Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. március 10.
Beszélgetés Sipos András kinevezett lelkipásztorral
Folytatni a közösségépítő, hitmélyítő munkát
Nt. Sipos András lelkipásztort folyó év február 1-jétől nevezték ki a Mosóczy-telepi református gyülekezet szolgálatába. Az alkalomból eddigi munkájáról, a jövőbeli tervei felől faggattuk.
– Tiszteletes úr, honnan érkezett Aradra?
– Szilágyszegen szolgáltam 23 évig. A településről tudni kell, hogy községközpont, noha a hozzá tartozó falvak közül az egyik legkisebb, csakhogy központi helyen, a főút közelében fekszik. Szilágyszegnek az egyik utcáját Menyői utcának hívják, amelyen 5 kilométernyire elérhető Szilágymenyő, ahova 1989-ben, a temesvári események után érkezett meg a későbbi püspök, Tőkés László és családja. A vidéken tevékenykedtek a Sipos nevet viselő lelkipásztorok, akik elég sokan voltak, ugyanis a dédapám kántortanító volt Szilágykusalyban, Szilágyerkeden, Szilágyszegen, de szolgált Szilágydobán és Szilágyszentkirályon is. Ugyanott szolgált kántortanítóként a nagyapám húga, Polixénia, de a nagyapám is lelkész volt Szilágykusalyban és Szilágyerkeden. Édesapám Szilágykrasznán szolgált lelkészként 29 évig, ott is van eltemetve. Tehát valamilyen szinten a Szilágyságnak és a Belső-szilágyságnak, a Tövisháti vidéknek az ismerői vagyunk, hozzánk tartozott, belénk ivódott e vidék, ahol szívesen éltünk mindaddig, amíg személyes ellentétek nem támadtak azzal a gyülekezettel, ahol 23 évig szolgáltam. Most már megértem, amiért ebben a faluban szinte senki nem tudott hosszú ideig lelkész lenni, egy kivétellel: volt egy lelkész, aki 42 évet szolgált náluk, ott is temették el 1912-ben. Ferenczi Gyulát, akinek az én nagyapám segédlelkészévé vált 1911-ben. 1912–1992 között, amikor mi odakerültünk, közel 50 pap szolgált Szilágyszegen. A papcseréknek a pontos okát nem tudnám meghatározni, de mintha sporttá vált volna, hogy a falucskában egy lelkész se maradjon sokáig.
– Ezek szerint az önök 23 évi szolgálata komoly teljesítménynek számít?
–Valóban, elég jól bírtuk cérnával, de az utóbbi években szokássá váltak irányunkban a méltatlan, csúfondáros megjegyzések a gyülekezet szűk körű vezetősége részéről. Ilyen helyzetben a feleségemmel negyedik alkalommal vettünk részt január derekán lelki gondozás-szerű beszélgetésen a püspök úrnál. Ő elmondta: már háromszor próbált vigasztalni, de segíteni nem tudott, ezért belátta, hogy egy 60 év fölötti ember sorozatos bosszantás közepette közelebb állhat a szívinfarktushoz, mint a nyugdíjhoz. Éppen ezért életmentésszerű áthelyezéssel Aradon, a Mosóczy-telepi gyülekezet szolgálatát bízza rám. Azért volt lehetséges, mert a gyülekezet tavaly novemberben lemondott a választójogáról, ezért várta, hogy valakit kinevezzenek hozzájuk. Mivel a püspök csak választójoggal nem rendelkezőket helyezhet át, én lemondtam a megválaszthatóságomról. Vagyis lemondtam arról, hogy idén püspök- vagy esperes-jelölt lehessek.
– Járt-e már Aradon?
– Hogyne, hiszen Józsa Ferencz tiszteletes úrral évfolyamtársak voltunk, noha ő 4 évvel idősebb, mert hosszú katonaságot végzett, illetve dolgoznia is kellett, hogy folytathassa a tanulmányait, de komának is meghívott a legnagyobb gyermekének a keresztelőjére. Arra nem emlékszem, hogy a náluk tett látogatásaim során Aradon szolgáltam-e, de tudom, hogy Nagylakon egyszer, illetve a kladovai nyári táborban két alkalommal is szolgáltam. Ezzel együtt nem mondhatnám, hogy ismerem Aradot, illetve a környékét.
– Hogy megy a beilleszkedés?
– Szerintem rendben van, Józsa tiszteletes úr is segít, vele jól egyetértünk. Nekem nem is célom, hogy a kákán keressem a bogot, hiszen csak a nyugdíjazásomig, még három és fél évet szándékozok itt szolgálni. A gyülekezet tagjai között is számos szilágyerkedit vagy a leszármazottait találtam, ahol magam is szolgáltam közel 9 évig. A helybeli gyülekezetben 10 szolgálaton vagyok túl, de a németszentepéteriben is kétszer hirdettem igét. Első alkalommal megköszöntem a kisperegi fiatal lelkész, Tóbiás Tibor György besegítő szolgálatát. Németszentpéteren is kedves embereket találtam, hiszen először 9, másodszor 11 hívő jött el az istentiszteletre. Meglehet, a számok kevésnek tűnnek, de a szilágyszegi gyülekezetben a vasárnap délutáni istentiszteletekre általában 6 hívőnél több nem jött el. Az aradi gyülekezetben megtartott imahét alkalmain is általában jelen volt a gyülekezet 10%-a, míg a vasárnapi, úrvacsoraosztással egybekötött istentiszteleten a 40%, ami magas aránynak tűnik. Bizonyára nem az új lelkész miatt, hanem az evangélium üzenete hívta el őket.
– Vannak-e újító szándékú tervei?
– Amíg Szilágyszegen abban a tudatban éltünk, hogy nyugdíjig szolgálunk, bekapcsolódtunk az Iszákos-mentő Missióba, ami legjobban az Erdélyi Református Egyházkerület magyarózdi gyülekezetében működött, ahol 12 napos gyógyító konferenciákat is tartottak. A második Aradon, a Mosóczy-telepi gyülekezetben, a magyarországi Tiszta Forrás Alapítvánnyal együtt végzett ötnapos konferenciák formájában, 1998-tól működött. Ugyanakkor Szilágyszegen is rehabilitációs központot hoztunk létre, aminek az épülete teljesen elkészült, tehát munkálkodni lehetne benne. 2002-től mi is gyógyító konferenciákat szerveztünk a parókián, ahol a feleségem főzött a résztvevőknek, akikkel magam foglalkoztam. Az utóbbi két évben, önhibánkon kívül, nem lehetett gyógyító konferenciát szervezni: tavalyelőtt nem jelentkezett senki, tavaly viszont rákbetegség miatt nem tudott eljönni dr. Simon Mária, aki azelőtt sokat segített e munkában.
– Az aradi gyülekezetben folytatni kívánja a gyógyító konferenciákat?
– Természetesen, a Józsa Ferencz tiszteletes úr által a Tiszta Forrás Alapítvánnyal közösen végzett munkát folytatni kívánom. Ugyanakkor a kladovai nyári táborban hagyományossá vált ifjúsági munkát is folytatjuk. Szilágykrasznáról üzenetet kaptam, hogy az odavalósi középiskolai tanárnő a végzős diákokkal szeretne két napig Araddal és a környékével ismerkedni. Tehát az Aradon meghonosodott mindenfajta tevékenységet folytatni kívánjuk. Józsa tiszteletes úrral érzelmileg az is összeköt, hogy az édesapámnak is jó barátja volt, a haláláig leveleztek. Mindez nem jelenti, hogy Józsa tiszteletes úr rátenyerelne a gyülekezetre, de nem is szándékunk kirekeszteni onnan, hiszen a tiszteletes asszony továbbra is a gyülekezet kántora marad. Sem én, sem a feleségem nem kántorizálunk, ő az Iszákos-mentő Missziónak volt az okleveles szociális munkása és vezetője. Szerintem a Józsa család és közöttünk lévő számos rokonvonás is nagyban hozzájárulhat a gördülékeny beilleszkedésünkhöz, mert egy erőszakos hangulati változás a gyülekezetet nagyon megviselhetné. Mivel nem kell hosszú távra gondolnom, megkönnyíti a dolgomat, mint ahogy a tény is, hogy a püspök úr helyezett át, nem az én becsvágyam csábított ide.
– Köszönöm a bemutatkozást, a kötetlen beszélgetést, Isten áldását kérem a munkájára, aminek Isten dicsőségét és a gyülekezet javát kell szolgálnia, hiszen az a legfontosabb!
– Köszönöm a jókívánságot és a lehetőséget.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)
Folytatni a közösségépítő, hitmélyítő munkát
Nt. Sipos András lelkipásztort folyó év február 1-jétől nevezték ki a Mosóczy-telepi református gyülekezet szolgálatába. Az alkalomból eddigi munkájáról, a jövőbeli tervei felől faggattuk.
– Tiszteletes úr, honnan érkezett Aradra?
– Szilágyszegen szolgáltam 23 évig. A településről tudni kell, hogy községközpont, noha a hozzá tartozó falvak közül az egyik legkisebb, csakhogy központi helyen, a főút közelében fekszik. Szilágyszegnek az egyik utcáját Menyői utcának hívják, amelyen 5 kilométernyire elérhető Szilágymenyő, ahova 1989-ben, a temesvári események után érkezett meg a későbbi püspök, Tőkés László és családja. A vidéken tevékenykedtek a Sipos nevet viselő lelkipásztorok, akik elég sokan voltak, ugyanis a dédapám kántortanító volt Szilágykusalyban, Szilágyerkeden, Szilágyszegen, de szolgált Szilágydobán és Szilágyszentkirályon is. Ugyanott szolgált kántortanítóként a nagyapám húga, Polixénia, de a nagyapám is lelkész volt Szilágykusalyban és Szilágyerkeden. Édesapám Szilágykrasznán szolgált lelkészként 29 évig, ott is van eltemetve. Tehát valamilyen szinten a Szilágyságnak és a Belső-szilágyságnak, a Tövisháti vidéknek az ismerői vagyunk, hozzánk tartozott, belénk ivódott e vidék, ahol szívesen éltünk mindaddig, amíg személyes ellentétek nem támadtak azzal a gyülekezettel, ahol 23 évig szolgáltam. Most már megértem, amiért ebben a faluban szinte senki nem tudott hosszú ideig lelkész lenni, egy kivétellel: volt egy lelkész, aki 42 évet szolgált náluk, ott is temették el 1912-ben. Ferenczi Gyulát, akinek az én nagyapám segédlelkészévé vált 1911-ben. 1912–1992 között, amikor mi odakerültünk, közel 50 pap szolgált Szilágyszegen. A papcseréknek a pontos okát nem tudnám meghatározni, de mintha sporttá vált volna, hogy a falucskában egy lelkész se maradjon sokáig.
– Ezek szerint az önök 23 évi szolgálata komoly teljesítménynek számít?
–Valóban, elég jól bírtuk cérnával, de az utóbbi években szokássá váltak irányunkban a méltatlan, csúfondáros megjegyzések a gyülekezet szűk körű vezetősége részéről. Ilyen helyzetben a feleségemmel negyedik alkalommal vettünk részt január derekán lelki gondozás-szerű beszélgetésen a püspök úrnál. Ő elmondta: már háromszor próbált vigasztalni, de segíteni nem tudott, ezért belátta, hogy egy 60 év fölötti ember sorozatos bosszantás közepette közelebb állhat a szívinfarktushoz, mint a nyugdíjhoz. Éppen ezért életmentésszerű áthelyezéssel Aradon, a Mosóczy-telepi gyülekezet szolgálatát bízza rám. Azért volt lehetséges, mert a gyülekezet tavaly novemberben lemondott a választójogáról, ezért várta, hogy valakit kinevezzenek hozzájuk. Mivel a püspök csak választójoggal nem rendelkezőket helyezhet át, én lemondtam a megválaszthatóságomról. Vagyis lemondtam arról, hogy idén püspök- vagy esperes-jelölt lehessek.
– Járt-e már Aradon?
– Hogyne, hiszen Józsa Ferencz tiszteletes úrral évfolyamtársak voltunk, noha ő 4 évvel idősebb, mert hosszú katonaságot végzett, illetve dolgoznia is kellett, hogy folytathassa a tanulmányait, de komának is meghívott a legnagyobb gyermekének a keresztelőjére. Arra nem emlékszem, hogy a náluk tett látogatásaim során Aradon szolgáltam-e, de tudom, hogy Nagylakon egyszer, illetve a kladovai nyári táborban két alkalommal is szolgáltam. Ezzel együtt nem mondhatnám, hogy ismerem Aradot, illetve a környékét.
– Hogy megy a beilleszkedés?
– Szerintem rendben van, Józsa tiszteletes úr is segít, vele jól egyetértünk. Nekem nem is célom, hogy a kákán keressem a bogot, hiszen csak a nyugdíjazásomig, még három és fél évet szándékozok itt szolgálni. A gyülekezet tagjai között is számos szilágyerkedit vagy a leszármazottait találtam, ahol magam is szolgáltam közel 9 évig. A helybeli gyülekezetben 10 szolgálaton vagyok túl, de a németszentepéteriben is kétszer hirdettem igét. Első alkalommal megköszöntem a kisperegi fiatal lelkész, Tóbiás Tibor György besegítő szolgálatát. Németszentpéteren is kedves embereket találtam, hiszen először 9, másodszor 11 hívő jött el az istentiszteletre. Meglehet, a számok kevésnek tűnnek, de a szilágyszegi gyülekezetben a vasárnap délutáni istentiszteletekre általában 6 hívőnél több nem jött el. Az aradi gyülekezetben megtartott imahét alkalmain is általában jelen volt a gyülekezet 10%-a, míg a vasárnapi, úrvacsoraosztással egybekötött istentiszteleten a 40%, ami magas aránynak tűnik. Bizonyára nem az új lelkész miatt, hanem az evangélium üzenete hívta el őket.
– Vannak-e újító szándékú tervei?
– Amíg Szilágyszegen abban a tudatban éltünk, hogy nyugdíjig szolgálunk, bekapcsolódtunk az Iszákos-mentő Missióba, ami legjobban az Erdélyi Református Egyházkerület magyarózdi gyülekezetében működött, ahol 12 napos gyógyító konferenciákat is tartottak. A második Aradon, a Mosóczy-telepi gyülekezetben, a magyarországi Tiszta Forrás Alapítvánnyal együtt végzett ötnapos konferenciák formájában, 1998-tól működött. Ugyanakkor Szilágyszegen is rehabilitációs központot hoztunk létre, aminek az épülete teljesen elkészült, tehát munkálkodni lehetne benne. 2002-től mi is gyógyító konferenciákat szerveztünk a parókián, ahol a feleségem főzött a résztvevőknek, akikkel magam foglalkoztam. Az utóbbi két évben, önhibánkon kívül, nem lehetett gyógyító konferenciát szervezni: tavalyelőtt nem jelentkezett senki, tavaly viszont rákbetegség miatt nem tudott eljönni dr. Simon Mária, aki azelőtt sokat segített e munkában.
– Az aradi gyülekezetben folytatni kívánja a gyógyító konferenciákat?
– Természetesen, a Józsa Ferencz tiszteletes úr által a Tiszta Forrás Alapítvánnyal közösen végzett munkát folytatni kívánom. Ugyanakkor a kladovai nyári táborban hagyományossá vált ifjúsági munkát is folytatjuk. Szilágykrasznáról üzenetet kaptam, hogy az odavalósi középiskolai tanárnő a végzős diákokkal szeretne két napig Araddal és a környékével ismerkedni. Tehát az Aradon meghonosodott mindenfajta tevékenységet folytatni kívánjuk. Józsa tiszteletes úrral érzelmileg az is összeköt, hogy az édesapámnak is jó barátja volt, a haláláig leveleztek. Mindez nem jelenti, hogy Józsa tiszteletes úr rátenyerelne a gyülekezetre, de nem is szándékunk kirekeszteni onnan, hiszen a tiszteletes asszony továbbra is a gyülekezet kántora marad. Sem én, sem a feleségem nem kántorizálunk, ő az Iszákos-mentő Missziónak volt az okleveles szociális munkása és vezetője. Szerintem a Józsa család és közöttünk lévő számos rokonvonás is nagyban hozzájárulhat a gördülékeny beilleszkedésünkhöz, mert egy erőszakos hangulati változás a gyülekezetet nagyon megviselhetné. Mivel nem kell hosszú távra gondolnom, megkönnyíti a dolgomat, mint ahogy a tény is, hogy a püspök úr helyezett át, nem az én becsvágyam csábított ide.
– Köszönöm a bemutatkozást, a kötetlen beszélgetést, Isten áldását kérem a munkájára, aminek Isten dicsőségét és a gyülekezet javát kell szolgálnia, hiszen az a legfontosabb!
– Köszönöm a jókívánságot és a lehetőséget.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)
2016. december 10.
Angyaljárás Menyőben (Emlékező beszélgetés Tőkés Lászlóval a 27 évvel ezelőtti Temesvár forradalmi napjairól)
Huszonhét évvel ezelőtt félelmek és elszántság között vergődött a temesvári református gyülekezet: hogyan akadályozza meg a gyorsan népszerűvé vált ifjú lelkész eltávolítását. Emlékezés Tőkés Lászlóval az 1989-es rendszerváltó események előéletére.
– Segédlelkészként került 1986-ban Temesvárra, a falurombolás elleni 1988-as aradi tiltakozással, rendbontó egyházi rendezvényekkel „melegített” egy évvel későbbi forradalmár fellépésére. Tudatosan alakította magában a „lámpás” identitást?
– Nem sokkal az odaérkezésemet követően Pauker Leó lelkész elődöm – akinek irodájában Ceauşescu képe díszelgett – halálával lezárult egy békepap-éra az egyházközség életében. Az addig harminc főt alig meghaladó templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott, egyre több fiatal konfirmált, megkerestük az „elkallódott” gyülekezeti tagokat, pezsgett a gyülekezeti élet. Bár az elődöm halála után Papp László nagyváradi püspök megígérte, hogy nem ellenzi a megválasztásomat, a Securitate bábjaként mindent megtett az eltávolításom érdekében. A gyülekezet és a presbitérium egységes kiállása jelentette temesvári ellenállásom kulcsát. Az 1989. április elsejei püspöki döntés ellen – amely a Szilágymenyőbe való áthelyezésemről szólt – nem azért tiltakoztam, mert nem szerettem volna menyői pap lenni, egyszerűen nem tudtam elfogadni a püspök törvénytelen és önkényes döntését.
– Nem kellett szembesülnie a gyülekezeti tagok félelmének falával? – A presbitérium hamar megtapasztalta és elhitte, hogy a kommunizmus körülményei között is létezhet igazi gyülekezeti élet. Vasárnapról vasárnapra kétszer annyian jelentek meg a templomban, mint ahány ülőhely volt, egyre többen győződtek meg afelől, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. Amikor a gyülekezet tudomást szerzett a falurombolás elleni tiltakozásról, majd az 1988-as reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekus hercehurcáról, egy emberként álltak mögém. Számomra is döbbenetes tapasztalat volt: ha az emberek tisztán látnak, céltudatosak és azonosulni tudnak egy üggyel, nehéz őket eltántorítani. – Újvárossy Ernő presbiter 1989. szeptemberi halála sem ingatta meg a gyülekezet elszántságát? – Mindenkit megdöbbentett az eset, a temetés hatalmas néma rendszerellenes tiltakozás volt. A holttestet a temesvári Vadász-erdőben találták meg, előzetesen Ernőt is többször behívatta a Securitate, mivel tagja volt a hol a püspökségnél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a városvezetőségnél és pártbizottságnál érdekemben fellépő küldöttségnek. Testét zárt koporsóban adták át a családnak, a hozzátartozók sem nézhették meg. A hivatalos változat szerint mérget vett be, azonban nagy valószínűséggel megkínozták, azt követően lett öngyilkos. – A gyülekezet mégis csak jövőt félő, gyarló emberekből állt. Hogyan próbálta tartani a lelket bennük és önmagában?
– A nyilvánosságban bíztam leginkább Isten után, akinek a gondviselésében hittem és igéjét hirdettem. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem. Az istentisztelet utáni hirdetések műfaját egyféle fórummá változtattam, minden vasárnap elmondtam a híveknek, mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behívatott a Securitate. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél a templomi nyilvánosság elé került, a szekusok meg csak kapkodtak a levegő után, amikor rádöbbentek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra épülő rendszerben egy református lelkész a szószékről bontja meg a hallgatás falát. Az azóta nyilvánosságra került iratcsomók egyértelműen jelzik a szekus tisztek dühét és zavarodottságát. Óriási szerepe volt a két „médiatámogatómnak” is: 1989 nyarától a Magyar Televízióban Chrudinák Alajos Panoráma című műsora, a Magyar Rádióban pedig a Győri Béla által vezetett Reggeli Újság széles nyilvánossága tartotta sakkban a hatóságokat.
– Rokonai, barátai végig Ön mellett álltak. De hogyan jutottak be a parókiára az „ostromzár” körülményei között?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Néhai édesapámat például a temesvári vasútállomásról azzal küldték haza, hogy az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, az első visszainduló vonattal egy milicista kísérte haza Kolozsvárra. Egyszer krimibe illő viszontagságok között, személygépkocsiban Kolozsvárról Temesvárra átcsempészve mégis eljutott hozzám, a temesvári barátokkal december 10-én tartott Judit napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter autójának gumiját, a végén már csak taxival mertünk menni. A parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Securitate, decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-bejárni. – Az 1989. december 16-i temesvári szimpátiatüntetésen készült egyik legendás fényképen az utcán összegyűlt tömeghez beszél a parókia ablakából. Emlékszik még, mint mondott? – Miután az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hadd lássák, jól vagyok-e, óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. A december 15-re meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen nagy tömeg gyűlt össze, a városban pedig futótűzként terjedt el a hír, hogy a református templom előtt történik valami. A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, nem számítottak ekkora tömegre. Nem jöhettem ki, de az ablakon át, a rendőrök feje fölött angolul tájékoztattam a helyzetünkről az amerikai nagykövetség másodtitkárát, Denis Curriert. A hatalom emberei sürgősen el is vitték onnan, és kiutasították a városból. Ez dühítette fel az embereket, akik elkergették a rendőröket, a szimpátiamegmozdulás pedig hamarosan rendszer- és Ceaușescu-ellenes tüntetésbe fordult. – A rendőrök távozása reménnyel töltötte el az embereket, vagy inkább megtorlásra számítottak? – Előző este a polgármester eljött a parókia elé, és az utcán lévők kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és kicserélték az ablakszemeket. Egyre több gyanús arc – valószínűleg a Securitate emberei – jelent meg azonban, ők tüzelték a tömeget. Arra is megpróbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, mert odabenn szekus ügynökök vannak. Valószínű arra utaztak, hogy a békés tömeg behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra.
– Állítólag végig elképesztő nyugodtságot sugárzott. Vagy csak jól álcázta az idegességét?
– A drámai pillanatok ellenére valóban sikerült megőriznem a lélekjelenlétemet. A hatósági zaklatások részben hozzászoktattak a helyzethez, de azt is tudtam, hogy a kilakoltatásom ellen nincs apelláta, jöjjön hát, aminek jönnie kell. Többször is megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket, nem szerettem volna, ha miattam tartóztatnak le bárkit is. A gyülekezet tagjait sem buzdítottam ellenállásra az istentiszteleten, mindössze azt akartam, hogy lássák, mire képes a kommunista hatalom. – Arra is „képesnek” tartotta, hogy megbukjon egy református lelkész melletti szimpátiatüntetés nyomán? – Nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható, bár akkor már szerte Európában zajlottak a rendszerváltó folyamatok. A fejleményekről már elhurcolásunk után, Szilágymenyőn értesültünk a rádióból. A községközpontban, Szilágyszegen zajlott a kihallgatás, amelyen visszatérő motívum volt: ismerjem el a román televízió adásában, hogy külföldi kém vagyok, az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik. Azt hiszem, csak azért nem vertek meg, hogy az esetleges tévéfelvételen ne látsszanak az ütések nyomai. A parókiát körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A falu határában egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen. December 20-án fogyott el a szekus tisztek türelme, aznap este mondta el Ceauşescu a temesvári huligánokat elítélő beszédét, amelyet a községházán nekünk vigyázzállásban kellett meghallgatnunk. Utána a szekusok egyértelműsítették: ne nézzem őket hülyének, vége a megértésüknek, más módszereik is vannak, mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor.
– Mikor vált érezhetővé a december 21-i bukaresti történések hatása?
– Aznap estig gondolni sem mertem arra, hogy megdőlhet a Ceaușescu-rendszer. A kihallgatás viszont egyre vontatottabban haladt, délután pedig elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem követtek el törvénytelenséget, civilizáltan, jól bántak velem. Nyilván valami történt a kulisszák mögött, a kihallgatóim akkor már számítottak a rendszer bukásának eshetőségére is, igazolniuk kell magukat. Tragikomikus volt, ahogy a községi rendőr felesége által főzött vacsorához engem is odaültettek, mintha mi sem történt volna. Másnap reggel már nem jöttek értünk, dél körül pedig bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Rosszat sejtetett, de meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf és apósom állított be. Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. A szerdai mélypont után pénteken életem legboldogabb pillanatát élhettem meg. Fél órán belül megindult a falu, a vidék, jöttek az emberek, a szabadság érzése többnapos zarándoklatot váltott ki. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást, a szabadulás a karácsonyba torkollot. Menyőből megérkezett az angyal!
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Huszonhét évvel ezelőtt félelmek és elszántság között vergődött a temesvári református gyülekezet: hogyan akadályozza meg a gyorsan népszerűvé vált ifjú lelkész eltávolítását. Emlékezés Tőkés Lászlóval az 1989-es rendszerváltó események előéletére.
– Segédlelkészként került 1986-ban Temesvárra, a falurombolás elleni 1988-as aradi tiltakozással, rendbontó egyházi rendezvényekkel „melegített” egy évvel későbbi forradalmár fellépésére. Tudatosan alakította magában a „lámpás” identitást?
– Nem sokkal az odaérkezésemet követően Pauker Leó lelkész elődöm – akinek irodájában Ceauşescu képe díszelgett – halálával lezárult egy békepap-éra az egyházközség életében. Az addig harminc főt alig meghaladó templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott, egyre több fiatal konfirmált, megkerestük az „elkallódott” gyülekezeti tagokat, pezsgett a gyülekezeti élet. Bár az elődöm halála után Papp László nagyváradi püspök megígérte, hogy nem ellenzi a megválasztásomat, a Securitate bábjaként mindent megtett az eltávolításom érdekében. A gyülekezet és a presbitérium egységes kiállása jelentette temesvári ellenállásom kulcsát. Az 1989. április elsejei püspöki döntés ellen – amely a Szilágymenyőbe való áthelyezésemről szólt – nem azért tiltakoztam, mert nem szerettem volna menyői pap lenni, egyszerűen nem tudtam elfogadni a püspök törvénytelen és önkényes döntését.
– Nem kellett szembesülnie a gyülekezeti tagok félelmének falával? – A presbitérium hamar megtapasztalta és elhitte, hogy a kommunizmus körülményei között is létezhet igazi gyülekezeti élet. Vasárnapról vasárnapra kétszer annyian jelentek meg a templomban, mint ahány ülőhely volt, egyre többen győződtek meg afelől, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. Amikor a gyülekezet tudomást szerzett a falurombolás elleni tiltakozásról, majd az 1988-as reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekus hercehurcáról, egy emberként álltak mögém. Számomra is döbbenetes tapasztalat volt: ha az emberek tisztán látnak, céltudatosak és azonosulni tudnak egy üggyel, nehéz őket eltántorítani. – Újvárossy Ernő presbiter 1989. szeptemberi halála sem ingatta meg a gyülekezet elszántságát? – Mindenkit megdöbbentett az eset, a temetés hatalmas néma rendszerellenes tiltakozás volt. A holttestet a temesvári Vadász-erdőben találták meg, előzetesen Ernőt is többször behívatta a Securitate, mivel tagja volt a hol a püspökségnél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a városvezetőségnél és pártbizottságnál érdekemben fellépő küldöttségnek. Testét zárt koporsóban adták át a családnak, a hozzátartozók sem nézhették meg. A hivatalos változat szerint mérget vett be, azonban nagy valószínűséggel megkínozták, azt követően lett öngyilkos. – A gyülekezet mégis csak jövőt félő, gyarló emberekből állt. Hogyan próbálta tartani a lelket bennük és önmagában?
– A nyilvánosságban bíztam leginkább Isten után, akinek a gondviselésében hittem és igéjét hirdettem. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem. Az istentisztelet utáni hirdetések műfaját egyféle fórummá változtattam, minden vasárnap elmondtam a híveknek, mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behívatott a Securitate. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél a templomi nyilvánosság elé került, a szekusok meg csak kapkodtak a levegő után, amikor rádöbbentek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra épülő rendszerben egy református lelkész a szószékről bontja meg a hallgatás falát. Az azóta nyilvánosságra került iratcsomók egyértelműen jelzik a szekus tisztek dühét és zavarodottságát. Óriási szerepe volt a két „médiatámogatómnak” is: 1989 nyarától a Magyar Televízióban Chrudinák Alajos Panoráma című műsora, a Magyar Rádióban pedig a Győri Béla által vezetett Reggeli Újság széles nyilvánossága tartotta sakkban a hatóságokat.
– Rokonai, barátai végig Ön mellett álltak. De hogyan jutottak be a parókiára az „ostromzár” körülményei között?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Néhai édesapámat például a temesvári vasútállomásról azzal küldték haza, hogy az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, az első visszainduló vonattal egy milicista kísérte haza Kolozsvárra. Egyszer krimibe illő viszontagságok között, személygépkocsiban Kolozsvárról Temesvárra átcsempészve mégis eljutott hozzám, a temesvári barátokkal december 10-én tartott Judit napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter autójának gumiját, a végén már csak taxival mertünk menni. A parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Securitate, decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-bejárni. – Az 1989. december 16-i temesvári szimpátiatüntetésen készült egyik legendás fényképen az utcán összegyűlt tömeghez beszél a parókia ablakából. Emlékszik még, mint mondott? – Miután az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hadd lássák, jól vagyok-e, óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. A december 15-re meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen nagy tömeg gyűlt össze, a városban pedig futótűzként terjedt el a hír, hogy a református templom előtt történik valami. A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, nem számítottak ekkora tömegre. Nem jöhettem ki, de az ablakon át, a rendőrök feje fölött angolul tájékoztattam a helyzetünkről az amerikai nagykövetség másodtitkárát, Denis Curriert. A hatalom emberei sürgősen el is vitték onnan, és kiutasították a városból. Ez dühítette fel az embereket, akik elkergették a rendőröket, a szimpátiamegmozdulás pedig hamarosan rendszer- és Ceaușescu-ellenes tüntetésbe fordult. – A rendőrök távozása reménnyel töltötte el az embereket, vagy inkább megtorlásra számítottak? – Előző este a polgármester eljött a parókia elé, és az utcán lévők kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és kicserélték az ablakszemeket. Egyre több gyanús arc – valószínűleg a Securitate emberei – jelent meg azonban, ők tüzelték a tömeget. Arra is megpróbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, mert odabenn szekus ügynökök vannak. Valószínű arra utaztak, hogy a békés tömeg behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra.
– Állítólag végig elképesztő nyugodtságot sugárzott. Vagy csak jól álcázta az idegességét?
– A drámai pillanatok ellenére valóban sikerült megőriznem a lélekjelenlétemet. A hatósági zaklatások részben hozzászoktattak a helyzethez, de azt is tudtam, hogy a kilakoltatásom ellen nincs apelláta, jöjjön hát, aminek jönnie kell. Többször is megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket, nem szerettem volna, ha miattam tartóztatnak le bárkit is. A gyülekezet tagjait sem buzdítottam ellenállásra az istentiszteleten, mindössze azt akartam, hogy lássák, mire képes a kommunista hatalom. – Arra is „képesnek” tartotta, hogy megbukjon egy református lelkész melletti szimpátiatüntetés nyomán? – Nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható, bár akkor már szerte Európában zajlottak a rendszerváltó folyamatok. A fejleményekről már elhurcolásunk után, Szilágymenyőn értesültünk a rádióból. A községközpontban, Szilágyszegen zajlott a kihallgatás, amelyen visszatérő motívum volt: ismerjem el a román televízió adásában, hogy külföldi kém vagyok, az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik. Azt hiszem, csak azért nem vertek meg, hogy az esetleges tévéfelvételen ne látsszanak az ütések nyomai. A parókiát körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A falu határában egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen. December 20-án fogyott el a szekus tisztek türelme, aznap este mondta el Ceauşescu a temesvári huligánokat elítélő beszédét, amelyet a községházán nekünk vigyázzállásban kellett meghallgatnunk. Utána a szekusok egyértelműsítették: ne nézzem őket hülyének, vége a megértésüknek, más módszereik is vannak, mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor.
– Mikor vált érezhetővé a december 21-i bukaresti történések hatása?
– Aznap estig gondolni sem mertem arra, hogy megdőlhet a Ceaușescu-rendszer. A kihallgatás viszont egyre vontatottabban haladt, délután pedig elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem követtek el törvénytelenséget, civilizáltan, jól bántak velem. Nyilván valami történt a kulisszák mögött, a kihallgatóim akkor már számítottak a rendszer bukásának eshetőségére is, igazolniuk kell magukat. Tragikomikus volt, ahogy a községi rendőr felesége által főzött vacsorához engem is odaültettek, mintha mi sem történt volna. Másnap reggel már nem jöttek értünk, dél körül pedig bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Rosszat sejtetett, de meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf és apósom állított be. Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. A szerdai mélypont után pénteken életem legboldogabb pillanatát élhettem meg. Fél órán belül megindult a falu, a vidék, jöttek az emberek, a szabadság érzése többnapos zarándoklatot váltott ki. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást, a szabadulás a karácsonyba torkollot. Menyőből megérkezett az angyal!
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 15.
A tusványosi gondolatiság megtartóereje (Beszélgetés Németh Zsolttal, Tusványos egyik alapító atyjával)
Tusványos egyik alapítója, Németh Zsolt minden évben kellemes izgalommal várja a szabadegyetem és diáktábor közeledtét. A politikussal kockázatokról és elvárásokról, valamint az RMDSZ-nek a magyar–magyar párbeszéd világába való visszatérési kísérletéről egyaránt beszélgettünk.
– Huszonhét év után milyen érzés hatalmasodik el önön az évnek ebben a szakaszában: jaj, Istenem, megint itt van, vagy hála Istennek újra itt van Tusványos?
– Inkább egy harmadik érzés vesz erőt rajtam, főleg azért, mert Tusványos munkával is jár, itt még nem annyira a szabadságot várja az ember. Olyasfajta izgalom, hogy az éppen soros rendezvénynek sikerül-e felnőnie ahhoz az elváráshoz, amely a Kárpát-medencében övezi ezt a tábort. A fellépés előtt álló színész hangulatához hasonlíthatnám ilyenkor az emelkedett adrenalinszint által befolyásolt lelkiállapotomat.
– A különböző események rendezői leginkább az utolsó utáni napot várják, amikor már túl vannak a nehezén. Ön mikor szokott megnyugodni, hogy na, ez is megvan?
– Ebben én sem különbözöm a szervezők többségétől, a vasárnap reggelt szeretem leginkább, amikor kijelenthetjük, hogy különösebb „balesetek” nélkül megúsztuk ezt a hetet. Mert a legfontosabb Tusványos esetében is az, hogy elkerüljük a tömegrendezvényekre jellemző kockázatokat. Sajnos, voltak már nekünk is súlyosabb baleseteink, de hála Istennek azt azért sikerült elkerülnünk, hogy erről legyen ismert Tusványos, és ez az elvárás most is a legfontosabbak között szerepel.
– A tábor eszmei tartalmának, a beszélgetéseken felmerülő témák minőségének és mélységének biztosítása is lehet „kockázati tényező”, hiszen bő negyedszázad után egyre nehezebb újra feltalálni a spanyolviaszt.
– Az ilyesfajta kockázatok elkerülésében sokat „segít” nekünk, hogy bizonytalan világban élünk. Különösen az elmúlt néhány esztendőben tapasztalhatjuk, hogy a rendszerváltozást követő adottságok meghatározó változáson mennek keresztül, és nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy újfajta helyzet kezd kialakulni a világ, Európa, a térség politikájában, de a nemzetpolitikában is. E vonatkozások természetesen nem függetleníthetők egymástól, nem tekinthetünk el ezek dominóhatásától. Úgy érzem, idén is sikerült jó jelszót találnunk – Tusványos, a biztos pont –, hiszen nagy szükségünk van arra, hogy újabb bizonyosságokat nyerjünk ebben a változó világban. Ennek a tábornak amúgy is mindig az volt a feladata, hogy ne csak kullogjon az események után, hanem próbálja meg körvonalazni a belátható jövőt. Ez a jelmondat azt az önbizalmat sugallja, hogy a magyar politika, mi, akik Tusványoson összegyűlünk, képesek vagyunk a helyzet objektív felmérésére, reális megoldások megtalálására.
– A közelmúltbeli néhány évben valóban elhangzott itt néhány olyan „prófécia”, amelyet aztán visszaigazolt a történelem. Az idei táborra tervezett témák milyen terveknek, vízióknak igyekeznek megágyazni?
– A legfontosabb talán az, hogy a saját lábunkra kell állnunk nekünk, magyaroknak, közép-európai polgároknak, egyéneknek. A szuverenitás fogalmának felértékelődésekor leginkább nem jogfilozófiai elvről van szó, vagy az Európai Unió reformjának politikai-filozófiai gondolatrendszeréről, hanem arról, hogy meg kell találnunk a nekünk szóló, számunkra legfontosabb válaszokat. Az erdélyi magyarság számára is lényeges, hogy egy saját útját járó országra, nemzeti közösségre támaszkodhat. Ha ebben képesek leszünk közös nevezőt kialakítani, annak mindannyian a haszonélvezői leszünk. Ha továbbra is képesek leszünk arra, hogy ne a feltétlen alkalmazkodás, hanem a reális helyzetértékelésen alapuló önálló, szuverén döntés jellemezzen bennünket, van esélyünk a talpon maradásra.
– Melyik számít az ön számára a táboralapítás legnagyobb, örök érvényű történetének?
– Egészen a forrásig érdemes visszamenni, addig a hosszú éjszakáig, amelyen megszületett a szabadegyetem gondolata. 1989. december 29-én egy kézdivásárhelyi tömbházlakásban hajnalba nyúlóan terveztük a jövőt, tele voltunk reménnyel és tenni akarással, amelynek folytatásaként másnap egy közös nyilatkozatot, Európa fiataljaihoz címzett felhívást is aláírtunk. Az idei tábornyitás hétfőjén egy veterántalálkozót készülünk tartani, amelyen reményeink szerint mi, aláírók valamennyien jelen leszünk: Török Sándor későbbi kézdivásárhelyi polgármester, David Campanale, a BBC újságírója, Szabó Miklós gyerekorvos és jómagam. Nagy öröm számomra, hogy annak az éjszakának a hangulata, elhatározása, cselekvése azt eredményezte, hogy továbbra is együtt vagyunk, mindazok, akik annak a gondolatnak a jegyében elindultunk. Ami nem jelenti azt, hogy közben ne veszítettünk volna illúziókat, hajszálakat, ne gömbölyödtünk volna ki, ne változott volna meg sok minden bennünk és körülöttünk. Az azonban nem kérdőjelezhető meg, hogy a cél felé haladunk, amelyet végső soron úgy fogalmazhatunk meg, mint a nemzetegyesítés programját. Olyan cél, amelyhez egyre közelebb kerülünk.
– A korábbi években tapasztalt intézményi távolmaradás után az RMDSZ idén visszatérni látszik a tábor programjába. Keressünk ebben valamilyen üzenetet, vagy egyszerűen csak kiforrotta magából az idő?
– Két megjegyzést mindenképpen fontosnak tartok ebben a témában. Az egyik, hogy a tábor szervezőinek szándéka mindig is az erdélyi magyarságon belüli párbeszéd elősegítése, szorgalmazása volt. Sosem pártpolitikát folytattunk, mivel a nemzetpolitika nem rendelhető ez alá, és ez akkor is igaz, ha nem mindig sikerült megfelelni a kitűzött célnak. Ugyanakkor csak a vak nem látja, hogy változnak az RMDSZ-en belüli erőviszonyok, a nemzetpolitikán belüli viszonyrendszerek is. Úgy tűnik, akik a kezdetektől fogva a tusványosi gondolatiság jegyében politizáltak az RMDSZ-ben – elsősorban a székelyföldi fiatal politikai nemzedékre hegyezném ki a figyelmet –, megerősödtek a szervezeten belül, a befolyásuk növekedésének is betudható, hogy az RMDSZ visszatérni látszik Tusványosra. Nagypolitikai értelemben pedig nem mellékes, hogy az utóbbi időben sikerült választ találni az anyaország és az erdélyi magyarság közötti fontos nemzetpolitikai dilemmákra. A meghatározó szereplők közötti együttműködés jelentősége felértékelődött, megerősödött a próbáljuk megérteni a másik szempontjait típusú megfontolás. Ugyanakkor örülök, hogy véget érni látszik az az időszak, amikor a magyar–román viszonyt a süketek párbeszéde jellemezte, meggyőződésem, hogy elmozdultunk a holtpontról. A közelmúlt magyarellenes kirohanásai ellenére is érzékelem a jelenlegi román politikában azokat a lehetőségeket, amelyek visszavezethetnek bennünket az értelmes párbeszéd útjára.
– Erdélyi országjárása sokakban felkeltette az érdeklődést az elcsatolt területek iránt. Tudatos „népnevelésnek” szánta?
– Nem volt abban ilyenfajta tudatosság, a csángóság iránti rajongásom például egyszer még Romániából való, örökre szóló kitiltással is járt. 1985-ben hiába próbált figyelmeztetni Kallós Zoli bácsi, hogy ne menjünk Moldvába, mert erősen harapnak a szekusok, nem fogadtunk szót neki, így kerültem tiltólistára. 1989. december 22-én viszont elsőkként találtunk rá Szilágymenyőn Tőkés Lászlóra, a régi családi barátra, hiszen az ő édesapja az én ugyancsak református lelkész apámmal volt jó barát. Azt követően indult el Erdély anyaországiak általi újrafelfedezése, a nemzeti integráció folyamata. Ha van valami, ami az elmúlt 28 esztendőben meghatározta és egyfajta kontinuitásként jellemezte a Fideszt – és ez már aligha fog megváltozni a belátható politikai jövőben –, akkor ez a rácsodálkozás volt a magyarság, a nemzeti összetartozás erejére, a nemzetegyesítés jelentőségére. És én hálás vagyok, hogy ebben részt vehettem.
– A magyarság, a csángóság iránti régi keletű érdeklődése mostanában művészeti kiállítások formáját is ölti. A nemzetépítés újabb dimenziója?
– A nemzeti összetartozás jelensége rendkívül szerteágazó. Jómagam részben politikus vagyok, részben viszont érdeklődő értelmiségi, aki a nemzeti identitás kulturális szövetére is érzékenyen reagál. Nagyon ígéretesnek tartom, hogy létrejöttek azok a nemzeti alapintézmények, amelyek tudomány, kultúra, oktatás megkerülhetetlenségét szolgálják. Az én részben örökölt, részben felvállalt művészet iránti érdeklődésem fontos, a családunk pedig jelentős képzőművészeti gyűjteménnyel rendelkezik, amelynek bemutatásával is érdemesnek találtam bizonyítani, milyen erősek az összetartozásunk szálai. A tavalyi Transzcendencia című kiállítás után idén Antal Imre csángó festő műveit állítjuk ki Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban, egy egészen egyedülálló életművet, amelyet méltatlanul kevéssé ismerünk. És a sorozatnak lehetnek még újabb állomásai.
NÉMETH ZSOLT
Politikus, közgazdász, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyik alapítója. Budapesten született 1963. október 14-én, 1982-ben érettségizett a budapesti Radnóti Miklós Gimnáziumban, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem pénzügy–szociológia szakán diplomázott 1987-ben, majd politikatudományt hallgatott az oxfordi St. Antony’s College-ben. A Fidesz egyik alapító tagja, 1989 és 1993 között kis megszakítással az országos választmány tagja, 1995 és 2003 között a párt egyik alelnöke. 1990 óta országgyűlési képviselő. 1998 és 2002 között, valamint 2010-től a magyar külügyminisztérium politikai, majd parlamenti államtitkára. 2002 és 2010 között az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke. 1995-től a Széchenyi István Szakkollégiumi Egyesület elnöke, az Erdélyi Gyülekezet főgondnoka, majd tiszteletbeli főgondnoka, a Windsor Klub igazgatótanácsának tagja, a Magyar Új Atlanti Kezdeményezés alelnöke, 1999 óta a Johannita Lovagrend tagja. Beszédeit, cikkeit tartalmazó könyve Magyar kibontakozás címmel jelent meg 2002-ben. A Hitünkből értékek következnek című, 2016-ban megjelent két kötet a 2002 és 2014 közötti beszédeiből, interjúiból és írásaiból válogat. Nős, három gyermek édesapja.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tusványos egyik alapítója, Németh Zsolt minden évben kellemes izgalommal várja a szabadegyetem és diáktábor közeledtét. A politikussal kockázatokról és elvárásokról, valamint az RMDSZ-nek a magyar–magyar párbeszéd világába való visszatérési kísérletéről egyaránt beszélgettünk.
– Huszonhét év után milyen érzés hatalmasodik el önön az évnek ebben a szakaszában: jaj, Istenem, megint itt van, vagy hála Istennek újra itt van Tusványos?
– Inkább egy harmadik érzés vesz erőt rajtam, főleg azért, mert Tusványos munkával is jár, itt még nem annyira a szabadságot várja az ember. Olyasfajta izgalom, hogy az éppen soros rendezvénynek sikerül-e felnőnie ahhoz az elváráshoz, amely a Kárpát-medencében övezi ezt a tábort. A fellépés előtt álló színész hangulatához hasonlíthatnám ilyenkor az emelkedett adrenalinszint által befolyásolt lelkiállapotomat.
– A különböző események rendezői leginkább az utolsó utáni napot várják, amikor már túl vannak a nehezén. Ön mikor szokott megnyugodni, hogy na, ez is megvan?
– Ebben én sem különbözöm a szervezők többségétől, a vasárnap reggelt szeretem leginkább, amikor kijelenthetjük, hogy különösebb „balesetek” nélkül megúsztuk ezt a hetet. Mert a legfontosabb Tusványos esetében is az, hogy elkerüljük a tömegrendezvényekre jellemző kockázatokat. Sajnos, voltak már nekünk is súlyosabb baleseteink, de hála Istennek azt azért sikerült elkerülnünk, hogy erről legyen ismert Tusványos, és ez az elvárás most is a legfontosabbak között szerepel.
– A tábor eszmei tartalmának, a beszélgetéseken felmerülő témák minőségének és mélységének biztosítása is lehet „kockázati tényező”, hiszen bő negyedszázad után egyre nehezebb újra feltalálni a spanyolviaszt.
– Az ilyesfajta kockázatok elkerülésében sokat „segít” nekünk, hogy bizonytalan világban élünk. Különösen az elmúlt néhány esztendőben tapasztalhatjuk, hogy a rendszerváltozást követő adottságok meghatározó változáson mennek keresztül, és nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy újfajta helyzet kezd kialakulni a világ, Európa, a térség politikájában, de a nemzetpolitikában is. E vonatkozások természetesen nem függetleníthetők egymástól, nem tekinthetünk el ezek dominóhatásától. Úgy érzem, idén is sikerült jó jelszót találnunk – Tusványos, a biztos pont –, hiszen nagy szükségünk van arra, hogy újabb bizonyosságokat nyerjünk ebben a változó világban. Ennek a tábornak amúgy is mindig az volt a feladata, hogy ne csak kullogjon az események után, hanem próbálja meg körvonalazni a belátható jövőt. Ez a jelmondat azt az önbizalmat sugallja, hogy a magyar politika, mi, akik Tusványoson összegyűlünk, képesek vagyunk a helyzet objektív felmérésére, reális megoldások megtalálására.
– A közelmúltbeli néhány évben valóban elhangzott itt néhány olyan „prófécia”, amelyet aztán visszaigazolt a történelem. Az idei táborra tervezett témák milyen terveknek, vízióknak igyekeznek megágyazni?
– A legfontosabb talán az, hogy a saját lábunkra kell állnunk nekünk, magyaroknak, közép-európai polgároknak, egyéneknek. A szuverenitás fogalmának felértékelődésekor leginkább nem jogfilozófiai elvről van szó, vagy az Európai Unió reformjának politikai-filozófiai gondolatrendszeréről, hanem arról, hogy meg kell találnunk a nekünk szóló, számunkra legfontosabb válaszokat. Az erdélyi magyarság számára is lényeges, hogy egy saját útját járó országra, nemzeti közösségre támaszkodhat. Ha ebben képesek leszünk közös nevezőt kialakítani, annak mindannyian a haszonélvezői leszünk. Ha továbbra is képesek leszünk arra, hogy ne a feltétlen alkalmazkodás, hanem a reális helyzetértékelésen alapuló önálló, szuverén döntés jellemezzen bennünket, van esélyünk a talpon maradásra.
– Melyik számít az ön számára a táboralapítás legnagyobb, örök érvényű történetének?
– Egészen a forrásig érdemes visszamenni, addig a hosszú éjszakáig, amelyen megszületett a szabadegyetem gondolata. 1989. december 29-én egy kézdivásárhelyi tömbházlakásban hajnalba nyúlóan terveztük a jövőt, tele voltunk reménnyel és tenni akarással, amelynek folytatásaként másnap egy közös nyilatkozatot, Európa fiataljaihoz címzett felhívást is aláírtunk. Az idei tábornyitás hétfőjén egy veterántalálkozót készülünk tartani, amelyen reményeink szerint mi, aláírók valamennyien jelen leszünk: Török Sándor későbbi kézdivásárhelyi polgármester, David Campanale, a BBC újságírója, Szabó Miklós gyerekorvos és jómagam. Nagy öröm számomra, hogy annak az éjszakának a hangulata, elhatározása, cselekvése azt eredményezte, hogy továbbra is együtt vagyunk, mindazok, akik annak a gondolatnak a jegyében elindultunk. Ami nem jelenti azt, hogy közben ne veszítettünk volna illúziókat, hajszálakat, ne gömbölyödtünk volna ki, ne változott volna meg sok minden bennünk és körülöttünk. Az azonban nem kérdőjelezhető meg, hogy a cél felé haladunk, amelyet végső soron úgy fogalmazhatunk meg, mint a nemzetegyesítés programját. Olyan cél, amelyhez egyre közelebb kerülünk.
– A korábbi években tapasztalt intézményi távolmaradás után az RMDSZ idén visszatérni látszik a tábor programjába. Keressünk ebben valamilyen üzenetet, vagy egyszerűen csak kiforrotta magából az idő?
– Két megjegyzést mindenképpen fontosnak tartok ebben a témában. Az egyik, hogy a tábor szervezőinek szándéka mindig is az erdélyi magyarságon belüli párbeszéd elősegítése, szorgalmazása volt. Sosem pártpolitikát folytattunk, mivel a nemzetpolitika nem rendelhető ez alá, és ez akkor is igaz, ha nem mindig sikerült megfelelni a kitűzött célnak. Ugyanakkor csak a vak nem látja, hogy változnak az RMDSZ-en belüli erőviszonyok, a nemzetpolitikán belüli viszonyrendszerek is. Úgy tűnik, akik a kezdetektől fogva a tusványosi gondolatiság jegyében politizáltak az RMDSZ-ben – elsősorban a székelyföldi fiatal politikai nemzedékre hegyezném ki a figyelmet –, megerősödtek a szervezeten belül, a befolyásuk növekedésének is betudható, hogy az RMDSZ visszatérni látszik Tusványosra. Nagypolitikai értelemben pedig nem mellékes, hogy az utóbbi időben sikerült választ találni az anyaország és az erdélyi magyarság közötti fontos nemzetpolitikai dilemmákra. A meghatározó szereplők közötti együttműködés jelentősége felértékelődött, megerősödött a próbáljuk megérteni a másik szempontjait típusú megfontolás. Ugyanakkor örülök, hogy véget érni látszik az az időszak, amikor a magyar–román viszonyt a süketek párbeszéde jellemezte, meggyőződésem, hogy elmozdultunk a holtpontról. A közelmúlt magyarellenes kirohanásai ellenére is érzékelem a jelenlegi román politikában azokat a lehetőségeket, amelyek visszavezethetnek bennünket az értelmes párbeszéd útjára.
– Erdélyi országjárása sokakban felkeltette az érdeklődést az elcsatolt területek iránt. Tudatos „népnevelésnek” szánta?
– Nem volt abban ilyenfajta tudatosság, a csángóság iránti rajongásom például egyszer még Romániából való, örökre szóló kitiltással is járt. 1985-ben hiába próbált figyelmeztetni Kallós Zoli bácsi, hogy ne menjünk Moldvába, mert erősen harapnak a szekusok, nem fogadtunk szót neki, így kerültem tiltólistára. 1989. december 22-én viszont elsőkként találtunk rá Szilágymenyőn Tőkés Lászlóra, a régi családi barátra, hiszen az ő édesapja az én ugyancsak református lelkész apámmal volt jó barát. Azt követően indult el Erdély anyaországiak általi újrafelfedezése, a nemzeti integráció folyamata. Ha van valami, ami az elmúlt 28 esztendőben meghatározta és egyfajta kontinuitásként jellemezte a Fideszt – és ez már aligha fog megváltozni a belátható politikai jövőben –, akkor ez a rácsodálkozás volt a magyarság, a nemzeti összetartozás erejére, a nemzetegyesítés jelentőségére. És én hálás vagyok, hogy ebben részt vehettem.
– A magyarság, a csángóság iránti régi keletű érdeklődése mostanában művészeti kiállítások formáját is ölti. A nemzetépítés újabb dimenziója?
– A nemzeti összetartozás jelensége rendkívül szerteágazó. Jómagam részben politikus vagyok, részben viszont érdeklődő értelmiségi, aki a nemzeti identitás kulturális szövetére is érzékenyen reagál. Nagyon ígéretesnek tartom, hogy létrejöttek azok a nemzeti alapintézmények, amelyek tudomány, kultúra, oktatás megkerülhetetlenségét szolgálják. Az én részben örökölt, részben felvállalt művészet iránti érdeklődésem fontos, a családunk pedig jelentős képzőművészeti gyűjteménnyel rendelkezik, amelynek bemutatásával is érdemesnek találtam bizonyítani, milyen erősek az összetartozásunk szálai. A tavalyi Transzcendencia című kiállítás után idén Antal Imre csángó festő műveit állítjuk ki Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban, egy egészen egyedülálló életművet, amelyet méltatlanul kevéssé ismerünk. És a sorozatnak lehetnek még újabb állomásai.
NÉMETH ZSOLT
Politikus, közgazdász, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyik alapítója. Budapesten született 1963. október 14-én, 1982-ben érettségizett a budapesti Radnóti Miklós Gimnáziumban, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem pénzügy–szociológia szakán diplomázott 1987-ben, majd politikatudományt hallgatott az oxfordi St. Antony’s College-ben. A Fidesz egyik alapító tagja, 1989 és 1993 között kis megszakítással az országos választmány tagja, 1995 és 2003 között a párt egyik alelnöke. 1990 óta országgyűlési képviselő. 1998 és 2002 között, valamint 2010-től a magyar külügyminisztérium politikai, majd parlamenti államtitkára. 2002 és 2010 között az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke. 1995-től a Széchenyi István Szakkollégiumi Egyesület elnöke, az Erdélyi Gyülekezet főgondnoka, majd tiszteletbeli főgondnoka, a Windsor Klub igazgatótanácsának tagja, a Magyar Új Atlanti Kezdeményezés alelnöke, 1999 óta a Johannita Lovagrend tagja. Beszédeit, cikkeit tartalmazó könyve Magyar kibontakozás címmel jelent meg 2002-ben. A Hitünkből értékek következnek című, 2016-ban megjelent két kötet a 2002 és 2014 közötti beszédeiből, interjúiból és írásaiból válogat. Nős, három gyermek édesapja.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 26.
Helytállás és hitvallás – interjú Tőkés Lászlóval
A Fidesz–KDNP erdélyi európai parlamenti képviselője, volt királyhágómelléki református püspök szerint ugyanolyan elszántság kell a határon túli magyar közösségek autonómiaküzdelmében, mint amikor 1989-ben szinte esélytelenül fordult szembe temesvári gyülekezete a Ceauşescu-diktatúrával. A Figyelőnek adott exkluzív interjújában a magyar reformációról, az erdélyi ökumenizmusról, a román nemzeti kommunista titkosszolgálati szemlélet továbbéléséről, Brüsszelről és a székely lármafagyújtásról beszél.
– Ez év október 31-én pont ötszáz esztendeje tette közzé Luther Márton a vallást, a hitéletet megújító tételeit. Ezt követően Zwingli és Kálvin is elindította mozgalmát, amely Magyarországon szintén hamar fogadtatásra lelt, a reformációnak még külön erdélyi magyar ága is kialakult, az unitarianizmus. A tordai országgyűlés 1568-ban, a világon elsőként törvénybe foglalta a vallásszabadságot, a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius egyház, illetve a magyar, a székely és a szász közösség egyenjogúságát. Ön szerint mi a reformáció legnagyobb értéke a magyarság számára?
– A reformáció hozadékai közül a legfontosabbnak a magyar államiság folytonosságának a megteremtését tartom. Az ország háromfelé szakadásának idején Erdély lett a Szent István-i állam letéteményese. Első királyunk Krisztus nevében alapította meg a magyar államot. Fél évezreddel később, a reformáció szellemében alakult meg az Erdélyi Fejedelemség az unitárius II. János király (János Zsigmond fejedelem) vezetésével. Karakteresen magyar szellemiségben alakult tehát ki a Magyar Királyság utódállamának nevezhető Erdélyi Fejedelemség. Az ő uralkodása alatt tartott 1568-as tordai országgyűlés nemcsak Magyarország szempontjából, hanem nemzetközileg is komoly értékkel bír; a sajátlagosan magyar unitárius egyház megalapításával egyidejűleg a modern értelemben vett lelkiismereti és vallásszabadság előhírnöke lett Európában, megelőlegezve az ökumenikus keresztény törekvéseket.
– Ekkor Európa nyugati felében még dúlt a vallásháború.
– Igen, ezen időszakban irtották ki Franciaországban, Szent Bertalan éjszakáján a hugenottákat. Mi a vallásszabadság kihirdetésével előbbre jártunk. Emellett Erdély aranykorában, a XVII. században Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György fejedelem folyamatos harcot vívott a török uralom alatt megingott magyar államiság érdekében, valamint a Habsburg-elnyomás ellenében. A magyar reformáció így nagymértékben hozzájárult a magyar szabadságharchoz, s erre a magyar katolikusok is büszkék lehetnek, hiszen ugyanebben a korban Pázmány Péter volt a katolikus egyház megújulásának a vezéralakja. Ők voltak az egyházi megújulásnak, a nemzet megerősödésének a zászlóvivői.
– Ezek a történelmi példák – illetve a magyar ökumenikus türelem – is közrejátszottak abban, hogy a román kommunizmus legsötétebb, magyarellenes időszakában Erdélyben a templom volt a legfontosabb hely, ahol az ember megélhette magyarságát. A másik felekezet istentiszteletein, miséin, rendezvényein is sokan részt vettek, hogy megerősödjenek magyarságukban.
– Valóban. Én Kálvin alapművét, az Institutiót (a keresztény vallás rendszere – a szerk.) tartottam a kezemben, Luther szellemében hirdettem az igét, amikor a múlt század 80-as éveinek utolsó harmadában felléptem a temesvári szószékre, hogy a gyülekezet megélhesse a nemcsak tiltakozó, hanem a hitvalló, valami mellett kiálló szellemiséget. Lelki motiváltságunkban szerepet játszott ez a protestáns szellemiség. Az erdélyi tolerancia Temesvár szellemére is kiterjedt, így tudtak kapcsolódni hozzánk a forradalom előtt zsidók és görögkeletiek, valamint görögkatolikusok is, a város valamennyi nációját képviselő emberek. Visszatérve a reformáció ötszázadik évfordulójára, hadd tegyem hozzá, milyen csodája a Jóistennek, hogy amiképpen a reformáció utáni Erdély volt a Habsburg- és a török uralom alatt sínylődő Magyarország segítségére, most az államiságában erős, független anyaország segít bennünket, határon túlra került magyarokat. Akkor a magyar államiság volt a tét, most a külhoni nemzetrészek puszta megmaradása. Ezért harcolunk ebben a protestáns, kurucos szellemben. Nem véletlen, hogy az Orbán Viktor miniszterelnök által vezetett emlékbizottság olyan nagy hangsúlyt fektet a reformáció emlékévének Kárpát-medencei megünneplésére.
– A protestáns lelkész bátorsága kellett ahhoz, hogy 1989-ben Temesváron kirobbanjon a romániai forradalom. Most erről, valamint az 1956-os magyar forradalomról tartott előadást az Egyesült Államokban, a reformátusok, kongregacionalisták által alapított Yale Egyetemen és a fairfieldi magyar közösségben.
– Vannak helyzetek, amikor meg kell vallanunk a hitünket, amikor nem szabad hallgatni. Ezt nevezi a teológiai terminológia status confessionisnak. Ilyen volt Luther Márton számára a wormsi birodalmi gyűlés, amikor kimondta a császár és a rendek előtt, hogy „itt állok, és másképp nem tehetek”. Ezt tettük Temesváron, s ez érhető tetten 56-ot tekintve is, amikor a magyarság egy emberként kelt fel a szovjet elnyomás ellen. Kimondta a nemet egy ateista, kommunista diktatúrával szemben. Ez volt az üzenetem a Yale Egyetem rendezvényén. Igyekeztem jó hírvivője lenni a magyarságnak az angolszász egyházi világban, és úgy vélem, ez sikerült.
– Romániában 1956-ban Temesváron és Bukarestben volt tüntetés, de az egész erdélyi magyarság körében nagy volt a szolidaritás, a diákok gyűléseket tartottak, szervezkedtek. Ezért a magyarországihoz mérhető terror vette kezdetét, melynek legalább százötven halottja volt, és több mint huszonötezer politikai indíttatású letartóztatásra került sor az 56-ot követő években.
– Sajnos sokan még mindig nem tudnak erről, pedig több könyv is született róla, köztük Tófalvi Zoltán újságíró-történész tízkötetes műve. A román kommunista diktatúra újabb ürügyként használta fel 56-ot az erdélyi magyarság szétzúzására. Előtte, az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején felszámolták a Magyar Népi Szövetséget, beolvasztották a kommunista pártba. A magyar közéleti személyiségeket börtönbe zárták, élükön Kurkó Gyárfással, valamint más baloldali értelmiségiekkel és Erdély híres római katolikus püspökével, Márton Áronnal. Ekkor kezdték el fokozatosan felszámolni az erdélyi magyar iskolarendszert is. Az 56-ot követő megtorlássorozat volt a kegyelemdöfés. Lefejezték a magyar közéletet, kultúrát, oktatást, az egyházakat. Az erdélyi magyarság ezt a veszteséget azóta sem tudta kiheverni. A leszámolás legszemléletesebb eseménye Kádár János pártfőtitkár 1957-es bukaresti és marosvásárhelyi látogatása volt, ahol teljesen kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román nacionálkommunistáknak. Ceauşescu hatalomra kerülésével még sötétebb évek következtek. Abból az időből hitvallásban és kiállásban Márton Áron katolikus vezető áll hozzám a legközelebb, aki felekezetre való tekintet nélkül védte a magyarság érdekeit, minden magyart, de a román görögkatolikusokért és a kollektíven megbélyegzett erdélyi németekért is kiállt. Nem véletlen, hogy Erdélyben a reformátusok, katolikusok, evangélikusok, unitáriusok vállvetve harcoltak a kommunizmus idején az elnyomás ellen, s a jogainkért való küzdelem a rendszerváltás után is folytatódott.
– Ahogy a kommunizmus idején elkobzott egyházi vagyon visszaszolgáltatá-sáért, a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégium újraállamosítása ellen vagy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum megszüntetése miatt is együtt lépnek fel. Romániában nem szűnt meg a jogfosztásra való igyekezet, állandó elem a magyar autonómiatörekvéseket támadó magatartás, a magyar veszéllyel való riogatás. Önt pedig megfosztották attól a magas állami kitüntetéstől, amelyet 89-es forradalmi tevékenységéért kapott, mert szóba hozta Tusnádfürdőn, hogy Magyarország vállaljon védhatalmi státust az erdélyi, székelyföldi magyarságért, ahogyan azt Ausztria tette a dél-tiroliak esetében, s aminek az eredménye az észak-olaszországi régió jól működő autonómiája. Bíróságon támadta meg a kitüntetés visszavonását; tavaly novemberben elvesztette a pert, de az indoklást tizenegy hónapja nem küldték meg, pedig ez kellene a fellebbezéshez.
– Éppen most tettem panaszt a román Legfelsőbb Bírói Tanácsnál emiatt Kincses Előd ügyvéddel, aki már 1989-ben is engem védett. Még van egy jogorvoslati perem Bukarestben, mert az Antena 3 hírtelevízió egy három évvel ezelőtti adásában elvitatta a temesvári forradalomban vállalt szerepemet, és a műsorban többen – köztük volt securitatés (kommunista titkosszolgálati) főnökök – hazaárulónak és magyar kémnek neveztek. Tudomásul kell venni, hogy Romániában még mindig erős pozíciói vannak a volt titkosszolgálatnak, és ez az elmúlt 27 év történetét is átszövi. Ez a mentalitás máig meghatározó. Amikor megkaptam az állami kitüntetésemtől való megfosztásom indoklását, olvashattam a szakállas szekus érveket, hogy el akarom szakítani Erdélyt az országtól, hogy magyar irredenta és románellenes vagyok, aki veszélyezteti a társadalom békéjét. Lényegében tehát változó formában ugyan, de továbbra is érvényben van az a román nemzetstratégia, amely Trianon után Erdély elrománosítását, Ceauşescu diktátor szavaival élve homogenizálását tűzte ki célul.
Ez a nemzetstratégia átitatta az egész társadalmat, ezért bármikor be lehet dobni a magyar kártyát: a nemzetféltés a gazdasági nehézségeket is felülírja. A többségiek oldaláról ránk zúduló gyűlöletbeszédnek csak az őszinte román–magyar párbeszéd, a történelmi megbékélés tudna véget vetni.
– Ön több ízben szóvá tette a Szerbiában, a Timok völgyében élő románok (vlahok) helyzetét, mert őket a vajdasági románsággal ellentétben csak nemrég ismerték el kisebbségnek, nincs anyanyelvi iskolájuk, templomi szertartásuk. De szólt a bulgáriai vagy az ukrajnai románok érdekében is.
– Én az anyaország természetes védelmét kívánom a határon túli románoknak is, és ahányszor csak lehetőségem adódik, mindig kiállok a kárpátaljai vagy a bukovinai románok jogaiért is. Az ukrán oktatási törvény most éppúgy hátrányosan érinti őket, mint kárpátaljai nemzettestvéreinket. Nem mérek kettős mércével! Eddig az volt az érzésem, hogy a románoknak nem olyan fontos a 400 ezer fős ott élő közösség, mint nekünk a 150 ezres kárpátaljai magyarság. De most úgy tűnik, elindult valami, és közös pont lehet a magyar–román viszonyban. Mi megadjuk a tiszteletet a szomszédos nemzeteknek, de ezt fordítva is elvárjuk.
– A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) az idén is megszervezi október 29-én este Székelyföld történelmi határainak a kivilágítását. Őrtüzeket gyújtanak az auto-nómiáért. Ön most is ott lesz? Ön szerint a katalán függetlenségi népszavazás miként hat a székelyföldi törekvésekre?
– Természetesen ott leszek. A katalóniai helyzet nem tesz jót nekünk, mert felerősíti azok hangerejét, akik az autonómiában eleve szeparatizmust látnak, és Skóciára vagy Katalóniára utalva rajtunk verik el a port, holott az erdélyi magyarság nincs abban a helyzetben, hogy összemérje magát ezekkel a példaesetekkel. Rendszeresen deklaráljuk, hogy nem akarunk függetlenséget, de úgy tesznek, mintha nem hallanák. Azt kellene észrevenniük, hogy mi vezetett el idáig Katalóniában, és mi miért jutottunk el odáig Erdélyben, hogy ilyen elkeseredett módon kiállunk az auto-nómia mellett. Azért, mert ez a megmaradásunk feltétele. Példaértékű ebben testvérszervezetünk, a Székely Nemzeti Tanács politikája, mert noha az EU-s nagypolitika viszonyrendszerében szinte eszköztelenek vagyunk, nem látunk más alternatívát, csak azt, hogy kivívjuk az önrendelkezésünket, számunkra ez létkérdés. És hasonló módon cselekszik az általam létrehozott Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) is.
– Az EMNT, amely nemrég jelentette be, hogy mintegy 250 ezer honosítást, magyar állampolgársági ügyet segített elő, alig tíz napja Kolozsváron megerősítette szövetségét az SZNT-vel.
– Igen, együtt integrált autonómia-képviseletre törekszünk. Külön-külön nem megyünk semmire. Ilyen szempontból jól jön az önállósági törekvések összehangolásával foglalkozó magyar miniszterelnöki megbízott, Szili Katalin közvetítő szolgálata is, olyannyira, hogy az utóbbi időben még az RMDSZ-szel is asztalhoz ültünk. Ha nem sikerül a szövetség 90-es évek eleji indulásának a szellemében összefognunk, akkor autonómiatörekvéseink szétforgácsolódnak, politikailag súlytalanokká válnak. Mert nem lehetséges az, hogy kijön Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Brüsszelbe, később Izsák Balázs SZNT-elnök, majd Pásztor István, a VMSZ vezetője a Vajdaságból, utána pedig Menyhárt József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának irányítója, valamint Brenzovics László Kárpátaljáról, és ott vagyunk mi, az Európai Parlamentben tevékenykedő nemzetpolitikusok, s külön malomban őrlünk. Ha nem lépünk fel összehangoltan ebben a kedvezőtlen politikai és kisebbségjogi környezetben, nincs esélyünk. Ezért mindent meg kell próbálnunk, hogy változtassunk Brüsszel hozzáállásán. Itt van az Európai Bizottság (EB) által befogadott kisebbségvédelmi polgári kezdeményezés, a Minority SafePack, amelyhez Európa-szerte gyűjteni kell az egymillió aláírást. És ott van még az SZNT-nek az európai nemzeti régiók védelméről szóló kezdeményezése, amely miatt perben áll az EB-vel. Az EP kisebbségi frakcióközi bizottságának a képviselőivel együtt át szeretnénk ültetni az unió jogrendjébe az Európa Tanács kisebbségvédelmi rendszerét.
– Mit fog mondani a székelyeknek vasárnap este, a lármafagyújtáskor?
– Ugyanazt, mint a Ceauşescu-diktatúra idején, 1989-ben Temesváron, amikor úgy tűnt, hogy semmi esélyünk nincs jogaink, szabadságunk kivívására, s mégis belevágtunk. A román nacionál-kommunista apparátus célja elhitetni: úgy sincs esélyünk, s a jelenlegi magyar kormányt megelőzők némelyike ugyanezt a kishitűséget táplálta. Ha állandóan Brüsszel egét kémleljük, és azt a szomorú következtetést vonjuk le, hogy egyetlenegy migráns emberi jogai jobban foglalkoztatják őket, mint egy több százezres őshonos nemzeti közösség sorsa, akkor én is szegre akaszthatnám a palástomat. Ha sok minden nem is kedvez nekünk, meg kell találnunk az áttörési pontot, ahogyan más európai kisebbségi nemzeti közösségek is kiharcolták a megmaradásukhoz szükséges autonómia valamelyik formáját. Politikai elszántságra van szükség, ezt vállalni kell.
NÉVJEGY
Kolozsváron született, 65 éves, nős, három felnőtt gyermeke van az első házasságából, két kiskorú a másodikból
1975-ben lelkipásztori diplomát szerzett a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben
1975 és 1984 között segédlelkész Brassóban, Désen
1984-ben az állami és egyházi hatóságokkal szembeni ellenállása, kritikai tevékenysége miatt kizárják a papság köréből, két évig munkanélküli
1986-tól temesvári lelkész, az egyházi állapotokat és a romániai falurombolást bíráló megnyilatkozásaiért a kommunista hatóságok zaklatják
1989-ben a hatóságok pert indítanak ellene, megfosztják szószékétől, a szilágysági Menyő faluba száműzik, a kilakoltatás ellenében hívei és a hozzájuk csatlakozó temesváriak megmozdulása robbantja ki a forradalmat
1989 decemberében, 1990 elején a Romániát vezető Nemzeti Megmentési Front tagja
1990 és 2009 között a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke
1990-ben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja, 2003-ig tiszteletbeli elnöke, 2012-ben kilép a szervezetből
1999-ben megalapítja a Partiumi Keresztény Egyetemet, azóta is tanácsi elnöke
2003-ban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alapító elnöke, többször újraválasztják
2004-től a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács alapító elnöke
2007-ben függetlenként, 2009-ben az RMDSZ–EMNT listavezetőjeként, 2014-től pedig a Fidesz–KDNP listájáról jut be az Európai Parlamentbe, amelynek 2010 júniusától 2012 februárjáig egyik alelnöke
Számos díjat, kitüntetést kapott, több külföldi egyetem díszdoktora, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje és a Magyar Becsület Rend birtokosa
Magyarul és több idegen nyelven megjelent könyvei ellenállási tevékenységét, nemzetpolitikai és egyházi írásait, elemzéseit foglalják össze Moszkovits János
Megjelent a Figyelő (Budapest) 2017/43. lapszámában. figyelo.hu
A Fidesz–KDNP erdélyi európai parlamenti képviselője, volt királyhágómelléki református püspök szerint ugyanolyan elszántság kell a határon túli magyar közösségek autonómiaküzdelmében, mint amikor 1989-ben szinte esélytelenül fordult szembe temesvári gyülekezete a Ceauşescu-diktatúrával. A Figyelőnek adott exkluzív interjújában a magyar reformációról, az erdélyi ökumenizmusról, a román nemzeti kommunista titkosszolgálati szemlélet továbbéléséről, Brüsszelről és a székely lármafagyújtásról beszél.
– Ez év október 31-én pont ötszáz esztendeje tette közzé Luther Márton a vallást, a hitéletet megújító tételeit. Ezt követően Zwingli és Kálvin is elindította mozgalmát, amely Magyarországon szintén hamar fogadtatásra lelt, a reformációnak még külön erdélyi magyar ága is kialakult, az unitarianizmus. A tordai országgyűlés 1568-ban, a világon elsőként törvénybe foglalta a vallásszabadságot, a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius egyház, illetve a magyar, a székely és a szász közösség egyenjogúságát. Ön szerint mi a reformáció legnagyobb értéke a magyarság számára?
– A reformáció hozadékai közül a legfontosabbnak a magyar államiság folytonosságának a megteremtését tartom. Az ország háromfelé szakadásának idején Erdély lett a Szent István-i állam letéteményese. Első királyunk Krisztus nevében alapította meg a magyar államot. Fél évezreddel később, a reformáció szellemében alakult meg az Erdélyi Fejedelemség az unitárius II. János király (János Zsigmond fejedelem) vezetésével. Karakteresen magyar szellemiségben alakult tehát ki a Magyar Királyság utódállamának nevezhető Erdélyi Fejedelemség. Az ő uralkodása alatt tartott 1568-as tordai országgyűlés nemcsak Magyarország szempontjából, hanem nemzetközileg is komoly értékkel bír; a sajátlagosan magyar unitárius egyház megalapításával egyidejűleg a modern értelemben vett lelkiismereti és vallásszabadság előhírnöke lett Európában, megelőlegezve az ökumenikus keresztény törekvéseket.
– Ekkor Európa nyugati felében még dúlt a vallásháború.
– Igen, ezen időszakban irtották ki Franciaországban, Szent Bertalan éjszakáján a hugenottákat. Mi a vallásszabadság kihirdetésével előbbre jártunk. Emellett Erdély aranykorában, a XVII. században Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György fejedelem folyamatos harcot vívott a török uralom alatt megingott magyar államiság érdekében, valamint a Habsburg-elnyomás ellenében. A magyar reformáció így nagymértékben hozzájárult a magyar szabadságharchoz, s erre a magyar katolikusok is büszkék lehetnek, hiszen ugyanebben a korban Pázmány Péter volt a katolikus egyház megújulásának a vezéralakja. Ők voltak az egyházi megújulásnak, a nemzet megerősödésének a zászlóvivői.
– Ezek a történelmi példák – illetve a magyar ökumenikus türelem – is közrejátszottak abban, hogy a román kommunizmus legsötétebb, magyarellenes időszakában Erdélyben a templom volt a legfontosabb hely, ahol az ember megélhette magyarságát. A másik felekezet istentiszteletein, miséin, rendezvényein is sokan részt vettek, hogy megerősödjenek magyarságukban.
– Valóban. Én Kálvin alapművét, az Institutiót (a keresztény vallás rendszere – a szerk.) tartottam a kezemben, Luther szellemében hirdettem az igét, amikor a múlt század 80-as éveinek utolsó harmadában felléptem a temesvári szószékre, hogy a gyülekezet megélhesse a nemcsak tiltakozó, hanem a hitvalló, valami mellett kiálló szellemiséget. Lelki motiváltságunkban szerepet játszott ez a protestáns szellemiség. Az erdélyi tolerancia Temesvár szellemére is kiterjedt, így tudtak kapcsolódni hozzánk a forradalom előtt zsidók és görögkeletiek, valamint görögkatolikusok is, a város valamennyi nációját képviselő emberek. Visszatérve a reformáció ötszázadik évfordulójára, hadd tegyem hozzá, milyen csodája a Jóistennek, hogy amiképpen a reformáció utáni Erdély volt a Habsburg- és a török uralom alatt sínylődő Magyarország segítségére, most az államiságában erős, független anyaország segít bennünket, határon túlra került magyarokat. Akkor a magyar államiság volt a tét, most a külhoni nemzetrészek puszta megmaradása. Ezért harcolunk ebben a protestáns, kurucos szellemben. Nem véletlen, hogy az Orbán Viktor miniszterelnök által vezetett emlékbizottság olyan nagy hangsúlyt fektet a reformáció emlékévének Kárpát-medencei megünneplésére.
– A protestáns lelkész bátorsága kellett ahhoz, hogy 1989-ben Temesváron kirobbanjon a romániai forradalom. Most erről, valamint az 1956-os magyar forradalomról tartott előadást az Egyesült Államokban, a reformátusok, kongregacionalisták által alapított Yale Egyetemen és a fairfieldi magyar közösségben.
– Vannak helyzetek, amikor meg kell vallanunk a hitünket, amikor nem szabad hallgatni. Ezt nevezi a teológiai terminológia status confessionisnak. Ilyen volt Luther Márton számára a wormsi birodalmi gyűlés, amikor kimondta a császár és a rendek előtt, hogy „itt állok, és másképp nem tehetek”. Ezt tettük Temesváron, s ez érhető tetten 56-ot tekintve is, amikor a magyarság egy emberként kelt fel a szovjet elnyomás ellen. Kimondta a nemet egy ateista, kommunista diktatúrával szemben. Ez volt az üzenetem a Yale Egyetem rendezvényén. Igyekeztem jó hírvivője lenni a magyarságnak az angolszász egyházi világban, és úgy vélem, ez sikerült.
– Romániában 1956-ban Temesváron és Bukarestben volt tüntetés, de az egész erdélyi magyarság körében nagy volt a szolidaritás, a diákok gyűléseket tartottak, szervezkedtek. Ezért a magyarországihoz mérhető terror vette kezdetét, melynek legalább százötven halottja volt, és több mint huszonötezer politikai indíttatású letartóztatásra került sor az 56-ot követő években.
– Sajnos sokan még mindig nem tudnak erről, pedig több könyv is született róla, köztük Tófalvi Zoltán újságíró-történész tízkötetes műve. A román kommunista diktatúra újabb ürügyként használta fel 56-ot az erdélyi magyarság szétzúzására. Előtte, az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején felszámolták a Magyar Népi Szövetséget, beolvasztották a kommunista pártba. A magyar közéleti személyiségeket börtönbe zárták, élükön Kurkó Gyárfással, valamint más baloldali értelmiségiekkel és Erdély híres római katolikus püspökével, Márton Áronnal. Ekkor kezdték el fokozatosan felszámolni az erdélyi magyar iskolarendszert is. Az 56-ot követő megtorlássorozat volt a kegyelemdöfés. Lefejezték a magyar közéletet, kultúrát, oktatást, az egyházakat. Az erdélyi magyarság ezt a veszteséget azóta sem tudta kiheverni. A leszámolás legszemléletesebb eseménye Kádár János pártfőtitkár 1957-es bukaresti és marosvásárhelyi látogatása volt, ahol teljesen kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román nacionálkommunistáknak. Ceauşescu hatalomra kerülésével még sötétebb évek következtek. Abból az időből hitvallásban és kiállásban Márton Áron katolikus vezető áll hozzám a legközelebb, aki felekezetre való tekintet nélkül védte a magyarság érdekeit, minden magyart, de a román görögkatolikusokért és a kollektíven megbélyegzett erdélyi németekért is kiállt. Nem véletlen, hogy Erdélyben a reformátusok, katolikusok, evangélikusok, unitáriusok vállvetve harcoltak a kommunizmus idején az elnyomás ellen, s a jogainkért való küzdelem a rendszerváltás után is folytatódott.
– Ahogy a kommunizmus idején elkobzott egyházi vagyon visszaszolgáltatá-sáért, a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégium újraállamosítása ellen vagy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum megszüntetése miatt is együtt lépnek fel. Romániában nem szűnt meg a jogfosztásra való igyekezet, állandó elem a magyar autonómiatörekvéseket támadó magatartás, a magyar veszéllyel való riogatás. Önt pedig megfosztották attól a magas állami kitüntetéstől, amelyet 89-es forradalmi tevékenységéért kapott, mert szóba hozta Tusnádfürdőn, hogy Magyarország vállaljon védhatalmi státust az erdélyi, székelyföldi magyarságért, ahogyan azt Ausztria tette a dél-tiroliak esetében, s aminek az eredménye az észak-olaszországi régió jól működő autonómiája. Bíróságon támadta meg a kitüntetés visszavonását; tavaly novemberben elvesztette a pert, de az indoklást tizenegy hónapja nem küldték meg, pedig ez kellene a fellebbezéshez.
– Éppen most tettem panaszt a román Legfelsőbb Bírói Tanácsnál emiatt Kincses Előd ügyvéddel, aki már 1989-ben is engem védett. Még van egy jogorvoslati perem Bukarestben, mert az Antena 3 hírtelevízió egy három évvel ezelőtti adásában elvitatta a temesvári forradalomban vállalt szerepemet, és a műsorban többen – köztük volt securitatés (kommunista titkosszolgálati) főnökök – hazaárulónak és magyar kémnek neveztek. Tudomásul kell venni, hogy Romániában még mindig erős pozíciói vannak a volt titkosszolgálatnak, és ez az elmúlt 27 év történetét is átszövi. Ez a mentalitás máig meghatározó. Amikor megkaptam az állami kitüntetésemtől való megfosztásom indoklását, olvashattam a szakállas szekus érveket, hogy el akarom szakítani Erdélyt az országtól, hogy magyar irredenta és románellenes vagyok, aki veszélyezteti a társadalom békéjét. Lényegében tehát változó formában ugyan, de továbbra is érvényben van az a román nemzetstratégia, amely Trianon után Erdély elrománosítását, Ceauşescu diktátor szavaival élve homogenizálását tűzte ki célul.
Ez a nemzetstratégia átitatta az egész társadalmat, ezért bármikor be lehet dobni a magyar kártyát: a nemzetféltés a gazdasági nehézségeket is felülírja. A többségiek oldaláról ránk zúduló gyűlöletbeszédnek csak az őszinte román–magyar párbeszéd, a történelmi megbékélés tudna véget vetni.
– Ön több ízben szóvá tette a Szerbiában, a Timok völgyében élő románok (vlahok) helyzetét, mert őket a vajdasági románsággal ellentétben csak nemrég ismerték el kisebbségnek, nincs anyanyelvi iskolájuk, templomi szertartásuk. De szólt a bulgáriai vagy az ukrajnai románok érdekében is.
– Én az anyaország természetes védelmét kívánom a határon túli románoknak is, és ahányszor csak lehetőségem adódik, mindig kiállok a kárpátaljai vagy a bukovinai románok jogaiért is. Az ukrán oktatási törvény most éppúgy hátrányosan érinti őket, mint kárpátaljai nemzettestvéreinket. Nem mérek kettős mércével! Eddig az volt az érzésem, hogy a románoknak nem olyan fontos a 400 ezer fős ott élő közösség, mint nekünk a 150 ezres kárpátaljai magyarság. De most úgy tűnik, elindult valami, és közös pont lehet a magyar–román viszonyban. Mi megadjuk a tiszteletet a szomszédos nemzeteknek, de ezt fordítva is elvárjuk.
– A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) az idén is megszervezi október 29-én este Székelyföld történelmi határainak a kivilágítását. Őrtüzeket gyújtanak az auto-nómiáért. Ön most is ott lesz? Ön szerint a katalán függetlenségi népszavazás miként hat a székelyföldi törekvésekre?
– Természetesen ott leszek. A katalóniai helyzet nem tesz jót nekünk, mert felerősíti azok hangerejét, akik az autonómiában eleve szeparatizmust látnak, és Skóciára vagy Katalóniára utalva rajtunk verik el a port, holott az erdélyi magyarság nincs abban a helyzetben, hogy összemérje magát ezekkel a példaesetekkel. Rendszeresen deklaráljuk, hogy nem akarunk függetlenséget, de úgy tesznek, mintha nem hallanák. Azt kellene észrevenniük, hogy mi vezetett el idáig Katalóniában, és mi miért jutottunk el odáig Erdélyben, hogy ilyen elkeseredett módon kiállunk az auto-nómia mellett. Azért, mert ez a megmaradásunk feltétele. Példaértékű ebben testvérszervezetünk, a Székely Nemzeti Tanács politikája, mert noha az EU-s nagypolitika viszonyrendszerében szinte eszköztelenek vagyunk, nem látunk más alternatívát, csak azt, hogy kivívjuk az önrendelkezésünket, számunkra ez létkérdés. És hasonló módon cselekszik az általam létrehozott Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) is.
– Az EMNT, amely nemrég jelentette be, hogy mintegy 250 ezer honosítást, magyar állampolgársági ügyet segített elő, alig tíz napja Kolozsváron megerősítette szövetségét az SZNT-vel.
– Igen, együtt integrált autonómia-képviseletre törekszünk. Külön-külön nem megyünk semmire. Ilyen szempontból jól jön az önállósági törekvések összehangolásával foglalkozó magyar miniszterelnöki megbízott, Szili Katalin közvetítő szolgálata is, olyannyira, hogy az utóbbi időben még az RMDSZ-szel is asztalhoz ültünk. Ha nem sikerül a szövetség 90-es évek eleji indulásának a szellemében összefognunk, akkor autonómiatörekvéseink szétforgácsolódnak, politikailag súlytalanokká válnak. Mert nem lehetséges az, hogy kijön Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Brüsszelbe, később Izsák Balázs SZNT-elnök, majd Pásztor István, a VMSZ vezetője a Vajdaságból, utána pedig Menyhárt József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának irányítója, valamint Brenzovics László Kárpátaljáról, és ott vagyunk mi, az Európai Parlamentben tevékenykedő nemzetpolitikusok, s külön malomban őrlünk. Ha nem lépünk fel összehangoltan ebben a kedvezőtlen politikai és kisebbségjogi környezetben, nincs esélyünk. Ezért mindent meg kell próbálnunk, hogy változtassunk Brüsszel hozzáállásán. Itt van az Európai Bizottság (EB) által befogadott kisebbségvédelmi polgári kezdeményezés, a Minority SafePack, amelyhez Európa-szerte gyűjteni kell az egymillió aláírást. És ott van még az SZNT-nek az európai nemzeti régiók védelméről szóló kezdeményezése, amely miatt perben áll az EB-vel. Az EP kisebbségi frakcióközi bizottságának a képviselőivel együtt át szeretnénk ültetni az unió jogrendjébe az Európa Tanács kisebbségvédelmi rendszerét.
– Mit fog mondani a székelyeknek vasárnap este, a lármafagyújtáskor?
– Ugyanazt, mint a Ceauşescu-diktatúra idején, 1989-ben Temesváron, amikor úgy tűnt, hogy semmi esélyünk nincs jogaink, szabadságunk kivívására, s mégis belevágtunk. A román nacionál-kommunista apparátus célja elhitetni: úgy sincs esélyünk, s a jelenlegi magyar kormányt megelőzők némelyike ugyanezt a kishitűséget táplálta. Ha állandóan Brüsszel egét kémleljük, és azt a szomorú következtetést vonjuk le, hogy egyetlenegy migráns emberi jogai jobban foglalkoztatják őket, mint egy több százezres őshonos nemzeti közösség sorsa, akkor én is szegre akaszthatnám a palástomat. Ha sok minden nem is kedvez nekünk, meg kell találnunk az áttörési pontot, ahogyan más európai kisebbségi nemzeti közösségek is kiharcolták a megmaradásukhoz szükséges autonómia valamelyik formáját. Politikai elszántságra van szükség, ezt vállalni kell.
NÉVJEGY
Kolozsváron született, 65 éves, nős, három felnőtt gyermeke van az első házasságából, két kiskorú a másodikból
1975-ben lelkipásztori diplomát szerzett a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben
1975 és 1984 között segédlelkész Brassóban, Désen
1984-ben az állami és egyházi hatóságokkal szembeni ellenállása, kritikai tevékenysége miatt kizárják a papság köréből, két évig munkanélküli
1986-tól temesvári lelkész, az egyházi állapotokat és a romániai falurombolást bíráló megnyilatkozásaiért a kommunista hatóságok zaklatják
1989-ben a hatóságok pert indítanak ellene, megfosztják szószékétől, a szilágysági Menyő faluba száműzik, a kilakoltatás ellenében hívei és a hozzájuk csatlakozó temesváriak megmozdulása robbantja ki a forradalmat
1989 decemberében, 1990 elején a Romániát vezető Nemzeti Megmentési Front tagja
1990 és 2009 között a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke
1990-ben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja, 2003-ig tiszteletbeli elnöke, 2012-ben kilép a szervezetből
1999-ben megalapítja a Partiumi Keresztény Egyetemet, azóta is tanácsi elnöke
2003-ban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alapító elnöke, többször újraválasztják
2004-től a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács alapító elnöke
2007-ben függetlenként, 2009-ben az RMDSZ–EMNT listavezetőjeként, 2014-től pedig a Fidesz–KDNP listájáról jut be az Európai Parlamentbe, amelynek 2010 júniusától 2012 februárjáig egyik alelnöke
Számos díjat, kitüntetést kapott, több külföldi egyetem díszdoktora, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje és a Magyar Becsület Rend birtokosa
Magyarul és több idegen nyelven megjelent könyvei ellenállási tevékenységét, nemzetpolitikai és egyházi írásait, elemzéseit foglalják össze Moszkovits János
Megjelent a Figyelő (Budapest) 2017/43. lapszámában. figyelo.hu