a kiürítés tekintetében később fog intézkedést kiadni. Kérésemre kilátásba helyezte, hogy a menekülő közönség részére körülbelül 1000 vasúti kocsit fog rendelkezésre bocsátani... S elindult a menekülők áradata… ment a székelység gyalog, kocsin, szekéren a bizonytalan jövő elé, alig alig mentve meg valamit, hátrahagyva minden vagyonát, dús termését, ősi házát, apái temetőjét a martalócoknak. Én augusztus 28-án du. 6 órakor hagytam el Sepsiszentgyörgyöt... Balavásáron útközben sikerült a kormánybiztossággal távbeszélőn összeköttetésbe jutni s így tudtam meg, hogy Békés megyében kell letelepednünk.”
Pusztítottak, raboltak
A jelentéséből azt is megtudjuk, hogy „az ellenség nagy mennyiségű gabonát élt fel és vitt el. Hasonlóan a szövetséges német hadsereg is… Állatállományunk tönkrement. A menekülés alkalmával elszállított állatok elhulltak, vagy olcsón túladtak rajtuk, az itthon mAradtat pedig az ellenség elvitte, leölte, elfogyasztotta, a csőcselék ellopta, a hadsereg állandóan requirálja.”
Végh Endre, a Székely Mikó Kollégium rajztanárának feljegyzése a fentiekre rádupláz: „...a termést pusztította és rabolta az ellenség, erőszakkal veszi el szövetségesünk, saját katonaságunk is rabolta, az itthon mAradtak megrabolták az elmenekültek gabonáját, s mikor a menekültek visszatértek, hogy ne kerüljenek az igazságszolgáltatás kezére, a gabonát mázsaszámra a patakba, a folyóba öntötte.”
Az alispán kitér a román katonaság és a helyi románság közötti viszonyra, és a katonák tetteire is: „Az oláh papok és tanítók – 2-3 kivétellel – mindebben előljártak, még a lopások, fosztogatások irányításánál is, mire bizonyíték, hogy az ellopott tárgyak jelentékeny része az oláhok által lakott vidékeken van. A megyénkben lakó oláhság... a bevonuló ellenséget örömmel fogadta, felvirágozta, ünnepelte, sok helyen pedig a bevonulásnál vezette. Részt vett az ellenség által szervezett táncmulatságokon, népünnepélyeken. Rávezette azt polgártársai vagyonára, segédkezett a középületek, gyárak lisztraktárak feltörésénél. Árulkodott az itthon mAradt magyarságra és állandóan rettegésben tartotta azt az ellenséggel való folytonos érintkezésével
A köpeczi honvéd emlékoszlopot meggyalázták, összetörték, s körülötte oláh papok, tanítók jártak körtáncot. Az árapataki, hidvégi, szászmogyorósi és ágostonfalvi hidakat felégették, részben felrobbantották. A kökösi Gábor Áron híd vasszerkezetét felrobbantották, az Ojtoz patakán és a Brassó–Bodzakraszna útvonalon számos hidat megsemmisítettek. Bereckben, Sósmezőn, Rétyen, Kézdivásárhelyen mintegy 200 épületet égettek fel.”
Sepsiszentgyörgyről vonatokat nem indítottak
Sepsiszentgyörgy megyei főjegyzője, dr. Béldi Pál és dr. Demeter Gyula másodfőjegyző Az Est szerkesztőségének közlésre küldött beszámolójából idézünk: „A váratlanul ért oláh orvtámadás virágzó székely otthonunkat, Sepsiszentgyörgy szintiszta székely várost éjjeli nyugalmából verte fel. A hajnali óráik bizonytalansága után reggel 6 óra tájban vette a közönség a felsőbb helyről jött rendelkezést a kiürítésre vonatkozólag, mely szerint három óra alatt a várost el kell hagynia. Sepsiszentgyörgy város közönségének nagy részét a vármegye székhelyén kereskedők s iparosok teszik ki s központján elhelyezett hivatalok tisztviselői s kultúrintézmények hivatalnokai, s a közönség alig egy negyed része foglalkozik földműveléssel. Ezt előre kell bocsátani azért, mert a kora reggeli órákban a város lakosságának háromnegyed része a vasúti állomásra tolult vonaton remélvén a továbbításukat. Köztudomású, hogy Sepsiszentgyörgyről – még ma is közelebbről nem ismert okból – vonatokat nem indítottak, a közönséget azzal utasították vissza, hogy »ma vonat nem indul«. Elképzelhető a podgyászokkal kihurcolkodott közönség rémülete arra a gondolatra, hogy tengelyen, fuvarokkal kell menekülnie, mikor a fuvarosokra a földművelő lakosságnak magának is szüksége volt, s már elterjedt a híre annak, hogy a fuvarok még a közjavak elszállítására sem voltak elegendők, s hogy a közeli földvári állomásig 1000 koronákat kínáltak egy bérkocsinak. Csak így lehet megérteni, hogy mindenki igyekezett a podgyászt redukálni, s a lakosság legnagyobb része a legszükségesebb ruházatokat is visszahagyta s gyalog indult a nagy útnak, s ha valamit még magával hozott, azt útközben fáradtságtól megtörve dobta el magától. Így magyarázható az út szélén heverő csomagok, utazótáskák s batyuk sokasága. S mintha a sors kétszeresen verte volna székelyeinket, aki útközben elérte a vonatot, a felszálláskor hagyta el csomagjait, hogy a túlzsúfolt vonatokon bár személyének helyet könyörögjön a már a kocsin podgyásszal elhelyezkedet utasok között…”
Meneküljünk, mert jő az ellenség!
Jakab István zajzoni születésű tizedes és katonatársai frontszolgálat közben szereztek tudomást a történtekről. Naplójában 1916. augusztus 28-ról így ír:
„…hogy megérkeztem, bementem a József kaszárnyába, utána összejártam az egész várost, minden meg volt zavarodva az új hírre, hogy az oláhok betörtek Erdélybe, talán épp ezekben az órákban tör be az oláh hadsereg Erdélybe, ezekben az órákban kondult meg a vészharang sokaknak, meneküljünk, mert jő az ellenség, ekkor szedte össze magát az én jó anyám és menekült ő is, ott hagyva mindent mije volt, ugyan nem sokat, hisz szegény asszony özvegy, a gazdaságot el nem lopják, nem ez vitte őt, hanem a magyar érzelme, nem tűrhette az ellenséget és még félt is, mert az a hír járt a nép száján, előre jönnek a muszkák, ezek meg veszedelmes népek visszagondolva a 48-as időkre, miket az öregek meséltek úgy téli estéken.”
1916. szept. 4-i keltezéssel pedig így folytatja:
„...raporton kértem szabadságot Pestre a szülőm után érdeklődni, hír szerint a románok elfoglalták Brassót és vidékét, erősen nyomulnak előre, csupa bocskorban…”
A szintén rétyi Kovács László tizedes 1984-ben írt visszaemlékezésében kitér a hadszíntereken az erdélyi katonák egyre eluralkodó, szülőföldjük felszabadításáért harcolni kívánó követeléseire:
„...más nap jött a bévagonérozás olyan hatalmas szerelvény állt elé, hogy elöl is hátul is két mozdony állt. Irány Erdély, de mikor elindult nem Erdély, hanem az olasz front az irány, megvolt a nagy zavargás puskatussal és gyalogsági csákányokkal mind beverték a vagonok oldalát.
A leibaki (Leibach – ma Ljubljana, Szlovénia fővárosa – J. Á. megj.) állomásnál kiszállt az egész legénység, nem tovább, vissza innen Erdélybe, Isztriát védje meg az osztrák, hangzott a kiabálás, mi Erdélyt kell védjük a románok ellen ….. Jött egy tábornok, tartott egy nagy beszédet, hogy lemegyünk a frontig, ott az ezredet kiegészítik és onnan le fognak vinni Erdélybe, a tisztjeink is rajta voltak, a századunk parancsnoka egy Kézdivásárhelyi Bors nevű főhadnagy aszongya, nem megyünk, a századját sorakoztatta, a sínekre fektette és ő feküdt elöl. Őrnagy úr mehet, mi nem megyünk, itt mAradunk. A tábornok kijött az állomásra, több törzstiszt itt megint nagy buzdító beszédet mondott, Bors főhadnagyot körülfogták, úgy beszéltek neki, míg ö is bele egyezett, az összetört vagonokat kicserélték és ujra bévagonéroztak...”
A megszállás utolsó órái
Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai szeptemberben indították az ellentámadást. Az idegen megszállást előbb a nagyszebeni (szeptember 25–29.), majd a Brassói csata (október 5–7.) pecsételte meg. Kelemenné Zathureczky Berta Sepsiszentgyörgyi író, a háború alatt önkéntes betegápoló, a helyi Vöröskereszt alelnöke naplójában a megszállás utolsó óráit idézi:
„Október 10. Az Olt hídjától Kilyénig van felállítva a visszavonulást fedező román hadsereg. Tűzérségük nincs. A távolban dörögnek a nehéz ágyuk,….. Ebbe beleszól az Olt-menti malomból a városnak irányított román fegyverek kattogása, a huszárkarabélyok ropogása, a vágtató lovak dübörgése. Solymossy kapitány olyan eréllyel, olyan tűzzel vezeti az ő huszárjait, hogy az ellenség tévedésbe jő és több századnak minősíti őket. Erre a „román sasok” szép csendesen elrepülnek a határról.
Október 11. Ma délelőtt megszólalt a harang a katolikus templomban, hírdetve Isten jóságát és kegyelmét….. Dícsőség az Úrnak a magas egekben, ki visszaadott nekünk téged, te áldott Székelyföld!”
József Álmos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ezúttal románra cserélték a Feketeügy-táblát
Szeptember 6-ai lapszámunkban szóvá tettük, hogy Kézdisárfalva Ozsdola felőli kijáratánál, a Fekeügy hídfőjének két oldalán a D2-es országút korszerűsítése nyomán lekerült a Râul Negru/Feketeügy tábla, és helyébe a Vale feliratú táblát szerelték fel.
Kovács Ödön megyemenedzser közbenjárására az illetékesek leszerelték a Vale-táblákat és visszakerült a helyére a folyó román elnevezését tartalmazó tábla – a magyar nem. A megyemenedzser szerint a közeljövőben a magyar nyelvű táblát is visszaszerelik. Különben a helységtáblán is csak Tinoasa falunév olvasható...
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A volt ozsdolai orvos ötödik könyve
A kézdivásárhelyi Kosztándi Képtárban több mint száz érdeklődő jelenlétében pénteken este mutatták be a céhes városban született és jelenleg Kolozsváron élő Turóczi Ildikó, egykori ozsdolai családorvos ötödik könyvét: az Eszter idén látott nyomdafestéket Budapesten, mégsem a legfrissebb, ugyanis a Buen Camino! és a második kameruni kötet között született.
Eszter műfajilag önéletrajzi elemekkel átszőtt regény, és a szerző vallomása szerint nagyon sok olyan rész is szerepel a könyvében, amiket szó szerint másolt át levelekből. A szerző első könyve, az Álomcsapda 2010-ben a sepsiszentgyörgyi T3 Kiadónál jelent meg, amit újabb három követett, kettőben afrikai, kameruni élményeit, a Buen Camino! Jó utat! címűben pedig spanyolországi 800 kilométeres gyalog megtett zarándokútját örökítette meg. A szerzővel Fábián Helén, a Polyp Televízió munkatársa beszélgetett. A kötetből Deme Róbert színművész, rendező olvasott fel részleteket. (iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magánmúzeum Kézdisárfalván
Évről évre egyre több megyénkbeli és határon túli érdeklődő keresi fel Balázs Barna volt kocsmáros magánmúzeumát Kézdisárfalván. A régiséggyűjtő már kiskora óta él e szenvedélyének, gyermekfejjel nagy érdeklődéssel hallgatta az idősek élettörténeteit, de múzeuma legjelentősebb részét felnőttként gyűjtötte össze.
Mintegy húsz esztendő alatt, amíg szülőfalujában kocsmárosként dolgozott, figyelemre méltó magánmúzeumot hozott létre, ahol az első világháborús fegyverektől a cserépedényekig, a régi pénzektől az öngyújtókig minden, de minden fellelhető. Balázs Barna nem szakosodott bizonyos tárgyak gyűjtésére, vallomása szerint őt minden érdekli, ami régiség, amit még meg lehet menteni az elkallódástól az utókor számára. Féltve őrzött „kincseiről” nem készített pontos leltárt, de becslése szerint magánmúzeuma több ezer tárgyat tartalmaz. 
A múzeumnak berendezett lakóháza mögött egy kis parasztház is áll, amelyet a letűnt kor bútoraival, használati tárgyaival és kellékeivel rendezett be. Az istállóban ott a jászol, többféle hám, pár járom, fejőedény, fonott kosár, véka és gabonahombár. Egyik sarokban teljes suszterfelszerelés látható, és a szobából a szövőszék, vagy ahogy ő nevezi régiesen, az osztováta sem hiányzik. Elmondása szerint, amíg kocsmáros volt, nem kellett házalnia a régiségekért, mivel elterjedt a hír, hogy mi a szenvedélye, a tárgyak zömét bevitték hozzá, amit legtöbbször itallal, ritkább esetben pénzzel fizetett ki. A legtöbb tárgy Kézdisárfalváról származik, de Ozsdoláról, Hilibből, Nyujtódról, Lemhényről, Torjáról és Kézdivásárhelyről is gyarapította magángyűjteményét. A régi rádiók, lemezjátszók, magnók, gramofonok, petróleumlámpák, agyagedények, szentképek és vasalók már nem fértek el a lakásban, azok a beépített tetőtérben kaptak helyet. Amíg dolgozott, egyre gyarapodott a gyűjteménye, és egy adott pillanatban azt vette észre, hogy a lakása már kicsi a sok tárgy számára, lassan kiszorítják a házból.  Balázs Barna gyűjteményének egyik féltett és nagy becsben tartott darabja az a tyúkketrec, amelyikben Kászonújfaluban 1955. október 23-án meglőtték Jegest, a harmadik székelyföldi betyárt. Vendégeinek mindig megmutatja a golyónyomokat és a mai napig látható golyót a ketrec egyik deszkájában. 2004 nyarán vásárolta meg a Borbáth-porta örökösétől és szállíttatta szülőfalujába, ahol ma is eredeti állapotában látható Jeges időközben előkerült fényképével együtt. A magyarországi Gyál városból érkezett, egy hétig Kézdivásárhelyen nyaraló tanulók is meglátogatták a magánmúzeumot, ami nagy élményt jelentett számukra. 
Balázs Barna a hagyományőrzést is fontosnak tartja, ezért falusfelével, Szabó Ottó fafaragóval évek óta rendszeresen jelen van minden jelentősebb ünnepségen, megemlékezésen, illetve emlékjelállításon. Az ő kezdeményezésére kerül a jövő hónapban Szabó Ottó által faragott díszkapu a kézdisárfalvi római katolikus kápolna elé. Magánmúzeuma gyarapítása mellett egyik közelebbi terve, hogy székely gyalogkapu kerüljön a művelődési otthon bejáratához.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc hatása Háromszéken (Ötvenhat Erdélyben)
„Az 1956-os forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet–nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok „elengedésének” gondolata, amerikai, illetve nyugati részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyarkérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet–nyugati érdekszférarendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…)  1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető. ”  (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, 2006)
„…Moszkva feltételezett »imperialista törekvéseitől« és Budapest irredenta lépéseitől való félelem egészen 1989 decemberéig a román kommunizmus politikai kultúrájának legfőbb vonásai közé tartozik. S 1956 döntő szerepet játszott, hogy ezek a vonások rögzültek. A román kommunista elit azonnal elítélte a magyar forradalmat, és biztosította a szovjeteket a román kommunisták erős lojalitásáról. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események végül is hozzájárultak ahhoz, hogy a román sztálinista vezető, Gheorghiu-Dej megőrizze személyes hatalmát és megszabaduljon a desztalinizáció rémétől. A román kommunisták gyors intézkedéseikkel megakadályozták a szabad információáramlást, és elkerülték, hogy a magyarországi események igazi jelentősége köztudottá váljék. (…) A Román Munkáspárt habozás nélkül a szovjetek oldalára állt, és felajánlotta azonnali támogatását. Gheorghiu-Dej a Politikai Büró 1956. december 1-jei ülésén büszkén jelentette ki: »Boldogan állapítjuk meg, hogy nemcsak passzív nézőként követtük a magyarországi eseményeket. Közvetlenül is érdekeltek voltunk abban, hogy az események a magyar nép és a magyarországi szocializmus jövője, valamint táborunk érdekei szerint alakuljanak. Nemcsak passzívan vártuk és néztük, hogy a Szovjetunió lehetőségei szerint megoldja a helyzetet, hanem sokat is segítettünk«.”(Dragoş Petrescu: 1956 mint identitásformáló tapasztalat. A román kommunisták esete. Emlékkönyv, 1956, 2006–2007, 177–200. oldal)
A magyar forradalom kitörésének hatvanadik évfordulóján először közöljük a szervezkedésekben részt vevő háromszékiek teljességre törekvő névsorát!
Baróton a Petőfi Sándor utcai 1956-os emlékműnél felállított kopjafán ötvennyolc név hirdeti az erdővidékiek szabadságszeretetét. Az ötvennyolc politikai elítéltet a Kolozsvári és a Nagyváradi Katonai Törvényszék összesen 383 év börtönbüntetéssel sújtotta. Az ötvennyolc név között olvasható Kovács János, Moyses Márton és Józsa Csaba egykori baróti gimnazista neve – a csoportban részt vevő negyedik diák, Bíró Benjámin csíkszentdomokosi származású, az ő nevét a Hargita megyei ötvenhatos elítéltek névsorában tartják számon! – jelzéseként annak: a négy tizenöt-tizenhat éves diák az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó együttérzés jeleként az egyik legnagyszerűbb hőstettet hajtotta végre: 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka a Bihar megyei Érkörtvélyesnél megpróbáltak átszökni a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak az iszonyatos szovjet túlerővel szemben vívott harcban! Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült, míg Moyses Márton – a csoport szellemi vezetője, az ötlet megfogalmazója – és Kovács János eltévedt, s amikor látták, hogy időközben megerősítették a román határ őrzését, visszafordultak, majd megszenvedték a baróti középiskolából való kirúgás drámai következményeit. A négy gyerek – a spártai Leonidász király örök érvényű kijelentésének 20. századi értelmezését adva – „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”! A négy baróti gimnazista egy pillanatig sem számolt azzal, hogy a riadókészültségbe helyezett román határőrség, ha elkapja őket, vagy csak észreveszik, hogy a határon próbálnak átszökni, a tűzparancs jegyében, könyörtelenül agyonlövi! Szerencsére a sepsiszentgyörgyi rajoni Securitate sem mozgósította a határőrséget: el sem tudták képzelni, hogy a négy diák nem a háromszéki hegyekbe, hanem a román-magyar határ felé szökik! Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János és Moyses Márton tette így kap történelmi hátszelet!
Háromszéki szervezkedések
A hatvan évvel ezelőtti történések összegzése során akár erdélyi magyar, valamint a székelyföldi székek szerinti karakterológia sajátosságait is ki lehetne mutatni. Amíg a mindig óvatosabb Udvarhelyszéken alig került sor szervezkedésre, az 1848–49-es önvédelmi harc emlékeit nemzedékről nemzedékre féltett örökségként továbbadó Háromszéken, az 1764. évi Siculucidium drámáját megélő Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben, Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen, az egykori Marosszékben már a magyar forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én Szovátán Kelemen Imre vezetésével fegyveres szervezkedési kísérletre került sor. (A már-már gyermeki naivsággal végrehajtott búzaházi pisztolyvásárlás – az a tervük, hogy a magyar forradalom hatására már nem akartak repülőgép eltérítésével Bécsbe szökni, hanem a Szováta környéki hegyekben fegyveres ellenállást szerveznek – azért érdekes, mert a magyar forradalom vérbe fojtása után hasonló módon képzelte el a „létező szocializmus” elleni küzdelmet a tizenhat év börtönbüntetésre ítélt Varró János egyetemi tanársegéd és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének több tagja.) A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió első áldozatainak egyike is háromszéki volt: 1956. december 21-én tartóztatták le a Nagybaconban 1928. december 1-jén született Boda Gyula gazdálkodót. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége nyilvános izgatás vádjával állította hadbíróság elé, mert „a magyar ellenforradalom napjaiban a néptanácsnál román-, szovjet- és kommunistaellenes kijelentéseket tett”.  Gyorsított eljárással – akárcsak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hallgatóit, Balázs Imrét és Tirnován Vidét – négy év börtönbüntetésre ítélték. Jilaván, Szamosújváron és a Duna-delta poklaiban raboskodott. Szabadulása után Nagybaconban és Baróton dolgozott.
Háromszéken a felsőcsernátoni Gyárfás Ferencet, Bajkó Ferencet és Tóth Sándort „közcsendháborítás, szövetkezés és izgatás” vádjával állították hadbíróság elé, az ugyancsak felsőcsernátoni Bajkó Ferencet, a kézdialbisi Vén Zoltánt és Vizsuly Györgyöt „közcsendháborítást célzó szövetkezés” vádjával. A Székely Ifjak Társasága tagjaiként Szalay Attilát 18, Szabó Lajost 15, Gyertyánosi Gábort 12, Bordás Attilát 12, Gyertyánosi Csabát és Jancsó Csabát 10, Jancsó Sándort 8, Sándor Csabát 7, Molnár Bélát 6 év börtönbüntetéssel sújtották, Berszán Mihály, Demeter Szabolcs és Szász Farkas pedig több hónapig tartó vizsgálati fogságot szenvedett. Az ő „bűnük” az volt, hogy 1957. március 15-én koszorút helyeztek el a Sepsiszentgyörgy központjában, az Erzsébet parkban lévő 1848–49-es hősök emlékművére. 1958. március 15-én is megpróbálták, de akkor már a Securitate felkészült a „fogadásukra”, egy részüket azon éjszaka, a csoport többi tagját március 18-a és 30-a között letartóztatták. A „székely mikós” diákok egy része még kiskorú volt, így a büntetésük első felét a kiskorúak Ocnele Mari-i börtönében töltötték. Amikor betöltötték a 18. életévüket, átszállították a hírhedt jilavai tranzitbörtönbe, hogy ismerkedjenek a felnőtt romániai politikai börtönök világával is. 
A tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt Szalay Attila 1959 augusztusában a szamosújvári börtönben rabtársai karjai között, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Egykori lakóházára 2003-ban a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége emléktáblát helyezett el: „E házban lakott a kommunizmus áldozataként a szamosújvári rabtemetőben jeltelen sírban nyugvó SZALAY ATTILA, 1930–1959.”   A görög sorstragédiákat idéző, mindössze huszonkilenc évre szabott élete kísértetiesen emlékeztet a Moyses Mártonéra, aki huszonkilenc éves korában halt tűzhalált. Önálló kötetben mutatom be majd a sok-sok rejtélyt és a Székely Mikó Kollégium legújabb kori történetére vonatkozóan fontos információkat tartalmazó periratot. Nagyon remélem, sikerül pontos adatokat találnom Szalay Attila rejtélyes halálával kapcsolatosan. Romániában minden területen működött a „kettős könyvelés” íratlan törvénye! 
Sepsiszentgyörgyön alakult a Kossuth Kör, amely az 1956-os magyar forradalom előkészítésében meghatározó szerepet vállaló Petőfi Körre emlékeztet. A perben Nagy Lászlót 20, Erőss János tanárt 15, Csákány Zsigmondot 12, Bende (Tompa) Editet 7 év börtönbüntetésre ítélték.  Az ozsdolai Szígyártó Domokos (1933–1959) a környező hegyekben bujkáló, 1951 és 1955 közötti fegyveres és rendszerellenes gerillaharcot folytató Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máthé György (Jeges) küzdelmét folytatta – azok likvidálása után. Kétszer belőtt Pusztaiék legádázabb ellensége és végzete, Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök, illetve párttitkár házába (róla írta Kovács György minden idők egyik leghiteltelenebb és az írói megalkuvás csimborasszójaként emlegetett regényét Ozsdola leánya címmel! – T. Z.), de a golyók célt tévesztettek, nem találták el. 1958. augusztus 22-én tartóztatták le négy támogató társával együtt. A Securitate sajátos forgatókönyve szerint a gyilkossági kísérletet csak szervezkedés előzhette meg! Szígyártó Domokost „terrorista bűncselekmény” vádjával halálra ítélték, és 1959. április 20-án 14 óra 30 perc és 15 óra között a szamosújvári börtönben kivégezték.  A másodrendű vádlott Finna Dávidot (1933–1995) életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A börtönben az elméje elborult. László Anna (1907–1983) harmadrendű vádlottat tizenöt év fogházbüntetésre, Tibesz Ágoston (1902–1990) negyedrendű vádlottat tíz év kényszermunkára ítélték. A minden írói képzeletet felülmúló, nyolc vaskos kötetből álló perirat Háromszék és Ozsdola 1950-es évekbeli történetének egyik leghitelesebb dokumentuma. A román kommunista diktatúra elnyomó gépezete egy diktátorért, Ozsdola községnek elképzelhetetlenül sokat ártó apparatcsikért öt székely családot – a szó valódi értelmében – likvidált! Ráadásként a Sepsiszentgyörgyön letelepedő, „hősnek” kikiáltott „Ozsdola leánya” életét is – a közösség jogos megvetésétől kísérve – tönkretette.
Néhány napig Torja volt a Szoboszlai-féle szervezkedés  központja
Azért is különleges Szígyártó Domokos magányos forradalma, mert a krisztusi korban, 33 évesen, 1958. szeptember 1-jén kivégzett Szoboszlai Aladár, akkor temessági plébános a magyar forradalom hatására 1956. október 26-a és november 2-a között az általa létrehozott Keresztény Dolgozók Pártjának – amelynek feladata lett volna 1956. október 28-án az államcsíny végrehajtása, a bukaresti stratégiai pontok elfoglalása – „főhadiszállását” a háromszéki Torján, Ábrahám Árpád (1914–1958) plébániáján rendezte be. Elképzeléseit részben a felső-háromszéki szökevényekre, köztük Szígyártó Domokosra is alapozta. Szoboszlai Aladár a sikertelen október 28-i államcsínykísérlet után úgy látta: a magyar forradalmat hamarosan vérbe fojtják. Ezért báró Huszár Józseffel úgy döntött: visszavonulnak Aradra. (Magyar–román konföderációs tervezetében Aradot jelölte meg az új államalakulat fővárosaként – T. Z.) 
November 2-án délután Sepsiszentgyörgyön a vasútállomás környékén a belügyi alakulatok razziát tartottak. Az utolsó pillanatban a Pataki Zoltán keramikustól kapott riasztópisztolyt az Olt hídjáról beledobták az Olt vizébe. Pataki Zoltánt a riasztópisztoly átadásáért huszonöt év kényszermunkára ítélték. A szervezkedés mintegy kétszáz tagjának letartóztatása idején belügyi katonai egység napokon át kutatott Sepsiszentgyörgyön alul az Olt vizében: megtalálták a riasztópisztolyt! Ez volt az egyik bűnjel a „fegyveres államellenes összeesküvés, államcsíny” vádjának megfogalmazásakor.  A Szoboszlai-féle szervezkedésben való részvételükért a háromszékiek hozták a legtöbb áldozatot: a Sepsibükszádon 1914. február 16-án született torjai plébánost és a Gyergyószentmiklóson 1915. június 4-én született, de Kézdivásárhelyen ügyvédként dolgozó Kónya István Bélát halálra ítélték, és 1958. szeptember 1-jén 23 és 24 óra között a Securitatate temesvári börtönében kivégezték. Baróthi Pál földművest – Altorján született 1911. december 11-én; 1956. október végén arra vállalkozott, hogy Bukarestbe utazik, felkeresi Constantin Drăgăniţă alezredest, a caracali tankezred parancsnokát, s az ő segítségével annyi fegyvert és lőszert szerez, hogy megtámadhassák a sepsiszentgyörgyi és berecki fegyverraktárakat – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Lőrincz Károly Sándor torjai tisztviselőt (1928. december 12-én született Torján), mert szem- és fültanúja volt annak, hogy Szoboszlai Aladár a torjai plébánián kijelentette: Romániában is a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást kell kirobbantani, s elmulasztotta a feljelentést, ugyanakkor ő hívta Kónya István Béla ügyvédet Kézdivásárhelyről Torjára az 1956. október 28-i tervezett államcsíny ügyében, huszonöt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Bulárka István gépészt (1920. február 2-án született Alsócsernátonban) huszonhárom év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, mert Szoboszlai Aladár elképzelése szerint 1956. október 28-án Kónya István Béla és Bulárka István Kézdivásárhelyen a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást robbantott volna ki. Sem a tervezett október 28-i bukaresti államcsínyre, sem a kézdivásárhelyi, naivan elképzelt „fegyveres lázadás”-ra nem került sor! Szörcsey Elek földművest (1890. szeptember 17-én született Szörcsén) azért ítélték tíz év fegyházra, mert 200 lejjel támogatta Szoboszlai Aladár szervezkedését. Szörcsey Elek a Szoboszlai-per tizenegyedik áldozata: betegesen félt attól, hogy a börtönben éhen hal, ezért az utolsó tárgyalás után a felesége által átadott csomagból úgy jóllakott, hogy bélcsavarodásban halt meg. 
Dr. Vajna László ügyvédet (1923. február 1-jén született Kovásznán), a rendkívül óvatos jogászt azért ítélték el nyolc év kényszermunkára, mert a Duna menti konföderáció kérdéséről beszélt kézdivásárhelyi barátjának, Bokor Ernőnek (őt nem ítélték el!), és ha időközben nem adja el az írógépét, Bokor Ernő a magyar forradalom idején rendszerellenes röpiratokat gépelt volna. Mindezt elmulasztotta jelenteni a Securitaténak.
Farkas Pál kézdivásárhelyi magyartanárt (1924. május 24-én született Torján) szintén nyolc év fegyházbüntetésre ítélték, mert 1956. október végén felkereste Torján lakó szüleit, Ábrahám Árpád plébános sétára hívta, ahol a Szoboszlai-féle titkos szervezkedésről beszélt; megbízható emberekre van szükség, és ezek egyike lenne Farkas Pál. Bár másnap közölte, hogy nem vesz részt a szervezkedésben, a feljelentés elmulasztása miatt elítélték. 
Kovács Balázs szentkatolnai plébános (1885. október 9-én született Csíkverebesen) a legidősebb, 73 éves vádlott volt. Kónya István továbbította számára Szoboszlai Aladár kérését: jelöljön ki tíz megbízható szentkatolnai embert, akik tagjai lehetnek a konspiratív szervezetnek, és akik részt vehetnek az államellenes összeesküvésben. Bár Kovács Balázs visszautasította a felkérést, a Macskási Pál vezette hadbírói testület – mint egy abszurd Páskándi-drámában – azt állította: a 73 éves papot beszervezték. Négy év kényszermunkára ítélték. 
Pál Gyula római katolikus plébánost (1901. november 14-én született Kézdiszentléleken) azért ítélték hat év fegyházbüntetésre, mert 1956 novemberében Ábrahám Árpád beszélt arról, hogy Szoboszlai Aladár Torján járt, ismertette a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A szervezet célja: „a népi demokratikus rendszer erőszakos megdöntése és a kapitalista rendszer visszaállítása”. A vádirat szerint: Pál Gyula helyeselte a népi demokratikus rendszer megdöntését, és minél több pap beszervezését javasolta, az esztelneki kolostorban hatvan szerzetes és pap tartózkodik, közülük sokat be lehetne szervezni. 
Kosza József  (1912. június 2-án született Csíkjenőfalván) ozsdolai plébános volt. Már 1953. szeptember 3-án letartóztatták, a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban, mert segítette Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máthé György (Jeges) szökevényeket. A vádirat szerint Szoboszlai arra kérte, vegye fel a kapcsolatot a felső-háromszéki szökevényekkel. Hiába bizonyította, hogy a szökevények már régen halottak, feljelentés elmulasztásáért tíz év fegyházbüntetésre ítélték. Ráduly István plébánost  (1910. július 29-én született Oltszem községben, 1944 májusától bözödújfalusi plébánosként úgy védte a székely szombatosokat, hogy egyre-másra állította ki a keresztleveleket, hogy kimentse őket a marosvásárhelyi gettóból) azért ítélték huszonkét év kényszermunkára, mert a legkegyetlenebb kínzások ellenére sem tudták rávenni a gyónási titok megszegésére. A vád szerint Szoboszlai meggyónta neki, hogy „ellenforradalmi szervezetet” hozott létre, és arra kérte, a titkos nyomda számára szerezzen különböző betűtípusokat, hogy sokszorosítani tudják a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A vallatás során arra akarták kényszeríteni: ha az állam érdekei úgy kívánják, a gyónási titkot meg kell szegni! Nem szegte meg! Öt éven át a hírhedt jilavai börtön vizes cellájában és állandóan bilincsben tartották. Közvetlenül a cella alatt folyt a kanális szennyvize, a plafonról csepegett a pára. Hátralévő életére megnyomorodott. Ráduly Géza gelencei plébános (1921. december 15-én született Kézdiszentléleken) teljes mértékben egyetértett Szoboszlai Aladár terveivel: „Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként értelmez, mint az egyház.” Hazaárulás vádjával – négy vádlott társával együtt – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték.       A magyar forradalom eszméinek hatására alakult az erdőfülei Fosztó-csoport. Tagjai: Fosztó József, Bedő Dénes, Boda Gyula, Boga Gábor, Fosztó Zoltán és Czell Benjámin református lelkész.  A kézdiszentléleki csoport tagjait – Bálint Károly Kálmánt, Fábián Kálmánt, Fábián Vincét, Kozma Gábort, Finta Zoltánt, Kovács Bernátot – 1959. szeptember 4-e és november 8-a között tartóztatták le fegyveres szervezkedés vádjával és azért, mert egyetértettek a magyar „ellenforradalommal”. Fábián Ignácot 12, Kovács Bernátot 7, Bálint  Károly Kálmánt öt év börtönbüntetésre ítélték.  Fehér Szarvasok néven a Székely Mikó Kollégium volt diákjai, Préda Imre, Czompók Ibolya és Daragics Rozália „rendszerellenes” szervezetet hoztak létre, 1961. március 15-én, akárcsak a Székely Ifjak Társasága tagjai, az Erzsébet parkban meg akarták koszorúzni az 1848–49-es hősök emlékművét. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyúljanak ki az autonómia fényei Székelyföldön!
A Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére ezentúl október utolsó vasárnapja Székelyföld autonómiájának napja lesz. Ennek jegyében felhívással fordultunk a világ keresztény magyar gyülekezeteihez, hogy idén október 30-án szentmiséken, istentiszteleteken imádkozzunk Székelyföld területi autonómiájáért. Szintén felhívásban, de személyes megkereséssel is kértük Székelyföld önkormányzatait, vállalkozóit, civil szervezeteit, hogy ugyanezen a napon 17,30 órától, őrtüzekkel, fáklyákkal, gyertyákkal világítsák ki Székelyföld minden települését, nyomatékosítva az autonómia iránti elkötelezettségünket, s tiltakozva a román kormány erőszakos – számunkra hátrányos – a közigazgatás átszervezését célzó tervei ellen. Levélben kértük partnerségre a politikai pártokat, szervezeteket, senkitől nem érkezett visszautasítás. Sőt, például Csíkszéken az RMDSZ közleményben is támogatta az eseményt, s ezt erősítik meg a politikai pártok közös sajtótájékoztatójával is. A rendezvényeken elhangzik a Székely Nemzeti Tanács által elkészített kiáltvány is, melyet román és angol nyelven eljuttatunk a hazai, illetve nemzetközi szervekhez, diplomáciai kirendeltségekhez.
A teljesség igénye nélkül néhány helyszínt emelünk ki, azzal az általános érvényű kéréssel, hogy a résztvevők az őrtüzek mellé is vigyenek fáklyákat, gyertyákat, és minél több, a román hatóságok által üldözött székely zászlót.
Háromszéken, Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet parkban a 48-as emlékmű előtt gyúlnak gyertyák, Székelyföld térképét is gyertyákkal jelenítjük meg, majd ezt követően a Míves Házban nemzetközi kiállítás nyílik Alkalmazott autonómia címmel.
Sepsiszentgyörgyről élő kapcsolásban jelentkezik a Magyar Televízió is, miként a farkaslaki Gordon tetőről és Makfalváról is. A Kovásznához tartozó Csomakőrösön, miként a tavaly is, gázolajas fűrészporral kirakott Székelyföld térkép fog lobogni az őrtűz mellett, de máglyák fognak fényleni a történelmi helyszíneken is, az Óriáspince-tetőn, a Perkőn, vagy a zabolai Halom-tetőn és az ozsdolai Hilib-tetőn. Baróton a Milleneumi parkban gyúlnak fel az autonómia fényei. Marosszéken Makfalva mellett a község minden településén tüzek gyúlnak. Csíkszeredában a Mikó vár melletti parkolóban állítanak máglyát, de fénybe borul a gyönyörű Gyimesek völgye és a csíki medence is. Székelyudvarhelyen a Bethlen-negyedi parkban gyúlnak gyertyák, Székelykeresztúron a Jézuskiáltónál lobban lángra az őrtűz. A helyszínek listáját az esemény Facebook-oldalán lehet megtekinteni. A szervezők méltóságteljes tüntetésre kérik a résztvevőket, valamint arra is, hogy tartsák be a tűzrendészeti előírásokat.
Kiáltsuk együtt: Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek!
Gazda Zoltán,
megbízott főszervező Erdély.ma

Háborúról földközelből (Iochom István új könyve)
Iochom István új, sorrendben tizenötödik könyve* ismét az úgynevezett valóságirodalom világába kalauzolja az olvasót. Ehhez segítségül kéri Borbáth József néhai ozsdolai szabómester naplóját, amely a múlt század első felébe vezet vissza minket. Abba a korba, amikor két háborút és két impériumváltást, na meg a kommunizmus térhódítását is kénytelen volt megélni Székelyföld lakossága.
Borbáth József nem ismerhette a szocialista realizmus által mintegy jelszóvá degradált valóságirodalom kifejezést. Mint ahogy semmilyen szociológiai vagy irodalmi izmus, netán szellemi áramlat nem „zavarta” abban, hogy visszaemlékezéseit papírra vesse. Ilyen értelemben figyelemre méltó Iochom István törekvése, hogy egy múlt században élő székely szabómester, gazdálkodó visszaemlékezéseit megjelentesse. A maga egyszerű, ám annál szemléletesebb formájában. Szemléletes, mert jobbára a két világháború személyesen megélt eseményeit elmesélő szabómester „stílusát” áthatja az akkori félparaszti lét közvetlensége, az események csak néha kapnak általánosabb megközelítést, jellemzést. Ilyen rész például a második bécsi döntést követő magyar bevonulás leírása vagy a kommunisták térnyerése. Az 1949-ben írt visszaemlékezés elsősorban a háborút mint személyesen megélt eseményt tárja az olvasó elé (csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a gondosan átírt napló Borbáth József 1979-es halála után került elő, megírásának célja tehát nem feltétlenül a közlés, hanem az események megörökítése lehetett). Mindezt olyan mértékben földközelből, hogy a csapattest előnyomulásának vagy éppen menekülésének útvonala szinte lépésről lépésre kirajzolódik. Ebben a tekintetben talán legjellemzőbb rész, amikor az 1944 őszén előnyomuló „muszkák” elől visszavonuló katonák Ozsdola környéki mozgását a helynevek aprólékos ismertetésével rögzíti a napló. Borbáth József egyéni tragédiaként éli meg a háború minden pillanatát, a hősies pátosz mellőzésével, ami azonban nem kérdőjelezi meg a helytállást, amellyel az alig tizennyolc-húsz esztendős fiatal, majd a családos férfi részt vesz a harcokban. (Arról például csak Iochom előszavából értesülünk, hogy vitézségéért már 1916-ban megkapta a Károly Csapatkereszt kitüntetés bronz fokozatát.) A személyes tragédia akkor válik igazán méllyé, amikor „Ferkó” fiának elvesztése miatt érzett fájdalmát írja meg, a Magyarón elesett fiú földi maradványainak hazahozatala e tekintetben talán a legmegrázóbb része a könyvnek. Hogy milyen formában kapcsolódik össze az egyéni tragédia a haza elvesztésével, arról álljon itt egy rövid részlet a könyvből: „Karácsony szenvedélyén este ért haza Gödöllőről Tamás Dávid szomszéd gyermek, kitől azt üzente a bátyja, Tamás Ferenc, hogy nekünk mondja meg, Ferkót ne várjuk, mert a dédai fronton elesett. Hogy milyen karácsonyt éltünk akkor, azt nem tudom ide leírni, csak a jó Isten, aki fönn van, csak ő tudná azt a lelki szenvedést megmondani. Kitört belőlem a keserűség, hogy miért így meg úgy, de a való helyzeten változtatni már nem lehetett. (…) Így az 1944-es esztendő a teljes bizonytalanság jegyében telt el. Magyarország tragédiája is teljes volt, gyászfátyol borította a magyar hazát. Tán azt mondhatjuk, hogy a második tatárjárás volt, sőt, az előbbinél még súlyosabb. Minden darab magyar földet az ellenség taposta, legyen az német vagy muszka és oláh, mindannyian a magyar lelkekre, magyar vérre szomjaztak. Hogy miért, azt a történelem fogja megmondani.”
Az első világégésben az ukrán és olasz frontot is megjárt katona, majd huszonöt évvel később szó szerint a saját települését védő tartalékos, a csatatér pokla az éhezés és nélkülözés leírása mellett visszaemlékezésében arra is figyel, hogy a háború „emberibb” arcát is felvillantsa: a találkozásokat, a bajtársiasságot, és nem kerüli meg név szerint említeni azokat, akik a sok, az ország- és rendszerváltás közepette a köpönyegforgatásban jeleskedtek.
Érdemes tehát fellapozni Borbáth József visszaemlékezéseit. És nem csak az ozsdolaiaknak, akik közvetlen „érintettség”, netán személyes ismeretség okán a történetek szereplői is, hanem mindenkinek, aki a megélt háború legközvetlenebb élményét kívánja megismerni, netán átérezni.
* Iochom István: Az ozsdolai szabó, aki megélt két világháborút – Borbáth József visszaemlékezései, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2016.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékezés és díjátadás
Erdővidéki Közművelődési Napok
A hétfői operettest után kedd este megemlékezéssel, majd az Erdővidék Kultúrájáért-díj átadásával folytatódtak az Erdővidéki Közművelődési Napok a baróti művelődési ház Bodosi Dániel Termében.
A 120 éve Baróton született Kászoni Gáspár órásmester, helytörténész és magángyűjtő emlékét Kisgyörgy Zoltán újságíró, a Háromszék napilap munkatársa idézte fel, miután a baróti római katolikus temetőben található sírját is megkoszorúzták.
Zoli bácsi elmondta, hogy Kászoni Gáspárral jó viszonyt ápolt, sok közös témájuk volt, legemlékezetesebbek viszont az együtt tett kirándulások maradtak, a természetet ugyanis Gáspár bácsi is szerette. Felidézte a Hagymás-tetőn található Kustaly vára romjaihoz tett egyik közös kirándulásuk élményeit, amikor a vargyasi neves történész, Borbáth Károly kalauzolta őket. Szólt Gáspár bácsi gyűjtőszenvedélyéről is, arról, hogy sokszor jómaga elégítette ki, úgy, hogy a bányánál talált régi eszközöket, felszereléseket átadta neki. Ezeknek egy része ma a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban lelhető fel.
Kisgyörgy Zoltán kapta az Erdővidék Kultúrájáért-díjat
A megemlékezés után Demeter László, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke vette át a szót, ismertetve az Erdővidék Kultúrájáért-díj történetét. Mint mondta, létrehozásakor szándékuk az volt, hogy elismerésben részesítsék azokat, akik próféták tudtak lenni saját hazájukban, Erdővidéken, tettek annak hírnevéért, előrehaladásáért. A 2005-ben alapított díjjal elsőként Bodosi Dániel képzőművészt tüntették ki, majd azt rendre a vargyasi bútorfestő Sütő család, Varga Béla baróti fotográfus, a Kájoni Consort régizene-együttes, a bodosi születésű Egyed Ákos professzor, Kászoni Zoltán halbiológus, Kósa Bálint olaszteleki metszőművész, Deák Vilma baróti könyvtáros, Kubánda Gizella középajtai pedagógus, Máthé Ferenc Ilonka vargyasi fafaragó és dr. Demeter János, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület alapító tagja vehette át.
A díj kuratóriumának döntése alapján idén Kisgyörgy Zoltán lett a kitüntetett. Mint azt Demeter László hangsúlyozta, Zoli bácsi tizennégy éves baróti tartózkodása alatt mindenben benne volt, ami köthető volt az erdővidéki kultúrához, közösségszervezéshez, mi több, ő írt először turistakalauzt Erdővidékről, amit 1973-ban adtak ki. Újabb ilyen jellegű munka csak negyven év elteltével jelenhetett meg ismét.
Szép szavak a kitüntetettről
A kitüntetettet munkatársa, dr. Szekeres Attila heraldikus, újságíró méltatta, elmondva többek között, hogy Kisgyörgy Zoltán 1936-ban Árkoson született, szülőfalujában és Sepsiszentgyörgyön járt iskolába, a Székely Mikó Kollégiumban szerezve érettségi oklevelet 1953-ban. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem földtan-földrajz szakán végezte érdemoklevéllel. Három évig Ozsdolán, majd Apácán tanított, majd a Köpeci Bányavállalat geológus- és hidrogeológus mérnöke lett. 1974–1983 között a Kovászna Megyei Turisztikai Hivatal alkalmazottja volt. 1990-től a Háromszék napilap belső munkatársa.
Erdővidéki pályafutása idején tagja volt a bányavállalat színjátszó társulatának, bányászénekkarának, részese volt a mindenkori bányásznapok műsorának, szakszervezeti kultúrfelelősként is tevékenykedett. 1963-tól bekapcsolódott a baróti művelődési mozgalomba, változatos témájú cikkeket közölve Erdővidékről majd mindenik országos és helyi lapban. Számos ismeretterjesztő előadást tartott Erdővidék falvaiban, barlangászkört is alapított.
Homo universalis
1972-ben a Köpecbánya 1872–1972 című ipartörténeti monográfia összeállításáért Munkaérdemrenddel tüntették ki, 2001-ben Barót város díszpolgárává avatták. Tiszteletbeli tagja az Erdélyi Kárpát Egyesületnek, 2007-ben Sepsiszentgyörgy városa Pro Urbe-díjjal ismerte el munkásságát. 2002-ben és 2016-ban is megkapta a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját, 2013-ban az RMDSZ Ezüstfenyő-díjban részesítette. 2014-ben Áder Jánostól, Magyarország köztársasági elnökétől a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét is átvehette.
Végül, de nem utolsósorban Zoli bácsi „saját hazájában” is próféta lett: 2016-ban szülőfaluja, Árkos díszpolgárává avatták – jegyezte meg a méltató.
„Kisgyörgy Zoltán a legmeggyőzőbb cáfolata annak, hogy eltűnt Erdélyből az utolsó polihisztor. Ő ugyanis homo universalis. Számos terület szakértője, avatott ismerője, aki ráadásul be is tudja avatni a laikust a geológia, az őslénytan, a balneológia rejtelmeibe. Megbízható túravezető a borvizek, a várak és kastélyok, a szülőföld, Háromszék tájain” – idézte végül a laudátor Ambrus Attilának, a Brassói Lapok főszerkesztőjének szavait.
A díjat a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület részéről Demeter László elnök és Demeter Zoltán titkár adták át, akik ugyanakkor Mecénás-díjjal tüntették ki a baróti Hermann gyógyszertárat is, megköszönve így az egyesületnek évről évre nyújtott anyagi támogatást. A díjat Egyed Ildikó gyógyszerész vette át.
Az ünnepségen közreműködtek a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Iskola tanárai: Sebestyén-Lázár Enikő szoprán és Imreh Claudia.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)