Tőkés László bejelentette, hogy Menyő lakosai Temesvár segélyezésére gyűjtöttek, ugyancsak erre a célra ajánlotta fel karácsonyi perselypénzét a helyi református egyházközség is. /Tőkés László nyilatkozata. = Szilágysági Szó (Zilah), jan. 13./

Iliescu elnököt hiába várták Temesváron, a kedvezőtlen légköri viszonyokra hivatkozva nem jött el, maga helyett egy elnöki tanácsost küldött, így a tanácsost dobálták meg tojással a tüntetők. Ugyanezen a napon indult Temesvárról Szilágymenyőbe a jelképes zarándoklat, melyen román és magyar emberek vettek részt. Szilágymenyőn Tőkés László a megbékélésről szólt beszédében. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 20./

Az 1989-es események negyedik évfordulóján Tőkés László püspök ellátogatott Menyőbe, ahol a helyi református gyülekezet fogadta. 1989 decemberében ide hurcolták Tőkés Lászlót. Tőkés László imát mondott Menyő lakosaiért, magyarokért, románokért, békében való élésükért és a Kárpát-medence minden népéért. Innen Diósadra látogatott a püspök. Diósad öregedő falu, az 1992-es népszámláláskor 1126 lelket írtak össze, most alig ezren vannak. /Fejér László: Tőkés László Menyőben és Diósadon. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 22./

Jún. 10-12-e között Temesváron, a református gyülekezetnél járt Tőkés László püspök. Találkozott Nicolae Corneanu ortodox érsekkel is, aki az összefogás szükségességét hangsúlyozta, ezúttal a rágalomhadjárat ellen is, amelynek mindketten áldozatai. Tőkés László Lugosra is elment és a református gyülekezetben Higyed István lelkész beadványáról kiderült, hogy annak tartalmát nem ismerték az aláírók. A gyülekezet elhatárolódott a beadványtól. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 14./ Higyed István kifejtette, hogy csak egyháztörténészként érdekelte Tőkés László kinevezése, nem tudja, hogyan jutott beadványa a Tinerama szerkesztőségébe. Ennek ellentmond, hogy Higyed István 1989 dec. 1-jén a hatalom képviselőivel együtt megjelent Temesváron, hogy átvegye a lelkészi teendőket a szilágymenyői száműzetésnek ellenálló Tőkés Lászlótól. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 17./

"Az SZKT zárt ülésén felszólalt Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke is, aki a maga részéről közzétette nyilatkozatának szövegét. Ebben Tőkés László emlékeztetett arra, hogy maga kezdeményezte: a szövetség valamennyi felelős beosztású vezetője és képviselője azonnali hatállyal tegyen politikai múltjára vonatkozó írásbeli nyilatkozatot, az RMDSZ Operatív Tanácsa pedig olyan értelmű határozati javaslatot terjesztett a most ülésező képviselőtanács elé, hogy az RMDSZ minden tisztségviselője tegyen kötelező nyilatkozatot a volt Securitatéhoz fűződő viszonyát illetően. A püspök leszögezte, hogy lelkészi pályája 1989-ig terjedő szakaszának "valamennyi állomásán végigkísérte, sőt a mai napig visszakísérti" őt a Securitate. Brassói segédlelkész korában (1977 előtt) informátori kötelezvényt akartak aláíratni vele, de a "kényszergetéseknek" ellenállt. Dési másodlelkészi szolgálata idején 1977-1984 között élesen szembekerült a titkosrendőrséggel, az Ellenpontok című szamizdat kiadványnak közölt írása miatt pedig másfél éves durva meghurcoltatást kellett elszenvednie. Két évig munkanélküliségre kényszerült, közben számtalanszor behívták, zaklatták, kihallgatták. Temesvári szolgálata idején 1986-1989 között családjával együtt további megfélemlítések és üldöztetések célpontja volt, és végül 1989 decemberében, a Szilágy megyei Menyőbe hurcolták, ahol a Securitate kihallgatásainak kíméletlen terrorját szenvedte el, és feleségével együtt az életveszélyes fenyegetettség állapotát élték át. "A Securitate gyűlöletes főhadiszállásaira egyetlen egyszer sem magammal mentem, hanem minden esetben bekísértek, behívattak vagy behurcoltak - hangoztatta Tőkés László. - Soha egyetlen jelentést sem írtam a Securitaténak. Ezzel szemben száz és száz oldalnyi nyilatkozatot voltam kénytelen papírra vetni kényszer hatása alatt, túlnyomórészt kötelező diktálás alapján. Legjobb lelkiismeretem szerint csak olyasmit voltam hajlandó írásba foglalni, ami (a) senkinek sem árt; (b) amit már amúgy is tudtak (s ezért is diktálhatták); (c) ami félrevezető, vagy (d) másokra nézve ártalmatlan. Hosszú évtizedeken át családom tagjaival együtt a Securitate áldozata voltam. Tudatosan felvettem a harcot a román titkosszolgálat ellen. Ebbe a küzdelembe másokat is bevontam, és mások is bevontak engem. Különösképpen egyházi téren, a vallásszabadság védelmében és érdekében léptem fel. Ezzel együtt az elnyomott kisebbségi magyarság ügyét képviseltem. 1988-ban a temesvári egyházmegye lelkészi közösségében nyíltan kiálltunk Ceausescu diabolikus falurombolási terve ellen. 1989-ben temesvári gyülekezetem állhatatos ellenállása vezetett a romániai forradalmi megmozdulások kirobbanásához. Ellenzéki tevékenységemről regényt lehetne írni. A meg-megújuló és jelenleg is folyó rágalomhadjáratok helyett együttérzést és nem kárhoztatást érdemelnék. Tiltakozom a személyem ellen irányuló, erkölcsi, politikai megsemmisítésemet célzó gyalázatos rágalmak ellen" - áll a nyilatkozatban. "Tiltakozom Nagy Benedek, volt parlamenti képviselő és a mögötte álló RMDSZ-en belüli politikai erőcsoport becsületsértő és hitelrontó, burkolt vagy nyilvánvaló buktatási kísérletei ellen." Isten kegyelmezzen azoknak, akik valóban besúgói voltak a Securitaténak és "jelenleg is a titkosszolgálat zsoldjában állnak", továbbá azoknak a magyar honfitársaknak és azoknak a magyar - református - lelkipásztoroknak, akik "ma is belülről bomlasztják, rombolják nemzeti és egyházi közösségeinket." Tőkés László végül megismételte korábbi javaslatait az átvilágítási törvény elfogadásáról, Ticu Dumitrescu szenátor törvényének támogatásáról, a múltra vonatkozó írásbeli nyilatkozatról. Hangsúlyozza: "Védjük meg egymást, a Securitate áldozatait, másfelől tisztítsuk meg sorainkat a tényleges besúgóktól. Kérem, hogy az RMDSZ politikai úton kezdeményezze a személyemmel, családommal és gyülekezetemmel kapcsolatos temesvári és menyői események, a titkosrendőrségi terror hivatalos feltárását és az azokban résztvevők törvényes felelősségrevonását. A Szövetségi Képviselők Tanácsának egyik alapvető feladata és felelőssége, hogy ne vesse alá magát a "szekusok akaratának" és tagjai, valamint nemzeti közösségünk becsületét védelmezze" /Tőkés László nyilatkozata. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 3./"

Tövisháton december 19-én emlékeztek a tíz évvel ezelőtt történtekre. A krónikások, a videokamerások teljességgel hiányoztak Menyőből, a templomból és a szilágycsehi művelődési házból. A felújított menyői református templomban Tőkés László püspök hirdetett igét. Ott kell folytatni a forradalmi változtatásokat, ahol 1989-ben elkezdték, mondta. A sorsfordító napokra emlékezett Baksai Károly egyházközségi főgondnok, Tőkés István teológiai professzor, Seres Dénes szilágysági és Csapó József bihari szenátor, Mátyus Éva, a zsibói RMDSZ-szervezet megbízottja, Molnár Károly akkori szilágycsehi lelkész, a zilahi egyházmegye mostani esperese, Ady Áron akkori egyházközségi gondnok, Varga Jenő szemtanú, Virág Károly akkori szilágyfőkeresztúri lelkész, Gazda István temesvári lelkipásztor. Kovács Zoltán főgondnok a királyhágó-melléki egyházkerület díszoklevelét nyújtotta át Menyő és Désháza keresztény népének a 10 évvel ezelőtti helytállásért. Egyéni kitüntetésben részesültek a désházai polgári őrszolgálat egykori részvevői. Szilágycsehen Csapó József és Tőkés László mondott beszédet. Az ünnepségre románok is eljöttek, ezért Tőkés László románul is emlékeztetett a 10 évvel ezelőtti példás összefogásra. Molnár Kálmán ismertette a Tövisháti emlékezések 1989-1999 című kötetet, amely a zilahi egyházmegye gondozásában jelent meg. /Évfordulós ünnepség Menyőben és Szilágycsehben. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 21./

Szilágysomlyón jan. 9-én a helyi református templomban - ahol tíz éve megalakult a helyi RMDSZ - emlékeztek az érdekvédelmi szervezet jubileumára. A tízéves évforduló meghívott vendége volt Tőkés László püspök, a szövetség tiszteletbeli elnöke, aki hangsúlyozta: az RMDSZ tíz esztendeje néha eltévelyedésekkel, kacskaringókkal telt el, de mégis nemes küzdelmet hozott a talpraállásért. Az egységbe kapaszkodva lehet csak megmaradni. Fekete Szabó András alprefektus a helyi küldöttek tanácsa határozata értelmében több szilágysomlyói személynek díszoklevelet adott át, s emléklapot Tőkés Lászlónak. Széman Rózsa mintegy meglepetésként, a menyői templom mézeskalácsból készült makettjét nyújtotta át a püspöknek. /Fejér László: Szilágysomlyó jubileumi emlékezése. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 11./

Az RMDSZ megalakulásának tizedik évfordulójára megjelent a Tövisháti emlékezések, 1989-1999 című könyv. A dokumentumkötet szerkesztője, egyik szerzője Molnár Kálmán szilágycsehi református lelkipásztor közreadta 1989 decembere második felében írt naplójegyzeteit. Külön fejezet szól Tőkés László menyői meghurcoltatásáról Ezek az emlékezések forrásanyagot is nyújthatnak későbbi korok történészeinek. /Fejér László: Tövisháti emlékek. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 9./ A könyv azon emberek emlékeit rögzíti, akik ott voltak, amikor a "rebellis temesvári papot" 1989-ben Szilágymenyőbe helyezték. Abban reménykedtek, hogy Tőkés Lászlót sikerül majd elszigetelni: leszerelték a Mineu /Menyő/ helységnévtáblát. /Szabó Csaba: A szabadság szilágymenyői csillaga. Emlékirat Tőkés László tövisháti száműzetéséről. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 11./

"Júl. 9-én tartották meg Zilahon a Zilahi Református Egyházmegye főrendezvényét a Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozója keretében, Tőkés László püspök részvételével, istentiszteletekkel, ünnepi műsorral, könyvbemutatókkal, koszorúzással, kiállítással. A belvárosi templomban tartották meg az ünnepi istentiszteletet, a másik helyszín a Kálvineum volt, jelenleg művelődési ház, ahol a hívek bérlőkként jelentek meg egykori saját otthonukban. Apa és fia címmel a két Wesselényiről tartott előadást dr. Kovách Géza, a Zilahról Aradra elszármazott történész. Ismertették Kovács-Kuruc János helytörténész Szilágysági magyarok című munkáját, továbbá a Molnár Kálmán esperes Tövisháti emlékezések 1989-1999 című, a menyői száműzetésről szóló könyvét. Fellépett a Zilahi Református Wesselényi Kollégium kórusa, majd megkoszorúzták a Wesselényi-szobrot és az Ady mellszobrot. A kanadai származású Brian Johnston fotókiállításán a zilahi egyházmegye műemléktemplomait mutatta be. Brian Johnston hét éve él Romániában, a Kolozsvári Protestáns Teológia Intézetben angol nyelvet és zenét tanít. Tőkés László püspök hirdetett igét az épülő zilah-ligeti református templomban. Kifejtette: "A jövendőt keresve az Urat tartjuk hajlékunknak, mert aki templomot épít, az toronyiránt halad, az Úr felé a kiutat keresve". A Szilágyságban a legjobb az egyházi demográfiai mutató, mert népe belegyökerezett múltjába. /Fejér László: Világtalálkozói vasárnap rendezvényei. "A Szilágyság újrafelfedezése" = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 13./"

"Már évekkel ezelőtt kifüggesztették a Szilágy megyei magyarlakta településeken a kétnyelvű helységnévtáblákat, így a megyei RMDSZ különösebb izgalmak nélkül várja a közigazgatási törvény további sorsát. A kétnyelvű helységnévtáblákra jogosult Szilágy megyei települések 95 százalékában már 1996-97-ben sikerült kitenni a kétnyelvű helységnévtáblákat, és ezek szinte kivétel nélkül helyükön is maradtak - nyilatkozta a Szabadságnak Seres Dénes Szilágy megyei szenátor. - Magyar nyelvű tábla áll Szilágycseh, Kraszna, Cigányi, Szilágyfőkeresztúr, Kémer, Ipp, Zovány, Lompért, Selymesilosva, Szilágyballa, Nagyfalu, Bagos, Perecsen, Varsolc, Kárásztelek, Sarmaság, Sztána, Sámson, Ketesd, Zsobok, Kispetri, Krasznahorvát, Bősháza, Völcsök, Désháza, Szilágymenyő, Szilágyszeg, Vérvölgy, Nagymon, Mocsolya, Diósad, Usaly, Erked, Görcsöny, Kisdoba, Nagydoba és Szentkirály határában. Az elfogadás előtt álló közigazgatási törvény segítségével újabb négy Szilágy megyei település határába kerül kétnyelvű tábla: Szilágysomlyóra, Magyarkecelre, Egrespatakra és Zilahra. Ez utóbbi kemény diónak tűnik, ugyanis kétféle népszámlálási adattal kell számolni: az egyik szerint Zilahnak mint közigazgatási központnak csak 19,6 százaléka magyar, a másik szerint - magának a városnak - 20,1 - mondta a szenátor. Szilágy megyében 12 RMDSZ-es polgármester már megvalósította a polgármesteri hivatalok kétnyelvű feliratát. - A legújabb: több falu határából már eltűnt a kétnyelvű tábla. /Szabó Csaba: Márciustól Zalau városát Zilahként is jegyzik. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 2./"

"Vérvölgyön a megszűnés fenyegette a magyar nyelvű elemi iskolai oktatás, segítséget kért Bálint István református lelkipásztor, a vérvölgyi RMDSZ elnöke, hogy ne kelljen a tanulóknak Debren községbe, a román iskolába ingázni. Korábban volt nyolcosztályos magyar tagozatú iskola a községbeli Nagydobán, jóval régebben Vérvölgyön is, ám az egyre kevesebb iskoláskorú gyermek miatt megszűntek. A debreni iskola igazgatónője ösztöndíj ígéretével, anyagi támogatás nyújtásával csalogatta a vérvölgyi szülők gyermekeit a román tagozatra. Megoldás lenne, hogy Szilágycseh magyar tagozatán tanulhatnának a dobai, vérvölgyi, szentkirályi és a szomszédos község szilágyszegi, menyői magyar ajkú tanulói, hiszen van iskolabusz. A távolság nem nagy, de drága az üzemanyag. Csapó Károly debreni és Molnár József szilágyszegi polgármester megegyezhet az iskolabusz Szilágycsehbe ingáztatásáról. A magyar tagozaton tanulók átcsalogatása román tagozatra nem ismeretlen gyakorlat. A jelenlegi tanév elején hasonló gondok foglalkoztatták a szülőket Szilágygoroszlón és Diósadon. Szilágygoroszlón egyféle polgári engedetlenség is megnyilvánult: a szülők a tanévnyitáskor otthon marasztották gyermekeiket, végül megmenekült a megszüntetéssel fenyegetett magyar iskola. A kérdés csak az, hogy az elöregedett falvakban meddig tartható fenn ilyen-olyan megoldással az anyanyelű általános iskolai oktatás? /Fejér László: Veszélyeztetett anyanyelvű oktatás. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 11./ "

Tizenöt évvel a temesvári forradalom kirobbanása után sem lehet pontosan tudni, ki hozta meg 1989 decemberében a Tőkés Lászlóval kapcsolatos döntéseket. A püspök feltételezi, hogy a vallásügyi hatóságok és a Szekuritáté közös „kupaktanácsa” döntött. A Krónika lap megkeresésére mind az egykori vallásügyi inspektor, mind a Szekuritáté illetékesei a másikra mutogattak. Az egyházügyi államtitkárságon hoztak meg minden döntést Tőkéssel kapcsolatban” – jelentette ki a Krónikának Traian Sima, a Temes Megyei Szekuritáté egykori parancsnoka. Simát 1990-ben a temesvári vérengzések fővádlottjai között állították bíróság elé. Húszévi börtönbüntetésre ítélték, ezt azonban 1997-ben 15 évre csökkentették. Előrehaladott életkora és jó magaviselete következtében öt év és tíz hónap letöltése után szabadult. Traian Sima hangsúlyozta: a Szekuritáténak csak megfigyelési feladatai voltak a Tőkés-ügyben. E megfigyelés alapján tudja, hogy a lelkész mind az amerikai, mind a magyar titkosszolgálatnak a beépített embere volt. A vallásügyi államtitkár hivatalát Temes megyében 1989-ben Mihai Teperdel inspektor képviselte. Amikor a Tőkés-ügyről kérdezte Gazda Árpád, a lap munkatársa, azonnal bezárkózott. „Én nem voltam beavatva ebbe” – jelentette ki. Az inspektor szerint a Tőkés Lászlóval kapcsolatos döntések a Szekuritáté berkeiben születtek. Radu Tinu, a Temes megyei Szekuritáté egykori parancsnok-helyettese azelőtt sokszor nyilatkozta, személyesen felelt egykor a Szekuritáténál a Tőkés-ügyért. Noha ő is a vádlottak padján ült a temesvári forradalom perében, kétévi vizsgálati fogság után szabadult a rácsok mögül. Most az Asirom biztosítótársaság Temes megyei kirendeltségét vezeti. Radu Tinu kijelentette, neki semmi köze sem volt a kilakoltatásához. Ő csak annyit tett, hogy szólt a szilágysági kollégáknak: Tőkés Lászlóék odaérkezése előtt szereljék be a lehallgatókat a szilágymenyői lelkészi lakásba. Radu Tinu nem válaszol arra, hogy ki hozta a döntéseket. Szerinte vélhetően Tudor Postelnicu belügyminiszter döntötte el, hogy 17-én hajnalban kilakoltatták a Tőkés családot. /Gazda Árpád: Ki dirigált 1989-ben Temesváron? = Krónika (Kolozsvár), dec. 16./

Az 1989. decemberi, romániai népfelkelés huszadik évfordulója alkalmával szervezett emlékkonferenciát december 5-én Kolozsváron az Erdélyi Unitárius Egyház. Tartalmas előadások hangzottak el a kommunista rendszer működéséről és annak túlkapásairól: ezen belül az egyházak üldöztetéséről, helytállásáról és ellenállásáról. Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök hangsúlyozta: olyan eseményeket elevenítenek fel, amelyek kitörölhetetlenül megmaradtak az emlékezetben. Novák Csaba Zoltán történész összefoglaló képet nyújtott a múlt rendszerről. A Magyarországon élő Nyitrai Levente lelkész és a székelyudvarhelyi Sándor Balázs, beszámoltak személyes kálváriájukról. Gazda Árpád újságíró és Szilágyi Zsolt politológus, az EMNT-alelnöke – akik annak idején egyetemista hallgatóként Temesváron tartózkodtak, s Tőkés László egykori temesvári református lelkipásztor segítségére voltak a nehéz pillanatokban – személyesen számoltak be emlékeikről. Szilágyi Zsolt sajnálattal állapította meg, hogy ez idáig még nem került sor a kommunizmus nürnbergi perére. Mint mondta, a gyilkosok még közöttünk élnek, és az egykori meghurcoltak, illetve „egyszerű” emberek nyugdíjának háromszorosát kapják. Tőkés László EMNT-elnök fontos adalékokat közölt az 1989-es temesvári és szilágymenyői meghurcoltatásáról. Hangsúlyozta: számolnunk kell a kommunizmus folytonosságával, a kommunizmus ma is él, és „sok helyen jól érzi magát”. A meghunyászkodás folytatódik, és ez életveszélyes, hívta fel a figyelmet. Megtisztulásra van szükség mind a magyar közéletben, mind pedig a román politikában – hangsúlyozta Tőkés László, hozzáfűzve: nem kedvtelésből leplezik le az egykori besúgókat, a volt titkosszolgálattal együttműködő ügynököket. Az előadó ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy nemcsak a kommunizmus, hanem Trianon örökségét is magunkkal cipeljük. Nagy Mihály Zoltán történész, a Vallásügyi Minisztérium tanácsosa az átvilágítás helyzetéről tartott előadást. /Papp Annamária: Szakítani kell a kommunizmus örökségével. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 7./

A kommunista diktatúrát megdöntő 1989-s forradalmi események sorozata Temesvárott kezdődött december 15-én. A láng fellobbantója Tőkés László lelkész volt. December 15-én terjedt el a temesvári református hívek között a híre annak, hogy a Szekuritáté előkészületeket tett Tőkés László kilakoltatására. Az őt és családját sújtó hatósági intézkedésről Tőkés december 11-én beszámolt a Magyar Televízió Panoráma című műsorában, amelyben bírálta a Ceausescu-rendszert és a nemzetközi közvélemény támogatását kérte. Tőkés László hívei december 15-én kezdtek gyülekezni a parókia körül, az épületet mintegy 200 személy fogta védőgyűrűjébe. Később több járókelő, közöttük románok is csatlakoztak hozzájuk. A sötétedés beálltával a belügyi alakulatok rátámadtak az egybegyűltekre. Behatoltak a parókiára, majd a templomba, Tőkést tettlegesen bántalmazták, majd feleségével együtt a Szilágy megyei Menyőbe hurcolták. Ekkor már Temesvár több pontján is népes csoportok gyűltek össze, Ceausescu-ellenes jelszavakat skandálva, a tiltakozás tüntetéssé alakult át. A tömeggel szemben felvonultatták a rendőrség és a Szekuritáté embereit, de a tüntetés feltartóztathatatlanul terjedt tovább. A tüntetések december 17-én reggel újult erővel újrakezdődtek. Éjfél után a harc alábbhagyott, 258 ember vesztette életét. December 18-a a Szekuritáté és a hadsereg belelőtt a tömegbe, majd tömeges letartóztatások kezdődtek el, több mint 10 ezer személyt vetettek börtönbe, ahol több személyt meggyilkoltak, a városban kihirdették a rendkívüli állapotot. A kegyetlen megtorlás ellenére december 19-én a városban újabb tüntetések voltak. A hatalom rögtönítélő bíróságokat hozott létre, a Szekuritáté tisztjei több sebesültet agyonlőttek a kórházakban. December 20-án a város üzemeiből a munkások tömött oszlopokban megindultak a városközpont felé, ahol mintegy 100 ezer ember gyűlt össze. A hadsereg nem lépett fel velük szemben. A helyszínre több tábornok kíséretében megérkezett Constantin Dascalescu miniszterelnök és Emil Bobu KB-titkár, akik tárgyalni kezdtek a tüntetőkkel, beleegyezve a bebörtönzöttek szabadon engedésébe, a fő követelést, Ceausescu lemondását azonban nem fogadták el. Estére már a városközpontot a felkelők ellenőrizték, akik megalakították a Román Demokratikus Frontot, és Temesvárt az „első kommunizmustól szabad várossá” nyilvánították. /Temesvár 1989: a szabadság íze. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 16./

1989. december 17-én hajnalban végrehajtották a kilakoltatási parancsot, Tőkés Lászlót és családját elhurcolták a temesvári papilakból a Szilágy megyei Menyőbe. December 17-e reggelén a rendfenntartók erődemonstrációt rendeztek a városban: tankok vonulnak fel, katonák menetelnek tömött sorokban. Egyre több ember gyülekezett Temesvár utcáin azt kiabálva: „Le a kommunizmussal!”, „Le Ceausescuval!” , „Ne féljetek!” A nap folyamán került sor az első összecsapásokra az egyre nagyobb számban gyülekező tömeg és a rendfenntartók között. Nicolae Ceausescu parancsot adott a temesvári tüntetés erőszakos elfojtására. Az utcai harcok során számos tüntetőt meggyilkoltak, többen megsebesültek, sokat letartóztattak. /Húsz éve történt. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 17./

1989. december 23-án Kolozsváron a magyar értelmiségiek a Hívó szót fogalmazták, 24-én pedig kimondták a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács megalakulását (már két napja piacon volt az új lap, az Igazság helyett a Szabadság), de Tőkés László még Szilágymenyőben volt. Szilágymenyőben termett a Chrudinák Alajos vezette budapesti tévéstáb. Most, a húsz éves évforduló alkalmából a Duna TV-ben vetített dokumentumfilmek idézték fel az eseményeket. Kós Anna Bukarestben, 2009-ben szerkesztett tévéfilmje szekus-megfigyelésekkel, tiltakozó aláírásokkal Szőczi Árpád filmje a kanadai indíttatású Tőkés-interjú megszületéséről /A Drakula árnyéka című film/. Az RMDSZ kormányban való részvételét, az államelnök-választási kampányban határozottan az ellenzéki koalícióhoz csatlakozott RMDSZ-álláspont gyökeres megváltozását a magyar szavazók jelentős hányada bizonyára döbbenten veszi tudomásul. (A román médiahangok közül az egyik legdurvább a Mesagerul de Cluj vezércikke: Liviu Alexa főszerkesztő Basescu várható nehézségeit ecseteli az államvezetésben, amit a PD-L-hez átálló RMDSZ, „az örök politikai kurva” szerinte nem igazán segíthet megoldani.) – A romániai magyaroknak pedig ki biztosít (hatna) több autonómiát? Az majd elválik. /Kántor Lajos: Kolozsvári néző – 2009. december (3). = Szabadság (Kolozsvár), dec. 21./

December 20-án Temesváron a Csiky Gergely Színházban megtartott, Hogyan kezdődött? című ünnepi fórum keretében emlékeztek meg a Bánsági Magyar Demokrata Szövetség alapításáról és az azóta eltelt húsz évről. Szász Enikő színművész elsőként a BMDSZ jelen levő alapítóit: dr. Bárányi Ferencet, dr. Albert Ferencet és Toró Tibor professzort invitálta a színpadra. A BMDSZ alapítói a szervezet első elnökévé Bodó Barnát, tiszteletbeli elnökké távollétében az akkor Szilágymenyőbe „száműzött” Tőkés László lelkipásztort választották. Húsz év eseményeiről és megvalósításairól számoltak be a Temes megyei RMDSZ elnökök, időrendi sorrendben Dukász Péter, Toró T. Tibor és Halász Ferenc, valamint a jelenleg is alprefektusi tisztséget betöltő Marossy Zoltán. A jelenlevők ismertetőket hallhattak a Temes megyei magyar nyelvű oktatásról, a magyar médiákról – köztük az egész nyugat-romániai régióban terjesztett Nyugati Jelen napilapról – valamint a civil mozgalomról és az állami magyar színházról. /Pataki Zoltán: A bánsági magyar érdekképviselet húsz éve. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 22./

Szilágymenyői zarándoklattal zárult december 27-én az 1989-es események 20. évfordulójára szervezett forradalmi emlékév. Közismert, hogy Tőkés Lászlót Temesvárról ebbe a szilágysági kis faluba „helyezte át” egykori, az államhatalmat kiszolgáló püspöke, Papp László. Ide hurcolta őt és feleségét, Tőkés Editet a Szekuritáté 1989. december 17-én. A húsz évvel ezelőtti karácsonyra emlékezett Tőkés László püspök, EP-képviselő igehirdetésében a zsúfolásig megtelt templomban. A Menyőbe való érkezés rettenetéről Tőkés László elmondta: bár vigasztalta őket a falubeliek szeretete, akkor még nem volt látható a szerencsés végkifejlet. Felhívta a figyelmet: görög-katolikus papok tucatjai, sőt, püspökök haltak meg a diktatúra lágereiben; emlékeztek még Szabédi öngyilkosságára, Sass Kálmán perére – tudatában voltak tehát annak, hogy mi várhat rájuk. Tőkés a megbukott rendszer ateizmusát emelte ki: a bevallottan ateista, sőt, Isten-ellenes rezsim szükségszerűen ért véget, hiszen „aki nem becsüli az Istent, az nem becsüli az ő képére teremtett embert, az emberi méltóságot sem”. Az ateista-kommunista rendszer ugyanakkor kifordítottan „Isten-félő” volt, féltek Isten Igéjétől, az Ige igazságától, az Istentől magától – ezért is tiltották a vallást, zárták be a templomokat, hajtották el a gyermekeket vallásóráról, tiltották a tanároknak, hogy Krisztusról beszéljenek. Molnár Kálmán nyugalmazott esperes köszöntése egyben a Szilágysági Szabadító Karácsony. Tövisháti emlékezések 1989–1999 című kötete második, bővített kiadásának bemutatója is volt. /Zarándoklat Menyőbe. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 29./

Via Revolutia – 25 év Temesvártól
A forradalom útján
2014. szeptember 14–25. között az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében Juhos Gábor maratoni futóval emlékezünk a huszonöt évvel ezelőtt bekövetkezett rendszerváltás hőseire és áldozataira. A Temesvártól Szilágymenyőn át Kolozsváron záruló maratoni futás célja, hogy felhívja a figyelmet az 1989-es rendszerváltás történelmi napjaira, azon temesvári, partiumi magyarok és románok elszántságára, akik a szeptembertől decemberig tartó, lelket fojtogató időszakban kiálltak Tőkés László mellett és a diktatúrával szemben.
1989. szeptember 19-én – a forradalmi eseményeket megelőző hónapok első áldozataként – holtan találtak rá Újvárossy Ernőre, a temesvári református gyülekezet lelkes tagjára a városszéli erdőben. Erre emlékezve indul a maratoni futás szeptember 14-én Temesváron. Az útvonal kiemelt állomásai: Arad – Nagyvárad – Székelyhíd – Érmihályfalva – Szatmárnémeti – Szilágymenyő – Zilah – Kolozsvár. Az érintett városok mellett a maratoni futás résztvevői – élükön Juhos Gáborral – rendre megállnak minden érintett településen is. Szilágymenyőbe a történelmi események folytán tesznek kitérőt, ugyanis közismert, hogy Tőkés Lászlót és családját 1989. decemberében, a forradalom napjaiban ebbe a szilágysági faluba száműzte Temesvárról a még fennálló hatalom. A maratoni futás szeptember 25-én Kolozsváron ér véget, jelképesen Tőkés László szülővárosában, Erdély fővárosában.
A maratoni futás illeszkedik az EMNT által idénre meghirdetett Partiumi Autonómia Évéhez, valamint ahhoz a folyamathoz, melynek révén a Partiumi Autonómia Tanács idén ősszel elfogadja a partiumi címert és zászlót – a régió önálló identitásának erősítésére.
Juhos Gábor székelyhídi születésű, jelenleg Budapesten élő maratoni futó, aki az elmúlt egy évben két alkalommal is felhívta a figyelmet Székelyföld autonómiájának fontosságára. 2013 őszén két hét alatt 91 települést érintve, mintegy 500 kilométert megtéve szaladta körbe Székelyföldet. 2014. június 6-án – a Székelyek Nagy Menetelésének megerősítésére – a Bereck és Kökös közötti mintegy 55 kilométernyi távot futotta le.
A maratoni futáshoz bárki csatlakozhat, akár csak egy fél órára is, bárhol az útvonalon. Lehetőség van akár egy településen (a település szélétől, be a központig, majd ki a település másik széléig), vagy két település között is elkísérni a maratoni futót futva, vagy biciklin. A részletekről érdeklődni lehet a napi futásterv alatt megadott elérhetőségeken.
A maratoni futó 10 kilométer távolságot nagyjából egy óra alatt teljesít.
Juhos Gábor az alábbi településeken keresztül fut Temes és Arad megyében.
1. nap, szeptember 14., vasárnap, Temesvár–Arad, 53 km: emlékezés Újvárossy Ernőre, halálának 25. évfordulóján; indulás 11 óra körül Temesvárról, a belvárosi templom elől, Timotei Cipariu u. 1. szám alól; érkezés Aradra, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács irodája elé, Revoluţiei út. 95/6. szám.
Települések Temesvártól Aradig: Orczyfalva (Orţişoara) 25 km, Vinga (Vinga) 32 km, Németság (Şagu) 39 km, Arad.
Érdeklődni lehet Kása Zsoltnál, a 0721/265-979-es telefonszámon.
2. nap, szeptember 15., hétfő, Arad–Kisjenő, 42 kilométer: indulás 10 órakor Aradról, az EMNT iroda elől, Revolutiei u., 95/6. szám, érkezés Kisjenőbe (Chişineu Criş), az EMNT-iroda elé, Fő u. (str. Înfrăţirii) 111. szám.
Települések Aradtól Kisjenőig: Zimándköz (Zimandcuz)10 km, Zimándújfalu (Zimandu Nou) 14 km, Simánd (Şimand) 32 km, Kisjenő.
Érdeklődni lehet Burián Sándornál, a 0762/248-703-as vagy a 0745/267-856-os telefonszámon.
3. nap, szeptember 16., kedd, Kisjenő–Madarász, 40 km: indulás 9 órakor Kisjenőből az EMNT-iroda elől, Fő u., str. Înfrăţirii, 111. szám, érkezés Madarászra, a település széléig.
Települések Kisjenőtől Madarászig: Nagyzerind (Zerind) 12 km, Keményfok (Avram Iancu) 18 km, Illye (Ciumeghiu) 26 km, Nagyszalonta (Salonta) 35 km, Madarász.
Érdeklődni lehet Balogh Jánosnál, a 0758-911-755-ös telefonszámon.
Mindenkit, aki részt kíván venni, vagy csak találkozni szeretne Juhos Gáborral, szeretettel várunk!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Temes megyei szervezete
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezete
Nyugati Jelen (Arad), 2

Az autonómiatörekvéseket is képviseli (Kolozsváron fejezte be forradalmi emlékfutását Juhos Gábor)
Kolozsváron fejezte be tegnap este a Via Revolutiae elnevezésű, közel 540 kilométeres romániai emlékfutását Juhos Gábor hosszútávfutó.
A maratonfutó szeptember 14-én indult a temesvári forradalom első áldozatának tekintett Újvárossy Ernő sírjától, és Arad–Nagyvárad–Székelyhíd–Érmihályfalva–Szatmárnémeti–Szilágymenyő–Zilah útvonalon jutott el Kolozsvárra. Emlékfutása mind a 12 napján a maratoni 42 kilométeres távnál nagyobb távolságot tett meg. Juhos Gábor elmondta, a romániai forradalomban elesettek emlékére vállalta az erőpróbát, de minden erdélyi futásával az erdélyi autonómiatörekvéseket is képviselni kívánja. A Kolozsvár főterén álló forradalmi emlékmű mellett Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke köszöntötte a hosszútávfutót. Elmondta, jó lenne, ha sokan követnék példáját, és különböző polgári kezdeményezésekkel állnának elő. „Akkor leszünk sikeresek, hogyha mindannyian cselekvő módon részt vállalunk a közösség küzdelmeiben” – jelentette ki Izsák Balázs.

Házról házra „jár” a honosítás
Jelentősen csökkent a könnyített honosítás iránti érdeklődés az elmúlt időszakban, ezért az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által működtetett demokrácia-központok munkatársai házról házra járva népszerűsítenék az eljárást – jelentette be Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke. 
Mint elmondta, a központok munkatársai ezentúl házról házra járva próbálják népszerűsíteni a könynyített honosítást, ugyanakkor lehetővé teszik, hogy az igénylők saját településükön is benyújthassák a szükséges iratokat.
Sándor Krisztina hozzátette: az elmúlt négy évben az erdélyi vonatkozású igénylések közel hatvan százalékát az EMNT demokrácia-központjaiban bonyolították le, így megközelítőleg 215 ezer kérelmezőnek segítettek a magyar állampolgárság megszerzésében.
Újságírói kérdésre kifejtette, a csökkenő érdeklődés azt jelenti, hogy míg korábban a demokrácia-központok irodáit havi 1000-1500 személy kereste fel, jelenleg havonta 500-an nyújtják be kérelmüket, ráadásul ez a szám a nyári szabadságolások ideje alatt még kisebb volt. Mint részletezte, a Partiumban és Közép-Erdélyben a csökkenő érdeklődés már korábban érzékelhető volt, most azonban már a Székelyföldön is hasonló a tendencia.
„Ami biztató lehet a kérelmezők számára, hogy a kezdeti nagy érdeklődés után most sokkal gyorsabban halad az ügyintézés, nyugodtan jöhet mindenki, akit eddig a várakozás, a hosszas sorban állás riasztott el” – fűzte hozzá Sándor Krisztina.
Az EMNT ügyvezetője ugyanakkor bejelentette: egész hetes rendezvénysorozatot szervez az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács az 1989-es forradalom kitörésének 25. évfordulója alkalmából. December 15–21. között Budapesten, Temesváron, Nagyváradon és Menyőben konferenciára, előadásokra, megemlékezésekre és könyvbemutatókra kerül sor, valamint egy temesvári emlékműsor keretei között rangos hazai és külföldi vendégek és közjogi méltóságok is felszólalnak.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár

Tőkés László: nem akartam szimbólum lenni
Nincs szüksége a forradalmi hősökre a temesvári önkormányzatnak, legalábbis a Ceauşescu-rezsimet 25 éve megdöntő események kirobbanásában kulcsszerepet vállaló Tőkés László református lelkészt, későbbi királyhágómelléki püspököt nem hívták meg az évfordulós megemlékezésekre. „Nem veszek részt az eseményeiken, mert nem kértek fel rá” – jelezte a Krónika érdeklődésére az európai parlamenti képviselő. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke csütörtöki nagyváradi sajtótájékoztatóján emlékeztetett, hogy 25 éve a Béga-parti városban egymásra találtak a különböző nemzeti közösségek, a vallási felekezetek, Erdély legszebb időszakára emlékeztetett ez a toleranciára épülő összefogás.
„Akkor, ott megteremtődött a szolidaritás a nemzeti közösségek között, de sajnos ez a temesvári szellemiség megromlott azóta. Sajnálom, hogy azóta külön ünnepelnek a románok és a magyarok” – fogalmazott Tőkés László. Ezt jól példázza, hogy az EMNT által szervezett közel egyhetes megemlékezés egyik helyszínéül szánt Temesvári Román Operából „kiutasították” őket.
„Először még engedélyezték, hogy használjuk a termet, de pár nap elteltével találtak egy kifogást, amivel elutasítsák a kérésünket” – részletezte portálunknak az EMNT-elnök. Mint mondta, az operaház igazgatója rövid válaszában egyszerűen arra hivatkozott, hogy a kért időpontban foglalt az épület. Személyének mellőzése ugyanakkor egyáltalán nem lepte meg Tőkés Lászlót.
„A Románia Csillagának ügye jól jelképezi az én és a magyarság helyzetét” – fogalmazott, hozzátéve, hogy ennek tükrében nem is számított másra a temesvári önkormányzat részéről. Mint mondta, a rendszerváltás óta folyamatosan az ő imázsának a lerombolásán dolgoznak, megpróbálják a háttérbe szorítani, az ő és a magyarság forradalmi szerepvállalását pedig bagatellizálni.
Pedig a 90-es évek elején még közösen ünnepeltek, de utána Tőkés szerint győzött a magyarellenesség, és minden igyekezettel azon vannak, hogy akár a történelem meghamisításával is, de elhallgassák a magyarok temesvári szerepvállalását.
„Azt hiszem, még nem nyitottunk új fejezetet a megemlékezések politikájában. Ezt fel kellene borítani, és rendbe tenni a történelem tényeit” – vélekedett a volt püspök hozzátéve, hogy mindezek tükrében egyáltalán nem lepte meg „a szomorú valóság”.
Hozzátette, meggyőződése, hogy az 1989-es forradalom 25. évfordulója egyszerre román, magyar és európai ügy, mint ahogyan a rendszerváltás is közös, nemzetközi ügy volt. Ezt jelképezik az EMNT által szervezett ünnepségek helyszínei is, hiszen Brüsszelben indult, hogy utána Temesváron, Nagyváradon, majd Menyőn folytatódjék.
Tőkés László szerint a megemlékezéssel nem csupán a hősök előtt tisztelegnek, hanem hangsúlyozzák, hogy a rendszerváltási folyamatot tovább kell vinni. Szép évfordulós ajándéknak tartja, hogy Klaus Johannis ilyen példátlan összefogással nyerte meg az államelnök-választást, ezt a követendő példát meg kell őrizni. Reméli, hogy az új államfő újabb „rezsimváltást” hoz magával, amely a kisebbségi problémákat is orvosolja.
Tőkés visszaemlékezett egy Budapestre elszármazott egykori nagyváradi újságíró szavaira, aki mint mesélte, egyszer azt mondta neki: maradt volna inkább szimbólum. „Én nem akartam szimbólum lenni. Továbbra is harcolok a demokráciáért, a szabadságért, a román jogállamért, a magyarok jogaiért és a vallási szabadságért” – szögezte le az EP-képviselő, aki a december 20-i nagyváradi megemlékezés alkalmával tűzi ki EP-irodája homlokzatára a forradalmi lyukas zászlót.
Johannis is Temesváron ünnepel
Temesváron emlékezik a romániai rendszerváltáshoz vezető események 25. évfordulóján, december 16-án Klaus Johannis megválasztott államfő. Kifejtette, azt szeretné, ha december 16-án mindenki ott lenne, és együtt emlékezne a temesvári hősökre. „Azt szeretném, hogy ez a pillanat egy egyezség legyen arra vonatkozóan, hogy azt, amit 1989 decemberében kiharcoltunk, soha nem fogjuk elveszíteni” – fogalmazott Facebook-üzenőfalán az államfő.
A temesvári önkormányzat nagyszabású rendezvénysorozattal emlékezik a ’89-es eseményekre. Ez december 16-án börtönlátogatással kezdődik, majd a román operában nyílik tárlat a forradalomról. Délután tartják a városi tanács ünnepi ülését, ez alkalomból számos forradalmár kapja meg a díszpolgári címet. Este gyertyás, fáklyás menet járja végig a forradalom helyszíneit, és emlékezik az elesett hősökre. December 17-én gyásznapot tartanak, egyházi rendezvényeken emlékeznek az elesettekre. Másnap koncertekkel, konferenciával és filmvetítésekkel folytatódik a rendezvénysorozat, míg december 20-án zarándoklat indul Bukarestbe a forradalom emlékére.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro

Tőkés: közös ügy a diktatúra bukása (A temesvári forradalomra emlékeznek)
Az 1989-es és a 2014-es év között vont párhuzamot tegnap Tőkés László, a 25 évvel ezelőtti romániai forradalom kirobbantója az évfordulós rendezvényeket beharangozó nagyváradi sajtótájékoztatóján.
„1989-ben Nicolae Ceauşescu ellen, 2014-ben Victor Ponta ellen fogtunk össze. Mindkettőt sikerült megbuktatni” – vonta le a következtetést a kommunista diktatúrát megdöntő 1989-es forradalom és a Victor Ponta miniszterelnök vereségével végződött novemberi romániai elnökválasztás
sszevetéséből a lelkész-politikus. Megjegyezte, akkor is, most is a jó ügy egyesítette a románokat és a magyarokat, a különböző vallásfelekezeteket. „A rendszerváltozás útján kellene együtt továbbhaladnunk” – tette hozzá.
Az évforduló legnagyobb ajándékának minősítette Tőkés László az elnökválasztás eredményét, Klaus Johannis győzelmét. Ez szerinte a rendszerváltozás újabb szakaszát nyithatja meg Romániában. „Azt reméljük, hogy partnere lesz az egész országnak, és a magyar közösségnek is” – fogalmazott. A magyar közösség szerinte egy olyan rendszer kialakításában számít a megválasztott elnök támogatására, amelyben „nélkülünk nem döntenek rólunk”. Tőkés László elmondta, az általa szervezett évfordulós megemlékezések sora Brüsszelben indult, majd Budapesten, Temesváron, Nagyváradon és Szilágymenyőben folytatódik. A helyszínek kiválasztásával azt kívánták üzenni, hogy a diktatúra bukása egyszerre volt romániai, magyar és európai ügy. Hozzátette, a különböző helyszíneken olyan rendszerváltókkal fog együtt ünnepelni, mint Orbán Viktor, Áder János, Kövér László, Németh Zsolt, valamint Sali Berisha volt albán államfő. A temesvári rendezvényeken Áder János köztársasági elnök és Sali Berisha lesz jelen. Újságírói kérdésre Tőkés történelemhamisításnak minősítette, hogy a temesvári hivatalos ünnepségek idén is nélküle zajlanak. Hozzátette, személyének és a temesvári református közösségnek az évről évre történő mellőzése immár szomorú valóság számára.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Huszonöt év: lángra lobbant a temesvári szikra
Öt nappal az 1989. évi temesvári megmozdulásokat kirobbantó események után Nicolae Ceauşescu visszatért Iránból. Temesváron a városközpontot a felkelők ellenőrizték, akik kezdték megszervezni magukat, megalakították a Román Demokratikus Frontot, a várost pedig szabad területnek nyilvánították.
Bukarest nem mozdul…
Nicolae Ceauşescu hazatérte után este televíziós beszédében a történteket Románia megcsonkítására, a szocializmus szétzúzására irányuló nemzetellenes, provokatív akciónak minősítette, amely mögött idegen hatalmak állnak. A nap folyamán egyébként tüntetések voltak Aradon, Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén, Konstancában és Buzăuban. A külföldi hírügynökségek értesülnek arról, hogy Tőkés László életben van, Temesvárról Menyőre szállították.
http://www.youtube.com/watch?v=YMKw7YHPaGo
Másnap, december 21-én reggel a bukaresti vezetőség – Pârcălăbescu, a Hazafias Gárda parancsnoka javaslatára – több ezer, botokkal felfegyverzett zsil-völgyi bányászt küldött vonatokon Temesvárra, azzal az indokkal, hogy a magyarok és a huligánok feldúlták Temesvárt, és meg kell fékezni őket. A Temesvárra érkező bányászok saját szemükkel győződtek meg az igazságról, és a felkelők mellé álltak, egy részük pedig el sem indult otthonról.
Ugyancsak december 21-én délelőttre, a hatalmában még mindig biztos Nicolae Ceauşescu népgyűlést hívott össze Bukarestbe, és a megjelent kb. 100 000 fős tömeg előtt elítélte a temesvári „vandálok” és „huligánok” cselekedeteit. A tömeg a beszéd első részében a szokásos kommunista jelszavakat skandálta, és úgy tűnt, a temesvári forradalmárok egymagukra maradnak. Amennyiben ugyanis a bukaresti tömegek nem álltak volna át a temesvári forradalmárok oldalára, akkor Ceauşescunak minden bizonnyal sikerült volna vérbe fojtania a forradalmat.
A diverzió
A forgatókönyv azonban nem a diktátor terve szerint alakult. Még máig sem tudni, minek a hatására bolydult meg az addig fegyelmezetten viselkedő tömeg. Szemtanúk szerint petárdarobbanás hallatszott, a hangszórók hirtelen zúgni kezdtek, a tömeg megrémült, a sorok megbomlottak. Nem tudni pontosan azt sem, ki követte el a diverziót, de a téren összegyűlt százezer ember hirtelen harciassá vált. A rendbontás nyomán az élő tévé-közvetítés mintegy három percig szünetelt.
Az ugyancsak megrémült Ceauşescu és felesége képtelen volt visszaszerezni az irányítást a tömeg felett, hiába „hallózott”, hiába szólította fel a tömeget, hogy „mindenki maradjon a helyén”, és fölöslegesen ígért havi, akkor pénzben mintegy 4 dollárnak megfelelő 100 lejes fizetést a munkásoknak. 
A szétszéledő tömeg egy része ellepte a környező utcákat, és antikommunista és Ceauşescu-ellenes jelszavakat kezdett kiabálni. A tüntetők végül ellepték a Piața Kogălniceanu, Piaţa Unirii, Piaţa Rosetti, és a Piaţa Romană közötti utcákat és tereket. Ceauşescu, a felesége, az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának tagjai a pártszékházban maradtak, és hozzáláttak a megtorlás megszervezéséhez.
Véres megtorlás
Egyre többen csatlakoztak a fegyvertelen tüntetőkhöz, akik farkasszemet néztek a katonasággal, a terrorelhárító egység (USLA) pajzsos tagjaival. Megjelentek a Securitate emberei is, a hatalom a helyszínre tankokat, csapatszállító járműveket vezényelt, a tűzoltók vízágyúval lőtték a tömeget.
Több tüntetőt halálos lövés ért, számos embert letartóztattak. Egy csapatszállító jármű az Intercontinental szálloda körzetében belehajtott a tömegbe. A tüntetőknek mindeközben sikerült barikádot építeniük a Dunărea étterem előtt – ez csaknem éjfélig kitartott, ekkor azonban egy harckocsi elsodorta. A heves tüzelés éjfél után alábbhagyott, a tömeg szétoszlott, de a tüntetők utáni hajtóvadászat hajnali 3-ig folytatódott. Hajnalban a tűzoltókocsik vízsugárral lemosták a véres utcákat.
Megmozdultak a munkások
Ceauşescu másnapra azt hitte, sikerült elejét venniük a bukaresti megmozdulásoknak, jóllehet testvére, Ilie Ceauşescu, a védelmi miniszter egyik helyettese figyelmeztette, hogy hatalmas tömegek közelednek a városközpont felé. Ceauşescu ekkor azt felelte, hogy a pekingi Tienanmen téren 1989-ben egy millió tüntető gyűlt össze, és azokat is elintézték a hatóságok. Reggel nyolc órára a párt Központi Bizottságának székházában tehát összehívták a párt politikai végrehajtó bizottságának az ülését.
Még aznap, december 22-én, a korareggeli órákban a peremkerületekben lévő iparvállalatokból és lakónegyedekből hatalmas tömegek indultak Bukarest központja felé, áttörték a rendfenntartó erők kordonjait (több katona átállt a felkelők oldalára), és a pártszékház körüli utcákban gyülekeztek, majd megtöltötték a központi teret is.
Fél tíz körül a kormány védelmi minisztere, Vasile Milea a hivatalos változatnak megfelelően öngyilkosságot követett el. A magyarázat szerint a tárcavezető árulást követett el és a felelősségre vonástól félve vetett véget életének. Nem hivatalos változat szerint maga Ceauşescu lőtte – lövette? – le, de erre sem derült mindmáig fény.
Ezt követően rendkívüli állapotot hirdettek az egész országban, megtiltották, de a rendeletnek a karhatalom már nem szerzett érvényt. 
A „jóbarát”
Ceauşescu Victor Atanasie Stănculescut – aki a diktátor családjának barátja volt – akarta honvédelmi miniszterré kinevezni, a ravaszságáról is nevezetes tábornok, azonban a szerepet nem vállalta el: ezt természetesen nem mondhatta meg Ceauşescunak, ezért egészséges lábát begipszeltette. Ceauşescu eszén azonban nem járt túl: a diktátor követelte, hogy jelenjen meg a pártszékházban, majd – szóbelileg – rábízta a Honvédelmi Minisztérium vezetését.
Victor Atanasie Stănculescu átvette az operatív irányítást, és az elkövetkező 2-3 órában színleg teljesítette a diktátor parancsait, de a háttérben olyan utasításokat adott, amelyek a spontán népi megmozdulást támogatták, majd a délelőtt folyamán, bizalmi emberein keresztül öt olyan parancsot adott ki, amelyek keresztülhúzták Ceauşescu terveit. Így például leállította a csapaterősítéseket, megtiltotta a lőfegyverek használatát (beleértve a figyelmeztető lövéseket is), és utasította a katonai egységek parancsnokait, hogy kezdjenek tárgyalásokat a tüntetőkkel. Egyben megszerezte a Securitate vezetője, Iulian Vlad tábornok, valamint a pártszékház védelmét ellátó V. igazgatóság parancsnokának támogatását is
Mivel a belügyminiszter, Tudor Postelnicu, helyettesével együtt folyamatosan a pártszékházban tartózkodott (és a tüntetések megkezdése után már nem is tudott onnan eltávozni), a belügyminisztérium erőinek gyakorlati irányítását is  Iulian Vlad valamint a helyi rendőrparancsnokok vették át, akik a helyzet ismeretében úgy döntöttek, nem alkalmaznak erőszakot.
A diktátorhoz hű Nicolae Eftimescu tábornok, a vezérkar főnökének első helyettese megpróbálta a közeli Köztársaság Palotától átcsoportosítani a páncélozott csapatszállító járműveket és harckocsikat a pártszékház bejáratához, hogy kimenekítsék onnan a legfelső vezetést, azonban a pártszékházban lévő katonai híradó alegység a parancsot nem továbbította, mert nem Stănculescutól jött.
A puccsba torkollt forradalom
Stănculescu tanácsára Nicolae Ceauşescu végül is úgy döntött, hogy helikopteren hagyja el a pártszékházat, és a hadsereg három titkos irányító bunkerének egyikébe utazik. Ekkor kíséretével együtt lifttel felment a pártszékház utolsó emeletére, onnan a tetőre, és 12:09-kor helikopterrel elhagyta az épületet. Elutazás előtt Elena Ceauşescu a „jó barátot”, Stănculescut kérte meg, viselje gondját a Ceauşescu-gyermekeknek…
A diktátor távozását követően a Palota téren ünnepi hangulat lett úrrá. A tüntetők betörték a pártszékház ablakait, az épületet védő fegyveresek, nem használták fegyvereiket, hanem civil ruhában elvegyültek a tömegben. A kinyitott bejárati ajtón egyre többen nyomultak be, és elkezdték kidobálni az ablakokon Ceauşescu írásait, portréit, a propagandaanyagokat, amelyeket a téren összegyűlt tömeg meggyújtott.
Stănculescu azt is parancsba adta, csakis a Honvédelmi Minisztérium által kiadott parancsokat kell teljesíteni.
Délután fél három körül a felkelők birtokába jutott televízió épületében megjelent Ion Iliescu, több tábornok – közöttük Nicolae Militaru, Mihai Chitac – kíséretében. Élő adásban, drámai hangon erősítették meg a régi rendszer bukásáról szóló híreket, és kérték a hadsereg és a lakosság támogatását. Közölték, hogy a Securitate megszűnt, és a belügyminisztérium egységei a honvédelmi minisztérium alárendeltségébe kerültek. Később Iliescu megjelent a pártszékház erkélyén is, ahonnan beszédet intézett a tömeghez.
A temesvári és a bukaresti forradalom ettől a pillanattól kezdve vált puccsá.
BT
maszol

Tőkés a lyukas román zászlót is kitűzte Váradon
„A romániai szabadság szimbólumaként, a Ceauşescu-rezsim, a nemzeti kommunizmus felett 25 évvel ezelőtt aratatott diadalunk jelképeként emeljük magasba a lyukas román zászlót” – fogalmazott Tőkés László, amikor szombaton késő délután kitűzte a forradalmi lobogót nagyváradi irodája homlokzatára.
Az európai parlamenti képviselő, az általa vezetett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett megemlékezésen hozzátette: most attól a ponttól kellene újraindulni, ahonnan 25 évvel ezelőtt tettük.
Emlékeztetett, hogy idén ősszel rendre kitűzte a székely, az uniós, valamint a forradalmi magyar zászlót, hogy a most elhelyezett lyukas román lobogóval kiegészüljön, és teljessé váljon az értékrend. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke hozzátette, a forradalmi zászló nem csupán a szabadság szimbóluma, a szolidaritás és az áldozat jelképe is egyben.
Azt, hogy a zászló meddig loboghat majd a belvárosi ingatlanon, még nem tudni. Tőkés megfogalmazása szerint addig, amíg a hatóságok engedik. Rámutatott ugyanis, hogy bár írásos felszólítást még nem kapott, a sajtón keresztül „barátságtalan üzenetet” címzett neki Claudiu Pop, Bihar megye prefektusa, aki arra kérte: a hivatalos trikolórt tűzze ki.
„A romániai szabadság zászlajának tiltásával kifejezte becsmérlő és negatív érzéseit azon ideálokkal szemben, amelyekért 25 évvel ezelőtt küzdöttünk” – szögezte le Tőkés László, aki ezt követően a közel ötvenfős hallgatóság gyűrűjében átvonult a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermébe, ahol Győri Béla újságíró és Hermán M. János református lelkész, egyetemi tanár társaságában, egy kerekasztal-beszélgetésen elevenítették fel a 25 évvel ezelőtti rendszerváltás eseményeit és azok külföldi visszhangját.
Török Sándor, az EMNT Bihar megyei vezetője az esemény moderátoraként emlékeztetett, hogy a népfelkelés szikrája Tőkés volt. „Azokban az időkben ő volt, aki kimondta helyettünk azt, amit mi csak zárt ajtók mögött mertünk gondolni. Ő volt és maradt a magyarság immunerősítője. Azóta sem változott, ami hatalmas dolog ebben a köpönyegforgató világban” – fogalmazott. Hozzátette, mindazok, akik lekicsinyíteni próbálják a volt királyhágómelléki református püspök szerepvállalását, ellopták a forradalmat, holott a temesvári lelkész híre még Ceaşescuhoz is eljutott.
Győri Béla, a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorának főszerkesztője „hátborzongatónak” nevezte azokat a napokat, amikor Tőkés László révén megismerte a romániai kommunista rezsim tetteit. Elmesélte, hogy a ’89-ben, három részben nyilvánosságra hozott interjút egy külföldi diák közvetítésével sikerült rögzíteniük úgy, hogy a válaszokat Tőkés a parókia alagsorában mondta rá egy kazettára.
A Szekuritáté elől 1983-ban Hollandiába menekült Hermán János szerint ez az interjú tette fontossá a magyar rádió szerepét, de a maguk módján ők is igyekeztek információkkal, címekkel, kapcsolatokkal ellátni a külföldi sajtót, köztük a Szabad Európa Rádió és a BBC munkatársait. Merthogy ott Hollandiában is tudták: „Tőkés az életével játszik”. „Hálaadással tölt el, hogy ha indirekt módon is, de tettünk valamit. Elértük, hogy tudják, valahol számon tartják őket” – magyarázta a lelkész.
Tőkés László szerint az akkori események sikerében Isten után a nyilvánosságnak volt a legnagyobb szerepe. „Merem állítani, hogy ha a Vasárnapi újság és a Magyar Televízió Panoráma című műsora nem áll mellénk, csökkent volna az esélyünk. Mai szóval élve, azt mondhatni, hogy ők voltak a temesvári forradalom médiatámogatói” – mutatott rá.
Emlékeztetett, hogy az akkori rezsim a lehallgatásokból, titkolózásokból élt, arra volt specializálódva. Ő viszont elébe ment ennek, őt nem kellett lehallgatni, mert mindent nyíltan kimondott. „A szekusoknak ezzel szemben nem volt ellenszere. Hétről hétre részletesen beszámoltam arról, ami épp történt, és ez felébresztette az emberek igazságérzetét, felbátorította őket, vitték a hírt tovább mindenfelé” – emlékeztetett.
Ehhez társult a külső nyilvánosság olyan körülmények között, amikor egy-egy hír, fotó vagy üzenet külföldre juttatása kalandos és egyben veszélyes volt. „Ma már nem tűnik nagy dolognak, de abban az időben a hiteles tájékoztatásnak életmentő szerepe volt” – mutatott rá Tőkés. Úgy vélte, izgalmas, ahogy fokozatosan „egy háló” alakult ki a Kárpát-medencében és Európában.
„A falurombolás verte ki a biztosítékot, ez váltotta ki az ellenállást. Bámulatos volt a temesvári egyházmegye kiállása. Sajnálatos ugyanakkor, hogy a lelkészi kar hallgatott” – mutatott rá, besúgóinak nevét sorolva. – Ma is érezhető a mérgezettség a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben. Ha akkor igazat mondtunk, amikor nem volt szabad, akkor most miért hallgatnánk? Azért fontos emlékeznünk, hogy emlékeztessünk honnan indultunk, és hova tartunk, hogy ne essünk vissza. Ne felejtsük, merre érdemes tartani.”
Tőkés úgy vélte, ideológiai szinten megvolt a rendszerváltás, de a második lépés a nemzetpolitikai rendszerváltás kell legyen, ugyanakkor az egyházi rendszerváltás sem zajlott még le, hiszen még mindig vannak kollaboránsok.
A nagyváradi megemlékezés a Temesvárról Európába című kiállítás megnyitójával és Székelyhidi Ágoston Végítélet című színielőadásával zárult. Vasárnap már a Szilágy megyei Menyőben, a Tőkés család száműzetésének helyszínén fejeződött be az EMNT által szervezett emlékhét.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro

Menyőből az angyal
„Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt” – Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az 1989-es rendszerváltó események kirobbantójával.
– Az 1989-es romániai forradalmat megelőző temesvári szimpátiatüntetés egyik emlékezetes fényképén Tőkés László a parókia ablakából az utcán összegyűlt tömeghez beszél. Emlékszik még, mint mondott az embereknek?
– Óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. Az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hogy lássák, jól vagyok, minden rendben. A december 15-ére meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen akkora tömeg gyűlt össze a templom előtt, hogy az egész városban futótűzként terjedt a hír: valami történik.
A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, mert ekkora tömegre nem számítottak. Az elzárt épületből nem jöhettem ki, viszont az ablakon át, a rendőrök feje fölött beszéltem az amerikai nagykövetség másodtitkárával, Denis Currierrel: angolul tájékoztattam a helyzetünkről, mire a rendőrök és a Szekuritáté emberei azonnal elvitték őt a helyszínről, és kiutasították a városból. Ez a pillanat dühítette fel az embereket, és a tömeg elkergette a rendőröket, akik akkor még meglepő engedékenységgel távoztak. A szimpátiamegmozdulás aztán hamarosan rendszer- és Ceauşescu-ellenes tüntetéssé változott.
– A két hónapos teljes bezártság és ostromállapot után a rendőrök távozásával felcsillant némi remény?
– Pénteken este a város polgármestere személyesen is eljött a parókia elé, és az utca kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és az ablakszemeket kicserélték. Kéréseinkre ez volt az egyetlen kézzelfogható válasz.
A másnap is folytatódó szimpátiatüntetésen viszont egyre több gyanús arc jelent meg, akik hátulról tüzelték a tömeget. Valószínűleg a Szekuritáté emberei voltak, akik arra próbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, merthogy benn vannak a szekuritátés ügynökök. Az ördögi terv az lehetett, hogy a békésen tüntető tömeg erőszakos behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra. Bentről több presbiter is elbarikádozta az ajtót: az összecsődült tömeg nem akart hinni nekem, hogy az épületben nincs egyetlen szekus tiszt sem. Azon csodálkoztak, miért vagyok annyira nyugodt.
– Valóban nyugodt volt?
– Drámai pillanatok voltak, de sikerült megőriznem a lélekjelenlétem. Hosszú hónapokon át tartó kihallgatásokkal, hatósági zaklatásokkal a hátunk mögött már hozzászoktunk a helyzetünkhöz. Tudtam, hogy a temesvári kilakoltatásomat kimondó végleges bírósági döntés ellen nincs apelláta, így elfogadtam: jöjjön, aminek jönnie kell!
Minden alkalommal megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket: nem akartam annak a felelősségét vállalni, hogy miattam tartóztassanak le embereket. A gyülekezet tagjait sem ellenállásra buzdítva hívtam az istentiszteletre, hogy szemtanúként vegyenek részt a kilakoltatásunkon, mindössze azt akartam, hogy némán tüntetve lássák, mire képes a kommunista hatalom.
– A parókiához közeli főúton egy villamos megállításával elkezdődő rendszerellenes tüntetés a parókia előli békés szimpátiatüntetésből indult. Nem érezte szükségét, hogy ön is csatlakozzon a tüntetőkhöz?
– Sokan szerették volna, hogy álljak a tömeg élére, és együtt vonuljunk a városháza és a pártbizottság elé. Én viszont épp a több hónapos meghurcolásunk okán láttam azt, hogy az államhatalmi szervek mindenért a magyarokat teszik felelőssé, ezért nem akartam megadni nekik az elégtételt, hogy magyar ember álljon a menet élére. A templomot kellett védenünk, az volt a mi menedékünk.
A kitartó gyülekezet
– 1986-ban került Temesvárra segédlelkésznek Peuker Leó pap mellé. Jött a falurombolás elleni aradi tiltakozás 1988 őszén és tucatnyi egyházi rendezvény, amelyek révén szálka lett a rendszer szemében. Mi adta ehhez a hátteret?
– Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt. Amikor Papp László nagyváradi püspök 1989. április elsején tudomásomra hozta, hogy áthelyez Szilágymenyőbe, nem azért nem akartam a Szilágyságba menni, mintha nem szerettem volna menyői pap lenni, hanem a püspök törvénytelen és önkényes döntését nem tudtam elfogadni. Peuker Leó halála után maga a püspök ígérte meg, hogy nem gördít akadályokat a gyülekezet általi megválasztásom elé, ezzel szemben a Szekuritáté bábjaként mindent elkövetett eltávolításomért.
A gyülekezet közben több száz aláírást gyűjtött az érdekemben, a hívek engem akartak lelkésszé választani. Peuker Leó halálával lezárult egy békepapéra az egyházközség életében. Az 1986-os 30-40 fős templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott. A következő években már ötször több fiatal konfirmált, összegyűjtöttük az elkallódott gyülekezeti tagokat, egymást érték az egyházi rendezvények, pezsgett a gyülekezeti élet. Miközben elődöm kifüggesztette Ceauşescu képét az egyházi irodában.
– A presbitérium tagjai hogyan tűrték elődje megalkuvását?
– Valóban érdekes jelenség ez. Ha az emberek tisztán látnak, azonosulni tudnak egy üggyel és céltudatosak, nehéz őket eltántorítani. A 36 tagú presbitérium hamar megtapasztalta, hogy létezhet igazi gyülekezeti élet is, nemcsak az, amihez ők addig hozzászoktak. Látták, hogy vasárnapról vasárnapra kétszer annyi ember jön el a templomba, mint ahány ülőhely van.
Ez a hatalmas újdonság meggyőzte őket arról, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. A gyülekezeti élet fellendülésével a presbitérium mintha kicserélődött volna. Amikor tudomást szereztek a falurombolás elleni tiltakozásról vagy 1988-ban, a reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekuritátés hercehurcáról, egy emberként álltak mögém.
– Mire számított? Hitt valamiféle változásban Romániában?
– Azt nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható. Igaz, hogy abban az időben már zajlottak a rendszerváltó folyamatok szerte Európában. Amikor az osztrák–magyar határon megszervezett páneurópai piknikre hívtak, csak üzenetet tudtam küldeni, mert kiutazási engedélyt nem kaptam.
Sütő Andrást idézve írtam: maradunk, másként nem tehetünk. A falurombolási terv elleni egyházmegyei kezdeményezés után ugyanis már nem volt visszaút, csak előre lehetett menekülni. Később derült ki, hogy 18 egyházmegyében nyomozott velem kapcsolatban a Szekuritáté: minden olyan szál érdekelte őket, ami a Tőkés családdal kapcsolatba hozható. Ebben a helyzetben számomra létfontosságúvá vált a gyülekezet támogatása, nélküle elveszett ember lettem volna. A Szekuritáté módszerei
– A gyülekezet hogyan védhette volna meg, ha a Szekuritáté likvidálni akarja?
– Isten után, akinek a gondviselésében bíztam, és igéjét hirdettem, a nyilvánosságban bíztam leginkább. Arra törekedtem, hogy minden igehirdetésemmel kitartásra biztassam az embereket. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem.
Az istentisztelet utáni hirdetések műfaja egyféle fórummá nőtte ki magát. Hétről hétre minden vasárnap elmondtam a híveknek, hogy mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behivatott a Szekuritáté. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél nyilvánosságot kapott a templomban: a hiteles információ politikai erőteret jelentett a gyülekezetben. Persze, nagy volt a Szekuritáté döbbenete, amikor rájöttek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra szakosodott rendszerben épp a szószékről sikerül megbontania egy református lelkésznek a hallgatás falát.
A később feltárt szekuritátés iratcsomókból kiviláglik a szekus tisztek dühe és zavarodottsága, hiszen minden velem kapcsolatos titkuk nyilvánosságra került. De a nagyobb nyilvánosságnak is óriási szerepe volt. Két fontos „médiatámogatóm” akadt 1989 nyarától: a Chrudinák Alajos vezette Panoráma műsor a Magyar Televízióban és a Győri Béla által irányított Reggeli újság a Magyar Rádióban. A hatóságokat a nagy sajtónyilvánosság tartotta sakkban.
– Egyik kedvenc presbitere, Újvárossy Ernő gyanús körülmények között bekövetkezett 1988. szeptemberi halála azonban figyelmeztetés volt: a Szekuritáténak más eszközei is vannak. Ez nem rémisztette meg a gyülekezetet és a presbitériumot?
– Újvárossy Ernő halála megdöbbentette a gyülekezetet. A temesvári Vadász-erdőben találták meg holttestét. A Szekuritáté őt is többször behívatta, vallatta, mert mindig tagja volt annak a küldöttségnek, amelyik hol a püspöknél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a helyi városvezetőségnél és a pártbizottságnál járt az érdekemben, meghiúsítandó az áthelyezésemet Szilágymenyőbe. Építészmesterként ő vezette az egyházi épületünk alagsorában az új gyülekezeti terem kialakítását, illetve a templom bővítését egy új karzattal.
A püspök feljelentésére mindenféle ellenőrzéssel viaskodtunk, mindenért büntettek, Újvárossyt pedig kiemelten is figyelték. Zárt koporsóban adták át a családjának a temetés előtt, nem nézhette meg senki a hozzátartozók közül a holttestet. A hivatalos verzió szerint mérget vett be, azaz öngyilkosságot követett el. A család nem mert kérni hivatalos vizsgálatot, erre nem is lett volna lehetőség. Nagy valószínűség szerint megkínozták, annak következtében halt meg. Temetése hatalmas néma, rendszerellenes tiltakozás volt 1989 őszén.
– Újvárossy esete mennyire volt figyelmeztetés, hogy mindez Tőkés Lászlóval és a többi presbiterrel is megeshet?
– Egyértelműen figyelmeztetés volt. Ez késztetett arra, hogy szűkebb körben minden lépésemet egyeztessem. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt, rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter személyautójának gumiabroncsát. Az utolsó két-három temetésre csak taxival mertünk elmenni. Decemberig a családtagjaim – szüleim, testvéreim – felváltva velünk voltak. Kívülről a parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Szekuritáté: decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-be járni.
Ezt megelőzően, novemberben még megpróbálkoztak egy gyilkossági vagy megfélemlítési kísérlettel. Az este 6 órai kapuzárás után négy maszkos, késekkel felszerelkezett férfi hatolt be az épületbe. Bizonyára ők lepődtek meg a leginkább, amikor kiderült, hogy rajtunk kívül a házban tartózkodott egy házaspár is. A várandós feleségem a hároméves kisfiunkkal hátramenekült, engem meg a földre tiportak, késsel megsebesítettek.
A házaspár jelenléte azonban teljesen elbizonytalanította őket, tanúkra nem számítottak. Amikor elmenekültek, és a szomszédokhoz rohantam, hogy tárcsázzam a rendőrséget – nekünk akkor már hónapok óta nem működött a telefonunk –, kiderült, senki nincs otthon. A Szekuritáté ilyen-olyan indokkal arra az estére mindenkit eltávolított otthonából, az utca teljes sötétségbe borult, áramszünet volt. Feljelentésünkre azt a választ kaptam, hogy a támadást magunk terveltük ki magunk ellen, hogy felhívjuk a világ figyelmét.
– Rokonai, barátai – akik mindvégig ön mellett álltak – hogyan jutottak be a parókiára?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Édesapámat például hazaküldték a temesvári vasútállomásról az unokájával: azt mondták neki, az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, felültették az első visszainduló vonatra, egy milicista kísérte őket haza. Később mégis fel tudott keresni, mert személygépkocsiban csempészték át Kolozsvárról Temesvárig rémregénybe illő körülmények között. A temesvári barátokkal december 10-én a szomszédban megtartott Judit-napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is.
Temesvárról Szilágymenyőbe
– Ez volt tehát a vég kezdete...
– Tele voltunk félelemmel, de el voltunk készülve mindenre. Akkor már nem volt tűzifánk, nem vásárolhattunk semmit. Úgy ettünk, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek elárasztották az úrasztalát csomagokkal. A templomajtó előtt mindenkit igazoltattak, és akit beengedtek istentiszteletre, felírták a nevét. A kilakoltatást azonban elkerülni már nem lehetett. A 15–16-án lezajlott szimpátiatüntetés utáni este úgy készültünk a vasárnapi istentiszteletre, hogy bármi megtörténhet.
És vasárnap hajnalban meg is történt: nagy csapat rendőr és civil ruhás szekus tört be a házba, amelyet hét presbiter – köztük Gazda Árpád – őrzött egész éjszaka. Itt már nem volt mit tenni. A presbitereket a milíciára hurcolták, engem a feleségemmel együtt külön-külön kihallgatásra vittek. Pirkadat előtt úgy dobáltak be mindent egy konténerbe, hogy a kamra tartalma a székekkel és a táskarádióval együtt került a közös kupacba. Nem tudtuk, hova visznek: börtönbe vagy kivégzésre? Két Daciába pakoltak be rendőrök közé, a hátsó ülésre. A megyehatárokon új rendőri kíséret vett át, így érkeztünk meg délután kettőkor Szilágymenyőbe. A feleségem nem vehette be a gyógyszereit, én véresen, házipapucsban utaztam.
– Jutott-e bármilyen információhoz, hogy mi történik az országban?
– Az első híreket a táskarádióból hallottuk valamikor késő este, miután a szobában, a kupacba pakolt holmik között nyugovóra tértünk. Senki nem szólhatott hozzánk, a megrémült falubelieknek nem engedték meg, hogy a közelünkbe lépjenek. Másnap reggel a községközpontban, Szilágyszegen kezdődött a kihallgatás. A visszatérő motívum az volt: nyilatkozzam a román televíziónak arról, hogy külföldi kém vagyok, következésképpen az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik.
Feltételezésem szerint csak azért nem vertek meg, hogy ha mégis elkészülne a tévéfelvétel, ne látszanak rajtam a verés nyomai. Így ment ez napokon át: reggeltől estig külön-külön vallattak Szilágyszegen a feleségemet és engem. A menyői parókiát közben körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A faluban mindenki meg volt rémülve, a határban egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen.
– Vallott bármit is?
– Nem azt, amit ők szerettek volna, mert december 20-án elfogyott a szekuritátés tisztek türelme. Aznap este Ceauşescu beszédet mondott a tévében. A feleségemet egy szekus kísérte haza a paplakra, ott kellett az ő társaságában végighallgatnia a huligánokról és az engedetlen papról szóló elnöki állásfoglalást. A községházán ezt nekünk is meg kellett hallgatnunk vigyázzállásban: a rendőrök mindenkit ide gyűjtöttek össze, aki élt és mozgott a helyi milícián és a polgármesteri hivatalban.
Utána a szekusok levittek egy terembe, és elmondták: többé ne nézzem őket hülyéknek, mert vége az addig tanúsított megértésüknek, más módszereik is vannak, amivel beismerésre bírhatnak. Mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Tudtam, hogy kínzás következik. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor este. Késő este mégis visszavittek Szilágymenyőbe, másnap meg kezdődött minden elölről.
– Semmi jelét nem érezte a változásnak?
– December 21-e, csütörtök estig nem mer­tem arra gondolni, hogy megdőlhet a Ceauşescu-rendszer. A kihallgatás azonban mégis vontatottabban haladt: a rendőrök mintha elbizonytalanodtak volna. Délután érdekes fejlemény történt: elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem történt velem törvénytelenség, civilizáltan és jól bántak velem. Hirtelen annyira kedvesek és jók lettek hozzám, hogy nem tudtam, mire vélni a hangulatváltást.
– Vajon ekkor állhatott át az állambiztonság a felkelők oldalára, azaz ezzel vette kezdetét az új hatalom megkaparintása?
– A háttérben nyilván történt valami elmozdulás, hiszen az engem vallató Szekuritáté folyamatosan kapott híreket telefonon. Akkor már számítottak arra az eshetőségre is, hogy bukik a rendszer, és igazolniuk kell majd magukat. Az igazi tragikomédia az volt, hogy a községi rendőr felesége főzött egy finom vacsorát, engem is odaültettek a közös asztalhoz, mintha korábban mi sem történt volna. Disznóflekken, csirkehús és szalmakrumpli volt a menü, a tisztek meg úgy társalogtak velem, mintha régóta ismernénk egymást, és én itt vendégeskednék. Másnap reggel már nem jöttek értünk.
– Hogyan élte meg a szabadulás pillanatát?
– Pénteken egész délelőtt a parókián voltunk. Két falubelinek megengedték, hogy hozzon ételt. Vártunk tanácstalanul, mígnem dél körül bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Csak annyit sejtettünk, hogy ez valami nagyon rosszat jelent. Meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf désaknai bányamérnök és apósom állított be hozzánk. A régi, kiszuperált Volgát egy liciten vásárolták. Õk voltak az első vendégeink, akiket a falu határában átengedtek a sorompón.
Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. Kis sarkítással azt mondhatom, szerda volt az életem mélypontja, csütörtök pedig életem legboldogabb pillanata. Félórán belül megindult a falu, a vidék. Mindenhonnan jöttek az emberek. A szabadság kézzelfogható megtestesülése volt ez, ami többnapos zarándoklattá terebélyesedett. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást. A szabadulás a karácsonyba torkollt. Ottlétünk vezérmotívumává vált a Menyőből az angyal!
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)

Roma gyermekeket ajándékozott meg az EMNT
Ajándékcsomagokkal kereste fel Nagyvárad, illetve a partiumi régió legnehezebb sorsú gyermekeit az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT).
Tőkés László elnök és Nagy József Barna régióelnök a szilágysági Menyőbe jutatott el csomagokat, tegnap pedig a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházközpont alagsorában fogadták a nagyvárad-velencei Ioan Slavici iskola roma tanulóit.
Az EMNT elnöke a karácsonyról, Jézus születéséről beszélt, illetve arról, hogy Jézus mennyire szerette a gyermekeket. Ezt dolgozza fel Kodály Zoltán Jézus és a gyermekek című kórusműve is, mesélte, melyet meg is tanított a gyerekeknek. 
Krónika (Kolozsvár)

Hallgatás fala
Kiállítás-sorozat Erdély öt városában
Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron is bemutatják az 1989-es forradalmi eseményeknek emléket állító Hallgatás fala című kiállítást.
A február 20. és március 10. között az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett kiállítás-sorozat nem előzmények nélküli: a forradalom 25. évfordulója alkalmából előzőleg már bemutatták Brüsszelben, Budapesten, Temesváron, Nagyváradon és Menyőben. A látványos kiállítás, amely már eddig is számos érdeklődőt vonzott, a Ceausescu-rendszer megfélemlítő és elnyomó politikáját, a kommunista diktatúra kegyetlenségeit és a rendszerváltozás – különös tekintettel a temesvári eseményekre – történéseit mutatja be.
A Hallgatás fala kiállítás Marosvásárhelyen február 20-tól a Kultúrpalotában (nyitva tartás: 10-18), február 24- től Székelyudvarhelyen a Művelődési Házban (nyitva tartás: 9-18), február 27-től március 1-ig Csíkszeredában, a Csíki Székely Múzeum emeleti Bástya termében (nyitva tartás: 9- 17), Sepsiszentgyörgyön március 4-től a Míves házban (nyitva tartás: 9-18), valamint Kolozsváron március 9-10-én, a Sapientia EMTE kolozsvári karának Tordai úti stúdiótermében (nyitva tartás: 9- 16) ingyenesen tekinthető meg.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Népújság (Marosvásárhely)

Menyő több, mint menedék 1.
Másfélszáz magyar református él közel ugyanennyi ortodox román mellett a Szilágy megyei Menyőn, mely 1989 decemberében vált egyik napról a másikra ismertté a szélesebb nyilvánosság előtt. A tövisháti falut – visszatérőként – Szilágyi Aladár kereste fel, kétrészes riportját Tasnádi-Sáhy Péter fotói illusztrálják.
Bár már kétszer megfordultam ott, régóta tervezem, hogy riportútra menjek Menyőbe. Első alkalommal 1990 januárjának elején – amikor még le sem száradt a tojáshéj újdondászi fenekemről – egy Budapestről hozzánk szalajtott kollégát kellett elkísérnem a Tövishát hirtelen hírhedetté vált falujába. A pesti aszfaltról lelépett riporter elárulta, hogy nagyon-nagyon hamar – a céhlegények közül elsőként – könyvet akar írni Temesvár hőséről, Tőkés Lászlóról. Tényleg sietős volt a dolga, sima utakhoz szokott járgányával száguldva úttalan útjainkon hamar megérkeztünk a Menyő bejáratánál felállított sorompóhoz. Az ott posztoló, vasvillával felfegyverzett, karszalagos civil forradalmárok közölték, hogy „domnu’ Tocheş ” – idehurcoltatása óta először – alig egy órája hagyta el száműzetése színterét. Épp hogy néhány fotográfia erejéig beburrogtunk a faluba, már fordultunk is vissza. A könyv alig egy hónap elteltével valóban megjelent. „Menyő” nagyon jó biznisznek, menő témának bizonyult, annyira, hogy néhány hét alatt elkapkodták a százezer példányt. Nekem is jutott belőle egy dedikált kötet. A szöveg első sorainak olvastán rádöbbentem, szerzője a legelemibb ismeretekkel sem rendelkezik, se Romániáról, se Erdélyről, se a református egyházról, egyáltalán: a történtekről. Már az indító mondat ígéretesre sikeredett: a pesti aszfaltbetyár emlékezete szerint (nem, nem Váradról!) Aradról indultunk a menyői kalandra.
Másodízben 1992. december 16-án, a püspök Tőkés László oldalán – immár főgondnoki minőségemben – érkeztem a Temesváron elkezdett egész napos zarándoklat végén Menyőbe, hosszú autókaraván élén. Késő este volt, hideg, sötétség, tömeg, mit sem lehetett látni. Akkor határoztam el, hogy egyszer még visszatérek, csak Menyőt látni, csak a menyőieket, a varázslatos templomot és a mellette őrködő haranglábat…
Felcserélt szolgálati hely
Az Úristen úgy intézkedett, hogy – esős-havas napok után – szikrázó napsütésben indulhassunk utunkra. Péter kollégám élvezettel kanyarogtatja szerkesztőségi kocsinkat Élesd fölött, a Szilágysággal határos dombokon. Egy-egy ködfoszlányon, eljegesedett szakaszon kívül simán gördülünk Somlyó irányába, Szilágyszegen balra térve, egy nemrég leaszfaltozott mellékúton érkezünk Menyőbe, ahol nem az úttesten haladó járókelők, hanem az előttünk zavartalanul szaladgáló mókusok miatt kell lassítanunk.
A parókián a lelkészházaspár fogad bennünket, a főgondnok és egy presbiter társaságában. Hamarosan előkerül a papné édesapja, majd egy kedves néni is mellénk telepedik. Némi feszültséget, bizalmatlanságot érzek a levegőben. A hangulatot kedvezőre fordítandó, közlöm a helybeliekkel, hogy annak idején, ’89 őszén apám, Szilágyi Sándor nyugalmazott lelkipásztor is beszolgált néhányszor a Temesvárról Menyőbe parancsolt, de az ideköltözést megtagadó fiatal lelkésztársa helyett. Igen, igen, megőrizték jó emlékezetükben – bólogatnak – a közeli „Bősházáról átjáró papbácsit”…
Utamra készülve – bevált szokásom szerint –„háttereztem”, minél többet megtudandó előzetesen a településről, az emberekről, akikhez megyek. Rögtön elgondolkoztatott: vajon mostani házigazdánk, Paniti-Teleky Zoltán miért cserélt szolgálati helyet mintegy két esztendővel ezelőtt, miért választotta a közel kétszer népesebb, könnyebben elérhető domahidai gyülekezet helyett az alig másfélszáz lelket számláló, eldugottabb menyőit? Bevallom, számomra inkább menekülésnek tűnt ez a döntés, és rá is kérdezek. „Valóban »menedék« számunkra Menyő – mondja némi rezignáltsággal Zoltán –. Belefáradtunk a bennünket ért kudarcokba, ezért kapva kaptunk az alkalmon, amikor Menyő megüresedett.”
A párjával, Rékával, a szavukat egymásba szőve teregetik elém a történetüket. A teológiáról frissiben kikerült ifjú lelkipásztor nagy ambícióval, számos elképzeléssel látott munkához a Nagykárolytól 13 kilométerre fekvő, háromszáz lelkes domahidai gyülekezetben. Öt évig szolgált az egyházközségben, már családostól költözött oda. Domahida – mint jónéhány Szatmár, illetve Bihar megyei helység a környéken – etnikai és felekezeti szempontból rendhagyó település. „A határtól néhány kilométerre fekvő falu, illetve a Majtény községhez tartozó többi hat település lakosságának többsége görög katolikus magyar volt – akár a Trianonban meghúzott gránic túloldalán. A határtól keletre viszont, azon a vidéken immár közel egy évszázada beindult az intenzív elrománosítási folyamat. Előbb a lelkészeiket cserélték fokozatosan román ajkú, románul miséző papokra, majd amidőn 1948. december elsején – orosz mintára – felszámolták a Rómával egyesült egyházat, a pásztoraikat bebörtönözték, a nyájat pedig az ortodox egyház aklába hajtották, végképpen eldőlt a magyar görög katolikus közösségek sorsa. Bár a rendszerváltást követően sokan visszatértek az unitus egyház kebelére, a templom nyelve a román maradt. ottani magyar nevű lakosság többsége nem tud se magyarul, se románul helyesen írni, beszélni sem.”
Igen, erősítem meg magam is a tényállást, hisz sokatmondó hírre bukkantam a határon inneni helyzetre vonatkozóan a Miskolci Görög Katolikus Egyházmegye honlapján: Máriapócson – a görög katolikusság legendás kegyhelyén – 2015. szeptember tizenkilencedikére szabadtéri, román nyelvű szent liturgiát hirdettek a domahidi zarándokok üdvére.
Nem kellett az óvoda
Paniti-Teleky Zoltán 2008-ban érkezett feleségével és gyermekével ebbe a – ha nem is ellenséges, de nem túl toleráns – közegbe. „Amikor 800 lejes mínusszal átvettem az egyházközséget – idézi fel a kezdetet –, sokan azzal riogattak, hogy a domahidai református gyülekezet életképtelen. Amikor távoztam, 48 hektár tulajdonlappal rendelkező földet és egy felújított óvodaépületet hagytam az utódomra örökül. Az általunk felújított óvoda egyházi iskola volt régen, az állam elvette, negyven év alatt szétrombolta. Sikerült kellő támogatást szereznünk hozzá, kívül-belül renoválnunk, korszerű napközi otthonná varázsoltuk, tanulási, étkeztetési, pihenési lehetőséggel, mosdókkal, kisvécékkel, udvari játszótérrel. Gond abból kerekedett, hogy több mint hetven családunkkal egyetértve, mondhatom: kifejezett óhajára – ha már visszakaptuk az ingatlant, sikeresen pályáztunk a felújítása érdekében –, felekezeti, tehát református napközit szerettünk volna létrehozni, közel hatvan gyermek számára. Ekkor vált ellenségessé a hangulat: az illetékesek formai kifogásokkal élve nem engedélyezték a napközi otthon egyházi intézményként való beindulását.
A kudarchoz »érdemben járult hozzá« a község román polgármestere épp úgy, mint az állami iskola magyar igazgatója. Az RMDSZ keretében is vállaltam tevékenykedést, de Kismajtény nem volt hajlandó átadni Domahidának a soros elnökséget, amikor mi következtünk volna, mi több: érdekvédelmi szervezetünk egyik prominens személyisége azzal hárította el az ügyünk támogatását, hogy – úgymond – »nem divat ma már felekezeti óvodát működtetni, örüljünk annak, hogy van magyar nyelvű állami óvoda«. Inkább megpályáztak egy EU-s fejlesztési projektet, sok pénzen felhúztak egy új épületet, s a miénk ott áll üresen, kihasználatlanul, pedig még bért se igényeltünk érte, két pedagógust is alkalmaztunk volna.”
Távmunka Menyőből
Számomra nem volt nóvum ez az eset, az sem, hogy nem csak Zoltánnak, hanem a párjának is van mit sérelmeznie. Ugyanis a tiszteletes asszony, teljes, szép nevén: Paniti-Teleky Orsolya-Réka, aki Kolozsvárott nyert mezőgadász képesítést, és a méhészetre szakosodva szerzett doktori diplomát, az egyetemi kutatóintézetet öt évi tevékenység után ott hagyva követte Domahidára a férjét. Több tudományos alapmunka szerzőjeként nem ült ölbetett kézzel, ahhoz kezdett, amihez értett: a parókia kertjébe telepített 160 méhcsaládot, kidolgozott egy projektet, megírt és beadott egy nagyívű pályázatot Exploataţia agricolă Paniti-Teleky Orsolya-Réka, în localitatea Domăneşti, Moftin címmel. Az elutasító választ követő fellebbezésére közel egy év multán, 2012 márciusában kapott újabb elutasítást. „Édesapám nagy tapasztalatú méhész, ez nálunk nemzedékekre visszanyúló, családi hagyomány, ebből tartott el a tanulmányaim idején. Hogy milyen indokkal lehetett a pályázatomat visszautasítani? Arra hivatkoztak az illetékesek, hogy túl sok projekt van letéve. Feltételezem, hogy a nevem sem aratott túl nagy sikert Bukarestben, de inkább az lehet a magyarázat, hogy nem voltam hajlandó csúszópénzt adni. Azt mondtam, legyen meg a Jóisten akarata, ha nyer, nyer, ha nem, nem. Legalább nem vagyunk lekötelezve senkinek. Itt is van méhészetünk, 14 család erejéig, de most egyébbel foglalkozunk. Ott, abban a csűrben, a meghosszabbított féleresz alatt több mint száz kecskét tartunk. Azon kívül egy kanadai humángenetikai cégnek dolgozom, ők emberi betegségek kutatásával foglalkoznak, van egy adatbázis, amit a közölt cikkek, szakanyagok alapján állítunk össze. Ez nagyon jó dolog, mert Menyőből is lehet csinálni, csak legyen biztosítva az internetkapcsolat.”
(Vissza)hódít a természet
A domahidi kitérő után visszakanyarodunk Menyő helyzetére. „Jelenleg 158 egyháztagunk van, olyanok is, akik elköltöztek ugyan, de ragaszkodnak a gyökereikhez, ide fizetik a fenntartói járulékot, itt házasodnak, itt kereszteltetik a gyermekeiket, és gyakran járnak haza. Egy 1715-ös adat szerint a teljes lakosság magyar volt. Most fele református magyar, fele ortodox román. Roma egy szál sem, pedig azt mondják, ahol cigány nincs, az nem falu. Harmadik éve szolgálok itt, összesen öt keresztelő volt és tíz temetés. Tavaly volt a legtöbb: hat.”
Mondom, „láttam a Facebookon egy konfirmációi felvételt Menyőről, jelen volt az ünnepi alkalmon a kolozsvári magyar konzul is”. „Igen – kapom a választ – akkor két leányzó konfirmált, tavaly egy konfirmandusunk volt, az idén is egy lesz. Házasságkötés tavaly egy sem volt, az idén egy lesz. Egyre kevesebb a fiatal, legtöbben Szilágycsehbe vagy Zilahra költöztek. Helyben nincs munkalehetőség, bár jó néhányan gazdálkodnak sikeresen. Több kecskefarm is van, sokan juhot tartanak.
Tavaly a farkasok 37 juhot marcangoltak szét, egy hívünk, Osvár Imre juhait, a Nagycser völgyben, a falutábla mögött. Közel az erdő, a dombokon körbeöleli a falut, errefelé a szarvas, az őz, a vaddisznó vígan megél. Sok helyről jönnek a vadászok, nem bánjuk, hiszen ha túlszaporodnak a vadak, benyomulnak a kertekbe, mindent felesznek, lerágnak.“
„Tehát a természet kezdi lassan visszahódítani a falut” – állapítom meg.
„Amit én biztatónak látok – váltja Zoltán tiszteletes komolyra a szót – a Duna Televízióban most mutatták be az Ajánlóban Tövishátat, Menyőt is. Itt van a szomszédunkban Désháza, tiszta magyar falu, több mint 1200 lélekkel, Szilágycsehnek is a 65 százaléka magyar – több mint 3200-an vannak –, vagy itt van a közelünkben a Szatmár megyéhez csatolt, de ugyancsak tövisháti Bogdánd is, a maga ezer magyarjával. Tavaly 25 éves ígérgetés után leaszfaltozták a bekötőutunkat is. Most már több mozgásterünk van, közös rendezvényekre, közösségi alkalmakra gondolok. Járjunk át egymáshoz, látogassuk egymást, ismerkedjenek, barátkozzanak a fiatalok, és találjanak maguknak társat. Házasodjanak, költözzenek ide, mert vannak üres házak, föld bőven, a vidékünk sem utolsó. Már kevesebb a parlag, mint öt évvel ezelőtt, két társulás működik a faluban. Vannak nagyobb gyümölcsösök is.”
Többre hivatottan
Bár sejtem a választ, az anyanyelvű oktatásra terelem a szót. „Az óvoda vagy négy éve, az iskola hat éve szűnt meg. Szilágyszegre járnak többen, ott csak román iskola van. Akik magyarul akarnak tanulni, azok a tíz kilométerre fekvő Désházára mennek. Többen Szilágycsehbe hordják a gyereküket, tizenkét kilométerre, a mi fiunk is oda jár a nulladikba, van egy presbiterünk, Angi István, ő viszi-hozza a gyermekeket kocsival. Él itt néhány fiatal házaspár, és lesz még egy, a főgondnok úr lányát nemsokára elveszi a Komlósi Zoliék fia, Németországból jönnek vissza a fiatalok. Ők maradni is akarnak, visszagyökereznek Menyőbe. István is, aki hordja a gyerekeinket, házat épít, építkezési vállalkozása van. A testvére, Levente – ő is presbiter –, most még Ausztriában dolgozik, de hazahozza a pénzt. Tibor tizenöt tehenet vett, két gyerekük van. Vannak elképzelések, van mozgás, van hozzáállás, be fog itt indulni az élet! Bízom benne, ha a fiatalabb családok összefognak, akkor meg lehet mozgatni a közösséget. Hiszen segítik egymást, sokat számít, hogy ez az út is meglett végre, 25 perc alatt Zilahra lehet érni, Szilágycseh itt van tíz percre.
Már nem áll fenn az a helyzet, mint amikor a Szekuritáté kereste, hová dughatná el Tőkés Lászlót. Már nem vagyunk annyira elszigetelt hely. Annak köszönhetően, hogy megannyi magyar településsel vagyunk körülvéve, sokkal jobban állunk, mint a Mezőség. Menyő több, mint MENEDÉKHELY.
Nem elég, ha hajtogatjuk, hogy Menyőből szállott fel az angyal, itt ezer éves múltunk van, minden eszközzel hirdetném az értékeinket, önök, sajtósok is segíthetnének ebben. Uniós projekten töröm a fejem: ha itt menedékhely van, akkor létre lehetne hozni egy szeretetotthont, elférne itt, az udvar végében. Munkalehetőségeket kell teremtenünk. Ha lenne segítség a vidékfejlesztésre, Menyőben létrehoznánk valamit, egy varrodát, egyebet, akár a szilágyszegiek is ide járhatnának dolgozni, hiszen már a műút is megvan. Nálunk a házak is olcsók. Jó példa minderre Zsobok, ahol a gyerekotthon is van, öregotthont is működtetnek, kertészetet, malmot, sütődét, nyári táborokat. Igenis, többre hivatattunk, mint hogy csak menedéket kínáljunk, képesek vagyunk életteret teremteni.”
 (Folytatjuk) erdelyiriport.ro

Az út választott engem – Nyugdíjba vonult Sipos Ákos
Sipos Ákos kakszentmártoni lelkipásztor nyugdíjba vonulása alkalmából pillantott vissza az elmúlt évtizedekre szolgatársai előtt. Olyan dolgokról is szólt, amiről hallgatósága nagy része már nem élt meg, az előző rendszer nehézségeiről, amelyeken keresztül átvezette őt az Isten.
Csütörtökön délelőtt tíz órától a lelkészek februári közigazgatási gyűlésén Sipos Ákos Pál apostol Filippibeliekhez irt levele 4. részének válogatott versei alapján hirdette Isten Igéjét: „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom: örüljetek! A ti szelídlelkűségetek legyen ismert minden ember előtt. Az Úr közel! Semmi miatt ne aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt. És Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban... Nem mintha a nélkülözésemre nézve mondanám, mert én megtanultam, hogy megelégedett legyek abban, amiben vagyok. Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, mindig mindenhez hozzászoktam, a jóllakáshoz is, az éhezéshez is, a bővölködéshez is, a szűkölködéshez is. Mindenre van erőm abban, aki engem megerősít." Sok mindenen keresztül vezetett az igehirdető útja is, de bizton elmondhatja azt, hogy Isten adott erőt arra, hogy elvégezze a munkát.
„Mindeddig megsegített minket az Úr!" (1Sám  7,12) - biztatta Isten Igéjével szolgatársát Kovács Sándor esperes. Máthé Róbert a szatmári lelkészértekezlet nevében búcsúzott, Nagy Erika missziói előadó pedig egy verssel kívánt áldást: „... legyen áldott eddigi utad, és áldott legyen egész életed." (Régei magyar áldás) A gyűlésen a lelkipásztor néhány családtagja is jelen volt. Fia, Sipos-Vizaknai Gergely alsógödi (Magyarország) lelkész is szólt szolgatársaihoz.
Sipos Ákos a szilágysági Menyőben született. Szüleit korán elvesztette. Nagybátyja, aki krasznai lelkész volt magához vette. Ott döntötte el, hogy teológiára megy. A kolozsvári évek után segédlelkész volt Aradon és Nagybányán, majd lelkipásztorként Túrterebesen, Patóházán és Kakszentmártonban szolgált. A gyűlésen humoros megjegyzéseivel vezette vissza a lelkésztársait az előző rendszer furcsaságaiba. A papi hivatással kapcsolatosan bátran vallja, hogy Jézus terhe könnyű és gyönyörűséges. Arra a kérdésre, hogy ha újból választaná-e ezt az utat, az válaszolja: „Nem én választottam az utat, Ő választott engem." szatmar.ro