Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Máramaros
190 tétel
2011. május 28.
Önkormányzati Tanács alakult régiónkban
Május 27-én tartotta alakuló ülését a Belső-Erdély és a Szórvány Önkormányzati Tanácsa, amelynek elnöke Kalotaszentkirály-Zentelke polgármestere, Póka András György lett – nyilatkozta tegnap délután Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális és örökségvédelmi miniszter. Ugyanaznap zajlott a Szövetség Területi Elnökeinek Konzultatív Tanácsa (TEKT), amelyet az RMDSZ-platformok tanácskozása előzött meg. A tanácskozáson a politikai helyzetről egyeztettek . A TEKT keretében a tárgyalások az RMDSZ belső ügyeiről, szervezési kérdésekről, a közelmúltban indított erdélyi konzultációs folyamatról szóltak.
Mint ismeretes, az RMDSZ új alapszabályzata székelyföldi, partiumi és közép-erdélyi önkormányzati tanácsok alakítását határozza meg. Marosvásárhelyen május 20-án jött létre a Hargita, Kovászna és Maros megyék által alkotott székelyföldi tanács. A belső-erdélyi mellett a jövő hét végéig megalakul a nyugati (Temes, Arad, Bihar, Szatmár, Máramaros) megyék részvételével a partiumi önkormányzati tanács is – magyarázta Kelemen Hunor.
A politikus kiemelte, hogy a jelenleg zajló erdélyi konzultációs folyamat keretében a visszajelzések többnyire pozitívak. A megkérdezettek szívesen válaszolnak a megfogalmazott kérdésekre, így a június végére megszabott határidőt, a jelenlegi helyzetből ítélve, be tudják tartani. Az RMDSZ a feldolgozott válaszok nyomán levont következtetések alapján közép- és hosszú távú politikai stratégiát dolgoz majd ki.
A TEKT leltározta a megyei koalíciók működésében adódott problémákat is: a nagy többség véleménye az volt, hogy továbbra is meg kell teremteni a feltételeket, illetve tartalommal kell megtölteni az együttműködési kereteket ahhoz, hogy a kormánykoalíció tovább működhessen. – Jelenleg nincs arra irányuló többségi vélemény, hogy ezt a következő napokban, hetekben újra kellene gondolni – hangsúlyozta Kelemen Hunor. De ez a koalíciós partnerek részéről is megfelelő nyitottságot, megértést feltételez – tette hozzá.
Mint kiemelte, a koalíciós együttműködés feltételezi, hogy az oktatási törvény nem módosul majd a szenátusban, illetve a kormánypártok megegyezésének részét képezi a kisebbségi törvény is, amelyet a júniusban véget érő parlamenti ülésszak keretében kell elfogadnia a képviselőháznak. A TEKT előkészítő ülése volt a hétfői bukaresti elnökségi ülésnek, valamint a június 25-re tervezett, újonnan alakuló Szövetségi Képviselők Tanácsának. Ezeknek a testületeknek a februári RMDSZ kongresszus után kell meg-, valamint újraalakulniuk.
ZAY ÉVA 
Szabadság (Kolozsvár)
2011. május 30.
Nem ismerik el a Székelyföldet
A román külügyminisztérium sajnálatosnak nevezte, hogy Brüsszelben „nem létező, mindenféle alkotmányos és törvényes alap nélküli” közigazgatási-területi egység számára hoznak létre képviseletet.
A tárca közleménye annak nyomán látott napvilágot, hogy az RMDSZ színeiben mandátumot szerzett EP-képviselők holnap megnyitják Brüsszelben a székelyföldi megyék uniós képviseletét.
A külügyi közlemény szerint az európai uniós gyakorlatnak megfelelően a tagállamok elismert területi-közigazgatási egységei valóban nyithatnak érdekképviseleti irodát Brüsszelben. Románia maga is bátorítja, hogy a törvényesen létrehozott közigazgatási egységek a romániai törvényes keretek között, tevékenyen képviseltessék magukat európai szinten is, mivel ez „értéktöbbletet” jelent az európai integráció elmélyítésének terén. Csakhogy a külügyminisztériumi állásfoglalásból egyértelműen kiderül: Bukarest nem ismeri el Székelyföldet ilyen önálló területi-közigazgatási egységnek.
Bejáratott út
Ezzel szemben Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke hisztériának nevezte a román részről érkező reakciókat, emlékeztetve, hogy jelenleg Brüsszelben több ezer lobbiiroda működik, többek között megyék, régiók és népcsoportok számára. Így van képviseleti irodája Dél-Tirolnak, a belgiumi németeknek, magyarországi fejlesztési régióknak, a Romániai Megyei Jogú Városok Egyesületének, illetve a megyei tanácsok szövetségének is.
Az elmúlt években több romániai megyének, köztük Máramaros vagy Kolozs megyéknek is volt brüsszeli képviselete. Ilyen alapon a háromszéki önkormányzat még 2008 decemberében hozott végleges tanácshatározatot a brüsszeli képviseleti iroda létesítésére, a Hargita Megyei Tanács pedig idén tavasszal döntött erről. Tamás Sándor szerint a régiók Európájában az is megszokott dolog, hogy különböző jogi személyek és társulások nyitnak képviseleti irodát.
Székelyföld mint történelmi régió
Tamás Sándor szerint a román politikusok vehemenciáját valójában a Kovászna és Hargita megyei közös iroda nevében szereplő Székelyföld szó váltotta ki, bár a román jogrendben használatos a történelmi régiók megnevezése, sőt létezik olyan erről szóló kormányhatározat is, amelyet éppen Adrian Năstase PSD-s miniszterelnök írt alá.
„A történelmi régiók megnevezését használják turisztikai kiállításokon, és különböző leírásokban is. Székelyföld is ilyen, hiszen önálló régió volt, az emberek, akik itt élnek a kultúrájuk, hagyományaik, mentalitásuk, érzéseik által Székelyföldhöz tartoznak” – mondta Tamás Sándor, aki hangsúlyozta, hogy jogilag nem támadható a Székelyföld kifejezés használta.
A román kormány állandó gyakorlata, hogy a kormányzati döntésekben olyan kifejezéseket használ, amelyek általánosan határoznak meg egy földrajzi, történelmi tájegységet. Következésképpen, a „vidék”, „ország” vagy „föld” kifejezések – melyeknek ugyanaz a szerepe, mint a fent felsorolt kormányrendeletekben – használata törvényes, mondta a háromszéki tanácselnök, aki szerint a belügyminisztérium egyik egységét, a Brassó megyei sürgősségi helyezetek felügyelőségét Barcaságnak hívják.
Az összetartozás kifejezése
„Üdvözöljük, hogy Hargita, Kovászna és Maros megyék önkormányzati vezetői – legitim módon – közös európai képviselet mellett döntöttek, mert ezáltal egységes arculattal, egységes stratégiával tudják bemutatni a székelyföldi régiót. A közös iroda létrehozása kifejezi a három megye lakosságának összetartozását” – olvasható abban a közleményben, amelyet Tőkés László, Sógor Csaba és Winkler Gyula erdélyi magyar EP-képviselők juttattak el szerkesztőségünkbe.
Az aláírók aggasztónak tartják, hogy egy régiót promováló iroda létrehozása, amelynek közintézmények képviseleteként nincsenek és nem is lehetnek politikai célkitűzései, szélsőséges-nacionalista indulatokat gerjeszt.
Kovács Zsolt
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. június 8.
Nem egyezik a román és a magyar elképzelés a régiók átszervezéséről
Romániának legkevesebb nyolc, legtöbb tizenkét régiója lesz – jelentette ki tegnap a Radio France Internationale-nak (RFI) Sulfina Barbu demokrata-liberális képviselő, aki szerint az átszervezés nyomán nyolc régió bőven elég lenne. A régiótérkép átrajzolásának kérdése azt követően lett ismét a közbeszéd témája, hogy a PDL állandó bizottsága hétfőn felhatalmazta az alakulat vezetőségét, hogy a kormánykoalícióban dolgozzák ki az ország közigazgatási-területi átszervezésére vonatkozó törvénytervezetet. PDL-s források szerint az alakulat vezetősége azt szeretné, ha ez a jogszabályjavaslat már a héten elkészülne.
Gândul információi szerint Traian Băsescu államfő vasárnap este magához hívatta Emil Boc kormányfőt, és a régióátszervezés témájában egyeztettek. A hírportál újságírója úgy tudja, úgymond „szupermegyék” jönnének létre. Közlése szerint ezek kialakítására két munkaverzió létezik. Az egyik a lengyel vajdaságokat venné példának, amelyekben egyenként 3–4 millió lakos élne, s amelynek közvetlen fennhatósága alá tartoznának a megyei jogú városok, városok, községek. A másik verzió szerint a leendő régiók keretében megmaradnának a jelenlegi megyék, a régiókat a prefektus vezetné, s ezen a felső szinten születnének a nagyobb döntések.
Sulfina Barbu tegnap annyit árult el, hogy a tervezet megalkotásában jó kiindulópontot jelent a jelenlegi régiós felosztás. A legnagyobb kormánypárt képviselője azonban leszögezte, kihívás lesz a koalícióban elfogadtatni ezt az elképzelést.
Kelemen: ez nem járható út
„A koalíciós partnerek hivatalosan nem mutattak be semmilyen, Románia regionális átszervezésére vonatkozó tervet. Ez a téma fel sem merült a hétfői koalíciós egyeztetésen” – szögezte le a Krónika megkeresésére Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke elmondta, a sajtóba kiszivárogtatott „fél vagy negyed tervezetről” nehéz véleményt nyilvánítani, ezt szerinte csak akkor lehet érdemben megtenni, ha a koalíciós partnereik hivatalos tervezettel rukkolnak elő. „Romániában szükség van a közigazgatási reformra, ezt mindenki elismeri, és ez lehet a tárgyalásokhoz a kiindulási alap. Az RMDSZ benyújtotta saját közigazgatási átszervezésre vonatkozó tervezetét, amely a régiók történelmi-kulturális-társadalmi-szociális sajátosságait figyelembe véve javasolja az újrafelosztást. Ez a tervezet szenvedhet árnyalatnyi módosításokat, de például a romániai közéletben nem folytattak még nyilvános vitát a megyék megszüntetéséről vagy egy harmadik közigazgatási szint beiktatásáról” – részletezte Kelemen Hunor.
Szerinte ezeket a módosításokat alaposan meg kell fontolni, és erről még nem voltak egyeztetések. A szövetségi elnök szerint azonban a kiszivárgott felosztástervezet az RMDSZ számára nem járható út. „Az RMDSZ számára nagyon fontos, hogy Hargita, Kovászna és Maros megye egy régióba, vagy Dél-Tirolhoz hasonlóan egy alrégióba tartozzon, és a Partium is egy entitás legyen. A magyar közösség érdekeit a helyi közigazgatásban kell érvényesíteni, ám ha a helyi közigazgatásban megszűnik a magyar többség, ellehetetlenül az érdekérvényesítés” – fogalmazta meg Kelemen. A szövetségi elnök elmondta, a koalíciós megállapodás szerint a régióátszervezésnek legkésőbb a jövő év tavaszi ülésszaka alatt kell napirendre kerülnie. „Ez egy tartható határidő, de fel is gyorsítható” – összegzett a szövetség elnöke.
Mint ismeretes, Csutak István, az RMDSZ regionális politikai szakértője a szövetség felkérésére készítette el a szövetség régióátszervezési törvénytervezetét. Ennek alapján az országot fejlesztési és makrorégiókra osztanák fel. Így a jelenlegi nyolc helyett 16 fejlesztési régió jönne létre, valamint öt makrorégió. Hargita, Kovászna és Maros megye egy fejlesztési régiót alkotna, és Bihar, Szatmár, Szilágy, Kolozs, Máramaros, illetve Beszterce-Naszód megyével együtt alkotnák az ötös számú makrorégiót. A felosztás tervezete az Európai Unió által kidolgozott NUTS-rendszeren alapszik (Nomenclature of Territorial Units for Statistics – Statisztikai Célú Területi Egységek Nómenklatúrája).
Ez makro- (NUTS 1), közepes (NUTS 2) és kisrégiókra (ezek nálunk a megyék – NUTS 3) osztja fel az Unió országainak területét. Az RMDSZ által javasolt új regionális felosztás a NUTS 2, a makrorégiók pedig a NUTS 1 felosztást tükrözik. Az RMDSZ szerint mindez azért szükséges, mert a jelenlegi régiós felosztás nem tartja tiszteletben a hagyományos, tájegységekkel is azonosítható, térségi hasonlóságokat és ellentéteket. A régiókat alkotó megyék gazdasági, környezeti, méretbeli és nem utolsósorban kulturális különbözősége anynyira heterogén régiókat eredményezett, hogy lehetetlen a területi és tematikus koncentráció elvét követő, összefüggő, következetes fejlesztési elképzeléseket kidolgozni. Csutak István, a hatástanulmány egyik kidolgozója szerint a régiók jelenlegi, 2004-ben elfogadott felosztása épp ellenkező hatást váltott ki, mint ami a célja lett volna, a gyengébben fejlett megyék felzárkóztatása a gazdaságilag erős megyék mellé nem sikerült. Infrastruktúra, beruházások, pályázati hatékonyság szempontjából ezek nemhogy erősödtek volna, de gyengültek.
Az MPP aggódik
A történelmi régiók visszaállítását szorgalmazza a Magyar Polgári Párt is. Kiss István országos alelnök szerint a Székelyföldet sem megosztani, sem máshova csatolni nem szabad. Mint tegnapi marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján elmondta, Hargita és Kovászna megye összevonásával, négy Brassó és 26 Maros megyei település hozzácsatolásával kellene újjárajzolni a régiótérképet. Az MPP-s politikus azt is fontosnak tartja, hogy a leendő régió fővárosa – akárcsak az 1968-ban megszüntetett Magyar Autonóm Tartományé – Marosvásárhely legyen. „A régiókat politikai egyeztetéssel, népszavazások útján történő konzultációval, a létező történelmi, kulturális és kisebbségi identitások tiszteletben tartásával és az Európai Unió regionalizmusának, valamint regionális politikáinak figyelembevételével kell kialakítani. Az MPP a következő régiókat tartja elfogadhatónak: Észak-Moldva–Bukovina, Dél-Moldva, Munténia, Olténia, Dobrudzsa, Bánság, Partium (Körösvidék), Észak-Erdély, Máramaros, Dél-Erdély, Bukarest és Székelyföld” – áll a párt tegnap kiadott közleményében.
A székelyföldi régió megalakulásával Lokodi Edit Emőke, a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke is egyetért. A polgáriak mégis attól tartanak, hogy a Kelemen Hunor által vezetett szövetség nem áll ki a székelység akarata mellett. Éppen ezért az MPP a tegnap felszólította az RMDSZ-t mint a kormánykoalíció tagját és a parlamenti többséget biztosító pártot, hogy ne járuljon hozzá egy, az erdélyi magyarság és főként a székelység számára elfogadhatatlannak bizonyuló átszervezéshez. Egy ilyen lépésnek katasztrofális következményei lehetnek az erdélyi magyarság jövőjét illetően, vélik a polgáriak. „Ne tetézzék eddigi nemzetsorvasztó, megalkuvó politikai tevékenységüket, és az utolsó utáni órában próbáljanak meg felülemelkedni szűk csoport- és pártérdekeiken” – hívják fel a nagyobbik erdélyi magyar párt vezetőségének figyelmét. Az MPP vezetői úgy tudják, hogy PDL tervei szerint a három székelyföldi megye további hét erdélyi megyével együtt alkotná az úgynevezett Erdély régiót, amely az etnikai arányok teljes felborulásához vezetne.
Kérdésünkre, hogy a Demokrata-Liberális Párt országos alelnökeként mi a véleménye arról, hogy amennyiben mégis a magyarság akarata érvényesül, rövid időn belül a régió fővárosának, Marosvásárhelynek a polgármestere lehet, a város elöljárója, Dorin Florea nem adott választ. Kifejtette: előbb pártbeli kollégáival tanakodik, s csak azután hozza nyilvánosságra álláspontját. Ezzel szemben Cornel Brişcaru, a Szociáldemokrata Párt Maros megyei ügyvezetője kijelentette, hogy a Székelyföld esetleges egységesítése ezer évvel vetné vissza a régiót. Szerinte Maros megyének Kolozzsal és Beszterce-Naszóddal kellene társulnia.
Arad prefektusa is változtatna
Nem ért egyet a jelenlegi régiókon alapuló újratervezéssel Călin Bibarţ, Arad megye prefektusa sem. Szerinte jobb lenne, ha Arad Temes és Bihar megyével kerülne egy területi egységbe, amelynek neve Bánság–Körösvidék lehetne, fővárosa pedig „valahol a régió közepén” lenne – kijelentésével Bibarţ Aradra utalt. A kormánymegbízott szerint azonban valószínűsíthető, hogy az új régiótérkép a jelenlegiből indul majd ki, így Arad Temes, Krassó-Szörény és Hunyad megyével fog egy egységbe tartozni.
Az ellenzékre várni kell
Az ellenzéki szociáldemokraták, nemzeti liberálisok és konzervatív pártiak alkotta Szociálliberális Unió (USL) szombaton a három alakulat önkormányzati képviselőinek találkozóján mutatja be elképzelését a régiók átszervezéséről – válaszolta tegnap újságírói kérdésre Victor Ponta PSD- és Crin Antonescu PNL-elnök, akik egyelőre nem kívántak részleteket elárulni. (Az RMDSZ által javasolt felosztás: Maros–Hargita–Kovászna, Szeben–Brassó, Kolozs–Beszterce-Naszód–Máramaros, Szatmár–Szilágy–Bihar, Fehér–Hunyad, Arad–Temes–Krassó-Szörény, Gorj–Vâlcea, Mehedinţi–Olt–Dolj, Argeş–Dâmboviţa–Prahova, Teleorman–Giurgiu, Ilfov–Bukarest, Ialomiţa–Călăraşi, Tulcea–Konstanca, Buzău–Brăila–Vrancea–Galac, Bákó–Vaslui–Iaşi–Neamţ, Suceava–Botoşani. Makrorégiók: I. makrorégió: Botoşani–Suceava, Bákó–Iaşi–Neamţ–Vaslui, Brăila–Buzău–Galac–Vrancea; II. makrorégió: Konstanca–Tulcea, Bukarest, Călăraşi–Ialomiţa–Ilfov, Giurgiu–Teleorman, Dolj–Mehedinţi–Olt; III. makrorégió: Gorj–Vâlcea, Argeş–Dâmboviţa–Prahova; IV. makrorégió: Arad–Krassó-Szörény–Temes–Fehér–Hunyad, Szeben–Brassó; V. makrorégió: Kovászna–Hargita–Maros, Beszterce-Naszód–Kolozs–Máramaros–Bihar–Szilágy–Szatmár.)
Bálint Eszter, Bíró Blanka, Szucher Ervin Bálint Eszter, Bíró Blanka, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2011. június 11.
Bethlen Miklós és Bethlenszentmiklós
Híres emberek, jeles települések
Bethlenszentmiklós (románul Sânmiclăuş, németül Betelsdorf) falu Fehér megyében. Közigazgatásilag Szépmezőhöz tartozik. Balázsfalvától 15 km-re északkeletre, a Kis-Küküllő jobb partján fekszik. Szépmezőtől 6 km-re északkeletre van. Szász település volt, és egykor a küküllői vár birtokai közé tartozott. 1309-ben villa Sancti Nicolai néven említik először, papját pedig a tizedmegtagadó szász papok közt. 1332-ben Nicolay, Nycolai, 1390-ben Zenthmyklos, 1491-ben Zaz Zenthmyklos, Olah Zent Myklos néven írták. 1332-ben a németül Miklosdorf néven nevezett település már egyházas hely volt, papja a pápai tizedjegyzék szerint ekkor 40 dénár pápai tizedet fizetett. 1390-ben Zsigmond király Bethlen Gergelynek adományozta, és a Bethlen család birtokai közé tartozott a későbbiekben is. A 16. században Bethlen Farkas várat emelt itt, amely ma már nem látható. Bethlen Miklós (1642–1716), a kiváló államférfi és emlékiratíró velencei emlékeinek hatására, de figyelembe véve a helyi népi építészeti hagyományokat is, itt reneszánsz stílusú kastélyt építtetett. A kastély 1668 és 1683 között épült, jellegzetes, szép alkotása az olasz hatású erdélyi reneszánsz építkezésnek. Bethlen Miklós Udvarhelyszék főkapitányaként itt is élt. A kastélyt egykor védőfalak és sarokbástyák övezték. 1719-ben itt kötött házasságot Kemény Zsigmond Bethlen Ágnessel. Az 1760-as években tatarozták, és ekkor részben barokk stílusban átépítették. A falunak 1910-ben 1522, többségben magyar lakosa volt, jelentős román kisebbséggel. A trianoni békeszerződésig Kis-Küküllő vármegye Hosszúaszói járásához tartozott. Ma a falu lakosságának 70%-a magyar.
Bethleni gróf Bethlen Miklós (Kisbún, 1642. szeptember 1 – Bécs, 1716. október 27.) Bethlen János kancellár fia, államférfi és emlékíró. Első nevelője Keresztúri Pál, majd Apáczai Csere János. Németalföldön, Hollandiában, Párizsban tanult. Hazatérve Zrínyi Miklós mellett akarta katonai nevelését tökéletesíteni, de csak keveset lehetett a nagy hős környezetében annak halála miatt (melynek tanúja volt). Ezután Olaszországba utazott, nyelvet és építészetet tanult. Visszatérve Udvarhelyszék főkapitányi tisztségét látta el. Az általa épített bethlenszentmiklósi kastély az erdélyi reneszánsz építészet egyik legszebb kastélya. Kemény János és Apafi bizalmi embere volt. Meggondolatlanul belekeveredett Béldi Pál összeesküvésébe, s 1676-ban Fogarason bebörtönözték. Szabadulása után Kővár és Máramaros kapitánya lett. 1690-ben Bécsbe került, ahol közreműködött a Diploma Leopoldinum megalkotásában. Teleki Mihály, nagy politikai ellenfelének halála után, 1691-ben Erdély kancellárjává nevezték ki; 1691–1704 között volt ebben a funkcióban. Egy Hollandiában kiadott, Erdély szomorú sorsáról szóló könyve miatt Rabutin élete végéig bécsi fogságban tartotta. Rabságában alkotta élete főművét (Önéletírásom), amelyet gyermekeinek írt okulásul, magyar nyelven. Első felesége, Kun Ilona fiatalon elhunyt; második felesége Rhédey Júlia, aki templomoknak készített úrasztali terítőiről lett híres. * Forrás: Wikipédia
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
2011. június 14.
Toró: az RMDSZ kérjen bocsánatot az EMNP támogatóitól!
Az ország új területi felosztásáról, az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzéséről, valamint a Házsongárdi temetőben elkövetett sírgyalázásokról fejtette ki álláspontját június 14-i sajtótájékoztatóján az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, Toró T. Tibor, valamint közép-erdélyi régióelnöke, Gergely Balázs.
A közigazgatási átszervezés alapos előkészítést kíván
Az új közigazgatási felosztás kapcsán Toró T. Tibor elmondta: „Románia mindig sokszínű, és egymástól eltérő sajátosságokkal bíró régiókból állt, mint például a Bánság, a Partium, Máramaros, Közép-Erdély, a Székelyföld, Moldva, Havasalföld, Dobrudzsa vagy Olténia. Sokévi homogenizációs törekvések ellenére a regionális identitástudat él, tehát az új közigazgatási felosztás csakis a természetes régiók szerint képzelhető el. Az 1968-ban kialakított mai megyerendszer mesterséges képződmény, nem lehet az akkori mintát követve több mai megyét összerakosgatni. Még szerencse, hogy a kormánynak nincs ereje elképzelését keresztülvinni”.
Toró T. Tibor hozzátette: a területi átszervezést csak több lépésben lehet megtenni. Mindenekelőtt hatástanulmányokat kell készíteni, ezek nyomán nem csak a gazdasági, hanem a kulturális, történelmi, földrajzi és a nemzetiségi szempontokat is figyelembe véve kell megtervezni az új megyehatárokat, amelyeket minden érdekelt bevonásával közvitára kell bocsátani, majd népszavazással kell azokat megerősíteni.
„A parlament csak ezeket a lépéseket követően készítheti el az új közigazgatási felosztásról szóló törvénytervezetet, amelyben a magyarlakta térségek sajátos jogállását is szeretnénk látni” – szögezte le Toró T. Tibor, aki a spanyolországi, olaszországi és franciaországi regionális sokszínűséget tartja figyelemre méltónak.
Az RMDSZ kérjen bocsánatot az EMNP támogatóitól
Az Erdélyi Magyar Néppárt jogi bejegyzése kapcsán Toró T. Tibor elmondta: elegendő bizonyíték van arra, hogy az RMDSZ áll az EMNP jogi bejegyzése elé gördített akadályok egyike mögött. „Bár az RMDSZ csúcsvezetése, Kelemen Hunor elnök, Borbély László politikai alelnök és Kovács Péter főtitkár mindannyian tagadták, hogy az RMDSZ-nek köze lenne az EMNP bejegyzésének akadályozásához, ma már egyértelmű, hogy a pártbejegyzést megóvó Adrian Drăghici bukaresti lakos az RMDSZ bukaresti elnökétől, Budai Richárdtól, valamint Kelemen Hunor szövetségi elnök és művelődésügyi miniszter tanácsadójától, Novák Leventétől kapta ehhez az állítólagos bizonyítékokat. Nehezen hihető, hogy a beosztottak a főnökök tudta, vagy rábólintása nélkül léptek volna” – magyarázta Toró T. Tibor.
A sajtótájékoztatón kiosztották Adrian Drăghici óvását, az általa Budai Richárd és Novák Levente nevére kiállított felhatalmazást a Bukaresti Törvényszékhez benyújtott pártbejegyzési iratok és támogató aláírások tanulmányozására és lefényképezésére, valamint utóbbiaknak a törvényszék elnökéhez benyújtott, erre irányuló kérvényét.
„Ez az eset a hazug ember és a sánta kutya esete. Kelemen Hunornak és kollégáinak egy lehetősége van kimászni abból a hazugságból, illetve csőből, amelybe saját embereik húzták bele: a következő június 16-i tárgyaláson vonassák vissza az EMNP bejegyzése elleni óvást, az EMNP bejegyzését támogató 30 000 embertől kérjenek bocsánatot, és vegyék tudomásul, hogy az EMNP létezik. Ha pedig van egy kis eszük, lépjenek velünk szövetségre, mert az összefogás például éppen olyan kérdésben szükséges, mint az ország új közigazgatási felosztása” – foglalta össze Toró T. Tibor.
Az EMNT ügyvezető elnöke jelezte: még május 10-én levelet írt Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek, arra kérve őt, hogy hívják össze az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot, és érdemben tárgyaljanak az erdélyi magyarság nemzeti kataszterének összeállításáról, a belső választások megszervezéséről, valamint azokról a kérdésekről, amelyeket nem szabad pártpolitikai csatározások tárgyává tenni. Bár bő egy hónap telt el azóta, semmilyen válasz nem érkezett, ezért is kerül most ezúton a nyilvánosság elé. Az ajánlat a tárgyalások elkezdésére még mindig áll, az egyeztetésre váró kérdések sora pedig azóta folyamatosan bővül.
Nemzetközi szintre emelni a Házsongárd ügyét
Házsongárd nem csak kolozsvári, hanem nemzeti ügy. Ezt Gergely Balázs fogalmazta meg annak kapcsán, hogy a kolozsvári hatóságok semmit sem tesznek a sorozatos sírgyalázások megállításáért, valamint a vétkesek felelősségre vonásáért. Elmondta: pünkösdkor az Iktári Bánffy család sírkertjében elhelyezett két, 19. századi tumbát, valamint Nagy Gyula néhai erdélyi református püspök sírkövét öntötték le fáradt olajjal ismeretlen tettesek.
„A Házsongárd Alapítvány munkatársait a temető alkalmazottai és vezetői folyamatosan zaklatják, s ha a Mátyás-szoborra elhelyezett Iorga-tábla, valamint a város bejáratainál eltávolított ötnyelvű feliratok ügyét is beleszámítjuk, elmondhatjuk, hogy Kolozsvár mára valóban egyfajta Kis-Szlovákia” – mondta Gergely Balázs.
Hozzátette: „Halottaink nem tudják megvédeni magukat, nekünk kell megvédenünk őket. Minden eszközből kifogytunk, éppen ezért a héten az egyházak és civil szervezetek vezetőivel fogjuk megbeszélni, milyen konkrét lépéseket tegyünk, nem zárva ki az utcára vonulást sem”.
Gergely Balázs bejelentette: „a kolozsvári törvénysértéseket és magyarellenes bűntetteket” a nemzetközi sajtó és a nemzetközi politika szintjére kell emelni, éppen ezért nemzetközi sajtóértekezletet, valamint az Európai Parlament néhány képviselőjének meghívásával „városnézést” terveznek. Kolozsvár, 2011. június 14.
az EMNT sajtóirodája
Erdély.ma
2011. június 16.
Semjén: a Ceausescu-féle magyarellenes lépésekre lehet asszociálni
Semjén Zsolt szerint az etnikai arányok tudatos megváltoztatását jelentené a tervezett új romániai régióbeosztás. A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes a Magyar Televízió Ma reggel című műsorában elfogadhatatlannak nevezte a magyarság számára az elképzeléseket.
A székely és az erdélyi magyar megmaradás nagyon súlyos veszélyeztetését jelentené az új beosztás, s azt semmilyen formában nem tudják elfogadni – szögezte le.
Ugyanakkor hozzátette: ez az egyik legsúlyosabb és legfontosabb kérdés a mostani időszakban, de hasonló ötletek már többször előfordultak. Nehéz megmondani, hogy a nagyon viharos román belpolitikai életben ez mennyire „átpozícionálási kérdés”, és mennyire gondolják komolyan.
”A magyarság számára élet-halál kérdés, hogy a történelmileg kialakult Székelyföld, a magyarlakta megyék egyben maradjanak” – fogalmazott Semjén Zsolt, aki emlékeztetett arra is: Románia nemzetközi kötelezettséget vállalt arra, hogy az etnikai arányokat erőszakosan nem lehet megváltoztatni. Semjén Zsolt szerint egy ilyen román többségű nagy megyének létrehozása az etnikai arányok tudatos megváltoztatására irányulna. Ez azokat a rossz emlékű időket idézi, amikor megszüntették a Maros autonóm területet, s a Ceausescu-féle magyarellenes lépésekre lehet asszociálni – tette hozzá.
A miniszterelnök-helyettes kijelentette: nagyon határozottan le kell szögezni, hogy ez elfogadhatatlan a magyarság számára, és „minden eszközzel (...) kötelezettek vagyunk arra”, hogy ebből ne legyen semmi, mert ez a magyarság önfeladását jelentené. Szavai szerint olyan román tömb jönne létre, amin belül a magyarság feloldódna. Székelyföld történelmileg, kulturálisan kialakult egység – jegyezte meg.
A mi álláspontunk, hogy vagy ne legyen átalakítás, vagy ha lesz, akkor vegyék figyelembe a Székelyföld „realitását” – mondta Semjén Zsolt.
A román kormány fő erejét alkotó PD-L a keddi koalíciós tárgyalásokon ismertette elképzeléseit az RMDSZ-szel a közigazgatás átfogó reformját előíró törvénytervezetéről. A PD-L a jelenlegi nyolc gazdasági fejlesztési régiót megyékké alakítaná át. Ezt az RMDSZ elsősorban azért ellenzi, mert az újonnan létrehozott közigazgatási egységekben jelentős mértékben csökkenne a magyar lakosság számaránya. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a keddi koalíciós tárgyalásokat követően is jelezte: ha a PD-L nem áll el attól a szándékától, hogy nyolcra csökkenti a megyék számát, akkor felbomolhat a kormánykoalíció.
A PD-L elképzelése szerint a romániai magyarság csaknem 90 százaléka két külön megyébe tartozna. Az egyikben a jelentős magyar lakossággal rendelkező jelenlegi három megye, Hargita, Kovászna és Maros egy közigazgatási egységet alkotna a mostani Szeben, Brassó és Fehér megyékkel, így az újonnan létrehozandó „óriásmegyében” a magyarság aránya a 30 százalékot sem érné el (legalábbis a 2002-es népszámlálási adatok szerint). A másik megyébe tartozna a jelenlegi Kolozs, Beszterce-Naszód, Szilágy, Máramaros, Bihar és Szatmár megye. Ebben a régióban a magyarság számaránya a 20 százalékot sem éri el.
MTI
2011. július 25.
Szórványgondokról tanácskoztak Máramarosszigeten
Szórvány és média az Iza partján címmel szervezett könyvbemutatóval egybekötött kerekasztal-beszélgetést a kolozsvári Szórványtengely-mozgalom a máramarosszigeti Leöwey Klára Gimnáziumban. A beszélgetésen Szabó Csaba, a Kolozsvári Televízió szerkesztője, valamint Tamási Attila, a Bányavidéki Új Szó újságírója a helyi civil és politikai élet képviselőivel beszélgetett el a régió gondjairól, mindennapjairól. Béres István RMDSZ-es parlamenti képviselő szerint a máramarosi szórványrégió legnagyobb gondját az jelenti, hogy nagyon sokan kivándoroltak, legtöbben olyanok, akik iskolázottak, jól képzettek, itthagyták a várost, az országot. „Akik itt maradtak, azoknak többnyire megélhetési gondjaik vannak. Ugyanakkor létezik egy réteg, aki annak idején nem kapta meg az egészséges nevelést, így nem tudja, hogy hova, melyik nemzetiséghez tartozik, így nehéz őket bármivel is megszólítani” – mutatott rá a képviselő. A beszélgetésen felmerült az a tény is, hogy a történelmi Máramarosnak nincs saját magyar nyelvű lapja. 1990-ben elindult a Szigeti Turmix hetilap, ám az 15 évre rá megszűnt. 2008-ban ugyan volt még egy próbálkozás egy hetilap beindítására Máramarosi Hírlap címmel, ám az rövid két hónap működés után anyagi gondok miatt szintén megszűnt. Jelenleg Máramarosban csak a Bányavidéki Új Szó hetilap működik, szintén komoly gazdasági nehézségek között, tavaly majdnem meg is szűnt. A 3500 példányszámban eladott újságot hárman szerkesztik. Tamási Attila szerint szükség lenne több tudósítóra, ám ezt anyagilag nem tudják fedezni.
Zahoránszki Brigitta. Krónika (Kolozsvár)
2011. szeptember 5.
Tízből nyolcan megbuktak (Pótérettségi)
Háromszéken a pótérettségizők csupán 18 százaléka érte el az átmenő hatos átlagot, az estiben húszból egy, a nappali és a csökkentett látogatású tagozaton tízből két vizsgázó tette le az érettségit.
A júliusi vizsgaidőszakban a jelentkezők kevesebb mint felének sikerült az érettségije, akkor Háromszéken 908-an szereztek oklevelet. A tegnap kihirdetett előzetes eredmények alapján csupán százhetvennégy sikeres érettségizővel gyarapodik táboruk, a 785 bukottból 695 az ötös általánost sem érte el, jóval a hatos átmenő alatt teljesítettek. A fellebbezéseket tegnap délután lehetett benyújtani, a megóvott dolgozatok újrajavítása után szerdán hirdetik ki a végleges eredményeket. Az ország többi megyéjében is hasonlóak az eredmények, jóval az átlag alatti, nyolcszázalékos az átjutás Máramarosban, 36 százalékkal pedig Suceava vezet.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. szeptember 5.
Gyászos pótérettségi-eredmények
A nyári jegyeknél is gyengébbek a pótérettségi eredményei: országos szinten csupán a pótvizsgára beiratkozottak 16,6 százalékának sikerült átmenő jegyet szerezni. A részleges eredményeket tegnap délután függesztették ki, az óvások megoldására két nap jut, így végleges jegyeiket szerdán tudhatják meg a diákok. Az eddigi eredmények szerint a leggyengébb jegyek Máramaros megyében születtek, ahol csupán a végzősök 8 százaléka szerez diplomát, de Konstanca megyében is csak 9 százalékuk veheti idén kézbe az okmányt. Temes megyében, ahol 14 százalékos az átmenők aránya, „halálos áldozata” is lehet a vizsgának: tegnap egy raktár udvarán megtalálták egy 19 éves fiú holttestét.
A rendőrök nem zárják ki, hogy a moldovai köztársaságbeli fiatal öngyilkos lett, miután nem sikerült az érettségije. Fehér megyében 17,35 százalék vette sikeresen az akadályt, négy iskolában egyetlen végzős sem ment át. Ennél is kisebb, 16,7 százalékos volt az átmenési arány Arad megyében, itt két iskolában nem volt átmenő jegy, míg egy tanintézetben mindenki sikeresen vizsgázott. Bihar megyében jóval magasabb, 22,31 százalékos volt az átmenési arány, Dorel Luca megyei tanfelügyelő szerint „mindegyik diák akkora jegyet kapott, amennyire fontosnak tartotta, hogy tanuljon a vizsgára”.
Maros megyében ennél is magasabb, 24,85 százalékos volt a sikeresen vizsgázók aránya, Mezőbándon, ahol nyáron sem szerzett senki átmenő jegyet a 11 végzős közül, megismétlődött a helyzet. Meglepően magas, 36,31 százalékos az átmenési arány Suceava megyében, míg Mehedinţi-ben 52,97 százaléknak sikerült a vizsga. Hargita megyében ellenben nagyon kicsi, 12,2 százalékos a sikeresen vizsgázók aránya.
Ferencz S. Alpár Hargita megyei főtanfelügyelő nem kívánta minősíteni az eredményeket. Véleménye szerint az alacsony átmenési arány annak tudható be, hogy a diákok nem készültek megfelelően a vizsgákra, és nem annak, hogy a nyári érettségivel ellentétben a pótvizsga ideje alatt Hargita megyében is kamerákat helyeztek a tantermekbe. „Az óvások utáni, végső eredményeket követően, tanárokkal és szakemberekkel közösen sort kerítünk a történtek elemzésére. Ennek során tudjuk majd biztosan megállapítani, hol merült fel probléma a pótérettségivel kapcsolatban” – mutatott rá a főtanfelügyelő. Hozzátette: tavaly országos szinten a székelyföldi megyében zajlott a legkomolyabb próbaérettségi. „Ezt fogjuk megismételni a következő vizsgaidőszak előtt is, még alaposabban és szigorúbban, ha szükséges” – fejtette ki Ferencz S. Alpár, aki azt is elmondta: jövőre már a nyári vizsgaidőszakban is használnak majd kamerákat.
Király: várható eredmények
Király András oktatási államtitkár szerint várható volt, hogy alacsony lesz az átmenési arány a pótérettségin, hiszen ugyanazon feltételek álltak fenn, mint a nyári vizsgaidőszak alatt. Elmondása szerint előre látható volt, hogy akik az érettségire nem készültek fel megfelelően, ősszel sem fognak kimagaslóan teljesíteni. „Ha azonban a tanügyminisztérium tartja magát jelenlegi álláspontjához, a jövőben javulni fog a helyzet” – vélekedett az államtitkár, aki szerint a diákoknak rá kell jönniük arra, hogy az érettségire, a gimnáziumi éveik befejezésére komolyan kell készülni. Hozzátette: az új tanügyi törvénynek köszönhetően a következő években mindenképpen jobb eredmények várhatók majd, hiszen ennek értelmében mindenki a szakjának megfelelően vizsgázik.
Nem tartja meglepőnek a pótérettségi vizsga eredményeit Péter Tünde Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes sem. Mint mondta, nagyon rövid a nyári és őszi vizsgák közötti időszak, így nincs lehetősége megfelelően felkészülni annak, akinek az első szakaszban nem sikerült az érettségije. „Végleges megoldást a különböző szintű érettségi bevezetése jelentene. Akárcsak Magyarországon, itt is másképp kellene kezelni azokat, akik egyetemre készülnek, és azokat, akik a középiskolát szeretnék elvégezni” – vélekedett a főtanfelügyelő-helyettes. Kolozs megyében egyébként 20,62 százalékos volt az átmenők aránya.
Kónya: a minisztérium a hibás
Előre látható volt a pótérettségi eredménye Kónya László Szatmár megyei főtanfelügyelő-helyettes szerint is, a partiumi megyében a 17 százalékot sem érte el az átmenők aránya. Kónya szerint az eredmény előre látható volt, mivel az oktatási minisztérium „ahelyett, hogy a rendszeren javított volna, szabályszerű támadást intézett az oktatásban résztvevők ellen”. „Óriásit ütöttek ezzel a szakoktatáson – fejtegette. – Akik szakközépiskolát végeztek, most ott állnak, hogy se szakmájuk nincsen, mivel alig praktizáltak, se érettségijük.” Kónya László szerint most azokon csattant az ostor, akik a legkevésbé voltak hibásak a félresikerült oktatási reformokért: a diákokon és a tanárokon. Elmondta: a bukottak 90–95 százaléka a szakközépiskolákból került ki, akik felvételikor még nem tudták, hogy érettségire kötelezik őket. A tanügyminiszter pedig a román oktatás folyamatos ócsárlásával tovább rontott a tanárok amúgy is alacsony megbecsültségén. A szatmárnémeti vizsgaközpontokban tegnap sokan nézegették lógó orral az eredményeket. Az egyik általunk megkérdezett érettségizőnek nem okozott meglepetést az, hogy megint meghúzták, mint mondta: a matekvizsgán rosszul lett, ki kellett jönnie, így biztos volt benne, hogy nem sikerült, bár úgy vélte, ha benn is maradt volna, akkor sem írja meg az ötöst, mert nagyon nehéz volt a tételsor. Egyesek örvendeztek is, az egyik sikeres vizsgázó – szintén neve elhallgatását kérve – elmondta: ő tavaly próbálkozott először, meg is kapta mindenből az átmenőt, de nem jött ki a hatos átlaga. Ezért csak magyarból vizsgázott újra – nyáron ugyan nem sikerült elérnie a 7-es osztályzatot, most viszont 7,30-cal végre túlesett az érettségin
Nem tanultak eleget!
Kovászna megyében 18,69 százalékos volt a sikeresen vizsgázók aránya. Keresztély Irma főtanfelügyelő lapunknak elmondta, csalódott, ennél jobb, legalább 30 százalékos átmenési arányra számított. A háromszéki pótérettségizők 80 százalékának csak egy vagy két tantárgyból, általában románból és matematikából kellett újravizsgáznia. A két vizsga közötti másfél hónap alatt ezt a két tantárgyat „meg kellett volna enniük”, hogy biztosra mehessenek, mondta a főtanfelügyelő. Úgy vélte, kevesebb nyaralással és több tanulással jobbak lettek volna az eredmények. Ez alkalommal is a diákok vizsgáztak, és nem a pedagógusok, szögezte le a szakember, arra utalva, hogy sokan a tanárokat hibáztatják a gyenge eredmények miatt. Az őszi vizsgán a tételek nem voltak nehezebbek, de könnyebbek sem, mint a nyáron, a minisztérium ezzel azt jelezte, hogy az őszi akadályt is ugyanolyan komolyan kell venni, mint a nyárit, magyarázta a főtanfelügyelő. Keresztély Irma azt reméli, hogy az idei két érettségi kudarcából legalább a következő generációk levonják a tanulságot, és komolyan veszik a tanulást.
Akiknek pedig nem sikerült az érettségijük, bár nem lesz könnyű, de meg kell próbálniuk elhelyezkedni a munkaerőpiacon, hogy ne töltsék haszontalanul a következő egy évet, tanácsolta Keresztély Irma. Krónika (Kolozsvár)
2011. szeptember 18.
Főtér fesztivál – A nagybányai magyarok napja 
A máramarosi magyarság legnagyobb kulturális rendezvénye zajlik a hétvégén Nagybányán. A Főtér fesztivál célja összehozni a nagybányai és a környékbeli magyarságot. A három napos fesztivált idén rendhagyó módon nyitották meg.
Izgalmas csatajelenetekkel, lovas-íjász bemutatóval kezdődött az idei rendezvény a nagybányai Klastrom réten. Ezt követően a résztvevők a szervezőkkel és a meghívottakkal együtt dobszó kíséretében bevonultak a város régi főterére.
A kézműves-kereskedők portékáik mellett az érdeklődök a jurtaállítás fortélyait is megismerhették. A fesztivál évről évre többet jelent a helyi és a környékbeli magyarság számára.
Duna Tv, Híradó. Erdély.ma
2011. szeptember 30.
Kritikus évtized a Kárpát-medencében
A 2011-es év a népszámlálások ideje nem csupán az Európai Unióban, de a Magyarországgal szomszédos utódállamokban is – s jól tudjuk, tájainkon a statisztikai adatok Trianon óta harcban állnak. Hogy egy adott településen vagy régióban hány magyar él, ez az adatsor évtizedekre határozhatja meg, akár el is pusztíthatja kisebbségi közösségek sorsát, ami hatványozottan igaz a többségi tengerben vegetáló szórványokra.
Margittai Gábor könyvei a két kritikus népszámlálás, a 2001-es, illetve a 2011-es között térképezték föl a határon túli magyarság legingatagabb helyzetű, többnyire a megszűnés határán álló csoportjait szerte a Kárpát-medencében, méghozzá olyan időszakban, amelynek szellemi értelemben mértani közepét jelentette a 2004. decemberi népszavazás – az elutasítás pillanata. Néhány hónappal ezt követően, 2005-ben jelent meg a Nemzet Kiadó gondozásában a Külső magyarok című munka, és összesen három utánnyomást ért meg, akkora lelki-lelkiismereti igény mutatkozott az elszakított részek magyarsága iránt. A kötet a Magyar Nemzet napilap Magazin mellékletében közölt riportsorozatok gyűjteménye, olyan egyedülálló fotókkal, amelyek sokszor többet nyomtak a latban a szövegeknél is, dokumentálva egy-egy azóta nyomtalanul eltűnt magyar épített örökség létét – sokszor utolsó bizonyítékaként magyar emlékhelyeknek.
A Külső magyarok-„projekt” egyedülálló abban a vonatkozásban is, hogy ilyen teljességgel senki nem térképezte fel (és sajnos már nem is fogja) ezt a veszendő világot. A könyv nyomán túrakörök alakultak, hogy bejárják a kevéssé ismert határon túli részeket. A példátlan siker indokolta, hogy 2011-ben megújult formában, kibővítve, színes és fekete-fehér fotókkal, térképekkel gazdagon illusztrálva újból megjelenjék a szórványlét krónikája. Margittai Gábor újságíró úttörő riporteri, útikönyv- és esszéírói vállalkozása nem kevesebbet tett, mint visszarajzolta a XX. század végi térképeinkről leradírozott Dél-Erdélyt, Máramarost, Csángóországot, Szepességet vagy éppen a távoli kárpátaljai magyar szigeteket mint lehetséges (idő)utazási célpontokat. Olyan tereket és időket mutat be a hajdani magyar világból, amelyek történelmünk ciklikus nagytakarításaiban (vagy pusztán lustaságból) egyszerűen elvesztek. Egyszersmind felvillantotta azokat az alkonyodó kis birodalmakat, amelyek határait birkahodálynak használt templomok, utolsó szálig kihaló gyülekezetek, eltulajdonított festők és festmények, kastélyaiból-váraiból kiebrudalt arisztokrácia, szemétdombbal fedett tömegsírok és elátkozott honfoglalási-nyelvészeti viták jelölnek ki.
Az Utazás a végeken – nemrégiben napvilágot látott „folytatásával”, a Trianoni menyecskével együtt – teljes körképet ad a III. évezred szórványmagyarságának esélyeiről. Akárcsak a „tömbmagyarokéiról” Krónika (Kolozsvár)
2011. október 13.
Belföldi hírek
Magyar Autonóm Tartomány újratöltve
A Demokrata-Liberális Párt (DLP) Románia újabb közigazgatási átszervezési térképét készül ajánlani az RMDSZ-nek – írja politikai forrásokra hivatkozva a Gândul napilap.
Az új térkép szerint Románia 12–14 régióba szerveződne, a kiindulási alapot az ország 1960-as, tizenhat megyét tartalmazó felosztása jelenti. Az új változat szerint több jelenlegi megye megszűnne, illetve kettéválna, Háromszéket és Szeben megyét például Brassó régióba olvasztanák bele. Visszaállítanák ugyanakkor a régi Bánság, Máramaros, Olténia és Székelyföld történelmi régiókat, az utóbbit Hargita megye és Maros megye nagy része alkotná. Az RMDSZ vétója esetén a demokrata-liberálisok Brassó polgármestere, a DLP alelnöke, George Scripcaru lobbierejében bíznak, aki a tavasz folyamán elfogadhatónak nevezte Székelyföld mint kulturális entitás elismerését.
Hatszáz lej felbujtásért
Hatszáz lejre bírságolta meg az Országos Diszkriminációellenes Tanács Florin Nahorniacot, a Ştefan cel Mare hetilap főszerkesztőjét, aki a román államvasutakon terjesztett lapban Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament alelnökének meggyilkolására buzdított. "Hát senki sincs ebben az országban, aki golyót eresztene ennek a hazaárulónak a fejébe?" – írta Nahorniac. A testület elnöke, Asztalos Csaba azzal magyarázta az enyhe büntetést, hogy csak az újságírót bírságolhatták meg, mivel a lapnak nincs hivatalosan bejegyzett, jogi személyiséggel rendelkező kiadója, a vasúttársaság felelősségét pedig nem lehetett megállapítani. Az EP-alelnök ügyvédje, Kincses Előd sajnálatosnak tartja, hogy a bírság a minimálisan kiszabható összeg felé közelít, annál is inkább, mert az újságcikk nemcsak Tőkés Lászlót mint magánembert diszkriminálja, hanem az egész romániai magyarságot. "Nem gondolkodunk óváson, várjuk az ügyészség döntését a gyilkosságra való felbujtás ügyében" – nyilatkozta Kincses.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. október 15.
Erdély etnikai színeváltozása
2011. december 16.
Románok történelme, szemellenzők nélkül
Nagyrészt emigrációban eltöltött 95 esztendejével Neagu Djuvarát aligha nevezhetjük kimondottan fiatalnak. Legfeljebb a szó szellemi értelmében fiatal (noha a sportos öregúr fizikailag is irigylésre méltó kondícióban tartja magát).
Európai látókörű gondolkodásának frissességével, saját meggyőződésének önkritikát sem kizáró harcos propagálásával viszont ma is a média egyik kedvencének számít. A bukaresti könyvvásáron pedig mostanában az is kiderült, hogy nemcsak a média, de az olvasók kegyeibe is sikerült beférkőznie. Pedig az eladásokban taroló könyve, a Havaselvét alapító dinasztia kun származásáról, a Basarab apjával azonosított Negru Vodáról sokak szemében lehetett szálka, történészviták kereszttüzében is állott.
Persze nem Djuvara az első, és nem is az egyetlen, aki a pártállami időkben becsontosodott tabukat, sztereotípiákat döntögeti. Lucian Boia kijózanító könyvét – Történelem és mítosz a román köztudatban – szintén ehhez a vonulathoz sorolhatjuk. Néhány évvel még meg is előzi Djuvara ifjúságnak szóló történelmi olvasatát, A románok rövid történelme 1996-os első kiadását, amelyet azóta még tízszer utánnyomtak, s a kolozsvári Koinónia jóvoltából és Horváth Andor gördülékeny fordításában most a magyar változatot is olvashatjuk. Havasalföld és Moldva másfél százados kun megszállását, a kunok, a besenyők, más turáni népek szerepét a mai románság etnogenézisében már ebben a könyvében is bátran hangoztatja. Amivel már olyan történészek is tisztában voltak, mint például Nicoae Iorga.
De egy dolog volt az, amit már Iorgáék is tudtak, magukban elismertek, és egészen más, ami mellett írásban is letették a garast. Hogy miért? Djuvara szerint megállnak ott, ahol már nem tetszenének a népnek, ugyanis „...mélyen meggyökerezett nálunk az a szemlélet, hogy vannak a nemzet történetében dolgok, amelyeket kimondani szabad, másokat viszont nem”. (A románok rövid története, 72. l.) Egy interjújában még élesebben fogalmaz: „De hogy van az, hogy hazudsz, és még magad is elhiszed a végén?”
Djuvara, a macedo-román származású emigráns arisztokrata, a Sorbonne egyetemen történelemfilozófiából Raymond Aron doktorandusa, nem hajhássza az olcsó népszerűséget. Pár nappal a bukaresti könyvsiker után azzal terelte ismét magára a közfigyelmet, hogy alapjaiban kérdőjelezte meg az Iliescuék által az országra erőltetett, magyarellenes felhangoktól sem mentes ünnepet, és helyette ismét a régi május 10-ét javasolta. Nem a monarchia, ez későbbi „árukapcsolás”, hanem az állami függetlenség kikiáltásának a napját december elseje helyett. Mert utóbbi „nem az ország ünnepe, legfeljebb Erdélyé és a Bánságé”.
És ha már itt tartunk, idézzük fel az egyesüléshez kapcsolódó néhány gondolatát. Djuvara elmondja, hogy a párizsi béketárgyalásokon Romániának a központi hatalmakkal 1918-ban megkötött különbékéjét a győztesek a szövetségesi szerződés megszegéseként értelmezték. Emiatt történt, hogy a központi hatalmak előtti 1918-as kapitulációban ártatlan, mert az erdélyi Alexandru Vaida-Voevodot kellett a párizsi béketárgyalásokon előtérbe tolni. De csak addig, amíg kormányfőként a habozó győzteseknek többek között a kisebbségekkel kapcsolatos aggodalmait leszereli. De ahogy a mór megtette a kötelességét, mehetett is azon nyomban. Djuvara pedig a párizsi epizód következményeit így foglalja össze: „Ez a kétszeresére növekedett ország a maga korábban csak nagyon rövid időre (1601–1602-ben) együvé tartozó tartományaival – ÓKirályság, Bánság, Erdély, Máramaros, Bukovina, Besszarábia –, ahol a kisebbségek a lakosság 28 százalékát tették ki, rendkívüli nehézségekkel nézett szembe. A kisebbségek ügye, vagyis az, hogy milyen garanciákat kell nyújtanunk az újonnan létrehozott vagy visszaállított államoknak – ilyen volt Csehszlovákia és Lengyelország –, illetőleg azoknak, amelyeknek a területe számottevően gyarapodott, mint Romániáé vagy Jugoszláviáé – az egyik leghosszabban egyeztetett kérdés volt Versailles-ban. Következett a vállalt kötelezettségek gyakorlatba ültetése – ez a kérdés még ma, nyolcvan év után is időszerű” (280. l.)
Történelem, szemellenző nélkül. Írásunk címe az objektivitásra utal, amin a tények tiszteletét, a történelmi források el nem hallgatását, félre nem magyarázását értjük. De nem volt, és talán nem is lesz olyan történetíró, akinek sikerülne a saját és az olvasói helyzetét, nézőpontját, beidegződéseit, mentalitását százszázalékosan figyelmen kívül hagyni. Miközben román nemzeti történelmét magyar szemmel is élvezetesen és legtöbbször egyetértéssel olvassuk, azokon a pontokon, ahol mi másképp látunk, netalán vitára is támadna kedvünk Djuvara úrral, a szerző őszintesége és arisztokratikus eleganciája valósággal lefegyverez. Szerinte a történetíró „pártatlansága nem eredhet másból, mint részrehajlások lehető legtisztességesebben felvonultatott sorozatából.
Ha így járunk el, akkor múltunk leírása és magyarázata során nem lebeghet szemünk előtt egy állítólagos „nemzeti cél”, nem hallgathatunk el, és nem ferdíthetünk el e hamis hazafiság nevében bizonyos tényeket....” (i. m. 7.l.) Példának hozhatnánk fel könyvéből a Dunától délre élő román nyelvjárások és népcsoportok részletes bemutatását, a középkori Magyarország szerepét Havasalföld és Moldva kialakulásában, vajdáik hűbérességét előbb a magyar, később a lengyel király irányában és így tovább.
Ismertetésünket nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne méltatnánk a fordító, Horváth Andor teljesítményét. A stilárisan is gördülékeny, szakszerű tolmácsoláson számos ponton túllépve, vállalkozása a román–magyar történelmi párbeszéd fontos premisszájának és állomásának tekinthető.
Krajnik-Nagy Károly
Neagu Djuvara: A románok rövid története, Koinónia Kiadó, 2010
Krónika (Kolozsvár)
2012. január 28.
Új Hívó Szó – A Kolozsvár Társaság kiáltványa
Újabb huszonkét év telt el Erdély történetében 1989 reményeket ébresztő karácsonya óta. Az akkor megfogalmazott Hívó Szó, kolozsvári értelmiségiek felhívása utáni hónapokban, években körülményeink gyökeresen megváltoztak. Bizonyos vonatkozásokban változott a romániai valóság, a megosztottság és a gyűlölség azonban korántsem tűnt el a többségi társadalomból, politikából. A Hívó Szóban megnevezett magyar elvárások egy része – az anyanyelv használatában, a közoktatásban, művelődési és tudományos intézményeink működésében, a szabad vallásgyakorlásban, a médiában (korlátozott pénzügyi feltételek közt) – megvalósult ugyan, bővültek a magyar nyelvű egyetemi oktatás keretei, mindmáig azonban nincs önálló állami tudományegyetemünk, legfőképpen azonban nem történt előrehaladás a Kós Károlyék által már több mint kilencven éve Romániát, a román politikai hatalmat megszólító, világgá kiáltott szó, az autonómia-igény ügyében. Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarságát 1921-ben még kétmilliós tömegnek számították – ez a szám (a 2011-es népszámlálás várható adatai szerint) nyolc évtized alatt jelentősen lecsökkent. De elmondhatjuk, hogy a romániai magyarság mégis számít a politikában, nem vagyunk leírható tényező, országosan. Természetesen tudomásul kell vennünk, hogy jövőnket ma már egy európai politikai-gazdasági összefüggésrendszerben, az információs és tudásalapú társadalom digitális és elektronikus, kulturális médiáknak összefüggésében kell elgondolnunk – a külső és belső válsághelyzetektől és kihívásoktól nem függetlenül. Mára a politika tartalma, a politizálással, a politikai osztállyal magával kapcsolatos feltételek és elvárások is megváltoztak. A közösségi hálózatok életünk részeivé váltak. A jövőben ezeken, és egy új politikai rendszer szerint is kell tudnunk politizálni, az új típusú szerveződésekre és közösségi hálózatokra is építve. Megváltoztak a személyi feltételek is, a rendszerváltók közül sokan nincsenek már közöttünk, új nemzedékek veszik kézbe az erdélyi, a romániai magyarok sorsának az újratervezését. Nekik kell összehangolniuk a megsokszorozódott politikai opciókat, a civil társadalomban, szervezetekben és intézményekben megnyilatkozó kreatív társadalmi potenciált, az emberek változtató szándékát, törekvéseit és energiáit. A helyben maradás garanciáihoz már nem elég az egyszerű túlélés ígérete – csak a színvonalas, tartalmas élet biztosítása, csak a biztonságos politikai, gazdasági és kulturális, tudományos intézményi garanciák tarthatják itthon, Erdélyben a jövendő nemzedékeit. A tudás presztízsét feltétlenül emelni kell a romániai magyar társadalomban, mert hosszú távon csak a tudás és az abból származó gazdasági erő biztosíthatja anyagi, gazdasági forrásainkat, intézményeink önfenntartását. Ugyanakkor követeljük, hogy a román kormányzat állítsa helyre az oktatás, tudomány és kultúra törvényileg előírt anyagi támogatását és szüntesse meg az oktatási személyzet felvételére meghirdetett létszámkorlátozást, annak szinte teljes leállítását az állami felsőoktatási intézményekben.
Új hívó szavunk, amely az egész erdélyi magyarságot kívánja megszólítani, Belső-Erdély, a Partium, Bánság mellett hangsúlyosan Székelyföld magyarságát, saját energiáink mozgósítására, összefogására akarja felhívni a figyelmet – ahogy ezt már a Kiáltó Szó elsőrendűnek tekintette. Ide tartozik ma önkormányzataink jobb működése is. Nyilván nem hagyható figyelmen kívül, hogy a két főváros – Bukarest és Budapest, Budapest és Bukarest – közelsége vagy távolsága életünk alakítója. Éppen ezért nem csupán taktikai, hanem stratégiai kérdés megszabadulni a türelmetlenségtől, a kizárólagosságtól, korántsem mellékes a más nemzetiségekhez, más etnikumokhoz való viszony, a kölcsönös tisztelet.
Nemzetközi tapasztalat – mindenekelőtt Dél-Tirol pozitív példája – bizonyítja, hogy céljaink elérése, az értük folytatott küzdelemnek akár a rész-sikere is csak együtt, összefogással lehetséges. Most egy sok tekintetben csalódott, bizonyos fokig megosztott társadalomhoz szólunk. De nézzünk előre! Bízzunk magunkban! Győzzön a józan ész! 2012 nagyon fontos valamennyiünk számára! Választási évben vagyunk és a romániai magyar társadalom joggal és feltétlenül elvárja a különböző pártállású politikusaitól, hogy biztosítsák jelenlétünket a román parlamentben. Ez történelmi felelősségük.
Kolozsvár, 2012. január 27.
Kolozsvár Társaság
Erdély.ma
2012. január 30.
Kiss Tamás
ÚJ HÍVÓ SZÓ?
Kolozsvár, mint központ: lehetőség, vagy illúzió?
Kolozsvár esélyei arra, hogy az erdélyi magyarság központja legyen/maradjon, illetve a kolozsvári értelmiségnek, hogy az erdélyi magyar nemzeti mozgalom megújításában központi szerepet kapjon.
Írásomban megpróbálom röviden körbejárni, hogy milyen esélyei vannak Kolozsvárnak arra, hogy az erdélyi magyarság központja legyen/maradjon, illetve a kolozsvári értelmiségnek, hogy az erdélyi magyar nemzeti mozgalom megújításában központi (vagy legalább jelentős) szerepet kapjon. Kolozsvár hagyományosan Erdély centruma, a XIX.-XX. század fordulóján a magyar polgárosodás motorja, a két világháború között pedig a kisebbségi helyzetbe került közösség egyértelmű szellemi és politikai központja volt. A XX. század második felétől azonban egy sor olyan folyamat indult be, amelyek vezető szerepét gyengítették.
Új Hívó Szó
Központi tézisem, hogy a demográfiai, társadalomszerkezeti, majd az utóbbi két évtizedben a magyar közösségen belüli politikai folyamatok mára nagymértékben erodálták Kolozsvár (illetve a kolozsvári értelmiség) vezető szerepét a (tágan, nem pusztán pártpolitikai értelemben vett) erdélyi magyar nemzeti mozgalmon belül. Ezt az eróziót mi, a kolozsvári értelmiségiek jó ideje érezzük, de nyilvánosan nem vetettünk őszintén számot vele.
Írásom egyik apropója, hogy volt szerencsém részt venni a Kolozsvár Társaság 2012. január 27.-i megbeszélésén, ahol Kántor Lajos felolvasta a – később sajtóban is közzétett – Új Hívó Szót. Magát a tanácskozást, illetve a közlemény kibocsátását részben a központ-szerep eróziójának az érzete motiválta, amit a 2011-es népszámlálás Kolozsvárt érintő eredményeinek a nyilvánosságra kerülése fokozott. A közleményben és a tanácskozás során a magyar nemzeti mozgalom egysége feletti aggodalmak jutottak szóhoz. Magam úgy vélem, hogy ez a két dolog – vagyis Kolozsvár szerepe és a nemzeti mozgalom egysége – valóban összefügg. A józan gondolkodáshoz azonban túl kell lépnünk azokon a megközelítéseken, amelyek a kolozsvári értelmiség a priori vezető szerepéből indulnak ki. A következőkben azokat a tényezőket veszem sorra, amelyek Kolozsvár, illetve a kolozsvári értelmiségi perspektíva marginalizálódásához vezettek. Ezt követően azt próbálom vázlatosan végiggondolni, hogy – a vázolt folyamatokkal számot vetve – mi lehet egy új felállásban a kolozsvári értelmiség szerepe, megvillantva azt is, hogy a teljes marginalizálódással mit veszíthet a teljes erdélyi magyar nemzeti közösség.
Demográfiai háttér
A 2011-es népszámlálás nyilvánosságra szivárogtatott eredményei – miszerint az elmúlt kilenc évben Kolozsváron a magyarok száma 60 ezerről 49 ezerre, arányuk pedig 19 százalékról 16 százalékra csökkent – társadalomtörténetileg nem hoztak új fejleményt, hanem az évtizedes trendek folytatódását jelzik.
Részben új fejlemény viszont, hogy az erdélyi magyar népességfejlődésben az eddiginél sokkal élesebbé, kontrasztosabbá váltak a regionális különbségek. A Székelyföldön (Hargita és Kovászna megyét értve ez alatt) összességében nőtt a magyarok aránya, és igaz ez a regionális stratégia szempontjából kulcsfontosságú városok esetében is, mint Sepsiszentgyörgy, vagy Csíkszereda. Ez utóbbiak esetében ráadásul az előrejelzések nem voltak kedvezőek, hisz az 1980-as években betelepedett románság fiatal korszerkezete – masszív elvándorlás nélkül – aránycsökkenést vetített előre. Hasonlóan kedvezőek (az országos trendekhez, illetve az ottani románsághoz viszonyítva) a Nagyváradtól északra fekvő partiumi területek (Észak-Bihar, Szatmár, Szilágy) népesedési adatai. Az országosnál, vagy az erdélyinél ezeken a területeken is mérsékeltebb a népességfogyás és elképzelhető, hogy az adatok a magyar népesség arányának növekedését fogják mutatni. A kolozsvári fejlemények ezzel összevetve nagyon kontrasztosak, hisz míg 2002-ben a magyarok (aránybeli) térvesztése egyetemes volt, most a közösség népességfejlődését tekintve élesen kettéválik. A kolozsvári adatok pedig inkább a szórványterületek, mint a partiumi, vagy a székelyföldi tömb népesedési helyzetéhez állnak közelebb.
Ameddig az intézményes keretfeltételek (egyetemi tanszékek, egyéb állások stb.) adottak, a kolozsvári értelmiség képes arra, hogy – a Székelyföldről és Partiumból betelepülők által – bővítetten termelje magát újra. A probléma, hogy közben úgy tűnik, hogy az értelmiség alól elfogyóban a „nép”, ami által a kolozsvári értelmiség fokozatosan egy légüres térbe került. Ezzel a problémával a székelyföldi, vagy a partiumi értelmiségiek nem, vagy sokkal kisebb mértékben kell szembesüljenek. Eltérő társadalomszerkezet, eltérő tapasztalatok
A magyarok társadalmi státusa szintén erősen meghatározza Kolozsvár helyzetét. A két világháború között Kolozsvár (de hasonlóképpen Nagyvárad vagy Arad) magyarsága szociológiai értelemben nem volt kisebbségi helyzetben. A kisebbségi helyzetet ugyanis nem a számbeli csekélység, hanem az alávett pozíció hozza el. A két világháború között a románok adminisztráción és az állami intézményrendszeren belüli dominanciája ellenére a gazdasági/üzleti szférán belül megmaradt a magyarok (és tegyük hozzá, közöttük a magyar érzelmű és kultúrájú zsidók) dominanciája.
A tényleges kisebbségi helyzetet a második világháborút követő kommunista modernizáció hozta el a kolozsvári magyarok számára. Nem csupán azért, mert az erőltetett urbanizáció miatt számbeli fölénybe kerültek a románok, hanem mert az addigi etnikai rétegszerkezet is a visszájára fordult. Immár társadalmi értelemben is a románok kerültek felülre, ami megkönnyítette például a nyilvános nyelvhasználati normák átalakulását. A társadalmilag is alávetett magyarok nyelve a románok számára nem hordoz annyi presztízst, hogy (akár azok, akik vegyes házasságban élnek) megtanulják. A nyilvános nyelvhasználatban pedig mindenki számára természetes, hogy a román az alapértelmezett nyelv. Gyakran kapjuk magunkat azon, hogy egy ismeretlennel románul beszélünk, azt követően is, hogy kiderült: az illető magyar.
A székelyföldi, illetve a partiumi területeken az arányok mellett a nemzetiségek közötti társadalmi és gazdasági viszonyok is sokkal kiegyenlítettebbek. Szatmárnémetiben vagy Nagykárolyban a magyarok például nincsenek alulreprezentálva a magasabb státusú rétegeken belül, ami az erdélyitől eltérő nyelvhasználati normákban (kiegyenlítettebb kétnyelvűség), vagy a magyar politikai elit viszonylagos dominanciájában is megnyilvánul. Székelyföldön a román népesség elsősorban a városokban összpontosul és (a magyar elit önkormányzatokon belüli megerősödése ellenére) erősen kötődik az állami szférához (a dekoncentrált intézményekhez, illetve az igazságszolgáltatáshoz, rendőrséghez). Számbeli helyzetükből és a magyar elit erős pozícióiból fakadóan azonban a románok ebből a helyzetből sem tudják a mindennapokban megkérdőjelezni a magyar dominanciát.
A kiegyenlítettebb társadalmi-gazdasági viszonyok, a nyilvános nyelvhasználat, illetve a másként szerveződő etnikai viszonyok azt hozzák magukkal, hogy Székelyföldön, vagy akár a Partiumban mást jelent magyarnak lenni, mint Kolozsváron. Míg ott a kisebbségi helyzet sokkal inkább egy elvi besorolás, addig Kolozsvárott mindennapi tapasztalat.
Hangsúlyeltolódások az erdélyi magyar politikai és nemzeti mozgalmon belül
A fent vázolt demográfiai és társadalomszerkezeti háttér vezetett oda, hogy az erdélyi magyar társadalom-projekt Kolozsvár- és tegyük hozzá Marosvásárhely-centrikus víziója meghaladottá vált. A Kolozsvár Társaság tanácskozásán Eckstein-Kovács Péter nagyon helyesen állapította meg, hogy a jelenlegi helyzetben Kolozsvár természetes szövetségese Marosvásárhely. Időbeli eltolódással ugyanis Marosvásárhelyen is hasonló társadalomszerkezeti folyamatok játszódtak le, mint Kolozsváron. Ezek oda vezettek hogy (reálisan nézve) Vásárhely elvesztette az esélyét arra, hogy a Székelyföld központja legyen. A Kolozsvár-Marosvásárhely szövetség azonban az erdélyi magyar nemzeti mozgalmon belül feszülő látens és látható ellentétek feloldására már nem elégséges. Ez az érdekközösség és szövetség adta ugyanis az 1990-ben megszülető erdélyi magyar nemzeti mozgalom alaphangját és szabta meg a rendszerváltást követően kialakuló intézményes szerkezetet.
A Kisebbségi Társadalom koncepciója már a két világháború között kialakult. Lényege (például Sulyok Istvánnál) az volt, hogy a kisebbségi közösséget olymódon kell megszervezni, hogy a magyarok a lehető legtöbb élethelyzetet az etnikai közösségen belül tudjanak megélni, igényeiket lehetőleg ezen belül tudják kielégíteni. A kilencvenes években ugyanezt a koncepciót fogalmazták újra és változtatták több szempontból sikeresen intézményes gyakorlattá. Az újrafogalmazás nem jelentett mechanikus átvételt. Hamar beigazolódott például, hogy a gazdasági önállóság, ami a harmincas években fontos törekvés volt, az új körülmények között nem reális elképzelés. Más tekintetben azonban jelentős volt az előrelépés. Kiépült a magyar oktatási szerkezet, így a mai húszas, vagy harmincas generáción belül – a korábbiakhoz képest – többen vannak azok, akik a teljes oktatási vertikumot (illetve mobilitási pályájukat) egy magyar világon belül futották be. Hasonlóképpen a magyarok médiafogyasztási szokásai is fokozatosan a magyar-nyelvűség irányába tolódtak el, még ha nem is beszélhetünk egységes erdélyi magyar médiaszerkezetről. Az egyik legjelentősebb teljesítmény pedig talán az volt, hogy az erdélyi magyarokat politikai közösségként sikerült egyben tartani, egyetlen politikai pillérként betagolni a kialakuló román parlamentáris demokráciába. Az egységes politikai pilléren és a Kisebbségi Társadalom koncepcióján azonban repedések mutatkoznak, aminek oka nem is annyira az RMDSZ-szel konkurens politikai alakulatok megjelenése, hanem a kisebbségi lét teljesen eltérő tapasztalataiból adódó regionális szétfejlődés. Székelyföldnek és a Partiumnak jelenleg mások a természetes prioritásai mint Kolozsvárnak és Marosvásárhelynek (illetve a demográfiai értelemben olvadó szórványnak). (Megj: Ezen a ponton részben egyeznek az elképzeléseim Bakk Miklóssal, akinek így az írás sokat köszönhet.) A Partium, illetve a Székelyföld közösségen belüli politikai súlya pedig az eltérő népesedési pályák miatt elkerülhetetlenül növekedni fog.
A Székelyföld számára nem a Kisebbségi Társadalom (vagyis egy nagyobb/többségi társadalmon belüli etnikai intézményrendszer fenntartása, megerősítése) a kézenfekvő program. Itt a cél – ahogy ezt a székelyföldi magyar elit helyesen fel is ismerte – a régiószervezés: pontosabban a Székelyföld régió magyar dominancia alatti megszervezése. Ezen alap-elképzelés egy sokrétegű közpolitikai programon keresztül valósítható meg, aminek legfőbb pillére a gazdaságfejlesztés (hisz gazdasági értelemben leszakadó régióról van szó). E mellett hangsúlyos az egységes (széki ellentétek fölötti) regionális identitás megteremtése, de szerepet kell(ene) kapjon például a roma közösségek magyar intézményrendszeren keresztül történő integrációja is. Az autonómia valamilyen formája meglátásom szerint ezeknek a közpolitikáknak a jogi „megkoronázása” lehetne. A leírtak egyáltalán nem jelentenek újdonságot, hisz a székelyföldi elitek láthatóan ebbe az irányba mozdultak el.
A Partiumban az irányváltás az identitás-politikák, vagy explicit programok szintjén kevésbé látható, de egyfajta „külön-utasság” a politikai szerkezetet ismerők számára már jó ideje egyértelmű. Itt a helyi románsággal kötött többé-kevésbé paritásos alapú alkuknak lehet döntő szerepe abban, hogy egy, ha nem is magyar dominanciájú, de meghatározó magyar jelenléttel jellemezhető szerkezet kialakítható legyen. A fejlesztéspolitikában és a forrásszerzésben a határmentiségnek is kiemelt szerepe lehet.
Merre tovább kolozsvári értelmiség?
A demográfiai tények, illetve a magyar nemzeti mozgalmon (és itt elsősorban az RMDSZ-en belüli) csendes folyamatok olyan helyzetet teremtettek, amit a kolozsvári értelmiség (illetve a Kolozsvár-Marosvásárhely hátterű politikai elit) nem tud megkerülni. A Kolozsvár Istentől adott felsőbbségét és természetes központ-szerepét hangsúlyozó értelmiségi diskurzusok a nemzeti mozgalmon belüli fokozódó marginalizálódáshoz, majd intézményes leépüléshez fognak vezetni. Egy ilyen kimenetet azonban nem pusztán a kolozsvári értelmiségiek, hanem az erdélyi magyar nemzeti mozgalom szempontjából elkerülendőnek tartok. Kolozsvárnak továbbra is van legalább három olyan „aduja”, ami – ha nem is megkerülhetetlenné – felettébb hasznossá teheti a nemzeti mozgalom szempontjából. Az első a gazdasági centrum-szerepe. A Trianont követő demográfiai folyamatok sajnos a Temesvár-Arad-Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely-Brassó félkörben voltak a legkedvezőtlenebbek a magyar közösség szempontjából, ami egyben a régió gazdasági fejlődésének a motorja volt. Az ezen kívül eső partiumi, illetve székelyföldi területsáv a periférikus régiók közé tartozik (a román többségű Máramarossal, Hunyaddal és Krassó-Szörénnyel, illetve Beszterce-Naszóddal együtt). A gazdasági különbségek a belső migráció irányát is megszabják, így Kolozsvár az a város, ahova mind Partiumból, mind Székelyföldről jelentős számban érkeznek magyar fiatalok. Ez a migrációs irány minden bizonnyal megmaradna akkor is, ha a kolozsvári magyar intézményrendszer leépülne. Emellett megerősödne Bukarest, Budapest, illetve a Kolozsvárnál románabb városok vonzereje. Így megszűnne annak a lehetősége, hogy a Székelyföldről és Partiumból elköltöző mobil fiatalok jelentős része egy magyar intézményi hálón belül éljen és nevelje fel a gyermekeit.
A második szempont ezzel összefügg. Összerdélyi, a Partiumot a Székelyfölddel összekapcsoló integráció nehezen képzelhető el máshonnan. Az egyetemisták és a mobilitási pályák találkozási pontjaként Kolozsvár az elmúlt húsz évben az erdélyi magyar identitások „melting pot”-jaként (olvasztótégelyeként) működött. Ha ilyenként kiesik, az a regionálisan továbbszerveződő nemzeti mozgalom teljes szétfejlődéséhez vezethet. De amennyiben nem egységes nemzeti mozgalomban, hanem a helyi szerveződések laza konföderációjában gondolkodunk (amire a román politikai rendszerben minimálisan szükség van), akkor is nehezen oldhatók meg máshonnan bizonyos logisztikai feladatok.
Végül Kolozsvár mégiscsak egy regionális és országos jelentőségű egyetemi központ. Ha nem számoljuk azt, hogy nincs olyan politikai szereplő, aki az egyetemi struktúrát uralná, vagy akár az önjáró fejlődési pályákat módosítani tudná, akkor sem tűnik jelentős veszteségek nélkül szétszervezhetőnek (mondjuk Szatmárra, Nagyváradra, Sepsiszentgyörgyre és Csíkszeredába) a magyar felsőoktatási rendszer. Ennek köszönhetően Kolozsváron továbbra is olyan mennyiségű szellemi tőke fog összpontosulni, amit a magyar nemzeti mozgalom nem hagyhat parlagon.
Ez alapján tehát a magyar nemzeti mozgalom számára létfontosságú egy Székelyföld-Kolozsvár (és Marosvásárhely)-Partium szövetség megkötése. Ebben a magam részéről nem tartom reálisnak azt, hogy a kolozsvári (és marosvásárhelyi) értelmiség 1990-hez hasonlóan „Belső-Erdély, Partium, Bánság mellett hangsúlyosan a Székelyföld magyarságát” (Új Hívó Szó 2012 január 27.) programadóként szólítsa meg. Sokkal reálisabbnak tartok egy újfajta szolgáltatói, illetve regionális közvetítői szerepet. A szolgáltatói szerep azt jelenthetné, hogy (amennyiben erre igény van) a kolozsvári értelmiségiek aktív részesei lehetnének a Székelyföld régió „kitalálásának”, az ezzel kapcsolatos közpolitikák megtervezésének és kivitelezésének. Hasonlóképpen a partiumiak számára is segítséget jelenthetnek a kolozsvári értelmiségiek (már ha mondjuk debreceni kollegáikkal fel tudják venni a versenyt). Ez a szerep éltethetné a kolozsvári magyar intézményrendszert azután is, hogy a helyi demográfiai alapja megcsappant, és annál is természetesebb lenne, mert a székelyföldi, vagy a partiumi régióba sokan nem idegenként érkeznek, hanem haza mennek. A közvetítői szerep pedig (bár nem hangzik olyan jól, mint az egységes program kidolgozása) mégiscsak segíthet fenntartani a nemzeti mozgalmon belüli egység szükséges minimumát.
Transindex.ro
2012. február 6.
Népszámlálás: cselekvést sürgetnek a magyar vezetők
Megdöbbentőnek tartják a romániai magyar pártok vezetői a tavalyi népszámlálás eredményeit. Mint a Krónika megkeresésére fogalmaztak, a magyarság ilyen mértékű fogyására nem számítottak. Amint arról beszámoltunk, 194 ezerrel csökkent a 2002-es népszámláláshoz képest a magyarok száma. Míg 2002-ben 1 millió 432 ezer, 2011-ben 1 millió 238 ezer magyar élt Romániában az Országos Statisztikai Hivatal (INS) csütörtökön közzétett, nem végleges adatai szerint. Így a jelenleg mintegy 19 milliós Romániában a magyar nemzetiségűek aránya 6,5 százalék. Ez minimális csökkenést jelent a 2002-es 6,6 százalékhoz viszonyítva.
Kelemen: elképzelhető még némi növekedés
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a népszámlálás ideiglenes eredményeivel kapcsolatosan a Krónikának kijelentette, ilyen nagyszámú csökkenésre nem számítottak, a számok mindenkit megleptek. Ennek ellenére úgy véli, többet fognak tudni mondani a végleges adatok birtokában, ezért egyelőre nem szeretne spekulációkba bonyolódni. „Mindannyiunkat meglepett a csökkenés, bár én úgy érzem, hogy vannak olyan települések, olyan régiók, ahol sok hiba csúszott be. Nagyon sok helyen nem jelenik meg a nemzetiség, több ezer ember esetében. Amikor megkapjuk az anyanyelvre vonatkozó adatokat, okosabbak leszünk. Lévén ezek mind ideiglenes számok, elképzelhető még némi növekedés” – mutatott rá a szövetségi elnök.
Kelemen szerint Románia a demográfiai csökkenés szempontjából ugyanazokkal a problémákkal küszködik, mint a térség más országai. Mint mondta, ez annak ellenére valós jelenség, hogy az utóbbi években észlelhető volt valamiféle stabilizálódás. Kelemen Hunor ugyanakkor elmondta, meglátása szerint a nagy elvándorlási hullám a forradalom utáni első 15 évben megtörtént, az utóbbi években enyhülés volt tapasztalható ezen a téren. „Nagyon fontos politikai szempontból, hogy az arányainkat megőriztük, én úgy látom, hogy ez a 6,5 százalék Románián belül, illetve az 1 millió 300 ezres szám továbbra is egy életképes közösséget feltételez, jelent” – szögezte le.
Toró T. Tibor bizalmatlan
Bizalmatlan eközben a közzétett számadatokkal szemben Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt megbízott elnöke, hiszen – mint mondja – a romániai népszámlálás körül akkora volt a káosz, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a most ismert adatok megfelelnek a valóságnak. „Ugyanakkor akár manipuláltak a számok, akár nem, a jövőben minden kutató kénytelen lesz ezekkel dolgozni, ellenőrzésre ugyanis nincs lehetőség, ám a népesség változásának trendjei még így is világosak: a fogyás mértéke több mint aggasztó. Persze a többségi nemzet esetében is megfigyelhető a csökkenés, de a drasztikus fogyás az erdélyi magyarság esetében egész régiókat sodor végveszélybe” – fogalmazott lapunk kérdésére a politikus, aki szerint a jelenség fő oka az asszimiláció, amely az interetnikus környezetekben igencsak felgyorsult az utóbbi időben.
A Bánságban és Dél-Erdélyben legalábbis biztosan ez az elsődleges ok – vallja Toró. „Alaposan végig kell gondolnunk, hogyan tudunk segíteni, ellenkező esetben a nemzethatár hamarosan beljebb költözik, területe zsugorodik, nemcsak földrajzi, hanem szellemi értelemben is” – fogalmazott a megbízott pártelnök. Úgy látja, az erdélyi magyar közéleti szereplőknek egységes stratégiát kellene kidolgozniuk, amelyben a szórványvidékek támogatására minden eddiginél nagyobb figyelmet kellene fordítani. „Ez az ügy megérne egy fegyverletételt” – véli. Hozzátette: természetesen a „magyar” megyékre is ráfér a támogatás, de ha a nemzethatár átköltözését szeretnénk megállítani, az asszimiláció által leginkább sújtott peremvidékekre kellene az erőforrások jó részét összpontosítani.
Nem kívülről kell megoldást várni
Brutálisnak nevezte a magyarság népességfogyásának mértékét Demeter Szilárd, Tőkés László központi irodájának vezetője. Felidézte: a népszámlálási adatokból kitűnik, hogy az elmúlt húsz év alatt mintegy 400 ezerrel csökkent az erdélyi magyar közösség lélekszáma, és meglátása szerint a hagyományosan magyarok által nagy számban lakott megyékben is hatalmas a fogyás – Maros megyében például húsz év alatt 41-ről 25 százalékra esett a magyar lakosság számaránya. A szórványmegyék, vagyis Dél-Erdély és Máramaros tulajdonképpen „bedőltek”.
Mindehhez hozzáadódik, hogy kutatások szerint az erdélyi magyarok mintegy 80 százaléka véli úgy, hogy az országban rosszul mennek a dolgok, a közösség fele pedig nem Erdélyben képzeli el gyermekei, unokái jövőjét. Az okok között Demeter Szilárd elsősorban azt látja szembetűnőnek, hogy hiányzik az az élhető jövőkép, amelyet a politikum, a civil és az akadémiai szféra, illetve az erdélyi magyar közszereplőknek közösen kellene megteremteniük.
„Civilként is rengeteg mindent tehetünk” – jelentette ki, szerinte ugyanis az egyik fő gond, hogy a felelősséget hajlamosak vagyunk áttolni az érdekképviseletre, a megoldásokat pedig Bukarestből várni. Arra volna szükség, hogy a társadalmi kohéziót újrateremtsük. Az önkormányzatok részéről jó lépés volna a regionális gazdaságpolitikák bevezetése – közbeszerzéseknél például a helyieket előnyben részesíthetnék –, a kaláka hagyományának felelevenítése, illetve alternatív támogatáspolitikák kidolgozása.
Szász: vissza kell fordulni a közösséghez
„Attól tartok, hogy az utolsó utáni pillanatban vagyunk, ami a fogyási folyamat megállítását vagy esetleges visszafordítását illeti” – fejtette ki a Krónika megkeresésére Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke. Mint kifejtette, a mostani, illetve a 2002-es, az 1992-es és az 1977-es cenzusok adataira alapozott számításai szerint az elmúlt évtizedekben mintegy félmillió fővel lett szegényebb az erdélyi magyar közösség, ami az 1977-es lélekszám 35 százalékát teszi ki. Ez a veszteség óriási, és a politikus szerint, ha nem lassul a folyamat, a romániai magyarság száma egy olyan kritikus érték alá esik, ahonnan már nincs visszaút.
„Vagy sikerül egy katarzisszerű eseménnyel kapaszkodót nyújtani a közösségnek, vagy a mostani válság még jobban elmélyül” – véli Szász Jenő, aki elsősorban az autonómiák kivívását – a Székelyföldön a területi, másutt pedig a kulturális, illetve személyi elvű önrendelkezést – tekinti ilyen katarzisnak. Az MPP-elnök ugyanakkor kijelentette: szerinte az erdélyi magyar közösséget a kommunizmus kollektivizálási politikájának, illetve az 1990 utáni korszakban tapasztalható elvándorlásnak betudhatóan nagyobb veszteségek érték, mint a világháborúkban. Megoldásként az önmagunkkal való szembenézést javasolja, illetve a keresztény és közösségi értékekhez való visszatérést – mint mondja ugyanis, reményt csak a Szentlélek munkája jelenthet, vagyis az, ha az ego után végre visszafordulunk Isten, a szomszéd, a társ és a közösség felé – véli a politikus.
A csökkenés hátrányai
Jelentős mértékben módosulhat a Romániának járó európai uniós támogatások összege, az ország EU-n belüli súlya és akár a román törvényhozás összetétele is a tavalyi népszámlálás most nyilvánosságra került előzetes adatai nyomán. A 2,6 millió fős csökkenés nyomán jelentős uniós péntektől eshet el az ország, ezek aránya még nem ismert. Öröm ugyanakkor az ürömben, hogy 2020-ig még a 2002-es népszámlálás adatai alapján kiszámított összegre számíthat, a csökkenés csak azt követően kezdődő költségvetési időszaktól érvényes. Románia jelenleg – népessége nyomán – 14 szavazattal rendelkezik az EU Tanácsában (Németország és Franciaország szavazatszáma 29, a spanyoloké és a lengyeleké 27). Ez a rendszer 2014-től módosul a Lisszaboni szerződés alapján – amelynek értelmében akkortól már nem teljes konszenzus, hanem 55 százalékos minősített többség szükséges majd az Uniót érintő fontos döntések meghozatalához –, de a 2017-ig tartó átmeneti időszakban még nem lesz jelentős módosulás.
Ekkortól azonban ismét átszámolják a szavazati arányokat, és Románia esetében már a 2011-es népszámlálás adatait veszik figyelembe, ami várhatóan az országnak járó szavazatszámok csökkenését vonja majd maga után. Csökken az európai parlamenti képviselők száma is, a jelenlegi 35 helyett várhatóan 31-32 honatyát küldhet Románia az uniós törvényhozásba. De a több mint két és félmillió fős csökkenés nem csupán az uniós parlamentet érinti. Mivel a hatályos szabályozás szerint a román törvényhozásban egy képviselő 70 ezer, egy szenátor pedig 160 ezer polgárt képvisel, az eredmények nyomán itt is csökkentésre lenne szükség. Jelenleg 332 képviselő, illetve 137 szenátor ül a bukaresti törvényhozásban, ugyanakkor – ha fenntartjuk a jelenlegi képviseleti elvet – akkor a Ziare.com számításai szerint a képviselők létszámának 272, a szenátoroké pedig 119 főre kellene csökkennie. Robereta Anastase, a képviselőház elnöke ugyanakkor még csütörtökön úgy nyilatkozott: a Demokrata-Liberális Párt továbbra is 300 fős, egykamarás parlamentet szeretne, ezért ennek fényében kíván a választókerületek átrajzolásáról tárgyalni.
A szakember szerint a szórványban van nagyobb gond
„A Székelyföldön és a Partium északi részén viszonylag kedvezőek magyar szempontból a 2011-es romániai népszámlálás most nyilvánosságra hozott adatai, Közép- és Dél-Erdélyben ugyanakkor kedvezőtlenek” – fejtette ki az MTI megkeresésére Kapitány Balázs, a magyar Központi Statisztikai Hivatal (KSH) Népességtudományi Kutatóintézetének tudományos titkára. Mint részletezte, összehasonlítva a 2002-es népszámlálási adatokat a 2011-es eredményekkel, Hargita és Kovászna megyében a magyarok számaránya stabil, miközben a románok száma jelentősen csökkent, a magukat cigány nemzetiségűnek vallók száma enyhén nőtt.
Az Észak-Partiumban Bihar, Szatmár és Szilágy megyékről is elmondható, hogy „nincs gond” a romániai magyarság szempontjából. Összességében a magyarság aránya minimálisan csökkent ebben a régióban, miközben a románságé jelentős csökkenést mutat, a cigányoké pedig jelentősen nőtt. A székelyföldi megyékben a cigányok többsége nemcsak magyar anyanyelvűnek, hanem magyar nemzetiségűnek is vallotta magát, míg az Észak-Partiumban a magyar nyelvű cigányság nagyrészt magyar anyanyelvűnek, de cigány nemzetiségűnek tartja magát – tette hozzá a demográfus, emlékeztetve arra, hogy ebben a két régióban él az erdélyi magyarok nagyjából fele. Egészen más képet mutat Közép- és Dél-Erdély, ahol kedvezőtlenek vagy nagyon kedvezőtlenek az adatok. Közép-Erdélyben, Maros, Kolozs és Fehér megye többségében románok lakta városaiban, településein általában gyors az asszimiláció.
Ez tapasztalható Kolozsváron is, annak ellenére, hogy a város magyar kulturális és oktatási központnak számít. Dél-Erdélyben még rosszabb a helyzet. Ott a városokban a két népszámlálás között eltelt kilenc év alatt jelentős mértékben, 30-35 százalékkal is csökkent a magyarok száma. Kapitány Balázs felhívta a figyelmet arra: egész Dél-Erdélyre jellemző, hogy magyar szempontból „nincs utánpótlás” a vegyes, magyar–román házasságok nagy aránya miatt. Emellett az elvándorlás is jelentős ebből a régióból.
Krónika (Kolozsvár)
2012. február 18.
Figyeljünk a szórványra!
Nem csak a politikusok, hanem az újságírók feladata is odafigyelni a szórványra. A Szórványtengely-mozgalomhoz tartozó újságírók Kolozsváron találkoztak csütörtökön. A beszélgetésen beszámolókra és a Fehér Holló sorozatban megjelent legújabb kötet bemutatására is sor került.
Kérdő útján, ez a címe annak a kötetnek, amely Ambrus Attila és Ambrus Melinda írásait tartalmazza. A Brassói Magyar Lapok szerkesztője évek óta járja a szórványt és megpróbálja feltárni a szórványban élő magyarok problémáit. A Zsil völgyében például tapasztalta, hogy oda alig jut el a magyar sajtó és amennyiben jelen van, akkor sem az ottani magyarság sajátos gondjairól szól.
Ambrus Attila, a Brassói Lapok szerkesztője: „Nagyon fontos az, hogy a Zsil völgyiek például tudjanak arról, hogy hogyan élnek a Barcasági magyarok. A Barcasági magyarok tudjanak arról, hogy hogyan élnek a történelmi Máramarosban a magyarok és főleg halljanak azokról a sikertörténetekről, amelyek azt bizonyítják, hogy a szórvány nem egy eleve halálra ítélt közösség, sokkal inkább egy olyan közeg, ahol az értékmegőrzés mellett az értékteremtésre is lehetőség van.”
A szórványmagyarságnak szüksége van segítségre, erre hívta fel a figyelmet Bodolai Gyöngyi, a Népújság szerkesztője.
Bodolai Gyöngyi a Szórványtengely-mozgalom szerzője, és a Népújság újságírója: „Időnként ilyen divatszerűen feldobódik itt-ott a kérdés és utána mély csend lesz és ők maradnak a maguk problémáikkal. Sajnos sohasem született egy egész Erdélyt átfogó konkrét stratégia hogy hol, milyen pontokon és mit kellene és mit lehet még tenni annak érdekében, hogy a meglévő kicsi közösségek azok megőrizzék az identitásukat.”
A szórványban élőknek sokkal nagyobb az igényük arra, hogy kulturális tevékenységeken vegyenek részt. Az újságírók azt tapasztalták, hogy többen mennek el pl. egy könyvbemutatóra a szórványban, mint a nagyobb magyar közösségekben. Vannak olyan régiók, ahol a magyar iskola, vagy magyar politikai szerveződés hiányában már csak az egyház maradt az utolsó megtartó erő.
Ötvös József református lelkész: „Viszont nagyon nagy gond, hogy most már eljutott az egyház is oda, hogy szervezés és anyagi segítség nélkül nem lehet már megoldani. Az egyház még megpróbál szórványhelyzetekben talpon maradni ott, ahol már iskola sincs.”
A Szórványtengely találkozóján arról is szó esett, hogy a sajtónak fel kell fedeznie, hogy a mintegy 800 ezer tömbben élő magyar mellett van még egy ugyanekkora magyar közösség, amelynek mindennapjairól kötelessége tudósítani, akkor is ha ez nem mindig könnyű feladat.
Székely Blanka
Erdély Tv
Erdély.ma
2012. március 8.
Önálló magyar oktatás vagy vegyes iskolák?
Betekintés a szatmári kisebbségi oktatás rendszerébe
A megye lakosságának nemzetiségi arányához képest az oktatási rendszer magyar tagozatain jóval kevesebben képviseljük magunkat. A lakosság közel negyven százalékát kitevő magyar közösség köreiből jelenleg 3681 gyerek vesz részt anyanyelvi óvodai nevelésben (27%), 5001 tanul gyermek az elemi osztályok magyar osztályaiban (33%), 4457 gyerek részesül gimnáziumi oktatásban (31%), és a diákoknak mindössze a 22%-a – 3358 diák – a középiskolai, illetve a szakiskolai oktatásban. A magasabb osztályok felé haladva az adatsorból világosan kitűnik a lemorzsolódás.
Az elemi osztályokból a gyerekek tíz százaléka kénytelen a rendszerből adódó nehézségek miatt román tannyelvű gimnáziumi osztályokba átiratkozni, középiskolai szintre jutva pedig már harminc százalék az átiratkozottak aránya. Ezekről az anomáliákról kérdeztük a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelőjét, Csapó-Ilyés Attila-Csabát, aki múlt év szeptemberétől tölti be ezt a tisztséget.
Sikerült-e átlátnia a megye oktatásának kisebbségi vonatkozásait az eltelt fél évben?
– Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy egy energikus csapat alakult az ősz folyamán. Az új tanügyi törvény szerint egy adott nemzetiséghez tartozó tanfelügyelők az adott kisebbség számarányának megfelelő arányban kell helyet kapjanak a tanfelügyelőségen. Ez Szatmár megyében hét tanfelügyelői helyet jelentene a magyar közösség számára, de csak öt és fél helyet kaptunk. Az eddigiekhez képest ugyanakkor ezt is előrelépésként kell értékeljük. A tanítónőkért, óvónőkért, a decentralizálásért, a kémia tantárgyért, a magyar nyelvért, az idegennyelv-oktatásért felelős tanfelügyelők magyar nemzetiségűek. – Hogyan alakul a magyar gyerekek létszáma a magyarság megyei számarányához viszonyítva? – Ez az arány eléggé rossz. A napokban készült el a 2012/2013-as évre szóló beiskolázási terv, és ennek során arra törekedtünk, hogy minél több településen legyen magyar nyelvű oktatás a megyében. Ez kemény lobbiharccal, érdekegyeztetéssel járt. Szatmárnémetiben nemcsak hogy sikerült megtartani az eddigi magyar tannyelvű osztályokat, hanem még bővültek is. A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban és a Református Gimnáziumban egy-egy előkészítő és egy-egy első osztály indul ősztől, két iskolához pedig hozzácsatoltunk két magyar óvodát. A megyében Domahidán indítunk ősztől magyar nyelvű óvodát, mert bár a lakosság nagy része magyar, eddig csak román nyelvű óvoda volt a településen. Ez nem azt jelenti, hogy a jövőben automatikusan magyar tannyelvű első osztály is fog itt indulni – holott lenne rá igény –, hiszen elég alacsony a gyereklétszám, Kismajtényban, a községközpontban pedig már amúgy is működik magyar nyelvű elemi iskola, és a két település között iskolabusz üzemel. Így az elemi iskola indítása itt még kérdéses marad. Tasnádon egy textilszakosztályt indítunk a meglévő elméleti osztály mellé, Nagykárolyban újabb mezőgazdasági osztályt, így ott kellő magyar nyelvű oktatás lesz ősztől, Sárközújlakon pedig szintén egy mezőgazdasági osztályt tervezünk. A szatmárnémeti Művészeti Líceumban egy formatervezői-műépítészi szak indul az eddigiek mellé. A szakoktatás ilyen mértékű bővülését nagy eredménynek tartja a szakma, annál is inkább, mert a gyereklétszám csökkenni fog ősztől a tanügyi reform ismert rendelkezései folytán. Én ugyanakkor a szakoktatás sokszínűségének fontosságát hangsúlyoznám, hisz épp ez az a terület, ahol a magyar gyerekek jelentős része kénytelen elhagyni a magyar tagozatot, amennyiben nincs az elképzeléseinek megfelelő szakosztály magyar nyelven.
– Ezekben a napokban folyik a gyerekek összeírása az előkészítő, illetve az első osztályokba. Szatmár megyében mintegy 2100 gyerek kezdi meg ősztől az elemit. Van-e elegendő pedagógus a megyében? – Az köztudott, hogy nagyon sok óvodáskorú gyerek az óvodából átkerül az iskola előkészítő osztályába. Így gyakorlatilag nagyon sok óvónő állás nélkül maradna, viszont Szatmár megyében szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis az itteni nevelők kettős – óvónő-tanítónő – képesítésűek, ezért minden további nélkül követhetik a gyerekeket az előkészítő osztályba is. Azok az óvónők, akik tanítónőként nem szerezhettek gyakorlati tapasztalatot, a nyár folyamán tanfolyamon fognak részt venni. Ezzel sikerül megoldani a tanítónők hiányát.
– Keveset hallottunk mostanáig a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelői tisztségről. Olyannyira, hogy joggal merül fel a gyanú: talán be sem volt töltve. Mindez azért is furcsa erdélyi kisebbségi viszonyok között, mert a románosítási politika épp az oktatási rendszerben fejti ki legnagyobb hatását, amelyből az következne, hogy etnikai feszültségekkel terhes az oktatási rendszer. Ehhez képest mintha nemzetiségi vonatkozásban itt minden idilli lenne, látványos etnikai alapú érdekkonfliktusokról nem lehet hallani. Mi a dolga tulajdonképpen a kisebbségekért felelős tanfelügyelőnek?
– Korábban is be volt töltve, azonban aki betöltötte, az visszalépett és elfoglalta újra katedráját. Ami a tisztséggel járó feladatkört illeti, a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelő a kisebbségi oktatást felügyeli és szervezi. Szatmár megyében a magyar mellett a német és az ukrán nyelvű oktatás felügyelete tartozik a hatáskörébe. Kisebbségként számolni kell továbbá a roma közösséggel is, nekik azonban saját tanfelügyelőjük van. Ukrán nyelvű oktatás a megyében egyetlen településen, Mikolán van, ide ugyanis sok ukrán család települt be Máramarosról még a kommunizmus idején. Óvoda és elemi iskola működik ukrán nyelven, a gimnáziumi tagozaton viszont fakultatív az ukrán közösség nyelve. Ami a német nyelvű oktatást illeti, rögtön a szatmárnémeti Johann Ettinger Német Líceum érdemel említést, amelyben a középiskolai osztályok mellett elemi és gimnáziumi tagozat is található. Szatmárnémetiben, a magyar tannyelvű Hám János Római Katolikus Iskolaközpontban ugyanakkor német nyelvű óvodai csoport is működik.
– Mekkora a befolyása a kisebbségi oktatásra? Hogy érthetőbb legyek: itt vannak Szatmáron a vegyes tannyelvű általános iskolák, amelyek a multikulturalitás jegyében kettős – román–magyar – elnevezést kaptak, és olyan fából vaskarika nevet viselnek, mint a Bălcescu–Petőfi, vagy Ady–Coşbuc. De nem csak nevükben multikulturálisak, hanem tartalmukat tekintve is. Ha egy magyar gyerek bemegy egy ilyen iskolába, már a folyosón egy számára idegen kultúra szellemisége – a román – fogadja, miközben egy Ady-, vagy egy József Attila-portré, ha létezik egyáltalán, az intézményben gondosan el van rejtve. A gyerek a sajátja helyett egy idegen kulturális közegben teljesen elveszíti nemzeti azonosságtudatát. Ezek a vegyes tannyelvű iskolák a nemzetellenes politika valóságos trójai falovai az oktatási rendszerben. Van-e önnek akkora befolyása a kisebbségi oktatásra nézve, hogy ezek, a janicsárokat nevelő, vegyes tannyelvű iskolák egyszer s mindenkorra eltűnjenek Szatmárról?
– Az új tanügyi törvény lehetővé teszi, hogy a vegyes intézményekből az egyes tagozatok kiváljanak, illetve jogi személyiséget szerezve önálló intézményként működjenek. Erről az iskolai tanácsok dönthetnek, az intézményneveket pedig névadó bizottság bírálja el. Nagyon kényes kérdés ez, és nem is a többnevű intézmények esetében, hanem azokban, amelyek vegyes tannyelvűek ugyan, de mégis Mircea Eliadéről vagy Vasile Lucaciuról vannak elnevezve. Nos, ennek megváltoztatásához nekem nincs elegendő hatásköröm, s nem mehetek ki egy intézménybe, hogy a Lucaciu mellé biggyesszék oda Arany János nevét is.
– Nem is erre gondoltam, hanem arra, hogy ön, mint a kérdés ismerője élhet javaslattal, illetve felvetheti a problémát az illetékes fórumokon.
– Az igazgatóinkkal tanácskoztunk ebben a kérdésben, és a névadással kapcsolatos javaslataink eljutottak hozzájuk. Azt, hogy ezek hogyan fognak a gyakorlatban megvalósulni, a jövő dönti el. Azt viszont elmondhatom, hogy egyre több vidéki iskola vesz fel saját nevet.
– Ez a formai része a kérdésnek, de mi a helyzet a tartalmi változásokkal, a vegyes tannyelvű iskolákban a román szellemiségű légkör kizárólagosságával?
– Ha látogatásaink során ilyet tapasztalunk, nyilván szóvá teszszük. Hogy tartalmi változásokról is beszámoljak, Vetés községben például különvált a két tagozat, és mindkettő külön jogi személyiségként működik tovább. Óváriban magyar tannyelvű iskolát hoztunk létre, Vetésben pedig román tannyelvű iskola működik. Decebal faluból a román gyerekeket iskolabuszok hozzák be Vetésbe, a magyar gyerekek pedig ugyancsak iskolabusszal jutnak el Óváriba. Azt kell mondanom, hogy folyamatos ez a küzdelem. Említhetném további példaként a pedagógusok továbbképző tanfolyamait, amelyeket igyekszünk magyar nyelven is megszervezni. Mindennek a megszervezése az egyik feladatom, és a pedagógusaink értékelik is ezeket az erőfeszítéseket. Ha az intézmény vezetése valamilyen gonddal hozzánk fordul, nyilván arra is próbálunk megoldást találni. – Említette Vetés község példáját. Ennek mintájára nem lehetne Szatmárnémetiben is felszámolni a vegyes tannyelvű iskolákat? Kérdezem ezt azért is, mert az önálló magyar iskolarendszer az RMDSZ programjában is szerepel, tehát mindenképpen el kellene végre mozdulni ebbe az irányba. – Van egy ilyen középtávú stratégiai elképzelés, de azt tudni kell, hogy ez nem csak rajtunk, hanem a többségi társadalmon is múlik. Azt azonban elmondhatom, hogy dolgozunk ezen a kérdésen, valamint az iskolák igazgatóit is bevontuk a munkába. Jelenleg felméréseket végzünk, hogy megállapíthassuk, mi lenne a jobb: ha minden iskolában ott lennénk, vagy pedig, ha „bástyásítunk”, azaz, egy-egy kijelölt iskolában indítanánk párhuzamos osztályokat, és a többi iskolából áthoznánk ide a gyerekeket. Mindkét elképzelésnek vannak előnyei és hátrányai is. Ha bástyásítunk, a távolabb lakó szülők vajon a magyar tannyelvű iskolát fogják-e választani, avagy a lakóhelyük közelében lévő románt? Szóval ez egy nehéz kérdés, attól pedig még nem lesz könnyebb megválaszolni, ha tudjuk, hogy hová is szeretnénk kilyukadni.
Bódi Sándor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. március 20.
Román történelem – másként
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román–magyar megbékélésnek.
Elsősorban le kell szögeznünk: a szerzők nem veszik tekintetbe azt, hogy Erdély általános helyzete teljes mértékben különbözött a Moldváétól és a Havasalföldétől, és túlzott mértékben hangoztatják a társadalomszervezési, valamint fejlődésbeli hasonlóságokat, ugyanakkor állandóan minimalizálják Erdélynek a Magyar Királyságba való beilleszkedését, túlhangsúlyozzák az autonómiáját, eltekintenek az Erdélyben meghonosodott etnikai, vallási és művelődésbeli többféleségtől. Azt állítják: „Mindez arra a következtetésre vezet, hogy a magyar korona által folytatott bekebelezési erőfeszítések ellenére Erdély a középkor egész ideje alatt megőrizte egyéniségét: gazdaságilag és a társadalmi struktúrák terén a középbirtokosság dominált, a hadsereg szervezésében is önálló volt, és nem utolsósorban vallási helyzetét tekintve az ortodoxia jelentette az alapot. Erdély politikai alkotóelemeinek és mindenekelőtt a vajdaságnak a megőrzése révén az önrendelkezés tudata hatotta át az államélet egészét.”
Megállapíthatják tehát, hogy „hangsúlyozottan növekedett a vajda önrendelkezési funkciója a magyar korona ellenében”, sőt kijelentik: „A XIII. és a XIV. század fordulóján Borsa Loránd (1288–1293) és Kun László (1294/1295–1315) valódi uralkodókként cselekednek, a feudális magyar királyságtól teljesen szabadon.”
Valamely középkori állam jellegzetességének megállapításakor lényegében nem a lakosság etnikai többsége a meghatározó tényező. Annak ellenére, hogy feltehetőleg a románság volt a legnagyobb létszámú etnikum, viszont ha a vezető elit etnikai eredetét tekintjük megítélési kritériumnak, akkor Erdély nem volt „román állam”, hanem „magyar”. De az etnikai jellemzők (többség, elit) a modern korra jellemző nemzet és nemzetállam kritériumai, s ezért felfogásként használhatatlanok, hamisak a középkor tárgyalásakor. A középkori világ kritériumai: a vallás és a dinasztia. (Különben gyakran előfordult, hogy Magyarország királyai nem voltak magyar származásúak, miként Moldva és Havasalföld egyes uralkodóiról, bojárjairól sem mondható el, hogy tősgyökeres románok lettek volna.)
Ezért le kell mondani a „nemzeti” – politikai, katonai, gazdasági, kulturális, hitbeli, intézményi, sőt nyelvi vagy népköltészeti – argumentumokról, amelyekkel a román történelemírás minduntalan operál „a középkori románok egységének” bizonyítása végett. (Ez érvényes magyar vonatkozásban is.)
Hasonlóképpen az erdélyi vajdaság, később pedig az erdélyi fejedelemség esetében nem megfelelő a „Román Országok” elnevezés használata (sem tulajdonnévként, sem pedig köznévként), mivel a korabeli forrásokban nincs ilyen megnevezés (viszont megtalálható bennük az „Ungrovlahia”, ami sokatmondó).
Kun László (1294/1295–1315)
Persze ugyanígy hamisnak tűnik számunkra a Magyarország elnevezés használata Erdély esetében, nem is annyira a vajdaság, hanem a fejedelemség időszakában (1541, illetve 1571 után) tekintetbe véve azt, hogy János Zsigmond (1540–1551; 1556–1571), akit kiskorában magyar királlyá választottak, 1565-ben lemondott bizonyos partiumi területekről a Habsburgok javára, és elismerte II. Miksa (1564– 1576) bécsi császár fennhatóságát azután, hogy megszegte a váradi szerződést (1538), amely szerint apja, Zápolya János erdélyi vajda (1510–1526), majd magyar király (1526–1540) halála után Habsburg Ferdinándra szállott volna a korona. Habsburg Ferdinánd 1526-tól kezdve magának követelte a magyar trónt, amelyet azelőtt II. Lajos (1516–1526) Jagelló-házból származó uralkodó, Csehország királya birtokolt.
Mi több, 1541-ben Magyarország központi része török tartománnyá vált, az egykori királyság nyugati része a Habsburgok uralma alá került, és egyedül az utóbbiaknak volt joga arra, hogy 1540-ben, Zápolya János halálát követően a magyar királyi címet használják.
Visszatérve a „középkori román egységhez”, vizsgáljuk meg annak (általunk még nem tárgyalt) fő aspektusait.
A „gazdasági egység”
A tankönyvek „a Román Országok gazdasági egységéről” beszélnek, jóllehet közismert, hogy a három középkori állam között érdekellentétek voltak, annak megfelelően, hogy a két hatalmi szféra közül melyikhez tartoztak: a Magyarországéhoz vagy a Lengyelországéhoz; továbbá főleg Moldva és Havasalföld esetében (a XV. és a XVI. század folyamán) meghatározó jelentőségű volt a Portával kialakult gazdasági kapcsolat. A tankönyvek viszont be akarják bizonyítani, hogy a három középkori állam „gazdaságilag kiegészítette egymást, ami jövendőbeli egyesülésükhöz tartós alapul szolgált”. Bizonyítékként emlegetik az egymásnak kölcsönösen megadott kereskedelmi kiváltságokat, „az erdélyi csereközpontok: Brassó, Szeben, Beszterce és Karánsebes által betöltött lényeges szerepet”, ugyanakkor kevés figyelmet fordítanak a három állam által folytatott „külkereskedelemre”, másodrendűnek tekintik a „tranzitkereskedelmet”, ami annak következtében folyt, hogy a középkorban a nagy európai kereskedelmi utak itt haladtak át.
Indokolt az, hogy különleges figyelmet szentelnek Brassónak, de túlzásba esnek, amikor „a Román Országok igazi »közös piacának« nevezik”. Úgyszintén azt állítják, hogy „mind Brassó, mind pedig Szeben esetében a javak cseréjében jelentős szerepet játszott a román elem, anélkül hogy rámutatnának arra, hogy az erdélyi városok túlnyomó többsége német telepesek műve és birtoka volt. Nem sokat foglalkoznak az erdélyi városok autonómiájával sem, éppen csak megemlítik „a szászok Univerzitását”. Egyáltalán nem tűnik ki az, hogy az erdélyi városi civilizáció és az erdélyi gazdaság magasabbrendű volt, mint a moldvai vagy a havasalföldi.
A közigazgatás
Erdély közigazgatási-területi szervezetének másságát „a román önkormányzatoknak a magyar korona centralizálási törekvéseivel szembeni küzdelmével” leplezik. A vármegyével szembeállítják „a román kerületet”, azt állítván hogy azok „hosszú időn át” párhuzamosan léteztek.
Megemlítik „a szász és a székely székeket” is, amelyeket „a kerületek mintájára” szerveztek, és melyeknek az utóbbiakéhoz „hasonló funkcióik” voltak. A Máramarosban, Bánságban, Hátszegben, Fogarasban stb. lévő román nemesi önkormányzatokat részrehajlóan mutatják be, s mindig a valósággal ellentétes módon, mint a Magyar Királyság (később pedig az Erdélyi Fejedelemség) intézményeivel és törvényeivel szembenálló területi szervezeteket, jóllehet a központi hatalom egedélyével működtek, akárcsak a többi közigazgatási egység.
A hadsereg
Katonai tekintetben sem ismerik el Erdély fölényét, annak ellenére, hogy ez a tankönyvek szerzői által közölt számadatokból is kiderülhet: Vlad Ţepeş 30 ezer katonát tudott hadba állítani, Ştefan cel Mare 40 ezret, Hunyadi János viszont „csupán Erdély déli részeiből” 20 ezer katonát állított hadba. Más beszédes példa a tűzfegyverek gyártása és használata. Az erről szóló történelmi források valamint annak alapján, hogy „Szebenben már 1373-tól volt tűzfegyverkészítő”, azt a következtetést vonják le, hogy „a mi harcosaink az elsők között voltak Európában, akik ilyen fegyvert használtak”.
A vallás – szellemi (felekezeti) egység
Kizárólagosnak tekintik az etnikum és a vallás közötti kapcsolatot. Azt állítják, hogy „az Ortodox Egyház jelentős szerepet játszott az igazságszolgáltatásban, a művelődésben, szellemi létünk megvédésében, visszaverte mind a muzulmán pogányság, mind pedig a katolicizmus offenzíváját, amik mögött a Török Birodalom, illetve Magyarország és Lengyelország terjeszkedési törekvései állottak”. A törökökről tudvalevő, hogy vallási téren eléggé türelmesek voltak. A katolicizmus viszont kevésbé volt türelmes (lásd a keresztes hadjáratokat). A hitterjesztés pedig alapvető jellemzője volt mind a magyar királyoknak, mind a katolikus papságnak. A középkorban itt járt külföldi utazóktól fennmaradt számos visszaemlékezésből kitűnik az ortodox papság rendkívül hiányos hittani felkészültsége, a hívek részéről tanúsított közöny a román kereszténység latin hagyományaival szemben, valamint a Magyar Királyság apostoli jellege. Mi több, Moldva és Havasalföld első vajdáiról feltételezhetjük, hogy katolikus vallásúak voltak, vagy ideiglenesen azzá váltak, illetve feltételesen. Gondoljunk a Szörényi Bánságnak a johannita lovag-, illetve szerzetesrend általi kolonizálására 1247-ben, a milcovi katolikus püspökségre a XIII. században, az Asăneşti vajdák tárgyalásaira – ugyancsak a XIII. században – a katolikus vallásra való áttérésről; mindez a pápai levéltárban lévő dokumentumokkal igazolható.
Az egyház szervezetére vonatkozóan számos bizonyítékot hoznak fel, amelyekből kiderül, hogy létezett néhány ortodox püspökség, de ez indokolatlan kijelentésekre ösztönzi a szerzőket. Például arra, hogy az Anonymus sokat vitatott krónikájában említett valamennyi politikai formáció területén ortodox püspökség működött, jóllehet erre vonatkozóan nem rendelkezünk egyetlen történelmi bizonyítékkal sem. Ugyanígy állítják azt is, hogy „ezek helyén jött létre később a XI. században a gyulafehérvári, a XII. században pedig a váradi katolikus püspökség”. Világosan látható az a törekvés, hogy a görög (bizánci) szertartású egyháznak a latin nyelvű szertartásúnál korábbi – még az 1054-es nagy egyházszakadás előtti időszakban való – elterjedésével és jelenlétével is a románoknak a magyarokkal szembeni elsőségét kívánják bizonyítani.
Ugyancsak alaptalanul állítják azt, hogy a XV. század végén Erdélyben ortodox érsekség (mitropolia) létezett, amelynek székhelye Feleken volt. Pedig a meglévő kétségtelen információk szerint az erdélyi ortodoxok irányítása a havasalföldi érsek hatáskörébe tartozott, akinek a székhelye Curtea de Argeşen volt. A konstatinápolyi pátriárka elismerte a havasalföldi érseknek ezt a hatáskörét. Viszont számos erdélyi román s feltehetőleg számos Kárpátokon túli román is katolikus hitre tért, ami nem igazolja teljes mértékben „a románok szellemi egységét”. A szerzők nem ejtenek szót erről, miként azzal sem foglalkoznak, hogy bemutassák a Katolikus Egyház szervezetét, valamint intézményeinek és papjainak szerteágazó tevékenységét Magyarország, illetve Erdély területén. Ezzel szemben az ortodox érsek szerepéről beszélnek, valamint „a román nyomtatványok forgalmáról az egész Kárpát–Dunai-térségben”, megfeledkezve arról, hogy részletezzék: ezek az egyházi szertartáshoz végzéséhez nélkülözhetetlen könyvek ószláv nyelvű nyomtatványok voltak, és hogy csupán protestáns hatásra – s miután „a dâmboviţai Coresi letelepedett Brassóban, a Bolgárszegen” – kezdődött el a román nyelvű könyvnyomtatás (amelyhez szintén cirill betűket használtak). A reformációról sem beszélnek, s így lehetetlenné válik az erdélyi művelődési és vallási kontextus megértése a tanulók számára; a tankönyvek gyakorlatilag tagadják az Erdélyben létrejött szellemi pluralizmust, nem létezőnek tekintik, s így nyilván a diákok sem kaphatnak eligazítást róla.
Arról is hallgatnak, hogy milyen kínkeservesen (és későn, csak a XVII. században) vezették be a román nyelvet az ortodox egyházi használatba, nem is beszélve a latin ábécére való áttérésről; ortodox egyházi elöljáróink (akik valójában görög–levantei vagy szláv származásúak voltak) állandóan utálattal kezelték a latin írásmódot, ami negatívan befolyásolta a közvéleményt és a román társadalmat is, egészen a XIX. század végéig.
(Folytatjuk)
Gabriel Catalan
Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. március 24.
Hátbadöfés
Elegáns lenne azt mondani, hogy egy utolsó huszárvágással búcsúzott a rektori széktől Constantin Copotoiu sebészprofesszor, akit a román oktatók által megválasztott szenátus elnökeként mentenek át (nem elsőként) egy következő mandátumra. Csakhogy nem huszárvágás, hanem egy rektorhoz méltatlan, valótlanságokon alapuló hátbadöfés volt az, amit a magyar oktatókról állított. A mundér “becsületét” azzal az olcsó trükkel akarta megvédeni, hogy a hallgatók tettek panaszt arról, hogy csak magyarul beszéltek velük a tanársegédek, akik az etikai bizottság előtt kell számot adjanak “súlyos vétségükről”. Az érintettek külön-külön, s kilenc egyetemi tanár aláírásával közösen is visszautasították a megalapozatlan vádakat, s figyelmeztettek arra, hogy a rektor által vezetett sebészeti klinikán húsz év alatt egy magyar gyakornokot sem alkalmaztak. A kérdésre, hogy évek óta miért nem szerveznek külön román és magyar csoportokat, sajnos nem kaptunk választ. A harcban megfáradtnak tűnő rektornak azonban még sikerült elérnie, hogy az etikai bizottság írásbeli figyelmeztetésben részesítse Brassai Attila professzort, aki az Európai Parlament elé tárta a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés helyzetét. A magyar oktatók ellen a rendőrséget, sőt a jelek szerint a korrupcióellenes ügyészséget is bevetik, az egynapos magyarországi kiutazás miatt, amikor Schmidt Pál elnöktől kitüntetést vettek át.
Miközben a magyar oktatók kitartanak a kérés mellett, hogy a gyakorlati oktatás magyarul legyen, a csütörtöki közmeghallgatáson volt egyetemi rektorok érveltek azzal az olcsó szlogennel, hogy a magyarul tanuló orvosok nem fognak tudni szót érteni a román betegekkel. Ha jók voltak évekig Moldovában és Máramarosban, sőt a világ minden táján megállták a helyüket, nevetséges ezzel a mondvacsinált műaggodalommal hadakozni. A professzor uraknak jó lenne inkább azzal törődni, hogy a magyar betegekkel a mennyekig dicsért megyei sürgősségi kórházban lassan nem lesz aki az anyanyelvükön beszéljen, ami egyre nagyobb felháborodást vált ki. Ahelyett, hogy azt kifogásolnák, hogy a tanársegéd magyarul is elmagyarázza a leckét, már régen be kellett volna vezetni a magyar nyelv fakultatív oktatását, hogy a román orvosok is tolmács nélkül érthessenek szót magyar betegeikkel, ha nem egy színromán, hanem egy multi(?)kulturális egyetemre jöttek tanulni. S hogy miért az értelmiségiekhez, egyetemi professzorokhoz méltatlan hadakozás? Benedek István professzor szerint a leköszönő vezetőség visszaéléseinek leplezését szolgálja a lejáratási kampány, amellyel a másik felet akarják bemocskolni. S eközben a MOGYE egyre rosszabb hírre tesz szert az európai fórumokon, ahol egy ideje azt a választ adják a külföldi érdeklődőknek, hogy nem érdemes Marosvásárhelyre jönni, mert a kisebbségi jogok betartásával a MOGYE-n nagy gondok vannak.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2012. május 18.
Hírsaláta
FUNKCIÓBAN MARADT NÉHÁNY MAGYAR. Meghagyta tisztségében az új kormány az RMDSZ több államtitkárát, emellett megőrizhették posztjukat más magyar kormányzati tisztségviselők is – járt utána a Hírhatár.
Az oktatási minisztérium honlapja szerint államtitkár maradt Király András, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke, és állítólag az új kormánynak nem is áll szándékában leváltani őt, az idei érettségi megszervezését bízná a magyar szakemberre. Továbbra is a gazdasági minisztérium államtitkára Borbély Károly, illetve államtitkári rangban az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának vezetője maradt Markó Attila. Utóbbi bizonyosan megőrizheti posztját, mert a 2009-es kormányváltáskor is a helyén maradhatott. Az RMDSZ honlapja szerint nem távolították el tisztségéből Szabó Ilonát, a környezetvédelmi tárca erdészeti igazgatóságának helyettes vezetőjét, és a fejlesztési minisztérium tanácsosa maradt Olosz Szabolcs. Nem kellett távoznia Vámos Miklósnak, a vallásügyi államtitkárság jogtanácsosának sem.
A RÉGIÓSÍTÁS ÚJ VESZÉLYE. Komolytalan és veszélyes kezdeményezés az új kormány régióátalakítási terve – vélik a szakértők. Az új kabinet, a Demokrata Liberális Párttal ellentétben, nem óriásmegyéket hozna létre, hanem megtartaná a jelenlegi 41 megyét, és létrehozná az azok fölötti struktúraként működő régiókat. Kialakításuknál azonban mind a kulturális, mind a földrajzi követelményeket figyelmen kívül hagyja. A Victor Ponta vezette kormány Székelyföldet három különböző régióba tagolná: Hargita megyét Moldvához, Maros megyét Szatmárhoz, Máramaroshoz és Besztercéhez, Kovászna megyét pedig Szebenhez és Brassóhoz sorolná. (Erdély Tévé) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. június 5.
Ahol a templomban erdő nő
Margittai Gábor újságíró, irodalomtörténész, egyetemi oktató olyasvalamire vállalkozott az eltelt majd másfél évtizedben, ami nála jóval korosabb és tapasztaltabb tudósoknak is a becsületére vált volna: őszintén és józanul szembenézni mindazzal, amit Trianon jelentett a magyarság számára, higgadt számvetést készíteni mindarról, ami volt, ami maradt, ami van, és ami a jövő számára még megmenthető, mindezt természetesen nem a szobában „duruzsoló” fűtőtestek melegében, mások által jegyzett tudósítások, fényképek és térképek alapján, hanem kitartó, kemény és szívós munkával, saját kezűleg és „szeműleg” elvégezve kinn a terepen, sokszor zord, sokszor fájdalmas, sokszor szívet melengető körülmények között, majd nagyszerű könyvekben összegezni és közzétenni a tapasztalatokat, biztos kézzel irányt mutatva a tekintetben, amit sokan és sokszor, de a leginkább különböző színű ködökben tapogatózva próbálnak, próbálunk megtalálni: hogy miként tudnánk és miként lenne érdemes nekünk, magyaroknak, megmaradni itt, a Kárpát-medencében. Margittai Gábor a Trianoni menyecske című kötete előszavaként közzéteszi a maga Kiáltó Szóját, és ez a Kiáltó Szó, az eredetihez híven, kóskárolyi okossággal, józansággal és higgadtsággal van megírva. Tekintete, értelemszerűen, elsősorban a magyarság peremvidékeit pásztázza, ott, ahol a szórványközösségek – a tömbmagyarság melegét nem, támogatását is csak szűkösen érezvén – az önfeladás határán a végóráikat élik, és ahol a magyar kultúra olyan emlékei enyésznek el méltatlan körülmények között, melyek már az utóbbi fél évszázadban sem képezték kollektív tudatunk részét. „Eltelt kilencven év a Kárpát-medencében, s valószínűleg a felének sem kell eltelnie eztán – írja Margittai Gábor – hogy soha többé ne leljük fel Árpád-kori templomainkat, reneszánsz főúri kastélyainkat, csatatereink emlékműveit, hősi halottainkat, nemrég még eleven tájnyelvi kincseinket, dédszüleink nyomait a hajdani kisvárosokban, Isonzótól kezdve a Délvidéken, Dél-Erdélyen, Máramaroson, a Szepességen át egészen a jelenleg ausztriai Őrvidékig.” “Szentélyeiket – folytatja – amelyekben hajdan imádkoztak, ma idegen nyelven énekelt zsoltárok töltik be. Jó esetben… Mert előfordulhat az is, hogy birkapásztorok vették birtokukba, az oltár előtt trágyadomb magasodik, a magyar szenteket ábrázoló freskókon obszcén vésetek, s a falakról levertek, elloptak mindent, ami pásztori otthonok ékessége lehet.”
Margittai Gábort – mint írja – nem az önigazoló és önsanyargató igazságkeresés vitte el ezekre a tájakra, hanem annak felismerése, hogy „írnunk kell ezekről a vidékekről, mert hamarosan nem lehet. Nem lesz, akit megszólaltassunk, aki utolsó lelkészként, szántóvetőként összefoglalja szétporlott gyülekezete históriáját. (…) S ha ők nem lesznek többé, az elgazosodott temetők, a tető nélküli, szentélyükben fiatal erdőket nevelő istenházák törmelékeiből nehéz lesz kihámozni, kik is éltek egykor e környéken, és milyen nyelven imádkoztak Istenhez. Hogy kik lehettek e határemberek határfalvaiban – kik is voltak a külső magyarok.”
Mert nélkülük – az egyébként is kiszolgáltatott emlékeink, épületeink – puszta „bizonyítékká” sorvadnak, amelyek aztán „pofonegyszerűen hamisíthatók”. Merthogy bizony nem elég, hogy egy traumatikus országvesztést kellett elszenvednünk kilenc évtizeddel ezelőtt, de a beköltözők, a minden történelmi illemszabályra fittyet hányó telepesek „ma már azt is sajátjuknak tekintik, az ő kezük munkájának, az ő történelmük elszakíthatatlan részének, ami soha nem volt az övék.”
Ez ellen pedig minden jóérzésű, józanul gondolkodó magyarnak tennie kell – mondja Margittai Gábor – és nem szobakuruckodással, a realitásoknak fittyet hányó vasárnapi szlogen-irredentizmussal, mert ezek minden másnál hatékonyabban tesznek azért, hogy Trianon következményei „visszafordíthatatlanok és mindent elsöprők legyenek”, hanem a szórványban élő nemzettársainkra való odafigyeléssel, hagyományaink és múltunk sorvadó emlékeinek rehabilitálásával, ápolásával és megőrzésével. S még csak világelsők sem leszünk ezzel, sokkal inkább a sor végén a helyünk, mert a szerző pl. Isonzónál, a mai Szlovénia területén járva kénytelen megállapítani, hogy: „azzal szembesül az ember, hogy magyarok nem vettek részt ebben a világháborúban.” Ugyanis „jóformán nem akad magyar nyelvű felirat, tájékoztató tábla, családnév, amely az Isonzó mentén elveszett sok tízezer honvédet idézné”… S míg a többi nemzet elesett katonáinak az emlékét gondosan ápolják, a gondoskodó magyar kéz nyoma kínosan hiányzik… Sajnos, a példa nem szabályt erősítő kivétel, hanem maga a szabály. Szóval, tennivaló van, lenne bőven – mondja a maga csendes módján Margittai.
Mindez számomra kellemesen meglepő módon egybecseng azzal, amit Margittai Gábor egyik pályatársa, L. Simon László költő és politikus fogalmazott meg Személyes történelem című esszéketötetében, azaz: „A cselekvő igén van itt a hangsúly: tenni valamit, cselekedni, elvégezni a kötelességet, a ránk rótt és önkéntes feladatokat. Mert a hazaszeretetnek a tettekben is meg kell nyilvánulnia, minden – látszólag a haza nagy dolgaitól függetlenül – cselekedetünk mögött búvópatakként kell jelen lennie: mikor kitakarítjuk a lakásunkat, rendesen felöltöztetjük az iskolai ünnepségre induló csemeténket, mikor megmetsszük a szőlőt, felássuk a konyhakertet, részt veszünk a templom kimeszelésében, mikor meglátogatjuk a nagyszüleinket, kimegyünk a temetőbe, virágot teszünk a vázába, mikor részeseivé válunk a szűkebb és tágabb közösségünk ünnepeinek. Aki szereti a hazáját, az nem elmegy, hanem visszajön, nem elvesz, hanem ad, nem egyedül akar boldogulni, hanem hozzá akar tenni valamit, egy kis darabot a közös nyelv, az együtt megélt dolgok emléke és a közös múlt által abroncsként összefogott valósághalmazhoz, a nemzethez, a hazához.”
És mivel mindketten – Margittai és L. Simon is – ahhoz a fiatal nemzedékhez tartoznak, amelynek szándékaitól, mentalitásától és tenni akarásától igen sok függ az elkövetkezendő két évtizedben, minden fölös hevültség, felhő- és ábrándkergetés nélkül egyszerűen azt mondhatom: bizakodás tölti el a lelkem.
(A 2012. június 3-án tartott székelyudvarhelyi közönségtalálkozó felvezetőjeként elhangzott előadás szerkesztett változata.)
Lakatos Mihály
Margittai Gábor (1973, Budapest) egyetemi tanulmányait Szegeden végezte, magyar-filozófia szakos végzettségét az újságírás területén hasznosította. Elsősorban a magyar-magyar kapcsolatokat, a más kultúrákban létező magyar vonatkozásokat, a magyar kultúrához fűződő emlékeket kutatta és kutatja a Kárpát-medencében, Európa más országaiban, Afrikában és Ázsiában. A Magyar Nemzet főmunkatársa. Székelyhon.ro
2012. június 7.
Porlunk, mint a szikla…
Mindössze maroknyi érdeklődő volt jelen Kézdivásárhelyen, a Vigadóban Margittai Gábor budapesti publicista magyar szórványról és kulturális örökségről szóló előadásán. Az Ázsiában, Afrikában, Európában élő, magyar öntudatú néptöredékekkel foglalkozó beszámoló mindenki számára tanulságos volt, hiszen az ő fogyatkozásukban a mi (esetleges) szomorú jövőnk is felsejlik.
Margittai Gábor a tömbmagyarság melegét nem, támogatását is csak szűkösen érző, az önfeladás határán levő, végóráit élő magyar szórványról beszélt. A Trianoni menyecske című könyvében így fogalmaz: „Trianon óta kilencven év telt el a Kárpát-medencében, s valószínűleg felének sem kell eltelnie ahhoz, hogy ezután soha többé ne leljük fel Árpád-kori templomainkat, reneszánsz főúri kastélyainkat, csatatereink emlékműveit, hősi halottainkat, nemrég még eleven tájnyelvi kincseinket, dédszüleink nyomait a hajdani kisvárosokban, Isonzótól Délvidéken, Dél-Erdélyen, Máramaroson, a Szepességen át egészen a jelenleg ausztriai Őrvidékig.”
Szomorú a magyar szórványok helyzete, hiszen szentélyeiket, „ahol hajdan imádkoztak, ma idegen nyelven énekelt zsoltárok töltik be. Jó esetben… Mert előfordulhat az is, hogy birkapásztorok vették birtokukba, az oltár előtt trágyadomb magasodik, a magyar szenteket ábrázoló freskókon obszcén vésetek, s a falakról levertek, elloptak mindent, ami pásztori otthonok ékessége lehet.”
Az asszimiláció vidékenként változik. Délvidéken a stratégia hasonlít a romániai helyzetre, ott ugyanis a kisebbség kulturális örökségét lebontják, beépítik (néha szó szerint is): a magyar sírkövek járdákban, épületalapban végzik. De Dél-Erdélyben, például Magyarigenben is tűnnek el nemesi temetők vagy magyar feliratú harangokat lovasítanak meg. Igaz, Fehérvízen ez nem sikerült, mert villám csapott a tolvajokba, azóta babonásan tisztelik a harangot – idézte fel Margittai.
Felvidéken a magyarság múltjának megsemmisítése más módszerekkel zajlik: a magyar vonatkozású templomokat, kastélyokat felújítják, így bátran beszélhetnek 11. századi Szlovákiáról. Erre példa az ausztriai Burgenland esete is, ahol meghamisítva a történelmet, 12. századi burgenlandi kerámiáról beszélnek, holott Burgenland csak a 20. században született meg. Ez egy szisztematikus, jól kidolgozott folyamat, aminek vesztesei vagyunk – véleményezte az előadó.
A szórvánnyal kapcsolatban fontosnak tartotta megemlíteni történelmi eseményeket is. Például az 1848–1849-es forradalmat másként élték meg Pesten, és másként Dél-Erdélyben. Az Avram Iancu-felkelés folytán mifelénk genocídiumba torkollt a forradalom – például Zalatnánál, a Gyulafehérvárra vezető út mentén, a buszmegálló mögött lemészárolt magyarok nyugszanak tömegsírokban. Mindezek mellett a szerző vetített képekkel kísért beszámolóban beszélt az általa felkeresett, Európán kívüli, magukat magyar eredetűnek valló népcsoportokról is, így a törökországi Antalya tartományban található Macarköyről, amelyet egyes vélekedések szerint egykoron magyar földről elhurcolt rabszolgák alapítottak. Szintén ilyen egzotikum a Núbiában, a mai Egyiptom és Szudán határán élő, magát magyarnak valló, núbiai nyelvű, magyaráb nevű népcsoport is. Mondáik szerint őseik 1517-ben érkeztek Egyiptomba az oszmán-török szultán hódító hadseregével.
Nagy Sz. Attila
Székely Hírmondó. Erdély.ma
2012. július 16.
NAGY KIHÍVÁS
Országvédelem Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között
A semmiből szervezte meg a Honvéd Vezérkar a partiumi, észak-erdélyi és székelyföldi területek védelmét.
Nagy kihívás elé állította a Magyar Honvéd Vezérkart a második bécsi döntés eredményeként visszakapott partiumi, észak-erdélyi és székelyföldi területeknek az ország védelmébe történő betagolása. A katonaföldrajzi szempontból igen változatos országrész katonai megszervezése a korlátozott lehetőségekkel rendelkező Honvédség szervei számára igen
megterhelő szervezőmunkát és anyagi áldozatot jelentett.
A továbbra is feszült viszony miatt a Román Királysággal szembeni határ biztosítása mellett ugyanis fő szempont egy új – sorban a IX. – hadtest felállítása volt. Az új seregtest a katonai közigazgatás megszűnése után, az Erdélyben véglegesen elhelyezett csapattestek működését fogta össze. A katonai szervezés irányítását a Honvéd Vezérkar főnöke megbízásából a Nagy Vilmos gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt álló 1. hadsereg-parancsnokság végezte. Az első lépésben meghatározott területbiztosító feladatokkal a VI., a VII. és a gyorshadtestet, illetve a hadsereg-parancsnokságnak közvetlenül alárendelt 1. és 2. gépkocsizó dandárt bízták meg.
Feladatuk az Erdélybe települő és ott végleg berendezkedő katonai alakulatok és szervek felvonulásának, az erdélyi területeken tevékenykedő Erődleszerelő Parancsnokság és a különböző építő és karbantartó műszaki alakulatok működésének biztosítása volt. A határvédelem megszervezését Nagy Vilmos gyalogsági tábornoknak 1940. október 26-án és 29-én kiadott rendeletei szabályozták.
A passzív határvédelem biztosítása érdekében
a VI. hadtestet (Kolozsvár) a pécsi 4. határvadász-dandárral, a VII. hadtestet (Marosvásárhely) pedig a beregszászi 7., a komáromi 2. és a sátoraljaújhelyi 3. határvadász-dandárral erősítették meg.
Szükség esetén a seregtestek saját – stratégiailag fontos helyeken elhelyezett – alegységeiket is igénybe vehették. A fent említett seregtesteken kívül a közel 1000 km-es határvonal közvetlen védelmében és őrzésében 19, az erdélyi bevonulásban részt vett határvadász-zászlóalj is közreműködött. Új hadtest születik
Az új „erdélyi” csapattestek megalakulásával az 1. hadsereg-parancsnokság és a neki alárendelt seregtestek tevékenysége november végén lezárult, úgyhogy azok visszatérhettek békehelyőrségeikbe. Feladatkörüket a IX. hadtestparancsnokság vette át, mely a Budai Várban alakult meg az I. hadtestparancsnokság támogatásával.
A Stirlig László altábornagy irányítása alatt álló új seregtest november 20-án kezdte meg működését Kolozsvárott. Az új hadrend szerint a hadtest három gyalogdandár-parancsnoksággal (25. – Nagyvárad, 26. – Dés és a 27. – Marosvásárhely), illetve a nekik alárendelt alosztályokkal rendelkezett volna.
A három seregtestből, ember és anyagi korlátok miatt, csupán kettőt sikerült hadrendbe állítani. A dandárok állományát 18 megszüntetett határvadász-zászlóalj átszervezett állománya adta. A dandárok egy-egy gyalogezrede és tüzérosztálya mozgósítás esetén ikreződött.
Az ezredek tényleges állományukat megosztva és tartalékosokkal feltöltve létrehozták a harminccal magasabb hadrendi számú ikerezredüket. A tüzérosztályok hadrendi számukat megtartva két osztályos tüzérezreddé alakultak át.
A dandárok alárendeltségében lévő gyalogezredek egy-egy zászlóalját (nagyváradi 25/I., a kolozsvári 26/I. és a sepsiszentgyörgyi 27/I. zászlóaljat) különleges határvédelmi feladatokkal bízták meg, s ezért magasabb állományon tartották őket. Ezt a lépést elsősorban a Román Királysággal szemben húzódó, sokkal sebezhetőbb dél-nyugati határvonal tette szükségessé.
Annak ellenére, hogy a Román Királysággal való katonai konfliktus veszélye egy időre elhárult, az ország határainak védelme a Honvéd Vezérkar számára továbbra is elsődleges célt jelentett. A védelmi feladatok ellátása elsősorban a véglegesen Erdélybe helyezett határvadász-csapatokra hárult.
1940 végétől tehát a IX. hadtest kiegészítési területén, Váradlestől a Borsai-hágóig hét határvadász-zászlóalj (a 2., 21., 22., 23., 24., 32. és a 33.) és három határvadász portyázó osztály (59., 61., és a 60.) tevékenykedett.
A magas fekvésű, nehéz terepviszonyok között védő zászlóaljakat (21., 32. és 33. hv. zlj.) hegyi felszereléssel látták el és a könnyebb irányíthatóság miatt a 24. határvadász-zászlóaljjal együtt, a Gyergyószentmiklósra települt sátoraljaújhelyi 9. határvadász-dandár parancsnokság (pk. Lánghy Emil gyalogsági tábornok) alárendeltségébe helyezték. A nem hegyi felszerelésű határvadász-zászlóaljakat pedig a Marosvásárhelyen megalakult 69. határvadászezred-parancsnokság alá vonták.
A fent említett alakulatokon kívül ugyanakkor számos hadtest közvetlen tüzér-, műszaki-, híradós-, illetve gyors- és vonatalosztálya, illetve néhány önálló műszaki alosztálya is Erdély területén nyert elhelyezést. A továbbiakban a két Fővezérség-közvetelen csapattesten kívül (101. híradóezred II. zászlóalja és a 105. légvédelmi tüzérosztály) a munkácsi 1. hegyidandár parancsnokság Máramarosra, a magyar Királyi Honvéd Légierő három repülőszázada pedig Szamosfalvára települt. Hadiállapotban A Honvédség alakulatainak erdélyi berendezkedését követő békeidőszak rövid életű volt. A német csapatok Jugoszlávia ellen megindított hadműveletébe 1941. április 12-től a magyar Honvédség is bekapcsolódott. A Délvidéki magyarlakta területek birtokbavételében, az a néhány erdélyi helyőrségű csapattest is részt vállalt, amelyek az 1. lovasdandár alárendeltségében tevékenykedtek. Az erdélyi csapatok feladata főleg folyammegfigyelésben és a csetnik gócpontok felszámolásában merült ki.
A magyar katonai vezetés számára sokkal nagyobb problémát jelentett azonban a német-szovjet viszony várható alakulása, amely további álláspontját is jelentős mértékben befolyásolta. A Románia elleni konfliktus lehetőségét 1941 tavaszán egy, a Szovjetunió elleni támadás eshetősége váltotta fel.
A Szovjetunió elleni katonai részvétel mellett – az eddig elért revíziós eredmények megtartása, illetve újak elérése érdekében – kardoskodó Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar főnöke elképzeléseit a magyar politikai vezetés nem osztotta és ebben a kérdésben óvatosságra intett.
A magyar politika ezen álláspontját a június 26-i kassai és rahói támadás azonban keresztbe húzta. Az események hatására a Kormányzó élt az 1920. évi XVII. tc. 2. paragrafusának 2. bekezdésében biztosított jogával. Ennek megfelelően a felelős kormány és az országgyűlés utólagos hozzájárulását kikérve elrendelte a honvédségnek a határon túl történő harcba vetését és a hadiállapot kimondását.
A Szovjetunióval szemben 1941 júniusában beállt hadiállapot következtében a m. kir. Honvédség keleti hadszíntéren bevetett seregtesteinek kötelékében a hadműveltek két éve alatt számos erdélyi helyőrségű csapattest teljesített szolgálatot.
Így pl. a Gyorshadtest kötelékében a 13. és 14. kerékpáros-zászlóalj, a tragikus sorsú 2. hadsereg kötelékében a 25/2. és a 27/2. könnyű ágyús üteg, a 9. élelmező oszlop, a Megszálló Erők kötelékében pedig a zilahi 55/II. gyalogzászlóalj vett részt a harcokban.
Ez az időszak azonban hátországban maradt csapatok számára sem volt eseménymentes, hiszen a magyar-román határon 1943. november 20-ig a források 74, sok esetben tragikus kimenetelű határincidenst jegyeztek, amelyek a két fél közötti feszült viszonyt bizonyították.
A keleti hadszíntér eseményeiben bekövetkezett fordulat a magyar katonai felsőbb vezetés figyelmét a keleti határrész, illetve az Erdély területén állomásozó erők megerősítésére fordította. A keleti határrész egyik alapvető – nem összefüggő rendszert képező – elemének, az Árpád-vonal erdélyi szakaszának építése már 1940-ben kezdetét vette.
Az Országos Erődítési Parancsnokság kirendeltségének felügyelete alatt hatalmas anyagi és emberáldozatokkal készült vasbeton védelmi rendszert, amely a Keleti Kárpátok hágóit és szorosait volt hivatott lezárni, az 1941 októberétől fokozatosan hadrendbe állított erődszázadok szállták meg.
A 13 erődszázadot, amely a felállító határvadász-zászlóalj hadrendi számát viselte, 1942. október 1-jétől a 9. határvadász-dandárnak rendelték alá és annak a védelmi rendszerébe vonták. A gyengén – általában zsákmányanyaggal felszerelt – erődszázadok mellet Erdély délkelti határszakaszának védelmét, a 27 határőr-zászlóaljból álló Székely Határvédelmi Erők Parancsnoksága egészítette ki.
A régi székely határvédelmi hagyományokat felelevenítő milícia rendszerű szervezet alapjait Kozma István vezérőrnagy felügyelete alatt 1942. március 1-jén fektették le. Parancsnoksága 1943. május 1-jén kezdte meg működését. Az eredeti elképzelés szerint 28 zászlóaljat terveztek felállítani, amelyek személyi állományát idősebb korosztályok képviselték volna.
Békeidőben csak a keretekkel létező alakulatok alosztályait a székely városok, falvak állították volna fel. A honvédek harcképességét meghatározott idejű fegyvergyakorlattal kívánták tökéletesíteni. A zászlóaljak szervezésében és kiképzésében szinte a teljes székelyföldi katonai-, kiegészítő- és leventeparancsnokság részt vállalt.
A zászlóaljak állománya később annyiban módosult, hogy az öreg honvédek mellé a legfiatalabb korosztályokat is beosztották, tehát apa fiával együtt vett részt szülőföldje védelmében. A határőr-zászlóaljakon kívül a Határvédelmi Erők parancsnokságának a 9. határvadász-dandár és a 69. határvadász-ezred is alárendeltségébe lépett.
Hadrendi változások
Az Erdélyben állomásozó seregtestek szervezetében az 1943. október 1-jén életbelépő ún. Szabolcs-hadrend is jelentős változásokat eredményezett. Jelentősebb lépésként a 25. könnyű hadosztályt gyaloghadosztállyá szervezték, míg a jobb vezetés érdekében Székely Határvédelmi Erők keretén belül határvadászcsoport-parancsnokságokat hoztak létre: a 65.-et Gyergyószentmiklóson, a 70.-et Csíkszeredán, a 67.-et Sepsiszentgyörgyön, a 68.-at Székelyudvarhelyen, a 69.-et pedig Marosvásárhelyen. A határvadász-zászlóaljak ütegeit pedig két hegyitüzérosztály-parancsnokság alá vonták. Az 1. tüzérosztály parancsnoksága Csíkszeredán, a 2. osztályé pedig Marosvásárhelyen székelt.
Továbbá a 68. határvadászcsoport-parancsnokságának alárendeltségébe helyezték a Nagybereznáról Sepsiszentgyörgyre irányított 26. határvadász-zászlóaljat és ugyancsak itt felállították a X. hadrendi számmal ellátott utász- és híradó-zászlóaljat. A X. székely vonatosztályt Csíkszeredában szervezték meg. A X. szám a Határvédelmi Erők parancsnoksága átszervezésével tervbe vett új hadtest számát jelentette, ami a hadiesemények miatt nem valósult meg. A folyamatos átszervezések és fejlesztések ellenére az erdélyi határvédelem igen törékenynek bizonyult.
A román határvédelem szempontjából főleg a Székelyföld védelme hagyott kívánnivalót maga után. A „Kosnai nyak” okozta előnytelen védekezési lehetőségek miatt körkörösen védhető zászlóaljtámpontokat alakítottak ki Kézdivásárhely, Barót, Sepsiszentgyörgy, illetve Parajd térségében. A magyar katonai vezetés terve szerint az R (román) határvédelem keretén belül öt határvadász-csoport védett volna, amelyekhez észak-nyugaton a Borgói-hágótól Máramarosig az 1. hegyidandár egységei csatlakoztak. A hadvezetés a Székelyföld védelmében a 27. székely könnyű hadosztály egységeivel is számolt. A nyugati határszak megszállását pedig az ország belterületéről átirányított csapattestekkel oldották volna meg. Ezek a tervek az 1944 tavaszán bekövetkezett katona-politikai események miatt nem valósultak meg.
Két tűz között
Magyarország 1944. március 19-i megszállása, illetve a szovjet csapatoknak, az ország keleti határaihoz való gyors közeledése a magyar hadvezetést tervei megváltoztatására késztette. Az román határvédelem mellett fel kellett készülni az O (orosz) határvédelemre is.
A magyar politikai és katonai vezetés nem számolt azzal, hogy az orosz csapatok szükségesnek tartják majd a Kárpátok erődített vonalának áttörését, ennek ellenére azonban az északkelti határ védelmét megfelelő körültekintéssel kezelték. A megszállást követően életbe lépő mozgósítás a IX. hadtest csapatait is érintette.
Közülük 1944. április elején a 25. gyalog- és a 27. könnyű hadosztály a galíciai hadszíntérre vonult. A délkeleti határvonal védelme így tehát a Székely Határvédelmi Erők 1944. március 22-én mozgósított csapataira hárult. A Keleti Kárpátokba felvonult parancsnokságok és csapattestek 1944 tavaszán-nyarán erődítési munkálatokat, illetve kiképzési gyakorlatokat végeztek, harci tevékenységre azonban nem került sor. Románia 1944. augusztus 23-i átállásával a magyar határok védelme lényegesen átértékelődött.
A két ország között beállt hadiállapot miatt a magyar katonai és politikai vezetés figyelme, a Déli Kárpátok hágóinak lezárása érdekében, Dél-Erdély felé irányult. A dél-erdélyi hadműveletekkel egy időben, a magyar hadvezetés a teljes román-magyar határ lezárását is elhatározta. Ennek megvalósítását a rendelkezésre álló határvadász-csoportokra bízta.
A rendelkezés értelmében az Ojtozi-szorostól a Borgói-hágóig terjedő határszakaszt négy (67., 70., 65., és 69.) határvadász-csoport szállta meg, amelyeket a Határvédelmi Erők parancsnoksága fogott össze, míg a tőlük északra, Felsővisóig védekező határszakaszon két (71. és 72.) határvadász-csoport védett. Utóbbiak fölött a 9. székely határvadász-dandár rendelkezett.
A határvédelemben szerepet vállalt csapatoknak tilos volt a határt átlépniük, azonban román részről sokszor érte őket támadás. Ez azonban elenyészőnek bizonyult azokhoz a harci eseményekhez képest, amelyek a Székelyföld és Erdély hadműveleti területté válása váltott ki.
Berekméri Árpád-Róbert
1974-ben született Gernyeszegen. Középiskolai tanulmányait Marosvásárhelyen, a Bolyai Farkas elméleti líceumban végezte, majd Kolozsvárott, a BBTE-en történelemtanári diplomát szerzett. 2003-tól az Erdélyi Református Egyházkerület Marosvásárhelyi Vidéki Gyűjtőlevéltárának levéltárosa. Főbb érdeklődési területe a Horthy-kor katonatörténete, illetve a helytörténet.
Fontosabb munkái:
Fegyver alatt (A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály tisztikara, 1940-1945). (Under the weaponry. The officer corps of the royal Hungarian 27th secler light division of Marosvásárhely, 1940–1945) Marosvásárhely, Mentor kiadó, 2008. 289 p. és 32 old. képmelléklet. (ISBN: 978-973-599-301-6)
A marosvásárhelyi 27. székely könnyű hadosztály története megalakulásától 1944 szeptemberéig. (The history of the 27th székely light division from its formation to September 1944) = Hadtörténelmi Közlemények. 118 (2005). 1–2. sz. 152–184; Székelyföld. 9 (2005). 11. sz. 77–96, 12. sz. 60–86.
Berekméri Róbert
Transindex.ro
2012. október 26.
Magyarországon kivégzett erdélyi ötvenhatosok (1.)
Ennek a tanulmánynak bevallott célja: a magyar forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján tudatosítani a közvéleménnyel, de a történészszakmával is, hogy 1956-ban az erdélyi magyarság nemcsak idehaza, hanem Magyarországon is óriási véráldozatot hozott.
Nem sokkal azután, hogy a szovjet tankok segítségével hatalomra került, Kádár János első „ténykedései” közé tartozott a forradalom és szabadságharc még szabadlábon lévő, az országban maradt vezetőinek azonnali letartóztatása és gyorsított eljárással történő kivégzése. Közéjük tartozott a Marosvásárhelyen 1912-ben született Dudás József, a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke – aki 1956. október 30-án Függetlenség, 1956. október 31-én Magyar Függetlenség címen önálló lapot adott ki, és aki a legradikálisabb forradalmárok közé tartozott, nem ismerte el a Nagy Imre-kormányt –, valamint Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka. A szovjetek által hozott, letartóztatásra ítéltek névsorában is az ő nevük szerepelt az elsők között!
A tanulmány megírására az is ösztönzött, hogy a budapesti, Andrássy úti, nagy látogatottságnak örvendő, imponálóan berendezett, nemzetközi összehasonlításban is magasan jegyzett Terror Házában az 1956-os kivégzettek névsorából sajnálatosan hiányoznak az erdélyi, romániai magyar mártírok nevei. Az október 20-án Sepsiszentgyörgyön felavatott, Kovács Kázmér építész által tervezett, belső számvetésre késztető emlékpark 774 elítélt nevét tartalmazó kőtábláiról viszont hiányoznak a Magyarországon kivégzett erdélyi származású ötvenhatos forradalmárok!
Az építészeti, művészeti alkotásként is számottevő emlékmű újszerűsége abban áll, hogy a kivégzettek, bebörtönzöttek neve önmagában is sokkolja a nézőt. Akik látták az 1958-ban kivégzett Nagy Imre mártír miniszterelnök és társai 1989. június 18-ai budapesti újratemetését, azok hasonló élménynyel távoznak a sepsiszentgyörgyi 1956-os emlékparkból is. (Az újratemetésen a nevek puszta felsorolása úgy hatott, mintha egetverő robajjal többtonnányi földet szórtak volna az emberi csontokat tartalmazó koporsókra. A jelenlévők tízezrei, a tévéközvetítést néző milliók közül senki nem akadt, akinek a hátán ne futott volna végig a hideg veríték: a kivégzések, a szadista megtorlások szörnyűsége alig tizenkét évvel a második világháború borzalmai után Európa szívében, a nagyvilág szeme láttára megtörténhetett.)
A 774 magyar, román és német bebörtönzött, meghurcolt, kivégzett neve is azt sugallja: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc olyan történelmi nóvum volt az emberiség históriájában, amelynek hatására tízezrek szervezkedtek, hogy megdöntsék, vagy legalább elviselhetővé tegyék a hatalom birtokosai által a legjobbnak kikiáltott „létező szocializmust”. E sorok írója az erdélyi, romániai ’56 kutatójaként reméli, hogy a tanulmány hozzájárul annak tudatosításához: csak egyetemes magyar ötvenhatról beszélhetünk, a megemlékezések rendjén Magyarországon, Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, bárhol a világban csak akkor leszünk méltóak a kivégzettek véráldozatához, ha egyenlő súllyal említjük valamennyiük nevét, egyetlen áldozatról sem feledkezve meg.
Román és magyar elvtársak
A száz éve született Dudás József 1944 őszén erdélyi magyarként, illegális kommunistaként tagja volt a Moszkvába küldött első nem hivatalos fegyverszüneti küldöttségnek, visszatértekor súlyosan megsebesült, 1944. október 10-étől az antifasiszta Magyar Nemzeti Felszabadító Mozgalomban (közismertebb nevén: Magyar Frontban) tevékenykedett, 1956 októberében–novemberében a magyar forradalom egyik legvitatottabb személyisége. Budapesti kivégzésének az ad különleges aktualitást, úgymond „történelmi hátszelet”, hogy a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) bukaresti levéltárában általam nemrég megtalált levéltári dokumentumok alapján az is valószínűsíthető: az említett szovjet „névsor” összeállításában, majd a kivégzésében a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt bosszúja éppen úgy közrejátszott, mint a Rákosi Mátyás vezette Magyar Dolgozók Pártjának, valamint az 1949. október 15-én kivégzett Rajk László (Székelyudvarhely, 1909. március 8. – Budapest, 1949. október 15.) korábbi belügy- és külügyminiszter véres leszámolása. Dudás József túlságosan sokat tudott az RKP, a Kommunisták Magyarországi Pártja belső, úgynevezett piszkos ügyeiről.
A legfelsőbb román pártvezetés 1932 és 1936 közötti romániai magatartásáért, a román titkosrendőrséggel, a Sziguráncával való együttműködéséért kérte Dudás József budapesti letartóztatását. Rákosiék kapva kaptak a „román elvtársak” felkérésén, mert Dudás József tudott a Donáth György-féle „összeesküvésről”, kapcsolatban állt Demény Pállal, Weiszhausz Aladárral, akiket trockistáknak minősítettek. Ugyanakkor Dudást azzal is vádolták, hogy a budapesti amerikai konzulátus tisztviselőivel kétszer is tárgyalt. Ez utóbbit a bukaresti vallatása során be is ismerte! Rajk Lászlóval szemben elkövette azt a meggondolatlan lépést, hogy a budapesti közművek egyik nyilvános gyűlésén – ahol mérnökként dolgozott – félreérthetetlenül Rajk Endrére, a magyar belügyminiszter testvérére célzott, aki a Szálasi-kormány kormánybiztosa volt és most az NSZK-ban szabadon sétál, miközben másokat kivégeztek, elítéltek!
A Rajk-perben – a vádiratot Rákosi Mátyás állította össze, Sztálin hagyta jóvá – ez a vádpont külön fejezetként szerepelt. Rajk Endre 1899-ben született Székelyudvarhelyen, és 1960-ban „ágyban, párnák közt” halt meg az NSZK-ban. A trianoni békeszerződés kettészakította a tizenegy gyermekes családot. Rajk Endre a Hangya Szövetkezet egyik magyarországi vezetője lett. 1924-ben hazalátogatott Székelyudvarhelyre, és az édesapjuk – aki Reichről Rajkra magyarosította a nevét – halála után Lászlót Budapestre vitte, fizette az iskoláztatása, egyetemi tanulmányai költségeit. Rajk Endre a hungarista mozgalom elkötelezett híve lett, Szálasi Ferenc holdudvarába került, az 1944. október 15-ei nyilas puccs után készletgazdálkodási kormánybiztossá nevezték ki.
A két testvér, Endre és László 1935-ben több heves vita után 1945-ig megszakította egymással a kapcsolatot. Rajk Lászlót – aki részt vett a spanyol polgárháborúban, az 1944. október 10-én létrejött Magyar Front egyik vezetője, az ellenállási mozgalom egyik fő szervezője és vezetője volt – a nyilasok ki akarták végezni, ezért Sopronkőhidára, majd Németországba hurcolták, de a bátyja, a nyilas kormánybiztos, amikor a számon kérő szék nevű nyilas bíróság elé állították, 1945. március 23-án, teljes díszegyenruhában jelent meg tanúskodni az öccse mellett. Így Rajk László megmenekült az akasztástól. Bajcsy-Zsilinszky Endrét viszont kivégezték.
A második világháború után a háborús főbűnösökre szakosodott amerikai katonai egység őrizetbe vette Rajk Endre nyilas kormánybiztost. Két éven át a salzburgi internáló tábor foglya volt. Miközben fogolytársainak döntő többsége a különböző népbíróságok elé került, Rajk Endre megúszta a felelősségre vonást minden bizonnyal az 1946. március 20-án belügyminiszterré kinevezett öccse, Rajk László közreműködésének is köszönhetően. Rajk László belügyminiszterként a „fasiszta és reakciós csoportok” üldözése ürügyén létrehozta az ÁVO-t, mintegy 1500 vallásos, nemzeti és demokratikus szellemű intézményt tiltott be, illetve oszlatott fel.
Az ő nevéhez kapcsolódnak az első magyarországi koncepciós perek. A szóbeszéd szerint 1956. október 6-ai budapesti újratemetésén az egyik közeli munkatársa meg is jegyezte: „milyen szívesen közénk lövetne most”. 1948. augusztus 5-étől 1949. május 20-áig külügyminiszter is volt, Kossuth-érdemrenddel is kitüntették.
A magyar kommunisták körében rendkívül népszerű volt, ez váltotta ki Rákosi Mátyás és köre féltékenységét. Magas rangú KGB-tisztek közreműködésével, Sztálin jóváhagyásával a kémkedést, az „imperialisták bérencével”, Titoval való együttműködést a koncepciós per folyamán, utólag konstruálták. Rajk Lászlót a Horthy-korszak titkosrendőrségével, Dudást a román Sziguráncával való együttműködéssel vádolták.
A CNSAS-nál fellelt levéltári dokumentumok alapján elsősorban azt tisztázom, ami az életének romániai szakaszát illetően a magyarországi tanulmányokban, 1956-os kötetekben – a hiteles források hiányában – nemcsak hézagos, zavaros, hanem ellentmondásos is. A most megtalált dokumentumok azért is különleges jelentőségűek, mert bepillantást nyújtanak az illegális Román Kommunista Párton belüli kíméletlen hatalmi harcokba, a mozgalom fertőjébe, és ahol – a szocialista történetírás állításaival ellentétben – igen gyakori volt a titkosrendőrséggel való együttműködés.
Titkosrendőrök, komisszárok, kvesztorok
Dudás József 1912. szeptember 22-én született Marosvásárhelyen, József és Kovács Róza fia, foglalkozása mérnök, lakhelye Budapest, Tompa utca, 15. szám. Bernát Andor révén 1932-ben került kapcsolatba a kommunista és ifjúsági mozgalommal. 1932-ben tagja lett a KISZ-nek. Brassóban a helyi KISZ-bizottság tagja Bernát Andorral, egy Imre fedőnevű fiatalemberrel, Hegedüs nyomdásszal, Karácsony Máriával, aki később a felesége is volt.
A brassói Schill-gyárban Dudás szervezte be a fiatalokat, közös frontot alakítottak a Szociáldemokrata Párttal és a szász munkásszervezettel. 1932. december 26-án Brassóban utcai tüntetést szerveztek. Először 1932 októbere végén, november elején tartóztatták le. Ion Munteanu komisszár hallgatta ki. Információkat kértek a KISZ-ről, azt ígérték, szabadon engedik. A román kommunista titkosszolgálat rendkívüli gyorsasággal megtalálta, és írásbeli vallomásra bírta mindazokat a titkosrendőröket, komiszszárokat, kvesztorokat, akikkel Dudás romániai életútja során kapcsolatban állt vagy állhatott. Állításuk szerint Dudás már az első letartóztatásakor vállalkozott az ügynöki szerepre. Megígérte, hogy az RKP szervezeteiről is jelent. Előlegként ezer lejt kapott.
Dudás 1933-ban átment Temesvárra, onnan visszajött Brassóba, majd Papp Ilona és Mogyorós Sándor Kolozsvárra hívta, hogy a tartományi KISZ-nél dolgozzon. 1933 áprilisától 1933 szeptemberéig instruktor volt Kolozsváron, megszervezte a helyi KISZ-t. Kiadták a Studentul Revoluţionar és az Ifjúmunkás lapokat. A KISZ felső vezetése részéről Mogyorós Sándorral, a kommunista párt részéről Szenkovits Sándorral tartotta a kapcsolatot. Ion Munteanu komisszárról a Szekuritáté azt is kiderítette, hogy egyben ügynök is volt, aki Dudást ötször-hatszor a lakásán is felkereste, legtöbbször az utcán találkoztak.
A Román Központi Büntetés-végrehajtási Parancsnokság 1954. május 11-ei átiratából kiderül, hogy Dudás Józsefet 1948-tól Budapesten, 1951-től 1954-ig a jilavai börtönben tartották fogva és vallatták. Dudás a jilavai börtönben 1951. május 30-án részben beismerte az ellene felhozott vádakat: „A találkozó során nem mondtam pontos információkat, próbáltam semmit mondani vagy hamis információkat közölni. 1933-ban még átadtam neki (Munteanu komisszárnak – T. Z.) egy brosúrát és egy kiáltványt, de a tartalmukra nem emlékszem.
A párt kiadványai voltak. 1933 áprilisától próbáltam meggyőzni őt (Munteanut – T. Z.), hogy nincs megfelelő kapcsolatom a párt és a KISZ-vezetőségével, hogy csak a Munkás-Paraszt Blokk körül ügyködöm, a KISZ-szel csupán felszínes viszonyban vagyok. Munteanu mindig azzal vádolt, hogy nem vagyok őszinte.” Dudást Marosvásárhelyen is letartóztatták, de a brassói Sziguránca igazolta, hogy ügynökük, és ezért szabadon engedték. 1933 szeptemberétől Dudás újra Temesváron tevékenykedik, Szenkovits Sándor és Mogyorós Sándor küldte oda, hogy Encsel Mór, valamint a párt és a KISZ helyi vezetőinek letartóztatása után újraszervezze a KISZ-t. Novemberben megérkezett az RKP KB részéről Wurmbrandt, akit Dudás ideges emberként jellemzett, s aki szerinte nem tudott helytállni. A további kutatásnak kell tisztáznia, hogy ugyanarról a Wurmbrandtról van-e szó, aki a román kommunista börtönökben megszervezte a föld alatti egyházat, s akinek szabadon bocsátásáért Nyugaton gyűjtéseket szerveztek, tízezer dollárt fizettek érte! Kiszabadulása és Nyugatra való menekülése után könyvek sorában elsőként számolt be a román kommunista börtönökben, megsemmisítő munkatáborokban uralkodó iszonyatos állapotokról, megtorlásokról, gyilkosságokról.
Dudás József 1933 decemberében Temesváron az ipari üzemekben általános sztrájkot szervezett, amelyik 1934. január 15-éig tartott. Temesváron 1934. február 16-án letartóztatták. Marius Râmneanu rendőrfőnök és Ovidiu Gritta kvesztor nyolc napon át vallatta. Dudás tagadta, hogy egy illegális szervezet tagja. Gritta azt mondta: ha részletes beismerő vallomást tesz, nem állítják hadbíróság elé. Dudás nem vallott sem az aradi, sem a resicai, lupényi, petrozsényi, vajdahunyadi, zsombolyai, lippai, pécskai pártkapcsolatairól. Öt napon át láncokban tartották.
A hadbíróság börtönében éhségsztrájkba kezdett, amely kilenc napon át tartott. Ezzel csomagot, újságokat kapott, engedélyt a beszélőre. A hadbíróság előtt Wurmbrandtot elítélte azokért a kijelentésekért, amelyeket a párt és a Szovjetunió ellen tett, nem árulónak, hanem provokátornak nevezte. Dudás beismerte, hogy kommunista, a gazdasági világválság a kapitalizmus ellentmondásai miatt kezdődött, szociális forradalomra van szükség.
Méltatta a Szovjetunió fejlődését, majd arról beszélt, hogy Romániában földreformra van szükség, Erdélyben „a kisebbségeket minden jog nélkül kizsákmányolják”. A tárgyalás harminc napig tartott. Szembesítették Wurmbrandttal, aki a tárgyalás során is „fenntartotta a párttal kapcsolatos hazugságait”. „Nem hagytam Wurmbrandtot, lelepleztem mint a Sziguránca ügynökét” – vallotta Dudás József, aki a fő tárgyaláson nyolc órán át beszélt. Dudást nyolc év börtönbüntetésre ítélte a temesvári hadbíróság, és akkora pénzbüntetésre, amely egy évvel ért fel.
A craiovai börtönben raboskodott, Ana Pauker pere idején döntötte el, hogy nem teljesíti a Marius Râmneanunak és Ovidiu Grittának Temesváron megfogalmazott korábbi ígéretét, miszerint leleplezi a legfelsőbb kommunista pártvezetést: „A börtönben Ana Pauker felajánlotta, hogy megkereszteli a fiamat.” Büntetését öt évre csökkentették. Doftanán együtt raboskodott Gheorghe Gheorghiu-Dejzsel, a későbbi román pártvezetés prominens tagjaival. Bár jó kapcsolatban állt Ana Paukerrel, a per kapcsán a párt is elítélte, kizárták, de Doftanán együtt maradhatott az ott raboskodó kommunistákkal. Mogyorós Sándor tartotta vele a kapcsolatot.
1937 végén a legfelső pártvezetés megparancsolta, hogy Dudás hagyja el az illegalisták celláját, költözzön át a köztörvényesek közé, és győzze meg őket a kommunista párt fontosságáról. Gheorghiu Dej tanácsára a börtönben alabástrom műhelyt hozott létre, majd lefizette Săvinescu börtönigazgatót, erre Gheorghiu Dej korrupcióval vádolta a doftanai börtön parancsnokát. Gheorghiu Dej megígérte, hogy figyelembe veszik Dudás meggyőző munkáját a köztörvényesek körében, hogy a börtönévek alatt kitartott a kommunisták közössége mellett. Dudás József 1939-ben szabadult a doftanai börtönből. Vallomása pontosan jelzi: mennyi szenny, mocsok tapadt az „illegális kommunista mozgalomhoz”, a pillanatnyi hatalmi harcok „állásától” függött ki maradhatott a kommunista párt tagja, kit zártak ki.
Dudás József olyan sokat tudott minderről, hogy már-már törvényszerű volt az időközben hatalomra került román pártvezetés azon törekvése, hogy őt fizikailag is megsemmisítsék. A börtönben ismerte meg későbbi élettársát, a szatmárnémeti Pancea Máriát, aki a férje után viselte a Pancea vezetéknevet. (Dudás József egyetlen unokája, Szakács-Pancea Margit jelenleg Magyarországon él, gyakran váltunk e-maileket.)
Az ellenzék likvidálásának janicsármunkája
A második bécsi döntés után (1940. augusztus 30.) Dudás József Sepsiszentgyörgyön telepedett le. 1951. május 30-ai vallomása szerint azért telepedett át az akkori Magyarországra, hogy folytathassa műegyetemi tanulmányait, Romániában nem érezte biztonságban magát. 1940-ben és 1941-ben technikus a Magyar Acélműveknél, 1941-ben és 1942-ben a Szalay-gyárnál technikai tisztviselő, 1942 és 1946 szeptembere között mérnök a Magyar Fogaskerék gyárnál. 1945 elején főmérnöknek, 1945 júniusában gyárigazgatónak nevezték ki. 1944 októberétől a Magyar Front tagja, majd belépett a Nemzeti Frontba, az általa alakított szervezettel részt vett „Magyarország felszabadításában”.
1946-ban szabadságérdemrenddel tüntették ki, Budapest képviselőjeként beválasztották az Országgyűlésbe. Végül nem került be az Országgyűlésbe, pótképviselő lett. A magyar kommunista hatóságok 1946-ban azért vallatták, mert Horthy Miklós kormányzó megbízásából tagja volt a Moszkvába küldött első fegyverszüneti küldöttségnek, a Szovjetunióval szemben nem volt elvszerű a magatartása. A román kommunista hatóságok az 1932 és 1939 közötti romániai „viselt dolgai” miatt kerestették a magyar titkosrendőrséggel.
Az 1948. évi letartóztatás különös fintora, hogy Dudás Józsefet állandóan összetévesztették az ugyancsak marosvásárhelyi, szintén illegalista Szabados Lajossal, akit az ÁVH 1951 áprilisában tartóztatott le, majd adott át a román hatóságoknak. (Külön tanulmány témája: bármilyen volt a viszony Magyarország és Románia között, bármilyen ellentétek feszültek a két ország között, a kommunista titkosrendőrségek olyan „harmóniában” végezték a belső ellenzék likvidálásának janicsármunkáját, amire a történelemben alig van példa! Szadista kéjjel adták egymásnak a kegyvesztett egykori kommunistákat, a regnáló hatalommal szemben bármilyen bírálatot megfogalmazó ellenzékieket!
A Dudás-dokumentumok tanulmányozása során döbbentem rá: 1982. október 30-án axiómaszerű igazságot fogalmazott meg a nálam házkutatást vezető szekus tiszt. Szó szerint ezt mondta: nehogy olyan ábrándokat kergessen, hogy átszökik a román–magyar határon! „Magyar kollégáink és barátaink ugyanúgy járnak majd el, mint mi!”) Dudás Józsefet – miután átadták a román kommunista titkosrendőrségnek, a Szekuritáténak – azzal vádolta az ügyészség, hogy 1932 nyarától 1933 áprilisáig jelentett, és ezért összesen 5000 lejt kapott. (A mai pénzügyi ismereteink alapján csak akkor mérhetjük fel ennek az összegnek a nagyságát, ha megjegyezzük: az említett időszakban egy kiló hús ára egy lej volt!)
Dudást a román titkosrendőrség 1954-ben visszaadta Magyarországnak. A magyarországi és a romániai börtönökben végigjárt kálváriastációktól nyílegyenes út vezetett a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány 1956. október végi létrehozásáig, a Dudás-csoport radikalizálódásáig, majd a forradalom vérbe fojtása után a tőrbe csalásához, kivégzéséhez. Dudás József a Magyarországon kivégzett nyolc erdélyi származású egyike. Illő, hogy a magyar forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján megemlékezzünk róluk is.
A magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója tiszteletére Dávid Gyula irodalomtörténész, egykori politikai elítélt szerkesztésében megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című kötet – e sorok írója is egyik munkatársa a kiadványnak – 1200 elítélt életútjának személyi adatait, periratának, ítéletének, börtönből való szabadulásának legfontosabb ismertetőit közli. Ezzel végérvényesen megdőlt minden olyan lekicsinylő, elbagatellizáló állítás létjogosultsága, miszerint 1956-ban Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, a történelmi Máramarosban – néhány szervezkedési kísérletet leszámítva – valójában nem volt semmi.
Az említett régiókban valóban nem dörögtek a fegyverek, az utcákon nem dübörögtek a tankok, azonban az erdélyi magyarság – Illyés Gyulával szólva – már 1956. október 23-án este meghallotta „a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. A kommunista diktatúrát kiszolgálókat leszámítva szinte egy emberként álltak a forradalom eszméi mellé. Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedések, szervezkedési kísérletek, perek történetét – ha késéssel is – fokozatosan tárja fel a hazai román és magyar historiográfia.
Arról, hogy az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyarság Budapesten, Magyarország nagyvárosaiban és vidéken milyen mértékű és mekkora véráldozatot hozott, a mindennapi közbeszédben, a tanulmányokban eddig teljesen megfeledkeztek: az anyaországban élő, különböző okokból ott rekedt „határon túliak” közül (a kifejezés megalázó jellegét éppen egy ilyen megemlékezés kapcsán szeretném hangsúlyozni) hányan fizettek az életükkel azért, mert számukra valóban szent volt a forradalom és szabadságharc.
Eörsi László történész, az 1956-os intézet munkatársa 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő címmel Szentpétery Tibornak Budapesten, a forradalom napjaiban készült döbbenetes fotóinak a „társaságában”, a Rubicon Könyvek sorozatban betűrendben és fényképekkel, valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az olvasó elé az 1956. november 4-ét követő retorzió során kivégzett mártírok névsorát. A marosvásárhelyi Dudás József és a Krassó-Szörény vármegyei származású Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka perében 1957. január 19-én, a fellebbezési jog megtagadásával, a legelsők között hajtották végre a halálos ítéletet.
Az is közismert, hogy a Corvin közi harcok meghatározó egyéniségei, a magyar örmény származású Pongrácz fivérek ugyancsak Erdélyből, Szamosújvárról telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került nyilvánosságra arról, hogy neves értelmiségiek, írók, művészek, orvosok, kétkezi munkások, gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különböző régióiban.
Az író, építész Kós Károly, aki éppen Budapesten élte át a forradalom és szabadságharc napjait, élete „legnagyobb és legmegrázóbb élményének” nevezte az 1956. október 23-a és november 4-e közötti időszakot. Ötvenhatos naplójegyzeteit a Korunk 2005. decemberi száma közölte. A magyar fővárosban a forradalmi események fül- és szemtanúja, Lászlóffy Aladár Kossuth-díjas költő külön ciklust szentelt a forradalmi harcoknak. Ébresztő a forradalom első reggelén című költeménye egyetlen forradalmi antológiából sem hiányozhat:
„Köd van és statárium. A kivégzőosztag
tán el se látna az elítéltig.
Egy nemzet tüdőgyulladása fő a ködben.
S egy tüdőlövés, ha köhögni mersz, már a gőztől.”
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
2012. október 26.
Tíz éves a máramarosszigeti Leöwey Klára Líceum
„1989 óta a magyar közösség több mint 100 magyar nyelvű iskolát indított el, az RMDSZ szórványprogramjai által kialakított intézményes keret pedig biztosítja az oktatási intézmények fennmaradását és működését a szórványban is. A Leöwey Klára Líceum diákjait és tanárait egyaránt kötelezi a névválasztás: Leöwey Klára pedagógusként, íróként és az 1848-as eszmék vallójaként a közösségépítés egyik példaképe számunkra. Ő a magyar közösség összefogásáért, a tudás biztosításáért dolgozott, ezt a gondolkodásmódot kell nekünk továbbvinnünk” - mondta el ünnepi beszédében Kelemen Hunor.
A rendezvényen jelen voltak és felszólaltak Béres István és Kötő József, az RMDSZ parlamenti képviselői, az iskola volt és jelenlegi tanárai, diákok és szülők.
Az önálló magyar tannyelvű iskola beindításának igénye már a 90-es évek elején megfogalmazódott a máramarosszigeti magyar közösségben, hiszen itt 1948-ban megszűntették a magyar nyelvű oktatást. Az iskola székhelye hosszas várakozás után végül a XVIII. század elején épült, egykori Haller vadászházba került, az épület megszerzésében és helyreállításában a Romániai Magyar Demokrata Szövetség országos és helyi szervezete nyújtott segítséget. A Leöwey Klára Líceum szórványkollégiumként is működik, hiszen a máramarosszigeti magyar gyerekek mellett ide járnak iskolába a pálosremetei, hosszúmezői, rónaszéki, aknasugatagi és nagybocskói diákok is.
 „A szórványban élő magyar közösségek számára kétszeresen fontos a parlamenti képviselet. Itt Máramarosban, Aradon, vagy Brassóban a helyi közösségek számára fokozott biztonságérzetet ad az a tény, hogy van saját képviselőjük a parlamentben. Óriási felelőtlenségnek, a nemzeti érdek semmibevételének tartom a szórványközösségek megosztására irányuló kísérleteket, főként a parlamenti választások alatt” – jelentette ki ma Máramarosszigeten Kelemen Hunor, a Szövetség területi szervezetének választmányi testületével való találkozón.
Kelemen Hunor kihangsúlyozta, azok, akik az alternatív bejutási küszöbről beszélnek, megtévesztik a romániai magyarokat. „Különösen igaz ez szórványban, itt Máramarosban, ahol minden egyes szavazat, amelyet nem az RMDSZ-re adnak el, a román jelölteket segíti. Veszélyes és romboló hatása van a szórványközösségek megosztásának, itt mindennél fontosabb az összefogás, a közös fellépés” – mondta az RMDSZ elnöke.
Maszol.ro
2012. október 29.
Választási esélylatolgató
Nem kockáztathatunk!
Toró T. Tibor EMNP-elnök a minap kijelentette, miszerint az EMNP és az MPP közösen indulva a december 9-i parlamenti választásokon, az alternatív lehetőséggel 3 szenátori, továbbá 6 képviselői körzetben győzve, az RMDSZ mellett bejuthat a törvényhozásba, két párt is képviselheti az erdélyi magyarságot. 
A rompol.ro legújabb felmérése szerint az RMDSZ 5,4% szavazatot kaphat első körben, de a töredékszavazatok visszaosztása után sem jutna neki több 5,84%-nál. Tehát az RMDSZ éppen csak bejutna a parlamentbe, de ezen kívül hogyan juthatna további 3 szenátori, illetve 6 képviselői hely a másik magyar pártszövetségnek? A fentiek fényében Faragó Péter parlamenti képviselővel próbáljuk latolgatni az esélyeket.
– Képviselő úr, mi a véleménye a magyarság kettős képviseletének a fent vázolt lehetőségéről?
– Nagyon érdekes hozzáállás Toró T. Tibor részéről, csakhogy számolt-e azzal, hogy mi, magyarok a szavazásra jogosult polgároknak hozzávetőleg a 6%-át képezzük? Ha a jelzett létszámot elkezdjük százalékra vagy 3/6 arányokra bontogatni, azzal mindenképp rosszul fog járni minden erdélyi magyar, illetve magyar párt. Egy ilyen esélylatolgatást legalább képzelet szintjén meg lehetne tenni akkor, ha mi legkevesebb 10%-ot tennénk ki az országban. Ebben az esetben, a jó részvételt is beszámítva lehetséges lenne, hogy 2 magyar párt is képviselőket küldhessen a parlamentbe, de amint a szlovákiai példa bizonyította, ez sem működik igazán. A józan számítások viszont azt igazolják, hogy ezt a 6-6,5% magyarságot két szervezetre bontani, a siker hiú ábrándjaival kecsegtetni, óriási tévedés. Ennek csakis mi, erdélyi magyarok ihatjuk meg a levét. Véleményem szerint, Romániában egyedül az RMDSZ képes arra, hogy az 5%-os küszöböt vagy a 3 szenátor és 6 képviselő által jelentett alternatív bejutási lehetőséget megvalósítsa. Úgy gondolom, hogy 2012. december 9-én, aki magyar létére nem az RMDSZ-re szavaz, az tulajdonképpen azt támogatja, hogy a román parlamentben az erdélyi magyarságnak a jelenléte, az ereje csökkenjen. Mivel az RMDSZ-en kívül más magyar szervezet képviselője nem tud bejutni, az ő szavazata elvesz, azzal támogatni fogja a visszaosztásból bejutó román pártokat. Véleményem szerint, a 3/6-ba kapaszkodva felelőtlen kijelentéseket téve, megpróbál kampányolni a maga pártjának, amelyik amúgy sem érvényesülhet. Nem hiszem, hogy a jelzett 5,4% RMDSZ-támogatottság mellett még bármilyen hazai magyar tömörülés még képes lenne 3 szenátori és 6 képviselői körzet megnyerésére. Ez matematikailag is lehetetlen, számomra viszont érthetetlen a számolásuknak a logikája. Ez csakis egy olyan kampányfogás lehet, hogy a hezitáló magyar választópolgárokat megnyerje, csakhogy Toró T. Tibor e kijelentésével arra ösztönzi a bizonytalan magyarokat, hogy az RMDSZ úgyis bejut a parlamentbe, tehát minket támogassatok, mert mi is bejuthatunk. Ez viszont nem igaz, nem szabad ilyen ábrándokban ringatni a magyar választókat, mert ha sokan elhiszik, úgy üthet vissza, hogy egyik sem jut be. Ez viszont óriási érvágás lehet az erdélyi magyarságnak.
– Tegyük fel, hogy az a bizonyos 3/6 alternatív lehetőség jóvoltából mindenképp bejut az RMDSZ.
– Igen, de mi lesz a szórványmagyarsággal? Hazabeszélve, ha az Arad megyei magyarságnak 22 év után nem lesz parlamenti képviselője, az beláthatatlan következményekkel járhat. Mi ugyanis annyira kevesen vagyunk, hogy egyetlen választási körzetben sem tudunk összegyűjteni egy mandátumhoz szükséges szavazatszámot, csakis a töredék-szavazatok visszaosztásából juthat be valaki. Ehhez viszont arra is szükség van, hogy az RMDSZ országos szinten is jól szerepeljen, 6% körül teljesítsen. Ha nincs meg a jelzett arány, az olyan szórványmegyék, mint Arad, Brassó vagy Máramaros, a visszaosztáskor nem jutnak mandátumhoz Ha ezt elveszítjük. olyan fokú lemorzsolódás indul be megyékben, hogy már nagyon rövid távon is érezhető következményekkel jár. Mindez azért következhet be, mert más versenypártok indulásával a tömbben élő magyarokat megosztva, gyengébb eredményt gerjesztettek. Meglehet, hogy a negatív hatás a tömbvidéken nem fog azonnal érződni, mert a Székelyföldön 55% vagy 75% megszerzése esetén is mandátumot nyerhet valaki, csakhogy a többlet szavazatok jóvoltából országos szinten fontos pozíciókat veszíthetünk.
– Megyei szinten hogyan tud közvetlenül segíteni egy RMDSZ-es parlamenti képviselő?
– Akik a politikában nincsenek annál az asztalnál, ahol a döntéseket meghozzák, igen alacsony szinten tudják érvényesíteni a maguk érdekeit. Tehát ha a szórványban nincs RMDSZ-es parlamenti képviselő, az országos szervezet sokkal alacsonyabb hatékonysággal tudja a jelzett közösség érdekeit szolgálni. Ha viszont az RMDSZ jól szerepel, kormánytényezővé válhat, a fejlesztések alkalmával olyan területek felé orientálódik, ahol jelen vagyunk az önkormányzatokban. Helyi parlamenti képviselő nélkül viszont a figyelem lankadhat, mert nincs, aki a megfelelő helyen és időben szóljon. Erre sok példát lehetne felhozni a törvényalkotások terén is, hiszen más érdeke van egy aradi, mint egy udvarhelyi magyarnak. Ha nem vagyunk ott, a mi érdekeink sokkal alacsonyabb szinten érvényesülhetnek. Mert mindenképp szükséges, hogy Arad megyei képviselő az RMDSZ frakcióban elmondhassa, mit szeretnénk, illetve követni az igényeknek a megvalósulást. Ugyanakkor követni kell a kisebb helyi érdekeknek az előmozdítását is, amelyek kellő támogatás nélkül semmiképp sem haladnak a megfelelő ütemben. Mert a helyi tisztségviselőink szinte naponta kapcsolatba kerülhetnek az RMDSZ szövetségi elnökével, csakhogy a Bukarestben kialakított személyes kapcsolatok, a döntésekben való részvétel, biztonságot, más megítélést biztosít a megyei magyarság számára. Tehát egy szórványmegye e lehetőségéből nem engedhet, ez nem képezheti alku tárgyát, semmiféle csalóka ígéretért nem szabad kockára tenni. Állítom ezt abban a tudatban, hogy előre nem lehet kiszámolni, hogy a visszaosztás következtében melyik választókörzetben induló juthat a törvényhozásba, te hát nem haza beszélek.
– Köszönöm a véleményét.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2012. november 2.
A kommunista rezsim által üldözött görög-katolikus egyház
A Rómával Egyesült Egyház 1948 decemberétől befejezte működését Romániában. Megszüntetése annak gyümölcse volt, hogy szovjet modell szerint az ortodox egyház együttműködött a kommunista rezsimmel.
A görög-katolikus papság és a hívek a kommunizmus évei alatt megpróbálták megőrizni Erdélyben a bizánci rítusú katolicizmus szellemiségét. Az egyház illegalitásban működött, a Szentszékkel meglévő diplomáciai kapcsolatok témája lévén.
A görög-katolikusok 1948 és 1989 közötti megpróbáltatásairól Sergiu Soica teológussal beszélgettünk. A nagyváradi görög-katolikus Teológiai Egyetem végzőseként jelenleg a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem doktorandusza.
- Soica úr, meg tudja becsülni, hány görög-katolikus hívő volt 1948-ban? - 1948-ban a romániai görög-katolikus egyháznak kb. 1.500.000 hívője volt. Őket nagyjából 1.700 pap vezette. A hívek többsége Erdélyben volt. Az Annuaire Pontifical (a Szentszék hivatalos statisztikai adatai) szerint, a Bánságban a görög-katolikusok száma 120.000 hívő és 208 pap volt.
- Megszüntetése előtt milyen volt a görög-katolikus egyház struktúrája? A görög-katolikus egyháznak 1948-ban volt egy metropoliája Balázsfalván és 4 püspöki székhelye: Kolozsváron (ennek a püspökségnek Kolozs-Szamosújvár volt a neve), Nagyváradon, Máramarosban (Nagybánya székhellyel), Lugoson és egy helytartóság Bukaresten egy püspök-helyettessel. - 1948 után mi történt a görög-katolikus püspökökkel? - A Román Unitus Egyház megszüntetése után az összes görög-katolikus püspök a kommunista börtönökbe, aztán házi őrizetbe került. A máramarosszigeti börtönben hunyt el Valeriu Traian Frenţiu a Nagyváradi Püspökségről, Ioan Suciu püspök a Balázsfalvi Metropoliáról, Tit Liviu Chinezu, aki 1948 óta a második bukaresti püspök-helyettes volt. Vasile Aftenie bukaresti püspököt a bukaresti Közigazgatási és Belügyi Minisztériumban (MAI) verték meg és hunyt el 1950-ben. A lugosi püspök, Ioan Bălan megjárta a máramarosszigeti börtönt, házi őrizetben hunyt el. Szintén házi őrizetben hunyt el a kolozs-szamosújvári püspök, Iuliu Hossu. Öt évet töltött el a máramarosszigeti börtönben, később a római pápa kardinálissá nevezte ki. A máramarosi püspök, Alexandru Rusu a szamosújvári börtönben hunyt el. - Tehát a görög-katolikus egyház vezetők nélkül maradt… - Nem. Titokban kineveztek más püspököket az egyház vezetésére. De őket is bebörtönözték. Ezzel kapcsolatosan megemlítjük a lugosi Ioan Ploscaru püspököt, aki 14 évet töltött el a kommunista börtönökben. Alexandru Todeat, a romániai görög-katolikus egyház vezetői közül a második kardinálist 13 évre zárták be a kommunista börtönökbe. A nagyváradi Iuliu Hirţea 12 évig volt a kommunista börtönökben. Ioan Cherteş püspök 14 évet töltött a kommunista börtönökben. - Az egyház felszámolása után hogy tudták a görög-katolikus megőrizni a hitüket? - Az alatt a 41 év alatt, amíg a görög-katolikus egyház megszüntetése tartott, a hitet nagyon nehéz volt megőrizni a hívőkben. Egyes papok kitették magukat a kockázatoknak, a kommunista rezsim fenyegetéseinek és végezték a pasztorálást, amennyire tudták. Megemlíthetem, hogy 1956-ban, Kolozsvár központjában görög-katolikus papokkal tartottak szent liturgiát. Ez volt az egyetlen, mondjuk úgy szélsőséges, gesztus a romániai kommunista időszakban. Más, nagyobb számban megtörtént esetek: titkos vallási szolgáltatások nyújtása, mint amilyen a misézés, a keresztelés, esketés és temetés; a fiatalok vallásos tanítása és a fiatal görög-katolikus papok felkészítése. Ezeket a jövendő papokat nehéz körülmények között készítették fel, nem voltak tanáraik, nem voltak kurzusaik, hanem csak néhány teológiai könyvük, melyeket maximális figyelemmel adták kölcsön, nehogy megtalálja azokat a Securitate. Vizsgák is voltak, melyeket csak püspökökkel tartottak. Ennek ellenére voltak olyanok is, akiket ebben az időszakban szenteltek pappá. - Mit jelentettek a titkos misék és keresztelői, esküvői stb. ceremóniák? - Ezek a görög-katolikus egyház emlékirataiban szereplő titkos misék figyelemre méltók. Érdekes, filmbe illő részletekkel szolgálnak az olvasónak. A papok biztosnak tartott helyeken folytatták le a ceremóniákat, ismert részvevőkkel, hogy a Securitate ne azonosíthassa őket. A szentségek kiszolgáltatásával járó ceremóniákat, mint amilyen a keresztelő, vagy az esküvő, éjszaka tartották, gyertyafénynél, jól bezárt ablakokkal. A titkos misék helyszínéül szolgáló házakban takarókkal fedték el az ablakokat, minden suttogva zajlott. A helyszínt őrizték. Ha elment valaki a közelben, vagy gépkocsi hangja hallatszott, a ceremóniát időben le lehetett állítani. Ugyanígy volt az esküvőkkel. Azokat a házasulandók, vagy a pap házában tartották. A helyzettől függetlenül, ezeken a ceremóniákon egyszerre kevesen vettek részt.
Sor került görög-katolikus papok, vagy olyan személyek eltemetésére is, akik úgy végrendelkeztek, hogy a saját vallásuk szerint szertartásban részesüljenek. A szertartást római katolikus papok vezették le. De a temetőben a menetet ortodox papok várták, akik átvették az elhunytat és újra elvégezték a temetési szertartást.
- Milyen volt a kapcsolat a magas rangú ortodox egyházvezetők és az ortodox egyházba beolvasztást elutasító görög-katolikus püspökök közötti kapcsolat? - Számomra a válasz nagyon egyszerű. Nem tudok arról, hogy lett volna kapcsolat e két egyházvezetés között.
A kommunista időszakban a görög-katolikusok kaptak külföldről támogatást? A görög-katolikus papok a kommunista időszakban kaptak pénzügyi támogatást. Az egyház és a hívők életével foglalkozók évente 450 dollárt kaptak a németországi Caritastól. Ez az összeg a kommunista rezsim utolsó éveiben csökkent. Így kb. 325 dollár lett évente. További pénzügyi támogatásokat kaptak a megszüntetés utáni első években, az Apostoli Nunciatúrától, aztán a Szentszéktől, pontosabban a Keleti Egyházak Kongregációjától. A pénzügyi támogatás mellett olyan esetekre is bukkantam, amikor a papokat gyógyszerekkel, különféle javakkal és teológiai könyvekkel segítették külföldről.
- A titkos görög-katolikus papok hogy kapták meg a pénzügyi és anyagi támogatásokat? - A pénz egy részét a nyugati diplomáciai hivatalokon keresztül osztották szét. Elsősorban az olaszokon. De ismertem egy olasz papot is, aki a kommunista időszakban személyesen foglalkozott a segélyek elosztásával. Rendkívüli történetek voltak! A pénzt szalámirudakban rejtette el, melyeket aztán szétbontott, amikor a görög-katolikus közösségekben érkezett. Máskor Romániában adta el azt a gépkocsit, amivel a határon átjött. A kérdéses pap a valuta lejre váltásával is foglalkozott, mert ha a román papok tették volna ezt, akkor a büntetőtörvénykönyv hatálya alá kerültek volna.
A Görög-katolikus Egyház felszámolása
A kommunista rezsim számára a katolikus egyház létezése nagy akadályt jelentett. Úgy az egyház, mint ahogy a hívők is a pápának voltak alárendelve. A Szovjetunióban maga Sztálin foglalkozott ezzel az aspektussal. Ő megpróbált létrehozni egy „nemzeti” katolikus egyházat, mely ne tartozzon a pápa kánoni joghatósága alá. De ez nem sikerült. A legtöbb, amit megtehetett, az a Szovjetunió – egy bizonyos korszakban a Habsburg Birodalom részét képező – nyugati részeiben lévő görög-katolikus egyházak megszüntetése volt.
„Visszatérés” az ortodoxiához
A kommunista Romániában a rezsim „gyümölcsöző” módon kötött szövetséget az Ortodox Egyházzal a görög-katolikus felekezet felszámolására. A magas rangú egyházvezetők közül Nicolae Bălan erdélyi metropolita mutatkozott a legaktívabbnak. Ő már a háborúk közötti időszakban is fellépett a görög-katolikusok ellen. De más oka is volt pozitívan viszonyulni a rezsim politikájához. Bălan metropolita a 30-as években többször is részt vett legionárius körmeneteken. Így aztán Nicolae Bălan 1948 májusában–júniusában többször is prédikált a nagyszebeni metropolitai katedrálisban és az ortodoxia „kebelére” „hívta” a görög-katolikusokat. Persze, ő nem cselekedett az Ortodox Egyház vezetősége által mutatottakkal ellentétesen. Bălan kezdeményezéseit az új pátriárka, Iustinian Marina teljes mértékben támogatta.
Az Ortodox Egyház és az állam
A görög-katolikusok ortodoxiához való „visszatérési” folyamata nem volt az Ortodox Egyház kizárólagos „műve”. Az állam minden adminisztratív erői szerepet vállaltak: a Siguranţa (a Securitate elődje – RS), a Csendőrség, a főispánságok, a megyei rendőrigazgatóságok, a falusi polgármesteri hivatalok, az iskolai tanítók stb. 1948 őszén „ankét” indult a görög-katolikusok között egy esetleges „visszatérés”-hez való viszonyulásukról. A Siguranţa azt a pletykát terjesztette, hogy Kolozsváron nagy gyűlést fognak tartani, amit Iuliu Hossu görög-katolikus püspök fog vezetni és ahol támogatni fogja az egyesülést az ortodoxokkal. Amikor a Hossu beszédéről szóló „változatot” már nem hitték el, azt mondták, hogy a gyűlést Iuga, a kolozsvári kanonok fogja vezetni, majd azt, hogy ismertebb helyi egyházvezetők. A Vallásügyi Minisztérium 1948 szeptembere végén űrlapokat osztogatott a görög-katolikus parókiákban, amelyekkel a papoknak képviselőket kellett kijelölniük a „visszatérési kongresszusra”. Később a Görög-katolikus Egyház egyes vezetőit arra kényszerítették, hogy írjanak alá különféle papírokat az ortodoxiához csatlakozásról. A dokumentumokat aztán, a „visszatérés” elfogadtatása érdekében bemutatták a hívőknek.
Kényszerítések Iuliu Hossu püspököt házi őrizetben tartották és aki megpróbálta meglátogatni, azt bebörtönözték. Egy ilyen káoszban a görög-katolikusok kb. 25 százaléka írt alá az ortodoxiához való „visszatérés” mellett. 1948. október 1-én, egy kolozsvári tornateremben szervezték meg 38 görög-katolikus küldött ortodoxiához való visszatérésének ceremóniáját. Ugyanennyi küldött írta alá a XVII. században a „Rómával egyesülés”-t is. A szertartás reváns kívánt lenni a Vatikánnal szemben.
A „visszatérést” elfogadó görög-katolikus képviselőket a következő napokban Bukarestre hozták, ahol az esemény tiszteletére több ceremóniát tartottak. A végső szertartásra 1948. október 21-én került sor, Gyulafehérváron, ugyanott, ahol pontosan 250 évvel korábban Erdélyben lerakták a görög-katolikusság alapjait.
A Görög-katolikus Egyház megszüntetését a Nagy Nemzetgyűlés Elnöksége által 1948. december 1-én kibocsátott 358/1948-as rendelettel szentesítették. A dokumentum szerint, a görög-katolikus felekezet megszűnt létezni és minden vagyonát kisajátították.
Ceauşescu, a pápa és a görög-katolikusok
A kommunista rezsim rögtön a Görög-katolikus Egyház megszüntetése, 1948. december 1-e után többször is felkérte a görög-katolikus egyházvezetést, hogy térjen meg az Ortodox Egyház kebelére. Még fontos vezetőtisztségeket is felajánlott nekik az ortodoxia struktúrájában, de ezeket elusították.
E felkérésekre válaszul a görög-katolikus egyházvezetés számos memorandumot küldött a hatóságoknak, hogy helyezzék vissza jogaiba a Görög-katolikus Egyházat. A memorandumok vagy kollektívek, egész egyházvezetőség által aláírtak, egy egyéniek, egy egyházvezető által írtak voltak. Többek között még világiak is összeállítottak memorandumokat, melyekben azt kérték a rezsimtől, hogy helyezze vissza jogaiba a Görög-katolikus Egyházat és engedjék ki a börtönből a püspököket. Ilyen jellegű kéréseket még 1988–1989-ben is küldtek. A görög-katolikus hívők és a rezsim közötti kapcsolatok némi javulására Nicolae Ceauşescu 1973-as vatikáni látogatása után került sor. VI. Pál pápa azt kérte Ceauşescutól, engedje meg az Unitus Egyház újbóli működését. A bukaresti kommunista rezsim ebbe nem egyezett bele. Ennek ellenére, Ceauşescu szentszéki látogatása után, néhány évvel később, a hitüket továbbra is gyakorló görög-katolikusokkal szembeni korlátozások enyhítése volt tapasztalható.
eurocom.worldpress.com
Erdély.ma
2012. november 9.
Választómagyar
A hazai politikai közhangulat lassan egy éve fortyog, és nagy a román nyüzsgés, de a magyar mozgolódás is tavasz óta tart.
Egy hónap múlva túl leszünk a romániai parlamenti választáson.
Az induló pártok nevesítették a jelöltjeiket, és egyesek már kampányindítóikat is megtartották.
Arad megyében az RMDSZ elnökét két helyszínen is bevetették: Pécskán, és Aradon, a megyei kampányindítón.
Magyar szempontból a tét a szokottnál is nagyobb.
Ha hinni lehet a pártoknak, akkor a következő négy évben át fogják írni vagy akár ki is cserélik Románia alkotmányát. Az egyik tét a nemzetállamtól való megszabadulás.
Évek óta minden párt át szeretné rajzolni Románia közigazgatási felosztását. Nagyobb megyéket, új régiókat emlegetnek. Kérdés, hogy Székelyföld önálló régió lesz-e, egy nagyobb régióban marad, vagy több régióba szabják.
Az oktatási törvény nem oldotta, mert nem is oldhatta meg a romániai oktatás és társadalom válságát. Tőle nem változott, nem is változhatott a tudás elismert értékké való emelése. De a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszeréti Egyetem magyar karai beindításának lehetetlensége is rávilágít felemás voltára.
Szerintem az sem mellékes, 2012-ben még mindig megvannak a királyság által 1926. után kiosztott oktatási intézmények számai, és azok nem jeles elődök neveit viselik. Említhetem a Háromszéken éppen dúló intézményelnevezési és székelyzászló cirkuszt, vagy a marosvásárhelyi Bernády iskola, és a sepsiszentgyörgyi Petőfi utca esetét. De az Arad megyei RMDSZ-es szenátorjelölt polgármester falujának, Kisiratosnak a Nagyiratos felőli bejáratánál is csak azt írja a táblán, hogy Dorobanţi.
Az RMDSZ 22 éves politizálásának magyar gyümölcse 2004-ben kezdett el érni. Akkorra gömbölyödött ki az első, fenyőfa alakúra szabott MPP-termés. Az MPP fája törzsének csenevészsége cserére ítéltetett és a kiegyenesdni képtelen új éppen az RMDSZ felé hajlong.
Látva a szavazók elbizonytalanodását 2009-ben az RMDSZ kezet nyújtott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak, és létrehoztak egy választási szövetséget, amely azonban rövid életű lett, mert miután Tőkés László mögött Sógor Csaba és Winkler Gyula is bejutott az Európai Parlamentbe az egyezség részét képező Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot annak RMDSZ-es társelnöke, Kelemen Hunor nem táplálta tovább, így pólyájába halt.
Nos az RMDSZ megy a maga útján. Minél inkább fogynak a megülhető székek, annál konokabbak a székvadászaik.
Tudták, hogy a parlamenti választásokon a legveszélyeztetettebb mandátumaik éppen a szórványvidékiek: Arad, Brassó, Máramaros, mégis elzárkóztak mindenféle megegyezéstől, amely szavazatmaximalizáló és mandátumszámnövelő hatású lehetett volna.
Így az RMDSZ önállóan indul, és a hegyen túli megyék románjaitól reméli azt a több tízezer tulipánra nyomott pecsétet, amelyet a Kárpátokon inneni megyékben nem kap meg a magyaroktól, mert ők a szervezet politizálása miatt létrejött Erdélyi Magyar Néppártot hitelesebbnek tartják.
Az Erdélyi Magyar Néppárt a párttörvény szigora miatt kénytelen indulni a választáson, mert az előírja, hogy ha országos megmérettetésen nem kap legalább 50 000 szavazatot, akkor a bíróság föloszlathatja. Ezért indított a párt Erdélyben, a Részeken és Bánságban szinte minden választási körzetben szenátorjelölteket, hogy összegyűjtse az elvárt szavazatszámot.
Ha már indul az EMNP, akkor természetesen megcélozza az RMDSZ által önmaga számára törvénybe iktatott 3+6-os küszöb elérését is, vagyis megpróbál megnyerni hat képviselői és három szenátori körzetet, és ha az sikerül, akkor bejuttat a bukaresti parlamentbe 1-2 szenátort és 3-4 képvislőt.
Megítélésem szerint az RMDSZ-nek csak akkor lesz Arad megyei parlamenti képviselője, ha az Erdélyi Magyar Néppárt bejut a bukaresti parlamentbe!
Érveim.
Az EMNP-re adott szavazatok miatt az RMDSZ-re adott szavazatok száma csökkenni fog.
December 13-án látni fogjuk, hogy olyan megyékben, ahol az EMNP nem indított képviselőjelölteket, de vannak szenátorjelöltjei, ott az RMDSZ-es és EMNP-s szenátorjelöltekre adott szavazatok száma közel azonos lesz az RMDSZ képviselőjelöltjeire adottakkal.
Ha az EMNP nem jut be, akkor az RMDSZ-nek a mostani 22 helyett jutó tizenvalahány mandátum a „magyarosabb” választási körzetekben lesz kiosztva, és így Arad, Temes, Máramaros, Brassó elesik a képviselőtől.
Amennyiben az EMNP bejut, akkor a mandátumait a tömbmegyékben fogja megkapni, aminek következtében az RMDSZ kevesebb tömbös mandátumot kap majd, és több szórványvidékit, így akár aradit, brassóit, máramarosit, temesit is.
Kelemen Hunor meg van győződve arról, hogy az EMNP nem jut be a parlamentbe. Ne legyen igaza, de ez valószínűsíthető.
Márpedig, ha Kelemen Hunornak lesz igaza, akkor a fentebb felsorolt megyékben, így Aradon is, az RMDSZ parlamenti képviselők nélkül marad.
Adott tehát a lecke. Ha már nem volt képes a jelöltállítási időszakban megállapodni az RMDSZ, akkor úgy kell(ene) kampányoljon, hogy azzal az EMNP-t is a parlamentbe segítse, mert azzal, és csak azzal lehet nyertese december 9-nek!
Összegezve azt írhatom, hogy december 9-én minden magyar menjen el szavazni, szavazzon magyarul, magyarokra. Ki-ki meggyőződése szerint választhat RMDSZ-est és EMNP-st, mert csak akkor fog mandátumot érni minden magyarnak adott szavazat, ha mindkét szervezet bejut a parlamentbe.
Ha az Erdélyi Magyar Néppárt nem jutna be, akkor annak az RMDSZ-szervezet lesz a legnagyobb vesztese.
Nagy István, Pécska
Nyugati Jelen (Arad)