„Ne legyen hiábavaló hőseink, vértanúink áldozata!”
Tőkés László és hívei idén is megemlékeztek Temesváron az 1989 decemberében kitört népfelkelésről és antikommunista forradalomról, amit azt a román reformkommunisták titkosszolgálati közreműködéssel államcsínnyé degradáltak.
Bár számos forrás 1989. december 16-át adja meg a romániai forradalom kezdőnapjának, valójában egy nappal korábban, december 15-én zajlott le a temesvár-belvárosi református templom előtt az a szimpátiatüntetés, amely élőlánccal próbálta megakadályozni Tőkés László lelkipásztor és családja erőszakos kilakoltatását és deportálását. A spontán védő-tiltakozó akció alatt az egyházközség magyar tagjaihoz más nemzetiségű és felekezetű helybéliek is csatlakoztak. A békés demonstráció másnap fejlődött az egész Temesvárt átfogó rendszerellenes lázadássá, amikor a kommunista karhatalom erőszakkal próbálta megfékezni a népharagot.
A Mária téri református palotán álló emléktáblák a történeti hűség jegyében, tárgyilagos rövidséggel, négy nyelven jelzik: „Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom. 1989. XII. 15.”  Az erről megfeledkezni nem hajlandók az idei, immár 27. évfordulón is elhelyezték koszorúikat az épület falán, az akkori főszereplő, a volt temesvári református lelkipásztor jelenlétében. Tőkés László európai parlamenti elfoglaltsága miatt nem december 15-én, hanem egy nappal később, 16-án gyűlt össze a maroknyi emlékező az emléktábláknál, hogy felidézzék az egykori bátrak kiállását, a hősök és áldozatok – sajnos egyre halványuló – alakját. A püspök szóvá is tette itt a forradalom mai hivatalos értelmezésének kettőségét, a román állami intézmények és a temesvári önkormányzat álságos viszonyulását az akkor történtekhez. Nemcsak az események alattomos „magyartalanítása” fölháborító, hanem az is, hogy a forradalomban való részvételük okán olyan személyek is díszpolgári címet kaphattak Temesváron, akik 1989 előtt együttműködtek a kommunista politikai rendőrséggel, a hírhedt Securitatéval. Tőkés László azt is fájlalta, hogy ma már szinte nyoma sincs annak az etnikai és felekezeti összhangnak és egyetértésnek, ami 1989 decemberében Temesvárott, majd pedig az egész Romániában megnyilvánult a nyomorító hatalom ellenében. Az emlékezés és tisztelgés koszorúinak elhelyezése, a közös fohászkodás és zsoltáréneklés előtt annak a reményüknek adtak hangot a fejet hajtók, hogy mégsem lesz hiábavaló a néhai forradalmárok kiállása és a lázadók vértanúsága.
A belvárosi templomtól az Új Ezredév Református Központba vonultak az emlékezők, ahol közösségi fórumra és kerekasztal-beszélgetésre került sor „1989. Forradalom! Ellenforradalom? Párbeszéd. Szabadság. Demokrácia” címmel. Gazda István lelkipásztor igei köszöntője és az énekkar szolgálata után a rendezvényt – amelynek a temesvári „Baráti esték” idei utolsó alkalma nyújtott keretet – Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke nyitotta meg, köszöntve a szép számban egybegyűlteket, majd átadta a szót Szilágyi Zsoltnak, aki az egykori forradalmi közösség tagjaként és Tőkés László mellett mindmáig kitartó munkatársként moderálta a fórumot. Mind Bodó, mind Szilágyi utaltak rá bevezető mondataikban, hogy az 1989-es sorsfordító események két főszereplőjét köszönthetik a két előadóban, Borbély Imrében és Tőkés Lászlóban.  
A bukaresti parlament volt tagja, a Magyarok Világszövetségének sok éven át egyik vezetője, Tőkés László egyik harcostársa és stratégája, Borbély Imre a tisztázás szándékával igyekezett rövid áttekintését adni annak, ami 1989-ben és azután történt a rendszerváltás vonatkozásában. Úgy vélte, Romániában mintegy másfél évtizede a történelem arcátlan átírása zajlik, melynek az a célja, hogy feledtessék az 1989-es temesvári események magyar komponensét és Tőkés László szerepét. Ehhez különféle ügynökelméleteket és hamis forgatókönyveket gyártanak, amelyeket a hazai és külföldi média segítségével hint el és nagyít fel a román nemzetállami propagandagépezet. Borbély szerint a Tőkés László ellenállásából kibontakozott temesvári népfelkelés és az ezzel szembeni fegyveres fellépés érlelte meg a Temesvárra rendet teremteni küldött katonai vezetőkben azt a meggyőződést, hogy innen már nincs visszaút. Ezért a hadvezetés és a titkosszolgálat egy része megszervezte azt az államcsínyt, amely Moszkva kiválasztottját, Ion Iliescut emelte pajzsra. A puccsisták a televízióban közvetített, terroristákra vonatkozó álhírekkel teremtették meg a forradalmi hangulatot, és sulykolták a köztudatba Iliescu és cinkosai forradalmi szerepét. 
Borbély Imre szerint az államcsíny kitervelőinek szükségük volt Tőkés Lászlóra a puccs külföldi legitimációjához. Ennek fényében 1990-ben még esély lett volna a magyar autonómia elfogadtatására, de a magyarság önszerveződésében az autonómiától rettegő, Iliescuék által Király Károly ellenében preferált Domokos Géza nézetei érvényesültek. A most vasárnap tartott romániai választásokon kirajzolódott erőviszonyok, az „ország térképének bevörösödése” pedig tovább gátolják majd a magyar autonómiatörekvéseket. 
A fórumot moderáló Szilágyi Zsolt, aki egyben az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, azzal a kérdéssel adta át a szót Tőkés Lászlónak, hogy vajon 27 évvel a forradalom után milyen érzésekkel tér vissza Temesvárra az, akinek a kommunista rendszerrel szembeni ellenállása vezetett el 1989 decemberében a Ceaușescu-rezsim bukásához. „Elindultunk akkor az ígéret földje felé. Huszonhét év telt el a negyven évi vándorlásból. Most az eltévelyedés állapotában vagyunk” – élt a bibliai párhuzammal az egykori temesvári lelkész, aki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében, annak elnökeként is üdvözölte az egybegyűlteket, köztük több egykori hívét és védelmezőjét. Sajnálatosnak nevezte, hogy akkor nem sikerült gyors és egyenes úton elindulni a közösség céljai felé. „Kár, hogy nem tudtuk kamatoztatni Románia szempontjából is, magyar szempontból is azt az óriási politikai tőkét, amit Temesvár jelentett” – mondotta. Ezzel a politikai tőkével az autonómia ügyét is elő lehetett volna mozdítani – utalt Borbély Imre megállapítására. Ám oly hosszú ideje tart az erdélyi magyarság útkeresése, hogy felemás érzésekkel jön Temesvárra is a forradalmi évfordulóra, mert azt tapasztalja, hogy a Securitate túlélte a rendszerváltozást. A forradalomban betöltött szerepéért kapott Románia Csillaga érdemrend megvonása mögött is az egykori kommunista politikai rendőrség erőit sejtette Tőkés László, aki egyetértett az előtte szóló elemzésével, amely a titkosszolgálatok háttérhatalmi, állam- és társadalomszervezési szerepét domborította ki. Egyúttal aggodalmának is hangot adott, amiért gáttalanul és büntetlenül rágalmazzák az egykori rendszerváltókat, minden lehetséges fórumon és alkalommal. Lépten-nyomon hazaárulónak és a román nép ellenségének kiáltják ki őt magát is. „Maholnap jön értem a fekete autó” – jegyezte meg keserű iróniával erdélyi EP-képviselőnk.
Tőkés László a továbbiakban méltatta a Temesvár Társaságot mint az egyik fehér foltot a román  posztkommunista feketeségben, de megemlített olyan hajthatatlanokat is, akik máig küzdenek a múlt maradéktalan feltárásáért és a bűnösök elszámoltatásáért. Kitért az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának áldásos tevékenységére – amelynek egyik védnöke ő, míg Szilágyi Zsolt a vezetőségi tagja –, a prágai székhelyű szervezet nemzetközi szinten képviseli a kommunista múlttal való szembenézés és a törvényes igazságtétel programját. Egyúttal köszöntötte is a repülőtérről időközben megérkező Neela Winkelmanovát, a platform igazgatóját, aki a hozzászólások rendjén a szervezet törekvéseiről és eredményeiről tartott rövid beszámolót.
A hallgatóság soraiból jövő kérdések és megállapítások után válaszokra és konklúziókra került sor, Tőkés László például azt mondta: „Magyarországon a kádári ellenforradalom a forradalmat kiáltotta ki ellenforradalomnak. A kommunisták úgymond átpozicionálták magukat. Nagyjából itt is ugyanez ment végbe az átrendeződéskor, csak itt nem fojtották vérbe a forradalmat, hanem az élére álltak, és kikiáltották magukat forradalmároknak.” Majd három évtizeddel a diktatúrától való megszabadulás után a rágalmazás és a történelemhamisítás szabadsága valósult meg Romániában, a szabad szólásért pedig továbbra is büntetés jár – lásd a román állami kitüntetés megvonását.
December 17-én a Temesvár Társaság rendezvényeivel folytatódtak a „nem hivatalos” forradalmi megemlékezések a Béga-parti városban. Délben kerekasztalnak volt helyszíne a civil szervezet Teréz bástyabeli szalonja, ahol a kommunizmus bűneiről való megemlékezés Romániában, valamint a kommunizmus utóhatásainak megszüntetése a román társadalomban, beleértve az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának munkáját volt a fő téma. Délután a Securitate dossziéinak kutatásairól szóló tényfeltáró kiadványt mutattak be egy Dóm téri könyvesboltban, majd ebben a témában folytattak eszmecserét a Temesvár Társaságnál. Kényszerű távollétében Tőkés László román nyelvű levélben fordult az emlékkonferencia szervezőihez és részvevőihez, amelyet Szilágyi Zsolt olvasott fel – tudatta az EP-képviselő sajtóirodája.
itthon.ma/erdelyorszag

Nagy Imre sem szent
Gyilkosságsorozattal végződő háború 
1956 októberében a Szovjetunió háborút viselt Magyarország ellen, az idegen csapatok beavatkozásával pedig maga Nagy Imre is végig egyetértett. Mindez Horváth István magyarországi hadtörténésznek A Szovjetunió háborúja Magyarország ellen című, a Székely Nemzeti Múzeumban tartott előadásában hangzott el.
A II. világháborút lezáró, 1947-ben megkötött párizsi békeszerződés 22. cikkelye alapján a Szovjetunió csak addig tarthatott haderőt Magyarországon, amíg Ausztria vissza nem nyeri függetlenségét. Annak ellenére, hogy ez 1955. május 15-én bekövetkezett, Moszkva csapatkivonás helyett az Ausztriában állomásozó egységeit is Magyarországra telepítette, ami felháborodást váltott ki a lakosság körében. Ugyanakkor az 1948-ban megkötött szovjet–magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés megtiltotta az egymás belügyeibe való beavatkozást. Elmondható tehát, hogy 1955 végétől a szovjet csapatok minden jogi alapot nélkülözve tartózkodtak Magyarországon, és avatkoztak be 1956 októberében az ottani eseményekbe, vagyis hódító háborút viseltek ellene – szögezte le az előadó még az elején.
Ugyanakkor Nagy Imrének szerepe volt a szovjet csapatok első, október 24-i behívásában, hiszen erről nemcsak tudott, hanem bele is egyezett. Ráadásul, amint az ún. Jelcin-dossziéból kiderül, október 25-én a Budapesten tevékenykedő szovjet csapatok létszámának növelését kérte. Kiderült továbbá, hogy az 1956-os magyar szabadságharc és forradalom vérbefojtása annak a legfelsőbb politikai vezetésnek a kérésére, hozzájárulásával és egyetértésével történt, melynek Nagy Imre is tagja volt.
A magyar fővárost a Forgószél-hadművelet során október 24-én hajnalban megtámadó, 31 500 főt számláló, 1130 harckocsit és önjáró löveget, 616 tüzérségi löveget és aknavetőt, 185 légvédelmi löveget, 380 páncélozott szállító harcjárművet és 3830 gépkocsit felvonultató szovjet csapatok azonban heves ellenállásba ütköztek. Ennek következményeként pedig október 30-án kénytelenek voltak elfogadni a tűzszüneti ajánlatot és visszavonulni, így a magyar forradalom gyakorlatilag győzött. Moszkvának azonban, amint ezt a korabeli dokumentumok egyértelművé teszik, esze ágában sem volt sorsuk alakítását a magyarokra bízni. A béketárgyalásokkal csak időt akart nyerni hadereje növeléséhez, majd amikor ez megtörtént, november 4-én hajnalban újabb támadást intézett a főváros ellen, és egy hét alatt vérbe fojtotta a magyar szabadságharcot.
A megtorlás azonban ezzel még nem ért véget, ugyanis az idegen fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár János bosszúhadjáratba fogott, melynek során a szemet szemért, fogat fogért elv érvényesült: 229 személyt végeztetett ki, vagyis éppen annyit, ahányan a karhatalmi erők állományából a forradalom alatt az életüket veszítették. És tette ezt annak ellenére, hogy közülük több mint hatvanan nem a forradalmárokkal folytatott tűzharcban veszítették életüket, hanem a szovjetek vagy saját tisztjeik lőtték agyon őket. Horváth szerint ez egyértelműen politikai gyilkosságsorozat volt, hiszen ítélethozatalkor még a saját törvényeiket sem tartották be.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy év a lágerben (A kurtapataki Polgár István visszaemlékezései)
Polgár István 92 éves, Kurtapatakon él. Második világháborús élményeiről, fogságáról kérdeztük. Felelevenítette az oroszországi lágerben eltöltött hónapokat is.
– Szülőfalumban, Aldobolyban jártam iskolába. 1940-ben, a második bécsi döntés után egy éjszaka felvertek minket, felpakoltak egy szekérre, és „átdobtak” Illyefalvára. Aldoboly Romániához, Illyefalva pedig Magyarországhoz került. Édesanyám szotyori születésű volt, így aztán Szotyorban telepedtünk le. 1941-ben, tizenhét évesen behívtak katonának. Marosvásárhelyen szanitécnek képeztek ki. 1944-ben az Úz-völgyébe vittek, ahol fogságba estem. Ott úgy voltunk, hogy se puskánk, se más fegyverünk nem volt. Amikor jöttek a románok, mondtam a századosnak, ez nem a mi géppuskánk. Azt mondta, ne lázítsak, mert kiköttet. Azt válaszoltam neki, oda három ember kell, egy, aki adja a rendeletet, egy orvos, aki megvizsgál, hogy kibírom-e, és kell a harmadik, akit kikötnek. A százados meggondolkozott, és odakapott a pisztolyos táskájához, de mivel én golyószórós voltam, a pisztolyom állandóan a zsebemben volt. Kikaptam, és mondtam neki, eressze le a kezét, mert tudja, hogy nem tévedek. Megnézett jól, odajött, a vállamra tette a kezét, és megveregette. Kiköttetnélek vagy főbe lövetnélek, de nem teszem, mert te bátor vagy.
Én egy kicsit olyan „jóféle” legény voltam. Megismerkedtem jövendő feleségemmel, Baka Idával, akit közben teherbe ejtettem. Ekkor az Úz-völgyében állomásoztunk. Kértem a századost, engedjen el Marosvásárhelyre, hogy esküdjünk össze. Azt mondta, elenged, de csak négy órára. Akkor a menyasszonyom ott tartózkodott a nővérénél. Megírtam neki, hogy a százados nem enged el, mire azt a választ kaptam, hogy hitvány gazember vagyok. Megszüli a gyermeket, de nem fogok vele találkozni soha – írta levelében. Rá vagy hat-hét hónapra érkezett egy másik levél, amelyikben egy pici fénykép volt. Azóta is magamnál hordom a kislányom fényképét. 1950-ig teljesen megszakadt közöttünk a kapcsolat, többet nem találkoztunk. 
1944 kora őszén estünk orosz fogságba. Előbb Moszkvába vittek, majd onnan Visnyij Volocsokra helyeztek ki. Ott voltunk negyvennégyen magyarok, vagy 114 ezer román, a németek számát nem is tudom. Egy alkalommal szidtuk a románokat. Az orvosnő meghallotta, és azt mondta, ez még egyszer ne történjen meg, mert valaki meghallja, és soha az életben nem kerülünk haza. Ahogy elment, jött a segédorvos, és kérdezte magyarul, hová valók vagyunk. Mondtuk neki, hogy erdélyiek. Hosszúfalut ismerjük-e? Hát persze, ahányszor Brassóba mentünk, ott haladtunk keresztül. Elmondta, hogy ő német fogoly, de hosszúfalusi, brassói lakos, onnan került fogságba. Azt mondta, ad egy-egy pirulát nekem és a szotyori kollégámnak, akivel együtt feküdtünk szemben egymással, és amikor jön a komisszió, azonnal nyeljük le. Úgy is történt, amikor beléptek az ajtón, hamar lenyeltem a pirulát. Másztam a falra és minden hülyeséget elkövettem, mintha megőrültem volna. A kollégám úgy megijedt, hogy nem merte bevenni. Amikor elmentek, jött az orvos, Smith doktor, és adott egy injekciót, amitől helyrejöttem. Mondta nekem, hogy ügyesen csináltam, mert ekkor és ekkor ismét jön a komisszió, és megyek haza. Megvolt az öröm, de nagyon le voltam gyengülve. Engem hazaengedtek, a szotyori kollégám pedig ottmaradt, csak 1946-ban jött haza. A lágerben ki volt adva nekünk, hogy vizet ne igyunk, mert maláriát kapunk. Ki volt téve egy kád, és csak abból szabadott inni. Egy félszeg orosz lágerparancsnokunk volt, aki Magyarországon végezte az egyetemet, és jól beszélt magyarul. Nem vittek munkára. Földbunkerben voltunk mi, magyarok negyvennégyen, és ki volt adva, hogy mehetünk az erdő szélébe, és vághatunk magunknak fát. A tábor hatalmas volt, a románok és a magyarok együtt voltak, de a németek el voltak különítve. Valamennyire ott tanultam meg románul, de oroszul nem tudok. 
1945. augusztus 20-án jöttem haza. Brassóig hoztak, ott igazoló papírt adtak és ingyenes vonatjegyet. Kökösig jöttem, onnan mentem át Szotyorba. Így értem haza.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mindennél fontosabb, hogy egy nép szabadon dönthessen a sorsáról! A Szovjetunió háborúja Magyarország ellen – 1956
Horváth Miklós hadtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára 1990 elejétől foglalkozik 1956 történetével, kutatásával. Több könyve is megjelent ebben a témakörben. Decemberben a Kós Károly Akadémia meghívására Marosvásárhelyen tartott előadást. Előadásában annak a meggyőződésének adott hangot, hogy 1956 esetében há- borúról beszélhetünk, hiszen a szovjet kommunista párt elnökségének iratai háborúról beszélnek, illetve a szovjet vezetés körében leggyakrabban visszatérő fogalmak a bevonulás, beavatkozás, megszállás stb. voltak. Az előadás adott alkalmat az alábbi beszélgetésre.
– Elég fura cím a Szovjetunió háborúja Magyarország ellen – 1956...
– Lehet, hogy furcsa az előadá- somnak a címe, ám ennek az az oka, hogy megismertük a Szovjet Kommunista Párt elnökségi ülésének az anyagait, és azokból az tűnt ki, hogy maguk a szovjetek háborúként élték meg ezeket a heteket, napokat. Háborúról beszéltek, amikor meghozták azokat a politikai döntéseket, amelyek következtében a szovjet csapatok már október 23-ról 24-re virradóra – a karhatalmi terveknek megfelelően – bevonultak Budapestre, majd a magyar és szovjet, szovjet és magyar politikai vezetés döntésének megfelelően már nem az a feladatuk, hogy a fontosnak nyilvánított objektumokat – parlamentet, honvédelmi minisztériumot, belügyminisztériumot, a kormányzati negyedet, a néphatalom intézményeit – védjék meg a nép ellenében, hanem 24-én azt a feladatot kapták, hogy aktív harctevékenységgel számolják fel a magyarok (ekkor még) felkelését. Maga a felkelés a tüntetést követően alakult ki, a hatalom dönt, hogy erőszakkal akadályozza meg a megmozdulást, és bár némi hezitálás után engedélyezik a tüntetést, de az erőszakszervezetek felé nem intézkednek arra vonatkozóan, hogy korlátozzák a fegyverhasználatot. – Kiknek kellett volna intézkedniük? – A magyar belügyminisztérium első körben betiltotta a tüntetést: 23-án 14 óra körül betiltotta, és pár perc múlva engedélyezte a tüntetést. Ugyanakkor nem intézkedtek arra vonatkozóan, hogy a tüntetőkkel szemben nem szabad erőszakot alkalmazni. Így a délutáni órákban elsőként Debrecenben dördültek el a karhatalom lövései – itt négy halott van –, de még ezt követően sem dönt úgy a politikai vezetés, hogy csak az ő engedélyükkel lehessen fegyvert használni. Így aztán a rádió épületénél 23-án 9 óra körül eldördülnek a fegyverek. Azonban nem az történt, amit vártak, hogy ezzel véget vetnek a megmozdulásnak, mert a tüntetők, elszenvedve a tűzcsapást, sebesülést, halált a rádiónál, fegyvereket keresnek.
– Hogyan? Honnan szereznek fegyvereket?
– Ezeket a fegyvereket a hatalom szállítja a rádió épületéhez, hiszen nem bíznak a Magyar Néphadseregben, a tömegoszlatási célból kirendelt katonáknak nem engedik kiosztani a lőszert. Tehát a katonák ott vannak a tömegben, megismerik a tüntetők követeléseit, fegyvert használni nem tudnak, ezt követően nem is akarnak, mert egyetértenek ezekkel a követelésekkel, és amikor megtapasztalják, hogy a rádió épületéből tüzet nyitnak rájuk, sebesültek, halottak vannak, és megérkezik a lőszer a katonai oszlopok végén, akkor kiosztják a lőszert, és a katonák egy része a fegyverét átadja a civileknek vagy maga is részt vesz a rádió ostromában.
– Kik lőttek az épületből?
– Az épületben körülbelül 240 fős államvédelmi őrség volt. Ezt részben katonákkal is próbálták megerősíteni. Fehér József államvédelmi őrnagy adta ki parancsot a tűzmegnyitásra. A következő dolog az, hogy az államvédelmi állomány megtagadja a tűzparancsot, nem hajlandó lőni a népre. Ekkor Fehér őrnagy belelövet a saját katonáiba, és ezt követően nyitják meg a tüzet. Ezzel kezdődött el a harc a rádió elfoglalásáért.
– Mikor érkeznek meg a szovjet csapatok?
– A hajnali órákban a felkelők el is foglalják a rádiót. Erre az időpontra beérkeznek a szovjet csapatok is a rádió épületéhez, bekapcsolódnak a harcba, de nem tudják megakadályozni az épület elfoglalását. És miután az lesz a feladatuk, hogy aktív harctevékenységgel számolják fel a felkelést, így már szabadságharcként folytatódik a felkelés, és egy idegen hatalom hadserege ellen kezdik meg a felkelő szabadságharcosok a harcot.
– Azt olvastam, hogy újabb és újabb szovjet haderők érkeztek Budapestre.
– Több hullámban, egyre nagyobb szovjet erők érkeznek a fővárosba. Október 25-ére már újabb hadosztályok érkeznek be: Kárpátaljáról egy hadosztály, egy másik Romániából, Temesvárról. Budapesten ekkor már körülbelül 20 ezer szovjet katona van, de képtelenek a felkelést felszámolni. Rendkívül szervezetlenek, nagy veszteségeket szenvednek, így a hatalom arra kényszerül október 28-án, hogy meghátráljon, s megígérje a tüntetők követeléseinek a teljesítését. És miután a szovjet csapatok beavatkoztak, a legfontosabb követelés a szovjet csapatok távozása, Magyarország szabadságának, függetlenségének a visszanyerése lett. Október 28-án tehát a hatalom, szovjet engedéllyel, megígérheti azt, hogy a rend helyreállítása után kivonja a szovjet csapatokat Budapestről vagy tárgyalásokat kezdjenek az országból való távozásukról. Persze nem gondolta ezt komolyan. Egyszerűen ki akarta venni a fegyvert a szabadságharcosok kezéből. Folytak is tárgyalások, hogy a magyar honvédség előtt letennék a fegyvert, de idejében rájöttek, hogy ez is egy kísérlet a lefegyverzésükre. Megtagadták a fegyverletételt, és ezzel a szabadságharc, forradalom egy új szakaszba lép, hiszen az uralkodó párt egyre hátrál és október 31-én, november 1-jén a Magyar Dolgozók Pártja fel is oszlatja önmagát. Győz a forradalom, hiszen az egypártrendszerű diktatúra megszűnik, maga az egy párt, az uralkodó állampárt szűnik meg.
– Mit tesznek a szovjetek?
– A szovjetek ebben a helyzetben gondolkozhatnak azon, hogy Magyarországot kiengedik a birodalomból – mert a birodalom részének tekintették –, vagy egy újabb támadással vérbe fojtják. Október 30-án úgy tűnik, hogy van esélye annak, hogy a forradalom győzedelmeskedjék, ezt mutatja a Szovjetunió minisztertanácsának a nyilatkozata, amelybe beírják, hogy új alapra kí- vánják helyezni a szocialista országokkal a kapcsolatukat, és ilyen alapon tárgyalásokat kell folytatni az ott állomásozó csapatok kivonásáról. De mire ezt lefordítják 31-én, és Budapesten megjelenik, addigra megváltoztatja a véleményét a politikai vezetés, és egy újabb támadásról döntenek. Október 29. és 31. között nem érkeznek új szovjet csapatok Magyarországra, 31-től viszont özönlenek be: elsősorban Kárpátaljáról még egy hadosztály, egy újabb Románia felől, és november 4-én megindítják a Forgószél fedőnevű hadműveletet. 17 szovjet hadosztály részei három nagy csoportosításban kezdik meg a szabadságharc vérbe fojtását. A Magyar Néphadsereget is ellenségként kezelik: elfogott katonákból csak november 4-én hatvannégyet helyben kivégeznek, megkezdődik a hadifoglyok Szovjetunióba szállítása, 10-15 ezer magyar letartóztatásáról döntenek. November 7-8-án megkezdődik a kiszállításuk.
– Nagy nemzetközi visszhangja volt ennek…
– A nemzetközi tiltakozásnak köszönhető, hogy leáll az emberek kiszállítása, 860 fő kerül ki Kárpátaljára. A szabadságharc folytatódik Budapesten. Utoljára a Vörös Csepel teszi le a fegyvert, a munkásosztály fellegvára tart ki legtovább a szovjetek elleni harcban. De vidéken is jelentős összecsapások vannak. November közepe, vége az, amikor a Mecsekben a Mecseki Láthatatlanok is befejezik a szervezett ellenállást. Eközben átrendezik a hatalmat, váltás történik a pártvezetésben, döntenek arról, hogy a 24-én miniszterelnökké kinevezett Nagy Imrét leváltják, és egy új bábkormányt állítanak Moszkvában Kádár János vezetésével, és ezt helyezik hatalomba.
– Mit mondanak ezek az események a mának?
– A ma szempontjából fontos, hogy tudjuk: egy népnek volt ereje arra, hogy egy legyőzhetetlen hatalom ellen a szabadságáért, függetlenségéért megindítsa a harcot. Mindennél fontosabb az, hogy szabadon és függetlenül éljünk, egy nép szabadon dönthessen a sorsáról.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)

Oroszország fenyegetésnek tekinti a romániai rakétavédelmi rendszert
Oroszország a NATO előretolt helyőrségének tartja Romániát, és „nyilvánvaló fenyegetésnek” tekinti az amerikai rakétavédelmi rendszer Romániába telepített elemeit.
Erről a moszkvai külügyminisztérium egyik magas rangú tisztségviselője beszélt az Interfaxnak adott interjúban, amelyet a Reuters idézett. „Románia döntéshozói a NATO előretolt helyőrségévé változtatták az országot, és ezt fenyegetésnek tekintjük” – mondta Alekszandr Bocsan-Harcsenko, aki „oroszellenes retorikával” vádolta a bukaresti vezetőket.
Mint ismert, Moszka korábban többször is bírálta Romániát, amiért befogadta a deveselui katonai bázisra az amerikai elfogórakétákat. Vlagyimir Putyin államfő legutóbb tavaly novemberben beszélt arról, hogy Oroszországnak ártalmatlanítania kell a nemzetbiztonságára irányuló fenyegetéseket. Putyin ezek közé sorolta az amerikai rakétapajzs Romániába telepített elemeit is.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
http://itthon.ma//nagyvilag

Tóth Ilonka – a budapesti Nemzeti Színház vendégjátéka Kolozsváron
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának közreműködésével vendégszerepel a kolozsvári színházban a budapesti Nemzeti Színház az 1956-os forradalom 60. évfordulójának tiszteletére színre vitt Tóth Ilonka című előadással. A Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója által rendezett előadás ősbemutatójára 2016 októberében került sor a varsói Teatr Polskiban, a Magyar–Lengyel Szolidaritás Éve, valamint a lengyelországi Magyar Kulturális Évad keretében.
Az előadás április 6-án, csütörtökön este 7 órától látható a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermében.
Az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő megtorlás első és egyetlen nyilvános pere a Tóth Ilonkáé volt, azért, hogy a Kádár-rendszer bebizonyíthassa a világ közvéleményének: Budapest utcáin nem ártatlan fiatalok harcoltak Magyarország szabadságáért, hanem köztörvényes bűnözők gyilkoltak ártatlan kommunistákat. A Moszkva közvetlen irányításával megrendezett színjátékper a huszonnégy éves medika beismerő vallomásával és kivégzésével ér véget – írja Szilágyi Andor, a történetet feldolgozó dráma szerzője.
Az előadás főszerepét Waskovics Andrea játssza. A produkció különlegessége, hogy Bodrogi Gyula, Csurka László, Dózsa László, Mécs Károly és Voith Ági színészek maguk is a forradalom résztvevői, tanúi voltak. További szereplők: Bánsági Ildikó, Bakos-Kiss Gábor, Rubold Ödön, Szélyes Ferenc, Krausz Gergő, valamint a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének hallgatói. Hangfelvételről közreműködik: Blaskó Péter.
„A darab feszültséggel teli atmoszféráját az egymással párhuzamosan zajló, olykor összefüggő, olykor kontrasztban álló cselekményszálak káoszszerű hatása adja, amelyből csak egy-egy jelentős esemény, pillanat emelkedik ki. A díszlet és a rendezés bizonyos elemei a kafkai világot idézik” – írja Forgách Kinga az előadásról.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar–román viszony: hogyan tovább?
Ha látványos enyhülésről nem is beszélhetünk, mindenképpen kimozdulni látszanak az eddigi mélypontról a magyar–román kétoldalú kapcsolatok.
Az eddigi, enyhén szólva is hűvös viszony után – amely főleg a Ponta-kormány idején odáig hűlt, hogy a felek a legkevésbé sem diplomatikus nyelvezetben üzengettek egymásnak, és félő volt, hogy előbb-utóbb odáig durvul a helyzet, hogy az érintettek egymás felmenőinek emlegetéséig is eljutnak – persze már az is jókora előrelépés, hogy a két külügyminiszter végre egyáltalán találkozott egymással. Ehhez persze szükséges volt Teodor Meleșcanu, a román diplomácia új vezetője gesztusa, aki már bizottsági meghallgatásakor a magyar–román viszony javítását nevezte egyik legfőbb céljának. És a jelek szerint megtörténhet, hogy a magyar–román közeledés folytatódik, hiszen román kormányzati források szerint lehet, hogy a szintén Meleșcanu javasolta közös kormányülések közül az elsőre már a közeljövőben sor kerül Temesváron.
Márpedig ez a város szimbolikus jelentőségű a magyar–román együttműködés szempontjából, hiszen 1989 decemberében magyarok és románok közösen léptek fel a forradalom szikrájaként is emlegetett magyar református lelkész, Tőkés László védelmében, a diktatúra képviselőivel szemben. Még az sem kizárt, hogy a román hatóságok váratlan lépése, amellyel visszavonták a marosvásárhelyi református gimnázium ügyében a szülőknek kiküldött DNA-idézéseket, a magyarok irányába tett gesztus, miután Budapest a héten két ízben is rosszallását fejezte ki a szülők és a gyerekek vegzálása miatt. A román álláspont viszonylagos enyhülése mögött geopolitikai okok épp úgy állhatnak, mint az, hogy az új bukaresti kormány másképp látja a Brüsszelhez és az EU-hoz fűződő viszonyt, mint az eddigiek.
A geopolitikai viszonyok változásától sokan Donald Trump elnökké választása miatt tartanak Bukarestben. A félelmek szerint annak nyomán, hogy Trump hajlandónak mutatkozik békülékenyebb hangnemben tárgyalni Moszkvával, leveheti a kezét Európáról, ebben az esetben pedig az Oroszországgal hagyományosan rossz viszonyt ápoló Bukarestnek jól jön, ha a Moszkvával nem baráti, de legalább pragmatikusabb viszonyt ápoló Budapest szól néhány jó szót az érdekében.
Másrészt világos, hogy a jelenlegi balliberális kormány egészen más kottából játszik az EU viszonylatában, mint elődei.
Miután a büntető törvénykönyv módosításáról szóló, nagy valószínűséggel a korrupt politikusok számára mentőövnek szánt sürgősségi kormányrendelet miatt ismét alapos fejmosást kapott Brüsszeltől, felerősödtek az EU-kritikus hangok a kormánypártokban. Emellett az is egyértelmű, hogy Románia önmagában, kelet-európai uniós tagállamként akkor sem lenne képes hatékony érdekérvényesítésre a nyugati, gazdagabb, saját gazdasági és politikai érdekeiket prioritásnak tekintő tagokkal szemben, ha minden kérdésben úgy táncolna, ahogy Brüsszel fütyül. Ezért is jelzésértékű, hogy az eddigi kabinetek elutasító álláspontjával szemben a román külügyminiszter most arról beszélt: a visegrádi négyekkel is egyeztetni szeretne a Romániát is érintő ügyekben.
Nem kizárt ugyanakkor, hogy ez újabb konfliktusok forrása lesz a kormányoldal és a minden körülmények között Brüsszel kottájából játszó államfő között. Lényeges kérdés amúgy, hogy mi szerepelhet egy, a közeljövőben megtartandó magyar–román közös kormányülés napirendjén. A közös gazdasági ügyek – a gáz- és villamosvezetékek összekötése, az infrastruktúra-fejlesztés, a határátkelők állandóvá tétele – haszna és fontossága vitán felüli mindkét fél számára.
Az ügyet a romániai magyar közösség helyzete teszi kényessé. Nehéz ugyanis a magyar–román viszony javulásáról anélkül beszélni, hogy szóba kerülne a magyar jelképek és feliratok hatósági üldözése, az anyanyelvhasználat korlátozása, a magyar iskolák vegzálása vagy az olyan bornírt törvénytervezetek, amelyek börtönnel büntetnék az autonómiakezdeményezéseket. Kérdés, milyen mértékben hajlandó ezekről egyáltalán tárgyalni a román fél, amelynek hivatalos álláspontja a mai napig azon a hazugságon alapul, miszerint Romániában példaértékű a kisebbségek helyzete. A szlovák–magyar viszony kapcsán úgy tűnik, inkább a közös ügyekre – mint a migráció kérdése vagy a keleti tagállamoknak gyártott silány élelmiszerek – koncentrálnak, a keményebb témákat jegelik. (Bár az is igaz, hogy az utóbbi hónapokban nemigen hallottunk olyasmiről, hogy a szlovák hatóságok a magyar állampolgárság felvétele miatt vegzáltak magyarokat, és talán a magyar iskolák ügye is rendeződhet.)
Minden esetre a magyar fél számára most újabb lehetőség adódhat, hogy fölvesse a Romániában élő magyar közösség helyzetét. És – ha a bukaresti kormány valóban ebbe az irányba kívánna elmozdulni – akár a visegrádi négyek és Románia közötti viszony szorosabbra fűzésének, Románia további támogatásának feltételéül is szabhatná.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

„Nem én voltam befalazva, de az én falam omlott le folyamatosan”
Marosvásárhelyen született, de sok éve Kolozsváron él, író, egyetemi oktató. Milyen felelősséggel jár és szerep-e számára ez a két hivatás, hova vonul el írni, hogyan született meg a Moszkvában esik című új regénye, mi a véleménye az erdélyi magyar társadalom tabutémáiról – íme néhány kérdésfelvetés egy múlt heti beszélgetésen. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra beszélgetéssorozatának vendége Selyem Zsuzsa volt, a meghívottat a sorozat házigazdája, mellesleg egyetemi évfolyamtársa, László Noémi faggatta.
Elsősorban tanárként és civilként érez felelősséget, hiszen a kapcsolattartás milyensége fontos mindkét minőségében. Íróként más a helyzet, ilyenkor tulajdonképpen egyfajta „téren kívüli” állapotban van az ember a munkafolyamat során. Két könyve – 9 kiló – Történet a 119. Zsoltárra, és a tavaly megjelent Moszkvában esik – esetében úgy hozta a sors, hogy nyugalmas helyre vonulhatott el, és ennek megfelelően, ideális körülmények között írhatott. A Koinónia kiadónál 2006-ban megjelent 9 kiló megírását egy stuttgarti Solitude-ösztöndíj, a Jelenkornál 2016-ban napvilátot látott Moszkvában esik megszületését pedig szintén egy alkotói ösztöndíj biztosította, a helyszín ezúttal egy svájci kisváros kolostora volt.
Mindkét kötetét kísérleti regényként határozza meg a szerző, és mint kiderült, ezeknek a megírására szükség volt az elvonulásra, arra, hogy ne kelljen nap mint nap készülni az egyetemi órákra.
Egyetemi oktató és író – két hangsúlyos „szerep”, egyáltalán, szerepek ezek, kérdezte László Noémi. „Mindent megteszek, hogy ne az legyen”, érkezett a válasz. Selyem Zsuzsa előbb matematikát végzett a Babes–Bolyai Tudományegyetemen, majd két év középiskolai tanárkodás után beiratkozott a bölcsészkarra, magyar–angol szakra, ahol 1996-ban diplomázott. Mint kiderült, nagyon szeretett matematikát tanítani, de hamarosan rájött, hogy mégsem szeretne matektanár maradni, mert nagyon rossz volt az iskolákban a matematika megítélése, „több előítélet élt a matekkel kapcsolatban, mint a szőke nőkkel”.
– Nagyon nehéz volt ezt ledolgozni. Hiába voltam abszolút közvetlen, és hiába magyaráztam, hogy örömből kell matekkel foglalkozni, hiszen mennyi elegancia van benne, egyszerűen nem lehetett átvinni ezt a dolgot. Kőműves Kelemen szituáció volt, nem én voltam befalazva, de az én falam omlott le folyamatosan. A tanárok sem erősítettek ebben. Úgyhogy, ez tényleg szerep volt, így utólag belegondolva – magyarázta a meghívott.
László Noémi felidézte, hogy egyetemistaként pedagógiai gyakorlatot tanultak, és vetésforgóval mindig másnak kellett órát tartania a többiek előtt. Egyszer Selyem Zsuzsa volt a soron, aki Arany János kétsorosáról beszélt – „Mi vagyok én? Senki Pál, / Egy fájó gép, mely pipál.” – , és azt mondta, hogy szerinte ez az első posztmodern vers a magyar irodalomban. – De én nem emiatt jegyeztem meg ezt az „órát”, hanem amiatt, mert te nem álltál ki az osztály elé, mint ahogyan kellett volna tenni az órát tartóknak, hanem fölültél az első padra, velünk szembefordulva. Nem tanári pozíciót vettél föl. Nekem leesett az állam, hogy te milyen szabad ember lehetsz, milyen könnyű neked, hogy képes vagy erre – mondta László Noémi.
Egyetemi oktatóként most is ezt csinálja, de járkálni is szokott a teremben, jegyezte meg Selyem Zsuzsa. Szerinte ugyanis a mai korban nagyon meg kell becsülni azt a helyzetet, amikor fizikailag is együtt vagyunk. Próbál tehát mindenkivel legalább szemkontaktust tartani az órákon, ezért is járkál a térben. A demokratikus pedagógia híve, mint mondta, csak párbeszéd formájában lehet tanítani. – Ugyanannyit tanulok a folyamat során, mint amennyit tanítok. Az enyém a felelősség az óra alatt, de hogy ez jól történjen meg, mindenféle hierarchiát meg kell szüntetni – jegyezte meg.
Szereti a rövid műfajokat, például a verseket, „mert megvan a sűrítettsége”, de személy szerint csak egy kivételes alkalommal írt verset, felkérésre pedig egyáltalán nem, mert úgy érzi, nem tud rutinosan verset írni.
Pedagógusi munkájáról beszélve, kiderült továbbá, hogy véleménye szerint az a jó tanítvány, aki nem idomulni próbál az általa felmutatott értékrendhez, hanem azt is ismerve, egy újat fog kitalálni. A follower-viszonyulás valójában árulás, fűzte hozzá.
A Moszkvában esik. Egy kitelepülés története című kötetére rátérve, amelyért 2016-ban megkapta a Déry Tibor-díjat, a szerző elmondta, hogy a regény alapjául anyai nagyapja élettörténete szolgált. Mint elhangzott, Zsuzsa nagyapja, Beczássy István dálnoki születésű földbirtokos volt, akit „osztályellenségként” családjával együtt Dobrudzsába telepítettek ki 1950-ben. – Sokszor beszélgettem erről nagyapámmal, de csak töredékesen számolt be a megpróbáltatásokról. Háromszéki földesúrként számára nem létezett kudarc, a neveléséből kifolyólag csak hőstörténeteket tudott elmondani. Diktafonba mondta el nekem az élettörténetét, vagy legalábbis annak egy részét, de voltak olyan kérdések, amelyeket egyszerűen nem akart meghallani. Így sok minden dokufikciós formában volt számomra csak elérhető a regény megírásakor, ez azt jelenti, hogy volt mondjuk például három adatom, a közötte levő emocionális viszonyulásokat, történéséket pedig nekem kellett kitalálni – magyarázta Selyem Zsuzsa.
Különössé, jellegzetessé teszi a könyvet az állati narrátorok szerepeltetése, és furcsamód amikor az állatok mesélik a történetet, akkor az emberi szereplők „humánokként” jelennek meg, jegyezte meg László Noémi, majd megkérdezte a szerzőt, hogy hogyan jutott erre a döntésre, úgy érezte, hogy szükség van erre az eltávolító gesztusra?
Igen, kellett ez a távolságtartás, válaszolta a meghívott. Részletesen utánaolvasott az etológiában, hogy melyik állatra mi jellemző, hogyan kommunikál, milyen a látása stb., és úgy „szerepelteti” őket, mint akiknek a tudásában nincs korlát.
Ahogyan a nagyapa nem beszélt a megpróbáltatásokról, ugyanúgy hallgatja el az erdélyi magyar társadalom az ügynökmúltat, tabutémaként kezeli, és emiatt a rendszerváltás óta nem dolgozta fel azt, hogy a közösség egyes tagjai hogyan éltek az elmúlt rendszerben, állapította meg László Noémi. – Úgy tűnik, hogy közösségünkben ez olyanfajta tabu, amire nincsen szó, nincsen rá hétköznapi megoldás. Hamarosan kikopnak azok a generációk, akik ezt a műveletet végrehajthatták volna, és mi történik az erdélyi magyar közösséggel, hogyha ez kimarad? Továbbra sem találja majd a szavakat – fűzte hozzá a moderátor.
– Én csak azt tudom, hogy mit tennék én, ha rajtam múlna. De azt nem mondhatom egy idős emernek, hogy „az lenne neked is jobb, ha tisztáznád, ha nem bagatellizálod el”. Egyáltalán, ezt a kérdést nem lehet elbagatellizálni, hiszen minden elfedés később sokkal rosszabbul fog előjönni. Jobban járnánk, ha ezekkel a dolgokkal szembesülnénk, nem pedig elkennénk – mondta Selyem Zsuzsa, aki azt is nagyon súlyosnak találja, hogy erről nem lehet beszélni, a fiatal generáció számára pedig önkéntelenül is azt sugallja ez a magatartás, hogy „nincs tétje annak, hogy morálisan hogyan viselkedsz egy adott szituációban”. Ez sajnos érzékelhető is nagyon gyakran manapság, jegyezte meg.
Köllő Katalin
Szabadság (Kolozsvár)

Amikor a szovjet terror román besúgással társul – Gulág-tragédia Kolozsváron
Kevesen tudják, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben még pusztítóbb volt a szovjet terror, mint a trianoni országrészben, ott ugyanis a szovjetek vérengzését tetézték a Vörös Hadsereg mellé csapódott román katonák kegyetlenkedései. Bár nem süthető bélyeg a teljes erdélyi románságra, mégis tény: Kolozsvárról és környékéről közel hatezer magyar férfit hajtottak el a Gulág-Gupvi táborokba, a román katonaság és a magyar-vagyonra ácsingózó helyi románok segítségével, egyharmaduk sosem tért vissza. Ugyanakkor voltak magyarokat bujtató román családok is. A Gulág Emlékév zárónapján Kolozsváron több kutató és túlélő is megszólalt, a borzalmas történetet a témát régóta kutató Erdélyi Eszkimó Péter írta meg a PestiSrácok.hu olvasóinak.
A szovjet katonai vezetés jó előre gondolt a rommá tett Szovjetunió területeinek helyreállításra. Ehhez viszont rengeteg férfi munkaerőre és szakemberre volt szükségük, de az emberveszteségeik miatt erre nem állt rendelkezésre elegendő munkaerő. Ráadásul hadifoglyokból is kevesebbet ejtettek a tervezettnél, ezért találták ki a civilek számára a „málenkij robot” (kis munka) hazug intézményét, amelyet Kolozsvárt is alkalmaztak.
Nem elég, hogy 1944 őszén Tordánál a magyar hadsereg és német bajtársaik majdnem egy hónapig feltartották a román szövetségesekkel megerősített szovjet erőket, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul szervezetten voltak képesek visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. Sztálin dühödten sürgette Malinovszkijt, aki ebben a helyzetben még a Moszkva által megkövetelt hadifogoly kvóta töredékét sem tudta teljesíteni. Tehetetlenségük miatt kimondhatatlan feszült hangulat uralkodott a szovjet főparancsnokságon éppen úgy, mint a közkatonák körében. Malinovszkij pedig hazudni kényszerült a rettegett generalisszimusznak, amikor a hadifoglyok létszámáról tett jelentést.
A ROMÁN SZOMSZÉDOK ADTÁK A FÜLEST
– A többhetes lángoló tordai pokolnak azonban október 7-én vége szakadt és a szovjet-román erők elkezdhették féktelen szabadrablásukat, erőszakoskodásukat Tordán, Kolozsvárt és a környező falvakban, amely borzalmakat a békés lakosság málenkij robotra való elhajtásával tetéztek – fogalmaz Murádin János Kristóf erdélyi történész. – Október 12-15 között – teljesen törvénytelenül – hétszáz 17 és 55 év közötti magyar fiút és férfit ejtettek foglyul Tordán és környékén, illetve ötezret Kolozsvárt, majd hurcolták el onnan a szerencsétlen embereket a Szibériai lágerekbe. A sorozatos razziaszerű fogolyszedések során előbb az utcáról, vagy a munkahelyeikről, később a lakásaikból szedték össze a magyar áldozatokat. Gyakran a szovjet katonákat a román hatóságok, vagy éppen a román szomszédok irányították azokhoz magyarokhoz, akikkel szemben ellenérzéssel viseltettek.
– A Szentlélek utcában jártak először és szedték össze az embereket. Bejöttek utánunk az oroszok a házba. a pincéből hoztak ki apámmal (Kelemen Ferenc) és György Jakab Misivel, az egyik szomszédunkkal. Először a házak udvarára csalták ki az embereket, majd átvezettek egy műhelybe a Széchenyi tér közelében, ahol „átverifikáltak”, megnézték, milye volt az embernek és elvették tőle. Onnan egyenesen vittek a törvényszékre, a börtöncellába – mesélte a történészeknek Kelemen István, aki akkor 18 éves volt.
Nagyon fontos szempontként szerepelt, hogy az emberek összeterelése gyorsan, pontosan és a lehetőségekhez mérten ellenállás nélkül menjen végbe. Ezért az oroszul tudó foglyok kérdéseire a szovjet katonák általában nem mondták meg az igazat. Legtöbbször azt mondták, hogy „málenkij robotra”, vagyis kis munkára, a háborús károk eltakarítására kell a munkaerő. Mindezeknek dacára, az elfogottakkal úgy bántak, mint valami bűnözőkkel, vagy legalábbis hadifoglyokkal. A kolozsvári utcák zengtek a „davaj, davaj!” (gyerünk, gyerünk), „bisztro!” (gyorsan) és a „pasli!” (indulás) parancsszavaktól.
16 ÉVES GYERMEK VOLTAM…
– Az oroszok bevonulása után elszaladtam a műhelyünkbe, hogy megnézzem, nem törték-e fel a ruszkik? Nem volt feltörve. Indultam vissza, hogy vigyem meg a jó hírt, hogy a műhely sértetlen… Ahogy futottam visszafelé, a Széchenyi téren egy orosz katona meglátott, és rám kiáltott, hogy „davaj!”, „davaj!” – intve a géppisztolyával, hogy álljak be a sorba. Már vagy száz ember állhatott ott a sorban. Megijedtem. Nem akartam beállni, inkább futottam tovább. De az orosz figyelmeztetésül a lábam elé lőtt egy rövid sorozatot. Akkor láttam, hogy muszáj engedelmeskednem. Be kellett álljak a sorba. Még csak 16 éves gyermek voltam. Sírtam és vártam, hogy mi lesz – meséli Török Imre, aki túlélte a borzalmakat.
A szovjet járőröket román civilek és katonák segítették a magyarok összegyűjtésében. Aki nyíltan vállalta magyarságát és fizikailag is megfelelt a nehéz fizikai munkára, azt azonnal bevágták a sorba.
Vincze Sándor túlélő emígy emlékezik: – Jöttünk a város felé, s ahol most a Horeáék szobra áll, megpillantottuk a sorba terelt tömeget. Fegyveresek vették körül az egybeterelt civileket, Több volt a román katona, mint az orosz. Minket is bevágtak a testvéremmel együtt a sorba és faggatni kezdtek: „Ce esti roman sau ungur?” (Mi vagy, román, vagy magyar?). Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Na, akkor csak álljunk nyugodtan. Gyönyörű októberi nap volt, úgy is öltöztem kiskabátban, félcipőben. Azt mondták, hogy a felrobbantott hidakat kell felépítenünk – mondja könnyeivel küszködve Sándor, aki egyedül tért haza a három Vincze testvér közül.
A törvényszékre kísért civileket a két-négy személyes fogdákba lökdösték, néha egyszerre húszat-harmincat zsúfolva össze. – A cellában álltunk, mint a gyufaszálak a gyufásdobozban. Nem is tudtunk lefeküdni. Éjszaka két-három óra körül adtak egy kis paszulylevest. Jó meleg volt. Jól is esett, mert nagyion ki voltunk éhezve. Mivel kanalat nem adtak, a csajkából kellett meginnunk – sorolja a körülményeket Török Imre egykori rab. – Engem október 12-én kaptak el. Elkísértek a Honvéd utcai börtönbe és ott bezártak bennünket a cellákba. Amikor aztán hajnalban lezavartak sorba állni, ott láttam apámat, sok ismerőssel együtt. Édesapám Bitay József később Magnyitogorszkba került, és ott meghalt. Elhurcolásakor negyvenhárom éves volt – közli szomorúan Bitay László, aki 1944-ben szinte még gyermek volt.
NEM KELLETTEK SZEMTANÚK…
Hogy ne keltsenek feltűnést, ne legyenek szemtanúk, akik pánikot kelthettek volna a városban, hajnalban kiterelték, majd gyalogosan elindították a magyar férfiakat Torda felé, a vasút ugyanis járhatatlan volt, mert a visszavonuló németek megrongálták.
– Nagyon „dávájoztak” az oroszok – folytatja Török Imre. – Ijesztően sokan voltunk. Szuronyos oroszok járkáltak körülöttünk farkaskutyákkal. Valósággal elijesztettek bennünket még a szökés gondolatától is. Úgy meg voltunk félemlítve, hogy még félrenézni sem mertünk.
CSAK ÚGY ROPOGTAK A MAGYAR CSONTOK A MUNKAGÉPEK ALATT
Végül Tordán vasútra tették a magyarokat, persze marhavagonokba zsúfolva, ahol a padlóba vágott lyuk, vagy két konzervesdoboz szolgált latrinaként. A vonatok három napig mentek Foksányba, ahol megtörtént a férfiak ismételt átvizsgálása, majd innen az orosz földön használatos széles nyomtávú vasúton folytathatták halálútjukat a Szovjetunió valamelyik kényszermunkatáborába. Kölley Györgyöt például Karéliába szállították. Itt jegyezzük meg, hogy a flekktífuszban, vérhasban és egyéb betegségekben elhunytak holttesteit tömegsíírokba helyezték, majd a „felszabadulást” követően a tábor helyén munkáslakótelepet építettek. A szemtanúk szerint csakúgy ropogtak a magyar csontok a munkagépek alatt!
– Körülbelül 1900 embert összekötözött kézzel indítottak el marhavagonokban. Ez volt életem legborzalmasabb utazása.A hőmérő állandóan mínusz tíz fok körül mozgott, borzasztóan fáztunk és szinte teljesen védtelenek voltunk. Egy-egy vagonba száznyolcvan személyt tereltek be, és amikor megérkeztünk útcélunkhoz, általában száz-százharminc volt még életeben – meséli elszorult hangon Kölley.
Bien György a mérhetetlenül rossz ellátásra panaszkodott leginkább. – Az étkezés feketekenyérből és sós halból állt. Víz kevés volt, a szomjúság őrületig gyötört – mondta az idős túlélő. Gergely István is túlélte a lágert. A ma kilencvenes éveit taposó tősgyökeres kolozsvári öregúr meglepő részletességgel mesél negyvennégy őszéről. – Amikor esett az eső, a drótos ablakon kinyújtottuk a kanalunkat és az összegyűjtött pár csepp vizet a betegeknek adtuk. Legalább a kiszáradt ajkukat megnedvesítettük – mondja szomorúan.
“AZ ÉN CÉDULÁMAT EGY RENDES ROMÁN LÁNY TALÁLTA MEG”
Miközben utaztak, cédulákat dobtak ki, amelyekben családjainkat értesítettük arról, mi történik velünk. Érdekes módon ezek a papírfecnik legtöbbször célba is értek. – Az enyémet egy rendes román lány találta meg Medgyesen, ma is őrzöm – mosolyog Gergely.
Több sikeres szökésre is sor került. A bátrabbak sejtették, hogy nincs veszteni valójuk meglógtak őrzőiktől. – Az egyik vagonból sikeresen megszöktek a foglyok. Volt a közöttük vasutas, tudta, hogyan állítják össze a marhavagonokat és felszedték a padozatot, majd lefeküdtek a vonat alá és megvárták, míg elmegy felettük a szerelvény. Ez valahol Brassó környékén lehetett. Másnap reggel, amikor kinyitotta az őrség a vagont, hogy adjon nekik vizet, csak egy kis sovány borbélyt találtak ott, aki nem mert megszökni. Erre őt jól megverték az orosz őrök, hogy miért nem lógott meg ő is – meséli nekem a katonás kiállású férfiú, aki végül lerobbant munkaképtelenként tért haza két, munkatáborban letöltött szörnyű esztendőt követően.
Persze a holttesteket egyszerűen a sínek melletti árokba hajították, igaz, egy ideig nem jelentették őket, mert megkapták a fejadagjukat. Aki túlélte az embertelen utazást, azok is igen leromlott testi állapotban érkeztek meg a táborukba. – Amikor kiérkeztünk a Szovjetunió valamelyik munkatáborába, már ott volt egy csomó fogoly, akik a mi viszonyainkra azt mondták, hogy csak ne panaszkodjunk, most már pazar körülmények vannak a kezdetekhez képest – emlékezik Szőregi Béla egykori kolozsvári fogoly.
A lágerélet viszonylag jól ismert a nagyközönség előtt, elég, ha Alekszandr Szolzsenyicinre író munkásságára gondolunk. Mindennek a tetejébe a lágerekből szabadultak szenvedései Kolozsváron tovább folytatódtak, hiszen a hatóságok előtt ismertek voltak a „bűneik”, amelyek miatt alapvető egzisztenciális gondokkal néztek szembe, a környezetük előtt pedig kénytelenek voltak minderről hallgatni.
– A szovjet fogságot elszenvedő civilek kálváriája a kommunista Romániában tabu-téma volt, igaz kevesen is beszélhettek volna róla… Az elhurcolt ötezer magyar egyharmada, körülbelül ezerhatszáz-ezernyolcszáz fő elpusztult az úton, vagy a munkatáborban – teszi hozzá Murádin történész.
VOLTAK MAGYAROKAT BUJTATÓ ROMÁNOK IS
Murádin János Kristóf előadásában ugyanakkor kihangsúlyozta: ahogy a történelem általában, úgy a kolozsvári terror esete sem fekete-fehér. – Az erdélyi román lakosság egy része igenis segíteni próbált az elhurcoltatás előtt álló magyarokon. Volt több olyan eset is Kolozsváron, hogy a román szomszédok bújtatták saját lakásukban a magyar szomszédot egész családjával együtt, megmentve így a szovjet deportálástól. Általában ez olyan esetekben nyilvánult meg, amikor a magyar szomszéd korábban ő maga is segített román szomszédjának a magyar közhatalom négy éve alatt 1940 és 1944 között ügyes-bajos dolgaiban, hivatali ügyei intézésében, vagy kiállt mellette adott esetben, ha a magyar hatóságokkal valamilyen konfliktusa akadt – magyarázta el a történész.
AZ ERKÖLCSI KÁRPÓTLÁS IS ELMARADT
Az egyre nagyobb eredményekkel járó kutatások nehézségeire jellemző példa, hogy az ötezer férfi neve közül mindössze hétszázötvenét sikerült feltárni. És végül még egy fontos megjegyzés: sem a román, sem az orosz politikai vezetés még elvi szinten sem kárpótolta a túlélőket a szovjetunióbeli szenvedéseikért. Ráadásul sok felelős ember még ma is úgy gondolja, hogy a kolozsváriak kényszertáborokba való elszállítása, rabszolga munkára való kényszerítése jogos tett volt.
„Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelem tanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak – jogtalanul. Minderről a GULÁG-év zárónapján esett szó február 25-én, amely rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm ősbemutatóját nézhettünk meg (Farkas György: „Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?”, Tóth Orsolya: „A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron”) valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésben vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is.
Erdélyi Eszkimó Péter
pestisracok.hu

Kolozsvári magyar színésznőt bántalmazott az ukrán rendező
Értesüléseink szerint verbálisan és fizikailag is bántalmazta a Kolozsvári Állami Magyar Színház egyik színésznőjét Andrij Zsoldak Németországban élő ukrán rendező, aki Henrik Ibsen Rosmersholm című darabját állította színpadra a kincses városban. A péntek esti bemutató szünetében történt agresszióról az áldozat egyik kollégája értesítette a rendőrséget, amely a Krónikának megerősítette a színháznál történt incidens tényét. Tompa Gábor, a teátrum igazgatója úgy nyilatkozott, az incidens „nem volt annyira súlyos, hogy bántalmazásról lehessen beszélni, bár kemény jelenet volt”.
Verbálisan és fizikailag is bántalmazta a Kolozsvári Állami Magyar Színház egyik színésznőjét Andrij Zsoldak Németországban élő ukrán rendező, aki Henrik Ibsen Rosmersholm című darabját állította színpadra a kincses városban. A péntek esti bemutató szünetében történt agresszióról az áldozat egyik kollégája értesítette a rendőrséget, amely a Krónikának megerősítette a színháznál történt incidens tényét. Az érintett színésznő megkeresésünkre nem kívánt nyilatkozni az ügyről, mint mondta, ezt a belső munkafolyamat részének tekinti, amit szeretne mihamarabb elfelejteni. Közölte, rendőrségi feljelentést sem tesz az ügyben.
Carmen Livia Jucan, a Kolozs megyei rendőr-főkapitányság szóvivője vasárnap a Krónikának elmondta, pénteken 21 óra 30 perckor érkezett riasztás az 112-es segélyhívószámon, miszerint agresszió ért egy színésznőt a sétatéri társulat előadása közben. A helyszínre kiérkezett rendőrök nem tudtak közvetlenül a sértett féllel beszélni, mivel a művész időközben a második felvonásban már ismét a színpadon játszott. A szóvivő kérdésünkre elmondta, a riasztás nem az áldozattól, hanem annak egyik kollégájától származott, a rendőröknek pedig ugyancsak más színészek írták le a történteket.
Megtudtuk, a rendőrök felkérték a színész kollégákat, tolmácsolják az áldozatnak, hogy adott esetben kérjen törvényszéki orvosi látleletet, de mindenképpen tegyen bűnvádi feljelentést az ügyben. Carmen Jucan rendőrügynök lapunknak elmondta, a rendőrség fizikai bántalmazás esetén csakis az előzetes feljelentés alapján indíthat eljárást. Az előadásban Imre Éva, Sigmond Rita, Bodolai Balázs, Bács Miklós és Kicsid Gizella szerepelt, akik az incidenst követően, a szünet után valamennyien végigjátszották a második felvonást. Az ügy pikantériája, hogy az agresszió áldozatává vált színésznő a Rosmersholmban egy olyan figurát alakít, akit a történet szerint bántalmaznak az egyik jelenetben.
„Túlságosan indulatos a rendező”
Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója megerősítette lapunknak, hogy incidens történt a pénteki bemutatón, de szerinte nem volt annyira súlyos, hogy bántalmazásról lehessen beszélni. „Valószínűleg összeszólalkoztak és maximum megrázta a színésznőt" – fogalmazott a Krónikának a direktor, hozzátéve, nem esett bántódása senkinek. „Valószínű, hogy egy hevesebb, indulatosabb pillanat volt" – tette hozzá Tompa Gábor, aki ugyan nem volt tanúja az incidensnek, de a szünet után értesült róla, és több embertől is tájékozódott. Felvetésünkre, hogy a rendőrséget is kihívták a helyszínre, úgy vélte, valószínűleg az ügyelő ijedhetett meg a hangoskodás hatására. „Helyesen is, elfogadhatatlan, hogy bántalmazás történjen, de végül nem történt" – fogalmazott a színházigazgató, aki szerint bár „kemény jelenet volt", nem fajult el odáig, hogy fizikai sérülés történjen.
Tompa maga is elismerte, hogy Andrij Zsoldak rendező túlságosan indulatos, és „kicsit kiszaladt a kontroll alól". Úgy vélte, az, hogy próbafolyamat során is voltak konfliktusok közötte és a színészek között, nem rendkívüli a színházi munkában. „Sok ilyenről tudunk. Olyanról is tudunk, hogy színészek összeverekedtek próbán, de ez egy idegfeszültséggel járó munka, megesik az ilyesmi" – mondta az igazgató-rendező, hozzátéve: a mostani esethez hasonló, „pletykaszinten történő, folyosórádión alapuló híreket nem jegyzi a történelem".
Kérdésünkre, hogy a történtek után a színház vezetősége kezdeményez-e kivizsgálást az ügyben, elmondta: ha az érintett fél azt mondja, hogy bántalmazás történt, és ennek bizonyítható nyomai vannak, megteszik. Úgy vélte, ennek megelőzésére is történhetett a rendőrség értesítése, és mivel az előadás folytatódott, szerencsére az indulatok is lecsillapodtak. „Egyelőre mindenki azt mondja, és ezt azért tudomásul kell vennünk, mivel egyöntetű jelzés a színészek részéről, hogy nagyon nehéz, kemény volt a folyamat, a rendező olyan dolgokat kért, amelyek a korlátaikat feszegették. Mindenki, még azok is, akik kikerültek a szereposztásból, hálásan gondolnak a folyamatra, mint olyanra, amelyben nagyon rég nem volt részük. Olyan igényességről, olyan kompromisszummentességről van szó, ami a színészeket mindenképpen előrelendítette és megváltoztatta. Ezt kell nézni, és senki nem bánja – egytől egyig mindenkit meg lehet kérdezni –, hogy része volt ennek a folyamatnak" – fejtette ki Tompa. Kérdésünkre, hogy a történtek fényében folytatják-e az együttműködést Andrij Zsoldak rendezővel, úgy nyilatkozott, „meglátjuk”.
A bemutatót követő ünnepélyes fogadáson egyébként Tompa Gábor és Visky András művészeti igazgató egyaránt jelen volt, és gratuláltak a rendezőnek – mint mondták, el voltak ragadtatva az előadástól. A színház Facebookján is látható fotók tanúsága szerint Tompa Gábor mosolyogva gratulált a vendégrendezőnek, méltatta munkásságát és a kolozsvári produkciót. Imre Éva, Sigmond Rita és Bács Miklós – a színházi életben szokatlan módon – nem jelent meg az állófogadáson.
Feszültségek a próbafolyamat alatt
Értesüléseink szerint Andrij Zsoldak az egész kolozsvári próbafolyamat alatt megalázó, autoriter, „diktatorikus” módon bánt a színészekkel, semmibe vette az ötleteiket, meglátásaikat, ezért sokan közülük felmondták a vele való együttműködést. A rendező egyébként többször is nyilatkozta már, hogy „ars poeticája” szerint a színészt szélsőséges körülményeknek kell kitenni a próbafolyamat során, ő pedig nem köt kompromisszumokat.
Mint a kincses városi bemutatót beharangozó sajtótájékoztatón nyilatkozta, nem volt egyszerű tető alá hozni az előadást, kezdetben 17 színésszel kezdte a munkát, végül hat színész játszik a produkcióban. Ibsen darabjából erdetileg háromfelvonásos, hatórás előadást készített elő Zsoldak, aztán később kivágták a második részt, így alakult ki a két részből álló négyórás produkció. Értesüléseink szerint a rendező munkamódszeréhez tartozik, hogy feszültséget és konfliktust szít, utolsó pillanatban dönt egy-egy előadás kimenetelét, vagy a produkcióban fellépő színészek kilétét illetően.
A jelek szerint Zsoldak nemcsak a színészek, de a közönség türelmét is próbára teszi – emiatt már konfliktusba került a kolozsvári színház alkalmazottaival tavaly novemberben az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon, amelynek keretében az Elektra című, általa rendezett produkciót mutatták be a szkopjei színház művészei. Úgy tudjuk, az előadás napján a rendező azt akarta elérni, hogy a kitűzött időponthoz képest egy órával később kezdjék a produkciót, mivel még „igazítani akar rajta”, azonban a szervezők megakadályozták végül ebben.
„Olyan rendező vagyok, aki semmi szabadságot nem ad a színészeinek”
Az Interferenciák fesztiválon Zsoldak az Elektra című előadásról szóló sajtóbeszélgetésen azt mondta, a szkopjei Macedón Nemzeti Színház színészei közül többen kiléptek a projektből, ezt azonban korántsem tartja problémának. „Jóval fontosabb, hogy kettejük döntése legyen az együttműködés, a színészé és a rendezőé, akárcsak a csóknál – ahhoz sem lehet egyoldalúan hozzáállni" – hangoztatta a művész.
A casting során nehezen talált rá a megfelelő címszereplőre, ráadásul a színésznőnek, akit kiválasztott, nemsokára eltört a lába, így új Élektra után kellett nézni. Második körben Darja Rizova mellett döntött, azonban állandó konfliktusban voltak az első hónapban, elmondása szerint úgy viselkedtek, mint két kutya, pár nappal a bemutató előtt lettek csak barátok. Adott ponton azt kérte a színésznőtől, hogy tegyen úgy a próbán, mintha a kutyája lenne, teljes mértékben adja át neki a hatalmat önmaga fölött – írta a Szabadság napilap. „Olyan rendező vagyok, aki semmi szabadságot nem hagy a színészeinek. Csak semmi improvizáció, minden másodpercet megrendezek” – fűzte hozzá.
Zsoldak 1962-ben született Kijevben, Moszkvában tanult rendezői szakon. Az ukrajnai Harkov Taras drámai színházának igazgatója volt, ahol több olyan előadást rendezett, amelyet számos európai ország színházi fesztiváljain mutattak be. Shakespeare Rómeó és Júlia című művéből készült feldolgozását betiltották Ukrajnában, azóta Berlinben él, de több országban rendez. Jelentős európai szakmai díjak birtokosa, a nagyszebeni színházban 2002-ben rendezett Othello?! című előadása a Szebeni Nemzetközi Színházi Fesztiválon a legjobb rendezés díját, az azévi UNITER-gálán pedig a legjobb előadás díját kapta. A Rosmersholmot szerdán 18 órától láthatja újra a közönség a kolozsvári színházban.
Kiss Judit, Pap Melinda, Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Tóth Ilonka – a budapesti Nemzeti Színház előadása Kolozsváron
A budapesti Nemzeti Színház az 1956-os forradalom 60. évfordulójának tiszteletére színre vitt Tóth Ilonka című előadással vendégszerepel a kolozsvári színházban Magyarország kolozsvári főkonzulátusának közreműködésével.
Az előadás április 6-án, csütörtökön este 7 órától lesz látható a kolozsvári színház nagytermében, jegyek vásárolhatók a színház jegypénztáránál naponta 10–14 óra között, valamint a www.biletmaster.ro weboldalon.
A Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója által rendezett előadás ősbemutatójára 2016 októberében került sor a varsói Teatr Polskiban, a magyar–lengyel szolidaritás éve, valamint a lengyelországi Magyar Kulturális Évad keretében. Az 1956-os forradalmat követő megtorlás első és egyetlen nyilvános pere a Tóth Ilonkáé volt azért, hogy a Kádár-rendszer bebizonyíthassa a világ közvéleményének: Budapesten nem ártatlan fiatalok harcoltak Magyarország szabadságáért, hanem köztörvényes bűnözők gyilkoltak ártatlan kommunistákat. A Moszkva közvetlen irányításával megrendezett színjátékper a huszonnégy éves medika beismerő vallomásával és kivégzésével ér véget – írja Szilágyi Andor, a történetet feldolgozó dráma szerzője.
Az előadás főszerepét Waskovics Andrea játssza. A produkció különlegessége, hogy Bodrogi Gyula, Csurka László, Dózsa László, Mécs Károly és Voith Ági színészek maguk is a forradalom résztvevői, tanúi voltak. További szereplők: Bánsági Ildikó, Bakos-Kiss Gábor, Rubold Ödön, Szélyes Ferenc, Krausz Gergő, valamint a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének hallgatói.
Krónika (Kolozsvár)

Bombával békét?
Fel sem ocsúdtunk még a legújabb merényletekből – hihetetlen, hogy az iszlám fanatikusok által eddig nem fenyegetett helyen, a putyini Oroszországban is oltottak ki ártatlan életeket a házilag gyártott bombák –, és máris rosszabb, súlyosabb esemény történik: vegyi fegyvereket vetettek be Szíriában, Amerika pedig határozottan, rakétákkal válaszolt. Hát ez már háború, s bármennyire messze van tőlünk, hatásait érezzük és érezni fogjuk.
A menekültválság és a terrorizmus mindennapjaink részévé vált, s noha minket – még? – elkerült mindkettő, aggódva lessük a híreket, fokozott figyelemmel követjük úton levő szeretteinket, üzleti utat és külföldi szabadságot egyaránt jobban megfontolunk, némelyiket el is napoljuk vagy lemondjuk, másfelé keresgéljük. Bizonytalanabb, fenyegetőbb, sötétebb lett a világ ezen a tavaszon, pedig az előző évek, évtizedek sem voltak felhőtlenek. A kommunizmusból felszabadult Romániának előbb délnyugati, utóbb északkeleti szomszédjában ropogtak a fegyverek, s a jelenlegi csend sem megnyugtató, különösen Ukrajnában, ahol rendezetlenül maradt a konfliktus. S hiába hittük, hogy legalább a terrorizmust illetően egyetértés van a nagyhatalmak között: lám, Moszkva elégedetlen Washington fellépésével, újabb feszültség mutatkozik az amúgy is viharos láthatáron... Ebben a szomorú időben a kereszténység egyik legnagyobb ünnepére, húsvétra készülődik. Erre kevesebb külsőség telepedett rá, mint a karácsonyra, kicsit jobban ráér befelé nézni a máskor látástól vakulásig hajtó ember is, elgondolkozni a maga, környezete és a világ sorsán. Talán kicsit jobban értékeli a nyúzott hazai polgár is, hogy békében élhet, még ha igazán sok és meg nem érdemelt bosszúsága van a hétköznapokban. Talán örül a tavasznak, a már nevével is derűt sugárzó virágvasárnapnak, a protestáns templomokban ilyenkor hitet valló fiataloknak, vagy annak, hogy a terrorizmussal vádolt kézdivásárhelyi férfiakat gyakorlatilag felmentették, szabadon térhetnek haza otthonukba, vidáman kergethetik a (csoki)nyuszikat gyermekeikkel; ez önmagában is ünnep, ami nevetségessé teszi a Bukarestben kikínlódott ítéletet. Örvendhetünk, hogy ez is megtörténhetett. Lényegében ez az egyetlen eszközünk a gondokat, válságokat erővel, fenyegetéssel, fegyverrel kezelő emberek és hatalmak ellen. A másik úton az elvakultság, erőfitogtatás, gyűlölködés menetel katonás sorban, mindent elgázolva és lerombolva, ami értékessé, élhetővé teszi a földet. Persze, a terrorizmust le kell győzni – ám egyelőre inkább a viszályok és veszélyek dagadását és szaporodását észleljük, nem apadásukat és fogyásukat. Úgy tűnik, ezen a legmodernebb haditechnika sem segít – üdvös lenne tehát valami más megoldást keresni a béke védelmére.
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Alexandru Rusu püspök és a kommunista rendszer (1945‒1963)

Még kubaiakat is fogtak a határőrök Temes megyében
MTI - A hétvégén több mint hatvan, Szerbiából átszökött illegális bevándorlót, köztük több kubai állampolgárt tartóztattak fel a román hatóságok – derült ki a román határrendészet vasárnap közzétett összesítéséből.
Vasárnap 44, szombaton 15 határsértőt fogtak el a szerb-román határon. A Románián keresztül Nyugat-Európába igyekvő határsértők többsége ázsiai országokból – Irak, Szíria, Líbia, India, Pakisztán – indult útnak.
Szombaton ugyanakkor az illegális bevándorlás megfékezésére Nagyzsám térségében végrehajtott művelet során a román határőrök kubai állampolgárokat, egy férfit, két nőt és egy gyereket is feltartóztattak. Kihallgatásuk során kiderült, hogy néhány hónapja érkeztek repülővel Moszkvából Szerbiába, és az Egyesült Államokba akartak eljutni.
A román határrendészet közölte: tiltott határátlépésért indít büntetőeljárást a feltartóztatott külföldiekkel szemben, ugyanakkor felvette a kapcsolatot a szerb hatóságokkal, hogy a két ország közötti visszafogadási egyezmény alapján előkészítse a migránsok visszaküldését Szerbiába.
A román határrendészet az utóbbi hetekben szinte napi rendszerességgel számol be határsértők elfogásáról, többnyire a szerb, esetenként a magyar határon. Áprilisban eddig 320, Szerbiából érkezett határsértő elfogásáról számolt be honlapján a román határrendészet és 23 olyan, Románia által már regisztrált migránst tartóztattak fel, akik illegálisan próbáltak átjutni a román-magyar határon.
A román határrendészet éves jelentése szerint tavaly egész évben 1075 illegális belépőt tartóztattak fel a déli, délnyugati határszakaszon, 549 emberrel szemben pedig akkor intézkedtek, amikor illegálisan akarták elhagyni az országot. Krónika (Kolozsvár)

Nemzeti Színház: Kolozsváron is remekelt a Tóth Ilonka
A szovjet elvtársaknak természetesen nem kell felállniuk – hangzik el többször is Tóth Ilonka kirakatperének tárgyalása során a budapesti Nemzeti Színház előadásában. Aki részt vett bírósági tárgyalásokon vagy filmekben látott ilyent, talán hihetetlennek tartja, hogy ez megtörténhetett. Pedig nem fikció ez, hanem valóság: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc véres megtorlásának néhány epizódja elevenedik meg Szilágyi Andor művében Vidnyászky Attila rendezésében.
Nehéz erről az előadásról elfogulatlanul írni, hiszen rég nem látott színházi ünnep volt Kolozsváron. 2016 októberében hasonló fergeteges siker övezte a darab ősbemutatóját Varsóban, a Teatr Polskiban, a Magyar–Lengyel Szolidaritás Évében. A számos méltató lengyel kritika közül álljon itt egy rövid mondat: „a politikai gyilkosság áldozatává lett fiatal, mélyen hívő, ártatlan Tóth Ilona a magyarok számára a megalázás, majd az elhallgattatás évei után újra felfedezett hősnő”.
A főszerepet játszó Waskovics Andrea maga is utolsóéves budapesti színis hallgató, akárcsak a 24 éves Tóth Ilonka, akit orvostanhallgatóként egy fővárosi kórház részlegvezetőjévé neveznek ki. A darab alaphangulatából és a forgószínpadnak megépített díszletből már az előadás első perceiben kiderül, hogy rendhagyó koncepciós per kellős közepébe csöppen a néző. Tökéletes korrajz ez a kommunizmusról, olyannyira hogy Moszkvától Berlinig bármelyik volt kelet-európai fővárosban játszódhatna. A szovjet elvtársak árgus szemei alatt készülődő perirat tartozékai – vallatás, jegyzőkönyvek és zsarolás céljából a hozzátartozó családtagok fogvatartása – annyira emberellenes körülmények között születnek, hogy még a magyar vallatótiszteknek is van némi lelkiismeret-furdalása, de ezen a rendszer kegyetlensége és abszurditása hamar átsegíti őket. Tóth Ilonkának, a 24 éves medikának az alapbűne az, hogy részt vett a forradalomban, gyógyítja a sebesülteket, majd később menedéket nyújt a felkelőknek azzal, hogy a kórházba utalja be őket. Erre épült tehát a koncepciós per, amely azt „bizonyítja”, hogy a fiatal orvosnő embert ölt a rendszer egyik felderítő tisztjének személyében. Innen már egyenes út vezet a megtorló Kádár-rendszer közismert tézisének kimondásához, hogy Budapest utcáin nem ártatlan és lelkes fiatalok harcoltak az ország szabadságáért, hanem köztörvényes bűnözök gyilkoltak kommunistákat. Nemcsak a karrierjét, hanem az életét is kockáztató védőügyvéd gigászi harca ellenére Tóth Ilonkát végül felakasztják.
A tömegjelenetekben dúskáló, a történelmi hűséget óraműpontossággal bemutató darab végkifejleteként a nézők a vártnál is többet kapnak. A Nemzeti Színház nagy öregjei – Bodrogi Gyula, Csurka László, Dózsa László, Mécs Károly és Voith Ági – nem csak a színészi mivoltukban alakítanak maradandót, hanem néhány gondolat erejéig megosztják a nézővel 1956-os élményeiket is. A legtöbben személyesen is részesei voltak a magyar szabadságharcnak, Voith Ági pedig színész édesanyjáról mesélt, aki 10 év hallgatással tiltakozott a Kádár-rendszer megtorlásai ellen.
Az előadás létrejöttét támogató Magyarország kormánya nevében Trócsányi László igazságügyi miniszter köszöntötte a kolozsvári közönséget.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Amit látsz, az nem igaz – a helyzet sokkal rosszabb
A román politikus ugyanazzal az ostoba természetességgel teszi meg a lépést a külföldiek elárulásától a saját népe elárulásáig. Sabin Gherman írása.
Ezek aztán kemények… Megjelenik a tévében Olguţa (Lia Olguţa Vasilescu munkaügyi miniszter – a szerk.) és a korrepetálás megadóztatásával fenyegetőzik, a Parlamentben pedig Iordache (Florin Iordache volt igazságügy-miniszter, jelenlegi képviselőházi alelnök – a szerk.) akarja törvénybe foglalni, hogy a pártoktól ne lehessen elkobozni az illegális kampánypénzeket. Hasonlóképpen szánakozva zokognak a román szegények sorsán, miközben 130 millió régi lejre kétszerezik meg a saját fizetésüket. Üvöltöznek, hogy nem vagyunk gyarmat, de amerikai adótörvényt akarnak – ez egy 74.608 oldalas törvény és a tengeren túli közgazdászok már évek óta küzdenek a leegyszerűsítéséért.
Rácuppantak az ostobák a marmaládéra, ez történik most. A totális kofák – a fodrászok rémei – vannak most hatalmon.
A legostobábbak megválasztották a legostobábbakat, mert különben nem tudom megérteni, hogyan kerülhettek bukovárisok az ország élére.
Ott van az a bukaresti is (Gabriela Firea főpolgármester – a szerk.), aki a legfájintosabb erkélyt akarja díjazni – miközben ő a haza újgazdagjaihoz méltó díszletben lakik, tengeralattjáró-ablakokkal a kandalló mellett. Amaz a Munkaügyi Minisztériumot uralja, miután Románia legtöbb segélyezettjével bíró megyéjének fővárosában szerezte a tapasztalatát. A Képviselőház munkaügyi bizottságának elnöke egy bizonyos Solomon (Adrian Solomon – a szerk.), aki felvilágosult kommunistának mondja magát – és igen, a híres Vaslui megyében szerzett közigazgatási tapasztalatával érkezett. A PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.)egy (természetesen bolygószintűen sikeres) ruhatervezőnőt (Liliana Turoiu – a szerk.) akar a Román Kulturális Intézet (ICR) élére ültetni, csakhogy ő nem igazán fogja fel, hogy egy jól felvarrt ingujjhoz nem nagyon illik a „meghoztam az apportomat” – ez inkább a román nyelv sliccéhez való, hölgyem. De az illető teleormani (Liviu Dragnea PSD-elnök származási helye – a szerk.), tehát egy meteorit sem robbanthatja ki a helyéből.
Miután látta, hogy mekkora hullámokat vet a progresszív adózás, a teleormani bég (Liviu Dragnea – a szerk.) úgy tett, mint általában: létezik egy szörnyűséges terv, mellyel el akarják érni, hogy az Európai Bizottság túlzott hiány miatt megbüntesse Romániát, összeesküvést forralnak a román szocializmus ellen, mi jót akarunk tenni, de a földönkívüliek nem hagyják. Még a pénzügyest is elküldte, hogy mindenféle zöldségeket meséljen nekünk, este pedig visszatért a képernyőkre a bég: nem vagyunk gyarmat, mi vagyunk itt örökre az urak, mânz-viezure-barză (a dákopatákat kifigurázó felsorolása a román nyelvben állítólag fennmaradt dák szavaknak – a szerk.). Mert amit látsz, az nem igaz…
Ez a banda valójában megérezte, hogy a civilizáció kihívásai itt hosszú távú megtollasodást ígérnek. Ezekben nincs bátorság világosan kimondani, hogy le sem szarják az Európai Uniót, de mindent elkövetnek, hogy kikerüljenek az Unióból: egy 3 százaléknál nagyobb hiány az euró-övezettől, vagyis az EU-hoz tartozás kiteljesedésétől való eltávolodást jelenti. Ezt akarják, a falu szélén a lábát lógató lusta banda gondolatmenetét követve: munkát keresek, de add Istenem, hogy ne találjak. Nem mutatkozhatnak Putyin ideológusaival, de Dugin a Parlamentben és a Bukaresti Főpolgármesteri Hivatal termeiben mutatja be ostobaságait; üvölt bennük a román büszkeség, de szintén ők csinálnak az emberek – egyszerű – ortodoxiájából egy kremli Cárnak megfelelő ideológiát. Szintén Moszkva szállította nekik az ügyeletes ellenségeket is: Soros és a nyitott társadalom, a multik, a külföldiek – arra az esetre, ha az emberek az itteni lopkodásokról kérdezgetik őket.
A román politikusnak egész történelme során nem okozott nehézséget keresztezett ujjakkal esküt tenni. Olyan természetességgel mondott egyet és csinált mást, mintha a világ népei hazugságon, ravaszkodáson, ügyeskedéseken alapulnának.
A román állam így, e politikusok kénye-kedve szerint épült föl
– és még csodálkozunk, ha valaki arra emlékeztet minket, hogy a mieink hazudtak az 1878-as berlini kongresszuson, hogy hazudtak az első világháborúban és hazudtak a másodikban is. Még most is hazudnak.
Úgy-ahogy bekerültünk az európai klubba, bekerültünk a NATO-ba is; így, bice-bócán is, de gyümölcsöző történelmi korszakban élünk – Romániának sohasem voltak ekkora biztonsági és jóléti garanciái, még akkor is, ha idegesít minket, hogy már nem vághatjuk bele a kést a disznóba és muszáj szétválogatnunk a szemetet.
Annak az eurovilágnak vagyunk a részei, ahova mindenki igyekszik, ott vagyunk, amiről a Szabad Európát, vagy az Amerika Hangját hallgatva álmodoztunk; még mindig itt vagyunk, de ezek vezetésével a világon nem lesz egyetlen normális ember sem, aki megbízna a kézfogásunkban – a román politikus pedig mindig ugyanazzal az ostoba természetességgel tette meg a lépést a külföldiek elárulásától a saját népe elárulásáig.
Sabin Gherman; foter.ro/cikk

Ki vezeti Romániát?
Iohannis, Dragnea, Tăriceanu, Grindeanu, a SRI (Román Hírszerző Szolgálat), a DNA (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság), az Antena 3, a SIE (Külügyi Hírszerző Szolgálat), a szabadkőművesek, az EU, a „Szolgálatok”, Oroszország, az USA, a Parlament. Ki vezeti Romániát?
Íme, egy újabb kérdés a „kába polgár” életéből! Azért alakult ki bennünk ez a tanácstalanság, mert mindenféle „gondokkal”, „riadóztatásokkal”, „leleplezésekkel”, „kampányokkal”, „sajtóbombákkal” bombáztak, mérgeztek és manipuláltak minket, melyek kikergettek bennünket az odúnkból. Már csak az érdekel minket, hogy megjelenjen a bankkártyánkon a bérünk, hogy idejében megkapjuk a nyugdíjunkat, meghozza a postás a gyermeknevelési segélyt, megtartsuk az állásunkat, milyen akció van a szupermarketben, legyen mit az asztalra tennünk, majd boldoguljunk! Túl kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy tudjuk, ki vezeti Romániát. És még ha keresnénk is a választ, ebben az életben nem fogjuk megtudni. A tévéinkben nincs egyetlen megbízható és ép elméjű ember, aki megmondhatná, ki vezet vagy legalábbis kik osztoznak a hatalmon (és a pénzen). Az – unalmas és középszerű – politikai színpadról csak annyit tudunk felfogni, hogy a PSD (Szociáldemokrata Párt) majd felemeli a béreket és a nyugdíjakat, méltányos módon, és ennyi. Az internetről még ennyit sem, túl nagy a nyüzsgés, túl nagy a zűrzavar, egy csomó „fake” (trükk, csinálmány) van.
„Ceauşescu idejében jobb volt”, mert pontosan tudni lehetett, ki vezeti Románia Szocialista Köztársaságot: Nicolae Ceauşescu. Persze, voltak olyan elméletek, melyek szerint állítólag Elena Ceauşescu, a Securitate vagy Moszkva vezetnek, de ezek szintén csak az elménket megzavaró hazugságok, tehát nincs értelme gyötrődnünk.
Amíg választ találunk egy ennyire nehéz kérdésre, hogy ki vezeti Romániát, talán azt kellene tudnunk, hogy ki vezeti azt az osztályt, részleget, céget, intézményt, vállalatot, multit, minisztériumot, közösséget, melyben dolgozunk. Azért, hogy tudjuk, ki irányítja a munkánkat és végső soron az életünket. Sőt, azt is, hogy kik irányítják a gyógyszer-, fegyver-, energia-, olajügyleteket, ahol a legtöbb pénz forog. Aztán azt is, hogy ki áll ezek mögött. Igen, ez egy bombakérdés egy összezavart, elködösített, agymosott, manipulált, felmosóronggyá tett polgár számára! Ki áll ezek mögött? Ki áll a tévé mögött, melyet estéről estére nézünk? Ki áll a kedvenc híroldal mögött? Ki áll a bérünket kifizető cégtulajdonos mögött? Ezt akkor sem tudnánk meg, ha kilenc életünk lenne.
Lehet, hogy a bizalom érzését kellene terjeszteni a polgárok tömegében. A bizalmat abban, hogy Romániát becsületesen, intelligensen, elképzelések (nagyon fontos az elképzelés!) alapján, profin vezetik. És akkor a legkevésbé sem érdekelne minket, hogy ki vezeti Romániát. De ki építhetné ki ezt a bizalmat? Ki? Azok, akik most vezetnek minket? A választottaink részéről kevés bizonyíték (tény) van arra, hogy ők vezetik Romániát. Annak alapján, amit ezekben az években láttunk, az egész inkább csak egy folyamatos verekedésnek tűnik a hatalomért.
Polgári minőségünkben mi is biztosak szeretnénk lenni abban, hogy valaki vezeti Romániát. Nem feltétlenül a neve érdekel minket, csak teljesen biztosak akarunk lenni abban, hogy Romániát vezetik. Jól.
(Petre Barbu / Adevarul.ro; Eurocom.wordpress.com; itthon.ma/szerintunk

Nemzetközi fúvószenei versenyen remekelt a Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar
A Fúvószenei Világszövetség (WASBE) égisze alatt első alkalommal szerveztek Romániában Nemzetközi Fúvószenekari Versenyt. A háromnapos rendezvénynek Csíkszentsimon adott otthont. A résztvevő zenekarok között első díjat kapott a Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar.
„Szombaton az Esztenafesztiválról indultunk a nemzetközi megmérettetésre Csíkszentsimonba, ahol a háromnapos fesztivál zajlott, és pontozási rendszeren alapuló megmérettetésen vettünk részt. A zsűri tagjai voltak: Anatoly Dudin, a moszkvai egyetem professzora, a Szerbiából érkezett Branislav Gagic tanár, továbbá a Kelet-európai Fúvószenekari Szövetség elnöke, Csikota József és Székely István nagyváradi zenetanár. Úgy sikerült, hogy a legtöbb pontot kaptuk, így a móri Ezüst minősítés mellé, most már egy szentsimoni első díj is van a tarsolyunkban – számolt be Köllő Dávid, a Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar ügyvezetője. Hozzátéve, ez az eredmény is egy nagyon fontos visszajelzés számukra.
A tekerőpataki fúvósok a második díjnak megfelelő pontszámot kapták a nemzetközi zsűri értékelése alapján.
„Igazán örömteli élmény volt konstatálni, hogy az erdélyi fúvószenekarok milyen magas szintre értek el az utóbbi években. Egyes zenekarok messze túlszárnyalták a várakozásaimat. Valami nagyon elindult és nagyon jó irányba. Ezúton is szívből gratulálok minden résztvevőnek. Fantasztikus élmény volt részt venni ezen az eseményen. Külön köszönet jár a szentsimoni Sándor Árpád karmester úrnak, hogy ilyen színvonalasan megszervezte a versenyt. Jó volt ott lenni! Nagyon örvendek” – fogalmazta meg üzenetét Székely István, a zsűri egyik tagja. A gyergyószentmiklósi fúvósok a hétvégi fellépés hozadékaként Szerbiába, Oroszországba kaptak meghívást nemzetközi fúvóstalálkozókra. Továbbá a jövő évi Nemzetközi Fúvószenekari Verseny helyszínéül Gyergyószentmiklóst választották, a gyergyói fúvósok lesznek a házigazdák.
A Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar legközelebb pénteken, a Pedagógusok Napján, szombaton Ditróban, majd a Nyári Kulturális Fesztiválon lép fel, és ekkorra várja a békési vendégeket is.
Baricz Tamás Imola Székelyhon.ro

Arany János, a nagy túlélő
(Beszélgetés Dánielisz Endre irodalomtörténésszel Szalonta Aranyáról)
A kétszáz éve született Arany János emlékének legismertebb nagyszalontai ápolója, Dánielisz Endre 92 éve az elmúlt közel egy évszázad zaklatott történetének lenyomata. Az ő „idegenvezetésével” igyekeztünk felfedezni Szalonta Aranyát.
– Nem sikerült megfejtenem, ezért a segítségét kérem: milyen eredetű név a Dánielisz?
– Az őseim ősei lengyelországi németek voltak, Danielek, ezt valamikor megfejelték egy -nak, -nek raggal, Petrus filius Danielis, azaz Daniel fia Péter. Az első, Nagyszalontára érkezett Dánielisz a nagyapám volt, Békéscsabáról jött, ahol több Dánielisz is élt, valamennyi fésűs kisiparos. Piacozni rándult át, aztán úgy döntött, itt telepszik le. Csabáról hozott feleséget, tizenhárom gyerekük született, tizenegy fel is nőtt. Köztük édesapám, aki kitanulta a mesterséget, igaz, míg a galíciai fronton harcolt, az apja dolgozott helyette. Rám meg úgy nézzen, hogy érettségizett fésűs segéd oklevelem van!
– Ezek szerint önt is fésűkészítőnek szánták?
– Nem feltétlenül, de dolgozni kellett, segíteni az édesapámnak, bár ő már gépesíteni is kezdett. Már Romániában éltünk, román nyelvű óvodába jártam, de egy tavaszi dalocskán és a „doamna” kifejezésen kívül semmi sem ragadt rám. Amúgy magyarul beszéltünk, magyarul játszottunk, magyar meséket hallgattunk. A református iskolába írattak be, de négy osztály elvégzése után, 1936-ban a szülők úgy döntöttek, hogy kezdjek el inaskodni, de azért folytassam a tanulást is az ismétlő iskolának nevezett román intézményben. Ott azonban csak mezőgazdaságot, gazdálkodást oktattak. Ezt azért mégsem, mondták a szüleim, menjek inkább gimnáziumba. Ma is csodálkozom, hogy négy magyar elemi után román nyelvű gimnáziumi osztályban hogyan voltam képes talpon maradni. Az oktatás azonban nem volt ingyenes, édesanyám igyekezett meggyőzni, hogy elégedjem meg a három gimnáziumi osztállyal, így lettem végül fésűs segéd. De jött akkor a kis magyar világ, én meg könyörögni kezdtem, hadd végezzem el a negyediket is, együtt jártam például Tőkés László püspök édesanyjával. Az iskola vége aztán már megint a román, sőt, a kommunista világba csúszott bele.
– Ennyi elég is volt a tanítóskodáshoz?
– Akkoriban igen. Előzményként azonban fontos megemlíteni, hogy mivel a fésűsségből már nem lehetett megélni, a szüleim korábban átvették a körösrévi Zichy-barlang melletti szálloda és étterem kezelését. A nyarakat barlangvezetőként töltöttem, szerettem is, pénzt is kerestem vele. A román-szovjet betörés elől azonban a szüleimnek menekülniük kellett, Élesden húzták meg magukat egy ideig, én is ott kötöttem ki. Egy vasárnapi ebéd alatt került a kezembe a kolozsvári Világosság című újság, azt olvastam benne, hogy nagy szükség van tanítókra, mivel sok fiatal maradt a háborúban, az anyaországból idetelepítettek pedig elmenekültek a román világ elől. Az is benne volt az újságban, hogy tanítókat fognak kiképezni, Kolozsváron kell jelentkezni. Kis híján otthagytam a vasárnapi ebédet, felültem az első arra jövő román katonai teherautóra, másfél hónap múltán pedig úgy jöttem haza Kolozsvárról, hogy okleveles tanító vagyok. Isten veled, fésűkészítő ipar!
– Az egyetemi tanulmányokat más kényszerítette ki, vagy saját belső igényessége?
– Egyértelműen én akartam tovább tanulni, előbb a teológián, aztán a Bolyai Egyetem pedagógia-lélektan szakán, bár a megszüntetéséig néprajzot is tanultam. Friss diplomásként Aradra helyeztek ki, a korábban elhanyagolt Dél-Erdély felemelése a kommunista világ első éveiben prioritás volt, 26 éves fiatalemberként tanítóképzőbe kerültem, csupa fiatal lány közé, egyiküket el is akartam venni, de ő mást szeretett. Szalontára visszakerülve a pedagógia-lélektan mellett orosztanárként is dolgoztam, majd miután a szovjetek elmenetelével megszűnt az orosz nyelv tanítása, átképeztem magam franciatanárnak, később latintanárnak. Sok esetben egyetlen órával jártam a tanítványaim előtt. Aztán elkezdtem magyar irodalmat is tanítani.
– Ebben a minőségében került az Arany-hagyaték környékére?
– A szalontai Arany-emlékápolást az Arany János Emlékegyesület kezdte, de azt a kommunisták felszámolták. Hazatérte után az illegális kommunista, Moszkvát is megjárt Bonczos István alapította az Arany János Irodalmi Kört, amely elsősorban a szocialista és szovjet irodalom népszerűsítésére jött létre, ennek vezetését bízták egy Aradról frissen érkezett tanárra – azaz rám. Tíz éven át művelhettem, amikor megjelent a Securitate az életemben, azt kifogásolva, hogy miközben valamennyi iskolai osztály kétnyelvű lett, micsoda dolog, hogy a színház és az irodalmi kör csak magyar nyelven működik. Besúgókat szerveztek be, aztán egyszer be is vittek, le kellett mondanom a kör vezetéséről, illetve az Arany Múzeum éléről. Nem adtam fel, a pionírházba mentem bábszínházat tanítani, mesekört vezetni. A líceumba az orosz, francia és a latin nyelv már említett oktatása hozott vissza, húsz év múlva pedig ki akartak nevezni aligazgatónak. Az ára az volt, hogy jelenteni kellett volna a Szekunak, s mivel nem vállaltam, másik iskolába, alsó tagozatra helyeztek. Onnan mentem nyugdíjba is.
– Mennyire élt Szalontán azokban az időkben az Arany-tudat?
– Jómagam elsősorban az emléktárgyak révén ismertem meg Arany Jánost, de mindig benne volt a levegőben. Mikó Pál tanító bácsi hívására lettem múzeumi idegenvezető, ő a földszinten várta a vendégeket, mi, diákok, harmadmagammal pedig egy-egy emeletre ügyeltünk fel. Gyerekkoromban azonban még csak vasárnap volt nyitva az emlékház, a kommunizmus hozta be, hogy egész héten nyitva tartó múzeummá váljon. A háború utolsó évében, amikor már nem tudták tartani Szalontát, a magyar parancsnok kiürítette a várost, a lakosság kétharmada elmenekült, a környékbeli románság, cigányság, no meg a szegényebb magyarok pedig kirámolták az üresen maradt lakásokat. Elsősorban élelemre vadásztak, de vittek, amit mozdíthattak. Akkor a múzeumot is kirabolták, de a Csonka-tornyot olyan masszív vaskapu védte, hogy gránáttal sem tudták berobbantani. Végül egy hátsó ablakon hatoltak be, és belülről robbantották ki a zárat. A nagyon szép Arany János-szobát tönkretették, pénz, kincs után keresve felvágták a párnákat, dunyhát, azóta sem került elő például a Gyulai Páltól kapott szőnyeg. Összesen 135 Arany János-emléktárgy veszett akkor oda. A könyvek, kéziratok szerencsére nem érdekelték őket.
– Múzeumigazgatóként hogyan igyekezett megismertetni nagy költőnk életének fontosabb állomásait, életművét?
– A földszintről felfelé haladtunk Arany életében is, míg a harmadik emeleten eljutottunk ahhoz a karosszékhez, amelyben kiejtette a pipát a kezéből, és meghalt. Elméletileg itt véget kellett volna érnie a tárlatvezetésnek, de a negyedik emeleten feltámasztottuk Arany Jánost. Mindezt művei fordításainak bemutatása révén, hogy a látogató lássa: Arany él, mi több, a világ minden pontján jelen van. A múzeum kialakításában jelentős momentum volt 1956 – persze még a magyar forradalom előtti hónapok –, amikor egyre többen érkeztek Magyarországról, a román kulturális minisztérium számára pedig fontos volt színvonalas Arany-múzeum kialakítása. Áldoztak is rá, öt lakóház árát fektették be az épület felújításába, az akkori múzeumtechnikának megfelelő, új tárlók beszerzésébe. Ezeket készülnek lecserélni a közeljövőben.
– Jól érzem, hogy az Arany-bicentenárium eseményei nem feltétlenül a kedve szerint valók?
– Ez már valóban nem az én világom. De ne aggódjanak, Arany János mindent túlél, és kizárólag ez számít.
DÁNIELISZ ENDRE
Irodalomtörténész, pedagógiai író, iskolapszichológus, Nagyszalontán született 1925. április 6-án. Szülőhelyén végezte a középiskolát, tanító volt Köröstárkányban, majd 1951-ben a Bolyai Tudományegyetemen megszerezte a pedagógia-lélektan szakos tanári diplomát. Középiskolai tanár Aradon; 1956-tól 1966-ig a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum igazgatója, majd ugyanitt iskolapszichológus, tanár. Több hazai és magyarországi kiadványban közölt, románul a Familia című nagyváradi folyóiratban. Szerkesztésében és előszavával jelent meg a Toldi és a Toldi estéje (1964, 3. kiadás Kolozsvár, 1976), valamint Tompa Mihály verseinek és leveleinek válogatása (Kolozsvár, 1977) a Tanulók Könyvtárában. Törös Lászlóval és Gergely Pállal sajtó alá rendezte Arany János Összes Művei XIII. kötetét (Hivatali iratok 1., Budapest, 1966) s a Könyvtári Szemlében (1972/2) bemutatta Arany János könyvtárát. A Mesetarisznya sorozat számára készült Kalevipoeg-feldolgozása (1970) németül is megjelent. Tevékeny szerepet tölt be Nagyszalonta irodalmi életében: a helytörténet, iskolatörténet, irodalmi folklórkutatás művelője. A Bonczos István és felesége, Nagy Ilona írók által alapított nagyszalontai Arany János Irodalmi Kör aktív szerzője és előadója volt (1955–1980), az újjáalakított kör tiszteletbeli örökös elnöke és aktív résztvevője. Fontosabb kötetei: Arany-emlékek Nagyszalontán. Tanulmányok, dokumentumok (Kriterion–Gondolat, Bukarest–Budapest, 1984), Arany János a szalontai iskolában (Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1992), „Szülőhelyem, Szalonta...”. Tanulmányok, esszék Arany János köréből (Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992). Arany szellemében. Nagyszalonta művelődéséért (Arany János Művelődési Egyesület, Nagyszalonta, 2001), Nagyszalonta jeles szülöttei (1–3., Békés Megyei Levéltár, Gyula, 2001). Díjak, elismerések: Magyar Kultúra Lovagja (2005), Fényes Elek-díj (2007).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sorostól a Csíki sörig
Mottó: Én sem rajongok a menekültekért.
Marcus Tullius Cicero De senectute 12.23.
Nincs pillanatnyilag divatosabb téma, mint Soros György és az ő cselszövése Európa ellen. Manapság ő az igaz hazafiak igazi ellensége, minden rossznak és ördögi tervnek szülője. A maga 86 évével és 25 és fél milliárdos dolcsi vagyonával (Forbes 2017-es adata világhálóban fönnakadva, valamint a nála szegényebbek szeme az irigységtől) félelmet kelt politikusokban, akik éppen szociáldemokratáknak álcázzák hataloméhségüket vagy illiberális demokráciákat pengető plakátokon, hisztériát pártprogandistákban. Zűrzavart kavar a köznapokban, és az a cél, hogy ne ő nevessen a végén. Miért, nem komédia az egész világpolitika manapság és a történelem folyamán számtalanszor? Már egy mosoly is tilos?!
Senki sem hiheti komolyan, hogy ezekkel a milliárdokkal, akár az általa támogatott civil szervezetekkel, melyek csak papíron erősek, és állítólag képesek döntő módon befolyásolni a világpolitikát, évente ide tud hozni Európa nyakára, gyomrára, torkára és munkaerőpiacára milliomnyi embert. Ez a fixációja (elmeállapotba beálló rögeszme) számos jelentős kis országnak, V négynek, a vén motorosoknak, a vén bakancsosnak és fiának, a huszárnak.
Komolyra fordítva a szót, nem Soros biztatja őket a bevándorlásra – a legtöbben életükben nem hallottak az amerikai milliomosról, nem tudják, hogy létezik, hogy magyar származású, sőt még ennél is egy lyukkal több. Ők elindulnak minden képzettség és megfontolás nélkül Nyugatnak, és azt remélik, valahol megállapodhatnak, ahol nincs háború, amelyet sajátjai vívnak sajátjaival. Tudathasadásos, polgárháborús állapot. Bezzeg, amíg volt gyarmati rendszer és voltak gyarmattartó nagyhatalmak, addig ilyen helyzet nem adódott. Ott viszonylagos nyugalom, biztonság és biztos nyomor uralkodott. Voltak európai fehér körök, katonák, iskolák, misszionáriusok, segélyszervezetek, szovjet propaganda és forradalmi sejtek vagy inkább sejtések. Sertések nem. Ezek ui. moszlimok. Keveseknek felemelkedési lehetőség, nyugati tanulmányok és alkalmazhatatlan európai demokráciamodell iránt táplált őszinte irigység valamint csudálat. (A csuda állat.)
Soros tulajdonképpen egy propagandaképződmény, bűnbak, végre valahonnan előkerített konkrétum a nagy migráció okaira és várható következményeire. Az ördög, akit el lehet ítélni, akinek pokolra küldése nem jár semmiféle következménnyel, mert messze van, mert öreg, s mert még annál is súlyosabb teher a vállán és lelkén a származása.
A demonizáció (ördögiesítés) folytatódik. Ilyenkor illik bevetni azt a jólinformáltságot, miszerint a nácizmus idején Magyarországon mentette az életét aljas üzletek révén (a 13-14 éves gyerek! – ahogyan ezt már megszokhattuk tőlük, akik a halál árnyékában is üzletelnek...), holott mindenki számára a saját élete lehet a legfontosabb, ennek mentése érdekében mindent megtesz. Ráadásul kivándorolt Magyarországról, ahol semmilyen esélye sem volt az elkövetkező negyenöt évben, hogy a London Economic Schoolban tanulhasson, oda legfennebb a stábgyerekek jutottak ki, de inkább Moszkvába küldték őket a KGST akadémiára, és hogy dollármilliomossá válhasson. Egyetlen milliomos pillanata a 46-os inflációban akadhatott volna, de azt pengőben adták ki jutazsákban, talicskán.
A legcifrább azonban, hogy az izraeli miniszterelnök is kihátrált Soros mögül, ui. Magyarországra látogat, és a budapesti követség tiltakozása a Soros-plakátok miatt kínosan érintette Bibi N.-t.
De jön a vizes világbajnokság, és a víz sok mindent elmos, a tudatot is át. Hosszú Katinkának majd aranyérmeket hoz és kíméletlen hajszát a Magyar Úszószövetség ellen, amely Katinka hosszas Soros-szindrómája.
Miképpen a Székelyföld Soros-fóbiája a medve. Az Ursus. Nem a sör. Az igazi sör neve: csíki.
SEBESTYÉN MIHÁLY / Népújság (Marosvásárhely)

Horthy Miklóst nem kell rehabilitálni
Folyamatos közéleti vita tárgyát képezi Horthy Miklós személye. A sokak által bűnösnek tartott kormányzó munkásságáról nincs egyetértés a történész szakmában. Raffay Ernő magyarországi történészt, nyugalmazott egyetemi tanárt Horthy Miklós megítéléséről kérdeztük.
– Nemcsak a Ceauşescu-rendszer Romániájában, hanem a kádári Magyarországon is a máig ható Horthy-kép rögzült sok ember gondolkodásában. A közbeszédben gyakran visszaköszön a „fasiszta-Horthy” jelző. Miért kezelte Horthy Miklóst közellenségként a kommunista történetírás?
– Magyarországon a közbeszédben ma is él, nem is kevés ember tudatában a negatív Horthy-kép. Ennek több oka van. Az 1945 után a választásokat elveszítő, azonban a szovjet megszálló hatóságok segítségével, erőszakkal hatalomra került – 1919-es gyökerű, önmagát kommunistának maszkírozó – baloldal a Horthy nevével fémjelzett korszakot megsemmisítendő ellenségének látta. Nem véletlenül, ugyanis 1920–1944 között a szó szoros értelmében üldözték a (csekély létszámú) hazai kommunistát. Sallait és Fürstöt, a két terroristát kivégezték, Rákosit és Vass Zoltánt fejenként 16 év börtönre ítélték. A Horthy-korszakban nemcsak belügyi, hanem szellemi irtóháború is zajlott az osztályharcos kommunizmus ellen. Ennek megfelelően a szovjet Vörös Hadsereg megszállásától (1944–1945) a Moszkvából hazajött (s szinte mindegyik szovjet titkosszolgálatnak dolgozó) kommunisták megkezdték a polgári- és nemzeti erők megsemmisítését és kivonását a (politikai) életből.
Az egész magyar politikai, oktatási- és sajtórendszert úgy alakították át, hogy az gyalázta a Horthy-korszakot. Ez 45 éven keresztül zajlott, és a baloldali (liberális és szocialista) körökben még most is folytatódik. Horthyról kizárólag elfogult, hazugságoktól és ügyes ferdítésektől sem mentes képet alkotnak ma is az állami egyetemeken és a Magyar Tudományos Akadémián.
– A Tanácsköztársaság bukását követően, a Horthy Miklós által vezetett magyar kormány az Antant támogatását élvezte. Az új hatalom mennyire törekedett a jogállamiság kialakítására, illetve az új kormányzó milyen mértékben hunyt szemet az önbíráskodás felett?
– Az 1919-es kommunista rombolás után – megtetézve a román, cseh és szerb megszállás rablásaival (pl. csak a román hadsereg mintegy 30 ezer vagon rabolt holmit vitt ki az országból) – stabilizálni kellett az országot. Elsőként a politikai stabilizációt, majd a gazdaságit (20-as évek), közben pedig (mivel nemcsak a háborút, hanem a békét is elveszítették a magyarok, jórészt a kommunisták és Károlyiék tevékenységének köszönhetően) a lelki stabilizációt kellett végrehajtani. Tény, hogy először volt a vörösterror, s erre adott válasz volt a magyar nemzeti erők visszavágása. Ez utóbbi nem terror volt, hanem a nemzet egészségesen maradt tagjainak/szervezeteinek jogos visszavágása (lásd Prohászka Ottokár püspök álláspontját). Tehát: nem kell vörösterrort bevezetni, és akkor nem lesz „fehérterror”. Horthy szerepe itt kimondottan pozitív: miután ténylegesen kezébe került a hatalom, leállította a durvább üldözéseket, éppen a mielőbbi normalizáció érdekében.
– A két világháború közötti Magyarország trianoni poraiból éledt újjá. Mai szemmel nézve mennyire nevezhető ez a két évtized gazdasági és szociális sikertörténetnek?
– A politikai megerősödés után (amit jórészt gróf Bethlen István hozott létre) a Magyar Királyság európai demokrácia lett, a szó liberális értelmében. Azzal a kivétellel, hogy az országban nem működhetett olyan politikai párt, amely az osztályharcra uszított. Ráadásul Bethlen a 20-as évek közepén jó kompromisszumot kötött a szociáldemokratákkal. A gazdasági konszolidáció a 20-as évek második felére stabilizálta a kapitalista gazdaság működését (a régi iparágak elérték az 1913-as termelékenységi szintet, új pénzt s új iparágakat hoztak létre: elektronikai ipar, vegyipar stb.). A Horthy-korszak teljesen új szociálpolitikát vezetett be: a dolgozók juttatásait az angol szociálpolitika sarkpontjaihoz mérték, de úgy, hogy a különféle juttatások százalékai nagyobbak voltak, mint Angliában. 1927–28-ban létrehozták az OTI-t (Országos Társadalombiztosítási Intézet), amely koordinálta a teljes szociálpolitikát. Az 1927/XXI. törvénycikk a kötelező betegségi- és balesetbiztosítási törvény az ipar és kereskedelem, a közlekedés dolgozóira, a háztartási alkalmazottakra és a különböző hivatalok (közjegyzői, ügyvédi irodák), az orvosi rendelők és a szerkesztőségek munkatárasaira vonatkozott. Eszerint az igényjogosultságot a monarchiabeli 20 hétről 52 hétre (!) emelték, úgy, hogy a táppénz a fizetés 55–75 százalékára nőtt (Angliában ez 18–32 között mozgott). Baleset esetén a dolgozó 60–66 százalékot kapott (Angliában 31–56-ot). 1928-ban az öregségi-, rokkantsági, özvegységi- és árvasági biztosításról szóló törvény hasonló szemlélettel kezelte a dolgozókat. 1920–1930 között országos lakásépítési program indult (nagyon sokan menekültek, természetesen lakás és pénz nélkül a megszállt területekről Magyarországra): 10 év alatt mintegy 290 ezer új ház és lakás épült; ez mintegy 25 százalékos növekedést jelentett. A Horthy-korszakban a százezer lakosra jutó orvosok száma majdnem a duplájára, a kórházi ágyak száma 329-ről 467-re nőtt. Sokáig elmaradt azonban a mezőgazdasági munkások és a munkanélküliek biztosítása, a hitbizományi birtokok felülvizsgálata – tény, hogy a 30-as években ezekre nézve is történtek változtatások. Tehát: a horthysta kormányok komoly szociálpolitikai intézkedéseket hoztak – természetesen olyan arányban, ahogyan egy kirabolt és megcsonkított ország anyagi helyzete engedte.
– A Horthy-korszak egyik fő vezérfonalává vált Trianonban a magyarsággal elkövetett történelmi igazságtalanság jóvátétele, a revíziós politika. Mennyire volt ebben partner a magyar társadalom, a magyar pártok?
- A korszak mindegyik kormányának legfontosabb külpolitikai célja a területi revízió volt: visszavenni azt, ami a miénk. Megszállás alatt lévő magyar népcsoportok területi autonómiája eszébe sem jutott senkinek. Megítélésem szerint most is csak ez volna helyes álláspont. A magyar társadalom és az összes politikai párt egyetértett ezzel: senki nem mondott olyan vicceset – a politikai öngyilkosságot kockáztatva –, hogy mondjuk Kassa vagy Marosvásárhely környéke vívja ki a területi autonómiát: ez ugyanis az akkori felfogás szerint a megszálló ország határait stabilizálta volna. Az akkori magyarok pontosan tudták, hogy – a nagyhatalmi erőviszonyokat kihasználva – nagyobb az esélye a revíziónak, mint a megszálló akármelyik kormánytól, parlamenttől kivívott autonómiának. A Horthy-korszak magyar embere (mind Budapesten, mind Kolozsváron) egyetlen, egységes magyar etnikai és politikai nemzetben gondolkodott.
– Egyes történészek szerint a bécsi döntéssel visszaszerzett utódállamokban levő magyar területek elsősorban a német szövetségesnek köszönhetőek. Horthy mennyire volt Hitler megbízható szövetségese?
– Magyarországon háromféle történész létezik: szocialista (kommunista), liberális és konzervatív. Az első két irányzat (szocialista és liberális) történészei szerint Horthyék Hitlertől kapták vissza a területeket 1938–1941 között. Ez nem felel meg a valóságnak: a magyar kormányok kiváló diplomáciai tevékenységgel, helyenként katonai fenyegetéssel érték el a négyszeres határmódosítást. A részletes bizonyító tények leírására itt nincs tér, ám való igaz, hogy a történelem által akkor felkínált lehetőségeket a magyar kormányok ügyes politizálással és brutális haderőfejlesztéssel ki tudták használni. (Hasonló nagy lehetőségek adódtak volna 1999–2009 között, amikor egyetlen magyar kormány sem ismerte fel az adott lehetőségeket, pedig három utódállamból kettő fölbomlott.) Ami Horthy személyét illeti: 1920 után a Magyar Királyság harapófogóba került: Leninékkel ideológiai különbség, a szomszédos megszálló országokkal területi gondok, s az őket támogató nyugati hatalmakkal pedig ezek támogatása miatt nem lehetett politikai szövetséget kötni. Maradt az egyre erősebb Németország – ott meg az volt a baj, hogy Hitler a román olaj miatt inkább Romániát, mint Magyarországot támogatta. A magyar vezetés a II. bécsi döntés előtt éppen a Románia elleni katonai fenyegetéssel győzte meg Hitlert az erdélyi kérdés rendezéséről.
– A Horthy-korszak sokat vitatott része a kormányzó és a magyar zsidóság viszonya. A kormányzó idején jelentek meg a zsidótörvények, illetve hozzá köthető a vidéki zsidóság egy részének a deportálása. A háború után Horthyt nem állították bíróság elé. Nem volt ellene terhelő bizonyíték, vagy ebben más okok is közrejátszottak?
- – Szerintem Horthy, mint minden normális ember, nem szerette a Tanácsköztársaság gyilkosait, akik között aránytalanul sok volt a zsidó (az első népbiztosok közül 89,5 százalék zsidó, egy részük korábban szabadkőműves). Bethlen gróf tanácsára azonban az ország gazdasági konszolidációjához felhasználta a zsidó kézben lévő nagytőkét. Emiatt eltörölték a numerus clausust, s teret engedtek a hazai zsidó nagytőke további tevékenységének. A háború végén mind az amerikaiak, mind Sztálinék tudták, hogy Horthy nem bűnös, emiatt nem állították bíróság elé. Horthy 1944 kora nyarától sok hazai zsidót mentett meg annak ellenére, hogy politikai, sőt katonai hatóköre csökkent. E megmentett emberek és leszármazottaik 1945 után mind a mai napig sajnos gyalázzák a kormányzót.
– Magyarországon folyamatos viták vannak a szoborállítások ügyében. Miközben Horthynak vagy a hozzá hasonló jobboldali politikusoknak nem lehet szobrot állítani, az ország tele van kommunista múltú emberek szobraival. Mennyire jellemzi ez a kettős mérce a mai magyar történetírást?
– Ma sok magyar azt gondolja, ne bántsuk az egykori áldozatok itt élő leszármazottait, tehát ne állítsunk szobrot Horthynak sem. Aki ugyanis nem akar vagy nem mer szobrot állítani, az kimondatlanul is elfogadja a kormányzó bűnösségét. Ez helytelen álláspont, mivel Horthy a 20. század három legnagyobb magyarjának egyike. A megoldás az lehetne, hogy Horthy szobrot kapna az Országgyűlés előtti téren. Természetesen lovas szobrot. (Egyes Horthyt gúnyoló szegény kollégáimnál néha nem tudom eldönteni, Horthyt utálják-e jobban vagy a lovát.) Ez nem a kormányzó, hanem a szoborállítók számára jelentene megtiszteltetést. A magyarországi történetírás szellemileg katasztrofális helyzetben van: az MTA történészei között kizárólag liberális és szocialista (volt kommunista) történészek vannak. Amíg ők vannak ott (és az állami egyetemeken), addig Horthy megítélése változatlan marad.
– Lehet-e rehabilitálni Horthy Miklóst a maga eredményeivel és bűneivel együtt?
– Ez komoly és fontos kérdés. Nem is rehabilitálni kellene – hiszen őt semmilyen bíróság nem ítélte el, – hanem értelmes politikai, előtte szakmai vitával tisztázni kellene a történelmi szerepét. Sajnos ameddig a magyar történetírás ilyen tragikusan nemzetellenes kezekben van, erre nem sok az esély.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hajózhatóvá teszik a Temesvárt a Tiszával összekötő Bega-csatornát
Az EU támogatásával teszik újra hajózhatóvá Romániában és Szerbiában is a Temesvárt a Tiszával összekötő Bega-csatornát – közölte szerdán internetes oldalán az Adevarul román napilap. A lap híradása szerint a Temes megyei önkormányzat és a Bánsági Vízmedence Vízügyi Igazgatósága (ABAB) szerdán írta alá a szerződést a Bega-csatorna hajózási infrastruktúrájának a helyreállítása elnevezésű projekt finanszírozásáról.
A Románia – Szerbia interregionális fejlesztési program keretében megvalósuló projekt értéke csaknem 14 millió euró, melynek felét Romániában, felét pedig Szerbiában használhatják fel.
A romániai költségek 85 százalékát az Európai Unió forrásaiból, 13 százalékát a román költségvetésből, két százalékát pedig a Temes megyei önkormányzat költségvetéséből biztosítják. A Bega-csatorna romániai szakaszán felújítják a románszentmihályi (Sanmihaiu Roman) zsilipet, vásárolnak két uszályt és egy kotróhajót, és elkészítik a csatorna melletti határátkelőhely megvalósíthatósági tanulmányát.
Vajdaság tartomány a projekt keretében felújíttatja a felsőittebei (Srpski Itebej) és a begafői (Klek) zsilipeket, kotróhajót vásárol a csatorna karbantartására, és megépíti a csatorna melletti kerékpárutat. Titu Bojin projektgazda ABAB vezérigazgatója elmondta, a szerződés értelmében 48 hónap alatt kell elvégezni a munkálatokat, de reményét fejezte ki, hogy jóval a határidő előtt megindulhat a hajóforgalom Románia és Szerbia között a Bega-csatornán. Hozzátette, ehhez az is szükséges, hogy a vajdasági kormány is hozzájáruljon a vízi határátkelő megnyitásához.
A Bánságban a 18. század elején berendezkedő osztrák adminisztráció 1732-ben tette hajózhatóvá a Bega-csatornát. A 19. században duzzasztógátakkal és zsilipekkel érték el, hogy immár nagyobb hajók is eljuthattak Temesvárra. A hajózható Bega-csatorna alapozta meg Temesvár és a Bánság gazdasági felemelkedését. Az itt megtermelt gabonát, később pedig a Temesváron gyártott ipari termékeket is vízi úton szállították el. Hajón érkeztek Temesvárra a városban épült gyárak berendezései és 1857-ben az épülő Szeged-Temesvár vasútvonal első gőzmozdonyai is.
A begai hajózást a trianoni határok lehetetlenítették el. A Románia és Jugoszlávia közötti hajóforgalom 1958-ban állt le végképp. A Moszkvából irányított Jugoszlávia-ellenes kampány idején ráccsal zárták el a Bega medrét, hogy még búvárok se juthassanak át a folyón egyik országból a másikba. A csatorna romániai szakaszán az 1960-as évekig közlekedtek hajók.
Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma

Kelemen Hunor, a szélsőséges
A románságnak el kell fogadnia, hogy az erdélyi magyarság nem fogja tudni és nem is akarja ünnepelni 1918-at. Kelemen Hunor mondta ezt nemrég a kolozsvári Szabadság című napilapnak adott interjúban, s a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke vélhetően álmában sem gondolta volna, hogy napokon át tartó hisztériahullámot indít el a magyarok többsége számára szinte közhelyes megállapítással. A bukaresti napilapok többsége felháborodott véleménycikkekben versenyt futott az RMDSZ-elnök elítélésében.
A Realiatea hírtelevízió több napon át emelte az egyik legnézettebb esti műsorának fő témái közé a „botrányos” kijelentést, a meghívottak hosszú monológokban gyalázták Kelemen Hunort, az RMDSZ-t és a magyar kormányt. A legnagyobb visszhangot kiváltó kommentár azonban Vasile Antonie Tamas előpataki ortodox pap Facebook-bejegyzése volt, amelyben egyebek mellett egy senkinek nevezte Kelement, aki „meggyalázza azt az országot, amely pénzt ad neki azért, hogy kigúnyolja szimbólumait és népét”. Az RMDSZ tiltakozása után később a görögkeleti egyház vezetése elhatárolódott a pópa megnyilvánulásától, s szigorúan magánvéleménynek minősítette azt.
Az ellenzéki jobboldali Nemzeti Liberális Párt részben magyar származású elnöke, Ludovic Orban is fontosnak tartotta az állásfoglalást: sértőnek nevezte a románokra nézve Kelemen nyilatkozatát. Az akadémiai, üzleti szférát, szakszervezeteket és szakmai szervezeteket tömörítő Románia Modernizálásáért Nemzeti Koalíció előbb az RMDSZ-vezető román állampolgárságának megvonását sürgette, néhány nappal később pedig annak a magas rangú állami kitüntetésnek a visszavonását követelte, amelyet éppen a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében tett erőfeszítéseiért adományoztak Kelemennek.
Tény, hogy az állítás igazságtartalma ellenére, ilyen nyíltan az RMDSZ vezetése részéről az utóbbi huszonhét évben még nem fogalmazódott meg a Románia és Erdély egyesülését jubiláló nemzeti ünneppel kapcsolatos magyar hozzáállás. Az erre érkezett reakció mégis aránytalanul hangos volt és olykor egyértelműen soviniszta jelleget öltött. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy a kabinet, a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) és s a baloldalhoz közel álló média szinte teljesen mellőzte a témát, nem szállt be a nacionalista licitbe. Ez pedig némi magyarázatot ad a Kelemenre – és közvetett módon az erdélyi magyarokra – zúduló gyűlölethullám miértjére is.
Az RMDSZ parlamenti együttműködési megállapodást kötött a szociáldemokratákkal, s az utóbbi hónapokban ehhez szigorúan tartotta magát, megszavazott minden olyan kezdeményezést, amely létfontosságú volt a Liviu Dragnea vezette pártnak, beleértve saját miniszterelnökének lecserélését. Ezáltal Kelemen Hunorék a jobboldali ellenzék egyik fő céltáblájává váltak. Az RMDSZ-t szidni hálás feladat, hiszen a román szavazók többségét amúgy is zavarja, hogy „a magyarok” állandóan kormányon vagy a hatalom közelében vannak. Ráadásul az RMDSZ szidalmazása és a magyarellenesség között nagyon vékony a határvonal, és ezt sokszor tudatosan lépik át a politikusok, véleményformálók.
Kelemen Hunorék démonizálásával az ellenzék egyszerre három dolgot próbál elérni: hazaárulónak minősíti a szociáldemokratákat, amiért egy „románellenes” párttal szövetkezik, igyekszik felkorbácsolni a kedélyeket a PSD-n belül, kihasználva, hogy a baloldalon belül is sokakat zavar az RMDSZ-szel való kokettálás, s végül egy patriótaattitűdöt próbál magára ölteni, amelyet most, a nagyromán centenárium küszöbén különösen szívesen fogad a potenciális szavazó.
A belpolitikai motivációkkal párhuzamosan elkezdődött egy karaktergyilkossági kísérlet is Kelemen Hunorral szemben. Az RMDSZ elnöke „szélsőséges”, „románellenes” és a „nacionalista, revizionista, Európa-ellenes, oroszbarát” Orbán Viktor bábja. S miután az ellenzék a szociáldemokratákra is igyekszik ráaggatni a Nyugat-ellenes jelzőt, szépen összeáll a kép egy hazafiatlan, a román érdekeket semmibe vevő, Moszkva felé kacsingató hatalmi szövetségről. Amelynek egyetlen alternatívája az Európai Unió és az Egyesült Államok irányába elkötelezett jobboldali erő, a Nemzeti Liberális Párt, fő szövetségesével, Klaus Johannis államfővel.
A szász származású elnök – aki korábban a Romániai Németek Demokratikus Fórumát vezette – egy szászkeresztúri fesztiválon kijelentette: a romániai szászok a románokkal együtt ünneplik meg 2018-ban Erdély és Románia egyesülésének centenáriumát.
Nyilvánvaló üzenet volt ez Kelemen Hunornak, s általában a magyaroknak. Arról már nem esett szó az államfői beszédben, hogy tulajdonképpen kik is ünneplik, hiszen a szász közösség gyakorlatilag eltűnt Erdélyből. Az egykoron negyedmilliós kisebbség létszáma mára alig több mint tízezerre apadt, közülük sem mindenki német anyanyelvű. Ahogyan egy kommentelő a Facebookon megjegyezte, alighanem Németországban lesz az önfeledt ünneplés. Oda vándoroltak ki és ott élnek a mai napig Johannis szülei is.
A Kelemen-féle nyilatkozattal, s az azt követő nacionalista lavinával elindult a magyar–román kölcsönös kóstolás időszaka. A nagy hangzavarban egyébként máris megjelent néhány olyan román újságcikk, amely megértő az ünneplést mellőző magyarokkal. Jó esetben idővel egyre bővül ez az elfogadó réteg a véleményformálók körében. A rosszabbik változat szerint – ez a valószínűbb – mostantól kezdve nagyítóval figyelnek majd minden centenáriummal kapcsolatos magyar megnyilvánulást, és a hisztéria állandósul.
Jövőre döntő lesz a magyar–román együttélés hangulatát illetően, hogy miként viszonyul a kérdéshez a bukaresti kormány, illetve a hatalmon lévő szociáldemokraták. Csendben maradnak, avagy beszállnak a magyarellenes licitbe? Nyilván ez szorosan összefügg az RMDSZ-szel való együttműködéssel is. De ugyancsak meghatározó lesz az erdélyi magyarok közérzetére, hogy sikerül-e végre egy határozottabbat lépni előre a magyar–román államközi viszony alakításában. Egy államfői vagy miniszterelnöki találkozó pozitív üzenete akkor is jótékony hatású az együttélésre, ha nem párosul valamiféle írott megállapodással.
Pataky István / Magyar Idők (Budapest)

Szerdán van a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja
Augusztus 23-án, az 1939. évi Molotov-Ribbentrop-paktum aláírásának évfordulóján tartják a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapját.
A sztálini Szovjetunió és a náci Németország közvetlenül a második világháború kitörése előtt kötött az egész világot megdöbbentő megnemtámadási szerződést. Sztálin azután döntött a kommunista mozgalmat is erkölcsi válságba sodró megállapodás mellett, hogy kudarcot vallottak a nyugati hatalmakkal az együttműködésről folytatott tárgyalásai, miközben a Szovjetunió távol-keleti határait Japán fenyegette. A kiegyezés a Lengyelország, majd Nyugat-Európa lerohanását már eldöntő Hitlernek is kapóra jött, mert így elkerülhette a kétfrontos háborút.
A dokumentumot 1939. augusztus 23-án írta alá Moszkvában Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter, az aláírással életbe is lépett, de ratifikációs folyamata csak szeptember 24-én zárult le, amikor már javában folyt a második világháború. A hét cikkből álló, tíz évre kötött egyezményben a felek arra kötelezték magukat, hogy tartózkodnak „az egymás ellen irányuló minden erőszakos ténykedéstől, minden támadó cselekménytől és minden támadástól, akár külön, akár más hatalmakkal együtt”.
A szerződésnek titkos záradéka is volt, amely német és szovjet érdekszférákra osztotta fel Kelet-Európát. A kiegészítő jegyzőkönyv meglétét a Szovjetunió egészen a gorbacsovi peresztrojkáig tagadta, de a területi osztozkodás pontosan úgy történt, ahogy a szerződésben rögzítették. A paktum azonban csak elodázta a két diktátor összecsapását: Hitler, miután már nem fenyegette a kétfrontos harc veszélye, 1941. június 22-én elindította hadosztályait a Szovjetunió ellen.
A hitleri Harmadik Birodalom 1945-ben megsemmisült, de a szovjet érdek-szférába került kelet- és közép-európai országokban kommunista diktatúrák épültek ki, és különböző formában, az elnyomás eltérő módozataival egészen az 1990-es évek elején bekövetkezett rendszerváltásig fennálltak.
A 2008 júniusában Prágában tartott Európa lelkiismerete és a kommunizmus című nemzetközi konferencián Václav Havel volt cseh államfő kijelentette: Európa rendkívüli felelősséget visel a nácizmusért és a kommunizmusért, azért a két totalitárius rendszerért, amely ezen a földrészen jött létre. A tanácskozás résztvevői, majd szeptemberben az Európai Parlament (EP) magyar, észt, brit, német és lett képviselői javasolták, hogy augusztus 23-át nyilvánítsák a totalitárius rendszerek áldozatainak emléknapjává.
Az EP 2009 áprilisában állásfoglalásban javasolta az emléknap megtartását. Az Európai Unió igazságügyi miniszterei 2011. június 10-én, a magyar EU-elnökség alatti utolsó ülésükön lengyel, magyar ás litván kezdeményezésre közös állásfoglalásban emlékeztek meg a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozatairól. A dokumentum emlékeztetett a totalitárius rezsimek áldozatainak emléknapjára, és felkérte a tagállamokat: vizsgálják meg, hogy saját országuk történelmének és sajátosságainak fényében milyen módon történjen a megemlékezés.
Az emléknapot először 2011-ben tartották meg. A soros elnök, Lengyelország fővárosában, Varsóban megrendezett uniós kormányzati szintű konferencián megegyeztek, hogy több országot átfogó hálózatot állítanak fel a totalitárius rendszerek kutatására. A platform 2011. október 13-14-én Prágában tartott alakuló ülésén született megállapodást 13 ország 19 intézete írta alá.
Másodszor 2012-ben Budapesten tartottak megemlékezést. A Szembesítés a múlttal – a totalitárius diktatúrákat követő jogi elszámoltatás tapasztalatai címmel rendezett konferencián uniós igazságügyi miniszterek és államtitkárok is részt vettek. Az európai emlékezetintézetek vezetői közös nyilatkozatot írtak alá egy európai múzeum létrehozásáról, melynek feladata a kommunista, a nemzetiszocialista és egyéb totalitárius rendszerek működésének és bűneinek feltárása, bemutatása.
2013-ban a soros EU-elnök, Litvánia fővárosában, Vilniusban emlékeztek meg a totalitárius diktatúrák áldozatairól a három balti ország igazságügyi minisztere, a magyar, a cseh, a lengyel, a román és a horvát kormány képviselőinek részvételével.
2014-ben Kövér László, az Országgyűlés elnöke és Norbert Lammert, a német Bundestag elnöke közös nyilatkozatot adott ki az emléknap alkalmából. Ebben rámutattak: a Molotov-Ribbentrop-paktum „felosztotta kontinensünket a szovjet és a nemzetiszocialista erőszakuralmi rendszerek között”, és még évtizedekig döntően meghatározta Európa sorsát a második világháború következtében tartóssá vált megosztottsággal.
2015-ben az észt fővárosban, Tallinnban rendeztek konferenciát az emléknap alkalmából. Az ott elfogadott nyilatkozat szerint fel kell lépni a totalitárius rendszerek ellen, függetlenül attól, hogy mely ideológia talaján állnak, illetve milyen formában jelentkeznek. Rögzítették azt is, hogy a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozatainak joguk van az igazságszolgáltatáshoz.
Tavaly Pozsonyban, a soros EU-elnöki tisztet betöltő Szlovákia fővárosában rendeztek konferenciát a totalitárius diktatúrák európai emléknapja alkalmából. A Növekszik a radikalizmus az EU-ban elnevezésű tanácskozáson az uniós igazságügyi miniszterek nyilatkozatban hangsúlyozták: készek a jövőben mindent megtenni azért, hogy vissza tudják szorítani a növekvő radikalizmust és szélsőségességet.
MTI; Népújság (Marosvásárhely)

Fasisztoid ukránok és haladó magyar elvtársaik
A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára. Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, az ukrán parlament által múlt héten elfogadott oktatási törvényt nehéz másként meghatározni, mint hogy az fasisztoid, az országban élő nemzeti kisebbségeket alapvetői jogaiktól megfosztó jogszabály. Hiszen a törvény tételesen kimondja, hogy anyanyelvű oktatási intézményként kizárólag az óvodák és az elemi iskolák működhetnek, ötödiktől pedig fokozatosan az ukrán nyelv veszi át az anyanyelv helyét, vagyis egyre több tantárgyat oktatnak az állam nyelvén a kisebbségi diákoknak. A jogszabály mindemellett elvileg egy „nagylelkű” kiskaput is tartalmaz: bizonyos tárgyakat – de nem mindet – valamely EU-tagállam nyelvén is lehet oktatni. A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára. Egyértelmű, hogy a jogszabály első számú célpontja az Ukrajnában élő, több milliós orosz közösség. A kijevi „demokraták” így akarnak bosszút állni azért, mert az ország keleti, többségében orosz ajkú régiói Moszkva hathatós támogatásával fellázadtak a kijevi hatalom ellen. Márpedig mindamellett, hogy kijelentjük: elfogadhatatlan, hogy Moszkva nem csupán beavatkozik az ukrajnai konfliktusba, de minden bizonnyal szítja is azt, azt is le kell szögezni, ugyanúgy elfogadhatatlan, hogy az ukrán kormány és parlament mindezt a kisebbségi jogok sárba tiprásával akarja ellensúlyozni. (Ráadásul ne felejtsük el, hogy az orosz beavatkozás ürügye egy hasonlóan oroszellenes éllel megfogalmazott, ugyancsak az összes kisebbséget hátrányosan érintő, szintúgy fasisztoid szellemiségű nyelvtörvény elfogadása volt). Fölmerülhet persze, hogy a magyar, a román vagy a lengyel közösséggel ellentétben az oroszok jelentős része nem őshonos, hanem a szovjet időkben telepítették be, de ez akkor sem jelenthet megoldást a problémára. Főleg azért, mert a többi kisebbség viszont nagyon is őshonos. Vagyis sem ők, sem pedig a szüleik vagy nagyszüleik nem bevándorlóként érkeztek az általuk lakott területekre, tehát – szemben egyes ukrán kormánytagok kijelentéseivel – nem várható el, hogy a „befogadó” ukrán állam iránti hála és tisztelet jeléül azon igyekezzenek, hogy a lehető leggyorsabban beolvadjanak a többségi társadalomba. Ellenben biztosítani kell számukra a lehetőséget, hogy megőrizzék nemzeti és kulturális identitásukat – márpedig ennek legfőbb záloga az óvodától az egyetemig terjedő anyanyelvű oktatás. Legalábbis ez a jelenlegi elvárás abban a nyugati kultúrközegben, amelyhez Ukrajna csatlakozni akar, és amely többek között nemzetközi szerződések révén is kiköveteli ezen jogok tiszteletben tartását. Nem véletlen, hogy mind Magyarország, mind Románia külügyminisztériuma hivatalosan tiltakozott az oktatási törvény ellen, sőt Budapest odáig ment, hogy egyetlen ukrán kezdeményezést sem támogat a nemzetközi színtéren. Ezért külön bosszantó, de egyben tünetértékű is, hogy még egyes magyar körök sem képesek felfogni, mennyire káros és veszélyes a Kárpátalján élő magyar közösségre a jogszabály. Az egyik „haladó” portál még haladóbb publicistája – aki egy feltörekvő, überhaladó párt, a törvény elleni demonstráción egyébként részt vett Momentum tagja - például értetlenkedik egy sort a szerinte eltúlzott magyar reakció miatt, majd flegmán megjegyzi: nincs miért aggódni, hiszen a továbbiakban két tannyelvű rendszer működik majd, azaz a magyar diákok továbbra is több tárgyat tanulhatnak az anyanyelvükön. Majd azt is képes odavetni: az egynyelvű magyar középiskola konzerválja a kárpátaljai magyarok képzettségének és mobilitásának alacsony szintjét és ebből fakadó munkaerő-piaci hátrányát. A kisebbségi létről a jelek szerint kevés fogalommal bíró publicista és hasonszőrű elvtársai – na meg az ukrán illetékesek – kedvéért ezért ismét csak leszögeznénk: nem véletlen, hogy Erdélyben és a Partiumban foggal-körömmel ragaszkodunk a magyar oktatási intézményekhez, valamint ahhoz, hogy végre minden szinten oktassák idegen nyelvként a románt. Előbbiek biztosítják, hogy a magyar diákok saját kultúrájukban szocializálódjanak, utóbbi pedig azt, hogy valóban hatékonyan, és a mindennapokban használható módon – nem pedig már a kezdetektől a még az anyanyelvű diákok által sem értett irodalmi kifejezések és tájnyelvi elemek útján – sajátítsák el az állam hivatalos nyelvét. Ami természetesen jól felfogott érdekük. Egy vegyes tannyelvű – ahogy Erdélyben mondják, fele apă, fele víz – oktatási rendszerben azonban egyik sem valósulhat meg maradéktalanul, főleg pedig az ukrán nyelv elsajátításához nem járul hozzá. Így a munkaerő-piaci integrációt sem segíti. Igaz, az asszimiláció felé elindíthatja a magyar diákot, akinek egyrészt saját kulturális örökségét sem sikerül maradéktalanul elsajátítania, másrészt – főleg, ha ukrán tanár oktatja őket – bizonyos tantárgyak kapcsán fogalma sincs a magyar kifejezésekről, viszont nem biztos, hogy képes lesz egy merőkanalat vagy tölcsért kérni a boltban, mivel csak irodalmi elemzéseket, esetleg történelmi eseményeket magolt ukránul, a mindennapi tárgyak megnevezését viszont senki sem tanította meg neki. Egyértelmű tehát, hogy a mostani ukrán oktatási törvény nem jó. És nem csupán az ukrajnai magyarok, románok, lengyelek vagy oroszok érdekeivel ellentétes, de az ukránokéval is. Hiszen egy olyan ország, amely ilyen, fasisztoid jogszabályokat fogad el, ne adj’Isten, még alkalmaz is, folyamatosan a lappangó – vagy éppen hogy magas lángon égő – nemzetiségi konfliktusok melegágya marad. És erre a magyar – valamint román és lengyel – diplomáciának nem csupán Kijevet, de Brüsszelt, az összes európai fővárost és természetesen Washingtont is folyamatosan emlékeztetnie kell. Már ha maguktól nem jut eszükbe.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Ezt sodorta veszélybe az új ukrán oktatási törvény – A magyar nyelvű oktatás története
A második világháború után a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátalján már 1945-ben elkezdődött a magyar tannyelvű iskolai oktatás, amely a legfontosabb szerepet játszotta abban, hogy a kárpátaljai magyarság a megpróbáltatások ellenére erős nemzeti közösségként élte túl a szovjet birodalmat.
A háború utáni rövid átmeneti időszakot követően Kárpátalján az 1945-1946-os tanévben csaknem száz – 82 elemi és 16 hétosztályos – iskolában indult meg az oktatás magyarul 11 700 tanulóval, az egységes szovjet oktatási rendszer szabványai szerint. A magyar gimnáziumi (középiskolai) oktatást a megszálló szovjet hatóságok betiltották. Ugyancsak 1945-ben kezdte meg működését Ungváron az idén megszűnt magyar tankönyvszerkesztőség.
Az 1951-1952-es tanévben a magyar iskolák között először haladta meg a hétosztályos iskolák (55) száma az elemiekét (46). A magyar tannyelvű tízosztályos középiskolai oktatás 1953-ban indult be négy magyarlakta településen, miután kárpátaljai magyar értelmiségiek Moszkvánál kérvényezték az anyanyelvű oktatás bővítését. A következő évben kilencre nőtt a középiskolák száma.
A magyar iskolákban tanulók orosz nyelvtudásának alacsony színvonalára hivatkozva orosz és ukrán nyelvű osztályokat indítottak a legnagyobb magyar iskolákban (ezt a módszert Kárpátalján a két világháború között a csehszlovák hatóságok is alkalmazták színmagyar települések iskoláiban). Az 1966-1967-es tanévben a magyar tannyelvű iskolák egynegyedében voltak párhuzamos orosz és ukrán osztályok, nagyobbrészt a magyar többségű Beregszászi járásban. A tendencia folytatódott, így 1989-re csak 50 tisztán magyar tannyelvű iskola maradt.
Igen nagy jelentősége volt a magyar oktatás fejlődését tekintve, hogy 1963-ban az Ungvári Állami Egyetemen (UÁE) megnyílt a magyar filológiai tanszék, amely amellett, hogy felkészült magyartanárokkal látta el az iskolákat, a kárpátaljai magyar értelmiségi képzés bázisintézményévé vált. A kárpátaljai magyar középiskolákból az 1960-as években kikerült végzősök egy része az UÁE-n kívül a szovjet nagyvárosok legjobb egyetemein tanult tovább. A magyar érettségizők többsége számára azonban leküzdhetetlen akadályt jelentett a kötelező orosz vagy ukrán írásbeli egyetemi felvételi vizsga. Ezért valóságos mérföldkő volt a kárpátaljai magyarság életében, hogy 1973-ban a Fodó Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) későbbi alapító elnöke által indított aláírásgyűjtés hatására Moszkva engedélyezte a magyar nyelvű felvételizést az UÁE-n. Már ebben az évben a magyar iskolák mintegy 130 végzőse jutott be különböző szakokra, a felsőoktatási intézmény számukra egyéves kötelező felzárkóztató orosz nyelvi kurzust indított.
A magyar nyelvű egyetemi felvételizés lehetőségének köszönhetően jelentősen megnőtt a kárpátaljai magyar diplomások száma, és megerősödött a magyar értelmiség. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy Ukrajnában 1989-ben a kárpátaljai magyarság hozta létre másodikként, a határon túli magyar közösségek közül elsőként független politikai érdekvédelmi szervezetét, a KMKSZ-t.
A Szovjetunió utolsó éveiben növekedésnek indult a kárpátaljai magyar iskolák száma, és 1991-re elérte a 88-at. A függetlenné vált Ukrajna tovább működtette a megörökölt szovjet oktatási rendszert, amelynek nemzeti szellemű átállítása közel tíz évig tartott, a rendszeres tankönyvkiadás is csak 2000-től indult meg. A magyar iskolákban a legnagyobb, máig megoldatlan problémát az ukrán nyelv oktatása jelentette. Tizenöt évig nem volt sem tanterv, sem tankönyvek az ukrán tanításához, nem álltak rendelkezésre – és kellő számban ma sincsenek – képzett tanárok. A jelenleg működő mintegy száz magyar tannyelvű iskolában több mint 16 ezer diák tanul.
Nagy előrelépést jelentett a magyar oktatás terén, hogy 1993-ban elindult a Nagyberegi Református Líceum, amit további öt egyházi líceum – három református, egy-egy római és görögkatolikus – középiskola alapítása követett. Ezek a magyar oktatás zászlóshajói, végzőseik több mint 90 százaléka folytatja tanulmányait ukrajnai és magyarországi felsőoktatási intézményekben.
A kárpátaljai magyarság történetének egyik legnagyobb vívmánya, hogy 1994-ben Beregszászon megalakult a ma II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolának nevezett, nem állami felsőoktatási intézmény, amely mostanra a kárpátaljai magyar szellemi, tudományos és művelődési élet fellegvára lett. Ezzel teljessé, az óvodától a felsőoktatásig terjedővé vált a kárpátaljai magyar nyelvű oktatás rendszere. Ezt sodorta most végveszélybe az új ukrán oktatási törvény.
Az ukrán parlament által szeptember 5-én elfogadott új oktatási törvény a közoktatás korszerűsítését tűzi ki célul 2018 szeptemberétől bevezetendő reformokkal, egyebek közt 11-ről 12 évre emelve a kötelező elemi, általános és középfokú oktatás időtartamát, s a jelenlegi 22-ről 9-re csökkentve a tantárgyak számát. A törvény jelentős autonómiát ad az iskoláknak, és béremelést ír elő a pedagógusok számára. A törvénynek az oktatás nyelvéről szóló 7. cikkelye kimondja: Ukrajnában az oktatás nyelve az államnyelv. Ennek megfelelően a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatása – az ukrán mellett – csak az első négy osztályban engedélyezett, és csupán az önkormányzati fenntartású tanintézetek külön osztályaiban vagy csoportjaiban, így az 5. osztálytól felfelé, az anyanyelvi tárgyak kivételével, minden tantárgyat ukránul oktatnak majd. Ez a rendelkezés az érintett nemzeti kisebbségek szervezetei szerint sérti Ukrajna alkotmányát, több hatályos törvényét, nemzetközi egyezményekben és megállapodásokban vállalt kötelezettségeit. A törvény éles vitát váltott ki belföldön, de az Ukrajnával szomszédos Magyarország, Románia és Lengyelország is tiltakozott a nemzetiségek anyanyelven történő oktatásának tervezett visszaszorítása ellen. hirado.hu

KUN MIKLÓS: 1944-45-BEN AZ ERDÉLYI MAGYAROK JOBBAN TARTOTTAK A ROMÁNOKTÓL, MINT A SZOVJET ADMINISZTRÁCIÓTÓL
Sztálin és Molotov hagyatékából előkerült, mindeddig publikálatlan dokumentumok szerint az erdélyi magyarok 1944-45-ben jobban tartottak a románoktól, mint a szovjet adminisztrációtól.
A dokumentumokat Kun Miklós Széchenyi-díjas történész ismertette csütörtökön Kolozsváron, a Minerva Egyesület székházában tartott előadásában, amely a gulagra elhurcolt magyarok sorsát megvilágító publikálatlan dokumentumokról és a Sztálin-hagyaték ismeretlen magyar vonatkozású iratairól beszélt.
Amint az Erdélyben is ismert kutató fel is olvasta, a Kolozsvárott is megforduló Sikin tábornok 1945 januárjában egy marosvásárhelyi szakszervezeti gyűlés határozatával példázta az észak-erdélyi magyarok helyzetértékelését. A szakszervezeti határozatban a marosvásárhelyi munkások azt kérték: ha felmerül Észak-Erdély hovatartozásának a kérdése, inkább támogatják a tartomány függetlenségét vagy azt, hogy tartozzék a Szovjetunióhoz, minthogy Romániához kerüljön. A tábornok egy bánffyhunyadi kőfejtő magyar tulajdonosát is idézte, aki kijelentette: a magyarok azt szeretnék, ha Erdély a Szovjetunióhoz tartozna, és nem Romániához.
A tábornok azt jelentette feletteseinek, hogy nemcsak a magyarok, hanem az erdélyi románok egy része is negatívan viszonyul a Bukarestből jött román adminisztrációhoz. A román parasztok is úgy vélték, hogy jobb volt a román csendőrök nélkül, akik a két világháború között üres kézzel érkeztek Erdélybe, aztán amikor menniük kellett, hat szekérrel hurcolták magukkal az itt szerzett vagyont.
Hasonló szellemben számolt be 1944 őszén az előbb román, majd szovjet katonai adminisztráció alá került Erdély közhangulatáról Vas Zoltán magyar kommunista vezető is. Ő azt írta le, hogy az észak-erdélyi lakosság többnyire megnyugvással várta a Vörös Hadsereg bevonulását, mert Erdély kérdésének a gyors és radikális megoldását várta tőle. Arra figyelmeztette ugyanakkor a szovjet vezetést, hogy a magyarok között gyors a kiábrándulás az ismert atrocitások miatt.
Vas Zoltán szerint ehhez az is hozzájárult, hogy a román csendőrök és helyenként a Vörös Hadsereg katonái elkezdték összegyűjteni a volt magyar katonákat, és hadifogolytáborokba viszik őket. Annak ellenére teszik ezt, hogy a katonák korábban többnyire megszöktek alakulataiktól, mert nem akartak Hitler oldalán a Vörös Hadsereg ellen harcolni. A jelentés szerzője szerint ez a Szovjetunió ellen hangolja az erdélyi magyarokat. Vas Zoltán azt is megjegezte: a magyar hadsereg román származású volt katonái nem osztoznak ebben a sorsban.
Kun Miklós úgy értékelte, hogy Erdély sorsát némileg az is befolyásolta, hogy a román átállásról Moszkvában tárgyaló román delegáció több bizalmat ébresztett a szovjet vezetésben, mint a kiugrásról tárgyalni küldött magyar delegáció. A román delegációt vezető Laurentiu Patrascanu külön éjszakai találkozót kért a szovjet vezetés későbbi román “felelősétől”, Andrej Januarjevics Visinszkij helyettes népbiztostól, és közölte: ő ugyan Romániát képviseli, de hithű kommunista, és várja a szovjet utasításokat.
A magyar kiugrásról tárgyaló Faragho Gábor csendőr altábornagyhoz viszont bizalmatlan volt a szovjet vezetés.
Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma

A Stúdiószínpad volt nekem a tarka paszuly
Emlékezés Papp Mihállyal, Erdély legidősebb műkedvelő színészével
Pusztán a hanglejtésével bravúroskodva amilyen szenvtelen arccal tudta hamisítatlan Hacsekként mondani, hogy „Képzelje, az első felvonás közepén az anyósom – potty! – a karzatról leesett a földszintre!”, hát századik alkalommal is már előre kuncogtunk a színfalak mögött, pedig a poénokat kívülről fújtuk. Papp Misi, a szinte parasztgyerek, egy életen át szabó, majdnem színiiskolás, 84 esztendősen Erdély talán legöregebb műkedvelő színésze, aki nemrég még játszott.
A kilencvenes években éppen csak nagykorúként koptatva a műkedvelő színjátszás deszkáit eleinte szinte kínos megtiszteltetés volt számunkra tegezni Misit, aki a hőskorszaki, régi Stúdiószínpadban is játszott. A közelében lenni örökké a jókedv, nevetés ígéretét hordozta magában, mindig el tudott sütni egy elmés poént, mégis olyan tartása volt, hogy most visszagondolva nem is értem, hogyan kérhette, hogy magunkfajta kis csitrik, suhancok tegezzék.
Színház a gyárban: Misike, szeretne színész lenni?
Zilahon, a Kraszna utcában nőtt fel, a hely akkoriban inkább volt falu, mint város, majd szabóként Kolozsváron, a Flacăra ruhagyárban dolgozott. Ma már elképedve csodálkozunk ezen, de akkoriban a kolozsvári gyárakban színjátszókörök működtek, sőt a Flacărában egyszerre kettő is, román és magyar. Komoly, valóságos rendezőkkel. A színészek szabók, gombfelvarrók, mesterek, lakatosok, netán könyvelők voltak. Sokszor őstehetségek, akár a hályogkovács. Papp Mihály így csatlakozott a gyári magyar társulathoz az ötvenes években, később pedig felvették a városi kultúrotthonban működő híres Stúdiószínpadba, amely Kolozsvár harmadik társulatának számított. Ismert szakemberek rendeztek itt, az előadásokhoz műsorfüzet készült, a társulatnak súgója, zenekara, műszaki személyzete is volt, és mindenekfölött színpada a főtéren, ugyanis a Városi Művelődési Házhoz tartozott. Kolozsváron számon tartották és várták a Stúdiószínpad előadásait.
– Egyszer a megállóban vártam a buszt a Györgyfalvi negyedben, egy idegen hölgy fordult hozzám: „Művész úr, mikor adják elő megint a darabot?” Mondtam, hogy ugyan, nem vagyok én művész úr. Miért is nem lettem művész úr? Amikor elkezdtem a Flacărában színjátszóskodni, azt kérdezte tőlem az akkori kultúrház igazgatónője az első próbaolvasás után: Misike, maga nem szeretne színész lenni? Én, rögtön mondtam, hogy nincs nekem még érettségim se. Mire ő: az nem számít, azt meg lehet azután is csinálni, de van egy baj, Misike tudja, hogy kancsi? Hát persze, hogy tudtam. Azt mondja, kicsit zavaróan hat a színpadon, azt meg kéne operálni. Mondom, nem probléma, úgyse látok vele, ha megoperálják, hát megoperálják. Azt mondta, hogy azt az előadást (Gergely Sándor: Vitézek és hősök) bemutatjuk, ő meghív szakembereket, és nagyon jó a káderlapom, mivel faluról került szinte parasztgyerek vagyok, hát biztos, hogy bejuttatnak. Egye fene, gondoltam. Elmentem, megoperálták a szememet, bár ott is volt valami, mert azt mondták a klinikán, hogy a román egészségügy plasztikai műtétet nem finanszíroz, csak kivételes esetekben. Visszamentem az orvoshoz, aki küldött, mondtam, hogy nem lesz a szemműtétből semmi, és nekem úgyis csak a színiiskola miatt kellett volna, hát ráírta a küldőpapírra, hogy „szakmai okok, színiiskolába küldik”. Visszamentem a klinikára, rögtön volt hely, másfél hónapot tartottak a kórházban. Mikor kijöttem a kórházból, kezdtük volna a próbákat, a hölgyike elcsúszott a fürdőszobájában, ráömlött a forró víz, meghalt. Na mondom, Misi, lőttek a színiiskolának. Hát így nem lettem én művész.
1960-ban még a Flacărában játszottam, volt egy komoly rendezőnk, Bereczki Péter két évet foglalkozott a csapattal. Megrendezte egy ukrajnai író darabját, Elrabolt boldogság volt a címe, kakastollas csendőrrel, puskával, én bírót játszottam benne. Vendégszerepeltem a Herbák társulatában, amikor a színdarabjuk főszereplője elment Palesztinába. Ott volt egy isteni sztori. Igazgatót alakítottam, főszerep volt ez is, bajuszt kellett ragasszak, és a kislányomat, aki ma már 54 éves, a háziasszonyunk hozta, mert a feleségem bent volt a katonakórházban, operálták. Akkor volt a bemutató, képzeld el a lelkiállapotomat. A háziasszonyom ott ült az első sorban, ölében a lányommal, akkor volt hároméves, azt hiszem. S mikor beléptem a színpadra, felkiáltott, ni, édesapám! Odaszaladt a színpadhoz nagy hangosan: mi van orrod alatt? Nem volt egyszerű megőrizni a hidegvéremet. Akkor egyszer játszottunk, de többet ott se, mert megszűnt a Herbák színjátszóköre, a ruhagyáré is, pedig még kiszálláson is jártunk, Désen vagy kétszer.
Ott maradtak volna nadrág nélkül
– Közben 1958-ban megnősültem, a fiam és a lányom is megszületett már, és még mindig egy házinéninél laktunk, kellett a lakás. A kommunizmusról lemondtam, hogy segítene. Egy ideig mind reménykedtem, aztán ajánlottak is ... egy garzont. Akkor kigürcöltem az előleget, és megvettem a háromszobás lakást. Ha már a lakással így jártam, visszaadtam a pártkönyvet, azt mondták, hogy kitettek a pártból, mert azt nem mondhatták, hogy én mentem el. Pedig az állomástól kezdve végig a Horea úton, nekem minden héten három délután volt önkéntes munka, a Republica mozinál (Köztársaság mozi, ma Florin Piersic – szerk. megj.), a Donát negyedben, legalább vagy négy évig. Az építőtelepeken dolgoztam önkéntes munkát, mert azt mondtam, ki tudja, valahol épül az enyém is. Épült is, a Györgyfalvi negyedben, csak éppen ki kellett fizessem. Így aztán amikor a gyári társulatok megszűntek, a lakásért való küszködés miatt volt egy pár év szünet, amikor nem játszottam, mikor aztán már megengedhettem magamnak, akkor aztán jelentkeztem a Stúdióba. De cserébe meg kellett elégednem egy alacsonyabb fizetéssel, mert csak így juthattam el a próbákra, a ruhagyár ugyanis két váltásban működött. Olyan szekcióba helyeztek, ahol a címem megvolt ugyan, de csak alapfizetést kaphattam, és négyes kategóriánál feljebb nem engedtek, pedig az fizetésemeléssel járt volna, de mehettem a stúdiós próbákra. Én ha vasalásnál dolgoztam, háromszor annyit kerestem volna. Közben volt egy másik osztályon egy hatos kategóriás retusor, kérdeztem, hogy hát neki miért lehet? Azt mondták, hogy hát Márta Vászilé csak egy van. Aztán elkapták, hogy lopta a nadrágokat. Törvényszékre került, elzárták. Rengeteg hiánya volt, volt rá eset, hogy vagy kétszáz nadrág. Na akkor mondtam, még szerencse, hogy csak egy Márta Vászilé volt, mert ha lett volna vagy három, akkor ott maradtak volna nadrág nélkül...
Aztán lett egy nagy zűrzavar az egyik szekcióban. Kérték a munkások, hogy adják ide Papp Misit mesternek, mert két hét alatt rend lesz. A főmérnök beleegyezett, mert neki mindegy volt, csak rend legyen, na de a párttitkárnak kellett beleegyezni, az pedig „Nu koreszpungye politik” – ezt mondta.
A Stúdióban „őrzött” bennünket a szekuritáté
– A Stúdióhoz komoly vizsga volt, ott volt a rendező, a zsűri elnöke és a Stúdió néhány tagja. Előre meg lett mondva, hogy aki iskolás, ha romlik a jegye, búcsúzzon el. Aztán a magaviseletet is nézték. El kellett mondani egy választott verset, de improvizálni is kellett a vizsgán és látatlanban olvasni. Azt hiszem 1976-ban mentem be a Stúdióba. Végig ott voltam egész addig, amíg jött ez a mese, hogy újra kellett volna vizsgázni, merthogy hát játsszunk románul is.
Egyszer műsorra tűztük Bajor Andortól a Ki nem lop ruhaszárító kötelet. Nekem a nézőtéren kellett ülni, izegni-mozogni egy széken, recsegett is alaposan. Észrevettem, hogy egy hölgy már vagy háromszor is hátranéz, hogy ki az, aki mind recsegteti a széket. A színpadon Rozsnyai Júlia beszélt, és úgy volt megrendezve a dolog, hogy Júlia leszólt, „kérem legyenek ott csendben, mert belezavarodok a mondókámba”, akkor láttad volna a hölgyet, hogy nézett vissza rám, hogy na, most megkaptam a magamét a recsegtetésért. Júlia a színpadról folytatta: „Legyenek ott csendben, így is nincs semmi csattanó, és nem tudjuk folytatni az előadást”. Akkor én csattintottam egy nagyot, felgyúlt a nézőtéren a villany, és felálltam mondva, hogy nem is kell folytassák, majd folytatom én. S akkor kapcsoltak a nézőtéren, hogy tulajdonképpen ez a darab része volt.
A párt kultúrfelelőse kellett jóváhagyja, hogy lemehetünk Szalontára és Váradra. Igen ám, de amikor megérkeztünk Bihar megyébe, ott már vártak, azt mondták, hogy a kabaréval bemehetünk Szalontára, de az Arany János estet nem engedik. Úgy kértük, hogy Szalontán szombat este előadjuk az Arany János estet, ott alszunk, és Váradon visszafelé játsszuk a kabarét. Lefújták, nem engedtek be Szalontára, azt mondták, hogy a kabaréval szerepelhetünk Szalontán, de az Arany Jánossal nem. Ennyire őrzött a szekuritáté bennünket, három ember ha összegyűlt valahová, kellett aprobálás. A magyar színház buszával mentünk. Tulajdonképpen mi voltunk az egyetlen formáció, 81-ben még Magyarországra is kiengedtek, ez nagy mértékben Kovács Pali Ferencnek volt köszönhető. Rajtunk kívül csak a mákófalviakat engedték ki, hogy bemutassák a kalotaszegi viseletet, de őket is csak úgy, hogy Pali Feri nem mehetett velük.
Mikor megkaptuk az utazási engedélyt, az igazgatónő csinált egy gyűlést, és a következőket mondta: „Mielőtt elindulnánk, a csoport tudomására hozom, hogy perfekt beszélek magyarul. Mindent értek.” Tehát úgy beszéljünk az autóbuszban, a határnál és ott is, hogy ő perfekt tud magyarul. De ő, mint a csoport hivatalos vezetője nem beszélhet magyarul. A kiszállást értünk csinálta, neki Budapest nem jelent semmit. Ő járt Moszkvában, járt Kijevben, neki Budapest már nem mutat semmi újat. Ez lett leadva, így indultunk útra. S akkor az történt, hogy három nap múlva belebetegedett abba, amit látott.
Egy hetet voltunk Magyarországon, elvittek Vácra, a Duna-kanyarba, sokfelé. Május elseje ott ért bennünket, és a felszólítást megkaptuk, hogy május elsején nem tartózkodhatunk Budapesten, tehát az ünnepségen nem vehetünk részt, politikai megnyilvánulásunk nem lehet, ezt kerüljük. Akkor kivittek Vácra, ott ettünk egy finom halat, megnéztük ezt is, azt is, az igazgatónő három nap alatt elköltötte az összes forintját, azután hallottuk, hogy valakinek panaszolta: jaj, nem tudtam elképzelni, hogy Magyarország így néz ki. Az utak, a tisztaság, a minden, hát ég és föld volt Magyarország és Románia közt, mi mentünk lefelé, álltunk sorba minden szarért, és akkor ott a bőség országa volt. Na és mikor visszajöttünk, a Királyhágón megálltunk. A kanyarban állt egy kocsi, le volt téve egy újságpapír, rajta valami szerszámok, és két pasas ott dikicselte az autóját. Jött egy másik autó, kicsit közel az újsághoz. Az autót javító pasas felnézett, ahogy elhaladt a másik, és csúnyán szitkozódva kiabálni kezdett. Akkor az igazgatónő félhangosan mondta: „Na, așe, așe, cel puțin să știm că am ajuns în România.” (Na úgy, úgy, legalább tudjuk, hogy megérkeztünk Romániába.)
A kultúrházban létezett egy román csoport is, egyszer csináltak egy színdarabot, A hold láthatatlan oldala. Az volt a szokás, hogy ha az egyik csoportnak volt bemutatója, a másik csoportnak adott meghívót. Leitner Emil azt mondta, „Gyerekek, aki el tud jönni, legyen megborotválkozva, ünneplőbe, lehetőleg nyakkendővel, nem jövünk ide ló módra, tessék tisztességgel idejönni. És negyedórával az előadás kezdete előtt itt legyen, aki jön.” Egyetlen egy jegyet adtak el. Mi megjelentünk nagyrészt, de ezt az előadást lefújták. Úgy eltűntek a színpadról a csórók! Persze ez az igazgató fülébe jutott, és aztán megjelent a szeku nálunk, hogy játsszunk románul, ekkor szűnt meg aztán a csapat.
Fehér paszuly, tarka paszuly
– A feleségem biztosított olyan hátteret, ami nélkül nem is gondolhattam volna a műkedvelősködésre. Pénteken elmentem Székelyföldre, hazajöttem hétfőn reggel 5 órára, a feleségem pedig hajnalban ott várt az uzsonnával a gyár előtt, mert tudta, hogy nem volt időm hazamenni. Nemegyszer ő volt, aki mondta, hogy ne maradj ki, menj. Ezért tudtam elérni azt a kort, hogy Erdély legidősebb aktív műkedvelő színjátszója voltam. Még Magyarfenesen is (ahova a rendszerváltás után költöztek) fel tudtam lépni egy színdarabban, még szavaltam a templomban, zászlószentelés volt, és a kórustalálkozón, egész addig, amíg tudtam. De az utóbbi időben már éreztem, hogy nem megy, felejtettem a szöveget is. Aztán most már én is készülök hazafelé...
Egyszer Marton Lilit elküldte hozzánk az újság cikket írni. Azt kérdezte, hogy mit jelent nekünk a színjátszás. Nekem Nagy István jutott eszembe, aki az egyik könyvében leírta, asztalosinasként minden délben ebédre paszulylevest kapott. Egy idő után már nem az bántotta, hogy paszulyleves, hanem hogy mindig fehér paszulyból volt, s kívánta volna, hogy bár egyszer legyen tarka az a paszuly. Én bent dolgoztam a ruhagyárban. A foglalkozásomra nézve szabó voltam, de a ruhagyárnak kevés köze van a szabósághoz, csak annyi, hogy ha el kellett menjek egyik osztályról a másikra, nem kellett jöjjenek utánam tanítani, csak el kellett mondják, hogy mit kell csinálni, de akit bevettek az utcáról, megmutattak neki egy műveletet, s csak azt tudta. Elmondtam hát Marton Lilinek, hogy én ott dolgozom a gyárban, és az fehér paszuly. Nekem a Stúdió jelenti a tarka paszulyt. Akkor Marton Lili rám nézett: „Ez olyan szép, de nem lehet megírni...” Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

(N)ők is hősök (A Balassi Intézet vándorkiállítása Kézdivásárhelyen)
(N)ők is hősök – Magyar női sorsok az I. világháborúban címmel nyílt kiállítás Kézdivásárhelyen a Vigadó Művelődési Ház galériájában csütörtökön. A november 12-ig látható tárlat a nők I. világháborús küzdelmes helytállását és áldozathozatalát mutatja be archív felvételek és tárgyak segítségével. A Balassi Intézet vándortárlatának kurátorai ifj. Bertényi Iván történész és két fotótörténész, Bodnár Zita és Kincses Károly. A tárlatot Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke nyitotta meg, az anyagot Dimény-Haszmann Orsolya muzeológus méltatta. Az esemény házigazdája Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókjának vezetője volt.
Az I. világháború volt az első modern háború. Abban az értelemben is, hogy nem csupán a hadseregeknek kellett megküzdeniük egymással, hanem a hadviselő felek igyekeztek az egész társadalmukat mozgósítani a győzelem érdekében. Ezért a háború Magyarország számára sem csak a hadköteles korú férfiak részvételével zajlott, hanem részt vett benne az akkori országban élt mintegy 11 millió nő is. Ha a fegyveres harcokban – néhány érdekes, de nagyon csekély számú kivételtől eltekintve – csak a férfiak vettek részt, a nőkre is fontos feladatok hárultak. A férfiak lelkesítése, a sebesültek ápolása a hagyományos elvárások közé tartozott, de ezt most kiegészítette, hogy a milliószámra a frontra került férfiak helyét is zömmel a nőknek kellett betölteni a gazdaságban. Az elhúzódó háborúban a termelés fenntartásának nagy szerepe volt, s mivel a megtermelt javakból elsősorban a harcoló hadseregek részesültek, a hátországban maradtak ellátása egyre romlott. Ennek kárvallottjai közé tartoztak a sok esetben családfenntartói szerepre kényszerült nők is. A nők háborús áldozathozatala ugyan egészen más jellegű volt, mint a hazájukért véráldozatot hozó férfiaké, de a háború jellegéből fakadóan szintén nélkülözhetetlennek bizonyult. A Balassi Intézet kiállítása az ő küzdelmes helytállásukat kívánja néhány jellemző részlet, számos, korábban sosem láthatott archív felvétel és tárgy segítségével bemutatni – olvasható a tárlatot népszerűsítő anyagban. Dimény-Haszmann Orsolya rávilágított, a kiállítás alulnézetből, a nők szemszögéből, a nőt állítva középpontba mutatja meg, hogyan élték át az egyes emberek az első világégést, milyen volt a hátország élete, miközben a fronton dúltak a harcok. A történelemkönyvek adatait emberközelbe hozza, megmutatva mindazt a borzalmat, amit a háború következtében átéltek. A háború végkimenetele nemcsak a hadseregek harci teljesítményétől függött, hanem a hátország teljesítőképességétől is. Mivel egyik hadviselő fél sem volt felkészülve egy hosszan elhúzódó háborúra, ez óriási terhet rótt mindenkire. A munkaerőhiányt a nők korábbinál jóval szélesebb körű munkába állításával próbálták megoldani. Magyarországon már az első világháború előtt is nemcsak a paraszti gazdaságokban dolgoztak a nők, hanem cselédként, gyári munkásként, tanító- és óvónőként, a modern nagyvárosokban pl. telefonos kisasszonyként. Tudjuk azt is, hogy a háború előtti Magyarországon a nők társadalmi szerepe korlátozott volt. Elsődleges feladatuknak a férfiak segítését tartották, s a háború elején az elitek által irányított sajtó is ezt várta el a magyar nőktől. Új szerepekkel találkozunk, megjelenik például a női utcaseprő, női villamoskalauz. A háború hatására az addig meglehetősen zárt paraszti világkép jelentős módosuláson ment át. Társadalomtörténeti szempontból is fontos változást hozott a nők tömeges bevonása a háborús eseményekbe. Az első világháború során alkalmaztak először tömegméretben nőket férfiak ápolására, nemcsak Nyugat-Európában, de a Monarchiában is. A kor felfogása szerint a női lélekhez leginkább az ápolónői munka illett. A háború elején a legelőkelőbb családok asszonyai és leányai szinte versengtek egymással, hogy valamelyik kórházban önkéntes ápolónői munkát kapjanak. A harctereken sínylődő katonák utolsó fogódzója, a szeretet kétféleképpen jelentkezett: a lelki, szerelmi kötődésben és a testi vágyakozásban. A háború ezeket a természetes érzéseket előbb gyötrelmekké változtatta, azután szétzúzta. Előfordult az is, hogy a vőlegény helyett, annak megbízásából szabadságra hazautazó bajtárs vezette oltár elé a menyasszonyt, de tudunk példát távházasságokra is. A nőktől a kor elvárása szerint jobban megkövetelték a hűséget, a közösség ellenőrző tekintete vigyázta a nők erkölcseit. Akadtak példák arra is, hogy az orosz hadifogoly összeházasodott a magyar lánnyal, és a háború után is együtt maradtak. Ha a világháború alatt írt leveleket olvassuk, többféle nőalakot látunk. Elsőként az édesanya, majd a testvér, kedves, feleség jelenik meg, mint megtartó erő, akiért érdemes kibírni a háború borzalmait, akinek léte ösztönzi a katonát a harcra is, a hazatérés remé­nyében – mondotta Dimény-Haszmann Orsolya. Szebeni Zsuzsa lapunknak elmondta: nagyon sikeres a tárlat, kiállították Bécsben, Berlinben, Szófiában, Kézdivásárhely után Moszkvában, majd Tallinban lesz látható. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára
A Háromszék olvasói egy különös kézirat egyik fejezetével ismerkedhetnek meg. E sorok írója A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere címmel két kötetben, ezer oldalon periratok – négy nagy „bolyais” per kihallgatási jegyzőkönyveiről, ítéleteiről, az egyetemről kizártak hiteles levéltári dokumentumairól, visszaemlékezésekről van szó! –, megfigyelési és követési, hálózati dossziék, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárában őrzött dokumentumok alapján a romániai magyarság legfontosabb értelmiségi intézménye teljességre törekvő történetét tárja az Olvasó és a történészszakma elé. A cím is jelképes: a Bolyai Tudományegyetem diákjainak, tanárainak elítélésével valójában magát a romániai magyarság legfontosabb intézményét ítélték el, számolták fel! Az egyetem sorsa nem csupán a romániai magyarság legújabb kori története szempontjából, de az egyetemes magyarság története szempontjából is kivételes jelentőségű.
A levéltári dokumentumok ismeretében és publikálásával minden kétséget kizáróan bizonyítható: attól a pillanattól kezdve, hogy a román Hivatalos Közlöny – Monitorul Oficial – 1945. február 7-ei számában megjelent a Nemzeti Kisebbségek Statútumát biztosító törvényerejű rendelet, amelynek 18., 20., 22. szakasza kimondta: „A román állam biztosítja az együtt élő nemzetiségek számára az anyanyelvű oktatást az állami elemi, középfokú és felsőoktatási iskolákban, ha elegendő számú tanuló igényli ezt. A nem román tannyelvű iskolákban a tanári kart az állami iskolákban és tagozatokban az illető nemzetiség soraiból kell toborozni” (18. szakasz), „Az iskolákban a vizsgákon, beleértve az érettségi vizsgát, a fenti iskolák tanulóit azon a nyelven vizsgáztatják, amilyen nyelven a tantárgyakat oktatták” (20. szakasz), „A kolozsvári tudományegyetemen a jogi fakultáson, a bölcsész- és filozófia karon a szükségleteknek megfelelően – figyelembe véve az egyetemi hallgatók létszámát – magyar és német nyelvű tagozatokat létesítenek” (22. szakasz), a mindenkori román kormányok, politikai pártok, ideológiájuktól függetlenül, mindent elkövettek, hogy a magyar tannyelvű állami egyetemet ellehetetlenítsék, elszigeteljék, majd végérvényesen felszámolják, beolvasszák a román egyetembe. Ezen a stratégián az sem változtatott, hogy a párizsi béketárgyalások előestéjén – a román nemzeti érdekek messzemenő figyelembevételével, Észak-Erdély Romániához való csatolása reményében – I. Mihály román király, Ştefan Voitec nemzetnevelési miniszter és Mircea Durma pénzügyminiszter aláírásával a román Hivatalos Közlöny 1945. május 29-ei számában megjelent a 1945/407-es számú Királyi Rendelettörvény a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Tudományegyetem létesítéséről: „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül, amely a következő tudománykarokkal fog működni: a) Irodalom és Bölcsészet, b) Jog- és Közgazdaság-tudomány, c) Természettudomány, d) Orvostudomány. Ezen tudományegyetem működése érdekében rendelkezésre bocsáttatik a kolozsvári Regina Maria Leánygimnázium épülete. A szükségletekhez és lehetőségekhez mérten más épületek is rendelkezésre bocsáthatók. A Nemzetnevelésügyi Minisztérium miniszteri határozatban fogja megállapítani a tanszékek, kollégiumok és az oktató segédszemélyzet számát és címét.”
Vincze Gábor bevezető tanulmányában a kérdéskör lényegét így összegezi: „Szerintünk a kolozsvári magyar egyetem helyzete a mindenkori magyar–román viszony hiteles modelljévé vált. Amelyik nemzet megszerezte a politikai hatalmat Erdély, illetve a másik két történelmi nemzet fölött, az sajátította ki magának az egyetemet is.”
A román Hivatalos Közlöny 1945. május 29-ei számában megjelent a 406-os számú királyi rendelet is, amely elrendelte: I. Ferdinánd Tudományegyetem, valamint mindazok a közép- és alsó fokú iskolák, amelyeknek a második bécsi döntés után távozniuk kellett Észak-Erdélyből, térjenek vissza és foglalják el korábbi épületeiket. Ennek egyik következménye az lett, hogy a Magyar Mezőgazdasági Akadémia épületeit úgy kellett átadni a visszatérő román mezőgazdasági főiskola számára, hogy az a rendelkezésre bocsátott épületek hiányában gyakorlatilag megszűnt. A törvény nagy csapást jelentett a magyar gimnáziumok és általános iskolák számára. A magyar egyetem az elveszített negyvenhat épületért „cserébe” az átadott központi épület alapterjedelménél hatvan százalékkal kisebb sétatéri Marianum-épületet kapta meg. A román történelmi pártok – a Román Nemzeti Parasztpárt, a Román Nemzeti Liberális Párt –, az 1944. augusztus 23-ai „királyi puccs” után hatalomra került Rădescu-kormány hallani sem akart egy önálló állami magyar egyetem további fennmaradásáról. A Gheorghe Vlădescu-Răcoasa kisebbségügyi miniszter által 1944 novemberében kidolgoztatott Nemzetiségi/Kisebbségi Statútumtervezet 22. szakasza tételesen megfogalmazta: a működő kolozsvári állami magyar egyetem helyett a „kincses város”-ba visszatérő román egyetemen csak magyar és német tanszékek létesítését engedélyezik. Ma már kutathatók a második világháború után megalakult román kormányok üléseinek gyorsírásos jegyzőkönyvei. Ezekből kiderül: a román történelmi pártokon kívül a Román Kommunista Párt vezetői közül elsősorban a Moszkvából hazatért Ana Pauker külügyminiszter és Luka László/Vasile Luca, az Országos Demokratikus Arcvonal főtitkára, az RKP egyik titkára mereven ellenezte az önálló magyar egyetem létrehozását. A Nemzetiségi/Kisebbségi Statútum szerzőihez hasonlóan elegendőnek tartották egy magyar tanszék felállítását a román egyetemen. A romániai magyarság nagy várakozással – hetvenkét év távlatából egyértelműen állítható –, nagyon is túlzott illúzióval fogadta a „magyarbarátként” aposztrofált dr. Petru Groza vezette kormány – I. Mihály király a Szovjetunió ellentmondást nem tűrő nyomására nevezte ki kormányfőnek! – 1945. március 6-i hatalomra kerülését. Többek között azt is remélték: megoldódik a kolozsvári magyar egyetem sorsa. 1945. március 13-án, amikor a román kormány Kolozsváron hatalmas ünnepséget rendezett a román adminisztráció észak-erdélyi visszatérése alkalmából, Demeter János jogászprofesszor a minisztertanácsi ülésen emlékiratot adott át dr. Petru Groza miniszterelnöknek, amelyben a romániai magyarság számára még megoldatlan kérdéseket tárták a „demokratikus”-nak nevezett kormány elé: külön kitértek a magyar egyetem ügyére, Székelyföldön (Marosvásárhelyen) egy magyar tannyelvű műegyetem megalakítását kérték. A párizsi békeszerződés 1947. február 10-ei aláírása előtt a dr. Petru Groza vezette kormány arra törekedett, hogy a nemzetközi közvélemény, a győztes nagyhatalmak kedvező képet alakítsanak ki Románia kisebbségpolitikájáról, az országban viszont a román nacionalizmusnak tett látványos engedményekkel igyekeztek a tömegtámogatást valamelyest erősíteni. Ez a kettősség lehetővé tette, hogy a színfalak mögött felerősödjenek az önálló állami magyar egyetem puszta léte elleni indulatok. A román titkosrendőrség, a Siguranța 1945. július 13-ai jelentése szerint a Román Szociáldemokrata Párt 1945. június 21-én gyűlést tartott Nagyszebenben, ahol Victor Papilian kijelentette: „semmilyen értelme nincs egy kolozsvári magyar egyetem fenntartásának. Legrosszabb esetben – tette hozzá – a magyar egyetem Kézdivásárhelyen működhetne, ahol a román elem amúgy is kisebbségben van.” A jelentés így folytatja: „E soviniszta kérdés miatt lázadozva, a román egyetemi hallgatóság – akik imponáló számban vettek részt a gyűlésen – a magyarok ellen ellenségesen léptek fel, azt kiabálva: a magyarok mindig a totalitárius rendszerek csatlósai voltak.” 1945. június 5-én az alapító okirattal létrehozott magyar egyetem ideiglenes vezetősége kénytelen volt – még csak jogilag – átengedni a volt Ferenc József Tudományegyetem összes épületét a Nagyszebenből visszatérő I. Ferdinánd Király román egyetemnek. A bukaresti június 10-i tárgyalásokon hamar kiderült: Nagy Géza és Venczel József egyetemszervezők feleslegesen bíztak a román egyetem képviselőinek és professzori karának megértésében. A román orvosi kar két nappal a kölcsönös együttműködést kilátásba helyező Egyezmény aláírása után, 1945. június 7-én határozatot hozott arról: nem lehet épületeket átengedni a magyar egyetemnek! A román elképzelés szerint a magyar egyetemen egyelőre csak a bölcsészeti, valamint a jogi és közgazdasági kar kezdené meg működését, az orvosi és természettudományi kar kezdetben csak formálisan létezne: a diákok beiratkoznak e karok dékáni hivatalában, de az előadásokat a román egyetemen hallgatnák. A Nagyszebenből visszatérő egyetem román tárgyalóküldöttségének egyik tagja, Florian Ştefănescu-Goangă volt rektor kijelentette: „A kolozsvári egyetem épületei és helyiségei egyetlen egyetem működésének biztosítására sem elegendőek. Az épületek közös használata öngyilkosságot jelentene az I. Ferdinánd Király Tudományegyetemnek.” Ilyen körülmények között a kolozsvári magyar egyetem vezetőségének tervei között először vetődött fel: a magyar orvosi kart költöztessék át a Marosvásárhelyen üresen álló volt Hadapródiskola épületébe. A Kolozsváron megjelenő Világosság 1945. július 12-ei száma közölte: „A miniszterelnökség július 6-ai ülésén arról döntött, hogy a magyar egyetem orvosi kara Marosvásárhelyre fog költözni: a többi tudománykar pedig Kolozsváron marad. A marosvásárhelyi orvostudományi karnak rendelkezésére bocsátják a klinikai és nevelési célokból szükséges épületeket. A nemzetnevelésügyi és közegészségügyi minisztérium a rendelkezésre álló minden orvosi, nevelési és tudományos felszerelési anyaggal segíti ezt a tudománykart.” A marosvásárhelyi Hadapródiskola épületét 1945. szeptember elején vették át, októberben és novemberben folyamatosan költöztek át Kolozsvárról az intézmények, a klinikák, a tanszemélyzet és a technikai személyzet. Marosvásárhelyen viszont nem volt elegendő épület az orvostudományi kar, a tanárok, az alkalmazottak befogadására. A Hadapródiskola épületében nem volt vízszolgáltatás, mert a vízhálózatnak alacsony volt a víznyomása, a termekből hiányoztak az ülőhelyek, az asztalok. A kritikus lakáshiányt nem lehetett pótolni Soós József polgármester ígéreteivel. A karnak csak gyógyszerellátásra, élelmezésre, dologi költségekre havi 50 millió lejre lett volna szüksége, a közegészségügyi minisztérium havi ellátmányként csak 4,5 millió lejt utalt át. Az átalakítási, javítási munkálatok költségét másfél milliárd lejre becsülték. A hiányzó felszereléseket részben pótolni lehetett volna, ha a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetem teljes egészében átadja a magyar kormány által 1940 után beszerzett klinikai felszereléseket, ahogyan azt a Hivatalos Közlöny – Monitorul Oficial 1945. július 16-ai számában megjelent határozat előírta. A marosvásárhelyi magyar orvostudományi kar megteremtése, európai elismertségének kivívása valóban a magyarországi és erdélyi magyar professzori kar, nem utolsósorban az orvostanhallgatók heroikus küzdelmének – de Marosvásárhelynek is – az eredménye.
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)