Kádárt nem érdekelte az erdélyi magyarság
A II. világháború utáni Erdély magyar vonatkozású történéseinek szakavatott kutatója, Vincze Gábor a kilencvenes évek elején fehér hollóként fogott hozzá a jelenkor eme kevésbé ismert korszakának feltárásához. Sokan erdélyinek hiszik, holott született magyarországiként „csak” Erdély megszállottja.
– Erdélyben megjelent könyvei és erdélyi előadásai miatt sokan úgy gondolják, hogy Magyarországra áttelepedett történészként jár haza. Mi az igazság?
– Valójában tősgyökeres tiszántúli vagyok, valamennyi felmenőm Békésen született. Hogyan lett belőlem mégis „erdélyi”? Az egyik legelső impulzus akkor ért, amikor 1968-ban meglátogattuk egy temesvári rokonunkat. Ekkor tudatosult bennem először, hogy bár átléptük az államhatárt, de ott is ugyanolyan magyarok élnek, mint nálunk. Arra is emlékszem, hogy a kishatár-útlevéllel rendelkező Arad környéki magyarok a hetvenes években rendszeresen megjelentek a békési piacon. Ezért aztán nekem magától értetődő volt, hogy a szomszéd országban is élnek magyarok. A kapcsolatom Erdéllyel és az ott élő magyarokkal akkor kezdett szorossá válni, amikor 1979 nyarán először tekertem át biciklivel, és útközben nagyon sok emberrel ismerkedtem meg, sok barátot szereztem. Rendszeresen járni kezdtem Erdélyt, bejártam – jórészt biciklivel, stoppal – minden zegét-zugát. Volt olyan időszak, hogy az év negyedét Székelyföldön töltöttem! Egy idő után olyan udvarhelyi tájszólásban beszéltem, mint ha én is onnan származnék…
– A Kádár-rendszer idején végzett történelem szakot Szegeden. Hogyan emlékszik az egyetemi évekre? Milyen volt az akkori magyar történészképzés?
– A szegedi egyetemen két olyan oktató volt a nyolcvanas években, aki a magamfajta „Erdély-járó” hallgatót képes volt megfogni: Raffay Ernő és Csatári Dániel. Előbbit bizonyára sok olvasó ismeri. Csatári a második világháború alatt Nagyváradon élt, kapcsolatban állt az illegális kommunista párttal. A hatvanas évektől ő számított a „román téma” szakértőjének. Ha jól emlékszem, 1984-ben indítottak egy Románia-kurzust. Raffay Ernő a román irredenta mozgalomról, Trianonról beszélt, Csatári pedig a két világháború közti korszakról. Mondanom sem kell, a nagy előadóterem minden alkalommal zsúfolt volt… Ekkor kezdtem érdeklődni a két világháború közti korszak iránt. Ebben az időben meg sem fordult még a fejemben, hogy az 1945 utáni időszakkal kellene foglalkozni. Mindenki tudta, hogy egyfelől vannak tabukérdések – az ’56-os forradalom és a szovjet megszállás mellett a magyar kisebbségek 1945 utáni helyzete is ide tartozott –, másfelől igen korlátozott volt a forrásokhoz való hozzájutás.
– Fiatal történészként hogyan esett a választása Erdélyre?
– A fenti okok miatt csak 1990-től kezdett el komolyabban foglalkoztatni, hogy mi is történt az erdélyi magyarsággal 1944 ősze után. Ez akkoriban teljesen fehér foltnak számított. Néhány visszaemlékezésen kívül csak pár kéziratos disszertáció állt a rendelkezésemre. Szinte a nulláról kellett indulni, hogy feldolgozzam először az 1944 és 1953 közötti időszakot. Izgatott ez a kihívás, hogy szinte teljesen ismeretlen témában kutathatok. Első lépésként összeállítottam az 1944 és 1953 közötti időszak kronológiáját – amit később alaposan kibővítettem, pontosítottam –, és miután az alapvető eseményeket megismertem, következhettek a„mélyfúrások”.
– Ilyen „mélyfúrásnak” számít az 1947-es párizsi békeszerződés története. Egyesek ma is úgy vélekednek, hogy a Magyar Népi Szövetség 1945-ös, árulással felérő marosvásárhelyi nyilatkozata a trianoni határ visszaállításáról szabad kezet adott a nagyhatalmaknak.
– Az 1947-es párizsi „békeszerződés” ugyanolyan békediktátum, mint a trianoni. Szó sem volt arról, hogy a legyőzött országokkal – Bulgária, Finnország, Magyarország, Olaszország, Románia – bármiféle érdemi tárgyalás lett volna! Mielőtt a békekonferencia összeült farizeus módon szentesíteni a már korábban eldöntött ügyeket, a négy szövetséges nagyhatalom – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió, Franciaország – a Külügyminiszterek Tanácsában már minden lényeges dologban, esetünkben a magyar–román határ kérdésében meghozta a végleges döntést. Utóbbi ügyben 1944-ben még lett volna „keresnivalónk”, mert Bukarest augusztus 23-án ugyan „kiugrott” a háborúból – vagyis köpönyeget, illetve szövetségest váltott –, ám a szövetségesek továbbra is legyőzött, nem pedig szövetséges országként kezelték. Orosz levéltári források alapján kijelenthető: ha sikerült volna a magyar „kiugrás”, lett volna esély a magyar–román határ módosítására 1946-ban. Sztálinnak sokat megért volna, ha a Kárpát-medencén „átrohanhat” a Vörös Hadsereg, és nem kell több mint fél évet elvesztegetnie. Ami a magyar kommunisták által vezetett Magyar Népi Szövetség szerepét illeti, ők nem voltak tényezők ebben a játszmában. Az elhíresült 1945. novemberi marosvásárhelyi nyilatkozatuk – amelyben burkoltan ugyan, de támogatták a trianoni magyar–román határ visszaállítását –, inkább azt mutatta meg, mennyire rövid pórázon tartja őket az ország területi integritását szem előtt tartó RKP.
– Az erdélyi magyarság a második világháborútól a rendszerváltásig eltelt 45 esztendőben gyakorlatilag magára maradt, a közfelfogás szerint a Rákosi- és a Kádár-rendszer is lemondott rólunk. Árnyalható ez a kép?
– Több korszakot lehet elkülöníteni. 1947-ig Budapest nagyon odafigyelt – már a békeelőkészítés miatt is – az erdélyi magyarság sérelmeire. 1947–48-ban lassú fordulat kezdődött, de Rákosiék több kisebbségi sérelmet felhánytorgattak még egy 1949 februári bukaresti titkos találkozón is. Utána néma csönd, a két ország közé leereszkedett a „vasfüggöny”, 1955-ig gyakorlatilag szünetelt a személyforgalom. Bukarestben azonban ebben az időben is rögeszmésen hitték, hogy a budapesti kommunisták nem tettek le Erdély visszaszerzéséről. Szovjet-orosz levéltári források szerint Rákosi tett is tétova lépéseket a határok ügyében Sztálinnál. A forradalom leverése után Bukarest jelentős segítséget nyújtott a szovjetek által hatalomra segített Kádáréknak: egy ideig „befogadták” a Nagy Imre-csoportot. Ezt ők az 1958-as romániai „körútjukon” többször is megköszönték. Többek között azzal a hírhedtté vált kijelentéssel, hogy „nekünk semmiféle területi igényünk sincs. Azt tartjuk, hogy Magyarországnak van épp elég földje, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.”
– Magyar részről ez adta meg az alaphangot a következő harminc év magyar– román kapcsolatához?
– Az elkövetkező években Budapestet nem érdekelte, mi történik az erdélyi magyarsággal. Csak a hatvanas évek vége felé érzékelhető némi változás, majd a hetvenes-nyolcvanas években szinte évről-évre nőtt az érdeklődés, az érzékenység – a magyarországi vezetés bizonyos köreiben. A bukaresti diplomáciai iratok alapján az MSZMP vezetése a hetvenes években is nagyon pontos képet nyerhetett arról, mi folyik Romániában, mi történik az erdélyi magyarsággal, mégsem tettek semmit. Mi még a nyolcvanas évek második felében is azt hittük, hogy Kádárék azért „nem hallják meg” az erdélyi magyarság segélykiáltásait, mert nincsenek tisztában, mi történik odaát... Azért maradtak passzívak egészen 1988-ig, mert Kádárnak és körének volt egy rögeszméje: „a román nacionalizmusra nem válaszolhatunk magyar nacionalizmussal”. Ironikusan azt is mondhatnám, hogy Kádár haláláig egy nemlétező sárkánnyal, a hazai nacionalizmussal viaskodott. A háttérben természetesen ott volt Moszkva is, amely nem volt érdekelt abban, hogy komolyan kiéleződjön két szocialista ország közötti viszony. Mindez azonban nem menti Kádárék bűnét: számukra fontosabb volt, hogy Romániában is „a szocializmus építése folyik”, mint az erdélyi magyarság sorsa.
– Több könyvében a második világháború utáni erdélyi magyarság módszeres háttérbe szorítását kutatja. Mennyire volt ez a terület újdonság a történész számára?
– Az első lépés az volt, hogy áttekintettem a kilencvenes évek elejéig megjelent csekély számú irodalmat. Aztán bevetettem magam a kolozsvári egyetemi könyvtárba, és éveken keresztül olvastam a korszak napilapjait és periodikáit. Közben természetesen a Magyar Országos Levéltárba is bejártam. Már kutathatók voltak azok a levéltári állagok, amelyek legfontosabb magyarországi forrásai a romániai magyar kisebbség második világháború utáni történetének. Szerencsémre akkor kezdtem foglalkozni a korszakkal, amikor még élt néhány szemtanú, akikkel el tudtam beszélgetni, interjút tudtam készíteni, például a szociáldemokrata Lakatos Istvánnal vagy a Bolyai Egyetem első rektorával, Csőgör Lajossal. A kilencvenes években a romániai levéltári kutatások roppant nehézkesek voltak, az anyagok nagy részéhez nem is lehetett hozzáférni, a mostani fiatal történész kollégák ezt már el sem tudják képzelni.
– Vannak-e még ezen a területen tabutémák a magyar történetírásban?
– Amikor Csíkszeredában 1999-ben megjelent egy tanulmánykötetem, az Illúziók és csalódások, azt mondtam, hogy ezt nem egy magyarországi, hanem egy romániai magyar történésznek kellett volna megírnia. A kilencvenes években még alig létezett romániai magyar jelenkortörténeti kutatás. Azóta szerencsére nagyot változott a világ, új generáció jelent meg a színen, és nagyon sok fontos cikk, tanulmány, forráskiadvány látott napvilágot, amelyekben az 1945 utáni időszak különböző témáit dolgozták fel. Szerintem napjainkban nincsenek tabutémák, legalábbis én nem tapasztalom ezt.
– Mennyire megbízhatók a román források a magyar történész számára?
– A román levéltári források ugyanolyan „megbízhatók”, mint a magyarok. Vagyis tudni kell a sorok között olvasni, tudni kell forráskritikával élni. Ez utóbbi az, ami viszont a román történészekre – néhány kivételtől eltekintve – egyáltalán nem jellemző. Az alapvető probléma még ma is az, hogy míg a korszakkal foglalkozó magyar történészek ismerik a román levéltári forrásokat és a szakirodalmat, a román történészek döntő többsége kizárólag a román nyelvű levéltári forrásokra támaszkodik, és egyáltalán nem ismeri a magyar nyelvű szakirodalmat. Nem csak a szerzők előítéletes, soviniszta szemlélete, hanem ez az egyoldalú információ is magyarázza, hogy még napjainkban is olyan sok a Ceaușescu-diktatúra szellemiségét tükröző írás.
Makkay József
erdelyinaplo.ro * * * Vincze Gábor
A szegedi József Attila Tudományegyetem történelem szakán diplomát szerzett Vincze Gábor 1962. január 21-én született Békésben. Másfél évtizeden át a szegedi egyetem Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjteményének kisebbségi kérdésekkel foglalkozó szakreferense volt, 2007 óta a hódmezővásárhelyi Emlékpont történész-muzeológusa. Egyedül vagy szerzőtársakkal eddig 15 könyve, és mintegy 170 tanulmánya, cikke jelent meg. A 2000-es évek elején vendégtanárként oktatott a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Két gyermek apja, csíkszeredai felesége orvos.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Kiderült, mit súgott Hitler a román diktátor fülébe
Az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában – mondta el az MNO-nak adott interjújának második részében L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető-helyettese.
Mint az interjúnk első részéből kiderült, a dél-erdélyi magyarság nagyon nehéz helyzetbe került az 1940-es második bécsi döntést követően. L. Balogh Béni történész fölvázolta a kölcsönösségi kisebbségpolitika főbb elveit is.
– 1940 és 1944 között mekkora érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek a dél-erdélyi magyar politikusok? – Igen kevéssel, hiszen a dél-erdélyi magyarság politikai mozgástere minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a politikai hatalomban, de még a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt legközvetlenebbül érintő ügyek intézéséből is. Legfőbb érdek-képviseleti szervének, az 1940 őszén újjáalakult Romániai Magyar Népközösségnek – Gyárfás Elemér, Kis-Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnökének vezetése alatt – igen mostoha körülmények között kellett kifejtenie tevékenységét. A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a román hivatalos szervek gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította a szervezet tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, a helyi tagozatok pedig egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak. Különösen a Népközösség keretein belül működő, Szász Pál által vezetett Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület végzett eredményes szervezőmunkát a falusi lakosság körében. A dél-erdélyi magyarság nem hivatalos erkölcsi-szellemi vezetőjének Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök számított, aki a bécsi döntés után sem hagyta el dél-erdélyi székhelyét, és Gyulafehérvárról irányította egyházmegyéjének Magyarországra került részét is. Szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is. A dél-erdélyi magyar lakosság védelmében a püspök – Gyárfás Elemérrel ellentétben – nemcsak megengedhető eszköznek, hanem célszerűnek is tartotta az észak-erdélyi románság vezetőivel szembeni retorziós, megtorló politikát. Noha alapvetően maga sem bízott e politika sikerében, ebben látta az egyedüli halvány reményt a dél-erdélyi magyarság katasztrofális helyzetének javítására. Habitusának megfelelően azonban úgy vélte, hogy a magyar ellenintézkedések végrehajtását lehetőleg humánus módon, önmérséklettel és kíméletesen kell végrehajtani.
– Hogyan változott meg Dél-Erdély etnikai térképe 1944-re?
– A már említett tömeges menekülthullám következtében a városi magyarság számának átlagos apadása már a bécsi döntést követő első hónapokban 10-15 százalék körül mozgott, de sok helyen ezt jóval túlhaladta. Nagyszeben mintegy hat-hétezernyi magyar lakossága például a felére csökkent, Tordán pedig – az észak-erdélyi román menekültek tömeges letelepedése miatt is – az 1930. évi közel 50 százalékról 1941-re 21 százalékra esett vissza a magyarok aránya. Brassót, ahol 1930-ban 25 ezer magyar élt, 1940 és 1942 között mintegy 15 ezren hagyták el, igaz őket jórészt pótolták a környező falvakból beköltöző magyarok. Becslések szerint 1943-ig a Zsil-völgyi magyarság 70-80 százaléka távozott. A városi menekültek többnyire munkások, napszámosok, cselédek voltak, de az értelmiségi, tisztviselői, valamint az iparos- és kereskedőréteget is megtizedelte az átköltözés. A falvak lakóit viszonylag kevésbé érintette a menekülés, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak. Az elvándorlás arányaira jellemző, hogy míg az 1930. évi román népszámlálás nemzetiségi adatai szerint Dél-Erdélyben 440 ezer magyar élt (anyanyelv alapján 473 ezer), és az összlakosság 14 százalékát képezte, addig 1941 áprilisára – ekkor volt a következő népszámlálás – a magyar „etnikai eredetűek” száma 363 ezerre csökkent, azaz a 3,3 millió dél-erdélyi népesség kevesebb mint 11 százalékára. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy négy év leforgása alatt a csökkenés mintegy 40 százalékos volt. Dél-Erdély etnikai viszonyai mind a mai napig tükrözik ennek hatását. A magyar elvándorlás és az észak-erdélyi román menekültek érkezése együttesen azt eredményezte, hogy a románok a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40 százalékát tették ki, 1941-ben 55 százalékkal már abszolút többséget alkottak, s az arány 1948-ban 62 százalékra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Ugyanakkor ki kell emelnünk: míg Dél-Erdélyben a bécsi döntés a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg, feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.
– Volt-e lehetőség arra 1940 és 1944 között, hogy a második bécsi döntéshez képest újabb határváltozások legyenek?
– Ion Antonescu mindvégig arra törekedett, hogy a Hitlerhez való végletekig lojális külpolitikájával rávegye a diktátort a bécsi döntés megmásítására, Észak-Erdély újbóli Romániához csatolására. Románia ezért vett részt már kezdettől fogva igen jelentős haderővel Németország oldalán a második világháborúban, ezért hozott 1944 tavaszáig jóval nagyobb áldozatokat a keleti fronton, mint Magyarország. Paradox módon Hitler akkor és úgy „jutalmazta meg” Antonescu hűségét, hogy a román államvezető előtt 1944. március 23-án tett négyszemközti bejelentéséből, amely szerint már nem ismeri el a második bécsi döntést, semmilyen tényleges következmény nem származhatott. A nyilatkozatot egyrészt ugyanis nem hozták nyilvánosságra, másrészt a szovjet csapatok akkor már Románia határánál harcoltak, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Erdély kérdésében a végső szót Moszkvában, nem pedig Berlinben fogják kimondani. A német vezetés – Hitler 1944. márciusi kijelentése ellenére – a kérdésről szóló végső döntést a háború végére kívánta halasztani. Vannak arra utaló jelek, hogy Hitler valóban Romániát részesítette volna előnyben Magyarországgal szemben, de annak lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a világháború győztes befejezése esetén a Führer német protektorátus alá vonja Erdélyt, vagy az úgynvezett Donauland létrehozása mellett dönt. Annak azonban, amiről egyes magyar katonai és kormányzati körök álmodoztak, hogy Németország jóvoltából Dél-Erdély is visszakerül Magyarországhoz, semmilyen realitása nem volt.
– Hogyan élte meg a dél-erdélyi magyarság az 1944. augusztus 23-ai román kiugrást? – Első látásra megszűnt az összerdélyi magyarság négy évig tartó szétfejlődése, valójában azonban az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyiek nagyobb önbizalommal tekintettek a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint a sokkal óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyiek, akiknek többsége a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt. E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör, kérem – kérdezte csodálkozva Márton Áron –, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Kovács András
MNO,

Határozott gagauz igen az önállósodásra
A gagauz szavazók elsöprő többsége utasította el a Moldova Köztársaság autonóm tartományának Romániához, illetve az Európai Unióhoz való csatlakozását. A referendum – Chișinău megfélemlítési akciói ellenére – sikeres volt, ezt a megfigyelőként résztvevő Samu Tamás Gergő jobbikos politikus is megerősítette.
Az elmúlt húsz évben rendezett választások közül a február 2-i referendumon bizonyult a legaktívabbnak a Gagauz Autonóm Tartomány lakossága: a mintegy százezer választóképes gagauz több mint 70 százaléka járult az urnák elé. A Moldova Köztársaság keretében működő autonóm régió felnőtt lakosságát a tartomány vezetősége arról kérdezte: ha Moldova Romániához, illetve az Európai Unióhoz csatlakozna, támogatja-e Gagauzia függetlenné válását? A referendumon résztvevők 98,4 százaléka utasította el az uniós csatlakozást, helyette országát szívesebben látná a volt szovjet tagköztársaságok által életre hívott vámunióban.
A moldovai hatósági megfélemlítések ellenére szervezett gagauz referendumról a Chișinăuban székelő Stratégiai Elemzések Központjának igazgatója, Serghei Nazarov úgy vélekedett, a kisebbségek nem Európát utasítják el, hanem az ország közeledését Romániához, ami sok emberben kelt félelmet. A politikai elemző szerint a gaguzok referendumát az ország több régiójában is követni akarja a kommunista párt. „Hasonló referendumra kerülhet sor Bălţi, Cahul, Râbniţa, Briceni, Edineţ és Ocninţa rajonban is, ahol a kommunistáknak többségük van a helyi hatalomban” – nyilatkozta a moldovai politológus az Oroszország Hangja nevű moszkvai közszolgálati rádiónak.
A szakadár Transznisztria vezetői 2006-ban már szerveztek hasonló referendumot, akkor a szavazók 97 százaléka értett egyet azzal, hogy Transznisztria váljék orosz tagköztársasággá. A függetlenségét 23 éve egyoldalúan kikiáltó Dnyeszteren túli terület politikusai számára ma már nem vonzó Iurie Leancă moldvai miniszterelnöknek a széleskörű, spanyol mintájú autonómia mintájára tett ajánlata sem. Tiraszpol a teljes válást sürgeti, Chișinău mellett azonban eddig ezzel Moszkva sem értett egyet. Azonban Moldova Köztársaság csatlakozásával Romániához, illetve az Európai Unióhoz szinte biztosra vehető, hogy Transznisztria kiharcolhatja különválását. A gagauz népszavazás példáját követni akaró ellenzéki próbálkozások letörésére Chișinău a rendőrséget és az ügyészséget is bevetve több gagauz vezető ellen is bűnvádi eljárást indított.
Rendőrségi zaklatások
A Gagauz Autonóm Terület népszavazására Belgiumból, Oroszországból, Bulgáriából, Lengyelországból, Ukrajnából és Magyarországról érkeztek megfigyelők. Magyarországot egyetlen politikus, Samu Tamás Gergő volt országgyűlési képviselő, a Békés Megyei Közgyűlés jobbikos tagja (képünkön) képviselte. A választási megfigyelői csapatot Mateusz Piskorski lengyel egyetemi tanár, volt parlamenti képviselő szervezte, társaságában több lengyel, egy flamand, egy bolgár és egy magyar megfigyelő érkezett Gagauziába.
„A 62 szavazókörből 18-ba jutottunk el. A gagauz fővárosban, Komrátban kezdtük a napot. Ott több szavazókört is meglátogattunk, de voltunk kisebb-nagyobb falvakban is a Gagauz Autonóm Tartomány minden részén. Elsősorban gagauz többségű falvakban, de lengyel, valamint ukrán többségű településeken is jártunk. Találkoztunk orosz választási megfigyelővel, és természetesen a gagauz vezetés képviselőivel is” – osztotta meg a jobbikos politikus az Erdélyi Naplóval. Arról is beszélt, hogy a moldovai vezetés akadályozta, ahol tudta a népszavazás lebonyolítását, ennek ellenére a gagauzok nem hátráltak meg: a szükséges anyagiakat vállalkozóktól szedték össze, a hatósági vegzálást leszámítva minden a legnagyobb rendben zajlott. Samu Tamás Gergő cáfolta a moldovai román médiában felkapott híreket, miszerint a gagaguz vezetés erőszakkal küldte volna az urnához szavazóit. A magyar politikus ennek semmi jelét nem tapasztalta, azt viszont igen, hogy az autonóm területre érkezett moldovai rendőrök több szavazókörzet előtt is igazoltatták az embereket, a bevándorlási hivatal munkatársai pedig a Chișinău számára nem kívánatos külföldi megfigyelőket.
Tanulság magyaroknak: egységes gagauz álláspont
„Bár a népszavazás csak véleménynyilvánító volt, erős, nagyon határozott jelzés született a moldovai és a román vezetés felé, de a világpolitika számára is” – összegezte a magyar politikus a referendum legfőbb eredményét. Eszerint a komrati vezetés csak abban az esetben veti fel Gagauzia önállósodását, ha Moldova Romániához kerülne, amire a magyar politikus szerint bármikor sor kerülhet.
Hogy a Gagauz Autonóm Területen történtek milyen fogódzót jelenthetnek az erdélyi magyar autonómiatörekvések számára? „A gagauz szavazók közel 100 százaléka egy irányba szavazott, a közösségen belül nincs megosztottság. Vezetőik egymás között úgy viselkedtek, mintha egy független állam vezetői lennének: a gazdasági hivatal vezetője a kormányzót Gagauzia elnökének nevezte, a kormányzó pedig munkatársát gazdasági miniszternek. Kis dolgok ezek, de fontosak, ha egy közösség tudatosan készül egy szélesebb körű önrendelkezésre. Ráadásul Gagauziát nagyon komolyan – a magyar viszonyokhoz képest sokkal erőteljesebben – támogatja az orosz és a török vezetés oktatási, gazdasági, valamint politikai téren egyaránt” – fogalmazott a Jobbik Magyarországért politikusa.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Bukarest üzent Moszkvának
Románia agressziónak tekint minden ukrán jóváhagyás nélküli orosz katonai jelenlétet Ukrajna területén – jelentette ki Traian Băsescu államfő tegnapi hivatalos nyilatkozatában.
Jelezte: elvárja, hogy a Krím félszigeten zajló orosz csapatmozgások szigorúan tartsák be az Ukrajna szuverenitását és területi épségét garantáló 1994-es, az Egyesült Államok, Oroszország és Nagy-Britannia által kötött Budapesti Memorandum előírásait és az orosz–ukrán kétoldalú egyezményeket. Băsescu úgy vélekedett: a krími regionális közigazgatás és az ukrán állam közti nézeteltéréseket nem lehet erő alkalmazásával rendezni, egyedül az alkotmányos keretek közti párbeszéd és a nemzetközi kisebbségvédelmi normák betartása hozhat megoldást. Băsescu nyomatékosan felszólította Oroszországot, hogy ne avatkozzék be Ukrajna belügyeibe, ugyanakkor Ukrajnát, hogy tartsa tiszteletben az ország területén élő román nemzeti közösség jogait.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Önrendelkezés és szuverenitás
Alaposan feladja a leckét a krími helyzet a nemzetközi közösségnek, mivel két elv ütközik egymással: az önrendelkezésé és a szuverenitásé.
Az önrendelkezés elve szerint ugyanis – amely az első világháborút követően vált a rendezés alapelvévé, és amely alapján a győztes hatalmak szétverték az Osztrák–Magyar Monarchiát, illetve Magyarországot, mondván: minden népnek joga van eldönteni, milyen államhoz tartozzanak az általa többségben lakott területek, csak a magyarok nem dönthettek erről – a krími orosz többségnek jogában áll eldönteni, hogy egy olyan államhoz kíván csatlakozni, amelyről úgy érzi, veszélyeztetheti nemzeti identitását, vagy elszakad, és csatlakozik Oroszországhoz. A szuverenitás elve ugyanakkor alapvetően sérthetetlennek tekinti a határokat, és azok megváltoztatását csakis nemzetközi tárgyalások után, legeslegvégső megoldásként hajlandó elfogadni.
Már ha egyáltalán. A legfontosabbak ugyanis mindig a hatalmi érdekek. Ahogy Oroszország sem csak az ukrán nacionalisták által fenyegetett oroszok érdekében akarja saját ellenőrzés alá vonni a Krímet, hanem azért, mert annak birtokában bebiztosítaná stratégiai kijáratát a Földközi-tengerre, az Egyesült Államok vezette NATO és az Európai Unió sem elsősorban az ukránok iránti mérhetetlen baráti érzületből ragaszkodik Ukrajna területi épségéhez, hanem azért, mert nem szeretné, ha Oroszország ismét stratégiai előnybe kerülne.
Ráadásul tartanak attól, hogy ha most beadják a derekukat, Moszkva további egykori orosz befolyás alatt lévő államokat is megpróbál ismét saját érdekszférájába vonni. Másrészt vannak más olyan államok is, amelyekben szintén elszakadni kívánó nemzeti közösségek élnek: például Spanyolországtól a katalánok, Nagy-Britanniától a skótok akarnak elszakadni.
Az Európai Bizottság máris igyekszik olyan nyilatkozatokkal elbátortalanítani az önállóságra törekvő nemzeteket, hogy nem lesznek automatikusan EU-tagok, vagyis megpróbálják elejét venni a határmódosítási törekvéseknek, mivel azok nyomán beindulhat a láncreakció, és más nemzeti közösségek is önrendelkezési követelésekkel állhatnak elő.
Ezért ment neki Traian Băsescu román államfő is a jelenlegi Nagy-Románia létrejöttét is lehetővé tévő önrendelkezési elvnek: a magyar autonómiatörekvésektől tartva nyilvánította előre illegitimmé a krími népszavazás eredményét, mint ahogy Koszovó elismerését is ezért tekinti továbbra is ördögtől való dolognak.
(Pedig Erdély Romániához csatolását még csak nem is szentesítette népszavazás, vagyis a krímiek borítékolható eredményű döntése szigorúan ebből a szempontból korrektebb. Abból természetesen nem, hogy Oroszország már jóval korábban megszálló hadsereget küldött a területre, és az ukrán kormány kisebbségellenes lépésére, a nyelvtörvény eltörlésére ürügyként hivatkozva csak kihasználja a krími oroszokat saját hatalmi törekvései érdekében).
Jelenleg tehát a szuverenitás számít elsődlegesnek, mert a nyugati hatalmak stratégiai érdekei ezt követelik meg. Ha azonban ezen érdekeket máskor az önrendelkezés szolgálja, akkor azt támogatják – ahogy ezt éppen Koszovó példája mutatja.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),

Újabb nacionalista össztűzben Tőkés László
Ismét „megtalálta” Tőkés Lászlót a magyar önrendelkezési törekvéseket vehemensen elutasító román politikum és média.
Az európai parlamenti képviselőt, egyben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökét a hétfői marosvásárhelyi autonómiamegmozdulás kapcsán vádolják ismét szélsőségességgel, mivel a tüntetéssel egy időben az EP strasbourgi székházában megtartott plenáris ülésen az autonómia mellett állt ki. Felszólalásában a román államnacionalizmus asszimilációs politikájáról beszélt, a székelyföldi magyarság helyzetét pedig a krími tatárokéhoz hasonlította.
Megszólaltak a szolgálatos titkosszolgák
A vásárhelyi autonómiatüntetés miatti amúgy is felfokozott hangulatban Tőkés kijelentésére azonnal „rárepült” a média, bírálva az erdélyi politikust, Victor Ponta miniszterelnök pedig külön megköszönte az RMDSZ-nek, hogy nem vette őt fel az EP-listájára. A sajtó egy része szinte hisztérikus hangnemben reagált az ügyre, de még az olyan, mérsékeltebbnek tekinthető sajtóorgánumok is beszálltak a Tőkés elleni hangulatkeltésbe, mint az Adevărul. A román sajtó és politikum teljesen kiforgatja a szavait, és igyekeznek olyan értelmet kölcsönözni neki, mintha támogatná az Ukrajna elleni orosz katonai agressziót, és a Krím elszakadási törekvéseit.
Az Adevărul egészen odáig ment, hogy egy egykori magas rangú kémelhárítót idéz, illetve Ioan Talpeșt, a román külügyi hírszerzés (SIE) egykori vezetőjét is megszólaltatja. A konklúzió: Tőkést a budapesti vagy a moszkvai hírszerzés irányítja, illetve olyan álláspont is van, miszerint mindkettő. A szentencia: Tőkés László hazaáruló, illetve hogy az 1989-es forradalmat Budapest és Moszkva vezényelte le, ők faragtak hőst Tőkés Lászlóból.
A helyzet arra enged következtetni, hogy a román hatalom ismét csak szélsőségesnek, illetve idegen érdekek képviselőjeként beállítva próbálja diszkreditálni Tőkést, illetve az általa képviselt önrendelkezési mozgalmat, valamint magát az autonómia eszméjét. A logika egyszerű: ha az autonómiát legvehemensebben képviselő romániai magyar politikus szélsőséges, sőt idegen kém, akkor az autonómia csakis káros lehet az ország számára, megkérdőjelezi annak területi egységét, és előbb-utóbb Erdély elszakadásához vezethet.
Moszkva azzal az ürüggyel szállja meg a Krímet, hogy megvédje az ott élő orosz állampolgárokat, illetve orosz nemzetiségű polgárokat „az ukrán nacionalistáktól”. Az ügyben hangadónak számító román média és politikusok most úgy kísérlik beállítani Tőkés nyilatkozatát, mintha ő ezt a lépést pártolná, és az orosz beavatkozással értene egyet. Eközben Tőkés a legkevésbé sem az orosz agresszió vagy Ukrajna szétdarabolása mellett állt ki. Éppen hogy egy olyan ukrajnai közösséget hozott fel példaként, amelyet a most is agresszorként fellépő Oroszország a történelem során számos alkalommal megalázott, deportált, így saját szülőföldjén immár 12 százalékos kisebbségbe került.
A krími tatárok a mostani konfliktusban teljes mellszélességgel Ukrajna területi szuverenitását védelmezik, és ellenzik a krími oroszok elszakadási szándékait, mert tartanak attól az Oroszországtól, amely miatt a történelem során már amúgy is rengeteget kellett szenvedniük. Tőkés nyilatkozata éppen hogy Oroszországot állítja párhuzamba Romániával, mint olyan hatalmat, amely az általa megszerzett területeken élő őshonos közösség felszámolására, elsorvasztására törekszik. Persze ez a román fülek számára egyáltalán nem hangzik túl jól, ezért most igyekeznek azt a korábbi vádat igazolni Tőkés kijelentésének félremagyarázásával, hogy autonómiapárti nyilatkozatai csupán a szeparatizmust próbálták palástolni.
Diszkreditálni próbált autonómiatörekvések
Az előzmények ismeretében az idei választási kampányban számos román politikus részéről várható még hasonló hangvételű támadás Tőkés, illetve a magyar autonómiatörekvések ellen, amelyeket a krími példa alapján igyekeznek elszakadásra tett törekvésként beállítani. Ugyanakkor ezen nyilatkozataikkal éppen hogy ellenkező hatást érhetnek el, mint amit szeretnének.
A Tőkés elleni folyamatos, szélsőséges hangvételű támadásokkal – például most ismét csak megpróbálják elvitatni tőle az 1989-es forradalom kirobbantásában szerzett érdemeit – ismét csak a mellette való kiállásra késztethetik a romániai magyarokat, akik az EMNT-elnökre, illetve az autonómiaigényekre zúduló román nacionalista össztűzben még elszántabban és nagyobb tömegben foglalhatnak állást az önrendelkezés követelése mellett.
Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport
Krónika (Kolozsvár),

Gaguzia felé kacsingat Moszkva
Oroszország elismeri a Moldova autonóm tartományában, Gagauziában februárban megtartott, az önrendelkezésről szóló népszavazást, és helyénvalónak tartja azt – jelentette ki Leonyid Szluckij, az orosz parlament alsóháza, az állami duma diaszpóráért felelős bizottságának elnöke azon a megbeszélésen, amelyet az autonóm terület vezetőjével, Mihail Formuzallal folytatott Moszkvában.
„Értékeljük a Gagauzia és Oroszország közötti együttműködést, és bővíteni kívánjuk” – szögezte le Szluckij a duma honlapján olvasható szerdai közlemény szerint. Az orosz politikus kijelentette: az, hogy a gagauziai népszavazáson magas volt a részvételi arány, az ottani politikai rendszer érettségének bizonyítéka, Hozzátette: Oroszország készen áll arra, hogy szorosabbra fűzze kapcsolatait az autonóm területtel, és megadja számára a szükséges támogatást.
Mihail Formuzal javaslatot tett arra, hogy Moszkva nyisson konzulátust az autonóm tartomány székhelyén, Komratban, és ígéretet tett arra, hogy Gagauzia ötéves adókedvezményt biztosít az ott beruházó orosz cégek számára.
Kijev: nem mi küldtük a kémrepülőt
Cáfolta szerdán az ukrán védelmi minisztérium, hogy a kijevi hatóságok küldték a szakadár moldovai tartomány, Transznisztria légterébe azt a pilóta nélküli kémrepülőgépet, amelyet a transznisztriai biztonsági szolgálat közleménye szerint március 23-án lőttek le. Leonyid Poljakov helyettes ukrán védelmi miniszter szerint a tiraszpoli állajtások nem felelnek meg a valóságnak.
Mihail Forumzal egyébként nemrég úgy nyilatkozott az orosz Nyezaviszimaja Gazeta című lapnak, hogy az autonóm régióban feszültté vált a helyzet, miután a gagauz vezetők üdvözölték a Krím Oroszországhoz való csatlakozását, illetve annak nyomán, hogy a februári népszavazáson nagy többség az önrendelkezéshez való jogra, illetve az orosz–fehérorosz–kazah vámunióhoz való csatlakozásra szavazott.
Mint arról beszámoltunk, a február 2-án megtartott népszavazáson a résztvevők elsöprő többsége, 98 százalék szavazott az orosz vámunióhoz való csatlakozásra, 97 százalék elvetette az Európai Unióhoz való csatlakozást, 98 százalék pedig a függetlenedést választaná, ha nem értene egyet a moldáv külpolitikai irányvonallal, vagyis a Romániával való egyesüléssel. A részvételi arány magas, több mint 70 százalékos volt. A referendumot a moldovai kormány nem ismeri el, mondván, hogy országos ügyekben nem lehet helyi népszavazást rendezni.
A gagauzok Moldova déli részén élnek, a török nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet beszélnek. Az ortodox vallású közösség a húsz éve alakult, mintegy 150 ezres népességű autonóm tartomány lakosságának több mint 80 százalékát teszi ki.
Corlățean megemlékezett az egyesülésről Moldovával
Üzenetben köszöntötte a Prut folyó két partján, vagyis Romániában és a Moldovai Köztársaságban élő románokat csütörtökön Titus Corlățean román külügyminiszter Besszarábia és a Román Királyság 1918-as egyesülésének 96. évfordulója alkalmából. A román diplomácia vezetője szerint a „nagyszerű történelmi pillanat" évfordulóján Moldova ismét történelmi választás előtt áll. Corlățean rámutatott: Moldova Európa része, és az ukrajnai válság is azt bizonyítja, hogy az ország számára az európai integráció a helyes út. Traian Băsescu államfő néhány hónapja azt mondta: az európai integráció után Románia következő nagy össznemzeti célkitűzése a Moldovával való egyesülés kell legyen, de azt a román politikusok is elismerik, hogy a nagyrészt román ajkú Moldovában a lakosság többsége ellenzi a két ország egyesülését. Egy csütörtökön közölt felmérés szerint ugyanakkor a megkérdezett moldovaiak 27 százaléka egyértelműen, 25 százaléka pedig inkább támogatja a Romániával való egyesülést.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),

Van még kutatnivaló – Megjegyzések egy évforduló apropóján
Ha csigalassúsággal is, de halad idehaza is a sztálinizmus osztályalapon véghezvitt gaztetteinek szakszerű feltárása. A tömegtájékoztatásnak köszönhetően pedig a köztudatba is kezd beszivárogni a rémtettek egy részének híre.
A Moszkvából irányított osztályharc vívmányai közé tartozik egyebek közt a birtokos nemesség és főnemesség – iskola és templomépítők – felszámolása: vagyonuk elkobzása, kényszerlakhelyre, munkatáborokba hurcolásuk, megfigyeltetésük és üldöztetésük a politikai rendőrséggel.
A titokban tartott előkészületek után 1949. március 2-án éjszaka két és három óra között beindult az akció, rá egy fél órára már csak 30-40 kilós csomaggal döcögtek országutakon a kisemmizett családok a kijelölt gyűjtőtáborok felé.
Marosvásárhelyen az erdélyi magyar történelmi családokat egyesítő Castellum Alapítvány szervezésében március 3-án emlékeztek a szégyenletes esemény 65. évfordulójára. Előrelépésnek számít, hogy a népes hallgatóságnak – az egykori kitelepítetteknek és leszármazottaiknak – történész szakember tartott előadást megtalált dokumentumok alapján.
Viták is fakadtak. Mert az eseményeket átélő jelenlévők megjegyezték, hogy bizonyos dokumentumok valótlanságokat tartalmaznak, ugyanis nem igaz, hogy a kitelepített családoknak lakást és állást biztosítottak. Állításukat magam is – mint a szörnyűségek átélője – megerősítem. Lakást is, munkát is (de csak kétkezit érettségi vagy diploma mellett is!) ők maguk kellett keressenek. Leltárt sem készítettek az úgynevezett kisajátítási bizottságok! Nem készült leltár a kastélyok és udvarházak berendezéséről, sem más ingatlanról vagy állatállományról. Mindent széthordtak, elloptak.
A marosvásárhelyi megemlékezés egyik tanulsága: rést kell ütni a kommunista hazugságok falán. Az itt következő megjegyzéseknek talán csak a történelmi hitelesség szempontjából lehet jelentősége. A vásárhelyi eseményről szóló egyik tudósítás azt írja, hogy 1948. február 25-én felkészítőt tartottak a pártaktivistáknak az akció előkészítéséről, március 1-jén titoktartás mellett megalakultak a kisajátítási bizottságok (…), és jött húshagyó kedd, a kitelepítés napja.
Csakhogy az a bizonyos húshagyó kedd 1949-ben volt! Tévedés itt az 1948-as évszám, hisz a kitelepítési rendelet 1949. március 1-jén jelent meg és lépett hatályba. Ha 1948. február 25-e nem tévedés, mennyire lehet komolyan venni azt a román sajtóban megjelent állítást, mely szerint a bukaresti pártvezetés 1948 nyarán Sztálin megbízottjának, Vorosilov marsallnak jelenlétében határozta el, hogy a földbirtokosoktól elveszik az 1945-ben még meghagyott 50 hektárt is?
Arról is jó volna olvasni szakmunkákban, igaz-e, hogy Sztálin tervét, mely szerint a földbirtokosokat szibériai munkatáborokba kell deportálni, amerikai közbelépés akadályozta meg? Ez azért is fontos, mert a kitelepítettek közül sokan így tudják, így hallották (köztük jómagam is). A képzelőerő működésbe léphet: a két rémes diktátor közül az egyik 19, a másik egy híján 20. Szibériától függetlenül komolyabb fórumokon mostanában, a kutatások haladtával el-elhangzik a kérdés: Auschwitz után öt évre hogyan történhetett meg ez a nagy disznóság?
Székelyudvarhelyen is volt megemlékezés március 2-án. Ott egyebek közt az hangzott el, hogy a fiatalabb nemzedék jóformán semmit sem tud a ’49-es kitelepítésekről, a fordulat előtt még a történelem szakos egyetemi hallgatók sem hallottak róla, a tankönyvekben ma sem olvasható semmi erről az eseményről. Sőt: a nemrég megjelent A székelység története című kézikönyv és tankönyv is hallgat róla.
Azt viszont pozitívumként említették az alkalmi szónokok, hogy a kolozsvári Gál Mária, a budapesti Gerlóczy Mariette és Széchenyi Kinga (gróf Széchenyi István dédunokája) könyvei mellett ma már mesteri és doktori tudományos dolgozatok/értekezések témái közt megtalálható a romániai kitelepítés is. A restitúció és kártérítés gyalázatos menetéről is szóltak az emlékezők, bírálták az európai parlamenti képviselőket és a hazai igazságszolgáltatást.
A hazugságokról Udvarhelyen is szó esett. A 1949/83-as számú kitelepítési rendeletben is vannak hazugságok, a korabeli kommunista sajtóról nem is beszélve. Például: a kisajátítást végző szervek a legtöbb birtokos gazdaságát siralmas helyzetben találták. Gazdasági gépeiket fedél nélkül, sárban, esőben, hóban kint hagyták az udvaron a rozsda szabad martalékául. Állatállományuk is siralmas állapotban, a földesúri renyheség, lustaság áldozatává lett. Csonttá soványodott lovak, kiálló bordájú szarvasmarhák, lyukas tetejű istállók. (Brassói Népújság, 1949. március 6.)
Ilyen a szemenszedett hazugság! Udvarhelyen így összegeztek: soha többé ne születhessen meseszerű ideológiára és hazugságra épülő társadalmi rendszer, soha többé iskolázatlan, buta emberek ne vezethessenek országokat, de még kisebb közösségeket sem. A rendszerváltozás után a szabad sajtónak köszönhetően meggyőződhettünk a népi bölcseletről: aki hazudik, az lop is.
Komoróczy György. Krónika (Kolozsvár)

Szovjetmagyarok
A jobbikosok az orosz imperializmus ügynökei – írta blogjában március 10-e után a román szocialisták ügyeletes magyarfalója, Bogdan Diaconu parlamenti képviselő. Bukarestből nézve a magyarországi párt képviselői „Romániát akarják destabilizálni”, erős fundamentuma lehet az országnak, ha Vona Gábor lakossági fórumon magyarul elmondott szavaitól repedezik. Rá is csatlakozott erre a fősodor médiától az államfőig nagyjából mindenki, akinek kampányüzemmódban már megint nem jut semmi más eszébe a magyarveszélyen kívül.
Mert hát erről volna szó, kampány van, jövőkép nincs, ellenséget kell gyorsan találni vagy kreálni. A kormánypártok kissé bajban vannak, mivel koalíciós társsá fogadták az RMDSZ-t, hülyén venné ki magát, ha folytatnák az eddigi magyarellenes kurzust, amit erdélyi közösségünk ellen folytattak. Szerencsére Vona Gáborék házhoz jöttek, sikerült is nagyjából kinyírniuk a Székely Szabadság Napján Marosvásárhelyen tartott autonómiatüntetést.
Az ellenzék mindenfajta skrupulus nélkül letámadta az erdélyi magyarságot, a nemrég még Székelyföldön kupicázó Elena Udrea volt fejlesztési miniszter, Traian Băsescu államelnök szőke üdvöskéje hirtelen fordulattal beleakadt a székely zászlóba, a kórházakban alkalmazandó anyanyelvhasználattól kapott kiütést, mit nekünk nyelvi jogok. Kívánom neki, hogy egyszer angolul kelljen elmagyaráznia egy orvosnak, hol fáj. És ne legyen a környékén tolmács, amikor hallgatja a diagnózist.
Új elemként jelentkezett viszont az orosz imperializmus, és annak magyar leágazása. Bukarestben attól félnek, és ennek hangot is adnak úton-útfélen, hogy Putyin a régi Szovjetuniót akarja visszaállítani, ezért megy szembe a világgal Krím kapcsán. Következik majd a Moldovai Köztársaságtól de facto bő két évtizede függetlenedett Transznisztria, majd a jelentős orosz ajkú és identitású lakossággal bíró Moldovai Köztársaság bekebelezése. Oda az egyesüléssel megvalósítandó nagyromán álom, ráadásul az oroszok már itt is lesznek a határon. Addig meg deszantosoknak átdobják a jobbikosokat. Az egyik bukaresti napilapban komoly tényfeltáró cikkben kimutatták Vona Gábor orosz indoktrinációját és kötődéseit. A paksi atomerőmű még nem került elő hangsúlyos érvként, de ami késik, nem múlik, legfeljebb majd a magyarországi elvtársak besegítenek a szocialista internacionalizmus égisze alatt.
Traian Băsescu most ismét a jófiút játszhatja a nagyvilág szemében úgy, hogy közben idegengyűlölettel szerez magának és frissen gründolt pártjának szavazatokat. A második mandátumának végén a román államfő elmondhatja magáról, hogy következetes és elkötelezett euroatlantista politikát folytatott, ellenállt az orosz befolyásnak (sőt, kifejezetten ellenséges volt a viszonya Moszkvával), és jelenleg ő védi Európa keleti határait. És ebben igaza is van. Csakhogy Romániában nem is olyan régen olyan kormánynak adtak kétharmados hatalmat a kezébe a választók, amelynek az első számú embere, Ion Iliescu Moszkvában tanult vén kommunista, és az ifjú titánokat hátulról irányító erős emberek szintén a Román Kommunista Párt második vonalából mentették át a hatalmukat 1989 után. Nem beszélve a médiatrösztjével az egész romániai politikát befolyásoló és uraló Dan Voiculescu igazolt szekusbesúgóról. És tény, hogy a román szocialistákat és csatlósaikat az elmúlt években erőteljesen támogatták Moszkvából, az Oroszország Hangja néha vehemensebben tolta a propagandájukat, mint ők maguk.
Az istenadta népet nem érdekli „az orosz imperializmus”. Ezért kell a képbe a Jobbik, a magyarveszélyt értik. Vona Gábor meg köszöni, jól van. Hiszen Traian Băsescu neki kampányol.
Csak mi, erdélyi magyarok szívunk.
Demeter Szilárd. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Moszkva csalódott Băsescu bírálatai miatt
Az orosz külügyminisztérium csalódását fejezte ki Traian Băsescu sorozatos oroszellenes kijelentései miatt, amelyeket a román államfő Ukrajnával és a Krímmel kapcsolatban tett – közölte Alekszandr Lukasevics külügyi szóvivő pénteken.
Moszkvában egyebek között azt nehezményezik, hogy a román elnök a napokban Bukarestben, az ország NATO-csatlakozásának 10. évfordulóján azt mondta, Oroszország agressziót követett el Ukrajna ellen és megsértette az ország területi egységét garantáló, 1994-es budapesti memorandumot.
Moszkva szerint épp az Egyesült Államok és Nagy-Britannia sértette meg az 1994-es budapesti memorandumban vállalt kötelezettségeit – azzal, hogy szemet hunytak a „kijevi államcsíny” felett és aktívan hozzájárultak annak végrehajtásához. A Kreml ezzel védte álláspontját a Krím félsziget Oroszországhoz csatolását követő napon, március 19-én, és azóta is ezt hangoztatja.
A húsz évvel ezelőtt elfogadott budapesti memorandumban Oroszország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vállalta Ukrajna szuverenitásának és területi épségének szavatolását, cserében azért, hogy Ukrajna lemondott az atomhatalmi státusáról.
Alekszandr Lukasevics orosz külügyi szóvivő Titus Corlățean román külügyminiszter Oroszországra vonatkozó bírálatát is kifogásolta pénteken. A román diplomácia vezetője a múlt vasárnap, kanadai kollégájával folytatott bukaresti megbeszélései után kijelentette, hogy országa elítéli a Krím orosz annektálását, a nemzetközi jog megsértését és aggódik a Fekete-tenger térségének, valamint a – többségében román nyelvű – Moldovai Köztársaságnak a biztonságáért.
Az orosz külügyminisztérium Bukarestet bíráló közleménye nem sokkal azt követően jelent meg, hogy Moszkvában tárgyalt az európai uniós tagságra törekvő, Romániával szoros kapcsolatokat ápoló Moldovai Köztársaság külügyminisztere. A pénteki megbeszélésről kiadott szűkszavú külügyi tájékoztatás szerint Szergej Lavrov, az orosz és Natalia Gherman, a moldovai diplomácia vezetője a Dnyeszteren túli területtel kapcsolatos rendezésről, valamint a rendezést célzó 5+2 formátumú nemzetközi tárgyalások előkészítéséről tárgyaltak, „tekintettel az ukrajnai eseményekre”.
A tárgyalásokon eddig Moldova és a Dnyeszteren túli terület mint érdekelt fél, Oroszország, Ukrajna és az EBESZ mint közvetítő, valamint – megfigyelőként – az EU és az Egyesült Államok vett részt.
A moldovai fővárosban, Chișinăuban attól tartanak, hogy a szakadár Dnyeszteren túli területet Oroszország a Krímhez hasonlóan megpróbálja bekebelezni. A 2006-os népszavazáson a Dnyeszter folyótól keletre fekvő terület többségében orosz ajkú lakossága az Oroszországhoz csatlakozásra szavazott. A Dnyeszter folyótól keletre fekvő terület 1990-ben vált ki a többségében román nyelvű Moldovai Köztársaságból. Azóta ott orosz csapatok állomásoznak, függetlenségét egyetlen állam sem ismerte el.
MTI. Székelyhon.ro

Románia és Moldova is nekifeszült Moszkvának
Moldova és Románia is elítélte szerdán a Dnyeszteren túli szakadár terület (Transznisztria) úgynevezett parlamentjének döntését, amely egyhangúlag kérte az orosz hatóságokat: ismerjék el a terület függetlenségét, majd tegyék lehetővé Oroszországhoz való csatlakozásukat.
Hivatalosan a Moldovai Köztársasághoz tartozik a magát függetlennek tartó, de mások által el nem ismert szakadár terület. A román külügyminisztérium szerdai közleményében kifejtette: támogatja a Moldovai Köztársaság álláspontját, amely szerint ez a döntés semmibe veszi a Dnyeszter-melléki konfliktus rendezésére irányuló folyamatot és Moldova területi épségét.
A román külügy aggodalommal vette tudomásul a Dnyeszter-melléki úgynevezett parlament döntését. Bukarest szerint az ukrán helyzetre való tekintettel valamennyi félnek konstruktív magatartást kellene tanúsítania, és tartózkodnia kellene az ilyen fajta egyoldalú döntésektől.
A közlemény szerint Titus Corlățean szerdán egyeztetett Natalia Gherman moldáv külügyminiszterrel a szükséges lépések összehangolásáról, és Didier Burkhalterrel, az EBESZ soros elnökével. Corlățean a nemzetközi szervezet gyors közbelépését kérte.
Traian Basescu államfő az unimedia.info román nyelvű moldovai portálnak adott interjúban kijelentette, hogy Románia végig támogatni fogja Moldova területi épségének megőrzését. Băsescu azt mondta, hogy az Európai Uniónak gazdasági szankciókat kell bevezetnie Oroszországgal szemben, ha bebizonyosodik, hogy Moszkvának szerepe volt az "Ukrajna keleti részének biztonsága ellen elkövetett merényletekben". A szankciók között említette példaként az orosz gázimport tilalmát. Szerinte Európa 5-6 éven belül függetleníteni tudja magát az orosz gáztól. maszol/MTI

Elvetélt merényletek Ceauşescu ellen
A diktatúra idején hallgattak róla, de Ceauşescu uralkodásának csaknem 25 esztendeje alatt több merényletet is megkíséreltek a nemzeti kommunista diktátor ellen.
Túlélte a repülőbalesetet
Az első merényletre állítólag még 1957-ben került sor, amikor az ország Gheorghe Gheorghiu-Dej kezében volt, bár a történteket a hatalom igyekezett repülőgép-balesetnek feltüntetni. 1957. november 4-én román pártküldöttség utazott Moszkvába, november 7-e, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megünneplésére. A román küldöttek közül betegségére hivatkozva hiányzott a Gheorghe Gheorghiu-Dej, így a delegációt Chivu Stoica, a minisztertanács elnöke vezette, rangban a második Nicolae Ceauşescu volt, aki akkor a párt központi bizottságának szervezési titkára volt.
Az orosz pilóták által vezetett gép a vnukovói röptér előtt a rossz látási viszonyok miatt beleütközött a fákba és lezuhant, majd kigyulladt. Az utasoknak sikerült még időben elhagyhatták a gépet, csupán Grigore Preoteasa, a központi bizottság propagandatitkára, külügyminiszter, illetve a személyzet egyik orosz tagja veszítette életét. Nicolae Ceauşescu megúszta mellkas- és lábszárzúzódással.
A baleset kapcsán több kérdés is felmerül. Mindenekelőtt az, hogy az orosz röptéri hatóságok miért engedték meg a leszállást a gépnek, miután a magyar küldöttséggel érkező repülőgépet visszafordították. Mennyire voltak kiképezve az orosz pilóták az IL-14-es gép kezelésére, mivel korábban a szovjet kormány által Romániának adományozott IL-12-es gépet vezették. A pilóták egyébként Bukarest protokollnegyedében laktak, a balesetet követően családtagjaikat azonnal kihozatták Romániából. A pilóták a szovjet védelmi minisztériumhoz tartoztak, ám főnökeik ellenőrzése nélkül Bukarestben gyakran megszegték a rendszabályokat. Így például az IL-14-es gép november 2-án végzett próbarepülésnél nem volt jelen sem a másodpilóta, sem a navigátor. A hibák ellenére a moszkvai hatóságok engedélyezték a november 4-i felszállást. A szovjet kormánybizottság jelentése szerint a balesetért a pilóták voltak a felelősök. Ezzel az ügy lezárult.
Két géppisztoly, 500 töltény
Ceauşescu ellen 1973-ban Bukarestben kíséreltek meg állítólag merényletet. Erről Dumitru Burlan tartalékos ezredes, a diktátor hasonmása számolt be – aki éppen azért kapta a fizetését, mert kísértetiesen hasonlított a pártfőtitkárhoz. Burlannal felettesei csak annyit közöltek, hogy a pártfőtitkár elleni merényletről kaptak információt.
Az ezredes azt a parancsot kapta, üljön be a Ceauşescut szállító gépkocsiba, a pártfőtitkár helyére. A gépkocsi pontosan olyan kíséretet kapott, mintha Ceauşescu ült volna benne: elől két rendőrkocsi haladt, kettő oldalt, hátul pedig egy mentőkocsi. Burlannak 10 napon át kellett játszania Ceauşescu szerepét, ugyanolyan ruhákat viselt, mint a diktátor, minden reggel fodrász bodorította a haját „ceauşescusra” – merényletre azonban nem került sor. Azt már nem lehet pontosan tudni, hogy elkapták-e a merénylet tervezőit, vagy pedig csak hamis hír volt az egész.
1983-ban azonban már valóban megtervezték Ceauşescu és felesége meggyilkolását. Az 1981-ben szerveződött, három értelmiségiből álló merénylőcsoportot a kolozsvári Raul Volcinschi, volt politikai fogoly vezette, akinek sikerült még három hivatásos sofőrt, Petre Nastasét, Viorel Rovenţiut és Nicolae Stanciut is bevonnia az akcióba.
Az eredeti terv szerint az akcióra 1983. szeptember 17-én került volna sor, amikor is a diktátor a Giurgiu megyei Gostinu község mezőgazdasági termelőszövetkezetébe tervezett munkalátogatást. Az akcióhoz fegyverre volt szükségük, ezért szeptember elején feltörték az Olt megyei Osica de Sus milícia őrsét, ahonnan két géppisztolyt és 500 töltényt loptak el.
A Securitate megrémült a fegyverlopástól, ezért rábeszélték Ceauşescut, a fegyverek megtalálásáig halassza el a munkalátogatást.
Három hetes nyomozás után megtalálták a merénylőket. Egyiküket halálra ítélték, a csoport többi tagja 20 év börtönbüntetést kapott minősített lopás, rablás, a fegyvertartási szabályok be nem tartása miatt. A börtönbüntetéseket később enyhítették.
Magyar puccsista
Egy évvel később ugyan nem merényletet, de puccsot terveztek Ceauşescu ellen. A terv szerint akkor távolították volna el a hatalomból a pátfőtitkárt, amikor hivatalos látogatást tett a Német Szövetségi Köztársaságban.
Az akciót vezető Ion Ioniţă tábornok Kostyál István tábornokkal és több, más katonával együtt azt tervezte, hogy a diktátor távollétét felhasználva páncélosokkal körbeveszik a párt központi bizottságának épületet és letartóztatják a Nicolae Ceauşescuhoz hű pártvezetőket.
Az akciót végül egy évvel későbbre halasztották, akkorra, amikor Ceauşescu 1985 áprilisában Kanadába látogat. A merénylőket azonban leleplezték. Jóllehet nem sikerült bebizonyítani vétkességüket, néhányan közülük börtönbe kerültek, így Kostyál István is, akit mondvacsinált vádak alapján – valuta tartásért és villamosáram lopásáért – ítéltek el.
Elena is veszélyben volt
A rendszerváltás előtt utolsó merényletre 1988-ban került sor – ekkor a Ceauşescu rossz szellemének tartott Elena Ceauşescut akarták megölni.
Az esetről a diktátor feleségét megmentő Eugen Arsenie tartalékos őrnagy számolt be, aki a kérdéses napon gépkocsijával Elena Ceauşescu autója mögött haladt. A Szovjetunió akkori volt nagykövetsége előtt hirtelen feltűnt egy hatalmas sebességgel száguldó fekete Mercedes, amely Elena Ceauşescu autójának tartott. Arsenie gépkocsijával nyomban a célbavett autó mellé hajtott, így a Mercedes őt találta el. Az őrnagy megsérült, de Elena Ceauşescu is kisebb sérülést szenvedett.
A diktáror pár ellen a végső ítélet 1989. karácsonyán született meg, amikor sorsukról a hatalom új birtokosai döntöttek – a Honvédelmi Minisztérium mellékhelyiségében.
Bogdán Tibor. maszol.ro

Băsescu: Oroszország konfliktusokat gerjeszt
Bukarest fenntartja kapcsolatait Moszkvával, de nem tekinthet el attól, hogy Oroszország konfliktust és instabilitást gerjeszt a Fekete-tenger térségében – jelentette ki Traian Băsescu államfő tegnap egy interneten közvetített interjúban.
„Mindig is korrekt kapcsolatra törekedtem az Orosz Föderációval, de ehhez mindkét félnek el kell ismernie a valóságot. Nem fog sem az orosz külügyminisztérium, sem Putyin elnök, sem Medvegyev kormányfő meggyőzni engem arról, hogy Oroszország a béke követe, az olajág hordozója ebben a térségben. Nem: Oroszország konfliktusokat gerjeszt” – nyilatkozta. Kifejtette: Oroszország egy instabilitási gyűrűt hozott létre a Fekete-tenger körül, a Krím félszigeten, a Hegyi-Karabah térségben, Abháziában, Dél-Oszétiában és a Dnyeszter-melléken. Az államfő szerint „ezeket a konfliktusokat Moszkvából lehet csak megoldani, de ugyanúgy robbantani is onnan lehet őket, akár egymás után, akár egyszerre, ahogy Moszkva politikai igényei megkívánják”. Băsescu csalódásának adott hangot Oroszország magatartása miatt, de hangsúlyozta: ez nem jelenti azt, hogy megszakadt volna a kommunikáció a nagykövetségek szintjén. Arra is kitért, hogy Romániának javítania kell hadereje mozgósíthatóságát, jelenleg ugyanis tartalékosainak jelentős része „Olaszországban, Spanyolországban vagy Németországban dolgozik vendégmunkásként”. Ugyanakkor kifejtette: nem hiszi, hogy Oroszország NATO-országot támadna meg, mert „ez háborúhoz vezetne”. Az élőben sugárzott műsorban Traian Băsescu megemlítette, hogy az Országos Korrupcióellenes Ügyészség volt főügyészét látná szívesen az államelnöki székben. Szerinte itt az ideje annak, hogy Románia elnöke olyan politikus legyen, akinek nincs köze a volt rendszerhez, és aki már fel tud mutatni valamit. Daniel Morar, aki most alkotmánybíró, akkor töltötte be a vádhatóság főügyészi tisztségét, amikor a befolyásos politikusok korrupcióügyeit kezdték vizsgálni. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Térképmágia
Pozsony és Brüsszel bűvkörében élő, írói fantáziával megáldott, osztrák származású, szabadúszó újságíró a román nacionalistáknak szolgáltatott érveket egy német hetilapban megjelentetett cikkében. A székelyföldi autonómiatörekvést úgy tálalja, mint a térség következő konfliktusforrását. Amely a Krím félsziget elszakítása és az ukrajnai orosz kisebbség erőszakos határmódosítási törekvéseinek légkörében irritálóan hat a nemzetközi közvéleményre. Legalábbis a román média ilyen módon tárgyalta. Még az sem kizárt, hogy az osztrák úriember március eleji – természetesen nem véletlenül a székely és a magyar szabadság napjaira szervezett – tájékozódó körútját bukaresti forrásokból fedezte. Bizalmatlanságom érthető mindazok számára, akik átélték az 1990 fekete márciusát megelőző heteket, hónapokat. A magyar közösség jogos követeléseit akkor is eltorzítva, ellenünk gyűlöletet szítva mutatta be az állambiztonsági szolgálatokkal együttműködő román nyelvű sajtó. Ebben a kérdésben negyedszázad alatt nem sok változott. Talán csak az eszközök finomodtak. A nyelvi, oktatási, önrendelkezési jogainkat szóban elismerik ugyan, de mindennap meg kell küzdenünk a morzsányi sikerekért. Miközben a Pruton túli Moldovából tízezrével telepítettek családokat ide, a székely fővárosba is. Hogy kedvükre módosuljon az etnikai arány. Ebben, igaz, mi erősen besegítettünk azáltal, hogy világgá engedtük fiataljainkat. Csak nehogy az erdélyi szászok sorsára jussunk. El kell hitetnünk magunkkal, hogy itt is lehet élni. Fenntartható közösségként kell léteznünk. Félretéve az egyéni ambíciót. Legyen az brüsszeli bársonyszék vagy önkormányzati mandátum. Mert a mi életterünkre ácsingózók eszköztára kiismerhetetlen. Bizonyíték rá a múlt század, amelyben megfoszthattak háztól és hazától, nemegyszer csalafinta módon tőrbe csalva. Ezért is most jobban oda kell figyelni, hogy a székely zászlót, a magyar nyelvű orvosképzést vagy netán a községháza feliratát ne bélyegezhessék szeparatizmusnak. Az államhatalmi gépezetet maguk mellett tudva minket folyamatos védekezésre kényszerítenek, miközben ők nyíltan beszélnek Nagy-Romániáról, a Pruton túli területekkel való egyesülés lehetőségéről. Legutóbb alig egy hete jelent meg a money.ro, mértékadónak számító gazdasági internetes lapban, hogy a Moldova Köztársaság EU-hoz való csatlakozása után Kisinyov Románia második legnagyobb városa lesz 900 ezer lakosával. Tehát az unióhoz való csatlakozást országegyesítésnek tekintik. És ez senkinél nem verte ki a biztosítékot. Egyetlen német vagy osztrák lapban sem jelent meg erről tanulmány. Nem úgy, mint a két és fél megyényi önrendelkező Székelyföldről. Pedig Moldova orosz kötődései miatt reális feszültségforrás. Alig egy évtizede még a parlament épületét is megostromolták a Moszkva- pártiak. Csak hát vannak, akik jobban értik a geopolitikai pókerjátszmát, és néha bevetnek egy kis térképmágiát.
Karácsonyi Zsigmond. Népújság (Marosvásárhely)

Astărăstoae: az EU fizessen a kivándorolt román orvosokért!
Az agyelszívás uniós támogatásokkal való kompenzálását javasolta Vasile Astărăstoae, a román orvoskamara elnöke, aki szerint az egészségügyi ellátás igazságosabbá tétele kell hogy legyen a pénteken megkezdődött Európai Parlamenti (EP) választási kampány egyik kiemelt témája.
Az Európai Unió gazdagabb országaiban 21 ezer romániai orvos dolgozik, kétharmaduk az ország uniós csatlakozása óta vándorolt ki - mutatott rá Astărăstoae egy besztercei szakmai konferencián. Elmondása szerint Franciaországban 4300 román orvos dolgozik és ott ők teszik ki a külföldi orvosok 60 százalékát, Nagy Britanniában pedig a román orvosok a második helyen állnak a külföldi szakemberek számát illetően az indiai orvosok után.
"Mi 3,5 milliárd eurót költöttünk az elvándorolt orvosok képzésére anélkül, hogy egyetlen eurót is kaptunk volna azoktól az országoktól, amelyek így oldották meg az orvosszükségletüket. A politikusaink pedig most ugyanolyan szolgalelkűek Brüsszellel szemben, mint korábban voltak Moszkvával szemben: még csak nem is igényelnek ezért kártérítést" - mondta az orvoskamara elnöke. Kifejtette: senki sem várja el, hogy az orvoselvándorlás haszonélvezői kifizessék a tandíjat, de szerinte az Európai Uniónak kiemelten kellene támogatnia azoknak az országoknak az egészségügyi rendszerét, amelyek "szürkeállományt" exportálnak. "Amikor egy futballistát átigazolnak, a klubjának milliókat fizetnek, de ha egy orvost visznek el, a kórháza semmit sem kap" - példálózott Astărăstoae. A román orvoskamara vezetője szerint a következő években az agyelszívás erősödése várható, mert a lakosság elöregedésével a krónikus betegségek száma nemsokára meghaladja majd a heveny bántalmakét, és Nyugat-Európának mintegy 150 ezer orvosi állás vár majd betöltésre, miközben a fejlett államok orvosszükségletének alig 11 százalékát képesek fedezni az ottani egyetemek. maszol.ro

15 ezer orvos hagyta el Romániát
Csaknem 15 ezer orvos hagyta el Romániát az ország 2007-es európai uniós csatlakozása óta, így az ezer lakosra jutó orvosok száma 1,9-re csökkent: ezzel Románia az utolsó helyre került Európában – közölte kedden Dorel Sandesc, a bukaresti szaktárca államtitkára.
A hivatalos statisztikák szerint a Romániában oklevelet szerzett orvosok csaknem egy harmada kivándorolt, és az ország az orvoshiány tekintetében gyakorlatilag rosszabbul áll, mint a szomszédos Moldova – példálózott az államtitkár. „Európa szegény országai sokkal többet adnak a fejlett országoknak, mint amennyit kapnak tőlük az egészségügyi ellátás tekintetében. Nem kérhetünk fejpénzt minden kivándorló orvosért, vagy ápolóért, de Európának tudatosítania kell, hogy súlyos problémáról van szó. Ezt csak az egészségügyi infrastruktúra fejlesztésére szánt, jelentős, célzott támogatással lehet ellensúlyozni" – vélekedett Sandesc.
Az államtitkár szerint a román orvosok nemcsak a fizetések, hanem a jobb munkafeltételek miatt hagyják el az országot, ezért is sürgős feladat a kórházak felszerelésének fejlesztése Romániában – magyarázta. Sandesc a második román egészségügyi tisztségviselő, aki uniós támogatásokat sürget az agyelszívás ellensúlyozására.
Vasile Astarastoae, a román orvoskamara elnöke a napokban rámutatott: Franciaországban 4300 román orvos dolgozik, és ott ők teszik ki a külföldi orvosok 60 százalékát, Nagy Britanniában pedig a román orvosok a második helyen állnak a külföldi szakemberek számát illetően, az indiai orvosok után. „Mi 3,5 milliárd eurót költöttünk az elvándorolt orvosok képzésére anélkül, hogy egyetlen eurót is kaptunk volna azoktól az országoktól, amelyek így oldották meg az orvosszükségletüket. A politikusaink pedig most ugyanolyan szolgalelkűek Brüsszellel szemben, mint korábban voltak Moszkvával szemben: még csak nem is igényelnek ezért kártérítést" – méltatlankodott a román orvoskamara elnöke.
Astarastoae kifejtette: senki sem várja el, hogy az orvoselvándorlás haszonélvezői kifizessék a tandíjat, de szerinte az Európai Uniónak kiemelten kellene támogatnia azoknak az országoknak az egészségügyi rendszerét, amelyek „szürkeállományt" exportálnak.
MTI. Erdély.ma

Kezelhetetlen orvosmigráció
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) tavaly végzett magyar hallgatóinak csaknem 38 százaléka hagyta el az országot, és vállalt külföldön munkát – mondta el lapunknak Tubák Nimród, a helyi diákszövetség elnöke. Az egészségügyi minisztérium adatai szerint Románia uniós csatlakozása óta csaknem 15 ezer orvos lépett ki a hazai egészségügyi rendszerből. Az emigráló orvosokat nemcsak az anyagi biztonság vonzza, a hazai presztízsvesztéssel szemben a Nyugaton megtapasztalt szakmai megbecsülés is sokat nyom a latban, ecsetelte lapunknak egy Németországban dolgozó orvosnő.
Csaknem 15 ezer orvos hagyta el Romániát az ország 2007-es európai uniós csatlakozása óta, így az ezer lakosra jutó orvosok száma 1,9-re csökkent: ezzel Románia az utolsó helyre került Európában – közölte a napokban Dorel Săndesc egészségügyi államtitkár.
Mint mondta, a hivatalos statisztikák szerint a Romániában oklevelet szerzett orvosok csaknem egyharmada kivándorolt, és az ország az orvoshiány tekintetében gyakorlatilag rosszabbul áll, mint a szomszédos Moldovai Köztársaság.
„Európa szegény országai sokkal többet adnak a fejlett országoknak, mint amennyit kapnak tőlük az egészségügyi ellátás tekintetében. Nem kérhetünk fejpénzt minden kivándorló orvosért, vagy ápolóért, de Európának tudatosítania kell, hogy súlyos problémáról van szó. Ezt csak az egészségügyi infrastruktúra fejlesztésére szánt, jelentős célzott támogatással lehet ellensúlyozni” – magyarázta Săndesc.
Az államtitkár szerint a hazai orvosok nemcsak a fizetések, hanem a jobb munkafeltételek miatt hagyják el az országot, ezért is sürgős feladat a kórházak felszerelésének fejlesztése.
„Adót” kérnének a szürkeállományért
Dorel Săndesc egyébként nem az első egészségügyi tisztségviselő, aki uniós támogatásokat sürget az agyelszívás ellensúlyozására. Vasile Astărăstoae, az orvoskamara elnöke már korábban rámutatott, hogy Franciaországban 4300 román orvos dolgozik, és ott ők teszik ki a külföldi orvosok 60 százalékát, Nagy Britanniában pedig a román orvosok a második helyen állnak a külföldi szakemberek számát illetően, az indiai orvosok után.
„Mi 3,5 milliárd eurót költöttünk az elvándorolt orvosok képzésére anélkül, hogy egyetlen eurót is kaptunk volna azoktól az országoktól, amelyek így oldották meg az orvosszükségletüket. A politikusaink pedig most ugyanolyan szolgalelkűek Brüsszellel szemben, mint korábban voltak Moszkvával szemben: még csak nem is igényelnek ezért kártérítést” – méltatlankodott az orvoskamara elnöke.
Kifejtette: senki sem várja el, hogy az orvoselvándorlás haszonélvezői kifizessék a tandíjat, de szerinte az Európai Uniónak kiemelten kellene támogatnia azoknak az országoknak az egészségügyi rendszerét, amelyek „szürkeállományt” exportálnak.
Lesújtó helyzet a MOGYE-n
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) tavaly végzett hallgatóinak csaknem 38 százaléka hagyta el az országot a diplomaszerzést követő hat hónap alatt – tájékoztatta a Krónikát Tubák Nimród, a helyi diákszövetség elnöke. A negyedéves hallgató hozzátette, hogy a felsőoktatási intézmény román tagozatán ennél is lesújtóbb a helyzet. A MOGYE magyar végzősei elsősorban az anyaországot választják, de előszeretettel próbálkoznak németországi, nagy-britanniai, svédországi vagy akár írországi álláskereséssel is.
„Azt látom, hogy a végzősök egyszerűen nem akarnak bekerülni a túl bonyolult és rendkívül instabil hazai egészségügyi rendszerbe, inkább elmennek külföldre. Nagyon sokan azt mondják, hogy csak tapasztalatszerzés céljából váltanak ideiglenesen otthont, ám az évek során a kivándoroltak nagyon kis hányada tér vissza” – állítja Tubák. Szerinte nemcsak a sokkal jobb anyagi feltételek, de a szakmai fejlődés lehetősége is Nyugatra vonzza a frissen végzett orvosokat.
Újabban a Közép-Kelet a nyerő
A minisztérium és az orvosképző felsőoktatási intézmények statisztikáira rácáfolva Vlad Sarca, a nagyváradi székhelyű EVG Recruting munkahely-közvetítő iroda illetékese azt állítja, hogy Romániában immár csökkenőben az orvosmigráció. Az illetékes szerint a külföldi munkavállalásra leginkább a frissen diplomázott fiatalok vállalkoznak, akik még nem dolgoztak hazai kórházban. „A tapasztalt orvosok, akiknek itthon már van stabil egzisztenciájuk, ritkábban akarnak külföldre emigrálni” – magyarázta Sarca.
Elmondása szerint a fiatalok közül még mindig sokan választják Németországot, ám az utóbbi pár évben a Közép-Kelet lett a fő célpont, ahová angoltudás szükséges. Az Egyesült Arab Emirátusokban a német rezidensi béreknél is sokkal többet fizetnek a kezdő szakembereknek. Miközben Romániában egy fiatal orvos alig keresi meg a 300 eurót, addig Németországban havi 2500–3000 eurót is kap, míg az arab országban akár már az első évben megkaphatja a havi 6000–8000 eurót.
A közvetítőiroda munkatársa szerint leginkább altatóorvosokat, radiológusokat keresnek, de gyermekorvosokra és gyakornokokra is van igény külföldön. „A csábító jövedelem azonban nem vonja maga után azt, hogy havonta ezrével vándorolnak ki a romániai orvosok. A számuk csupán néhány tízre tehető, pontosan nem tudom, de száz alatt van, az biztos” – jelentette ki lapunknak Sarca.
Korrektség és méltányosság, szakmai előmenetel
A vonzó bérek mellett a szakmai előmenetel, a mindennapi munka során tapasztalt korrektség is a külföldi munkavállalás mellett szól, mesélte lapunknak egy Németországban dolgozó erdélyi magyar orvos.
„A szakorvosi vizsgám után hazakerültem az egyetemi nagyvárosból egy vidéki városkába. Néhány hónap múlva Románia uniós tagállam lett, ami azt jelentette, hogy különbözeti vizsga nélkül elismerték a szakdiplomám az EU összes tagállamában. Nagyon erős volt bennem az elvágyódás, úgy éreztem, most jutottam el érzelmileg arra a pontra, amikor a mesék hőse elindul világot látni” – mondta el a Krónikának egy neve elhallgatását kérő orvosnő.
Az öt éve Németországban dolgozó balneológus annak idején egy állásközvetítő cégnél keresett külföldi állást az interneten, az ajánlattal két év múlva keresték meg. „Ezalatt a két év alatt több munkahelyen dolgoztam, kezdett kialakulni a pacienturám. De szakmai és nyelvtanulási ambícióim miatt is döntöttem úgy, hogy fél évre elfoglalom a felkínált állást Németországban, de aztán visszajövök, és itthon folytatom a munkám. Félévenként meghosszabbítottam a fizetés nélküli szabadságkérésem itthon, mígnem romániai munkaadóim felszólítottak, hogy ha nem jövök haza, felbontják a munkaszerződésem” – emlékezett vissza a 35 éves orvosnő.
Mint fogalmazott, ekkor már nem jött haza, hiszen megtapasztalta a nyugati egészségügyi rendszerre jellemző korrektséget. Ez a rendet, a tisztaságot, és persze az egymás iránti tisztelet is jelenti: Németországban a jellem és a szaktudás alapján értékelik az embert, de a korrektséget jelzi a rengeteg tanulásért és felelősségvállalásért járó méltó fizetés is.
„2009-ben mentem el Németországba dolgozni, ahol két hónap alatt keresek annyit (éjszakai ügyeletek nélkül), amennyit itthon egy év alatt kerestem öt évvel ezelőtt. A rendszerre jellemző, hogy az orvos tiszteli a pácienst, és a páciens tiszteli az orvosát, rendkívül udvariasak egymással” – ecsetelte a német egészségügyi rendszer szakmai előnyeit az orvosnő. Krónika (Kolozsvár)

Magyarázatot követel Bukarest Oroszországtól
A román külügyminisztérium nyilvános magyarázatot kér a moszkvai hatóságoktól arról, hogy az orosz kormány hivatalos álláspontját képviselte-e Dmitrij Rogozin orosz miniszterelnök-helyettes a NATO- és EU-tag Romániával szemben, amikor azzal fenyegetőzött, hogy „legközelebb TU-160-as típusú hadászati bombázóval utazik” a térségbe.
A szombati bukaresti külügyi közleményben Rogozin Twitter-üzenetére reagáltak, amelyben az orosz miniszterelnök-helyettes arról számolt be, hogy Románia – az Amerikai Egyesült Államok követelésére – lezárta légterét repülőgépe előtt, amellyel a Dnyeszter menti Köztársaságból Moszkvába akart utazni.
A román külügyminisztérium szerint a hadászati bombázóval való fenyegetőzés nagyon súlyos kijelentés olyan körülmények között, amikor „Oroszország megsértette Ukrajna területi épségét és szuverenitását, az oroszbarát szeparatisták pedig súlyosan megsértik a (Romániával) szomszédos állam közrendjét”.
A bukaresti külügyminisztérium rámutatott: Románia szigorúan betartja az Európai Unió által életbe léptetett szankciókat azokkal szemben, akik aláássák Ukrajna függetlenségét, területi épségét és szuverenitását. Rogozin szerepel az EU szankciós listáján.
Az orosz miniszterelnök-helyettes a május 9-i, győzelem napi katonai parádé alkalmából látogatott a Moldovából „kiszakadt”, csak Oroszország által elismert Dnyeszter menti Köztársaság fővárosába, Tiraszpolba. Az oda vezető légi úton a kijevi hatóságok nem engedték átrepülni gépét Ukrajna légterén, így Bulgárián és Románián keresztül érkezett a helyszínre. Tiraszpoli látogatása ellen a moldovai kormány egyébként tiltakozott.
Dmitrij Rogozin pénteken Tiraszpolban azt szorgalmazta: Moldova halassza el az EU-val kötendő társulási megállapodásának aláírását az év végi parlamenti választásokig. Hozzátette: Moldova szívesen látott tagja lenne a tervezett orosz-fehérorosz-kazah vámuniónak.
Bukarest viszont elkötelezett híve annak, hogy a „második román államként” emlegetett Moldova mielőbb csatlakozzék az Európai Unióhoz. A román hatóságok több ízben kifejezték aggodalmukat, hogy a Krím elcsatolásának mintájára Oroszország a Dnyeszter-mentét is annektálni akarja.
MTI. Székelyhon.ro

Amerikai nagyüzem Bukarestben – Băsescu udvari bolondnak nevezte Rogozint
Egymásnak adják a kilincset Bukarestben magas rangú amerikai tisztviselők az ukrajnai válságra való tekintettel. A Cotroceni-palota tájékoztatása szerint Traian Băsescu államfő hétfőn hivatalában fogadta Avril D. Hainest, az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) igazgatóhelyettesét: a találkozón a térség helyzetéről és a két fél biztonsági szolgálatainak kiváló együttműködéséről volt szó.
A Mediafax értesülése szerint jövő héten Joe Biden, az Egyesült Államok alelnöke érkezik Bukarestbe, hogy az ukrán válság fejleményeiről tárgyaljon az elnökkel és Victor Ponta kormányfővel.
Băsescu hétfőn az Adevărul napilap online kiadásának adott interjúban megerősítette, hogy az amerikai alelnök a közeljövőben Romániába érkezik, de biztonsági okokra hivatkozva nem kívánta a látogatás időpontját elárulni.
A Hotnews.ro úgy tudja: Chuck Hagel amerikai védelmi miniszter is az országba látogat június első harmadában. A portál szerint a magas rangú amerikai tisztségviselők látogatásai az ukrán válsággal állnak összefüggésben, és az Egyesült Államok szolidaritását hivatottak bizonyítani európai szövetségeseikkel szemben az Oroszország irányából érkező „fokozódó fenyegetés" közepette.
Băsescu egyébként hétfőn arra kérte az Ukrajnában élő románokat, legyenek lojálisak az ukrán államhoz, ha pedig népszavazáson kérnék Romániához való csatlakozásukat, azt Bukarest nem ismerné el. „Egy ilyen referendum ellentétes lenne az ukrán alkotmánnyal. Ugyanígy nem ismernénk el ilyesmit Románia területén sem, ha valakiben felmerülne egy hasonló referendum megszervezése" – szögezte le az Adevărul által interneten közvetített interjúban az elnök, emlékeztetve: Bukarest a kelet-ukrajnai oroszbarát szakadárok vasárnapi népszavazásait sem ismeri el.
Szerinte Oroszország „területrablási" szándékkal hivatkozik a kisebbségek védelmére, hogy politikai ellenőrzése alá helyezze a volt Szovjetunió térségét. Băsescu úgy vélte, ennek ellenszere a kisebbségi jogok biztosítása. Úgy vélekedett: Ukrajna és a volt Jugoszlávia hibát követett el, amikor „nem adták meg idejében" a kisebbségi jogokat, miközben szerinte Románia lehetővé teszi a területén élő kisebbségeknek, hogy megőrizzék kultúrájukat, identitásukat, elismeri jogukat az anyanyelvű oktatáshoz, finanszírozza sajtójukat, televízió-műsoraikat, és biztosítja politikai képviseletüket a bukaresti parlamentben.
Közben hétfőn folytatódott a diplomáciában szokatlan hangvételű csörte a magas rangú román és orosz politikusok között. Dmitrij Rogozin orosz miniszterelnök-helyettes ismét a Twitter közösségi fórumon üzent a román államfőnek, azt firtatva: vajon hány pohár italt gurított le Băsescu, mielőtt lezárta Románia légterét különgépe előtt.
Rogozin reagált Victor Ponta kijelentésére is, miszerint nem sok hiányzott ahhoz, hogy a szakadár Transznisztriából Moszkvába igyekvő orosz politikus gépét a román légierő kísérje ki az ország légteréből.
Az orosz államfő Dnyeszter melléki különmegbízottja a moszkvai külügyminisztérium figyelmébe ajánlotta Ponta nyilatkozatát, ennek nyomán Alekszej Puskov, az állami Duma nemzetközi bizottságának elnöke azzal fenyegetőzött, hogy az orosz hivatalosságokkal szemben „ellenséges magatartást" tanúsító országok válaszlépésekre számíthatnak Moszkva részéről.
A román kormányfő hétfőn provokátornak, az államfő pedig a király (Vlagyimir Putyin orosz elnök – szerk. megj.) udvari bolondjának nevezte Dmitrij Rogozint.
Utóbbi a Kommerszant című orosz napilapban bírálta Chişinăut, mondván, a moldovai politikusok az uniós csatlakozást választották, holott figyelmeztették őket, hogy a Dnyeszter menti terület leszakadhat a Moldovai Köztársaságról. Az orosz miniszterelnök-helyettes meggyőződése, hogy Moldova uniós társult tagságát a NATO-csatlakozás követi.
Rogozin azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben Chişinău aláírja az uniós megállapodást, azon lesz, hogy Oroszország felülvizsgálja gazdasági kapcsolatait a Moldovai Köztársasággal, amelynek költségvetését – mint mondta – az Oroszországban nagy számban dolgozó moldovai bevándorlók töltik meg.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Bukaresti védelmi riadó az orosz „provokáció” miatt
Victor Ponta kormányfő a Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) összehívását kezdeményezte május 12-én, kedden az ukrajnai válság fejleményeire és egyes orosz tisztségviselők Romániával szembeni „provokációira" hivatkozva.
szembeni „provokációira" hivatkozva.
A bukaresti közjogi méltóságok egyöntetűen tudatos provokációként értékelték, hogy az Európai Unióból kitiltott Dmitrij Rogozin orosz miniszterelnök-helyettes a román légtéren keresztül akart szombaton a Moldovai Köztársaság oroszbarát szakadár területéről Moszkvába utazni, amikor pedig gépe belépését Románia megtagadta, azzal fenyegetőzött, hogy legközelebb egy hadászati bombázóval érkezik.
„A törvénytelen népszavazások láttán, az ukrán alkotmány és a nemzetközi jog megsértésének folytatódása közepette, továbbá orosz hivatalos személyek Románia elleni provokációival szembesülve hivatalos és egységes álláspontot kell képviselnünk, amely csak egy alapos elemzés és döntés eredményeként alakítható ki" – indokolta a nemzetbiztonsági kérdésekben illetékes testület összehívását a szociáldemokrata miniszterelnök, miután a keddi kormányülés előtt tanácskozott a CSAT-tagsággal rendelkező minisztereivel.
A védelmi tanácsot irányító Traian Băsescu azonban várhatóan nem támogatja majd a kormány kezdeményezését. Már csak azért sem, mivel hetek óta belpolitikai vita dúl az államfő és a miniszterelnök között arról, hogy az ukrajnai helyzet indokolttá teszi-e a testület rendkívüli ülését.
Băsescu a napokban is úgy értékelte: egy ilyen lépés rossz üzenet lenne olyan körülmények között, amikor Románia nincs veszélyben, és más NATO-tagállamok sem tettek ilyen lépést. A CSAT azonban nemcsak az államfő kezdeményezésére, hanem tagjainak legalább egy harmadának kérésére is összehívható: erre hivatkozva jelentette be Ponta, hogy a nemzetbiztonsági testületben résztvevő miniszterek kezdeményezték a védelmi tanács összehívását.
Titus Corlăţean külügyminiszter közben úgy nyilatkozott: Rogozin repülőgépe Moszkvából Moldova felé tartva törvénytelenül, a bukaresti hatóságokat félrevezetve haladt át a román légtéren. Elmondása szerint a pilóta – a rádiókapcsolat állítólagos kihagyásaira hivatkozva – nem válaszolt egyértelműen a román légi irányítás kérdésére, hogy van-e a fedélzeten az uniós szankciók által érintett személy. Ezzel magyarázható, hogy Románia csak a visszatéréskor zárta le légterét Rogozin gépe előtt.
A moszkvai és bukaresti illetékesek közötti szópárbaj újabb fejezeteként kedden az orosz kormányfőhelyettes „nagyon durva" válaszlépéseket helyezett kilátásba Ponta korábbi kijelentése nyomán, miszerint a román légierő vadászgépeket fog bevetni, ha az EU tiltólistáján szereplő orosz politikusok különgépei megpróbál behatolni Románia légterébe.
Az ITAR-TASZSZ hírügynökség szerint Dmitrij Medvegyev orosz kormányfő is válaszlépések kidolgozására adott utasítást, amiért a múlt pénteken a moldovai hatóságok egy időre visszatartották és átkutatták a Rogozint és kíséretét szállító repülőgépet.
Rostás Szabolcs

Hátizsákos rendszerváltás
Az erdélyi menekültek megsegítését célzó misszió révén a kommunista világrend összeomlását is siettette az 1990-ben önálló egyházként bejegyzett budapesti székhelyű Erdélyi Gyülekezet. A hősi időkről és az új kihívásokról beszélgettünk Zalatnay Istvánnal, a gyülekezet vezető lelkészével.
– A bejáratnál kiadó raktárfelületet hirdető felirat. Gazdálkodási szempontok alapján vagy szűkíti tevékenységét az Erdélyi Gyülekezet?
– Utóbbiról nincs szó, de az idők kétségtelenül változtak 1992 óta, amikor a gyülekezet megkapta ezt a katonai létesítményt. Annak idején Németh Géza, a gyülekezet lelkipásztora két lehetőség közül választhatott – a másik Szentendre határában –, de ez a városközpont és metróközeli terület volt a jó döntés.
– Milyen szempontok szerint választottak akkoriban?
– Annak idején Németh Géza jó érzékkel és következetességgel képviselte azt az álláspontot, hogy a határon kívüli magyarok ne jöjjenek el otthonról, de ha már úgy döntenek, az egyháznak kötelessége segíteni rajtuk. Ez érvényes volt 1990-ig, utána viszont jogosan merült fel a kérdés: van-e ennek a továbbiakban létjogosultsága? A gyülekezet életében hatalmas váltás volt, amikor a rendszerváltás pillanatától lényegében megszűnt a korábbi menekültmisszió. Kiderült azonban, hogy a sok ezer menekült egy része az új körülmények között is szeretne együtt maradni gyülekezeti közösségként. Megfogalmazódott, hogy azoknak az embereknek, akik életük határhelyzeteiben keresztyén hitből fakadó segítőkészséget tapasztaltak meg, életkörülményeik megváltozása után ugyanezt kell megtenniük – csak immár fordított irányba, a szülőföld felé. Ehhez a szolgálathoz viszont területre, épületekre volt szükség, s ezt követően kezdődött a keresgélés olyan terület után, ahol intézményi elhelyezésre, építkezésre, táborozásra nyílik lehetőség. A Reménység Szigetének otthont adó jelenlegi terület négy hektáron fekszik, ahol betegellátást, konferenciákat, akár több hónapos képzéseket lehet tartani.
– Mennyire erdélyi ma az Erdélyi Gyülekezet?
– Nagyon. Az aktívak túlnyomó része erdélyi születésű vagy erdélyi gyökerekkel rendelkezik. Sőt, szervezetileg is erdélyi, mivel a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozik. Ezt is Németh Géza kezdeményezte, abból a meggondolásból, hogy a gyülekezet tagjai is erdélyiek, és a túlnyomórészt kifele irányuló szolgálat is az erdélyieket célozza. A tárgyalásokat már én folytattam le, aminek következtében a Királyhágómellék 271. gyülekezete lettünk.
– Az ön számára miért volt kihívás a gyülekezet lelkészévé válni?
– Két alapvető pillér létezik az életemben: a református lelkészi mivoltom, illetve a külhoni magyarság iránti elkötelezettségem. A hetvenes években a magyar értelmiségnek volt egy rétege, amelynek életében meghatározó élmény volt az erdélyi magyarság iránti érdeklődés a nagy Erdély-járásokkal együtt – engem is akkoriban, tizenévesen kerített mindez a hatalmába. Miután 1985-ben hazatértem a genfi ösztöndíjamból, a Városligeti-fasori gyülekezetben lettem beosztott lelkész. Fél évvel később azzal hívatott Tóth Károly akkori budapesti püspök, hogy szervezzek meg egy „földalatti”, fél-legális segélyakciót Erdélybe, amelynek anyagi hátterét nyugati testvéregyházak biztosították. Ez volt a hátizsákos csempészet világa, egyetemisták, baráti körök, teológusok vitték a különböző szükséges dolgokat, leginkább gyógyszereket. Fokozatosan különböző állami szervek is bekapcsolódtak, az ipari minisztérium például kétmillió forint értékű gyógyszeradományt biztosított, ami óriási pénz volt közvetlenül a rendszerváltás előtt.
– Ehhez azért sok hátizsák kellett...
– Nagyon sok! Hatalmas történetek fűződnek ezekhez az időhöz. Ott volt például az NDK-s vonal. A hajdani Kelet-Németországban az egyház volt az ellenzéki tevékenységek ernyőszervezete, én pedig elég sok német kapcsolattal rendelkeztem, részben Balog Zoltán jelenlegi miniszter révén, akinek NDK-s volt az első felesége. Jöttek az Erdélybe tartó kelet-német csoportok, a pályaudvaron feladogattuk nekik a csomagokat, s aztán Kolozsváron, Brassóban leszedték arra beszervezett emberek. Talán furcsán hangzik, de nagy „áldás” volt, hogy Romániában a Szekuritaté, nem pedig a Stasi működött, gyakorlatilag mindig mindent meg lehetett oldani. A vámosok esetében pedig sokszor az ő igényeik is szerepeltek a listán, s ha megkapták, a többi mehetett. Az erdélyi magyarságnak akkor kimondottan jót tett az a levantei szellem, ami belengte az országot.
– Az akció koordinálása volt a „belépő” az Erdélyi Gyülekezetbe?
– Legfeljebb áttételesen. Miután ez a szerep túlnőtte az eredeti kereteket, egy idő után jeleztem a püspöknek, ehhez már státus is kellene, így lettem 1989-ben kizárólag kisebbségi ügyekkel foglalkozó zsinati referens. A rendszerváltás utáni első Miniszterelnöki Hivatal titkárságából jött létre a későbbi Határon Túli Magyarok Hivatala Entz Géza vezetésével, ennek lettem én az elnökhelyettese az 1994-es kormányváltásig. Azon az őszön kapott szívinfarktust Németh Géza, az Erdélyi Gyülekezet vezetője.
– Honnan a kapcsolat a gyülekezet alapító lelkészével?
– Régi családi barátságról van szó, édesapám és Németh Géza 1956 után együtt voltak internáló táborban. Géza bácsi roppant tehetséges, hihetetlen energiákkal megáldott lelkész volt, egyike annak a kilenc fiatalnak, akik már 1955-ben megfogalmazták az úgynevezett Hitvalló Nyilatkozatot, tiltakozva a kommunista államhatalmat kiszolgáló egyházi vezetés ellen. A forradalom utáni internáló tábor „abszolválását” követően Érdre került. A maga harmincezres lélekszámával Európa legnagyobb falvának számító település újabb református templom építését igényelte, amelyet a kezdeti elvi engedély ellenére leállítottak. Németh Géza azonban nem hagyta abba. Régi „szerelme” volt Martin Luther King, az általa képviselt erőszakmentes ellenállás elvét alkalmazta ő is, miszerint a kommunista országokban a keresztények is hasonló elnyomást szenvednek, mint Amerikában a feketék. Miután Martin Luther Kinget megölték, a gyülekezet örökbe fogadta az árváit, a konfirmandusok pedig testvéreikké – kissé teátrális, de hatalmas ötlet. Mint ahogy az is, hogy a térdmagasságig felhúzott állapotban lévő érdi templom az amerikai aktivista nevét viselje. És amikor a King-utód Ralph Abernathy Magyarországra látogatott, a csepeli munkásgyűlésen Németh Géza meghívta az amerikai lelkészt a másnapi érdi templomavatóra. Este aztán felment hozzá a szállodába, és elmondta, hogy behúzta a csőbe, és tájékoztatta a helyzetről. A politikai ellennyomás dacára Abernathy megjelent az avatón, de ez sem volt elég, a templom azóta sem épült fel, Németh Gézát pedig kirakták az egyházból.
– Hogyan kerülhetett mégis a menekültmisszió élére?
– Eltávolították a gyülekezetből, egy ideig képárusként kényszerült pénzt keresni, közben azonban országos misszió indult el. A megjelenő kihívásokról – menekültügy, kábítószer-fogyasztás – ugyanis a politikai kurzus kezdetben nem vett tudomást, majd úgy döntött, hogy valamilyen módon kezelni kell azokat az egyházon belül, nehogy Németh Géza „kisajátítsa”, mert akkor ellenőrizhetetlenné válik. A nyolcvanas években történt nem hivatalos, de a gyakorlatban érvényesülő részleges rehabilitálása után kapott a Moszkva tér mellett egy helyet a kábítószeres missziónak, de amikor 1987-ben elindult a menekültáradat, akkor Géza bácsi azt mondta: minden egyebet zárójelbe kell tenni, a prioritás a menekülteket segítő misszió.
– Hogyan fogadta el a hivatalos kurzus a menekültkérdés létezését? Hiszen a nyolcvanas évek derekán még kőkemény kommunizmus volt Magyarországon is...
– Valóban kényes volt a helyzet, hiszen testvéri szocialista országból érkezett emberekről beszéltünk, akik nem is lehettek menekültek, akik ugyanakkor ég és föld között élő emberek, mindenféle jogi státus, egészségbiztosítás, hivatalos munkavállalási lehetőség nélkül. Itt-ott húzták meg magukat, Németh Géza pedig igyekezett segíteni albérlet, feketemunka-lehetőség terén, érkeztek a nyugati segélyek, működött a misszió. Másrészt zajlott a hivatalosságok bombázása: tessék rendezni ezeknek az embereknek a helyzetét! Aztán egyszercsak a Magyar Közlönyben megjelent „a” módosítás. Korábban nem magyar állampolgár 30 napon át tartózkodhatott Magyarországon, ez a tartózkodási engedély pedig egy alkalommal volt meghosszabbítható. Az „egyszer” kifejezést törölték belőle, megszűnt az a jogi kényszer, ami korábban a visszatoloncolásokhoz vezetett, és ezzel egycsapásra hivatalosan is létezővé vált a menekültkérdés. E folyamat következtében megváltozott a probléma kezelésének politikai és jogi környezete, illetve fogadtatása, szétfeszítette a kommunista állam megszokott kereteit, s a keletnémet menekültek már e változás haszonélvezői voltak. Némi túlzással Németország egyesülésének egyik legfontosabb eredője Magyarország szétdarabolása volt, az abból fakadó menekültáradat, konkrétan azok az erőfeszítések, amelyeket az erdélyi menekültek fogadása és hivatalosítása érdekében fejtett ki a Németh Géza vezette misszió.
– Hogyan zajlott a stafétaváltás az elődje és ön között?
– Amikor Németh Géza ’94 őszén szívinfarktust kapott, én már nem voltam állami szolgálatban. Bizonyára érezte, hogy már nem lesz képes egyedül vinni az ügyeket, s hívott, csináljuk együtt. Elsőre nemet mondtam, ám miután fél év múlva a második infarktus végzett vele, a fia, Németh Zsolt is megkeresett. Akkor vállaltam átmeneti időre a szolgálatok végzését, zajlottak a tárgyalások is a gyülekezet csatlakozásáról a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez. Az átmeneti idő azóta is tart, 1995-től én vagyok a gyülekezet lelkésze.
– Mit tart ma a gyülekezet legfontosabb feladatának?
– Ami mindig minden gyülekezet feladata: a keresztyén hit megélését, hirdetését szóban és cselekedetben. A mi esetünkben ez sajátos „nemzeti küldetéssel” is jár. Ezen a téren különösen fontosnak tartom a magyar világ belső szerkezetének átgondolását. A gyakorlatilag Trianon óta létező alapképlet szerint van az anyaország és vannak a kisebbségi sorsban élő magyar közösségek, amelyeket az anyaország helyzettől és kormánytól függően hol kisebb, hol nagyobb mértékben segít. Márpedig ez a képlet nem felel meg a valóságnak, az értékarányoknak, hanem sokkal inkább az angolszász világfelfogás. Az ugyanis elképzelhetetlen például, hogy egy új-zélandi kevesebbnek érezze magát egy amerikainál, csak azért, mert egyik helyen hárommillióan, másik helyen pedig 300 millióan élnek. Abban a világban az értékek kiegészítik, gazdagítják egymást. A magyar kapcsolatrendszerben is valami hasonlónak kellene érvényesülnie abban az értelemben, hogy miközben erősíteni kell a Reménység Szigetének a külhoni magyarság helyzetét segítő szerepét, az ellenkező irány is legalább ennyire fontos: biztosítania kell a külhoni magyarság világának magyarországi megjelenítését. Számos programunk ezt szolgálja; például erdélyi panteonként is funkcionáló emlékkertünk vagy a ’89-es forradalom emlékének ápolása.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ami mindig aktuális
Autonómia, önrendelkezés – csak ennyit kellett mondania Orbán Viktornak a határon túli magyarokkal kapcsolatosan, és Kijevtől Bukarestig, Varsótól Zágrábig mindenki felhorkant. Merthogy az ukrajnai helyzet miatt ezek a szavak félreérthetők, és egyébként sem időszerűek.
Kezdjük ott, hogy ami Ukrajnában zajlik, nem nevezhető éppenséggel békés autonómiatörekvésnek. Mocskos kavarások miatt emberek halnak meg minden egyes nap. Könnyű kijelenteni, hogy igen, mert a szélsőséges ukránok nem tudnak kijönni a galamblelkű oroszokkal, csakhogy a történet sokkal összetettebb. Ukrán és ukrán, orosz és orosz között is véres nézeteltérések dúlnak, és akkor a szomszédos országok bekavarásairól még nem is beszéltünk. Mindennek a súlyos geopolitikai érdekháborúnak nem sok köze kellene legyen a mi területi autonómiánkhoz, már csak azért sem, mert mi történetesen békés úton akarjuk kivívni, nem vérrel és vassal. Nem fantázia, hanem rosszindulat kell ahhoz, hogy összemossa valaki a közel egy évszázada intézményesen szívatott határon túli magyarok ügyét és a komolytalan referendumokkal megfejelt fegyveres lázadást.
A romániai magyarok ígéretet kaptak különböző jogokra, csak ezek éppen 96 éve nem időszerűek. Az 1918-as gyulafehérvári ígéreteket kitehetjük az ablakba, mert annyit érnek. Minden olyan ország, amely retteg a valóságtól, mindig is ezt fogja játszani: a kisebbségek jogai maximálisan tiszteletben vannak tartva, több nem jár, pont. Fegyveres konfliktust generálni azonban nemcsak felelőtlenség, hanem egyenesen bűn. Az oroszok segítségéről álmodozni pedig teljesen felesleges, mert Putyin számára a kisebbségek ügye csak hivatkozási alap. Elég megnézni, hogy Oroszországban miként viszonyulnak a nemzeti kisebbségekhez, hát nem irigylésre méltó. Ámbár az kétségtelen, hogy enyhén szólva zaccos az alsógatya Bukarestben, amióta Moszkva napi rendszerességgel üzen valamit.
Túl a színjátékokon, a vérontásokon és a szarkeveréseken egyedül Budapest őszinte támogatására számíthatunk. A határon túli magyarok autonómiaigényéről és önrendelkezéséről beszélni mindaddig időszerű marad, amíg kielégítő megoldás nem születik. Ez ilyen egyszerű.
Szüszer-Nagy Róbert. Székelyhon.ro

Kulcsszerepünk lesz
Romániának kulcsszerepe lesz Ukrajna stabilitásának helyreállításában, az Egyesült Államok pedig együttműködik a térség országaival, hogy mérsékelhessék energetikai függőségüket Oroszországtól – nyilatkozta Joe Biden amerikai alelnök Bukarestben.
Az ukrán válság kezdete óta a washingtoni külügyminisztérium több magas rangú tisztségviselője járt Romániában, jövő héten pedig Chuck Hagel védelmi minisztert várják. „Románia fontos katonai partnerünknek bizonyult Irakban és Afganisztánban, kevesebb mint 450 kilométernyire található a krími orosz agressziótól. Románia sikeres demokráciának számít, amely az egyesült, szabad és békés Európába tart: ezek a látogatások azt jelzik, hogy szövetségünket és barátságunkat komolyan gondoljuk” – magyarázta Biden. Kifejtette: az Egyesült Államok szorosan együttműködik Romániával az Oroszországgal szembeni újabb szankciók érvényesítésében, amelyeket akkor vezetnek be, ha Moszkva próbálja megzavarni a május 25-i ukrán elnökválasztást. Biden szerint Románia támogatása nagyban segítheti az ukrán vezetést az ország stabilitásának helyreállításában, Moldovát pedig abban, hogy az Európai Unió tagjává váljon. Az Egyesült Államok továbbra is segíti az orosz energiaforrásoktól kevésbé függő Romániát, hogy meghatározó szerephez jusson az európai energetikai hálózatok összekapcsolásában, hiszen a térség stabilitása és biztonsága attól függ, sikerül-e több energiaforrást és szállítási útvonalat Európa rendelkezésére bocsátani, hogy Oroszország ne használhassa energiaforrásait fegyverként szomszédai ellen. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Diaconu: az RMDSZ Románia belső ellensége Románellenes tevékenységgel vádolta meg az RMDSZ-t Bogdan Diaconu, a magyar szervezettel koalícióban kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) parlamenti képviselője.
A szélsőséges magyarellenessége miatt hírhedt honatya az Adevărul napilap portálján működtetett blogjában Románia belső ellenségének nevezte az RMDSZ-t, egyúttal azzal vádolta meg Orbán Viktor magyar miniszterelnököt, hogy a határon túli magyar közösségek autonómiatörekvéseinek támogatásával a határok megváltoztatására törekszik.
Diaconu szerint Orbán Viktor veszélyesebb, mint Dmitrij Rogozin orosz miniszterelnök-helyettes, aki korábban – miután Románia megtagadta az őt szállító repülőgéptől, hogy belépjen az ország légterébe –, egy internetes bejegyzésben azt írta: legközelebb Tu-160-as bombázóval érkezik.
A szélsőséges politikus mindezt azzal indokolja, hogy Rogozin csupán miniszterelnök-helyettes, Orbán viszont frissen újraválasztott kormányfő, aki ráadásul az EU-n és a NATO-n belülről „akarja etnikai konfliktusok és Trianon-ellenes követelések tűzfészkévé változtatni Európát.”
Szerinte a magyar kormányfő az autonómia szorgalmazásával „levegőbe röpíti a régiót.”
Diaconu az RMDSZ-t is és az Erdélyi Magyar Néppártot is azzal vádolja, hogy Budapest utasításait hajtja végre, utóbbi kapcsán rosszallóan megjegyezve, hogy legutóbb a nagyváradi városháza dísztermében tartotta meg az autonómiakaraván-rendezvényét.
„Kiosztja” ugyanakkor az RMDSZ-t is. „Mit nem adna Rogozin, ha egy orosz pártnak miniszterelnök-helyettese lenne Romániában, művelődési minisztere vagy bármilyen más köztisztséget betöltő politikusa, a román nemzet tönkretételét célzó ragyogó tevékenységében pedig a kormányfőtitkárságtól kapna finanszírozást!” – írja Diaconu arra utalva, hogy Kelemen Hunor RMDSZ-elnök egyszerre kormányfő-helyettes és a művelődési tárca vezetője is.
„Romániát az RMDSZ, a belső ellenség zsarolja” – állapítja meg, majd fölteszi a kérdést: mit keres Magyarország az EU-ban és a NATO-ban, ha Moszkva „irányítja?”
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Csak Szent István örök
Az országos átlagot meghaladó magyar választási részvétel esetén Kelemen Hunor lehetségesnek tartja három EP-képviselői hely megszerzését. Az RMDSZ elnöke szerint lényeges változások várhatók az őshonos kisebbségek kérdéskörének európai kezelésében.
– Nagyon zavarja az a meglehetősen intenzív facebookos ellenkampány, amely az RMDSZ bojkottálására szólít fel az EP-választásokon?
– Nem nagyon ismerem, de azért a kollégáim természetesen tájékoztattak a létezéséről.
– Önvédelemből nem kattint rá?
– Nem feltétlenül, egyszerűen vannak dolgok, amelyekkel nem foglalkozunk. Hihetetlenül fontosnak tartom az online felületeket, a közösségi portálokat, magam is rendszeresen használom őket, de úgy ítélem meg, hogy ezek csak alakíthatják, alapvetően azonban nem változtatják meg az emberek véleményét. Főleg választások esetén. Korábban természetesen akadtak esetek, amikor egy-egy kommentár nyomán pánikba estünk, de ebből már kinőttünk.
– Tavaly decemberben alacsony szintű választói hajlandóságról számolt be, az utóbbi időben viszont jóval bizakodóbban nyilatkozik. Valóban változott a helyzet, vagy egy kampány finisében egyszerűen nem lehet mást mondani?
– Akkor egy novemberi közvélemény-kutatás alapján jeleztem a növekvő euroszkepticizmust, most meg áprilisi adatok ismeretében vagyok optimistább. Európa-szerte azt tapasztalni ugyan, hogy nő az euroszkeptikus pártok támogatottsága, ám azt is, hogy a gazdasági válság legsúlyosabb éveihez képest az előző évekhez képest nőni kezdett az európai intézményekbe vetett bizalom – leginkább Kelet-Európában. Ennek több magyarázata lehet a kampánytevékenységtől az ukrajnai történésekig. Az emberek alapvető vágya ugyanis, hogy békében éljenek, mifelénk pedig azt is tudják, hogy Moszkvából többnyire nem a biztonság érkezik. Felméréseink ugyanakkor azt jelzik, hogy az erdélyi magyarok sokkal inkább hisznek az európai politikai intézményekben, mint a hazaiakban.
– A tavaly év végi alacsony „harci kedv”, illetve az azóta növekvő bizalom hogyan alakította az RMDSZ EP-kampányát?
– A kampány kezdetekor az euroszkepticizmussal, a gazdasági válsággal, az RMDSZ ellenzéki státusával kellett számolnunk, de az európai polgári kezdeményezéssel és az azt szolgáló aláírásgyűjtés halmazával is, amit aztán a folyamatok részben módosítottak. Az alapüzenet azonban változatlan maradt. Tavaly-tavalyelőtt még gyakran megfogalmazódott: érdemes volt-e belépni az unióba, jól járt-e ezzel a magyarság? Ebben a témában következetesen azt mondtuk, hogy ebben a kérdésben eleink már ezer éve határoztak. A történelmi döntést Szent István hozta meg, s bár minden korban akadtak Koppányok, igazából ezt a döntést folyamatosan megerősítették. A magyarság alapvetően soha nem gondolta újra, hogy a keresztény Európához kell-e tartoznunk vagy sem? A jelenlegi Európai Unió korántsem tökéletes, de ahogy az elődje, a szén- és acélunió is rengeteget változott, úgy az unió is jelentős változások előtt áll. Olyanok előtt, amelyek révén Európa jobban odafigyel az őshonos közösségekre, s a változásoknál, a döntéshozatalnál pedig jelen kell lenni. A mi értelmezésünk szerint így lehet összekapcsolni, hogy a magyar nemzet továbbra is a keresztény Európához tartozzon, hogy a 20. századi nagy traumáinkat orvosolni lehessen. A Kárpát-medencei magyarság szempontjából mi nem látunk más utat, nem utolsó sorban azért, mert az elmúlt fél évszázadban a jelenlegi politikai konstrukció biztosította a kontinens békéjét.
– Az alapüzenet változatlansága mellett milyen „finomhangolásokra” igyekeztek odafigyelni?
– Finomhangolásokra mindig szükség van. Ha mezőgazdaságból, vidéken élő emberekhez szólunk, elsősorban a különböző uniós támogatások „nyelvén” beszélünk velük. Ők azok, akik leghamarabb megértik, hogy fél évszázadnyi folyamatos megvonás, elrablás után most újra kapnak valamit. Kiszámoltuk, a különböző régiókban hány millió euró került az emberek zsebébe. Természetesen felmerült az a kérdés is, hogy a kelet-európai támogatások mikor érik el az uniós szintet, mi pedig el tudtuk mondani, hogy 2020-ig ez a szint eléri a jelenlegi legmagasabb nyugat-európai nívót. De ide tartoznak a különböző infrastrukturális beruházások is, amelyekre korábban nem volt igény, de nem volt pénz sem.
– Az RMDSZ kevésbé sikeres európai próbálkozásait, mint például a polgári kezdeményezés, sehol nem dörgölték az orruk alá?
– Hasonló kérdések elhangzanak, s a válaszadásban többféle megközelítés is lehetséges. Európa számos országában jól-rosszul megoldották a kisebbségek kérdését, de mindenhol folyamatosan változik a helyzet, Dél-Tirolban sem ugyanazt az autonómiát élik, mint húsz évvel ezelőtt. Ami pedig megvalósult Nyugat-Európában, annak mifelénk is meg kell valósulnia. Egy dolgot ne tévesszünk szem elől: az ötvenes években nem az őshonos közösségek problémájának megoldására jött létre az európai közösség, hanem a hadiipari kiadások ellenőrzésére. A helyzet azóta sokat változott, s a folyamatot abba az irányba kell terelni, hogy Brüsszelnek legyen hatásköre például az őshonos közösségek ügyének előre mozdításában is. Mert ha odafigyelnek az akácfákra vagy az uborkára, akkor az emberekre is oda kell figyelni.
– Öt évvel ezelőtt Tőkés László állt az RMDSZ-lista élén. Az aktuális kampányban soha, senki sem hiányolta őt a hadrendből?
– Nem, egyetlen pillanatig sem éreztem azt, hogy rossz döntést hoztunk volna. De a kampány során nem is kérték számon ezt rajtunk. A 2009-es EP-választások óta sokat változott a világ körülöttünk – és nem jó irányba. Politikai értelemben két alkalommal is az életünkre törtek 2012-ben. Az elsőt talán még megértem, hiszen az önkormányzati választások során akár reális versenyről is beszélhetünk. A második, a parlamenti választások alkalmával megnyilvánuló magyar–magyar harc azonban racionálisan a mai napig megmagyarázhatatlan. Az emberek pedig nem azt kérdezik tőlünk, hogy mi van Tőkés Lászlóval, hanem hogy amit mi csinálunk, miért lehet jó nekik. A Tőkés-ügy már nem téma, mindenki a maga útját járja: Tőkés magyarországi párt színeiben indul, mi a romániai magyarság képviseletét igyekszünk biztosítani. Nem vagyunk versenytársak.
– Ha nem az őshonos kisebbségek, a Kárpát-medencei magyarság ügyének európai képviselete lenne az RMDSZ központi választási üzenete, akár el is fogadhatnánk, hogy a Tőkés-ügy szóra sem érdemes. Tőkés László viszont éppen ebben a kérdésben a legerősebb...
– Egyetlen pillanatig sem szeretném megkérdőjelezni Tőkés László elkötelezettségét, de most olyan választások előtt állunk, amelynek során rá nem lehet szavazni Erdélyben. Hogy utána hogyan képviseljük közösen ezeket az ügyeket az Európai Néppártban, majd kiderül. E tekintetben vélhetően a továbbiakban sem lesznek viták közöttünk. A nézeteltérések soha nem ebbőlfakadtak, hanem abból, hogya legutóbbi EP-választás óta – amelyen Tőkés László RMDSZ-listán jutott ki Brüsszelbe – pártja révén a romániai magyar politikai képviseletet akarta átvenni tőlünk.
– Sokak szerint alig érzékelhető az EP-kampány – nemcsak RMDSZ-szempontból. Kritikaként kezeli ezeket az észrevételeket, vagy a „műfaj” jellegzetességei közé tartozik?
– Inkább az utóbbihoz. Polgármester-választás alkalmával egy település apraja-nagyja valamiféle izgalomban van, közelről ismeri az érintettek viselt dolgait. Az EP-választás sokkal távolabbi történet, az emberek többsége csak az utolsó pillanatban kezd érdeklődni, vagy egyáltalán nem érdekli őket. Az áprilisi felmérések alapján – ha nem történik semmi váratlan – május 25-én a 2009-es részvételi szint, azaz 29-30 százalék várható, ami alatta marad az európai átlagnak. Ez azonban nem feltétlenül jelenti a 2009-es eredmények megismétlését is, miután a parlament létszámának csökkentésével kisebb lett Románia EP-kvótája is. Sok múlik azon is, hogy hány politikus vagy párt teljesít a bejutási szint alatt, most úgy tűnik, hogy sok töredékszavazatra számíthatunk. Ha a magyar részvétel valamennyivel meghaladja az országos átlagot, eredményesség tekintetében is hozhatjuk az öt évvel ezelőtti szintet, azaz három képviselő bejuttatását az Európai Parlamentbe.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

UKRÁNVÍZIÓ Markó Ukrajnáról és a szakállas nőről írt
Az egyéni szabadságjogok liberális értelmezése és a kollektív jogok görcsös elutasítása közti ellentétére is reflektál a politikus a hvg.hu-n megjelent írásában.
Az ukrajnai helyzet kapcsán az egyéni és kollektív jogok európai helyzetéről ír Markó Béla a hvg.hu-n megjelent véleményanyagában. A politikus az Eurovíziót megnyerő „szakállas nő” esete kapcsán figyelmeztet: a helyzet sokkal bonyolultabb, mint amilyennek elsőre látszik, ezért nem lehet kijelenteni, hogy „a mai Európa a tolerancia földje, vagyis mindenfajta kizárólagosság, szélsőség, fundamentalizmus tagadása tulajdonképpen.”
A dolgok fekete-fehérre egyszerűsítésére példaként az ukrajnai helyzetet is felhozza: “Ami ugyanis ma Ukrajnában történik, és ami ezzel kapcsolatosan a brüsszeli és washingtoni vezetők részéről elhangzik, az engem nem győz meg arról, hogy egyébként minden nagyon jó, minden nagyon szép, csak az orosz szoldateszka éppen rágyalogolt a sokszáz esztendős európai pázsitra.”
“Mi saját bőrünkön tapasztaltuk azt az elkeserítő ellentmondást, ami az egyéni jogok tényleg felemelő – lásd Dalfesztivál –, tényleg rendkívül liberális értelmezése és a kollektív – etnikai, nemzeti – jogok görcsös elutasítása között immár huszonöt esztendeje újra meg újra megmutatkozik. Helyi, regionális (úgymond: kárpát-medencei), de összeurópai nyavalyáink magyarázata is talán éppen ez. Képtelenek vagyunk az egyéni és közösségi szabadságjogokat együtt szemlélni” – figyelmeztet.
“Az elmúlt száz-százötven esztendőben valahányszor Európa vak volt és süket az etnikai sérelmekre, valahányszor a szőnyeg alá seperte ezeket a problémákat, baj lett belőle. Mint ahogy most is baj van. Az orosz erőszakkal szemben végül is mi a brüsszeli és washingtoni megoldás? Mi a válasz a felmerülő kérdésekre? Egyelőre én annyit hallok ebből, hogy minden rendben van úgy, ahogy van. Tehát ne nyúljunk hozzá, mert veszélyes! Jó, de ha semmi módon nem nyúlunk hozzá, és semmit sem változtatunk, az nem veszélyes?” – teszi fel a kérdést a politikus, aki szerint az a megközelítés is rossz, amely Ukrajnát a nyugati demokrácia és keleti zsarnokság ütközőzónájának tekinti, mert ha ezt elfogadjuk, “teljesen kritikátlanul kell odaállnunk egy olyan álláspont mellé, amelyen bizony szerintem nagyon is van kifogásolni való”.
Markó felrója az amerikai és az európai vezetőknek, hogy nem beszélnek arról, hogy “a 48 milliós Ukrajnában élő, a hivatalos adatok szerint is majdnem 10 millió (de ha az anyanyelvi hovatartozást veszem, ennél jóval több) orosz helyzetét valamiképpen rendezni kellene. Mellesleg, nemcsak az oroszok, hanem a hozzájuk képest elenyészőnek tűnő más etnikai közösségek, köztük a magyarok, románok helyzetét is.”
A politikus megemlíti, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió mostani tettetett közönye a nyelvi-nemzeti identitást érintő ügyekben nem volt jellemző a kilencvenes évek elején, amikor “részben biztonságpolitikai megfontolásokból, de meggyőződéses demokrácia-exportőrökként is, emisszáriusok járták a régiót, többek közt Romániát is, és a volt Jugoszláviában zajló szörnyűségek visszfényével az arcukon, próbáltak „pacifikálni” minket.” Markó szerint már a jugoszláv háború előtt, a volt szovjet tagállamokban fellángoló etnikai konfliktusok jelezték: a térségben nemcsak ideológiai, hanem etnikai rendszerváltásra is szükség van, a kommunizmus megszűnt, ám a helyét a nemzeti őrület foglalta el, és erre “éppen nálunk Romániában Marosvásárhely 1990-es márciusa volt talán a legelső vészjelzés.”
A szerző nem hiszi, “hogy éppen az oroszoknak kellene leckét adniuk kisebbségpolitikából bárkinek, például az ukránoknak, a gond az, hogy ennek a fordítottja sem igaz. Nemhogy az ukrán nacionalistáknak, hanem az őket éppen valamilyen rövidtávú érdekből támogató Brüsszelnek vagy Washingtonnak sincs ma semmiféle morális alapja, sajnos, másokat leckéztetni azzal kapcsolatban, hogy miképpen kell megoldani az identitáris problémákat. Az Európai Unió legnagyobb, immár legalább két évtizedes mulasztása, hogy álságos módon a tagállamokra, illetve az erőtlen Európa Tanácsra bízza az etnikumközi viszonyok rendezését.”
Markó elutasítja azt a retorikát, amely úgy viszonyul az etnikai kérdéshez, hogy “előbb építsünk fel egy stabil demokráciát, és utána majd ezekkel a részletkérdésekkel is foglalkozunk”, és erre példaként az ukrán nyelvtörvény eltörlését hozza fel.
Úgy véli, “itt lett volna a kiváló alkalom, hogy Brüsszel és Washington is bebizonyítsa, sokszorosan többet, jobbat, érvényesebbet tud mondani a nemzetiségi kérdés megoldásáról, mint Moszkva, és esetleg azt is meg tudja magyarázni, hogy mi a különbség Koszovó és a Krím-félsziget között, mert van ilyen különbség természetesen, legalábbis ami az elszakadás előzményeit illeti.” Ehelyett még nyilatkozatok szintjén is kevés és késői az, amit ígértek. Ennek fényében az RMDSZ volt elnöke kijelenti: “Szemléletváltásra van szükség, vagy legalább „visszaváltásra”: oda, ahol a kilencvenes évek közepe táján tartottunk.“
Markó felteszi a kérdést: „Hogyan higgyünk még egy demokratikus nemzetközi akaratban – márpedig ebben hinnünk muszáj –, ha Ukrajnában itt is, ott is fellángol az etnikai konfliktus, és erről a nagyvilág csak annyit tud mondani, hogy csúnyák az oroszok. (…) Amit helyeselhetünk ugyan, de ebben a történetben végül is ki a szép? És melyik nacionalizmust vagy fundamentalizmust kellene nekünk szeretni? Attól tartok, hogy mifelénk a pokolba vezető út is csupa demokratikus szándékkal van kikövezve. S ha odaérünk, akkor már fölösleges lesz azon vitatkozni, hogy ukránul beszél-e az ördög vagy oroszul.”
Cikke zárásaként a politikus az EP-választások romániai vonatkozására is kitér. A román pártok kampányretorikája – főként a PSD “Mândrii că suntem români” szlogenje – kapcsán kijelenti: „Romániában nem „osztották el” egymás között a nemzeti kérdést a politikai pártok, ez nem jobboldali vagy baloldali attribútum, hanem ki ahol éri, ott nyúl hozzá. Ezelőtt néhány évvel még talán azt mondták volna: „büszkék vagyunk, hogy európaiak vagyunk”.” Transindex.ro

Nemzeti emléknap és a magyar szabadság napja
Az Országgyűlés 2001. május 8-án elfogadta az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a magyar szabadság napjáról szóló koalíciós előterjesztést, amely június 19-ét, az utolsó szovjet katona távozásának emlékére nemzeti emléknappá, június utolsó szombatját pedig – amely az idén június 28-ára esik – a magyar szabadság napjává nyilvánította. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának háttéranyaga:
1991. június 30-án fejeződött be hivatalosan a szovjet csapatok kivonása Magyarországról. 1944. március 19. óta először nem állomásozott idegen katona magyar földön, az ország visszanyerte önállóságát. Az 1990. március 10-én Moszkvában megkötött magyar-szovjet kormányközi egyezmény 1991. június 30-át rögzítette a kivonulás befejezéseként, a szovjet alakulatok távozása azonban a tervezettnél két héttel hamarabb megtörtént.
A hazánkban állomásozó Déli Hadseregcsoport 1990 márciusában kezdte meg kivonulását az országból. A felszereléseket, harcászati eszközöket és a lebontott laktanyák épületelemeit a záhonyi átrakó-pályaudvaron létesített katonai rakodóbázison tették át a magyar szerelvényekből a szovjet vagonokba. A több mint egy évig tartó művelet során a szovjet fél végig tartotta a „menetrendet": a katonák naponta egy-egy szerelvényt indítottak útnak az akkori Szovjetunió közeli és távoli vidékeire. A személyi állomány kivonása ezzel párhuzamosan zajlott. A szovjet katonákat hazaszállító első katonavonat, amely a Veszprém megyében szolgálatot teljesítő harckocsiezred egy gépesített lövész zászlóalját vitte a Szovjetunióba, 1990. március 13-án hagyta el Magyarország területét. A következő 15 hónapban másfélezer, katonákat és eszközöket szállító szerelvény távozott az országból. A hatalmas mennyiségű eszköz és ember szállítása nagy munkát, de jelentős árbevételt is hozott a MÁV-nak.
Az 1991. június 16-án elinduló utolsó katonavonat a felszámolt rakodóbázisok felszereléseit vitte magával. Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a hazánkból kivonuló Déli Hadseregcsoport parancsnoka 1991. június 19-én 15 óra 1 perckor a záhony-csapi hídnál lépte át a magyar határt.
A csapatkivonás lebonyolítását a vele kapcsolatos pénzügyi elszámolás hosszú, nehéz tárgyalássorozata kísérte. Végül egy olyan „nulla megoldás” született, amelyben a felek kölcsönösen lemondtak egymással szembeni követeléseikről, azaz egyenlőségjelet tettek a szovjet csapatok által hátrahagyott vagyon és az általuk okozott károk nagysága között. Erről 1991. december elején Moszkvában szóbeli egyezség született, majd 1992. november 11-én Budapesten írásbeli megegyezés jött létre Antall József miniszterelnök és Borisz Jelcin orosz elnök között.
Az emlékezés, az ünnep alkalmából a fővárosban és országszerte rendezvényeket tartanak, többek között átadják a Magyar Szabadságért díjat, amelyet a Magyar Szabadság Napja Alapítvány 2000-ben alapított. Az elismerést olyanoknak adják át, akik az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben hozzájárultak Magyarország függetlenségéhez, önállóságához, a magyarság megmaradását szolgáló alkotások létrehozásához. Idén június 19-én Jókai Anna kétszeres Kossuth-díjas író veheti át Gödöllőn a kitüntetést.
MTI. Erdély.ma

Olosz Levente
„TISZTÍTÓ FOLYAMAT”
A háborús bűnösök felelősségre vonása a kolozsvári Népbíróságon Elsődleges cél a románok ellen elkövetett atrocitások kivizsgálása volt, a zsidó ügyek csak második helyen szerepeltek.
A második világháború után a romániai Népbíróság megalakulása és tevékenysége a baloldali erők és a történelmi pártok közötti politikai harc időszakában ment végbe. Így a népbíróságok tevékenységét erősen befolyásolta a Román Kommunista Párt befolyásának növekedése és ideológiája. Az igazságszolgáltató intézmény tevékenységét ily módon nem lehet politikai és társadalmi rendszer átalakulása nélkül vizsgálni.
Romániában, Magyarországhoz hasonlóan az államszocialista átmenet, a Kommunista Párt hatalomszerzésének technikája a szakmai szervezetek átvilágítása, az állami hivatalnokok múltjának vizsgálata és a háborús bűnösök felelősségre vonása voltak.
A romániai népbíróságok az igazságügyi minisztérium által, 1945. április 21-én kiadott 312. sz. rendelet rendelkezései alapján létesültek és tevékenykedtek A romániai Népbíróságot az 1944. szeptember 12-én, Moszkvában aláírt szovjet (szövetséges)-román fegyverszüneti egyezmény 14. szakasza alapján hozták létre.
Ebben – és más nemzetközi szerződésekben – Románia vállalta a háborús bűnösök felelősségre vonását. Két ítélőtáblát állítottak fel, Bukarest valamint Kolozsvár székhellyel. A kolozsvári Népbíróság feladata az észak-erdélyi magyar uralom időszakában elkövetett „bűncselekmények” kivizsgálása volt. A 312-es törvény 15 háborús bűnös kategóriát különböztetett meg. E szerint háborús bűnös többek között azon személy, aki kegyetlen cselekedeteket vagy gyilkosságokat követett el illetve rendelt el, aki gettók és munkatáborok megalakítását rendelte el és valósította meg, aki politikai vagy faji okokból kifolyólag hajtott végre deportálásokat, aki egyéni vagy kollektív repressziót, költöztetést és kivégzés céljából történő deportálást rendelt el vagy valósított meg valamint, aki a fasizmus és hitlerizmus szolgálatába szegődött és segített megvalósítani ezek politikai céljait. A faji alapon véghezvitt deportálások vagy más atrocitások nem csak a zsidókkal szembeni bánásmódra utalnak.
A román etnikumú egyének ellen elkövetett mészárlások, deportálások és más atrocitások elkövetőire szintén alkalmazták. A törvényben nem nevesítettek egyetlen etnikumot vagy nemzetiséget sem. A sértetteket osztályozva négy kategóriát különböztethetünk meg: románok, zsidók, baloldaliak-munkások és szovjet katonák.
Avram Bunaciu közvádló kolozsvári látogatása során világosan megfogalmazta a háborús bűnösök körérét: „Háborús bűnös mindenki, aki háborús büntettet követett el attól az időponttól kezdve, amióta a horthysta magyar seregek a németek mellet háborúba állottak a Szovjetunió ellen. Tehát mindazok, akik terrorcselekményeket, vérengzéseket követtek el faji vagy nemzetiségi szempontból az Erdélyben lakó népek ellen. Tudjuk, hogy ez az erdélyi románok deportálásával, magyarok elhurcolásával valamint a zsidók kirablásával megkínzásával és lágerekbe való küldésével 1944. április és május havában kezdődöttek meg. A Népbíróság természetesen ítélkezni fog az 1944. év augusztus 23. utáni vérengzések elkövetői felett így a sármási valamint a többi gyilkosság és jogtalanság elkövetőin szóval augusztus 23-tól a német-horthysta csapatok kiűzéséig eltelt alatt történt bűncselekmények tárgyában a Népbíróság lesz illetékes.”
A Népbíróság Romániában – más közép-európai államok népbíróságaihoz hasonlóan – laikus bíráskodásra épült.
A néptörvényszék tanácsa egy nyolctagú bíróságból (népbírából) és az elnökből állt. A bíróság tagjai között a „demokratikus” pártok megbízottai foglaltak helyet. A néptörvényszék vizsgálóbírósággal rendelkezett. Miután a vizsgálóbíró összegyűjtötte az adatokat átadta az ügyet a népbíróságnak. A népbíróság előtt a vádat a népügyész képviselte. A népügyész, vagyis a közvádló tisztséget a bukaresti közvádló ajánlásával bármely román állampolgár betölthette, de általában ezek jogi képzettséggel rendelkező szakemberek voltak. A vádlott gondoskodhatott saját védőről vagy elfogadhatta a hivatalból kirendelt védőt.
A kolozsvári Népbíróság
A román közigazgatás észak-erdélyi megjelenése után az Erdély, a Szociáldemokrata Párt lapja arról számolt be, hogy Észak-Erdélyre is kiterjesztik a néptörvényszék rendszerét. A cikk szerint a Néptörvényszék nagyon előnyös, mivel olyan bűntettekért is felelősségre tud vonni embereket, amelyek nincsenek a büntető törvénykönyvben.
Ezen felül a néptörvényszék igazságos, mivel megtehette volna a román állam, hogy hadbíróságokat állít fel és ítélkezik mindenki felett, de helyette a néptörvényszék intézményét állította fel.
Az észak-erdélyi Néptörvényszék megalakítása Lucrețiu Pătrășcanu kommunista igazságügyi miniszter kolozsvári látogatása után érzékelhetően felgyorsult. Június végén Bunaciu bukaresti közvádló a kolozsvári Népbíróság megszervezése céljából Kolozsvárra utazott.
A román kormány szemszögéből az észak-erdélyi Népbíróság szerepe nem csupán a háborús bűnösök felelősségre vonásban merült ki.
Amellett, hogy a Népbíróság volt hivatott felszámolni a háborús etnikai sérelmeket, Bukarest ezzel az intézménnyel kívánta csillapítani a nemzetiségi ellentéteket is. Ezt a szándékot jól példázza Bunaicu közvádló kijelentése, miszerint: „Észak-Erdély részére a néptörvényszéknek mérhetetlen jelentősége van. Ezen a területen a néptörvényszék kötelessége levezetni azt a tisztító politikai folyamatot, amely kiérdemli a nép bizalmát és szeretetét, mert az igazi bűnösök megbüntetésére törekszik.”
A népügyész szerint a Népbíróság felül áll a nemzetiségi érdekeken, bosszún. Mind a bukaresti mind pedig a kolozsvári ügyészek többször hangoztatták, hogy a Népbíróság nemzetiségtől és vallástól függetlenül ítélkezik majd. Bunaciu szerint „háborús bűnös lehet román, magyar, zsidó, német, szerb, vagy más nemzetiségű egyén, aki a fasizmus ideje alatt az erre vonatkozó törvénybe ütköző bűncselekményeket követett el.”
A Népbíróság épületét a Majális utcai Pszichológiai Intézet épületében rendezték be. Az ügyészek és a vizsgálóbírók 1945. június 26-án kezdték meg munkájukat.
Egész Erdélyben megindultak a kihallgatások és letartóztatások.
Először Kolozsváron, majd a partiumi városokban és végül Székelyföldön gyűjtötték be a bizonyítékokat. A nyomozás és az adatgyűjtés egészen 1946 elejéig tartott.
A kolozsvári népbíróság 1946. március 9-én kezdte meg a vádlottak tárgyalását. A Népbíróság kilenc csoportban, tömegperekben tárgyalta az észak-erdélyi háborús bűnösök ügyét. A sajtó a különböző csoportokat különböző nevekkel látta el, aszerint, hogy kik voltak a perek vádlottjai, milyen bűnök elkövetésével gyanúsították őket vagy milyen foglalkozást töltöttek be a múlt rendszerben. Az átláthatóság érdekében felsorolom az említett címkéket: az észak-erdélyi tömeggyilkosságok pere (63); a volt zsidó munkaszolgálatosok vétkes parancsnokai és keretlegényeinek pere (25); a volt katonai parancsnokok és tanácsadóik pere (26); a „sziguráncások” pere (51); a volt jobboldali lapok szerkesztőinek és munkatársainak pere (19); a háborús bűnösök hatodik csoportjának pere (26); a lágerek munkaszolgálatosok és politikai internáltak parancsnokainak pere (22); a gettóper (193). A kilencedik pernek nincs megnevezése, de a gyanúsítottakként wolksbundistákat, nyilasokat, imrédystákat és gestapósokat határozott meg az újság (107). A zárójelben található szám, a sajtó által közölt adat a vádlottak számáról. A kolozsvári Népbíróság határozata szerint 544 vádlott ügyét tárgyalta a kolozsvári Népbíróság.
Többségük nem volt jelen a bírósági tárgyaláson, mivel még a háború alatt Magyarországra vagy nyugat-európai országokba menekültek. A Népbíróság által hozott ítéletek száma és az elítéltek nemzetiségi arányának a megoszlása nem tisztázott. Az eddigi kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy a kolozsvári Népbíróság 481 elmarasztaló ítéletet hozott.
Ebből 371 magyar, 83 német, 26 román és egy zsidó nemzetiségű volt. Azonban ennek a számnak az újonnan kutathatóvá vált levéltári források ellentmondanak. A kutatás során 504 elmarasztaló ítéletet találtunk. Egy másik forrás hasonló számadatról tanúskodik: Ghiran Morariu kolozsvári főügyész 1946 augusztusában a Libertate-nak nyilatkozva azt közölte, hogy a népbíróság fennállása alatt 502 elmarasztaló és 33 felmentő ítélet hozott.
Elítéltek 445 magyart és 33 románt. A Népbíróság egyik legfontosabb feladatának a vészkorszak bűnöseinek felelősségre vonását tartotta. A deklarált céloknak megfelelően folytatták le a gettópert, amely a Népbírósági csoportos perek között a legtöbb vádlottat sorakoztatta fel.
Azonban a többi nyolc csoportos perben is szép számmal találunk olyan vádlottakat, akiket a zsidóság ellen elkövetett atrocitásaik miatt kerültek a vádlottak padjára. A kolozsvári Népbíróság vádlottjainak a 60%-át vonták felelősségre olyan tettek miatt, amelyeket részben vagy teljes mértékben zsidók ellen követtek el. Több esetben nem lehet, teljeséggel megállapítani a sértett kilétét, így nagy valószínűséggel még ez a szám sem fedi a teljes mennyiséget.
A vádlottak maradék 40%-át román etnikumúak, szovjet katonák illetve baloldali beállítottságú egyének ellen elkövetett atrocitások miatt vonták felelősségre.
A bizonyítási eljárás nem volt problémamentes. A bűnösök tetteinek felderítéséhez az ügyészség kétféle forrást használt:
tanúvallomásokat és dokumentumokat. Az ügyészség a munkájához elsősorban a lakosság segítségét kérte, így 1945. június 26-tól bárki feljelentéssel fordulhatott a kolozsvári néptörvényszék közvádlóihoz.
A közvádlók is tisztában voltak azzal, hogy a feljelentések és a tanúvallomások akár személyes bosszúból, gazdasági előnyökből vagy más indokból is születhetnek. A perek során többször fordult elő hamistanúzás. Így az is megesett, hogy a per végére a tanú került letartóztatásba.
1946 augusztusában a Népbíróságok hatáskörét megszüntették.
A további háborús bűnösök felett a polgári bíróságok (ítélőtáblák) ítélkeztek. Kivételt képeztek ez alól azon ügyek, amelyeket a népbíróság már letárgyalt, de az ítéletet a vádlott távolétében hozta meg és a vádlott megjelent a Népbíróság előtt.
Ebben az esetben kötelező volt újratárgyalni a vádlott jelenlétében a pert. Ilyen esetekben újból összehívták a Népbíróságokat.
Összességében elmondható, hogy a Népbíróság nem ért el átütő sikert a háborús bűnösök felelősségre vonásában, részben az igazságügy politikai befolyásoltsága, részben pedig a bűnvádi eljárások visszáságai miatt. Romániában csupán két Népbíróság működött. A kolozsvári Népbíróság feladata lett volna mindazon bűnök kivizsgálása, amit a magyar hatóságok és a polgári egyének a második világháború során követtek el.
Kétségtelen, hogy a Népbíróság elsődleges célja, a románok ellen elkövetett atrocitások kivizsgálása és felelőseinek megbüntetése volt. A zsidó ügyek csak második helyen szerepeltek annak ellenére, hogy a Népbírósági perek többségét ezen ügyek alkották.
Összehasonlításképpen Magyarországon 19 ezer embert ítéltek el a népbírósági tárgyalások folyamán. Igaz ezen ügyek nemcsak a háború alatt lezajlott atrocitásokra vonatkoztak. Transindex.ro

Nem tud a terroristákról
Gorbacsov és Ceaușescu majdnem összeverekedett
Elhunyt Eduard Sevarnadze, a Szovjetunió volt külügyminisztere, Grúzia egykori elnöke. Ennek kapcsán felidézzük az 1989-es év romániai vonatkozású eseményeit, amelyeknek Sevarnadze aktív részese volt.
A Szovjetunió egykori külügyminiszterével, aki 1995 és 2003 között Grúzia elnöki tisztét is betöltötte, még 2009-ben készített interjút az Adevărul két újságírója, Ion M. Ioniţă és Ovidiu Nahoi. Az akkori cikket most előbányászták a mindig érdekes olvasnivalóval szolgáló főtér.ro újságírói, és lefordították, ebből szemlézünk. A szovjet diplomácia volt főnöke felidézte Moszkva feszült kapcsolatait a kommunista Romániával, valamint a Szovjetunió összeomlását is:
– Az 1989. december 3-ai, Máltán szervezett amerikai–szovjet csúcstalálkozón (...) én és Gorbacsov vettünk részt, az amerikai oldalon pedig idősebb Bush és Baker. Akkor nem beszéltünk a különböző országokról külön-külön, de megállapodtunk egy nagyon fontos kérdésről: többé nem vagyunk ellenfelek. (...)
– A berlini fal leomlásakor gondolt arra, hogy ez a kommunizmus vége?
– Nem, akkoriban nem gondoltam arra, hogy az egész ennyire gyorsan lezajlik. Főleg úgy, hogy a reformokkal szemben Kelet-Németország, Honecker részéről volt a legnagyobb ellenállás. És persze, Ceauşescu részéről. Emlékszem, hogy Gorbacsov Bukarestbe látogatott, ahol nagyon összeveszett Ceauşescuval (a látogatásra 1987 júniusában került sor). Gorbacsov a külföldi látogatásaira általában engem is elvitt, ezúttal nem. De elolvastam a Ceauşescu–Gorbacsov találkozó rövid összefoglalóit, ezeket a Politikai Büró minden tagja megkapta.
– Nagyon összevesztek?
– Este 9-kor kezdődött a négyszemközti találkozó, és reggelig folyamatosan veszekedtek. Gorbacsov a reformot és a demokratizálást szorgalmazta, Ceauşescu pedig elutasította ezt. Úgy tűnt, reggelre annyira eldurvult a vita, hogy akár össze is verekedhettek volna.
– Akkor felmerült önökben, hogy valaki mást kellene támogatniuk a Román Kommunista Pártból?
– Nem, nem gondolkodtunk ellenjelöltön. Természetesen gondoltunk arra, hogy Ceauşescu végül meg fog bukni, ismertük a helyzetet, tudtuk, hogy a lakosság elégedetlen, mert egyetlen család diktatúrája volt. De nem volt senkink, akit a helyébe tettünk volna. Tudják, az egész nagyon gyorsan lezajlott.
– Tudott az 1989. decemberi terroristákról?
– Semmit sem tudtam erről. De még ha tudtam volna is, ez nem akadályozott volna meg abban, hogy 1990 januárjában Bukarestbe látogassak. Én jóval korábban feltételeztem, hogy a Szovjetunió előbb vagy utóbb szét fog esni. Rendben, ezt nem lehetett hangosan kimondani, de tudtam, hogy meg fog történni. De arra gondoltam, hogy ez még eltart tíz vagy tizenkét évig...
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Könyvespolc – Ha kezdet, akkor Domokos
„Végére érve az emlékek felidézésének, levelek, dokumentumok újraolvasásának – talán nem is a »végösszeg« szigorú megvonásával érzem magam adósnak, hanem a nehéz történelmi korszakot végigélt közéleti ember egyes pályaszakaszainak mélyebb elemzésével. Vagy ez inkább a politológiára vár? A személyesebb utat választottam, hangsúlyosan idézve fel, élve újra közös dolgainkat. (Ha ez hiba – vállalom.)”
Ezzel a gondolatsorral zárja Kántor Lajos a Polis Könyvkiadónál 2014-ben megjelent Domokos Géza kockázatai című kötetét, a könyv főszereplőjévé közelmúltunknak azokat az évtizedeit avatva, amelyekre különböző hangsúlyokkal, előjelekkel mai napig is folyamatosan hivatkoznak. Legtöbbször épp azok, akik vagy egyáltalán nem, vagy nem felnőttként élték meg „a kommunizmust”. Az idézőjel annak a sajnálkozó-lenéző hangsúlynak szól, amit olyan sokszor hallottam ki éppen a fent említett fiatalabb korosztály szavaiból.
Próbálkoztam többször is megmagyarázni, hogy a kommunizmus megmaradt vágyálom szinten, soha nem valósult meg, mert nem is valósulhatott. Proletárdiktatúra volt, különösen az ötvenes években és a hatvanas évek elején, aztán pedig lassan-lassan elhatalmasodott a népi (?!) demokráciának is nevezett nemzeti szocializmus. De az ilyen és hasonló magyarázatok majdnem mindig pusztába kiáltott szóként haltak el, a mindenkori nemzedékek közti váltások más ilyesfajta magyarázataihoz hasonlóan. A szó egyébként is elszáll, ellentétben az írással.
Egyrészt ezért is örültem annyira Kántor Lajos könyvének, másrészt azért, hogy Domokos Géza emlékét az őt megillető árnyalt emberismeret hangján, a kortársi mellett bajtársi szavakkal és nem utolsósorban az őszinte barátság hangján idézi meg a kötet. Kántor Lajos úgy emlékezik Domokos Gézára, hogy közben önnön korabeli énjére hagyatkozik.
Nem visszatekintést ír, nem emlékiratot, nem egy másik személyiség ürügye mögé rejtett önfényezést, hanem kettejük hol gyakoribb, hol ritkább levélváltásait Domokos Géza emlékidéző köteteinek tükrében igazolja vissza.
Az indulásról, a moszkvai egyetemi évekről például a következőket írja: „Domokos Géza hosszú életpályájának bőven voltak nehéz pillanatai, sőt nehéz, gerincpróbáló szakaszai. A moszkvai öt év a legelsők közé tartozhatott volna. Gyanakodhatnak D. G. túlélő ellenfelei, hogy a megszépítő messzeség vagy éppen a mosakodás szándéka íratta le a szerzővel: moszkvai diáksága éveiben hagyta, hogy a drámai történések elsuhanjanak mellette. Könyvében határozottan jelenti ki, hogy nem tekinti magát (a moszkvai) »nagy idők« tanújának; aki a moszkvai éveinek szentelt fejezetben »mára közismert politikai bűnök, elképesztő jogtalanságok közvetlen megfigyelőjét keresi, csalódás vár rá.
Csak azt adhatom, ami diákkörnyezetemben, külföldiként sok mindentől elzárva, napjaimat kitöltötte, amit legtöbbször sebtében papírra vetett feljegyzéseim rögzítettek…« Néhány érdekes vagy éppen groteszk helyszín, jelenet megörökítése mellett – először, másodszor és harmadszor: Pausztovszkij ennek az időszaknak a főszereplője. Ő Domokos Géza további életének szerencsésen meghatározó alakja.”
A könyv legnagyobb részét természetesen az 1970 elején Bukarestben induló Kriterion kiadó húsz évének története foglalja el, jobban mondva azok a többé vagy kevésbé fontos hétköznapi események, amelyek közvetve vagy közvetlenül az egész romániai magyar értelmiségi réteg életét meghatározták.
A Kriterion egyet jelentett Domokos Géza személyével, ő volt maga az intézmény, ő volt a karmester, a hadvezér, de talán – stílusosan – leginkább a generalissimus. Közben Kántor Lajos Kolozsváron „tartja a frontot” a Korunknál, a nyolcvanas évek közepe táján már mindketten a rendszer által nem kedvelt személyek listáján szerepelnek. De megpróbálnak nem tudomást venni az egyre elutasítóbb, egyre ellenségesebbé váló hangulatról, teszik a dolgukat – legjobb meggyőződésük szerint. Barátságuk megedződik, elmélyül az adott körülmények között, 1988 májusában például „illegálisan” megünneplik Domokos Géza 60. születésnapját, ami miatt Kántor Lajos egy rossz minőségű James Bond-paródiába is belecseppen.
S aztán megtörténik a várva várt változás – tulajdonképpen váratlanul. Az viszont magától értetődő lesz, hogy az új kezdetnek, az új esélynek, az RMDSZ-nek ugyanúgy Domokos álljon az élén, mint húsz évvel azelőtt a Kriterion adta esélynek. Kettejük munkája még jobban összefonódik, a Kolozsvár–Bukarest-tengely hajtja az új, nyíltan vállalt-vezetett kisebbségi politizálás motorját.
„Olvasom az Éveim, útjaim, arcaim felnőttkori fejezeteit, visszalapozok az Igevárra és az Esély három kötetére, és – a nekem fontos, kedves dedikációktól függetlenül – egyre inkább meggyőződöm arról, hogy saját éveim-útjaim-arcaim történetét megírhatnám Domokos Géza-tükörben.
Domokos Géza Ifjúmunkás-korszakától kezdve annyiszor hozott minket össze a nem véletlen (kiadók, szerkesztőségek, RMDSZ-elnökség – Bukarestben, Kolozsvárt, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyt, Csíkszeredában, Aradon, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Brassóban), hogy erre a térképre felrajzolhatnám (pár év híján) egy fél évszázad erdélyi-romániai magyar értelmiségi küzdelmeit, reményeit és csalódásait (…) Minél több részlet tolul fel emlékezetemben, annál inkább erősödik véleményem: az Esély mellé oda kellene tenni a Kockázatot is” – írja Kántor Lajos a kötet hátsó borítóján is megjelentetett egyik nyílt levelében.
S hogy Domokos Géza mennyire érezte kockázatnak, kockázatosnak az életét és az egész tevékenységét? Talán egy Kántor Lajosnak küldött 1994. márciusi levelében választ kaphatunk rá: „Értsetek meg engem, és hagyjátok meg nekem az egyedül vívott harc örömét. Legyetek egy kis türelemmel. Hallom, hogy a NATO brüsszeli főhadiszállásának bejárata fölött ez olvasható: »Mosolyogjunk, a neheze hátravan.« Gondoljatok ti is erre, ha úgy érzitek, nem bírjátok. Bocsáss meg, ha döntésemmel fejtörést okoztam; tartok tőle, hogy nem először teszem. Mea maxima culpa.”
Molnár Judit |
Kántor Lajos: Domokos Géza kockázatai, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014
Krónika (Kolozsvár)