Útjavítások kormánypénzből
Valamivel több mint hat és fél millió lejt utalt ki a kormány a legutóbbi ülésén Háromszéknek a megyei és községi utak karbantartására. Az összeg szétosztásáért, felhasználásáért felelős megyei önkormányzat szerint a pénz ugyan kevés, mégis jól jön.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke elmondta: figyelembe véve, hogy idén a fejlesztések éve mottóval elkezdett megyei útkorszerűsítés mekkora összeget emészt fel, a Ponta-kabinet által kiutalt összeg kifejezetten kevés. Az elöljáró emlékeztetett, hogy 2015-ben összesen száz kilométer út korszerűsítését, felújítását tűzték ki célul saját forrásból, és ezek a munkálatok megközelítőleg tízmillió euróba – egy kilométernyi szakasz százezer euró körüli költséget jelent –, azaz 44 millió lejbe kerülnek. Ha ehhez viszonyítják a kormány mostani adományát, akkor az 11–12 kilométer út korszerűsítésére elég. Tamás Sándor szerint ugyanakkor a kicsinek is örvendeni kell, jó néven veszik a támogatást, ami egyébként más megyékhez viszonyítva nem is olyan jelentéktelen. A most kiutalt összeg elosztásáról a soron következő tanácsülésen döntenek. Mivel a forrásokat községi utak korszerűsítésére is fel lehet használni, előzőleg a polgármesterekkel is egyeztetnek, és ennek függvényében határoznak a pénz sorsáról.
Tamás Sándor hozzátette: a megye minden térségében zajló útjavítási munkálatoknak mintegy felét sikerült lezárni, és idén befejezik a Nagyajtát Apácával összekötő, 105 méter hosszúságú hidat is. A már befejezett útszakaszokon kívül a következő testületi ülésen jóváhagyják a Sepsiszentgyörgyöt Illyefalván keresztül Brassó megye határával összekötő szakasz korszerűsítési terveit, a munkálatok beindítására még idén lehetőség nyílik. A felújítások során egyébként olyan hosszabb szakaszok is megújultak, illetve befejezés előtt állnak, mint Mikóújfalu–Hatod–Bibarcfalva vagy Hidvég–Nagyajta.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A második bécsi döntés 3. (Bevonulás Háromszékre )
A Kézdivásárhelyre bevonult 2. gépkocsizó dan­dár helyébe szeptember 21-én vitéz nemes Domaniczky Ödön tábornok vezetésével az egri 20. gyalogdandár törzse és a 44. gyalogezred érkezett. Szeptember 5-én lépte át a határt Faluszlatinánál, és szep­tember 19-én ért Csíkszeredába, majd 20-án Kozmáson, Kászonújfalun át Szárazpatakra.
Itt az ezred kettévált: egyik része Kézdiszentléleken át Kézdivásárhelyre, onnan Berecken át Sósmezőre, a másik Kézdikőváron át Torján keresztül a Felső- és Alsócsernáton útvonalon, majd Albis és Dálnok mellett elhaladva, Maksa és Eresztevény érintésével érkezett Rétyre. A bevonulás hírére Erdély felszabadult helységeiben a lakosság a honvédség ünnepélyes fogadására készül. A Székely Nép szeptember 12-ei rendkívüli kiadásában közlik a honvédcsapatok ünnepélyes háromszéki fogadtatásának forgatókönyvét. A bevonulókat szeptember 13-án a megye határán báró Szentkereszty Béla fogadja Séra István gárdaparancsnok és dr. Ferencz Lajos ügyvéd társaságában, bár senki nem tudta, milyen irányból érkezik dálnoki Miklós Béla tábornok. Háromszék központjában, a piactéren kiemelik a kék-sárga-piros színezetű zászlórudat és piros-fehér-zöldre festik át, díszemelvény készül a park Székely Mikó Kollégiummal szemközti oldalán. Bérbe adják a kollégium internátusa, a városháza és a törvényszék ablakait a bevonulás napjára, a kormányzó levelezőlap-méretű arcképét, kokárdákat árusítanak. Ez utóbbiak kitűzését, az épületek fellobogózását még nem engedélyezik. A honvédség tervezett fogadása azonos forgatókönyv szerint történt: székely vagy magyaros népviseletbe, díszmagyarba öltözve virággal, kürtőskaláccsal, a helység bejáratánál épített díszkapunál fogadták az érkezőket, köszöntőbeszédek, szavalatok, zene emelte az esemény ünnepélyességét. A Székely Nép napilapnak köszönhetően csak a sepsiszentgyörgyi kettős bevonulásról maradtak írott forrásaink, még a kézdivásárhelyi helyi lapban is csupán egy kétsoros utalást találunk. Ennek ellenére bizonyság, hogy Málnáson, Oltszemen, Szentgyörgyön, Rétytől Kovásznáig, valamint Szárazpatakon, Kézdiszentléleken, Kézdivásárhelyen át Sósmezőig nemcsak a gyorshadtest haladt át, hanem 20-án vagy 21-én a VII. hadtest egri 20. gyalogdandárja is, tehát ezekbe a helységekbe kettős bevonulás történt. Tény az is, hogy a gyorshadtest szeptember 12–13-án csak az útjába eső helységeket érintette. Ha a bevonulók útvonala elkerülte a települést, lakói a vonulási út legközelebbi pontján sorakoztak fel, itt állítva meg és köszöntve az érkezőket. Így például Bodok, Étfalvazoltán és Zalán lakossága a vasútállomás mögött, Gidófalva, Fotosmartonos, Kőröspatak, Kálnok népe a gidófalvi keresztútnál, Felsőrákos, Olasztelek, Székelyszáldobos és Vargyas pedig a Vargyas–Olasztelek, Fel­sőrákos–Székelyszál­dobos útkereszteződésnél köszöntötte a bevonuló magyar katonákat. Megtörtént az is, hogy egy szakasz, letérve a főútvonalról, a közeli helységbe is bekukkantott, majd újból csatlakozott csapatához – Ba­rót–Köpec–Nagyajta (sőt, Középajta)–Bölön; Sár­falva–Hi­lib–Gelence–Haraly–Zabola, illetve Kovászna–Csomakőrös–Papolc. A megye hely­ségeiben a katonai közigazgatást végző és ellenőrző helyőrség közvetlenül a szeptember 20–21-ei érkezést követő napokban rendezkedett be több esetben úgy, hogy a katonákat módosabb gazdákhoz szállásolták el. A csendőrőrsök egy része ezekben a napokban foglalta el kijelölt helyét. Szeptember 13-án Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen működésbe lépett a Magyar Királyi Posta. A következő napokban megérkezett a Magyar Nemzeti Bank és a pénzügyőrség, és máris megkezdték a pénz beváltását. A Háromszék Takarékpénztárnál 30 lejért egy pengőt fizettek. Megszervezték a helyi közigazgatást, mely a pillanatnyi viszonyokra való tekintettel katonai jellegű lett. Vármegyei katonai parancs­noknak vitéz Tallér Gusztáv nyugalmazott tábornokot, a megyeszékhely parancsnokának báró Gaudernák Emilt nevezték ki. A közigazgatási tisztviselők is tiszti rangban álltak, de mind szakemberek voltak. A katonai közigazgatás november 26-áig volt érvényben, majd a polgári adminisztráció váltotta fel.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (A zöldhatáron átszökő ötvenhatos erdélyi fiatalok)
Eddig csak feltételes módban emlegették a magyar forradalmi harcokban tevékenyen is részt vevő erdélyi magyarokat, mert semmilyen konkrét adat nem állt rendelkezésre. Az 1989 decemberét követő oldódás jele, hogy végre meg mernek szólalni a közvetlen résztvevők. Közéjük tartozik a csikvacsárcsi Kovács Lajos, akit 1958. május 18-án tartóztattak le, mert törvénytelenül akart a határon átkelni a forradalom megsegítésére. Négyévi börtönbüntetésre ítélték, amit teljes egészében letöltött.
A baróti középiskola négy 16 éves diákját több ízben említettük: Bíró Benjámin Csíkszentdomokosról, Kovács János és Mojszesz Márton Nagyajtáról, Józsa Csaba Bibarcfalváról 1956. november 9-én vonatra ült, hogy közvetlenül segítsék a forradalmárokat. Vonattal Nagyváradig, onnan Érmihályfalvára utaztak, ugyanis Bíró Benjámin az 1947-es szárazság idején itt vészelte át az éhség hónapjait. A gyerekek éjszaka próbáltak a zöldhatáron átjutni, azonban a nagy riadalomban és tájékozatlanságban Kovács János és Mojszesz Márton lemaradt. Ketten sikeresen túljutottak a határon, s Nyíregyháza felé indultak. Nyírszapolyban kértek szállást. Több ellenőrzést szerencsésen megúsztak, azonban belefutottak az egyik magyar járőröző csoportba. Mindez november 13-án történt. Azt mondták, hogy Jugoszláviából szöktek át. Kalandos történetükhöz tartozik, hogy a naponta vagy óránként megismétlődő ellenőrzések és igazoltatások ellenére sem Nyugat felé indultak, hanem ottmaradtak Magyarországon, mert ők mindenáron a forradalmárokon akartak segíteni. És ez lett a vesztük! 
1956 decemberében az egyik család (a Borbély családról van szó a Pécs melletti Kárász községből) még örökbe fogadta a két erdélyi gyereket, folytatták is a tanulmányaikat, azonban 1957 márciusában hívatták őket a rendőrségre. Először közölték velük: pontosan tudják, honnan szöktek át, ismerik adataikat, a szülők nevét. 1957. március 14-én a két szökevény gyermeket letartóztatták. Már az sem segített, hogy a szülők beleegyeztek: a két kiskorú Magyarországon maradjon. A határőrség Debrecentől a magyar–román határig kísérte Józsa Csabát és Bíró Benjámint. Biharpüspökinél adták át a román határőröknek. 
Ami ezután történt, valóban rémregénybe illő. Vallatáskor főleg arra voltak kíváncsiak: ki biztatta őket a zöldhatáron való átkelésre? Hiába állított ki a magyar rendőrség olyan igazolást, hogy a két kiskorú semmilyen ellenforradalmi akcióban nem vett részt, Nagyváradon a katonai ügyészség mindkettőjüket 3–3 évi börtönbüntetésre ítélte. Csak hosszas kérelmezés után helyezték át őket a kiskorúak börtönébe, Nagyaknára (Ocnele Mari). Közben végig kellett szenvedniük az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás megtorlását: gépfegyverrel belőttek a cellákba, majd minden indok nélkül verték az elítélteket. Józsa Csaba életben maradását annak köszönhette, hogy vizes mellhártyagyulladást kapott, így került vissza a szamosújvári börtön beteggondozójába. Ide hozták a Duna-deltai megsemmisítő táborok túlélőit, a csont-tébécés betegeket. Mellette halt meg a sepsiszentgyörgyi koszorúzó diákok elsőrendű vádlottja, Szalay Attila. Valójában agyonverték! A szászrégeni Palotás-csoport
Akárcsak a baróti kisdiákok, a szászrégeni magyar gimnázium tanulói is kitörő lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét. A szervezkedést Fekete Kéz néven ismerték a környéken és a Securitatén. A diákok egy része gyergyóditrói és szárhegyi származású volt, s az ötvenes évek eleji zendülés elfojtását ez a szervezet akarta megtorolni. Kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra, ezt tették 1956 októberében-novemberében Szászrégenben is.
Mild Árpád szászrégeni diák kezdeményezte a szervezkedést. Nemes Sándor, Kiss Gábor, Mild Árpád és a gyergyószárhegyi Páll László arról beszélgettek, hogy át kellene szökniük a zöldhatáron, hogy a forradalom mellé álljanak és segítsék a forradalmárokat. Páll László egy kis kaliberű revolvert is szerzett, amelyet a határátlépésnél védekezésre akartak használni. A Securitate valamit sejtett, s az egyik szilenciumról kihallgatásra vitték a kisdiákokat. Akkor még nem találták meg a revolvert, a diákokat is hazaengedték. 
A román és magyar iskolák 1959-es egyesítése új lendületet adott a csírájában elhalt szervezkedésnek. Szászrégen környékét többségében románok lakták és lakják. Az egyesítést könyörtelenül végrehajtották: a magyar osztályt átvitték a román iskolába, helyébe hozták a párhuzamos román osztályt. A kollégiumban is egy magyar tanuló mellé mindig egy románt helyeztek. A volt régeni osztálytársak, Palotás András, Páll László, Bedő Gedeon szervezkedtek: a magyarok kapják vissza a jogaikat, állítsák vissza a régeni magyar iskolát, ne legyen vegyes, mert az a teljes elrománosításhoz vezet. Naivan úgy képzelték el, hogy aláírásokat gyűjtenek, s mellékelik a követeléseket is: az összes magyar iskola visszaállítása; a magyar egyetemek visszaállítása és az egész oktatási helyzet nemzetközi fórumok elé terjesztése.
– Ha mindezeket a követeléseket nem teljesítik – emlékezik Páll László –, akkor követeljük Erdély függetlenségét vagy Magyarországhoz való csatolását. A csoport tagjainak egy része Marosvásárhelyen technikumba járt, onnan követték és szervezték a szászrégeni „akciót”. Az aláírásgyűjtés lassan haladt, Nemes Sándor és Nagy József rádiójavító a fegyverek beszerzését tartották a legfontosabbnak. Nemes Sándor elutazott Gyergyószárhegyre, hogy felkutassa a csűrökben, padlásokon eldugott fegyvereket. Valószínűleg árulás folytán felgöngyölítették az egész szervezkedést. 1960 júniusában tartóztatták le a csoport 24 tagját, majd következtek a kihallgatások. A vallatók elsősorban a magyar forradalommal való szolidarizálásra, a zöldhatáron való illegális átkelési tervre voltak kíváncsiak. Mindenáron koncepciós pert akartak kreálni az egész szervezkedésből. Ezért azzal vádolták a diákokat, hogy az augusztus 23-i ünnepségen fegyveres támadást akartak indítani a dísztribün ellen, s hogy Erdély Magyarországhoz való csatolását követelték. Néhányukat azzal is vádolták, hogy 1956-ban tiltott határátkelésre készültek. A fő vádpont: Erdélyben is „ellenforradalmat” akartak kirobbantani. Mivel megtalálták a Gyergyószárhegyről hozott rozsdás fegyvereket s a kis kaliberű revolvert, a fegyveres felkelés tervét is ráfogták a részben még kiskorú gyermekekre. Szigorú büntetésekkel próbáltak példát statuálni.
A büntetések:
Palotás Árpád 23 év, Szilágyi Árpád 22 év, Czimbalmos Balázs 22 év, Czimbalmos Károly 20 év, Ilyés Alajos 18 év, Simon Gyula 16 év, Kertész András 16 év, Páll László 16 év, Bara Lajos 15 év, Gáspár Domokos 15 év, Keresztes Ignác 15 év, Papp József 12 év, Fülöp Ákos 10 év, Kovács Pál 10 év, Kolcsár Géza 10 év, Bedő Gedeon 10 év, Fülöp Antal 8 év, Hadnagy István 8 év, Bartis János 8 év, Bíró Károly 6 év, Szilágyi Lajos 6 év, Ambrus Hedvig 1 év, Dezső Katalin 1 év, Vass Julianna 1 év.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A közösségépítés éve Háromszéken (Kovászna megye költségvetése)
A közösségépítés évének nevezte az idei esztendőt Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a megyei közgyűlés pénteki soros ülésén, melynek keretében elfogadták a 2016-os költségvetést. Az önkormányzati vezető előadásában elmondta, hogy a fejlesztési összegeket elsősorban a megyei utakba és hidakba fektetik, majd az egészségügybe, mert felmérésük szerint ezt várják el az emberek. A harmadik fejezet megjelölését a végére hagyta. Elmondta, tavaly ilyenkor azt ígérték, 2015 a gyarapodás éve lesz, és 90 százalékban sikerült megvalósítani terveiket, sőt, az útépítésben túl is szárnyalták. Egy éve még 70 kilométer utat ígértek, később felemelték 100-ra, és lám, 102 kilométert sikerült felújítaniuk. Az elnök hozzátette, az útépítők elfuseráltak egy szakaszt Angyaloson és mintegy két kilométernyit Zágon Nagyborosnyó felőli bejáratánál, de azt újraaszfaltozzák (nem csak foltozzák – hangsúlyozta).
A megyei tanács és alárendelt intézményeinek idei összköltségvetése 197 millió lej, mintegy kétharmada a tavalyinak, de akkor európai uniós programok futottak. Az összeget szinte fele-fele arányban fordítják működtetésre és fejlesztésre. A fejlesztési részben 41 millió lejt szánnak útjavításra. Ez valamivel több, mint a tavalyi összeg, ám kilométerben kevesebb lesz, mert két költséges útépítést terveznek: a Sepsiszentgyörgyöt Illyefalván át Brassó megyével összekötő utat és az új hulladéktározót kiszolgáló szakaszt, mely Maksát köti össze a kovásznai országúttal, Cófalva előtt torkollik abba. Befejezik a Nagyajta és Apáca közötti Olt-hidat. Az építmény már áll, ma kezdik el a korlátok felszerelését. Idénre maradt a Kilyént Uzonon és Bikfalván át Brassó megyével összekötő felújított út mentén a sáncok kialakítása a településeken. Kommandón a régi tábor helyén újat építenek. A jogi gubancok kitisztázásával csúszott a terv, de ebben az évben meglesz. Közel 6 millió lej fordítanak rá. A Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház felújítására 6,7 millió lejt, a hulladékgazdálkodási tervre 2,6 milliót szánnak.  Más beruházások: a Bod Péter Megyei Könyvtár fejlesztésére 3 milliót, az ojtozi megyehatárjelző építményre 102 ezret, a kézdivásárhelyi Ady Endre utcai gyermekközpontra 239 ezret, a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc utcai központ bővítésére 462 ezer lejt szánnak. Hozzájárulnak a baróti tűzoltóság létesítéséhez.
Utak, hidak és egészségügy mellett szociális védelemre, kulturális intézményekre is fordítanak. A megyében jelenleg 1340 árva gyerekről és a hidvégi otthonban 106 idős emberről gondoskodnak. A szociális pályázati alapba idén 400 ezer lejt különítettek el, de szándékukban áll ezt növelni. Igyekeznek támogatni a gyulafehérvári Caritas segélyszolgálat megyei szervezetét és a Diakónia Keresztyén Alapítványt, amelyek több mint 120 emberről gondoskodnak, és a kormány megnyirbálta állami támogatásukat.
Továbbra is támogatják a vidéki kultúrotthonok felújítását, az önkormányzati tulajdonban levő orvosi rendelők korszerűsítését, hagyományőrző egyesületek ruházatát, és pályázhatnak civil szervezetek, egyházközségek, sportegyesületek és ifjúsági szervezetek támogatásra. Az idei év harmadik prioritása az emberekbe való befektetés, azaz a képzés és a továbbképzés támogatása, hiszen, mint a tanácselnök fogalmazott, közösséget keresettel rendelkező, képzett emberekkel lehet építeni.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyed Ákos párhuzamos történelmekről és a székelység megmaradásának esélyeiről
Erdély és a Kárpát-medence egyik legismertebb történésze, a Kolozsváron élő Egyed Ákos kapta idén az életműdíjat az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjak ünnepélyes átadásán. A 86 éves történész 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, fő kutatási területei: a székelység története, az 1848-as forradalom és szabadságharc erdélyi vonatkozásai, Erdély 1867-től 1914-ig terjedő története. Jelenleg az új, háromkötetes Székely történelem című munkán dolgozik társszerzőként és a szerkesztőbizottság elnökeként. Egyed Ákost a múlt tanulságairól, a székelység megmaradásának esélyeiről, román és magyar történelmi mítoszokról és a párhuzamos történelmek közelítésének lehetőségéről kérdeztük.
- Azt mondta egy előadásában: azért kell tanulmányozni a történelmet, mert abból tanulságokat lehet levonni a jövőre nézve. Ön sokat tanulmányozta a székelység történetét: érvényes ez rájuk, a székely közösség jövőjére is?
- Az igazság az, hogy nem egyes történelmi eseményekből, hanem tágabb értelemben vett korszakból, intézmények fennállásából lehet tanulságokat levonni. A történésznek mindig szét kell tudnia választani a jelentős eseményeket a jelentéktelenektől, csak az a bökkenő, hogy néha megváltozik a nézőpont: ami egy ideig részletkérdésnek tűnt, arról egyszercsak kiderülhet, hogy nagyon oda kell figyelni rá.
A székelység történetében a székely örökség (siculica hereditas) a földtulajdon egyik legfontosabb formája volt. A siculica hereditas olyan földtulajdont jelentett, amelyhez a királynak se volt joga hozzányúlni. A király nem kobozhatta el, nem adományozhatta másnak a székely ember földbirtokát, és akkor sem szállt a királyi tulajdonba, ha nem volt örököse az illetőnek: ebben az esetben a rokonságra vagy a faluközösségre maradt a föld. Ez a székely örökség 1562-ig működött ilyen formában. Akkor volt egy nagy székely felkelés, amit úgy toroltak meg, hogy megszüntették a székely örökség említett jellegét. Ettől kezdve a hűtlenséggel vádolt személytől el lehetett kobozni a birtokot. Ezzel bevitték a Székelyföldre a feudalizmust és a jobbágyrendszert, ami azelőtt csak csírájában létezett ezen a területen. Addig a jobbágy szót nem is használták, „földönlakónak” nevezték, aki a más földjén dolgozott.
- A földtulajdon mint megtartó erő
- De a székely örökség mégis erősen tartotta magát mint fő tulajdonforma egészen a 1848-ig, vagyis a polgári földtulajdon kialakulásáig. A földvagyon és az erre épülő földművelés és állattenyésztés évszázadokon át megtartotta a székelységet. Ebből biztosították a hadi szolgálattal járó kiadásokat is, ami a székely nép fő feladata volt: a föld termelte ki a lótartás és a hadi felszerelések költségét. A haza védelméért cserébe viszont nem kellett adót fizetniük. A székely örökség volt az a tényező, aminek köszönhetően ennek a régiónak a lakossága meg tudta őrizni évszázadokon át az identitását.
Manapság, ha a Székelyföldön jár, akkor azt látja az ember, hogy a határ fele nincs megművelve. Hatalmas területeken, nagyrészt máshonnan érkezett pásztorok legeltetik a juhnyájaikat. Az 1989-es változások után a földek nagy része visszakerült a korábbi tulajdonosokhoz, de már nincs úgymond értéke. Egymás után dobják el a tulajdonosok, majdnem ingyen, és a föld elkótyavetyélésével megszűnik a kapcsolat a székely ember, a székely család és a szülőföld között. Ez az oka, hogy a falvak néptelenednek el. Ha a falu már nem védi meg a szülőföldet, fellazul a kapocs, szétlazulnak a családok, szétszóródik a falu lakossága. Márpedig Székelyföldnek a fő településformája a falu volt: csak későn alakultak ki a mezővárosok és a régió egyetlen szabad királyi városa, Marosvásárhely.
Mindezek miatt a székelység jelenleg olyan súlyos helyzetben van, hogy ha nem alakul ki valami olyan stabil foglalkozási ágazat (főleg iparra gondolok), amely tömeges megélhetést biztosít, akkor a székely fiatalok el fognak vándorolni.
- „Mintha csak a románoknak lett volna 1848-uk”
Napjainkban a hazai történelemtudomány egyik fő sajátossága a párhuzamos történelemírás. Például az Ön által behatóan tanulmányozott területen, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tekintetében is van egy román és egy magyar „változat”. Hogy látja: van esély a párhuzamosság felszámolására és arra, hogy egy közös (magyarok és románok által egyaránt elfogadott) történelem alakuljon ki – a kényes kérdésekben is?
- Ez a kérdés régóta foglalkoztat engem, mert a történelem értelmezése kihat a közhangulatra. Figyelje meg az utcák, terek elnevezését: ma már Kolozsvár olyan, mintha csak a románoknak lett volna 1848-uk. A kétfajta történelemszemlélet közelítése a közhangulaton is javítani tudna, és erre jó példa a német-francia közös erőfeszítés, amellyel legalább azt elérték, hogy nem taszítja szét a történelem a két népet egymástól.
Nálunk súlyosabb a helyzet, és ennek az az oka, hogy a román történészek nem ismerik a magyar forrásokat, igaz a magyarok se eléggé a román forrásokat. Ennek az a következménye, hogy nagyon egyoldalúan látják a történteket. Magam is többször felhívtam a figyelmet különböző fórumokon arra, hogy ha nem ismerjük egymás forrásait, és nem próbáljuk a kettőt összevetve értelmezni, akkor elkerülhetetlen az egyoldalúság és az egymásra mutogatás.
- Ennek nyelvi akadályai vannak?
- Inkább azt mondanám, hogy nincs elég akarat. Én magam is többször javasoltam román kollégáknak, hogy üljünk össze, és próbáljunk olyan közös témát találni, ami összeköt, és abból kiindulva haladjunk a legkényesebb kérdések fele. Ilyen közös téma például a jobbágyfelszabadítás: ez mindenkinek érdeke volt, aki itt lakott Erdélyben. Erről 1848 júniusában hozta meg a törvényt a kolozsvári Országgyűlés. 1848. június 18-án lépett érvénybe, és abban a pillanatban a román jobbágyok is tulajdonosaivá váltak annak a földnek, amit megműveltek és addig robotot vagy dézsmát adtak róla. Kialakult egy erős román földtulajdonos paraszt osztály, amellyel óriásit lépett előre a román társadalom. Nos, erről a mozzanatról a román történetírás alig ejt szót.
Ebből kiindulva lehetnek megtalálni a közös hangot, és aztán kellene az 1848 őszén, s telén dúló polgárháborúról is beszélni, aminek következtében egész vidékek magyarságának nem kis része pusztult el például Alsó-Fehér megyében. Aztán következett a megtorlás, amelynek során sok román is elpusztult, de nem annyi, mint magyar, és ezt éppen a román források is bizonyítják.
1848 tavaszán a balázsfalvi nemzeti gyűlés kérte, hogy a románt is ismerjék el Erdély negyedik nemzetének a magyar, a székely és a szász mellett. Csakhogy ekkor, 1848 tavaszán szűntek meg a középkorból fennmaradt rendi nemzetek, a velük járó előjogokkal együtt – helyükben polgári nemzetek alakultak ki. Ezért a román mint rendi nemzet elismerése nem történt meg, de a kolozsvári országgyűlés eltörölte a megkülönböztető rendi törvényeket, és kimondta, hogy az ország minden polgára jogilag teljes mértékben egyenlő. Az erdélyi után a pesti országgyűlés (amelyen román képviselők is voltak) szintén elfogadta ugyanezt. Ez 1848 nyarán történt. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a magyarság ezt követően is fenntartotta azt az álláspontját, hogy egyetlen politikai nemzet van, a magyar, és ennek a politikai nemzetnek a része minden állampolgár. Ezt a koncepciót a románok sohasem tudták elfogadni. A kérdés tehát nagyon bonyolult, de a két történetírásnak ebben a bonyolult kérdésben is volnának olyan fogódzói, amellyel a két koncepciót úgy lehetne közelebb hozni egymáshoz, hogy azok az általános történetírásban és a történeti tudatban a maguk helyére kerüljenek. És azt is nagyon fontos lenne elmondani, hogy maga a nép abban az időben ilyen élesen nem érezte az ellentétet, mint ahogy azt a későbbi történetírás be akarja állítani: hisz a mindennapjaikat békésen élték a magyarok és a románok a falvakban. Az ellentétek a politikai elit szintjén voltak élesek.
Minderről, ismétlem, közösen kéne beszélni, román és magyar történetíróknak. Főleg ilyen országban, mint a mienk is, ahol annyira fontos a történelem a közhangulat szempontjából.
- Az új román történészgenerációban vannak néhányan, akik próbálják megtisztítani történelemtudományt a mítoszoktól. Gondolok itt például Lucian Boiára. Találkozott vele?
- Személyesen nem találkoztunk, de ismerem a munkásságát. Nemcsak ő, hanem még néhányan a fiatalabb generációból igyekeznek a román történelemről objektíven, mítoszok nélkül beszélni, például elismerik, hogy tudománytalan a „három román országról” beszélni (amelyek között Erdély az egyik román ország). De a legkényesebb kérdéseket egyelőre ők is kerülik. Az általuk elindított tendenciát kéne erősíteni, nagyobb teret adni nekik a román köztudatban is – magyar részről persze nincs híja az érdeklődésnek.
- Nekünk, magyaroknak nincsenek ilyen heroizáló mítoszaink, amelyek a történeti tudatunkba épültek?
- De vannak, csakhogy ezeket a magyar történelemtudomány már rég úgy kezeli, ahogy kell, vagyis mítoszként. A történetírás módszertana a 19. században alakult ki, ennek legfontosabb eleme a forráskritika. A magyar történetírás ezt alkalmazza, így sokkal kritikusabban viszonyul a romantikus elméletekhez, mint a román. Gondolok itt például a romantikus történetírásnak arra az elméletére, hogy a magyarok és a székelyek a hunok leszármazottai. Ettől azonban a tudományos történetírás már a 19. században elhatárolódott. Mindenestre az elgondolkodtató, miért tartja fenn magát ennyire makacsul a hun-magyar rokonság mítosza, annak ellenére, hogy a történetírás szerint idegenektől vettük át ezt az elméletet, onnan került a magyar köztudatba.
- Többször említette, hogy a székelység történetében még sok fehér folt, megválaszolatlan kérdés van. Mondjon egy példát.
Például a székelység eredetének kérdése. A közvélemény most is azt tartja, hogy hunoktól származunk, hisz sok amatőr történész most is ezt terjeszti, Anonymusra meg Kézai Simonra hivatkozva. De erre, ismétlem, nincs bizonyíték.
- Készül az új, háromkötetes Székely történelem, amelynek Ön egyrészt társszerzője, másrészt a szerkesztőbizottság elnöke. Mi újat hoz ez a székely történetének eddigi koncepciójához képest?
- Mindkét koncepciót ismertetjük: azt is, amely szerint a székelyek magyarok, és azt is, amely szerint a székely: csatlakozott nép. Két szerző, mindkettő a maga forrásaira hivatkozva, kifejti erről a véleményét. További nagy kérdőjel a székelyek letelepedésének problematikája: a régi történetírás szerint ez teljesen spontánul történt, van azonban egy olyan felfogás is, miszerint betelepítették őket. Ennek bizonyítéka például, hogy annyira sikeres volt a székely megtelepedés, hogy az teljesen spontánul aligha mehetett végbe. Én is hajlok ezen elmélet felé. A nemzetségek és később a székek közti határokat olyan pontosan megjelölték, hogy az teljesen spontánul aligha történhetett meg.
- A fiatal történészek számára tehát ez a téma valóságos aranybánya lehet. De vannak források, amelyek alapján tovább lehet kutatni a székelység eredetét és megtelepedését?
Egyrészt ott van a szavakban, elnevezésekben rejlő lehetőség, például a határok, falvak megnevezése. Kérdés például, miért van Erdővidéken három Ajta: Nagyajta, Középajta és Szárazajta. Nagybacon egyik fele Sepsibacon volt, a másik fele Telegdibacon. A technika fantasztikus vívmányaival az írott forrásokat is sokkal hatékonyabban lehet tanulmányozni – gondolok itt arra, hogy például nem kell már órákon, sőt napokon keresztül, másolni a levéltárban egy-egy dokumentumot, hanem pillanatok alatt kikereshető és lemásolva a kezedbe is adják.
Ezernyi titkot rejt még a föld
A másik nagyon fontos forrás, amelynek a kiaknázása még csak éppen elkezdődött Székelyföldön, a régészeti feltárás és az abból származó leletek. Még nagyon sok mindent rejt a föld! Most Székelyudvarhelyen a Székelytámadt várnál folynak az ásatások, és tavaly az egyik régész megtalált egy téglatöredéket, amelyen rovásírásos jelek vannak, Háromszéken pedig, úgy tűnik, talán honfoglalás kori temetőket tártak fel, de a leleteket még mindig nem sikerült pontosan „megfejteni”. A régészet tehát még nagyon sok újat ígér a székelység kutatásának terén. A probléma az, hogy a régészeti feltárás azon túl, hogy nagy szakértelmet igényel, rendkívül költséges is.
- Van rá remény, hogy ez az új Székely történelem egyszer román nyelven is napvilágot lát?
- Ötletként felmerült már. Nem lenne könnyű feladat, de valóban nagyon jó volna. 
T. Koós Imola. maszol.ro

Csodasarkok Erdővidékre (Miénk a város vetélkedő)
A magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága által külhoni magyar óvodások és kisiskolások számára tavaly meghirdetett Miénk a város játékos vetélkedőn háromezernél többen vettek részt, ám Kárpát-medencei viszonylatban mindössze ötvenen kapták meg a százezer forint összértékű, könyvekből, fejlesztő- és társasjátékokból álló Csodasarkot. Az Erdélybe jutott harmincegy díjból több is Erdővidékre került.
Szarka Gábor konzul hétvégén Nagyajtán a Kriza János Általános Iskola II. osztályos tanulójának, Molnos Adrienn Katalinnak és Bardocon a Benkő József Általános Iskola IV. osztályos diákjának, Tokos Kincsőnek adta át jutalmukat, a közösségük által használható Csodasarkot, további két tanuló, a II. osztályos Tokos Dorottya, illetve a nagycsoportos Tokos Andrea könyvjutalomban részesült. Molnos Adrienn Katalin édesanyja, Molnos Ildikó elmondta: a felhívásra az interneten bukkant rá, majd rákérdezett lányánál, részt akar-e venni olyan versenyen, melyen dolgozni kell, de a nyeremény nem kizárólag az övé lesz, hanem meg kell osztania társaival. Kislánya igent mondott a kihívásra, s jó szívvel oldotta meg a naponta érkező feladatokat, válaszolt a kvízkérdésekre, rajzolt, gyurmázott és fogalmazást írt. „Jó érzés volt látnom, hogy az alig nyolcesztendős lányom milyen komolyan áll hozzá a feladathoz, s dolgozik kitartóan diáktársai érdekében. Nagy volt az öröm akkor is, amikor decemberben megkaptuk az értesítést, hogy mi is a jutalmazottak közé kerültünk, s akkor is, amikor megérkeztek az ajándékok – biztos vagyok benne, sokak lelik örömüket a hétvégén átvett Csodasarkokban” – nyilatkozta Molnos Katalin.
Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Országos versmondó és népdaléneklő verseny
Az unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) 2016. február 12-14. között közel száz résztvevővel Kolozsváron szervezte meg a XIX. ODFIE versmondó és népdaléneklő versenyt.
A rendezvény helyszínéül a János Zsigmond Unitárius Kollégium szolgált. A péntek délutáni beiratkozást követően beszélgetős műsorra került sor Mesterek társaságában címmel. Meghívottaink voltak László Noémi költő, Kocsis Tünde rendező és Bárdos Réka népdalénekes. A moderátor Rácz Norbert Zsolt kolozsvári unitárius lelkész volt. Később a fiatalok műhelymunkán vehettek részt, a népdalosok Bárdos Rékával, a versmondók pedig Kocsis Tündével. Vacsora után táncházra került sor, amit Nagy Vanda és Császár Szabolcs, a Duruzsló néptáncegyüttes oktatói vezettek.
A tulajdonképpeni verseny szombat délelőtt kezdődött egy alkalmi áhítat után, melyet Benczédi Zsófia elsőéves teológiai hallgató tartott. Az idei versenyre 35 fiatal jelentkezett Erdély különböző településeiről: Homoródszentpéter, Homoródalmás, Kisbacon, Olasztelek, Gyergyószentmiklós, Szentháromság, Székelyszáldobos, Vargyas, Oklánd, Kolozsvár, Magyarandrásfalva, Marosvásárhely, Nagyajta, Székelykeresztúr, Szentábrahám, Kissolymos, Ürmös, Köpec, Barót, Korond, Gagy, Gyepes és Székelyszenterzsébet.
A versenyen felváltva a népdalos és versmondó kategória jelöltjei léptek fel. A versenyt színesítették korábbi dobogósok fellépései: Dénes Erzsébet énekelt, hegedűn Palkó Zalán Koppány kísérte, szintén énekelt Ilkei Loránd. A LángÓl zenekar megzenésített verseivel hangolódhattunk még inkább a rendezvényre. Ebéd után a Zurboló néptáncegyüttes lépett a színpadra, a talpalávalót a Harmadik Zenekar húzta. Ezt követően a gálaműsor keretén belül Fekete Hunor népdalelőadását, majd a bírálóbizottság tagjai közül Timaru Carina esti énekét hallgathattuk meg, amit a díjak kiosztása követett. Vacsora után a Bemugri, azaz a székelykeresztúri Berde Mózes Unitárius Gimnázium színjátszó csoportja adta elő a VÉR-TEST-VÉR című előadását. Gitáresttel zárult a verseny napja.
A versmondó verseny első díját Sánta Orsolya (Kolozsvár) érdemelte ki. A dobogó második lépcsőfokára Isztojka Máté (a Berde Mózes Unitárius Gimnázium képviseletében) lépett, a harmadik díjat pedig Nagy Norbert (Marosvásárhely) érdemelte ki. Különdíjban részesültek: Vincze Csenge (Kolozsvár), Farkas Anna (Kolozsvár). Bátorító díjjal térhetett haza Hajas Vince (Homoródalmás). A háromszék- felsőfehéri egyházkör különdíjait Tatár Ágnes Tekla (Ürmös) és Ilkei Klementina Imelda (Barót) vihették haza, Szőcs Boróka (Marosvásárhely), valamint Csibi Kriszta (Marosvásárhely) pedig a Magyar Ifjúsági Tanács díjait, utóbbi a közönségdíjat is kiérdemelte.
A népdaléneklő versenyen a bírálóbizottság első díját Sükei Katalin (Olasztelek) nyerte. A második helyezést Ilkei Árpád (Vargyas) kapta meg. A harmadik díjat Balázs Helga (Gyergyószentmiklós) vitte haza. Különdíjat kapott: Lakatos Ágnes (Kisbacon). Népdal kategóriában a háromszék- felsőfehéri egyházkör különdíját a nagyajtai Fekete Kincső (Nagyajta) érdemelte ki, a közönség kedvence pedig Sükei Katalin (Olasztelek) lett.
Vasárnap a kolozsvár-belvárosi unitárius templomban Jobbágy Júlia segédlelkész alkalmi szolgálatával zárult a rendezvény, amelynek a támogatója a Bethlen Gábor Alap.
Az ODFIE elnöksége. Népújság (Marosvásárhely)

Felmérést végez a kisebbségi nyelvi jogok gyakorlatba ültetéséről az RMDSZ
A Kulturális Autonómia Tanács (KAT) döntése értelmében az RMDSZ Ügyvezető Elnökség teljességre törekvő felmérést végez a kisebbségi nyelvi jogok gyakorlatba ültetéséről. A felmérés első részében a helységnévtáblákat, az önkormányzatok és ezek intézményeinek névtábláit, valamint a minisztériumok alá tartozó megyei intézmények feliratozását vizsgálja a szövetség. 
A monitorizálás során a felmérést készítők a 2002-es népszámlálás adataiból a 2007-ben módosított törvényt figyelembe véve dolgoznak, amely szerint a 20 százalékos kisebbségi arányt képviselő települések esetében az anyanyelvhasználat szerzett jog. Amennyiben az ezt követő időszakban valamely kisebbség aránya a nyelvhasználati küszöb alá csökken, az említett nyelvi jogok továbbra is érvényben maradnak.
A tapasztalt szabálysértéseket az önkormányzatok, valamint az illetékes intézmények tudomására hozzák- olvasható a szövetség közleményében. Ismertetik a nyelvi jogokra vonatkozó előírásokat, felhívják az intézmények figyelmét a helyes névhasználatra, és kérik a törvényesség helyreállítását. „Településneveink kulturális örökségünk része, az intézménynevek magyar feltűntetése nyelvi komfortérzetünk elengedhetetlen feltétele. A nyelvi jogokkal kapcsolatos szabálysértések esetében – ha más eljárás nem célravezető – bírósági úton szerzünk érvényt a törvényi előírásoknakˮ – erősítette meg Székely István, a KAT elnöke.
Az elmúlt hónapokban az ország számos megyéjéből érkeztek a KAT-hoz helységnévtáblákat, illetve különböző intézmények feliratait rögzítő fotók. Eddig a Hunyad, Szeben és Kovászna megyei települések adatait dolgozták fel. 
"Az eddigi adatok alapján a településtáblák döntő többségükben kétnyelvűek, és helyesen tüntetik fel a település magyar megnevezését, méretük is megfelel az előírásoknak. Több típusú szabálysértést is tapasztaltunk: hiányzik a helységnévtábla például Fotosmartonoson és Kispatakon, csak románul szerepel a helységnév Küküllőalmás bejáratánál. Sepsibesenyő esetében a településtáblán helytelenül csak Besenyő szerepel, előtag nélkül. Van olyan település is, például Papolc, ahol az üdvözlőtáblákon szerepel ugyan a magyar településnév, de a településtáblán már csak a román megnevezés olvasható. Több településtábla elhanyagolt, vagy megrongált, mint például Rákosdon, ahol a magyar megnevezést lefestették" - tájékoztatnak. 
A KAT rendelkezésére álló adatok szerint Kovászna megyében van olyan vasútállomás is, ahol az állomástáblán a településnév csak román nyelven van feltüntetve, mint például Angyaloson. A vasútállomások esetében az adatgyűjtést még folytatják.
Az önkormányzati intézmények döntő többsége eleget tesz a kétnyelvűségre vonatkozó jogszabályi előírásoknak, de van olyan település is, például Somogyom, ahol az iskolán és a kultúrházon csak román intézménytábla van. Van olyan község is, ahol az intézménytáblán helytelenül szerepel a magyar településnév: például Nagyajta helyett Nagy Ajta szerepel a polgármesteri hivatalon. Bereck esetében a Művelődési központ intézménynév szerepel helytelenül, rövid ü-vel, Csomakőrösön pedig az iskolán rövid ö-vel szerepel a település neve.
Az eddigi adatok szerint a minisztériumok alá tartozó megyei intézmények feliratozása megfelelő, itt azonban pontosítaniuk kell azon intézmények körét, amelyek a nyelvhasználattal kapcsolatos törvények hatálya alá esnek. maszol.ro

Az RMDSZ-be igazolt át Nagyborosnyó néppártos polgármestere
Szakított az Erdély Magyar Néppárttal és kérte a beiratkozását az RMDSZ-be Szőcs Levente, Nagyborosnyó jelenlegi polgármestere, az EMNP jelenlegi orbaiszéki elnöke, akinek az RMDSZ megyei Állandó Tanácsa jóváhagyta azon kérést, hogy részt vehessen az április 10-i községi RMDSZ-es jelöltek előválasztásán.
Tamás Sándor háromszéki RMDSZ-elnök úgy fogalmazott, bár az EMNP megyei és országos szervezete folyamatosan ellenzi az összefogást, a településeken dolgozó emberek felismerték, hogy a magyarság jövőjének, a települések fejlesztésének előfeltétele az együttműködés.
Baróton Lázár Kiss Barna-András, Esztelneken Domokos Ferenc, Bölönben Sikó Imre, Maksán Deszke János, Kézdiszentléleken Balogh Tibor, Nagyajtán Bihari Edömér, Nagybaconban Simon András, Sepsibükszádon Bács Márton Csaba és Lemhényben Lukács Róbert indul RMDSZ-színekben a helyhatósági választásokon.
rmdsz.ro

Összefognak a románok a magyar jelöltek ellenében
Közös jelölteket indítanak a helyhatósági választásokon a román pártok több Kovászna megyei településen, ahol kisebbségben él a románság – hivatkozik az Agerpres hírügynökség hétfői jelentésére az MTI.
A román összefogást kezdeményező civilek szerint az utóbbi 26 évben a térségben mindig etnikai alapon voksoltak a választók. Kezdeményezésükkel növelni akarják annak az esélyét, hogy képviselethez jussanak a településükön kisebbségben élő román közösségek.
Eddig Kézdivásárhelyen, Baróton, Bölönben, Zágonban, Hídvégen, Zabolán, Bereckben, Uzonban, Illyefalván, Ozsdolán és Nagyajtán született megállapodás a román pártok között arról, hogy egymás esélyesebb jelöltjeit támogatják. Előpatakon, Kökösön és Kovászna városában küszöbön áll az összefogás megkötése. A megyeszékhely Sepsiszentgyörgyön a Szociáldemokrata Párt (PSD) már korábban leszögezte, hogy önállóan indul.
„Követjük mások példáját, akik nemzeti ügyekben félre tudják tenni az ideológiai szempontokat és indulatokat: ugyanezt kell tenniük a román pártoknak is” – hangoztatta Ioan Sabau Pop, a Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Civil Fórumának elnöke.
A 2012-es választásokon az RMDSZ, a Néppárt és az MPP együtt 23 helyet szerzett meg a Kovászna megyei tanácsban, míg a PSD és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) ötöt – idézte fel az Agerpres. A hírügynökség szerint a megye 45 települése közül 38-ban a magyar pártok jelöltjei szerezték meg a polgármesteri tisztséget, egyes településeken pedig egyetlen román etnikumú képviselőt sem választottak a helyi tanácsba.
Június 5-én – akárcsak a 2012-es választásokon – egyetlen fordulóban döntenek az önkormányzati tisztségről, így minden településen az a jelölt lesz – akár 20–30 százalékos támogatottsággal is – polgármester, akire a legtöbben voksolnak.
MTI. Székelyhon.ro

Az RMDSZ nyomon követi a nyelvi jogok gyakorlatba ültetését
Eddig négy megye – Arad, Kovászna, Hunyad, Szeben –, illetve Történelmi Máramaros adatait dolgozta fel az RMDSZ ügyvezető elnöksége annak a felmérésnek a keretében, amely a kisebbségi nyelvi jogok gyakorlatba ültetését monitorizálja – jelentette be csütörtökön Székely István, az RMDSZ Kulturális Autonómia Tanácsának (KAT) elnöke.
Az ügyvezető elnökség a helységnévtáblák, az önkormányzatok és ezek intézményeinek névtáblái, valamint a minisztériumok alá tartozó megyei intézmények feliratozását vizsgálja. Székely István elmondta: a KAT által megrendelt monitorizálás eddig feldolgozott adataiból világosan látszik, hogy egyes esetekben mulasztások és hiányosságok tapasztalhatóak, pedig a kisebbségi nyelvi jogok gyakorlatba ültetését a törvény előírja, és ez mindenki számára kötelező. ,,A törvény betartásában jó példát kell mutatnia minden olyan település polgármesterének, alpolgármesterének, tanácsosának, ahol többségében magyarok laknak” – tette hozzá.
Típushibák vannak
A következetes monitorizálásnak köszönhetően számos szabálysértést, helytelen vagy hiányos feliratozást dokumentáltak. Több visszatérő típushiba is fellelhető: például csak románul szerepel a helységnévtábla vagy az önkormányzati intézmények neve, ilyen eset Kisvarjapuszta és Küküllőalmás. Van, ahol teljesen hiányzik a helységnévtábla a településről, például Fotosmartonoson és Kispatakon. Számos esetben helytelenül szerepel a település neve, például csupán Besenyő szerepel a hivatalos Sepsibesenyő helyett, Nagyzerénden pedig i-vel szerepel a település neve mind a településtáblán, mind az önkormányzati intézmények tábláin – derül ki a felmérésből.
Az önkormányzatok többsége eleget tesz a kétnyelvűségre vonatkozó jogszabályi előírásoknak, de van olyan település is, például Somogyom, ahol az iskolán és a kultúrházon csak román nyelvű intézménytábla van, vagy Fazekasvarsánd és Szinte esetében az összes önkormányzati intézmény felirata csak románul szerepel. ,,Számos helytelen feliratot is találtunk, például Majláthfalván és Nagyzerénden a Művelődési ház felirat rövid ü-vel és ö-vel, Zimándújfaluban a Kultúrotthon rövid u-val, a Községi Könyvtár o-val, a település neve pedig ékezetek nélkül szerepel, illetve Nagyajta helyett Nagy Ajta látható a polgármesteri hivatalon. Bereck esetében a Művelődési központ intézménynév szerepel helytelenül, rövid ü-vel; Csomakőrösön pedig az iskolán rövid ö-vel díszeleg a település neve” – számolt be.
Értesítik a hatóságokat
Székely István szerint az eddig tudomásukra jutott esetekben, amelyekben a kisebbségi jogok terén jogsérelmet észleltek, levélben fordulnak az illetékes hatóságokhoz. ,,Ismertetjük az érvényben lévő jogszabályok rendelkezéseit, felhívjuk a figyelmet a dokumentált rendellenességekre, a helyes névhasználatra, és kérjük a kétnyelvűség előírásainak betartását. Reméljük, hogy az esetek többségében nem szándékosságról, hanem inkább a kellő odafigyelés hiányáról, hanyagságról van szó, tehát ezek helyben orvosolhatóak. Azokban az esetekben, ahol az illetékes hatóságok nem kívánják alkalmazni a jogszabályok előírásait, bírósági úton fogunk érvényt szerezni jogainknak” – hangsúlyozta a KAT elnöke. maszol.ro

Rendellenességek a kisebbségi nyelvi jogok gyakorlatba ültetésében
Eddig négy megye – Arad, Kovászna, Hunyad, Szeben –, illetve Történelmi Máramaros adatait dolgozta fel az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége annak a felmérésnek a keretében, amely a kisebbségi nyelvi jogok gyakorlatba ültetését monitorizálja, a helységnévtáblák, az önkormányzatok és ezek intézményeinek névtáblái, valamint a minisztériumok alá tartozó megyei intézmények feliratozását vizsgálva – jelentette be Székely István, az RMDSZ Kulturális Autonómia Tanácsának (KAT) elnöke. Elmondta: a KAT által megrendelt monitorizálás eddig feldolgozott adataiból világosan látszik, sajnos egyes esetekben mulasztások és hiányosságok tapasztalhatóak, pedig a kisebbségi nyelvi jogok gyakorlatba ültetését a törvény előírja, és ez mindenki számára kötelező. „A törvény betartásában jó példát kell mutatnia minden olyan település polgármesterének, alpolgármesterének, tanácsosának, ahol többségében magyarok laknak” – tette hozzá.
A következetes monitorizálásnak köszönhetően számos szabálysértést, helytelen vagy hiányos feliratozást dokumentáltak. Több visszatérő típushiba is fellelhető: például csak románul szerepel a helységnévtábla vagy az önkormányzati intézmények neve, ilyen eset Kisvarjapuszta és Küküllőalmás. Van, ahol teljesen hiányzik a helységnévtábla a településről, például Fotosmartonoson és Kispatakon. Számos esetben helytelenül szerepel a település neve, például csupán Besenyő szerepel a hivatalos Sepsibesenyő helyett, Nagyzerénden pedig i-vel szerepel a település neve mind a településtáblán, mind az önkormányzati intézmények tábláin – derül ki a felmérésből.
Az önkormányzatok többsége eleget tesz a kétnyelvűségre vonatkozó jogszabályi előírásoknak, de van olyan település is, például Somogyom, ahol az iskolán és a kultúrházon csak román nyelvű intézménytábla van, vagy Fazekasvarsánd és Szinte esetében az összes önkormányzati intézmény felirata csak románul szerepel. „Számos helytelen feliratot is találtunk, például Majláthfalván és Nagyzerénden a Művelődési ház felirat rövid ü-vel és ö-vel, Zimándújfaluban a Kultúrotthon rövid u-val, a Községi Könyvtár o-val, a település neve pedig ékezetek nélkül szerepel, illetve Nagyajta helyett Nagy Ajta látható a polgármesteri hivatalon. Bereck esetében a Művelődési központ intézménynév szerepel helytelenül, rövid ü-vel; Csomakőrösön pedig az iskolán rövid ö-vel díszeleg a település neve” – számolt be.
Székely István szerint az eddig tudomásukra jutott esetekben, amelyekben a kisebbségi jogok terén jogsérelmet észleltek, levélben fordulnak az illetékes hatóságokhoz. „Ismertetjük az érvényben lévő jogszabályok rendelkezéseit, felhívjuk a figyelmet a dokumentált rendellenességekre, a helyes névhasználatra, és kérjük a kétnyelvűség előírásainak betartását. Reméljük, hogy az esetek többségében nem szándékosságról, hanem inkább a kellő odafigyelés hiányáról, hanyagságról van szó, tehát ezek helyben orvosolhatóak. Azokban az esetekben, ahol az illetékes hatóságok nem kívánják alkalmazni a jogszabályok előírásait, bírósági úton fogunk érvényt szerezni jogainknak” – hangsúlyozta. Közlemény
Erdély.ma

Vízhiány Középajtán
Február végétől egyre súlyosbodó vízhiánnyal küzd Középajta: a hálózatot ellátó források és az Ajta-patakának hozama drasztikusan visszaesett, a kutak a kiszáradás határán állnak. A polgármesteri hivatal próbál megoldást találni, de egyik felmerült ötlet sem jelentene azonnali gyógyírt, márpedig arra lenne szükség.
Benkő Csaba alpolgármester elmondása szerint már tavaly is gondot okozott a vízhiány, de most minden jel arra mutat, még komolyabb lesz a baj, ha időközben nem esik hosszan az eső. A falunak a templomtól lefelé eső része napközben még úgy-ahogy vízhez jut, de a felső részén három hete csak hörögnek a csapok. Felmérték, milyen más forrás vizét lehetne még befogni, de csak egy jöhetne szóba, ám annak sincs akkora hozama, hogy jelentős pótlást jelentsen, ráadásul távolról kellene odavezetni. Kutat is áshatnának, ám mivel a föld meglehetősen mélyen kiszáradt, nem látják biztosítva, hogy erőfeszítésük sikerrel járna. Vízhasználati órarendet próbáltak bevezetni, de sajnos nem működött, így ezt a módszert is ejtették. Megoldást jelentene, ha Nagyajta és Középajta hálózatát összekötnék, ám ez időbe és az önkormányzat pénzügyi erejét meghaladó összegbe kerülne. „Nemhogy a háztartási vagy utcai csapokban nincs víz, de a kutak is nemsokára teljesen kiszáradnak. A faluban közel ötszáz szarvasmarhát tartanak – zömüket éppen a felső részen –, nincs más lehetőség, a patakra kell hajtani őket. Sürgős megoldást kell találni, mert ha nem lesz csapadék, nyáron – szó szerint – szomjan halunk” – mondotta a község második embere.
Bihari Edömér polgármester úgy nyilatkozott, felvették már a kapcsolatot szakemberekkel, s tanulmányozzák, miként lehetne a két hálózatot összekötni, s ennek milyen anyagi vonzata lenne. „Megértem a középajtaiak gondját, ezért azon leszek, hogy pénzt szerezzek a beruházásra. Minden lehetséges ajtón bekopogok, s remélem, valahol megoldást találok: ezt a falu életét és megélhetését veszélyeztető problémát a lehető leggyorsabban kell megoldani” – ígérte az elöljáró.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldi tehetséggondozás
Ötvenhat háromszéki, egy Brassó megyei és egy bukaresti tehetséges diáknak utalta át a napokban a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács (SZTT) az egyenként tizenötezer lejes ösztöndíjat, amelyet az érintettek az Ady Endre-ösztöndíjpályázaton nyertek el, amit az Emberi Erőforrások Minisztériuma, az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő, valamint a Nemzeti Tehetségprogram hirdetett meg a 2015–2016-os tanévre. Az Ady Endre-ösztöndíj a külhoni magyar nyelvű oktatásban részt vevő, kiemelkedően tehetséges, szociálisan hátrányos helyzetű tanulók támogatására jött létre.
A sepsiszentgyörgyi székhelyű SZTT kezeli a magyar állami finanszírozással működő Ady Endre-ösztöndíjra érkező pályázatokat, amelyekkel Kovászna és Brassó megyei, valamint moldvai és bukaresti állandó lakcímmel rendelkező tanulók vesznek részt a programban (a belső-erdélyi, dél-erdélyi, partiumi és bánsági, valamint a Hargita megyei pályázatok az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács és a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület hatáskörébe tartoznak). A mostani tanévben Háromszéken sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, kovásznai, baróti, uzoni, ozsdolai, csernátoni, sepsibükszádi, bitai, szentkatolnai, kézdiszentkereszti, rétyi, hatolykai, nagyajtai, kiskászoni, bélafalvi, angyalosi, erdőfülei, ikafalvi és vargyasi diákok pályázatát értékelték pozitívan. Április elején a tehetséggondozó megkötötte mindannyiukkal a támogatási szerződést, a napokban a pénzt is megkapták a kedvezményezettek – tájékoztatott Bereczki Kinga, a SZTT elnöke. Egy másik ösztöndíjprogram érdekében a Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA) negyvenötezer lejes hozzájárulásával a SZTT létrehozta a Székelyföldi Tehetségalapot, amelynek gyarapításához vállalkozók köréből remél támogatást, és számít a személyi jövedelemadó két százalékából begyűjthető összegekre is. Szeptemberig százezer lejre kívánja növelni az alapot, amelyből száz tehetséges, gyengébb anyagi körülmények között élő I–XII. osztályos tanulót támogatnának egyenként ezer lejjel. Szintén a SZTT gondozza a HKA Ignácz Rózsa Tehetségalapját, amelyből egyéni megkeresés, felkérés, ajánlás alapján nyújtanak testre szabott támogatást háromszéki diákoknak, és ahol eredményt látnak, folytatják a pénzbeli hozzájárulást az érintett tanulási lehetőségeinek megteremtéséhez. Jelenleg kilencen részesülnek Ignácz Rózsa-ösztöndíjban, de új kérések, ajánlások időközben is érkezhetnek.
Az említett három ösztöndíjprogram lebonyolítását önkéntes munkában végzi az SZTT harminctagú testülete, amely a támogatás mellett feladatának tartja a tehetségazonosítást is, ebből a célból hozta létre a Székelyföldi kincskereső-programot, amelynek egyik legkomplexebb alprogramja, a Magyar Athenas 250 a végcélhoz ért, hét végén tartják a vetélkedő döntőjét.
Helyesírásból jeles
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyolcadikos diákja, Kádár Fruzsina második helyezést ért el a Simonyi Zsigmond helyesírási verseny hét végén Kolozsváron tartott országos döntőjén, ezzel Kedves Laura tanítványa kiérdemelte a budapesti Kárpát-medencei döntőn való részvételt. A Brassai Sámuel Elméleti Líceumban tartott vetélkedőn két háromszéki diák kapott dicséretet: Kinda Ágota, a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Általános Iskola nyolcadik osztályos tanulója és Kozman Kriszta ötödikes diák a Nagy Mózes Elméleti Líceumból. A Simonyi Zsigmond verseny célja a magyar nyelv ápolása, a nyelvhasználat iránt érzett felelősségtudat és az anyanyelv szeretetének erősítése.
(fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszéki pacsirták
A középiskolások kategóriájában Erőss Réka és Szabó Réka Fruzsina első díjat nyert a vasárnap Székelyudvarhelyen tartott VI. Székelyföldi Népdalvetélkedőn, amely Háromszék, Csík, Gyergyó, Barcaság, Udvarhelyszék, Marosszék, Moldva és Aranyosszék régiós nyerteseinek döntője. A sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum két X. osztályos népdalénekese nem először mutatja meg tehetségét és felkészültségét, mindketten kiskoruktól énekelnek, a helyi népdalvetélkedők többszörös győztesei. A székelyudvarhelyi megmérettetésen, a VI–VII. osztályosok II. díjával tért haza a nagyajtai Boda Szabina Tekla, aki szintén több alkalommal nyert helyi, háromszéki népdalvetélkedőn.
(fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újrázik Antal Árpád és Bokor Tibor Háromszéken
Több háromszéki település nem hivatalos választási eredményeit is közzétette az RMDSZ közösségi oldalán. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere újabb négy éves mandátumot nyert, ahogy Bokor Tibor Kézdivásárhely polgármestere is.
Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán is RMDSZ-es jelölt gyűjtötte be a szavazatok többségét, így Antal Árpád és Bokor Tibor régi-új polgármestere a megyeszékhelynek, valamint a céhes városnak, míg Gyerő József a fürdőváros elöljárója lesz az elkövetkező négy évben – tájékoztat az RMDSZ közösségi oldalán. Baróton is régi-új a polgármester, Lázár-Kiss Barna András személyében.
Az RMDSZ háromszéki szervezete ugyanakkor még hat települést is kiemelt, ahol a nem hivatalos adatok alapján ugyancsak saját jelöltjük nyerte az önkormányzati választásokat: a román többségű Előpatakon Kovács László, Sepsiillyefalván Fodor Imre, Maksán Deszke János, Sepsikőröspatakon Kisgyörgy Sándor, Sepsibükszádon Bács Márton Csaba, valamint Ozsdolán Brandus Szilveszter.
Háromszék több településén is csupán egy jelölt indult az önkormányzati választásokon vasárnap, mindannyiukat az RMDSZ indította: Simon András Baconban, Fodor István Bodokon, Tánczos Ferenc-Szabolcs Barátoson, Balázsi Dénes Bardócon, Bölöni Dávid Csernátonban, Kocsis Béla Kommandón, Domokos Ferenc Esztelneken, Lukács Róbert Lemhényben, Molnár István Kézdialmáson, Demeter Ferenc Mikóújfaluban, Páll Endre Kézdiszenkereszten, Dombora Lehel-Lajos Rétyen, Balogh Tibor Kézdiszentléleken, Daragus Attila Torján – tájékoztat az RMDSZ. Hozzáteszik: a felsorolt tizennégy településen is biztos, hogy az említett személyek fognak polgármesterként tevékenykedni az elkövetkező négy évben.
Bereckben Dimény Zoltán, Nagyajtán Bihari Edömér, Bölönben Sikó Imre, Gidófalván Berde József nyert a helyhatósági választásokon. Uzonban Ráduly István, Kökösben pedig Sántha Gyula újrázott.
Szentkatolnán Tusa Levente, Dálnokon Bartók Ede-Ottó nyerték az önkormányzati választásokat, míg Gelencén és Málnáson az RMDSZ által is támogatott, a Magyar Polgári Párt színeiben indult Cseh József és Szotyori Angéla.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Huszártoborzó: végiglovagolták Háromszék településeit
A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület hétvégén, hetedik alkalommal szervezi meg a Háromszéki Huszártoborzót. Június 11 és 12-e között szombaton és vasárnap Kovászna Megye Tanácsának és az esemény útvonalába eső háromszéki települések önkormányzatainak támogatásával a toborzó csapatok a hajdani Miklósvárszék településeit járják végig, hogy felelevenítsék a régi katonai szokást, a huszártoborzást.
A szervezők felkérnek minden hagyományőrzőt valamint székely lovasembert, hogy egyenruháját vagy nemzeti viseletét magára öltve csatlakozzon, ugyanakkor meghívják Háromszék civil lakosságát, hogy kövesse nyomon a csapatok vonulását a kijelölt útvonalon, és tapasztalja meg, hogyan csalogatták zászlaik alá a hadba vonuló huszárok és honvédek a székely regrutákat.
Kádár László huszárőrnagy lapunknak elmondta: a mai ember számára a huszártoborzó lehetőséget teremt megismerni a székelység ezer éves katonai múltját és történetét, másrészt a látvány miatt is érdemes csatlakozni az eseményhez.
A háromszéki hagyományőrzők a hajdani toborzások legbékésebb módját mutatják be, mutatott rá a huszárőrnagy, aki szerint azt elevenítik fel, ahogyan a hadsereg tisztjei és veteránjai megjelentek a településeken, köztereken vagy kocsmákban szóba álltak a helybéliekkel, együtt italoztak, összebarátkoztak majd kihívták egymást egy verbunkos táncra.
Sokszor azzal sikerült meggyőzni a férfiakat, hogy ha csatlakoznak a hadsereghez ilyen életük lesz. Ha valamelyik helybéli férfi elfogadta a felkérést és kezet fogott majd ivott a katonák borából, csákót tettek a fejére és akkor már nem volt visszaút, mennie kellett katonának, magyarázta Kádár László.
A toborzók pénteken este gyülekeznek Bölönben, ugyanis mindannyian 40 – 80 kilométert lovagolva érkeznek a rendezvényre. Szombaton reggel 9 órakor szervezik az első toborzót a bölöni Erzsébet parkban, majd Nagyajtán, Középajtán, Miklósváron, Köpecen toboroznak és este Barótra érkeznek, ahol este huszárbált szerveznek. Ekkor avatják huszárrá azokat, akiket korábban regrutáknak választottak.
Az avatási ceremónián „kardlappal illetik az újdonsült huszárok ülepét”, majd mikor ezen átestek, el kell fogyasszanak egy pohár bort és kezet fogjanak a tisztikarral, mondta Kádár László, aki szerint az felavatott huszárok számára másnap nem mindig esik könnyen a lovaglás, de ez is hozzátartozik a huszárélet kihívásaihoz. Kádár László szerint Barótról vasárnap reggel 8.30-kor indulnak tovább és Olasztelek érintésével látogatják meg Felsőrákost, majd visszatérnek Barótra, ahol délben 12 órakor a városközpontban tartanak huszártoborzót.
Kádár László szerint három éve már jártak Erdővidéken, de akkor nem sikerült a térség minden településén toborozni, viszont az idei esemény után elmondhatják majd, hogy Háromszék minden települését végigjárták az elmúlt évek során. A toborzások során a jelentkezők először regrutákká válnak, majd ha megfelelő magatartást bizonyítanak, vállalják kihívásokat és bebizonyítják a helytállásukat később huszárok lesznek belőlük.
A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesületben nem csak lovas huszárok tevékenykednek, hanem vannak gyalogosok és hagyományőrző tüzérek is. Az egyesületnek több mint 80 tagja van, akiknek többsége az elmúlt évek toborzói révén csatalakozott, közülük mintegy 45-en lovas huszárok. Kádár László szerint majd minden hétvégén szerveznek gyakorlatokat amikor bemutatókra készülnek, illetve felelevenítenek hajdani nagy csatákat is, így eddig bemutatták a madéfalvi veszedelmet, a kökösi csatát, a nyerges tetői csatát, most pedig készülnek a marosmenti lófuttatásra, ahol a segesvári csatát elevenítik fel. A huszárőrnagy rámutatott kizárólag hagyományőrző tevékenységgel foglalkoznak, és a hatóságoktól rendelkeznek mindenféle engedéllyel.
A huszárőrnagy szerint a hagyományőrzők egy része saját maga készítteti el egyenruháját, de inkább az jellemző, hogy egyesületeken keresztül pályáznak a ruházat költségeire. A legolcsóbb huszárruha 500 euróba kerül, de egy tiszti egyenruha ára meghaladhatja az 1000 eurót is. Továbbá, aki lovas huszárnak készül alapfeltétel, hogy legyen saját vagy kölcsön kapott lova, amivel a gyakorlatokon, bemutatókon részt tud venni.
Kádár László szerint átalakulóban van Székelyföldön a ló használata, hiszen évtizedekkel ezelőtt elsősorban mezőgazdaságban, fakitermelésben használták a lovat, kevésbé lovaglásra, ma viszont már egyre inkább elterjedőben van a hobbi lovaglás és sok a hagyományőrző lovas huszár is.
Kovács Zsolt
maszol.ro

Unitáriusok a Vadas-tetőn
Hogy mikor vette kezdetét, nem tudni, de egy 1948-ban keltezett feljegyzés szerint akkor már hagyománya volt az árkosi, sepsikőröspataki, kálnoki, bölöni és nagyajtai unitáriusok közös határon, a Vadas-tetőn való találkozásának. A szokást – vélhetően a kommunista rendszer tiltására – évtizedekig nem gyakorolták, s valószínűleg el is veszett volna, ha Sepsikőröspatak lelkésze, a jelenleg Nagyajtán szolgáló Fekete Levente nem veti fel újra megtartását, terve megvalósításában nem támogatja presbitériuma, s nem kapcsolódik be a munkába lelkesen utódja, Czire Szabolcs is. A hamvaiból újjászülető eseményt végül 1996 július első szombatján tartották. Az időpontot annyira megfelelőnek találta a résztvevők népes serege, hogy „az unitárius búcsút” azóta is akkor ülik meg.
Az első „újkori” vadasi találkozó szervezését a Háromszék kérésére a sepsikőröspataki unitárius egyház gondnoki tisztségét huszonegy esztendőn keresztül ellátó idős Költő Sándor elevenítette fel. 1995-ben merült fel a találkozók újbóli megszervezése; a tető alá hozást nehezítette, hogy Fekete Leventét Nagyajtára hívták lelkésznek, helyét Czire Szabolcs vette át, s így – a nehézkes kommunikációs eszközökre támaszkodva – a két településről kellett az ügyet előmozdítani. Az első találkozó helyszínét nagybátyjával és unokaöccsével, idősebb és ifjabb Költő Károllyal és Bedő András állatorvossal, valamint Nagyajtáról Péter Gézával és Kisgyörgy Lászlóval választották ki: úgy okoskodtak, a tető ezen a részén éppen elég lapos, hogy az asztalokat el lehessen helyezni, elég árnyékos is, hogy a júliusi tűző naptól védve legyenek, s ott, alig kődobásnyira a forrás, hogy a vizet ne kelljen messziről hozniuk – elevenítette fel idős Költő Sándor. A szószékről idejében kihirdették, mikor és hol kerül sor a találkozóra, de azért figyelemfelkeltés céljából az árkosi fúvósokat előbb otthon, majd Sepsikőröspatak utcáin hordozták végig traktoron, hogy zenéjükkel juttassák az emberek eszébe, milyen jelentős napra virradtak. „A találkozó előtt napokkal nekifogtunk a munkának. Kenyeret nem vettünk, mert magunk sütöttük, s hogy a flekkennekvaló meglegyen, disznót vettünk és öltünk le, a zöldséget pedig összeadtuk, egyedül a sört kellett máshonnan hozatnunk. Annyian jöttek el, hogy ez a hely, ahol most állunk, szinte szűknek bizonyult, pedig akkor az autók nem jöhettek be az árnyékba, mert mindenhol asztal volt” – mesélt az új kezdetekről Költő Sándor. Idén a szervezői feladatok ellátása a bölöni egyházközségre hárult, az istentiszteletet is az erdővidékiek lelkésze, ifjabb Kozma Albert tartotta. Az Egyesült Államokból a napokban hazatért lelkész Lukács evangéliumából vett igére alapozott beszédében úgy fogalmazott: egyetértésre, békességre és szeretetre van szükség ahhoz, hogy az unitárius közösség, illetve a szélesebb értelemben vett családunk, az erdélyi magyarság erős tudjon mAradni. Erőre van szükségünk ahhoz, hogy céljainkért, megmAradásunkat szavatoló értékeinkért – az életet adó földünkért és erdeinkért, fontos ingatlanjainkért, iskoláinkért és egyetemeinkért – tenni tudjunk, nem szabad tehát hagynunk, hogy sértődöttségeink haraggá és gyűlöletté fajuljanak. „Évente egyszer találkozunk itt, a Vadas-tetőn. Ilyenkor azt szeretném látni, hogy szemünkben nem a gond, hanem az öröm csillan fel, kinyújtott kezek és ölelő karok fonódnak egybe, sikerekről és eredményekről számolunk be egymásnak” – mondotta.
A bölöni egyházközség gondnoka, Uzoni István a Vadas-tető egyesítő erejét emelte ki: az elmúlt két évtizedben csak öt település szervezte az eseményt, ám úgy vélte, eddig sem kifejezetten az övék volt az, hiszen számos más település unitáriusa, illetve más vallású is részt vett azon. Arra kérte a Sepsiszentgyörgyi, szentivánlaborfalvi és szentkirályi egyházközségeket, kapcsolódjanak be, vegyék ki ők is részüket a szervezésből.
A Háromszék–felsőfehéri Egyházkör esperese, Török István beszédében – bevallottan a labdarúgó Európa-bajnokságon remekül szereplő magyar válogatott szereplése hatására – az öt falut nagy csapatnak nevezte, s azt kívánta, éltetőerejük ne csak megmAradjon, hanem erősebbé váljon. A bölöni kis táncosok fellépését követően a szórakozásé lett a főszerep. A kosarakból előkerültek az otthonról hozott falatok, a bográcsban bárány főtt, a lacikonyhásoknál flekkent és italt lehetett vásárolni, így a délutánba nyúlóan lehetett egymás társaságának örülni.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tettre kész Nagyajta
Mintha szemérmesek lennének a nagyajtaiak: ha riportútja során az újságíró benyit valahová érdeklődni, első válaszként általában azt kapja, biza rosszkor ment, mert mostanság nem történt semmi érdemleges. Aztán egy kávé – vagy Fekete Levente unitárius lelkésznél frissen facsart narancslé – mellett az elejtett szavakból mégiscsak érdekes történetek bontakoznak ki. Kiderül, miért haragszik a polgármester a labdarúgócsapat szurkolóira, mekkora összeget remélnek a templomvár felújítására, mi játszott közre a gólyák újbóli szaporodásában, milyen érzés, amikor a dédapai örökséget kell átvenni.
Milyen az igazi szurkoló?
A választások nemrég jártak le, utózöngéi még érződnek, mi más is kerülne hát először szóba, amint benyitunk a polgármester irodájába. Nagyajta harmadszor megválasztott elöljárója, Bihari Edömér saját sikeréről nem mesél, de az új tanács összetételét hajlandó elemezni. Örvend, hogy az RMDSZ-nek sikerült hatról hétre emelnie képviselői számát, s főleg annak, hogy köztük hárman újak – Simon Albert Mihály, ifj. Barabás Mihály és Benkő Dániel –, akikről úgy véli, friss szemléletmódot hoznak a tizenegy tagú testületbe. „Jónak tartom, hogy fiatal, felelősen gondolkodó emberek kerültek az új tanácsba. Simon Albert Mihálynak és ifj. Barabás Andrásnak kiváltképp örvendek, mert ők egyházi emberek – előbbi a középajtai református, utóbbi a nagyajtai unitárius egyház gondnoka –, tehát már végeztek közösségi munkát. Az önkormányzatnak és az egyházaknak közös dolgai is vannak, hiszen a temető és a falut szolgáló egyházi épületek is szóba kerülhetnek üléseinken, de akár a kultúra és sport vonatkozásában is együttműködhetünk, szóval, igencsak hasznosnak vélem a velük való jövőbeli munkát” – mondotta a polgármester. Ha egy szó erejéig úgy általánosságában említettük a sportot, szinte kötelező, hogy hosszabban beszélgessünk a múlt század elejétől jegyzett labdarúgócsapatról. Az együttesre évek óta komolynak mondható összeget szánnak – az önkormányzattól pályázat útján harmincötezer lejt kapnak –, ennek az eredménye is látszik, hiszen idén is tisztességesen helyt álltak, sokkal nagyobb települések klubjait utasították maguk mögé. Az elöljáró a kilencedik hely megszerzésénél fontosabbnak tartaná viszont, ha a szurkolók igazi szurkolóként viselkednének, s nem szidnák, ha rászolgáltak, ha nem, a színeiket viselőket. „Nem méltó, ahogy a meccsre kilátogatók hangadói viselkednek: akkor sem tapsolnak, örvendenek, ha nyerésre állunk – inkább játékosainkat, a bírót és ellenfeleinket szidják. Megmondom őszintén, többször felmerült már bennem, egyáltalán szükségünk van-e erre? Az egyetlen dolog, amiért még mindig igent mondok, az, hogy gyermekeink igen elkötelezettek, s néhány év múlva elég érettek lesznek, hogy a nagyok között is bemutatkozhassanak. Abban bízom, változtatni tudunk ezen a méltatlan helyzeten, ha zömében nem máshonnan igazolt játékosok, hanem a mi gyermekeink lépnek pályára. Saját véreinket csak nem fogják szidni és ócsárolni?” – bizakodott az elöljáró.
Megmenteni a várat
Az unitárius gyülekezet háza tája most éppen csendes. A konfirmálás – amelyen öten tettek hitet vallásuk mellett – a pünkösd előtti héten járt le. Az év első öt és fél hónapjában Fekete Levente lelkésznek ötször kellett gyászszertartást tartania, keresztelőre két alkalommal került sor. Öröm viszont, hogy júliusra még két keresztelőt bejelentettek. Sajnos, esküvőből sem tartanak sokat, s ami van is, később, nyár derekán esedékes.
Hogy mi dolga akkor a lelkésznek? Hát van azért bőven. Istentiszteletekre és szertartásokra készülni, vallásórákat tartani, az egyesült államokbeli és hollandiai testvérgyülekezeti kapcsolatot ápolni, a nyári egyházi ifjúsági programokat – azaz a konfirmációi mozgótábort és az amerikai ifjúsági csoport részére szervezendő összejövetelt – előkészíteni, a vártemplomot és a Kriza-múzeumot látogatókat fogadni, az építendő ravatalozó ügyében együttműködést keresni az önkormányzattal, a Gazdag Miklós Polgári Daloskör elnökeként kijárni egy egyesület bejegyzését – sorolja, és mosolyogva mondja –: aztán itt a kert, s a becsületes gazda azt is rendezi. Kell-e még több? Mert bizony van: évek óta azért küzdenek a vezetőséggel együtt, hogy a vártemplomot (fotó) teljes egészében felújítsák. Hét éve már, hogy a cél érdekében pályázati iratcsomót állítottak össze, a kiíráson jól is szerepelt, a minisztérium elismerte, jó munkát végeztek, majd pénz helyett sajnálkozó levelet küldtek: járni jár, de nem jut. Pedig igencsak szükséges lenne, hogy az évszázados falak megerősítést kapjanak, mert néha vederméretű kövek hullnak le, félő, előbb-utóbb nem lesz, amit megmenteni. Most ismét felmerült az EU-s pályázási lehetőség, de ezzel egyidőben derült ki, ahhoz újabb akadályt kell legyőzniük. A 2009-es pályázáskor ugyanis elegendő volt a társtulajdonos, a református egyházközség beleegyezése, most viszont egy törvénymódosítás következtében nem szerepelhet két tulajdonos nevén a javítandó ingatlan. Ez nem jelent megoldhatatlan gondot, hiszen a két egyház jól megérti egymást, ha tehetik, segítik a másik munkáját, de az adminisztrációs többletteher senkinek sem hiányzik. „A templom, a tornyok, a várfalak és a bástyák – a kijavított északnyugati kivételével – sajnos teljes felújításra szorulnak. A délkeleti bástya tragikusan rossz állapotban van, és a várfal teteje is bomlik; sokat rontottak a falak általános helyzetén az elmúlt években a kisebb földlökések is. Felújítjuk a régi iratcsomót, és egymillió euróra pályázunk. Tennivaló sok van, jól jönne több pénz is, de ennek az összegnek is nagyon fogunk örvendeni, ha Isten is úgy akarja, és megadják. Jó hír, hogy a kétszázalékos önrészünk, azaz húszezer euró már megvan, úgyhogy nem kell kilincselnünk érte” – mondotta Fekete Levente.
A gólyák barátai
Erdővidéken a legjelentősebb, mintegy százötvenre-kétszázra tehető gólyapopuláció Nagyajtán él. Gazdag Géza tanítónak köszönhetően talán már a hatvanas évek végétől, a hetvenes évek elejétől számon tartották a fészkeket és a szaporulatot is. Az évente egyszer-kétszer biztosan kiöntő Olt szabályozása és a környékén levő mocsarak lecsapolása, azaz szinte teljes életterük felszámolása olyan negyven éve oda vezetett, hogy negyedére, azaz tíz körülire essen vissza a fészkek száma. A sokáig fennálló áldatlan helyzetet éppen a pénztelenség és a gondatlanság oldotta meg – árulja el a Gazdag Géza stafétáját átvevő Péter Géza tanár. Mert e két dolog kellett ahhoz, hogy a természet ismét gyakorolhassa jogait: a vízelvezető csövek elöregedése és eldugulása, illetve ki nem takarítása, meg nem javítása. A víz előbb-utóbb megtalálta útját, és szántókat-kaszálókat öntött el, ott pedig hamarosan nádasok is kialakultak. „A gazdák megpróbálták menteni földjeiket, volt, ahol sikerrel is jártak, de a gyengébb minőségű kaszálókat idővel felhagyták, ami igencsak kedvezett a gólyáknak” – magyarázza „tanárosan” Péter Géza, mi kellett, hogy ismét élettérhez jussanak az igencsak hasznos, egereket és bogarakat bőségesen fogyasztó madarak.
Manapság mintegy harminc fészket tartanak nyilván a diákok segítségével. A gyermekekre bízzák, hogy számba vegyék, megjöttek-e a gólyák régi helyükre, választottak-e párt a fiatalok, tettek-e új fészket, illetve hány fióka kelt ki. Nemcsak szóban és írásban tartják számon ezeket az adatokat, de fényképek is készülnek, a fészkeket pedig egy kis térképen – amelyen minden ház be van jelölve – fel is tüntetik. A diákok feladata az is, hogy a télire itt mAradt madaraknak segítsenek, s a könnyebben elérhető helyeken ételt helyezzenek el. „Bár köztünk is akad, aki a gólyapiszok miatt leveri a háza környékén épülő friss fészket, de azért kijelenthető: a nagyajtaiak nagyon szeretik a gólyákat, s elismerik hasznukat, védik és gondoskodnak róluk” – mondta Péter Géza.
A dal családi hagyomány
Az 1881-ben Nagyajtai Polgári Daloskör néven alakult, 1998 óta legjelentősebb vezetője, Gazdag Miklós nevét viselő vegyes kar élén másfél éve Fehér Orsolya áll, aki a karnagyi pálcát a dalosokat mintegy húsz évig szolgáló Péter Gézától vette át. A Baróton élő fiatal zenetanárnő helyzete különleges: Gazdag Miklósban, illetve 1948-ban nyomdokába lépő fiában, Gazdag Zoltánban dédnagyapját, illetve nagyapját tisztelheti.
Nagyajta kulturális életének szervezésére és irányítására 1874-ben létrehozott Polgári Olvasóegylet égisze alatt és támogatásával született meg a kezdettől nagy népszerűségnek örvendő – a ránk mAradt jegyzőkönyvek tanúsága szerint a tagság létszáma ötven körüli, továbbá húsz-huszonöt pártoló és tiszteletbeli taggal számoltak! – daloskör. A bölöni Gazdag Miklóst 1925-ben hívták Nagyajtára unitárius kántortanítónak, majd még abban az évben az eltávozott Erdős Mihály helyett karnagynak választották. Az 1925. november 29-én fogalmazott jegyzőkönyv szerint azért, mert „(...) rövid itteni tartózkodása alatt máris tanújelét adta a Dalárda iránt meleg érzéseinek, rokonszenvének és rátermettségének”. Hogy Gazdag Miklós jó választás volt, ahhoz kétség nem fér: a férfidalárda mellett ifjúsági, női és vegyes kart is szervezett, évente nyilvános dalesteket tartottak, eljártak dalos találkozókra és versenyekre, a környék dalárdáival gyümölcsöző kapcsolatot ápoltak. Adja magát a kérdés: mit jelent a neves előd nyomába lépni? Fehér Orsolya nem titkolja, érzelmi szálak is közrejátszottak, hogy a feladatra igent mondott: addig csak női kórust, a baróti Rozmaringot vezette, vegyes kart még soha, de a kihívást nem háríthatta el, ha egyszer arra kérték, folytassa a családi hagyományt.
Az elmúlt hónapok próbái, a közös gondolkodás és cselekvés, a fellépések élményei után már lelkendezve mesél a nagyajtaiak összeforrottságáról és az énekléshez való lelkiismeretes hozzáállásáról – úgy véli, ez az összetartás, közösségben való dolgozás a titka, hogy a nehéz idők ellenére hosszú éveken keresztül meg tudták őrizni a kórust. Hétről hétre átlagosan huszonöten járnak próbára; köztük fiatal házasok, idősebbek és nyugdíjasok is, de a különböző nemzedékek kitűnően megértik, sőt, kiegészítik egymást, a sokszínűség a társaság épülésére van. A falu életében eseménynek számító kosaras bál szervezésekor is jól leosztják a feladatokat, gördülékenyen megy minden. „Nagyon tudok örvendeni, hogy nemcsak az éneklést, de az egyéb feladatokat is nagyon komolyan veszik, s a hétköznapokban is családként viszonyulnak egymáshoz – nagy ajándék ez a kórusnak is” – mondotta lelkendezve Fehér Orsolya.
A kórus rövid távú céljai között szerepel repertoárjuk frissítése és változatosabbá tétele, s igyekeznek eleget tenni minden meghívásnak. A fiatal karnagy úgy véli, a más kórusokkal való együtt éneklés, egymás meghallgatása nemcsak szórakozás, de tanulás is. Felmérhetik, szakmailag hol állnak, mire kell odafigyelniük, miben kell javulniuk, s mindeközben új dalokkal ismerkedhetnek, új kottákat szerezhetnek be – mert egy százharmincöt éves kórusnak is javára válik, ha néha-néha megújul.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Faluünnep kiállításokkal Nagyajtán
A kultúrotthon és a Kriza János Általános Iskola által határolt egykori piactér jókedvű nagyajtaiakkal, erdővidékiekkel és külföldi vendégekkel volt tele szombaton és vasárnap. A színpadon napközben a házigazdák és a környék tehetséges fiataljai, esténként a nevesebb előadók léptek fel. A Nagyajta szellemi öröksége iránt érdeklődők sem mAradtak élmény nélkül: az óvoda épületében, valamint a vár északnyugati bástyájában kiállítást lehetett megtekinteni.
A középajtai mazsorettek felvonulását követően Bihari Edömér polgármester üdvözölte a falubelieket és az Egyesült Államokból, Madisonból, valamint a Hollandiából, Frieselandból érkező unitárius vendégeket. „Minden magyar kistelepülésnek, így a miénknek is megvannak a maga hétköznapi gondjai. Mindezek mellett nagyon fontos, hogy ebben a felgyorsult világban egy-két napot szenteljünk a kikapcsolódásra, feltöltődésre, az ünneplésre, amikor az elszármazottak hazajöhetnek az ősi portákra, találkozhatnak a rég nem látott rokonokkal, barátokkal, jó ismerősökkel, amikor színpadon megcsodálhatjuk gyermekeink, ifjaink produkcióit, amikor kicsit megáll az idő a hétköznapok forgatagában, amikor a kiállítások révén megcsodálhatjuk az őseink által ránk hagyottakat” – mondotta a községi elöljáró.
Délután fellépett a baróti Mozaik, majd a Syncron tánccsoport, amelyek modern táncokat adtak elő, később a nagyajtai szülőknek és nagyszülőknek a Napsugár tánccsoport, a Magocska dal- és furulyacsoport, a Vadrózsák néptánccsoport, az Áfonya és Motolla citeraegyüttes, valamint az alig kilencesztendős borosnyói, de nagyszülei révén középajtai Osváth-Nagy Sándor szólógitáros okozott örömet. Bár a délutáni programot zápor zavarta meg, alig félórás eltolódást okozott, azt pedig estére – a Székelyudvarhelyi Syntia, majd egy tehetségkutatónak köszönhetően a Magyarországon befutott hazánkfia, Antal Timi, végül a feketehalmi Tudor Noémi és az Új Bolygó együttes tartott koncertjére – „behozták” a szervezők.
A faluünnep tegnap az amerikai és holland vendégek tiszteletére tartott ökumenikus istentisztelettel folytatódott, amelyen fellépett a Gazdag Miklós Polgári Daloskör is. A központban felállított színpadon hastáncot adtak elő a Fekete Rózsák, néptáncot a középajtai fiatalok, majd a Vargyasi Csillagkövetők Egyesület táncosai. Aki maga is táncolt volna, a Folker együttes által tartott táncházban megtehette. A mulatóst kedvelőknek Postás Józsi húzta a talpalávalót, estére pedig „a nemzet csótányát”, Nagy Ferót és a Beatricét várták.
Az óvoda épületében a Nagyajta értékeit bemutató táblára nyomtatott fényképeknek, az eseményre kölcsönzött gyűjteményeknek, múzeumokba illő használati szerszámoknak köszönhetően lehetett betekinteni, milyenek is lehettek hetven-nyolcvan éve a falu hétköznapjai, ünnepei, vallásos, iskolai és kulturális élete. Az értékes kiállítás létrejöttét Hungaricum-pályázat támogatta. A vár északnyugati bástyájának második emeletén a Nagy Adél és tanítványai által készített, festett tárgyakból és nemezelt darabokból álló gazdag kiállítást lehetett megtekinteni. Mindkét tárlat a következő hetekben is látogatható lesz.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elkészült a Nagyajtát Apácával összekötő híd
Felavatták csütörtökön az erdővidéki Nagyajtát a Brassó megyei Apácával összekötő, több mint hatszázezer euróból megépült Olt-hidat.
Az új átkelő megépítése már évekkel ezelőtt esedékessé vált, hiszen a régi hidat hat évvel ezelőtt balesetveszélyessé nyilvánították és lezárták, azonban a két falu lakói nem törődtek a tiltással. Aztán a régi pallót lebontották, így a Nagyajtáról Brassóba ingázók és a Brassó megyei Apácáról a nagyajtai magyar iskolába beiratkozott kisdiákok több kilométeres kerülőre kényszerültek.
„A régi – 1927-ben épített –, rossz híd helyett a község lakói visszakapták azt, ami megilleti őket: a gyerekek gond nélkül eljuthatnak az iskolába, a helybeliek dolgozni járhatnak, a gazdák pedig könnyebben meg tudják közelíteni a földjeiket” – fogalmazott a hídavatón Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke.
Bihari Edömér, Nagyajta polgármestere emlékeztetett, a tiltó tábla ellenére is mindennapos volt a forgalom az átkelőn. „Jogosan mondhatjuk, hogy a híd Erdővidék ki- és bejárata, Erdővidék kapuja” – mondta az elöljáró. Apáca polgármestere, Bölöni László rámutatott, az Olt szabályozása miatt több mint 200 hektár termőföld Nagyajta adminisztratív területéhez csatolódott, így a gazdák közel húsz kilométeres kerülőre kényszerültek. Ezt az új híd használatba helyezése megoldotta. Erdővidéken korábban több mint 30 kilométer utat aszfaltoztak le a Hídvég–Miklósvár- és a Hatod–Barót- szakaszon, a közeljövőben újjáépítik a Nagyajta központjában található hidat is, és további 55 kilométer megyei úthálózat tervezése folyamatban van.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Kettős ünnep Nagyajtán
Emlékoszlopot avattak, kiállítást nyitottak
Nagyajta központi terén, vasárnap délután emlékoszlopot avattak. Péterffy Dénes munkája ezentúl a két testvértelepülés, Nagyajta és a magyarországi Csákánydoroszló lakóinak barátságára emlékezteti az arra járókat, arra a barátságra, mely idén a 21. születésnapját ünnepelte. Az emlékjelt Csákánydoroszló község önkormányzata állíttatta, azon egy Ismerős Arcok-idézet olvasható: „Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk”.
Az ünnepségre gyülekező helybélieket és vendégeket Benkő Klára tanítónő köszöntötte, elmondva, idén éppen tizedik alkalommal találkoztak a két település lakói, akik között a fennálló kapcsolat túlmutat egy szokásos testvértelepülési viszonyon.
A barátság szimbóluma
„Huszonegy éves barátságunk szimbóluma ez a csodálatos kopjafa” – fogalmazott, átadva a szót Kozó József csákánydoroszlói iskolaigazgatónak, aki a magyarság történelmének fájó pontjaira emlékeztetve világított rá arra, hogy bár sokszor, sokan voltak azok, akik hagyományainktól, szokásainktól, épületeinktől megfosztani akartak, mindig akadtak olyanok, akik helytálltak a nehéz időkben. „A kopjafák megmAradásunk jelképei, mutatják az utat, melyen haladni érdemes”– hangoztatta.
Barabás Mihály volt nagyajtai iskolaigazgató, Horváth István csákánydoroszlói és Bihari Edömér nagyajtai polgármester is szólt az ünneplőkhöz. Köszönetet mondtak azoknak, akik a két, egymástól egyébként ezer kilométerre levő település barátságának alapjait lerakták. A kopjafaavatás rövid ünnepi műsorral ért véget, majd Fekete Levente unitárius és Nagy Károly Kázmér református lelkészek megáldották a két település barátságának jelképét.
Értékek egy szobában
A falu ünnepi délutánja ezután az óvoda épületében folytatódott, ahol Nagyajta értéktára címmel nyílt kiállítás, melyet a magyarországi Kemestaródfa polgármestere, Takó Gábor nyitott meg. Az általa vezetett önkormányzat volt ugyanis az, amely tavaly pályázatot nyújtott be a Magyar Földművelésügyi Minisztériumhoz, támogatást nyerve értéktárak létrehozására, felkérve a nagyajtaiakat, kapcsolódjanak be abba.
A hárommillió forint összértékű pályázatból állandó kiállítást rendeztek be Kemestaródfán és Nagyajtán is, az utóbbi települést megillető 1,7 millió forintból hordozható számítógépet, más ajándékokat is vásároltak, készítettek az erdővidékieknek.
Bihari Edömér, Nagyajta polgármestere elmondta, örömmel kapcsolódtak be a pályázatba, ugyanakkor köszönetet mondott Bihari Katalin óvónőnek és Benkő Tünde kultúrfelelősnek is, akik helyi szinten sokat tettek azért, hogy a kiállítás létrejöhessen.
A tárlatot bemutatva kifejtette, hogy azon Nagyajta értékeinek csak egy kis hányada látható, a 350 éves kupás cseréptől kezdve, régi iratokon, a Péterffy család 1594-ig visszavezetett családfáján, régi használati tárgyakon, díszokleveleken át egészen a Kuttlik Rudolf által szerkesztett és szabadkézzel írt Nagyajtai Sport című újság egy-egy példányáig, a talán ezer egykori futballista kartotékját is tartalmazó ládáig.
A pannókon számos régi, a falu valamikori életébe bepillantást engedő fénykép is megtekinthető, többek között az egykori cigányzenekar és a rezesbanda, osztályképek, csoportképek, faluképek, ugyanakkor megszemlélhető a nagyajtai Péterffy család feljegyzéseinek tavaly kiadott könyve is, benne Nagyajta történelmére vonatkozó számos érdekességgel.
– Bár Nagyajta legnagyobb értéke a vártemplom, ezt a kiállítást is érdemes megtekinteni a múltunk iránt érdeklődőknek – ajánlotta végül a község polgármestere.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Feltérképezték a temetőt
A cél: digitális adattár létrehozása
A múlt hét folyamán, az első alkalommal megszervezett Nemzetközi Unitárius Tábor keretében tizenöt amerikai és huszonkét erdélyi fiatal tartózkodott Nagyajtán néhány nap erejéig, ottlétük alatt hasznos tevékenységgel töltötték idejüket.
Feltérképezték a helyi temető sírjait, különös gondot fordítva a régi sírkövekre, melyeket a még kibetűzhető feliratok alapján vettek nyilvántartásba.
Czire Szabolcs, a Magyar Unitárius Egyház nevelési tanácsosa lapunknak elmondta, hosszabb távú elképzelésük az, hogy az erdélyi unitárius temetőkről digitális adattárt hozzanak létre, átmentve így az utókornak jelenlegi állapotukat, és egyben segítséget is nyújtva azoknak, akik felmenőik iránt kutakodnak, például családfa-állítás szándékával.
– A nagyajtai temetőben a legrégebbi sírkő az 1600-as évekből származik, a legtöbb régi sírkő felirata ugyanakkor még olvasható – mondta a tanácsos.
A tábor másik vezetőjétől, Jobbágy Júlia segédlelkésztől megtudtuk, a résztvevő gyerekek, fiatalok, beleértve az amerikaiakat is, érdeklődéssel viszonyultak ehhez a tevékenységhez, utóbbiak Erdély számos magyar vonatkozású történelmi nevezetességével is megismerkedhettek itt tartózkodásuk ideje alatt.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Otthon az időseknél (Diakónia Keresztyén Alapítvány)
Ötvenegy Háromszéki faluban és három városban folytatja otthoni beteggondozói szolgálatát a Sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány (DKA), havonta közel ezer idős beteget látnak el, felét heti többszöri alkalommal látogatják. A szervezet idei első félévi tevékenységéről lapunknak Tóth Anna, az idősgondozói ágazat igazgatója számolt be.
A szolgálat legnagyobb bevétele, 257 250 lej (a félévi költségvetés 42,63 százaléka) tizennyolc helyi önkormányzattól származott az egyéni szolgáltatói szerződések révén, a legkisebb összeggel, 22 900 lejjel (3,79%) a megyei tanács támogatta az idősgondozást – derül ki a szervezet kimutatásából. A legnagyobb kiesést az állami szubvenció lecsökkentése jelentette, ami a bevételek csupán 15 százalékát tette ki. Az alapítvány az 1998. évi 34-es törvény alapján jogosult állami támogatásra, de idén éves szinten 120 ezer lejjel kap kevesebbet, mint tavaly, ami takarékosságra, a költségvetés átigazítására kényszerítette a szervezetet – közölte Tóth Anna igazgató. Külföldi adományokból, a svájci HEKS Alapítvány támogatásából, a Bethlen Gábor Alapnál elnyert pályázatból és saját bevételekből származó összegekkel együtt a Diakónia idősgondozói szolgálata 603 341 lejből gazdálkodott januártól júniusig. Huszonnégy munkatársuk Sepsiszentgyörgyön, Baróton, Kovásznán, valamint Árkos, Barátos, Bodok, Réty, Kommandó, Gelence, Gidófalva, Sepsikőröspatak, Sepsiillyefalva, Nagyajta, Bardoc, Vargyas, Nagybacon, Borosnyó és Zágon községben ápolja az idős betegeket, tizenhét gépkocsival járják a terepet, nyáron egymást helyettesítve még több helyszínre kimennek naponta. Rajtuk kívül az adminisztrációban és a tevékenységek összehangolásában nyolcan vesznek részt.
A szervezet baróti és kommandói szociális mosodájában az esztendő első hat hónapjában 473 csomag ruhát mostak és vasaltak ki, ezt a munkát a helyi ápolók végzik. A Diakónia hat vidéki raktáron keresztül és a Sepsiszentgyörgyi koordinációs központból kölcsönöz egészségügyi segédeszközöket, idén 129 új igénylő volt, ezenkívül korábbi kérések révén használatban van 232 eszköz. Nem csak az idősek testi ápolását tartják fontosnak, a gyászfeldolgozó önsegítő csoport és a baróti, valamint a Sepsiszentgyörgyi idősklub révén lelki támaszt, közösségi élményt is nyújtanak azoknak, akik a társas létet keresik.
Az elmúlt egy évben a DKA partnerként vett részt a Pro Hospice Erasmus+ európai projektben, munkatársai német, lengyel, spanyolországi, valamint portugáliai szervezetek palliatív típusú szolgálatait és országaik intézményrendszerét ismerhették meg. A pályázat zárókonferenciáját júniusban tartották a sepsiillyefalvi KIDA-központban. A tanultak és az évek óta összegyűjtött hasonló szakirányú tapasztalat segítségével az alapítvány palliatív típusú rezidenciális egység beindítását tervezi egy leendő multifunkcionális szociális ellátó központban.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szétszóródott hagyatékok (Olosz Katalin feledésbe merült balladagyűjteményt tárt napvilágra)
Olosz Katalin a Háromszékben (2016. január 30.) megjelent nyilatkozatában a Kriza János gyűjtötte Vadrózsák második kötetének kiadásáról közölte: „Én csupán törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszórt hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét.” E „törlesztés” eredménye 770 oldalas kötet.
„Hogy a népkultúra terméke az egész nemzet felbecsülhetetlen értéke, egyre világosabban érzi mindenki... Mikor egy ledöntött nemzet újjá akarja magát építeni, szüksége van, inkább, mint valaha, a hagyomány minden porszemecskéjére. Hogy tudja, mi vagyok, honnan jöttem.” Kodály Zoltán
Korábban, 2009-ben hasonló „törlesztést” vállalt magára, amikor Szabó Sámuel Marosvásárhelyi tanár irányításával a diákok által lejegyzett népköltészeti alkotások „szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel” 776 oldalon megjelentette. És nemrég mutatták be Kolozsváron 2015-ös keltezéssel megjelent újabb „törlesztését”, amelyben 930 oldalon adja közre Kanyaró Ferenc Kolozsvári tanár diákjainak gyűjteményét a „szétszóródott” hagyatékból*. Nem véletlenül utaltunk a kötetek oldalszámaira, hisz ez a 2476 oldalt kitevő, már feledésbe merült gyűjteménysor bizonysága annak, hogy mily nagy méretű népi érték felkutatására, összegyűjtésére, tanulmánnyal ellátására és jegyzetek készítésére vállalkozott Olosz Katalin. Példamutatása olyan szempontból is jelentős, hogy nem hagyhatjuk veszendőbe egyetlen értékünket sem, időt és munkát kell áldoznunk azokra a népköltészeti hagyatékokra, amelyeket elődeink alkottak, nemzedékről nemzedékre őriztek, s amelyeket szorgalmas gyűjtők már lejegyeztek, hogy közösségünk által is ismertté válhassanak. Csupán azt nehezményeztük, hogy ennyi idő elteltével Olosz Katalinon kívül senki nem vállalkozott e hagyatékok felkutatására. Olosz Katalin pedig valóságos oknyomozással derítette ki a kéziratok hollétét. Nem egyszer utazott Marosvásárhelyről Kolozsvárra, Budapestre, hogy könyvtárakban, levél- és kézirattárakban rátaláljon az említett hagyatékokra. A most közzétett kötet egy Kolozsvári tanár és tanítványai több mint száz esztendővel ezelőtti közös munkájának eredménye. A népköltészet gyűjtésének ez a formája – társadalmi gyűjtés – is már a 19. században bizonyos hagyományra épült. 1864-ben Arany János folyóiratában, a Koszorúban (Második évfolyam, II. félév, 527. old. Vegyes.) arról írtak: „…az erdélyi gyűjtők évek óta ezt gyakorolják, s hogy milyen sikerrel, hatalmasan tanúsítják gyűjteményeik. Így gyűjté Kriza János a »Vadrózsák« egy nagy részét, így Szabó Sámuel Marosvásárhelyi tanár a nála kéziratban levő sok mesét, dalt s néhány balladát s a még kéziratban levő egész gyűjteményt…” Bebizonyosodott, hogy a diákok és más segítők közreműködésével nagy területen lehetséges a népköltészet összegyűjtése. Kanyaró Ferenc tanítványai Háromszéken, Udvarhelyen át Kolozsvártól, Tordától Kalotaszegig, Szilágyságig, Szatmárig gyűjtötték a népköltészeti alkotásokat. Legtöbbet Székelyországban. Olosz Katalin kutatásai nélkül csupán annyit tudtunk Kanyaró Ferencről, hogy Kolozsvári tanár volt, néhány balladát gyűjtött, s azokat rangos folyóiratokban megjelentette. Bár Szinnyei József a Magyar írók élete és munkái című V. kötetében azt is közölte, hogy 200-nál több balladát gyűjtött össze, mégis még a 970-es években is bizonyos kifogásokkal írtak róla, sőt, a Magyar Néprajzi Lexikonban nevét meg sem említették. Olosz Katalin kutatásai nyomán derült ki, hogy nagy mennyiségű népköltészetet jegyeztek le a Kolozsvári diákok, hogy a gyűjteménynek csak egyik részét képezik a népballadák és epikus énekek, de ez a rész 421 alkotást jelent.
Olosz Katalin bevezető tanulmányában részletesen bemutatja Kanyaró Ferenc életútját, irodalom- és egyháztörténeti, valamint lexikonszerkesztési munkásságát, de figyelmét elsősorban a népköltészetet gyűjtő tanár módszerére, eredményeire, gyűjteménye viszontagságaira, majd a hagyaték értékeire fordította. A szenvedélyes népköltészeti gyűjtő életében alig két-három tucat alkotás látott nyomdafestéket, a többi évszázadot meghaladóan lappangott kéziratként. Megállapította azt is, hogy Kanyaró Ferenc munkásságával a magyar folklór legnagyobbjai közé emelkedett. Elméleti kérdések tisztázásával a modern folklorisztika úttörőjévé vált a 19. század végén és a 20. század elején. Kutatói erénye, hogy felfigyelt a változatok jelentőségére is, amellyel az idő és tér követését, a népballadák elterjedését és egy részének pontos keletkezési idejét is meg tudta állapítani. Jegyzeteiben vizsgálta a népballadák múltját, a klasszikus balladák jelentőségét. Kanyaró Ferenc első ízben állított össze olyan gyűjteményt, amely kimondottan népballadákat tartalmazott. Címe: Székely népballadák és románcok. Tervezte, hogy a Kolozsváron tanuló diákokkal együtt e kötettel köszöntik Magyarország ezeréves fennállásának ünnepét. Nem rajta múlott a köszöntés elmAradása.
Olosz Katalin a Háromszék megyei alkotásokat külön is vizsgálta. Innen a diákok 74 szöveget jegyeztek le. Ezeket korábban egyik tanulmányában is bemutatta (Acta Siculica 2008, 581–599). Ebben végigköveti a Háromszéki balladakutatás történetét – egészen a századfordulóig –, majd külön is felsorolja a gyűjtési helyeket, a balladák számát – jegyzetekkel együtt. Az említett 74 változatról a kötetből megtudhatjuk, hogy 12 ballada csupán Háromszék jelöléssel szerepel, 62-nek pedig pontos lelőhelyét is felsorolja: Sepsikőröspatak 22, Sepsiszentgyörgy 10, Kálnok 7, Árkos 5, Laborfalva 4, Uzon 4, Bölön 4, Bükszád 2, Mikóújfalu, Nagyajta, Zágon, Kézdivásárhely egy-egy balladával szerepel. Amikor Kanyaró Ferenc gyűjteményének jelentőségét említjük, ki kell térnünk a klasszikus balladákra, hisz általuk tovább bővültek a nagy értékű balladák változatai. A gyűjteményben megtalálhatjuk a Kőmíves Kelemenné, Kádár Kata, Sárighasú kígyó, a Zsivány felesége, a Barcsai, Molnár Anna stb. változatait. Ezenkívül a Kálnoki Zsófika azért is külön figyelmet érdemel, mert a szabédi diák által lejegyzett ballada egyedüli híres alkotás az egész magyar folklórban, változata mindmáig sehonnan nem került elő, márpedig nélküle szegényebb lenne a székely, a magyar népköltészet. Nagy érdeme Kanyaró Ferencnek, hogy felfigyelt az új stílusú, helyi, sirató, baleset- és búcsúztató balladákra is, amelyek a 20. században különösen elterjedtek. És e kötet arra is támpontot jelenthet, hogy a 20. század elején keletkezett balladákat mennyiben őrizték meg akár száz év múltával is. Olosz Katalin mentő, feltáró, közreadó munkáját bizonyára megkerülhetetlenül értékelik a magyar folklór kutatásában. Annyit ez alkalommal is meg kell jegyeznünk, hogy a kovásznai illetőségű, 1957-ben Sepsiszentgyörgyön érettségizett néprajzkutató eddigi munkásságával nevét örökre beírta a magyar népköltészeti kutatók legjobbjai közé.
Ismertetőnket Olosz Katalinnak a Háromszékben megjelent nyilatkozatával kezdtük. Zárásként ismét onnan idézünk: „Nem leszek »munkanélküli« a Kanyaró-kötet megjelenése után sem: abban reménykedve, hogy adatik még nekem néhány aktív esztendő, szeretném tető alá hozni a romániai magyar népballada-katalógust.”
Albert Ernő
*Kanyaró Ferenc: Erdélyi népballadák és epikus énekek 1892–1905. Sajtó alá rendezte: Olosz Katalin
/Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2015/
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszék csodái
A Háromszéki Turisztikai Napok keretében az olaszteleki Daniel-kastélyban mutatták be kedd este Háromszék hét csodáját. A felszólalók hangsúlyozták: a Damokos Gyula-kúria és Haszmann Pál Múzeum, a kovászna–kommandói keskeny nyomtávú erdei vasút és a rajta közlekedő gőzmozdony, a Büdös-hegy és környéke, a nagyajtai unitárius műemlék templom, a gelencei műemlék Szent Imre-templom, a rétyi Nyír és a Vargyasi-szoros turisztikai értéke hatalmas, így megfelelő népszerűsítés mellett idegenforgalmunk fellendülését segíthetik.
Grüman Róbert megyeitanács-alelnök kiértékelő beszédében a turizmusban rejlő lehetőségekre hívta fel a figyelmet: míg tíz esztendővel ezelőtt még csak ötvenezren, addig a népszerűsítési munkájuknak köszönhetően tavaly közel százezren keresték fel megyénket. A kimutatások azt tükrözik, a látogatók kilencven százaléka romániai, nyolcvan százalékuk pedig a román vidékekről érkezett; a hét csoda erőteljes reklámozása révén őket is meg kívánják szólítani. Grüman szerint kétséges volt, hogy a Kovászna megye Turizmusáért Egyesület kiírása mennyire lesz sikeres, de hamar beigazolódott, a Háromszéki embereket érdekli a téma, szívesen vesznek részt értékeink azonosításában. Felhívásukra negyvenhárom remek pályázat érkezett, a közösségi oldalakon keresztül mintegy százezer embert szólíthattak meg, akik kedvelésük által véleményüket is kinyilvánították, ők adtak támpontot az elbíráló bizottság – László Endre, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke, Cora Dumitrescu építész, Szőts Papp Zsuzsa, a Kovászna megyei Értéktár Bizottság elnöke, Kopacz Zsuzsa turisztikai szakember, valamint számára – tagjainak. A hogyan továbbról úgy nyilatkozott, az elkövetkezendőkben számos népszerűsítő anyagot készítenek és juttatnak el azokhoz, akik vendégeket hozhatnak vidékünkre. Kiknek pályázata most nem nyert, ne csüggedjenek – üzente –, előtérbe kerülhetnek az általuk javasoltak is, hiszen arra készülnek, a kiírást kétévente megismétlik.
Szőts-Papp Zsuzsa sajnálta, hogy a pályamunkák közül néhányat ki kellett zárniuk: mert bármennyire is magunkénak valljuk, például a Szent Anna-tó nem a „miénk”, hanem Hargita megyéé. Meggyőződését fejezte ki, hogy a most kiválasztottak közül több is bekerül a megyei, sőt a Székelyföldi Értéktárba, és abban is bizonyos, rendelkezünk olyan értékkel is, amelyeket hungaricumnak fognak nyilvánítani.
A hét csodával a helyszínen is „ismerkedni” lehetett: nagyméretű puzzle-ból lehetett kirakni, gyermekek és felnőttek ragadtak ecsetet, hogy a fehér-feketében kinyomtatott csodákat kiszínezzék, vagy éppen a modern eszközöknek köszönhetően virtuális túrán is megszemlélhették azokat.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szabadságvágyók sorsközössége
Az erdélyi ’56-os eseményekről, a magyar forradalmárokkal sorsközösséget vállaló itteni fiatalok bátorságáról, a szabadságharc leverését követő megtorlásokról beszélt interjúnkban Benkő Levente történész.
– Csak egységes Kárpát-medencei ötvenhat létezik, egységesen kell beszélni az eseményekről függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy az utódállamok valamelyikében történtek – jelentette ki nemrég Tófalvi Zoltán történész, az erdélyi események egyik kutatója. Szerinted külön lehet, illetve kellene választani a forradalom és megtorlás magyarországi és itteni vonatkozásait?
– Nem kell különválasztani, ’56 valóban egységes. Mindenki számára egységes jelentőségű volt, ami Magyarországon történt: a forradalmat kirobbantó egyetemisták közé lőttek, ez elsöpörte Rákosiék klikkjét, a forradalom pedig győzött – november 4-éig, amikor a szovjetek megindították az ellentámadást. Magyarországon fegyveres összecsapások voltak, a határon túl nem, de ott is mindenki szolidarizált a forradalommal. Erdélyben egyetlen puskalövés sem dördült el, csak majd a kivégzőcellákban a Szekuritáté megtorlásaként. 
Nemcsak a magyarok, de a lengyelek, románok közül is nagyon sokan a szabadságvágy hullámhosszára hangolódtak, a világ szeme pedig Magyarországon volt, tehát ebből a megközelítésből is egységes ’56. Az erdélyi események egészén belül viszont természetesen vannak tényezők, amelyek árnyalják a képet.
Az egységességről szólva: Temesváron például október 30-án a magyar forradalommal szolidarizáló, 2000 fős diákgyűlést tartottak, a résztvevők 95 százaléka román volt. Ahogy nagyon sok magyar emberben, úgy a lengyelekben, románokban is megmozdult a szabadságvágy vagy egyfajta öntisztulási szándék. Ugyanúgy kijelentették, hogy Romániában nincs mit keresniük a megszálló szovjet csapatoknak.
– Erdélyben összesen több mint 20 ezer, többnyire fiatal embert tartóztattak le, mintegy tízezer ítélet is született, voltak, akiket halálbüntetéssel sújtottak. Összesen hány erdélyi halálos áldozata volt a megtorlásoknak?
– Tizenkét embert ítéltek halálra, közülük tízet a Szoboszlay Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben. Szoboszlayék összeesküvése a kommunista diktatúra megdöntésére irányult, ha kell, erőszakkal. Aztán volt az érmihályfalvi Sass Kálmán-féle csoport, közülük kettőt végeztek ki. De nemcsak ennyi az áldozatok száma, hiszen hozzájuk adódnak még olyan esetek, mint például a szamosújvári börtönben elhunyt sepsiszentgyörgyi fiatalemberé, Szalai Attiláé, akit egyes visszaemlékezések szerint a vallatások során agyonvertek. És persze számításba kell venni azokat a haláleseteket, amelyek a román Gulág különféle kényszermunkatáboraiban következtek be súlyos járványos betegségek, tífusz, vérhas, leptospirózis, az embertelen körülmények miatt. A leptospirózis több mint száz éve nem volt jelen Romániában, a Duna-deltában mégis felütötte a fejét az 50-es években, és nagyon sokan megbetegedtek.
– Mint mondtad, „szeletekre” lehet bontani, árnyalni lehet az erdélyi eseményeket. Ez mit jelent pontosabban?
– Ahhoz, hogy ezt megértsük, picit korábbra, egészen az események gyökereihez kell visszamenni az időben. ’56 februárjában a Szovjetunió kommunista pártjának huszadik kongresszusán, Moszkvában elhangzott a pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov szájából a híres-hírhedt titkos jelentés, amelyben elítélte a korábbi sztálinizmus egyes bűneit, magát Sztálint is. Bár a jelentés titkos volt, a jelen lévő lengyel delegációnak köszönhetően kiszivárgott, a lengyelek eljuttatták Nyugatra, lefordították franciára, angolra, és amerikai lapokban is megjelent, hogy a kommunizmus nem az, mint amit eddig róla gondoltak. A hruscsovi jelentés hatására a szovjet megszállás alatt lévő államokban pedig elindult a kommunizmus egyfajta erjedése, oldódása.
– Ez pártvonalon is érvényes volt?
– Pártvonalon is meghirdették, hogy le kell számolni a múlt egyes hibáival, de persze azért ez nem volt ennyire egyértelmű. Például találtam jegyzőkönyvet a kolozsvári levéltárban, ami arról szól, hogy ’56 kora őszén a vasút-igazgatóságnál, a párt alapszervezetének gyűlésén megkérdezik az emberek: hogyan lehetne leszámolni a személyi kultusszal, ha három évvel Sztálin halála után még ott lóg a képe a falon? Erre az volt a válasz:„nem kaptunk fentről utasítást, hogy le lehet venni”. De az erjedés azért elindult itt is.
Mint tudjuk, Magyarországon pezsgő viták alakultak ki, például a Petőfi-körös viták, a Szabad Nép cikkei hatására pedig a társadalomban is elindult az oldódás: az emberek érezték, itt az alkalom, tenni kell valamit. De azt nem hiszem, hogy bárki is fegyveres felkelésre gondolt, hiszen a forradalom úgy indult, hogy az egyetemisták, a budapestiek, majd a fraternizáló katonák a lengyelországi reformtörekvésekkel szimpatizáló, százezres nagyságrendű, békés, fegyvertelen tüntetést tartottak. Ha megnézzük a korabeli felvételeket, látszik, hogy nyakkendős, ünnepélyesen öltözött emberek vonulnak, szó sincs csőcselékről, amiről napokon keresztül harsogott a budapesti rádió, de a romániai vagy szlovákiai sajtó is.
– Visszatérve az előbb említett, ’56 októberét megelőző „enyhülésre”: ez a jelenség mennyire volt érzékelhető Erdélyben?
– Ha megfigyeljük a korabeli romániai magyar sajtót – körülbelül ’56 februárjától, a huszadik pártkongresszustól a forradalomig –, határozottan észrevehető egy másféle hang, mint amilyen korábban jellemezte. A sztálinista, dogmatikus, agyoncenzúrázott újságokban olyan cikkek jelennek meg, amilyenek korábban nem láthattak volna napvilágot. Például szorgalmazzák, hogy Nagyszalontán végre fel kellene újítani az Arany János-emlékmúzeumot, mert az a magyar kultúra kincse. Vagy lehet olvasni arról, hogy Szejkefürdőn rendbe kellene hozni Orbán Balázs sírját, amelyet a háború óta eltelt 12 év alatt felvert a gyom. Korábban meg sem lehetett említeni a magyar kultúra olyan nagyjait, mint például Orbán Balázs, aki a kommunista mentalitásban dekadens, „romlott” elemnek számított. Aztán ’56 nyarán diákok, tanárok, szülők rendbetehették a sírt, új fejfát faragtattak, a régit elhelyezték a múzeumban.
A diskurzusba tehát most már belefértek ezek az elemek is. Nyilván a pártapparátus működött, de a Gheorghiu Dej-i vaskalapos bolsevik vezetés is érezte, hogy most kissé másabb szelek fújnak. Hagyták, hogy a magyar kultúráról szó essék, de persze figyelték az egész társadalom mozgását. Sok levéltári forrást átböngésztem ebből az időszakból, és kiderül, az emberek ambivalens módon reagáltak: voltak persze, akik a régi nótát fújták, és olyanok is, akik változást szerettek volna. És ez a légkör is segített abban, hogy a forradalom kitörésének hatására különféle csoportosulások jöjjenek létre.
– Az október 23-ai események híre gyorsan elterjedt Erdélyben is. Hogyan, mikor alakultak meg ezek a csoportok?
– Abban, hogy a hír gyorsan terjedt, nagy szerepe volt a rádiónak. Azt hiszem, magyar nyelvterületen soha annyian nem hallgatták a rádiót, mint a forradalom napjaiban, legfeljebb csak az 1954-es világbajnokság alatt, amikor a Puskás fémjelezte Aranycsapat játszott. A forradalom idején az egész nemzet a rádión csüngött, sőt ahogy az egykori temesvári román diákok elmondták, ők is a budapesti rádiót hallgatták, a magyar kollégák fordították nekik.
A lényeg, hogy a társadalom megszerezte az információkat a budapesti történésekről. Középiskolások egész serege szervezkedett: Sepsiszentgyörgyön a székely mikós diákok szövetsége, Brassóban az EMISZ-esek (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége), Váradon is szövetkeztek az ifjak, tehát világos: megmozdult az emberekben valami. Ezek a fiatalok meg akarták váltani a világot. Csakhogy jön november 4-e, a szovjet tankok elözönlik Budapestet, vérbe fojtják a forradalmat. A tizenévesek pedig azt mondják: nem sikerült megváltanunk a világot, de megmarad bennünk a tudat és a szándék, hogy tenni kéne valamit. Így történt például, hogy az EMISZ Brassóban pont a megtorlás napján alakult meg.
– Míg a diákok, fiatalok a forradalom mellé álltak, ez nem mondható el egyértelműen az erdélyi magyar értelmiségről, ennek kapcsán előadást is tartottál nemrég A forradalom értelmiségi árulói címmel. Ők valóban nem értettek egyet a forradalom törekvéseivel, vagy féltek a megtorlástól?
– Tényleg érzékelhető az ellentmondás: amikor elindult a szovjet támadás, a diákok még szervezkedtek, a Magyar Autonóm Tartományban élő írók pedig a forradalmat pocskondiázó közleményt fogadtak el. Megjelentették az Előrében, a Vörös Zászlóban (a marosvásárhelyi Népújság elődjében), az Utunkban, a román sajtóban is. Számos magyar író aláírta az elítélő szöveget. Hogy miért? Mert a kommunizmusban szocializálódtak, a ’46 utáni népi demokráciában bontakoztak ki szerzőkként, közírókként, közvélemény-formáló emberekként, főként a tehetségüknek köszönhetően.
Gondoljunk bele: az, aki a kommunizmus első tíz évében értelmiségiként pozícióhoz jut, könyvei jelennek meg, jól él, és bár a játékszabályok és keretek nagyon szűkek, de elismertséget is szerez, az fél mindezt elveszíteni. A képet árnyalja a forradalom előtt, szeptember utolsó napjaiban a Maros és Kolozs tartományi magyar írók, szerkesztők részvételével tartott kolozsvári gyűlés. A jegyzőkönyvből kiderült, kik képviselik a sztálinista vonalat: például Papp Ferenc, Hajdu Zoltán, Hajdu Győző, aztán volt egy mérsékeltebb középvonal és egy markánsabb, „ellenzékibb” véleményeket megfogalmazó irány is – ide tartozott Székely János, Bodor Pál, Kányádi Sándor. Ők olyan témákat vetettek fel, amik nyilvánosan nem foroghattak közszájon: megemlítették a kollektivizálás túlkapásait, az alkotás szabadságának korlátozását irodalomban, képzőművészetben stb. Viszont mikor a november 4-ei támadás megtörtént, az értelmiségiek hirtelen összezártak, és sokan felsorakoztak a párt mellé: elítélték a magyar forradalmat.
– Vajon amiatt, mert körvonalazódhatott előttük, hogy megtorlásra számíthatnak, ha másként tesznek?
– Nem tudom, ki milyen megtorlásra gondolt, de éles szavakkal illetik a forradalmat különféle megszólalásokban. És azt is tudni kell, hogy a korabeli értelmiségi elit – nemcsak a magyar, hanem a román is – nem tudta tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a kommunista pártvezetést, mint ahogy Magyarországon történt, vagyis nem tudott alkupozícióba kerülni. Valószínűleg az lehet emögött, hogy amíg a párt kályhájánál melegedhettek, bizonyos mértékig védettségük volt, jó jövedelmük, és nem akarták feszíteni a húrt. Magatartásukkal viszont egyfajta morális válságról tettek tanúbizonyságot.
Számomra érthető, de furcsa is egyben, hogy míg munkásemberek, lelkészek, ügyvédek, iskolások, temesvári és kolozsvári egyetemi hallgatók világosan látták, hogy itt valamit tenni kéne, és egyértelmű volt számukra, miként reagáljanak őszintén a Magyarországon történtekre, addig az értelmiségiek, az írók passzívak maradtak. Olyan is akadt közülük, aki ezt úgy indokolta: nem jutott el hozzá információ arról, hogy milyen a légkör, mi készülődhet Pesten. De hát ez maszatolás, hiszen a magyarországi irodalmi lapok, a Szabad Nép olvashatók voltak a Bolyai-egyetemen, az egyetemisták kézről kézre adták. Tehát nem létezik, hogy az értelmiségnek ne lett volna tudomása arról, hogy oldottabb lett a hangulat.
– A diákok, egyetemisták ezzel szemben a forradalom mellé álltak, elkezdtek szervezkedni...
– Pont a szovjet támadás napján alakult meg Brassóban az EMISZ: csak azért is, dacból. A fiatalok alapszabályzatot írtak: szembementek a kommunista ifjúsági szövetség alapszabályaival. Miközben ezekben az szerepelt, hogy tilos templomba járni, ők az új szabályzatba belefoglalták: az EMISZ-tagnak kötelező templomba járni. Szinte még gyermekekről van szó, akárcsak például a baróti fiatalok, Moyses Márton, Józsa Árpád Csaba, Bíró Benjámin, Kovács János esetében. (1970-ben Brassóban a pártszékház előtt Moyses Márton önkéntes halálba menekült, felgyújtotta magát, tragédiájának gyökerei az 1956-os magyarországi forradalomig nyúlnak vissza – szerk. megj.) A fiúk közül ketten 15, ketten 16 évesek, november 8-án, négy nappal a szovjet támadások után útnak indultak vonattal, át akartak szökni a határon, hogy a pesti srácokhoz csatlakozzanak. És míg a társadalomban a magyar forradalom iránti együttérzés érvényesül, addig egyre másra jelennek meg az eseményeket pocskondiázó nyilatkozatok az értelmiségi elit részéről.
– Elmondható, hogy generációk szerint is megoszlott, kik miként viszonyultak Erdélyben a forradalomhoz?
– Egyrészt generációs kérdés, másrészt pedig mentalitásbeli. Feltettem a kérdést volt elítélteknek, akiket szinte még gyermekfejjel zártak börtönbe: amikor egyértelmű volt már, hogy vérbe fogják fojtani a szabadságharcot, a világ pedig nem törődött Magyarországgal, ti miért vállaltátok, hogy szembe úsztok az árral, nekivágtok a határnak? Vagy Sepsiszentgyörgyön 1957–58-ban miért koszorúztatok titokban március 15-én, amikor tudtátok, hogy tilos? Azt válaszolták, őszinte érzelmek munkáltak bennük, aminek nem tudtak és nem is akartak ellenállni.
– Kibővítetted először közel két évtizeddel ezelőtt napvilágot látott, Volt egyszer egy ’56 című dokumentumriport-kötetedet, amely most ismét megjelenik. Sikerült újabb visszaemlékezőket is megszólaltatni?
– Az eredeti kötet úgy született, hogy 1996-ban, a forradalom 40. évfordulóján erdélyi volt elítéltek és meghurcoltak, bajtársak ötvenfős csoportjával végigjártuk meghurcoltatásuk, kálváriájuk néhány stációját. Brassó, Sepsiszentgyörgy után Marosvásárhely következett, meglátogattuk az egykori Szekuritátét, azt a törvényszéki épületet, ahol elítélték őket, aztán a szamosújvári, a jilavai börtönt, majd behajóztunk a Duna-deltába, a peripravai volt kényszermunkatábor helyére, a brăilai Nagyszigetre, ahol felkerestük egy másik kényszermunkatábor helyszínét. Útközben állandóan beszélgettünk, sok interjút készítettem, ebből az anyagból született a dokumentumriport-kötet, ami 1998-ban jelent meg Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Lap- és Könyvkiadó gondozásában.
Most úgy éreztem, hogy húsz év elteltével érdemes a könyvet kibővítve újra kiadni. Megszólaltattam olyanokat is, akik nem voltak ott azon a kiránduláson, de úgy éreztem, muszáj az ő emlékeiket is rögzíteni valamilyen formában, mert történetük kerekebbé és érthetőbbé teszi, ami az erdélyi ’56-osokkal történt. A sepsiszengyörgyi SZIT-esekről (Székely Ifjak Társasága) és a titkos koszorúzásról például nem lehet beszélni anélkül, hogy meg ne szólaljon a kulcsember, Bordás Attila, akire koszorúzás közben csaptak le a szekusok 1958. március 14-én este a helyszínen, a ’48-as emlékműnél, és agyba-főbe verték. A könyv 1996-os megírásakor és most is arra törekedtem, hogy olyan emberek emlékeit rögzítsem, akik nagy valószínűséggel soha nem írták le ezeket, és nem is fogják leírni. Tehát hogy Bartókot idézzem: ne menjenek el tele bőrönddel, hanem hagyjanak itt néhány morzsát abból, amit átéltek.
– Összesen hány még ma is élő erdélyi magyar ’56-os elítéltről van tudomásod?
– Sajnos egyre fogy a számuk. Szeptember elején Sepsiszentgyörgyön konferenciát tartottunk a jubileum alkalmából, akkor 50–60-an voltak jelen. Háromszéken huszonvalahányan, Hargita megyében szintén, Marosvásárhelyen hatan-heten, Nagyvárad környékén pedig összesen 8-9-en élnek. És akadnak olyanok is köztük, akik soha nem mesélték el az emlékeiket, sose mentek el semmilyen találkozóra. Feltételezem, hogy a trauma tartja vissza őket, amit azóta sem tudnak feldolgozni. Volt olyan jó ismerősöm, falumbéli, baróti, akivel közeli viszonyban álltunk, messzemenően tiszteltük egymást, de soha egy szót nem tudtam kiszedni belőle: magnóval és anélkül sem.
A könyvben összesen huszonvalahányan szólalnak meg, elsősorban azok, akik a kiránduláson részt vettek. A dokumentumriport-kötet tulajdonképpen idő- és térbeli utazás: helyszínről helyszínre utazunk, meglátjuk a börtönt, a peripravai kényszermunkatábor romjait, az egykori elítéltek pedig emlékeznek. Elmesélik, hogy állati sorban tartották őket, még rendes barakkjuk sem volt, sárból-nádból eszkabáltak lakóhelyet nekik. Két-három évet töltöttek ott, földmunkát, nádvágást végeztettek velük, térdig érő vízben vágták a nádat februárban. Személyenként napi két és fél köbméter földet kellett kiásni, feltalicskázni a Duna-menti töltés tetejére, és aki nem teljesítette a normáját, azt este nagyon megverték. Ünnepi ebédnek az számított, amikor egy zöldparadicsom úszkált valami meleg lében, ennél is ünnepibbnek számított, amikor két zöld paradicsomot kaptak. A ’60-as években aztán megjelentek a kollektívből kiszuperált lovak, ezeket vágták le. Mesélik az elítéltek, hogy mikor megláttak egy lovat rossz állapotban, már tudták, hogy a három-négy napig egy kis darabka húst is kapnak.
– Hogyan lehet összegezni hat évtized távlatából a forradalom jelentőségét? Miként értékelheti a ma embere az akkor történeteket?
– A forradalom az a pillanat volt, ami Kelet-Európa szabadságvágyó nemzeteit egy akolba terelte. Más kérdés, hogy a román szeku vagy más titkosrendőrségek hogyan próbáltak éket verni közéjük, és megakadályozni az eszmék további kibontakozását. Mindenesetre meg kell emelnünk a kalapunkat azoknak a cselekedetei előtt, akik többé-kevésbé nyíltan vállalták a sorsközösséget a magyar és a mindenkori szabadságvágyókkal. A sepsiszentgyörgyi Puskás Attila volt elítéltnek van erről egy találó mondata. Ő egyébként húsz évet kapott, amiből mintegy hatot letöltött; a romániai politikai foglyok nyugati nyomásra 1964-ben szabadultak.
Puskás úgy fogalmazott: „nem bántam meg, amit tettem, amit vállaltam, de különösebben nem is vagyok büszke rá. Hiszen miért kell büszkének lennünk a jó cselekedeteinkre? Nem tettünk semmi egyebet, mint hogy ott és akkor magyar emberként, de elsősorban emberként szembefordultunk egy embertelen diktatúrával.” Zárásként még azt mondanám, hogy a kommunista diktatúra példát akart statuálni a megtorlásokkal, ezrek meghurcolásával, hogy megfélemlítse az embereket. Erre én azt mondom: köszönöm az ötvenhatosok példamutatását.
Benkő Levente Benkő Levente történész, újságíró 1961. június 13-án született Nagyajtán, általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. A rendszerváltás előtt a baróti székhelyű köpeci bányavállalatnál dolgozott. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék, 2003–2009 között a Krónika napilap munkatársa, 2009-től a Művelődés című folyóirat szerkesztője. 2006-ban a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007), Manók, emberek, fehérnépek (2012).
Kiss Judit kronika.ro | 

Ötvenhat Erdélyben: „A megtorlás, a félelem időszaka következett”
1956. október 23-ával kezdődően az erdélyi magyarok a rádiókészülékeken csüngtek, percről percre követve a magyar forradalom eseményeit. Felnőttek, idősek, kisiskolások és érettségi előtt álló kamaszok lelkesen és reménykedve várták a jó híreket. A kezdeti eufóriát azonban hamar felváltotta az aggodalom, majd a gyász. A forradalmat leverték. De hátha valamit lehetne még tenni. 1956 november negyedikén négy baróti középiskolás diák eldönti, hogy átszöknek a határon, beállnak forradalmárnak és harcolni fognak a szovjetek ellen. A baróti diákok csoportjából ma már csak Józsa Árpád Csaba él. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk harmadik része. /Első rész: maszol.ro, 2016. okt. 16., második: maszol.ro, 2016. okt. 16./
1940-ben születtem, itt Kovászna megyében, Bibarcfalván, még magyar állampolgárként. 1956-ban a baróti középiskolában 10-ik osztályos tanuló voltam. A bentlakásban laktunk, a nevelő, Dénes Csaba este elment rádiót hallgatni, és késő éjszaka, amikor visszajött elmesélte nekünk is, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Büszkék voltunk addig is arra, hogy magyarok vagyunk. A forradalom hírére pedig arról kezdtünk beszélgetni, milyen jó volna, ha mi is ott lennénk Budapesten. Bíró Benjamin, Kovács János, Moyses Márton és én, nap mint nap összedugtuk a fejünket, arról vitatkoztunk, mit is lehetne tenni. A nevelő arról is beszámolt, hogy a budapesti utcákon fiatalok, velünk egyidős fiúk is fegyverrel a kezükben harcolnak. Így teltek a napok november negyedikéig. Dénes Csaba, a nevelő jött ismét a hírrel, hogy a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot. Bár sejtettük, hogy ez nem jót jelent, arra nem gondoltunk, hogy napok kérdése, és vérbe fojtják a forradalmat. Mi úgy éreztük, hogy éppen most kell tenni valamit, most kell segíteni a bajba jutott forradalmárokon. Ezért eldöntöttük, hogy lesz, ami lesz, nekivágunk a határnak.
Új ruhámban indultam el
Számba vettük, hogy mire van szükségünk, és listát készítettünk a legfontosabb dolgokkal, amelyeket feltétlenül magunkkal kell vinnünk: pénzt, meleg ruhát, élelmet, lehetőleg mézet is vagy cukrot, mert az eláll, és gyorsan energiát ad. Legkevesebb egy hétre készültünk. Megbeszéltük a részleteket, és tanulmányoztuk a térképet. Bíró Benjámint szegény gyerekként 1947-ben, a szárazság idején több hónapra elvitték Érmihályfalva mellé, Körtvélyesre, amely nagyon közel van a határhoz. Az ő emlékeire és a térképre alapozva, amely azt mutatta, hogy a vasútvonal párhuzamos a határral, kidolgoztuk a tervet. Én hazamentem Bibarcfalvára, Kovács János pedig Nagyajtára. Bíró Benjámin nem mehetett haza Csíkszentdomokosra, és szegény Moyses sem Nagyajtára, mert akkor már árva volt, mindkét szülője meghalt, és nagyobbik nővére nevelte az árván maradt kicsiket.
Nagyon nehéz sorban éltek. Én, amikor hazaértem, elkezdtem összeszedegetni, mindazt, amiben megegyeztünk barátaimmal. Először is magyarázatot kellett találnom arra, hogy miért nem jövök haza a következő vasárnap, és pénzt is kellett szereznem. Azt mondtam édesapámnak, hogy valami program lesz, a hétvégén nem engednek el az iskolából, a bentlakásban pedig valamit eltörtem, amit ki kell fizetnem. Édesapám méhészkedett, úgyhogy mézet is pakoltam, meg élelmet és meleg ruhát. Akkor készült el életem első, szabómesternél rendelésre varratott öltönye, szüleim a születésnapomon szerették volna átadni nekem, mivel kiderült azonban, hogy nem leszek idehaza, hogy illő módon megünnepeljük a születésnapomat, édesanyám arra biztatott, vegyem fel az új  ruhát, és úgy menjek vissza az iskolába. Így hát az új öltönyömben vágtam neki a nagy utazásnak. Amikor mindennel készen voltunk, lementünk Ágostonfalvára, vonatjegyet váltottunk és felültünk a vonatra. 1956. november 8-án késő este volt. A vonaton nem mertünk beszélgetni a témáról, legfeljebb ilyesmiket emlegettünk, hogy na, az öreg eddig vár minket…
Két nap és két éjszaka a két határ között
Úgy igyekeztünk viselkedni, mint valami diákok, akik utaznak haza, nem akartuk magunkra vonni a figyelmet. Másnap valamikor kora délután érkeztünk meg Nagyváradra, ahol vonatot váltottunk. A szokásosnál több rendőr cirkált az állomáson és környékén. Nem csoda, hisz határ menti városban voltunk, és maximális volt a riadókészültség. Persze, mi csak a saját problémánkra koncentráltunk, hogy próbáljunk észrevétlenek maradni a következő vonat indulásáig. Vagy két órát kellett várnunk az érmihályfalvi személyvonatra, ezalatt kimentünk a városba, hogy ne lézengjünk az állomáson a rendőrök orra előtt. Sötét volt, amikor megérkeztünk Érkörtvélyesre, az állomáson a Bíró ismerőse felől érdeklődtünk. Arról, hogy merre lakik, hogyan juthatunk el hozzá. Persze nem akartuk mi meglátogatni, csak el akartuk kerülni, hogy valakiben gyanút ébresszünk. Ezért, miután útbaigazítottak, el is indultunk a faluba, de a legelső utcán visszafordultunk és visszatértünk a vasúti sínek mellé, mert azt már tudtuk, hogy azok a román–magyar határral párhuzamosan futnak. Aztán nekivágtunk a határnak. Pár óra múlva egy akácerdőbe értünk. Beszédet hallottunk, katonai autók jöttek-mentek, valószínű, hogy egy összekötő út közelébe értünk, és emiatt volt a nagy forgalom. Vagy őrségváltás lehetett a határőröknél, erre is gondoltunk. Mindenesetre mi lélegzetvisszafojtva bujkáltunk a fák között, éreztük, hogy nagyon, de nagyon közel járunk a kitűzött célunkhoz, mármint ahhoz, hogy átjussunk a határon, ugyanakkor kalandos utazásunk legveszélyesebb részéhez érkeztünk, mert egy rossz mozdulat, egy ágreccsenés, és elkapnak minket.
A felhők mögött el-elbújó holdvilág fényénél próbáltunk tájékozódni, tudtuk, hogy a beszéd irányába nem mehetünk, hanem egy nagyobb kerülőt kell tennünk. Igen ám, de a sötétben, teljesen idegen terepen, minden szellőrezdüléstől megijedve, elbújva, könnyű volt irányt téveszteni. Egész éjszaka mentünk, nem jutottunk sehova. Fáradtan és idegesen, tanácstalanul néztünk egymásra. Hogyan tovább? Mi legyen? Jómagam és Bíró Benjámin idősebbek voltunk egy évvel, ezért úgy döntöttünk, hogy mi elöl megyünk, Kovács és Moyses ötven-hatvanméternyi távolságban követnek minket. A tervünk a következő volt: mi leszünk a felderítők, óvatosan haladunk előre, megjelöljük számukra is az utat, ők pedig biztonságos távolságban maradva, a hátrahagyott útjelzésekre figyelve jönnek utánunk. Már jó darabot haladtunk, esteledni kezdett ismét, amikor úgy döntöttünk, hogy leülünk, hátha megérkeznek Moysesék is, és együtt töltjük az éjszakát. Nem jöttek, hiába vártunk rájuk. November 10-én éjszaka Bíró Benjáminnal megindultunk a határ felé. Megvártuk az őrségváltást, és amikor az egyik csapat kivonult az őrhelyről, a másik pedig elindult vissza az őrszobára, mi a hátuk mögött átlopakodtunk a határvonalon. 1956. november 11-én hajnalban léptünk Magyarország földjére.
Hogy mi történt másik két társunkkal, azt csak évek múlva, szabadulásom után tudtam meg. 1961-ben találkoztam Kovácscsal, aki beismerte becsületesen, hogy Moyses mindenképpen tovább akart menni, de ő volt az, aki meggyőzte, hogy forduljanak vissza, mert úgy sincs esélyük átjutni. Az egész éjszakán át tartó bolyongás a sötétben, a veszélyben, a hidegben elbátortalanította, és csak arra tudott gondolni, hogy mindenképp vesztesekként fognak kikerülni ebből a kalandból, mert vagy a román vagy a magyar határőrök fogják megtalálni őket, és a végkimenetel így is, úgy is a börtönbüntetés lesz.
Nyírbéltek, az első állomás
Szerencsénk volt az átkelésnél, mert a hideg miatt, a nyomok megőrzésére felboronált határsávon, a föld teljesen meg volt fagyva, ezért nyugodtan ráléphettünk, nem maradt meg a cipőtalpunk lenyomata, áruló jelek hátrahagyása nélkül sikerült megtenni a legveszélyesebb ötven métert. A legfontosabb az volt, hogy minél gyorsabb iramban távolodjunk a határtól, ne maradjunk a veszélyes zónában, ahol bármikor lefülelhetnek minket. Igyekeztünk megfeszített tempóban haladni, meg sem álltunk, amíg el nem értük az első települést. Nyírbéltek volt. De nem mentünk be a faluba, hanem az erdőben maradtunk. Éhesek voltunk, erőnk fogytán volt, az élelem nagy része azonban Moyseséknél maradt, csak egy darab sós szalonna volt nálunk. Kenyerünk se nem volt, hát megettük a szalonnát magára, és egy jeges tócsa vizéből oltottuk a szomjunkat.
A falu határában birkákat legeltetett egy fiú. Nem tudtuk, hogy mit kérdezzünk tőle, hogy feltűnés nélkül tovább mehessünk, ezért aztán valami olyasmit mondtunk, hogy- Bort akarunk vásárolni, hol lehet jó  bort kapni?  - Vigyázzatok, srácok, nem jó helyen jártok! Meghökkentünk. Tőle tudtuk meg, hogy Magyarországon kijárási tilalom van.  Beóvatoskodtunk a faluba, és egy családtól szállást kértünk. Azt mondtuk, hogy árvák vagyunk, és Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk. Nem kérdeztek tőlünk semmit, nem kíváncsiskodtak, befogadtak, megetettek, és amit tudtak, elmeséltek a magyarországi helyzetről. Az elbeszélésükből kiderült, hogy teljes a káosz. Van ugyan egy új Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amelyet Kádár János vezet, de igazából, a főváros és a nagyvárosok irányítása a szovjet katonai parancsnokságok, illetve a szovjet járőrök kezében van. Persze, vidéken, sok helyen még működnek a forradalom napjai alatt megválasztott forradalmi bizottságok. Az emberek igazából nem tudnak benyugodni a helyzetbe, csodát várnak és reménykednek. Igaz, hogy november 11-én Kádár János a rádióban a forradalmat levertnek nyilvánította, de,  mesélték házigazdáink,   az a hír járja, hogy Maléter a Bükkben vagy a Bakonyban folytatja a fegyveres harcot. Egyik napról a másikra beavatkozhatnak az ENSZ csapatok is a harcba… Isten óvja Magyarországot.
„Dáváj dokuméntá!”
Másnap reggel az útra is felpakoltak, és bőven elláttak tanáccsal. - Ne térjetek le az útról, mert cirkálnak az oroszok, és ha azt látják, hogy a mezőn bolyongtok, nem az úttesten haladtok szabályszerűen, akkor rátok lőnek, mert azt hiszik, hogy bujkáltok valamiért! Debrecen felé vettük az irányt. Hajdúhadházán jártunk, amikor egy szekeres bácsi fölvett minket. Látta, hogy bandukolunk az út szélén, és megállt mellettünk. – Hova mentek srácok? Mondtuk, hogy Debrecenbe tartunk. Debrecen bejáratánál magyar és orosz nyelvű tábla volt kitéve: Állj, igazolványok ellenőrzése! Igaz volt tehát, amit szállásadóink mondtak, már mindenhol be volt vezetve a szovjet ellenőrzés. A szekérre is felugrott egy pufajkás szovjet katona, szétrugdosta a szénát a kocsi aljából, fegyvereket keresett. – Dáváj dokuméntá, mordult rá a kocsisra. A kocsis elővette igazolványát, és mutogatással magyarázta, hogy mi vele vagyunk. Kiskorúak lévén, tőlünk nem kért személyi igazolványt. A katona bólintott: - Igyti. Mehetnek. Odébb haladva a kocsis hátrafordult, és halkan megjegyezte – Na, srácok, most megszabadultatok, de nem tudom, mi lesz veletek tovább. Az igazság az, hogy a gyomrunk összeszorult, és a lábunk reszketett, amikor a katona felugrott a kocsiba.
A város központjában leszálltunk a szekérről, és próbáltunk tájékozódni, hogy merre menjünk tovább. Bekerültünk egy újabb igazoltatási gyűrűbe, láttuk, hogy nincs mentség, nem tudunk kibújni alóla, hiába lépnénk be egyik boltba vagy másikba, kijövetelkor ugyanott találjuk a rendőröket és az orosz katonákat. Gondoltam magamban, hogy jobb, ha magamtól odamegyek a magyar rendőrhöz. Így is tettem. Egyből odaálltam a rendőr elé, és kihallgatást kértem. Jól megszidott, és bekísért egy őrsre. A rendőrök akkor a szovjetekkel együtt rendfenntartó erőkként, az elnyomó rendszer képviselőiként léptek fel, de higgyék el nekem, hogy nagy részük tisztességes magyar ember volt. Enni adtak, és üldögéltünk, melegedtünk az őrsön. Aznap tüntetés volt Debrecenben. A szovjet tankok kettesével minden útkereszteződést elfoglaltak, lövésre készen állva várták a fejleményeket. Hallottuk a jelentéseket, hogy a tüntetők most hol járnak, mit csinálnak. Az őrs parancsnoka minden rendőrnek ugyanazt az utasítást adta: - Vigyázzatok, ne adjunk az oroszoknak okot a beavatkozásra!
„Szabadkáról jöttünk, árvák vagyunk”
Éjfél felé átkísértek a központi rendőrségre. Egy cellába tettek be minket a fogdába. Csodálkoztunk is, bár nem volt tapasztalatunk az ilyesmiben, tudtuk, hogy ezt nem szokás csinálni. Valószínű, azért tettek így, hogy mi tudjuk megbeszélni, egyeztetni a történeteinket, hogy majd kihallgatáskor ugyanazt mondhassuk el. A nyomozótiszt kérdéseire válaszolva, előadtuk itt is, hogy mi Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk, árva gyermekek vagyunk, de a rendőr félbeszakított azzal, hogy - Kedves emlékeim vannak Szabadkáról, nyaraltam ott a családommal… És elmesélte, hogy néz ki a város, mennyi a kenyérnek kilója, apróságokat mesélt, de éppen olyan dolgokat, amelyek nekünk fontosak voltak a későbbiekben, mert már többet tudtunk mondani az érdeklődőknek a helyről, ahonnan „jöttünk”. Természetesen már az első pillanatban rájött, hogy soha nem jártunk Szabadkán. A tájszólásunkból rögtön tudta, honnan jöttünk. Ez november 13-án volt. Nem engedtek ki minket, ehhez bírósági végzésre volt szükség.
Két-három nap múlva a munkástanács küldöttsége ellenőrzést tartott, hogy a letartóztatott munkásokat kiszabadítsa, tisztázza ottlétüket. Tőlünk is megkérdezték, hogy miért vagyunk ott. Gyorsan elmondtuk nekik a szabadkai történetet. A küldöttek azt ígérték, hogy másnap intézkednek a mi ügyünkben is. Valóban így történt, a munkástanács felelősséget vállalt értünk, és szabadlábra helyeztek. Ők vittek el a munkásotthonba, ahol szállást és kosztot kaptunk, ott találkoztunk néhány fiatallal, akik azt tervezték, hogy Ausztriába szöknek, mert az itteni helyzetnek nem lesz jó vége, mondták. Hívtak minket is, hogy menjünk velük. Persze, hogy nem mentünk. Nekünk nem az volt a célunk, hogy nyugatra disszidáljunk, hanem az, hogy Magyarországon maradjunk, és ha van rá lehetőség, akkor kapcsolódjunk be a forradalmi tevékenységbe. Persze, azt már láttuk, hogy erre nem sok esély van, ennek ellenére, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Én a gördülőcsapágygyárban kaptam munkát, ipari tanoncként tanultam, Bíró pedig a középiskolában folytatta tanulmányait. December elején behívattak a rendőrségre, és adtak egy évre szóló tartózkodási engedélyt. Persze, nem a saját nevünkre szólót, új neveket találtunk ki magunknak még akkor, amikor bekísértek az őrsre. Én Harasztosi Béla voltam, Bíró pedig Nemes Antal.
Örökbe fogadtak, látatlanban
Karácsony előtt megszólalt a bentlakás hangosbemondója: Harasztosi Béla jöjjön fel a nevelőhöz! Szobatársam, Borbély István kísért fel. Őt ott ismertem meg a bentlakásban, nagyon jó viszonyba kerültünk, a szüleinek is megírta, hogy összebarátkozott egy jugoszláviai árva fiúval. Azt kérdi tőlem a nevelő - Kitől kapsz te karácsonykor csomagot? Mondom – Fogalmam sincs, senkim sincs Magyarországon…Borbély a szavamba vágott - A szüleim küldték. Borbély szülei, miután megkapták a fiuk levelét, eldöntötték, hogy nekem is küldenek csomagot. Amit a Borbély csomagjába tettek, az volt az enyémben is, ugyanannyi étel, forint, sütemény, ugyanannyi szaloncukor. És egy nagyon szép levelet is írtak nekem: „Szegény emberek vagyunk, de szeretettel fogadunk a családi körünkbe. Nekünk két gyermekünk van, legyél te a harmadik”… Örökbe fogadtak, látatlanban. Csak harminc év múlva ölelhettük meg egymást. 1986-ban, amikor negyvenhat évesen először kaptam útlevelet, meglátogattam őket: Baranya megyében laktak, Kárász községben.  Nagy volt az öröm első találkozásunkkor. Azóta is tartom a kapcsolatot második családommal.
A karácsonyi ajándékért köszönő levelet írtam befogadó szüleimnek, de az igazi nevemet és azt, hogy honnan jövök, azt nem írhattam meg. Azt nem árulhattam el senkinek. Ahogy telt az idő, nyilvánvalóvá vált, hogy forradalom már nem lesz. A megtorlás, a félelem azonban kézzelfogható volt. Semmiféleképpen nem mondhattam el az igazat magamról, mert akkor bilincsbe verve toloncoltak volna vissza Romániába. Tudtam, hogy örökre ott kell maradnom, Harasztosi Bélaként kell élnem, szüleimet többé nem láthatom, ezért is örültem annak, hogy, íme, ilyen rövid idő alatt befogadó, szerető emberekre találtam.
Amikor kitört az általános sztrájk, ha jól emlékszem, december ötödikén lehetett, mikor mentem be az üzembe, nem volt nálam az ideiglenes tartózkodási engedélyem, és a rendőrség, aki a belépő munkásokat igazoltatta, letartóztatott. De a munkástanács képviselői értem jöttek, és sikerült kiszabadítaniuk. Akkor volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy ha most elengednek, akkor többet nem lesz semmi probléma. Nem így történt.
Szabadság helyett börtön
Március 12-én behívattak a rendőrségre. Mindent tudtak rólam. Nevem, lakcímem, hogy novemberben töltöttem be a 16. életévemet, minden ott volt. Nem volt mit tagadni.
Szűcs ezredes, mert így hívták az útlevélosztály főnökét, annyira rendes volt, hogy fölajánlotta a segítségét. Táviratban megkérdezték édesapámat: beleegyezik-e abba, hogy Magyarországon maradjak? Édesapám visszatáviratozott: beleegyezik, maradhatok. Tudta, ez az egyetlen lehetőség, hogy engem ne zárjanak be. De az állambiztonsági szervek jelezték, hogy nem maradhatok Magyarországon, őrizetbe vesznek és átadnak a román hatóságoknak. Szűcs ezredesnek majdnem az  állásába került a távirata. Még annyit elintézett, hogy szerzett számunkra egy igazolást, amelyben le volt írva, hogy Bíró és én semmilyen úgynevezett ellenforradalmi cselekedetekben nem vettünk részt. Ezért nem kaptunk hét vagy nyolc évet fogházbüntetést, hanem csak hármat.
1957. március 14-én tartóztattak le, és másnap lekísértek a magyar–román határállomásra, Biharkeresztesre. Március tizenötödike volt, nemzeti ünnep. A tiszt megkínált egy pohár borral - Igyatok, srácok, mert odaát nem így fogadnak… Még meg is kellett toljuk az autót, amivel a határon keresztül hoztak, mert nem akart indulni. Irány: a  nagyváradi securitate. Egyedül voltam a cellában. Este tíz órakor  villanyoltás, alvás mindkét kézzel a pokrócon ( mert ha a pokróc alatt tartottad, beléptek, és a tenyeredbe sóztak a gumibottal). Alig aludtunk el, ébresztettek fel,  vittek kihallgatásra. Gondolták, hogy első álmában zavartabb az ember, és elszólja magát,  olyan dolgot is elárul, amit nem kellene.  A sok besúgón keresztül mindent tudott rólunk a szeku: a baróti rádióhallgatásokat, a tanárokat, akik beszámoltak nekünk a forradalmi eseményekről, egyszóval mindent, ami odahaza az első napokban történt.  Egy adott pillanatban a vallató tiszt rám kérdezett: - És ahol legelőször szállást kaptatok, elmondtátok, hogy Romániából vagytok?  - Nem – válaszoltam. - Ne hazudj,  mi beszéltünk velük, és ők megmondták, hogy kik és hová valók vagytok! Ekkor jöttem rá, hogy hazudik, mert sem mi nem mutatkoztunk be, sem vendéglátóink nem kérdezték nevünket,  ráadásul ott már a szabadkai történetet mondtuk. Attól a pillanattól kezdve öt héten keresztül mindent, de mindent letagadtam. Mert lehet, ha nem tagadok, lassanként a tanáraimra és más diáktársaimra vonatkozóan is kiszednek belőlem valami terhelő vallomást, és azok között a körülmények között lehet, hogy elszólom magam. Két hónapi securitate és kihallgatás után a nagyváradi hadbíróság elé állítottak minket.
A tárgyalásunk 1957. május 17-én volt Nagyváradon. Apám akkor tanító volt, bátyám ötödéves egyetemista, a legjobb az évfolyamáról, nehogy őket is berángassák, azt mondtam: tudatosan tettem mindent, tisztában vagyok tetteim súlyával, de rajtam kívül senkit nem terhel felelősség. Nem akartam, hogy miattam bárki a családból szenvedjen. Engem három évre, Bíró Benjámint három és fél évre ítélték el.
Élet és halál között
Nagyváradon voltunk tizenegy hónapig. Felnőttek között. Onnan engem átvittek Szamosújvárra. Egy óriás cellába kerültem, voltunk vagy százhúszan benne. Egy adott pillanatban ügyészségi ellenőrzésre került sor, kiállítottak minket, és amikor megjöttek az ellenőrök, én kiléptem a sorból, megmondtam ki vagyok, hány éves vagyok, és kértem azt, hogy helyezzenek át a kiskorúak börtönébe, mert nem bírom a felnőtteknek kijáró szigorú fogva tartási körülményeket. Este a fegyőrök jól megvertek, hogy ki mertem nyitni a szám,  a taknyos kölyök panaszkodni mer a főnököknek. Néhány nap múlva jött az utasítás, először Kolozsvárra, majd Ocnele Mari-ra vittek. A tizennyolc évet ott töltöttem be. Pedig meg is halhattam volna, mert a rossz étel, és a sok mocsok miatt sárgaságot kaptam, semmiféle gyógyszerrel nem kezeltek, a „diéta” pedig a szokásos börtönkoszt volt. Megmaradtam. Amint nagykorú lettem, már vittek is vissza Szamosújvárra. A börtönszállító vonat három nap és három éjszaka jött velünk, nem tudom hányszor járhattuk körbe az országot, amíg Jilavára, az elosztó börtönbe értünk.
Kaptunk egy darab kenyeret és egy darab sós szalonnát az útra, azt rágtuk, beosztva kis adagokba, amíg megérkeztünk. Később tudtam meg, hogy azért tartott ilyen sokat az utazás, mert a rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, mindig más szerelvényekhez kapcsolták őket. Jilaváról irányítottak aztán tovább Szamosújvárra. Itt gyógyított ki a sárgaságból, egy Mayer Alexandru nevű orvostanhallgató, akivel együtt töltöttem egy hetet a szigorított zárkában, morzézás miatt. A nem működő fűtéshálózatot ugyanis morzézásra használtuk, nagyon jól tudtam már az ábécét, de elkaptak. Nos, ez a Mayer Alexandru, miután szabadultunk a szigorított zárkából, mivel ő közben a börtönkórházban teljesített szolgálatot, elintézte, hogy bevigyenek engem is oda, mert látta már a zárkában, hogy súlyos az állapotom. 
A kórházban valóban válságosra fordult a helyzetem, két hónapig szinte önkívületben voltam, se enni, se fölkelni az ágyból nem tudtam.  A börtönkórház egyébként ugyanolyan cella volt, mint minden másik, csakhogy nem száz ágy volt benne, hanem negyven. És megengedték, hogy napközben is feküdve maradjon az a rab, amelyik nem tudott lábra állni. A két hónap alatt, amit ott töltöttem, húszan haltak meg körülöttem. A katonaorvos, aki minket „kezelt”, időnként megállt egyik-másik ágy előtt, és ránézésre döntött, hogy ki kapjon, és ki ne kapjon gyógyszert. Érdekes módon, általában mindig a haldoklók kaptak. Ez volt a kegyetlenség csúcsa, hogy a hónapokig nem kezelt beteg, élete utolsó két-három napjában jutott gyógyszerhez, amikor már amúgy sem segíthetett rajta semmi. Mayer az elhunyt rabok gyógyszeradagját félretette nekem, ezért sokkal rendszeresebben jutottam gyógyszerhez, mint ahogy a katonaorvos engedélyezte. Így menekültem meg a jó Isten és rabtársam segítségével. Szamosújvárról szabadultam 1960. március 17-én
Mind elmentek…
Rabtársaimmal, a volt politikai foglyokkal mindig tartottam a kapcsolatot. Van egy cellatársam, aki most Constanța-n él. Hogy honnan szerzi a magyar feliratú üdvözlőlapokat, nem tudom, de minden húsvétra és minden karácsonyra megjön tőle, az „áldott ünnepeket” kívánó magyar üdvözlet.
 A baróti társaim közül sajnos már csak én vagyok életben. Kovács János, aki nem jött át végül Magyarországra, Brassóban dolgozott, sok évvel ezelőtt elhunyt. Bíró Benjáminnal, nem tudom pontosan, mi történt. Az egyik híresztelés szerint őt a Duna deltába vitték az ítélethirdetés után, és megpróbált elszökni a munkatáborból. Szökés közben lőtték le. A másik híresztelés arról szól, hogy szabadulása után sikerült átszöknie Jugoszláviába. Egyik hírforrás sem ellenőrzött, csak annyit tudok, hogy a nagyváradi törvényszéken láttam őt utoljára. Moyses Márton, a negyedik társunk, kiváló tehetségű diák volt. Imádta a magyar irodalmat, maga is írt verseket. 1960-ban emiatt állították törvényszék elé. A bíró felolvasta egyik költeményét. Vörös és fekete volt a vers címe. A bíró megkérdezte Moysest, miért írta azt a verset. Moyses kimutatott az ablakon - Bíró úr, látja azt a szürke verebet? Az a kis madárka szabad…
Moyses hét évet kapott. A börtönben kínvallatás, kínvallatást követett. Társai felől faggatóztak és ő, hogy ne tudjon vallani senki ellen, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét. Ott helyben, minden érzéstelenítés nélkül visszavarrták a levágott nyelvét. Szabadulása után emberi roncsként került kényszerlakhelyére, Nagyajtára. Mezőgazdasági munkásként dolgozott, remek képességei ellenére, nem kapott semmiféle más munkát. 1970. február 13-án, Brassóban, a kommunista párt székháza előtt leöntötte benzinnel és felgyújtotta magát. Annak ellenére, hogy sikerült eloltani a tüzet, Moyses halálos égési sebeket szenvedett. Megtagadtak tőle minden orvosi segítséget. Iszonyatos kínok között 1970. május 15-én 29 évesen halt meg.  A még fellelhető írásait megsemmisítette a Securitate.
Ennyit tudok társaimról. Emlékük legyen áldott.
Vig Emese
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.) maszol.ro

Iskolabezárással fenyegetőznek az unitáriusok Bölönben
Ultimátumot adott az unitárius egyház a Kovászna megyei Bölön önkormányzatának, hogy ha tíz nap alatt nem rendezik az egyház tulajdonában levő iskolaépületek jogviszonyát, bezárják azokat – számol be Bíró Blanka a kronika.ro-n.
Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő elmondta, a párbeszédet, a megegyezést szorgalmazzák, mert tanév közben nem szerencsés, ha át kell szervezni az oktatást. Az egyház két épülete is oktatási intézmény otthonául szolgál, bár az iskola főépülete nincs egyházi tulajdonban. Az egyik melléképületben éppen a magyar oktatás zajlik, kevés gyerek tanul magyarul, összevont osztályokba járnak, és félő, hogy ha tanév közben költöztetik őket, vagy délutáni oktatást tudnak biztosítani számukra, a szülők egy része elviszi a gyerekét, például a szomszédos Nagyajtára – részletezte a főtanfelügyelő. Kiss Imre különben megérti az egyház álláspontját is, hiszen felelősséggel tartoznak a tulajdonukban levő épületért, a három éve megszűnt szerződést nem újították fel, az önkormányzat nem fizet bért, és az ingatlanokat nem is tartják karban. Az egyház képviselői közben azt hangsúlyozták, hogy nem a bér miatt léptek fel követelésekkel, hanem a 140 éves ingatlanok jogviszonyát szeretnék rendezni, tisztázni, hogy a karbantartásban milyen felelősség hárul a felekre. A községvezetésnek ugyanakkor hosszú távú tervei vannak, a központi iskolaépületet bővíteni szeretnék, ugyanis ha beépítik a tetőteret, akkor már nem lesz szükség az egyházi ingatlanokra. Kiss Imre hangsúlyozta, ez nem valósul meg a közeljövőben, főként nem az idei tanévben, ezért azt szorgalmazzák, hogy a felek egyezzenek meg, még úgyis, ha az önkormányzatnak bért kell majd fizetnie, s a jövő tanév kezdetéig találnak áthidaló megoldást – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Újabb kutatások – új megvilágítás (Háromszék középkori településtörténete)
Háromszék és Erdővidék középkori településtörténetének kérdései címmel tartott vetített képes előadást Fehér János erdővidéki művészettörténész Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban. Ezennel új előadás-sorozat indult – mondotta felvezetőjében a házigazda szerepét betöltő Tóth-Bartos András, a múzeum történésze. Az intézmény és az Erdélyi Múzeum-Egyesület partnerségében zajló előadás-sorozat Székelyföld középkori történetének legújabb kutatási eredményeit igyekszik bemutatni Sepsiszentgyörgyön. Jövő héten Csíkszék, azután Marosszék és Gyergyószék településhálózatával ismerkedhetünk meg.
Írott forrásaink még vannak
Fehér János elmondta, Erdővidék középkori településtörténetének kérdéseit az elpusztult Dobó falut tárgyaló könyvében (Dobó – Egykori település a Kormos mentén. Erdővidéki Történelmi Adatok 1. A Dobó-Valál Egyesület kiadása, Barót, 2014) felvázolta, mostani előadásában igyekszik bemutatni a Három Széket – nem Háromszéket, hangsúlyozta, mert ezek a középkorban és kora újkorban is még külön entitások voltak. Levéltári források újraértelmezésével, újak felkutatásával igyekezett megközelíteni a kérdést, főképp írott forrásokra támaszkodva. Úgy tűnik, mintha a kutatás lemondott volna az új okleveles források feltárásáról, a szakemberek nagy része is a Székely oklevéltár régi sorozatának köteteire és más, esetenként több mint száz évvel ezelőtt megjelent oklevélgyűjteményekre támaszkodik csupán; gyakran hallani, hogy újat már csak a régészeti ásatások hozhatnak. Ezzel az állítással vitába szállt: a régészet szerepe a középkori településtörténet témakörben nélkülözhetetlen, eredményei nélkül nagyon beszűkülnének az értelmezési lehetőségek, ám a legfontosabb problémákat az okleveles források nélkül szintén nehéz lesz megoldani. És bizony, ismeretlen középkori írott forrásaink is vannak még, és az eddig közölteket is felül kellene vizsgálni, a meglévő közlések kritikai kiadását is jó lenne megvalósítani. Előadásában több eleddig ismeretlen középkori dokumentumot (pl. orbaiszéki településekre, személyekre vonatkozó 15. századi iratokat), középkori oklevelekről készült újkori kivonatokat is bemutatott. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy nagy szükség van az egyes oklevelek kritikai vizsgálatára: újra és újra meg kell vizsgálni a hitelesként elfogadott írott források valódiságát (ugyanis számolni kell az oklevél-hamisítványokkal), illetve esetenként a korábban hamisnak nyilvánított dokumentumok kapcsán is újra kell gondolni az elmarasztaló ítéletet. Hamis információk a köztudatban
Arról is szólt, hogy sok esetben a korábban tévesen közölt okiratok alapján a ma embere bizony hamis információkkal is él. Például idén is megjelent a sajtóban is, hogy Kézdikőváron, az egykori Peselneken régen besenyők éltek. Valójában azonban ruténekről van szó: gróf Kemény József egy általa még 1846-ban közölt 1324. évi oklevél egyes szavait hibásan olvasta, és a „rutenorum” kifejezés helyett a „bicenorum” (besenyők) változatot közölte. Utóbb pedig még további két hamisítvánnyal igyekezett igazolni tévedését. A történész szakma már a 20. század elején korrigálta a tévedést, azonban a helytörténeti jellegű irodalomba, a köztudatba a hibás változat ivódott be. Fehér János más téves információkra is rávilágított: a helytörténeti kérdésekkel foglalkozók közül sokan készpénznek veszik a Székely oklevéltár 1872 és 1934 közötti köteteibe foglalt adatokat, és pl. egyszerű, lábjegyzetbe helyezett véleménynyilvánításra alapozva településünnepeket is szerveznek. Ezeknek a közösségépítő, identitáserősítő hatása kétségtelen, ám nem árt tudni azért, hogy éppenséggel mit is ünnepelünk: főként az egyes települések úgynevezett születésnapi évfordulói eredményezhetnek torz önképet a helyiek tudatában is, hangsúlyozta az előadó. Példát is felhozott: félreértelmezett oklevél alapján 2011-ben Nagyajta megünnepelte a falu fennállásának 800. évfordulóját, miközben a szakma már régen kimutatta, hogy a II. András által a német lovagrend rendelkezése alá bocsátott terület (Barcaság) határait rögzítő oklevélben szereplő „castrum Noilgiant/Noialt” nem Nagyajtára, hanem Szászugrára és az ott található középkori várra vonatkozik. Mellesleg Nagyajtán mindmáig nem ismerünk 12–13. századi várat sem, az unitárius templom eleddig előbukkant legkorábbi részletei is a 13–14. század fordulójára tehetők.
Településszerkezet Fehér János hangsúlyozta, az egyházi és világi területi igazgatási egységek földrajzilag nem mindig fedték egymást. Kiemelte, hogy az Erdővidék megnevezés előbb csupán a régi Miklósvárszék területére volt értendő, az 1654-ben megalakult Erdővidéki Református Egyházmegye révén terjedt ki aztán a régi Bardocszék területére is (ennek református egyházközségeit ekkor szintén az Erdővidéki Református Egyházmegyébe foglalták). Bardoc fiúszék közigazgatásilag Udvarhelyszékhez tartozott, a kis törvényhatóságot Vargyas-vidékként (districtus Vargyas) is említették már a 16. században, sőt, egy ideig a Vargyasszék és Bardocszék párhuzamos megnevezés is érvényben volt. 1635 után, amikor is a fiúszék kiváltságait oklevélbe foglalták, a Bardocszék megnevezés terjedt el.
Szóba került a Székelyföldbe ékelődött enklávék kérdése is (enklávé – olyan terület, amelyet teljes egészében más jogállású terület vesz körbe). Ilyen a Kézdivásárhely melletti, a régi (Felső-) Fehér vármegyéhez tartozó Peselnek és Kézdiszárazpatak térsége is, de a Hidvég környéki, ún. Székföld is Fehér vármegyei terület volt.
Az egyházigazgatás szempontjából mindmáig a legfontosabb középkori forrás az 1332–1337 között készült pápai tizedjegyzék. Háromszéki viszonylatban a középkorban itt az erdélyi egyházmegyéhez tartozó Kézdi főesperesség (a régi Kézdiszék, illetve az itt található Fehér megyei enklávé plébániáit foglalta magába) és a fehérvári főesperesség Sepsi esperesi kerülete (a régi Sepsiszék, az ún. Székfölde, illetve Miklósvár és Bardocszék egyes plébániái) jöhet szóba. Az orbaiszéki települések nem szerepelnek a pápai tizedjegyzékben. A kérdésre, hogy miért, egyelőre még nem sikerült megnyugtató választ adni. Fehér János fejtegette, megtörténhet, hogy más egyházi főhatóság alá tartozott: pl. a szomszédos Barcaságról tudjuk, hogy ekkor az esztergomi érsek joghatósága alatt állt; vagy az egykori, ún. milkói egyházmegyéhez (Moldva déli és Havasalföld keleti részét is magába foglalta) való tartozás is felmerülhet. Az előadó kiemelte, hogy míg Sepsi- és Kézdiszék plébániái esetében esperességekről (archidiaconatus) van szó az oklevelekben, Orbaiszéken a református esperest még a 18. században is dékánnak nevezték a helyiek (az esztergomi egyházmegyéhez tartozó erdélyi területi egységeket is dékánátusok alkották). Orbaiszék első írásos említéseként a szakirodalom is egy 1419-es oklevélre hivatkozik, ami szintén tévedés (ezt már korábban mások is észrevették), mert a szóban forgó oklevél eredetijében csak Sepsi- és Kézdiszék jelenik meg. Az előadó saját kutatásai eredményeként felmutatott egy oklevelet, amely szerint 1454. május 22-én Kovásznán az orbaiszéki székelyek közgyűlést tartottak Kosztolányi Ozsvát székely alispán jelenlétében. Egy 16. századi másolatban maradt fenn egy másik, eleddig szintén ismeretlen oklevélszöveg is, ezt 1455. október 20-án Hunyadi János bocsátotta ki Nyujtódon, gyakorlatilag Cófalva keletkezésének körülményeire derít fényt: a település, amelyet az oklevél Cófalva alias Jánosháza (Czohffalwa alio nomine Janoshaza) megnevezéssel illet, a középkorban minden jel szerint Telekhez tartozott, és alapítójának az oklevélben is szereplő Có János (quondam Joannes Czoh) tekinthető. Ha valaki forrást keres, talál – tette hozzá a művészettörténész. Kitért a kora újkor idején elpusztult/felhagyott, de oklevelek által említett Damokosfalva és Borcfalva nevű orbaiszéki településekre is (ilyenek a többi szék területén is előfordulnak, a kérdéskör bővebb kifejtésére sajnos már nem maradt elegendő idő).
Korai felirat Zalánban
Demeter Lajos sepsiszentgyörgyi történész, könyvtáros közlései alapján Fehér János megvizsgálta a zaláni református templomot is. Bemutatta a késő román korra, gótika elejére tehető déli, kőből faragott kapuzatot (13. század vége), amelyet minden jel szerint két korábbi portálé elemeinek kombinálása révén alakítottak ki a templom 1820-as években bekövetkező bővítésekor. Ekkor a helybeli lelkész a bontás idején előkerülő korábbi feliratot is bemásolta az eklézsia jegyzőkönyvébe. Ebből a feliratból (hitelességéhez nem férhet kétség) derül ki többek közt, hogy a zaláni templomot 1319-ben szentelte fel Szent Mihály arkangyal tiszteletére Benedek erdélyi püspök (azaz nem sokkal korábban, legtöbb néhány évtizeddel előbb épülhetett maga a templom is). A zaláni felirat így egyike a legrégebbi ismert erdélyi feliratoknak, ami nem mindennapi dolog. Demeter Lajos az elmúlt évtizedekben két ízben is közölte az eklézsiai jegyzőkönyv eme adatát, de a művészettörténeti szakirodalom gyakorlatilag ma sem ismeri – mondotta az előadó. Mindemellett a felirat az egyházi igazgatás kérdéskörére vonatkozóan is adatot szolgáltat: a pápai tizedjegyzékek keletkezése előtt Zalán és nyilván a sepsiszéki plébániák már az erdélyi egyházmegyéhez tartoztak, legalábbis erre utal az a tény, hogy az erdélyi püspök szentelte fel a zaláni, akkor egyértelműen katolikus templomot.
A művészettörténész továbbá említette még azt is, hogy a nemrég megjelent háromkötetes, a Székelyföld története című kiadványban sem tisztázták, hogy hamis-e vagy sem az az oklevél, amely 1426-ban Berecket román településként említi (villa valachalis Bereczkfalva). Ez a nyitva hagyott kérdés azonban nem egészséges a magyar és a román történészek közti kapcsolatot illetően sem: a szóban forgó oklevélbe (amelynek a valódiságát a jelek szerint először tulajdonképpen egy román történész, Maria Holban kérdőjelezte meg) foglaltakból kiindulva ugyanis pl. román őstelepek létét is hangoztatják a területen. A hitelességét illetően sok szempontból gyanúsnak számító oklevél bővebb elemzésére szintén nem maradt idő.
Az előadó időhiány miatt már csak érintőlegesen említette még Sepsiszentgyörgy várossá válásának 550, illetve 555 éves évfordulóját (itt azért hangsúlyozva azt is, hogy egyes 2011. évi promóciós anyagokon a „legalább 550 éve város” kifejezést is látta) amit 2011-ben, illetve az idén is ünnepeltek; bemutatva egy eleddig szintén ismeretlen, 1427-ben kelt oklevelet is, melyben a település már oppidumként (ún. mezővárosként) szerepel.
Mint kiderült, a témakörben nagyon sok még a kérdés, a megbízható válasz jóval kevesebb. Fehér János jelezte készségét az elmaradt részletek pótlására is, igény esetén.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)