Tüntetéssel és export-tiltással a székelyföldi erdőkért!
Tíz székelyföldi településen tüntetnek a Schweighofer-beruházás ellen. Gyújts gyertyát a székelyföldi erdőkért! jelszóval tüntetést hirdettek meg a Facebookon a Holzindustrie Schweighofer osztrák fafeldolgozó óriáscég rétyi beruházását ellenző személyek. Az közösségi oldalon az eseményt létrehozók között Tőke Ervin, az Erdélyi Magyar Néppárt ifjúsági szervezete, a Minta elnöke, és Nemes Előd, az EMNP sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke is szerepel – írja a transindex.ro.
„Helyszínenként ezer gyertyával tiltakozunk a Rétyre tervezett megafűrésztelep megépítése ellen. A beruházás megvalósulása esetén ezrek munkahelye kerül veszélybe, nem beszélve a környezetrombolásról" – írják a felhívás szerzői. Az összehangolt eseményre május 7-én, kedden este 8 órakor kerül sor, Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet parkban, Kézdivásárhely főterén, Baróton a központi parkolóban, Kovásznán a központi parkolóban, Ozsdola központjában, Rétyen a községháza előtt, Székelyudvarhelyen az Emlékezés parkjában, Csíkszeredában a Szabadság téren, Szentegyházán a korcsolyapályán, Gyergyószentmiklóson pedig a művelődési ház előtt.
A szervezők az újabb települések csatlakozását várják. A Holzindustrie Schweighofer vállalat évente 800 000 köbméter rönkfát dolgozna fel a Rétyre tervezett 70 hektáros fűrésztelepén, amelyet 2014-ben indítana be. A tervezett beruházás összértéke 150 millió euróra rúg. Az osztrák cég szerint a beruházás nyomán 650 új munkahely jöhetne létre Kovászna megyében.
A háromszéki vállalkozók szövetsége export-adót szorgalmaz
A hazai bútoriparnak valós segítséget nyújthatna a kormány terve, hogy időszakosan leállítaná a deszka- és rönkexportot, nyilatkozta Bagoly Miklós. A háromszéki kis és középvállalkozók egyesülete, az Asimcov elnöke, sepsiszentgyörgyi faipari vállalkozó a Sláger Rádiónak kifejtette: nem lehet politikai eszközökkel beleszólni a piacgazdaság alakításába. Bagoly Miklós (fotó) szerint egy új adónem bevezetésével lehetne a deszka és rönkexportot szabályozni.
Mint arról beszámoltunk Liviu Dragnea kormányfő-helyettes bejelentette, hogy a hazai fafeldolgozó ipar támogatásának céljával állítanák le időszakosan a romániai deszka és rönkexportot. Ezzel az intézkedéssel egyetértett Lucia Varga erdészeti miniszter is, aki azonban felhívta a figyelmet, hogy az export időszakos leállításáért az unió kötelezettségszegési eljárást indítana Románia ellen, viszont amíg a per tartana, legalább visszaesne a fakivágás mértéke”.
A román kormány támogatja az intézkedést, hiszen az ország óriási mennyiségű faanyagot exportál, a hazai kereskedők pedig nem tudnak versenybe szállni a külföldi vállalkozókkal a magas árak miatt. „Rendkívül fontos, hogy úgy módosítsuk a jogszabályokat, hogy megvédhessük az erdőket, ezzel egyidőben pedig a hazai fa- és bútoripart is segítsük” – érvelt Liviu Dragnea.
„A famaffia egy munkanapja”
Famaffiának nevezi a székelyföldi erdőirtások felelőseit a Gândul hírportál újságírója, aki Gyergyószéken készített helyszíni riportot. A cikkben nevüket nem vállaló nyilatkozók ugyanis arra panaszkodtak, hogy lopják az erdőikből a fát, a visszaigényelt erdők helyett már csak a letarolt területet kapták vissza, miközben a saját erdőikből nem mernek kivágni fát, „mert azonnal akcióba lendül a famaffia”. Adrian Popescu megvert, megfélemlített vagy éppen becsületsértésért beperelt és elítélt gyergyóiakkal beszélgetett „A famaffia egy munkanapja” című írásában.
A cikk emlékeztet, hogy a Számvevőszék jelentése szerint az 1990 és 2011 közötti időszakban Romániában több mint 366 ezer hektárnyi erdőt döntöttek le, több mint 80 millió köbméter fát törvénytelenül vágtak ki. A famaffia tulajdonképpen érinthetetlen, minden szinten cinkosaik és védelmezőik vannak: a helyi önkormányzatok képviselői, a dekoncentrált hivatalok ellenőrző szervei, ügyészek, bírók, politikusok, miniszterek.
Adrian Popescu szerint Hargita és Kovászna megye a törvénytelen fakitermelés bajnokai, ahol tízezer hektárokon vágták tarra az erdőket, s a famaffiát „a helyi RMDSZ vezetők is patronálták, akik nagyon gyorsan dollár, majd euró- multimilliomosok lettek”. A riporter által megszólaltatott gyergyóiak úgy vélik, jobb nem tetten érni a fatolvajokat, mert képesek „láncfűrésszel elvágni az akadékoskodók torkát”.
www.slagerradio.ro
Erdély.ma

Öt polgármestert perelt be Kovászna megye prefektusa székely zászlók miatt
Öt polgármestert perelt be az elmúlt napokban Dumitru Martinescu, Kovászna megye prefektusa (a kormány megbízottja) amiatt, hogy a felszólítása ellenére sem távolították el a polgármesteri hivatalokról a székely zászlót.
A prefektus a Mediafax hírügynökségnek elmondta, hétfőn Barót város, valamint Lemhény (Lemnia) és Árkos (Arcus) községek polgármesteri hivatalát perelte be a székely zászló kitűzése miatt, májusban pedig a kézdivásárhelyi és a kökösi (Chichis) polgármesteri hivatalt hívta perbe ugyanezért. A prefektus szerint az általa korábban felszólított polgármesterek közül a csernátoni (Cernat), a gelencei (Ghelinta), az ozsdolai (Ojdula) a vargyasi (Varghis) és a kovásznai eltávolította a székely zászlót a hivatal homlokzatáról.
A prefektus március elején kilenc településnek adott egyhetes haladékot a zászló eltávolítására. Dumitru Marinescu azokra a jogszabályokra hivatkozott, amelyek előírják, hogy a polgármesteri hivatalokra az ország és az Európai Unió zászlaja mellett a területi egységek saját – hivatalosan elfogadott – jelképei tűzhetők ki. A román hatóságok korábbi érvelése szerint a Székelyföld nem képez területi egységet, a székely zászlót pedig Kovászna megyében nem fogadták el a megye hivatalos jelképének.
A prefektus utalt arra, hogy nem szerepel a felszólítottak listáján Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatala, és a Kovászna Megyei Tanács, mert ezeket az intézményeket már korábban beperelte a prefektusi hivatal.
A székelyzászló kitűzése miatt indított korábbi perek közül az uzoni (Ozun) ősszel folytatódik a Brassói Táblabíróságon. Jogerős ítéletben érvénytelenítette viszont a táblabíróság a Kovászna megye zászlójáról hozott önkormányzati határozatot.
A június 20-án hozott ítéletben a táblabíróság érvénytelenítette a Kovászna megyei önkormányzat 2008-ban hozott határozatát, amelyben a kormány által korábban elfogadott címer zászlóváltozatát is a jelképek közé sorolta. A megyei jelkép az egykori Háromszék vármegye címerének a kis mértékben módosított változata. A prefektus fő kifogása az volt, hogy Romániában nem rendelkezik jogszabály megyei zászló elfogadásáról, a megyéknek tehát csak címerük lehet.
MTI
Erdély.ma

Székely zászlók: ki levette, ki nem
Úgy tűnik, féligazságokkat nyilatkozott Dumitru Marinescu háromszéki prefektus, ugyanis az önkormányzatok csak egy része távolította el a székely zászlót a polgármesteri hivatalokról, és nem feltétlenül a felszólításai miatt.
Dumitru Marinescu szerdán jelentette be, pert kezdeményez öt háromszéki önkormányzat ellen, mivel az előzetes felszólításnak nem engedelmeskedtek, és nem távolították el az önkormányzat épületéről az arany-kék lobogót. A bejelentés ugyanakkor tartalmazta azt a közlést is, miszerint a csernátoni, a gelencei, az ozsdolai, a vargyasi és a kovásznai önkormányzat eltávolította a zászlót a kormányhivatal felszólítása nyomán. Csütörtökön portálunk érdeklődésére viszont kiderült, hogy a prefektus által állítottak csak részben igazak, mivel például Csernáton község polgármesteri hivatalának épületén ott lobog a zászló, az ozsdolain pedig azért nem látható, mert az ingatlan homlokzatát felújították, és az időre lekerült onnan minden, a román címert és zászlót és a feliratokat is odaértve.
Brânduș Dendyuk Szilveszter ozsdolai előljáró érdeklődésünkre hangsúlyozta, hogy mind a EU, mind a román és a székely zászló is visszakerül a helyére, ez nem kérdéses, és nem is szándékoztak eleget tenni Marinescu felkérésének. Gelence MPP-s elöljárójával Cseh Józseffel nem sikerült felvennünk a kapcsolatot, viszont a polgári alakulat megyei vezetőinek nincs tudomása arról, hogy engedelmeskedett volna a prefektusi elvárásnak. Vargyas község polgármestere Ilkei Ferenc megkeresésünkre elmondta, hogy ők kifejezetten eltávolították a lobogót, és a hivatal közelében, egy hat méter magas oszlopon helyezték el, de hamarosan visszahelyezik a községháza homlokzatára. Ilkei szerint nem rendelkeznek megfelelő apparátussal, így nincs jogászuk, és emiatt most el akarták kerülni a pert. A művelődési ház homlokzatán viszont továbbra is ott van a zászló. A kovásznai városházáról a lobogó már korábban lekerült, még a Kőrösi Csoma Sándor középiskolában kirobbant hajpántos-cirkusz idején. Thiesz János akkor azzal érvelt, hogy nem akarták tovább borzolni a kedélyeket.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke egyszerűen félretájékoztatásnak minősítette a prefektus kijelentését, Csernátont hozva fel példaként, ahol mint a helyszínen is kiderült, valóban a helyén van a zászló. A megyei önkormányzat vezetője úgy vélte, a kormánybiztos így próbál nyomást gyakorolni a közvéleményre, viszont sem az említett önkormányzatok, sem azok, amelyek ellen pert indított nem fogják eltávolítani a lobogót.
Marinescu egyébként márciusban azon jogszabályok alapján kérte a zászlók levételét, melyek szerint a polgármesteri hivatalokra az ország és az Európai Unió zászlaja mellett a területi egységek saját – hivatalosan elfogadott – jelképei tűzhetők ki. Mivel Székelyföld nem tekinthető önálló egységnek, a zászló pedig nem volt elfogadva a megye jelképének, így kitűzése közintézményre törvénybe ütköző.
Egyébként a perbe fogott önkormányzatok, mint például a baróti, vagy az árkosi a homlokzaton hagyják a lobogót a bírósági ítélet megszületéséig, mivel felfogásukban nem követtek el törvénytelenséget.
Nagy D. István
Székelyhon.ro

Népszámlálási végeredmény – Apad és öregedik Háromszék lakossága
Az etnikai arányok számottevően nem változtak, de egészében fogyott Háromszék lakossága, az átlagéletkor pedig emelkedett a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz mérve. A 2011. októberi népszámlálás tegnap nyilvánosságra hozott végleges eredményei szerint másfél évvel ezelőtt 210 177 személy élt megyénkben, 12 272-vel (5,5 százalékkal) kevesebb, mint 2002-ben – közölték a megyei statisztikai hivatal vezetői.
Illés Andrea igazgató és Lőrinczi Ferenc, a népszámlálás technikai részéért felelős szakember először az országos adatokat ismertette (ezeket tegnapi lapszámunkban közöltük), és azt is elmondták, hogy a végleges számok hogyan alakultak ki. Megyénkben közel 206 000 személyt sikerült terepmunkával összeírni, 5800 különböző nyilvántartásokból adódott hozzá: pénzügyi, munkaügyi, iskolai, egészségügyi intézmények táblázataiból összesítették a 2011. október 20-ai referenciadátumon aktív (iskolába járó, fizetést, segélyt, családi pótlékot, nyugdíjat stb. felvevő) lakosokat; a kapott adatokat a lakossági nyilvántartó hivatal lajstromaival is összevetették, de ebben akár ötvenezerrel több név is lehet, mert minden valaha itt élt (de akár évtizedekkel korábban kitelepedett, de román állampolgárságát megtartó) személy is szerepel, ám most csak azokat kellett összeírni, akik itt is élnek, vagy csak ideiglenesen tartózkodnak másutt. Azt is elmondták, hogy emiatt nem teljesen pontos az etnikumra és vallásra vonatkozó eredmény, ezeket ugyanis semmilyen más adatbázisban nem tárolják.
A népszámlálás idején otthon nem talált, illetve nem nyilatkozó személyek aránya egyébként országszinten Kovászna megyében a legalacsonyabb, 0,5 százalék. Ennél kicsit több, összesen 6117 személyről nem tudni, hogy melyik etnikumhoz vagy felekezethez tartozik, illetve melyik az anyanyelve (ezeket nem volt kötelező bevallani), ami a nagyvárosokhoz mérten nem tűnik soknak (Bukarestben egy megyényi lakost, közel 240 000 főt írtak be utólag papírokból), de elgondolkodtató, hogy 2002-ben csak 81 ilyen esetet jegyeztek.
Azt a lehetőséget, hogy valaki kétszer kerüljön be az adattárba, határozottan kizárták: személyi szám alapján történt az összeírás, az egyedi azonosító, és a számítógépes rendszer nem fogadja el kétszer. Arra viszont nem tudtak magyarázatot adni, hogy a központi statisztikákban miért szerepel csak 71,6 százalékos magyarság megyénkben. Saját adataik szerint ugyanis a megkérdezettek (tehát nem az összlakosság, hanem csak a válaszolók) 73,7 százaléka vallotta magát magyarnak (2002-ben 73,8%), ez 150 468 fő, de 75,3 százalék magyar anyanyelvűnek, 22,1 százalék románnak (2002-ben 23,3%), ez 45 021 fő, és 24,6 százalék román anyanyelvűnek, 4,1 százalék pedig romának (2002-ben 2,7%).
Az önmagukat romának valló személyek létszáma érdekesen alakult. Íme a legkirívóbb példák: Sepsiszentgyörgyön a 2002-es 932 főről 398-ra esett vissza a létszámuk, Előpatakon 1778-ról 2172-re nőtt, Ozsdolán 75-ről 811-re, Bölönben 503-ról 1306-ra. A más nemzetiségűek aránya elenyésző: németnek 114 személy tartja magát az egész megyében (a legtöbben, 61-en Sepsiszentgyörgyön élnek), az egyéb hovatartozású személyek összlétszáma Háromszéken 190 fő. Vallásáról 203 744 személy nyilatkozott, közülük 21,4% ortodox hívő, 36,2% római katolikus, 33,3% református, 4,3% unitárius, 0,4% evangélikus, 2,3% pünkösdista, 2,1% más vallású, 0,4% vallástalannak mondta magát.
Kevesebben városon, többen vidéken
A legnagyobb lélekszámú település továbbra is Sepsiszentgyörgy (56 006 fő, ebből 41 233 magyar), a következő Kézdivásárhely (18 491 lakossal, ebből 16 292 magyar), Kovászna (10 114 lakos, amiből 6354 magyar), Barót (8672 fő, 8129 magyar) és Bodzaforduló (7528 fő, amiből 33 magyar). A községek közül Zágon a legnépesebb (5282 fő, amiből 2642 magyar), második Gelence (4815 lakossal, ebből 4551 magyar), harmadik Bardoc (4782 fő, amiből 3612 magyar) – az ellenkező oldalon Dálnok áll (956 lakossal, ebből 933 magyar), Kommandó (1006 fő, 938 magyar) és Nagypatak (1051 fő, 13 magyar). A népesség néhány falu kivételével mindenütt csökkent, a legnagyobb mértékben Sepsiszentgyörgyön, ahol 5537-tel élnek kevesebben, mint 2002-ben.
Számottevő növekedést csak Előpatakon mértek: ott 777-tel gyarapodott a létszám tíz év alatt, de Árkos, Bölön, Illyefalva, Kőröspatak, Torja, Hidvég, Réty, Esztelnek, Gidófalva, Gelence, Bardoc, Bodok és Nagyborosnyó lélekszáma is nagyobb, mint volt. Azoknak a száma, akik 2011. október 20-án 12 hónapnál hosszabb ideje tartózkodtak külföldön, 5377 fő. A legtöbben Olaszországban élnek (2081 személy), Magyarországon 1576-an, jóval kevesebben keresik boldogulásukat Spanyolországban (378 személy), illetve Németországban (360 személy).
Az itt élő lakosság nagyobbik része nő (50,8%), illetve falun él (52%), ami fordulatot jelent, eddig a városiak voltak (enyhe) többségben. Nőtt az átlagéletkor
Kor szerinti megoszlásban a legnépesebb kategória az aktívnak nevezett életkorban van: 55,4% a 25–64 évesek aránya, a 0–14 éves gyermekeké 17,5%, a 15–24 éves fiataloké 12%, a 65 év fölöttieké 15% (ebből 1,2% a 85 év fölöttieké). Az átlagéletkor majdnem mindenütt nőtt, szinte csak Előpatak fiatalodik. Családi állapotát tekintve a válaszolók 46,2 százaléka házasságban él, 41,2% egyedül, 8,5% özvegy, 4,1% elvált; élettársi kapcsolatot 10 670-en közöltek. A népszámlálás során felmérték a tíz éven felüliek iskolázottságát is. Ugrásszerűen, 4,2-ről 9,8 százalékra nőtt a felsőfokú végzettségűek aránya; középfokú képesítéssel 41,9% rendelkezik, 0–8 osztállyal 46,1%, írástudatlan 4024 fő. A lakáskörülményekről, munkaviszonyokról gyűjtött adatok feldolgozását még nem fejezték be, októberre ígérik a végeredményt. Demeter J. Ildikó
Háromszék
Erdély.ma

Itt a zászló, hol a zászló (Ozsdola)
A múlt kedden vagy szerdán éjszaka az ozsdolai községháza és a vele szemben lévő Zsögön Zoltán Művelődési Otthon homlokzatáról eltűnt a két székely zászló.
A lobogók hiányát csütörtök reggel Csíki Dávid alpolgármester vette észre. Minden valószínűség szerint levételüket a térfigyelő kamera is rögzítette, ha be volt kapcsolva. Erre tegnapig nem derült fény. Annyit sikerült megtudnunk: nem kizárt, hogy összefüggés lehet a zászlók eltűn(tet)ése és a prefektúráról érkezett hivatalnokok látogatása között. Tegnap reggel Csíki Dávid alpolgármester otthonról bevitte a hivatalba a saját zászlóját, és kitűzte a községházára. Ha ez is eltűnik, újat teszünk a helyére – mondotta érdeklődésünkre az alpolgármester, aki még fontolóra veszi, tegyen-e vagy sem feljelentést a rendőrőrsön ismeretlen tettes ellen. A művelődési otthonon egyelőre nincs székely zászló. Kovács Imre, az Ozsdolai Székely Tanács elnöke tőlünk értesült a két székely zászló eltűnéséről. A Hősök emlékművénél július 21-én felavatott, nagyméretű székely zászló és a Láros Közbirtokosság előtti a helyén van.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Díszdoktorrá avatták Angi István zeneesztétát
Ünnepélyes keretek között, de ugyanakkor családias hangulatban avatták a Gheorghe Dima Zeneakadémia díszdoktorává Angi István nyugalmazott professzort, esztétát tegnap délben, az intézmény zsúfolásig megtelt stúdiótermében. Vasile Jucan rektor beszédében kifejtette: Angi István a zeneakadémia intellektuális tőkéje, szellemi vagyona, hiszen növeli az intézmény minőségét, szavahihetőségét. Laudációjában Pavel Puşcaş zeneakadémiai professzor, esztéta kiemelte: a napokban 80. életévét betöltött Angi professzor fiatalos energiával, teljes szellemi frissességben áll előttünk. Angi István 1933. október 16-án született a székelyföldi Ozsdolán, és éppen hatvan évvel ezelőtt, azaz 1953-ban iratkozott be a kolozsvári zeneakadémiára, ahol tanulmányainak befejezése után, 1958-ban kezdett el tanítani.
– Különleges alkalom a mostani, hiszen olyan kolozsvári személyiséget köszönthetünk, aki nem kevés időt, hatvan évet töltött el az intézmény falai között – hangsúlyozta Pavel Puşcaş a díszdoktorrá avatáson, majd Angi István zeneesztéta munkásságát ismertette. Rámutatott: édesapja a pedagógusi pályát választotta, lánytestvére és felesége is a konzervatóriumot végezte el, tehát szerettei életpályája a zenéhez és az oktatáshoz kötődött. Megtudtuk: Angi István három évig volt a kolozsvári agrártudományi egyetem hallgatója, majd 1953-ban átiratkozott a konzervatórium zenepedagógia szakára, amelyet 1958-ban végzett el. Több mint fél évszázados tanári pályája során nem csak a kolozsvári zeneakadémián, hanem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia és bölcsészeti karán, a képzőművészeti egyetemen, valamint a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen is tanított.
Ez idő alatt rengeteg könyvet, tanulmányt, cikket írt. – Angi István legjellemzőbb tulajdonsága a türelem, a megértés és a reménykedés. Ugyanakkor minden tudomány és művészeti ág érdekli; az elmúlt húsz évben pedig mindent megtanult a számítógépen, amire szüksége volt. Erős istenhitének tulajdonítható a szakrális zene iránti fogékonysága. Két kötetbe foglalt esztétikai tanulmányai a legkiterjedtebb és tartalmasabb romániai tanulmányok, amelyek az elmúlt nyolcvan évben íródtak. Angi István országos hírű esztétikai iskolát hozott létre Kolozsváron, ami pedig emberi tulajdonságait illeti, rendkívüli szerénysége elvitathatatlan – összegezte Pavel Puşcaş. Hozzáfűzte: egykori diákjai Angi papának vagy Angelicusnak, azaz angyalnak hívták a professzort.
– Tanári kvalitásai emberi jellemzőiből eredeztethetők. Egész életét az oktatásnak és a kolozsvári zeneakadémiának szentelte, ezért tartozunk neki tisztelettel és csodálattal – zárta beszédét a zeneesztéta.
Gabriel Banciu professzor, a zeneakadémia szenátusának elnöke felolvasta az intézmény szenátusának szeptember 26-án kelt döntését, amely a díszdoktori cím odaítéléséről döntött, majd Puşcaş a latin nyelvű oklevél tartalmát ismertette.
Angi István megjegyezte: zenetudományi és esztétikai kutatásai kiterjedtek Bartók és Enescu műveire, Kodály Zoltán kórusművészetére, a két Bolyai zeneelméleti koncepciójára is. Mint mondta, az esztétikai kategóriák közül az igazság, a jó és a szépség lineáris rendszert alkot, ezek közül pedig a szépség a legfontosabb, hiszen egyensúlyt teremt. – Az esztétikai kategóriákat a zene által őrizhetjük meg – állapította meg Angi professzor. Az esztétikai kategóriákról szóló kiselőadását Enescu Vox Maris című szimfonikus költeményének részleteivel, Cl. J. Vernet és Tiziano festményeivel, valamint Lucian Blaga-verssorokkal illusztrálta. Angi István köszönetet mondott családjának, azaz lányának és feleségének, kollégáinak, volt diákjainak az ünnepségért. Zárszóként azt kívánta: ahogy ő érezte, hogy Isten mindig vele volt, ugyanúgy ez a jelen lévőknek is adassék meg.
(Nagy-Hintós Diana)
Szabadság (Kolozsvár)

Ozsdola politikai elítéltjei (Szígyártó Domokos és öt társa)
Pusztai és Dézsi halála után sem ért véget az ozsdolai nép zaklatása, a hatóságok folytatták a boszorkányüldözést a két betyár feltételezett cinkostársai, segítői kézre kerítése érdekében. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtása után Erdélyben is elkezdődött a hajtóvadászat, s ez alól Ozsdola sem képezett kivételt. A kommunista hatóságok Ozsdolán példát akartak statuálni, nehogy valakinek ismét eszébe jusson fellázadni a vörös terror ellen. Ezért kapóra jött a Szígyártó Domokos-ügy.
Kivégzés és sokéves börtönbüntetés
1957 nyarán Szígyártó Domokos molnár elhatározta, hogy megbosszulja Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes halálát, megöli Boros Lajost, a mindenki által gyűlölt párttitkárt. 1957. június 16-ról 17-re virradó éjszaka Szígyártó Domokos egy Mauser márkájú katonai fegyverrel az ablakon keresztül rálőtt Borosra. Nem találta el. A golyó áthaladt az ablakon, s a falba csapódott 130 centiméter magasságban. Az év decemberében 28-áról 29-ére virradóra ismét belőtt az ablakon, de ezúttal sem találta el Borost. Ezt követően 1958. február 16-án este egy kővel fejbe verte Fetés Zoltánt, a községi néptanács titkárát. Árulás nyomán az akkori milícia és Securitate azonosította a tettest. Szígyártót 1958. augusztus 22-én reggel 8 órakor tartóztatták le és szállították egy fekete színű zárt kocsival a marosvásárhelyi Securitatéra, a Rigó utcába. A vád ellene: „terrorista bűncselekmény és a társadalmi rend elleni összeesküvés”. A lakásán végzett házkutatás során megtalálták a katonai fegyvert, és jelentős mennyiségű lőszer is előkerült. Boros Lajos meggyilkolási szándékán kívül az ellene felhozott másik súlyos vád, hogy 1951 és 1955 között kapcsolatban állt Pusztaival és Dézsivel, akikkel a saját lakásán találkozott, nekik lőszert és élelmet adott. Később „bűntársait, felbujtóit” is őrizetbe vették: Finna Dávidot szepember 7-én, Tibesz Ágostont október 26-án, László Andrásné Bodoki Annát pedig november 26-án tartóztatták le. A vizsgálati fogságban kegyetlenül bántak velük, megkínozták őket. Szígyártót és társait a Kolozsvári III. Katonai Bíróság Marosvásárhelyen tartott tárgyaláson ítélte el. Szígyártó Domokost (1933–1959) halálra ítélték, Szamosújváron kivégezték és teljes vagyonát elkobozták. Finna Dávidot (1933-1995) életfogytiglani börtönre ítélték (elméje a börtönben elborult, a Dolj megyei Poiana Marén hunyt el), László Anna (született 1907. augusztus 26-án a Brassó megyei Bodolán – elhunyt 1983. június 15-én Ozsdolán) tizenöt év börtönbüntetést kapott, amiből kényszermunkán hat évet és nyolc hónapot töltött. Tibesz Ágostont (1902–1990) tíz év kényszermunkára ítélték, László András, Anna férje (1895–1960) hat hónap múlva súlyos betegség miatt szabadult ki, három hónap múlva pedig elhunyt. Ha nem is közvetlenül Dézsi és Pusztai miatt, de koholt vádak alapján 1958-ban Kósza Józsefet (1912–1997), a falu római katolikus plébánosát is letartóztatták, és tíz év börtönbüntetésre ítélték. Kósza József 1948–1958 és 1964–1976 között szolgált az egyházközség plébánosaként. Róla a mai napig is nagy tisztelettel és szeretettel beszélnek az ozsdolaiak. A szülőfalu nem csak Dézsinek és Pusztainak maradt adós egy emlékjellel a rendszerváltás után huszonöt évvel, hanem Szígyártó Domokosnak és ártatlanul elítélt társainak is. Remélhetőleg a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége támogatásával idén törleszti régi adósságát a faluközösség.
László Ödön emlékezik
A minap László Ödön, hetvenhét esztendős ozsdolai pálinkafőzőt kerestük fel, és arra kértük, meséljen Pusztairól és Dézsiről, illetve szülei, László András és Anna kálváriájáról. – Az ötvenes évek elején itt, Ozsdolán B. Mihályné volt a néptanács alelnöke. Dézsi Dénes összejött vele, habár sokkal idősebb volt nála. Boros Lajos féltékenykedett Dézsire, ezért munkaszolgálatra küldte. Boros az én édesanyámmal volt egyidős, 1907-beli születésű. Dézsi nem volt rossz fiú, ellenben Pusztai agresszív, verekedős természetű volt. Bálban a bicskát feldobta a mennyezetbe. Ők ketten nagyon jó barátok és kortársak voltak. A Zsil völgyéből megszöktek a nehéz fizikai munka miatt. Dézsit egyszer el is kapták, de az ablakon keresztül megszökött a kézdivásárhelyi milíciáról. A hegyekben találkozott Pusztaival. Addig, amíg nem lőtték meg a két milicistát Bélafalván, nem is nagyon keresték őket. 1954. augusztus 22-én nekünk, az 1936-belieknek regrutabálunk volt a kultúrotthonban. Pusztai és Dézsi Hilibből érkezett Borosékhoz. Bementek hozzájuk 21 óra körül, és el akarták vinni magukkal „kirándulni” az erdőbe. Ekkor lőtték meg Dénest. Mancika leszaladt a milíciára, és elmesélte, hogy mi történt náluk. Pusztainak akkor sikerült elmenekülnie. A temetőből éjfélkor jelt adott Lukács Lajosnak, hogy él. Neki a barátja volt. Miután mindkettőt meglőtték, Szigyártó Domokos kétszer belőtt Boroshoz, de nem találta el. Domi nekem igen jó barátom volt, ő magánmolnár volt. Édesanyámnál, néhai László Annánál pálinkafőző működött abban az időben. Édesanyám családjában a bodolai gróf két gyermeket keresztelt. Édesanyám, Bodoki Anna is keresztgyermekük volt a gróféknak. A bodolai Nemes András gróf szülei adták át édesanyámnak az ozsdolai birtokot, hogy jöjjünk át, vegyük azt át. Édesapám árkosi székely ember volt. Amikor mi Bodolán voltunk, akkor ott román világ volt. Boros nálunk evett-ivott ingyen, soha nem fizetett, és más aktivista cimborákat is hozzánk hozott potyázni. Éjjel-nappal kellett etetni-itatni az aktivistákat. Még azt sem mondták, hogy köszönöm. Egyszer édesanyám megemlítette Borosnak, hogy néhanapján fizethetne is, mert mi éjjel-nappal dolgozunk. Boros azt mondta anyámnak: „vén kulákné, fogd bé a szád, mert máma vagy és holnap nem”. Ezt vetette oda édesanyámnak. Édesanyámat is megvádolta azzal, hogy kapcsolatban állt a betyárokkal, és ő biztatta fel Szigyártó Domit, hogy lőjön be hozzá. Nálunk tanácskozták meg az ügyet a pálinkafőzőben. Boros miatt kapott édesanyám tizenöt évet, édesapámat szintén elvitték, de hat hónap múlva súlyos betegsége miatt hazaengedték. Még három hónapot élt, majd elhunyt 1960-ban. Sokat kínozták a beteges embert. Édesanyám hat évet és nyolc hónapot ült le a börtönben tiszta ártatlanul. Nem tudtuk, hogy él-e, és hol van. Amikor elvitték, volt tizenkét süldőnk, azokat eladtuk, és az árából fellebbeztünk Marosvásárhelyen. Az ügyvéd, akit megfogadtunk, felállt, de szóhoz sem jutott, leültették. Akkor tudtam meg azt, hogy Domokost halálra ítélték. Édesanyám több börtönben is raboskodott. A vagyonunkat elkobozták, mindent elvettek, a malmunkat és a cséplőgépünket is beleértve. Csak a rendszerváltás után tudtuk visszaperelni vagyonunk egy részét. A pálinkafőzőbe Dézsi és Pusztai is el-eljött, de ők mindig kifizették a pálinkát, nem nálunk ittak, hanem elvitték az italt. Velünk szemben rendesek voltak, de gyűlölték a kommunista rendszert és annak hűséges kiszolgálóit.
Megverte az erdőpásztort
László Ödönt arra kértük, meséljen el egy Pusztaival vagy Dézsivel kapcsolatos esetet. Rövid gondolkozás után Ödi bácsi az alábbi történetet mesélte el.
– Amikor 1955-ben csemetét kapáltunk, egyik este hat óra körül bejött Pusztai egyedül a barakkba, erdészruhában volt, és elkiáltotta magát: Fel a kezekkel, a kutya istenit! Velem volt Szígyártó Domi és Tóth Mihály is, voltunk vagy nyolcvanan. Zölde Ilonka édesapja volt a brigádos. Pusztai azt mondta: „Nekem egyetlen emberrel van dolgom, Czibakkal. Azzal, aki a medve bőrére előre ivott.” Czibak Jóska bácsit nagyon elverte, azt mondta, hogy ő mást senkit nem bánt, neki csak egy emberrel van baja. Azt mondta neki, hogy vegye le az állam tulajdonát képező ruhát magáról. Ruhát cserélt vele, a sajátját pedig a tűzbe dobta. Czibakot gatyásan hagyta, majd jól elverte, mivel megtudta: Czibak azzal dicsekedett, hogy kézhez keríti őket. Késő este kellett énekeljük Pusztaival az Internacionálét és a székely himnuszt. Ő adta meg a hangot. Tisztán emlékszem az esetre. Pusztaiék csak azokat verték meg, akik árulkodtak felőlük, vagy sanyargatták a népet. A szegény embereket mindig segítették. A sok szenvedés miatt a mai napig megoszlanak a vélemények Pusztairól és Dézsiről
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hatalomátvétel és a szellemi elit lefejezése

Székely Lovasok Székelyföldért
Háromszéken 170 kilométeres távot tesznek meg az augusztus 15-17. között zajló székelyföldi lovas váltó résztvevői – tájékoztatott Jakab Kevend-István huszárszázados, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület elnöke. Hozzátette: amióta a lovas hadviselések kora lejárt, nem ült ennyi székely egyszerre lóra. A staféta Székelyföld etnikai határai mentén halad majd Hargita és Kovászna megyében.
Jakab Kevend-István elmondta: rendezvény célja összefogni a székelyföldi lovas közösség minden ágában tevékenykedő magyar nemzeti érzelmű lovasokat, és körbevinni lóháton egy jelképes stafétát Székelyföld etnikai határai mentén. „Így kívánjuk megmutatni, hogy Székelyföld igenis létezik, volt és lesz, egységes és oszthatatlan, és mi székelyek, lovas nemzetként ragaszkodunk ősi földünkhöz és évezredes hagyományaikhoz és ezek védelmében képesek vagyunk összefogni minden körülmények között” – részletezte.
A stafétabotot ezúttal egy GPS-készülék és kis székely zászló helyettesíti, melyet egymásnak adnak át a kijelölt helyeken az egymást éjjel-nappal váltó lovasok. „A rendezvény erejéig összefogtak a Hargita és Kovászna megyei lovasok, akik ötszáz kilométeres távon járják körbe Székelyföldet. Jövőre azonban nagyon reméljük sikerül a Maros-mentét is körbejárnunk, hogy teljesebb legyen az utunk. Ha törik, ha szakad, jövőre beér a staféta oda is” – mutatott rá a háromszéki huszárszázados. Hangsúlyozta: ez egy civil kezdeményezés, mindenféle politikai hátszél nélkül.
A Székely Lovasok Székelyföldért elnevezésű lovasrendezvény háromszéki résztvevői hat civil egyesület tagjai: a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület, a Vargyasi Csillagkövetők, a Saggitis Siculorum Egyesület, a Háromszéki Lovas Egyesület, a Szentléleki Kassai Lovasíjász Iskola és a Torjai huszárok. A 170 kilométeres háromszéki távot hetven lovas teljesíti majd, akik már többször megtették az utat, „elpróbálták a lovaseseményt” ahogyan Jakab Kevend-István mondja.
A három napon át tartó lovagláson Kovászna megye határát szombaton érik el a lovasok, ahol a Vargyasi Csillagkövetők civil egyesület képviselői veszik át a stafétát a Hargita megyei lovasoktól és viszik azt Vargyason át Barót város Vargyas felőli bejáratáig.
A hagyományőrző tájékoztatása szerint a lovasesemény során csak nagyon ritkán haladnak főúton, a településekre sem mennek be, csak a bejáratig, hiszen az ajánlás szerint ügetve kell a ritmust tartani és az aszfalton ezt nem tanácsos tenni.
Ugyanakkor a staféta ünnepélyes fogadását több településen is megszervezik: Árkos, Sepsiszentgyörgy, Kökös, Szőrcse településeken nappal, Petőfalva, Imecsfalva, Gelence, Ozsdola, Nyújtód, Lemhény, Kézdialmás, Csomortán, Esztelnek, Bélafalva, Kézdiszentkereszt, Szentlélek, Torja községekben pedig fáklyafényben, az esti órákban.
„Mint általában a hagyományőrző és lovas események esetében történni szokott Háromszéken, a Székely Lovasok Székelyföldért esemény Kovászna Megye Tanácsának és az útvonalba eső települések önkormányzatainak támogatását élvezi” – szögezte le Jakab Kevend-István.
Szabó Enikő, Székelyhon.ro

Lovasok Székelyföldért
Szombat déltől vasárnap hajnalig, 15 óra alatt 168 kilométert tesz meg Háromszéken az a 68 lovas, aki részt vesz a Székely Lovasok Székelyföldért lovas váltóban. A staféta a csíkcsicsói Csodaszarvas Egyesület vezetője, Lutz Levente ötlete.
Indulási pontja Csíkcsicsó volt, háromszéki utolsó állomáshelye Kézdiszentlélek, onnan tér vissza. A váltó célja körbejárni Székelyföld etnikai határait, egyúttal összefogni a székelyföldi lovas- – és magyar érzelmű – társadalmat. Az előrejelzések szerint a Székely Vágta után ez lesz Székelyföld második legnagyobb lovas megmozdulása.
A váltó szakaszait nappal kettő, éjjel három lovas teljesíti. Az egyik lovas székely zászló mintájú tarisznyát visz, benne GPS-készülékkel, mely az útvonalat, az egyéb adatokat rögzíti. A másik lovas székely zászlóval vonul, az éjjelente harmadiknak bekacsolódó lovas biztonsági szerepet vállal. Sötétedés után fáklyafénynél folytatják útjukat.
A váltó háromszéki szervezője, Jakab Kevend István érdeklődésünkre elmondta, nem sikerül valójában körbejárni Székelyföld etnikai határait. Ez többek között némely települések lovastársadalmának hiányával magyarázható. Az is közrejátszik, hogy a biztonságot nem kockáztatják a teljes területi lefedéssel – ezért nem érinti a staféta Kézdivásárhelyt. Orbaiszéken sem tudták a pontos határok vonalát tartani, nem jutnak el Zágonba, Kommandóra, Kovásznára – pedig ezen települések közelében húzták meg egykor Magyarország határát. Objektív okok miatt marad ki az útvonalból Maros megye is. A lovas stafétát minden évben meg szeretnék szervezni, jövőre úgy tervezik az útvonalat, hogy az valóban egybevethető legyen Székelyföld tulajdonképpeni határaival. A stafétát több településen ünnepélyes keretek között fogadják, civil szervezetek, magánszemélyek mellett a helyi önkormányzatok, a megyeháza is hozzájárul az esemény sikeréhez, Tamás Sándor megyeitanács-elnök is végiglovagolja az egyik szakaszt.
A váltó a következő időpontokban érinti a megye településeit: 12.45 Vargyas, 13.30 Barót vargyasi bejárata, 14.45 Szárazajta, 17.20 Árkos (a központban), 18.10 Sepsiszentgyörgy (a Kovács vendéglőnél), 19.20 Kökös (a Gábor Áron-emlékműnél), 21.50 Szörcse, 22.40 Székelypetőfalva, 23.10 Imecsfalva, 23.40 Gelence. Éjfélkor Hilibben lesznek, negyedóra múlva Ozsdolán, 1.30-kor Nyujtódon, kettőkor Alsólemhényben, 2.30-kor Kézdialmáson, 2.50-kor Esztelneken, 3.25-kor Bélafalván, 3.50-kor Kézdiszentkereszten vonulnak át. 4.30-kor Szentléleken jelennek meg, innen Torjára lovagolnak, ahol a csíki lovasok veszik át a tarisznyát és a székely zászlót, mely visszaér Csíkcsicsóba.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ponta: fontos, hogy a gyerekek jól megtanulják anyanyelvüket
Négy Hargita megyei – Csíkkozmás, Gyimesfelsőlok, Csíkszentmárton, Csíkmadaras – és három Kovászna megyei – Szentkatolna, Előpatak és Nagybacon – településnek adtak át iskolabuszokat Csíkkozmáson szeptember 11-én, csütörtökön. Az átadóünnepségen részt vett Victor Ponta miniszterelnök, Kelemen Hunor és Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettesek, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának, valamint Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, a két megyéből számos polgármester, Korodi Attila környezetvédelmi miniszter, továbbá Antal István és Moldován József parlamenti képviselők.
A látogatás előtt Kelemen Hunor jelenlétében a polgármesterek aláírták az Országos Településfejlesztési Programból (PNDL) kiutalt pénzösszegekről szóló szerződéseket – a közel hetven település iskolák, óvodák, utak, ivóvíz- és csatornahálózat korszerűsítésére kap támogatást, új munkálatok elkezdésére és a már folyamatban lévők befejezésére, Hargita és Kovászna megye egyaránt több mint hat-hat millió lejben. A Kovászna megye által kapott hat mikrobuszból a fent említett három község vezetője vehette át személyesen Victor Ponta miniszterelnöktől csütörtökön, Csíkkozmáson az új iskolabuszok kulcsát. Utak felújítására Uzon, Szentlélek, Nagybacon, Bárkány, Bereck, Gelence, Zágon, Ozsdola, Kézdivásárhely, míg ivóvíz- és csatornahálózat korszerűsítésére Kökös, Hídvég, Bodzaforduló kapnak támogatást a kormány alapjaiból, új munkálatok elkezdésére és a már folyamatban lévők befejezésére is.
A miniszterelnököt és helyetteseit a Boga Alajos V–VIII. osztályos iskolában fogadták, ahol Bodó Dávid polgármester üdvözölte őket házigazdaként. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke köszönetet mondott az iskolabuszokért, és fontosnak nevezte a PNDL-szerződések aláírását, megjegyezve, örömmel értesült arról, hogy további támogatásra kaptak ígéretet a program keretében. A Hargita megyei elnök átadta Victor Pontának azt az oktatási segédanyagot, amely nem román anyanyelvű középiskolások romántanulását segíti, a kommunikációra helyezve a hangsúlyt, és amelyet Hargita megyei romántanárok szerkesztettek Maria Sturzu irányításával. „Azt hiszem, mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy hiányos a magyar tanulók nyelvtudása, ami általában negatív értelmezést kapott, pedig tudjuk, hogy a legtöbb esetben ezt a problémát a nem megfelelő módszertan okozza. A most megjelenő könyv fontos előrelépést jelent ezen a téren, és más megyék iskolái számára is elérhető lesz” – jelentette ki Borboly Csaba. Az elöljáró ismertette a vendégekkel a Hargita és Bákó megye közti határvitát is, amelynek megoldásához a segítségüket kérte, hiszen az Úz-völgyi ifjúsági tábor is kihasználatlanul áll az egyetértés hiánya miatt.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szerint a kormányfő mai jelenléte a térség, a két megye, Székelyföld fejlesztése szempontjából fontos momentum. „Egy hónappal ezelőtt a miniszterelnök úr az RMDSZ-elnök, Kelemen Hunor meghívására érkezett Nyergestetőre, az akkor egy politikailag fontos momentum volt. Első jele a normalitásnak. Akkor ígéretet tett, hogy gyakrabban jár majd hozzánk. Íme, ma is itt van, a miniszterelnök-helyettes társaságában” – mondta köszöntőbeszédében. Victor Ponta magyarul is köszöntötte a jelenlévőket, és a román tankönyvekre utalva azt mondta, fontos, hogy a gyerekek jól megtanulják anyanyelvüket, ugyanígy a román nyelvet, akárcsak az angolt, hiszen nemcsak Románia, hanem Európa polgárai is vagyunk. „A felvetett problémáról már tárgyaltam és még tárgyalni fogok az oktatási miniszterrel, hiszen mindannyiunk érdeke a minőségi oktatás” – jelentette ki a miniszterelnök. Hangsúlyozta, hogy a fejlesztési programok Románia minden polgárának szólnak, és minden gyermeknek szüksége van iskolabuszra, korszerű tanintézetekre, régiótól függetlenül. A kormányfő úgy vélte, emellett a szimbolikus gesztusokra is szükség van, példaként említette Gábor Áron ágyújának a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tulajdonába való helyezését. Ezek a gesztusok Victor Ponta szerint egyre gyakoribbak, és a normalitás irányába mutatnak.
Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes szintén magyarul köszöntötte az egybegyűlteket. Elmondta, hogy a Hargita megyének szánt iskolabuszok egy részét már átadták Bukarestben, a kormány székhelyén, és a Kozmáson átadottak után újabb kisbuszok érkeznek majd. Olyképp módosították a törvényt, hogy ezentúl városi oktatási intézmények is kaphassanak iskolabuszt. „Minden állampolgárnak, etnikai hovatartozástól függetlenül, joga van a civilizált életkörülményekhez: aszfaltozott úthoz, ivóvízhez, csatornarendszerhez, modern iskolához. A kozmásiaknak ugyanúgy, mint a bukarestieknek” – jelentette ki a kormányfő-helyettes. Mint mondta, a jelenlegi kormány egyik fontos intézkedése, hogy ne politikai alapon, hanem a fenntartható fejlődés szempontjait figyelembe véve osszák el a forrásokat, elsősorban a hátrányos helyzetű térségeket segítve.
Kelemen Hunor szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes szerint hosszú távú tervezés az, ha az oktatási rendszert, az iskolás gyermekek biztonságát egy felelős kormányzás prioritásának tekinti. „Az RMDSZ azért része ennek a kormánynak, hogy minden olyan helyi igényt támogasson, ami a közösséget szolgálja. Ezeknek az iskolabuszoknak az átadása és a ma aláírt településfejlesztési szerződések azt bizonyítják, hogy jól döntöttünk” – mondta.
Közlemény
Erdély.ma

A székelyföldi elöljárók köszönik a kampányajándékot
A Hargita és Kovászna megyei önkormányzat vezetői örülnek annak, hogy a fejlesztési minisztérium több mint 12 millió lej értékben infrastrukturális beruházásokra szánt támogatást biztosít közel hetven székelyföldi településnek. Az elöljárók azonban nem értenek egyet azzal, hogy a kormány adakozókedve a novemberi államfőválasztással kapcsolatos korteskedéssel függ össze.
A támogatási szerződéseket, mint ismeretes, Victor Ponta miniszterelnök-államfőjelölt és Liviu Dragnea fejlesztési miniszter adta át az elöljáróknak múlt csütörtökön egy meglehetősen kampányízűre sikerült csíkkozmási ünnepség keretében, melyen Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is részt vett.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke a Krónikának elmondta, rendkívül zavarja, hogy bármit tesznek, a sajtó azonnal kampányfogásnak titulálja. „Tisztázzunk valamit: ebben az országban minden évben kampány van, idén kétszer is. Most éppen kampány van, jövőben kezdődik a helyhatósági választások előtti korteskedés, majd a parlamenti, és így tovább. Minden évben kétszer számíthatunk költségvetés-kiigazításra – az év elején és a végén –, akkor fejlesztésekre, kormányprogramokra biztosítanak összegeket, és egyesek akkor is azt mondják, persze, mert kampány van” – fogalmazott a háromszéki politikus, aki szerint az a legfontosabb, hogy a magyarok egyáltalán bele tudnak szólni a támogatások elosztásába.
„Ebben az országban is van pénz fejlesztésekre, de nekünk csak akkor jut belőle, ha ott vagyunk, ahol ebbe bele lehet szólni, különben úgy elosztják, hogy észre sem vesszük. Nem vagyok szerelmes sem a bal-, sem a jobboldalba, azokkal dolgozunk, akiket észérvekkel meg lehet győzni, vagy politikai mozdulatokkal befolyásolhatunk” – tette hozzá.
A Kovászna Megyei Tanács elnökétől megtudtuk, a múlt csütörtökön aláírt támogatási szerződések révén Uzon, Szentlélek, Nagybacon, Bárkány, Bereck, Gelence, Zágon, Ozsdola és Kézdivásárhely utak felújítására, Kökös, Hídvég, Bodzaforduló pedig az ivóvíz- és csatornahálózat korszerűsítésére kapott pénzt.
„Az év első felében is lehívtunk 20 millió lejt fejlesztésre, és a második felében is lehívunk újabb 20 milliót. Most szeptemberben már bejött ez a hatmillió lej, a szeptemberi költségvetés-kiigazítás után még számítunk 19 millió lejre” – mondta a tanácselnök.
Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke lapunknak elmondta, a helyi beruházásokra előirányozott, 6 millió lej értékű kormánytámogatáson kívül még legalább tizennégy millió lej folyhat be a megyeháza kasszájába. Borboly abban bízik, hogy a teljes összeget megkapják, mert a kérelmeket alaposan megindokolták, és jelentős részben már elkezdett munkálatokra kértek pénzt, ezek is a kormány prioritásai közé tartoznak.
„A helyi közösségek számára fontos fejlesztésekről van szó, az út-, víz- és csatornaépítések, illetve korszerűsítések az életkörülmények javítását szolgálják – mondta a tanácselnök. – A javuló életkörülmények előmozdíthatják a folyamatot, hogy a fiatalok minél nagyobb arányban falura költözzenek. A Hargita Megyei Tanács a Kisfalu elnevezésű keretprogramjával e folyamat elindítására, gyorsítására törekszik saját költségvetéséből és kormányzati forrásokból egyaránt” – szögezte le Borboly Csaba.
Bíró Blanka, Krónika (Kolozsvár)

Emlékmű az ozsdolai „terroristáknak”
Október 25-én, szombaton délelőtt megtört a jég a háromszéki Ozsdolán is: a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége (KMVPFSZ) egy kőelemre erősített márványtáblával rótta le tiszteletért mindazon ozsdolaiak előtt, akik a kommunista rezsim mártírjai vagy áldozatai voltak.
Az avatóünnepségen – amin meglehetősen kevés helybeli vett részt – jelen voltak a Székely Nemzeti Tanács tagjai, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom képviselői, az önkormányzatot pedig Csíki Dávid alpolgármester képviselőte.
A jelenlevők számára Tófalvi Zoltán író és történész elevenítette fel a múlt rendszer szörnyűségeit és beszélt azokról a személyekről, akik áldozatául estek a kommunizmus pribékjeinek. A történész szerint a terrorista jelzőt első ízben nem a nagyvilágban, hanem Kézdivásárhelyen és a környékbeli falvakban használták először, így bélyegezve meg többek között a két híres ozsdolai betyárt – Pusztai Ferencet és Dézsi Dénest – akik a rendszer ellen harcoltak, és életüket is adták. Szót ejtett falusfelükről, Szígyártó Domokosról is, akit a szamosújvári börtönben végeztek ki, röpke 15 perces tárgyalás után. A történelem cinizmusa, hogy ahol Szígyártót és társait hóhéraik kivégezték, ma élelmiszerraktár – mondotta keserűen a történész, aki azt is fájlalta, hogy még ma sem lehet az emberhez méltó végtisztességet megadni a kommunizmus áldozatainak, mert továbbra sem férnek hozzá a levéltárak anyagához, így nem tudni, hogy porhüvelyük hol nyugszik. A történész ugyanakkor arra kérte az ozsdolaiakat, hogy legyenek büszkék a néhaiakra, Török József, a KMVPFSZ elnöke pedig a megbékélés emlékművének nevezte a felavatott jelt, amit Jakab-Fancsali Kálmán címzetes esperes, az ozsdolai plébános áldott meg.
A kulturális műsorral tarkított ünnepség koszorúzással ért véget.
Bartos Lóránt
Székelyhon.ro

Emlékmű az áldozatoknak
Első alkalommal állítottak emlékművet a hétvégén Marosszéken, illetve Háromszéken olyan személyeknek, akiket bizonyíthatóan a kommunisták gyilkoltak meg. 
A Maros megyei Vadadon Kiss István helyi gazdának adóztak tisztelettel, akit a kollektivizálás ellenzése miatt végeztek ki központi parancsra, míg Háromszéken az ozsdolai betyároknak állítottak emléktáblát. A Csíkfalva községhez tartozó Vadadon szombaton avatták fel az 1950. július 21-én a kommunisták által kivégzett Kiss István földműves emlékművét. 
Ez az első köztéri alkotás Maros megyében, melyet olyan személynek állítottak, akit bizonyíthatóan a kommunisták végeztek ki központi parancsra, hogy megtörjék a gazdaköri rendszert, és rábírják a földműveseket a kollektivizálásra. A rendezvényen László Márton történész kiemelte: Kiss István meggyilkolása nem volt egyedi eset a vidéken.
„A kutatásaim során a vadadiakhoz hasonlóan ellenálló közösséggel még nem találkoztam, többszöri fenyegetés ellenére sem hátráltak meg a kommunisták elől. 1948-ban egy bálban egy Fülöp Albert nevű helyi besúgó elvesztette a feljegyzéses füzetét, amelyből kiderült, hogy a szintén helyi Kiss Vencelt figyelte, ezért Kiss Vencel megverte őt. A városból kiszállt a milícia, de a faluban megkongatták a harangot, a férfiak összesereglettek, mire a rendőrök elmenekültek. A falu megvédte Kiss Vencelt. Éjszaka megérkezett a katonaság, kilenc személyt letartóztattak, de a falu továbbra is ellenállt. 1950-ben megjött a központi parancs, hogy az ilyen ellenálló településeken példát kell statuálni, embereket kell kivégezni. Ennek lett az áldozata 1950. július 21-éről 22-ére virradóan Kiss István” – mesélte a történész. Rámutatott, a gazda kivégzése után javait elvették, és szétosztották a helyi kommunista pártiak között, a feleségét pedig kilakoltatták, és kitiltott személynek nyilvánították.
Bányai Antal felszólalásában hozzátette: az ő édesapját, Bányai Györgyöt „nézték ki” a szekusok, mivel a „magyar világban” a falu vezetője volt, módos gazda, de amikor megtudták, hogy hat gyereke van, Kiss Istvánra esett a választásuk, akinek egyetlen fia a háborúban meghalt.
„A faluból öt férfit, közöttük apámat is, kényszerítettek, hogy megássák a sírját, apámmal átkutattatták a zsebeit, majd bedobatták a testet a gödörbe. Azt is mondták, hogy jól tapossák meg a földet, de erre már nem voltak hajlandóak, ezért a puskatussal belökték őket a gödörbe” – mesélte az édesapjától hallott részleteket Bányai Antal. Hozzátette, hogy az 1989-es rendszerváltozás után keresték a maradványokat, de már nem találták.
Az emlékmű Szakács Mátyási Endre kezdeményezésére készült, aki a kopjafánál egy cserépnyi földet is elhelyezett. „Kiss István felesége, Kiss Irma kiment arra a helyre, ahol a falutársak mondták, hogy eltemették a férjét, és a véres porból egy adagot a háza kútjának lábánál eltemetett. Onnan hoztuk mi most ezt a cserép földet” – mondta a kezdeményező.
Szombaton megtört a jég a háromszéki Ozsdolán is: a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége kőelemre erősített márványtáblával rótta le tiszteletért mindazon ozsdolaiak előtt, akik a kommunista rezsim mártírjai vagy áldozatai voltak. Az avatóünnepségen – amin meglehetősen kevés helybéli vett részt – jelen voltak a Székely Nemzeti Tanács tagjai, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom képviselői, míg az önkormányzatot Csíki Dávid alpolgármester képviselőte.
A jelenlévők számára Tófalvi Zoltán író, történész elevenítette fel a múlt rendszer szörnyűségeit, és beszélt azokról a személyekről, akik áldozatául estek a kommunizmus pribékjeinek. A történész szerint a terrorista jelzőt nem a nagyvilágban, hanem Kézdivásárhelyen és a környékbeli falvakban használták először, így bélyegezve meg többek között a két híres ozsdolai betyárt – Pusztai Ferencet és Dézsi Dénest –, akik a rendszer ellen harcoltak, és életüket is adták. Szót ejtett falustársukról, Szígyártó Domokosról is, akit a szamosújsvári börtönben végeztek ki, alig negyedórás tárgyalás után.
„A történelem cinizmusa, hogy a hely, ahol Szígyártót és társait hóhéraik kivégezték, ma élelmiszerraktár – mondta a történész, fájlalva, hogy még ma sem lehet az emberhez méltó végtisztességet megadni a kommunizmus áldozatainak. Rámutatott, mivel továbbra sem férnek hozzá a levéltárak anyagaihoz, nem tudni, hol vannak eltemetve az áldozatok.
A történész arra kérte az ozsdolaiakat, legyenek büszkék elődeikre, míg Török József, a volt politikai foglyok megyei szervezetének elnöke a megbékélés emlékművének nevezte a felavatott jelt, amit Jakab-Fancsali Kálmán címzetes esperes, ozsdolai plébános áldott meg.
Bartos Lóránt, Gáspár Botond
Krónika (Kolozsvár)

Film a székelyföldi betyárokról
Közel kétéves forgatás után a Médiatanács Magyar Média Mecénatúra programjának támogatásával a napokban elkészült a gyergyószentmiklósi Zsigmond Attila ötvenkét perces Székelyföldi betyárok című dokumentumfilmje az ozsdolai Pusztai Ferencről és Dézsi Dénesről, valamint a kászonfeltízi Máté Györgyről (Jegesről).
A filmes stáb többek között Ozsdolán, Bélafalván, Esztelneken, Dálnokon, Csernátonban és a Kászonokban forgatott, megszólaltatva mindazokat a kortársakat, akik ismerték a három betyárt. „Nem klasszikus értelemben vett dokumentumfilm készült, szubjektív megközelítésben viszonyultunk a témához, reméljük könnyen fogyasztható és érthető filmet sikerült összehozni” – mondta érdeklődésünkre Zsigmond Attila operatőr és rendező. A dokumentumfilmet a jövő év elején a Duna Televízió tűzi elsőként műsorra. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Négy esztendő a magnitogorszki lágerben (A csernátoni Kocsis Lajos visszaemlékezései)
Napjainkra megfogyatkoztak a történelem eme gyászos korszakának tanúi, akik túlélték a második világháború utáni sztálini lágereket. A volt szovjet hadifoglyok zöme már túl van kilencvenedik életévén. Közéjük tartozik az alsócsernátoni Kocsis Lajos is, aki sok esztendő távlatából is jól emlékszik a hetven évvel ezelőtti eseményekre, és az orosz nyelvet sem felejtette el.
Katonaéveim és fogságba esésem története
1921. január 30-án születtem Csernátonban. 1942. október 26-án Gyergyótölgyesen rukkoltam be a magyar hadseregbe. Mivel az ottani kaszárnyában nem fogadtak, visszahoztak Borszékre, ahol két hónapot töltöttünk, s onnan a felső-háromszékieket Kézdivásárhelyre, az árkászszázadhoz hozták. Ott szolgáltam két évet. Kaszárnyánk a mostani bíróság mellett, a Petőfi-iskola régi épületében volt. Kézdivásárhelyről kihelyeztek ide-oda, erre-arra hordoztak. Maros megyébe kerültem, Bordosra, ahol a zsidókat gyűjtötték munkatáborba. Itt egy családhoz szállásoltak el, a férj Galíciában szolgált, az asszony két lányával lakott a házban. Nagy gazdaság volt, muraközi lovakat tartottak. Ha már a nyakukon voltam, gondoltam, segítek nekik a gazdaságban. Kora reggel felkeltem és elláttam az állatokat. Nagy borospincéjük is volt, vederszámra vittem bajtársaimnak a bort. A gelencei Lázár János volt a szakaszvezetőm. Egész nyáron ott voltam. Onnan visszahoztak Kézdivásárhelyre 1944 augusztusáig, amikor kikerültem a frontra. Ojtozba, majd Sósmezőre vittek, ahol egy robbantószázadhoz osztottak be. Az utak szélén voltak az aknakutak, csak élesíteni kellett, és az út leszakadt, hogy a muszkák ne tudjanak előrehaladni. Mi Sósmezőn voltunk, az oroszok pedig bejöttek Ozsdola felől. Megindultunk Sósmezőről Bereck felé, de már ott is bent voltak. Ki kellett kerülni őket, Lemhény, Szárazpatak érintésével a hegyeken keresztül mentünk a Kászon-völgyén át Csíkszereda felé. Amikor Csíkszeredába értünk, az oroszok már ott is bent voltak. Onnan elindultunk Maros megyébe, ahol Üvegcsűr és Idecspatak környékén három hétig állóharcba keveredtünk az oroszokkal. Egy hétig a fronton voltam, majd bevittek Marosvécsre, utána visszavittek megint a frontra, és ismét Marosvécsre kerültünk rövid ideig. Marosvécsről elindítottak, és hamarosan, 1944 októberében a muszkák fogságába estem a Beszterce-Naszód megyei Betlenben. Négy-ötezer hadifoglyot kísértek onnan az oroszok a földvári lágerbe. Román és német is volt közöttünk. Minden tíz méterre orosz őr állt. Gyalog hoztak, én félmezítláb voltam, az egyik orosz levette a lábamról a síbakancsot, s nekem adta az ő rossz bakancsát. Az egyiknek le volt jőve a talpa. Egyik nap az egyik, másik nap a másik lábamra húztam fel a jó bakancsot. Amikor megérkeztünk Földvárra, nem is mentünk be az épületbe, mert rengeteg volt a poloska. Az udvaron maradtam. Meg akartam szökni, mind az járt a fejemben, de nem ismerve a terepet, nem mertem elindulni, pedig lett volna alkalmam. Két nap után, november elsején bevagoníroztak. Voltunk vagy hatezren a szerelvényen. Irány Szovjetunió. Ukrajnán vittek keresztül, a hegyes vidéken a vonat csak lassan tudott haladni. Az egyik vagon alját a rabok kivágták, és mind megszöktek. Az oroszok csak a következő állomáson vették észre, hogy üres a vagon. A mi vagonunkba is felszállt egy orosz egy karóval a kezében, számolni kezdett, s közben jó nagyokat vágott ránk. Engem már az első percben letapodtak. Egy ötventonnás kocsiban hatvan fogoly volt begyúrva. Amikor végigszámolt, visszafelé kezdett számolni, gondoltam, ismét kapok egy adag verést. Szerencsére, másodszor megúsztam. Tizenöt napig semmit nem adtak enni, ki se nyitották a vagonajtót. Tizenöt nap után borsókonzerveket adtak fel, vizet nem, a zúzmarát vakartuk le a vagon oldaláról. A halottakat egy más vagonba rakták át, hogy legyen meg a létszám, s amikor megérkeztünk a lágerbe, ott temették el őket.
A magnitogorszki lágerben
December elsején érkeztünk meg a magnitogorszki lágerbe. Mikor megérkeztünk, még három napig a vagonokban tartottak, téli ruha nélkül, mezítláb. Csak akkor vittek a barakkokba, ahol rengeteg tetű volt, miután adtak téli ruházatot. Mindkét hónom alól marokszámra vettem ki a tetűt. 1945 tavaszáig a tetű és a poloska evett meg. Ételt naponta egyszer adtak, nem győztek főzni hétezer embernek. Nyáron egy külön- brigád szedte a labodát a mezőn, vitték a konyhára, ahol összeszecskálták, majd beletették az ételünkbe. Káposzta, a pityóka héjason, cukorrépa és murok volt az alapételünk. A pityóka, a murok, a répa télen teljesen meg volt fagyva, a silógödörből vették ki és vitték a konyhára. Tíz perc múlva kész volt az étel. Egy német bemondó mondta, hogy mikor, ki menjen ebédelni vagy a cukorfejadagot átvenni. Kéthetente orvosi vizitet tartottak. Amint valaki felerősödött, máris munkára küldték. Én egy darabig hatos kategóriás voltam, majd egyes lettem. Beosztottak az orosz nők mellé öt-hat emeletes blokkokat építeni. Az egyik kemény orosz fehérnépet Marucának hívták, ő rakta kívül a falat zsinórral, én belülről tettem a téglákat, szidott is ezért eleget, de nem értettem, hogy mit mond. Raktam, ahogy tudtam, horgasan, görbén. Amit délelőtt raktam, az délutánra mind ledőlt, nem kötött a tégla. Szidott oroszul. Azzal fenyegetett, hogy nem kapok ételt. Még egyszer megmutatta, hogy kell falazni, raktam én is, odajött, és már elégedett volt a munkámmal. Mind mondta nekem oroszul, hogy ocsiny kharaso roboti (nagyon jól dolgozol, így kell dolgozni). Az orosz nőket internálták. Kilencszáz kilométeres körzetben mind internáltak voltak. Az Urál folyón innen van Magnitogorszk, az Urálon túl már Ázsia fekszik. Szibéria. Európában laktunk és Ázsiában dolgoztunk. A lágerből vittek keresztül az Urálon a vasolvasztó kemencékhez. Télen a jégen jártunk keresztül, négy méter vastag volt a 35 fokos hidegben. Egy idő után kivettek onnan. Jöttek az egyik kolhozból azzal, hogy kell húsz ember. Csernátonból együtt voltam Makó Bélával, még velünk volt Ráduly Miklós, ő már előttem hazajött, Bulárka János, Nagyoláh Károly és Fehér Ferenc, ők már elhunytak. Jelentkeztünk Bélával, hogy legyünk szabadabbak, ne kísérjenek naponta szuronyos puskával. Már akkor jól értettem oroszul, ezért megtettek brigádosnak, és pirivoc (tolmács) is lettem. A kolhozban ökrös szánokkal szénát hordtunk olyan távolságra, mint ide Sepsiszentgyörgy. Reggel öt órakor keltünk, és éjszaka egy órakor feküdtünk le. A következő tavasz is a kolhozban ért. Ha a foglyok nem értettek meg valamit, vagy nem azt csinálták, amit nekik kiadtak az oroszok, mindig engem szólítottak, hogy tolmácsoljak. Kértem a társaimat, hogy dolgozzanak többet és szivarozzanak kevesebbet, hogy engem ne szidjanak értük. Megemberelték magukat, és délutánra elvégezték a kiszabott munkát. Az orosz nagyon elégedett volt. Már egy telet és egy egész nyarat voltunk ott. A négy év alatt a kilencezer fogolyból háromezer maradt életben, a többiek ott pusztultak el. Eljött az idő, mikor haza kellett volna szállítaniuk, mert minket, erdélyi magyarokat Gheorghiu-Dej hadisarcként adott az oroszoknak. Elég az, hogy kimentünk a kolhozba, s amíg mindent be nem takarítottunk, nem vittek vissza a lágerbe. Október elsején kerültünk vissza. Az egyik orosz katona tudatta velünk, hogy másnap nem megyünk dolgozni, egynapos pihenőt kapunk a kapitánytól. Másnap reggel kinyitotta az ajtót, és elkiáltotta magát a kapitány háta mögött, hogy smirna (vigyázz). A kapitány egy kicsit tudott magyarul, az anyja magyar asszony volt. Mondta, hogy menjünk a raktárhoz, mert kapunk jó ruhát, a konyhán pedig két napra élelmet. Megtörtént. Még nem tudtuk, hová visznek.
Hazafelé és újra itthon
Délben vagonokba ültettek, és mentünk még felfelé Cseljabinszkbe, egy másik gyűjtőlágerbe érkeztünk. Amikor megérkeztünk, nem vittek be, hanem odatettek főzőkazánokat szerelni a vagonokba. Egy Tőkés nevű korondi mondta, segít nekem. Estig ketten három kazánt be is szereltünk. Éjszaka két óra lehetett, amikor kiáltották, hogy a vagonokból senki ne szálljon le, mert a szerelvény indul Románia felé. Amikor megvirradt, láttuk, hogy szembe megyünk a nappal. Erről jöttünk rá, hogy nem hazafelé, hanem más irányba tartunk. Vigasztaltam magam és a bajtársaimat, hogy nem baj, jó az Isten, hátha egyszer hazakerülünk. Két napon át mind a nappal szembe mentünk, harmadik nap került a hátunk mögé. Erről tudtuk, hogy nyugat felé tartunk. Egy hétig utaztunk nyugat felé. Október elsején beraktak a vagonokba, és 1948. október 26-án érkeztünk meg Foksányba. Egyenesen a fürdőbe kellett mennünk, majd átadtak a románoknak. A lágerből fúvószenekarral kísértek az állomásra, de a bukaresti személyvonat nem tudott bejönni az állomásra a nagy tömeg miatt. Nagy nehezen begördült a vonat. Még azok is felszálltak, akik nem arra tartottak. Voltunk tizenhatan kézdiszékiek. Az állomásfőnök megkérdezte, hová szeretnénk eljutni. Mondtuk, Kézdivásárhelyre. Mondta nekünk, hogy menjünk be a közeli kertbe és ott várjunk. Hozott két láda szőlőt, egy jó nagy kenyeret, bort is, de az nem kellett nekünk. Szőlőből jóllaktunk. Egyszer estefelé azt mondja nekünk, hogy készülődjünk, mert jön a vonatunk. Rengetegen voltak a szerelvényen. Nem fértünk fel a kocsikba, hanem ötön felmásztunk a vagonok tetejére a gőzlyukak mellé, így mentünk Predeálig, amikor következett az alagút. Mondtam, hogy ha eddig nem haltunk meg, most biztosan ott maradunk. Szerencsénkre az alagút rövid volt, nem értük a tetejét. Másnap reggel megérkeztünk Brassóba. Egy mozdonyvezető rendes volt hozzánk, felhozott egészen Sepsiszentgyörgyig. Jelentkeztünk a hadkiegészítőnél. Bereck felé amúgy is csak este indult vonatunk. Én akkor már házasember voltam, a katonaság előtt megnősültem. Lett volna egy szekér Csernáton felé, Gyergyai Károly, az idősebb Felsőcsernátonban boltos volt, hazahozott volna, de én úgy döntöttem, hogy bajtársaimmal maradok, velük jövök. Szőcs Józsival, a fuvarossal is jöhettem volna. Nem hagytuk el egymást. Voltak velem albisiak, dálnokiak, torjaiak és szentlélekiek is. Együtt maradtunk. A bajtársaim fele leszállt az eresztevényi megállónál, mi, a többiek, a torjaiak, csernátoniak és szentlélekiek Kovászna felé kerülve két órakor érkeztünk meg a kézdivásárhelyi állomásra. Ott váltunk el, mindenki ment hazafelé.
Kézdivásárhelyről Makó Béla barátommal gyalog indultunk Csernáton felé. Jövögettünk az úton. Az akkor nem ilyen volt, mint most. Egyszer halljuk, hogy előttünk egy szekér halad, azon valaki egyházi éneket énekel. Mondta nekem Béla, hogy ez Bajka Marci hangja. Ő volt. Utol is értük a futásfalvi útnál. Leszökött a szekérről és összevissza csókolt. Nagyon örült, mivel holt hírünk jött a faluba. Mire beértünk a faluba, megvirradt. Marci mindenkit felköltött, ahol csak elhaladtunk, kiabálta, hogy két olyan embert hoz, akiknek holt hírük jött, de hála az Istennek, élnek. Makó Béla szülői házához értünk. Bementünk a kapun, a kutya Bélát nem ismerte meg. A testvére kiáltotta a nyári konyhából a kutyának, hogy fogd meg. Béla visszaszólt neki, hogy ne haraptasson meg a kutyával, mert alig vártuk, hogy hazaérjünk. Nem tudott megszólalni, némán öleltük egymást. A szülei szintén így jártak, negyedóráig nem jött ki hang a szájukon. Néztük egymást, majd összevissza csókoltuk egymást. Addig beszélgettünk, míg kilenc óra lett. Csak apám élt akkor. Elindultam én is hazafelé. Délre még nem értem a szülői házhoz, körülvett a nép, mesélni kellett. Szegény apám is hat évig volt orosz fogságban. Én csak négy évig voltam hadifogoly két magnitogorszki lágerben és a kolhozban, két évig pedig katona. Elegem volt abból az életből. A testvérem összeszólalkozott a feleségemmel, s ezért hazaköltözött Felsőcsernátonba. Máthé Péternél szolgált akkor. Elindultam találkozni vele. Anyósom egyedül volt otthon, és mondta, hogy a mezőn van, csak este kerül haza. Egy kanapén ültem, amikor bejött az ajtón. Ő sem tudott megszólalni egy darabig, csak nézett. Nagy sírva a karomba borult és csókolt. Azt hitte, hogy soha többé nem lát. Nagy volt az örömünk. Leült mellém a kanapéra, s akkor mondtam neki, hogy soha többé nem hagyom el. Visszaköltözött hozzánk, s nekifogtunk gazdálkodni. A kollektivizálás után erdész is voltam vagy tizenhét évig.
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ősztől bezár a hilibi iskola
Nem telik el esztendő anélkül, hogy ne kerülne veszélybe egy-két háromszéki kisiskola, óvoda fennmaradása, minden alkalommal a gyermek- és pénzhiány az oka az esetleges bezárásnak. Két hét sem telt el az idei év kezdetétől, Hilibben máris meghúzták a vészharangot: az ozsdolai iskola, mint pénzügyi központ, az egyetlen összevont hilibi osztály megszüntetéséről határozott, amelyhez kérte az önkormányzat beleegyezését.
A döntés megszületett: az óvoda marad, de ősztől Ozsdolára kell ingázniuk a hilibi 6–10 éves gyermekeknek. Jakab-Fancsali Kálmán ozsdolai plébános, címzetes esperes és dr. T. Szabó Levente az interneten is közzétett petíciót fogalmazott meg a hilibi iskola védelmében, amelyhez támogató aláírásokat gyűjtenek. Mivel a beadvány megfogalmazói arra hivatkoznak, „az ozsdolai helyi tanács 2014 decemberében úgy döntött, hogy gazdaságossági okok miatt a következő tanévtől felfüggeszti a hilibi iskola működtetését, az ott dolgozó tanítónőt és az eddig szimultán oktatásban tanuló gyermekeket az ozsdolai iskolaközpontba integrálja”, lapunk első lépésben az ozsdolai önkormányzatnál keresett magyarázatot az intézkedésre. Péter Márta Judit jegyző elmondta, az ozsdolai Kún Kocsárd Általános Iskola vezetőtanácsa határozott a hilibi összevont osztály felszámolásáról, és benyújtotta az erre vonatkozó kérelmet az önkormányzathoz, amely elindította az ügyben a jogi eljárást. Előbb a decemberi tanácsülésen bocsátották szavazásra az iskola beadványát, a tizenhárom tanácstagból tizenegyen voltak jelen, nyolcan mellette voksoltak, ketten tartózkodtak, a hilibi tanácstag ellene szavazott. Megszületett a határozattervezet, azt benyújtották ellenjegyzés végett a megyei tanfelügyelőségre, ha onnan pozitív válasz érkezik, akkor hoznak végleges tanácsi határozatot a kérdésben. Ezek után a legilletékesebbet, az ozsdolai iskolaközpont igazgatóját kérdeztük. Bögözi Simon elmondta: a hilibi elemi iskola nyolc gyermekkel működik egyetlen összevont osztályban, ahol együtt tanulnak az előkészítő osztályosok az elsősökkel, a másodikosokkal és a harmadikosokkal, jelenleg nincs negyedikes tanuló. Ez nemcsak gazdasági szempontból fenntarthatatlan, hanem törvénytelen is, az előkészítősök nem tanulhatnak másik három-négy évfolyammal együtt – állítja az igazgató. Szerinte, ha az átszervezés nem történik meg, ősztől az akkori két negyedikest vagy az óvodából érkező jövendőbeli két előkészítőst kellene Ozsdolára ingáztatni, ami azt jelentené, hogy az iskolabusznak a jelenlegi két út helyett hármat kellene naponta megtennie, mert az elemistákat hamarabb kell hazavinni, mint az V–VIII. osztályosokat. Bögözi igazgató ecsetelte a 398 gyermekkel működő iskolaközpont anyagi helyzetét: a fejkvótaalapú finanszírozás 85–95 százalékban elég a fizetésekre, az anyagköltségeket valahogy kiszorítják, de az autóbusz fenntartása és üzemeltetése egyre nehezebb, annak ellenére, hogy a gépkocsivezetőt az önkormányzat fizeti. Idén négyszer annyiba kerül a kötelező biztosítás, mint tavaly – példálózott. Hozzátette: amiatt, hogy a fejkvóta szerinti költségvetésből nem tudtak kijönni, az elmúlt tanévben, februárban hozott pénzügyi törvény értelmében heti tizennyolc órát kellett tanítania, amit három iskolában tudott megszervezni, le kellett mondaniuk egy negyed könyvtárosi és egy negyed könyvelői állásról. Úgy gondolja, ilyen körülmények között, ha az önkormányzat a hilibi iskola további működtetése mellett dönt, anyagilag is hozzá kell járulnia a költségekhez. Tudja, hogy kellemetlen lépésre szánták el magukat, de meg kell tenniük, szerinte a hilibi gyermekeknek és tanítónőjüknek, Pálkó Mónikának van helye az ozsdolai iskolában. Minden gyermek a saját korosztályának megfelelő osztályban kapna helyet, egy tanítónő jelenleg helyettesítőként oktat, ősztől a hilibi pedagógus foglalná el a helyét, akinek egyébként is Ozsdolán van a címzetes állása – tájékoztatott az iskolavezető. Ezzel szemben az aláírásgyűjtők így érvelnek a hilibi iskola mellett: „Az oktatásra kizárólag piaci szempontok szerint tekintő gondolkodást azért tekintjük károsnak, mert elfeledkezik arról, hogy az oktatás a szorosan vett gazdasági érdekeken túlmenően mennyi másfajta értéket hordozhat: például egy adott faluban jó közérzetet teremthet, erősítheti az integrációt és a helyi kötődéseket, az esélyegyenlőség eszköze lehet, biztonságérzetet adhat, élhető, egészséges környezetet nyújthat, jobb időbeosztást tehet lehetővé a helyi gyerekek számára, munkahelyet teremthet helyben a pedagógusok számára. (...) Épp ezért kérjük a helyi tanácsot: fontolja meg és tudatosítsa a köznek azokat az érdekeit, amelyek a hilibi iskola esetében is fontosabbak lehetnek, mint a fenntartás puszta költségei.”
A döntés megszületett. A megyei tanfelügyelőség a tegnapi vezetőtanácsi ülésen ellenjegyezte az ozsdolai önkormányzat határozattervezetét, ami többnyire szimbolikus, mivel az oktatási törvény értelmében a helyi iskolahálózatról a helyi önkormányzatok döntenek. Keresztély Irma főtanfelügyelő érdeklődésünkre elmondta, ha a helyiek úgy értékelik, gazdaságossági okok mellett az oktatás minősége is javul azáltal, hogy a gyermekek a koruknak megfelelő osztályban tanulhatnak, akkor nincs miért ne értsenek egyet az átszervezéssel. Szerinte nem mindig igaz, hogy a kis létszámú osztályban a tanulók jobban haladnak, mert a tanítónak több ideje jut egy diákra, mivel nagyobb létszám esetén a versenyhelyzet viszi előre a gyermekeket. Tetszik, nem tetszik, a demográfiai mutatók szerint szórványosodás történik a tömbmagyarságban is, amelynek komoly következményei lesznek – véli a főtanfelügyelő, aki szerint a gyermeklétszám növekedése hiányában erre nincs megoldás, az elkerülhetetlen összevonásokat megúszni nem, csupán késleltetni lehet.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Keresztély Irma: újra kell gondolni az iskolahálózatot
Egyre bizonytalanabb a kis iskolák léte, a gyereklétszám folyamatos csökkenése miatt át kell gondolni az iskolahálózatot, véli Keresztély Irma.
A Kovászna megyei főtanfelügyelőt (képünkön) annak kapcsán kérdeztük, hogy Ozsdola önkormányzata eldöntötte, a következő tanévtől megszünteti a községhez tartozó Hilib falu elemi iskoláját, és az ott összevont osztályban tanuló nyolc kisdiákot iskolabusszal viszi a községközpont iskolájába.
A hilibi iskolában jelenleg nincs negyedik osztályos tanuló, de jövő tanévtől lesz, ezért egy osztályban egy tanítónő felügyelete mellett kellene tanulnia az öt évfolyamnak, ám ezt az oktatási törvény nem engedélyezi.
A kis vidéki iskolák megszüntetését, összevonását csupán egy-két évig lehet késleltetni, a folyamat azonban elkerülhetetlen, mutatott rá a főtanfelügyelő. Ha a demográfiai mutatók szerint évről évre folyamatosan csökken a gyereklétszám, ezek az iskolák anyagilag sem fenntarthatók, de az oktatás minőségét sem tudják biztosítani, szögezte le.
Keresztély Irma szerint a tömbmagyarságban is szórványosodás kezdődik, a jelenlegi iskolahálózat ebben a formában nem fenntartható, a minisztérium pedig országos szinten újabb leépítéseket tervez. A hilibi iskolára vonatkozó döntésről leszögezte, ha a községvezetés biztosítja az iskolabuszt, a kisdiákok jobb minőségű oktatásban részesülhetnek azzal, hogy nem összevont osztályban tanulnak, és a nagyobb létszámú közösség is ösztönzőleg hat a versenyszellemre.
„A kisdiákok esélyegyenlőséghez való joga nem csorbul, végleges tanítói állás nem szűnik meg, a hilibi tanítónőnek Ozsdolán van az állása. A tanfelügyelőségnek nincs oka felülbírálni az önkormányzat döntését” – mondta Keresztély.
Jakab-Fancsali Kálmán ozsdolai plébános és T. Szabó Levente ugyanis online petíciót indítottak az iskola megmentésére, melyben leszögezik, hogy a tanintézetek nem kezelhetők kizárólag gazdasági megfontolások szerint. „Nem a források elvonása a megoldás, hanem épp az oktatási intézmények további fejlesztése, s ezáltal vonzóvá tétele. Ezért kérjük, hogy a teljes községi iskolahálózat működését gondolja újra a helyi tanács” – áll a petícióban, melyet eddig mintegy 150-en írtak alá.
Székelyhon.ro

Hilib meghalt, ki következik?
Hilibben az ősztől megszűnik az iskola, a gyermekeket sárga iskolabusz, az a hepe-hupás utakon zötykölödő halottas doboz utaztatja majd Ozsdolára. És vissza. Hilib tehát meghalt. Mert hagyták az iskolát! A kimúlás kezdeményezője az ozsdolai Kún Kocsárd Általános Iskola, a pénzügyi központ igazgatója és vezetőtanácsa. Főítésze az Ozsdola községi önkormányzat. Asszisztálója a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség – mely „csak” ellenjegyez, de kimondja: a helyi iskolahálózatokról a helyi önkormányzatok döntenek.
Ozsdola pedig nyolc szavazattal döntött – most nem nézzük ezek színeit. Inkább megjegyezzük: nyolc gyermek, nyolc szavazat... És a helyzeten az sem szépít, hogy a tizenegy községi képviselőből kettő tartózkodott, amit látunk: magas fölénnyel félreütötték a hilibi képviselő (egyetlen) ellenző karnyújtását. Azét, akinek a kérdésben éppenséggel vétójoga kellett volna hogy legyen. De hát így van ez, amikor csupán mímeljük a demokráciát, és csak szónokolunk az autonómiáról. Amikor semmit nem nyom a latban a helyi közösség – ezúttal a hilibiek – véleménye és akarata.
S még csak azt sem mondhatják el, hogy nem tudtak róla. A hilibi közösség nem kuksolt, képviselőjük szavazata eléggé világos: meg kell tartani az iskolát. Jakab-Fancsali Kálmán ozsdolai plébános és dr. T. Szabó Levente is egyértelműen megfogalmazta: „az oktatásra kizárólag piaci szempontok szerint tekintő gondolkodást azért tekintjük károsnak, mert elfeledkezik arról, hogy az oktatás a szorosan vett gazdasági érdekeken túlmenően mennyi másfajta értéket hordozhat: például egy adott faluban jó közérzetet teremthet, erősítheti az integrációt és a helyi kötődéseket, az esélyegyenlőség eszköze lehet, biztonságérzetet adhat, élhető, egészséges környezetet nyújthat, jobb időbeosztást tehet lehetővé a helyi gyerekek számára, munkahelyet teremthet helyben a pedagógusok számára. (...) Épp ezért kérjük a helyi tanácsot: fontolja meg és tudatosítsa a köznek azokat az érdekeit, amelyek a hilibi iskola esetében is fontosabbak lehetnek, mint a fenntartás puszta költségei.” Hát a községi tanács „megfontolta”. Meg bizony. És akkor most olvassuk el a Háromszék mai faluriportját.
Incze Ibolya
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bezárásveszély fenyegeti a falusi kis iskolákat
A gyereklétszám-csökkenés miatt egyre nehezebb fenntartani az óvodákat és az elemi iskolákat az alacsony lélekszámú háromszéki falvakban – hívta fel a figyelmet Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő, aki szerint a jelenlegi állapot sem a tanintézeteket fenntartó önkormányzatoknak, sem a diákoknak nem kedvez.
Példaként említette, hogy Ozsdola önkormányzata korábban eldöntötte, hogy bezárja a községhez tartozó Hilib elemi iskoláját, és megoldja a falusi intézményben összevont osztályban tanuló nyolc kisdiák utaztatását a községközpontba.
A helyi közösség nyomására azonban a községvezetésnek el kellett halasztania a döntést. A hilibiek petíciót is indítottak, melyben leszögezik: a tanintézetek nem kezelhetők kizárólag gazdasági megfontolások szerint. „Érthető, hogy a közösség megpróbálja megtartani az iskolát, azonban félő, hogy ez a gyerekek kárára válik” – mutatott rá a főtanfelügyelő.
Keresztély Irma kifejtette, egy hatéves előkészítős kisdiák még nem elég érett arra, hogy önálló feladatokat végezzen, amíg a tanítónő a szintén vele egy osztályba járó nagyobbakkal, például a negyedikesekkel foglalkozik.
„A szimultán osztályokban egyetlen módszert lehet alkalmazni: míg a pedagógus külön foglalkozik minden évfolyammal, a többi diáknak önállóan kell dolgoznia, azonban az előkészítős kisdiákok állandó figyelmet, felügyeletet igényelnének, erre viszont esélyük sincs. Ezért lenne jobb az eredeti elképzelés, hogy a gyerekeket iskolabusszal beszállítsák a községközpontban működő tanintézetbe, ahol mindannyian a korosztályuknak megfelelő önálló osztályba járhatnak” – szögezte le a főtanfelügyelő.
Háromszéken egyébként az elmúlt öt évben folyamatosan csökkent a gyereklétszám, a 2010/2011-es tanévhez képes jelenleg 2855 diákkal, vagyis 114 osztálynyi gyerekkel kevesebb jár iskolába.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Enyhén csökken Háromszék lakossága
Év 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014
Születés 2252 2337 2287 2249 2027 2180 2125 2122
Házasságkötés 2475 1343 1296 1075 857 900 978 1216
Elhalálozás 2418 2486 2526 2555 2321 2449 2318 2355
Hivatalosan 228 196 személyt tartanak nyilván Kovászna megyében. A megyei lakosság-nyilvántartó tavalyi adatai szerint 1928-an hivatalosan külföldön tartózkodtak, 538-an lakcímet változtattak, 345 ember címe ismeretlen, 19-en fogdában vagy börtönben ültek, 39 ember sorsa ismeretlen, minden valószínűség szerint elhunytak.
Az anyakönyvezést hét polgármesteri hivatalban végzik. Sepsiszentgyörgy körzetéhez 103 987 ember tartozik, Kézdivásárhelyhez 46 287, Kovásznához 27 328, Baróthoz 22 636, Bodzafordulóhoz 19 240, Gelencéhez 5144, Ozsdolához 3574. Tavaly összesen 2122 születést, 1216 házasságkötést és 2355 elhalálozást anyakönyveztek, a polgármesteri hivatalokban 15 válást hivatalosítottak. Háromszéki polgárok 15 névváltoztatási kérelmet adtak be, mindeniket megoldották. Az elmúlt évben 24 román állampolgárságot (vissza)szerzett ember telepedett le a megyében. Tavaly 26 256 személyazonossági kártyát állítottak ki. Ezek 67,7 százaléka igazolványcsere, 17,82 százaléka lakcímcsere, 9,36 százalék kiskorúaknak kiállított első igazolvány, 5,22 százalék időleges igazolvány. Az anyakönyvezési táblázatot tanulmányozva megállapítható, hogy az utóbbi években a születések száma alacsonyabb az elhalálozásokénál, tehát negatív szaporulattal számolunk. A házasságkötések száma 2008-ban esett vissza jelentősen (2475-ről 1343-ra), a mélypontot 2011-ben érte el (857), azóta enyhe növekedés tapasztalható.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ahol a koldus megfordul
Van egy mondás annak jelölésére, hogy elfogyott az út, ami több okból is történhet: kezdődik a havas, vagy mezőföldi zsákutca végén járunk, netán a településfüzér utolsó stációjához érkeztünk. Erre mondjuk, hogy ott a koldus is megfordul. Létezik ennek egy komorabb változata is, s erről szűkebb baráti köröm fotóalbumában már másfél évtizede csoportkép tanúskodik, anekdotával fűszerezve, ami egy kérdésbe sűrítve fogalmazza meg a sorsba való beletörődés, saját vackunk-életünk hiábavalóságáról szóló sirámaink lényegét és üzenetét.
A képen kis csoport vidámkodik egy falutábla alatt, netán pálinkás butykos is volt a kezében azoknak a primipilusoknak, akik Felsőháromszék épített örökségét indultak tanulmányozni azon a hétvégén. A falutáblán Hilib, az Ozsdola községhez tartozó falucska neve, a történet pedig egyszerű: arra járt egy csupa ránc nénike, aki látva a sok szemüveges városit, ránk kérdezett: Hová mennek, lelkem? – Hilibbe. – Hilibbe? Hát oda miért?
A kérdésben benne volt a saját életének rezüméje, némi értetlenséggel megfűszerezve, hogy vajon miféle látnivalót remél találni a pár száz lelkes falucskában ez a városi népség, hiszen onnan jöhettek, ahol biztosan több, érdekesebb a látnivaló.
Utólag visszagondolva jogos volt a kérdés, hiszen kirándulásunk idején már hozzáférhetők voltak annak a felmérésnek az adatai, amelyek szerint szociológusaink megjósolták: 2025-re 38,93 százalékkal csökken 2002-höz képest a 14 és 18 év közötti diákok száma – s csak ez Háromszéken öt, 400 fős iskolával jelent kevesebbet. Le kell még szögeznünk, hogy sem a kétezres évek elején, de még ma sem vagyunk felkészülve a migráció okozta fogyás mérésére, kezelésére. A világ pénzesebb fele pedig elszívja a képzett fiainkat, a legjobbakat, akik jó mesteremberek, hajlandók keményen dolgozni, tanultak, ambíciósak és akarnak valamit kezdeni az életükkel – képességeikkel arányosan. Elmennek, még akkor is, ha a politika erről nem akar tudomást venni. Márpedig nem akar: Románia vezetői úgy beszélnek arról a három millió, életük virágában Nyugat-Európa gazdaságait erősítő, oda társadalombiztosítást fizető aktív lakosról, mintha ők ki sem tették volna a lábukat az országból. „A statisztikai hivatal szerint megvan a húszmillió” – ebbe az abszurd mantrába bukott bele a legerősebb párt legerősebb embere az elnökválasztáson.
De kanyarodjunk vissza legalább addig a pontig, a kétezres évek elejéig, amikor már tudatosulnia kellett volna, hogy az iskolás korú magyar népesség megállíthatatlan fogyásával állunk szemben: a demográfiai trendek nem hazudnak, s erről már a napokban kézzelfogható bizonyítékok láttak napvilágot. Az illetékesek bejelentették, hogy Háromszéken öt év óta folyamatosan csökkent a gyereklétszám, a 2010/2011-es tanévhez képes jelenleg 2855 diákkal, vagyis 114 osztálynyi gyerekkel kevesebb jár iskolába! Mindezt tetézte a hír, hogy ősztől bezár Hilibben az iskola, amit egyes szerzők a falu halálaként minősítettek, az érintetteknek erről Bözödújfalu sorsa vagy az égei iskola legutóbbi, 1983-as bezárása, a Fehér megyei Tűr magyar nevű, de magyarul alig beszélő polgárai jutott az eszükbe. Joggal: az iskola bezárása katasztrófa egy-egy kis közösség számára.
Egyetlen kérdésre kell ma válaszolnunk, mert fölösleges azon vitatkozni, képes-e fenntartani egy kétszáz valahány lelkes falucska egy iskolát. Nem tud. A kérdés: ha tudomásul vettük egy szemünk láttára zajló katasztrófa meglétét, vagyis az iskolai népesség fogyását, ami elkerülhetetlenül iskolabezárásokhoz vezet, mit tettünk a helyzet kezelésére?
Mert ez a katasztrófa ma is zajlik, a fogyás következményeit a fejkvóta tetézi, márpedig iskolákat saját erőből fenntartani nem tudunk, holott ez lenne a kézenfekvő megoldás.
A közösségnek kellene kezébe vennie az iskolakérdést, és megtennie azt, amit a szűk esztendők és a helyzet diktál: az oktatás eredménye bármelyik ponton mérhető, tehát az alapokon, az alapképzésen nem spórolhatunk, a nyolcadik osztály után viszont kegyetlen szűrőt kell alkalmazni, és az elméleti középiskolákból elitképzőt teremteni, ahová a legjobb 20 százalék kerülhessen. Egy sor dolog megoldódna ezzel, hiszen a középiskolák maradék tanári karát is szűrni tudnánk dupla fizetésért, a fennmaradó pénzeket pedig kapnák a kicsik, mert az alapoktatás életre szóló, és a fogyó magyarság nem engedheti meg magának, hogy a 14. évüket betöltött ifjainak fele funkcionális analfabéta legyen. Ma még azok. S még itt vagyunk, habár 2025-re már egymillió alatt lesz a magyarság lélekszáma, tízévenként 200 ezres ritmusban fogyunk, tehát nem engedhetjük meg magunknak a luxust, hogy „kapálatlan” ifjakat engedjünk ki a fogyó iskolák padjaiból.
Willman Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Messze van a Putna töve
Már csak azért is messze, mert ott volt Magyarország és Románia hivatalos, közös megegyezés alapján kijelölt országhatára. „Ott kell meghúzni a határt, ahol a szomszédos települések tulajdonjogi területei találkoznak” – hangzott az általános vélemény a már 1791-ben állandósult határokról. Ennél helyesebbet nem lehetett volna kitalálni.
Nem ezt tették azonban politikus-geográfusaink az 1968-as megyésítéskor, amikor Vráncsa és Bákó megye határát feltolták a Kárpátok főgerincére, s hatalmas erdőket, legelőket e két megyéhez csatoltak. Idegenvezetőnk, Páll István ozsdolai közbirtokossági elnök egy évtizede hadakozik a foksányi törvénykezőkkel, de sajnos talpalatnyi területet sem sikerült visszaszereznie a 2400 hektárnyi erdővagyonból. Átlátható a ma ott ítélkezők akarata: telekkönyv ide, telekkönyv oda, közel negyedszázada tarolják Bereck, Ozsdola, Gelence és a szomszédos községek hivatalos erdőbirtokait. A Putna festői völgye pedig hallgat. Ez jelölte a határt a Gór-havastól a Putna tövéig, nyugati partján egy hegyormon pedig avar takarja Putna várának sejtelmes romjait, amely határainkat őrizhette. „Könyvet lehetne írni mindenről, ami itt rólunk beszél – részletezte Páll István. – A két világháború emlékeiről, a Kádár út nevéről, amelyen székely kádárok vándoroltak Greşuba és Tulnici-ba, s hordóikban hozták a szub-kárpáti dombok levét zimankós, hideg hazájukba.” Ha utunkat a Lipséről Vráncsa megye irányába lejtő műúton folytatjuk, délkelet felől emelkedik a Jáhoros- és Lipse-patak által közrefogott 1182 méter magas Kovás- vagy Kovácskő-tető. A szájhagyomány szerint e hatalmas sziklában a székely rovásírás jegyeit lehet felismerni. Leérkezünk a völgybe. Most is áll az egykori határnál a Nyáguly-féle ház, itt a dombocska, ahol a magyar határőrbódé (s a román pichet) állt, lent pedig a Jáhorosi borvizes feredő, amelyben ozsdolai pásztorok kúrálták lábukat. Vráncsa megye Putna völgyének védelme céljából Putna-Vráncsa Natura 2000-es területet létesített, de mint láttuk, gyors ütemben irtják itt is az erdőket, teherkocsik százai szállítják Tulnici felé a rönkfát.
A történelemmé ványolódott régi adatokról a Putna tövétől három km távolságra lévő Greşuban, egy kávé és lélekerősítő mellett beszélgettünk Páll Istvánnal. Népes falucskává fejlődött ez a hegyek közötti szomszédtelepülés, új szállodát, új görögkeleti templomot emeltek az erdőmunkások egykori telepén. „A havasok vízválasztó vonalán túl, a magas, büszke Szemerkés keleti oldalán ered a Putna vize, hol csak csempészek által ismert titkos ösvényeken lehet továbbjutni... Jáhorosnál, a mostani határvonalon már belül, régi erődnek látszanak romtöredékei. A nép ezt most is Plájások várának nevezi. Hogy védművek voltak, mutatják az ott nemrég nagy mennyiségben talált fegyverek... Az összeszűkülő völgy egy most csak alapjában felismerhető fallal volt zárva, mi mutatja, hogy a szoros védelmére egykor kiváló gond volt fordítva” – írta Orbán Balázs 1868-ban. Ásatások nélkül nehéz lenne megmondani, hogy a völgyet elzáró falakat, az ott feltételezett erődöket mikor építhették. Erdély és a Havasalföld közti határ mentén a Kárpátok tetején lévő hegyi átjáróknál nagyon régi időktől fogva őrség működött. L. I. Marienburg Erdély nagyfejedelemségről 1813-ban írt földrajzában a Keleti-Kárpátokban negyedszáz hegyi átkelőhelyet jelöl meg. A moldvai fejedelmek már a középkorban megteremtették a plájások szervezetét, melynek éppen a határok őrizete volt a célja. A háromszéki őrjáratok parancsnoka 1591-ben a lécfalvi Várhegy, 1672-ben pedig Bodza és Ojtoz várának kapitánya volt. „Ozsdola a Vráncsai passusban lévén, mindenkor mind német és magyar strázsákat terheltetett” – írja egy 1690-ből származó okmány. A Via Vrancha-ról Apor Péter jóvoltából már 1431-ből írott okmány szól, ezt a fontos átkelőhelyet nevezik ma Kádár-útnak a környékbeliek. Itt halad át a Kárpátok gerincén a Foksány felé tartó országút, ebből ágazik le a Putnát követő erdőipari út, amelyen – körülbelül három km távolságra – a nyugatról lefutó Bábovics-patak tövénél van a Putna festői és sziklás völgyszorosa, s az erdőipari munkások egykori élelmiszerüzletének alapfala. A Putna két oldalán teraszosan kialakított hegyoldalakon emberi kéz nyomai látszanak. Itt lehetett a szorost elzáró erőd, a nép nyelvén a Plájások vára. – Szőcs István berecki lakos 1915–1923 között munkavezető volt a Putnában. 1921-ben, egy vadászat alkalmával mésszel rakott romtöredékre bukkant a Bábovics és az Asztag-patak közötti éles és meredek hegyorron – közölte néhai Bedő László nyugalmazott tanár Bereckben. Itt kellene a szakembereknek keresni Putna-Plájások várának romjait. Addig is, miként azt Orbán Balázs írta, a romok felett „némán ül a történelem múzsája, legfeljebb csak a regéknek csalékony tündére beszél előttünk érthetetlen nyelven”.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Trianoni megemlékezések megyeszerte
A Magyar Polgári Párt sepsiszentgyörgyi szervezete tizenegyedik alkalommal hívja a város lakóit az Erzsébet parkban megszervezett, hagyományosan 17 óra 30 perckor kezdődő megemlékezésre, melynek díszszónoka Tőkés László Európa Parlamenti képviselő.
Kovásznán ma 18 órától a Kovászna–Vajnafalva Református Egyházközség szervezésében, a vajnafalvi református templomkertben emlékeznek meg Trianonról. Beszédet mond Ilyés Botond történelem szakos tanár. Közreműködnek a helyi Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ lakói.
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében Trianon-ellenes felvonulást tartanak Sepsiszentgyörgyön. Ma 19.30-kor a központi katolikus templom elől a közös temetőben található első világháborús emlékműhöz vonulnak, ahol meghallgatják a mozgalom erdélyi szóvivőjének a beszédét.
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi szervezete ma megemlékező felvonulást szervez Kézdivásárhelyen. Gyülekező 16 órakor a Dózsa György és a Szabadság utca kereszteződésénél, a Kacsó Press lapárudánál. A felvonulás útvonala: Dózsa György utca–Petőfi Sándor utca–Gábor Áron tér–Bem József utca–Hősök emlékműve. A Hősök emlékművénél beszédek, szavalatok hangzanak el.
Kovászna és Vrancea megye határánál, a Vas-kútnál, Ozsdolától tizenhárom kilométerre, a 2008 őszén felújított első világháborús katonasírnál lévő emlékkeresztnél ma 12 órakor emlékeznek meg a trianoni békediktátum 95. évfordulójáról. Indulás 11 órakor Ozsdola központjából.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vesszen Trianon!
Megemlékezések Kézdi- és Orbaiszéken
Az elmúlt évek szokásához híven, délelőtt a vráncsai határnál levő emlékjelnél, délután Kézdivásárhelyen és Kovásznán emlékeztek meg a trianoni diktátum gyászos évfordulójáról. Mindhárom helyszínen több tucatnyian vettek részt határon innen és túlról, jóllehet a délutáni rendezvényeket elverte az úrnapi zápor.
Az ozsdolai RMDSZ, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM), a Kézdiszéki Tanács, a Székely Nemzeti Tanács szervezte megemlékezésen, Kovászna és Vráncsa megyék határánál, a Szabó Ottó által faragott emlékjelnél Lukács Attila RMDSZ-elnök beszélt, az iskolások kulturális műsort mutattak be, majd az esemény koszorúzással és a nemzeti imák eléneklésével ért véget.
Kézdivásárhelyen zömében a HVIM és a Történelmi Vitézi Rend tagjai vettek részt a szakadó esőben zajló felvonuláson. Az egykori Székely Katonanevelde előtti téren, a heves esőzés miatt meglehetősen rövid ideig tartó rendezvényen több szónok szólalt fel a magyarságot 1920. június 4-én ért igazságtalanság miatt, amit egyébként a résztvevők több utcán végigvonulva, a „Vesszen Trianon”-t és „Hungáriát” skandálva az egész város tudtára is adtak. A civilizáltan vonuló menetet a csendőrség mikrobusza is végigkísérte.
Kovásznán közel százan mentek el, a rossz idő miatt a vajnafalvi református templomban megtartott, főhajtásra. Jelen volt többek közt Thiesz János polgármester, a magyar önkormányzati képviselők, a politikai pártok képviselői, a helyi HVIM, a Vitézi Rend orbaiszéki szervezete. Beszédet mondott Ilyés Botond történelemtanár. Szavalt Orbán Klára diáklány, közreműködtek a Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ fiataljai. A rendezvény a székely és magyar himnusz eléneklésével, és koszorúzással zárult.
(lob, nasza)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Székelyföldi betyárok (Filmbemutató Kézdivásárhelyen)
Közel száz érdeklődő jelenlétében pénteken este a kézdivásárhelyi Borudvarban mutatták be a Székelyföldi betyárok című 52 perces, a Magyar Média Mecenatúra támogatásával készült dokumentumfilmet. Az ősbemutatón a film készítői – Zsigmond Attila rendező-operatőr, Iochom István szakértő, Bajna György gyártásvezető és Orbán Ferenc zeneszerző –, valamint szereplői közül ketten – Pál István és Szabó Ottó – voltak jelen.
A forgatások mintegy három évig tartottak Felső-Háromszéken és a Kászonok vidékén, az ez idő alatt összegyűlt tizennyolc-húsz órás anyagból állt össze a dokumentumfilm, melyben a kortársak vallomásai mellett az alkotók korabeli fényképeket és dokumentumokat is felhasználtak. A film Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máté György (Jeges) hősies, de kilátástalan küzdelméről szól, akik az ötvenes években fegyverrel a kezükben harcoltak a kommunista rendszer kiszolgálói ellen. Habár nem tudták megváltoztatni, megbuktatni a vörös terrort, de hősies küzdelmük nyomán néhány hatalmával visszaélő párttitkár és erdész elnyerte méltó büntetését. A vetítésen Zsigmond Attila elmondta: az ősbemutatót nem Kézdivásárhelyen, hanem Ozsdolán kellett volna megtartani, de a faluban a mai napig megoszlanak a vélemények a három betyárról, ezért döntöttek így, nem akarták felkorbácsolni a kedélyeket. Azt is hangsúlyozta: a filmben olyan kortárs vallomása is helyet kapott, aki szerint nem betyárok, antikommunista harcosok, hanem katonaszökevények, banditák voltak. Arról is beszélt, hogy a Duna Televízió vetítette első alkalommal a dokumentumfilmet, majd a Duna World csatornán is megismételték, a közeljövőben pedig több magyarországi tévéadó és az Erdély Televízió is műsorra tűzi. Nemcsak a nézők, hanem a filmes szakma is pozitívan értékelte a filmet, amelyet több nemzetközi fesztiválon is műsorra tűznek – összegezett a rendező. A tervek szerint az alkotást többek között Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is bemutatják.
Dévai István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Búcsú a kolostorban
Július 16-án, Karmel hegyi Boldogasszony ünnepén, csütörtökön rendkívüli találkozó és azt követően búcsús szentmise színhelye volt a marosszentgyörgyi karmelita kolostor. A találkozóra Erdély különböző településein – Altorja, Árkos, Bereck, Csíkcsicsó, Csík-karcfalva, Csíkrákos, Csíksomlyó, Csík-szentdomokos, Csíkszentgyörgy, Csíkszereda, Feltorja, Gyergyóremete, Gyergyóújfalu, Kézdiszentkereszt, Kézdiszentlélek, Kézdivásárhely, Kolozsvár, Marosszentgyörgy, Marosvásárhely, Mikóújfalu, Nyárádköszvényes, Nyárádremete, Ozsdola, Sepsiszentgyörgy, Szárhegy – működő karmelita imacsoportok tagjai és a környező települések hívei – mintegy háromszázan – jöttek el.
A kolostor kertjében felállított oltár körül letelepülő híveknek 15 órától Hajlák Attila marosvásárhelyi atya, a lelkiségi mozgalom lelki vezetője tartott katekézist, oktatást Az vagyok, akit a Jóisten megálmodott, teremtett, szeret, meghívott és küldött témával. Ezután közös szentségimádás, zsolozsma, rózsafüzér, majd a szentmise következett. A szentmise főcelebránsa Hajlák Attila volt, a szentbeszédet Sebestyén Péter tartotta, de jelen volt még Bartalus Zoltán madéfalvi, Becze Lóránt székelykáli, László Szabolcs nagyernyei, Palkó Ágoston marosjárai és Baricz Lajos marosszentgyörgyi atya is.
A prédikáció után néhányan a skapuláré vállruhát vették át. Ez egy kis, nyakba akasztható, megáldott, posztó (nyaklánc-szerű) vállruha, amelyet a karmelita rend egyik alapítója, Stock Szent Simon (+1265) július 16-án látomásában kapott a Szűzanyától azzal az ígérettel, hogy aki viseli, nem jut a pokolba. Kezdetben csak a karmelita rend férfi- és női tagjai viselték, de aztán kiterjesztették azt az elkötelezett világi hívekre is. A prédikációból többek között azt is kiderült, hogy Deák Ferenc, a haza bölcse, bár nem volt katolikus, skapulárét viselt.
A szentmise végén Baricz Lajos – mintegy házigazdaként – a nővérek nevében köszöntötte a zarándokokat, és megköszönte jelenlétüket, fáradságukat, támogatásukat, amit a nővéreknek rendszeresen nyújtanak. Egyben bejelentette, hogy ezután minden évben a karmelita imacsoportok itt tartják évi nagytalálkozójukat, zarándoklatukat.
Ez a találkozó (melyet korábban a csíksomlyói kegytemplomban tartottak) és búcsú közelebb hozta a Karmel hegyi Boldogasszonyt és a karmelita nővéreket azokhoz a hívekhez, akik már évek, évtizedek óta a világban élő karmelita lelkiséghez tartoznak. A jelenlévők többsége nem volt még a kolostorban, és nem látott karmelita szerzetest, ami most, a Megszentelt élet évében megvalósult.
(Szentgyörgyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Esős kilátások
Őrtűzgyújtás az ünnepen
Háromszéken szép Szent István-napi szokássá kezd válni az őrtűzgyújtás, de védett helyszínek híján ez időjárásfüggő. Van, ahol ma el is marad.
„Mi vagyunk a legmagasabban, ami előnyünk, mert ha ég a láng, mindenhonnan látnak, de egyben a hátrányunk is” – mondta Fodor István. Bodok polgármestere szerint, ha így esik az eső, nem lehet megközelíteni a havast, és nem lehet fát felhordani. Egyelőre úgy tűnik, idén elmarad az őrtűzgyújtás.
Bács Márton Csaba bízik abban, hogy 18 óra körül indulni tudnak a fúvószenekarral a Tóbérce nevű helyre, a Szent Anna-tó fölötti, déli oldalra, ahol már nyolcadik éve őrtüzet gyújtanak a sepsibükszádiak. Ez annyira bevonult a köztudatba, hogy erre sor kerül attól függetlenül, hogy lesz-e megyei rendezvény vagy sem.
„Olyan eső nem lehet, hogy mi egy őrtüzet ne tudjunk meggyújtani” – bizakodott Kisgyörgy Sándor köröspataki polgármester is. A Szent István-napra összegyűlők 20 órától szentmisén vesznek részt a római katolikus templomban, majd ezután zenekar és a Székely Virtus hagyományőrző csoport kíséretében fáklyákkal vonulnak fel a Kápolna-tetőre, ahol találkoznak a kálnokiakkal, és együtt lobbantják fel a lángokat.
Kökösben nincs egy emelkedő sem, nemhogy domb vagy hegy, ezért a Feketeügy partján szoktak tüzet gyújtani. „Nem olyan látványos, mint máshol, de mi sem maradunk ki a körtűzből” – mondta Sánta Gyula polgármester. Gidófalván viszont nem lesz őrtűz, Uzon sem készül, Málnás azonban fellobantja a Hármas-halomnál.
Csernátonban két helyen gyújtanak tüzet, a falu alsó felén lakók a Kalacs-hegyen, a felsőcsernátoniak a Cserefarok nevű dombon, és az ikafalviak a Templomdombon gyűlnek össze, miután a nap lement. Ozsdola község lakói a Hilib és Ozsdola közt fekvő Lármafánál találkoznak, ahol az elmúlt években is több mint százan gyűltek össze az ilyen alkalmakra. Dálnok polgárai az Albis irányában fekvő Kereknyíl-tetőn, míg a maksaiak az Óriáspince-tetőn gyújtanak őrtüzet.
Mikóújfaluban csupán jó idő esetén gyúlnak ki a lángok 22 órakor a Csutakos tetején – tájékoztatott Nyáguly Vilmos mikóújfalusi községvezető. A rétyiek 21.30-kor gyújtanák meg a tüzet a Dobolyka­tetőn, az illyefalviak 9 órakor a Fenyőskarikánál.
Erdővidéken a vargyasi Szent Istán-napi ünnepet leszámítva nem lesz ünnepség, illetve őrtűzgyújtás. Orbaiszéken a Zabola és Tamásfalva között kiemelkedő Tatárhalmon lobban lángra a megemlékezés fénye 20.30-kor, amikor is Ambrus Attila tamásfalvi tanácsos beszél a Szent István-i államalapításról, majd elénekelik a himnuszt – tájékoztatott Demes Botond megbízott polgármester. Nagyborosnyó községben 20.30-kor a feldobolyi Cseretetőn égne az őrtűz, már ha az időjárás kedvez neki, ott Albert János református lelkész mond imát – tudtuk meg Szőcs Levente polgármestertől.
SzH-gyűjtés
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Politikai összefogással készülnek az őrtűzgyújtásra
Közös sajtótájékoztató keretében beszéltek az SZNT, az RMDSZ, az MPP, valamint az EMNP háromszéki vezetői az október 24-ére tervezett, Székelyföld határait megvilágító őrtűzgyújtási akcióval kapcsolatban. Kovászna megye több településén is lehet csatlakozni a kezdeményezéshez.
Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Nemzeti Tanács elnöke elmondta, még 12 nap van hátra a Székelyföld határának őrtüzekkel való kivilágításáig, és úgy érzi: a szervezésben erőt ad az a tény, hogy az erdélyi magyar politikai alakulatok együtt dolgoznak. Kifejtette, megközelítőleg 750 kilométer hosszan, összesen 59 településen szervezik meg az eseményt Erdély-szerte. 17 óra 30 perc és 18 óra 30 perc között ökumenikus istentiszteletet vagy misét tartanak, majd a székely és magyar himnusz eléneklését követően felolvassák a székelység jogait követelő kiáltványt. Az őrtűzgyújtás, illetve a reflektorok vagy más világító eszközök felkapcsolása 18 óra 45 perctől kezdődik.
„Bízom benne, hogy az emberek érezni és tudni fogják, fontos, hogy minél többen hallassuk a hangunkat arról, hogy nem értünk egyet a román régiósítási szándékkal, ugyanakkor van alternatívánk, amelyet felkínálunk: Székelyföld autonómiája” – fejtette ki Gazda Zoltán. Elmondta, még mindig problémát okoz a műholdfelvétel elkészíttetése, ám a Maros megyei Vármezőn működő hőlégballon-mozgalom tagjaival is tárgyalnak, hogy egy-egy szakaszról készítsenek fotókat hőlégballonból. Az eseményt különben plakátokkal, szórólapokkal, valamint a helyi önkormányzati képviselőkön keresztül népszerűsítik. Arra a kérdésre, hogy mi történik, amennyiben október 24-én az akció alkalmával esni fog az eső, Gazda Zoltán úgy válaszolt: a tűzgyújtást mindenképp megoldják, inkább azért aggódnak, hogy az esőzés során felázott terep miatt lesz, ahol nehezebben megközelíthetővé válnak egyes helyszínek.
„Annak ellenére is vállaljuk a közös munkát, hogy Izsák Balázs, az SZNT elnöke a legutóbbi választások alkalmával lecövekelt az egyik erdélyi magyar párt mellett, és ezzel aláaknázta az SZNT azon imázsát, miszerint független bármely politikai alakulattól” – magyarázta Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki szervezetének elnöke. „Székelyföld ügye fontosabb, mint az, hogy az adott politikusok hogyan látják az aktuálpolitikai kérdéseket” – tette hozzá Tamás Sándor, aki arra is kitért, hogy az önkormányzatok vezetőivel már folynak a tárgyalások az SZNT kezdeményezésébe való bekapcsolódással kapcsolatban.
Balázs Attila, az EMNP háromszéki vezetője elmondta, korábban, illetve az elkövetkezendőkben is stratégiai partnerei lesznek a Székely Nemzeti Tanácsnak. „Nemzeti ügyekben nem csupán az SZNT, hanem a további politikai alakulatok mellett is dolgozni fogunk” – jelentette ki Balázs Attila. „Ha közösen lépünk, ha együttműködünk, akkor van eredmény” – utalt a kovásznai Benedek Géza Szív- és érrendszeri Rehabilitációs Kórház, illetve a himnuszper esetére Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt Kovászna megyei elnöke, aki ugyancsak úgy vélekedik: nemzeti ügyekben nem lehet különutas politikát folytatni.
Sepsiszéken egyébként Hidvégen, Előpatakon, Sepsiilyefalván, Kökösben, Uzonban, Zabolán, Kézdiszéken Gelencén, Ozsdolán, Bereckben, Lemhényben, Esztelneken, ugyanakkor Orbaiszéken Nagyborosnyón, Zágonban, Kommandón, Kovásznán, Zabolán, míg Bardóc-Miklósvárszéken Apácán, Alsórákoson, Ürmösön és Bölönben gyújtanak tüzeket.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro