Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Nagybánya (ROU)
1229 tétel
2014. július 31.
Felújul a nagybányai szórványközpont
Részlegesen felújítják Nagybánya egyetlen magyar kulturális központját a Teleki Magyar Házat. A hajdani nagybányai Teleki kúria főépületének tetőzetét, valamint az egykori cselédlakás főhomlokzatát teszik rendbe.
A tervezett munkálatok elvégzését a Bethlen Alap, és az Emberi Erőforrások Minisztériuma több mint 5 millió forinttal támogatja, az intézményvezetők azonban a nagybányai, és az elszármazott magyarság támogatását is várják, hogy a főúri lakás főhomlokzatát is felújíthassák, amire jelenleg nincs pénz.
Nagybányán a 2002 óta működő Teleki Magyar Ház az itt élő szórványmagyarok kulturális központja, ide csalogatják színes programokkal a városban élő magyarokat, nyaranta kézműves táborokat szerveznek, de évközben is tartanak foglalkozásokat minden korosztály számára.
Megnyitásakor Ház belsejét korhűen felújították, de most a cserepek cseréjén lenne a sor, mert minden esőzésnél beázik a padlás.
Renoválják az egykori cselédsor főhomlokzatát is. A munkálatokhoz a pénzt magyarországi pályázatokból biztosítják, de bőven lenne még tennivaló, a főúri lakás homlokzatát is restaurálni kellene, amire a pályázati forrás már nem elég. Ezért a Teleki Magyar Ház Téglajegyeket bocsátott ki, az adományozok egyszerű, bronz, ezüst, arany, valamint 125 euró értékű gyémántjegyek vásárlásával pótolhatnak a felújításokba.
További részletek, információk a Ház irodájában.
dunatv.hu, Erdély.ma
2014. augusztus 2.
Nézőcsúcsok a magyar színházban
A Csiky Gergely Állami Magyar Színház sikeres 2013/2014-es évadot zárt, hét bemutatóval és összesen 13 242 nézővel. A legnagyobb közönségsikere az előző évadban bemutatott Parasztoperának volt (2597 néző), az előadás Budapesten is 500 nézőt vonzott! A magyar színház termének az átlagos kihasználtsága 89,9%-os volt, ami azt jelenti, hogy majdnem minden előadás teltházas volt.
A 2013/2014-es évadban mutatták be a Leenane szépe, Piszkos meló, Hétfejű tündér, Fent a mélyben, 7/7 és a Futótűz című előadásokat, illetve a Szutyok című olvasószínház előadást. Az előző évadokból műsoron tartották az Ó, azok a szép napok!, Békeidő, Parasztopera, Gardénia, Özönvíz előtt, Prah, Mady-baby és az Ájlávju című darabokat. A TESZT fesztivál 17 előadását teltház előtt játszották. A Csiky Gergely társulat 11 alkalommal vendégszerepelt Budapesten, Kecskeméten, Pakson, Szabadkán, Bukarestben, Csíkszeredában, Nagybányán, Nagyenyeden, Bethlenben, Aradon és Temes megyei településeken. A különböző fesztiválokon díjakat nyert Tokai Andrea (Kisvárda), Lőrincz Rita (Nagyvárad), a Vagabondó c. bábelőadás (Fuxfest), Albert Alpár (Rm. Valcea). Kocsárdi Levente és Baczó Tünde Pro Cultura Timisiensis-díjat vehetett át a Megyeházán, a Csiky Gergely társulat Kiválósági díjat kapott a Temesvári Polgármesteri Hivataltól.
A következő évadban Silviu Purcărete, Radu Afrim, Kokan Mladenovics (Szerbia) és Katarzyna Raduszewska (Lengyelország) rendez egy-egy előadást a temesvári magyar színházban.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)
2014. augusztus 8.
Brüsszel továbbra is pártolja a ciántechnológiát
Továbbra sem tartja indokoltnak a ciántechnológia betiltását az Európai Bizottság (EB) – derül ki a Janez Potočnik, az EB környezetvédelmi biztosa által a cianidos aranybányászat ellen fellépő nemzetközi memorandum aláíróinak küldött válaszából.
A Kárpát-medencei összefogás jegyében született beadványt idén márciusban Tőkés László európai parlamenti képviselő, Zuzana Balážová, a felvidéki Körmöcbánya polgármestere, valamint Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) akkori elnöke terjesztette az EU végrehajtó testülete elé.
A kezdeményezést az tette aktuálissá, hogy a verespataki bányaberuházás kockázatos terve mellett a felvidéki Körmöcbányán és a kárpátaljai Nagymuzsalyon is ciántechnológiát alkalmazó aranybányákat kívánnak megnyitni, illetve újraindítani.
A memorandum aláírói szerint az érintett országokban a fokozottan kockázatos és súlyosan mérgező bányászati technológiák veszélyeztetnék az ivóvízkészleteket és az élővilágot. Rámutattak: a közel félmillió négyzetkilométernyi, Európa egyik legnagyobb víztározójának számító Kárpát-medencében európai szintű kérdéssé válik a nagyrégió ivóvízkészleteinek mennyisége és minősége.
„Mivel a szeizmikus tekintetben aktív Kárpátalja a Tisza folyó fő vízgyűjtő területe, egy esetleges bányaszerencsétlenség vélhetően a 2000-es nagybányai szennyezéshez hasonló katasztrófát eredményezne, mely a csernobili katasztrófa után a legsúlyosabb környezeti szerencsétlenségnek számít Európában. A körmöcbányai kitermelést a helyi érdekek és az alapvető környezetvédelmi szempontok teljes figyelmen kívül hagyásával kívánják újraindítani. A bányanyitást ellenző helybéliek az idegenforgalom összeomlásától és a több millió tonna meddő kőzet miatti környezeti katasztrófától tartanak. Ráadásul Körmöcbánya mindössze tíz kilométerre fekszik a Dunába torkolló Garam folyótól, s emiatt számos európai országot fenyeget közvetlenül egy esetleges ciánszennyezés" – fogalmaz a memorandum.
Érvelésük szerint az európai polgároknak joguk van a tiszta környezethez és a magántulajdonhoz, a víz- és tájvédelem minden gazdasági érdeknél, rövid távú haszonnál előbbre való, továbbá a bányászati hulladékok kezelésére vonatkozó európai szabályozások ellenére a Nagybányán 2000-ben bekövetkezett ciánkatasztrófához hasonló bányaszerencsétlenség megelőzésének leghatékonyabb módja a ciántechnológia teljes tilalma.
Mint ismeretes, 2010. május 5-én az Európai Parlament elsöprő többséggel szavazta meg azt a határozatot, amely arra szólította fel az EB-t, hogy 2011. december 31-ig fogadjon el jogszabályt a cianidos bányászati technológia betiltásáról. Mivel Brüsszel máig semmilyen jogi lépést nem tett a törvényhozás döntésének végrehajtása érdekében, Tőkésék felkérték José Manuel Barroso EB-elnököt, hogy szerezzen érvényt az EP döntésének, és rendelje el a ciántechnológián alapuló bányászat általános tilalmát az EU tagállamaiban.
„Jelenleg nem tartjuk indokoltnak a ciánalapú bányászati technológiák általános tilalmára vonatkozó intézkedések meghozatalát" – válaszolta Barroso nevében Janez Potočnik a memorandum aláíróinak.
Tőkés László csütörtöki közleményében rámutat, a környezetvédelmi biztos „semmitmondó, kitérő jellegű" válasza szervesen illeszkedik a ciánalapú bányászati technológia kockázatait lekicsinylő brüsszeli megnyilvánulások sorába.
„Az EP döntése nyomán az Európai Bizottságnak sem politikai, sem erkölcsi alapja nincs annak végrehajtását megtagadni, és a felelősséget kizárólagos tagállami hatáskörben tartani" – állapította meg az európai parlamenti képviselő. Tőkés hozzátette: Erdély, Felvidék és Kárpátalja politikai-önkormányzati képviselőinek közös fellépése bányászati és környezetvédelmi ügyben példamutató jelentőséggel bír a regionális, illetve európai együttműködés tekintetében, és komoly tanulságot hordoz a tagállami, illetve az uniós kompetenciák viszonylatában.
Krónika (Kolozsvár)
2014. augusztus folyamán
Csendes jubileum
- Megjelent a zilahi Hepehupa 50. száma –
„Hiába él, aki senkinek sem használ.”
(Báthori István)
Lehet-e, szabad-e a Szilágyságban – Zilahon – művelődési folyóiratnak találóbb címet adni? Abban a tájhazában, melynek nevét Báthori István, Ilosvai Selymes Péter, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Bíró Lajos… s még oly sok híresség emelte a magyar szellemi élet jelképes Pantheonjai sorába, természetes gesztus, hogy egy irodalmi lap fejlécén, címlapján Ady Endre híres versének – Hepehupás vén Szilágyban – sorai visszhangozzanak bennünk, mely egyszerre utal a történelmi vármegyére s annak természeti adottságára, melyről Beke György (1927– 2007) oly érzékletesen, ihletetten ír az 1975-ben megjelent riportkötete – Szilágysági hepehupa – Prológusában: „Maga a természet írta elő, mikor e tájat megalkotta. Egymásra szabadítva hegyeket-dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés válhasson belőle. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: a hepehupával… (…) Erről a hepehupáról sokáig azt hittem – tán van még, aki így hiszi –, hogy szép hasonlat, költői kép csupán, hangzatos, el lehet játszani vele. E táj megtanít, hogy ez itt nem díszlet, hanem lényeg. (…) Dombról völgybe, lefelé száll, szalad a hepehupás táj, ez a törvénye. De a völgy aljából következik megint a domb, a kapaszkodó, minél mélyebb a táj bugyra, annál meredekebben, törvény ez is, szilágysági parancsolat. Nyugtalanító, de meg is nyugtató szabály.”
A látvány ihlette természeti képet – mutatis mutandis – kivetíthetjük a tájegység történelmére, szellemi életének Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájából kiolvasható hullámmozgására is, melynek csúcsain ott találjuk a Református Kollégium megalapítását (1646), a Wesselényi Egyesület létrehozását (1883), a Wesselényi– és a Tuhutum-szobor felavatását (1902), a történelmi megye városaihoz – Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Szilágycseh, Tasnád… – köthető megannyi társadalmi, művelődési eseményt, melyek meghatározták arculatát, szellemi életének alakulását. Közéjük tartoztak a megyeszékhelyen indított, megjelent lapok – Szilágy (1877), Szilágy és Vidéke (1883), Szilágy-Somlyó (1883)… –, amelyek nem csupán egy táj információs igényét voltak hivatottak kielégíteni, hanem közvéleményt formáltak, igényes szellemiségükkel a közösség műveltségi szintjének emelését is szolgálták.
Az 1968-as területi-adminisztrációs átszervezés következtében robbanásszerűen felduzzasztott megyeszékhelyen a magyarság arányszáma mélypontra süllyedt. De az 1989/90-es fordulat valósággal tűzbe hozta, egységbe kovácsolta, cselekvésre buzdította a megye szellemi embereit. Az első hónapokban létrejött az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Közművelődési Egyesület helyi fiókja, a Szilágy Társaság, A Pro Zilah Egyesület, a szilágysomlyói Báthori István Alapítvány, a Zilahi Kincs Gyula Alap, a szilágycsehi Tövishát Kulturális Társaság… Újraindul a Szilágyság hetilap (1991). 2000-ben megalakul, s egy év múlva szilágysági művelődési folyóiratként, negyedéves periodicitással jogi bejegyzést is nyer a Hepehupa, melynek első száma 2002 januárjában jelent meg. A kezdettől igen igényes tartalmi és nyomdai kivitelezésben megjelenő lap alapítója és kiadója Major István nyomdatulajdonos, a zilahi Color Print kft ügyvezető igazgatója, támogatói sorában pedig ott találjuk a Szilágy megyei tanácsot, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központot, a Communitas Alapítványt.
A megpezsdült szellemi mozgalom animátorai között meghatározó szerepet vállal a Petri Mór-díjjal kitüntetett Fejér László újságíró, aki a kezdetektől főszerkesztőként jegyzi a lapot, továbbá tanárok, múzeumi szakemberek, kutatók, képzőművészek, a kulturális élet jeles személyiségei. A Hepehupa lett a tájegység első magyar nyelvű művelődési kiadványa, hisz korábban csak hetilapok léteztek. A folyóirat céljairól a főszerkesztő tájékoztatott:
„A kiadvány induláskor kitűzött célja a helybeli – szilágysági és innen elszármazott – szerzőknek közlési lehetőséget nyújtani. Előzőleg helytörténeti, néprajzi tanulmányok, irodalmi alkotások csak rétegkiadványokban, illetve magyarországi lapokban jelenhettek meg. A folyóirat szilágysági jellegét biztosítják a Szilágyság-kutatás témakörében – a Gyökerek rovatban – közölt tanulmányok: helytörténet, művelődés-, művészet- és gazdaságtörténeti munkák, néprajzi és népköltészeti gyűjtéseket összegző dolgozatok, egyháztörténeti írások. A kiváló helyi szerzők és kutatók mellett helyet kaptak a lapban szilágysági témákat feldolgozó, az egyetemes magyar kultúrértékeket bemutató írások szerzői is. Közülük említeném Papp Zoltán debreceni és Kovács Miklós váci történészt, Halász Péter budapesti néprajzkutatót, Karácsonyi Károly, Németországban élő természettudóst, dr. Kiss László szlovákiai orvos-történészt, Bíbor Mátét, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár levéltárosát, egyetemi oktatót, Petkes József képzőművészt és néprajzost…
Az elmúlt években megjelent sorozatok közül említeném Kovács Miklósnak a volt Wesselényi Kollégium történetét, Lóga Zsoltnak a szilágysági vasúthálózat kiépítését bemutató dolgozatát, a nemrég elhunyt Majos Miklós tanárnak a szilágysági kertész-falvak életét bemutató írásait. Föltétlen szólnom kell az évfordulókhoz kötődő tematikus számokról: Ady Endre zilahi életéről (2002), a kuruc szabadságharc 300. évfordulójáról (2003) – e számban közöltük Tóth–Máté Miklós: Rodostó című egyfelvonásos drámáját, amelyet Kassán mutattak be először –, továbbá a Munkácsy Mihály alkotásainak csíkszeredai kiállítása alkalmával született írásokat…
Fölvállaltuk a helyi, illetve innen elszármazott írók és költők – Simonfy József, B. Simon György, Müller Dezső, Boda Edit, Kiss Lehel, Győrfi Simone, Fazakas László… – alkotásainak közlését. Ugyanakkor helyet kap a lapban a magyar nyelvterület számos alkotója: a kárpátaljai Vári Fábián László, az anyaországi Újházy László, Devecseri Zoltán, Borbély László, Villányi László, Grendel László… Verssel, prózával volt jelen a lapban a szebeni származású Franz Hodjak, az amerikai Peter Cooper… Irodalomtörténeti témájú írásaink hasonlóképpen tágítják azt a szellemi kört, ami olvasóink tájékozódását segíti.
Nagy figyelmet fordítunk a megye képzőművészeti életének bemutatására. A lap »minitárlata« az első és hátsó borítókon színes reprókban, igényes nyomdai kivitelben járul hozzá a kiadvány tematikus palettája megjelenítéséhez. Szabó Vilmos, Barta Ilona, Adorján Ilona, Sepsi József, Hajdú Attila, Szervátiusz Jenő, Wagner Péter alkotásai, továbbá a New York-ban élő Frank Deak fotóművész szilágysági, illetve a világ más tájain készült fekete-fehér és színes képei számottevően gazdagították, emelték a művészeti rovat fényét.
A tematikai gazdagságot jelzik a lapban közölt tudományos munkák, Egyed Ákos, a nemrég elhunyt Csetri Elek, Vékov Károly, Kozma Dezső, Péntek János szilágysági vonatkozású vagy általános témát feldolgozó munkái a lap szélesebb beágyazódását szimbolizálták, növelték értékét és ismertségét.
A 10. évfolyam idején végzett összegzés szerint a Hepehupa hasábjain száznál több szerző 1226 írása jelent meg, ebből 110 tanulmány, 57 néprajzi dolgozat, 25 önéletírás, számos vers, kisregény, regényrészlet, dráma, vallási tárgyú dolgozat, könyv- és lapismertető jelent meg.
Folyóiratunk népszerűsítését, ismertetését szolgálták az olvasókkal szervezett találkozók a megyében, továbbá Kolozsváron, Szebenben, Nagybányán, Szamosújváron, Nagyváradon, valamint a határainkon túl: Budapesten, Győrben, Gyulán, Bécsben…
Munkatársaimmal – Bekő N. Ildikó, Kiss Lehel, Kovács Kuruc János, Lakóné Hegyi Éva, László László, Zsigmond Attila, Szőke Anna, Major Éva, Niculaş Tudoran Cristian – azon munkálkodunk, hogy az induláskor felvállalt szolgálatunkat és szerepüket a lehető legjobban teljesíthessük.”
Egy maroknyi csapat zászlajára írta, hittel vallja Báthori István erdélyi fejedelem szavait: „Hiába él, aki senkinek sem használ.” Ez a kitűnően szerkesztett lap, a kiváló nyomdai kivitel is igazolja, hogy áldozatos hittel és munkával ki lehet emelkedni a hepehupa völgyeiből, hogy a kommunista diktatúra idején palackba zárt jó szellem, a nyilvánosságtól eltiltott, a tevékenységében korlátozott, a béklyóitól megszabadult alkotó akarat csodákat tud teremteni. Ilyen csodaszámba menő siker a Hepehupa ötven száma – távol a tudományos, kulturális centrumoktól, jelezve azt, hogy a használni akaró, a tájhaza és lakói, az egyetemes magyar szellemi élet szolgálatára elszegődött, ihlettel és cselekvő akarattal megáldott személyiségek valóban hasznára lehetnek a magyar kultúrának és szellemi életnek.
Máriás József, Művelődés (Kolozsvár)
2014. szeptember 5.
2014. augusztus 29-én Budapesten elhunyt PUSZTAI JÁNOS író. Elsősorban Nagybányán ismerték nagyon sokan, hiszen újságíróként jelentős tevékenységet fejtett ki a helyi magyar nyelvű sajtóban.
Pusztai János (1934-2014)
1934. június 19-én született Szatmárnémetiben, de, mint ÖNÉLETRAJZ kötetében írta, eszmélése Nagybányán kezdődött, ott járt iskolába. Szerszámlakatosként kezdte életútját, de saját bevallása szerint már fémipari szakiskolás korában írogatott. 1953-ban már a kolozsvári Utunkban közöl verseiből. Katonai idejét munkaszolgálatosként tölti, majd a magyar „ellenforradalom” leverésének szükségességével ijesztgették. Nevét Pászkánról Pusztaira változtatta, elsősorban akkor írói névként. 1957-ben rövid munkás-korszak után az akkor létesülő Bányavidéki Fáklyához került Nagybányán, aztán szakmunkásként dolgozott 1990-es nyugdíjazásáig. Mindvégig megmaradt az írás szenvedélye mellett, sőt idősebb korában, nyugdíjasként egyre többet dolgozott.
Pusztai János nagy életanyaggal és makacs elszántsággal érkezett az irodalomba.
Önéletrajz kötetében sok ismerőséről és a kor vezetőiről is írt. Ebben a kötetében esik szó a Szekuritaténál történt „kezeléseiről” is.
Önéletrajzában nem önéletrajzát veti papírra, hanem a létről beszél valóságos, kritikus, szókimondó, esetenként sértő, de általa igaznak és igazságosnak vélt személyleírásokkal, jellemzésekkel, történetekkel. A lét nem életrajz - hangoztatja. Későbbi munkái még inkább erre utalnak.
„Alaposan képeztem magam” - írta, a versírás után próza következett. A legkorszerűbb, a legnagyobb, a legmagyarabb magyar író akartam lenni. Aki nem ÍGY akarja, az ne írjon! Önzetlen támogatóim akkor sem voltak, legfeljebb önzetlen gáncsoskodóim, mégis 1965-ben megjelent első kötetem a Forrás-sorozatban. Ösvény a világba volt a címe. Ezt követte 1969-ben az Illés szekerén, majd 1978-ban A sereg, 1979-ben a Zsé birtoka, 1984-ben a Futótűz. Ennyit tudtam megjelentetni a román kommunizmusban. A többi könyvem megjelenése az 1990-es változás utánra esik - vallotta.
Három nagy művének tartja a trilógiákat: ZSÉ, TATÁRJÁRÁS, ÖNÉLETRAJZ. Ugyancsak nagy műként említi a hat kötetes, mintegy 2.400 nagy alakú nyomtatott oldalas regényfolyamát, melynek címe: Nagy álomkönyv, a Magyarok Ezredévi Regényfolyama. Megbonthatatlan, utánozhatatlan, utolérhetetlen. „Regényfolyamomat tíz éven át írtam Budapesten. 2 000 valóságos magyar álom a Krisztus utáni valóságos 2 000 évből.”
Írói termékenysége ritkaságszámba menő, olvasása ellenben külön kedvet, tudást, érdeklődést igényel, hiszen „nehéz ember ő”, sajátos, egyedi, ritkaságszámba menő, nehezen emészthető, de roppant érdekes és fontos, rendkívüli történelmi dolgokat megörökítő, dokumentált és megemésztett munkáira vigyázni kell olvasásuk közben, nem könnyű regényecskék, hanem eszmeiségük mélyen szántóan sodor a múltba, a történelembe, a kutatásokba és a felfedezésbe.
A trilógiákat megszakítják az Álomkönyvek. Már a vállalkozás monumentalitása is számos kérdést vet föl. Azt jelentené ez, hogy a világ álomként való leírása alkalmas a teljesség megragadására, vagy a mindenre ráhúzható ötlet a világ mechanikus jellegtelenségét emeli ki? A nyomasztó átláthatatlanság bemutatását viszi a végletekig, vagy a felszabadult játékosságot? Nem könnyen eldönthető kérdések, ahogy az sem, hogy mi az erősebb az álomleírásokban: a példázatszerűség vagy az abszurd blöff? Kulcsregényként éppúgy lehet, illetve nem lehet olvasni Pusztai művét, mint egypercesek sorozataként. A nyelvi lelemény és pontosság, valamint az életanyag gazdagsága mellett a szempontoknak ez a változatossága óvja meg a szöveget az egyhangúságtól, és teszi a Nagy álomkönyvet, kétségtelen eredetisége mellett, élvezetes és jelentős művé. Hogy aztán hogyan a legjobb olvasni? - az kérdés marad. Talán kis adagokban, évekre elosztva.
Vannak, akik azt írják róla, hogy monumentális - vallotta Pusztai. Valóban az, hiszen az álom-valóság a harmadik évezredbe viszi az olvasót.
Az őstörténeti érdeklődés az Árpád-házával jelentkezik. Az őstörténet és jelen kor párhuzama van jelen ebben a kötetben, sűrűn gabalyodva a sumér kutatások eredményeivel és a régészeti leletekkel, történelmünk nem megrendelésre készített valóságaival, melyekhez azonban még továbbra is sokáig szükség lenne a kiteljesedéshez, hogy elismertségét hitelesíteni tudják a szakemberek.
Az író egy valóságos világot teremtett az ŐSregény 199 Rovásában, azokra az ismeretekre is alapozva, melyeket a perui barlangrendszerek 34 ezer éves ősírásaiból, a boszniai piramisok több tízezer éves rovásjeleiből, a székelyföldi Erősd sumérnyelvű múltjából sejthetünk. Régóta készült, érlelődött őstörténetünk igazát bonyolító elméletek tisztába tételével az író. Csodálatosan működő város, templomok, iskolarendszer és mitológia van együtt.
Egyes szakemberek szerint az ázsiai, vagyis a japán, majd a görög és a boszniai területek komoly nyelvemlékeket őriznek. Tágabb értelemben véve az egyiptomi nyelvet is a magyarral kötik össze. Az ott hallott szavak, mondatok, szövegek, annyira tökéletesen hangzanak a magyar fülnek, ami meglepő. Mint sok más elmélet szerint, Pusztai János szerint is a magyar tudósoknak szükséges lenne felülvizsgálniuk őstörténetünket, ami az Osztrák-Magyar Monarchia berkeiben született, ettől függött. A könyv mondanivalójában megtaláljuk azt, hogy mi a Kárpát-medencéből származunk, nem jöttünk sehonnan, itt voltunk mindig, még akkor is, ha ki-ki rajzottunk. Ez az elmélet sem idegen, újkeletű.
Az ... Öregség egy legújabb, de utolsó trilógia első kötete. Ha az Önéletrajz összefoglalta a gyermekkortól az öregedésig terjedő időt, most az öregség napjainál tartva ugyancsak a magánélet és a korfestés együttese kerekedik ki. Három évbe tömörítve jelenik meg az a korszak, melyben nyelvészetileg, filozófiailag, szociológiailag ad újat az író. Nem marad el innen sem a magyar őstörténet, melynek vonalvezetésével már találkoztunk előbb. A magyar nyelv gazdagsága alkalmas olyan csodálatos korképek festésére, melyekkel ez esetben Pusztai lét-irodalmat alkot. A történelem politikai kisiklásáról beszélünk, de igyekeznünk kell az összefoglalt kutatói eredmények ismertetésével, a hasonlóságok napvilágra juttatásával, a sumérok, ősegyiptomiak és más felfedezettekkel együtt megmutatni a valóságot! Ebben a kötetben talán jobban, mint az előzőekben, attól függetlenül, hogy pozitív, vagy negatív beállítottságú szereplőkkel találkozunk, azok saját nevükön szerepelnek és néha igencsak keményen, kendőzetlen jelzővel ellátva jelennek meg. Az írónak talán sikerült befejezni az Öregség harmadik kötetét is.
Utolsó személyes találkozásom Pusztai Jánossal 2012-ben volt. Nem sikerült további alkalomra sort keríteni. Ezután biztosan nem is lesz már itt, a Földön.
Aludj békében drága barátom! Az örök világosság fényeskedjen Neked!
(Hitter Ferenc)
Bányavidéki Új Szó, nagybanya.ro/itthon-hirek –
2014. szeptember 7.
Felavatták Bem József mellszobrát Koltón
Hoppál Péter avatta fel Bem József (1794-1850), az 1848/49-es szabadságharc lengyel származású tábornokának a romániai Koltón (Coltau) felállított mellszobrát szeptember 7-én, vasárnap.
A hagyományos Petőfi-emlékünnep keretében megtartott rendezvényen Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára elmondta, hogy a Teleki-kastély kertjében Petőfi Sándort és Szendrey Júliát ábrázoló szobor mellett újabb alkotással gazdagodik a hagyományaira büszke község.
A kastélykert ezentúl a szabadságharc három nagy alakja, Petőfi Sándornak, Teleki Sándornak, Bem főintendánsának, a kastély egykori urának, valamint a tábornoknak az emlékét fogja őrizni – fogalmazott az államtitkár.
A Deák Árpád nagyváradi szobrászművész által készített, nemzetközi összefogás keretében emelt mellszobrot Tőkés László református püspök, európai parlamenti (EP) képviselő és Csendes Lajos, Koltó polgármestere leplezte le. Az ünnepségen részt vett Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete is.
Hoppál Péter beszédében kifejtette, hogy a költő, a gróf és a tábornok alakját a szabadság szeretetének eszméje kötötte össze, ez útjukat a Partium és Erdély felé irányította, ahol mindhárman együtt harcoltak a magyar szabadságért.
Bemet méltatva az államtitkár hangsúlyozta, hogy az erdélyi hadjárat hősének kiállása példát jelentett a székelyeknek, akik körében tisztelete máig töretlenül él. Alakja, történelmi szerepvállalása, hősiessége a sok évszázados lengyel-magyar barátság megpecsételése – tette hozzá.
„Bemre úgy tekint történetírásunk, mint olyan stratégára, akinek elképzeléseiben az erdélyi magyarok és románok nem fordulnak szembe egymással" – fogalmazott Hoppál Péter. Megjegyezte: noha a hadvezéri körültekintésben nem volt hiány, a szabadságharcos lelkesedés nem volt elég ahhoz, hogy a túlerőt legyőzze. A harc elbukott: a költő sorsa a hősi halál, Telekié és Bemé a külföldi bujdosás lett – mondta.
Az államtitkár kiemelte, hogy bár 1848 után még nehezebb korszakok jöttek, most mégis magyarul lehet Koltón beszélni, nem „mások kegyelméből, rendőrtől figyelve gyűltünk most össze ünnepelni". Hoppál Péter beszédében egyben arra kérte a koltóiakat, hogy őrizzék meg a szabadságharcos elődök emlékét, példaadásuk értelmét pedig magyarázzák el a felnövekvő nemzedékeknek. A helyi református templomban megtartott istentiszteleten az 1849-es erdélyi hadjárat 165. évfordulójára emlékezve Tőkés László igehirdetésében elmondta, hogy az Erdély felszabadítására érkező Bem tábornok kiáltványt intézett az itt élő népcsoportokhoz jogegyenlőségükről, anyanyelvi és vallási szabadságukról biztosítva őket. Bem József példájával és bátorságával üzen nemcsak nekünk, hanem a Kárpát-medence ifjúságának is, mert volt lelki ereje és hite újrakezdeni a vereségre álló szabadságharcot – fogalmazott szentbeszédében a püspök.
Tőkés László hozzátette, Bem „végigverekedte" a 19. század első felének szabadságharcait, tántorítatlanul helytállva Lengyelországban az orosz uralom ellen, a bécsi légió élén vagy éppen Erdély magyar hadait vezetve. Amikor az erdélyi szabadságharc végveszélybe került és „hátba támadták a nemzetiségek is", akkor nevezte ki Kossuth Lajos Bem Józsefet a hadsereg élére, aki ebben a helyzetben is fordítani tudott a harc menetén – emlékeztetett Tőkés László.
„Ma is veszélyben van Erdély, ma is idegen elnyomás alatt sínylődünk (...), mi szabadoknak születtünk és szabadságot érdemlünk, ezért egy vértelen küzdelmet folytatunk az elnyomóink ellen" – tette hozzá.
A Koltó-katalini Református Egyházközség és a helyi önkormányzat összefogásával emelt mellszobor felállítását romániai, magyarországi és svájci intézmények, magánszemélyek mellett a magyar kormány is támogatta. Az ünnepségen Bem szülővárosának, a lengyelországi Tarnownak a küldöttsége is részt vett.
A minden évben szeptember első vasárnapján tartott Petőfi-ünnepségre számos turista látogatott el a Nagybánya (Baia Mare) mellett fekvő csaknem 1900 lelkes községbe arra emlékezve, hogy a költő 1846 és 1847 között több alkalommal ellátogatott a településre. A magyar irodalom szempontjából a leghíresebb látogatás 1847. szeptember 9. és október 19. között történt: Petőfi és Szendrey Júlia ekkor a mézesheteket töltötte Koltón, ahol a költő csaknem harminc verset írt meg.
MTI, Erdély.ma
2014. szeptember 12.
Könyvek birodalmában
– Könyvek között élni, könyvvel örömet szerezni, könyvet ajándékozni, könyvvel máshová kalandozni, elmenekülni a stresszes világ elől mindig boldoggá tesz. Szeretem. Felvidul a lelkem, amikor egy gyerek felkiált: Né, anyuka, magyar könyv! Egyesek azt állítják, hogy a digitális világban már nincs szükség rá. Ez nem így van. A könyv mindig is kelendő, ma is sokan olvasnak – állítja Trombitás János, a Kobak könyvkereskedés és a Bookyard könyvkiadó vezetője, akit a marosszentgyörgyi Keleti Könyvudvarban kerestünk fel, s aki több mint két évtizede azon munkálkodik, hogy magyar könyv kerüljön az olvasók kezébe.
Könyvre éhesek az emberek
– Hogyan lettek könyvkereskedők? – tettük fel a kérdést.
– 2002-től foglalkozunk könyvkereskedéssel. A "forradalom" előtt a kombinátban dolgoztam, utána egy magáncéghez kerültem, amely sajtóterjesztéssel foglalkozott. Ott láttam, hogy könyvre éhesek az emberek. Láttam, hogy mire van igény. Sohasem fogadtam el, hogy nem olvasnak az emberek, s bebizonyosodott, hogy nekem van igazam. Könyvet szállítottunk Parajdtól, Szovátától Balavásárig, Nyárádszeredától Marosludasig, Erdélyt egészen lefedtük, Temesvártól, Aradtól Szalontáig, Nagyváradtól, Margittától Nagybányáig, Máramarosszigetig vagy Besztercéig. Vitték a könyvet, minden műfajt. Amikor megjelent a Tudás fája, nem tudtunk annyit szállítani, hogy mindenkinek jusson belőle. Aztán megnyitottuk a könyvesüzleteket – mondta Trombitás János.
Kobak Szászrégenben is
A könyvbarátok számára jól ismert könyvkereskedésről van szó, hiszen ezekben a könyvesboltokban sokan megfordultak, s szívesen csemegéztek a kínálatból. A Kobakok, így, többes számban, ma is kedveltek. Egyik Marosvásárhely főterén, a városházával szemben, a másik, a "legfrissebb" bolt Szászrégenben nyílt meg kedden, a Mihai Viteazul utca 15. szám alatt. – Azt szeretnénk, hogy könyvből soha ne legyen hiány. Szászrégenben, a brassói, a gyergyószentmiklósi és parajdi után éppen ebből a meggondolásból nyitottuk meg a Kobak könyvesboltot. Sajnos, gazdasági okokból szűkíteni kellett a kört, Szovátán és Udvarhelyen bezártunk. A szászrégeni magyarságnak szeretnénk könyvkínálattal kedveskedni, hiszen a városban nem igazán volt választék – mondta Trombitás János.
Kiszorultak a főtérről
Városi rendezvényeken, vásárokon – ahol nagyon kelendő a könyv, főleg a gyermekkönyv – felcsillan a gyermekek szeme, amikor egy-egy szép könyvet látnak. A legtöbb szülő, nagyszülő szívesen vásárol a gyermeknek, de van olyan is, aki nem. Inkább továbbállnak azzal, hogy megrendelték a sört, a miccset, s nem maradt pénz egyébre. Pedig a mi kultúránk nem csak az evés-ivásról szól! Csíkban, Brassóban, Kolozsváron, a város napjain, forgatagokon, magyar napokon, legyen bármi, a könyvstand a főtéren kap helyen. Marosvásárhelyen nem! Sem az idén, sem tavaly nem engedélyezték a főtéri standállítást. Régebb még helyet adtak a főtéren, de most csak a Ligetben lehetett felállítani a standot. Kinek jó ez?
Könyvkiadás – két év alatt 25 kötet
Két évvel ezelőtt a Keleti Könyvudvar egy kiadóval és egy digitális nyomdával bővült. Itt több mint 25 könyv "született", szépirodalom, szótárak, továbbá különféle nyomtatványok, munkafüzetek. – Nagyon örülünk, amikor például iskolai évzárókra tőlünk rendelik meg a könyvet, s visszajeleznek, hogy tetszett, hogy ezek az olvasmányok meghatották, a szívükhöz közel kerültek. Lányaimnak gyerekkorukban mesefilmet vetítettünk, ami életre szóló élményt nyújtott az egész családnak. Ezt a katarzist nehéz elérni, de megpróbáljuk. Ezért adtunk ki egy gyűjteményt, a családi mesetárat, amelyhez CD-t is csatoltunk. A mesék, versek, mondókák hallatán elérhető az említett hatás. A mesét megszólaltattuk vásárokon, sokan odajöttek és megkérdezték, honnan jön a hang, honnan lehetne megvásárolni a CD-t. Mondtuk, nálunk. A könyvet úgy szerkesztettük, hogy a mesekönyv első lapján egy képkeretet rajzoltunk, ahová annak a személynek a fényképét ragaszthatják be, aki a könyvet ajándékozta. Ezt nagyon jó ötletnek tartják a nagyszülők, hiszen külföldön élo unokáknak eleve úgy küldik a könyvet, hogy beleragasztják a fényképüket – avatott be a kiadó.
Közben a Bookyard kiadványait lapozgattuk: Sármási- Bocskai János Varázslatos Kis-Küküllő mente, Szilágyi Rozália Peti a Hargitán, Nemes-Nagy Enikő Kópégömbbel Zinar nyomában című könyvét. Mind szűkebb pátriánk szerzői, akik szívünkhöz közel álló témákat dolgoznak fel. Olyan kötetek, amelyeket más kiadványok követnek.
– Mi szívet-lelket beleteszünk! – fogalmazott Trombitás János.
Ennél több nem is kell.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)
2014. szeptember 13.
Beszélgetés Vékony Zsolt lelkipásztorral
Építeni, kovásza lenni a közösségnek
Nt. Vékony Zsolt, frissen végzett református lelkipásztort szeptember 1-jétől helyezték a szentleányfalvi és a zimándközi református gyülekezetek szolgálatába. Az alkalomból a tervei felől faggattuk.
– Tiszteletes úr, gondolom, tudja, hogy szórványban élő kis létszámú gyülekezetet kell szolgálnia. Mennyire ismerős az ön számára a szórvány?
– Nagybányáról, tehát szórványvidékről származom, ebben nőttem fel. Igaz, hogy a Kolozsváron eltöltött évek után kissé furcsa visszacsöppenni a szórványba, ahol naponta szükséges az állam nyelvének is a használata. Kolozsváron, keresztyén körökben szinte kizárólag anyanyelven értekeztünk, ezért kihívást jelent számunkra az itteni helyzet, ahol apadó létszámú magyarságot szolgálunk, talán az egyház jelentheti az utolsó mentsvárat.
– Hogy kerültek éppen Szentleányfalvára?
– Amikor az illetékes egyházi tanácsos megkeresett afelől érdeklődni, ki, hol szeretné elkezdeni a szolgálatot, úgy került szóba Szentleányfalva, hogy kifejtettem: a jövendőbeli feleségem, Dóra az Arad megyei Simonyifalván él, ezért néhány napi gondolkodás, megbeszélés után, elfogadtuk az itteni szolgálatot. Mivel mindketten jártasak vagyunk a falusi életmódban, reméljük, könnyen beilleszkedünk a szentleányfalvi közösségbe. Nem csak ez, hanem a falusi ember őszintesége, közvetlensége is sokat jelent számomra. Ezen túlmenően, soha nem féltem a munkától, annak nem próbáltam a könnyebb végét megragadni.
– A teológián felkészítik-e a lelkésznövendékeket a szórványszolgálatra?
– Nem igazán foglalkoznak a szórványkérdéssel, az egyházon belül azonban vita témáját képezi a szórványvidéken használatos nyelv, mert ott temetések, esketések alkalmával sokszor vegyes nyelvű emberekhez, hívekhez kell szólni, ezért gyakran az állam nyelvét is használnunk kell. A nyelvhasználat emberfüggő, azon is múlik, ki milyen vidékről származik, milyen szinten uralja az állam nyelvét, de egyre jobban hangoztatják: valamit kezdeni kellene a román ajkú reformátusokkal is, sőt olyan vélemény is elhangzott, hogy talán létre kellene hozni a román ajkú református egyházat.
– Ez viszont buktató is lehet, mert különösen szórványvidéken igen elszaporodhatnak a román ajkú hívek. Meg vannak-e elégedve a lelkészlakással?
– Májusban jártunk először a lelkészlakásban, amit azóta a hívek nagyon szépen felújítottak, rendezett parókiával, lakással vártak minket, amiért nagyon hálásak vagyunk. Mióta megérkeztünk, naponta látogatnak, szeretettel vesznek körül. Éppen ezért úgy érezzük, befogadnak minket.
– Mi lesz a kertben lévő fóliasátor sorsa, ahol az előző lelkész zöldségféléket, főként uborkát termesztett?
– A fóliasátrat elköltöztették, még vannak bizonyos maradványai, de nekünk nem tervünk zöldségtermesztéssel foglalkozni. Egyelőre a hívek megismerésére törekszünk, sokkal inkább a lelki munkára szeretnénk összpontosítani. Mert igaz ugyan, hogy mindenkinek szüksége van pénzre, de mi fiatalok vagyunk, elegendő energiával rendelkezünk ahhoz, hogy összeszedjük a közösséget. Abban reménykedünk, hogy a soron következő Szentleányfalvi Napon jobban megismerhetjük nem csak az itt élő, hanem az alkalomra hazalátogató híveket is. Nagy Gizella magyartanár sokat beszélt a szép hagyományról, amelynek a szombati rendezvényére izgatottan készülünk.
– Gondolom, minden teológushallgató népes, jól szituált gyülekezetről álmodik. Tisztában vannak-e az összesen 160-170 lelket számláló két gyülekezet által nyújtott lehetőségekkel?
– Én soha nem szerettem a gyülekezetek között jobb vagy kevésbé jó szinten különbséget tenni. Szerintem nincs jó vagy jobb gyülekezet, mert minden gyülekezet, minden magyar ember ragaszkodott a saját lelkészéhez. Mivel Szentleányfalvának egy éve nincs saját lelkésze, bizonyára a hívek is rádöbbentek a lelkész szükségességére még akkor is, ha voltak bizonyos nézeteltérések. Én mindenképp építeni kívánom a közösséget, amelynek a kovásza szeretnénk lenni, itt kívánunk családot alapítani. Éppen ezért végig szeretnénk látogatni az összes családot, a jelenlegi heti egy istentiszteleti alkalomnál több együttlétet kívánok szervezni, de túl zsúfolttá sem kívánom tenni a hívek dolgos életét. Mindenképp lelkiekben kívánunk építkezni, azt az érzést szeretném elmélyíteni bennük, hogy szükségünk van egymásra, minél jobban összetartunk, annál erősebbek vagyunk. Kevesen vagyunk, ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy bizonyos testvéreink eltávolodjanak a nyájtól.
– Köszönöm a beszélgetést, és sok lelki erőt, kitartást, Isten segedelmét kívánom az új szolgálatukhoz.
Balta János, Nyugati Jelen (Arad)
2014. szeptember 27.
Székelyföld-ars poetica
1989. december 31. Szilveszter este van és a bukaresti főpályaudvaron senki sem tudja, hogy indul-e, s ha igen, akkor mikor, Budapest felé vonat. A Magyar Televíziót tudósítottam az eseményekről, s most hazamennék.
Szellemi és fizikai értelemben is sok volt ez az egy hét. Főként azért, mert karácsony másodnapján a rémhírekre éhes otthoniak, valamelyik lökött híradós világgá kürtölte, hogy „Kollégánk, Vári Attila bent rekedt a bukaresti tévé ostromlott épületében”. Otthon feleség és egy kétéves szöszke kislány vár. Haza mennénk. Az utcákon már petárdáznak, talán levegőbe is lőnek, azért hallunk hosszú sorozatokat. Teljes a karneváli hangzavar, mintha minden újrakezdődne. Az állomás fő- és mellékbejáratainál háromszög-állványzatukon pihenő golyószórók, mindenhol civil ruhás, lyukas nemzetiszínű karszalagot viselő s ehhez mérten, forradalmiságuk tudatában hetvenkedő buzgómócsingok. Nem láttak még soha elektronikus rögzítőt, azt hiszik, hogy filmezőgépünkkel titkokat akarunk kicsempészni Romániából. A filmtekercset követelik. A gyatra fényben az operatőr megmutatja, hogy mi ebben a kamerában a csízió. Nincs monitorunk, a keresőben láthatják a róluk és természetesen az engedélyükkel, pillanatokkal korábban készített felvételt. Hálából a parancsnok megsúgja, hogy az az ütött-kopott szerelvény indul majd, de hálókocsi nem lesz, mert ott könnyen elbújhatnának az ellenforradalmár terroristák. Rengeteg régi barátommal találkozhattam a harcok befejezése után, s a Victoria-palotában Király Károllyal is, akit nem láttam egy évtizede, azóta, hogy elmondtam neki: ki fogok telepedni Magyarországra. Amikor Sepsiszentgyörgyről, a (Megyei) Tükör szerkesztőségéből átigazoltam a bukaresti tévéhez, azt kérdezte, hogy miért megyek el, s én azt válaszoltam, hogy szeretnék nagyobb léptékben dolgozni, filmmonográfiában bemutatni szűkebb pátriámat. Tíz éve pedig, a búcsúzás végén, azt kérdezte, hogy „Na, és onnan megcsinálod a filmedet?” Elindul a vonat, a folyosókon fegyveresek mászkálnak egészen Brassóig. A líbiai vezér embereit, koreai terroristákat keresnek.
Az új évtized első percei ablakhoz szorított homlokkal találnak. Brassó után a barcasági ködbe bámulok, s a vonat menetszele által keltett hóviharban arra gondolok, hogy ott, ott délkeleten, Háromszéken kezdem majd a forgatást.
Otthon, váci lakásomban, íróasztalomon Orbán Balázs is vár. A híres váci könyvkötőmesterrel szétszedettem a kétkötetes díszkiadást, hogy a székely székeket könnyebben átláthassam, s szokásom ellenére, 1988-ban kezdve a munkát, bele-belejegyeztem, aláhúztam részeket, készítettem a Székelyföldről majd egyszer „szebb időkben” forgatandó filmem szcenáriumát. Elképzeltem, hogy négy évszakos lesz a filmem, amelyet tizenkétszer ötvenpercesre terveztem, de úgy, hogy láttassam a székely világot tavasztól télig, s ugyanabból a kameraállásból kezdjem az egyes részeket, hogy aztán a gyorsítás miatt az üde tavasz és tomboló nyár után már az ősz színorgiáját válthassa a tél jótékonyan mindent retusáló fehérsége.
Tudtam, hogy itt, Brassó után, valahol szinte karnyújtásnyira lehet Olthévíz, s a sokszögű alaprajzú, kéttornyú, reneszánsz stílusú Haller–Kálnoky-kastély. Valahol ott a ködben a hatszögű keleti bástya, az omladozó rom, Árva Bethlen Kata kastélyának maradványa is, s Bod Péterre gondoltam, udvari papjára. Arra a tudós prédikátorra, aki Pápai Páriz Ferenc latin–magyar, magyar–latin szótárának kibővített harmadik kiadásán munkálkodva, nyelvészként is jelentőset alkotott. Igen, akkor Csernáton, a szülőfaluja lenne logikusan a következő lépés, s ha Csernáton, akkor talán legalább egy képsor a nagybányai István-toronyról, hiszen ott kezdte pályáját, de nem maradhat ki Nagyenyed, az alma mater sem, szinte valamennyi erdélyi, székely híresség oskolája… lehet-e mindezt logikusan filmre vinni?
Tudtam, hogy kevés lesz mindenre az a hatszáz perc, amennyire a filmsorozatot terveztem, de nem gondoltam arra, hogy szakmai irigység, rosszindulat késlelteti majd munkámat, s szinte egy egész évtizednyi harc árán sikerül csak, s nem úgy, ahogy azt eredetileg elképzeltem. Azon az újévi hajnalon képzeletben a behavazott Marhafej-tetőn jártam, a Nyergesről néztem le a Kászonok felé, s mint imádkozó ember a rózsafüzért, mormoltam magamban a két Nyárád-völgyére fűzött falvak neveit, s emlékszem, bosszankodtam, mert a közel százból alig húsz jutott eszembe. A Nyikó és a két Küküllő, a Maros és az Olt, az Aranyos és a Feketeügy folyásvonalát próbáltam felrajzolni a bepárásodott ablakra, s a kiürült szász falvak mellett elhaladó vonaton belém hasított az az ijesztő felismerés, hogy védtelenek lettünk!
Aranyosszéket leszámítva, az összefüggő székely székeket nyugatról, északkeletről szász falvak, keletről a Kárpátok hegyei védték, s így szinte nem volt érintkezésük román többségű vidékekkel. A burok felszakadt, s a szászplacenta szűrője nélkül a fertőzés veszélye nőni fog, az eddigi részleges immunitás helyett egyre nagyobb lesz a románosítás járványának esélye. Emlékszem, Aranyosgyéresen az állomás peronján román népviseletben részeg férfiak énekeltek, kurjongattak, s kínálták pálinkájukat a vagon lépcsőjére kimerészkedő kalauznak, s eszembe jutott, hogy Aranyosszék sorsa, de leginkább Tordáé, vegytiszta képlete annak, ami ránk vár, s belém hasított: Istenem, Torda után Marosvásárhely következik, aztán a vasúti fővonalon fekvő s könnyen megközelíthető Szereda, Szentgyörgy…
Nem tudtam szemhunyásnyit sem aludni, arra gondoltam, hogy jó ideig nem lesznek novellák, versek, regény, s ha sikerülne könnyűelektronika, kamera helyett filmfelvevővel jó minőségű negatívra dolgozni, akkor majd évtizedek, de akár száz esztendő után is készülhet élvezhető másolat a munkámról. Arról, hogy Orbán Balázs nyomában járva milyennek is láthattam a Székelyföldet a huszadik század utolsó éveiben. Egy interjúban azt kérdezték, hogy mi az írói ars poétikám, s csodálkozott a riporter a válaszomon: „A címe: SZÉKELYFÖLD, ORBÁN BALÁZS NYOMÁBAN”, s még hozzátettem: „közel hatszáz perc filmszalagon”.
Vári Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. szeptember 27.
Kézzel írt történelem – Jókaitól a… jókedvig
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Pál-Antal Sándor levéltáros-történésszel
– Kezdjük egy pontosítással: ön rendes tagja vagy külső tagja a Magyar Tudományos Akadémiának?
– Az MTA-nak a külföldön élő magyar tudósok csak külső tagjai lehetnek, a rendes tagok Magyarországon élő magyar állampolgárok. Az Akadémiába a határon túli tudósokat is választják, akárcsak a rendes és levelező tagokat. Sokan összetévesztik a köztestületi tagokat a külső tagokkal, és azt hiszik, hogy azok is akadémikusok. Köztestületi tag lehet bárki, aki doktori fokozattal rendelkezik, a magyar tudományosságot műveli, és hivatalosan kéri a köztestületbe való felvételét. Elméletileg minden tudományos doktori fokozattal rendelkező magyar az MTA köztestületi tagja lehet, de akadémikus csak megválasztott. Erdélyben jelenleg 17 akadémiai külső tag él, köztestületi mintegy 800, ha nem több.
– És ki lehet levelezőtag?
– Csak magyarországi tudós.
– Karcfalván született, mégis Nagybányán és Csíkszeredában járt középiskolába.
– Elég hányatott gyermekkorom volt. Hadiárvaként nőttem fel. Miután anyám újból férjhez ment egy színesfémérc-kutató bányamérnökhöz, elég sűrűn változtattuk lakhelyünket, oda költöztünk, ahova a munkája szólította. Elemibe Csíkmadarason és Karcfalván jártam, az V-VIII. osztályt már a Nagyvárad melletti Élesden végeztem. A középiskolát Nagybányán kezdtem a műszaki-vegyészeti középiskolában, amit nem fejeztem be. Mivel azt 1955 elején átalakították inasiskolává, és közben nevelőapám is meghalt, otthagytam, és visszaköltöztünk Csíkmadarasra, ahol gazdálkodásból éltünk. Így még gyerekfejjel gazdálkodó lettem. A középiskolát magánúton folytattam a mostani Márton Áron Líceumban, amely akkor tízosztályos volt.
– Milyen volt a nagy múltú alma mater szellemisége, milyen emlékei vannak az akkori Csíkszeredáról?
– Mivel az utolsó év második felében engedélyezték a magántanulók óralátogatását, anélkül, hogy feleltettek volna, kerékpárral bejárogattam Csíkszeredába, ahol egy befogadó osztályra találtam (megjegyzem, nem voltam egyedüli magántanuló). Mint magántanuló, eléggé szegényes tarsollyal ballagtam, úgyhogy volt, amit az egyetemen bepótoljak. Mégis szeredai gimnazistává váltam, és a rövid ideig tartó és rendellenes gimnazista státusom ellenére az iskola neveltjének éreztem magam. Azóta is rendszerint részt veszek az érettségi találkozókon. Csíkszereda kisváros volt nagy múltú iskolával, ma már virágzó város, ahová otthonosan térek vissza, elég sűrűn, hiszen az egyik lányom is ott él.
– Következtek az egyetemi évek; miért választotta pont a történelmet?
– Gyermekkoromban rengeteg Jókai-könyvet olvastam, otthon megvolt a százkötetes "Jókai összes". Élvezettel faltam a történelmi regényeit. Bizonyosan neki is köszönhetem az erős vonzódást a történelem iránt. A sors mégis úgy hozta, hogy az egyetemre nem a történelemre, hanem a közgazdasági szakra felvételiztem, ahol az első évet el is végeztem, de a másodévet már a történelmen folytattam.
– ’63-ban végzett, s első, de mondhatom azt is, hogy utolsó munkahely-állomása a marosvásárhelyi levéltár volt…
– Talán azzal kezdeném, hogy már másodéven ismeretséget kötöttem az oklevelekkel, és jó paleográfusnak (régiírás-kiolvasónak) bizonyultam. Harmadév után a nyári praktika idején a brassói levéltárban egyedüli diák voltam, aki régi iratokat elolvasott és cédulázott. Úgyhogy már akkor megbarátkoztam a levéltárral. Ötödév végén a bukaresti Állami Levéltár fiatal levéltárosokat verbuvált a történelem, jog és román nyelv szakot végzők soraiból. Ekkor többet is kiválasztottak a jelentkezők közül, majd jött a háttérkivizsgálás, és mivel a levéltár a Belügyminisztériumhoz tartozott, elég alapos átvilágításon estünk át. Nagyon megrostálták a jelentkezőket. A jelölt nem lehetett a volt kizsákmányoló osztályok sarja, nem lehetett külföldön élő vagy büntetett előéletű rokona, szülei nem lehettek volt történelmi pártok tagjai stb. Nekem nagy szerencsém volt, mivel a szülőfalumban lefolytatott helyszíni kutakodás során a káderes tolmácsa, a marosvásárhelyi levéltárban dolgozó egyik leendő kolléganő a védelmemre kelt. (Mikor azt mondták, hogy kizsákmányolók voltak a szüleim, ő kizsákmányoltakat közvetített, pedig akkor még nem is ismert. Az illető hölgy később átment a tanügybe, ma is Marosvásárhelyen él.)
– Egyedüli magyarként került a levéltárhoz?
– Az évfolyamunkról ketten lettünk levéltárosok, Molnár János a gyulafehérvári levéltárba került, én Marosvásárhelyre. A kollégám és akkor végzős román társaink többsége egypár év múlva otthagyta a levéltárat. Nagyon kevesen tudtak ebbe a szakmába beilleszkedni.
– Mi a véleménye, miért vettek fel akkor két magyar fiatalt a levéltárhoz?
– Ez országos szinten nem sok. Szükség volt a nagy mennyiségű magyar nyelvű levéltári anyagot feldolgozni tudó szakemberekre. Kézzelfogható, hogy erre a legmegfelelőbbek az iratok nyelvét ismerő magyar anyanyelvűek voltak. Amikor végeztem, éppen akkor nyitott Bukarest e téren. Később, a ’70-es években változott a káderpolitika, egy idő után már csak magyarul tudó vagy vegyes családból származókat vettek fel. Így az ezredfordulóra a levéltárakból "kifogytak" a magyar levéltárosok. Én voltam az utolsó. (Erről cikkezett is annak idején Bölöni Domokos.) A változás után, 2006–2008-tól egypár erdélyi levéltárban ismét dolgozik egy-egy magyar levéltáros.
– A ’89-es változás után egymás után jelentek meg az Ön művei. Ez azt jelenti, hogy a "nyersanyagot" már korábban kibányászta, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor ez megjelenhet nyomtatásban?
– Nem mondom, hogy nem gyűjtögettem. Volt egypár témám, amihez anyagot jegyzetelgettem, hogy majd nyugdíjas koromban felhasználom kedvenc témáim megírásához, de az nem jelentett anyaghalmozást. Miután ’90-ben, 50 éves koromban elhárultak a szellemi kibontakozás előtti akadályok, ki is használtam a kínálkozó lehetőségeket. Addig is publikálgattam román nyelven (magyarul inkább rövid történelmi cikkeket közöltem a napilapokban, főként a Vörös Zászlóban), most viszont megadatott az anyanyelven való publikálás lehetősége, ami nagy könnyebbséget jelentett. De a lényeg nem az volt, hogy volt-e előre kijegyzetelt anyagom, hogy tele volt-e a fiókom? Hanem az, hogy tudtam, mit és hol keressek. Ezt a tapasztalatot kamatoztattam más levéltárakban is. Aki nem tudja, hogy a számára szükséges forrás hol található, az rengeteg időt elpazarol, amíg megtalálja. Mondjam úgy: én ezt az időt megspóroltam. És ez sokat segített abban, hogy többet szenteljek az írásra.
– Első kötete, ami megjelent ’90 után, Backamadaras falutörténete volt. Azelőtt nem nézték jó szemmel, ha ősi székely falvainkról, 600-700 éves településekről közöltek helytörténeti anyagot?
– Valójában nem ez volt az első terjedelmesebb írásom, hiszen a Politikai Könyvkiadó Testamentum sorozatában 1984-ben már kiadás előtt állt egy székely történelemmel kapcsolatos, Szabó Miklóssal közösen írt munkánk, de azt cenzúrai jóváhagyás után a nyomdából visszavonták. Úgy járt a mi munkánk is, mint az Erdélyi szótörténeti tár, a Romániai magyar irodalmi lexikon, a Népismereti dolgozatok és más magyar kiadványok. A Backamadaras ’92-ben jelent meg; egy gyorsmunkáról van szó, amely fél év alatt készült el a község okleveles említésének 650. évfordulójára. Egy lelkes munkacsoport munkája volt, amelyet én vezettem, a kötetet szerkesztettem, és a történelmi részt is én írtam. Falutörténetről lévén szó, adatokat elsősorban a helyszínen kellett összegyűjteni, amit a helyi szerzőtársak végeztek. A történeti részt viszont, amelyhez levéltári kutatás kellett, rám hárult. És hogy feleljek a kérdés második felére is, ’90 előtt nem az volt a gond, hogy az ilyen témájú írásokat nem nézték jó szemmel, hanem kicenzúrázták azokat, nem adtak kiadási engedélyt rájuk.
– 1997-ben jelent meg a Mentornál A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára, amit Vigh Károllyal közösen írtak.
– Tévedés, ezt egyedül írtam. Vigh Károly marosvásárhelyi származású kolozsvári könyvtároshoz annyiban kapcsolódik a kérdés, hogy én fejeztem be és adattam ki a Marosvásárhely helyneveit tartalmazó, még 1939-ben készült kéziratát, amelynek a kiegészítéséhez halála előtt hozzáfogott, de befejezni már nem tudta. Ezt a kiegészítést Marosvásárhelyen kezdte, és Svédországban, az egyik leányánál folytatta. Halála után a félbeszakadt munka az Országos Széchényi Könyvtárba került. Én, ismerve a fiát, megkérdeztem, tudja-e, hogy édesapja utolsó óhaja a kézirat véglegesítése és alkalomadtán való kiadása volt? Erre ő felkért a munka befejezésére, vállalva a kiadási költségeket. Ezután széles körű levéltári kutatást végeztem, és kiegészítettem a kéziratot, a kötet Csíkszeredában jelent meg. Ez alkalommal összegyűjtöttem Marosvásárhely régi utcaneveit is, és kiegészítve a 20. századi utcanévadatokkal, megszületett az önálló utcanév-történeti munka. Úgy érzem, hogy ezzel kielégítettem egy valós szükségletet, hiszen ma is kapok visszajelzéseket annak hasznosságáról.
– És a Kádár Zsomborral írt közös kötet?…
– Kádár Zsombor erdőmérnök jó barátom volt, tizenvalahány könyve jelent meg, inkább szótárakkal foglalkozott. Egyszer elhozott hozzám egy 1100 oldalas erdészettörténeti kéziratot. Hónapokig olvastam, észrevételeztem. Abban a formában nem tudta kiadni, s akkor ajánlottam én is, más is, hogy bontsa bizonyos témákra. Lett is abból három kötet, de egy része még mindig értékesítetlen maradt. Amikor 75 éves volt, felkeresett, s azt mondta: te, Sanyi, én már letettem a plajbászt, megkérlek, ebből fabrikálj egy könyvet. Kivettem az egészből a még használható részeket, és kiegészítettem levéltári adatokkal. Így lett belőle a közös erdészettörténeti kronológia.
– 1995-ben új beosztást kap: levéltári szakértő. Mit jelent ez?
– Magas képzettségű levéltárost. Azelőtt főlevéltáros voltam.
– Nyilván régóta ismeri a VI-VII. osztályban használatos A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai c. tankönyvet. Mi a véleménye, fontos az, ha már a gimnáziumban elkezdődik a magyarság múltjának ismerete és oktatása?
– Ismerem mind a két szerzőt. Rátermettségüket nem vonom kétségbe. Tankönyvükre nagy szükség volt, de úgy vagyunk vele, mint általában minden újdonsággal. Rendkívül jó, fontos, de nem szabad ezen a szinten megállni. Ezt jobbítani lehet, és kell! Közben, ugye, megjelent A székelység története. Ezt sikerültebbnek tartom. Nekünk, kisebbségieknek, akik szervezett körülmények között eddig nem tanultuk múltunk történetét, most már van lehetőség erre, és rendkívül nagy szükség is van, hiszen ha nem ismerjük múltunkat, gyökértelenekké válunk. Az ilyen tankönyvek ne csak az iskolásoknak készüljenek, hanem a szülőknek is. Hiszen ismerethiány-pótlóak. A múltismeret tanulását pedig minél korábban meg kell kezdeni. A kisebb iskolásoknál főként az eseményekre összpontosítva, mert arra fogékonyabbak, a nagyobbaknak, a középiskolásoknak már magyarázó szöveggel is ellátva. Fontos, hogy megértsük, mi miért történt. Ha nem ismered fel a hátteret, a kiváltó okokat, a levegőben tapogatózol. Ezért is szükséges a jó tankönyv.
– Lát-e esélyt arra, hogy egyszer a román és a magyar történészek leülnek egy asztalhoz, s ŐSZINTÉN, a tények tudatában írják meg Erdély történelmét, s azt tanítják majd mind a magyar, mind a román osztályokban?
– Jelen pillanatban erre nincs esély! Túl szerény és vékony az a román történészréteg, amely hajlandó lenne a múltra vonatkozólag, a magyar történészekkel karöltve, egy pártatlan Erdély-történetet írni. Például Kolozsváron és Bukarestben is van néhány történész, akik jól ismerik az erdélyi múltat, de az ő tevékenységük még nem hozott áttörést. Ehhez a politikum szemléletváltozása szükséges. De a kérdés megoldása azért is nehéz, mert mindenik népcsoportnak – egymás mellett élve is – megvan a maga történelme, amelynek a megírását szinte lehetetlen úgy összehangolni, hogy azzal mindkét fél elégedett legyen. Gondolok itt elsősorban a kontinuitáselméletre, az 1848-as forradalomra és egyéb eseményekre. Ebben a kérdésben valamelyes előrehaladást a közös kerekasztal-megbeszélések hozhatnak.
– Egy fiatal, jól képzett, aktív levéltárosnak, László Mártonnak adta át a széket, akinek külön erénye, hogy sokat publikál, kutatási területe a közelmúlt. Mire kellene fókuszáljon a következő időszakban, hogy apadjanak a "fehér foltok"?
– A levéltárost a kutatók a szó jóhiszemű értelmezésében szolgának tekintik. És valóban, egyik feladata a forrásanyaghoz való hozzáférés elősegítése. Ez azonban nem lehet azonos a kutató munkájának az elvégzésével, még a szükséges dokumentáció kikeresésével sem. A levéltáros feladata a levéltári anyagok rendezése, nyilvántartásba vétele, és – ha szükséges – a nyilvántartások használatához való tájékoztatás nyújtása. De a levéltáros ne elégedjen meg a hivatali feladatok elvégzésével, hanem legyen kutató is, ahogy teszi azt a fentebb említett utódom, és számos kollégája, Berekméri Róbert és Barabás Kisanna marosvásárhelyi egyházi levéltárosok, Bicsok Zoltán csíkszeredai kolléga és mások. Nagy szükség van a kutatómunkába való bekapcsolódásukra, hiszen rengeteg a feltárnivaló. Bármelyik korszakot vesszük, sok a fehér folt. És a levéltáros ott él a forrás tövében. Ajánlom, merítsen minél többet belőle.
– Min dolgozik jelenleg?
– Nemcsak kutatok, nemcsak írok, más teendőim is vannak. És ezek olyan vállalások, kötelezettségek, amelyeket nem illik visszautasítani. Jelenleg egy nagy kézirat lektorálását végzem, amelyet már egy hónapja nyaggatok, mert nehéz anyagnak bizonyult.
– Miről van szó?
– Benkő József 1778-ban kiadott Transilvania Generalisa, Erdély leírása. A latinul írt többkötetes mű fordítása már régebb elkészült, kiadását pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vállalta. Az ottani munkatársak alapos szerkesztői munkát végeztek, nagyon sok magyarázó szöveggel, és felkértek annak történelmi szempontból való lektorálására. Nem könnyű munka, mert a mai olvasó számára is jól érthetővé kell tenni.
– És mi következik ezután?
– Év végére be kell fejezzem a Magyar Országos Levéltár "fondjegyzéknek" hívott nyilvántartása román nyelvre fordítását. Ez egy kétkötetes munka, a román–magyar levéltári egyezmény része, s mivel kevés a két nyelvet egyaránt jól ismerő szakember, engem kértek fel erre. Nem utasíthattam vissza, hiszen eddig is jól együttműködtünk. Ugyancsak év végéig kell összeállítanom a Bernády György életéről és tevékenységéről szóló kéziratot, amelynek a szerkesztését elvállaltam. Ezután jönne – jövő tavaszra – a Bodor Péter életéről régebb beígért kötetem. A Román Televízió bukaresti magyar adásában Miholcsa Gyuláék egy 80 perces filmet készítettek róla, amelyhez a dokumentációt én nyújtottam. Miután nagyon sok időt áldoztam a székely ezermester életére vonatkozó, nehezen hozzáférhető, szétszórt források összegyűjtésére, ideje befejeznem ezt a témát. Végül – igaz, hogy ez már nem a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre – most már biztosan közölhetem, hogy szeptember 26-án lesz a legújabb könyvem bemutatója a Bernády Házban (tegnap volt – sz.m.). Címe: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek. A Mentor Kiadó adta ki, a nyomdai munkákat a csíkszeredai Gutenberg nyomda végezte.
– Mit tartalmaz a kötet?
– Amint a címből is kiderül, a székely történelmi szimbólumok egyik nagy családjának a történetét. A székelyföldi pecséthasználat történetét, a használt címerek és egyéb jelképek leírását, valamint egy nagy albumot színes fotókkal. Nagyon nehéz munka volt, az anyag összegyűjtése rengeteg időmbe került. De megérte. Egy évek óta tartó kutatómunka összefoglalója, egy átfogó szintézis.
– Nyilván ezt a nagy munkát el sem lehetne képzelni számítógép nélkül…
– 20 éve használom a számítógépet, enélkül nem tudnék élni. Úgy vágtam neki, hogy nem jártam kurzusra, hanem vettem egy oktatófüzetet, ennek segítségével összeállítottam a Vígh-féle kötetet. Rengeteget bosszankodtam, mert az elején sokat bakiztam, de sikerült "megszelídítenem" ezt a csodálatos találmányt. Nem egyedül, hanem harmadik osztályos unokám s egy ötödikes barátja segítségével. Azóta nélkülözhetetlen munkaeszközöm.
– Igaz az, hogy humor nélkül nem tudnánk legyőzni az élet szomorú oldalát?
– Ha magadra mosolyt erőltetsz, megváltozik a közérzeted. Légy jókedvű, ha nehezedre esik is, és mosolyogj! Könnyebben felvidulsz, tapasztalatból tudom. Rájöttem, hogy összejöveteleken, előadás közben a könnyed hangvétel feloldja a hangulatot. Egy könnyed bevezető után a hallgatóság is jobban odafigyel.
– Díjak, elismerések? Kérem, említsen meg néhányat!
– A kapott díjak két csoportra oszlanak, a levéltári szakmával kapcsolatosakra, és a tudományos munkámat méltatókra. A levéltárosi tevékenységemre vonatkozóak közül kiemelném a Pauler Gyula-díjat és a Széchényi Ferenc-díjat, a történészi munkásságomra vonatkozóak közül az akadémiai Arany János Érmet, de fontos számomra a Gr. Mikó Imre-emléklap és a Gábor Áron- díj is.
Székely Ferenc, Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 23.
IDEA Könyvtér: érzelmeket kínálnak, nem könyveket
Immár Budapesten is egy helyen lehet válogatni az összes erdélyi magyar kiadó, egyesület, alapítvány és egyházi szervezet kiadványait felvonultató IDEA Könyvtér kínálatából. A nemrég nyílt II. kerületi üzletben máris 600 címmel várják az érdeklődőket.
Február végétől a kolozsvári Sapientia EMTE Tordai úti épületében működik az „Erdélyi magyar könyvek egy térben” mottóval megnyílt IDEA Könyvtér, nemrég pedig a hiánypótló vállalkozás budapesti könyvesbolttal is bővült. A mintegy 40 erdélyi magyar kiadó, egyesület, alapítvány és egyházi szervezet kiadványait kínáló könyvesboltnak a II. kerületi Marczibányi Téri Művelődési Központ ad teret.
Az IDEA Könyvtér ötletgazdája és vezetője, az IDEA és a Gloria nyomda igazgatója, Nagy Péter lapunk megkeresésére elmondta: két éve a Klebelsberg Kultúrkúriában szervezett konferencián ismerkedett meg a II. kerületi művelődési intézmény vezetőjével, Dolhai Istvánnal, aki korábban is számos erdélyi vonatkozású programot szervezett az általa vezetett központban, és aki vele együtt felismerte az erdélyi kiadványokhoz való hozzáférhetőség hiányát.
Nagy Péter elmondta: a Marczibányi Téri Művelődési Központ ingyen és bérmentve ruházta rájuk a saját könyvesboltját, még rezsit sem kell fizetniük. Az IDEA Könyvtér budapesti boltját október 9-én nyitották meg hivatalosan, és már a megnyitón sok érdeklődő volt, Nagy pedig reméli, hogy hamar bekerül a köztudatba az új üzlet.
„A kolozsvári könyvesboltunk fél év alatt önfenntartóvá vált, véleményem szerint a budapesti is hamar eljut idáig, de szerencsére partnerre találtunk: a II kerületi központ nem profitorientált vállalkozásnak, hanem egy hiánypótló kezdeményezésnek adott teret” – fogalmazott Nagy Péter.
A szakember elmondta: jelenleg mintegy 600 címet lehet megtalálni az új üzletben, amelynek saját Facebook-oldalt is létrehoztak, népszerűsítésben azonban nem állnak meg itt: a továbbiakban azt tervezik, hogy közönségtalálkozók formájában biztosítanak bemutatkozási lehetőséget az erdélyi magyar kiadóknak, kiadványoknak.
Nagy Péter arról is beszámolt, hogy a könyvesboltok mellett „vándorstandjuk” is van, amely gyakran kap meghívást különböző magyarországi vagy magyar vonatkozású erdélyi rendezvényekre. Nemrég például a Nagybányai Magyar Napokon kínálták könyveiket, de jártak Vajdahunyadon, a Veszprémben megszervezett Erdélyi Napokon, május végén pedig a budapesti Magyar Világtalálkozóra is meghívást kaptak, ahol Nagy szerint sokan megkérdezték tőlük, hogy Budapesten hol lehet megtalálni ezeket a könyveket.
„Olvasni, népszerűsíteni kell a saját kiadványainkat, hiába sírunk, ha nem juttatjuk el ezeket az érdeklődőkhöz. Nemrég jöttem rá, hogy az IDEA Könyvtér boltjaiban mi nem könyveket kínálunk, hanem érzelmeket” – fogalmazott Nagy Péter.
A szakember kérdésünkre elmondta, egyelőre Kolozsváron kívül más erdélyi városokban nem terveznek újabb boltot nyitni, hiszen nyolc hónap alatt így is két üzletük nyílt. „Kis lépésekben haladunk, de ha valahova hívnak ezentúl is szívesen elmegyünk, még akkor is ha olykor többe kerül a leves, mint a hús” – mondta Nagy Péter.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
2014. október 25.
A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben) 2.
A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna.
Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen”  mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét  a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi  értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt  nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott!        A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Ko­lozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá.
Kései egyetemtörténet
Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”.
A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette.  A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt.
 (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 6.
Ponta helyesnek tartja az RMDSZ döntését
Az RMDSZ választói belátására bízza, kit támogatnak a romániai elnökválasztás november 16-án tartandó második fordulójában.
Victor Ponta miniszterelnök helyesnek tartja, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) választói belátására bízza, kit támogatnak a romániai elnökválasztás november 16-án tartandó második fordulójában.
A romániai baloldal államfőjelöltje egy nagybányai kampányrendezvényen reagált az RMDSZ csütörtökön hozott döntésére. Úgy értelmezte Kelemen Hunor nyilatkozatát, hogy a szövetség „kinyilvánította": nem támogatja Klaus Johannist (a jobboldali ellenjelöltjét – a tud. megj.), mert ő soha nem mondta meg, miként védené a kisebbségek jogait.
Victor Ponta nyomatékosította, államfőként minden román állampolgárt képviselőni kíván származási helyre, nemzetiségre, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. „Míg románok, míg valóban románnak érzik magukat, kötelezettségeim vannak velük szemben" – idézte Victor Ponta nyilatkozatát az Agerpres hírügynökség.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) csütörtöki ülése után jelentette be a testület csaknem egyhangúlag meghozott döntését, mely szerint a szövetség a szavazóinak belátására bízza a döntést. Az indoklásban az RMDSZ elnöke a Victor Ponta mellett és a Klaus Johannis ellen szóló érveket hangsúlyozta.
Kelemen Hunor azt is elmondta, Victor Ponta támogatását az tette lehetetlenné az RMDSZ számára, hogy az egyik koalíciós partner a szélsőségesen magyarellenes Corneliu Vadim Tudort is bevonta Ponta támogatói sorába. Hozzátette, az RMDSZ az elmúlt 25 évben következetesen harcolt a Corneliu Vadim Tudor által megjelenített „szélsőséges nacionalista, intoleráns, magyargyűlölő, kizárólagosságot hirdető" politika ellen.
A romániai elnökválasztás november 16-án tartandó második fordulójában a baloldal jelöltjeként Victor Ponta miniszterelnök, a jobboldal jelöltjeként pedig Klaus Johannis, Nagyszeben szász polgármestere mérkőzik meg egymással. Az első fordulót Ponta nyerte a szavazatok 40 százalékával. Johannist a választók 30 százaléka támogatta. Az erdélyi megyékben – Hunyad megye kivételével – Johannis szerzett több szavazatot, a Kárpátokon túl Pontát támogatták többen.
MTI
Erdély.ma
2014. november 15.
"Victor Ponta ne feledd, Erdély nem akar téged!"
A csendőrség becslése szerint több mint 10 ezer – egyes lapok szerint 15 ezer – kolozsvári skandálta péntek este teli torokból azt, hogy „Victor Ponta ne feledd, Erdély nem akar téged”. A demonstráció a Főtérről indult, a tömeg levonult a Mărăști negyedbe, majd visszatért a Béke térre.
„Victor Ponta igenis képes egyesíteni Románia lakosságát, még ha csak egy ellene szóló tüntetés erejéig is!” – jelentette ki a tüntetésen az egyik vezérszónok. A Mátyás-szobor előtt felolvasták a hétpontos Kolozsvári Nyilatkozatot, amelynek megfogalmazói többek között a jogállamiság tiszteletben tartását, az igazságszolgáltatás függetlenségének biztosítását követelik. A tömeg hangos ovációval fogadta a nyilatkozat mindegyik pontját.
A megmozdulás szónokai elmondták, elsősorban az ellen tiltakoznak, hogy a választások első fordulójában szervezési hiányosságok miatt a külföldi románok jelentős hányada nem tudta leadni szavazatát. Kijelentették, fennáll annak a veszélye, hogy ez a második fordulóban is megismétlődjék.
A Mediafax hírügynökség jelentése szerint hasonló megmozdulások zajlottak péntek este Temesváron, Nagyszebenben, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Aradon és Brassóban, valamint Bukarestben is. Az Agerpres hírügynökség ugyanakkor Victor Pontát támogató megmozdulásokról is hírt adott. Galacon mintegy háromezren, Gyulafehérváron mintegy ezren, Besztercén és Nagybányán több százan vettek részt Victor Pontát támogató tömegrendezvényeken. 
A Mărăști negyedbe induló tüntetők kormány- és Ponta-ellenes transzparenseket tartott a magasba, némelyik üzenete (Koloszvár=KLAUSenburg) egészen frappánsra sikeredett, és felbukkant a múlt szombati tüntetésről ismert Mickey Mouse is. A lakótelepen sokan csatlakoztak a demonstrációhoz, mások az ablakból tapsoltak az utcán menetelőknek, zömében fiataloknak. A tömeget csendőrök kísérték az útvonalon, különösebb incidensek nem történtek.
A szervező civilek utolsó sétaként hirdették meg a felvonulást. Amint az egyik közösségi portálon kifejtették, azért gondolják utolsónak, mert ha Victor Ponta elveszti a választást, nem lesz már szükség, ha viszont megnyeri, nem lesz már lehetőség hasonló megmozdulások szervezése.
Nagy Kamilla/MTI
maszol.ro
2014. november 18.
Erdélyi körúton népszerűsít a Sapientia
Egész Erdélyt átölelő kampánykörútra indult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem mindhárom kara, amely során másfél száz középiskolában mutatják be a felsőoktatási intézmény szakjait. A interaktív bemutatásban az egyetemi hallgatók is részt vesznek.
A november 17–28. között zajló körúton három régióba látogatnak el az egyetem képviselői. A csíkszeredai kar a keleti régiót, a marosvásárhelyi kar a középrégiót, a kolozsvári kar pedig a nyugati régiót fedi le. Eddig csak két régióban népszerűsítették az egyetemet, azonban Az egyetem házhoz jön elnevezésű programot idéntől a középrégióra is kiterjesztették.
A felvételi tájékoztatók programját előzetesen egyeztették a látogatott iskolákkal, ezáltal is építve a kapcsolatot a szaktanárokkal és osztályfőnökökkel – tudtuk meg Palkó Rékától, a marosvásárhelyi kar közkapcsolati felelősétől. „Előre meg volt hirdetve a diákokkal való találkozó, ezért már vártak bennünket. Én a középrégió csapatának vagyok a tagja, eddig jártunk Besztercén, Bethlenben és két szászrégeni középiskolában. Az tapasztaltuk, hogy a beszterceiek inkább a kolozsvári kar iránt érdeklődnek, a marosvásárhelyi kar a szászrégeni diákok érdeklődését keltette fel. A hallgatóinkat is bevontuk a kampánykörútba, mert szeretnék, ha a fiatalok személyes tapasztalatait is hallanák a végzős diákok. Egy interaktív bemutatóval készültünk, amely tulajdonképpen egy virtuális séta az egyetemen. Ezen kívül vittünk magunkkal  felvételi tájékoztatót, és poénos, sapientiás motívumokkal  ellátott lehúzósokat, amelyeket a diákok különösen élveztek” – mondta a közkapcsolati felelős.
A körút tovább folytatódik, november 19-én Gyergyóalfalu, Csíkdánfalva, Medgyes, Nagyszeben, Zilah, Szilágysomlyó, Szilágycseh, Nagybánya és Máramarossziget végzőseivel találkoznak a Sapientia képviselői. November 20-án Barótra, Brassóba, Négyfaluba, Nyárádszeredába, Szovátára és Erdőszentgyörgyre látogatnak a népszerűsítők, 21-én pedig Maroshévízre, Gyergyószentmiklósra, Gyergyóditróba, Sáromberkére és Marosvásárhelyre. A székelyudvarhelyi, marosludasi és dicsőszentmártoni végzősök 24-én hallhatnak az egyetemről, 25-én Székelykeresztúron, Marosvásárhely további középiskoláiban, Margittán, Nagykárolyban és Érmihályfalván folytatják útjukat. Zetelakán, Korondon, Szentegyházán, ismét Marosvásárhelyen, Szatmáron 26-án járnak a népszerűsítők, 27-én pedig Gyimesfelsőlokon, Csíkszeredában, Székelyhídon, Nagyszalontán és Nagyváradon. Az egyetem képviselői 28-án zárják körútjukat, ekkor Dévára, Nagyenyedre, Aradra, illetve Temesvárra látogatnak.
Becze Dalma
Székelyhon.ro
2014. december 5.
Sürgetik a romastratégiát – Szemet szúrtak a kilakoltatások
A Romániában élő romák társadalmi beilleszkedését szolgáló stratégia kidolgozását sürgeti legfrissebb jelentésében az Amnesty International.
A világ legnagyobb emberjogi szervezete rámutat: annak ellenére, hogy Románia elkötelezte magát a romák diszkriminációja ellen folytatott küzdelemben, az ország nem tud látványos eredményeket felmutatni az Európai Unióhoz való csatlakozás óta.
A jelentés megállapítja, a roma közösségeknek a munkahelyekhez, az oktatáshoz, a lakhatáshoz, valamint egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférése elengedhetetlen a társadalmi beilleszkedésükhöz, ezeken a területeken azonban Románia nem teljesítette azokat a vállalásait, melyeket az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) keretében elfogadott, gazdasági, szociális és kulturális jogokra vonatkozó egyezménybe rögzítettek.
Az Amnesty International azt kérte a román kormánytól, hogy vessen véget a romák kilakoltatásának. Az emberjogi szervezet szerint egyetlen törvény sem bünteti az erőszakos kitelepítéseket, mi több, a kormány szemet huny az önkormányzatok döntései fölött, amikor ezek kitelepítik városaikból a roma közösségeket. Romániában az elmúlt öt évben több százan vesztették el otthonukat kilakoltatás miatt – állítják a szervezet képviselői. Az Amnesty International elemzése szerint Romániában a roma lakosság mintegy 75 százaléka él szegénységben.
A szervezet egyébként korábban elmarasztalta a csíkszeredai polgármesteri hivatalt, mert nem biztosított a Tavasz utcai cigányoknak emberhez méltó lakhatási körülményeket. Felszólította ugyanakkor a nagybányai polgármesteri hivatalt is, hogy szüntesse meg a mintegy 1100 roma kilakoltatását. Az Amnesty diszkriminációt kiáltott akkor is, amikor a nagybányai önkormányzat betonfallal kerítette körbe a romák által lakott tömbházakat a megyeszékhely területén. Úgy vélték, az önkormányzat egyértelműen megalázta a roma közösséget.
Krónika (Kolozsvár
2014. december 9.
A Müpában is fellép a Háromszék Táncegyüttes
Öt helyszínen, köztük a budapesti Művészetek Palotájában (Müpa) mutatja be A tékozló fiú című előadását december 8–12. között a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes.
A turné első helyszíne Nyírbátor volt hétfőn. A körút keretében kerül sor a „táncszínházi sorsjáték" budapesti premierjére is: a Nemzeti Táncszínház meghívására kedden 19 órától a Művészetek Palotájában lép színpadra a társulat.
A budapesti premiert követően szerdán Abonyban, csütörtökön Szatmárnémetiben, pénteken pedig Nagybányán látható majd az előadás. A Háromszék Táncegyüttes előadása Ivácson László rendező-koreográfus sajátos koncepciójában a népi kultúra, pontosabban a népzene és néptánc eltékozlását jeleníti meg.
„A bibliai alaptörténetből kiindulva az előadás a színház eszközeivel, a hagyományos néptánc és modern mozgáselemek ötvözésével fogalmaz meg aktuális kérdéseket. Mi a szerepe nagyapai örökségünknek a jelen életkörülményei között? Többek vagyunk-e egyszerű fogyasztónál, statisztikai adatnál? Pilinszky-t parafrazálva pedig az atyai háztól eltávolodó, vagy visszavezető úton járunk-e?" – olvasható a produkció ismertetőjében.
Az előadás rendező-koreográfusa Ivácson László, a rendező munkatársa Fazakas Misi. A produkcióban a Heveder zenekar muzsikál, Erőss Judit énekel, közreműködik Éltes Áron. Előadja a Háromszék Táncegyüttes tánckara, a Fiú szerepében Tőkés Csaba Zsolt, a Gyökérember szerepében Bajkó László látható. A turné megvalósítását az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatta.
Krónika (Kolozsvár)
2014. december 10.
Megszűnt Nagybánya magyar nyelvű tv-műsora
Megszűnt Nagybányán az egyetlen magyar nyelvű tv-műsor. Az egy órás műsort heti egy alkalommal sugározta egy nagybányai tv-társaság, de az nemrég megszűnt, így vele együtt a magyar műsor is. Az utóbbi időben az egyetlen magyar nyelvű hetilapot a Bányavidéki Új Szót is a megszűnés fenyegeti.
A Zahoránszki Brigittának, a Kossuth Rádió munkatársának Hitter Ferenc műsorszerkesztő elmesélte a nagybányai magyar nyelvű tv-műsorok történetét, hozzátéve, hogy a Guttinmelléki Friss Újság, amelynek ő főszerkesztője volt, elsősorban az érdeklődés hiányában szűnt meg.
Hitter Ferenc arról panaszkodott, hogy a szórványra csak bizonyos időszakokban, mint például a választások alkalmával figyelnek, azután már „senki nem törődik a kisebbségekkel.”
Dávid Lajos, a Teleki Magyar Ház vezetője arról beszélt, hogy az eddigi magyar nyelvű adások nem a tv-társaságok kegyéből működtek, hanem azért, mert voltak olyan emberek, akik idejüket és sokszor még a pénzüket is feláldozva vállalták, ezen műsorok szerkesztését.
Kossuth Rádió
Erdély.ma
2014. december 12.
Az erdélyi felsőfokú színészképzés alakulása
Mai rohanó világunkban Gáspárik Attila egyike azon egyéniségeknek, akik szinte nem ismernek lehetetlent. Bizonyította ezt számtalan helyzetben.
Talán ennek is köszönhető az a rendkívül színes paletta, amely eddigi szorgos munkásságából összeáll, fényesen bizonyítván, egy jó adottságú színészből minden kitelik. Nem csak színinövendékek oktatója, hanem, az Országos Audiovizuális Tanács alelnöke is volt, az RMDSZ javaslatára. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója.
2014 karácsonyának közéledtével sikerült megjelentetnie az Ábel Kiadó gondozásában a „Megszületett Kolozsváron- Interjúk az erdélyi magyar színművészeti felsőoktatás intézményeiről” című, 242 oldalas könyvét. A borítóterv Szikszai Ildikó munkája. A borítón a Janovics Jenő színházigazgató által 1909-1910-ben építetett sétatéri színházépület látható. Régóta nem olvastam számomra ilyen izgalmasan érdekes és tartalmas könyvet. Kolozsváron a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében mutatták be, igen szépszámú közönségnek, mely bizonyítja, a magyar nyelvű színjátszásnak nagyon fontos szerepe van az identitástudat alakításában, fejlesztésében. Ezért nem mindegy, melyek azok az áramlatok, amik a színházba járó közönséget érik, formálva gondolatvilágát és gazdagítva, gyarapítva belső emberi tartását.
Az erdélyi színészképzés kezdetei
A szerző a könyv Bevezető fejezetében az erdélyi színészképzés kezdeteiről, alakulásáról ír. Mint megfogalmazta: „A XIX. század végén Erdélyben is felvetődött a színészképzés intézményesítésének kérdése... 1918-ban Aradon nyílt színésziskola a híres énekes rendező Róna Dezső vezetésével, ám az iskolát a hatóságok rövid idő múlva betiltották. Nagyváradon az első iskola megnyitására Hetényi Döme Elemér kapott engedélyt 1923-ban, majd 1926-ban Kolozsváron Izsó Miklós kezdett tehetségnevelésbe.” 1940 után a Kolozsvári Zenekonzervatóriumban működött Színész Iskola. 1946 áprilisában megnyílt a Kemény János, Tompa Miklós és Pittner Olivér vezette marosvásárhelyi Székely Színház. A felsőfokú oktatás egyik fontos mozzanatát jelentette, hogy Mihály román király 1946. április 9.-én kelt 276. rendelete alapján Kolozsváron megnyílt az Állami Magyar Zene-és Színművészeti Főiskola. A színi tagozat dékánja Szabó Lajos író, rendező volt. A szerző érzékelteti az oktatási folyamat hangulatát, a tanrendet. Hogyan történt a felvételi vizsga? Gáspárik Attilát érdekelte az, hogy 1953-ban miért kellett a Színművészeti Főiskolának Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöznie. „Az intézet fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából, 1996-ban a történetek hajdani szereplőivel folytatott beszélgetésekből összerakható kép egyfajta lenyomata a szóban forgó eseménynek is. Nem kívántam állást foglalni, ezért- az oral history szabályaihoz igazodva - mindent úgy rögzítettem, ahogyan hallottam. Riporterként a „messziről jött ember” szerepét játszottam, mert úgy akartam megismerni az eseményeket, ahogyan azok a kor tanúinak, az egykori szereplőknek az emlékezetében élnek fél évszázad elteltével.” Kinek vagy kiknek volt az érdeke ez a változtatás- teszi fel a kérdést a szerző. Máig is sok legenda kering ezzel kapcsolatban, jegyzi meg.
Interjúk
Gáspárik Attila interjúi Csíki András, Földes László, László Gerő, Lohinszky Lóránd, Marosi Ildikó, Moldován István, Orosz Lujza, Senkálszky Endre, Tanai Bella, Taub János és Zsigmond Ferenc színművészekkel, rendezővel színházigazgatóval, szerkesztővel készültek, 1996-2003 közti időszakban. Számomra azért rendkívül izgalmasak, mert a könyvben megszólaltatott egyéniségek, néhány kivételével, mind személyes ismerőseim voltak, vannak. Én magam a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia növendéke voltam két évig. A tanulmányaimat a Bolyai Egyetemen illetve a Babeş- Bolyai Tudományegyetemen folytattam és fejeztem be. A teljesség igénye nélkül tallóznék a könyvből.
Csíky András színész, tanár. 1953-ban a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben szerezte meg diplomáját. A Nagybányai Állami Színház alapító tagja. Őket még Tessitori Nóra „hatvan táskával és ötven verseskötettel tanította” beszédtechnikára. De már ott volt Harag György, a nagy kohéziós erő. 1977-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződik. Román és magyar filmekben jelentősek az alakításai. Az önégetés nem megoldás. Csak hévvel nem lehet mindent megoldani. De rátaláltak a járható útra.
Földes László a hajdani statisztadíjazás előnyeit taglalta meggyőző erővel. Kiemelve a tanári kar felkészültségét. „A főiskolán senki se lesz színész. A pálya dönti el, és főleg a szerencse, tud bizonyítani vagy nem.
László Gerő: Ha még egyszer kellene kezdenem, akkor is itt kezdeném. A nagy példakép Delly Ferenc volt. Tanítványai voltak Sinka Károly, Fábián Ferenc, Szabó Lajos, Adleff Ingebor, akik Temesváron beindították műkedvelők segítségével a Temesvári színházat. Kolozsváron lett színész és rendező. „A nyelv védelme , aminek jegyében a magyar színjátszás megszületett több mint kétszáz évvel ezelőtt, ennek a csodálatos nyelvnek a védelme és ápolása sokkal aktuálisabb, mint valaha.” Lohinszky Lóránd színész, tanár, filmszínész. Szeretett tanítani, mert úgy érezte ennek az intézetnek a fennmaradása, több mint az, hogy tanításért fizetést kapjon. Egyébként az egyik legműveltebb, leghűségesebb színésze volt a maga idejében, amikor több mint 100 színész hagyta itt az országot. Több, mint ötven éven át a marosvásárhelyi társulat meghatározó egyénisége. 1954- 2010 közötti időszakban a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára volt. Marosi Ildikó, mint a Művészet, az Új élet szerkesztője rendkívül értékes anyagot adott át a Színháztörténeti Intézetnek.
Moldován István első generáció végzett diplomása a színész szakon. Több, mint ötven éven keresztül volt a Kolozsvári Magyar Színház főügyelője. Nem csak ügyelt, de magatartása, viselkedése meghatározó volt az egyetemi ifjúsággal szemben, akik statisztáltak. Pontos, figyelmes, színházszeretete legendás volt.
Orosz Lujza az akkori idők egyik legmeghatározóbb művésze volt, aki zengő orgánumának, belső adottságainak köszönhetően a színpad királynője volt. Holott belsőleg mindig harcolnia kellett önmagával. Alázattal kell közeledni az élethez, a színpadhoz, a hivatáshoz, a gyerekekhez, az unokákhoz, és a kollégákhoz. Szeretni kell az embereket.
Senkálszky Endre szerint a legfontosabb megteremteni a kölcsönös bizalmat. A színész szárnyakat kap, ha bíznak benne. A rendező a színész tükre. Korának meghatározó színész egyénisége, aki tudta, a nézőknek maximumot kell nyújtani.
Tanai Bella Marosvásárhelyen érezte magát a legjobban. Magyarországra való menetelük csak a férjnek volt jó. A miskolci Nemzeti Színház, a győri Kisfaludy Színház és a budapesti Vígszínház művésznője. Taub János Halmiban született Temesváron igazgató- rendező, majd Bukarest egyik legelitebb színházában rendez. „A színház-, színész-, rendezőpedagógia nagyon komplikált dolog, amihez véleményem szerint nagyon kevesen értenek...Nem is szabad színházban tudományt keresni... A konkrétság azt jelenti, hogy nekem a színpadon valami dolgom van. Nagyon fontos, hogy amikor a színész megkapja szerepét, tudja, milyen módszerrel, kell szakmailag felkészülnie rá. Ezt nagyon kevesen tudják.”
Zsigmond Ferenc diplomával a zsebében főtitkároskodott. 1950-ben a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet főtitkára. „Ő vezényli le a már Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet névre hallgató intézmény Kolozsvárról Marosvásárhelyre való költöztetését.”
A Függelékben olvashatjuk a színi Marosvásárhelyre való költözéséről szóló első nyilvános hírt. A színészpedagógiai elvekről szerezhetünk információkat. Megtudhatjuk, melyek voltak a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben a felvételi feltételek 1950-1951-es iskolai évre. Mindenki valamilyen formában igyekezett tudásához és adottságaihoz képest valamit tenni egy rendkívül fontos ügyben. A hazai színjátszás érdekében saját magukat nem kímélve, adottságaikat egyesítve tették azt, amit egy rendkívül rideg közegben tenni lehetett. Nagyon sok ismert és kevésbé ismert hőse van az erdélyi magyarnyelvű színjátszásnak.
Gáspárik Attila az ismert hősök egyike.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
2015. január 6.
Adományok, alapítványok és ösztöndíjak a nagyenyedi Bethlen-kollégium történetében
Bethlen Gábor fejedelem halálának 385. évfordulója arra is alkalmat nyújt, hogy keretbe foglaljuk, s általános képét adjuk annak a sokrétű anyagi és szellemi támogatásnak, amelyben az enyedi kollégium részesült az évszázadok során, s amely által – Áprily szavaival élve – „az újrakezdés vakmerő reménye legyőzte itt az ostromló halált”. Mert voltak boldog idők az intézmény életében, de volt része nem kevés áldatlan, meg nem érdemelt csapásban is hosszú élete során. Az alapító fejedelem példájára mindig akadtak olyanok, akiknek szívügye volt az erdélyi magyar társadalom megmaradása, fejlődése és talpraállása. Ez a kollégium a mindenkori erdélyi magyar szolidaritásnak, önzetlen összefogásnak konkrét példája volt, s a továbbiakban is annak kell maradnia.
Bölcs fejedelmünk és iskolaalapítónk az Úrnak 1629., uralkodásának 16. évében, egészségi állapotának hanyatlása következtében elérkezettnek látta az időt arra, hogy rendezze végre rendkívül gazdag fejedelmi vagyonát. Az eljárás módozatait azon évben összeállított végrendeletében határozza meg, amelynek hitelességét testvéröccse, Bethlen István, valamint Kovácsoczy István kancellárius és Márkosfalvi Márton titkár kézaláírásával erősíti meg. Sajnálatos módon, manapság az eredeti példány ismeretlen. Az okmány második része 1827-ben jelent meg nyomtatásban Bécsben, míg első részét a Pesty Frigyes által szerkesztett temesvári Delejtű 1861-es évfolyama hozza nyilvánosságra. Utólag Kolozsváron, az Erdélyi Híradó hasábjain is napvilágot lát, ahonnan 1878-ban Koncz József marosvásárhelyi tanár gondozásában különnyomatként jelenik meg. Az első rész a fejedelem államférfiúi bölcsességére, gondolkodásmódjára, vallásosságára, politikai tisztánlátására derít fényt, míg a második a gazdag alapítványok halmazát foglalja magába. Így adakozik több ezer forinttal a gyulafehérvári kollégium számára, valamint a kassai, kolozsvári, váradi, debreceni, szatmárnémeti, marosvásárhelyi, nagybányai, dési iskolák számára. Úgyszintén a kollégiumnak adományozza a tokaji hegyen lévő Hétszőlő nevű területet, valamint Enyeden s ennek környékén lévő gazdag birtokokat is.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 8.
Európai szellem Erdélyben
Már az igényes meghívó is erdélyiségünk fontos helyeként határozta meg Tordát, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) Erdélyi Körének tavaly októberi háromnapos konferenciája alatt így is élte meg azt a harmincvalahány résztvevő. Az Ótordai Református Egyházközség gyülekezeti termében tartott ünnepélyes megnyitón Varga Gábor elnökségi tag – ma már megválasztott elnök – így köszöntötte a résztvevőket: „Kedves barátaim, mi nem az egykori dicső nagyipari fellegvár romjain keseregni jöttünk ide – bár egyszer talán fény derül majd arra is, miért is kellett voltaképpen tönkretenni az itteni gazdag altalaj kincseinek feldolgozására hívatott, korántsem elavult technológiájú vegyipart –, nem is a sok évtizedes környezetszennyezés átkos hatását kívánjuk tanulmányozni az itt élő embereken. Szeretnénk felkutatni, és ha kell, újra tudatosítani magunkban mindazon személyiségek nevét, akiknek tevékenysége ilyen vagy olyan módon e városhoz, ezekhez a falakhoz kapcsolódott. Szeretnénk feleleveníteni mindazokat a múltbéli eseményeket és történéseket, amelyek a mindmáig itt létező épületekhez kötődnek, s amelyeknek jelen ideig tartó kisugárzása erőt adó jövőre-biztatás lehet mindannyiunk számára még a netán reánk fenekedő ordas esztendők idején is.”
Bevett és megtűrt religiók
Az átlag erdélyi többnyire legalább annyit tud Torda történetéből, ami ugyan történelmi tankönyvekből kimaradt, de a város egyetlen, Jósika Miklósról elnevezett magyar nyelvű iskolájában azért megtanítanak: itt mondták ki 1568-ban a világon először a vallásszabadság türelmi rendeletét. Máshol bizonyára büszke és hatalmas obeliszk emlékeztetne erre a világelső, nemsokára ötödfél évszázados történelmi eseményre, Tordán azonban szerényen elrejtve a templomban mindössze egy fehér márványtábla hirdeti három nyelven – magyar, román, angol – a hely dicsőségét: „Az 1568. évi erdélyi országgyűlésen ebben a templomban hirdették ki a világon először a lelkiismereti szabadság és vallási türelem törvényét.”
Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa előadásában a romantikus középkori történelmi mítosztól való megfosztás után építette fel azt a sokkal hitelesebb, valóságosabb képet, amely szerint Tordán nem a mai értelemben vett négy vallási felekezet egyenlőségéről döntöttek, hanem a reformáció indította hitújítás közösségi vallásszabadságáról. Ezt a szabad vallásgyakorlatot erősítette meg három év múlva, 1571. január 6–14. között a marosvásárhelyi Vártemplomban tartott országgyűlés János Zsigmond fejedelem jelenlétében. Az országgyűlési döntés értelmében alakult ki egy jó emberöltő alatt az az erdélyi tolerancia, amelyben 1585-re belefér a lutheránus, református és unitárius vallásfelekezet, majd a jezsuita misszió hatására a katolikus is. Sőt, lassan megjelenik a négy recepta (bevett) religio mellett tolerata (megtűrt) religióként az ortodox egyház is.
Átfogó körök
Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemet (EPMSZ) több mint negyven éve alapították Nyugat-Európába menekült magyar értelmiségiek. Az 1960-1970-es években az ’56-os forradalom után Nyugat-Európában otthonra találó magyarok élete viszonylag rendeződött: a megerősödött Kádár-rendszer miatt gondolni sem mertek hazatérésre, választott új hazájukban pedig biztos életkörülmények között élhettek. Az alig huszonévesen Magyarországról elmenekült, nyugaton otthonra találó magyarok egymást felkutatva, országhatárokon is átívelő szervezeti közösséget kerestek és találtak az EPMSZ-ben. A kelet-európai nyitásig magyarországi vagy erdélyi magyar értelmiségiekkel nagyon szórványos volt a kapcsolatuk, hiszen Svájcban, Nyugat-Németországban vagy Ausztriában tartott évi konferenciájukra csak elvétve kapott utazási engedélyt a vasfüggönytől keletre élő meghívott. Az 1989-es változások után az EPMSZ egyre gyakrabban tartotta évi akadémiai napjait Magyarországon vagy Erdélyben: 1993-ban Szovátán, 2001-ben Illyefalván, 2012-ban Félixfürdőn. Az olaszországi Torre Pellicében 1999-ben megtartott akadémiai napokon hangzott el az igény: jó lenne megalakítani az EPMSZ erdélyi körét. Ez az erdélyi kulturális szervezet másfél évtizede évente egy-két alkalommal átfogja Erdély magyarok lakta régióját Besztercétől Vajdahunyadig, Nagyszebentől Nagybányáig. Legutóbbi három találkozóját Besztercén (2012), Brassóban (2013) és Tordán (2014) tartotta.
Előkelő lokálpatrióták
„Tordára általában nem jönnek az emberek, de innen sokan elmentek” – ezekkel a szavakkal kezdte a város hihetetlenül gazdag történelmi múltjáról szóló előadását Keszeg Vilmos, detrehemi születésű, Tordán élő egyetemi tanár. Enciklopédikus tudással és hiteles történelmi ismeretekkel mutatta be azt a várost, amelyet a kerülőút, illetve az autópálya miatt olyan sokan elkerülnek. Pedig Torda más, mint amit látunk – vallja Keszeg Vilmos. Szemléletesen vázolta fel, miképpen alakult át az 1850-ben még 75 százalékban magyar lakosságú település a mára már 10 százalék alá csökkent, magyar szórvánnyá vált várossá. E másfél százados demográfiai tragédia okait három nagy „útban” jelölte meg: egyesek szétszóródtak Erdélyben, és ott gazdagították pátriánkat, mások éppen etnikai és vallási identitásuk megőrzése érdekében Magyarországra költöztek, míg voltak olyanok is, akik a nagyvilágba vándoroltak el. Egy itt maradt szűk mag közben úgy vált szórvánnyá, hogy a más nyelvűek és vallásúak nagyon megszaporodtak.
Az előadás másik meghatóan szép része volt a Tordán születettek neveinek említése Jósika Miklóstól Székely Jánosig, Abats János református püspöktől Csetri Elekig. „Torda nagyon előkelő tényezője volt Erdély történelmének. (…) Nem baj, hogy szülöttei szétszéledtek, többen hálásan érezték a szülőváros biztatását, Torda városa életüket gazdagabbá tette. A baj az, ha nem tartjuk számon, ha nem vagyunk büszkék rájuk, ha nem tanulunk tőlük” – fogalmazott az előadó.
Mélység és a magasság között
Az EPMSZ akadémiai napjaihoz törvényszerűen hozzátartozik egy kirándulási nap, így az erdélyi kör programjában is szerepelt a helyismereti kirándulás. Tordán van, mit megkeresnie és megnéznie az ott tartózkodónak a műemlék református templomoktól kezdve a fejedelmi palotán át a sóbánya érdekes világáig. Erdélyből, Magyarországról és Londonból érkezett résztvevők ebben az erdélyi, szórványosodó városban kettős betekintéssel találkozhattak sajátos történelmünkkel: belepillanthattak a roppant gazdag történelmi múltba, ugyanakkor átélhették, ahogy az itt élő büszkén mutatja a megpróbált múltból átmentett jövőt. Szedilek Lenke városi tanácsos asszony köszöntőjében mindez így igazolódott: „Torda, mint történelmi város, szerepel a naptárunkban
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. január 11.
Az utókor felelőssége
Szatmárnémetiben új szobrot állítottak Hám János püspöknek, amelyet január 6-án áldottak meg. Ennek apropóján beszélgettünk el az utódával, Schönberger Jenő püspökkel.
Hogyan emlékezik az egyházmegye ma Hám Jánosra?
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan emlékezik ma egyházmegyénk, kicsit vissza kell mennünk az időben odáig, amikor Hám János 1857. december 30-án, hajnali egy órakor visszaadta lelkét Teremtőjének. Mindenki úgy tekintette halálát, mint egy szent születését. Aztán következtek az évek, amelyekben az ő emlékét ápolták. Itt először is boldog emlékű Meszlényi Gyula püspök cselekedetéről kell megemlékeznünk, aki felismerte, mekkora hatással volt ennek a kicsi egyházmegyének az életére Hám János személyiségének, és elindította a boldoggá avatását. Az iratcsomó előszavában így ír: „Hám János Istenért és felebarátaiért égő szeretettel élte benső életét, önmegtagadásokban, lemondásokban, az alázatosság és a bűnbánat szellemében.
Élő hittel, törhetetlen reménységgel viselte a szenvedéseket. Egy pillanatra sem hagyta el bizalma a Gondviselésben. Mindezt látták és tanúsították kortársai. Isten népe, egyháziak és világiak már életében szentként emlegették. Több súlyos beteg embertársa gyógyulását is a püspök közbenjáró imájának tulajdonították. Kortársaiban a halála utáni évtizedekben is tovább élt életszentségének híre, ennek kapcsán lehetséges boldoggá avatásának óhajtása.”
Szerencsétlenségünkre jött az első világháború, aztán a trianoni döntéssel az egyházmegyénket szétdarabolták, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy Hám János boldoggá avatási ügyével foglalkozzék. Időközben a kinevezett posztulátor is elhunyt. Amikor a bécsi döntéssel újra kiegészült az egyházmegye, és új püspököt kapott Scheffler János személyében, ismét felmerült a boldoggá avatás gondolata, de neki sem volt sok ideje rá. Jött a háború, majd az egyházmegye újabb felosztása és a kommunizmus. Csak 1990-ben, Szatmár új püspökének, Reizer Pálnak a kinevezésekor vált újra aktuálissá a boldoggá avatások kérdése. A Magyarországra szakadt plébániák plébánosai kérésére kezdeményezte Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatását. Ami Hám János emlékét illeti egyházmegyénkben, a világháborúk eseményeit követő évek és a kommunizmus évei megtették a maguk hatását, az emberek emlékezetéből majdhogynem teljesen kiveszett Hám János emléke.
Éppen ezért mindjárt az első intézményt, amit létrehoztunk 1990 után, a katolikus iskolát Szatmárnémetiben Hám Jánosról neveztük el. Megjelentettük a rövid életrajzát, és róla szóló írásokkal újra meg újra próbáltuk felhívni a hívek figyelmét nagy püspökünkre, akinek sokat köszönhet az egyházmegye. Ma már minden plébánián imádkozunk az ő boldoggá avatásáért.
A nehéz időszak ellenére tehát nem tűnt el egészen Hám János tisztelete. Számos helyen találkozhatunk emlékével Szatmáron, de távolabb, akár Budapesten, a Szent István Bazilikában is…
Valóban így van, amikor a Szent István Bazilika belső festését végezték, megemlékeztek róla. Ahogy belépünk, baloldalt, mindjárt az első hajójának mennyezetén láthatjuk freskóját: mint „tiszteletre méltót” ábrázolja Hám Jánost. Ez is azt igazolja, hogy nemcsak Szatmáron, hanem Magyarország-szerte, sőt, az egész Osztrák–Magyar Monarchia területén is úgy tekintettek rá és úgy emlegették, mint „a szent életű szatmári püspököt”.
Fontos Hám János épített öröksége. De biztosan vannak olyan szellemi örökségek is, amelyeket az egyházmegye és a későbbi püspökök magukénak éreznek.
Amikor Hám János Szatmárra érkezett, az első, amivel szembesült, a nagy szegénység volt. Mindjárt az elején elhatározta, hogy minden erejével küzdeni fog a szegényekért. Létrehozta a városi szegények intézetét, de nemcsak Szatmár volt a látókörében, ugyanilyen intézményeket hozott létre Nagybányán, Máramarosszigeten és Ungváron is. Azt is látta, hogy az ispotály nagyon kis létszámban tud fogadni rászorulókat, és szegényes ellátást nyújt, ezért egy hatvanágyas kórházat létesített, amit jól felszerelt. Vezetésével az Istenes Szent Jánosról nevezett irgalmasrendi szerzeteseket bízta meg. Persze még az ő pénze sem volt elég, ezért biztatott mindenkit, hogy vegyen részt anyagi támogatásával, sőt akár munkájával is a kórház fenntartásában. Felhívása nem maradt eredménytelen.
De nemcsak a szegénység foglalkoztatta, hanem a nevelés is. Nagyon érdekes, hogy a város vezetősége kérte fel a püspököt egy zárda építésére, amikor látta, hogy mennyire szívén viseli Szatmár problémáit. Nagy kihívás volt ez abban az időben, de megépíttette a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdáját és a hozzá tartozó templomot. Már az ő életében több mint ötven helyen telepedtek le a nővérek, és végezték áldásos munkájukat.
Ösztöndíjjal segítette a szegény, de tehetséges gyerekek iskoláztatását, hogy ők lehessenek majd a jövő generáció nevelői. Konviktust is építtetett számukra, majd kibővíttette, hisz hamarosan kicsinek bizonyult.
Az épített örökségek között említhetjük még a székesegyházat – hiszen az ő idejében nyerte el végleges formáját –, a Kálvária templom elődjét, és még sok templomot szerte az egyházmegyében. Ő, mint az egyházmegye „második alapítója”, tényleg sokat tett azért, hogy megerősödjék a hitélet. Tudta, mindehhez templomok, plébániák, iskolák és különböző intézmények kellenek, és ezért minden áldozatra kész volt. Valóban elmondhatjuk, hogy Hám János működése hozzájárult ahhoz, hogy az Evangélium szelleme kovászként járja át, és alakítsa az itt élő emberek gondolkodásmódját, kapcsolatait, hétköznapi életét.
Székfoglaló beszédében a papoktól azt kérte, mindenek előtt égő szeretet legyen bennük Isten iránt, és ezt éljék meg felebarátaik felé. Ezt a két szeretetet pedig kísérje el útitársként a szelídség. Hisz ha nem tudnak szelíden közeledni a hívekhez, akkor nem fogják tudni átadni azt a tanítást, amit az Úristen bízott rájuk. Valószínűleg ezért is jellemezte egész életét az Isten iránti feltétlen szeretet és az emberek iránti irgalmas, együtt érző szeretet, amit ő nagy-nagy szelídséggel tudott megélni.
A püspökutód számára Hám János példája felelősség, esetleg kihívás, aminek meg kell felelnie? Hogyan viszonyul ehhez a kihíváshoz?
Egy püspöknek nem csak az a feladata, hogy kormányozzon, hanem elsősorban hogy áldozatot vállaljon és imádkozzék azért az egyházmegyéért, amit Isten rábízott; hogy megtegyen mindent Isten dicsőségéért és a hívek lelki javáért. Azt hiszem, szentelése után minden püspök számba veszi az elődeit. Nem könnyű örökség, amit Hám János ránk hagyott. Már kormányzásának elején tisztán látta céljait és törekvéseinek irányát. Emlékirataiban írja: „Mindjárt kormányzásom kezdetén fogadást tettem, hogy a legegyszerűbb, a legtakarékosabb életet fogom élni, amit állásom tisztsége csak megenged. A gazdaságot szorgalmasan vezetem, és mindenemet, amim van, vagy amit jövedelmem fölöslegéből félre tudok tenni, egyházmegyei alap létesítésére fogom fordítani, melynek általános- és fő célja Isten dicsőségének és a hívek üdvösségének az előmozdítása lesz.”
Hám János ehhez a programhoz egész életén át következetesen ragaszkodott, de az utódpüspökök is nagyon sokat tanultak belőle. Ezt teszem én is, természetesen másként, mint ahogy ő tette, mert más világot élünk. Az egyházmegyei zsinatunk, a lelkipásztori terveink, az oktatási intézményeink, a Caritas szerveztünk tevékenységei, és még sorolhatnám, nem mások, mint annak a nagy műnek a folytatásai, amit Hám püspök elkezdett.
Hadd idézzem Hám János egy imáját: „A legmélyebb alázattal, és gyermeki bizalommal esedezem, hallgasd meg gyermeki könyörgésemet és támassz utánam kegyelmesen olyan férfiakat – gyámolítván őket hatalmaddal –, akik a te neved dicsőségére és embertársaik üdvére sikerrel viszik majd tökéletességre azt, aminek a véghezvitelére engem méltatlannak találtál.” Milyen érdekes, azokért imádkozik, akik utána jönnek, hogy majd tudják folytatni, amit ő megkezdett. Azt hiszem, számomra is nagy kihívás, hogy tudjak azoknak a püspököknek a nyomába lépni, akik tudták folytatni Hám János elképzelését és továbbvitték az általa megkezdett munkát.
Azt hiszem, nem csak a püspökutód, a papok, de a hívek számára is nagy példa Hám János. Ezért is indult meg viszonylag korán a boldoggá avatási eljárása és megy tovább bármilyen nehézségek ellenére. Hogyan áll most az ügye?
Attól kezdve, hogy sikerült Scheffler János vértanú püspökünket a boldogok sorába iktatni azon az emlékezetes 2011. július 3-ai Jézus Szíve búcsús szentmisén, igyekszünk azon dolgozni, hogy Hám Jánost is mihamarabb a boldogok között tisztelhessük. A Szentté Avatási Kongregáció kérésére újra le kell folytatnunk az egyházmegyei szakaszt, ezen dolgozunk. Felhasználtuk azokat az anyagokat is, amelyeket még Meszlényi püspök idejében készítettek, és annak idején Rómába eljuttattak, kiegészítve az újabb kutatásokkal. Nagyon sok anyag gyűlt össze, amit még le kell fordítani olaszra, aztán mehet Rómába. Csak reménykedhetünk, hogy majd hamar feldolgozzák, és következhet a csoda elfogadtatása, ami 1941-ben közbenjárására történt. Ha csodás gyógyulásnak elfogadják, már sínen van az ő boldoggá avatása is. Remélem, Hám János püspök is akarja majd ezt a boldoggá avatást, és besegít. Bár hiszem, hogy a boldoggá avatás nélkül is imádkozik, és a Szatmári Egyházmegyéért ma is közbenjár Isten színe előtt.
Azt, hogy mennyire élő az ő emléke, bizonyítja, hogy napokon belül új szobrot kap Szatmárnémetiben. Mit érez püspök atya a Hám János szobor cseréje kapcsán?
Úgy gondolom, méltó és igazságos, hogy egy teljes alakos szobor állítson emléket neki a székesegyház előtt, amelyben ő püspökként harminc éven keresztül hirdette az Igét, imádkozott, illetve ami földi maradványait is őrzi. Ezzel tartozott az egyházmegye Hám János püspöknek. El kell mondanom őszintén, ennek már rég meg kellett volna történnie, de a Szatmári Egyházmegye nem engedhette meg magának. Ma sem tehettük volna, ha nem kaptunk volna segítséget, elsősorban Magyarországról, aztán a hívektől és keresztény vállalkozóktól. Persze a püspökség is odatette a maga részét. Én nagyon örülök a szobor megszületésének, és remélem, hogy mindenki, aki elmegy majd előtte és rátekint, megsejt valamit Hám János személyiségéből, egyszerűségéből, atyai szeretetéből.
Józsa János
Vasárnap (Kolozsvár)
2015. január 16.
A családkutató
Adatforrástárlatot nyitott múlt év decemberében az Erdélyi Genealógiai Társaság Sepsiszentgyörgyön a Köntés Kiállítótérben, és ez év elejéig családkutató információs pontot és családfarajzoló műhelyt működtetett itt Kocs János, a szervezet vezetője. A szűk hónap alatt mintegy száz érdeklődő fordult meg ott, öten tájékozódtak komolyan, s közülük két család kívánja megrajzolni saját ős- és családfáját.
Kocs János 1956-ban született Székelymuzsnán, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Líceum elvégzése után a brassói műegyetemen szerzett villamossági mérnöki oklevelet. A sepsiszentgyörgyi IAME vállalatnál, majd a Selectronik kábeltelevíziónál dolgozott, jelenleg az RCS–RDS szolgáltatónál műszaki felügyelő. Családkutató, 2005-ben megalapította az Erdélyi Genealógiai Társaságot, melynek elnöke. Mostanig mintegy 245 ezer ember adatait dolgozta fel. Vele készítettünk interjút.
– Mikor szeretett bele a genealógiába? – Már kiskorom óta érdekelt a családtörténet, mivel nagyapán Argentínában élt, édesanyám ott született. Nem volt szabad levelezni, de én kíváncsi voltam, mi van vele. Az áttörés 1989 után jött, amikor megjelent az internet, és az egyik levelezőfórumon láttam, hogy valaki egy szomszéd falusi rokonsága – a mátisfalvi Pálhegyiek – felől érdeklődik. Visszaírtam, hogy ismerem Pálhegyi Gábort, testvérét, Bertát, és név szerint felsoroltam hozzátartozóikat: élettársakat, gyermekeket, vejeket, unokákat. Erre öt perc múlva érkezett a válasz, hogy amit én leírtam, az több, mint amit kétéves fizetett kutatómunka után egy magyarországi családkutató iroda küldött neki. Megkérdezte, lenne-e kedvem foglalkozni vele. Kedvem éppenséggel volt, az amerikai hölgy pedig mondta, tudja, hogy ez időt és pénzt igényel. Szerinte a mátisfalvi Pálhegyiek közül a világban mintegy 350 élhet. Ez véges szám, egyenként fel lehet keresni őket, s ha hajlandó vagyok neki ebben segíteni, állja a költségeket. Megvolt a módszer: elő a telefonkönyvet, felhívni minden Pálhegyit, időpontot egyeztetni, aztán elmenni a településekre, a temetőkbe, keresgélni az egyházi család- és anyakönyvekben az állami levéltárban, polgármesteri hivatalokban. 2004-ben már szabadon lehetett a levéltárban kutatni. A hölgy készült haza Erdélybe, megnézni, honnan vándoroltak ki a dédszülei. 2005-ben el is jöttek heten Amerikából. Megszerveztük a családtalálkozót Mátisfalván a kultúrotthonban, 150-en gyűltek össze Pálhegyiek és leszármazottak. Akkorra már 5700 személyt vezettünk fel egy 40 méteres családfára, amit kiállítottam. – Hogyan készítette az óriási családfát? – A hölgy, aki harmadik generációs amerikai, tudta, mivel jár a családkutatás, és felszerelt: küldött digitális fényképezőgépet, laptopot, családfarajzoló programot, riportermagnót, tehát mindent, ami szükséges volt. Mondta, számára ez nagyon fontos, műtétre készül, nem tudja, túléli-e, de azelőtt ezt szeretné lebonyolítani. Az erdélyi utat követően megműtötték, felépült. Utána még egyszer eljött Erdélybe, látszott rajta, hogy megkönnyebbült. Az 1700-as években a székelymuzsnai anyakönyvekben találtam egy Kocs-Pálhegyi házaspárt, szerinte én vagyok a legközelebbi erdélyi rokona, mert velem tud értekezni. Közben kerültek más érdeklődők is. Egy amerikai, aki az öt bukovinai székely faluba telepedett családok eredetét kutatta, az akkor Pesten élő Elisabeth Long kérte a segítségemet. A családnév alapján kikerestük az anyakönyvekből, mely településeken vannak hasonló nevű családok. Neki a DNS-minták levételénél segítettem, és én hordoztam a terepen. A most élő legidősebb férfiaktól vettünk DNS-mintákat (lepedéket). Megjegyzem, ugyanezt tettük a Pálhegyi család esetében is, és nagyon szépen találtak az eredmények. – Hogy indult be a nagyüzem? – Nem volt igazán nagyüzem. Szabadidőmben foglalkoztam családkutatással, és amikor 2007-ben megengedték a levéltári fényképezést, nagy lendületet vett a munka. Előzőleg 2006-ban már lemásoltam a tamásfalvi anyakönyvet, kifizettem az oldalankénti fénymásolási díjat, akkori pénzben egymillió lejt pengettem le az állami kincstárban. Egy magyarországi vegyészmérnök érdeklődött, s megelőlegeztem a kutatását. Amikor át akartam adni, s mondtam, hogy költségek is voltak, nem kellett. Öt év elteltével ismét megjelent, továbbra is ki akarta deríteni, hogy lófők voltak-e az ősei. Akkor rendeztük a régi számlát. – Hogyan kezdte a családfarajzolást? – Próbálkoztam Word- meg Excel-programban. Nem is néztek ki rosszul, de amikor valakinél harmadik feleséggel találkoztam, egyszerűen nem tudtam feltüntetni. Miután az amerikai hölgytől megkaptam a családfarajzoló programot, és megtanultam használni, rájöttem, egész elegánsan ábrázolható ez is. Székelymuzsna kis falu... Megrajzoltam a saját családfámat, a feleségemét, s ezek már sekély mélységben találkoztak: több ős is egyezett. (Felesége szintén székelymuzsnai származású, Gedő lány – szerk. megj.) Rájöttem, hogy az addig külön-külön ápolt családágakat össze kell vonni, mert vannak többön is megjelenő azonos egyének. Az összevonás után derült ki, hogy akkorra már közel 40 ezer személy adatait dolgoztam fel. – A program jelzi az átfedéseket? – Ha talál két azonos nevű, azonos dátumon született egyént, rákérdez, hogy ugyanaz-e. Nagyon meg kell vizsgálni, mert bizony megesett, hogy különbözött. A kilyéni és rétyi Székely családdal volt gondom. Amikor láttam, hogy három-négy hónapra születtek a gyerekek egymás után, gondoltam, hogy valami nincs rendben. Átvizsgáltam, s kiderült, a kilyéni előnevű Székelyek Rétyen éltek, és a rétyi előnevűek Kilyénben. Mindkét családban volt Székely Zsigmond, és mindkettőben Horváth Borbála is, és egy időben születtek gyermekeik. Aztán rájöttem, az egyik Horváth Borbálánál van egy P betű, azaz a Petrichevich-Horváth, a másiknál egy N, s akkor szétválasztottam az ágakat. Kiderült, akik a királybíró Székely Zsigmondtól származtatják magukat, azok valójában nem tőle származnak, és fordítva. – Milyen más érdekességekbe botlott? – Vannak „csapdák”... Nagyon figyelmesen kell böngészni a régi anyakönyveket. Nem egyszerű meglátni a különbséget a Kanyó, Kánya és Kónya, a Bartha és Barthó, Bartos és Bartus hasonló hangzású családnevek között. Egy fórumbejegyzésben írta valaki, hogy őse Bágyon született. Elmentem Csíkszeredába, a levéltárban lemásoltam a bágyi anyakönyveket, de nem találtam a családot benne. Rákérdeztem: Bágyon? Igen, Bágyon, jött a válasz. Amikor küldte a papirost, kiderült, nem a Hargita megyei Bágyon, hanem a Kolozs megyei Bágyonban élt a család. Ott megtaláltam. Vannak olyan helyek, ahova soha nem jutottam volna el, ha nem foglalkozom családkutatással. Gógán, Gógánváralja, Oláhdellő, Kisprázsmár, Szilágyerked, Szinérváralja... Ausztráliából jelezte egy elszármazott, hogy erkediek az ősei. Először mindketten azt hittük, hogy a Székelymuzsnával szomszédos Szászerkedről van szó. Aztán kiderült, Szilágyerked. Elmentem a Szilágyságba. Zilah után, Szatmárnémeti felé már messze bent jártam román vidéken, amikor megérkeztem a faluba, s rákérdeztem az első atyafira – románul –, hol találom a református lelkészt. Nem értette. Kiderült, egyetlen román sem él a faluban, de a szomszéd falu teljesen román. Más. „Anno” könyvtári ügyben levittem Demeter Lajost Uzonba, mondtuk Ungvári Barna tiszteletes úrnak, hogy le kellene másolni a családkönyvet. Igen, tudja, hogy le kellene másolni, de ki fogja azt megtenni. Én. Mikor? Most. Kihozta a nagy családkönyveket, aznap végigfényképeztem. Mondtam, utómunka, dupla felvételek törlése, számozás után viszem a másolatot. A tiszteletes nagyon meglepődött, amikor hónapok múlva átadtam a DVD-t. Annyi mindenki annyi mindent ígért már neki, s nem tartotta be. Megegyeztünk, hogy a magyar állampolgárság igénylése okán friss adatokkal kiegészített családkönyvet újból lemásolom, most már egészen más minőségben. – Milyen gondokba ütközött kutatásai során? – Nem egyértelmű a vonatkozó jogi háttér, de akad nehézség a hivatalokban is. Embere válogatja. Van, aki úgy értékeli, ha információt ad ki, azzal ő szegényebbé válik vagy csorbulnak lehetőségei. Ezt nem értem. Törvény engedélyezi minden száz évnél régebbi dokumentum szabad kutatását. Ennek ellenére gond van a katolikus anyakönyvek kutatásával, mert a plébániákon maradtakat nem engedik egészében lefényképezni. Azt mondják, erre rendeletük van. Kifejtettem, lehetetlenség, hogy egy egyház vagy plébános szerzői jogot formáljon az anyakönyvre, hiszen nem jószántából írta, s még csak nem is ingyen, mert kaptak juttatást. Ez közkincs. Ma már úgy lehet megosztani ezeket, hogy nem szegényedik senki, és nagy segítség lenne, mert vannak idős emberek, akik nem tudnak odautazni. – Hány nap volt a legtöbb, amíg nem foglalkozott családkutatással? – ...nehéz válaszolni. Megesett, hogy két napig, de három nem. – Mikor, hogyan alapította az egyesületet? – Megjelent a jogszabály a személyi jövedelemadó két százalékának felajánlási lehetőségéről, s gondoltam, úgyis annyi pénzt elköltök, próbáljunk meg valamit elszámolni. Párhuzamosan bejegyeztem az Erdélyi Genealógiai Társaságot és egy családkutató irodát. Reméltem, ez utóbbi beindul, s a családomnak lesz munkahelye. Megfuttattam, mekkora lehet az érdeklődés. Arra számítottam, tíz emberből egyet fog érdekelni a családja múltja. Nem jött össze. Megtöltöttük szórólapokkal a várost. Nem volt eredménye. Alább adtam: százból érdekel egyet, ezerből... Az sem jött össze. A valós adat: 100 ezerből érdekel egyet úgy, hogy áldozzon is rá. Erre vállalkozást építeni nem lehet. Tehát a családkutató irodát zároltuk. Maradt a civil szervezet. Családtagok, ismerősök átutalták az adójuk két százalékát, és kerültek támogatók is. Például Derzsi Sámuel baróti vállalkozó, aki hallott munkánkról, megkeresett, hogy fontosnak tartja, és szeretné támogatni. Biztatott, hogy másoljunk le minél több anyakönyvet, amíg nem gondol valaki egyet, és korlátozza a lehetőségeket. Őt elsősorban Erdővidék anyakönyvei érdekelték. El is készítettük. Aztán a Humaret Alapítvány utalt számlánkra. Került Amerikából, Svédországból, Olaszországból érdeklődő. Olaszországból inkább románok. Brassó mellől ortodox anyakönyvekből kellett adatokat gyűjteni. Bizony jól fogott a valamikori orosznyelv-tanulás, mert a görög katolikus és ortodox anyakönyveket cirill betűkkel írták. – Mennyi adatot sikerült eddig összegyűjteni? – Erdély összes anyakönyve a cél... Háromszék levéltárba került anyakönyveit mind lemásoltuk, nagyon sokat Csíkszeredában, Brassóban, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Besztercén, Zilahon. A tavaly felértünk Szatmárra és Nagybányára is. Nagyváradon kellene nyitnia a levéltárnak, ott költözés miatt évek óta zárva az olvasóterem. Azzal igyekszünk foglalkozni, amire igény van. Arad és Temesvár messze van, a vonzáskörükbe eső érdeklődőket átirányítom máshoz. Azzal, hogy egy csomó anyakönyvet lefényképeztünk oldalankét, még nincs vége a folyamatnak. Az utómunka településenként akár három hónapig is eltarthat. 760 adatforrást dolgoztunk fel. Ez nem csak anyakönyv, hanem szakkönyvek, folyóiratok is. Másoltuk a gyászjelentőket a Székely Nemzeti Múzeumból, a marosvásárhelyi Teleki Tékából. Megvannak a Háromszékben megjelent gyászjelentések ezelőtt egy évig. Ma már 14 500 név szerepel. Ennél jóval többen hunytak el a megyében 1990 után, de ennyien jelentettek meg a Háromszékben gyászjelentőt. Idáig 245 ezer személy szerepel az adatbázisban. Ezt befejezni nem lehet… – Melyek a további tervei? – Szép lenne főállásban végezni ezt a munkát, támogatókat kellene találni... Könyvet kellene írni… segítséget nyújtani családkutatóknak. Az anyakönyveket valahogyan jobban hozzáférhetővé kellene tenni. A társaság honlapján csak a másoltak jegyzéke szerepel. A Háromszék gyászjelentőit is kereshetővé kellene tenni. Újra kellene indítani a Genealógiai Füzeteket, még ha csak internetes változatban, akkor is. (Csíkszentmihályi Sándor Imre által kiadott, szerkesztett, 1903–1914 között Kolozsváron megjelenő családtörténeti folyóirat. A Genealógiai Füzetek társszerkesztője, szerzője s főképp illusztrátora volt Keöpeczi Sebestyén József címerművész, heraldikus – szerk. megj.)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 28.
Nyolcadszor szól Wass Albert hívó szava
Szerte a Kárpát-hazában és a tengeren túl idén is megszervezik a 25 órás szépirodalmi ünnepet Wass Albert és más írók, költők műveinek felolvasásával. A február 20-án este rajtoló maratonhoz Vas megyétől Nagybányáig és New Yorkig máris 43 település csatlakozott, a rekordra számító szervezők várják a további helyszíneket.
A felolvasás honlapja szerint minden eddiginél nagyobb támogatottságra utal, hogy már egy hónappal a rajt előtt ekkorára nőtt a felolvasók köre. A kezdeményezés eredetileg az évtizedekig elhallgatott erdélyi íróra akarta felhívni a figyelmet egy világcsúcskísérlettel, mára szépirodalmi ünneppé teljesedett. A felolvasásról a www.wassalbertfelolvasas.hu oldalon lehet tájékozódni, jelentkezni pedig a wafelolvasas[kukac]gmail.com címen.
Az együvé tartozás jegyében a csatlakozott helyszínek a felolvasás éjszakáján egy internetes körkapcsolás segítségével összekapcsolódnak, és ott valamennyien beköszönnek egy-egy 2-3 perces részlettel. A kezdeményezés honlapján az egyik szervező így érzékeltette a várható hangulatot: „A felolvasásokon utolérnek minket nagyjaink óvó üzenetei, átélhetjük a pillanat csodáit, a közös felismeréseket, az egymáshoz emberként fordulás szükségességét. Szeretettel várunk kicsiket, nagyokat, családokat, osztályokat, közösségeket – felolvasónak, hallgatónak, szervezőnek egyaránt!” Közlemény
Erdély.ma
2015. február 20.
Hatvanöt éves a kolozsvári bábszínház. A király pedig meztelen
Ünnepelt a kolozsvári bábszínház: pontosan 65 évvel ezelőtt, 1950 februárjában nyert hivatásos státuszt az a lelkes szakszervezeti kezdeményezés, amelyik bábelőadások bemutatására jött létre pár évvel korábban, pontosabban 1948-ban.
Az emlékünnepséget a társulat két vezető egyéniségének, Kovács Ildikónak és Mona Mariannak szentelték. Az eseményről akkor melegében több beszámoló is megjelent, most csak egy személyes tapasztalattal járulnék hozzá a teljes kép kialakításához.
Sokan voltunk a bábszínházban aznap este. Kovács Ildikó és Mona Marian emléke előtt tisztelegtünk az ünnep kapcsán. Kár is lenne az ünnepet elrontani sötét gondolatokkal, mégis bevallom: kicsit megdöbbentett a nagy hűhó. Míg itt volt közöttünk, és minden igazgatónak, minden rendezőnek és minden fiatal alkotónak felajánlotta segítségét, tudását, tapasztalatát és pedagógiai, művésznevelési módszereit, sokan hátat fordítottak neki. Olyanok is, akik most szót kaptak, és dicsérték.
Igen, erről is kellett volna beszélnem, hiszen nagyon szívesen mondtam igent, amikor telefonon arra kértek, én is szóljak pár szót Kovács Ildikóról, az előcsarnokban emlékére elhelyezendő portré avatásakor. Pár perces összefoglalóra készültem, amit végül nem mondtam el, nem olvastam fel. Zavarba hozott a nagy tömeg, a sok politikus és illusztris személyiség, a teltház, a konferálás, a reflektorfény és mindenekelőtt az előttem felszólalók egy-egy megjegyzése.
Például Marcel Muresanunak, a színház egykori igazgatójának megszólalása, aki azt hangoztatta, hogy az intézményigazgatók méltatlanul mellőzött figurák egy egy színház történetében...
Vagy a bábszínház alkotóinak felsorolása: az „aranycsapat” felének neve, olyanoké sem például, akik a nézőtéren ültek, nem hangzott el. Viszont felsorolták a jelenlegi társulat legfiatalabb tagjait is. Nagy bakinak érzem a szervezők részéről, hogy nem gondolták végig: ilyen keretek között, szűkre szabott időben milyen kritériumok szerint sorolnak fel neveket (utólag rájöttem, az intézmény honlapján található összefoglaló hangzott el, amely sajnos nagyon hiányos).
Most is lesütöm a szemem, ha arra gondolok: itt volt a lehetőség, hogy méltó hangon emlékezzünk Kovács Ildikóra, de nem így történt. Talán azért, mert én sem készültem fel. Mire szót kaptam, már csak hebegni és habogni tudtam zavaromban, pancserül rögtönözni arról, hogy milyen nagyszerű mester volt Kovács Ildikó, hogy bűvkörében sok alkotó gyarapodott, hogy mindenki tanult tőle. Nyitottságot, őszinteséget, kíváncsiságot, hivatástudatot. És még valamit, amit most, így utólag, szeretnék hozzáfűzni nyekergésemhez: bátorságot. Például azt, hogy ilyen ünnepeken, a nagy és zavarba ejtő nyilvánosság előtt is pont arról beszéljünk, amit el kell mondani. Mert a művészetnek az a dolga, többek között, hogy elmondja: a király meztelen.
*
És most idemásolom, mit szerettem volna Kovács Ildikóról elmondani.
Világteremtő, az élettelen anyagot életre keltő játék és mágia a bábszínház. Sokan gyermeteg műfajnak gondolják, de ők semmit, vagy nagyon keveset tudnak róla. Nem láttak jó bábelőadást. Nem sejtik, hogy korlátokat nem ismerő művészet, színészet és képzőművészet, de zene és mozdulat is. Totális színház és mágia, a szó csoda értelmében.
Kovács Ildikó egész életműve erről szól, a varázslat művészetéről: országszerte ismerték, hiszen Konstancától Nagybányáig tizenegy bábszínházban rendezett, Magyarországon hétnél, és ezeken kívül meg kell megemlítenünk az Európa-szerte, fesztiválokon bemutatott és díjazott előadásait. De ami a legfontosabb: számtalan gyermeket ejtettek ámulatba előadásai, kolozsvári és nem kolozsvári felnőttek ma is úgy emlékeznek egy-egy előadásra, mint meghatározó gyermekkori élményre.
Fegyelemmel, szakmai alázattal alakította ki és irányította azt az „aranycsapatot”, amely hírnevet szerzett a társulatnak. Az Állatmesék, a Négy évszak, az Eljöhetnél hozzám, A haza olyan előadások, amelyeket nemcsak a kis nézők díjaztak, hanem a nemzetközi szakmai találkozók bírái is.
Felnőtteknek is játszott csapata. A Bajor Andor Paródiák, a Szentivánéji álom, a Karnyóné csak a legfontosabb produkciók, amelyeknek fergeteges humorát elsősorban a bábozási és pantomim technikák ötvözése segítette. Az utóbbi majdnem 100 előadást ért meg, ami szokatlanul magas széria Csokonai vígjátéka esetében. Alfred Jarry Übü királyát külön kell említenünk, ugyanis a kolozsváriak 1980-tól 1985-ig játszhatták, egy olyan korban, amikor ez a diktatúra-ellenesként is értelmezhető darab tiltott mű volt országszerte. (Erről az előadásról az évfordulós rendezvényen sok szó esett.)
Kovács Ildikó, aki mindezeket rendezte, ahányszor tehette, elmondta, hogy kiváló alkotótársai nélkül nem jöhetett volna létre az a sok nagyszerű előadás. Szerény ember volt, soha nem hangoztatta, hogy ő tanította őket az érzékenységre, a figyelemre, a szakmai etikára. És tette mindezt akkor is, mikor akarata ellenére nyugdíjba kellett mennie, és tette ezt alkotótáborokban, ahol sok mai sikeres bábost fedezett fel, és tette mindig, élete utolsó éveiben is, amikor Kolozsváron vagy máshol hagyták dolgozni, alkotni, tanítani.
HEGYI RÉKA
Szabadság (Kolozsvár)
2015. március 22.
Filmvásznon és könyvben felelevenített tragédia
A 25 év Marosvásárhely fekete márciusától című kétnapos rendezvénysorozat keretében emlékezett meg a pogromszerű szomorú eseményekről az egyik áldozat, Kincses Előd ügyvéd és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács.
A megemlékezés záró momentumát jelentő film- és könyvbemutatón mondott beszédében Tőkés László EP-képviselő szomorúan állapította meg, hogy a fekete márciussal az Oszd meg és uralkodj! jelszó követőinek sikerült a dicsőséges ’89-es forradalmat a visszájára fordítani. Éppen ezért folyatni kell a kommunista restauráció elleni küzdelmet és a magyarság jogaiért vívott harcot, vélekedett. Tőkés, elmesélve két érdekes és rendkívül elgondolkodtató mozzanatot a saját és a bátyja, a Marosvásárhelyen élő és fizikatanárként dolgozó András életéből. Előbb őt győzködte 1990 elején temesvári irodájában egy számára ismeretlen, de rendkívül kedvesnek tűnő román úriember, hogy a forradalom hőseként kérje a nyilvánosság előtt a román titkosszolgálat újraszervezését. Ugyanabban az időben Gheorghe Gambrea, Maros megye kétes múltú rendőrparancsnoka arra próbálta rávenni a testvérét, hogy hagyjon fel pedagógusi állásával, és fogadja el a parancsnok-helyettesi tisztséget, ami a tanári fizetésnek a többszörösével, 7.500 lejes bérrel jár. Mintegy „előlegként”, a parancsnok két nap alatt elkészíttette Tőkés András útlevelét, ami ’90 elején egy olyan okmánynak számított, amelynek kibocsátására hetekig kellett várni.
Magyarország bukaresti nagykövete, Zákonyi Botond pozitívumnak nevezte, hogy a fekete március nem ismétlődött meg. Mint hangsúlyozta, tévhit, rágalom az, amit egyes szélsőségesek ma is hajtogatnak, miszerint az anyaországnak érdeke lett volna a konfliktus kirobbantása.
Az események filmje, lépésről lépésre
Az egykori zsidó kultúrházat zsúfolásig megtöltő közönség egy háromnegyedórás, kommentár nélküli dokumentumfilmet is megtekinthetett. A Fehér januártól a fekete márciusig című alkotásban viszontláthattuk Ioan Frandeşt, a semmiből előbukkant, szereptévesztésben lévő katonatisztet, aki a régi városháza gyűléstermében minden ok nélkül, nyilvánosság előtt alpári módon támadja Kincses Elődöt, újratalálkozhattunk az ügyvéd-politikus idősebb kollégájával, a Király Károly helyett a megye élére állított Ioan Scrieciu ezredessel, aki március 20-án az épület erkélyén, mikrofonhoz jutva, többször is megpróbálta jobb belátásra bírni és hazaküldeni a magyar békés tüntetők ellen érkező románokat, egy húsz évvel később készült interjúban ugyanőt arról hallhattuk beszélni, hogy Ion Iliescu akkori államfő megkérdezte, hogy küldje-e a bányászokat a románság megsegítésére, láthattuk az egyik román ifjúsági szervezet vezetőjét, amint példaként hozza fel nemzettársainak a végig civilizáltan viselkedő magyar tömeget, hallhattuk a kórházba szállított Mihăilă Cofariut, a félig agyonvert erdőlibánfalvi férfit, amint elmeséli, hogy őket miként mozgósította a pap és a tanács jegyzője.
A vetítést kommentálva Boros Zoltán, a Román Televízió magyar adásának egykori főszerkesztője az 1990-es, manipulált tévéhíradókról beszélt. „A forradalom után egy olyan korszakot éltünk, amikor az emberek jobban hittek abban, amit a tévében láttak, mintsem abban, amit az utcán megtapasztaltak” – jellemezte a huszonöt évvel ezelőtti, rendkívül zűrös időszakot a televíziós szakember. Boros elmesélte, hogy az ország akkoriban egyetlen adójának híradóját az elnöki hivatalból szerkesztették. „Január végétől naponta adagoltak egy-egy negatív hírt az erdélyi magyarokról. Ezeket az akkori bemondókollégánk, Cornelius Roşianu drámai hangon tálalt. Ami elhangzott a tévében, ugyanaz jelent meg a demokratikusnak átkeresztelt egykori megyei pártlapokban is” – fűzte hozzá Boros Zoltán.
Menekülő áldozat, kárpótolt gyilkos
A Marosvásárhely fekete márciusa című könyv harmadik kiadásának bemutatóján a Németországban élő és alkotó Boris Kálnoky újságíró úgy vélekedett, Kincses Előd nem csak a magyar állami kitüntetést, hanem egy hasonló román jutalmat is kiérdemelne. „Amint a filmben is láthatták és a kordokumentumok is igazolják, Kincses szerepe nélkül könnyen megtörténhetett volna, hogy polgárháborúvá fajul a helyzet. Éppen ezért elsősorban a román államnak kellene kitüntetnie őt, elvégre román állampolgárok életét mentette meg” – vélekedett a nyugati tudósító. Hősies kitartása és ellenállása viszont az akkori hatalom nemtetszését és bosszúját váltotta ki; a megyevezetőnek Magyarországra kellett menekülnie, különben könnyen ugyanaz a sors várt volna rá is, ami a bűnbaknak kikiáltott számos magyar és roma nemzetiségű tüntetőre.
„Én 1990 márciusa óta nem hiszek a hazai igazságszolgáltatásban” – vallotta meg Marosvásárhely egyik ismert ügyvédje, Magos Méta, aki a Nagybányára áthelyezett perben a hatalom által meghurcoltakat védte. Ekkor szembesült azzal az égbekiáltó igazságtalansággal, miszerint a Nagyernyében Csipor Antalt halálra gázoló Ioan Covacinak a törvényszék anyagi kártérítést ítélt meg, mivel a szándékos gyilkosságát követően a falubeliek kárt tettek a gépkocsijában.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
2015. március 31.
Hiánypótló kötetet mutattak be az 1989-es forradalom magyar vonatkozásairól
A 1989. december 22-től 1990 májusáig, az első szabad választásokig tartó időszak tizenkét erdélyi város elsősorban magyar vonatkozású történéseit összesítő tanulmánykötetet mutattak be hétfőn Kolozsváron. Az Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989-1990) című tanulmánykötetet Bárdi Nándor, Gidó Attila, Novák Csaba Zoltán szerkesztette a Rendszerváltás Romániában. Kisebbségek részvétele az 1989-es forradalomban és önszerveződési formák program keretében készült kutatás alapján. A 2010-ben kezdődött kutatás nagymértékben a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) keretén belül zajlott.
Horváth István, az NKI vezetője elmondta: az 1989-es eseményeket sokan leírták felülnézetből, dokumentálták, hogy mi történt Bukarestben a nagy pártépületek környékén, hogyan működött az egész forradalom ott, ahol a kamerák jelen voltak. E mellett viszonylag kevés tudomásunk van arról, hogy mi történt azokban az erdélyi városokban, ahol magyarok és általában kisebbségek élnek, és az akkori eseményeket magyar szempontból megélők és alakítók emlékezete nem strukturált, nem rendszerezett. Ebben a kontextusban döntöttek úgy, hogy ezeket a történéseket nemcsak dokumentumok révén, hanem egyéb eszközökkel is rögzítik, azok révén, akik részt vettek, szemtanúk voltak, és rekonstruálni tudják nemcsak az események valamilyen tárgyszerűségét, hanem az azokhoz kapcsolódó akkori jelentéseket, érzelmeket és hangulatokat.
„Az egyik elképzelés, hogy több perspektívából kiindulva interjúkat készítünk, dokumentumelemzés alapján próbáljuk meg rekonstruálni az akkori történéseket. Ez a rekonstruálás, ez a fajta történelmi próbálkozás nem elszigetelt, hisz a Kisebbségkutató Intézet az 1945 utáni kisebbségi történetet, történelmet kutatja különböző módszerekkel, és ilyen szempontból ez egy hosszabb távú, perspektivikusabb kutatási projektnek a része” – magyarázta Horváth. Hozzátette: ebben a kontextusban a kötet mellett egy jelentős archívum is létrejött, amelyik az NKI keretein belül kutatható. Az NKI vezetője szerint az ilyen típusú történetírásnak az előnye és hátránya egyben, hogy az akkori eseményeket megélők beleszólhatnak és elmondhatják, hogy bizonyos történések nem pont így zajlottak, és szerintük hol kellene változtatni.
Gidó Attila, a kötet egyik szerkesztője és az NKI tudományos főtitkára elmondta, hogy a tanulmánykötet román nyelven is megjelent, hisz olyan kutatást igyekeztek elvégezni, amelyik a román történetírásba is beágyazható. A módszertanról szólva a szerkesztő megjegyezte: az összes esettanulmány megadott rendszerben készült, mindenhol strukturált interjúkat, kronológiákat készítettek, dokumentumgyűjtést végeztek, és ez alapján álltak össze az elemző értekezések.
A kutatásban a következő települések kaptak helyet: Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Máramarossziget, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely. Kutatások a kötetből kimaradt településeken - Brassó, Zilah, Nagybánya, Székelykeresztúr - is folytak, viszont különböző okokból kifolyólag ezek a tanulmányok nem készültek el. A kötetet egy előtanulmány nyitja, amely a kutatási előzményeket és a kortárs romániai szakirodalmi kontextust taglalja. Gidó szerint ez azért fontos, mert az 1989-es forradalomról szóló kutatások lényegében elkerülik a magyar témát, a könyv pedig ezt a rést is használja ki. A kutatási eredményeket már csak azért is érdemes románul közzétenni, hogy a román történetírás is valamennyire képben legyen az 1989-es magyar vonatkozású eseményekkel.
A könyvbemutatót Fodor János: Forradalom és rendszerváltás Kolozsváron, és Novák Csaba Zoltán: A rendszerváltás és a romániai magyarság című előadásai zárták.
(tudósítónktól) Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989-1990) Szerkesztők: Bárdi Nándor, Gidó Attila, Novák Csaba Zoltán /Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2014/
Transindex.ro
2015. április 2.
Trend és bajok: mind több az autista nálunk is
Hatalmassá kezd válni az autizmusban szenvedők aránya a világon, de növekszik nálunk az országban, sőt, a megyében is. Romániában öt éve van törvény, amely legalább segítséget garantálna nekik, de nem alkalmazzák, mert azóta sincsenek meg a végrehajtási utasítások.
Nem az a lényeg, hogy ma van az Autizmus Világnapja (bár persze ezt a világnapot is az ENSZ jelölte ki, azzal a céllal, hogy felhívja a világ figyelmét az autizmus zavarra, amely tízmilliókat érint a Földön), hanem az, hogy egészen megdöbbentő mértékben növekszik azok száma, akiket sújt ez az állapot. Globálisan 160 emberből egy volt autista még három éve, ami önmagában is óriási szám, illetve durva arány – ráadásul ez mára villámgyorsan súlyosbodott is: ma már 80 személyből küzd egy ezzel az állapottal. Romániában persze erről sincs pontos, országos kimutatás. Biró Rozália szenátor tegnap csütörtöki tájékoztatóján tért ki a témára, és jelezte: Bihar megyében 100–150 nyilvántartott autista van jelenleg. Tegnap az ő, illetve a Down-kórosok egyesületeivel, szervezeteivel egyeztetett Biró – az ilyen találkozók évente ismétlődnek. A felek kifogásolták az állami segítség hiányát, a politikus pedig jelezte: 2010-ben alkották meg a 151-es számú törvényt, amelynek alapján programok indíthatóak és anyagi segítség nyújtható az e két tünetegyüttesben szenvedőknek – ám nem alkalmazzák, mert azóta sincsenek meg a vérgehajtási utasítások. Azaz a jogszabály öt éve stagnál.
A lényegről
És, hogy mi az autizmus? Az Autisták Országos Szövetsége meghatározása szerint „Olyan állapot vagy másképpen fogyatékosság, mely eltérő fejlődéshez vezet. A napjainkban használt hivatalos kifejezés: autizmus spektrumzavar. A kifejezésben a spektrum szó arra utal, hogy az autizmusnak számtalan megjelenési formája van. Az autista emberek agya másképpen dolgozza fel a külvilágból érkező hatásokat, mint a többieké. Ez az eltérő fejlődés az oka annak, hogy érzékszerveik sokszor túlságosan kifinomultak, vagy éppen ellenkezőleg: nem elég érzékenyek, hogy befogadják a környezet ingereit. Ez az eltérő működés ráadásul megnehezíti a társas kapcsolataikat is. Gyakran előfordul, hogy egy autista ember olyannyira érzékeny a hangokra, hogy számára a nagyvárosi közlekedés elviselhetetlen. Előfordulhat az is, hogy bőre fokozottan reagál az érintésre, ezért neki egy ölelés, vagy akár egy szimpla kézfogás is kellemetlen lehet. Ugyanakkor vannak olyan autizmussal élők is, akik olyan ízeket is megéreznek, amiket mi nem, vagy olyan részletekre is felfigyelnek, melyek fölött az átlagos szem elsiklik. Egy autista emberre az is jellemző lehet, hogy leplezetlenül kimutatja érzelmeit, vagy hogy őszintén megmondja a véleményét másokról”.
Mi van most?
Nos, mivel a vonatkozó, fennebb említett törvényt máig sem lehet alkalmazni, Biró többször kérte, hogy dolgozzák már ki a végrehajtási utasításokat – mindeddig eredménytelenül. Pedig sürgős lenne. Mivel ha 5 éves korig észreveszik az autizmust, és elkezdik a terápiát, akkor 50%, hogy az érintett teljesen meggyógyul. A nagyváradi Pași Spre Cunoaştere Egyesület Nagyvárad majdnem összes óvodájában megfigyelte a gyermekeket, 13 intézményben 400 gyereknél végezték el az úgynevezett screeninget, és arra jutottak, hogy közülük 70 autizmusgyanús, és további orvosi megfigyelés szükséges, netán terápia elindítása is. Biró Rozália szerint épp ez is mutatja, hogy az önkormányzatnak pénzzel is támogatnia kellene az ilyen szűréseket. Később már csökken a gyógyíthatóság esélye, de amúgy az autistákat nem speciális iskolába kell íratni, hanem pont, hogy normálba, ahol viszont nagyobb odafigyelés szükséges. Biharban még nem működik, de például Nagybányán már van olyan iskola, ahol minden autista gyereket folyamatosan egy-egy mellé rendelt felnőtt felügyel, tanórák alatt és a szünetekben is. Felnőttként aztán javallott folyamatos foglalkozást, rendszeres munkát biztosítani nekik. E tekintetben már nálunk is van valami: Nagyváradon a Wilhelmina központ fogadja őket, munkanapokon 8–16 óra között. Egy autista megfelelő ellátása, kezelése havonta legalább 1000 lejbe kerül egy érintett családnak, és ezt a pluszkiadást jelenleg ők maguk kénytelenek megfizetni. Ezért is sürgős lenne a törvényi keret alkalmazhatóvá tétele és az állami programok elindítása – már öt éve. És az Autizmus Világnapján külön sürgetni is szokták ezt. Mindeddig a vázolt „eredménnyel”…
Gyenge védelem
A tájékoztató más témái között Biró Rozália elmondta: szeptember óta végre – sok unszolás után – a kormány megteremtette annak keretét, hogy megpróbálják visszaszorítani a börtönökben, menhelyeken, nevelési központokban, menekülttáborokban és egyéb kötelező ott-tartózkodásra épülő intézményekben zajló erőszakot. Márpedig az EU-ban épp Románia harmadik helyezett, ami az ilyen helyeken zajló erőszakos cselekmény, kínzás gyakoriságát illeti. Csakhogy végül nem külön felügyeleti szervet hoztak létre, hanem az ombudsman hivatala bővült egy ilyen ügyekkel foglalkozó részleggel. Victor Ciorbea ombudsman pár napja egy konferencián mutatta be, mit végzetek eddig, és ott volt Biró is. Utóbbi elmondta: az ügyosztály ellenőrzéseket végez, ám sajnos csak ajánlásokat fogalmazhat meg, azaz „a javaslatainak mondjuk 10%-át ha gyakorlatba fogják ültetni az intézményekben”. További gond, hogy a területi kirendeltségeiken még fel sem vették az alkalmazottakat eddig. Minden esetre jó tudniuk az érintetteknek, hogy Bihar megye a Fehér megyében működő területi kirendeltséghez tartozik, ott lehet panaszt tenni. A politikus további témaként elmondta: az RMDSZ nőszervezetének képviseletében pár napja Budapesten vett részt a Robert Schumann Intézet konferenciáján, amelynek célja a nők politikai képviseletének erősítése. Ott a Fidesz nőszervezetével, illetve az EPP nőszervezetének alelnökével erősítették kapcsolataikat, illetve kaptak tanácsokat. Biró elmondta: minden romániai pártban nagyobb szerepet kapnak a nők a döntéshozatalban, mint az RMDSZ-ben, úgyhogy sok még a munkájuk. Nem akarnak az RMDSZ-en belül kötelező kvótát a nőknek, viszont úgy véli, pár év alatt nőni fog a képviseletük. Az ő nőszervezetük a következő időszakban arra helyezi a hangsúlyt, hogy képzéseket biztosítson a közéleti szerepet vállaló hölgyeknek.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
2015. április 4.
Képzőművészeti tehetségképző program Nagybányán
Egy gyönyörű tavaszi reggelen, tizenhárom fiatal részvételével indult első képzőművészeti tehetségsegítő program, a „Genius loci – a hely szelleme – Nagybánya képzőművészeti műhely”, amelynek keretében a rendszeres grafikai-festészeti oktatás és gyakorlatok mellett műterem-látogatásra, a nagybányai Művészeti Múzeum régi és kortárs képzőművészeti gyűjteményének megismerésére, kortárs képzőművészekkel való megismerkedésre is lehetőséget biztosítunk a résztvevőknek. A műhelytevékenységek március 21 – május 30. között, szombat délelőttönként zajlanak, Győri Kinga klastromréti műtermében, valamint a Teleki Magyar Házban.
A program az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával, az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács és a Teleki Magyar Ház együttműködésének köszönhetően valósul meg, vezetői pedig Deák Orsolya és Győri Kinga képzőművészek!
nagybanya.ro
Erdély.ma
2015. április 4.
Sors és jelkép
Fejezetek az erdélyi magyar képzőművészet történetéből 1920–1990
A magyarországi kulturális élet nagy összművészeti eseménye, a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik kiemelkedő rendezvényeként április 24-én a Magyar Nemzeti Galériában megnyílik az erdélyi magyar képzőművészetnek szentelt Sors és jelkép elnevezésű kiállítás. A tárlat páratlan a maga nemében. Erdély művészete ekkora figyelemnek még sosem örvendhetett, minden eddiginél nagyobb merítésű, átfogóbb, sajátos szempontú válogatást visznek közönség elé. A kiállítás több mint félszáz magyarországi, romániai, németországi köz- és magángyűjtemény kollekcióiból kölcsönzött munkákat. Minderről a tárlat kurátorával, Szücs György művészettörténésszel, a budapesti Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató- helyettesével beszélgettünk.
– Célegyenesben a kiállítás szervezése, előkészítése. Időben eléggé nagy és bonyolult korszakot fog át, több szempontból sem lehetett könnyű összehozni ezt a gazdag anyagot.
– Nem, de éppen mert ilyen nagy korszakot áttekintő kiállítás még nem volt, fel kellett vállalnunk a kihívást. Az I. világháború és az 1989-1990-es fordulat közötti időszakot legalább két markáns korszakra lehet tagolni: az egyik a két világháború közötti periódus, amelynek az elején egy más állam kereteibe került magyar közösségnek kellett számot vetnie azzal, hogyan tovább. A második nagy korszak talán kevésbé 945-höz kötődik, inkább a 40-es évek végéhez, a szocialista korszak eljöveteléhez. Számolnunk kell azzal is, hogy az észak-erdélyi karéj pár évig Magyarországhoz tartozott, tehát volt egy rövid reintegráció, amikor ismét új gondolkodási mód alakulhatott ki. Kicsit tágnak tűnik ez a történelmi és művészeti szempontból is összetett, ellentmondásokban bővelkedő intervallum, más elképzeléseket is átgondoltunk, de végül úgy döntöttünk, hogy ezt a nagyon széles merítést csináljuk meg, hiszen a későbbiekben kisebb-nagyobb kiállítások fogják majd ezt kiegészíteni. Számos galériával vagyunk kapcsolatban, és megbeszéltük, hogy az április 24-én nyíló kiállítás nyitva tartása alatt szatellitkiállításokat rendeznek, a weblapon egymásra tudunk hivatkozni, és a hálózat egy kicsit gazdagítja ezt az egyébként is nagy kiállítást.
– Egy ilyen aránylag nagy korszakot egyszerűbb úgy átfogni, hogy elsősorban a művészi csoportosulásokra összpontosítanak a rendezők? Milyen fő elv érvényesült a tárlat koncepciójának a kidolgozásában?
– Gondoltunk arra, hogy centrumok hálózatával próbáljuk ezt az időszakot leírni. Beszélhetünk Nagybánya megújulásáról egyfelől, aztán arról, hogy Nagyváradtól Kolozsvár veszi át a stafétát a 20-as években a Korunk folyóirat és más hasonló dolgok miatt, miközben Nagyváradon is folytatódik egy nagyon komoly művészeti élet. Marosvásárhely az ’50-es évek után válik meghatározóvá, nem utolsósorban a művészeti líceumból kiáramló, illetve odatelepedő művészek, Nagy Pál, Balázs Imre, Zsigmond Attila és számos jeles társuk révén. Kolozsváron grafikai iskoláról szoktunk beszélni Banner Zoltán nyomán, és valóban, a ’60–70-es években az ottani képzőművészeti főiskola hatásaként is robbanásszerűen tör fel Cseh Gusztáv, Árkossy István és a többiek csapata. Így is össze lehetett volna rakni az anyagot, de mégis azt gondoltuk, hogy az erdélyi magyar művészet fogalmát úgy szerencsésebb letapogatni, ha olyan tematikus egységeket állítunk össze, amelyeken belül a kérdésfelvetés a tematikus tartalmakra vonatkozik. Ilyen például a tájfestészet és a tájban munkálkodó ember. Ez kissé sztereotip módon társul az erdélyi művészethez. Próbáljuk végigkövetni a Nagybányáról kiinduló, illetve az azzal párhuzamos szálakat, mint amilyen Nagy István művészete, és folytatjuk Szolnay Sándorral, a marosvásárhelyiekkel, egészen a ’80-as évekig. Igyekszünk felmutatni, hogy a táj mint gondolat, mint kifejezési lehetőség, mint hordozó hogyan változik az évtizedek során. Akárcsak egy életművön belül is milyen változások lehetnek. Pittner Olivér például a 30-as évek legelején, amikor Dél-Amerikából hazaköltöznek, konstruktív, kristályszerű alakzatokat fest, viszont Marosvásárhelyen már organikus, furcsa, szürreális hatású gyökereket. Tehát egy-egy mikrokörnyezetet is érdemes megvilágítani. A marosvásárhelyi vizsgálódások irányai ekképpen felsokasodnak. Az absztrakt irányába elnyúló sajátos mikrokörnyezetet ismerünk például Albert Lászlónál, Nagy Pálnál, szóval ilyen értelemben ott más a közeg. Ezeket végiggondolva, egyazon kiállítási térben látható az a mozgás, ami a tájfestészetet mint problematikát hordozza. Hasonló módon nézzük meg a húszas évek avantgárdját, a húszas-harmincas évek klasszicista törekvéseit, Szolnay Sándort, Jándi Dávidot Nagybányán, Fekete József szobrászt, akivel kicsit az art deco irányába megyünk el. Lesz szociális piktúra, ahol a társadalomkritika is megjelenik, mondjuk Leon Alexnél, szóba jöhet Gy. Szabó Béla Liber Miserorum metszetkönyve, tehát az ábrázolásból korábban kiszorult harmadik világ, vagy a "negyedik rend" művészete, ahogy Dési Huber István fogalmazott, de ugyanakkor belép az utópia is, hiszen Mattis Teutsch János, akit avantgárdistaként ismerünk már a 10-es években, és egyrészt Bukaresthez, másrészt Németországhoz, harmadrészt a Kassák körhöz is kapcsolódott, ekkor már nagy konstruktív freskótervekkel, utópikus megnyilvánulásokkal jelentkezik.
– Többnyire lezárt életművek kerültek szóba. Ma élő alkotók művei lesznek-e a kiállításon?
– Természetesen. Az volt az elv, amit különben nem túlzottan szigorúan tartottunk be, hogy lehetőség szerint legyen néhány olyan 90 utáni mű, akár áttelepedett, akár otthon maradt alkotóktól, amely éppen a kilencvenes váltásra reflektál. Az áttelepedett művészeknél is az otthon készült alkotásokra koncentráltunk, hogy abban a kultúrkörben, az ottani kiállítási szisztémában, szellemi közegben született alkotások beszélgessenek egymással. És ahogy közeledünk a kilencvenes év határáig, sokan képviselik a '84 körülre nagyjából eljött MAMŰ Társaságot. Krizbai Alex, Nagy Árpád Pika, Elekes Károly és társaik több Vásárhelyt készült munkája lesz látható a kiállításon. Sajnálatos módon a '91-ben meghalt Baász Imrének azok a dokumentumai már nem kerülnek be, amelyek a Szent Anna-tavi performance fesztivál indításánál vagy a 90-91 körüli szervezéseiben születtek. Viszont a Kalevala időszakában készültek és a későbbi megújító grafikák, a rácsos, hálós szimbolizmus művei szerepelnek.
– Az előkészítő munka egy egész nagy csapatot vett igénybe?
– A koncepció kidolgozásában erős kontrollokkal próbáltuk megvalósítani az elképzelésünket. Ebben az Erdélyben működő, az ottani művészetet nagyon jól értő művészettörténészeket is megkérdeztem, különböző generációkat. Például Murádin Jenőt, Vécsi Nagy Zoltánt vagy Székely Sebestyént. Mindenik egy kicsit másképpen látja a művészettörténetet. Itt kolléganőm, Boros Judit volt az, akivel megbeszéltem és teszteltük a tárlat kidolgozását. A végső döntés az enyém maradt, de mindenképpen szerettem volna, hogy azok a vélemények legalább elhangozzanak, amelyekkel Budapestről nézve esetleg nem számolok. Nem mondom, hogy ez egy konszenzusos kiállítás. Szerintem vitára késztető, akár a beválogatott, illetve kimaradt művészek szempontjából, akár koncepciójában, akár belső arányok, megközelítés tekintetében. De talán ez is lenne a feladata, hiszen az előbb említett új kiállításokat serkentheti, és új szempontrendszereket is érvényesíthet.
– A nagyközönséget elsősorban a kiállítás érdekli, de természetesen mint minden ilyen jelentős rendezvénynél, lesz kísérőanyag is. Egy nagy, átfogó katalógus is készül. Az sem kis munka.
– Dokumentáljuk a kiállítást. De valójában a katalógus lesz maradandó. Nem a tárlat leképezése egy az egyben. Bár a kiállítás szerkezetét a műtárgylista előtt föl fogjuk tüntetni, hogy kiderüljön, milyen struktúrában mutattuk be az alfabetikus sorrendben közreadott anyagot, ez inkább egy problémafelvető, tanulmányi katalógus. Azt kértem a szerzőktől, hogy egy-egy problémát, korszakot modellszerűen villantsanak fel, és a jelenségeket próbálják reflektíven nézni. Az idősebb nemzedékből például Gazda József és Banner Zoltán személyes emlékeket is be tudott keverni a szövegébe, ami már forrásértékű. Olyanokat például, hogy egy-egy kovásznai tárlat vagy egy-egy marosvásárhelyi lapszám milyen kompromisszumok árán jöhetett létre. A katalógusba így személyes fotók is be tudnak kerülni. Ettől talán életszerűbbé válik, közelebb hozza a mai nézőhöz ezt a több szakaszra oszló korszakot.
– Végül egy személyesebb jellegű kérdés. Hetek óta ezzel kelsz, ezzel fekszel, annak idején a Nemzeti Galériában rendezett nagybányai kiállítás hozott számodra sok szakmai elismerést. Ettől is ilyesmit remélsz? Bár azt is említetted, vitát is szülhet a rendezvény.
– Nagybánya egy más kérdés volt. Csorba Géza akkori főigazgató-helyettessel társrendezőként csináltuk azt a kiállítást, de mivel a kutatásokat én tovább folytattam, és számtalan kiállítás, kiadvány, megnyitószöveg, cikk született ebben a témában, az valahogy rajtam ragadt, és indulásként nagyot lendített rajtam. Ez a kiállítás talán szerencsés időben egy olyan összegzés lehet, ahol én már semmiféle szakmai vagy más elismerésre nem számítok. Ettől én nem változom, viszont az biztos, hogy maga a Nagybánya-kutatás mindig egy erdélyi kutatással is együtt járt. Most lehetőség nyílik arra, hogy egy nagyobb összefüggésrendszerbe helyezzem a nagybányai megújulási szakaszokat, illetve folyamatokat, és olyan rendszerbe tudom fogni a párhuzamos, egyéni élményeimet, művészekkel való barátságot, kiállítások megnyitását, műteremláto-gatásokat, ami által az erdélyi kultúra, illetve művészettörténet folyamatos átélése, kutatása a magam számára is történeti összefüggésbe kerülhet. Leírva, végiggondolva én magam is tágabb és mélyebb rálátást kapok erre a nagyon hosszú XX. századi korszakra.
– Túl az érzelmeken, vannak olyan vélemények, hogy az erdélyi művészetet némiképp a provinciával azonosítják. A kiállítás, illetve a kiadvány ezt mennyiben tükrözi vagy cáfolja?
– Nyilván a nézőpont budapesti. Mint mondtam, a kiállításba és a katalógusba bevontam az erdélyi művészettörténészeket is, de a munkatársainkkal próbáltunk egy olyan kiállítást összerakni, amivel azt szeretném bizonyítani, hogy minden évtizedben, minden korszakban, minden generációban volt néhány olyan művész, aki minimum a magyarországi kiemelkedő művészekkel párhuzamosan azonos minőséget hozott létre, és alkalmanként akár európai nívón is tudott szerepelni. Ilyenformán a megszokott átlagművészetet nem akartam bemutatni. Nem akartam, mert félrevezető lenne kiállítani az ’50-es évekbeli, szocreálnak nevezett propagandaművészetet, vagy a későbbiekben modernizmussal egy kicsit felfejlesztett, szintén szocialista realista nézőpontot, hanem azt próbáltuk elérni, hogy a budapesti vagy a külföldi látogató meghökkenve úgy érezze, itt most egy nagyon összeállt, nagyon magas és erős művészet alakult ki. Természetesen számos olyan műtárgy lesz, amely az építéssel, a szociális munkával kapcsolatos, vagy egy-egy tartományi tárlaton üdvözölt tematikájú mű, de mai szemmel sem bántó kompromisszum. Nagy Albertnél például, aki az erdélyi művészetben sokakra hatott, az építés soha nem kimondott szocreál, nála a munkásábrázolásnak mindig részben ironikus, részben drámai megjelenése van, ahogy Derkovits Gyulánál is elmondható ez. Vagy van például Ferenczi Noéminek egy Rőzsehordója, amit ugyancsak kiraktunk, hiszen ő a ’20-as években dolgozott, élt Erdélyben. Ziffer Sándorral állított ki. Ferenczi Noémi munkaábrázolása se az a fajta propaganda vagy kultuszművészet, amit nem szeretünk. Summázva azt gondolom, hogy reményeink szerint ez mind a budapesti, mind a nemzetközi tájékozatlanabb közönséget meghökkentő, érdekes, minden szekcióban valamiféle élményt, izgalmat nyújtó tárlat lesz. Nem névsorolvasás, és nem egy olyan mechanikus tárlat, hogy összeírjuk a 300 legjelentősebbnek tartott művészt és évtizedenként mindenkitől kirakunk egy művet. Bizonyára egy olyan kiállítást is meg lehetne nézni, de úgy éreztük, hogy ez akkor semmiről nem szólna. Így viszont, hogy egy szerkezetet, egy olvasatot, fejezeteket adunk ennek a ’70 évnek, talán a nézők fejezetenként egy-egy dologra, problematikára jobban koncentrálni tudnak, és a későbbiekben talán más erdélyi művészeket is látva, igazítani, illeszteni tudják ennek a képzeletbeli utazásnak az egyes állomásaihoz.
– A budapesti idegenforgalmi csúcs idején is nyitva lesz a kiállítás?
– Április 24-től augusztus végéig tart nyitva, pont a nagy turistaszezonban. Talán Erdélyből is sokan, esetleg éppen csoportosan is megtekinthetik. Már az elején felmerült az is, hogy milyen jó lenne ezt a kiállítást vagy valamelyik változatát Erdélyben is valamilyen módon bemutatni, de helyproblémákba ütköztünk, mert ez több mint 400 művet tartalmazó kiállítás, még akkor is, ha Cseh Gusztáv Hatvan főember című alkotása hatvan kisgrafikát jelent, vagy Nagy Imrének néhány portrésorozata akár egy húszas tétel lenne. Ekkora kiállítási tér Erdélyben sajnos nincs. Viszont a redukció is véges, hiszen ha az anyagot felére, harmadára csökkentjük, akkor már nem erről a kiállításról beszélünk. Egyébként az erdélyi anyagot sem látta senki így egybegyűjtve, az önmagában is érdekes lehetne még Erdélyben is. De legalább ennyire izgalmas lehetne a Magyarországról összegyűjtött, vagy csak a Nemzeti Galériában megtalálható jó művek gyűjteménye is. Mindezekre mi nyitottak vagyunk. Lelkesedésben nincs hiány, eddig bármelyik városban voltunk Erdélyben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, mindenhol azt mondták a szervezésbe bekapcsolódók, hogy mennyire jó lenne ezt itt is bemutatni!
– Ezt magunk is megerősíthetjük. Legyen nagy siker a kiállítás!
– Mi is ugyanezt szeretnők.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)