A szklavinoktól a szkítákig
Hol van Csiglamező? (IV.)
Sorozatunk eddigi részeiben tisztáztuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája ( ahová a székelyek a Hun Birodalom után visszahúzódnak) észak-olaszosan olvasandó, Kampo Kiliaként, és a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Azt is tisztáztuk, hogy a Budzsák a Csíki székely krónikában Dacia Alpestrisként megnevezett földrajzi egység (a mai Munténia, Dél-Moldva és Budzsák) része volt legalább a bolgárok 680-as államalapításától a 15. századig.
Mivel az általam hitelesnek tartott Csíki székely krónika azt mondja, a székelyek a 10–11. századig ebben a Dacia Alpestrisben, a Kárpátok külső lejtőin éltek, kutatásunkban a következő lépés az, hogy megnézzük, mit tudunk meg a térség népeiről, elsősorban a bizánci írók műveiből (akik elég sokat foglalkoztak a területtel).
Szklavinok a székelyek területein
A Hun Birodalom 455-ös felbomlása után a kutatók a Duna bal partjára, Havasalföldre lokalizálják a Dengezik vezetése alatt álló, legfőbb hun csoportot, emellett Irnák vezetése alatt egy másik hun csoport a Duna-delta legtávolabbi részén, illetve azon túl, a Budzsákban található. 469-ben a bizánci területre többször betörő Dengeziket a bizánciak kivégzik, ezek után csend van, a hunok mintha eltűnnének a területről. Ugyan 499-től a kutrigurok (akik mindenképpen hun népség: vagy maguk a bolgárok, vagy azok egy része) többször átvonulnak a területen Bizánc ellen menve, a kor írói szerint a kutrigurok jóval keletebbre laknak. No de akkor kik laknak ezen a területen?
Szerencsére rendelkezünk egy, mai elvárások szerint is szinte abszolút pontos leírással, ez a gót történetírónak, Jordanesnek az 551-ben befejezett, Getica című műve. Ebben elmondja, hogy Gepídia határai az Olt és Kárpátok, közvetlen szomszédja pedig a szklavin nevű nép, akiknek területe az Olttól a Duna bal partján terjed a  Duna-delta előtti Noviodunum várig, onnan kimegy a tengerre (a Mursian tóig vagy öbölig – ez a mai Musura öbölnek felel meg a Duna Kilia-ágán), majd keleten a Dnyeszter határolja.
Akárhogy nézzük, ez bizony a korábbi részekből megismert, különböző neveken ismert területtel azonos: ez a Csíki székely krónika Dacia Alpestris, ez Bolgár kánság, majd Bolgár cárság dunántúli területe, majd ez Valachia Magna. Jordanes leírása ugyanakkor egy nagyon fontos pontosítást is hoz: a mai Olténia (az Olttól jobbra fekvő terület) nem tartozott ehhez a földrajzi egységhez.
Szlávok-e a szklavinok?
Hosszú időn keresztül a kutatók a névhasonlóság alapján automatikusan a szlávokat látták ezekben a szklavinokban, ám 2001-ben megjelenik Florin Curta korszakos jelentőségűnek tartott könyve. Ebben a szerző határozottan megfogalmazza, hogy a szláv (szklavén) név eredetileg bizánci konstrukció, melyet arra fejlesztettek ki a birodalomban, hogy összefoglaló elnevezésként magyarázza az Al-Duna vidéki bonyolult etnikai viszonyokat, és a mai Havasalföld, Moldva, valamint Macedónia, Szerbia stb.  akkori népességét értették rajta.
Eugen S. Teodor régész megállapítja, hogy a bizánciak által szklavinokként emlegetett, a Duna bal partján lakó nép temetkezési szokásai nem szlávokra vallanak: ez „aligha szláv archeológia”, mondja. Szintén Teodor – Prokopiusz azon információja kapcsán, hogy 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, nagy pusztításokat végez, és várakat vesznek be – újra finoman fogalmaz: „lehetséges, hogy ezek a szlávok nem is voltak... szlávok?” Eugen S. Teodor pozitívan is megfogalmazza, hogy kik lehettek ezek az emberek: szerinte a később szlávként értelmezett szklavin nevük még nem alapozza meg a feltételezést, hogy az Al-Duna síkságán 530-tól szláv közösségek lettek volna, hanem inkább hun elemek.
Szklavin történelem
A bizánci írók nagyon sokat foglalkoznak a szklavinokkal, mivel meglehetősen rossz szomszédi viszony volt a két nép között. Minden további nélkül nézzünk pár adatot:
– 518-ban két nép: az antok és a szklavinok átkelnek a Dunán, és római területen pusztítanak (Prokopiosz)
– 528 (?) – 530 (?): a bizánciak várakat erősítenek meg a Dunának a mai Dobrudzsa melletti szakaszán, mivel ott szklavin rablók tanyáznak
– 530–533 (534): hun, ant és szklavin szövetség tör be bizánci területre, három évvel később a bizánciak kelnek át a Dunán, ahol a szklavinok teljes sokasága várja őket, és legyőzi a bizánciakat
– 537: a hunok, szklavinok és antok a Dunán túl laknak, nem messze a parttól
– 544–545: a szklavinok és az antok összecsapnak egymással, ezt a bizánciak kihasználják, és az antokat az oldalukra állítják, mi több, a bizánci császár Turris várát is nekik adja
– 545–546 tele: a barbár szklavinok sokasága átmegy a Dunán, pusztít, ám végül a herulok legyőzik őket
– 548: önálló szklavin hadjárat Illíriába, a szklavinok átkelnek a Dunán (a feltételezések szerint vagy Olténián keresztül, vagy még feljebb, az ottani népek komplicitásával), borzasztó kegyetlenkedéseket hajtanak végre, és várakat vesznek be
– 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, és nagy pusztításokat végez, várakat vesznek be.
– 558–559-ben a hunok, szklavinok és antok majdnem teljes Európát feldúlják
– 570 körül: a szklavinok avar fennhatóság alá kerülnek, vazallus népként, ám továbbra is önálló hadjáratokat folytatnak
– 578–579: a szklavinok Tráciát és Görögországot dúlják, Tiberius Constantinus császár emiatt nem mástól, mint Baján avar kagántól kér segítséget. Baján seregének útjából nagyjából megtudjuk, hol éltek ezek a szklavinok: az avarok római földön keresztül (a Duna jobb partján) lemennek Szkítia provinciába (a mai Dobrudzsába), onnan pedig átmennek a Dunán a mai Havasalföldre, ott pedig a szklavinok falvait és mezőit pusztítják. (A fenti rész alapján Eugen S. Teodor megállapítja, hogy erdő nem volt a román alföldön, a Bărăganon abban az időben sem, úgyhogy a szlávok települései a Kárpát-kanyar hegyalji részein lehettek)
– 586-ban a szklavinok Ardagast vezetése alatt egészen Adrianopolisig törnek be a Bizánci Birodalomba. (Madgearu szerint Ardagast szklavinjainak a területe a Ialomița folyó partján volt)
És így tovább, 680-ig, a bolgár államalapításig a szklavinok avar vazallusokként néha-néha Thesszalonikiig is eljutnak a bizánci területeken.
A szklavin hadászatról
A bizánciak e nagyon kemény ellenfeléről Prokopiosz, valamint a Strategikon szerzője (feltehetően Maurikios császár) is megemlékezik a hadászati művekben. Prokopiosz azt tartja, a szklavinok és az antok „nem egyetlen vezető alatt éltek, hanem régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a helyzetüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszélték meg.”
A 6. század végén a Strategikon szerzője (feltehetően Mauricius császár) arról ír, hogy a szklavinok demokráciában élnek, méghozzá katonai jellegű demokráciában. Hadd jegyezzem meg, ha valamelyik népre illik ez a kifejezés, az a székelység, amelynek „kiváltságos státusza, társadalmának egész konstrukciója nemrég eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is”.
Az általam hitelesnek tekintett Csíki székely krónika azon részei, melyek a 9–12. századi székely társadalmat írják le, szintén egy katonai demokrácia képét vázolják.
„6. vers. (…) A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.”
(Itt jegyzem meg, hogy ez utóbbi mondat nagyban rímel Prokopiosz megállapítására a szklavinokról, miszerint azok régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a jólétüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszéltek meg.)
„23-dik vers. Mind a’ katonák, mind a’ kisebb Rabanbáni méltóságban lévők és Gyulák, ugy a’ nagyobb Rabanbánok is egyenlő szabadságokkal élnek; kivévén a Gyulát és Vezért, kiknek ketten mindenkinek a’ Nemek és Ágok előtt vala helyek. Mind a’ polgári, mind az egyházi dolgok megitélésében; a közönséges végzéseknek kiadásában és ezeknek általhágóinak megbüntetésekben. Mely szabadsággal csak a’ fő Vezér élt a’ legfőbb Harkász és Gyula jelenlétekben.”
„24-dik vers. Minden Harkász alatt volt 5 Rabanbán és minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt. Egy nagyobb Rabanbán alatt volt három Harkász és a’ Gyula alatt is annyi; és mind ez a’ hat a’ Tribusoknak nagy Gyulája alatt.”
Általában a székelységről az a nézet él, hogy lovas nemzet volt – ez igaz is egy részükre, noha a gyalogok (akik gyalogosan mentek csatába) száma volt a legnagyobb. Ugyanígy, Prokopiosz azt írja a szklavinokról, hogy amikor csatába indulnak, legtöbben közülük gyalogosan mennek az ellenfél ellen, a többi viszont (ebből következően) lovon.
Az, hogy a székely gyalogosok kopját (más néven lándzsa, dárda) használnak („minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt”), szintén egyezik azzal, amit a szklavinok hadviselési szokásairól tudunk.
Emellett Prokopiosz és a Strategikon szerint a szklavinok kedvenc harci módszere a rajtaütés, a csapdaejtés, lesben állás, valamint a színlelt visszavonulás. Mint ismeretes, a székelyek első biztos említései (1116, 1146) is feltehetőleg éppen ezen utóbbi módszerhez kötődnek, amikor is a hitvány besenyőkről és székelyekről ír a Képes krónika az olsavai, illetve Lajta menti győzedelmes csaták után – erről a történettudomány már rég megállapította, hogy a székelyek (és a besenyők) a színlelt visszavonulás cselét használhatták.
„A szklavinok őrzik a hunok jellemzőit”
Van Prokopiosz szövegében egy másik rész, amire nemigen figyeltek a történészek: azt írja egyértelműen, hogy a szklavinok hun-szerűek: „Kemény és gondozatlan éle­tet élnek, mint a masszagéták, és mindig mocskosak, mint azok. De nem rosszindulatúak, sem ravaszok, és a maguk egyszerűségében őrzik a hunok jellemzőit.”
Ugyanakkor a székelyekről is azt állítják a krónikák, hogy hunok: 1.) korábban Attila népe voltak (Anonymus), 2.) a Campo Chiglán maradt 3000 hun leszármazottja attól kezdve magát nem hunnak, hanem székelyeknek nevezte (Kézai Simon).
Következő folytatásunkban arról szólok, ezekkel a szklavinokkal egy érdekes dolog történik, amire Gyomlay Gyula bizantológus hívja fel a figyelmet: az újabb bizánci szerzők, átmásolván az al-dunai (havasalföldi–moldvai) szklavinokról szóló régebbi írásokat, a szklavin nevet átjavítják szkítára. Ugye-ugye, hogy kezd már oszladozni a homály?
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Erdély a jobboldalra, az ország többi része a baloldalra szavazott
Erdély és Bánság ismét a jobboldalra szavazott, míg Olténia, Munténia és Moldva (a Kárpátokon kívüli térségek) ezúttal sem tagadták meg a szociáldemokratákat - írta kedden a liberális kötődésű román Adevarul című lap a romániai elnökválasztás vasárnap lebonyolított első fordulójának eredményeit értékelve.
Több román hírtelevízió, portál és nyomtatott lap is térképen mutatta be, melyik elnökjelölt végzett az élen Románia 41 megyéjében. A grafikákon az látszik, hogy Victor Ponta szociáldemokrata kormányfő a Kárpátokon kívüli megyékben, valamint Hunyad és a Krassó-Szörény megyében előzte meg ellenfeleit. A két magyar többségű székelyföldi megyében (Hargita és Kovászna) Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RDMSZ) elnöke kapta a legtöbb voksot, míg Erdély többi megyéjében Klaus Johannis végzett az élen.
Romániában a korábbi választásokon is bebizonyosodott, hogy a jobboldalnak inkább Erdélyben, míg a baloldalnak inkább a Kárpátokon kívüli térségekben, a korábbi román királyság területén vannak támogatói.
A most is visszaigazolt jelenséget az Új Magyar Szó (Maszol.ro) portál úgy tálalta, hogy Erdély egy szász és egy magyar jelöltet támogatott.
Az Adevarul az IRES közvélemény-kutató cég által (az exit poll készítésével párhuzamosan) végzett szociológiai felmérést ismertetve arról írt, hogy Victor Pontára elsősorban az idősebb korosztály és az iskolázatlanabb, falusi emberek szavaztak, míg Klaus Johannis szavazótáborában több a fiatal, tanultabb, városi ember.
A Digi 24 hírtelevízió azzal egészítette ki a második fordulóba bekerült két elnökjelölt szavazóinak "portréját", hogy a Victor Ponta azokban a megyékben volt népszerűbb, ahol az országos átlagnál magasabb a munkanélküliek és nyugdíjasok aránya, ezzel magyarázva a szociáldemokrata jelölt győzelmét a - munka nélkül maradt bányászok és kohászok szociális gondjával küzdő - dél-erdélyi Hunyad, illetve bánsági Krassó-Szörény megyében.
Victor Ponta szociáldemokrata (PSD) miniszterelnök mintegy tízszázalékos előnnyel zárta az első fordulót Klaus Johannis nagyszebeni polgármesterrel, az ellenzéki Keresztény-liberális Szövetség (ACL) államfőjelöltjével szemben. Ők ketten jutottak a romániai elnökválasztás november 16-án megrendezendő második fordulójába.
A magyar szavazók előtt álló dilemmáról cikkeznek az erdélyi magyar lapok
A magyar szavazók előtt álló dilemmáról, és a magyar jelöltek gyenge szerepléséről cikkeznek az erdélyi magyar lapok a romániai elnökválasztás első fordulója után.
A Krónika című erdélyi magyar napilap vezércikkírója úgy véli, Victor Ponta szociáldemokrata (PSD) jelölt, kormányfő az első fordulóban elért tíz százalékos előnyével sem érezheti biztos győztesnek magát a második fordulóban a jobboldali Klaus Johannissal szemben.
A cikkíró szerint az első fordulóban a magyar szavazókat megszólító Kelemen Hunornak és Szilágyi Zsoltnak csak a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ,,kemény magját" sikerült szavazásra bírnia. A Krónika szerint ez mindkét párt számára kudarc. A cikkíró szerint nem biztos, hogy a magyar pártoknak el kell kötelezniük magukat valamelyik második fordulós jelölt mellett.
A székelyföldi Háromszék cikkírója szerint ,,szégyenteljesen alacsony volt" a magyar szavazók részvétele a választáson.
,,Kudarcot vallottunk, mindannyian. Nemcsak a politikai pártok, az RMDSZ és jelöltje, Kelemen Hunor, aki 50 ezerrel kevesebb voksot kapott, mint öt évvel korábban. Nem csupán az EMNP és képviselője, Szilágyi Zsolt, akinek alig több mint 50 ezer szavazatot sikerült összegyűjtenie" - állapította meg a cikkíró. Hozzátette: ,,miközben ujjal mutogatunk Bukarestre, miközben Székelyföld másságára hivatkozva harcolunk az autonómiáért - éppen jövőnk és közösségünk iránti felelősségérzetből, demokrácia iránti elkötelezettségből szerepelünk le egyre gyakrabban".
A kolozsvári Szabadság vezércikkírója szerint nem lehetetlen, hogy Klaus Johannis a választások második fordulójában legyőzze Victor Pontát, hiszen 2004-ben Traian Basescunak is 7 százalékos lemaradást sikerült győzelemre fordítania a második fordulóban Adrian Nastaséval szemben.
A cikkíró úgy vélte, a magyar szavazatok aligha dönthetik el a győztest, ezért elsősorban ,,a kommunikáció és a megkötött alkuk" szempontjából fontos az, hogy mit tanácsol az RMDSZ a választóinak a második fordulóra.
,,Ha az RMDSZ nyíltan kiáll Johannis mellett, akkor azt kockáztatja, hogy Ponta győzelme esetén nehezebbé válnak számára a tárgyalások és az alkuk. Ha viszont Pontát támogatja, akkor szembefordul szavazói egy részével, de talán olyan alku származhat a PSD-vel való megegyezésből, amelynek akár kedvező hozadéka is lehet a magyarságra nézve" - fogalmazta meg a szövetség előtt álló dilemmát. Úgy vélte, bárhogyan is döntsön az RMDSZ, a magyar szavazók többsége a jobboldali jelöltre adja a voksát.
A Népújság című Maros megyei napilap vezércikkírója úgy vélekedett, az erdélyi magyarság megint két rossz közül választhatja a kisebbiket a második fordulóban.
,,Egyik jelöltről a kormányfőként mutatott eddigi teljesítménye, a másikról pedig az eddigi nyilatkozatai alapján nem mondhatnánk, hogy maradéktalanul méltó a bizalmunkra" - állapította meg a Népújság cikkírója.
hirado.hu

A szkítáktól a besenyőkig
Hol van „Csiglamező”? (V.)
Tanulmányunk eddigi négy folytatásában láthattuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája (ahová a székelyek a Hun Birodalom bukása után visszahúzódnak) a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Itt a székelyek nevet változtatnak, és szklavin néven elfoglalják a mai Munténiát, Dél-Moldvát, és továbbra is belakják a Budzsákot. Nézzük, mi történik őseinkkel a bolgárok 680-as államalapításától.
A szklavinok országa 680-tól a Bolgár Kánság része, amin igazán nincs mit csodálkozni, mivel a bolgár hagyomány szerint egyik legendás vezetőjük Irnik volt, akit Attila fiával, Irnákkal azonosítanak. A Csíki székely krónika szerint is a székelyek második vezetője (Halad/Aladár után) Irnák, aki viszont (Kézai Simon krónikája szerint) Csaba néven 469-ben népének jó részével visszament (Nagy-)Szkítiába. Irnák (Csaba) népe, a bolgárok tehát 680-ban jönnek vissza, és a székelyeken túl, bizánci területet elfoglalva, a mai Bulgáriában és Dobrudzsában telepednek le. Megjegyzem, e korai bolgárok még nem szlávok, hanem kutrigur-onogur-hun népesség.
A bolgár államon belül
Ettől az időponttól kezdve jóval kevesebbet tudunk meg a bizánci forrásokból a szklavinokról, hiszen megszűnik a szomszédság, a bizánciak a bolgárokkal való harcokkal vannak elfoglalva. A 800-as években érdekes dolog történik, amire Gyomlay Gyula bizantinológus hívja fel a figyelmet: az újabb bizánci szerzők, átmásolván az al-dunai (havasalföldi-moldvai) szklavinokról szóló régebbi írásokat, a szklavin nevet átjavítják szkítára.
Bölcs Leó császár (uralkodott 870–912) átdolgozza a 600 körül született Strategikon című hadi művet, Taktikájában leírja a környező népek harci szokásait, ám azokon a részeken, ahol a Strategikon szklavinokat említ, ő következetesen szkítákról beszél. Theophanes Confessor, aki 810–814 között írja krónikáját, az 593–602 közötti események ismertetésénél még szklavinokról ír, ám a 10. században kompiláló Leo Grammaticus már szkítákról – ugyanazon események kapcsán.
Bolgárok szkíta néven
A külföldiek szemében szklavinról szkítára nevet váltó (székely) nép, úgy tűnik, nagyon jelentős elem volt a bolgár államban, ez ad magyarázatot arra, hogy a bolgárokat szkíta néven is említik néha – vagy talán csak arról van szó, hogy a jobban értesült bizánci szerzők a Bolgár Kánságon belül is elkülönítették a népcsoportokat. Mihai Ovidiu Căţoi mértéktartó, sok mindent helyre tevő tanulmányában felsorolja azokat az általa talált forrásokat, amelyek szkíta néven említik a bolgárokat:
– A Sinaxarium Ecclesiae Constantinopolitanae (a szentek, mártírok életéről szóló, napok szerint elrendezett kalendárium) július 26-ához köti azt a 811-es eseményt, miszerint „ezen a napon azokra a keresztény testvéreinkre emlékezünk, akiket Nikephorosz császár idejében öltek meg Bulgáriában.” Ezek a mártírok katonák voltak, akiket Krum bolgár kán elfogott, a fogságban pedig arra próbálták rávenni őket, hogy felejtsék el Jézus tanításait, és kövessék a szkíta hitet. Amikor ezt megtagadták, megölték őket. 
– A Sinaxarium rövidített változatában, július 23-ához kötve, a bolgárokat szkítobulgárok név alatt említik – ez jelentheti a szkíta hitű bolgárokat vagy a bolgár államon belüli szkítákat (székelyeket)
– A Sinaxarium december 29-éhez kötve Szent Tadeusról mondja, hogy ez felszabadított rabszolga volt. Tadeusnak nézeteltérése támad a Traulosnak vagy Psellosnak (hebegőnek) mondott II. Mihály császárral (820–829), aki úgy érzi, hogy megsértette „egy paraszt, aki születésére nézve szkíta és közember”, emiatt Tadeust megkínoztatja, és megöleti.
– A 10. század közepén alkotó Genesios feljegyzi azt a kemény szóváltást, amely egyrészt I. Borisz bolgár császár (uralkodott 852–889) és III. Mihály bizánci császár (uralkodott 842–867) anyja, Teodóra császárné között zajlott le. Borisz háborúval fenyegetőzik, de végül „a szkíta úgy döntött, hogy országában marad”.
– Ugyanerről a Tadeusról Theodor Studita is azt állítja, hogy szkíta volt, miközben a szkítákon bolgárokat ért.
– III. Mihály bizánci császár 865-ben vitába keveredik (ugyanúgy, mint két bekezdéssel feljebb az anyja Borisszal) I. Miklós pápával. Egy ponton azzal vádolja, hogy Róma püspöke „barbár és szkíta nyelvet beszél” (azaz latint). Căţoi meggyőzően bizonyítja, hogy itt nem arról van szó, hogy a szkíták latinok vagy netán vlahok lettek volna, hanem arról, hogy a latin (illetve a hozzá hasonló vlah) beszélői Szkítia lakói voltak, amin a fenti kontextusban Bulgáriát (a Duna mindkét oldalán) kell érteni. Azaz Róma püspöke olyan nyelvet beszél, mint a barbár Szkítia – egyik – népe, a vlahok, mondja III. Mihály.
– Ugyanebben a kontextusban kell értelmezni – mondja Căţoi – Walafridus Strabo 841 körüli tudósítását a „tomisi szkítákról”, aki arról ír, hogy ezek mai napig német nyelven tartják az (ariánus keresztény) istentiszteletet, miután az isteni könyveket valamikor régen (ahogy a történelemkönyvek mesélik) a tudósaik lefordították. Egyszerűen arról van szó, hogy 841-ben a Duna két partján fekvő Bulgáriát (amibe Dobrudzsa is beletartozott, ahol Tomis volt található) Szkítiának (is) nevezték, így Strabo nagyon is pontosan nevezi őket tomisi szkítáknak.
Eddig Cățoi tanulmánya, amit jómagam azzal tudok kiegészíteni, hogy a fentebb idézett Genesios (aki Bíborbanszületett Konstantin kortársa) máshol arról ír, hogy a 813–820 között uralkodó V. Leon császár megerősíti Trákia és teljes Makedónia várait, egészen a szkíták országáig. Trákia provincia/thema a mai Törökország európai részének felel meg, Makedónia provincia/thema pedig a mellette levő, ma Görögországhoz tartozó terület – eszerint a hatalmas szomszéd, Bulgária a szkíták országa.
Hol éltek Bulgárián belül a szkíták?
Míg a fentiekből nagyjából azt tudtuk meg, hogy a bolgárokat nevezik szkítáknak is, illetve Bulgáriát a szkíták országának, van egy adat, amely pontosan megmondja, a Bolgár Birodalom melyik részét nevezték a szkíták országának. Bíborbanszületett Konstantin 950-ben mondja: ahhoz, hogy bizonyos csapatok a mai Krím félszigeten levő Chersonból Dobrudzsába, azaz Szkítia érsekségbe érjenek, át kell menniük a szkíták országán, amelynek határa a Duna.
Miért lettek a szklavinok szkíták?
Kérdés, miért kezdik a bizánciak szkíta néven nevezni azokat, akiket korábban szklavinoknak hívtak. Az első, legfontosabb változás az, hogy a Dunától jobbra, a mai Szerbia és Macedónia területén a 8. századtól kezdve megjelentek az első szláv államalakulatok, ők pedig szlávoknak hívták magukat – így a szklavin név ezek után félrevezető lett volna a bizánciak számára, hiszen pár évszázad alatt amúgy is rájöhettek, hogy a Duna bal partján levő szklavinok nem szlávok.
A szkíta hitről
Hogy pontosan miért a szkíta nevet kezdik a székelyekkel kapcsolatban használni, arra a teológus Căţoi tanulmányában rejlik a válasz: azért, mert a Duna bal partján lakó nép (és a bolgárok egy része mindenképp) a szkíta hitet, szkíta vallást gyakorolta (ennek nevében ölik meg Nikephorosz császár katonáit 811-ben).
Számomra mindig is nagy kérdés volt, miként lehetséges, hogy a kereszténységet frissen felvett népek (a bolgárok kevesebb mint száz év múlva, a magyarok jóformán megkeresztelkedésük pillanatában) már eretnekségen (a bogumilizmuson, ami nagyjából a manicheizmust jelenti) törik a fejüket. A megoldás erre elég egyszerű, és szépen nyomon követhető: a bolgárok már bejövetelükkor a szkíta vallást gyakorolták. Ezt Ohridai Teofilact, az ohridai székhelyű bolgár érsekség vezetője mondja el valamikor a 11. század végén: 680-ban bejöttek a bolgárok, és „ők nem ismerték Krisztust”, hanem „a szkíta kitaláció követői voltak: meghajoltak a nap, a hold és más csillagok előtt”.
A Csíki székely krónikából elég sok mindent megtudhatunk a székelyek korai vallásáról, mi több, erről szóló tanulmányomban bemutattam, hogy a krónika egyik legnagyobb hitelesítő jegye az, hogy használja a rabanban tisztséget, és meg is magyarázza, mi az: vallási és világi vezető egy személyben. Tisztán kivehető, hogy a raban + bán összetételéről van szó, ahol a raban nem egyéb, mint a vallási, a bán pedig a világi vezetőt jelenti. A manicheizmuson belül (melynek tanait Mani a 3. században fektette le, s amely vallást a Római Birodalomban 297. március 31-től betiltottak) mai napig is megtaláljuk a rabban titulust, az angol nyelvű manicheista közösségek vezetője például a rabban címet viseli.
A krónika raban méltósága tehát nem kevesebbet mond, mint azt, hogy a székelyek egy egyistenhívő keleti egyház követői voltak, a manicheizmusé. Mára a honfoglaló magyarság és a manicheizmus, illetve az annak hajtásaként kezelt bogumilizmus kapcsolatának tengernyi irodalma van. A Csíki székely krónika szerkesztői sem 1533-ban, amikor összeállították a krónikát, sem 1796-ban, amikor azt állítólag hamisították, nem tudhattak a raban méltóságról, mivel az erről való tudásunk nagyjából 20. századi, addig jóformán senki sem tud a manicheizmusról – így a krónikaszerkesztők egyszerűen régi iratokból másolhatták a raban + bán tisztséget, mint ahogy állítják is. A krónika szerint a (nyugati) kereszténységet a székelyek csak az 1000-es évek elején veszik fel, ám később is sokáig polgárháború dúl a régi és az új vallás követői között.
Összefoglalás
A bolgárokról tehát tudjuk, hogy a bejövetelükkor, 680-ban, valamint 811-ben a szkíta vallást követik, a székelyekről pedig még az 1000-es évek végén is úgy tudjuk, hogy a nyugati kereszténység felvétele ellenére még sokan ragaszkodnak a régi valláshoz, ami manicheizmus vagy valami hasonló. Ha elfogadjuk azt, hogy a székelyek azon vallása, amelyben raban titulus létezett, éppen a bogumilizmus elődje, a manicheizmus lehetett, és ezt hívhatták „szkíta vallásnak” 811-ben, akkor tiszta és világos, hogy szklavinról miért éppen szkítára változik a Duna bal partján lakó nép neve a bizánci írók tollán: azért, mert a korábban szklavinnak nevezett nép a szkíta vallást követte.
Legközelebb, a tanulmány befejező részében arról szólok, hogy a 11. század közepétől miért kezdenek „szkítáknak nevezett besenyőkről” írni a bizánciak, és eljutunk oda, hogy ezt a népet a székelyek már ismert, a 12. századtól a nyugati forrásokban is követhető történetével összhangba hozzuk.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Akik a „lábukkal szavaztak”
Negyedszázados visszatekintéseinket az elmúlt héten azzal zártuk, hogy három nappal a Román Kommunista Párt (RKP) utolsó kongresszusa után (ahol a nagy várakozás ellenére mégsem történt meg Nicolae Ceauşescu leváltása, sőt egyhangúlag újraválasztották) a világsztár tornászlány, Nadia Comăneci sikeres szökésének a híre  hozta lázba a nemzetközi sajtót.
Ekkora arculcsapás Ion Mihai Pacepa szekusfőnök, a külföldi hírszerzés volt parancsnoka 1978-as disszidálása óta nem érte Ceauşescuékat.
Pedig a több ezer kongresszusi „yesman” mellett a „lábukkal szavazók” sem voltak kevesebben, sőt ellenkezőleg! A haldokló rendszer utolsó két évtizedében százezernél is több román állampolgár folyamodott politikai menedékjogért nyugati országokban. Kisebb részben külföldi útjaikról felejtettek el hazatérni, legtöbben viszont útlevél nélkül, életük kockáztatásával szöktek át, kezdetben csak a jugoszláv, később már a magyar határon is. Már akinek sikerült egyáltalán. A többiek vagy a szögesdróton akadtak fenn, vagy a Dunába lőtték, az is megtörtént nem egyszer, hogy a határőrségen verték agyon őket.
Hozzájuk képest azok a sikertelen határsértők (a köznyelv „bokorugróknak” nevezte el őket), akiket „csak” kegyetlenül elvertek, majd börtönbe zártak, még szerencsésnek is mondhatták magukat. A tiltott határátlépés politikai bűncselekménynek, hazaárulásnak számított, ezt verték a többnyire Moldvából vagy Munténiából ide irányított kiskatonák fejébe, mert a helybeli határőrökben már rég nem bízott meg a rendszer. A helyi lakosság körében ugyanis az embercsempészet fejlődött iparággá, sokszor a milíciával és a Szekuritátéval is cinkosságban.
Nadia Comăneci szökésének máig nem tisztázott több homályos pontja is erre enged következtetni. A részleteknek a Monitorul de Neamţ oknyomozó riporterei próbáltak utána járni még 2006-ban. Hogy mire jutottak, cikksorozatukból Brânduşa Armanca közismert tévés újságíró is bőven idéz a tiltott határátlépések témáját összefoglaló könyvében. Magyarul is megjelent 2011-ben, Közelmúlt a médiában / Határesetek a szögesdróton címmel, az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában, a fordítást Koszta Gabriella jegyzi. Mielőtt mi is idéznénk belőle, a fiatalabb olvasók kedvéért röviden az előzményekről.
Nadia alig 14 évesen, az 1976-os montreáli olimpián lett a világ legismertebb tornásznője, ahol is a sportág történetében először ért el maximális, tízes osztályzatokat. Ezzel a teljesítménnyel három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet sikerült begyűjtenie. A közönség odakint el volt kápráztatva, idehaza meg jubilált a rendszer. Az igen ritka hazai sikertörténetet maga Ceauşescu is sietett honorálni, a zsenge kamaszlányt egyből a Szocialista Munka Hőse címmel tüntette ki.
A román nacionálkommunista rendszer még azt a kisebb „szépséghibát” is hajlandó volt elnézni, hogy a friss világsztárt edző házaspárt Károlyi Bélának és Mártának hívják. Erre a mulasztásukra csak 1981-ben döbbentek rá, amikor egy amerikai turné végén Károlyiék is elfelejtettek hazatérni. Edzői disszidálása után Nadia csak árnyéka maradt hajdani önmagának.
De ez még csak a kisebbik baja lett volna. A nagyobb gondot az okozta, hogy ezentúl még a Comăneci nevet sem lehetett anélkül kiejteni, hogy utána ne Károlyiék „lábukkal való szavazásán” kuncogott volna a világ. Ráadásul attól is joggal lehetett tartani, hogy az első adandó alkalommal a tanítvány is követi majd a mestereit. Nadiától be is vonták az útlevelét, s néhány váltakozó sikerű versenye után 1984-re teljesen holtvágányra tették.
Mire valóban felcseperedett, a Szocialista Munka Hőse azon vette észre magát, hogy szocialista munka nélkül maradt. Minden lépését éberen követik, már az egzisztenciája is bizonytalanná válik. Hogy lassan elfelejtsék, a híres „madárkát” kalitkába kellett zárni, nehogy a nagyvilágba kirepülve össze-vissza kezdjen ő is „csiripelni”...
De a madárkának mégiscsak sikerült kirepülnie. A máig titokzatos (jó pénzért) szabadítót állítólag Constantin Panaitnak hívják. Következzék az 1989. november 27-i szökés leírása az említett könyv 92. oldaláról:
„... hajnalig tartott a mulatság a csanádi juhász házában, aki az újságíróknak elmondta, hogy erre az alkalomra malacot vágott, és zenészeket hívott. A mulatságon részt vett a csanádi milícia parancsnoka is, aki jelentette a feletteseinek, hogy idegenek ülnek az asztalnál. Onnan a vendégek Nagyszentmiklósra mentek. A juhász által vezetett csoportot éjfélkor az Újbesenyőt Bukoveccel összekötő út mellett hagyták.
»Csak a talpunk alatt összezúzódó göröngyöket hallottuk. Suttogva beszéltünk, féltünk a határőrök kutyáitól. Mivel fagy volt, nem is tudtuk, hogy mikor értünk át a felgereblyézett földsávon. A katonáktól nem féltünk, tudtuk, hogy csak akkor lőhetnek, ha megtámadják őket, és ha elfognak, mit tehetnek velünk? De egyetlen kutyát sem hallottunk, egyetlen golyót sem lőttek ki, fényrakétát sem, csendben mentünk. Nem kúsztunk, csak bizonyos helyeken lehajoltunk...«
Heten voltak a csoportban: a Talpoş testvérek, Gheorghe és Dumitru, egy terhes nő, Gabi, Dumitru felesége, egy Monica nevű lány (Aurel Talpoş barátnője), egy bukaresti festő, név szerint Gheorghe Paraschiv, egy pusztakeresztúri ember és... Nadia Comăneci. Hajnali 4 óra 45 perckor a csoport a Kiszombor nevű határ melletti helységhez ért. »A mezőn, a falu szélén két magyar határőr megállított. Megálltunk, magyarul köszöntünk. Kérdeztek valamit, de nem értettem. Én, mi tagadás, eléggé féltem. És akkor hirtelen, nem fogják elhinni, pedig tényleg így volt: Nadia ugrani kezdett…, tornászott, és azt mondta, hogy ő Nadia Comăneci...«”
És így tovább. Az embercsempészek – tudják ők, amit tudnak – a részletekről még a mai napig sem nyilatkoznak. Ahogy nem nyilatkoztak ők a moldvai újságíróknak sem, Lukács Csaba anyaországi kollégánk az erdélyi menekülőkről most készülő filmje számára sem tudta szóra bírni őket. Őneki még a nevek közléséhez sem járultak hozzá.
Ceauşescu persze tombolt. A granicsárok országos parancsnokát azonmód kirúgta, december 15-én pedig a teljes határőrséget a Belügyminisztérium állományába helyezte át. Kétségbeesetten igyekezett erélyesnek látszani, de már csak egy fuldokló kapkodása volt az egész. Tehetett ő akkor már akármit, késésben volt, és ezúttal véglegesen. Két nap múlva Temesváron kitört a forradalom.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Hol van „Csiglamező”? (VI.)
A hunnak, majd a besenyőknek nevezett szkítákról
Tanulmányunk eddigi öt részében láthattuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája (ahová a székelyek a Hun Birodalom bukása után visszahúzódnak) a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Itt a székelyek – feltehetően azért, hogy hun kapcsolataikat titkolják – nevet változtatnak, és szklavin néven elfoglalják a mai Munténiát, Dél-Moldvát, és a Budzsákot továbbra is belakják. A bolgárok 680-as honfoglalása után a szklavin nevet a bizánciak átjavítják szkítára, ezek a Duna bal partján lakó szkíták pedig fontos szerepet játszanak a bolgár állam kötelékében. Most pedig nézzük, mi történik őseinkkel a 900-as évektől 1200-ig (ez utóbbi dátumkor már biztosan Székelyföldön élünk).
A számunkra elsődleges forrásnak számító bizánci történetírás megértését nagyban nehezíti, hogy állítólag a népnevek össze-vissza jönnek elő a szövegekben, és nem lehet tudni, melyik név kit is takar. A nagy bizantinológus, Moravcsik Gyula ezt a bizánci történetírók felkészületlenségével magyarázza: „megfigyelhető, hogy egyes írók halmozzák a népneveket anélkül, hogy azok jelentésével tisztában lennének.” Nos, mi ne legyünk ilyen kategorikusak, és jóindulatúan viszonyulva, inkább próbáljuk megfejteni a névhasználat okait.
Az elsődleges ok egy változó népnévre az, hogy egy nép más államalakulat kötelékébe kerül: mai példával élve, Székelyföldről a külföldiek Romániaként szólnak (korábban meg Magyarországként), lakóiról pedig románokként (korábban meg magyarokként – igaz, ez utóbbi véletlenül helyes is). Az illető nép neve csak nagyon indokolt esetekben jön elő, újra analógiával élve: a II. világháborúban az oroszok a németek ellen harcoltak, viszont már konkrétan meg kell nevezni, hogy német oldalon viszont az ukránok álltak (a cári Oroszország és a Szovjetunió egy népe, akik más esetekben szintén orosz, illetve szovjet néven jönnének elő).
Nos, a Havasalföldön – Moldvában lakó, szkítának nevezett nép még a magyarok bejövetele után is bolgár kötelékben jelenik meg egészen a bolgár birodalomnak az 1000-es év körüli legyengülésééig (1020-ban bizánci uralom alá is kerül az egész ország). Egy datálás nélküli bizánci mű, a Miracula Sancti Georgii (Szent György csodái) feltehetően 917-re tesz egy Bizánc elleni nagy támadást, amelyben szkíta csapatok is részt vettek: „Miután ezek így voltak, történt ellenünk, keresztények ellen a nyugati népek, azaz a bolgárok, magyarok (ouggros – S. A.), skythák, médek (krétai arabok, akik 824 és 961 között uralják a szigetet – S. A.) és türkök (magyarok? erdélyiek? – S. A.) leghevesebb felkelése...”
A szkíták, akik hunok
Leon Diakonos 992 táján írja meg saját tapasztalatai és szemtanúk közlései alapján a 959-től 976-ig terjedő kor eseményeit. Népnévhasználata teljesen egyértelmű: megadja az archaizáló nevet, valamint annak egyenértékét, a népi nevet. Eszerint a bolgárok a mysek (Bulgária = Mysia), a tauroszkíták a ruszok, oroszok („tauroszkíták, akiket a népnyelvben általában ruszoknak neveznek”). A besenyőknek nem ad meg régi nevet (talán azért, mert a régiekkel nem voltak kapcsolatban), ők a patzinaták, akiknek jellegzetessége, hogy a tetveket megeszik. A szkíta nevet a hunnal tartja azonosnak (II. könyv, 2 fejezet):
„Noha /Leon Phokas/ hadvezérsége alatt sok háború tört ki, az ellenféllel szemben sohasem húzta a rövidebbet, hanem mindig a legnagyobb győzelmet aratta. Így, amikor azon időben egy skytha sereg átkelt a Dunán (hunoknak nevezik a népet), minthogy Leon hadvezér nem volt képes egyenlő erővel összecsapni velük (…) Miután tehát az erdőkön át titkon odalopózott, a hunok táborát megszemlélte, és tömegüket pontosan megbecsülte, éjnek éjszakáján háromfelé osztott sereggel tört a skythákra, és a hirtelen támadással olyan öldöklést vitt végbe, hogy a megszámlálhatatlan tömegből nem sokan menekültek meg.”
Moravcsik szerint ezen, 961-ben történő eseményekben a hunok a magyarok, mivel a 12. században gyakran nevezik a magyarokat hunoknak. Ha ellenőrizzük ezt a kijelentést, láthatjuk, hogy Moravcsik mondása féligazságot takar: a 10. században, ezen az egy, feltételezett helyen kívül csupán egyszer, Georgius barát folytatásában (a mű született 963–969 között) fordul elő a hun név, ahol a bolgárok mellett ungrok, türkök és hunok jelennek meg a 830-as év körüli események leírásánál, és ahol a hun név jó eséllyel inkább a szkítákat takarja, semmint bármelyik más népnév szinonimája lenne. Utánuk 120 év szünet következik, amíg a hun nevet újra leírják: 1092-ben Achridai Teoplylaktos használja feltehetően a magyarokra, majd újabb szünet, és száz év múlva jön elő Ioannes Kinnamosnál, ugyanabban az időben vagy valamivel később Niketas Choniatesnél, biztosan a magyarokra.
Leon Diakonosz a szkítákról ad egy nagyon fontos információt: a szkíta/hun seregnek a Dunán kell átkelnie, majd értelemszerűen Bulgárián, hogy összecsapjon a bizánci csapatokkal. Lehet azt mondani, hogy a magyarok még valahol Belgrád környékén kelnek át a folyón, és sértetlenül végigvonulnak Bulgárián, viszont az inkább lehetséges, hogy a bolgárokhoz tartozó havaselviek azok, akik ezt megteszik. Leon Diakonos írásának egy másik részében, a 965–966-os eseményeknél a szkítákat a mysekkel, azaz a bolgárokkal azonosítja, így biztosra vehető, hogy a hunoknak nevezett szkíták a bolgár állam kötelékében vannak, mint ahogy eddig is láthattuk (így biztosan nem a magyarok).
A szkíták, akik besenyők
Az ebben a korban szkítának nevezett népet a besenyőkkel azonosítják a kutatók, ám ennek én semmiféle alapját nem találtam. Az egész szkíta= besenyő azonosítás jóval későbbi történésekre megy vissza, és szép példája annak, miért nem szabad későbbi szövegből visszamenőleg is következtetéseket levonni.
Egy, a kutatók által eléggé elhallgatott, mert meg nem értett bizánci szerző, Attaleiates Mihály az 1078-as évről szólva (abszolút kortársként, hiszen művét 1079–1080-ban írja) azt mondja a szkítákról, hogy a szkíta nem a besenyők egyik archaizáló neve ebben a korban, hanem azoktól egy különálló népet jelöl: külön beszél az Ister (Duna) melletti szkítákról és a besenyőkről, majd elmondja, a „besenyőknek nevezett szkítákat” a nép nevezi így – viszont a művelt, a dolgokat tisztábban látó történész nem, sugallja.
Meg is mondja, miről van szó: ezek a szkíták VIII. (Ducas Parapinakes) Mihály bizánci császár idejében (uralkodott 1071–1078) átálltak a besenyőkhöz. 1078-ban ugyanis az akkor Bizánchoz tartozó havasalföldi (szó szerint: Duna melletti) szkítákat leverik, azok pedig újra elfogadják a bizánci fennhatóságot: „a követek pedig biztosították a bizánciakat engedelmességükről és arról, hogy szigorúan megbüntették azokat, akik fellázadtak és egyesültek a besenyőkkel a korábbi császár idejében, és bemutatták, hogy teljességgel szakítottak ezekkel.”
A székelyek egy részének a besenyők oldalára való átállásáról egyébként a Csíki székely krónika is ír, sőt egy kevéssel korábbra is teszi a „nem keresztény székelyeknek” a besenyőkkel való kacérkodását (31. vers): „1049-ben. Minekutána pedig István király már régen megholt volna, a dicsőséges és győzedelmes királynak halálát meghallván a bessusok, a Gümötz mege földin lakó keresztyén székelyeknek hadat izenvén, bé akarának ütni. De a székely nemzet fegyverre kelvén, kihajtá őket emberül, messze a maga földétől az András vezérsége alatt, ki Ambor Vida Josa fia vala. De más tribusok ennek a győzedelemnek dicsőségét akadályoztatni akarák. Uopour vezér Bálványos várából Andorás vezért ebéd felett megölé és fővezér Andorás földét elfoglalá”. A 32. versben ez áll: „De az erdélyi vajda, Béla, megtudván a keresztyén székelyeknek veszedelmeket és az Andorás vezérét is, a bátyja halála után a pogány embereknek Gyula várában fejeket szedeté (1060–61 körül – S. A.)”
A Csíki székely krónika szerint a nem keresztény székelyek elleni megtorlás egyre erősödik, Béla király például betiltat mindent, ami őket a régi dolgokhoz köti (33. vers): „Amikor is azután Béla vajda parancsolá, hogy a hivatalok ne neveztetnének a régi szokás szerént, hasonlóképpen se nemzetségek, se várok, se faluk, se kastélyok, hanem a szentek neveit adnák nékiek. Ahonnan a lőn, hogy sok jeles székely katonák nem tudák magok elejeket, s leveleiket (mint haszontalanokat) megégették, oly nagy zűrzavarban is mindazonáltol találtatának némelyek, kik a király akaratja ellen is elejeknek és lakhelyeknek neveket megtarták. Kiváltképpen Háromszéken, Dombou, Béél, Nömöz, Mikou, Dants, a nemes Gyula Körös fia. A mostani Udvarhelyszéken pedig Uogroun, Lázár, Köntz, Biró, Nagy, Zimán, Dállya, Zököl, Turekh (Török), Kadáts sat.”
Az elnyomás akkora, hogy az egyébként nyugati keresztény szemszögből szóló krónika (korabeli dokumentumok kompilációja) is nagy elégtétellel veszi tudomásul, hogy Béla király meghal (33. vers): „És így Béla hirtelen változással a királyi szék reáesvén, méltán öszveromlék 1063-ban és meghalt 1065-ben.”
Nagyon is elképzelhető, hogy az elnyomás hatására a havasalföldi, nem nyugati keresztény székelyek valamikor 1071–1078 között a magyarokhoz, Erdélyhez való tartozás helyett a besenyő segédnépi státust választják, és erről ír Attaleiates is. A szkíta–besenyő közös államalakulat az 1078-as vereség ellenére még egészen 1091-ig tart, amikor a kortárs Joannes Oxites szerint a szkíták döntő vereséget szenvednek (ezt szokták a besenyők végleges vereségének nevezni).
Átköltözés Erdélybe
Ekkortól kezdve a havasalföldi székelyek beköltöznek Erdélybe a már korábban oda települt, a magyar vármegyei rendszer kiépítésében részt vevő székelyekhez, legalábbis a Csíki székely krónika szerint (37. vers): „És ezek esének a derék királynak, Lászlónak jelenlétében (más fordítás: halála után – S. A.) az ő fia, Kálmán László előtt, mikor Drusillával menyegzőit tartotta. Kinek testvérit, Piroskát, ki Irénének neveztetett, midőn a napkeleti udvar a Székelyföldin vitetné keresztül, az őtet kísérő székelyek közül, a Héterdők földin, sokakat megajándékoza (értelemszerűen földdel – S. A.), a székelyek ispánjai tartásokra szolgáló földök nem tartozván a Székelyföldhöz.”
A székelyek/szkíták eme lakhelyváltoztatásának a bizánci íróknál is nyoma van. Az archaizáló népneveket használó Anna Komnena, aki művét 1148 előtt írta, az 1059-es események leírásánál, ahol még a korábbi leírásokban szkíták szerepeltek, a dák elnevezést használja. Márpedig dákoknak régiesen az erdélyieket nevezték a bizánciak. Mint minden bizánci író, Anna Komnena is vigyáz arra, hogy naprakész legyen: ez azt jelenti, hogy a korábbi szkíták (székelyek) most már Dacia (Erdély) lakói.
A 12. század végétől Bizánc visszaszorul, mivel megalakul a Bolgár–Vlah Birodalom, és így elveszünk a bizánci írók látóköréből. Ezt székelyekül csak sajnálhatjuk, mivel bizonyára még sok érdekes dolgot tudhattunk volna meg tőlük történelmünkről.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elrománosított „ősi” román föld
A történész Lucian Boia a többségiek közül talán elsőnek mondta ki legutóbbi tanulmányában, hogy a nagynemzetiek által emlegetett „ősi román földet” az utóbbi közzel 100 évben románosították el. Eredetileg nem volt sem ősi, sem román. Pontosabban a románok mellett nagy számban lakták más nemzetek is, sokszor többségben. Bukovinában például még 1910-ben is a rutének voltak többen, de majdnem negyede a lakosságnak német volt. Besszarábiában 1897-ben még a felét sem tették ki a moldovánok, nagy számban ukránok, zsidók és oroszok éltek, Dobrodzsában csak imitt-amott leltél egy-egy románt a török, tatár, orosz vagy bolgár mellett, sőt még Munténiában és Olténiában sem laktak kizárólag románok.
Erdélyről ne is beszéljünk. 1918-ban Kolozsvár 60 808 lakosából csak 7562 volt román, Marosvásárhelyen alig 1717-en laktak, Nagyváradon 3604-en, Nagyszebenben pedig, ahol az ortodox mitropolita székelt, 8824 román élt. Még Bukarestbe is nagyon sok idegen költözött, mert a románoknak semmi kedvük nem volt a szakmához, műhelyekhez, gyárakhoz, de a tanuláshoz sem. Nagy emberei közül Cantacuzino, Rosetti, I. L. Caragiale, Vasile Alecsandri görög származásúak voltak, a történész A. D. Xenopol zsidó-görög keverék, az építész Ion Mincu szerb, a mérnök Anghel Saligny francia apa és lengyel anya gyereke... 1918 után erre, a mai Ukrajnához nagyon hasonlító, a győztes nagyhatalmak által összetákolt országra mondták ki, hogy nemzetállam, s kezdték meg a kisebbségbe került népcsoportok elrománosítását hazugsággal, erőszakkal, ígérgetésekkel, majd ezek be nem tartásával.
A román iskolareform kidolgozója, Spiru Haret már Erdély annektálása előtt fel volt háborodva, hogy a Regátban élő rutének, bolgárok és magyarok, akiken a csángókat értette, nem románul tanulnak. A görög katolikus románokat is idegennek tartották (ezt a felekezetet fel is számolták), és 1909-ig a királyságban nem is engedtek ilyen templomot építeni. És erre még rájött a legendákból összetákolt történelem, a be- és áttelepítések, az erdélyiek teljes elnyomása. Bukarest, bármelyik rezsim alatt, minden eszközzel csak románosított tovább, és hordtak el mindent a náluk gazdagabb, csatolt területekről. És teszik ezt mind a mai napig. Hát ezt megünnepelni, megünnepeltetni elég nehéz lesz…
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Háromszéki hagyományőrzők Nagyszebenben
Tíz kézműves mester, a felsőrákosi hagyományőrző női dalcsoport, a Százlábú Néptáncegyüttes és a bodzafordulói Cununa Carpaţilor néptáncegyüttes képviseli Háromszéket mától a nagyszebeni XIII. Nemzeti Hagyományok és Szokások Fesztiválján.
A hagyományok és szokások nagyszebeni fesztiválját 2001-től szervezi az Astra Nemzeti Múzeum Központ, célja, hogy lehetőséget nyújtson a különböző tájegységek élő hagyományainak bemutatására és népszerűsítésére. A népzenei, néptánc- és mesterség bemutatókat, valamint a sajátos gasztronómiai különlegességek ismertetőit a nagyszebeni Fiatal erdőben kilencvenhat hektáron elterülő szabadtéri néprajzi múzeum­együttesben tartják, amely 1963-ban nyitotta meg kapuit, és a világ négyszáz tájegysége népművészeti értékeinek reprezentatív gyűjteményét tárja a látogatók elé. A fesztiválra a háromszéki kulturális ajánlatot a Kovászna Megyei Művelődési Központ válogatta össze. Az említett csoportok, mesterek mellett a megye természeti és kulturális örökségét bemutató kiállítással, hagyományos népi mesterségekről szóló dokumentumfilmekkel is népszerűsítik Háromszék értékeit.
A háromszékiek Erdélyből egyedüliként vesznek részt a seregszemlén, mellettük Moldva és Munténia képviselői, valamint a határon túli románok egy-egy szerbiai, moldovai, bulgáriai, magyarországi és ukrajnai csapata mutatkozik be.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gabriel Andreescu vezércikke a Beke-ügyről
A román állam számára nagy téttel bíró politikai témának, a demokrácia minőségi tesztjének számítottak – és úgy tűnik, annak számítanak ma is – a magyar–román viszonyok.
Bizonyítják ezt újabban a „leleplezett terrorista merényletnek" nevezett kézdivásárhelyi események is. Beke István Attilát, a magyarországi Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) romániai szervezetének tagját 2015. december elsején az alkotmányos rend elleni cselekedet elkövetésének kísérletével és a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésével gyanúsították meg és vették őrizetbe. Beke állítólag azt tervezte, hogy házi készítésű robbanószerkezetet robbant fel a Románia nemzeti ünnepe alkalmából felvonuló tömegben.
Idézünk a főügyészség szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyosztályának (DIICOT) közleményéből: „Az ügyben fennáll a megalapozott gyanú, miszerint revizionista-szeparatista céljai megvalósítása érdekében a szélsőséges-nacionalista magyarországi Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom Erdélyben olyan tevékenységet folytat, amely kiterjedhet a román állampolgárok és javaik elleni erőszakos cselekedetekre is. Szándékuk, hogy megnehezítsék vagy megakadályozzák a román hatóságokat abban, hogy az államhatalmat gyakorolják az úgynevezett »Székelyföldön«, mindez pedig annak a folyamatnak a része, amely Nagy-Magyarország visszaállítását célozza. B. I. A. gyanúsított, a magyarországi HVIM romániai kirendeltségének markáns tagja felvállalta, ezt követően pedig beszerezte a házi készítésű robbanószerkezet összeállításához szükséges eszközöket azzal a szándékkal, hogy nyilvános helyen, Kézdivásárhely település területén felrobbantsa a december 1-jei ünnepség alkalmából tartott rendezvény idején."
Az ügy számtalan aspektusa a nyomozati anyagban szereplő részletektől függ, a dossziéhoz azonban a nyilvánosságnak nincs hozzáférése. De hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomnak revizionista-szeparatista céljai vannak, az megállapítható a szervezet nyilvános tevékenységének kutatása alapján. Az alapszabályában szereplő előírásoknak – mint például: „a kisebbségi létformában élő magyar közösségek jogainak védelme", az Erdélyben élő magyarság önrendelkezési jogainak érvényesítése", „az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés következtében előállt igazságtalanságok bemutatása" – nincs szélsőséges jellegük.
Feltételezzük, hogy az „erdélyi magyarok önrendelkezése" „a magyarok belső önrendelkezését" célozza, ellenkező esetben valami értelmetlent eredményez. Viszont a mozgalom megnyilvánulásainak összessége alátámasztja a tagok törekvéseinek revizionista-szeparatista jellegét.
„A román hatóságoknak a többségében magyarok lakta vidékeken az államhatalom gyakorlásában való megakadályozása/hátráltatása" megfogalmazás a nacionalista jellegű posztkommunista manipuláció eszköze volt. Amikor 1991 őszén a román parlament napirendjén szerepelt a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) megszervezésére és működésére vonatkozó törvénytervezet, a 4. Erdélyi Hadtestet riadókészültségbe helyezték, miközben a sajtó, valamint a képviselők és szenátorok hosszasan tárgyalták a Hargita és Kovászna megyék helyzetét taglaló jelentést, amely felrótta a románoknak a két megyéből való – egyáltalán nem bizonyított – „elűzését". 2001 novemberében a parlament titkosszolgálatokat felügyelő bizottsága előterjesztette „az államhatalom Hargita és Kovászna megyei elvesztéséről" szóló jelentését. A helyszíni vizsgálatok során ennek a dokumentumnak az állításai is merő spekulációnak bizonyultak.
A DIICOT állításainak „politikai" elterelését támasztja alá az úgynevezett „Székelyföldre" történő utalás is. A Székelyföld egy földrajzi, történelmi és kulturális tájegység, amely ugyanolyan mértékben „létezik", mint Olténia, Moldova vagy Munténia. Való igaz, hogy a Székelyföld nem képez területi-közigazgatási egységet, azonban a többi sem. Vajon miként minősítenének egy „úgynevezett Olténiát", „úgynevezett Moldvát" emlegető szerzőt? Az „úgynevezett Székelyföldet" emlegető szintagma ellenséges viszonyulást fejez ki a különleges státusú autonómiát igénylő magyar közösség törekvéseivel szemben, amelynek kapcsán a DIICOT-nak nem áll jogában állást foglalni.
A DIICOT magyarellenes, a SRI és a belügyminisztérium hírszerző szolgálatának állásfoglalásaiban is támogatott megnyilvánulása összhangban áll a Csibi Barna, a Magyar Gárda egyik vezetője, és Petrás János László, a Kárpátia zenekar énekese elleni vádemeléssel. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) két, folyóiratunk legfrissebb számában közzétett álláspontja a nyomozó hatóságok ama törekvése nyomán született, amelynek során érveket keresnek a militás magyarok megnyilvánulásainak törvényen kívül helyezésére. Az üzenetek revizionista jellegéhez ebben a két esetben sem fér kétség. Miközben természetesen fennáll a kérdés, hogy vajon Csibi Barna és Petrás János László tevékenységének betiltása szükségesnek bizonyul-e egy demokratikus társadalomban.
A Csibi Barna ügyére most nem térnénk ki, mivel az ügyészek által összeállított nyomozati anyag számos tisztázatlan elemet tartalmaz (mint például az a vitathatatlanul törvénytelen és uszító plakát, melyet egy csíkszeredai hipermarket mellé függesztettek ki „Szégyelld magad! Már megint zsidónál vásároltál!" felirattal – erről egyébként azt beszélik, hogy letakarták). Petrás János László esetében az eljárást azzal „indokolták", hogy a 2015. június 6-ai koncerten úgy szólította meg a közönséget: „Szép estét Csíkszereda, szép estét Székelyföld, szép estét Erdély, szép estét Nagy-Magyarország!", majd hasonló hangvételű és témájú dalokat adott elő.
A vádirat szerint „a kezdeményezést úgy szervezték meg, hogy az egyértelműen Nagy-Magyarország létezését közvetítse, a felszólaló pedig mindegyik »elszakított országrészről« említést tett [...] (hangsúlyozva, hogy a tényeket »a régi térképek figyelembe vételével« közli, illetve »reményeik szerint« ezek hamarosan ismét aktuálisak lesznek), a rendezvényen pedig a résztvevők többször is a »Vesszen Trianon!« és a »Székelyföld nem Románia!« jelmondatokat skandálták".
Ám a 2000/137-es kormányhatározat értelmében diszkriminációnak számít a Nagy-Magyarországra, illetve egyéb olyan formákra való felhívás, amely egyértelműen Erdély visszatérését támogatja 1918 Magyarországához? Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) joggyakorlata elég világos: efféle óhajok kifejezését a szólásszabadság szavatolja – lásd egyebek mellett az Egyesült Kommunista Párt és mások kontra Törökország ügyet (1998). Nem is lehet másképp, hiszen több tízmillió európai polgár – katalánok, skótok, írek, olaszok stb. – nemhogy hasonló szeparatista elveket vall, de még cselekszik is ezek érdekében.
Az az egyedi romániai eset, miszerint az alkotmány 30. cikkelye – amely garantálja a szólásszabadságot – jogkorlátozásként fogadja el „a felbujtást... a területi különválásra", nem változtat a helyzeten: az említett cikkelyt az emberi jogok európai egyezményének (lásd a 20 (1)-es cikkelyt) fényében kell értelmezni. És ha a nemzeti gyűlölet megnyilvánulásaként kezeljük a felhívást az etnikai egységért vívott harcra, akkor mindenkit a rács mögé kellene juttatni, aki elénekeli Románia hivatalos himnuszát.
Túl ezeken a „technikai" részleteken megjelenik egy második kérdés: hogyan boldogulnak az ügyészségek a román irredenta és sovén mozgalmak a szóban forgóval össze nem mérhető tömegével? Elegendő lenne számba venni a kézdivásárhelyi eseményekhez és a magyar szélsőséges aktivistákhoz kapcsolódó cikkeket és kommentárokat ahhoz, hogy „Ki a magyarokkal az országból!" és más hasonló felhívásokat találjunk; és a közterületeknek a „Besszarábia Románia!" revizionista kijelentéssel való szisztematikus lefedését.
A román magyarellenesség és irredentizmus széles körben elterjedt. Márpedig két különböző mércének a bevezetése – egynek a románok, egy másodiknak pedig a magyarok számára – azoknak az értékeknek az áthágását jelenti, amelyekre az érintett ügyészségek hivatkoznak annak érdekében, hogy cselekedhessenek. Az itt elemzett esetekben megfigyelhető, szembeötlő megkülönböztetéssel és az emberi jogok elleni provokációval a román ügyészségek valójában megnyitották Pandora – törvényes és politikai – szelencéjét.
Gabriel Andreescu
A szerző bukaresti emberjogi aktivista, az Emberi Jogok Új Folyóirata (NRDO) című kiadvány igazgatója. Az írás megjelent a folyóirat legfrissebb számában. Fordítás: Krónika. Krónika (Kolozsvár)

Elkészült a Maros megyei levéltári források kimutatása
Hasznos forrásmunka
A levéltári dokumentumok már a középkorban féltve őrzött kincsek voltak. Ezek az okiratok elsősorban a jogi érdekekhez fűződtek, így évszázadokon át az egyházi okiratokat, birtokleveleket templomok, kolostorok legvédettebb helyiségeiben tárolták, megóva őket az pusztulástól. A levéltár mindig fontos intézménye volt az államnak. A történelmi időket átvészelő okiratok ma is bizonyítékok arra, hogy miként szervezte meg Szent István a Magyar Királyságot. Majd arról is szólnak a dokumentumok, miként váltott gazdát az ország a török hódoltság alatt, majd a Habsburg Birodalomban, s tükrözi mindazt a társadalmi, politikai átalakulást, amely 1918 után bekövetkezett határon innen és túl. Nem véletlen, hogy a kommunista hatalom állambiztonsági szerveinek szigorú felügyelete alatt lehetett – kizárólag a kutatóknak – a múltba tekinteni a dokumentumokon keresztül. A rendszerváltást követően közel egy évtizeddel sikerült feloldani ezt a görcsösséget, s így lehetővé vált, hogy a román és a magyar levéltárosok hozzáférhessenek mindkét ország közös fondjához. S újabb évtized kellett ahhoz is, hogy hozzáfogjanak a Kárpát-medencei magyar levéltári források kimutatásának elkészítéséhez, amely új fejezetet nyit mindkét ország (Magyarország és Románia) történelmi múltjának levéltári kutatásában. Erről beszélgettünk a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával, dr. Pál-Antal Sándor történésszel, nyugalmazott főlevéltárossal.
– Melyik a legrégebbi magyarországi levéltári dokumentum?
– Az első levéltári okleveleket az egykori egyházi intézmények, a püspökségek, a káptalanok állították ki. A pannonhalmi kolostorban 11. századi oklevelet is megőriztek. Vannak kutatók, akik a hivatalos írásbeliség kezdetét III. Béla 1181-ben kibocsátott okleveléhez kötik. Ahogy kialakulnak az egyházmegyék, majd az állami közigazgatási egységek, úgy jelenik meg egyre több okirat. Tájainkon ismert az 1332-1337 között készített pápai tizedjegyzék, amelyből kikövetkeztethető, hogy hány lakosa volt középkori településeinknek. Sajnos, az évszázadok során, a tatárdúlásban, török pusztításban nagyon sok dokumentum elpusztult, de több esetben a hanyagság, a nem megfelelő tárolási körülmények között is tönkrementek okiratok a 16-17. században. Igaz, voltak mentési kísérletek is olyan képzett levéltárosok személyében, mint Szamosközy István, aki az országgyűlések dokumentumainak megőrzésére tett kísérletet, több középkori okirat pedig a főméltóságok családi oklevéltárában maradt fenn és vészelte át a pusztításokat, mígnem 1723-ban létrehozták az Archivum Regnit, a nádori és országbírói levéltárat. Aztán ezt követően felépültek a levéltárral ellátott megyei székhelyek, mígnem 1756-ban elkezdte működését nyugati mintára a régi magyar országos levéltár is. 1874-ben megalakult a Magyar Országos Levéltár, amely a 20. században építi ki hálózatát, dolgozza ki tárolási, kutatási koncepcióját. Trianon után az erdélyi levéltárak elszakadtak a Magyar Országos Levéltártól, és a román állami levéltári hálózat részévé váltak. 1950-ig a román közoktatási minisztérium, azután pedig a belügyminisztérium felügyelete alatt működtek.
– Az 1918-as országváltást követően az a paradox helyzet állt elő, hogy a magyar dokumentumok – amiatt, hogy más lett a közigazgatás – a román levéltárak gyűjteményébe kerültek. Túl azon, hogy rendszerezettebb anyagot vehettek át, hiszen a Román Királyság sem tekintett vissza nagy múltra, az "ajándékba kapott" dokumentumok nem a román államiság múltjáról szóltak. Mindezek tükrében miként alakult az erdélyi levéltárak sorsa az 1918 utáni Romániában?
– A modern román nemzeti állam történelmi országrészei közül, mint az köztudott, Erdélyben keletkeztek és őrződtek meg a legrégebbi és leggazdagabb levéltárak. Az erdélyi levéltári rendszer a térségre az 1918 előtti időszakban politikai és kulturális befolyást gyakorló két állam, a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom által kínált modellt követte. A levéltári anyag a tartomány kulturális sokszínűségét igazolja, híven tükrözve a három, nagyobb számban együtt élő nép – a románok, magyarok/székelyek és németek – politikai és társadalmi helyzetét. Erdélyben az 1874-ig terjedő időszakban a közlevéltári feladatokat a hiteles helyeknek (loca credibilia) nevezett káptalanok és egyéb intézmények végezték. Ezek biztosították a hivatásos levéltárosokat (requisitores), és a reformáció nyomán bekövetkezett szekularizáció (1575) után létrehozták a mai Románia területén az első levéltári szabályzatot is.
Amikor 1867-ben Erdély ismét Magyarország szerves része lett, ott földrajzilag szétszórt, de igen gazdag és a létrehozó intézményeknél viszonylag ép állapotban megőrzött levéltárak voltak. A kormányhatósági levéltári anyagok nagy része az 1880-90-es években a budapesti Magyar Országos Levéltárba került. Az 1918 előtti időszakban a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltára volt a legjelentősebb, amely némiképp pótolta egy tartományi központi levéltár hiányát. Az 1918–1920 folyamán történt területi gyarapodásokat követően a Román Állami Levéltár Főigazgatósága az új tartományok (Besszarábia, Bukovina és Erdély) területén is megszervezte az állami levéltárat. Az 1925. évi, 1932-ben kiegészített levéltári törvény egységes szervezetet biztosított a romániai közlevéltárak számára. Az Állami Levéltár a Közoktatási Minisztérium Főigazgatóságaként az egyetemekkel és a múzeumokkal együtt a Felsőoktatási Főosztályhoz tartozott. A bukaresti főigazgatóság felügyelte Munténia és Dobrudzsa területét, ugyanakkor regionális igazgatóságok működtek Kolozsvárott a széleskörűen értelmezett Erdély és a Bánság, továbbá Csernyovicban Bukovina és Kisinyovban Besszarábia területeinek ellátására. A bukaresti levéltár keretén belül létrehoztak egy levéltári múzeumot is. Az 1925. évi levéltári törvény az ország megyei közigazgatási beosztásával együtt 1950-ig maradt érvényben, mely időszak alatt regionális igazgatóságok és aligazgatóságok létesültek Krajován (1931), Temesvárott (1936), Naszódon (1937), Brassóban (1938), Nagyszebenben (1944), Bodzavásáron, Szucsáván, Konstancán és Máramarosszigeten (1945). Ezt követően 1951-ben 16 tartományi hivatal és a fontosabb rajoni központokban 54 fióklevéltár létesült. Az 1968. évi közigazgatási átszervezést követően a területi levéltárak száma 42-re csökkent (41 megyei fióklevéltár és Bukarest municípium levéltára), amelyhez hozzáadódott a Központi Levéltár, amely szervezeti felépítés a mai napig is fennáll.
– Mikor jött létre a Maros Megyei Levéltár, és hogyan alakult a története?
– A Marosvásárhelyi Nemzeti Levéltár 1952. január 2-án kezdte meg tényleges működését. Az új intézmény kezdetben – megalakulásától 1952 szeptemberéig – az Állami Levéltár Maros Tartományi Hivatala néven működött. 1952 szeptemberétől 1960 végéig az Állami Levéltár Magyar Autonóm Tartományi Hivatala volt, míg 1961–1969 között, miután a Magyar Autonóm Tartomány összetétele módosult, a levéltár neve Állami Levéltár Maros-Magyar Autonóm Tartományi Hivatala lett. 1961 előtt a hivatalnak Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Szászrégenben és Székelyudvarhelyen volt fióklevéltára. Az 1961. évi területi átszervezés után a sepsiszentgyörgyi fiók Brassó tartományhoz került. A levéltárak 1969. évi átszervezése alkalmával a marosvásárhelyi tartományi levéltár a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi rajoni fiókokkal együtt megyei intézménnyé vált, a másik kettő pedig megszűnt. 1969 és 1996 között a marosvásárhelyi levéltár az Állami Levéltár Marosi Fiókjává alakult, majd 1996- tól a Nemzeti Levéltár Maros Megyei Igazgatóságaként működött, 2009-től pedig az intézmény neve Románia Nemzeti Levéltárának Maros Megyei Hivatala.
– Miből állt össze a Maros Megyei Levéltár levéltári alapja?
– Az Állami Levéltár 1952-ben létrehozott marosvásárhelyi egysége egy-két kisebb termen kívül 1961-ig gyakorlatilag nem rendelkezett raktárhelyiségekkel. Néhány év után azonban ez az épület is szűknek bizonyult, mivel az 1200-1300 iratfolyóméternyi befogadóképességű és a higiéniai követelményeknek csak részben megfelelő raktárai megteltek. 1978 nyarán – az intézmény 1200 ifm-nyi levéltári anyaggal rendelkezett, ma pedig mintegy 6500 ifm-mel. A marosvásárhelyi levéltár igazi levéltári intézménnyé, levéltárrá akkor vált, amikor 1956-tal kezdődően átvette előbb Marosvásárhely város 1470-1944 közötti történelmi levéltárát, majd – 1962-1967 között – több részletben Marosszékét is. Ma a levéltár raktáraiban öt törvényhatósági (Marosszék, Küküllő vármegye, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő és Maros-Torda megye), három városi és 150 községi levéltár található. A levéltárba kerültek a megye területén 1950-1968 között működött tartományi és rajoni, valamint a marosvásárhelyi, a szászrégeni, a marosludasi, a nagysármási és az erdőszentgyörgyi rajoni) néptanácsok levéltárai is. Gyarapították az állami kezelésbe vett levéltárak anyagát a bírósági szervek 1968 előtti (a Maros, a Nagy- és Kis-Küküllő megyei törvényszékek, a dicsőszentmártoni, a marosludasi, a nyárádszeredai, a segesvári és a szászrégeni bíróságok), valamint a felső- és középfokú iskolai intézmények, továbbá egyes gazdasági létesítmények 1965 előtti iratai is.
A levéltári törvénykezés 1974-ben végrehajtott módosítása révén a levéltár állománya kiegészült a marosvásárhelyi Teleki Tékától, a Maros Megyei Könyvtártól, a Maros Megyei Múzeumtól és az egyházi (esperesi és egyházközségi) intézményektől átvett iratokkal. Az utolsó nagyobb méretű levéltár-gyarapodás 1990-1992-ben történt a megszűnt Román Kommunista Párt Maros megyei bizottsága levéltárának és a volt politikai pártok ott őrzött iratainak a levéltár raktáraiba történt átvételével.
– Nemrég elkészült A Kárpát-medence levéltári forrásai c. sorozat 1918/19 előtti Erdélyre vonatkozó részében az a vaskos kötet, amely a Maros megyei fondjegyzéket tartalmazza, aminek ön a szerzője. Miért fontos ez az útmutató a levéltárosok, kutatók számára?
– Fontos a levéltárosok számára is, de elsősorban a kutatást szolgálja. Megemlítem, hogy nagyon nehezen, mondhatni rögös úton jött létre a két állam, illetve a bukaresti és a budapesti levéltárak közötti együttműködési kapcsolat, ami lehetővé tette azt, hogy a tudósok, a kutatók mindkét országos intézmény levéltári anyagát zavartalanul tanulmányozzák. A kérdésben említett fondjegyzék egy nagyméretű vállalkozás része. Ugyanis a Kárpát-medencei levéltári források része az erdélyi is, ahol tekintélyes mennyiségű magyar levéltári anyag található. Az útmutató eligazít a levéltárban található dokumentumok tömkelegében, anélkül hogy a tájékozódás érdekében az érdeklődők személyesen is felkeresnék az iratőrző szervet. Átfogó képet nyújt az érdeklődőnek a kutatás tárgyát illetően, és ennek folytán több olyan anyag válik így rendszerezettebben hozzáférhetőbbé, amely a történelem során fennmaradt és a múltunkat igazolja. De túl a szakmai vonatkozáson, a kötetet azért is jelentősnek tartom, mert új fejezetet nyithat mindkét ország történelmi múltjának levéltári kutatásában.
– Említette, hogy nem volt könnyű az út idáig.
– A magyar–román levéltári együttműködés több évtizedes múltra tekint vissza, melynek során sok hasznos szakmai program megvalósult, főleg tapasztalatcserék a levéltáros kollégák részére, illetve iratanyagok kölcsönös feltárása és mikrofilmezése. Az együttműködés ezen formái az 1989 utáni években esetlegessé váltak, annak ellenére, hogy a két ország levéltárai 1996-ban és 2007-ben is együttműködési egyezményt kötöttek. A közeledés konkrét lépése 2009 novemberében volt, amikor a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának képviselői találkoztak Bukarestben Románia Nemzeti Levéltárának vezetőivel. Ezután a 2010 márciusában Marosvásárhelyen megtartott szakmai összejövetelen a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának elnökei egyeztettek Románia Nemzeti Levéltárának és Románia Nemzeti Levéltára Kolozs és Maros megyei hivatalának vezetőivel. Végül 2011 júliusában Gyulafehérváron a két intézmény vezetői megkötötték az együttműködési szerződést. Az aláíró felek vállalták, hogy a romániai levéltárakban 1918/1919-ig keletkezett, illetve a Magyarország e tekintetben meghatározó levéltáraiban található erdélyi vonatkozású fondokról, állagokról és sorozatokról részletes jegyzéket készítenek, és azokat kölcsönösen lefordítják. Az együttműködés eredményeként várhatóan 21 kötet lát napvilágot. Ebből 17, a megyék betűrendjében szerkesztett kötet az Erdélyben keletkezett 1918/1919 előtti levéltári dokumentumokat, míg négy kötet a Magyarországon őrzött erdélyi vonatkozású levéltári forrásokat öleli fel. 2014-ben megjelent a Hargita és Maros megye fondját tartalmazó jegyzék, 2015-ben a Máramaros megyei, az idén még öt megye, köztük külön Budapest levéltári alapjának romániai, főként erdélyi vonatkozású iratainak a jegyzékét is papírra vetik. (Ez utóbbi román nyelvre fordítását már elvégeztem.) A kiadványt a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára finanszírozza. A minket is érintő, szóban forgó kötet 150-150 példányban jelenik meg, ezeket elsősorban levéltárakhoz, könyvtárakba, egyetemekhez, kutatóközpontokhoz juttatták el. Megjegyzem, hogy a Maros megyei fondjegyzék készült el elsőnek, és mintapéldányként szolgál a többi megyei fondjegyzéknek.
– Egy újságoldal sem lenne elég ahhoz, hogy felsoroljuk Pál-Antal Sándor kutatómunkáját. Csak néhány témát: a székelység történetét kiegészítő, a Bodor Péter életét feltáró, a madéfalvi veszedelemről, az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásáról szóló írásokat emelnénk ki, ugyanakkor alaposan feltárta az erdélyi boszorkánypereket is. Beszélgetésünk során azt is említette, hogy a fondjegyzék megkönnyíti a kutatómunkát, s így várhatóan érdekes adalékok, tudományos munkák jelennek majd meg Erdély történetéről. Az ön munkássága tükrében van-e olyan területe a levéltári kutatásoknak, amely eddig kevésbé ismert, milyen újabb, meglepő epizódokat hámozhatunk ki a dokumentumokból az amúgy is igen kusza történelmi múltunkról?
– Ez egy nagyon fogas kérdés, hiszen a kutatandó és feltárandó területek és kérdések köre rendkívül nagy, és csak szemlélet kérdése, hogy ki mit tart elsődlegesnek és időszerűnek. Amikor a rendszerváltás után belemélyedtem az akadályoktól lassan megtisztuló kutatómunkába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy újra kell értékelni múltismeretünket, hiteles források alapján le kell vetkőzzük egyoldalú történelemszemléletünket, hiszen az utolsó fél évszázadból alig van egypár olyan munka, amely mentes az egyoldalúságtól, túlzásoktól és ferdítésektől. És hol vannak még az elhallgatások, azok a tények, amelyeket nem lehetett megírni?!
Ma történetírásunk új fejezetét írjuk. Van fiatal történész- utánpótlás, akiknek munkája révén tovább csökkenthetők a történelmi fehér foltok. De még mindig lemaradásban vagyunk más tudományágakhoz képest. A lemaradást pedig hiteles forrásokon alapuló újabb, főként levéltári kutatások révén számolhatjuk fel. És eredményes levéltári kutatás csak jó levéltári nyilvántartások, útmutatók alapján lehetséges. Ehhez nyújt gyakorlati segítséget a beszélgetésünk tárgyát képező kétnyelvű kötet is.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest, 4. (Orvosok)
Az első magyar orvos, aki hivatalosan érkezett a városba, a magyarországi Molnár Ádám volt. A Halle-i Egyetemen doktorált, és Constantin Mavrocordat hívta meg személyi orvosának 1749-ben. Majdnem két évtizedig Munténia főorvosi tisztjét is betöltötte. Pár évtizeddel korábban volt még néhány sikertelen próbálkozásuk a havasalföldi uralkodóknak, hogy magyar orvosokat csábítsanak ide. 1688-ban Şerban Cantacuzino Pécsi András Páduában végzett orvost hívja Bukarestbe magánorvosának, de köztisztviselőnek is. Constantin Brâncoveanu ugyanebből a célból nemcsak Pécsit, hanem a Hollandiában tanult szebeni Kölesér Sámuelt is felkeresi, aki 1709-ben el is látogat Havasalföldre.
Molnár a román orvostudomány számára néhány úttörő jellegű tanulmányt írt, egyiket az oláhországi járványokról. Érdeklődési köre nem szorítkozott az orvostudományra, foglalkozott román földrajzzal és néprajzzal is. Mivel tudott románul, Benkő József felkérte, hogy állítsa össze a munténiai növények névjegyzékét egy botanikai atlasz számára. A munka, sajnos, elveszett a török–orosz háború előli menekülése során, Molnár 1768-ban végleg elhagyta Havasalföldet. Később, a XIX. századtól több magyar orvos ittlétének is maradandó a nyoma. Sokan kérdezhetik: miért is telepednének meg idegen orvosok Bukarestben?
Az anyagi lehetőségekért, amelyekkel egy népes, de felsőfokú orvosi oktatás nélküli és szánalmas egészségügyi rendszerrel rendelkező város kecsegtetett. A román orvosi oktatás mindössze egy felcseriskolából állt, amelyet Kiseleff tábornok alapított a Filantropia Kórházban 1832-ben. Két további felcseriskolát, egy katonait és egy polgárit 1841-ben, illetve 1842-ben alapított az orvos Nicoale Creţulescu. Egy bábaiskola is nyílt 1839-ben. A román fejedelemségekben praktizáló néhány román orvos mind külföldön végezte tanulmányait, egyikük, a moldovai Constantin Vârnav éppenséggel Pesten. 1833-ban az Oláh Fejedelemségben csak 42 orvos volt, a szaklisták megőrizték (elrománosított) neveiket, Bukarestben 27 orvos praktizált – azaz minden 2000 lakosra jutott egy –, nagyrészt külföldiek: görögök, németek vagy magyarok, pesti, bécsi, olasz vagy német diplomával. 1809-ben az Oláh Díván bizottsága megállapította, hogy 11-nek közülük nem volt megfelelő végzettsége. Erre az állapotra utalt sok malíciával Ürmösy is, amikor a sok gazdag német evangélikus láttán megjegyezte, hogy bárki, aki Szebenben megtanult borotválni, Oláhországban híres orvossá válhatott. Név alapján több magyar orvos azonosítható a munténiai és moldvai szaklistáknál. Egyikük Vásárhelyi Mózes Károly katonaorvos, neve többféle átírásban: Vasarel, Vaşarheli, Vasarhely, Carol Vasarheli szerepel. Tanulmányait Pesten végezte és 1832-ben jött Bukarestbe, Oláhország egyik első katonaorvosaként. Részt vállalt a református közösség tevékenységében, pénzzel támogatta Sükei parókiáját; 1834-től a templom főgondnoka. Más városokban, Brăilán, Craiován és Ploieşti-en is dolgozott, Bukarestbe 1859-ben tért vissza, egy évvel később újranősült, olyan gazdag magyar nőt vett el feleségül, aki már alig tudott magyarul. /.../ Az orvost Ürmösy is említi – neki ajánlja naplóját –, de Koós is.
Egy Világ nevezetű másik magyar katonaorvos a bukaresti katonai kórházat vezette 1838-ban. Havasalföldön néhány magyar állatorvos is praktizált, marhadoktorok, ahogy a román hivatalos iratok említik őket. A magyaroknak lehetőségük volt Bécsben vagy Pesten végezni tanulmányaikat. Pesten az orvosi karon már 1782-től létezett állatorvosi képzés. 1834-ben a román dokumentumok két, nevük után magyar állatorvost említenek: Ostoloşt (Asztalos), aki Kisoláhországért és Argeş, Teleorman, Vlaşca és Olt megyéért felelt, és Kişt (Kis), akihez a többi megye tartozott. Több adatunk maradt fenn Hubossy János (Ioan Huboţi) tevékenységéről, akit 1835-ben a református parókia anyakönyve is említ. Hubossy diplomáját Bécsben szerezte 1817-ben, és 1833-ban érkezett Bukarestbe. 1841-ben a román hatóságok állami állatorvosnak nevezik ki. Egy évvel később megírja az első román nyelvű állatorvosi könyvet. A román állatgyógyászat történészei megállapították, hogy a könyv „halhatatlan oldalakat írt a román állatgyógyászat történetében”, ám nem tértek ki Hubossy (Huboţi) vagy akár Lukács Farkas osztrák állampolgárságára, illetve magyar nemzetiségére. A másik nagyra értékelt, a román orvostörténetben úttörő szerepet játszó magyar orvos Lukács Farkas (1806–1890) sebész. A román forrásokban neve többféle változatban is megjelenik: Wolfgang Lucaci (Wolfgang a magyar Farkas keresztnév német megfelelője), vagy Volfgang Sukaci (itt valószínű nyomdahibáról van szó). Marsillac 1877-es útikönyvében, de Th. Bauer 1882-es Bukaresti Kalauzában (Călăuza Bucureşcilor) is Wolfgang Lucas-ként, illetve W. Lucaci-ként jelenik meg. Lukács Farkast 1835-ben hívta az országba egy román bojár, hogy állatgyógyászati iskolát szervezzen, az iskolaalapításra azonban csak később, 1861-ben került sor. Időközben Ploieşti-en volt orvos (1842–1845), a román állam fő állatorvosa (1853-tól), tanított Pantelimonon, az 1852-ben alapított Nemzeti Mezőgazdasági Iskolában, a katonai felcseriskolában és a Nemzeti Orvosi és Gyógyszerészeti Iskolában (amelyet 1857-ben alapítottak). Ő volt az első, aki állatgyógyászati kurzust tartott, és 1855-ben kiadott egy román nyelvű könyvet az állatbetegségekről . Tagja volt a református egyházközség presbiteri tanácsának is.
1843-ban elvette Enderle Paulinát, Carol Enderle műépítész nővérét, családja elnémetesedett, halálát már az evangélikus egyháznál anyakönyvezték, feltüntetve az elhunyt református vallását. /.../ Az orvos leszármazottjainak elnémetesedésére utalt Koós is, aki szerint a családban németül beszéltek, és a gyermekek már nem tudtak magyarul.
Vásárhelyi és Lukács fontos szerepet játszott a borszéki borvízkúra népszerűsítésében, hozzájárultak ahhoz, hogy jelentősen megnőtt a híres székelyföldi településen nyaraló román bojárok száma. A hivatalos román orvoslistákon további magyar nevek is találhatóak. A Havasalföld Fejedelemség 1836/1837-es, majd az 1838-as és 1840-es évkönyvében szerepelnek: Sekeli (Székely Károly) – Muscel és Argeş megyék orvosa, Ioab Sebeni/Sibineanu (Szebényi János), Ştefan Sobotlai (Szoboszlai István) – Muscel és Turnu megyékben, Sigism. Bartok (Bartók Zsigmond), Samuel Kiş (Kis/Kisch), a Filantropia Kórház főorvosa, Ladislav Nagi (Nagy László), Francisc (Ferenc) Orsoni és mások. A felsoroltak közül a Nagyszeben melletti Mikeszászáról származó Szebényi János Pesten szerzett diplomát 1831-ben és 1832-ben érkezett a Fejedelemségekbe; 1837-ben pedig elsőként adott ki könyvet román nyelven a nemi betegségekről.
A Piteşti-en letelepedő Székely Károlyról emlékiratokban is megemlékeznek; mivel örökösök nélkül halt meg 1855-ben, egy házat és egy szőlőst hagyott a református közösségre. Néhány orvos a református nyilvántartásokban is felbukkan: Barabás József sebész és szülész 1839-ben esküdött, Márton Pált meg mint adományozót jegyzik. Borosnyói János Lukács elismert bukaresti orvos, és több éven keresztül a református egyházközség kurátora volt, Bécsben tanult és 1850-ben érkezett Bukarestbe. Valamivel korábban, 1846-ban jött Szebenből Iosif Brust, aki román nőt vett feleségül. Amint azt a Hivatalos Közlönyből megtudhatjuk, ő és Brust Albert 1860-ban kérik honosításukat. G. Costescu szerint a botanikus Brust magyar származású volt.
Több magyar orvos dolgozott Jászvásáron. A marosvásárhelyi származású Viola József Bécsben tanult; Sturdza fejedelem személyi orvosa volt, aki a moldvai kórházak megszervezésével is őt bízta meg. Ő volt az első magyar, aki könyvet jelentetett meg a Regát területén, pontosabban Jászvásáron, 1833-ban, azonban német nyelven (Diätetik für einen Regenten); a könyv nem maradt fönn. Jászvásáron valóságos orvosi és gyógyszerészeti mozgalom indult, tagjai közt magyarokkal, Ábrahámfi Antallal és Szabó Józseffel. A jászvásári magyar orvosok az elsők között publikáltak román nyelvű szakirodalmat, Ábrahámfi 1834-ben az ásványvizekről. Szabó József (1803–1874) állította össze az első román farmakológiai munkát Iacob Czihakkal; 1872-ben a Román Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. A 2006-os enciklopédiai szótárban (Dicţionar enciclopedic, VI. kötet) Szabó Józsefet német nemzetiségűként említik meg, annak ellenére, hogy az egyik leggyakoribb, köznévi eredetű magyar családnév az övé.
Az 1848-as forradalom után nemcsak a bukaresti, de a vidéki magyar orvosok száma is megnőtt. Ketten közülük, Oroszhegyi Józsa és Fialla Lajos különleges szerepet játszottak, az előbbi a magyar nép viharos történelmében, utóbbi a román orvostudomány úttörőjeként. Vidéken, Craiován folytatott bakteriológiai kutatásokat Sárkány Sándor (Alexandru Sarcani), Jászvásáron dolgozott a kémikus és gyógyszerész Kónya Sámuel (1845–1940). Emlékiratokban említik 1860-ban Buzăuban dr. Eperjesit. A román fejedelemségek minden nagyobb városában megtelepedett szakemberek külön kategóriáját alkották a magyar gyógyszerészek.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csapnivaló szavazókedv, sereghajtó magyarlakta megyék
Csaknem két órával az önkormányzati választások urnazárása előtt is alacsony részvételi adatokat jelez a központi választási iroda által működtetett internetes nyilvántartási rendszer.
A nem sokkal 19 óra előtt jelzett adatok szerint a választói névjegyzékben szereplők 42,5 százaléka adta le a szavazatát. A jelentős magyar lakossággal rendelkező megyék közül 47,7 százalékos részvétellel Bihar megye, 45,5 százalékos részvétellel Maros megye haladja meg az országos átlagot. Szatmár megyében 42,3, Hargita megyében 38,5, Kovászna megyében 38,1, Kolozs megyében 38,8 százalékos volt a részvétel.
Az idei helyhatósági választásokon is Bukarestben a legrosszabb a részvételi arány; a fővárosban két órával urnazárás előtt a választóknak mindössze 27,5 százaléka élt a szavazati jogával. A legnagyobb részvételi arányt 19 órakor a Kárpátokon túli régiókban, Giurgiu (54,7 százalék) Olt (54,1 százalék), Teleorman (53,4 százalék) és Vâlcea (50,9) megyében mérték.
Egy órával az urnazárás előtt országos szinten 46,5 százalékos részvételi arányt mértek, a legmagasabbat, 60,3 százalékosat Giurgiuban. Hargita megyében 20 óráig a szavazópolgárok 42,08, Kovászna megyében 42, Biharban 52,08, Marosban 49,83, Szatmárban pedig 46,23 százaléka adta le voksát. Bukarestben továbbra is rendkívül alacsony, 31 százalékos a részvételi arány.
A részvételi adatokat elemezve Barna Gergő szociológus már a kora délutáni órákban megállapította, hogy a korábbi évekhez hasonlóan az erdélyi megyékben ezúttal is alacsonyabb a szavazási hajlandóság.
„ Munténiában és Moldvában továbbra is nagyobb a választók hajlandósága, Erdélyben pedig kevesebben szavaztak, ezen belül láthatjuk, hogy a magyarlakta megyékben nagyon alacsony a részvétel, Hargita, Kovászna, Szatmár, illetve Kolozs megyében is kevesebben mentek el szavazni" – közölte a szakértő. A szociológus szerint mindez azt jelenti, hogy a magyar politikai szervezetek eredménye is gyengébb lehet a végső számláláskor, hozzátette ugyanakkor, hogy a tapasztalat szerint a részvételhátrányt a magyar megyék ledolgozzák az esti órákra.
Egyébként a választói apátia közepette máris heves bírálatok érik Klaus Johannis államfőt amiatt, hogy rendkívül későn, 18.30-kor járult az urnák elé Bukarestben. A fővárosi Jean Monnet Gimnáziumban kialakított szavazóhelyiségben az elnök nem válaszolt a késlekedése okát firtató újságírói kérdésre. A magas rangú közméltóságok – államfők, miniszterelnökök – az elmúlt két és fél évtizedekben rendszerint már a reggeli vagy a délelőtti órákban éltek szavazati jogukkal.
Vasárnap egyébként 3200 település és 41 megye élére választanak önkormányzati vezetőket az országban bejelentett lakcímmel rendelkező román és európai uniós állampolgárok. A választói névjegyzékben szereplő 18 millió 320 ezer polgárt 7 és 21 között várják az ország területén berendezett 18 ezer szavazókörzetbe. Mindenütt megválasztják a polgármestert, valamint a települési önkormányzati testület és a megyei tanács tagjait.
Krónika (Kolozsvár)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest 14. (Részletek)
A katolikus iskolák építésével párhuzamosan a református magyarok is folytatták erőfeszítéseiket iskolahálózatuk bővítésére, azonban a katolikusokéhoz hasonlítható anyagi támogatás nélkül. 1903-ig a református volt az egyetlen magyar iskola Bukarestben, ide 160 tanuló járt. Az iskola a román állam, illetve a felső egyházi fórumok, azaz az erdélyi református püspökség, 1908-tól pedig a budapesti Református Egyetemes Konvent ellenőrzése alatt állt. Az egyházi vezetőség esperes-tanfelügyelőt nevezett ki Bukarestbe Németh Sándor (1901–1904), majd pedig Újvári István (1904. szeptember – 1913. december) személyében.
A századelőn nőtt a református iskolába iratkozó diákok száma, 1905 májusában vették használatba a leányiskola Sfinții Voievozi utca 50. szám alatti, öt osztályteremből álló új épületét, a következő évben a fiúiskola is megnyitotta kapuit a Sf. Ștefan utca 34. szám alatt, ez hat osztályteremnek és a tanítók lakásainak adott helyet. A tanulók száma 354-re nőtt, a református többség (191) mellett főleg evangélikusok (104) jártak ide. Óvodát is nyitottak, ahol a katolikusokéhoz hasonlóan járt az ingyenes pohár tej és darab kenyér.
1909-ben felépült a Giulești úti kálvinista temető kápolnája. A kápolna falán, a bejárattól jobbra található az alapítókat feltüntető felirat: Márton Árpád lelkész, F. Köpe István főgondnok, Incze Béla gondnok, Szőcs Bálint pénztáros és Sz. Antal Szilárd ellenőr. Márton Árpád 1904-ben érkezett Bukarestbe, a presbiteri tanács 1806. július 8-án választotta meg papjának. A Sf. Voievozi utcai épületet kibővítették, ide költözött a református esperesi hivatal is. Itt kaptak helyet a tanítói lakások s a hároméves szabászati iskola. Menza és tornaterem épült a fiúiskola mellé. A tanítást két pap, tíz tanító, egy nevelőnő és egy szabó mesterasszony biztosította. Összesítve az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben. Ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni. Az első világháború küszöbén, 1912. december 12-én megtartott népszámláláskor Bukarestnek 341 321 lakosa volt, ebből 240 314 (70,4 százalék) román, 56 912 külföldi állampolgár, 44 084 hontalan (román védnökség alatt), a többiek nem nyilatkoztak állampolgárságukról. A népszámlálási adatokból nem derül ki a bukaresti magyarok száma, de igazolódott az évtizedek óta hangoztatott hír, miszerint sokkal többen vannak, mint az osztrákok. A munténiai magyarok számát azonban megadták – 48 976 főben. Ehhez a számhoz (a külföldi állampolgárságú magyarokéhoz) még hozzáadódik az állampolgárságukat vesztett, illetve a román állampolgárságot megszerző magyarok száma, ezekről a népszámlálás nem szolgál adatokkal. Figyelembe véve, hogy a magyarság nagy többsége Bukarestben élt, állíthatjuk, hogy részaránya akár hivatalosan is meghaladhatta a főváros lakosságának 10 százalékát; nem hivatalosan még talán a 20 százalékot is túlléphette. A népszámlálás pontos adatokkal szolgált az Osztrák–Magyar Monarchiából vagy más országból származó, a román állam védnöksége alatt álló románokról, szám szerint 19 412 főről is; ezek közül 9400 erdélyi és bánsági román tartózkodott Munténiában.
1914-ben az első világháború kitörése gyökeres változásokat hozott az óromániai magyarság életében. A román védnökség alatt álló 18 és 46 év közötti férfiakat besorozták a román hadseregbe; nem tudni, hányan voltak köztük magyarok. A háború első áldozatainak 1915-ben emeltek emlékművet a kálvinista temetőben. A háború a magyar iskolák működésére is kihatott: drámai mértékben csökkent a létszám, és az iskolák tevékenysége kimerült a hadiárvák és özvegyek támogatásában, ruházat gyűjtésében vagy a sebesültek ellátására szánt egészségügyi anyagok előkészítésében. A háború alatt Bukarestben maradt magyarokról kevés és kétértelmű információnk van. Néhányat, nagyon röviden, megtalálunk a Bukaresti Magyar Hírlap 1918/27-es számában, amely nem sokkal az 1918. március 18-án aláírt bufteai béke után jelent meg. Jó évtizeddel később a Bukaresti Magyarságban Szász István lelkész közöl adatokat, elsősorban gyűjtőtáborban eltöltött fogságáról; az események időpontjára csak következtetni lehet. Az Egyházi Újság 1932/33-ban ugyancsak Szász Istvántól a bukaresti magyarság háború utáni újjászervezéséről közöl anyagot. Még kevesebb adat áll rendelkezésünkre a lágerekbe zárt katolikusokról; lágerbe került többek között Kovács András és Szabó István, a katolikus egylet elnöke és alelnöke, valamint a pap Horváth Andor is. Már a háború kitörésének pillanatától próbálta az osztrák–magyar hatóság rávenni alattvalóit a repatriálásra; az események végül azt bizonyították, hogy azok is vesztettek, akik mentek, de azok is, akik helyben maradtak. Miután Románia is belépett a háborúba, az országban maradt magyar állampolgárságú férfiakat külön munkatáborokba internálták. Csak azokkal tettek kivételt, akik már elnyerték a román állampolgárságot, vagy akik ortodoxnak keresztelték gyermekeiket. Akadt, aki gyorsan, egy élet munkáját elkótyavetyélve elhagyta az országot, azonban sokakat közülük, akik már korábban elveszítették a magyar állampolgárságukat, visszafordítottak, ők a túlélésért minden kompromisszumra képesek voltak, nyelvüket megtagadták, és nevüket is megváltoztatták. A Romániában maradtak közül nem kevesen estek az árulási perek áldozatául. Konkrét adatok róluk nem állnak rendelkezésünkre, de a magyar elítéltek számának növekedésére vonatkozó statisztikák elég beszédesek. Amíg 1915-ben a văcărești-i börtönben 44 magyar raboskodott, ez a szám jelentősen megnőtt a következő években: 1916-ban 149, 1917-ben 199, 1922-ben 305 és 1923-ban 436. Habár a románok már korán elveszítettek pár csatát, és a németek 1916 decemberétől 1918 novemberéig Bukarestet is kézben tartották, azokat, akiket a háború kezdetén lágerekben internáltak, csak 1917 decemberében bocsátották szabadon. Ellenséges tulajdonként elkoboztak vagy lefoglaltak minden épületet, amit a magyarok építettek. Már 1917-ben elkobozták a Magyar Társaság Zalomit utcai székházát, és bezárták a Szent Ilona-templomot a Cuza Vodă utcában. Minden magyar iskolát feldúltak. A bufteai béke után a magyarok azt remélték, visszakapják ingatlanjaikat. A békeszerződés előírta a hadizsákmány visszaszolgáltatását; a moldvai csángók magyar nyelvű misézéshez és tanuláshoz való jogát is kimondta. A reményekből azonban nagyon kevés vált valóra, és az is csak rövid időre. A Bukaresti Magyar Hírlap – az egyetlen magyar nyelvű bukaresti lap 1918-ban – megírta, hogy a Magyar Társaság visszakapta működési engedélyét, és irodát nyitott a Călărași úton. Augustin Kuczka prelátus misét tartott a Szent Ilona-templomban, az osztrák–magyar segélyző egylet gyűlést tartott, a katolikus és református magyar iskolák kihirdették az évzáró vizsgák programját. A református iskolában 115 tanuló végzett hat osztályban. Augusztus vége felé meghirdették a beiratkozásokat a magyar katolikus iskolába és az inasképzőbe is. A Nemzeti Színházban is előadták néhány magyar szerző darabját, azonban román vagy német nyelven.
1918 novembere végén, miután a román csapatok bevonultak Erdélybe, a magyar diaszpóra életében is fordulat állt be. A magyarok házaikban bujkáltak, minden kis zajtól összerezzenve. Még Szász István papi lak udvarán játszó kisfiára is ráförmedtek, hogy ne beszéljen magyarul, és ez a felszólítás a mai napig érvényes, és majdnem minden magyar kapott már belőle, nem csak a bukarestiek. A felszólítást a „menj Budapestre!” követte a nemrég még magyar többségű városokban, de akár a román parlamentben is, s követi mind a mai napig.
Novemberben Márton Árpád lelkész is elbúcsúzott híveitől, mivel katonai parancsra el kellett hagynia a parókiát. A frissen kinevezett esperes inkább gyorsan távozott. A katolikus iskolákat ismét megszállták és feldúlták, az utcán széttépett magyar könyvek lapjai hevertek. A református iskolákat valamivel később kobozták el, úgyhogy sikerült a berendezés egy részét még idejében biztonságba helyezni. Úgy tűnik, Szász István továbbra is megtartotta az istentiszteleteket. Bár ő evangélikus volt, a maroknyi Bukarestben maradt református könyörgött, hogy ne menjen el. A tanítók azonban a távozást választották.
*
Néhány nagy horderejű történelmi esemény előzte meg Magyarország háborúvesztését. A „vörös gróf”, Károlyi Mihály 1918. októberi hatalomra jutásával és a köztársaság kikiáltásával a helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Míg Jászi Oszkár miniszterként arról álmodott, hogy Magyarország kelet Svájcává válhat, a horvátok, szlovének és szerbek sorra elszakadtak. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagy nemzetgyűlésre a „vörös gróf” által rendelkezésükre bocsátott szerelvényeken érkezhettek a románok. Pár hónappal később már a kommunista Kun Béla „vörös terrorja” nyugtalanította rendkívüli módon a Nyugatot. Szövetségesei tiltakozása ellenére a román csapatok bevonultak Budapestre, és barbár módon kifosztották a várost. A román hadsereg által innen elhurcolt javak, elsősorban a mozdonyok, vagonok, autók és igásállatok értéke mintegy hárommilliárd aranykorona volt, tizenkétszerese annak a kölcsönnek, amelyet Magyarország négy év múlva a pénzügyi helyreállításhoz kapott, írja könyvében Paul Lendvai.
A román fosztogatás méreteit az amerikaiak is látták. Herbert Hoover, az Egyesült Államok jövendő elnöke írta, hogy a román hadsereg „középkori stílusban rabolta ki a várost. Még a gyermekkórházak készleteit is elvitték... Képtárakat, magánházakat, bankokat fosztottak ki, a vagonállományt, autókat, állatokat...” Mária román királyné azonban azt nyilatkozta, hogy „katonái csak azt vették vissza, amit elloptak tőlük a háború folyamán”.
Az 1920-ban megkötött trianoni békeszerződéssel Magyarország elveszítette területének mintegy kétharmadát, és 3 227 000 magyar (akik közül 1 662 000 Erdélyben, a Partiumban és a Kelet- Bánságban lakott) maradt az új országhatárokon kívül.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Meghosszabbították a hőségriadót
Péntekre és szombatra is meghosszabbították a meteorológusok az elsőfokú hőségriadót, az ország 11 délnyugati megyéjében akár 35 C-fok is lehet, és éjszaka sem süllyednek 20 C-fok alá. A hőmérséklet-páratartalommutató átlépheti a kritikus, 80 egységnyi határt. Pénteken és szombaton a Bánságban, a Partiumban, Máramarosban, Olténia és Munténia déli részén, illetve elszórtan a többi régióban kánikula jellegű marad az idő.
A hegyvidékeken időnként fokozott lesz a légköri instabilitás, elsősorban a délutáni és esti órákban záporokra, zivatarokra, viharos szélre és néhol jégesőre számíthatunk.
nyugatijelen.ro

Erdély.ma

Meghosszabbították az árvízriadót
Az ország nyugati és délnyugati részének kivételével szinte minden régióra kiterjesztették az elsőfokú (citromsárga) figyelmeztető előrejelzést a meteorológusok, amelyet meg is hosszabbítottak kedd este 22 óráig.
„Az említett időszakban a hegyvidékeken, illetve Moldovában, Munténiában, Dobrudzsában, Erdély és a Máramaros legnagyobb részében fokozott légköri instabilitás lesz a jellemző. Záporok, zivatarok, gyakori villámlással és viharossá fokozódó széllökésekkel kísérve. A lehulló vízmennyiség meghaladhatja 20-25 litert. Elszórtan, főleg a Déli és Keleti-Kárpátok környékén meghaladhatja akár a 60-70 litert is négyzetméterenként” – közölte az Országos Meteorológiai Szolgálat (ANM).
Keddről szerdára virradóra (június 28/29) a zivatarzóna fokozatosan az ország keleti és délkeleti részére mozdul el.
nyugatijelen.ro
Erdély.ma

Hencz Hilda : Magyar Bukarest 17. (Részletek)
Az első világháború utáni magyarok tömegeit elsősorban a kétségbeesett munkakeresés vitte Bukarestbe, s a románok számára igen jövedelmező volt a beáramló olcsó munkaerő. A főváros vonzóbb volt, mint Amerika, elérhetőbb távolságra Erdélytől, és túlélést biztosított a talajt veszített szegényeknek. Nagy Sándor ezer sebből vérző testhez hasonlította a magyarságot, amelyen a legmélyebb seb a Regát felé nyitott utat; Bukarest vonzó délibábja pedig asszimilációjukhoz, azaz megsemmisülésükhöz vezetett.
Az erdélyi magyarok is lenézték a Bukarestbe távozókat, harmadrangú polgároknak tekintették őket. A várakozással ellentétben a Bukaresti magyarságot nem erősítették a két világháború között érkezők, sőt, még megosztottabbá vált: a különféle politikai pártok hívei egymást vagy az utolsó magyar oázist, a református egyházat támadták.
Sokan állították, hogy Budapest után Bukarest volt a legnagyobb magyar város; a magyarországi és romániai 1930-as népszámlálás adatai alapján Szegednek 160 000, Debrecennek 117 000 és Miskolcnak 89 000 lakosa volt. Ugyanekkor Bukarestnek 639 000 állandó lakosa volt, ebből 324 331 fős az aktív lakosság. A fővárosiak 77,47 százaléka, azaz 495 122 fő volt román. Ez volt az első hivatalos román statisztika, amelynél figyelembe vették a más nemzetiségű román állampolgárok létét is; Bukaresti magyarként 3,76 százalékot, azaz 24 052 főt számoltak össze, Munténiában 33 806, Moldvában pedig 20 964 magyar élt. A népszámlálás eredményeit kétségbe vonta a Magyar Párt. Másrészt azonban igaz, hogy amíg Erdélyben rábeszéléssel és megfélemlítéssel próbálták rávenni a magyarokat, ne vállalják nemzetiségüket, Bukarestben a magyar lét megbélyegzést jelentett, amelytől sokan próbáltak szabadulni – ez a magatartás még ma is tapasztalható.
Ignácz Rózsa szerint a város légköre pikáns, ,,kicsit balkáni, kicsit franciás” volt. A nagyon elegáns, erősen parfümözött nők a legutolsó párizsi divat szerinti, 8 cm magas sarkú cipőkben sétálgattak a grillezet hús és a sülő miccs füstjében. Ebben a zajos hangyabolyban mindenki hangosan beszélt, mindenki sietett, mindenki széles mozdulatokkal gesztikulált, és még mindenütt jelen voltak a vándorkereskedők mezítláb, a nyakukba akasztott kis gyümölcsös tálcákkal. Este kigyúltak a fényreklámok, a főutakon kinyitottak az elegáns bárok és nyárikertek, melyekben borszéki vizet ittak és ditrói cukros mogyorót ettek. A Herăstrău-tó parti kocsmákból és vendéglőkből kihallatszott a cigányzene, de a dzsesszre is táncoltak. 1929-től, illetve 1930-tól kezdve viszonylag hozzáférhető szórakozás volt a hangosfilm és a rádió, a város zengett a rádióból szóló tangóktól és románcoktól. Magyar zenét is közvetítettek néha: Bartók vagy Kodály műveit, Budapesti revüműsort stb. Még a szerényebb jövedelműeknek is rengeteg szórakozási lehetőségük volt, az autóbuszok este kilencig jártak, hogy hazaszállíthassák a mozikban vagy a partikon későig kint mAradókat. Nyaranta a kedvenc szórakozóhely az Andronache-erdő volt, ahol cigányzenére lehetett táncolni. Akárcsak a háború előtt, ide jártak a magyarok is. Mindenkire átragadt az Erdélyben ismeretlen életkedv. A futball is nagyon népszerű volt. Az egyik híres magyar focistát, Barátky Gyulát (1910–1962), a Giulești „szőke csodáját” tartották a két világháború közti időszak legjobb romániai játékosának.
A szegényebb rétegből származó magyarok új hullámainak érkezésével nőtt a proletárok száma, és a román iskolákba járó magyar gyerekeké is. Elsőként érkeztek a fővárosba állást keresni a képzettség nélküliek, ugyanis bőséges volt a kínálat olyan munkából, amelyhez nem volt szükség nyelvismeretre, végzettségre vagy szakmára. Az e réteghez tartozó magyarok számáról több becslés is elhangzott. A Románia Enciklopédiája ideiglenes adatai szerint a Bukaresti magyarok döntő többsége cseléd volt, és ezt az állítást sokan készpénznek vették az évtizedek során: „A magyarok majdminden szakmában megtalálhatóak, mivel szinte kizárólag cselédek és szakképzetlen munkások. Minden iparágban ott vannak munkásként, a kereskedelemben, a háztáji gazdaságoknál, a közintézményeknél pedig cselédként. A hitelszövetkezetek és kereskedelmi egységek alkalmazottjainak 82 százaléka szolgáló.”
Nem szolgál adatokkal a gazdaság különböző ágazataiban dolgozó magyar szakképzetlen munkások és cselédek számáról a népszámlálás nem sokkal később publikált néhány ezer táblázata sem. A jelentések az aktív és passzív magyar lakosság összességére vonatkoznak csupán. Például a kereskedelemben 89 674 passzív és aktív lakost számoltak össze, ebből (ugyancsak összegezve a passzív és aktív népességet) 2812 volt magyar. A kereskedelemben dolgozó aktív népesség 46 212 fő volt, ebből a cselédek/szolgák száma 10 282, azonban a nemzetiségi hovatartozást itt nem tüntették fel. A hitelszövetkezeteknél és a kereskedelmi egységeknél összeírt 24 736 főből (aktív és passzív népesség együtt) 1145 volt magyar, ugyanakkor a cselédek száma itt 4382 (aktív népesség). A népszámlálás szerint csak 135 magyar volt alkalmazásban „háztartásbeli cselédszemélyzetként”, ez azonban nem igazán hihető számadat.
A Románia Enciklopédiája kijelentéseit nem támasztják alá a népszámlálás eredményei, ám tükrözik a hivatalos intézmények törekvését, hogy egyenlőségjelet tegyenek magyar és szolga között, hogy egy olyan virágzó Románia képét mutassák, amelyet nagyszámú, de 82 százalékban a román társadalom peremén élő senkiházi (magyar) fojtogat. Nem véletlenül állapította meg Nagy Sándor, hogy a sajtóban és a román iskolai tankönyvekben folyamatos a magyarok befeketítése és megalázása, ,,a magyar cseléd és szolga szegény és műveletlen, szervezhetetlen és intézmények nélküli, társadalmilag számba nem vehető csürhe nép”.
A rendőrprefektúra egyik 1937-es, cselédekről szóló jelentése, a várakozásokkal ellentétben, nem igazolja a magyarok többségét. 12 318 szolgát/cselédet írtak össze, közülük 11 308 román, 715 magyar, 67 német nemzetiségű. Hivatalos formaságokat betartva vagy sem, állandó vagy ideiglenes lakosként, de mindenképp sok magyar élt Bukarestben a két világháború között. A főbb utak mentén újonnan épített tömbházak manzárdszobái tömve voltak székely szolgálókkal. Az épületekhez nem terveztek cselédszobákat, és a kialakított kis lyukakba, ahol állandóan szólt a gazda csengője, alig fért el egy vaságy és egy mosdótál.
Ezekben az években gyakran lehetett magyar szót hallani a piacokon, élelmiszerüzletekben, pékségekben. Magyarul beszélgettek 1931 körül a Victoriei úti csatornázásánál dolgozó székelyek vagy vasárnap a Cişmigiu Parkban korzózó szolgálólányok, akik négyen-öten sétáltak karonfogva, magyarul énekelve, az újabbak még népviseletben, copfba font hajjal. A sétányokat szülőföldjük szerint osztották fel; a harmincas évek vége felé csak a Beszterce melletti Sófalváról 31 lány jött Bukarestbe. Sokukat a szüleik küldtek ide, alig 14–15 évesen. A szolgálólányok korzózása a Cişmigiuban igazán látványos lehetett, de a lányok valós létszáma nem haladhatta meg az egy-kétezret. A szolgálólányok álma az volt, hogy pénzre tegyenek szert és visszatérjenek szülőföldjükre, házat, földet, marhát vásároljanak. Egyiküknek, Kovács Vilmának sikerült valóra váltania álmát. 1920-ban hagyta el otthonát, 17 évesen, egyetlen címmel a zsebében, mivel arra a következtetésre jutott, hogy hiába a kemény mezei munka, semmire sem viszi. Románul csak számolni tudott. Szolgálónak állt, takarított, felszolgált, mosogatott, gyermekeket sétáltatott, és bevásárolt a háziasszony listája alapján. Egy szörnyű baleset is érte: egyszer, amikor a padlót mosta benzinnel, egy rövidzárlat miatt tűz ütött ki. Súlyosan megégett a feje, nyaka, keze és lába, három hónapig járt a kórházba kötéscserére. A házimunka alól azonban ez idő alatt sem mentesült. Majdnem húsz évig mAradt Bukarestben, minden pénzét hazaküldte egy jegyzőnek, aki földet és egy házat vásárolt neki. Apránként egy kisebb vagyont gyűjtögetett össze: négy tehenet (egy tehén 20 ezer lejbe került), négy borjút, 25 juhot, két disznót, és egy nagy házat, amely 225 ezer lejbe került. Az ötvenes évek szétfoszlatták álmait: a kommunisták kuláknak nyilvánították és mindenét elkobozták.
A szakképzetlen, munkát kereső magyaroknak rengeteg lehetőségük volt. Még a kamaszokat is alkalmazták, ők hordát ki reggelenként a tejet és a friss kiflit a kocsmákba vagy a magánházakhoz. Akiknek sikerült odacsapódniuk egy-egy kocsmához vagy vendéglőhöz, elfogadhatóan alakult sorsuk. Reggel hattól este tizenegyig dolgoztak, de biztosították szállásukat és kosztjukat, ha pincérekké léptették elő, havi ezer lej körül, de akár 1500 lejt is kereshettek (egy kifli 5 lej volt). Sokan csavarogtak azonban munka nélkül, az állomásokon, a Cișmigiu Parkban vagy hidak alatt húzódtak meg; a rendőrség gyakran razziázott, és a munkanélkülieket hazatoloncolták ,,Erdélybe, ahol minden még szegényebb, még koldusabb, mint itt, e nagy városban”. A főváros fenntartott egy menhelyet is a munkanélkülieknek az Izvor (Forrás) utcában, ahol semmilyen bútorzat sem volt, az emberek a földre vetett szalmán aludtak.
A románok bíztak a magyarok munkájában, a „különleges szakácsnőben”, a szobalányban, az „okos legénykében”, a „tiszta fiatal lányban”, akit már az állomáson várt és választott ki a gondos fiús apa. A fizetés egy vasutasinas fizetésének felelt meg: napi 20–30 lej. Általában szerződés nélkül alkalmazták őket, emiatt a legtöbben (elsősorban fiatal lányok) ki voltak téve mindenféle visszaélésnek és bántalmazásnak: nem kapták meg a fizetésüket, kis vétségekért is visszatartottak nagy összegeket, szexuálisan kihasználták őket a házigazdák, és állandóan fenyegették a háziasszonyok: ,,Ha nem tartod a szádat, büdös bangyina, feljelentelek a rendőrségen engedély nelküli prostitúció miatt.”
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Külföldieké a termőföldek egyharmada
Romániában a termőföldparcellák átlagos nagysága 0,45 hektár, és egy földtulajdonos átlagosan 4,8 parcellát tart kézben. 2002 és 2010 között még kb. 600 ezer kisgazdát tartottak számon, de mára a helyzet megváltozott.
Az Eco Ruralis Egyesület felmérése alapján jelenleg kb. 12 ezer farmer (az összesnek 0,3%-a) az ország termőföldjének 34%-át birtokolja, és körülbelül 1 millió hektár (kb. 13%) külföldiek kezébe került. 2007–2014 között moratórium tiltotta a földeladást idegenek számára, de azt könnyedén ki lehetett játszani, amikor olyan, az országban alapított kereskedelmi társaságok vásárolták meg, amelyek részvényesei külföldiek. Egyes becslések szerint napjainkban már 20-30%-ot is elérte a külföldiek kezén levő föld részaránya. Főleg Munténia olcsó és jó minőségű szántóföldjeit vették meg, 2-3 ezereurós áron, ami huszonötször alacsonyabb, mint a Nyugaton szokásos érték.
Szabadság (Kolozsvár)

Klúzs-napokai káposzta
Melyik a helyes: Cluj vagy Cluj-Napoca? Alaposan gondolják végig, mielőtt válaszolnak. Helytelen válasszal azt kockáztatják, hogy megkérdőjelezik a hazafiságukat, vagy egyszerűen nemzet- és hazaárulóvá minősítik önöket. Jó, ha tudják, hogy a várost a kommunizmus éveiben keresztelték át Clujról Cluj-Napocára, és maga Nicolae Ceauşescu volt a keresztapa, ha hallottak róla. Tehát, egy kis tiszteletet!
Valójában mi volt a gond Cluj-zsal? Túl magyarul hangzott? Nem mondhatnám. A nem magyar, hanem latin nyelven íródott középkori dokumentumokban a Clus formával lehet találkozni. A román Cluj alapjában véve közelebb áll ehhez a – mondjuk úgy, semleges – elnevezéshez, mint a magyar Kolozsvár. És akkor? Lehet, hogy nem annyira a név volt zavaró, mint inkább általában véve a Cluj által képviselt történelmi és kulturális állapot, vagyis, hogy nem olyan rég még inkább magyar város volt, mint román. Az első világháború környékén több mint 40.000 magyar nyelvű személy szerepelt a kolozsvári nyilvántartásban, az alig 6.000 románnal szemben. A magyarok a két világháború között is többségben maradtak. A számarány a kommunizmus éveiben fordult meg, mára pedig a románok egyértelmű többségbe kerültek. De ugyanarról a városról van szó? Cluj hivatalosan már nem létezik, Cluj-Napoca vette át a helyét.
Természetes dolog, ha felmerül bennünk, hogy mire szolgál a Napoca toldalék. Nem nehéz megfejteni: egy olyan történelmi pálya felvázolására szolgál, mely jóval túlmutat a magyar dominancia évszázadain. A magyarok beözönlésekor Clujnak, pontosabban Napocának már hosszú történelme volt. Dák, majd dák-római, vagyis végső soron román település volt, hiszen a dákok, mint közismert, egyfajta románok voltak. A magyarok egy olyan városba szivárogtak be, mely egyáltalán nem volt az övék. Nem csodálkoznék, ha egyes honfitársaink azt képzelnék, hogy ennek a városnak a legrégibb időktől mostanáig megszakítás nélkül ez volt a neve: jó érv ez a dák-római kontinuitás mellett.
Minthogy Ceauşescu nem akarta azt a benyomást kelteni, hogy bármilyen magyarellenes szándék húzódna a név ezen „kiegészítése” mögött, egy másik, nagyon is román várost vetettek alá hasonló beavatkozásnak. Szörényvár (Turnu-Severin) egyik napról a másikra Dobreta-Turnu-Severin lett. A művelet még sikeresebbnek bizonyult, mint Kolozsvár esetében. Mivel egy három elemből álló városnév kicsit hosszabb volt és a Drobeta az élére került, vannak románok, akik lemondtak ennyi név felsorolásáról (az idő mégiscsak értékes, más dolgunk is van), és megelégednek az egyszerű Drobetával. Szörényvár ezáltal teljes mértékben visszatér az ókori nevéhez. A „Drobetába megyek” elfogadhatóbbnak tűnik a „Napocára megyek”-nél. Akkor lesz minden tökéletes, ha a városlakók mind büszkén „drobetaiaknak” nevezik majd magukat.
Arra lehetett volna számítani, hogy egymás után az összes román város kettős elnevezést kap. Vagy még jobb, egyszerűen megkettőzünk mindent, például így: „A hölgy a feleségem nejem.”. „Ő pedig a férjem férfiam.” Sajnos, nem tudom miért, az átkeresztelési kampány itt véget ért. Annak ellenére, hogy 1975-ben Craiován ünnepelték, Ceauşescu jelenlétében, természetesen, Pelendava (egyfajta craiovai „Napoca”) géta-dák település első írásos említésének 1750. évfordulóját. Egyáltalán nem hangzott volna rosszul a Craiova-Pelendava. Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) Craiova-Pelendava-i bán lett volna mielőtt Munténia (plusz Olténia)
Valachia Havasalföld fejedelmévé és Erdély Transzszilvánia meghódítójává vált volna,
dicsőségesen bevonulva Apulum Gyulafehérvárra… Tényleg, mit kezdjünk Gyulafehérvárral? Ki kellene egészítenünk a nevét Apulummal, de a régi (ószláv eredetű) Bălgraddal (mai nyelven „fehér város”) is. Ebből Apulum–Bălgrad–Alba-Iulia lenne, kicsit hosszú, de történelmi szempontból egyértelmű. Az ország másik végén, Dobrudzsában, akarom mondani Dobrogea-Scythia Minorban adná magát a Tomis-Constanţa és a Mangalia-Callatis. Persze, ezt azért gondoljuk végig, mert túlságosan görögösen hangzik. Nem tudom, mi legyen Bukaresttel, hiszen a történelem nem nyújt másik, ókori vagy középkori nevet. Akkor nevezzük egyszerűen Bucureşti–Bucureşti-nek.
Ne aggódjanak, az országra is sor kerül.
Dacia-România, vagy România-Dacia lesz belőle.
Bár egyes „dákosok” Ceauşescu idejében még radikálisabbak voltak, a név Daciára cserélését támogatták, Románia nélkül. Miért tisztelnénk meg a román névvel Dácia meghódítóit, amikor mi egyszerűen dákok vagyunk és szigorúan csak egy terminológiai gondatlanságból lettünk románok. Így hát ez még eldöntetlen: Dacia-România, vagy egyszerűen Dacia. Miközben Románia csak 1859 óta létezik, Dacián keresztül Boirebisztásszal (Burebista) fogunk kezet, és minden esélyünk megvan arra, hogy mi legyünk Európa legrégebbi országa. Igaz, kétezer éves megszakítással, de történelmi léptékben mit számít két évezred?
Visszatérve Kolozsvárhoz, akarom mondani Cluj-Napocához, azt hiszem, a dolgokat itt végig kellene vinni. Először is nem méltányos, hogy míg a megyeszékhelynek Cluj-Napoca a neve, addig a megye csak Cluj, mert így mintha hiányozna belőle valami. Végül is a megye lakói is ugyanolyan dáko-rómaiak, mint a clujiak. „Clujit” mondtam? Tényleg, hogyan kellene őket nevezni? „Cluj-napocaiaknak”, jól értem? Hihetetlen, először hallok ilyesmit. Jobb lenne egyszerűen „napocait” mondani és kész. De azért furcsa, hogy az emberek mennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy „cluj”-iaknak nevezzék magukat, mint hajdanán. Egyértelmű, hogy inkább clujiaknak érzik magukat, mint napocaiaknak. És akkor jogos a kérdés, hogy mire jó a Napoca. Csak azért, hogy még mindig megőrizzünk valamint Ceauşescu szellemi örökségéből és történelmi elképzeléseiből? Van egy ötletem, talán túl merész, szinte utópisztikus: mi lenne, ha újra átkeresztelnénk a várost és Cluj-Napocából Cluj lenne?
Lucian Boia / Főtér; itthon.ma/szerintunk

Sabin Gherman: Újra el akarják tőlünk venni Erdélyt a magyarok
Vajon építenek nekünk néhány autópályát, iskolát, kórházat is?Minden alkalommal, amikor éppen valami nagy tolvajlás zajlik, a Román Akadémia rendszeresen színre lép és a magyaroktól félti Romániát.
Februárban a tereken forrongtak az emberek, a Román Akadémia pedig hadba hívta a polgárokat Románia területi integritásának (!) megvédéséért, most a PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) zúzza porrá az egész román kutatást, az Akadémia pedig arról beszél nekünk, hogy Magyarország újrakezdi a Románia elleni propagandáját; a figyelmeztetést szerdán, Bukarestben fogalmazta meg a Román Akadémia a Nagyító alatt az információs hadviselés című konferencián.
A megfogalmazó ugyanaz az I. A. Pop, akadémikus, aki 1989 előtt a kommunista egyetemi hallgatók egyik vidéki kisfőnöke volt, ma pedig a nemzeti félelmek engedményese.
Ugooorjatok, mert Orbán Viktor Budapestre viszi Erdélyt, a pálinkafőző üstökkel együtt!
Nem a mi dolgunk, hogy Magyarország siratja a történelmét – mindegyik ország ezt teszi, mi is. Igen, Magyarország csaknem száz évvel ezelőtt elvesztette Erdélyt és ez még mindig nyílt seb, az övé. De azért gondoljuk csak végig: ha – ad absurdum – holnap elveszítenénk Moldvát, mi nem ugyanezt tennénk? Sitty-sutty, túllépnénk ezen? Mi nem csináltunk nemzeti ünnepet Besszarábia és Románia egyesülésének emlékéből, ezzel próbálva meg begyógyítani saját történelmi sebünket?
A hősiességünkkel és igazságosságunkkal dicsekszünk, de egy olyan országtól reszketünk, mely feleakkora, mint mi és amilyen igazságosak vagyunk, megtagadjuk tőle a jogot, hogy saját belátása szerint vélekedjen a saját történelméről.
Az lenne a mi sorsunk, hogy nem csinálunk semmit, de állandóan a szomszéd portáját lessük?
Ahelyett, hogy Erdélyben egy kiteljesedést látnának, ezek a nagy akadémikus urak az egészet gyűlöletre és rettegésre szűkítik le; és a gyűlöletet és rémületet azok felé irányítják – na, ki felé? –, akik felépítették azokat a városokat, melyekkel ma mi, románok büszkélkedünk. Ez az őrület, hogy Erdélynek muszáj piros-sárga-kéknek lennie, szintén a rrrománizmusnak ezektől a vállalkozóitól származik – valójában amennyire román Erdély, ugyanolyan mértékben magyar is, meg német is, de ha Bihar egyes szegleteibe mész, akkor még szlovák Erdélyt is találhatsz, ha meg Szamosújvárra – a hajdani Armenopolisba – mész, akkor láthatod az örmény örökséget. Olyan nehéz megérteni, hogy Erdélyben a kultúrák egyenlők és kiegészítik egymást? Nem vagy képes felfogni, hogy elmúlt száz év és itt az ideje előre tekinteni?
Amilyen gonoszak a magyarok, a debreceni kórházakban románul kezelnek, a nyíregyházi állatkertben románul is kapsz az állatokról tájékoztatást; Budapesten a helyi tömegközlekedés jegyautomatái román nyelven is eligazítanak. Amilyen gonoszak a magyarok, a gyulai román középiskolán a román elnevezés az első és a román trikolór is ki van tűzve az épületre. Esetleg nem mindig tejjel-mézzel folyó Kánaán a két ország politikusai közötti kapcsolat? Nem a politikusok találták fel az Édent, ők csak elénk furakodtak a sorban, mint mindig.
Lehet, hogy mielőtt másokat szidnánk, fel kellene tennünk magunknak a kérdést: hogyhogy másoknak vannak autópályáik, mi pedig, az ügyeletes győzők, még mindig földutakon – természetesen ősi földről van szó – tesszük tönkre a tengelyeinket. Náluk vajon miért vannak kórházak és iskolák és öntözőberendezések, nálunk pedig – minden európai pénz ellenére – ezek hiányoznak?
Aztán azt is meg kellene magunktól kérdeznünk, hogy náluk miért van megművelve minden talpalatnyi föld, nálunk pedig nincs, pedig mi egyek vagyunk a természettel. Azt már meg sem teszem, hogy összehasonlítsam a felújított, végső soron identitást generáló műemlékeiket a megyei tanácsi főnökök és művelődésügyi miniszterek között ide-oda tologatott romjainkkal. És igen, megemlítendő, hogy mások kormányfője a húsvétot a feleségével és a lányaival töltötte, miközben Hazánk Pártjának Főnöke óceáni halat horgászott, a bulvárlapba illő macájával együtt.
Valójában az a nagy baj, hogy ezek a „hivatalosságaink” placebo hatású történelmet akarnak, olyan században akarnak hasznosak lenni, melyet nem értenek. Magyarországról és Erdélyről beszélsz nekem, miközben Románia már egyesült Magyarországgal és Lengyelországgal és Portugáliával és Németországgal és még vagy húsz országgal?
Mennyit fogtál fel az Európai Unióból, az elveiből és az értékeiből? Mennyit értettél meg a NATO-ból? Arról beszélsz te nekem, hogy Budapesten van egy főosztály, mely majd Trianonról és Erdélyről fog értekezni? Na és?
Hol van a Román Akadémiában, a román kormányban az a főosztály, mely megmutatná, hogy jóléten és becsületességen keresztül a történelmek kibékíthetők egymással?
Vagy attól félünk, és azt szégyelljük, hogy a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatába foglalt ígéretek pusztába kiáltott szavak maradtak?
Azt, hogy nem voltunk képesek átvezetni a hegyeken egy autópályát? Azt, hogy 2017-ben lesz száz éve – igen, elvtársak, Centenárium! – annak, hogy a Bodzai-hágón keresztül elkezdték megépíteni az Erdély és Munténia közötti vasúti összeköttetést és még mindig nincs kész? Azt, hogy a Szeret–Bărăgan-csatornára vonatkozó első tanulmányok, melyeket Davidescu professzor készített, már 1912-ben megvoltak és ez a csatorna, mely fél Moldvát kihúzná az éhezésből, még mindig nincs kész?
Ha a Román Akadémia becsületesen állna hozzá a küldetéséhez, akkor tízesével gyártaná a következő száz évre vonatkozó alapvetően fontos projekteket, elképzelést nyújtva arról, miként haladjon keresztül Románia egy olyan évszázadon, melyben annyi lehetőség és kihívás van, mint amennyi soha korábban a történelem folyamán. Megpróbálná meggyőzni a kormányon lévőket, hogy a képzett embereké a jövő és hogy az oktatásba történő befektetés sohasem mond csődöt. Hiába beszélnek ők mindenféle konferenciákon – nem így kell helyretenni egy ország csontozatát.
Mit nem képesek felfogni az akadémiai elvtársak: ők olyan politikusok alá adják a lovat, akik már nem képesek történelmi időt generálni Románia számára. A Nagy Párt előtt hajbókolnak, olyan országban akarnak okleveleket és címeket, ahol az oklevelek és címek már nem sokat érnek, ha nem te hurcolod a Nagy Vezér aktatáskáját. Vannak ott, a Győzelem (Victoriei) úti székházban néhányan, akik az aggódó ostoba logikája szerint porrá zúzzák Ion Heliade Rădulescu, Titu Maiorescu vagy Timotei Cipariu örökségét, ami 1989 előtt is működött, amikor Ceauşescu is Budapestről szóló hírekkel akarta csillapítani az éhségünket – és ahelyett, hogy ezek amiatt jajongnának, hogy Románia elveszíti Erdélyt, inkább körül kellene egy kicsit nézniük: Románia éppen önmagát veszíti el.
A Trianon 100 egy 22 személyből álló kutatócsoport, mely további 11 kutatócsoporttal együtt 2016-ban XX. századra vonatkozó történelmi kutatásokra nyert el a Magyar Tudományos Akadémiától egy kutatási alapot. A választott témának Trianon 100 a címe. A program öt évig zajlik a budapesti Történelemtudományi Intézet keretében.
Sabin Gherman / Romania Libera; Főtér; itthon.ma/szerintunk

A székely jelképek üldözéséről a parlamentben (Kulcsár-Terza József)
A székelyföldi jelképüldözés ellen emelt szót Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt (MPP) Kovászna megyei elnöke tegnap a képviselőházban. A háromszéki politikus – aki az RMDSZ és az MPP választási megállapodásának eredményeként az RMDSZ jelöltlistáján jutott decemberben parlamenti mandátumhoz – úgy értékelte: Románia nem nevezhető jogállamnak, sem demokráciának, sem európai államnak, hiszen egy demokráciában biztosítják a polgárok egyenlőségét, szólásszabadságát, a közösségi jelképek és az anyanyelv szabad használatát.
A romániai magyar közösség nem kér több jogot, mint amennyi minden európai nemzetet megillet – hangsúlyozta Kulcsár-Terza József. Kifogásolta, hogy miközben az ország más történelmi régióiban – a Bánságban, Máramarosban, Moldvában, Olténiában és Munténiában – szabadon használják saját jelképeiket, ugyanezt Székelyföldön az igazságszolgáltatás bünteti. Közölte: a romániai magyarság nem akar egyebet, mint az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatba foglalt, máig beváltatlan ígéretek teljesítését. A hazafiságot magyarellenességként értelmező román képviselőtársaihoz és a Székelyföld létét is letagadó, „háttérből irányított gyűlölködőkhöz” intézett utolsó mondatát románul és magyarul is elmondta: „Székelyföld volt, van és lesz, és soha nem leszünk szolgák a szülőföldünkön.” Kulcsár-Terza József tegnap reggel a politikai nyilatkozatoknak fenntartott órában, meglehetősen gyér hallgatóság előtt mondta el beszédét, de az utána következő Corneliu Bichineț azonnal reagált szavaira, leszögezve, hogy Románia márpedig európai demokratikus jogállam. A Népi Mozgalom Pártjának Vaslui megyei képviselője felszólította az MPP politikusát, hogy tartsa be az ország törvényeit, szeresse a románokat, ahogy ők is szeretik a magyarokat, és a székelyek képviselőjeként csatlakozzon Klaus Iohannis államfő, illetve mindazok erőfeszítéseihez, akik Románia modernizálásán és a harmónia megteremtésén dolgoznak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi kérdés magyar szempontból
A Magyar Kisebbség nevű nemzetpolitikai szakfolyóirat 1995-ös újraindulásától kezdve egy-egy téma köré építi lapszámait. 1998-ban az első lapszám az erdélyi kérdéssel foglalkozott, a vitaindítót Molnár Gusztáv írta. Erre reflektált Borbély Imre alább olvasható, sok ponton ma is aktuális szövege.
A fontos az, hogy tudjuk, mi liberálisok és nem liberálisok: ameddig az erdélyi kérdés az ott élő népek önrendelkezési jogának érvényesítésével megnyugtatóan nem rendeződik, a magyar állam igen, de a magyar nemzet nem tekintheti és főként nem érezheti magát szuverénnek.
(Molnár Gusztáv: „Nemzeti liberalizmus”. Limes 1. évf. 1. szám)
A Magyar Kisebbség olvasói számára Erdély kérdése két okból is fontos lehet. Az egyik az univerzalista szempont. Érdekes végiggondolni, merre halad a világ és Európa. E szempontból Erdély sorsa, mint történelmileg kialakult kulturális és gazdasági entitásé ugyanannyira fontos, mint Padániáé, Skóciáé, Walesé vagy éppenséggel Korzikáé vagy Bretagne-é.
Molnár Gusztáv nagyívű tanulmánya (Az erdélyi kérdés. Magyar Kisebbség 1997/3–4) tetszetős módon helyezi el az erdélyi kérdést a római és bizánci kultúrkör feszültségterébe, és helyes következtetésekre jut, amikor a devolúciót jelöli meg az Erdély-kérdésre adott válaszként. A másik ok, amiért „az erdélyi kérdés” fontos lehet a Magyar Kisebbség olvasói számára, az a közvetlen érintettség, hiszen az olvasótábor jelentős hányada erdélyi és/vagy magyar. Az olvasóknak ez utóbbi minősége talán bír akkora súllyal, hogy érdemes e kérdéskomplexumot ebből a specifikusan etnikai nézőpontból is végiggondolni.
Erdély ősidőktől fogva lakott terület, melyet az utóbbi két évezredben sorra különböző kultúrájú népesség lakott, rövidebb-hosszabb ideig. Egyesek jelenléte a mai napig meghatározó, mások nem hagytak maguk után nyomot.
Valószínűleg a kelta vándorlásokat követő időszakban állandósult itt és a környező régiókban a trák jelenlét. Ezeknek a Dunától északra letelepült törzseit dákoknak nevezték. A dákokat Erdély területéről a római invázió és 160 éves uralom, valamint a rá következő harcos barbár hódítások nyomtalanul elseperték. A fegyverrel hódító és általuk tovaűzött törzsek mellett egy csendes szláv betelepedés is végbement, melynek emlékét számos földrajzi elnevezés mai napig őrzi.
A magyarok bejövetelét megelőzően Erdély avar, frank, majd bolgár fennhatóság alatt állt. A magyar hódítást követően létrejött egy, az egész Kárpát-medencét politikailag egyesítő apostoli királyság. A 12. században magyar királyok szászokat telepítettek Erdélybe. A tatárjárást követően, az elnéptelenedett királyságban, így Erdélyben is, az újabb germán telepítésekkel párhuzamban megjelenik a román etnosz is. A románok etnogenezise vitatott. Létrejöttük kulturális gyökereivel kapcsolatosan a kizárólag római és a kizárólag dák eredet között számtalan hipotézis van. Hasonló a helyzet az etnogenezis helyével kapcsolatosan is, amelyet egyesek a Dunától északra, mások a Dunától délre helyeznek, a kompromisszumos hipotézis szerint a Dunától délre és északra fekvő területek egyszerre is szóba jöhetnek. Az érvek elfogulatlan elemzése a roesleri tézisekhez közeli következtetésre vezetnek.[1] Ezek szerint a románság az i.e. 140-ben kezdődő, Thesszáliát és Macedóniát célzó több évszázadon át folytatott római betelepítések és a helyi lakosság latinizálódásának a terméke, amely magán hordozza a hosszas illír (mai albán) és szláv kohabitáció nyelvi jegyeit. A 12. században még a Dunától délre alakítottak a bolgárokkal együtt közös carátust, de lassú északra vándorlásuk a 13. században elérte Erdélyt.
A románság bevándorlása a következő évszázadokban folyamatos volt. E beszüremlés legfőképpen gazdasági motivációjú lehetett, a bevándorlók zömmel nincstelenekből állottak. Így az Erdélyben feldúsult románság csak nagyon gyér elittel rendelkezett, amely éppen kis számánál fogva, folyamatosan asszimilálódott a magyar vagy szász elithez. Ez a magyarázata annak, hogy nem létezett román elit, amely a később létrejött nemesi nemzetek uniójában részt vehetett volna. Le kell szögezni azt a tényt is, hogy a magyar, székely és szász elem nem pusztán a politikai elitet (nációt) adta, hanem döntően ők határozták meg az erdélyi civilizáció arculatát, mely ennél fogva szerves része maradt a nyugati (katolikus és protestáns) civilizációnak azután is, hogy a 18. és 19. században az ortodox románság az országban számbeli többséget ért el. A román nemzetmitológia alapját, a tényeken alapuló, imént vázolt történelmi úttal szemben, Románia mai területére vonatkoztatott, abszolút autochtónia és töretlen kontinuitás hite képezi.
A trianoni, majd párizsi békediktátumok Erdélyt és Magyarország keleti részeit az óromán királysághoz csatolta. 102 000 négyzetkilométernyi terület és csaknem kétmilliónyi magyar került a mondvacsinált történelmi jog ürügyén délromán fennhatóság alá. A békefeltételeket diktáló nagyhatalmak sok esetben figyelmen kívül hagytak saját fennen hirdetett elveik szempontjából felettébb releváns tényeket, például azt, hogy az erdélyi magyarság az önrendelkezési jog alapján 1918 decemberében a kolozsvári népgyűlésen kinyilvánította azon követelését, hogy Magyarországhoz csatoltassék. Figyelmen kívül maradt az etnikai proporcionalitás elve is.
A történelem kevés olyan szerencsés fordulatot ismer, mint amilyennel az elmaradott Ó-Romániából Nagy-Románia lett. A 80%-os analfabetizmussal, akkut korrupcióval és archaikus mezőgazdasággal küszködő balkáni országocska a területtel együtt nyugati civilizációt is nyert, olyan szász, magyar és (a 19. század második felében létrejött) erdélyi román teljesítmény-eliteket (Leistungseliten) és szakembergárdát, amelyek a világszínvonalat képviselték. A szinte hihetetlen méretű nem remélt szerencseélmény talán a mélyebb indoka annak, hogy a román politikai elitben az önfegyelmező viselkedésformák vékony rétege alatt a mai napig ott lappang az olykor hisztériába torkolló magyarellenesség. Racionális okát ennek kár is keresni, minden jel arra utal, hogy Lucian Boiának van igaza, aki a következőket írja a történelmi félelmekből fakadó s a történelmet átrajzolni igyekvő román nemzetideológiákról:
„Amennyiben nem az erő – amely mindig talál magyarázatot, beleértve a történelmieket –, hanem a jog hivatott arra, hogy döntsön, annyiban a múlt szerepének hátrálnia kell a jelen tényeivel és a választás szabad kinyilvánításával szemben. Erdélyben a román jogokat csak látszólag támasztják alá a dákok vagy a dáko-rómaiak. Viszont ténylegesen alátámasztja ezeket az a helyzet, hogy a lakosság döntő többsége román és akármikor, ha szükség lenne rá, a régió legtöbb lakosa határozottan kinyilvánítaná a Romániához való tartozás igényét. Ha Erdélyben megtörtént volna egy etnikai számaránycsere – egy olyan jelenség, amely a világ különböző részein megtörtént –, akkor a dolgok másképp állnának. Kinek lehet az az igénye, hogy több száz évvel ezelőtti határokhoz és etnikai arányokhoz térjünk vissza? Kosovo esete tanulságos: itt a szerb ősiség és kontinuitás ténye ma abba a sokkal meggyőzőbb érvbe ütközik, hogy itt egy hatalmas albán többség él. Ebből a szempontból Erdély kérdése le van tárgyalva. A magyar vagy román mitológiai gyakorlatok semmit sem változtatnak: Erdély kétségkívül román, mint ahogy megkérdőjelezhetetlen az is, hogy itt él egy magyar kisebbség, amelynek az őt illető specifikus jogait illik elismerni. Sem a kontinuitás, sem a bevándorlás nem változtathat egy fikarcnyit a probléma adatain!”[2]
Boia téziseit az igazság kedvéért azért annyiból árnyalni kell, hogy az Izrael felének megfelelő erdélyi és partiumi tömbmagyar területekre ugyanaz vonatkoztatható, mint Koszovóra. Le kell szögezni, hogy a román politikai teljesítmény- és szellemi elitek történelmi tudata, világképe (Weltanschaung) éppen azoktól a mítoszoktól van áthatva, amelyeket Boia leleplez. Az erdélyi kérdés megértéséhez éppen ezért a történelmi háttér, annak elferdült tudata a román társadalmon belül és ennek politikai-lélektani ismerete elengedhetetlenül fontos. Lucian Boia „Történelem és mítosz a román tudatban” című könyve eddig az egyedüli komoly, pártatlan, valóban tudományos munka, melynek célja a román történetírás demitizálása, nyugati alapokra helyezése. Míg Patapievici a román mitológiával itt-ott szembeszálló és azzal a szerelem-gyűlölet hangján polemizáló könyvét intenzív médiabotrány kísérte, addig Boiát agyonhallgatják.[16]
Boia felnőtt álláspontjához képest sajnos a Helsinki Bizottság bukaresti elnökének, Gabriel Andreescunak Molnár Gusztáv által idézett ajánlása az erdélyi magyarság számára nem nevezhető annak. Szerinte: „Ha az erdélyi magyarság az önrendelkezés és a különböző autonómiaformák fetisizálása helyett a versenyszellemre, a multikulturalitásra, a román–magyar határ mentén elhelyezkedő területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítésére helyezné a hangsúlyt, mozgásba lendíthetné Erdély egészének polgári öntudatát. Óriási fényűzés, megbocsáthatatlan mulasztás volna nem kihasználni e társadalmi mélyszerkezetben a régi Mitteleuropa civilizatórikus erejét még mindig őrző csodálatos tartomány előnyeit. Erdély ily módon modernizációs lokomotív-szerephez jutna.”
Ez sajnos felelősségáthárítás, melyet semmiféleképpen sem lehet felnőtt magatartásnak tekinteni. Milyen versenyszellemre helyezze a magyarság a hangsúlyt? (Netán a román–magyar versenyére?) A román–magyar határ mentén elhelyezkedő területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítését hogyan szorgalmazza a magyarság anélkül, hogy szecessziós iszonyt ébresszen a románságban? (például a szatmári magyar tömb esetében) és milyen eszközökkel? Amikor 7 évi posztkommunista és egyévi demokratikus román liberalizálás még a tömbmagyar területeken is (tehát ott, ahol a magyarok számaránya meghaladja a 75%-ot), a privatizált vagyon mindössze 15–18%-át juttatta magyar vállalkozók kezébe? Mit ért Andreescu multikulturalizmuson? Netán a magyar kultúra megőrzését, minthogy egyik hordozója a „régi Mitteleuropa civilizatórikus erejének”? Az RMDSZ egész autonómiaprogramjának nincs is más célja, sem értelme, mint éppen ez. Az autonómia az egyetlen megvalósítható, non-konfrontatív, toleráns, kompromisszumos, liberális és demokratikus, a modern integrálódó Európa paradigmájából egyenesen következtethető eszköze annak a kultúramegőrzésnek, melyből e multikulturalizmus felépülhet. Akkor miért helyezi Andreescu (s vele együtt Molnár Gusztáv) szembe az eszközt a céllal? Hogyan igényelhet az elnök a Helsinki Bizottság liberális pódiumáról egy egész közösség részéről altruizmust?! Altruizmust igényelni egyenértékű a másik eszközzé tételének szándékával, és ezért mélységesen antiliberális. A romániai politikai realitások vajon milyen magyar szerepet tesznek lehetővé a modernizációs erdélyi lokomotívon? A mozdonyvezetőét, a fűtőét, netán a fűtőanyagét?!
Nem világos, hogy Molnár Gusztáv ezt a „figyelmeztetést” miért tartja jól időzítettnek. Talán azért, hogy felhívja figyelmünket arra, hogy igenis lehetne szerepünk az erdélyi kérdés megoldásában? Ez esetben még kevésbé értelmezhető a vitaindító politológus azon megállapítása, hogy „Erdély kérdése nem magyar, hanem román kérdés.” Vajon hogyan és mennyire? Olyan mértékben, amint a többségi hatalomhoz viszonyítva nagyságrenddel kisebb Csecsenföld kérdése nem csecsenkérdés, hanem orosz, vagy amennyire Kosovo nem albán-, hanem szerbkérdés? E retorikus kérdésekre adott empirikus válasz a látszat ellenére is Molnár Gusztávnak ad igazat, hiszen Erdély kérdésében és azon belül az erdélyi magyarság kérdésében ‘89 előtt és után, az erdélyi politikai elit öngáncsoltsága és az anyaország beteg, autoimmun reflexei miatt mind a mai napig valóban csak a román nemzetstratégia érvényesült.
De a vitaindító tanulmány érvelése, felépítése és következtetései nem empirikusak, hanem elvi alapúak. Az egyik elvi premissza a Romániát átszelő kultúrhatár devolúciós ereje. Nehéz lenne elvileg vagy empirikusan ezt az erőt tagadni.
Románia északnyugati fele valóban hordozza mindazon kultúrértékeket, melyekről Andreescu vagy (az ugyancsak említett) Hurezeanu beszél. Max Weber (akit egyébként szemellenzős doktrinerek vagy kultúrvaksággal vert elrugaszkodottak éppen úgy támadnak, mint Huntingtont1) már a század elején meggyőző érvrendszerrel bizonyította, hogy a modern nyugati civilizáció előfeltétele, kovásza a protestáns etika létrejötte volt [3]. A protestáns és katolikus magyarok eleve nyugati mentalitásúak. Az erdélyi románság, habár manapság, a kommunista diktatúra erőszakos valláspolitikája következtében, zömében ortodox, valóban nyugatiasabb gondolkodású a regátinál; ez nemcsak a politikai opciókban testesül meg, hanem a munkamorálban is és olyan fontos „apróságokban”, mint az adott szó súlya, a pontosság vagy az igazmondás. A mentalitás eme építőkockái, ha nem is akkorák, mint a protestáns etikára jellemzőek, de ugyanolyan "formájúak" és ugyanúgy épülnek egymásra. Dél-Romániában más formájúak és mást eredményeznek [4, 5, 6]. Így hát a transzszilvanizmus nem pusztán a modernizáció, hanem a nyugatosítás hajtóerejévé válhat.2
Erdély pozitív szerepe viszont feltételekhez van kötve. Ahhoz, hogy a civilizációs mozdony elinduljon, először létre kell jönnie. Erdélynek el kell jutni az öndefiniálódáshoz és önrendelkezéshez. Ezt Molnár pontosan le is írja, de a megoldást – „mert Erdély román kérdés” – Romániától várja. Romániának nyújtja az alternatív jövőképet: devolúció, illetve föderáció – és akkor majd az Erdély-mozdony kihúzza az egész ország-szerelvényt a balkáni megfeneklettségéből és Nyugat felé vontatja. Vagy pedig a centralista etatizmus folytatódik, minek következtében az egész ország lecsúszik a Montenegrótól Kamcsatkáig húzódó válságövezetbe.
Nem világos Molnár Gusztáv elképzelése a devolúciós vagy föderatív modell „felajánlásáról”. Elsősorban ki az, aki a devolúció „felajánlását” megteheti? A román nép egésze? Hogyan? Plebiszcitum által? Ha félre is tennénk az ez irányú népszavazás kiírásának jogi (sőt alkotmányjogi) buktatóit – vajon eljuthatunk a kollektív bölcsesség ama fokára, hogy a horizontális transzfer (kizsákmányolás) dél- és keletromán haszonélvező tömegei a kényelmes forrásról önként lemondjanak, hogy majd a gazdaságilag önállósuló provinciák konkurenciaharcában kevesebbért többet kelljen dolgozniuk?
Ha Mancur Olson [7] fejtegetései a kollektív cselekvést illetően igazak (és annak látszanak), nem várható el, hogy a közvetlen önérdekkel szemben magasabb szintű, méghozzá hipotetikus jövőbeli haszon reményében a regáti többség "történelmileg helyesen" a devolúcióra szavazzon.
Sajnos nem tapasztalható az elsődlegesen érdekelt erdélyi románságon belül sem devolúciós tömegnyomás.
A gondolat itt-ott felbukkan, sokan helyeslik, de nem nyíltan. Vadim Tudort viszont mind többen követik, teljes nyíltsággal. Lehet, hogy a devolúciós paradigma csak egy unionista paroxizmus törvényszerű bukása után nyer majd kontúrt és tömegbázist Erdélyben.
De a tömegbázis magában nem elég. Curzio Malaparte [9] többek között az 1920-as varsói eseményeket elemezvén bizonyítja, hogy világos céllal és a megvalósítás koncepciójával felvértezett elit híján még az akut forradalmi helyzet (tehát a tömegek maximális tettrekészsége esetén) sem vezet politikai cselekedethez. 3
Erdély devolúciója tehát elsődlegesen az autochton, a decentralizációban és annak devolúciós hatalmi (államstrukturális) biztosításában érdekelt, érdekét felismerő, vállaló és önreflexióra képes elit akaratához van kötve. Sajnos e sorok írója az egyetlen erdélyi politikus, aki (parlamenti képviselőként) nyíltan síkra szállt Románia föderalizálása mellett. [11] A Parlament folyosóin folytatott magánbeszélgetések alkalmával nem egy erdélyi román képviselő jelezte egyetértését. Ezzel viszont ki is merült föderációtámogató potenciálja. Ennek a passzivitásnak nincs racionális magyarázata. Forrása a történelmileg kialakult, zsigerekben hordozott félelmekben, előítéletekben és ellenérzésekben keresendő, amelyeket a románságban az önazonosságához ragaszkodó erdélyi magyarság ébreszt.
Vilfredo Pareto [10] a történelmet kétféle politikai elit – oroszlánok és rókák – hatalmi körforgásával (cirkulációjával) magyarázza. Az oroszlánok a civilizáció értékrendjét hordozzák magukban (reziduumként), és annak megfelelően akarják a társadalmat és berendezkedéseít módosítani. Autoritásuk morális radikalizmusuknak köszönhető, és nem utolsósorban hajlamuknak az erőszak alkalmazására. Tevékenységük rendközpontú, tehát fellépnek a korrupció, spekuláció, csalás és anarchia (libertinizmus) ellen. A rókáknak nincsenek a közjóval kapcsolatos törekvéseik, igyekezetük a hatalom birtoklására és öncélú kihasználására korlátozódik. Hatalmukat éppen az oroszlánok által megvetett és üldözött módszerek bevetésére alapozzák (korrupció, libertinizmus, hedonizmus, spekuláció, csalás stb.).
Molnár is jelzi, hogy a Maniu-intermezzótól eltekintve, Nagy-Romániában a kezdetektől máig délromán érdekeltségű (és többnyire eredetű) politikai elit uralkodik. Ez az elit viszont, az első számú haszonélvezője az erős központosításnak, hiszen ez garantálja a „saját zsebre menő” újraelosztást. A kommunista hatalomgyakorlás (az ellentétes szlogenek dacára) mindenütt kontraszelekciós mechanizmusokat indított be. Ceaușescu Romániájában még inkább, mint máshol. 1989 után, Kelet-Németország és Csehország kivételével, az összes rendszerváltó országban a korábbi politikai elit átmentette hatalmát. Romániában eredményesebben, mint máshol. Ennek köszönhetően a romániai (román és magyar) politikai elitben túlsúlyba kerültek a rókák, és immáron ők diktálják az iramot. Egy olyan délromán Atatürk színrelépése, aki (a török szekularizáció kardcsapásához hasonló módon) átvágja a centralista, etatista érdekcsomót, az ország szubszidiáris, föderális alapokra helyezésével, egyelőre még várat magára.
Ha munkahipotézisként elfogadjuk Molnár Gusztáv vitaindítóban képviselt premisszáját, hogy Erdély kérdése román kérdés, akkor erre a kérdésre a következő válaszok lehetségesek:
– Erdély szecessziója
– Románia föderalizálása
– benne Erdély külön politikai entitás [11]
– Erdély feldarabolása más provinciák között
– Devolució – Erdély területére vonatkoztatott külön státus
– Egységes központosított nemzetállam
Erdély és a történelmi Magyarország egyéb Romániához csatolt területén viszont nagyszámú magyar nemzeti közösség él.4Így hát Erdély kérdése nem pusztán román kérdés – legfennebb a délromán uralkodó politikai elitet terhelő felelősség. De még e felelősség sem kizárólagos, hiszen a születő romániai demokrácia valós felelősséget ró az érintett magyar közösség politikai elitjére is (a magyarországi politikai elitnek pedig e felelősség jegyében való cselekvés egyenesen alkotmányos kötelessége).
Az Erdély körüli román–magyar disputára elvileg a következő megoldások kínálkoznak:
– a vitatott terület etnikumarányos felosztása (lakosságcserével stb.) a két ország között;
– a szecessziós megoldás (független Erdély létrejötte és a Partium visszacsatolása az anyaországhoz, ami a visszakerült területeken élő magyarság problémáját megoldaná, tehát magyar szempontból megoldást jelentene);
– a magyar nemzeti közösségek strukturális (szubszidiáris) beemelése a magyar „politikai nemzetbe”, határmódosítás nélkül (egy határokon átnyúló magyar „konföderáció” az integrált Európa paradigmáján belül);
– a magyar nemzeti közösség önkormányzatát szavatoló autonómiaformák életbeléptetése (ezen belül tömbmagyar területek devolúciós különstátusa);
– egész Erdély területére vonatkoztatott különstátus és azon belül a tömbmagyar területek önigazgatása (dél-tiroli modell);
– lassú elrománosítás, a valós megoldásokat lebegtető román politikum halogató taktikájával párhuzamban a tömbmagyar területek etnikai adottságainak mesterséges megváltoztatása és a szórvány lassú elcsángósítása (ez a megoldás van most folyamatban);
– az anyaországi magyarság fogyásával lépést tartó szervezett áttelepítés;
– a magyarok elűzése és/vagy kiirtása (az ethnic cleansing délszláv mintájára).
Ezen megoldások közül a szubszidiaritás elvén alapulók (föderáció, devolúció – a magyar közösség önkormányzatának életbeléptetésével) azok, amelyek mind magyar, mind román szempontból racionálisak és kielégítőek.5
Modernizációs szempontból (életszínvonal-növekedés) a devolúciós megoldás mind az erdélyi román, mind pedig a magyar közösség számára tagadhatatlan előnyt jelentene, hiszen az Andreescu által is jelzett kultúrértékek szabadon kibontakozhatnának és gazdasági szempontból gyümölcsözhetnének. Ennek áttételesen az óromán rész is haszonélvezője lehetne (mozdonyszerep).
Ó-Románia rövid távon a horizontális transzfer megszűntének gazdaságilag kellemetlen következményeit lenne kénytelen viselni. Közép- és hosszútávon viszont know-how átáramlás és a gazdasági kényszer hatására ott is erőteljesebbé válna a modernizáció. Következtetésképpen leszögezhető, hogy hosszútávon valamely szubszidiáris megoldás egész Románia számára előnyös: belpolitikailag gazdasági következményei folytán, külpolitikai szinten pedig az ország integrációs esélyeinek megnövelésével.
Az, hogy az erdélyi magyar kérdés megoldása a román devolúciós folyamat puszta körülménye marad-e vagy pedig egy, a magyarság számára kielégítő megoldás e devolúció feltételévé válik – már nem a román, hanem a magyar politikai elit akaratától függ.
A tranzíció éveiben meghozott döntések hosszú évtizedekre nézve meghatározóak lehetnek. A magyarság most olyan európai paradigmának megfelelő megoldást kell, hogy találjon specifikus problémájára, amely a határmódosítás kikerülésével a szubszidiaritás elvén nyugszik.
„Három és fél millió magyar, a Kárpát-medencében élő magyarság egynegyede nem integrálható sem a magyar nemzetállam, sem a környező nemzetállamok politikai rendszerébe”[12] – írja Molnár Gusztáv. Egyértelmű, hogy az ez irányú politikai cselekvés nem román, hanem magyar feladat. A nemzet sorsa iránt felelősséget érző bármilyen politikai irányzat követői számára is megszívlelendő Molnár Gusztáv nemzeti liberálisoknak szánt intelme: „Nemzeti liberális az, aki a magyar nemzet egészének, annak a bizonyos 15 milliónak a kérdésére akar liberális választ adni. Nemzeti liberális az, aki tudja, hogy a parlamentáris demokrácia intézményrendszerének megteremtése, valamint állami szuverenitásunk helyreállítása önmagában nem elegendő ahhoz, hogy nemzetünk életében a liberalizmus teljes és végleges győzelméről beszélhessünk. Ehhez ugyanis a teljes magyar nemzet önrendelkezési jogának maradéktalanul érvényesülnie kell.”[13]
„A nemzet […] nem lehet szabad emberek közössége, nem lehet civil társadalom, ha nem szuverén. Ez a szuverenitás nem ruházható át senkire és semmire. Ha egy állam betársul valamilyen konföderációba, vagy más államokkal együtt létrehoz egy konföderációt, a kölcsönösség és önkéntesség elve alapján lemondhat szuverenitása bizonyos ismérveiről. A nemzetre ez nem vonatkozik, a nemzet ezt semmilyen körülmények között nem teheti meg, éppen úgy, ahogy az emberi személy sem mondhat le feltétlenségéről és a civil társadalom sem a maga autonómiájáról. Ahogy a személy nem rendelhető alá semmilyen külső instanciának, és a társadalom sem a kormányzatnak, éppen úgy a nemzet sem rendelhető alá egy másik nemzetnek. Ez a nemzetek önrendelkezési jogának mélyebb – liberális – értelme.”[14]
„A liberális értelemben, tehát szabad emberek közösségeként felfogott magyar nemzet szempontjából másodlagos kérdés, hogy a nemzettestet alkotó egyes részek milyen államkeretben élnek önrendelkezési jogukkal, de életbevágó, hogy élhessenek vele, hogy az egyes nemzetrészek ne legyenek kiszolgáltatva más nemzeteknek.” [15]
Molnár Gusztávnak e régebbi okfejtéseivel maradéktalanul egyetérthetünk. Meggyőzően bizonyítják, hogy az itt élő magyarság ragaszkodása önazonosságához, valamint ősi szülőföldjéhez Erdély kérdését kiemeli az egyéb román kérdések közül és nemzetközivé teszi azt.
Az integrálódó Európa paradigmájának megfelelő választ e kérdés csak a szubszidiaritás elvének alkalmazásával nyerhet, de nem pusztán territoriális vonatkozásban, hanem etnikaiban is.
Könyvészet
[1] Robert Roesler: Romanische Studien, Untersuchungen zur elteren Geschichte Romaniens. Verlag von Duncker & Humbolt Leipzig 1871.
[2] Lucian Boia: Istorie si mit în constiinta româneascã. Humanitas, Bucuresti 1997.
[3] Max Weber: Etica protestantã si spiritul capitalismului. Humanitas, Bucuresti 1993.
[4] Borbély Imre: Merre vigyük végzetünk? Az RMDSZ II. Kongresszusán (1991. május) szétosztott anyag, megjelent a Hitel 1991/13, 14-es számában.
[5] Gelu Pãteanu: Amit Romániáról tudni kell. Világszövetség I/1–2, 1992. aug. 15.
[6] Kozma Szilárd: Kultúrzóna. Beszélgetés Borbély Imrével, az RMDSZ elnökségi tagjával, Hitel 1992/8.
[7] Mancur Olson: A kollektív cselekvés logikája. Osiris, Budapest 1997.
[8] Fernand Braudel: Gramatica civilizatiilor. Meridiane, Bucuresti 1994.
[9] Curzio Malaparte: Tehnica loviturii de stat. Nemira, Bucuresti 1996.
[10] Vilfredo Pareto: Traité de sociologie generale. 1933.
[11] Horia Alexandrescu: Scopul final al minorității maghiare din România este dobândirea statului de natiune-partener – în viziunea radicalului Borbély Imre, candidat la presedentia Uniunii. Cronica românã 1995. május 12.
Az interjú föderációs vonatkozású része:
– Ebben az értelemben támogatta ön Románia föderalizálásának ötletét Bruxelles-ben?
– Én elválasztanám a föderalizálás ötletét a társnemzetétől, mivel Romániában a magyar diaszpóra nagy területeken él. Csak Székelyföldön és Biharban élnek tömbben. Egy etnikai alapú föderáció csak ez utóbbiakat érintené. Én nem hiszem, hogy a föderalizáció egyik módozata lenne az etnikai problémák megközelítésének.
– És mégis beszélt a föderalizációról; milyen értelemben?
– Olyan értelemben, hogy én azt hiszem, hogy a föderalizáció megoldás lehetne a romániai románoknak. Különben az a véleményem, hogy mindannyiunknak jobb lenne a román országok föderizációjában élni.
– Miért ?
– Bebizonyosodott, hogy a szubszidiaritás elve nagyon jó hatással van.
– Hol?
- Mindenhol. Ez azt jelenti, hogy a megoldásokat azon a szinten kell megtalálni, ahol a probléma megjelenik. A gyakorlat bebizonyította, hogy a problémák megjelenhetnek helyi szinten, gazdasági, földrajzi, történelmi régiókban, a mentalitások szintjén és országos szinten. A föderáció, úgy, ahogyan az Ausztriában, Németországban létezik, és ahogyan Spanyolországban körvonalazódik, pontosan megfelel ezeknek a szinteknek. Én azt hiszem, hogy a bánsági jelleg például nagyon jól kialakult a történelem folyamatában, eljutva az autochton mentalitás szintjére. Ugyanez a helyzet a munténiaiakkal, olténiaiakkal, moldovaiakkal is. Egyidejűleg ezek a régiók gazdasági entitások is. És a problémákat, amelyekkel szembesülnek, meg lehetne oldani helyi szinten. Egy ilyen felosztásnak feszültségoldó hatása lenne, továbbá felszabadítana bizonyos helyi energiákat, amelyek máskülönben nem érvényesülhetnek, mivel szisztematikusan vannak elhelyezve. Mindezek mellett a régiók fejlesztése a helyi sajátosságok jegyében történne.
– És, hogyan látja ön ennek a tervnek a megvalósulását?
– Romániában én a népművészetből indulnék ki e régiók körvonalazásában.
– Tehát térjünk vissza Munténiához, Moldovához…
– …Olténia, Bánság, Crisana, Belső-Erdély, Bukovina. Ha a zene a lélek tükre, akkor a helyi népművészet, amely nagyon jól elhatárolódik, egy nagyon jó vezető volna. Ez támogatná a helyiek politikai preferenciáit is. A bánsági parlament teljesen más struktúrájú lehetne, mint mondjuk a moldovai.
– Azaz minden vidék a saját parlamentjével!
– Igen, úgy, mint Németországban vagy Ausztriában. Ezeknek a parlamenteknek nem kell méretben megegyezniük a bukarestivel.
– De Németországban létezik a Bundestag is.
– Természetesen, itt is létezne egy kapcsolat. Én azonban szigorúan csak a helyi törvényhozásra és végrehajtásra gondoltam, amely csak helyi problémákkal foglalkozna.
– Igen, de kinek tartoznának ezek elszámolni?
– A helységek a régiónak vagy a tartománynak számolnának el. Például Lugos Temesvárnak számolna el, és Temesvár Bukarestnek. A szövetségi törvényeket Bukarestben hoznák. A tanügyről, honvédelemről, egészségügyről stb. van szó, amelyek általános jelleggel bírnak. A gazdasági jellegű problémákkal viszont az úgynevezett landok foglalkoznának, ahol az adókat is be lehetne szedni, melyeknek 1/3-a az illető landnál maradna, egy-egy jutna a helységeknek és a szövetségnek.
– És ha a régiót külső támadás éri, akkor ki biztosítja a védelmét?
– Hadsereg csak egy van, mint ahogy csak egy szövetségi rendőrség és egy szövetségi polgárőrség van.
– Tehát ön azt állítja, hogy ha egy vállalat sztrájkba lépne, az már nem a központban reklamálna, hanem helyi szinten.
– Igen.
– És milyen hatalmuk legyen a helyi vezetőknek? Vannak régiók és régiók?
– Leszűkítve a problémákat egy történelmileg és gazdaságilag egységes régióra könnyebben lehet megoldásokat találni. Látja, létezik két szemléletmód: liberális és egalitarista szocialista. Egyes régiók választhatnák az utóbbit anélkül, hogy ezzel más régiók fejlődését gátolnák.
– Mi történne a moldvai csángókkal? Mit csinálnának ők, mint kisebbség?
– Azt csinálnának, amit akarnak. Alávetnék magukat a helyi hatalomnak.
– Mint az erdélyi románok, nem? Már azokra a vidékekre gondolok, ahol kisebbségben vannak.
– Ott spontán módon területi autonómiák jönnének létre Erdély belsejében. Ez az én feltételezésem. A Mócok országa pl. egy egészében román entitás a maga jellegzetességeivel. Ugyanígy a Tara Momarlanilor és a Fogaras. Én azt hiszem, hogy ezen az úton logikusan eljuthatunk a múlt újraelevenítéséhez.
[12] Molnár Gusztáv: Miért kell a konfederáció? Limes 1992/7–8. 57.
[13] Molnár Gusztáv: Az igen és nem határán – a liberalizmus esélyei Közép-Európában és környékén. Limes 1991/nov.–dec. 3.
[14] Molnár Gusztáv: Nemzeti liberalizmus., Limes 1991/okt. 20.
[15] Uo. 22.
[16] H.R. Patapievici: Cine suntem. = Politice. Humanitas, Buc. 1996.
—————————————
1 Samuel P. Huntington az Eatoni Egyetem Kormányzástudományi Karának professzora és a Harvard Egyetem John M. Olin Stratégiai Kutatási Intézetének igazgatója, az ominózus „Clash of civilizations?” című tanulmányát az általa vezetett intézet „A változó biztonsági környezet és az amerikai nemzeti érdek” elnevezésű projektje keretében dolgozta ki, és a Foreign Affairs 1993 nyarán megjelent számában publikálta. A tanulmány születési körülményei már jelzik, hogy célja a valóság megközelítése, nem pedig a rózsaszínű univerzalista-liberális mainstream-konformitás támogatása volt.
2 Au faux de mieu átveszem a vitaindító terminológiáját, habár tulajdonképpen a nyugati civilizáció két síkjáról, az anyagiról („modernitás”) és szellemiről („nyugatosodás”) van szó Fernand Braudel jól megalapozott civilizációfelfogásában [8].
3 A politikai elit nélkülözhetetlenségére már korábban Vilfredo Pareto [10] is rámutatott.
4 Az 1991-es népszámlálás szerint 1,67 millió – ez a szám viszont, ha a történelmi helyzet úgy alakul, hogy egzisztenciális előnyt jelent magyarnak lenni, nagy valószínűséggel drasztikusan növekedne. Példa erre a lengyelországi és oroszországi németek számának a természetes szaporulatot nagyságrendekkel meghaladó gyarapodási üteme, amióta megnyílt számukra a németországi letelepedés lehetősége.
5 Magyar értékkonzervatív (önazonosság-őrző) szempontból a devolúciós megoldás csak az etnikai önkormányzat kíséretében nyújt hasznot, hiszen egy föderációban a liberális demokrácia és jogállamiság keretein belül is lehet "eredményesen" nemzeti asszimilációs politikát folytatni. Ez ellen csak strukturális és szubszidiáris (szuverenitástranszferrel járó) megoldások nyújtanak megnyugtató garanciát.
Megjelent a Magyar Kisebbség 1998/1-es számában. borbelyimre.blogspot.hu

1848-ban létezett Románia. Avram Iancu a Román Nemzetért harcolt
Sabin Ghermant leoltja az egyik ügyeletes nemzetféltő. Hogy merészeli azt mondani, hogy 1848-ban Románia nem létezett?
Mindenkinek joga van (látszólag megalapozott, nem éppen nyilvánvalóan téves) vélemények kifejtésére, de senkinek sem engedhető meg, hogy nem-igazságokat mondjon, senkinek sincs joga botrányos kijelentésekkel misztifikálni a történelmet.
Sabin Gherman úr a România liberă 2017. június 30-i, pénteki kiadásának 9. oldalán tette közzé saját „véleményeit”: kimunkáltan és odavetetten, gyakran mocskos szavak használatával. Joga van hozzá, még akkor is, ha számos „véleménye” kétséges, mintha a romániai és főleg az erdélyi helyzet felületes ismeretéből született volna.
De visszautasítjuk S. G. csalárd kísérletét az 1848-as Magyar Forradalom főbenjáró hibájának mentegetésére: a magyar vezetők kompromittálták az akkor kihirdetett helyes ideáljaikat azzal, hogy a Forradalom Programjába belevették a történelem menetével ellentétes imperialista kívánságot: az abszolút többséget alkotó románok által lakott Erdély megszállására tett kísérletet.
Kossuth felkiáltása: „Prosperáljunk, prosperáljunk, magyarosítsunk el minden horvátot, románt és szlávot, mert különben elveszünk!” (nem világos, honnan vette a szerző az idézetet, a román fordítású szövegre sem ad ki a Google-kereső más román nyelvű forrást – a szerk.). Wesseleni (helyesen: Wesselényi – a szerk.)pedig: „Csak azok a románok kapnak állampolgári jogokat, akik magyarrá válnak.” (lásd, mint fent – a szerk.). Bárki számára világos: nem szolgálhatsz két urat; nem követelhetsz szabadságot a saját nemzetednek úgy, hogy közben más nemzet leigázására törekedsz.
A következőt állítja S. G. ügyetlenül ócsárolva: Azonnak, akik azt mondják, hogy „a magyarok [1848.] március 15-én Erdéllyel akarnak egyesülni azt is tudniuk kellene, hogy Avram Iancu Bécsért harcolt, nem Bukarestért”!!! És ráerősítve még a blaszfémiára: „Arról nem is beszélve, hogy 1848-ban Románia még nem is létezett”!!! Hogyan közölhetett a România liberă ilyesmit!?!
Nem azt állítjuk, hogy S. G. történelmi téren tudatlan, mert alapos okunk van azt állítani, hogy sokkal inkább a rosszindulat és a közvélemény manipulálásának szándéka magyarázza azt a furcsa módszert, amit ez az ember alkalmaz. Bűnös állításokkal nem mentheted meg sem a pészédések (PSD, Szociáldemokrata Párt – a szerk.), sem az eremdéeszesek becsületét, akik nemrég nevetséges éjszakai tranzakciókig süllyedtek.
A szabadság és demokrácia eszméit 1848-ban – akárcsak ma is – a románok is támogatták. Csakhogy ők nem ihattak a szabadság idegen megszállás mérgével kevert borából.
Maguk a józan magyarok állították: „Erdélyben két hatalom dönthet az egyesülés sorsáról – az Országgyűlés és a román nép. Az Országgyűlés csak néhány száz embert képvisel, a románság az egész Erdélyt jelenti. Erdély egyesülése a románok egyetértése nélkül olyan dolog, amihez hozzá sem szabad látnunk” (E szövegrészlet alapján joggal feltételezhető, hogy az idézetek Radu Theodoru kommunista író, majd 1989 után a szélsőséges Nagy-Románia Pártban politizáló szerző Urmaşii lui Attila/Attila örökösei című áltörténelmi könyvéből származnak – a szerk.).
A balázsfalvi Szabadság-mezőn összegyűlt románok egyértelműen hangot adtak helyes álláspontjuknak: társadalmi szabadságot és nemzeti szabadságot követelnek. A budapestiek agresszivitását látva politikailag és katonailag is megszervezték magukat, hogy ellenálljanak az idegen megszállásnak. Ilyen körülmények között a pillanatnyi helyzetből kiindulva hoztak létre szövetségeket és kapcsolatokat. A balázsfalvi Nemzetgyűlés elutasította az „egyesülést” Magyarországgal, a nép pedig kikiáltotta: „Mi az Országgal akarunk egyesülni”, vagyis Románországgal. Avram Iancu pedig helyt adott ennek a felszólításnak, melynek célja az volt, hogy
kivezessen egy nemzetet abból a (dél-afrikaihoz hasonló) apartheidból, amit telepesek és megszállók kényszerítettek Erdélyre.
Az „Ország” pedig Románia volt 1848-ban is, hiszen még egy feldarabolt vagy megszállt népnek is van saját országa, a mienk pedig mindig is Románország volt: Moldva, Erdély, Munténia. Avram Iancu Bukarestért, a Román Nemzetért harcolt. És Bukarest Iancu harca révén néhány évtizeddel később az újra-kiegészített Ország Fővárosa lett.
Amikor a magyar kormányfő 2016 decemberében azt mondta, hogy őszinteségből magyarázza a románoknak el, hogy a magyarok nem örülhetnek a december 1-i ünnepnek, a Romániai Keresztény Polgári Fórum (FCCR) levelet küldött neki, melyben arra kérte, hogy kezelje keresztényi módon ezt a kérdést és vegye figyelembe, hogy egyes emberek vagy egyes népek életében vannak olyan pillanatok, amikor jelentős igazságtételek történnek.
Az igazságtétel haszonélvezői örülnek és nagylelkűeknek kell lenniük (Maniu 1918-ban: „Nem akarunk elnyomókból elnyomókká válni.”). A többiek, a jogtalan kiváltságaikat elvesztőknek pedig a felebarát iránti szeretettel kell fogadniuk a változást és ők is tehermentesítettnek kell érezniük magukat, annak örvendezve, hogy már nem nyomják el a testvéreiket.
Liviu Petrina / http://foter.ro/cikk

Sabin Gherman: a PSD a Centenárium alkalmából Ausztria-Magyarországra küld minket
Ezt mondják a szállítmányozók, akiknek tíz-tizenöt óra kell, hogy Jászvásárról (Iaşi) eljussanak a borsi vámig („A nemzetközi szállítmányozás a Románia körüli országok, elsősorban Magyarország és Ausztria felé fog átvándorolni” – a Romániai Közúti Szállítmányozók Országos Szövetségének alelnöke). Ezt mondják a nyugati térségben élők. Nagyjából ezt mondják mindazok, akik egyik szemüket a szocialisták ígéretein,a másikat a zsebükből kirántott pénzen tartják.
Az üzemanyag túladóztatása a román kisvállalkozók kicsinálását jelenti, akiknek nincs külföldi vésztartalékuk – és ezt a büszke románok pártja teszi.
A román már két évtizede minden egyes liter benzin után egy centtel többet fizet – a Bancorexes csalás fedezésére –, mintha ebben az országban nem lennének börtönök a csalók számára is. Szintén két évtizede ígérgetnek nekünk autópályákat is, a minisztériumi irodák tele vannak összevissza vonalazott kartonokkal – még sincsenek. Amióta ez az állam uralma alá hajtott minket, mindenféle söpredékeket ültettek a fejlesztés szempontjából létfontosságú cégek élére, akiket jobban érdekel a pártfőnök ruhájára kerül szösz, mint azok a vonalak a kartonokon. És ez nem tegnap kezdődött: Averescu kormánya rögtön 1918 után nem politikai vagy gazdasági okok miatt bukott meg, hanem mert összeveszett Brătianuval azért, mert Ştirbeyt mindenképpen be kellett préselni a resicabányai gyár igazgatótanácsába – hogy is maradhatott volna tisztség nélkül a kisherceg?
Iuliu Maniu 1938-as memorandumában a „bukaresti kávéházi tőzsdéken eldöntött” kinevezések ellen lázadozott. Romul Boilă, az Erdélyi Kormányzótanács volt minisztere a regáti tisztviselők betelepítésére válaszul a pénzügyek és a közigazgatás széles körű decentralizálásán alapuló alkotmányt javasolt 1931-ben; I. Teodorescu bukaresti – na, tessék! – újságíró szintén felháborodik az ezekre a betelepítésekre fordított több tízmillió lej elpazarolása miatt: „A legutóbbi minisztertanácsi ülésen úgy döntöttek, hogy 10 millió lejt biztosítanak az erdélyi betelepítésekre. Persze, ezt további milliók fogják követni, a korábban Dobrudzsában, most pedig a Kadrilaterben elszenvedett kudarcok ellenére. De van egy másik módszer is betelepítésekre, mégpedig egy biztos sikert ígérő. Jó közigazgatást, hibátlan igazságszolgáltatást, teljes gazdasági szabadságot, az adók igazságos elköltését kell biztosítani, röviden mindenkinek meg kell adni az élet, a becsület és a munka kiteljesedését.”
Ismerősnek tűnik? – de a példákat a történelemtankönyvek szőnyege alá söpörték, mert az egyesülésből nászajándékos lagzit csináltak, nem lehetőséget arra, hogy modern és képzett nemzetet fejlesszenek ki a világnak ebben a sarkában. Mi, erdélyiek azt reméltük, hogy majd cserepekkel boríthatjuk be a regáti tetőket, végül oda süllyedtünk, hogy a mi tetőnket fedi bádog… Mi, örök áldozatok, kizárólag mások messzi évszázadokban történt betelepítéseiről beszélünk, de Antonescu marsallról hallgatunk – márpedig ez az Antonescu XX. századi, nem régmúlt századok embere: „Ami román, azt Bukovinába telepítem: ami idegen, ukrán és a többi, azt lágerekbe tesszük és onnan a szláv országokba küldjük. (…) Uraim, ennek a nemzetségnek ki kell használnia – ezt a katasztrófát, hogy megtisztuljon, homogénné váljon. Nincs bennünk könyörületesség” (Minisztertanács, 1941. március 7.). Tudom, legszívesebben káromkodnál – jobban szeretnél meséket olvasni a „barză, mânz, viezure”-ról? (A protokronisták mániája szerint ezek a román nyelvben fennmaradt dák szavak – jelentésük gólya, csikó, borz –, melyek a román és a dák nép kapcsolatát és a románok Erdély feletti „történelmi jogát” bizonyítják – a szerk.)
És ha továbbmegyünk, hol vannak a nagy projektek – nagy projekteket kérdeztem, nem nagy vagyonokat, értjük?
Paradox módon, a XX. század legutálatosabb korszakában több marad ránk az idióta Ceauşescutól, mint a két világháború közöttiektől vagy a mostaniaktól. Az 1924-ben elkezdett Duna–Szeret-csatorna még nem készült el, mert nincs pénz. Az Erdély és Munténia közötti vasútvonalat, a Bodza-szoroson keresztül, 1907-ben kezdték el – leállították, mert nincs pénz. Moldvából Nyugat felé vezető autópályákat már 1937 óta követelnek hangosan – még mindig nincsenek, mert nincs pénz. Csak a parlamenti képviselők javadalmazására, a különleges nyugdíjukra, az állammal kötött szerződéseikre és az összes többi, szintén őket érintő hasonlókra van pénz – mert ha globális versenyt tartanának abból, ki tud jobban gallyra vágni egy országot, szintén a mieink győznének. Rendben, mutass egy politikust, akinek volt tíz jelentős terve a következő száz évre. Barză, mânz, viezure?
A Parlamentben ülők közül egyik sem teszi fel a kérdést, hogy a déli románok miért Bulgáriába járnak bevásárolni, a nyugatiak Szerbiába és Magyarországra, az északiak Ukrajnába, a keletiek pedig Moldovába. Senkiben sem merül fel a kérdés, hogy Románia belsejében miért élsz egyre nehezebben te, román állampolgár – azt hiszik, hogy ha Mărăşeşti-en feltűzik magukra a trikolór kokárdát, akkor a mărăşeşti-i munkanélküli újra bízni fog ebben az országban. Vagy ha trikolórral a mellükön büszkén körbejárják a Gajna-tetőt, a móc megfeledkezik majd arról, hogy létezik egy 21 éve nem alkalmazott törvény a mócokról; a tanárok meg a GDP 6 százalékáról.
Isten őrizz, hogy háború legyen, mert nem találnál elég embert még egy hadtest felállításához sem. Igen, ebben a népben, melyről a tankönyvek azt írják, hogy az áldozatvállalás etalonja, ebben a népben már az a kérdés merül fel, hogy van-e még mit védenie. A politikusok vagyonát, házait, brazíliai vakációit, a legkülönlegesebb románok javadalmazását és nyugdíját? Miért is harcolnál? Mohóságukban ezt sikerült elérniük a politikában tevékenykedő elvtársaknak: annak a néma bizalomnak a felszámolását, hogy egy nap majd magunkhoz térünk, a mi utcánkban is kisüt majd a nap, rágjuk a füvet, mert majd jobb lesz, te gyermek, feküdj neki a tanulásnak, mert így lesz belőled valaki…
A román állam valójában egy példátlan átverés: ahelyett, hogy igazat mondanánk egymásnak és megnéznénk, mit kell kijavítani és korszerűsíteni, azt mondtuk, hogy az állam egyszerű létezése elegendő. Autópályák helyett földutakra raktunk ki trikolórokat; vállalkozók helyett tisztviselőseregekbe ruházunk be; becsületes önértékelés helyett – mit sikerült elérnünk száz év alatt és mit nem – identitárius fétiseink vannak. Miről feledkezünk meg? – arról, hogy a történelem néha egy ostoba tehén és száz évenként jól beléd rúg: a románoknak ahhoz, hogy eljussanak a centenáriumi ünnepségekre, előbb fel kell keresniük a magyarországi és ausztriai benzinkutakat – majd rohanni kell Bukarestbe, hátha elcsípnek valamit azokból a beszédekből, melyek arról szólnak, hogy miként győztük le mi, a nagy vitézek, az osztrák-magyarokat.
Sabin Gherman / itthon.ma/erdelyorszag

Hans Hedrich: Miért és hogyan kell beszélnünk a románok székelyföldi bevándorlásáról?
Székelyföldön, Erdélyben, Európa délkeleti részén a népességek időbeli „sokirányú” vándorlása nyilvánvaló jelenség és a társadalmat meghatározó elem, de a közbeszédben tabusítják, vagy visszaélnek vele. Ahogy a székelyek is vándorként érkeztek néhány évszázaddal ezelőtt a később róluk elnevezett térségbe, ugyanúgy románok is vándoroltak oda főleg a XVI–XVII. század után Moldvából, Munténiából és Erdély más térségeiből.
Nem utolsósorban közismert a székelyek múltbéli Moldvába vándorlása (a Bákó megyei „csángó” térségbe) már a XIII. századtól kezdve, de főleg a XVIII. században, amihez még a Munténiába, illetve Bukarestbe vándorlás is társul. A XX. századba ugorva újabb Székelyföldről kiinduló és oda irányuló – ezúttal az állam által ideológiai okokból irányított – vándorlások tanúi vagyunk. Az utóbbi években megtapasztalhattuk a székelyek magyarországi irányú ki-, illetve egyes moldvai/munténiai román köztisztviselők bevándorlását is. Ami kiegészül számos csángó Olaszországba való kivándorlásával, de egyesek akár… Ugandáig is eljutottak római katolikus térítőként.
Miközben a román nacionalista történetírás visszaélt a magyarok Erdélybe vándorlásával, hogy történelmileg delegitimálja ezt az etnikai csoportot, a román kollektív tudatban elültették az „ezeken a tájakon” megvalósult „ezredéves etnikai kontinuitás” ideológiáját, kvázi teljesen semmibe véve az e térségbe történt múltbéli román bevándorlás jelenségét. Paradoxon: a legnagyobb Erdélybe irányuló román migrációs hullámra éppen abban az időszakban került sor, amikor állami dogma volt a „kontinuitás” elmélete – a szocialista iparosítás éveiben, vagyis nagyjából az 1960 és 1989 közötti években. Az olyan városok, mint Marosvásárhely, Sepsiszentgyögy, Csíkszereda szintén érintettek voltak ebben a nagyszabású jelenségben. A valóság disszonáns percepciója – az erdélyi/székelyföldi román kontinuitás dogmája vs a migráció/betelepítés valóságával – 1989 után is megmaradt, többek között az egyik jelentős romániai egyház bevonásával.
A forradalom után a magyar közösségnek azokkal az erőfeszítéseivel párhuzamosan, amelyek célja specifikus politikai, közigazgatási és nyelvi jogok meg(vissza)szerzése, az európai és nemzetközi tendenciákkal és szerződésekkel összhangban számos román véleményvezérnél a nemzetikommunista időszak diskurzusainak és gyakorlatainak… „kontinuitása” tapasztalható a történelmi áldozati szerepben tetszelgés és az etnocentrikus – általában kimondottan magyarellenes – expanzionizmus egyfajta keverékeként. Példaként említem a TVR (román közszolgálati televízió – E-RS) marosvásárhelyi regionális stúdiójának 2016-os, áldozati szerepet építő és misztifikáló, valamint pszeudomegbékéléses riportját arról, hogy a magyar hatóságok 1940-ben lebontottak egy ortodox templomot, amelyet az 1934–1937-es időszakban építettek az egyik magyar többségű településen Bukarest egyes székely térségekre vonatkozó betelepítési/(vissza)románosítási politikája jegyében.
Az olyan történelmi események és fejlemények teljes összetettségükben történő bemutatása, mint amilyen a románok XVI–XVIII. századi székelyföldi migrációjának és akulturalizációjának történelmi jelensége, jelentősen hozzájárulhat a jelenlegi helyzet kedvező irányú megváltozásához. Szomorú, hogy e téren nem kevesebb mint 20 (!) évet vesztegettek el, amióta érvényben vannak azok a Románia (és Magyarország) által aláírt nemzetközi és kétoldalú szerződések, amelyek értelmében a „többségi” iskolákban is oktatni kell a nemzeti kisebbségek történelmét, valamint a kölcsönös megismerés és tisztelet szellemében kell nevelni a lakosságot. Ha az állam és a média teljesítette volna kötelességét, akkor az erdélyi történelmi közösségek együttélése – mindenki megelégedésére – ma jobb lenne. Így most abban a (kellemetlen?) helyzetben találom magam, hogy nagyon kis léptékben kell megpróbálkoznom azzal, amit a közhatóságok/oktatási intézmények nagy léptékben tehettek volna meg vagy KELLETT volna megtenniük: elmagyarázhatták volna a közösségüknek, hogy a román/ortodox/görögkatolikus kultúra székelyföldi történelmi jelenlétének egyetlen magyarázata van: a MIGRÁCIÓ.
Tehát a románok Székelyföldre irányuló történelmi migrációjáról… Az egyszerűség/könnyedség kedvéért itt most egyetlen, szerintem elengedhetetlen, 1999-es tudományos tanulmányra fogok kitérni, amely a románoknak a nagyjából a XVI–XVIII. században történt háromszéki (Kovászna), valamint csík-, gyergyó-, kászon-, udvarhelyszéki (Hargita) történelmi bevándorlását és akulturalizálódását (természetes asszimilálódás) tárgyalja. Az érdeklődők a hivatkozott tanulmányban hasonló forrásokra és dolgozatokra mutató további könyvészeti tanulmányokat találhatnak. A dolgozat címe: A többség kisebbsége, és hat (feltételezésem szerint erdélyi) magyar szerző egyéni kutatásait és esettanulmányait tartalmazza. A magyar nyelvű, primer forrásokon (az 1614-es katonai összeírás, egyházi/birtokosi összeírások, 1850-es népszámlálás) alapuló könyv nagy erénye a román nyelvű összefoglalók, így átfogó képet kaphatunk a kérdésről. Román nyelvű ÖSSZEFOGLALÓ: Tobbkis-Rezumate-Migraţie români – Secuime RO.
A kép pedig (még ha hiányosan is) nagy vonalakban így néz ki: Egy – látszólag 1301-es keltezésű – dokumentum, amelynek alapján egyes román tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ez bizonyítja a dákoromán kontinuitást ebben a térségben, és mely szerint a XV. században nagyjából 50 százalék volt a román lakosság aránya Udvarhelyszéken, valójában egy XIX. századi hamisítvány, amelyet a Román Akadémia is ekként tart nyilván.
Szerző: Hermann Gusztáv Mihály; Magyar nyelvű szöveg: „Villa nostra olachalis” (Egy hamis oklevél utóéletéről).
HÁROMSZÉK térségben 1614-ben a becslések szerint nagyjából 3,5 százalékos volt a román lakosság aránya, 1699-ig pedig jelentős mértékben, egészen 10 százalékig növekedett. A románok többsége a szék peremén, a nagy nemesi birtokok közelében élt. A lakosok neve nagy lakosságmozgást jelez, amelyet esetleg a nemesi birtokokra történt masszív betelepítések magyarázhatnak. Az etnolingvisztikai akulturalizáció (nem kikényszerített asszimilálódás) állítólag spontánul zajlott le.
Szerző: Pál Judit; Magyar nyelvű szöveg: A románok háromszéki betelepülésének néhány kérdése (1614– 1850).
CSÍK, GYERGYÓ, KÁSZON székekben 1614-ben a hadsereg számára összeírt 4555 férfiból 165 tekinthető románnak, akik viszonylag rövid ideje telepedtek le a térségben, és Moldvából származtak. A Csíkba emigrálásnak egy részről a XVII. század végi török–lengyel háborúkhoz lehet köze, a székely nemesek pedig igyekeztek munkaerőt találni birtokaik számára. Hasonlóképpen a bécsi udvar is azt remélte, hogy több jövedelemhez juthat a birodalomnak ebben a részében. A románok száma a XVIII. században nőtt meg jelentősen, az 1850-es Habsburg-népszámlálásra már több mint 12 000 fő tartozott ebbe a közösségbe.
Szerző: Szőcs János; Magyar nyelvű szöveg: A románok megtelepedése, román falvak kialakulása Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben (1614–1850).
Udvarhelyszéken a XVI. században kevés román élt, zömmel juhászok, jobbágyok és zsellérek, számuk viszont idővel megnőtt. A román bevándorlási folyamat ettől az évszázadtól egészen a XIX. századig nyomon követhető, és az ebben érintettek Moldvából, Munténiából és Fogarasföldről származtak. A nemesi birtokokra nagyobb román csoportok is letelepedtek, amelyek földet kaptak haszonbérbe, a nemes pedig egyes esetekben még templomot is épített nekik. A XIX. századig a románoknak a többségében magyar társadalomhoz történő akulturalizálódásáról beszélhetünk, az osztrák–magyar dualizmus korában viszont (erőszakos) asszimilálási lépésekre is sor került, például az oktatási rendszeren keresztül. Szerzők: Hermann Gusztáv Mihály, Kovács Piroska. Magyar nyelvű szöveg: Udvarhelyszéki románok: a betelepedéstől a beolvadásig. Esettanulmányok: Homoródalmás, Lövéte, Máréfalva. Záró megjegyzések
Egyértelmű, hogy további részletekért FELTÉTLENÜL érdemes elolvasni a román nyelvű összefoglalókat (tobbkis-rezumate-RO) (a cikk a román nyelvű olvasóknak szól – E-RS). Nyilvánvaló, hogy a teljes szövegek elolvasása új és váratlan „járulékos” felfedezésekkel járhatna az olvasó számára, mint például a görögkatolikus papok térségbeli tevékenysége, a cirill betűs írásról a latin betűsre történő áttérés, vagy az, hogy a két világháború közötti időszakban, a román hatóságok erőfeszítései és az általuk kínált kiváltságok ellenére, egyes akulturalizálódott román családok leszármazottjai elutasították a „visszarománosodást”. A szövegek, beleértve a Lövéte, Homoródalmás, Máréfalva térségében (valamennyi Udvarhelyszékhez, a jelenlegi Hargita megyéhez tartozik) élt hajdani román családokra vonatkozó esettanulmányokat is, lenyűgöző kísérletet jelentenek hajdani, számunkra gyakorlatilag ismeretlen, a helyi lakosság és egy más nyelvi és kulturális eredetű bevándorló, később végül szintén helyi lakossággá váló népesség közötti „entokulturális habitátumok”, bizonyos – lényegében véve nem versengő – együttélési tények és normalitások rekonstruálására. Ezek a szövegek újabb összehasonlító, tükröző kutatásokra „bujtogatnak” a moldvai csángók hasonló helyzetéről – a letelepedéstől/bevándorlástól (pl. a XVIII. században) egészen az akulturalizálódásukig, illetve a jászvásári római katolikus püspökség korlátozó, magyarellenes nyelvi politikáján keresztüli (erőszakos) asszimilálásukig.
Mindezekből néhány gyakorlati tanács következik arról, hogy miként és miért kell beszélnünk a románok Székelyföldre vándorlásáról:
w Azért kell tájékoztatnunk a közvéleményt arról, hogy ez a migrációs jelenség létezett és még mindig létezik, történelmi léptékű – és ugyanakkor normális Erdélyben és Európának ebben a részében. Azért kell erről beszélnünk, hogy magunk mögött hagyhassuk a történelmi tényekkel nem indokolható dogmatikus és konfrontatív, politikai uszítók által kihasználható álláspontokat (ld. a „lerombolt vargyasi templom” esetét).
Azért kell erről beszélnünk, hogy végül ráébredjünk egy fontos banalitásra, nevezetesen arra, hogy a két csoport (és nem csak ezek) egymás rokonai – szó szerint! Azokban a térségekben, ahol érintkezésbe kerülnek a románokkal, a székelyek „genetikailag” közelebb állnak a románokhoz, mint azokhoz az esetleg türk ősökhöz, akiktől származtatják magukat. Hasonlóképpen a székelyföldi románok „genetikailag” sokkal közelebb állnak a székelyekhez, mint az esetleges dák vagy római ősökhöz.
És ha már – közvetlenebbül vagy közvetettebb módon – rokonok/neamuri vagyunk, akkor az erdélyi ügyeinket is úgy vitassuk meg és kezeljük, mint egy nagy erdélyi, etnikumközi és felekezetközi családban. Mindenki a maga módján, a saját nyelvén és temperamentumával. És a „másik” iránti feltétlen szeretettel és tisztelettel, amelyet valójában magunkban hordozunk.
Mit szóltok hozzá? neuerweg.ro; eurocom; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lucian Boia: Trianon egyetlen magyarnak sem ok az örömre
A románok és magyarok között a dolgokat valamivel nehezebb lesz megoldani, mint a franciák és a németek között – állítja Lucian Boia történész a News.ro hírügynökségnek adott interjúban.
Közös történelemkönyv kellene
Magda Grădinaru: Lucian Boia úr, újabb könyvet írt, amely a Nagy Egyesülés témáját dolgozza fel. Valójában a könyv nem kimondottan Nagy-Románia alapító aktusáról vagy aktusairól szól, mint inkább arról a tágabban értelmezett történelemről, amelynek ez, ezek részei. Tehát miért született ez a könyv, amely beleillik Nagy-Románia centenáriumába, de inkább centenárium körüli dolgokról beszél?
Lucian Boia: Így hasznosabbnak tartottam. A kontextus kevésbé ismert, és ezért próbáltam közép-európai, kelet-európai, délkelet-európai kontextusba helyezni Nagy-Románia létrehozását, mert a kontinens jelentős részén a Romániát jellemzőkhöz többé-kevésbé hasonlító nemzeti jellegű folyamatok zajlottak. Nemcsak mi hoztunk létre egy nagyobb Romániát, hanem akkor jött létre Jugoszlávia, Csehszlovákia, Lengyelország, a Balkánon is ugyanezek a politikai folyamatok zajlottak. A történelmi folyamat egészéről akartam beszélni, hogy minél jobban megértessem a román kérdéskört is.
– Ennek ellenére, mint mondja, Románia hiányzik az európai történetírási vitából, Románia a többiek szemszögéből nézve szinte egyáltalán nem számít a történelemben. Mit tehetne hozzá Románia az első világháborúról szóló európai narratívához?
– Sok helyen felülvizsgálják az első világháború értelmezését, láthatjuk, mit tettek a franciák, a németek, még egy közös történelemtankönyvet is kiadtak, amely többek között az első világháborúra is kitér. Megnéztem, figyelmesen elolvastam ennek a tankönyvnek a szóban forgó fejezetét, és meglepő, hogy mindkét fél nagyjából ugyanazokat az értelmezéseket adja. Még akkor is lenyűgöző, ha ez egy megegyezés eredménye.
– Lehetségesnek tart egyhamar egy ilyenfajta közös, román–magyar tankönyvet?
– Nem, nem tartom lehetségesnek, de ez azt bizonyítja, hogy a románok és a magyarok között a dolgok valamivel nehezebben megoldhatók, mint a franciák és a németek között. Azt hiszem, ennek van egy másik magyarázata is: természetesen a franciák és a németek is mészárolták egymást néhány háború során, de folyamatosan nagyjából azonos történelmi, kulturális, civilizációs szinten voltak, ilyen szempontból nincsenek frusztrációik, a franciák nem érzik magukat alsóbbrendűbbnek a németeknél, és a németek sem a franciáknál. Márpedig köztünk és a magyarok között bonyolultabb a helyzet, mert a románokat oly sok évszázadig uralták a magyarok, most pedig a magyarok érzik úgy, hogy a románok uralkodnak felettük. Ezek nehezebben gyógyuló frusztrációk, ez az igazság, de nem mondhatjuk a végtelenségig ugyanazokat a dolgokat a múltbéli nemzeti konfrontációkról – számunkra is, a magyarok számára is, de minden európai számára a jövő a kulcskérdés, nem a múlt. A magyaroknak természetesen nem tetszik Trianon, de ez nem jelenti azt, hogy nekünk románokként ne kellene örvendenünk 1918. december 1-jének.
Ki örül, ki emlékezik
– Mégis, ami ezt a Románia és Magyarország közötti kapcsolatot illeti, továbbra is eltérő, antagonisztikus ország-forgatókönyveink vannak. Mi a centenárium megünneplésére készülünk, Magyarország pedig arra, hogy – ahogy írja – megemlékezzen Trianonról.
– Rendben, ők megemlékeznek. Mit akarunk, kötelezzük őket arra, hogy örüljenek Trianonnak? Ez abszurd! Persze hogy nem tetszik nekik Trianon, persze hogy Magyarország nagyon sokat veszített, többet, mint ha megállapodással jutottak volna új határok kijelölésére. Legyőzött ország volt, és így alakult. Azt hiszem, képeseknek kellene lennünk a mi szempontunkból, románként örülni 1918. december 1-jének, de ugyanakkor megértenünk a magyarokat is, mert Trianon nem ok az örömre egyetlen magyarnak sem, akárhol is él. Ezt annyira nehéz megérteni? És újra elmondom, ebből a holtpontból az egyetlen kiút, ha mindkét oldalon, elmondva elképzelésünket a múltról, a jelenre és főleg a jövőre összpontosítanánk, mert a jövő másfajta lesz, mint a múlt volt. Hagyjuk a dákokat, az a lényeg, hogy a románok az utóbbi évszázadban egységes nemzetnek bizonyultak.
– Ön szerint túllépünk a nemzetállamokon?
– Megtörténik majd ez a túllépés is a nemzetállamokon, azt hiszem, és ki is merem mondani: senki sem annyira ostoba, hogy azt képzelje, ha a történelem még több ezer vagy tízezer évig folytatódik, akkor Románia a végtelenségig létezni fog. Vagy Magyarország, Németország, Franciaország. Végső soron a nemzeti jelenség azért megmarad, nem most fog eltűnni. Ennek ellenére a régi nemzeti projekt fölött megjelent az európai projekt, mely másvalami. Majd meglátjuk, hogy mi történik, de még egyszer mondom, fel kell hagynunk ezekkel a XIX. századi, nacionalista, ultranacionalista értelmezésekkel. Ezeknek a maguk idejében megvolt a szerepük. Nálunk az ókori Daciához kötött román nemzet olyan vízió volt, mely sokat számított a román állam egyesítési folyamatában. Vagy az egész Vitéz Mihály körüli mitológia. Úgy hiszem, most már nem igazán használ, ellenkezőleg.
– Azt mondja, hogy az első világháború végén megvalósított nemzeti konstrukciók közül Románia bizonyult a legszilárdabbnak. Egy egész évszázadnyi történelem igazolta egységét. Ebben van egy imázs- és geopolitikai tőke is?
– Azért mondtam, mert ez az igazság, nem azért, hogy kedvére tegyek az ultranacionalistáinknak. Végső soron ez az igaz­ság, és ezért mondom: hagyjuk a dákokat, hagyjuk Vitéz Mihályt is, az a lényeg, hogy az utóbbi évszázadnyi történelem során a románok egységes nemzetnek bizonyultak.
– Hasznosította ezt Románia? Előnyt kovácsolhatott volna a régióban ennek az egységnek az alapján, ami – íme – Csehszlovákiának, Jugoszláviának nem sikerült?
– Ezt nem tudom, mert a nemzeti egység csak az egyik aspektus, az is fontos, hogy mit kezdesz a gazdasággal, a társadalommal, a többiekkel fenntartott kapcsolatokkal, ezek közül nem mindegyik működött jól Nagy-Romániában és a mai napig létező Romániában. A szerbek is, a horvátok is, a bosnyákok is, a montenegróiak is szerbül beszélnek, és akkor gyorsan, talán túlságosan is gyorsan eljutottak ehhez a következtetéshez, hogy a nemzet-népek egyetlen nemzetbe gyűjthetők. Márpedig bebizonyosodott, hogy ez nem működött. Természetesen, egy nemzetet egy közös nyelv is jelentős mértékben összeköt, de sokszor más tényezők is közbeszólnak, amelyek még aktívabbaknak is bizonyulhatnak, mint a beszélt nyelv. Itt szó van a kérdéses közösség történelméről általában, a vallásról, a kulturális, civilizációs alapról. – A nemzet francia meghatározása győzött: a nemzet egy mindennapi népszavazás eredménye?
– Ez egy modernebb meghatározás, mint mondjuk, a német, amely szigorúan az etnikumot hangsúlyozza, és a beszélt nyelven keresztül illusztrálja a valamely nemzethez tartozást. Még egyszer: a nyelv nagyon fontos. A másik eset, mely szintén iskolapélda, Csehszlovákia ügye: az első világháború végén hozták létre szintén a csehek és szlovákok kvázi azonossága alapján, holott a szlovák nyilvánvalóan eltér a csehtől, bár nagyon közeli. Létrehoztak egy államot, melyet sokan egyfajta miniatűr Ausztria–Magyarországnak tartottak, mert Csehszlovákiába bekerültek a szudétanémetek, akik – ez érdekes elem – többen voltak, mint a szlovákok; ezenkívül egy földsávot Magyarországtól vettek el, és így tovább. Nos, Lengyelország koherensebbnek bizonyult, csakhogy Lengyelországot egyszerűen odébb tolták Európa térképén, és sok tekintetben eltér a korábbi, a második világháború előtti Lengyelországtól. Ezek közül Románia volt a legtartósabb, még annak ellenére is, hogy elvesztette Észak-Bukovinát, Besszarábiát, a Cadrilatert. Románia egysége esetében a vallás is számított, sokkal inkább, mint a dákok.
Hagyjuk a dákokat
– Mi volt az a többlet Románia esetében, vagy mit tett jól, hogy sikerült megőriznie ezt az egységet? – A nyelv persze nem elég, de mégiscsak az egység egyik eleme. A román nyelv tényleg olyan, melynek mindig is fokozott egységfoka volt. Számított a vallás. A románok nagy többsége ortodox, persze, egy adott pillanatban a görögkatolikus egyház is megjelent, de az külső aspektusában, azzal, ahogy az emberekhez szól, a katolikus dogma mellett megőriz ezt-azt az ortodoxiából. Ez nagyon sokat segített az erdélyi románoknak, hogy ellenálljanak a magyarosítási kísérleteknek, mert a magyarok és a románok nem tartoztak ugyanahhoz az egyházhoz, és ebben az ügyben az Egyház (Román Ortodox Egyház – a szerk.) is minden bizonnyal számított. Végső soron a román nemzet szilárdnak bizonyult. Ebből a térségből eltűnt Jugoszlávia is, Csehszlovákia is, de Románia megmaradt, és számomra rendkívül nevetségesnek tűnik, hogy egyesek, köztük történészek is a múltban mindenfele egységet látnak: a dák egységes nemzet volt, Vitéz Mihály egységről és újra csak egységről álmodozott, létezett egy középkori nemzet. Ugyanazok a személyek, akik akkora ügyet csinálnak a nem is tudom, hány évszázada létezett, sokkal inkább csak fiktív egységből, most, amikor tényleg egységesek vagyunk és rendelkezünk a román nemzet tudatával, azt állítják, hogy veszélyben vagyunk. Tehát a Boirebisztasz korabeli dákok egységesebbek voltak, mint a mai románok. Ez ostobaság. – Nem szereti a nemzeti eszmének ezt a Daciáig történő visszavetítését.
– Nemcsak visszavetítjük Daciáig, de már nem bízunk a román nemzet, a mostani román állam megmaradásában, és mindenféle szétesési meg veszélyelemeket látunk, másrészről pedig egy fiktív egységet csodálunk. Daciában, természetesen, nem volt egység. Ott volt az az egy évvel ezelőtti felháborodás a chişinăui amerikai nagykövet nyilatkozatai miatt...
– Szintén én készítettem a zűrt okozó interjút.
– Csak az igazat akartam mondani, amit az amerikai nagykövet is mondott: Besszarábiának az utóbbi két évszázadban természetesen más történelme volt, pontosan azokban az évszázadokban, amikor kikristályosodtak a nemzetek, tehát a történelem legjelentősebb évszázadaiban intenzív oroszosítási folyamatnak volt kitéve, ma pedig láthatjuk az eredményét. Ha ugyanolyan történelme lett volna, mint Románia többi részének, akkor Románia határain belül lett volna, és most nem beszélnénk besszarábiai esetről, ez egy másik történelem következménye. A könyvben is leírtam, ezek nem botrányos dolgok, ellenkezőleg, nyilvánvaló tények. Dobrudzsának még kevesebb közös történelme volt Romániával, mint Besszarábiának. 1878-ban Dobrudzsában több muzulmán élt, mint román, voltak még bolgárok is, és így tovább. Egyes román politikusok első reakciójukban nem is akarták Dobrudzsát, mert Dobrudzsát az oroszok kínálták Besszarábia déli részéért cserébe, amelyet a krími háború nyomán adtak vissza Moldvának. Végül elfogadták Dobrudzsát, holott egyesek továbbra sem voltak meggyőzve, akkoriban olyasmiket írtak róla, hogy szerencsétlen vidék, ez egy Oszmán Birodalom szélén fekvő és nagyon elmaradott régió volt, ahol a románok rendkívüli dolgokat hajtottak végre. Nem kell feltétlenül a dák ősökre hivatkoznunk, Dobrudzsában nem is voltak dákok, ott géták éltek. De itt van még ez a keveredés is: a géták és a dákok együtt géta-dákok voltak, tehát íme az egység a maga pompájában, de ezt is a modern történészek találták ki. Erdély elhúzott
– Lehet, hogy balkáni szokás ez a mitologizálás. Például az albánok is ezt a fajta diskurzust használják az ősi illírekről.
– Igen, persze, természetesen mindenfelé hasonlóan történik. A magyaroknál is: miért, a magyarok csak az Urál felől érkező törzseket jelentik? Természetesen magyarosítottak az egész térségben. Ez történik minden nemzetben, nem akarom, hogy nagy ügyet csináljunk belőle, a történésznek végső soron az igazság keresése a kötelessége. Természetesen nem tudjuk, hogy mi lesz néhány évtized múlva Besszarábiával, de Romániával sem. Természetesen lehetséges, hogy egyszer majd visszatér Romániához, de jelenleg valami más, mint Románia. És hogy még jobban megbotránkoztassam a nacionalistákat, a könyvben röviden azt is leírtam, hogy Moldva és Havasalföld mégiscsak két ország, amelyek földrajzilag is, nyelvileg is, kulturálisan is közel álltak, de nem voltak azonosak, egy kicsit eltérő történelmük volt. A moldvaiak mindig is moldvaiaknak nevezték magukat.
– A mi esetünkben nem a föderalizálásról van szó. De megemlíti, hogy Bukarest – Párizs mintájára – túl sokat vont magához: van a főváros és a többi, a vidék.
– Nincs semmilyen elkülönülési veszély, de nem lehet tudni, hogy mi történik néhány nemzedék múlva, ha a dolgok így, egyenlőtlenül folytatódnak. Jelenleg van egy dinamikus Erdély – nem az egész, mert Székelyföld nincs benne ebben a dinamikában –, és van egy sokkal gyengébb dinamikánk Moldvában. Néha-néha látom, hogy a moldvaiak tüntetnek az autópályák miatt, és természetes lenne, ha létezne egy Moldvát Erdéllyel egyesítő autópálya, és Munténiával is különben. Nem egészséges ez az egyenlőtlen fejlődés. – Mi hiányzik belőlünk, hogy megváltoztassuk a képzelet és a valóság közötti viszonyt, amikor erről a nemzeti egységről beszélünk?
– Az egység mindig képzelt. Ha azt kérdezi, hogy mi a nemzet meghatározása, mikor tekinthető nemzetnek egy közösség, a válaszom a következő: egy közösség akkor nemzet, amikor nemzetnek tekinti magát. Körkörös magyarázat, de számomra ez tűnik az egyetlen helyesnek. Visszatérve Jugoszlávia esetéhez: nemzetnek kellett volna lennie? Talán igen, de nem akartak az lenni. Ha nem terveztek nemzet lenni, akkor nem nemzet. A románok azért képviselnek nemzetet, mert nemzet akarnak lenni.
– Hogyan nézett volna ki Románia, ha – ahogy ön is említi – 1918-ban népszavazást tartottak volna Erdélyben?
– Az eredmény persze elvileg ugyanez lett volna, hiszen a románok abszolút többségben voltak Erdélyben. Itt van egy „ha”. Persze, az lett volna ideális, ha népszavazást tartanak, de nem csak Erdélyben, másrészt: nem tudom, hogy akkoriban mennyire lett volna hiteles a népszavazás, mert a háború éppen csak véget ért, a kérdéses területeket különféle hadseregek tartották megszállás alatt. Ahhoz, hogy egy népszavazás igazán vitathatatlan legyen, azt nyugodt, rendezett, törvényes körülmények között kell tartani. Márpedig egyértelmű, hogy rögtön a háború után ezek a feltételek nem nagyon voltak adottak. Szerencséjük volt a románoknak
– A köztudatban, de nemcsak ott, Bessza­rábia és Erdély között különbség volt, Erdély javára. Főleg, hogy a románok nem számítottak annyira jó háborús végeredményre.
– Egyesek számítottak rá. Mária királyné a végsőkig azt állította, hogy megnyerjük a háborút, vagyis a szövetségesek megnyerik a háborút, és velük együtt mi is, de ő angol volt, és hajthatatlanul hitt Anglia győzelmében. A románok, ha külön nézzük őket, az első világháborúban elvesztették a háborút, nem megnyerték. A szövetségesek szerencsére igen, és ezért mondta Carp, hogy a románoknak akkora szerencséjük van, hogy politikusokra már nincs is szükségük. A románok Erdélyért és Bukovináért léptek be a háborúba, és megkapták Erdélyt, Bukovinát, de Besszarábiát is – ami nem szerepelt az eredeti tervben –, mert az oroszok oldalán léptünk be a háborúba.
– Eleve Erdély mellett döntve és tudva, hogy ezáltal lemondunk Besszarábiáról.
– Igen, bár egyesek, az úgynevezett németbarátok arra hívták fel – helyesen – a figyelmet, hogy Besszarábiát román identitásában nagyobb veszély fenyegeti, mint Erdélyt. Erdélyben a magyaroknak voltak magyarosítási kísérleteik, amelyek nem igazán arattak sikert a románoknál, de Ausztria–Magyarország még ennek ellenére is jogállam volt, míg Oroszország autokrácia volt, Besszarábiában az oroszosítás ténylegesen megtörtént, és a románokra nézve sokkal kellemetlenebb következményei voltak, mint az erdélyi magyarosítás. A román köztudatban Erdély sokkal jobb helyzetben volt, mint Besszarábia, fontos szerepet játszott a modern román nemzet kialakulásának folyamatában, miközben Besszarábiának ebben semmilyen szerepe sem volt, mert orosz urai légmentesen elzárták. A köztudatban, de nem csak ott, létezett egy különbség, Erdély javára.
– A két világháború alatt, míg Besszarábia hozzá tartozott, helyrehozta Románia ezt a – mondjuk úgy – hibáját, hogy az első világháborús döntésével feladta? – Nem nagyon. A besszarábiaiak nem nagyon voltak elégedettek azzal, ahogy a románok bántak velük, ezt pedig később felhasználta a szovjet propaganda, és egyesek ma is felhasználják.
– Miről van szó a centenárium kapcsán? Nekem úgy tűnik, az a helyes, ha innen, a jelenből tekintünk vissza a nulladik pillanat felé, és hogy voltaképpen az elmúlt száz év történetéről van szó.
– Azt hiszem, hogy legalább a megelőző száz évről is beszélnünk kell, de nagyon odafigyelve, hogy ne fordítsuk a feje tetejére a dolgokat, túl messze menve a középkorba vagy az ókorba, ott is egységet látva, ahol nincs. Meg kell néznünk, hogy mi volt a múltban, mert az nem hirtelen, 1918-ban történt meg, nem ébredtek a románok hirtelen arra, hogy „megcsináljuk Nagy-Romániát”, de sokat számított a háború végeredménye is. Arról is beszélnünk kell, hogy mit jelentett a háború, sok magyarázat verseng a történelemben. Természetesen az azóta eltelt évszázadról is beszélnünk kell, mert ez az évszázad próbára tette, hogy amit 1918-ban létrehoztak, az igazán szilárd vagy sem.
Szégyenletes az Akadémia állásfoglalása
– Megemlít még egy kis aspektust Romániával kapcsolatban: bár iszonyatosan sok kisebbségit veszített, és már talán csak egy ilyen, mondjuk úgy, múzeumi multikulturalizmusa maradt, mégis, más országokkal szemben megőrzött valamennyit a kisebbségek által képviselt tőkéből.
– Igen, persze hogy gazdagabb és változatosabb kisebbségi állományunk van, mint Lengyelországnak, Csehországnak. De Románia a történelem során történt számos habozás, irányváltás miatt nem örvend tökéletes hitelességnek. Tény, hogy Romániának még nem sikerült érvényesülnie az európai köztudatban. Ha megnézzük a történelemkönyveket, az európai történelmi összefoglalókat, a románok szinte teljesen hiányoznak. Norman Davies jelentős brit történész Európára vonatkozó művében például szó sem esik III. (Nagy) Istvánról (Ştefan cel Mare), sem Vitéz Mihályról, sem a román fejedelemségekről. Románia szinte nem is létezik.
– Mi az oka, hogy nem létezik?
– Nehezen tudom megmagyarázni, de ha magyarázatot keresnénk, akkor azt szintén a románoknál kell tennünk. Lehet, hogy a románok által létrehozott történelem nem volt elég hiteles. Nem a tényleges történelemre, a bemutatott történelemre utalok. Egy olyan ország, mely ma nagyon jelen van a világban, a történetírás szintjén is nagyon jelen lesz. A többi nyugati típusú, katolikus ország is jobban kötődött a Nyugathoz, itt Csehországra, Szlovákiára, de még Magyarországra is utaltam.
– Bukarestben is volt egy felhívás az egységre a Román Akadémia vagy legalábbis egy része felől.
– Ez az egységre szólító felhívás kimondottan szégyenletes. Oda jut az Akadémia, hogy intellektuális intoleranciáról prédikál, sőt, büntetést követel azok ellen, akik nem a megfelelő kifejezésekkel illetik a román nemzeti identitást.
– Az utóbbi évben sokat használták a tüntetéseken a nemzeti jelképeket: a himnuszt, a zászlót. Ez egy – mondjuk úgy – reszemantizálási folyamat volt az ezeket a jelképeket kisajátító kommunizmus után?
– Azt hiszem, hogy ezek olyan identitásjelölő jelképek, melyek nagyon is természetesek és szükségesek egy közösségben.
– Rendben, de ha a történészek egy jelennek megfelelő szempontból alakítják a múltat, akkor kiknek felelnek meg ezek a felbukkanó nacionalista tézisek?
– Azt hiszem, hogy ezek az emberek a ceauşiszta korszakban tanulták a történelmet, és alaposan megtanulták. A román térségnek ez a hibátlan, Boirebisztasztól napjainkig tartó egysége egy ceauşiszta hülyeség.
– Végül is mit kell ünnepelni a centenárium alkalmából?
– Azt kell ünnepelni, hogy Nagy-Románia létrehozása után száz évvel Románia egy történelem által igazolt ország. Másrészről ez után a nemzeti siker után ne képzeljük, hogy nincs már semmi teendőnk a nemzeti tirádákon kívül. Végül is a dolgok inkább attól függnek, ami a szélesebben vett európai keretek között történik, és nem annyira a specifikusan román történelmünktől. Iszonyodva gondolok arra, mi történt volna, ha nem lennénk Európában, hogyan nézne ki Románia. Egyeseket frusztrál, sért, hogy a nyugati nagykövetek túlságosan nyíltan beavatkoznak a román ügyekbe, de ha nem avatkoznának be, akkor ki lennénk téve csodálatos politikai osztályunk kényének-kedvének. Köszönöm, nem, inkább a nyugatiakat választom! Amúgy nincs semmilyen olyan veszély, hogy széteshet Románia. Ezt hangoztatják manapság egyesek, de az a gyanúm, hogy más céljuk van.
– Micsoda?
– Valószínűleg van valamilyen politikai projektjük, és megpróbálják ilyenfajta nacionalizmussal vonzani az embereket, nem létező vagy legalábbis a mai Romániában nem sürgető veszélyeket hangoztatva. Én békén hagynám a nacionalistákat, normális, ha létezik egy nacionalista irányvonal is, de ők is hagyják békén a történelmet: „Hagyjátok csak őseinket krónikák porán pihenni: / Mert a nagy múltból bizonnyal gúnyosan tekintenek ki. / Miért nem jössz te, Ţepeş vajda, hogy kemény markodba fogva / Két csoportra oszd e hordát: őrültekre és gazokra?” (Mihai Eminescu: Harmadik levél, Franyó Zoltán fordítása – a szerk.) Magda Grădinaru / News.ro; Főtér.ro; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)