Két Arad megyei településről is közvetlen átjárás lesz Magyarországra legkésőbb három éven belül. Kisiratos Dombegyháza felé szeretne határátkelőt nyitni, Almási Vince kisiratosi polgármester szerint a túlsó oldalon elkészült a projekt, most már a román félnek kell lépnie, az államközi egyezmény szerint legkésőbb 2011-ig meglesz az út. Amennyiben 2011 márciusától Románia is tagja lesz a schengeni térségnek, már szükség sem lesz határállomásra, csak az útra. Erre alapozva lát neki a Mezőhegyesre és Battonyára vezető kisperegi műút építésének jövőre a kisperegi községi önkormányzat. A pénzt európai uniós pályázatból teremtik elő, a román kormánytól pedig a Nagylak felé vezető 10 kilométeres út aszfaltozására remélnek támogatást. /Pataky Lehel Zsolt: Kisiratos, Kispereg: kis határ, nagy lépések. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 9./

Eldőlt: Faragó Péter lett Arad megye új RMDSZ-képviselője. Faragó Péter a Kisjenő-Pécska-Nagylak választókerületben a voksok 14,70 százalékát gyűjtötte be. /Irházi János: /Faragó Péter Arad képviselője. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 3./

Románia a magyar kormányhoz fordul annak érdekében, hogy a hétvégén és ünnepnapokon kialakuló tehergépkocsi-sorokat felszámolják a román–magyar határnál. Románia és Magyarország között már hosszabb ideje feszültségeket okoz a tehergépkocsi-forgalom. A hétvégén és ünnepnapokon Magyarországon érvényes kamionstop, most a pünkösdi szünet miatt 48 órát szünetelt a forgalom Nagylaknál. Este 11-kor, amikor ismét megnyitották a határt, már öt kilométeren sorakoztak a kamionok Románia területén. /Románia a magyar kormányhoz fordul. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 3./

Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspök önként vonult nyugdíjba, és Nagykárolyba költözött. 1964-ben szabadult a börtönből. Azután nem mehetett vissza régi gyülekezetébe, Székelyzsomborra. Elvállalta a nagykárolyi kicsiny gyülekezet lelkészi állását. Nagyon jó kapcsolatba került a károlyiakkal, majdnem 20 évig szolgált itt, ezért határozott úgy, hogy nyugdíjas éveire ebbe a városba költözik vissza. A püspöki kinevezés élethosszig tart, de egészségügyi okok miatt visszavonult. Három szívinfarktuson esett át, megműtötték. Az 1999. június 15–16-i zsinaton módosításokat eszközöltek. A zsinatot több mint 50 éve nem ülésezett. 1920-ban összeült egy ad hoc zsinat Kolozsvárott, Aradon szuperintendencia néven megalakult a romániai magyar evangélikus egyházmegye vezetősége, amely feje a szuperintendens volt, a mai értelemben vett püspök. A szászok barátságtalanul fogadták ezt, mert ők is ágostai hitvallású evangélikusok. A szász egyházkerület miatt az Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház nevet nem tudták felvenni, ezért a nevük Zsinatpresbiteri Ágostai Hitvallású Evangélikus-Lutheránus Egyházkerület lett. Ezt a hosszú nevet megváltoztatták, intézményünket ma Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyházkerületnek hívják. Ide tartoznak még a Bánátban élő evangélikus szlovákok is, ők az egyházkerületen belül külön esperességet, egyházmegyét alkotnak Nagylak központtal. A szászok külön kerületbe szerveződtek. Három evangélikus egyházmegye van, a brassói és a kolozsvári magyar, a nagylaki szlovák. Mózes Árpádot az 1956-os magyar forradalom eseményei miatt ítélték el. Az evangélikusoknak még volt egy bűnük. Két szélsőségesen baloldali tanár is tanította őket, ezek ellen a teológiai professzorok ellen petíciót nyújtottak be a püspöknek. Annyit kértek a vezetőtől, hogy intse meg a szóban forgó tanárokat, hagyjanak fel a baloldali magatartásukkal. Mindehhez még hozzájött a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem diákjaival való találkozásuk is. Nekik elmesélték a romániai magyarság akkori helyzetét, a magyar egyházak ellehetetlenített sorsát. A Szekuritáté szerint ezzel az ország belügyeiről adtak ki információkat egy idegen állam polgárainak. Ez hazaárulásnak minősült. Nyolcukat ítéltek el, négy lelkészt és négy teológust. Mózes Árpádot mint püspöki titkárt fővádlottnak nevezték ki. Mózes Árpádot 18 esztendőnyi fegyházbüntetésre ítélték, a többieknek 16, 15, 8, 7 és 6 évi szabadságveszés járt. Még nem gondolt arra, hogy könyvben kiadja emlékezését. Mózes Árpádot /sz. Krizba, 1931. júl. 25./ 1992-ben püspökké választották és 12 évig Kolozsváron élt. 2004 augusztusában egészségi okokra hivatkozva visszavonult, azóta Nagykárolyban lakik. /Végh Balázs: A szolgálat adott értelmet életemnek. = Krónika (Kolozsvár), aug. 7./

Az Arad–Szeged gázvezeték avatása. – Prioritás marad az energetikai biztonság
Habár már néhány hónapja megvoltak az üzemi próbák, és a Petrom vagy a Romgaz már importált is gázt rajta, az Arad–Szeged gázvezeték hivatalos avatására csak ma került sor Csanádpalotán.
Ahol, az út mentén felállított impozáns sátorig, és innen a fogadóállomásig vörös szőnyeg várta az eseményre érkező Orbán Viktor magyar, Emil Boc román miniszterelnököket, és Günther Oettingert, az Európai Bizottság energetikai biztosát.
A házigazda szerepét Hernádi Zsolt, a MOL elnök-vezérigazgatója töltötte be, s köszöntőjében a magyarországi energetikai biztonságról, a vezeték fontosságáról beszélt, kiemelve, hogy a MOL 15 évvel ezelőtt avatott hasonló, határon átnyúló energetikai kapcsolatot, s reméli, nem kell újabb tizenöt évet várni a következőre. De azt is fontosnak ítélte, hogy az Európai Unió a hasonló projektekre elkülönített keretösszegből az Arad–Nagylak vezetéket finanszírozta elsőként.
Ezt követően Orbán Viktor lépett a mikrofonhoz, s a protokolláris köszöntést követően azonnal politikai síkra tért, s megismételte, amit az elmúlt hónapokban már többször is kijelentett: Magyarországon új időszámítás kezdődött. Beszélt arról is, mennyire fontos, hogy Romániával ilyen jó kapcsolatot ápolnak, szerinte a két ország a közép-európai stabilitás két bázisa lett, s az ilyen és ehhez hasonló együttműködéseket a józan ész hozza létre. Aztán ő is rátért az energetikai biztonságra, kiemelte, hogy kizárólag regionális, országok közötti hálózattal lehet ezt megteremteni, és a mai avatás nem csupán Románia és Magyarország, hanem az Európai Unió számára is jó hírnek számít. Úgy vélte, hogy a közép-európai térség, Lengyelországtól Romániáig a recesszió előtti években is a vén kontinens legdinamikusabban fejlődő régiója, s ez lesz a jövőben is, végezetül megígérte, hogy a magyar elnökség fél éve alatt is az unió egyik fő prioritása az energetikai biztonság lesz.
Udvariassági gesztusként Emil Boc magyarul köszönt a jelenlevőknek, ami nem is annyira különleges, hisz kolozsváriként vélhetően elég jól ért és beszél magyarul. Avatóbeszédében messze kerülte a politikát, Orbánhoz képest kevesebbet beszélt a két ország együttműködésének fontosságáról, inkább Románia energetikai politikáját vázolta, igaz, külön megköszönte Budapestnek, hogy támogatja és részese a közelmúltban aláírt AGRI-szerződésnek (a Kaspi-tenger környékéről hajóval cseppfolyós gázt Konstancára szállító, többoldalú együttműködés). Beszélt arról is, hogy Románia hasonló gázkapcsolatot szeretne Bulgáriával – ennek megvalósítása a legelőrehaladottabb –, majd Szerbiával és a Moldovai Köztársasággal is.
Végül Günther Oettinger ismertette néhány mondatban az unió energetikai politikájának főbb irányvonalait.
A ma átadott vezeték hossza 61 kilométer, kapacitása évi 1,75 milliárd köbméter, a napi csúcskapacitása pedig 4,8 millió köbméter. Hogy eddig pontosan mennyi gázt importált rajta Románia, egyetlen szó sem esett. Egyébként a vezeték megépítése hosszú vajúdás eredménye, hisz a döntés 2002-ben már megszületett, ám a megvalósíthatósági tanulmány csak 2007-ben készült el, s az utolsó szakaszok összekapcsolása, amint arról annak idején beszámoltunk, sok bürokratikus akadályba ütközött a román fél részéről. A vezetéket magyar oldalon a FGSZ, román oldalon a Transgaz építette.
A magyar fél úgy véli, a cső az első kézzel fogható lépés egy valódi, regionális infrastruktúra-platform megteremtésére, hisz a régió gázpiacai eddig el voltak zárva egymástól, és gyakorlatilag csak nemzeti gázpiacokról beszélhettünk.
Irházi János, Nyugati Jelen (Arad)

Erdély közigazgatási bekebelezése
Az Erdély közigazgatási bekebelezését, az I. világháború nemzetközi szerződései nyomán létrejött Románia közigazgatásának egységesítését szabályozó törvényt 1925. június 9-én a bukaresti képviselőház, és 11-én a szenátus is megszavazta.
A Stauber József által főszerkesztett Aradi Közlöny politikai és közigazgatási napilap 10-én számolt be a törvényről. Július 10-én az első oldalán közli a lap, hogy elkészültek az új megyebeosztások, és csak az ókirálysági megyék határai nem változnak érdemben. 11-én arról számolt be a Közlöny, hogy az Arad és Temes-Torontál megye vezetősége egyezségét követően Arad vármegyéhez csatolnak 25 temesi települést – amiből végül csak 11 került Arad megyéhez – az újaradi, lippai és vingai járásból, továbbá három új járás lesz Soborsin, Csermő és Szentanna központtal, de a tornovait megszüntetik.
A Trianon utáni Románia közigazgatási egységesítéséről 1925. június 14-én jelent meg a törvény a Hivatalos Közlönyben (Monitorul Oficial). Ennek 380-as szakasza elrendelte az ország új közigazgatási beosztását: a községek, városok, megyék, megyeszékhelyek, megyei rangú városok határait, számukat és nevüket. A végrehajtási törvények és miniszteri rendeletek 1925. október 7-e és 1926. február 5-e között jelentek meg. 71 megyét, 498 járást, 8879 községet hoztak létre. 17 megyei jogú város és 54 város – a 144-ből – lett megyeszékhely. 10 külvárosi községet és 8704 falusi községet hoztak létre.
Az Aradi Közlöny 1925. szeptember 17-én arról tudósított, hogy a belügyminiszter Bukarestbe rendelte a prefektusokat, hogy átadja nekik a közigazgatási reform végrehajtási utasításait.
Arad megye prefektusa, Ioan Georgescu 1925. október 16-án tette közzé Az új közigazgatási beosztások, megyék, városok – mint székhelyek –, törvényhatóságok, városközösségek, mint nem székhelyek, községek és falvak tárgyú rendeletét az Aradi Közlönyben. A prefektusnak ugyanaz a közleménye románul október 14-én és 16-án jelent meg az aradi Tribuna Nouă napilapban. Tudomására hozták a szolgabíróknak, községi és körjegyzőknek, hogy a Hivatalos Közlöny 1925. október 7-én kelt 220-as számában kihirdetett 2465-ös királyi dekrétum megállapította az új közigazgatási beosztásokat, településneveket. A királyi dekrétum a minisztertanács 1925. szeptember 24-ei ülésének 3303-as számú naplóját hagyta jóvá, amelyben elhatározták, hogy Románia területe – Krassó–Szörény és Temes–Torontál vármegyék kivételével – 68 vármegyére oszlik. E két megyét későbbi jogszabályban szervezték át. A kialakított városok és községek területeinek módosításai 1926. január 1-jén léptek életbe.
Az Aradi Közlöny október 18-án közölte a prefektusok javaslatára, és a legfelsőbb közigazgatási tanács véleményezése alapján elkészült új járási beosztást, amit a 87 615-ös, 1925. október 9-ei belügyminisztériumi rendelet szabályozott. E szerint Arad vármegyének a székhelye Arad, tíz járása, két városa – Arad és Nagylak –, valamint 194 községe lett.
Az Aradi Közlöny november elsejei száma közli a Lázár Ágoston alispánnal az új törvényről folytatott beszélgetését. Kertész László megállapította, hogy az 1886-os törvény helyébe lépő „gyökereiből tépi ki a vármegyei igazgatás eddigi rendszerét”.
A járások: Arad – 20 községgel és Újarad székhellyel, Kisjenő – 21 –, Kisjenő, Halmágy – 29 –, Nagyhalmágy, Borosjenő – 15 –, Borosjenő, Pécska – 12, közöttük Nagylak –, Magyarpécska, Radna – 30 –, Radna, Borossebes – 30 –, Borossebes, Szentanna – 12 –, Szentanna, Világos – 11 –, Világos, valamint Tornova – 14 községgel – és Tornova/Spineni székhellyel.
A településnevek változása és a települések új járásokhoz való besorolása 1925. október 7-én lépett életbe. A meglévő megyei és községi hatóságok megtartották addigi illetékességüket az új községi és megyei tanácsok beiktatásáig.
Az Állami Levéltár Aradi Igazgatóságán általam megtalált, időrendben első dokumentum, amely Románia közigazgatásának egységesítése jegyében készült, 1925. május 11-ei keltezésű. A Bartos Jenő vezette Aradi Út- és Hídügyi Hivatalban kézzel írt összesítés az akkor tervezett kilenc járás települései és a kiválasztott járási székhely, illetve a települések és az azokat éppen ellátó jegyzőségek közötti távolságokat tartalmazza. Ez az összesítés az Országos Levéltár Aradi Igazgatósága 1296. fondja 13/1926-os dossziéjának (OLAI 1296/13/1926) 38–41 illetve 42–45 lapján olvasható.
A közigazgatás egységesítését célzó törvénykezés várható lépéseiről május 20-a előtt megjelent egy elég részletes eligazítás (OLAI 1296/13/1926, 11–13. l.), amelyből kiderül többek között, hogy a törvény megjelenését követő átszervezés után megszervezik a helyhatósági választásokat, amelyekre végül 1926. február 19-én került sor, a választhatóság a 25. évüket betöltötteket illette meg. A tanácsosok 3/5-e választott volt, 2/5-e hivatalból került a testületbe, községekben 9 választott és legfennebb 6 helyi képviselő volt hivatalból. A megyeszékhely lakosai nem voltak megválaszthatók és nem szavazhattak a megyei képviselőkre.
Június 25-én a prefektus – a választói névjegyzékek összeállításához – rendeletben kötelez minden lakost, hogy tíz napon belül jelentkezzen a lakhelye község- vagy városházáján személyi adatai nyilvántartásba vétele miatt.
A Belügyminisztérium Községi Igazgatósága augusztus 12-én sürgősséggel kérte a kilenc járás községei névjegyzéke elírásainak kijavítását, és azonnali visszaküldését. Ebben az átiratban még az volt az utasítás, hogy a községek nevét csak azokban az esetekben változtassák meg, amelyekben azzal visszatérnek az előző igazgatás által megváltoztatott régi román elnevezésekre (OLAI 1296/13/1926, 10. l.).
Az Aradi Prefektúra augusztus 14-ei válaszában küldte el a minisztérium által igényelteket, és abban megismételte a július elsejei 6679-es átiratában megfogalmazott kérését, hogy az új Arad megyét ne csak kilenc, hanem 11 járásra oszthassák, mert kilencben egyesek nagysága miatt képtelenség lesz megvalósítani a rájuk háruló igazgatási teendőket. Megjegyezték, hogy Temes megye 199 községéhez 14, míg Arad 194-éhez csak kilenc járást akar engedélyezni a minisztérium (OLAI 1296/13/1926, 18. l.).
A prefektúra kérésére az Ötvenespusztai Zselinszki birtokon, amelynek 500 hektárját 100 betelepített román családnak osztották ki, a kormány jóváhagyta Andrei Şaguna település megalakulását (OLAI 1296/13/1926, 17. l.).
Augusztus 25-én a seprősiek táviratban kérték a prefektúrától, hogy ne csatolják a települést a borosjenői járáshoz, hanem hagyják a kisjenőiben, amint eddig is volt.
A prefektúra szeptember elsejei 4358-as átiratával válaszolt a belügyminiszter 17860/C rendeletére, és elküldte a leendő megyéhez tartozó települések névjegyzékét az előírt 9, és az óhajtott 10 illetve 11 járáshoz soroltan, megismételve a 6679-es átiratukba foglaltakat (OLAI 1296/13/1926, 20. l.). A levéltárban megmaradt dossziéban (OLAI 1296/13/1926, 21–29. l.) a tervezett Újarad, Kisjenő, Borosjenő, Világos, Pankota (előzőleg Tornova), Borossebes, Halmágycsúcs és Radna járásokhoz rendelt települések vannak felsorolva, és utána a javasolt nevük szerinti ábécé sorrendben szerepelnek a megye községei (OLAI 1296/13/1926, 30–33. l.), adott esetben a hozzájuk tartozó falvak települései is, a megjegyzés rovatban az addigi neveikkel vagy pedig, hogy addig Temes–Torontál megyéhez tartoztak. Ebben a névjegyzékben Ácsvának – Aciuva – még a Tribunul Crişan nevet, Almásnak – Almaş – Tâmpat, Bátyafalvának – Bătuţa – Cristeşti-et, Feketegyarmatnak Principele Carol-t, Gósdnak – Govăşdia – Colonel Păuliant, Gyarmatának – Iermata – Popa Gheorghet, Déznaláznak – Laz – Lăzeşti-et, Nagyiratosnak Câmpiat, Zarándnádasnak – Nădaş – Dreciat, Nagylaknak Lacul Maret, Nagyvarjasnak Corbut, a Semloc-ként szereplő Öthalomnak – Glogovaţ – Horiat, Szentlánynak Principesa Ileanat, Tőzmiskének Teuzat, Zimándköznek Principele Mihait és Zimándújfalunak Principele Mirceat javasolták. Ezekről a névváltoztatásokról végül lemondtak.
A belügyminiszter szeptember 23-án elrendelte a helyhatósági választói névjegyzék összeállítását (OLAI 1296/13/1926, 65. l.).
A Hivatalos Közlönyben október 7-én megjelent 2465-ös királyi rendelet végül 40, a megnagyobbított Arad megyéhez tartozó település nevét változtatta meg (OLAI 1296/13/1926, 85. l.). Akkortól és azért lett Ötvenesből – Utviniş – Andrei Şaguna (A gondolatjelek között a település addigi román neve szerepel), Ácsvából – Aciuva – Avram Iancu, Erdőskerekből – Cherechiu – Caporal Alexa, Bokszegből – Bocsig – Caragheorghievici, Kisjenőből Körös-Kisjenő, Kisiratosból – Iratoşul Mic – Dorobanţi, Otlakapusztából – Otlaca – Grăniceri, Újrákosból – Iarcoş – Iercoşeni, Nagyiratosból – Iratoşul-mare – Iratoşul, Fakertből – Fachert – Livada, Bélzerinből – Zerindul-mic – Luntreni, Alsókövesből – Găvoşdia – Mocioni, Gósdból – Govăşdia – Păulian, Erdőhegyből – Erdeiş – Pădureni, Ópécskából / Románpécskából – Pecica română – Pécska / Pecica, Németperegből – Peregul german – Nagypereg / Peregul Mare, Holmézesből – Holtmezeş – Pescari, Nagypélből – Pilul-mare – Pél, Kovásziból – Covăsinţi – Podgoria, Kertesből – Chertiş – Prunişor, Bozósdból – Bodeşti – Rădeşti, Kisrónából – Ravna – Rănuţa, Rabszékből – Răpsig – Regele Carol, Magyarpécskából – Pecica maghiară – Rovine, Simonyifalvából – Şimoneşti – Satul nou, Szentannából – Sântana – Sfânta Ana, Szentpálból Sfântul Paul, Nagyszintyéből – Sintea – Sintea-mare, Kisszintyéből – Sinitea – Sintea-mică, Marosszalatnából – Slatina – Slatina de Mureş, Mikószalatnából – Slatina – Slatina de Criş, Tornovából – Târnova – Spineni, Szarvaságból – Soroşag – Stejar, Tornyából – Tornea – Turnu, Kis- és Nagyvarjasból – Variaşul mic és Variaşul mare – Variaşul, Tótváradból – Totvărădia – Vărădia de Mureş, Gyulavarsándból – Jula Vărşand – Vărşand, Vadászból – Vădas – Vânători, Halmágycsúcsból – Ciuciu – Vârfurile és Nagyzeréndből – Zerindul-mare – Zerind.
Október 8-án a miniszter táviratban kér azonnali választ, hogy a várossá nyilvánított Nagylak járási székhely-e vagy sem (OLAI 1296/13/1926, 68. l.)? A prefektus azt a választ adta, hogy határszéli településként nem lehet járási székhely, és Pécska járáshoz tartozik (OLAI 1296/13/1926, 67. l.).
Október 10-én a belügyminiszter táviratban figyelmeztette a prefektusokat, hogy az intézmények levelezésükben kötelesek a 7-én közzétett törvény szerinti új településneveket használni (OLAI 1296/13/1926, 74. l.).
A belügyminisztérium körrendeletben tudatja a prefektúrákkal, hogy az eddigi helyi vagyon- és közigazgatási szabályok csak 1926. január elsejével, de a változásokkal kapcsolatos ügyek, azok törvényességi felügyelete, a rendfenntartási kérdések a törvény megjelenésétől alkalmazandók, így az Arad megyei prefektúra hatásköre már október 7-étől kiterjed a Temes–Torontáltól Aradhoz csatolt Temeskeresztes – Cruceni – Cheresteş, Újarad, Angyalkút – Engelsbrunn, Temeshidegkút – Guttenbrun, Németság, Kisszentmiklós, Szépfalu – Schöndorf, Cseralja – Traunau, Réthát – Wiesenheid, Zádorlak községekre is (OLAI 1296/13/1926, 75. l.).
Október 11-én a minisztérium táviratban közli a prefektussal a kinevezett járási elöljárók névsorát: Putici Andrei, Spacovici Vasile, Suciu Traian, Fazekas Ludovic, Cornea Ion Petrica, Petrila Laslo, Pop Simion és Oanea Aurel (OLAI 1296/13/1926, 48–49. l.).
Október 24-én az új közigazgatási törvény végrehajtását felügyelő bukaresti bizottság körlevélben közölte Arad megye képviselőinek a számát: pótképviselő 10, kinevezett képviselő maximum 20 és választható képviselő 30. A kinevezendő képviselőkre a prefektúra által javasolhatók köre (OLAI 1296/13/1926, 90–91. l.):
– Arad polgármestere és két megyeszékhelyi képviselő;
– a mezőgazdasági, kereskedelmi, ipari és munkaügyi kamarák által jelölt képviselők, amennyiben Aradon van a székhelyük; – az egészségügyet és a tanügyet képviselők, akik lehetnek nők is; – minisztériumi felügyelők – ha vannak –: tanügyi, humán- és állategészségügyi, államépítészeti stb. A törvényben nevesített hivatalok döntötték el, hogy kit javasolnak kinevezett képviselőnek.
Ha az így kinevezendők száma kisebb volt a lehetséges húsznál, de indokoltnak látták, akkor a létszámot kiegészíthették a jelölő intézmények legmagasabb rangú tisztségviselőivel.
Mivel a helységben nagy volt az elégedetlenség az október 7-én közzétett településnév-változtatás miatt, a ternovai képviselő testület október 31-én összeült és kérte, hogy ha meg is változtatják, akkor ne Spineni, hanem Dacia-Traian legyen a település új neve (OLAI 1296/13/1926, 113. l.). A beadványra a prefektúra november 28-án azt válaszolta, hogy a rendeletben szereplő településnév csak a helyhatósági választások után változtatható meg (OLAI 1296/13/1926, 111. l.).
November 9-én a belügyminisztérium a településekre vonatkozó adatokat kért a helyi elöljáróktól az új közigazgatási felosztás miatt indokolt rendőrségi átszervezéshez: mennyi a település területe, a lakosok száma, az utcák száma és hossza, valamint a meglévő rendőrök száma (OLAI 1296/13/1926, 104. l.). A november 18-ai válaszból kiderül, hogy Arad területe ekkor 11 238 hektár, amiből 1261 ha belterület, 94 185 lakosa volt, 280 utcájának hossza összesen 146 606,43 km (A 146 606,43 km nem lehetett igaz, talán 146 606,43 métert kellett volna írnia a gépírónak.), nem volt városi rendőr, de az állami rendőrségen 258 szakaszvezető, 9 őrmester, 16 tiszthelyettes, 12 tiszt és 10 főtiszt teljesített szolgálatot (OLAI 1296/13/1926, 106. l.). Nagylak területe 13 112,5 hektár, lakossága 14 594 fő, 46 utcája 44 833 méter hosszú, és 11 rendőre volt (OLAI 1296/13/1926, 102. l.).
Mivel a Temes–Torontál vármegyétől Aradhoz csatolt települések nevei semmit sem változtak, az Arad megyei prefektus november 13-án változtatásokat kért a belügyminisztériumtól. Ebben kéri Temeskeresztes – Cheresteş – nevének Kreutzstädtenre változtatását, és a csupán 120 lakosú, önfenntartásra képtelen Temeshidegkútnak – Zăbrani, Guttenbrun – a hozzá való csatolását (OLAI 1296/13/1926, 87. l.).
Az új közigazgatási törvény alkalmazása következtében új községi jegyzőséget hoztak létre Farkasházán – Lupeşti, Zimándújfalun, körjegyzőséget Iltőn – Ilteu, Odvason – Odvoş, és Babszéken – Răpsig, de ezeken a jegyző kinevezéséig a szomszéd jegyzőség jegyzője látta el a tennivalókat (OLAI 1296/13/1926, 131. l.).
1926. Január 11-én a belügyminiszter napi hét órában rögzítette a hivatalnokok munkaidejét, és szabályozta a közhivatalok órarendjét, amely Arad megyében január 25-én lépett életbe és fél kilenctől egy óráig, valamint délután négytől fél hétig tartott.
Január 16-án Arad megyében 119 jegyző működött, akik jövedelmük háromnegyedét pótlékként kapták, míg a fennmaradó negyed volt az alapfizetésük, amelynek 40%-át a község természetben fizette (OLAI 1296/13/1926, 55–60. l.).
Az új közigazgatási törvény szerint szervezett helyhatósági választást 1925. február 19-én, pénteken tartották. Legtöbb helyen két lajstrom indult egymás ellen, és a legjobb minden mandátumot megkapott. A választásokon a 21. évüket betöltött személyek szavazhattak, és nyolc évben állapították meg a két választás közötti időtartamot. A polgármestereket a tanácsosok választották. Az új törvény szerinti megyei tanácsi választásokat 1926. június 4-én tartották. Aradi lakosok nem választhattak megyei tanácsosokat. Ekkor a megye lakossága 335 479 fő volt: román 232 644, magyar 58 809, német 24 512, zsidó 2500 és más nemzetiségű 3014. Választhatott 84 902 szavazó: 62 523 román, 13 597 magyar, 7149 német, 817 tót, 563 zsidó, 78 szerb, 67 cigány és 108 más nemzetiségű. A választásokat több községben megóvták. Aradon a magyar-liberális lista 4452 szavazattal győzött. Az ellenzéket 3601-an támogatták (OLAI 1296/14/1926, 1–313. l.).
Nagy István, Erdély.ma

Felakasztották Avram Iancut Csíkszeredában
Százharminckilenc évvel a halála után Csíkszeredán jelképesen felakasztották Avram Iancut, az 1848-49-es magyar forradalom alatt a magyar csapatok ellen támadó erdélyi románok vezetőjét.
A „kivégzés" végrehajtója, Csibi Barna, a Székely Gárda Kulturális és Hagyományőrző Egyesület egyik vezetője a magyar szabadságharc margóján arra az „állati kegyetlenségre" szerette volna felhívni a figyelmet, amellyel a Iancu, Petru Dobra és Axente Sever által vezetett román szabadcsapatok a védtelenül maradt magyar polgárok ellen követtek el. Csibi akciója során bemutatott egy helység-és névtáblát, amelyek „a román csapatok által elkövetett népirtás" helyszínei és áldozatai olvashatók.
„Avram Iancu, a Nagyenyeden, Zalatnán, Abrudbányán és a többi településeken elkövetett minősített emberölés, gyilkosság, gyilkossági kísérlet, gyilkosságra való felbujtás és hazaárulás vádjában bűnösnek találtatik és halálra ítéltetik" hallható az akcióról készült videón a „rögtönítélő bíróság egyhangú ítélete".
„Isten legyen irgalmas lelküknek. Így jár az, aki a magyar és a székely ember ellen vét", zárta a ceremóniát Csibi.
Az eset különlegessége, hogy Csibi minderre engedélyt kapott! Dan Iamandi, a helyi csendőrség vezetője a sajtónak elmondta: kérelem érkezett az 1848-49-es forradalomra való megemlékezésre és ők ezt engedélyezték, de fogalmuk sem volt arról, hogy az akció mit takar. Hozzátette: mivel az „előadás" elsősorban gyerekek érdeklődését keltette fel, ezért Csibi ellen a gyermekvédelmi hivatalnál tesz feljelentést.
Avram Iancu a Fehér megyei Felsővidrán (most már „természetesen" Avram Iancu nevét viseli a település) született és a magyar szabadságharc idején az osztrákok által támogatott román szabadcsapatok egyik vezetője volt. A wikipedia.hu szerint az általa vezetett román szabadcsapatok a védtelen maradt magyar településeket sanyargatták: Zalatnán hétszáz, Nagyenyeden kilencszáz ember haláláért felelősek, de véres portyákat vezettek Hari, Nagylak, Borosbenedek és Jára ellen. Kocsis Zoltán, Impulzus. Erdély.ma

Halottaink az élőkért
Mindenszentek napján egyik riportalanyom keresett, aki közel két évtizede magyarhoni munkavállaló, s apránként családtagjait is rávette, hogy az anyaországba költözzenek, de vonzalmuk szülőföldjükhöz erős, itthon is lakást tartanak fenn.
Magas szakmai képzettségű barátom halottak napjára érkezett haza, hogy Háromszéken elhantolt felmenőinek emléke előtt tisztelettel adózzon. Eddig ebben semmi újdonság nincs, az évek hosszú során is ezt tette. Ami idei hazalátogatásában új elem, s amiről számot akart adni, az a népszámlálás. Azért is jött, hogy öttagú, a román állampolgárságát is őrző családi közösség itthon is megszámláltassék, hogy a magyarság túl nagy híjával ne találtasson.
Halottak napja körül nagy a népmozgás. A migráció világjelenség, ehhez magyar vonatkozásban társul az az immár száz éve felerősödött folyamat, amely a történelmi Magyarország nyolcfelé porciózása nyomán jött létre, s amely élőket és holtakat tömegesen választott el. Trianon és a párizsi békének titulált világégés lezárása nyomán nemcsak családokat, kisközösségeket, hanem falvakat, kisrégiókat is kettévágott. Nálunk Nagylak – Nădlac, a szlovák–ukrán határon Kisszelmenc és Nagyszelmenc, Komárom és Komarno esete nemcsak beszédes nevek, hanem ordító igazságtalanságokat is konzerválnak.
A kelet-európai volt kommunista államok számára az uniós csatlakozás ezért fájdalomcsillapító gyógyszer. Az államközi kapcsolatokat Magyarország – gyakran kompromisszumok árán is – azért erősíti, hogy próbálja ne csak csillapítani, hanem gyógyítani is az impériumváltások okozta rákos áttételeket, amelyek a nemzet testét támadják. Ebben a gyógyítási folyamatban a határok átjárhatósága mellett a visszahonosítás és a honosítás intézménye segít, a települési és intézményi, a civil és egyházi szervezetek közti kapcsolatok, az elszakított nemzetrészek oktatási és kulturális intézményeinek támogatása erősít.
Az új magyar nemzetpolitika kétségtelen eredménye, hogy mostanság már azok az ellenzékbe szorult pártok is szájukra veszik, illetve programjukba foglalják a nemzeti elkötelezettséget, a patriotizmus fogalmát, amelyek a legelvetemültebben akadályozták ezeknek az elveknek és főleg a gyakorlati kivitelezésük érvényesítését.
Lehet, hogy profánságnak tűnik, de a nemzetegyesítésnek azok is részesei, akik már az elíziumi mezőkről figyelik az élők sorsának alakulását, s azt, hogy a maga és közössége érdekében ki képes és ki nem arra, hogy ahhoz a nációhoz tartozóként tartassa magát számon, amelyből vétetett, sok esetben éppen akkor, amikor szerettei sírjára virágcsokrot helyez, és emlékükre gyertyát gyújt.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szomszédok huzavonája: nincs „közösködés”
A jelenlegi magyar kormány (feje) nincs meggyőződve a közös kormányülések gyakorlati hasznosságáról. Külügyminisztere ugyanakkor nem zárja ki, hogy szűkített formában fölelevenüljön az együttműködésnek ez a formája.
A román és a magyar kormány 2005 és 2008 között – felváltva – minden évben együttes ülést tartott. Valójában mindez ma már történelem.
Egy levélváltás előzményei
Minden jel szerint 2011-ben sem tartja meg a soron következő, ötödik együttes ülését a román és a magyar kormány – írta lapunk október 12-én. Az ÚMSZ emlékeztetett arra, hogy májusi budapesti látogatásakor Teodor Baconschi külügyminiszter azt javasolta magyar kollegájának, Martonyi Jánosnak: a kétoldalú kapcsolatok teljes körének áttekintése érdekében még idén ősszel kerüljön sor a román fővárosban a közös kormányülésre.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke úgy nyilatkozott a lapnak, hogy tudomása szerint házigazdaként Románia már megtette a szükséges lépéseket, ugyanis nemcsak a román külügyminiszter, hanem az RMDSZ is jelezte a magyar félnek, hogy időszerű volna a közös kormányülés megszervezése. Borbély szerint Budapestről egyelőre azt a választ kapták, hogy még elemzik ennek a lehetőségét.
A budapesti külügyminisztérium egy neve elhallgatását kérő illetékese értésre adta, hogy a kérdésben a végső szó a Miniszterelnöki Hivatalé. Szerinte Orbán Viktor miniszterelnök szakított elődje gyakorlatával, nem híve a közös kormányüléseknek.
Egy másik névtelen budapesti illetékes szerint Orbán nem az intézmény ellensége, hanem úgy véli: szűkíteni kellene a formátumot és a megtárgyalandó kérdések körét, mert az eddigi túl nagyszabású közös kormányülések kevés gyakorlati eredménnyel jártak. Ebben a szellemben válaszolt írásban a minap Martonyi János is Szabó Vilmos szocialista parlamenti képviselőnek, aki levélben tette föl kérdését a magyar–román együttes kormányülés tavalyi és idei elmaradásával kapcsolatban.
Schengen után
„Egyelőre csak az október 10-i dátum a biztos” – nyilatkozta 2009-ben Gémesi Ferenc kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős magyar szakállamtitkár, aki akkor Kolozsvárt javasolta helyszínnek, és ezzel Emil Boc miniszterelnök, a kincses város egykori polgármestere is egyetértett. Az együttes ülés végül a román fél kérésére mégis elmaradt.
Gémesi Ferenc a Martonyi-féle válaszlevél másolatával együtt részletes tanulmányt küldött az ÚMSZ-nek a magyar kormány korábbi együttes üléseiről, amelyeket a szomszédságpolitika jegyében nemcsak Romániával, hanem Ausztriával, Horvátországgal és Szlovéniával is – bár némi kihagyásokkal – rendre megtartott. Megjegyzendő, hogy az utóbbi három országgal 2009-ben, tehát a szocialista kormány utolsó esztendejében még volt közös tanácskozás.
A fejlesztéspolitika jegyében – szerepel az anyagban – egyeztetett ütemezéssel folyik a közúti infrastruktúra közös fejlesztése Magyarország és Románia között. A két ország megállapodott a magyar M43-as és a román A1-es autópálya összekapcsolásáról (Szeged–Makó– Csanádpalota–Nagylak– Arad), továbbá az M4-es és az észak-erdélyi autópálya (Berettyóújfalu–Nagykereki–Nagyszántó–Berettyószéplak–Kolozsvár) összekötéséről is.
Jól haladnak a tárgyalások, hogy az M49-es út folytatása és a Szatmárnémeti, valamint Nagybánya közötti út metszéspontjáról döntés szülessen. Az autópályák összekapcsolását a magyar fél Románia schengeni csatlakozását követően tervezi. Ugyancsak korszerűsítették a csengersimai határállomást.
Kisebbségi azonosságtudat
A magyar–román energetikai együttműködés keretében 2009-ben befejeződött a Szeged–Arad gázvezeték-kapcsolat kiépítése 109 kilométer hosszan. A Békéscsaba–Nagyvárad villamosenergia-hálózat kiépítése előrehaladt, az Aradig tartó szakaszt már át is adták.
A román–magyar határon átnyúló együttműködés keretében innovációs szolgáltató és képző központ valósult meg Püspökladányban, kutatási együttműködés jött létre a növénynemesítési technikák alkalmazása érdekében, továbbá megkezdődött a nagyváradi és debreceni egyetemek közötti K+F együttműködés. Folyamatos a kétoldalú párbeszéd a kis- és középvállalkozások együttműködésének támogatása érdekében is.
A kétoldalú kapcsolatokban nagy fontosságot tulajdonít a magyar fél a kisebbségben élő közösségek önazonossága megőrzésének, az ezt szolgáló két céltervet, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport és a zsákai ortodox templom felújítását a két kormány azonos mértékben támogatta. Az eddigi kormányzati támogatások eredményeképpen létrejött az új battonyai román iskola, a dévai Téglás Gábor Iskolacsoport, modernizálódott a bukaresti Ady Endre és a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum.
A magyar költségvetésből támogatott Partiumi Keresztény Egyetem akkreditációjáról a román parlament elfogadta a szükséges törvényt, és az idén szeptemberben megtörtént a Sapientia Egyetem akkreditációja is. Hosszas tárgyalások eredményeképpen megszületett a hadisír-gondozási megállapodás. Az első együttes kormányülés eredményeképpen nyílt meg a csíkszeredai főkonzulátus és kezdte meg munkáját a magyar kulturális koordinációs központ Sepsiszentgyörgyön.
Gy. Z.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Hóban fulladozik Dél-Románia
Százhúsz település van elzárva a külvilágtól az ország déli és dél-keleti részén a vastag hóréteg miatt, több ezer iskolában szünetel az oktatás, és több mint kétszáz vonatjáratot töröltek tegnap, de a közúti közlekedésben is korlátozásokat vezettek be, több tucatnyi országutat pedig lezártak – ez a mérlege a szokatlanul zord téli időjárásnak, amely mintegy három hete alaposan megnehezíti a déli országrészek lakosainak életét.
Főleg a déli és keleti területeken vasárnap óta szinte megállás nélkül havazik. A meteorológusok hétfőre és keddre narancssárga jelzésű hóriadót adtak ki, ez főként a déli országrészt érinti. Ezen a két napon 60 centiméterrel vastagodik a hóréteg, miközben az elmúlt három hét alatt esett hó nem olvadt el a fagy miatt.
Az országutak kezelésével megbízott állami társaság (CNADNR) kedden közölte, hogy több partiumi és erdélyi útszakaszon tilos közlekedniük a 7,5 tonnánál nagyobb teherautóknak. A korlátozás tegnap délelőtt fél tizenegykor lépett érvénybe, és a DN7 jelzésű országút Nagylak és Déva, a DN13 jelzésű út Marosvásárhely és Brassó, a DN79 jelzésű út Nagyvárad és Arad, a DN76 jelzésű út Nagyvárad és Püski, valamint DN1 jelzésű út Kolozsvár és Szászsebes közötti szakaszait érinti. A társaság szerint a korlátozásokat az időjárás függvényében oldják fel.
Van elég áram vagy nincs?
A dél-keleti Vrancea és Buzău megyékben tegnap folytatódott az elszigetelődött településeken élők megmentése. Ott szükségállapot van érvényben, így több ezer katonát vezényeltek ki az elszigetelődött településeken bajba jutott emberek kimentésére. Traian Băsescu tegnap hibás döntésnek nevezte a szükségállapot elrendelését, szerinte Victor Ponta ellenzéki pártvezér politikai csapdát állított a kormánynak, amely ebbe belesétált. Tegnap felröppent az a hír, miszerint az országot nem tudják ellátni elég árammal. Horia Hăhăianu, a Transelectrica vezérigazgatója szerint az export miatt veszélybe kerülhet az akadálymentes áramellátás. Ezt Băsescu cáfolta, majd Mihai Răzvan Ungureanu miniszterelnök kérésére Lucian Bode gazdasági miniszter leváltotta az állami vállalat vezérigazgatóját pánikkeltés miatt. A kormány bejelentette, hogy ma fogja megtárgyalni azt a határozatot, amelynek értelmében ideiglenesen felfüggesztik az áramexportot azért, hogy ne merüljenek fel ellátási gondok.
Nőtt a halottak száma
A katasztrófavédelmi hatóság jelentése szerint a külvilágtól elzárt 120 településből 23-ban részlegesen vagy teljes mértékben megszűnt az áramellátás, az ivóvíz biztosítása is nehézségekbe ütközik. Tegnap több mint hatvan országút le volt zárva, akárcsak az A2-es autópálya a Bukarest és Feteşti közötti szakaszon. Tíz vasútvonalat is lezártak, a vonatok késéssel közlekednek, több mint kétszáz járatot töröltek. Bukarestben is komoly fennakadást okoz a havazás, bejelentették, hogy kedden valamennyi fővárosi iskolában szünetelni fog a tanítás. Hétfőn több mint 3800 romániai iskolában nem volt oktatás. Hét megyében kellett teljes mértékben felfüggeszteni a tanítást. Tegnap tovább nőtt a fagy miatt elhunyt személyek száma. Az elmúlt három hétben összesen 74 ember szenvedett fagyhalált, nagy részük az utcán vesztette életét. Az egészségügyi minisztérium tegnap közölte, hogy növekedőben van azon hajléktalanok száma, akiket rohammentő-szolgálat egységei a kórházakba, valamint a szociális otthonokba szállítottak a szélsőséges időjárás következtében. A mentők az elmúlt huszonnégy órában 207 hajléktalant szállítottak különböző egészségügyi intézményekbe, valamint szociális otthonokba.
Szabadság (Kolozsvár)

Kisebbségtelenített kormányprogram
A Ponta-kormány a 2010-ben lefaragott közalkalmazotti bérek helyreigazítását és a nyugdíjakból jogtalanul visszatartott adók visszafizetését ígéri tegnap nyilvánosságra hozott programjában.
Az 53 oldalas dokumentumban egyetlen helyen esik szó a nemzeti kisebbségekről, mégpedig a kormány külpolitikai prioritásai között – a Románia lakosságának 6,5 százalékát kitevő magyarságra még utalás sincs. Ráadásul az észak-erdélyi autópálya folytatása sem szerepel a kormányprogramban.
A Ponta-kabinet a törvényesség betartását, a társadalmi igazságosság helyreállítását és az ország természeti erőforrásainak védelmét sorolja legfőbb prioritásai közé. A kormányprogram leszögezi, hogy a közigazgatást nem politikai alapon akarják működtetni: csak a minisztereket és az államtitkárokat nevezik ki pártalapon. A kabinet hadat üzen a korrupciónak, és folytatná az erőfeszítéseket, hogy Románia megfeleljen az uniós monitoringban meghatározott elvárásoknak.
A Ponta-kabinet az adók hatékonyabb behajtásától és a veszteséges állami vállalatok átszervezésétől remél költségvetési többletforrásokat. A program bírálja a 2010-ben bevezetett áfaemelést, és vállalkozóbarát, gazdaságfejlesztő módszerek mellett érvel, de az adópolitika esetleges változásaira nem tér ki.
A Ponta-kabinet folytatná az energiaszektor nagyvállalatainak magánosítását, de moratóriumot hirdetne a palagáz-kitermelésre, amíg a felhasznált technológiáról nem készül el az európai hatástanulmány. A kormányprogramnak az igazságszolgáltatásról szóló fejezete szerint Románia szeptemberben léptetné életbe az új polgári perrendtartás törvénykönyvét, és 2013 első fél évében vezetné be az új büntető törvénykönyvet és perrendtartást. Az Emberi Jogok Európai Bírósága ez év június közepéig adott haladékot Romániának, hogy működőképessé tegye a kommunizmus idején elkobzott ingatlanok tulajdonosainak kártalanítási rendszerét, a dokumentum megemlíti, hogy Romániának erre megoldást kell találnia, de hogy milyet, az nem derül ki.
A közlekedési fejezetből kitűnik, hogy az új kormány a négyes páneurópai folyosó (Nagylak–Arad–Temesvár–Déva–Nagyszeben–Bukarest–Konstanca) útvonalán megkezdett autópályaszakaszok befejezésére törekszik, amelyekre uniós forrásokat is felhasználhat, az észak-erdélyi (Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Brassó) autópálya ügyére azonban nem tér ki.
A környezetvédelmi fejezet a verespataki bányaprojektet is megemlíti. „Tekintettel a beruházást övező aggodalmakra, a kormány átlátható módon, nyílt és demokratikus párbeszédre alapozva újraelemzi a kialakult helyzetet annak érdekében, hogy döntései összhangban legyenek a nemzeti érdekekkel, a környezet védelmével és az európai előírásokkal" – fogalmaz a kormányprogram.
A kisebbségekről szóló részben pedig csupán annyi áll: Bukarest „tevékenyen védelmezi a szomszédos országokban élő, román közösségekhez tartozók jogait, az európai szabványok szerint, és ezen közösségeknek az Európai Unióhoz való közeledési szándékával összhangban."
3szek.ro. Erdély.ma

Ismertette programját a hétfői beiktatásra váró Ponta-kormány
A hatalom átvételére készülő Ponta-kormány a 2010-ben lefaragott közalkalmazotti bérek helyreigazítását és a nyugdíjakból jogtalanul visszatartott adók visszafizetését ígéri a parlamentnek csütörtökön este benyújtott programjában. Az alakuló szociálliberális kormány ugyanakkor kész aláírni az Európai Unió fiskális egyezményét, amely szigorú költségvetési szabályok betartására kötelezi a tagországokat. A képviselőház és a szenátus vezetőségének pénteki döntése értelmében a kijelölt minisztereket hétfőn délelőtt tíz órakor hallgatják meg a parlamenti szakbizottságok, az alsó- és felsőház plénuma pedig délután négy órakor szavaz az új összetételű kormány beiktatásáról.
A kormányt állító Szociálliberális Szövetség (USL) vezetői úgy tervezik, hogy az új kabinet már hétfőn este leteszi az esküt, és kedden megtartja első ülését. Mircea Duşa, a parlamenti kapcsolatokért felelős tárca nélküli miniszterjelölt reményét fejezte ki, hogy sikerül tartani a szoros határidőkkel megtervezett beiktatási ütemtervet. Victor Ponta megbízott miniszterelnök már korábban reményét fejezte ki, hogy kedden sikerül megtartani az első kormányülést, amelyen elfogadják a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) küldendő szándéklevelet. A nemzetközi hitelezők ugyanis Romániában tartózkodnak, és a kéthetes felülvizsgálati látogatásnak éppen kedden kellene lezárulnia. A szándéklevél a felek közötti megállapodás részleteit tartalmazná.
Ponta kormányát várhatóan megszavazza majd a parlament, hiszen a Románia Haladásáért Országos Szövetség (UNPR) együttműködési megállapodást kötött már a Szociáldemokrata Párttal (PSD) a kabinet támogatásáról, és a nemzeti kisebbségek frakciója sem kíván keresztbe tenni a kabinet elfogadásának.
A bizalmi szavazásra váró Ponta-kabinet a törvényesség betartását, a társadalmi igazságosság helyreállítását és az ország természeti erőforrásainak védelmét sorolja legfőbb prioritásai közé. A parlamentnek bemutatott kormányprogramjukban leszögezik, a közigazgatást nem politikai alapon működtetnék: csak a minisztereket és az államtitkárokat nevezik ki párt-alapon. A kabinet hadat üzen a korrupciónak és folytatná az uniós elvárásoknak való megfelelés érdekében tett erőfeszítéseket.
A kormányprogram értelmében a szociálliberálisok az adók hatékonyabb behajtásától és a veszteséges állami vállalatok átszervezésétől remélnek költségvetési többletforrásokat. Az állami cégek adósságterhei a nemzeti össztermék 2,6 százalékára rúgtak 2011 végén: év végéig ezeket a GDP egy százalékával szeretnék csökkenteni. A program bírálja a 2010-ben bevezetett áfaemelést és vállalkozóbarát, gazdaságfejlesztő módszerek mellett érvel, de az adópolitika esetleges változásaira nem tér ki.
A Ponta-kabinet folytatná az energiaszektor nagyvállalatainak magánosítását, de moratóriumot hirdetne a palagáz-kitermelésre, amíg a felhasznált technológiáról nem készül el az európai hatástanulmány.
A kormányprogramnak az igazságszolgáltatásról szóló fejezete szerint Románia szeptemberben léptetné életbe az új polgári perrendtartás törvénykönyvét és 2013 első félévében vezetné be az új büntetőtörvénykönyvet és perrendtartást. A dokumentum megemlíti, Romániának megoldást kell találnia az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) által hozott ítélet érvényesítésére. Az EJEB ugyanis 2010-ben idén június közepéig adott haladékot Romániának, hogy működőképessé tegye a kommunizmus idején elkobzott ingatlanok tulajdonosainak kártalanítási rendszerét, ám a programból nem derül ki, milyen megoldásban gondolkodik a beiktatásra készülő Ponta-kabinet.
A közlekedési fejezetből kitűnik, hogy az új kormány a páneurópai folyosó (Nagylak–Arad–Temesvár–Déva–Nagyszeben–Bukarest–Konstanca) útvonalán megkezdett autópálya-szakaszok befejezésére törekszik, amelyekre uniós forrásokat is felhasználhat. A fejezet az észak-erdélyi (Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Brassó) autópálya ügyére nem tér ki.
A környezetvédelmi fejezet a verespataki bányaprojektet is megemlíti. „Tekintettel a beruházást övező aggodalmakra, a kormány átlátható módon, nyílt és demokratikus párbeszédre alapozva, újraelemzi a kialakult helyzetet, hogy döntései összhangban legyenek a nemzeti érdekkel, a környezet védelmével és az európai előírásokkal” – fogalmaznak.
A Ponta-kabinet 53 oldalas programjában egyetlen helyen esik szó a nemzeti kisebbségekről, éspedig a kormány külpolitikai prioritásai között. Ennek megfelelően, Bukarest „tevékenyen védelmezi a szomszédos országokban élő, román közösségekhez tartozók jogait, az európai szabványok szerint, és ezen közösségeknek az Európai Unióhoz való közeledési szándékával összhangban”.
Mint ismeretes, Victor Ponta, a szociálliberális pártszövetség (USL) miniszterelnök-jelöltje a múlt héten kapott kormányalakítási megbízást Traian Băsescu államfőtől, miután a néppárti Ungureanu-kabinet megbukott a bizalmi szavazáson.
Szabadság (Kolozsvár)

Összeállításainkat lapelődünk, a Romániai Magyar Szó vezércikkeiből, vezető publicisztikai írásaiból, illetve utolsó számához érkezett lapunk, az Új Magyar Szó vezércikkeiből készítettük. Így írtunk mi – amíg lapjaink megjelenhettek.
Romániai Magyar Szó
• Új esztendő, új lap. Úristen, újra merjük kezdeni az életet? Újra lehet nagy lélegzetet venni, telefonon nyíltan beszélni, levelet írni, politizálni, érvelni, ellentmondani, meghallgatni az ellenfelet, újra lehet ellenzékinek lenni, gyakorolni a türelmet, a toleranciát vagy félreállni éppen, meggyőződésünk szerint... (Marosi Barna, 1989. december 31.) • Most zsibong a villamos. Mindenki beszél mindenkivel, ismeretlenek ismeretlenekkel. Mindenkinek pereg a nyelve, mindenki szapora szavú, sőt, szószátyár. Mindenki cseveg vagy csattog, kifejt vagy beolvas. Mindenkinek véleménye van. Miről beszél a halottaiból föltámadt utazóközönség? Ha lenne túlvilág és a nép legszeretettebb fia hallaná ezeket a hűségnyilatkozatokat... Egy asszony sír. Zokog. Egyetlen szót motyog maga elé. „Ellopták, ellopták...” Kérdik tőle, mit loptak el magától, jóasszony? De ő nem válaszol. Sír tovább. Én - tudom, mit loptak tőle a tolvajok. 25 esztendőt az életéből. (Szász János, 1990. január 16.)
• A matracokon csupán a lepedő van. Párna, pokróc sehol. A kaparásra várakozó nőkön viszontlátom azt a toldott-foldott, elnyűtt, gombok, pántlikák helyett madzaggal ellátott, télen-nyáron használatos, flanellanyagból készült szerelést, amelyet gyermekeim születésekor nekem is alkalmam volt hordani. De nemcsak a ruhák, hanem a műtétre használt felszerelés is régi... Az ágyakon hárman, négyen ülnek, kuporognak, mert lefeküdni lehetetlenség. Egyesek a. folyosókon sétálnak le-fel, mások a WC-helyiségben cigarettáznak, ahol vágni lehet á füstöt... A jelenlevők között egyetlen lány van. Legtöbbje két-három gyerekes fiatalasszony... Terherbeesésről, családi helyzetről folyik a nyomott hangulatú társalgás... Senki sem nevet. A férfiakat szidják: amióta szabad és olcsó a kaparás, nem vigyáznak úgy, mint eddig. (Guther M. Ilona, 1990. augusztus 19.) • Domokos Géza: - Igaztalanok lennénk, ha nem köszönnénk meg az RMSZ-nek azt, hogy bár független lap, kezdettől fogva támogatta az RMDSZ-t. Közölte a dokumentumait, segítette szándékait, a választások után képviselőit. Persze, sok mindenről írhatott volna, jobban, elmélyültebben, érdekesebben. De nem hiszem, hogy szakmai tanácsokat kell adnunk a szerkesztőknek. Fontos, hogy tőlünk minél több információt kapjanak, és éppen mert független lap, ennek a jegyében próbálja olykor alaposabban mérlegelni állásfoglalását ... (1991. január 4.) • A kolozsvári Nu kérdéseire válaszolva Tőkés László püspök elismerte: tulajdonképpen kissé többet beszél a kelleténél; s annyi megnyilatkozása van, hogy azt lehet hinni: propagandát folytat. De nem ő kezdeményezi ezeket, nem tehet róla, mert állandóan kérdésekkel bombázzák. „Ez az én sorsom, s nagyon sokszor bánt, mert kevesebbet kellene beszélnem és felkészültebben, megfontoltabban!” (Távirati stílusban, 1991. április 3.) • Aki Nagylakon át készül kilépni az országból, jó, ha fölszereli magát vízzel, szalonnával, pokróccal, no meg hordozható vécével vagy bilivel. A kocsisor ugyanis általában a városka közepéig nyúlik, a várakozási idő 8-12 óra. Újabban mindenki egyetlen sorba kell hogy beálljon, akár hétvégi bevásároló turista, akár átutazó külföldi, s az sem mérvadó, hogy kikapcsolódni, rokonlátogatásra vagy éppen temetésre igyekszik. Az út mindkét oldalát bokáig ellepő civilizációs hulladékban, tűző napsütésben békésen olvasó, kártyázó, sörözgető emberek láttán támadt egy ötletem: mi lenne, ha egy bátor magánvállalkozó nemzetközi pikniktábort nyitna a határszélen? (Péterszabó Ilona, 1991. augusztus 14.)
• Persze, Mihail Szergejevicsnek igaza van: nem babra megy a játék. Véres csatákat jósol és joggal retteg, hogy elszabadulhat a pokol. A Nyugat szorongása sem oktalan, hiszen a több részre hulló birodalomban oszlik a fegyver, a bizalmatlanság és a veszély is... Hogy mire ébredünk holnap, azt nem tudni, ám jó lenne remélni, hogy a most valóban „szabaddá lett népek” nemcsak saját érdekükben, hanem egy világ javára képesek lesznek felelősen, emberien sáfárkodni szabadságukkal. Hogy a világ megkönnyebbülve, s ne gyászolva búcsúzhasson a Szovjetuniótól. (Kiss Zsuzsa, 1991. december 11.)
• A Kovászna megyei román napilapban megjelent egy egyetlen kérdésből és rövid válaszból álló interjú Petre Roman pártelnökkel. Az újságírónak arra a kérésére, hogy üzenjen valamit a Kovászna megyei románoknak, a pártelnök azt felelte: „Hamarosan gondolkodni fogunk azon; hogy konkrét módon a segítségére siessünk Hargita és Kovászna megye románságának.” Erre mondja az erdélyi ember, hogy most már nem tudjuk, féljünk-e vagy megijedjünk. (B. Kovács András, 1992. április 2.) • Az eltelt kilenc év távlatából elsősorban az a jelentős, hogy ez a Szövetség létrejött, de ennél is fontosabb, hogy ma is él; sőt, országos és nemzetközi elismerésnek örvend... emlékidézésen túl mi magunk is feltehetjük a kérdést: mit köszönhetünk egyáltalán a kilenc éve létező Szövetségnek? Ment-e általa a világ elébb? Ha a konkrét eseményeket nézzük, akkor azt kell mondanunk: nem igazán. De ha a világot veszszük szemügyre, akkor legyünk őszinték: mégis, mégis… (Cseke Gábor, 1998. december 24.)
• Egyetlen népet sem dolgoztattak olyan kitartóan és kilátástalanul a rendszerváltás előtt itt, keleten (és sehol), mint a románt. És persze, az együttélő nemzetiségeket – ez most nem a politikai szólam sztereotípiája, ez a legvadabb valóság. Csatornaépítő nép ez, és közben számolatlan hordatták el a hegyeket, fúratták az alagutakat, vágattak völgyet. Tavakat szárítottak ki csak azért, hogy nagyjából ugyanazzal az értelmetlen célszerűséggel néhány kilométerrel arrébb megássák a tó új medrét. Ezzel csak azt mondom, jobb sorsot érdemelne a honpolgár Romániában, legalább olyat, ahogyan a többi él a körülöttünk levő elérhetetlen Európában. (Oláh István, 1999. január 14.)
• Mindeddig mondhatnám zokszó nélkül görgettük a lejtőn felfelé magunk előtt a követ. Volt, aki kidőlt, volt, aki azt mondta, hogy ennyiért minek, s volt olyan is, aki azt hitte, másfelé könnyebben boldogul. De mindig maradtunk annyian, hogy a lap elkészüljön, útnak induljon az olvasó felé. Hogy akik maradtak, miért maradtak? Biztosan nem a pénzért, de a dicsőségért sem. Mert abból jutott ki talán a legkevesebb. Változott a világ, s ha más területeken nem igazán, sajtóvidéken hamar kialakult a „piacgazdaság”, ami minden magánvállalkozásnak, tehát nekünk is azt jelentette, hogy van avagy nincs miből, de az adókat fizesd, a lakosság mindegyre csappanó jövedelmeit vedd figyelembe, ne kérj annyit, amibe a lap kerül, csak amennyit az olvasók valahogy ki tudnak szorítani... újságra is. Jöttek aztán az olyanszerű kihívások (igények?), hogy hagyjuk már a politikát, tekintsünk el a rossz hírektől, inkább adjunk valami színeset, valami izgalmas gyilkosságot, napi szenzációt. Nem így tettünk. Folytattuk úgy, ahogy a lelkiismeretünk diktálta. Olvasóink majd megítélik, hogy amit kaptak, tájékoztatás volt-e avagy propaganda... (Gyarmath János, 1999. március 12.)
• 1989 előtt egy „jobb” állami, azaz kisajátított lakást csak „bizonyos” emberek kaphattak meg. Ezek a bizonyos emberek pedig most mint becsületes, némely esetben „jó magyar” adófizető polgárként tetszelegnek. És talán el is hiszik nekik azok, akik nem ismerték őket azelőttről. Néha épp újságírók... És az olvasók még sajnálják is őket: szegény emberek! Most jön a csúnya külföldre távozott tulaj, aki amúgy is már jól megszedte magát külföldön, és még van képe visszakövetelni a tulajdonát! Szerencsétlen, becsületes embert pedig volna szíve az utcára tenni? Aki azóta már annyit költött a régi, düledező házra (1989 előtt többnyire állami pénzeket)? (Debreczeni Éva, 1999. július 21.)
• Ha tömören meg kéne fogalmaznom a Sabin Gherman által mondottak üzenetét, arra gondolhatnék, amit talán legfrappánsabban Molnár Gusztáv körültekintő vizsgálódása közvetít számunkra: nagy változások vannak készülőben, köztük a (nemzet)állam fogalmának kiüresedése, helyettesítődése. Velünk és általunk, miközben holnapunk nem lesz látványosabban más, mint tegnapunk. Felötlik előttem, hogy gimnazista koromban, egyik fizikaóra után felírtam füzetem hátlapjára, emlékeztetőül, az épp hallottakat: 1999. augusztus 11-én teljes napfogyatkozás. Beleborzongtam, hogy addig még tizenegynéhány év van, aztán ki is ment a fejemből, de ott volt a tudatomban. És íme, ez is lecsengett, mert ez a dolgok rendje. Valami ilyenszerű eszközre gondolok, ha nem tűnik ellentmondásosnak: aktív türelem. (Szonda Szabolcs, 1999. augusztus 15.)
• Bevallom: néha zavart mostanáig a „zöldek” agresszív hangoskodása, de rá kell jönnünk: nekik van igazuk. Addig kell a hatóságok képébe üvölteni, amíg nem késő. Amíg még nő a fűszál, a tölgy, a fenyő, és hal van a vizekben. Mert íme: ott, a Szamos és a Tisza egyes magyarországi szakaszain már nincs hal. Nincs semmi. Csak üres, kihalt víz, és gyűlölet azok iránt, akik miatt ez megtörtént. Persze ha eltekintünk a katasztrófa hatásától, akkor azt is mondhatjuk: jó, hogy bekövetkezett a szennyezés. Ez nem cinizmus, csak a dolgok reális értékelése. Hiszen mi más, ha nem egy természeti katasztrófa ébresztheti rá térségünk országait, népeit az egymásrautaltságra, az összetartozásra, arra a felismerésre, hogy egymás nélkül semmire sem mehetünk, és hogy egymásnak mennyit árthatunk. (Máthé Éva, 2000. február 11.)
• Az RMDSZ-nek nem szabad engednie, hogy belső életét megfertőzze az általa oly szokszor megbélyegzett ún. balkáni politizálási stílus. Az egyet ígérés és a mást csinálás. A ki- és beszámíthatatlanság. A csalás, a hazugság. Épp arról az értékéről mondana le, amit mások annyira irigyelnek. Amiért sokszor megfojtanák egy kanál vízben. Most sem különben. Választási évben vagyunk. Jogaink érdekében: el kell mennünk szavazni. Vitákon innen és túl. S el is fogunk menni. (Cseke Gábor, 2000. május 12.)
• Igen, a valóság lehangoló és szomorú mostanában mifelénk. De a bajokat nem orvosolhatjuk, ha állandóan ezeket ismételjük, mindenből csak a negatívumot emeljük ki... tessék már egy kicsit mosolyogni, egy piciny oka biztosan mindenkinek van rá. Még azoknak is, akik el akarják velünk hitetni, hogy a világ csak rossz. (Sike Lajos, 2000. augusztus 1.)
• Utakat az államfő látogatása előtt is javítottak. Most erre csak rövid szakaszon volt szükség. Igaz, jellemző módon erre is ott került sor, ahol a miniszterelnök és csapata járt. Csíkszeredában a Coşbuc utca régen feltört szakaszára most egyből jutott pénz. Nem rossz ez most sem, csak azt nem érteni, hogyan juthatott most és korábban egyáltalán? Ha nem lenne ez az egybeesés, dicsérném a megoldás ötletgazdáját. (Daczó Dénes, 2001. szeptember 20.)
olitikai vagy egy diplomáciai szakértő, egy szakújságíró, egy (esetleg magyar származású) szenátor vagy képviselő. Ne adj’ isten, maga az elnök. Azaz: valamelyik bunkó jenki. Aki szeret sommásan, leegyszerűsítve fogalmazni. Mint a vadnyugati filmjeikben: valaki vagy jó vagy rossz. Szép vagy csúf. Hófehér vagy éjfekete. Ha az árnyalatokat el is hanyagolják, általában nem tévednek nagyot... Alaptalan feltételezések, származást firtató sandaságok helyett inkább arra kellene összpontosítanunk szellemi és politikai energiáinkat, hogy legközelebb ne mondhassanak kedvezőtlent rólunk. (Siklósi Nándor, 2002. november 20.)
• A rendszerváltás óta tettük a magunkét, igyekeztünk tudásunk és tehetségünk szerint a legjobb lappal szolgálni, átfogóan tájékoztatni olvasóinkat. Közben nap mint nap harcot folytattunk az újabban már arab kézen levő fő lapterjesztővel, futottunk – bár nem ez lenne a feladatunk – a reklámokért, hirdetésekért. Éveken át sikerrel, még akkor is, amikor a hatalom szemében vörös posztó voltunk. Érdekes módon pontosan akkor fuccsolunk be, amikor érdekvédelmi szervezetünk kormányra került... Reméltük: az új helyzetben másképpen viszonyul majd a magyar nyelvű sajtóhoz, a Romániai Magyar Szóhoz. Erre ígéret is elhangzott, méghozzá a legmagasabb szinten… Azzal maradtunk, a romániai magyarság pedig egy lappal kevesebbel.

L. Balogh Béni
KETTŐBE SZAKÍTVA
Magyarok Dél-Erdélyben és Észak-Erdélyben (1940−1944)
1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent, s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben.
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés a trianoni békeszerződés által Romániának ítélt terület 2/5-ét, az ún. Észak-Erdélyt csatolta vissza Magyarországhoz. Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. januári magyar népszámlálás szerint Észak-Erdélyben tekintélyes számú, 1 millió 343 ezer magyar anyanyelvű lakos élt, de még az 1930-as román statisztika is – annak anyanyelvi adatait Észak-Erdélyre kivetítve – egymillió magyart tartott számon. Dél-Erdélyben 1930-ban 473 ezer magyart írtak össze anyanyelv alapján. A természetes népszaporulatot figyelembe véve, 1940 őszén a dél-erdélyi magyarság száma így nem sokkal maradhatott el a félmilliótól. Románia egész területén, tehát a Regátot is ide számítva, a bécsi döntést követően több mint 500 ezer magyar maradt.
Az 1941. áprilisi román népszámlálás idején viszont – a hivatalos statisztika szerint – már csak 363 ezren vallották magukat magyar „etnikai eredetűnek”.
Az észak- és a dél-erdélyi magyarság 1940−1944 közötti sorsának párhuzamba állítása a mára nézve is fontos tanulságokkal járhat. A kérdés sokrétű, hiszen demográfiai, gazdasági, kulturális, érzelmi és mentalitásbeli dimenziói is vannak. Az utóbbinál maradva: eddig még nem született összehasonlító szociológiai tanulmány arról, hogy milyen „szétfejlődést” idézett elő a második bécsi döntés és az azt követő négy év az erdélyi magyar társadalom kollektív mentalitásában.
Észak-Erdély vonatkozásában Gagyi József 1992−1993-ban a székelyeknek, tíz évvel később pedig Osgyáni Gábor a magyar nemzeti identitású gyimesi csángóknak az 1940−1944 közötti időszakhoz kapcsolódó kulturális emlékezetét vizsgálta. Következtetéseik szerint e két térség − és általában véve Észak-Erdély − magyarságának az 1940-es impériumváltás pillanatához kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása egyértelműen pozitív színezetű. Dél-Erdélyre vonatkozóan nincsenek hasonló kutatások, de tudjuk: a dél-erdélyi magyarság tömegein mélységes csalódás és elkeseredettség vett erőt a bécsi döntés nyomán, annak hírére, hogy továbbra is Romániához tartoznak. A legtöbben a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként élték meg az újabb kisebbségi létforma beköszöntét. A döntéssel kapcsolatos érzelmi megnyilvánulások elképesztő polarizációját tapasztalhatjuk az erdélyi magyarok között 1940 őszén. Az észak-erdélyiek ujjongásával szemben álljon itt a dél-erdélyi Nagy Ferenc, tövisi református esperes visszaemlékezésének rövid részlete. „Valami szívet facsaró, görcsös sírásra kényszerítő érzés ömlött el rajtunk, amikor 1940. VIII. 31-én [helyesen: 30-án − L.B.B.] du. a magyar rádió bemondta a döntést és közölte az új határvonalakat. Az az érzésünk volt, hogy a börtönajtó tárva, s rajta tódul ki a 22 évig kínzott milliós sereg, s egyszer hirtelen és könyörtelenül becsukódik a feltárult vaskapu s a bebörtönzöttek 2/5-öd része ott marad továbbra is bezárva!” Szabó József, aki 1940-ben egy aradi rádióbolt tanulójaként a város valamennyi magyarjával együtt nagyon remélte „hazatérését”, évtizedekkel később így emlékezett vissza: amikor a budapesti rádió tudatta a döntést, a Romániában maradt „Aradon volt, aki kidobta a rádiót az ablakon.”
A dél-erdélyi és észak-erdélyi magyarok (feltételezett) mentalitásbeli különbségei − a kérdés kétségtelenül megérdemelne egy alapos kutatást − véleményünk szerint éppen az 1940−1944 közötti, egymástól teljesen eltérő szocializációban és történelmi tapasztalatban, „sorsélményben” gyökereznek. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság nagyobb önbizalommal és optimizmussal tekintett a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint az óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyi magyar társadalom, amely a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt.
E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök, aki a bécsi döntést követő időszakot Dél-Erdélyben vészelte át, 1945−1946 fordulóján a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Az idő a határ mindkét oldalán mintha „összesűrűsödött” volna − csak éppen ellenkező előjellel. Észak-Erdélyben a magyarok felfelé ívelő korszakként élték meg a bécsi döntést követő négy évet, amelyhez képest − paradox módon − az ezt megelőző 22 évnyi, tehát valójában jóval hosszabb ideig tartó román uralom provizóriumnak tűnt számukra. Dél-Erdélyben viszont nem csak a „felszabadulás” katartikus élménye maradt el.
A különleges jogokat élvező német kisebbséggel szembeni leértékelődésük, a hatalomnak való egyre fokozottabb kiszolgáltatottságuk, a nemzetiségük miatt elszenvedett megaláztatásaik, az otthontalanság kínzó érzése traumatizálták a dél-erdélyi magyarok kollektív tudatát, és egyfajta identitásképző tényezővé léptek elő.
Könnyebben felmérhetőek a második bécsi döntést követő négy év demográfiai következményei. A legszembetűnőbb, hogy 1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent,
s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben. E csökkenés részbeni magyarázatát a döntés nyomán megindult menekülthullám adja: önként, vagy a román hatóságok által kényszerítve, négy év alatt mintegy 200 ezer dél-erdélyi és „regáti” magyar menekült vagy települt át Romániából az akkori Magyarország területére. A dél-erdélyi magyar települések „kiürülése” − ahogyan Márton Áron fogalmazott 1942-ben − „egészen aggasztó” méreteket öltött. Legtöbben a nagyvárosokból és a Zsil-völgyéből távoztak. Jó részük munkás, napszámos, cseléd volt; sokan közülük csak átmeneti jelleggel, munkaalkalmat keresve telepedtek meg korábban Dél-Erdélyben. A Magyarországra való átköltözés azonban a dél-erdélyi városok tősgyökeres magyar értelmiségi, tisztviselői, iparos- és kereskedőrétegét is megtizedelte. A román kormány súlyosan diszkriminatív, intézményesen románosító politikája ezt nagymértékben elősegítette. A falvak lakóit a menekülés viszonylag kevéssé érintette, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak el nagyobb számban.
A magyar exodussal párhuzamosan, ugyanezekben az években a román statisztikák szerint több mint 220 ezer észak-erdélyi román menekült érkezett, akiknek jó részét a dél-erdélyi városokba telepítették a hatóságok. A magyar elvándorlás és a román betelepítés együttesen azt eredményezte, hogy a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40%-át tették ki, 1941-ben a románok 55%-kal már abszolút többséget alkottak, ami 1948-ban 62%-ra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Míg Dél-Erdélyben a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg: a bécsi döntés feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.
Négy év gazdasági mérlegét megvonva, minden veszteség és nyomorgatás ellenére a dél-erdélyi magyarság gazdasági ereje részben megmaradt.
Igaz, pontos adatokat csak 1941-ből ismerünk. A jelentések szerint ebben az évben a dél-erdélyi magyar kis- és középbirtokosok földje, állatállománya, gazdasági fölszerelése még érintetlen volt, a nagyenyedi Kisegítő Takarékpénztár és a volt brassói Népbank köré tömörült magyar pénzintézetek pedig − vagyonukat megtartva − jelentős fejlődést mutattak. Erős volt a gróf Haller István vezette magyar szövetkezeti mozgalom is. 1941-től azonban a dél-erdélyi magyarságra egyre nagyobb nyomás nehezedett, és a román kormányzat a magyarok módszeres anyagi tönkretételét tűzte ki célul. E stratégia részét képezte a magyar iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok túladóztatása, a különböző önkényesen megállapított bírságok, az ún. újjáépítési vagy visszacsatolási kölcsönök erőszakolása, a gazdasági szabotázs ürügyén indított eljárások, vagy a határ menti ingatlanforgalom korlátozása. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. 1942 kora nyarán, az észak-erdélyi románok üldöztetésére hivatkozva, a bukaresti kormányzat a dél-erdélyi magyar falvak kiéheztetését és a magyar tulajdon teljes felszámolását tűzte ki célul. A terv véghezvitele azonban meghiúsult. Budapest közbenjárására ugyanis a német és az olasz kormány különmegbízottakat küldött a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, s a román vezetés kénytelen volt meghátrálni. Dél-Erdély gyors, akadálytalan magyartalanításának szándéka illúziónak bizonyult.
Az észak-erdélyi magyarság a háborús körülmények és a számos nehézség ellenére ebben az időszakban gazdaságilag jelentősen megerősödött. Gagyi József székely visszaemlékezői az anyagi vonatkozások tekintetében is pozitívan értékelték a négy évet. Amit leginkább kiemeltek: a román uralom alatt tapasztalt állapotokkal összehasonlítva a magyar adó- és pénzügyi rendszer kiszámítható volt, központilag hathatósan támogatták az egyéni gazdákat, számos szociális intézkedést vezettek be, munkahelyeket teremtettek.
A leglátványosabb gyarapodást az anyanyelvhasználat, az oktatás, a művelődés, a kultúra terén érte el az észak-erdélyi magyarság. A kulturális központjától, Kolozsvártól elszakított dél-erdélyi magyarok szellemi élete viszont összezsugorodott, a cenzúra, az utazási korlátozások, a gyülekezési tilalom pedig teljesen lebénította. Szinte minden társadalmi-kulturális célú összejövetel lehetetlenné vált. Az egyesületek jó részét (hasonlóan az észak-erdélyi román egyesületekhez) a hatóságok feloszlatták, a magyar kaszinók és kultúrházak bezártak, a dalárdák működése szünetelt, színházi előadások, kultúrestek megtartása szóba sem jöhetett. Mindössze a három nagyvárosban, Aradon, Brassóban és Temesváron nyílt némi csekély lehetőség közművelődési munkára, főleg a könyvtárak révén. A magyar szellemi élet folytonosságát elsősorban az írott szó: a megjelent kevés számú könyv, a naptárak és az állandó fenyegetettség állapotában lévő sajtó biztosította.
Összegzésként elmondható, hogy az észak-erdélyi magyarságnak a második bécsi döntéshez fűzött előzetes reményei nagyrészt beváltak az elkövetkező négy év alatt. Igaz, a korabeli magyar közigazgatást rögtön a bevezetését követően igen sokan bírálták Észak-Erdélyben a nemegyszer arrogáns, „lelketlen”, cím- és rangkórságban szenvedő hivatalnokai és a túlburjánzó bürokrácia miatt. Az addig elnyomott magyar kisebbség azonban újra a többségi nemzet része lett saját hazájában, és ennek előnyei hamar megmutatkoztak. Az itt élő magyarság döntő hányada jelentős szellemi-kulturális és anyagi felemelkedésként élte meg a „kicsi magyar világot”. A nem csekély háborús véráldozat ellenére is egy nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság került vissza 1944-et követően a román uralom alá. A Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra viszont a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt 1940. augusztus 30-át követően. Cselekvési lehetőségeit jelentősen behatárolta Ion Antonescu tábornok diktatúrájának szigora, valamint az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályok. Mindemellett a magyarokat külön is sújtották a központi és helyi román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket pedig szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat. Négy év kisebbségi mérlegét megvonva, egyedüli pozitívumként azt emelhetjük ki, hogy a dél-erdélyi magyarság, ha nagy áldozatok árán is, de túlélte e vészterhes korszakot.
Válogatott irodalom
Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940−1944. [H. n.], 2011, Jaffa Kiadó. Ablonczy László: „Útonállók leereszkedő ajándéka”. Erdélyi ősz, 1940. Hitel, 2010. 9. sz. Gagyi József: Dokumentumgyűjtemény. Az 1940. augusztus 30-i Bécsi Döntés, a magyar hadsereg bevonulása, a magyar adminisztráció kialakulása a Székelyföldön. Kézirat. Csíkszereda, 1993. Lelőhely: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár. 625. fond, 1251. sz. L. Balogh Béni: Dél-Erdély − Észak-Erdély. Különbségek, párhuzamok. Limes, 2011. 2. sz. Osgyáni Gábor: „Újra magyarok lettünk”. Gondolatok a „magyar világ” gyimesi emlékeiről. Pro Minoritate, 2003/Tél. Varga E. Árpád: Városodás, vándorlás, nemzetiség. Adatok és szempontok az erdélyi városi térségek etnikai arculatváltásának vizsgálatához. http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/varos.htm (Letöltve: 2012. április 9.)
Tranindex.ro
2012.

Előzetes népszámlálási adatok Arad megyéből (III.)
A 2011-es népszámlálás stabil lakossága és gazdaságai
A népszámlálás előzetes adatai szerint Arad megye lakossága 409 072 fő, ebből a megyeközpontban és a városokban 223 351, a községekben 185 721 lakos él. Közülük 197 216 a férfi, 211 858 a nő.
A lakosság gazdaságainak (háztartásainak) száma 150 698, az egy gazdaságra jutó lakosok száma 2,70. A háromnál valamivel több lakos/háztartás arányt a megye alig tucatnyi községe éri el, a 4 lakos/háztartás átlag pedig sehol nem fordul elő.
A megyeközpont lakossága 147 922 fő, ebből 69 861 a férfi, 78 061 a nő. Egy háztartásban átlag 2,40 fő él.
A nők száma minden közigazgatási egységben (város, község) meghaladja a férfiakét.
A megye városainak lakossága az alábbiak szerint alakult a tavalyi népszámláláskor:
Borosjenő 9078
Borossebes 5831
Kisjenő 7577
Kürtös 6849
Lippa 9648
Nagylak 7185
Pankota 6651
Pécska 11 885
Szentana 10 725.
Mint látható, Arad megyének – a megyeközponton kívül – mindössze két olyan városa van, amelynek lakossága (kevéssel) meghaladja a 10 ezer főt.
A községek közül egyetlen egy éri el a tízezres lakosságot: Vladimirescu (10 076), amely, mint ismeretes, már majdnem összenőtt Araddal. A második legnépesebb község Világos (7613), aztán következik négy „ötezres” – Vinga 5828, Ternova 5681, Mácsa 5449, Székesút 5252 lakossal, négy „négyezres” – Újzimánd 4476, Sikula 4231, Zabrány (Temeshidegkút) 4140, Ópálos 4008 lakossal.
A többi község négyezernél kevesebb lakosú, a legkevesebben Sistarovácon (326), Igneşti-en (669), valamint Menyházán és Sikulán (884 fő) élnek.
Magyar anyanyelvűek a megyében
Azok a lakosok, akik magukat magyar anyanyelvűnek vallják Arad megyében a 2011. évi népszámláláskor, 37 207-en vannak, közülük 22 597-en a megyeközpontban és a városokban, 14 610-en községeekben élnek.
Legnagyobb a számuk Arad municípiumban: 15 463. A második legnagyobb magyar közösség a pécskai (Tornyával, 3353), következik Kisjenő (Erdőheggyel, 1776), Újzimánd (Zimándközzel, 1610), Nagyszintye (Ágyával, 1524), Kisiratos (1474), Tőzmiske (Simonyifalvával, Vadásszal, 1312), Nagyzerind (Feketegyarmattal, 1208), Vinga (Majláttal, 1118), Nagyiratos (1085), Sofronya (Szentpállal, 830), Nagypereg (Kispereggel, 738), Fazekasvarsánd (564), Gyorok (553), Borosjenő (535), Pankota (485) stb.
Arad megyében egyébként mindössze 10 olyan közigazgatási egység (város, község) van, amelyben senki nem vallotta magát magyarnak, a többiben legalább 3 lakos vallotta magát magyar anyanyelvűnek.
Érdekes adat, hogy a ma már magát német anyanyelvűnek valló 2433 személy a megye 40 közigazgatási egységében él – 1642 a városokban, 791 a községekben.
Nyugati Jelen (Arad)

Európai pénzből folytatódik az Új Ezredév Református Központ építése
Az 1999 óta épülő temesvári Új Ezredév Református Központ irodájában szerdán délben megtartott sajtótájékoztató keretében Gazda István templomépítő lelkipásztor bejelentette: az egyházközség magyarországi partnereivel közösen 1,5 millió euró értékű európai uniós pályázatot nyert.
Az összeg egy jelentős részét, 362 501 eurót az Új Ezredév Református Központ építésének folytatására használhatja fel a temesvári református gyülekezet.
Gazda István lelkipásztor elmondta: tavaly augusztusban tudták meg, hogy sikeres volt a határon átívelő HU–RO egyházturisztikai pályázat, ahol a magyarországi partnerekkel közösen a maximális pénzösszeget, 1,5 millió eurót céloztak meg. Az Ökumenikus útvonalak Temes és Csongrád megyében című pályázat vezetője az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark, ahol ökumenikus kápolna épül a pályázati pénzen. A második legnagyobb összeget, 486 807 eurót az Új Ezredév Református Központ kapja, a pályázati pénzből felépítik és berendezik a Központ F épületét, illetve ökumenikus kiállításokat és istentiszteleteket, konferenciákat szerveznek. A magyarországi partnerek között van a Szegedi Római Katolikus Püspökség, amely a szegedi Dóm restaurálását tervezi a pályázati pénzből. A magyarországi Nagylakon egy templom befejezése, Mórahalomban egy kápolna felépítése, Domaszéken pedig egy pihenőház felépítése a pályázat további célkitűzései.
„Mi a Makovecz Imre tervei szerint épülő Új Ezredév Református Központ F épületszárnyát építjük föl az uniós pénzből – nyilatkozta a sajtónak Gazda István – ennek 2014 nyaráig el kell készülnie, teljesen bebútorozva. Az épület a megöntött pincefödém állapotában már régebben elkészült, innen folytatjuk az építkezést. Az új épületben egy Ökumenikus Központ kap helyet. Az alsó szintet multifunkcionális terem foglalja el, amelyik istentiszteletek és konferenciák megszervezésére is alkalmas térként fog szolgálni. Az F épület 108 négyzetméter alapterületű, a multifunkcionális terem 113 férőhelyes lesz. Az emeleten öt vendégszoba kap majd helyet, fürdőszobával, előszobával felszerelve, illetve egyház-turisztikai iroda is fog itt működni, a hozzá kapcsolódó raktárhelyiséggel. A manzárdban 65 négyzetméteres kiállító terem kap helyet, amely ökumenikus jellegű kiállítások megszervezésére lesz alkalmas. A különböző temesvári vallásfelekezetek bemutatkozhatnának ebben a kiállítóközpontban, ahol helyet és teret biztosítunk az ökumenikus gondolatnak.”
A sajtótájékoztatón részt vett Földváry Attila mérnök úr, az Új Ezredév Református Központ főépítésze, aki lapunknak elmondta: 1999. november 3-án rajtolt az építkezés és 2002 végéig felépült az E épületszárny, valamint a nulla szintig az egész Központ alagsori része. Az építkezés 2002-ben pénzhiány miatt leállt. „Az F épületszárny felépítésével 30-35%-ban elkészül a létesítmény – mondta Földváry Attila – a teljes befejezéshez további 3,5 millió euróra lenne szükségünk. Az Új Ezredév Református Központ felépítése összesen mintegy 4,5 millió euróba kerül.”
Gazda István lelkipásztor abban reménykedik, hogy 2014 végéig, a temesvári forradalom 25 évfordulójára sikerül teljesen befejezni az E és F épületszárnyakat és a Központ egyik kisebb épületét, amelyben koncertterem működik majd. Az építkezésnek új lendületet adhat a reformáció 500 éves jubileuma, amit 2017-ben ünnepelnek meg a világ protestáns egyházai, illetve az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerése Temesvár számára. Gazda István a Nyugati Jelen kérdésére elmondta: román kormánypénzekre is pályáztak, de csak szimbolikus összegeket (400 millió régi lej, illetve 200 millió régi lej) kaptak, miközben csak Temesváron több mint 10 új ortodox templom épült fel a forradalom óta eltelt időszakban. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy az európai uniós források megpályázása az egyetlen járható út a Református Központ építői számára.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Kapitány Balázs: MILYEN NYELVEN TANULNAK? Erdélyi körkép az iskolai beiratkozásról

Elrabolták Aradról Skultéty László földi maradványait?
Román-magyar-szlovák diplomáciai botránnyá terebélyesedett Skultéty László hamvai kihantolásának ügye. Budapest ugyanis felháborodottan vette tudomásul, hogy a magyar huszár földi maradványait május 21-én kihantolták az újaradi temetőben, majd – román és szlovák közreműködéssel – szülőfalujába, a szlovákiai Hegyesmajtényba szállították.
Semjén: nekünk senki nem szólt
A történtekre reagálva Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár csütörtökön felszólította a szlovák felet, azonnal fejezze be "a történelemhamisító, kegyelet- és jogsértő" magatartást, Skultéty László huszár zászlótartó hamvait pedig szállíttassa vissza eredeti helyére, Újaradra. Mint közleményükben írták, ez idáig "senkiben nem merült fel, hogy Skultéty László ne magyar lett volna", ezért értetlenségüknek adtak hangot, hogy a szlovák és a román hatóságoknak "miért kellett ilyen hirtelen, nagy titokban elrabolni az ő földi maradványait".
A magyar politikusok úgy vélik, ha a szlovákok a történelmi tényekkel nem voltak is tisztában, figyelmeztethette volna őket a síremlék kizárólag magyar nyelvű felirata. Mivel egy magyar huszárnak állított műemlékről van szó, minden ezzel kapcsolatos történésről, illetve szándékról mind a szlovák, mind a román hatóságoknak értesíteniük kellett volna a magyar felet, amit nem tettek meg. A kegyeletsértő akcióra a magyar fél teljes kizárásával került sor - hívták fel a figyelmet.
Szlovák hadtörténész: nem magyar huszár volt
A szlovák fél szerint az újaradi római katolikus plébános indítványozta Skultéty László huszár zászlótartó hamvainak elszállítását szülőfalujába. Ezt az MTI megkeresésére válaszolva a Szlovák Hadtörténeti Intézet (VHÚ) közölte pénteken. A tájékoztatás szerint az ügyet a szlovák védelmi minisztérium és a szlovák hadtörténeti intézet intézte az illetékes román hatóságokkal.
VHÚ vezetője, Miloslav Caplovic megerősítette: Skultéty László maradványainak átszállítását ők biztosították, méghozzá Hegyesmajtény község polgármesterének kérése alapján. Mint hozzátették: a többi ügyintézést már Hegyesmajtény település, illetve Szlovákia romániai nagykövetsége bonyolította a román hatóságokkal.
A VHÚ igazgatója szerint Skultéty László földi maradványait azért kellett Szlovákiába szállítani, mert tudomása szerint Újarad római katolikus plébánosa megkereste a magyar huszár szülőfalujának, a szlovákiai Hegyesmajténynak plébánosát, akivel közölte: temetőjükben található Skultéty László sírja, amely után már senki nem fizet illetéket. Ennek alapján - a VHÚ közlése szerint - az újaradi plébános a huszár földi maradványainak átszállítását javasolta Hegyesmajtényba, előrebocsátva: ha az nem történne meg, akkor a huszár zászlótartó sírjára a hivatalos "megszüntetés" várna.
Szlovákia romániai nagykövetségének az exhumációt és a földi maradványok elszállítását célzó kérését a román hatóságok jóváhagyták - erősítette meg a VHÚ közlését Danka Capáková, a szlovák védelmi tárca sajtóosztályának munkatársa.
Miloslav Caplovic szerint Skultéty László földi maradványainak Szlovákiába szállítását Hegyesmajtény település kérésén kívül az is indokolttá tette, hogy "Szlovákia hadtörténetének jelentős személyiségéről van szó". Skultéty László nemzetiségét a "területi elv alapján" lehet megállapítani - emelte ki. Hozzátette: számtalan archív hadtörténeti anyag bizonyítja, hogy Skultéty László - aki korábban a Hadik-ezredben szolgált -, a Hadik-ezred átszervezését követően a Habsburg-hadsereg 8. huszárezredének tagja lett. "Ennek alapján nem lehet kétségbe vonni, hogy a Habsburg-hadsereg katonája volt, és így nem lehetett a magyar hadsereg huszárja" - vélekedett Miloslav Caplovic.
Skultéty László földi maradványait - az újaradi temetőből való kihantolásukat, majd elszállításukat követően - átmenetileg Pozsonyban, a Szent Márton székesegyházban helyezték el, azok június 27-ig maradnak az egykori koronázó templomban.
Újaradi plébános: a szlovákok kérték a kihantolást
Szlovákia bukaresti nagykövete és Arad megye alprefektusa is részt vett május 21-én az újaradi temetőben Skultéty László huszár hamvainak a kihantolásán - nyilatkozta pénteken az MTI-nek Dirschl Mathes, a temetőt fenntartó római katolikus plébánia lelkésze.
Dirschl Mates plébános úgy emlékezett, az aradi polgármesteri hivatal részéről keresték meg a kihantolás ügyében, a polgármesteri hivatal pedig Szlovákia bukaresti nagykövetsége kérésére járt el. Hozzátette, a huszársír fekete márvány obeliszkje műemléknek minősül, de azt nem bántották a kihantolás során. Azt is megjegyezte, a temetőben tízévente kell megváltani a sírokat, de ez a szabály nem vonatkozik a műemléksírokra, így Skultéty László sírjára sem. Az obeliszk ezután is ottmarad a temetőben.
Dirschl Mates elmondta: személyesen vett részt a kihantoláson, amelyen Szlovákia bukaresti nagykövete, Arad megye alprefektusa, a román hadsereg egy temesvári tábornoka, az Arad megyei szlovák többségű Nagylak város polgármestere és alpolgármestere, valamint a rendőrség egy képviselője is részt vett. Utóbbi lepecsételte a hamvakat tartalmazó koporsót.
A plébános elmondta, a magyar közösség helyi képviselői tudtak a kihantolásról, és nem ellenezték. Hozzátette, személyesen beszélt Bognár Levente RMDSZ-es alpolgármesterrel az ügyről, Ujj János helytörténész pedig előzetesen fényképeket készített a sírról.
Dirschl Mates elmondta: több mint egy évtizede szolgál az újaradi plébánián, de nem tud arról, hogy Skultéty László sírjánál valaha is megemlékezést tartottak volna. A plébános valószínűsítette, hogy a sírt 1898-ban bontották fel, amikor az újaradi közösség a síremléket készíttette. Az obeliszket ugyanis a sír közepére építették, és az alappal két méteres mélységig mentek le.
A Temesvári Római Katolikus püspökség szóvivője az MTI érdeklődésére elmondta, a szlovák nagykövetség hivatalos kérésére járultak hozzá a néhai huszár hamvainak a kihantolásához. Az Arad megyei prefektusi hivatal szóvivője az MTI-nek megerősítette, hogy Szlovákia bukaresti nagykövetségének a felkérése nyomán több más hivatal vezetőjével együtt Radu Stoian alprefektus is részt vett a kihantoláson.
Maszol.ro

Skultéty-ügy: sok a kérdőjel
Skultéty László földi maradványainak Szlovákiába szállítását a szlovák és a román hatóságok együttesen intézték – értesült pénteken az MTI, a romániai magyar közösség szervezetei pedig sajnálatosnak tartják, hogy megkerülték őket a kihantolás ügyében.
Szlovákia bukaresti nagykövete és Arad megye alprefektusa is részt vett május 21-én az újaradi temetőben Skultéty László huszár hamvainak a kihantolásán – nyilatkozta az MTI-nek Dirschl Mathes, a temetőt fenntartó római katolikus plébánia lelkésze. Elmondta: jelen volt a román hadsereg egy temesvári tábornoka, az Arad megyei szlovák többségű Nagylak város polgármestere és alpolgármestere, valamint a rendőrség egy képviselője. A plébános úgy emlékezett: az aradi polgármesteri hivatal részéről keresték meg a kihantolás ügyében, a polgármesteri hivatal pedig Szlovákia bukaresti nagykövetsége kérésére járt el.
A temesvári római katolikus püspökség szóvivője az MTI érdeklődésére elmondta, a szlovák nagykövetség hivatalos kérésére járultak hozzá a néhai huszár hamvainak a kihantolásához. Az Arad megyei prefektusi hivatal szóvivője az MTI-nek megerősítette, hogy Szlovákia bukaresti nagykövetségének a felkérése nyomán több más hivatal vezetőjével együtt Radu Stoian alprefektus is részt vett a kihantoláson. Szülőfaluja, a szlovákiai Hegyesmajtény (Mojtín) indítványozta Skultéty László földi maradványainak kihantolását a zászlótartó Újaradon lévő sírjából – közölte az MTI-vel Eva Gábrisová, a szlovákiai település polgármestere pénteken.
Ellentmondásos információk
Miloslav Caplovic, a Szlovák Hadtörténeti Intézet (VHÚ) igazgatója az MTI-nek elmondta: az átszállítás előzménye az volt, hogy Újarad római katolikus plébánosa megkereste a magyar huszár szülőfalujának a plébánosát, akit arról tájékoztatott: temetőjükben található Skultéty László sírja, amely után senki sem fizet illetéket. Ennek alapján, a VHÚ közlése szerint, az újaradi plébános a huszár földi maradványainak átszállítását javasolta Hegyesmajtényba, mivel ha az nem történne meg, akkor a huszár sírjára felszámolás várna.
Ennek ellentmond azonban a már idézett Dirschl Mathes nyilatkozata, aki szerint a huszársír fekete márvány obeliszkje műemléknek minősül, de azt nem bántották a kihantolás során. Ezzel kapcsolatban megjegyezte: a temetőben tízévente kell megváltani a sírokat, de ez a szabály nem vonatkozik a műemléksírokra, így Skultéty László sírjára sem. Az obeliszk ezután is ottmarad a temetőben. „Skultéty László aradi örökség”
Sem a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), sem az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Arad megyei vezetői nem értenek egyet Skultéty László hamvainak az elszállításával. Bognár Levente, Arad alpolgármestere, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke az MTI-nek nyilatkozva sajnálatosnak tartotta, hogy mind a polgármesteri hivatalt, mind a magyar közösséget, mind az RMDSZ-t megkerülték a kihantolás ügyében. „Skultéty László aradi örökség” – jelentette ki Bognár Levente. Az MTI kérdésére elismerte, hogy nem hivatalos úton értesült a küszöbön álló kihantolásról, és jelezte is, hogy nem ért vele egyet. Hivatalos megkeresés viszont nem történt.
„Azt kellene tisztázni, hogy Skultéty László milyen nemzetiségűnek tartotta magát” – mondta el az MTI-nek az ügyre reagálva Burián Sándor, az EMNP Arad megyei szervezetének az elnöke. Szerinte meg kellene alakítani azokat a történészi vegyes bizottságokat, amelyek két- vagy háromoldalú tárgyalásokon tisztáznák a vitatott kérdéseket.
A szlovák fél mindenesetre határozottan vallja, hogy az egykori huszár nem lehetett magyar. Miloslav Caplovic, a Szlovák Hadtörténeti Intézet igazgatója szerint számtalan archív hadtörténeti anyag bizonyítja: mivel Skultéty László a Hadik-ezred átszervezését követően a Habsburg-hadsereg katonája volt, nem lehetett a magyar hadsereg huszárja.
Ujj János aradi helytörténész szerint az anyakönyv nélkül nem lehet biztosan meghatározni, hogy Skultéty László magyar vagy szlovák nemzetiségű volt-e. Figyelemre méltónak tartotta azonban, hogy bár az osztrák Coburg huszárezrednek volt a strázsamestere, majd zászlóvivője, már az első síremlékére mind a nevét, mind a feliratokat magyarul írták. „Ez azt valószínűsíti, hogy magyarnak tartották, és ő is magyarnak tartotta magát” – jelentette ki Ujj János.
Kegyeletsértő akció
A felvidéki Magyar Közösség Pártja (MKP) felháborítónak és érzéketlen történelemhamisító cselekedetnek tartja, és tiltakozik az ellen, hogy a szlovák hatóságok közreműködésével felnyitották Skultéty László újaradi sírját és földi maradványait Szlovákiába szállították – mondta az MTI-nek Szigeti László, a felvidéki magyar párt országos tanácsának elnöke pénteken.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár csütörtökön kiadott sajtóközleményében leszögezte: eddig „senkiben nem merült fel, hogy Skultéty László ne magyar lett volna”. Ezért értetlenségüknek adtak hangot, hogy a szlovák és a román hatóságoknak „miért kellett ilyen hirtelen, nagy titokban elrabolni az ő földi maradványait”. Felszólították a szlovák felet, haladéktalanul szüntesse be „a magyar fél rovására elkövetett történelemhamisítási kísérleteket”, Skultéty László hamvait pedig szállíttassa vissza eredeti helyére, Újaradra.
Semjén Zsolt és Répás Zsuzsanna úgy vélik, ha a szlovákok a történelmi tényekkel nem voltak is tisztában, figyelmeztethette volna őket a síremlék kizárólag magyar nyelvű felirata. Mivel egy magyar huszárnak állított műemlékről van szó, minden ezzel kapcsolatos történésről, illetve szándékról mind a szlovák, mind a román hatóságoknak értesíteniük kellett volna a magyar felet, amit nem tettek meg. A kegyeletsértő akcióra a magyar fél teljes kizárásával került sor – hívták fel a figyelmet.
A HM is reagált
A magyar Honvédelmi Minisztérium (HM) pénteken az MTI érdeklődésére közölte: mivel a magyar feliratú síremlék nem hadisírnak, hanem emlékhelynek minősül, így a Magyarország és Románia közötti érvényben lévő hadisírok tiszteletben tartásáról szóló megállapodást nem sértette meg a román fél. Az erdélyi (partiumi) magyarság kultúráját és történelmét őrző emlékhelyről van szó, amelynek megőrzésével, védelmével kapcsolatos rendelkezéseket a két ország által 1996-ban aláírt alapszerződés tartalmaz – közölte a tárca, amely szerint az alapszerződés esetleges megsértésének elbírálása nem ennek a minisztériumnak a kompetenciája.
MTI
Erdély.ma

Bukaresti hazug mítoszok
De hisz minden jogunk adott, Bukarest igazán példaértékűen viszonyul az ország területén élő nemzeti kisebbségekhez, a magyar–román együttélés ennél jobb nem is lehetne, nincs tehát szükség arra, hogy holmi autonómiákkal rontsuk el mindezt.
Különben is európai normákat sértenek az erre irányuló törekvések, meg aztán ki szeretne afféle szigeteket létrehozni az ország közepén? – így Titus Corlățean külügyminiszter, aki tegnap Nagylakon értekezett a nemzetiségek közötti együttélésről és Románia kisebbségpolitikájáról. Nincs új a nap alatt, mondhatnánk, a politikus érvelése közismert, Bukarest évek óta ezt szajkózza, mégpedig igen eredményesen. Igaz, a bukaresti diplomácia sikeréhez magunk is hozzájárultunk, amikor önrendelkezési törekvéseinket fel sem vállaltuk, amikor szerepet vállaltunk olyan kormányokban, amelyek hallani nem akartak igényünkről, amikor Európában nem is próbáltuk hallatni hangunkat, szövetségeseket nem kerestünk. Az eljátszott lehetőségek pedig vissza nem térnek, így aztán ma jóval nehezebb érzékennyé tenni a világ közvéleményét nemzeti közösségünk jogfosztásai iránt, a maga bajaival, gazdasági, szociális, erkölcsi válságával küszködő Európában pedig korántsem könnyű barátokra lelni.
Beletörődnünk ebbe mégsem szabad. S bár egyelőre alig észrevehetően, de mintha pislákolna a remény lángja. Mert az például, hogy néhány nap alatt százezernél több aláírást sikerült összegyűjteni a székelyföldi megyéket tömörítő fejlesztési régió mellett, jelzi: közösségünk nem vált közömbössé jövőnk iránt. Az, hogy minden magyar párt és szervezet összehangolt erőkkel, közösen mozgósít az október 27-i nagyszabású autonómiatüntetésre, bizakodásra ad okot. Vezetőink talán mégiscsak felismerték, hogy nemzeti ügyekben csak együtt léphetünk fel, és talán sikerül olyan erőset kiáltanunk, olyan fokú elszántságot felmutatnunk, hogy Bukarestben, a nagyhatalmak nagykövetségeiben, Európa fővárosaiban se lehessen kézlegyintéssel elintézni a székelyföldi önrendelkezési törekvéseket. Erőt adhat továbbá, hogy most mellettünk áll az anyaország: magyarországi önkormányzati vezetők készülnek Háromszékre, a magyar fővárosban is tüntetést szerveznek a nagy meneteléssel egy időben.
Úgy tűnik hát, régóta nem volt ily kedvező a helyzet követeléseink minél erőteljesebb kinyilvánítására – a sikerhez azonban az a legfontosabb, hogy minél nagyobb számban legyünk ott Kökös és Bereck között. És akkor talán elérhetjük, hogy Európában és szerte a világban romba dőljön a nemzeti kisebbségekkel példaértékűen bánó Bukarest hazug mítosza. Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az autonómiatörekvések ellen (Külügyminiszteri bírálat)
Románia nemet mond az elkülönülésre, az etnikai konfliktusokra és feszültségekre, az etnikai alapú területi autonómiákra – jelentette ki Titus Corlățean. A külügyminiszter bírálta a magyar autonómiatörekvéseket és dicsérte a román–szlovák békés együttélést azon a nagylaki találkozón, melyen az ottani szlovák közösség letelepedésének 210. évfordulóját ünnepelte.
Titus Corlăţean szerint Románia nem fogadja el, hogy etnikai alapon „szigetek” jöjjenek létre az országban. A külügyminiszter úgy fogalmazott: az autonómiatörekvések „szemet szúróan áthágják a vonatkozó európai normákat, és az a dolgunk, hogy ne engedjünk teret ezeknek a javaslatoknak, amelyek forrófejűek részéről érkeznek nacionalista alapon”. Corlăţean kijelentette: az Európa Tanács jelentései is igazolják, hogy Románia a kisebbségi jogok tekintetében valamennyi vállalását teljesítette, ami szerinte nem jellemző Európában. „Anélkül is biztosíthatjuk egy kisebbség számára identitása megőrzését, hogy engednénk az európai normákat csorbító modellek csábításának” – mondta a külügyminiszter, aki helyesnek vélte mindazt, amit Románia az elmúlt két évtizedben tett a kisebbségvédelem területén, és úgy vélte, az országnak ezután is ezen az úton kell haladnia. A külügyminiszter úgy vélte: a „szélsőségesen nacionalista retorikájú magyar politikusok” tevékenysége ellenére jó a román–magyar együttélés.
A mintegy felerészben szlovákok által lakott Nagylakon egyébként Miroslav Lajcak szlovák külügyminiszter, szlovákiai miniszterelnök-helyettes és Gabriella Battaini-Dragoni, az Európa Tanács főtitkárhelyettese is részt vett a szlovák közösség ünnepségén. Az ezt követő sajtótájékoztatón szóba került a magyarországi románok egy mindmáig nem teljesült vágya, Andrei Şaguna ortodox püspök gyulai szobrának felállítása. Ezzel kapcsolatban Titus Corlăţean elmondta: a magyar hatóságok „mindenféle kifogásai” ellenére Románia nem mond le a szoborállítás tervéről. Hozzátette: tavaly októberben szóbeli ígéretet kapott erre vonatkozóan Orbán Viktor miniszterelnöktől. „Sajnos, a szóbeli nyilatkozatok és a helyszíni valóság között nagyon nagy a különbség” – állapította meg a külügyminiszter.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Corlăţean kirohanása az autonómia ellen
A magyaroknak üzent Titus Corlățean román külügyminiszter kedden Nagylakról az autonómiatörekvések és Tőkés László tusnádfürdői kijelentése kapcsán, amelyben az európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke védhatalmi státust kért Magyarországtól az erdélyiek számára.
A román külügyminiszter az Arad megyei kisvárosban járva arról beszélt: a település az interkulturalitás és a társadalmi integráció modellje, „a 210 éves román-szlovák együttélés pedig azt bizonyítja, hogy nincs szükség protektorátusra annak érdekében, hogy sikeresen megőrizzék a nemzeti identitást.”
Corlăţean bírálta egyes magyar politikusok szerinte „szélsőségesen nacionalista retorikáját”, amellyel etnikai alapú autonómiát követelnek, és arról beszélt: Románia fenntartja „a kisebbségvédelem európai modelljét,” de az ország területén található „szigetek” nélkül.” A miniszter szerint az etnikai alapú autonómia ellentétes az európai követelményekkel, szerinte ugyanis az „szegregációról, konfliktusokról és etnikai feszültségről” szól. Úgy vélte, amit egyes magyar politikusok művelnek, az „saját kisebbségük érdekei ellen való.”
Corlăţean egy, a szlovákok nagylaki jelenlétének 210. évfordulója alkalmából a szlovák és a román miniszterelnöki hivatal által szervezett rendezvényen vett részt Nagylakon, a rendezvényen szlovák kollégája, Miroslav Lajcák is ott volt. Corlăţean beszédében arról szólt, hogy a protektorátus mellett „nincs szükség társadalmon belüli, etnikumközi konfliktusokra sem, mivel két, nyelvében, vallásában és kultúrájában különböző közösség képes harmonikusan együtt élni.” Egyúttal úgy vélte, a szlovák közösség teljes mértékben integrálódott a romániai társadalomba. „Egy társadalmon belül a kulturális sokszínűség, amely egy nemzeti kisebbség tagjai kulturális, nyelvi és vallási identitásának megőrzése révén nyilvánul meg, nem zárja ki azt, hogy az adott kisebbség tagjai integrálódjanak a társadalomba, hanem ugyanazon érme két oldalát jelentik, ami ellentétes mindenféle asszimilációs politikával” – jelentette ki a román külügyminiszter. Corlăţean egyúttal azt állította: Románia következetesen folytatja a nemzeti kisebbségek védelmére irányuló politikáját, és meg kívánja óvni a nemzeti kisebbségek tagjainak etnikai, nyelvi, vallási és kulturális önazonosságát.
Miroslav Lajcák arról beszélt: sehol sem talált olyan kedvező körülményeket a kisebbségben élő szlovákság számára, mint Romániában, ahol iskolái és intézményei is vannak, és parlamenti képviselettel is rendelkezik.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

A szemtelen magyarok
Nap mint nap bebizonyosodik, hogy csak velünk, magyarokkal van baj Romániában, akárcsak Szlovákiában is. Ez derült ki a román külügyminiszter, Titus Corlățean beszédéből, amikor szlovák kollégájával, Miroslav Lajcakkal tárgyalt Nagylakon, ahol a szlovákok 210 éve történt letelepedését ünnepelték.
Lám, ők milyen szépen beintegrálódtak a román társadalomba, mi meg állandóan rúgkapálunk az integrálódás ellen. A szlovákok nem követelnek területi autonómiát, nem akarnak anyanyelvű oktatást óvodától egyetemig, nem kérnek szlovák orvosi karokat, nem akarnak egy régióba tartozni, nem szervezik meg a szlovákok nagy menetelését sem Nagylaktól Aradig. Lajcak elégedett a szlovákokkal való itteni bánásmóddal, de ő is elégedetlen a szlovákiai magyarok viselkedésével. Ráadásul semmit sem hallani arról, hogy problémák lennének a szlovákiai románokkal – annál inkább a magyarokkal, akik szemtelenül kettős állampolgárságot is szeretnének. De ezt a szlovákok szerencsésen megakadályozták, nem úgy, mint Románia. Máskülönben ugyanúgy akadályoznak meg egyéb magyar kilengéseket a szlovákok is, akárcsak nálunk a többségi nemzet. Sikeresen veszik fel a harcot a magyar anyanyelvhasználat ellen a szlovák nyelvtörvénnyel. Ehhez nálunk még nyelvtörvény sem kell, mert úgy lehet büntetni a kétnyelvűséget, mint Marosvásárhelyen az árcímkékért. Szlovákiában a nyolcvan százalékban magyarok lakta mátyusföldi Pered helység lakói ragaszkodnak ahhoz, hogy kapják vissza falujuk ősi nevét. A települést 1948-ban Tesedikovónak keresztelték át a csehszlovák hatóságok. Most a magyarok képesek voltak népszavazást szervezni, és a lakosok egyértelműen a régi név mellett döntöttek. Az esetből okulva meg kellene tiltani a magyaroknak népszavazások kiírását. Viszont annak ellenére, hogy mi törvénytelenül magyar szigeteket akarunk a román tengerben, és némely magyar politikusok nacionalista retorikát használnak, lám, mégis nagylelkűek velünk, folytatják a védelmünkre irányuló politikát, és meg kívánják óvni nyelvi és kulturális önazonosságunkat. De ha még eltelik száz év, és annyian leszünk, mint most itt a szlovákok, éppen olyan jó lesz a viszony a magyarokkal, mint most a szlovákokkal. Akkor majd egy román–magyar összeröffenésen egymást dicsérve borul egymás nyakába a két tárcavezető. De addig is vígan élhetünk, mert ismét megerősítette külügyminiszterünk: az európai normák meg sem közelítik a nálunk alkalmazott kisebbségi előírásokat.
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elemében a kisantant
Elemében érezte magát a hét elején Nagylakon Titus Corlățean román és Miroslav Lajcák szlovák külügyminiszter.
Mindketten önfeledten védelmezték a két ország területén élő magyar közösség jogait csorbító politikájukat: Corlăţean az autonómiát nevezte szélsőséges igénynek, Lajcák pedig a kettős állampolgárok szlovák állampolgárságának megvonását előíró jogszabályt védte.
A miniszterek minden bizonnyal attól kaptak vérszemet a két világháború közötti, magyarellenes kisantant kedélyes világát idéző találkozón, hogy az Európai Bizottság elutasította az uniós szintű kisebbségvédelmi intézkedések kidolgozását szorgalmazó kezdeményezést. Ennek nyomán úgy értékelték, hogy Brüsszel nem kíván egy ilyen kérdésben véleményt nyilvánítani, mivel a kisebbségi ügy számos nyugat-európai tagállam számára is kényelmetlen.
Ezért aztán Corlăţean lelkesen dicsekedhetett a szlovákoknak biztosított egyéni kulturális jogokkal, hiszen az alig 15 ezres közösség többet amúgy sem kér, és semmilyen fenyegetést nem jelent az ország számára, míg – legalábbis a bukaresti „nemzetvédők” szerint – a több mint 1,2 milliós magyar közösség igen, ezért nekik is csak annyi jog jár, mint bármely más romániai polgárnak. Például – a szlovákokhoz hasonlóan - használhatják a román nyelvet a hivatalokban.
Ebben a helyzetben sem elkeseredni nem érdemes, sem felülni az autonómiaigényeket szélsőséges magyar követelésként beállítani akaró Corlăţean provokációjának, aki ezzel akar újabb magyar-román szájkaratét kirobbantani, hogy elterelje a figyelmet az újabb schengeni és privatizációs kudarcról.
Ehelyett még szorosabbra kell fűzni a kapcsolatokat a lehető legtöbb európai kisebbségi szervezettel, és folyamatosan egyeztetett stratégiával, érdemi megoldásokat javasolva állandó ostrom alatt kell tartani az Európai Bizottságot és egyéb uniós fórumokat. Hiszen ahogy az emberi és polgári jogokat sem tartották mindig maguktól értetődőknek, hanem úgy kellett kikényszeríteni a konszenzust róluk, az uniós szinten rendezett, akár kollektív kisebbségi jogok biztosítása sem elérhetetlen, ha kellően nagy tömeg követeli kellő intenzitással.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

A nemzet elleni bűn
A szlovák parlament megszavazta azt a tanügyi törvényt, amely 2015-től megszünteti a kis létszámú iskolákat. Takarékossági okokból.
A honatyák Pilátusként mossák kezüket, hiszen a törvény egyaránt vonatkozik minden településre, a lakosság anyanyelvére, nemzetiségére való tekintet nélkül. Az viszont tagadhatatlan, hogy a törvény a nemzetiségi oktatást sújtja mindenekelőtt.
Az előzetes becslések szerint Szlovákiában a magyar nyelvű tanintézetek egyharmada számolódik fel a „gazdaságosság” oltárán. Az anyanyelv védőbástyái. Mint nálunk az elmúlt évtizedekben.
Arad megyében valaha magyar tannyelvű elemi iskolák fűzére létezett Máriaradnától Munárig, Dezsőházától Nagylakig, Szederháttól Gyulavarsándig. Helyenként még tanyasi iskola is működött. Ezen iskolák felszámolódásával némelyik településen lassan olyan a helyzet, mint Marosszentimrén, ahol csak a templom épülete őrzi a valaha ott élt nagyszámú, életerős református közösség emlékét. Mára lakosoknak, hívőknek írmagja sem maradt.
Hogy ugyanez a cél a nacionalista kormányzatú Szlovákiában, az kétségtelen. Ezért kellene a helyi magyarságnak összefognia, s tiltakoznia minden fórumon a törvény bevezetése ellen. Minden erőt meg kell mozgatni, s ha szükséges, az összmagyarság segítségét is kérni. Tudatosítani kell: már egyetlen iskola felszámolása is óriási, pótolhatatlan veszteség.
Csak ott kezdeményezzenek valamit! A székelyek nagy menetelése jó példa lehet. A hallgatás, a tett hiánya a nemzet elleni bűn!
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad)

Évértékelő Kocsik József AMMGE-elnökkel
Elemi fontosságú a tagsági díjak befizetése
Kocsik Józseffel, az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének (AMMGE) elnökével folytatott beszélgetésben visszatekintünk a mögöttünk lévő év gazda-eseményeire, a szervezett tevékenységre, illetve vázoljuk az idei terveket, elképzeléseket.
– Elnök úr, milyen évet zárt az Egyesület?
– Az előző évekhez viszonyítva határozottan állíthatom: jó évet zártunk. Történt ez annak dacára, hogy év közben rengeteg megoldandó feladat adódott, amelyeknek a nagy részén sikerült úrrá lennünk, kezelnünk, de még azok is, amelyek megoldhatatlannak tűntek, a végén sikert szültek.
– Hogy érti ezt?
– Példának okáért, elindultunk egy pályázattal a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumának a támogatásával 4 megyében, 7 csapattal a hagyományos termékek előállításához, a vendéglátóhelyek népszerűsítéséhez, létrehozásához igényeltünk támogatást. Fiaskónak számított, hogy az elindult 7 közül csupán 2 pályázó maradt, de végül így lett jó, mert kialakult egy fiatal, ütőképes csapatunk, amelyik nagyszerűen működött. Ugyanakkor a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fóruma is nehezen indult, végül azonban megtaláltuk a társ-egyesületek harmonikus együttműködésének a módját. Röviden: az egész Kárpát-medencét sikerült összhangba hozni, ami egy hatalmas dolog, annál is inkább, mert anyagi stabilitást is biztosítottak a működéséhez. Magunkról szólva, ha hivatalosan is bizonyítani tudjuk, kik vagyunk és mit teszünk, szerencsés esetben 1,5 millió forintot kaphatunk a működési feltételeink biztosítására, sőt kihelyezett iroda is beindulhat Aradon. Az összeforrt, ha egyelőre nem is nagy számú társaság által képviselt gazdasági potenciál igen jelentős. Újra a magunk példájával támasztanám alá az állításomat, hiszen a mi Egyesületünk évek óta ráfizetéssel működött, és most sem a tagok segítettek, hanem néhány nagyszerű ember a zsebébe nyúlt a közjó szolgálata érdekében.
– Hogy állnak a tagsági díjak befizetésével?
– A bejegyzett 32 gazdakörből 25 működik, közülük azonban egyetlen gazdakörünk, az öttagú tornyai egyenlítette ki maradéktalanul a tavalyi tagsági díját, ami fejenként havonta 2 lejnek felel meg. Természetesen mások is fizettek, főként olyan gazdálkodók, akik támogatásért pályáztak, amihez szükségük volt az általunk kibocsátott igazolásra. Mivel több ezer euró értékű támogatás forgott kockán, ők önként befizették a tagsági díjukat, a többség azonban elhanyagolta.
– Küldtek-e nekik fizetési felszólítást?
– Küldtünk, megkerestük őket, meg is ígérték a hátralék kiegyenlítését, hasztalan. Annak ellenére, hogy olyan pályázatunk is volt, ahol a bizonyos szakmákra való alkalmasság alapján, szakképző tanfolyam nélkül is, hiteles okleveleket tudtunk adni a gazdálkodóknak, akiknek csupán azt kellett bizonyítaniuk, hogy AMMGE tagok, ezért befizették az akkori, havi 1-1 lejnyi tagsági díjat. Tehát a nem fizetők is láthatták, mennyire fontos a tagsági díj.
– Ilyen feltételek között hány AMMGE tagnak van napirenden a tagsági díj befizetése?
– Mintegy 300-nak, de nem csoportosan, ami nagy baj, mert nekünk előbb a havi 1-1 lej, manapság a 2-2 lej elkönyvelt tagsági díjainkkal kell bizonyítanunk a tagságunk létszámát. Ilyen feltételek között vágtunk bele a megalakult Agrárkamara vezetőtanácsának a megválasztásába, ami elégtelen eredményt hozott számunkra, több okból. Egyrészt azért, mert a vasárnapi választás előtt, pénteken még nem lehetett tudni, a megyében hol lesznek szavazókörzetek. Az utolsó pillanatban tudtuk meg, amikor már nem lehetett minden szavazókörzetben tájékoztatni a tagságot. Magam is tagja voltam a kamarai kezdeményező bizottságnak, csakhogy a szervnek semmiféle döntési joga nem volt, az a prefektusokra volt bízva. Legjobban a nagylaki szlovákok szervezték meg magukat, akik kis csoport létükre több mint 500 szavazatot gyűjtöttek be, de a seprősiek is 235 szavazatot szereztek, miközben az AMMGE 219 szavazatot kapott. Lévén hogy több mint 3000 bejegyzett tagunk van, ráadásul a kamarai választásra való feliratkozás díjtalan volt, 1000 tagunk részvételével számoltunk. A zavaros helyzetben végül is 500 feliratkozási lapot kaptunk, közülük 420 jelentkezőt elfogadtak a szavazásra, ahol 219-en ránk is szavaztak, ami egyetlen kamarai mandátumra jogosít fel bennünket. Ha 7 szavazattal többet kaptunk volna, 2 képviselőt küldhettünk volna az Agrárkamara 25 tagú vezetőtanácsába. Itt szeretném megjegyezni, hogy a magyar polgármesterek megpróbáltak mozgósítani a szavazásra, amiért ezúttal is köszönetet mondok nekik. Ha nem tették volna, talán egyetlen képviselőnk se lenne. Szerencsére, a mandátum csupán egy évig érvényes, tehát hamarosan új vezetőtanácsi tagokat választhatunk, remélhetően sokkal nagyobb hatékonysággal.
– Sikert említett, az miben nyilvánult meg?
– A sikertelen kamarai választások ellenére az Egyesületnek igen stabil a helyzete, hiszen alapító tagjai vagyunk a már említett Kárpát-medencei Magyar Gazdák Fórumának, ahol én képviselem az Arad megyei magyar gazdatársadalmat, míg a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének az elnökségében ifj. Zágoni Szabó András képvisel bennünket. Életerős fiatal gazdacsoport jött létre, aminek szintén Zágoni Szabó András az elnöke. A szervezet fiatalításán dolgozunk, tehát van perspektívánk annak ellenére, hogy az elmúlt évben egymást váltották a sikerek és a fiaskók.
– Mi terveznek idén?
– Egyik legfontosabb célkitűzésünk megtalálni a módját a gazdálkodók tagsági díjainak a behajtására, ami sikertelenség esetén nemcsak az Egyesületnek, hanem nekik is nagy károkat okozhat, mert bizonyított tömegbázis nélkül nem tudunk hozzájutni pályázati támogatásokhoz. Minden gazdálkodóban tudatosodnia kell a valóságnak: a maga érdektelenségével nemcsak magának, hanem az egész gazdatársadalomnak ártanak, mert a tagsági díjak befizetése a jövőbeli sikerek záloga.
– Köszönöm a beszélgetést, sok sikert az idei szervezeti munkához!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),

Kiderült, mit súgott Hitler a román diktátor fülébe
Az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában – mondta el az MNO-nak adott interjújának második részében L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető-helyettese.
Mint az interjúnk első részéből kiderült, a dél-erdélyi magyarság nagyon nehéz helyzetbe került az 1940-es második bécsi döntést követően. L. Balogh Béni történész fölvázolta a kölcsönösségi kisebbségpolitika főbb elveit is.
– 1940 és 1944 között mekkora érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek a dél-erdélyi magyar politikusok? – Igen kevéssel, hiszen a dél-erdélyi magyarság politikai mozgástere minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a politikai hatalomban, de még a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt legközvetlenebbül érintő ügyek intézéséből is. Legfőbb érdek-képviseleti szervének, az 1940 őszén újjáalakult Romániai Magyar Népközösségnek – Gyárfás Elemér, Kis-Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnökének vezetése alatt – igen mostoha körülmények között kellett kifejtenie tevékenységét. A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a román hivatalos szervek gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította a szervezet tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, a helyi tagozatok pedig egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak. Különösen a Népközösség keretein belül működő, Szász Pál által vezetett Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület végzett eredményes szervezőmunkát a falusi lakosság körében. A dél-erdélyi magyarság nem hivatalos erkölcsi-szellemi vezetőjének Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök számított, aki a bécsi döntés után sem hagyta el dél-erdélyi székhelyét, és Gyulafehérvárról irányította egyházmegyéjének Magyarországra került részét is. Szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is. A dél-erdélyi magyar lakosság védelmében a püspök – Gyárfás Elemérrel ellentétben – nemcsak megengedhető eszköznek, hanem célszerűnek is tartotta az észak-erdélyi románság vezetőivel szembeni retorziós, megtorló politikát. Noha alapvetően maga sem bízott e politika sikerében, ebben látta az egyedüli halvány reményt a dél-erdélyi magyarság katasztrofális helyzetének javítására. Habitusának megfelelően azonban úgy vélte, hogy a magyar ellenintézkedések végrehajtását lehetőleg humánus módon, önmérséklettel és kíméletesen kell végrehajtani.
– Hogyan változott meg Dél-Erdély etnikai térképe 1944-re?
– A már említett tömeges menekülthullám következtében a városi magyarság számának átlagos apadása már a bécsi döntést követő első hónapokban 10-15 százalék körül mozgott, de sok helyen ezt jóval túlhaladta. Nagyszeben mintegy hat-hétezernyi magyar lakossága például a felére csökkent, Tordán pedig – az észak-erdélyi román menekültek tömeges letelepedése miatt is – az 1930. évi közel 50 százalékról 1941-re 21 százalékra esett vissza a magyarok aránya. Brassót, ahol 1930-ban 25 ezer magyar élt, 1940 és 1942 között mintegy 15 ezren hagyták el, igaz őket jórészt pótolták a környező falvakból beköltöző magyarok. Becslések szerint 1943-ig a Zsil-völgyi magyarság 70-80 százaléka távozott. A városi menekültek többnyire munkások, napszámosok, cselédek voltak, de az értelmiségi, tisztviselői, valamint az iparos- és kereskedőréteget is megtizedelte az átköltözés. A falvak lakóit viszonylag kevésbé érintette a menekülés, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak. Az elvándorlás arányaira jellemző, hogy míg az 1930. évi román népszámlálás nemzetiségi adatai szerint Dél-Erdélyben 440 ezer magyar élt (anyanyelv alapján 473 ezer), és az összlakosság 14 százalékát képezte, addig 1941 áprilisára – ekkor volt a következő népszámlálás – a magyar „etnikai eredetűek” száma 363 ezerre csökkent, azaz a 3,3 millió dél-erdélyi népesség kevesebb mint 11 százalékára. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy négy év leforgása alatt a csökkenés mintegy 40 százalékos volt. Dél-Erdély etnikai viszonyai mind a mai napig tükrözik ennek hatását. A magyar elvándorlás és az észak-erdélyi román menekültek érkezése együttesen azt eredményezte, hogy a románok a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40 százalékát tették ki, 1941-ben 55 százalékkal már abszolút többséget alkottak, s az arány 1948-ban 62 százalékra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Ugyanakkor ki kell emelnünk: míg Dél-Erdélyben a bécsi döntés a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg, feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.
– Volt-e lehetőség arra 1940 és 1944 között, hogy a második bécsi döntéshez képest újabb határváltozások legyenek?
– Ion Antonescu mindvégig arra törekedett, hogy a Hitlerhez való végletekig lojális külpolitikájával rávegye a diktátort a bécsi döntés megmásítására, Észak-Erdély újbóli Romániához csatolására. Románia ezért vett részt már kezdettől fogva igen jelentős haderővel Németország oldalán a második világháborúban, ezért hozott 1944 tavaszáig jóval nagyobb áldozatokat a keleti fronton, mint Magyarország. Paradox módon Hitler akkor és úgy „jutalmazta meg” Antonescu hűségét, hogy a román államvezető előtt 1944. március 23-án tett négyszemközti bejelentéséből, amely szerint már nem ismeri el a második bécsi döntést, semmilyen tényleges következmény nem származhatott. A nyilatkozatot egyrészt ugyanis nem hozták nyilvánosságra, másrészt a szovjet csapatok akkor már Románia határánál harcoltak, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Erdély kérdésében a végső szót Moszkvában, nem pedig Berlinben fogják kimondani. A német vezetés – Hitler 1944. márciusi kijelentése ellenére – a kérdésről szóló végső döntést a háború végére kívánta halasztani. Vannak arra utaló jelek, hogy Hitler valóban Romániát részesítette volna előnyben Magyarországgal szemben, de annak lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a világháború győztes befejezése esetén a Führer német protektorátus alá vonja Erdélyt, vagy az úgynvezett Donauland létrehozása mellett dönt. Annak azonban, amiről egyes magyar katonai és kormányzati körök álmodoztak, hogy Németország jóvoltából Dél-Erdély is visszakerül Magyarországhoz, semmilyen realitása nem volt.
– Hogyan élte meg a dél-erdélyi magyarság az 1944. augusztus 23-ai román kiugrást? – Első látásra megszűnt az összerdélyi magyarság négy évig tartó szétfejlődése, valójában azonban az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyiek nagyobb önbizalommal tekintettek a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint a sokkal óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyiek, akiknek többsége a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt. E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör, kérem – kérdezte csodálkozva Márton Áron –, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Kovács András
MNO,

Elszippantanák a határ menti magyar diákokat?
„Remélem, ez csak egy téves, elhibázott nyilatkozat volt, és nem a Magyar kormány álláspontját tükrözi” – kommentálta csütörtökön a maszol.ro-nak Király András oktatási államtitkár a magyar Miniszterelnökséget vezető államtitkárnak azt a kijelentését, miszerint határ menti romániai magyar diákokkal lehetne orvosolni a magyarországi iskolák krónikus létszámhiányát.
Lázár János erről kedden beszélt, Nagylakon. Azt mondta, kívánatosnak tartaná, ha a magyarországi kistelepüléseken működő óvodák átmenetileg felmentést kaphatnának a minimumlétszámot megszabó előírások alól, amíg a kormányzat családpolitikai intézkedéseinek eredményei jelentkeznek. „Meg kell vizsgálni, miként lehet biztosítani a lehetőséget arra, hogy a határ túloldalán élő magyar nemzetiségű családok gyermekeit az itteni óvodákba, iskolákba méltányossági alapon felvehessék, akár akkor is, ha nincs magyarországi bejelentett lakcímük” – idézte az MTI a budapesti államtitkárt.
Király András szerint Lázár János bizonyára nem gondolta át a javaslatát. „Egy ilyen kezdeményezés rengeteg hátsó gondolatot vet fel” – tette hozzá. Szerinte a magyarországi diáklétszámhiányra nem a határon túl, hanem Magyarországon kell megtalálni a megoldást. „Hiszen számunkra is nagy gond a létszám alatti osztályok működtetése, sok helyen kínkeservvel sikerül csak megőrizni egy csoportot vagy osztályt” – fogalmazott az oktatási államtitkár.
Király hangsúlyozta, arra kell megtalálni a magyar kormánnyal közösen a megoldást, hogy a romániai magyar diákok a gyerekek a szülőföldjükön maradva tanulhassanak, mert a kisebbségek számára megtartó erő az oktatás, ami a társadalomba való beilleszkedést és fejlődést biztosítja. „Egy olyan országban, ahol másfél milliós kisebbség él, a maga saját kiépített oktatási struktúrájával, óvodától egyetemig kiépített beiskolázási rendszerrel, ott van lehetőség a fejlődésre, társadalmi beilleszkedésre. Tehát értelemszerűen nem szabad a magyar diákokat kiemelni a szülőföldjükről” – magyarázta.
Az államtitkár felidézte az aradi pedagógusi éveiben szerzett negatív tapasztalatait. Emlékeztetett arra, hogy a ’90-es években Arad megyéből nagy számban mentek át a diákok Magyarországra tanulni. „Ha valaki elmegy, nem biztos, hogy visszajön a szülőföldjére” – mondta Király.
Kérdésünkre kifejtette: adminisztratív és jogi akadálya a külföldön tanulásnak nincsenek. Az államtitkár azonban már nem tudott információkkal szolgálni arról, hogy a magyar törvények szerint milyen állami támogatást kapnak a külföldi gyerekek. Azt pedig határozottan állítja, hogy egyi dőben, párhuzamosan két országban nem lehet részt venni a közoktatásban, mert ez törvényt sért.
Elterjedt az „átiratkozás”
Az aradihirek.ro hírportál szerint az Arad megyei oktatási intézmények vezetői az utóbbi években már szembesültek azzal, hogy nemcsak a román (vagy a más tannyelvű, például német) iskolák elszippantó ereje nagy a magyar családok gyerekei körében, hanem egyre többen közeli magyarországi települések iskoláiban folytatják tanulmányaikat, főleg a nyolc általános elvégzése után. Arad megyében leginkább a Körös-közben elterjedt az „átiratkozás”.
Bár még nem ez az általános, de a tendencia növekvőben van, és az amúgy is létszámhiánnyal küszködő magyar oktatási intézményeknek szembe kell nézniük egy újabb kihívással – mondta a portálnak Hadnagy Dénes kisiratosi iskolaigazgató, a megyei RMDSZ beiskolázási kampányfelelőse. maszol.ro

Határon átnyúló EU pályázatokat céloznának meg
Láthatáron a Kisjenő–Csanádpalota együttműködés
A Kisjenői Városnapoknak a városháza nagytermében megtartott nyitóünnepségén többek között szót kapott Kovács Sándor, Csanádpalota polgármestere is, aki arról beszélt, hogy Gheorghe Burdan kisjenői polgármesterrel több, határon átnyúló, infrastrukturális beruházást támogató pályázatot kívánnak közösen benyújtani. A megnyitó után az említettekről bővebben kérdeztük Kovács Sándort.
– Polgármester úr, mivel a 2014–2020. közötti EU-költségvetés pályázati kiírásai még nem ismeretesek, vannak-e a két település között olyan fogódzók, amelyek mentén közösen tervezhetnek?
– Mi partnerei tudunk lenni Kisjenő polgármesterének, Gheorghe Burdan úrnak a tervezett szennyvízberuházásban, amit helyi szinten szeretnének megépíteni. Mivel Csanádpalotát is kisebb települések veszik körül, a mi szennyvízberuházásunk idén befejeződik, de a bővítésben mindenképp érdekeltek vagyunk, tehát közösen alapozhatunk a határon átnyúló fejlesztési programra. Ugyanakkor a kultúra és a sport területén is hasonló pályázati lehetőségeket szeretnénk kihasználni, de a vállalkozásfejlesztési infrastruktúra területén is komoly lehetőségek kínálkoznak. Akkor is, ha a két település között nagy különbségek vannak: Kisjenőn nagyon sok külföldi vállalkozás telepedett meg, ezért a városvezetés tapasztalataiból kívánunk ötleteket szerezni a Csanádpalotán tervezett ipari park beindításához. Az M3-as autópálya ugyanis mellettünk húzódik, az utolsó lehajtó, a határátkelő nálunk épül, ezért Csanádpalota fel fog értékelődni.
– Miért bízik annyira a határon átnyúló pályázatokban?
– Csanádpalotának az elmúlt időszakban 6, határon átnyúló programja volt, amiből a Nagylak–Csanádpalota összekötő út milliárdos beruházás. Azon felül kulturális programok, úttervezés, különféle infrastrukturális beruházások szerepelnek. Úgy tűnik, az elkövetkezendő időszakban a határ menti együttműködés az eddiginél is jobban felértékelődik, nagyobb pénzforrások állnak majd rendelkezésre, amelyeket közösen szeretnénk kihasználni.
– Romániából eddig milyen településekkel működtek együtt?
– Lippával utat terveztünk közösen, Nagylakkal utat építünk román Nagylak és Csanádpalota között. Ezen kívül Zsombolyával is komoly kapcsolatokat ápolunk, főként kulturális programokban, gyermekek számára nyári táborokat, foglalkozásokat szerveztünk. Ezen kívül szerbiai településekkel is vannak hasonló programjaink, Adával 65 ezer eurós projektünk volt, de a Lippával közösen benyújtott projektünk is közel 100 ezer euró értékű volt.
– Mivel ipari parkot terveznek, gondolkoztak-e olyan kedvező cégalapítási feltételeken, amelyek a nyugati vállalatok számára vonzóvá teszik azt?
– Csanádpalotán minden kedvező feltétel rendelkezésre áll, hiszen az iparűzési adó minimális, azon kívül semmilyen adó nem terheli a vállalkozásokat, de olcsó telkeket, ingatlanokat is ajánlani tudunk mindazoknak, akik megkerestek, illetve megkeresnek bennünket.
– Köszönöm szépen, és Kisjenővel gyümölcsöző együttműködést kívánok mindkét fél számára!
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János, Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés dr. Páva Zsolttal, Pécs polgármesterével
A magyarság kenyerétől a tudásátadás erkölcsi kötelességéig
– Noha úgy tudtuk, hogy nem járt még Aradon polgármesterként, kiderült, hogy mégis.
– Negyedszer járok itt, másodszor mint polgármester. 2010-ben, ugyancsak a Pécsi Napon voltam Aradon. Ez az aradi hátterem.
– Polgármester úr, ön természetesen megkóstolta az István-napi kenyeret Pécsett.
– Igen.
– A magyarok kenyere kezdeményezés Pécsről indult négy esztendővel ezelőtt?
– Pécsről. Egy egykori tanárom, egy idősebb professzor, Korinek László megkeresett azzal: mi lenne, ha Pécsett szerveznénk egy olyan programot, hogy búzát kérünk a különböző területekről, határon innen, határon túl, a történelmi Magyarországról, a búzát összeöntjük, megőröljük, és a lisztből elkészül a magyarok kenyere, amit megszegünk augusztus 20-án, s ez egy össznemzeti magyar összefogást szépen szimbolizálna. Nagy örömmel tettem a kérésnek eleget. Az első évben 10 tonna búzát tudtunk összegyűjteni az egész Kárpát-medencéből, Erdélyből, a Felvidékről, Magyarország területéről, a Vajdaságból stb. –, és megindult a program. A második évben már jóval többet, kb. 40 tonnát összeszedtünk, ennek nagyon örültünk, és úgy éreztük, hogy tovább nincs. Ehhez képest tavaly sikerült már 100 tonnával fellépnünk, idén pedig 220 tonna búza gyűlt össze. Elképesztő! Olyan adakozási kedv van – csak mondok két számot, Magyarországról 420 településről kaptunk adományt, városokból, falvakból, kis és nagy helyekről, a határon túlról 50 településről, köztük Aradról. Az ország különböző részein vannak gyűjtőpontok, a búzákat egységes zsákokba teszik, lehozzák Pécsre, ott pedig van egy összeöntési ünnep (nem tudunk minden búzát összeönteni, de ez egy szimbolikus ünnep a mohácsi Szent Miklós vízimalomban, a Duna partján fekszik ez a malom), utána a búzát megőröljük a szigetvári nagy kapacitású malomban, és ebből a lisztből készül a magyarok kenyere. Aztán a továbbiakban jótékony célra használjuk az ügyet, hisz a lisztnek jelentős többsége Böjte Csaba atyához, az ő alapítványához kerül, Erdély-szerte az ő gyerekeihez. Idén kicsit ez bővült: Nagydobronyban, egy kis kárpátaljai településen van egy református leánynevelő intézmény, az adományok kisebbik része oda ment. Hogy érzékeltessem, mit jelent az összegyűlt mennyiség: Csaba atya 2600 gyereket gondoz az alapítványában, ezeknek a gyerekeknek ez a búza az egész évi kenyérfogyasztását fedezi, arra tehát nem kell külön költeniük, csak meg kell sütniük a kenyeret. Óriási dolog ez. Már csak „finomság”, hogy idén az erdélyi Parajdról kaptuk a sót, az ottaniak felajánlották, hogy a bányából megkapjuk ezt a mennyiséget, illetve Werbőczi István híres jogtudósunk szülőfaluja, Verbőc (Kárpátalja) adta a kovászt, hogy megkeljen a tészta – tehát valóban összmagyar összefogással készült a magyarok kenyere. Nagyon szépen sikerült, tegnap (szerk. megj.: augusztus 20-án) volt az ünnepe, megszegtük a kenyeret, sok vendégünk volt, és jólesett tapasztalni, polgármesterként és magyar emberként egyaránt, hogy egy ilyen szimbolikus nagy összefogás összejött egy nagyon szép ügy kapcsán.
– Ön sokat utazik?
– Viszonylag igen, Magyarországon, de külföldön is. Most kevésbé, mert jön a kampány, itthon kell maradni. De egyébként elég sokat.
– Oda akarok kilyukadni, hogy testvérvárosokba is ellátogat? Pécsnek, ha jól tudom, 12 testvérvárosa van, az egyik Arad. Fel szokta őket keresni?
– Hát nem tudok hirtelen pontos számot… Azért nem, mert vannak úgynevezett projekt-együttműködések városokkal, amelyekkel nincs aláírt megállapodásunk, de szintén nagyon jó a kapcsolatunk. Például Lendvával, Szlovéniában van ez a kisváros, a magyar határ közelében. Velük is egy nagyon jó együttműködés alakult ki konkrét programok mentén.
– Hogyan értékeli a Pécs–Arad, e két, nagyjából azonos nagyságú város testvérvárosi kapcsolatát?
– Arad egy picit talán nagyobb lélekszámát tekintve… Ez egy érdekes dolog, amikor ezt, amire itt is kitérek, elmondtam más polgármestereknek, más kollégáknak, csodálkozással vegyes irigységgel hallgatták ezt a hírt. Arról van szó, hogy a két város között – nyugodtan mondom, nem túlzás ez a mondat – egy tudományosan megszervezett együttműködés létezik. Minden év elején, januárban–februárban a két város kulturális bizottsága, képviselők, az apparátusbeli kollégák leülnek egy munkaértekezlet során, ami tart két-két és fél napig, váltott helyen, hol Aradon, hol Pécsett, és megtervezik az adott év programját, hogy júniusban Aradon mondjuk a Pécsi Balett lép fel – napra lebontva, mikor, hol mi történik, ki jön, hova érkezik, mit hoz magával, ki fizeti melyik költséget stb. A két polgármester aztán aláírja, hogy hivatalosan, a legmagasabb szinten megerősítsék az együttműködést az adott évre. Aztán „csak” ezt a menetrendet kell betartani. Ebben nyilván kiemelt szerepet kap a két város ünnepkörében az Aradi Nap Pécsett és a Pécsi Nap Aradon. Pécs ugye most augusztus 21-én volt itt, az aradiak szeptember 12-én jönnek Pécsre, akkor az egész nap az övék. De vannak más ügyek is, nem csak ez a két nap. Amikor ezt elmondom más polgármester-kollégáknak, nem hiszik el, hogy ilyen létezik. Ez csak Araddal van. Nem tudom, hogy alakult ki ez az intenzív, szépen, szorosan felvett ritmusban való együttműködés, a többiekkel sokkal spontánabb és alkalomszerűbb, vannak hegyek és hullámvölgyek.
– Tudja-e, hogy Aradról – ez részben biztosan a testvérvárosi kapcsolat hozadéka is – az évek során számos kirándulócsoport indult Pécsre?
– Ezt nem tudtam.
– A nagy „bumm” 2010-ben, az Európai Kulturális Főváros kapcsán volt. De azóta is hallani, hogy „Pécsett jártunk”. Önöktől vajon jönnek-e ide, Aradra?
– Azt tudom, hogy Erdélybe sokan járnak (Arad, tudom, Partium, de most ezt ne firtassuk.) Erdélybe nagyjából két irány van, Nagyváradról a Királyhágó–Kolozsvár felé, vagy Arad érintésével Déva–Nagyszeben felé. Tudom konkrétan, hogy nagyon sok barátom évente kiruccan Erdélybe egy-két vagy akár több napra, közülük biztosan sokan jönnek Aradra is. A városnak van egy különleges vonzereje, ezt el kell mondanom, amióta újra felállították a vértanúk emlékművét, amit ugye, sajnos, jó hetven évig nem lehetett látni. Ennek úgy tíz éve, de még mindig van vonzereje, aki még nem látta, az mondja, hogy Aradra el kell menni, megnézni, s az mindenképpen tesz erre egy kitérőt. Ha Arad azt a lehetőségét ki tudná használni, amit most még nem, vagy kevésbé: a várat – ha megkapná, ott lenne egy különleges, teljesen unikális hely. A Maros, ugye, körbeveszi a várat, ami több mint kétszáz éves építmény. Ezek a régi várak nem maradtak meg, talán csak a komáromi. Óriási lehetősége lenne Aradnak, egy nagyon nagy „dobása” lehetne, különösen, ha megnyeri a kulturális fővárosért folyó „meccset”, akkor ezt be kell vonni az egész rendszerbe.
Most, amikor átjöttünk a határon, döbbenettel láttam megint, hogy Nagylaknál milyen kamiontömeg áll az úton, mind a két oldalon. Ha a román oldalon nem volt hat kilométeres a kamionsor, akkor semennyi. Mit akarok ebből kihozni? A közlekedés, az autósztráda fontosságát. Így nem lehet, ez nem 21. századi megoldás, amit most látunk.
– A kulturális főváros státussal kapcsolatban célzott megnyitóbeszédében arra, hogy Pécs támogatja Aradot. De támogatnia kellene Arad ellenfelét, Kolozsvárt is, hisz az szintén testvérvárosa Pécsnek. Hogy is van ez?
– Nem lehetünk önzők. Pécs városa – szerencsénk volt, vagy egyéb, teljesen mindegy – 2010-ben olyan helyzetbe jutott, hogy megszervezhette az Európa Kulturális Fővárosa programot. A szervezés során óhatatlanul olyan tudás halmozódott fel, amit mi magunk is máig használunk. Amikor közeledtünk a 2010-es év végéhez, komoly, többfordulós egyeztetést tartottunk kollégákkal, külső szakemberekkel, hogy a stábbal, azzal a száz fővel, amelyik a projekten dolgozott, mi legyen. Mindegyikük, aki ott dolgozott, komoly tudás birtokába került az évek során. Mi szétválasztottuk azt a céget (jogi személyiséggel bíró cégről beszélünk), az egyik feléből, a kulturális szervezőmunkában részt vettekből jött létre a Zsolnay-örökség Kezelő Közhasznú Társaság (azóta részvénytársasággá alakult), illetve a pályázatnak logisztikával, pénzügyekkel foglalkozó kollégák bekerültek egy új alapítású cégbe, a Pécsi Fejlesztési Részvénytársaságba. Ezt azért mondom, mert ezt a tudást mi a mai napig használjuk. Ergo: aki minket megkeres, legyen az bárki (még akkor is, ha nagyon távolról érintett ebben a dologban), hogy hölgyek és urak, kéne egy kis segítség, mert valamilyen problémánk van ilyen vagy olyan tárgykörben, mi ezt a tudást mindenfajta ellenszolgáltatás, díjazás nélkül szívesen megosztjuk. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy konkrét megkeresés három helyről érkezett hozzánk ilyen tárgykörben. Pécsnek van egy horvát testvérvárosa, a hozzánk közel eső Eszék, amelyik Horvátország nevében aspirál egy ilyen címre, azt hiszem, 2020-ban esedékes, segítséget kért tőlünk Arad és Kolozsvár is. Én elmondtam mindenkinek: ez nem egy exkluzív dolog, hogy mi csak egynek segítünk – aki jön és kéri, mindenkinek jó szívvel segítünk. Aradnak is, de Kolozsvárnak is, meg Eszéknek is, mert úgy érezzük, hogy ezt a megszerzett tudást tovább kell adnunk, ez egyfajta erkölcsi kötelességünk.
– Pécs, úgy tudom, nagyon sokat profitált kulturális főváros voltából, még akkor is, ha nem mindent fejeztek be időre, de nagyon sok minden létrehoztak, fejlesztettek.
– Na most az a helyzet, hogy egy fél poharat optimistán félig telinek vagy pesszimistán félig üresnek tekintünk. Sokan egészen magas szintű elvárásokkal vágtak neki az évnek, azzal, hogy Pécs olyan kulturális monopóliumra fog szert tenni, ami ötven vagy legalább negyven évre meghatározza a városnak a jövőképét. Azok számára az, ami történt, csalódás, hisz az az elvárás képtelenség volt, ez az én véleményem. Ha úgy nézzük, hogy Pécs mit kapott ezzel – felújítások, új intézmények, egy fantasztikus koncertterem, a Zsolnay gyár kulturális negyeddé alakítása (egy különleges gyöngyszeme lett szerintem Európának, nemcsak Magyarországnak) –, ha így vesszük, óriási a nyereség, mert ezt elérni egész biztosan sohasem tudtuk volna. Hosszú évtizedek mulasztását, lemaradását tudtuk behozni, bepótolni. Nem is beszélve arról, hogy autópályát kapott a város, amiről keveset szólunk, de ha nem lett volna a 2010-es év, biztosan nem lett volna. Hogy mit jelent az autópálya egy városnak, azt nem kell magyarázni.
– Arad egyelőre pályázik, nem tudni, milyen eséllyel, de sokak szerint ez önmagában is valami, mert előrelépést jelenthet a mostani állapothoz képest.
– Ez egy olyan lehetőség, amit semmiképpen nem szabad kihagyni! Mindegy, hogy állnak a sanszok, hogy Erdélyen belül lesz a döntés, vagy a Kárpáton túli területeken – mindenképpen meg kell próbálni, mert maga a pályázás folyamata is olyan tudást tud hozni a városnak, amit későbben – lehet, hogy nem ilyen horderejű, de mégis fontos ügyekben lehet majd hasznosítani.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)