A Magyar Polgári Párt (MPP) Kovászna, Hargita, Maros, Bihar, Szilágy, Máramaros, Szatmár, Kolozs és Arad megyei szervezeteinek elnökei kiadott közleményükben leszögezték: támogatják az MPP elnöksége által a párt Országos Tanácsának 2009. március 14-re történő összehívását. A közlemény aláírói hangsúlyozták: nem a párton belüli tisztújítást sürgetik. /Támogatják az Országos Tanács összehívását. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 5./

Román prefektus kinevezését követeli az SZDP és a D-LP Kovászna megyei szervezete. Nem tudja még, milyen jövő vár rá, a kormányváltás után maradhat-e vagy sem a prefektusi székben – mondta György Ervin, aki négy éve tölti be a kormánybiztosi tisztséget Kovászna megyében. György Ervin közölte, nem vállal majd újabb teendőket, ha más megyében kap megbízatást, Tulceán vagy Máramarosban nem szeretne prefektus lenni. György Ervin prefektus tevékenységével sokan elégedettek voltak, igyekezett segíteni a hozzá forduló kisembereken, és nem voltak jelentős konfliktusai az önkormányzatokkal sem. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a napokban azt nyilatkozta, szeretné, ha György Ervin helyén maradhatna. /Farkas Réka: Helyén maradhat-e György Ervin? (Politikai alku tárgya a prefektusi szék). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 12./

A Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége – a MAKOSZ – december 13-14-én tartotta meg XV. Kongresszusát, amelyen közel száz diákképviselő vett részt Beszterce-Naszód, Bihar, Brassó, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Máramaros, Maros, Szatmár, Szilágy megyék képviseletében. A MAKOSZ megvalósított egy rendeletmódosítást, elérte a 18 éven felüli diákok gyerekpénz-támogatásának hatályban maradását, benyújtott egy törvénymódosítási javaslatot a diáktanácsokat illetően, megnövelte az immár hagyományos rendezvények, nyári táborok, szakmai képzések befogadóképességét. Márciustól az elnöki funkciót az eddigi ügyvezető elnök, a nagyváradi Vetési Imola látja el, társelnök Derzsi Szabolcs, Székelykeresztúrról. Szatmárnémetiből Fugel Edina a Ködak Intézetért felelős alelnöki tisztséget tölti be a jövőben. Emellett a hétvége folyamán egy fontos évfordulót is megünnepelhettek a diákvezetők: az 1990-ben megalakult Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége most ünnepelte 18. születésnapját. /Nagykorú lett a MAKOSZ. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), dec. 18./

Az új esztendőben többet kellene tennünk a két Háromszékért. Haza kellene kerülnie a megye természetes erőforrásaiból fakadó haszonnak – az Őrkőt ugyanis jelenleg Brassóba, Mikóújfalu és Bükszád bazalt- és andezitköveit a Regátba, erdeinket, fáinkat Máramarosba és egyebüvé, pityókánkat a Kárpátokon túlra szállítják, írta dr. Szőts Dániel. A közintézmények élére legalább a megyében 75 százalékban helybelieket kellene kinevezni. A másik Háromszéket, a lapot 2009-ben békén kell hagyni. Nem szabad a szerkesztőséget kitenni jelenlegi helyéről. A háromszékiek hová fordulhatnak segítségért? Az ,,anyaországhoz” nem. A három főbűnös – Gyurcsány, Hiller, Kuncze – azt próbálta elhitetni a 2004. december 5-i népszavazás előtt, hogy a határon túl nincsenek is magyarok. Magunkra vagyunk utalva, tegyünk meg mindent Háromszék felemelkedéséért! – zárul az írás. /Dr. Szőts Dániel: A két Háromszékért. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 9./

A Magyar Polgári Párt (MPP) közleményében felhívta Traian Basescu államfő figyelmét, hogy a területi autonómia fogalma nem mond ellent Románia alkotmányba foglalt területi egységének és oszthatatlanságának- Az MPP szerint az alkotmányban megfogalmazott nemzetállam fogalma meghaladott, figyelmen kívül hagyja, hogy Románia nem egynemzetiségű, hanem többnemzetiségű állam. Az MPP Románia területi-közigazgatási átszervezését a következő régiók létrehozása által javasolja: Észak-Moldva-Bukovina, Dél-Moldva, Munténia, Olténia, Dobrudzsa, Bánság, Partium (Körös-vidék), Észak-Erdély, Máramaros, Dél-Erdély, Székelyföld és Bukarest. /MPP-s visszavágás Basescunak. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 20./

Basescu elnöknek a székely területi önkormányzattal kapcsolatos elutasításához sok megjegyzést fűztek, hogy durva, a diplomáciában szokatlan, hogy nem Sólyom László magyar elnöknek szólt, hanem a román választóknak. A területi autonómia említésekor a nagy nemzetvédők, köztük Basescu, az alkotmányra hivatkoznak: „Románia egységes, oszthatatlan nemzetállam”. Amikor 1990-ben ezt az alkotmányt kidolgozták, a kontinuitás-, azaz folytonossági mítosz lebegett az alkotók szeme előtt, amely szerint az ország területén egyedül a román nép őshonos, a magyarok utólag, jóval később betelepedett kisebbség. Ezt a mítoszt XVIII. század eleji kitalálásától toldozzák, foltozzák, de alapvető cáfolatait – a helyneveket (kis folyók, települések tömegének magyar eredetű nevét) – „természetesen” nem veszik figyelembe. Az EP magyarországi, erdélyi és felvidéki magyar képviselői felszólalásukban, pártállásuktól függetlenül, a kérdés megoldásaként a kisebbségek területi önkormányzatát javasolták. Az „egységes nemzetállam” fogalma végül is nem más, mint alkotmányba foglalt vágy, pontosabban cél. Az „egységes spanyol nemzetállam” délibábját kergették a spanyol fasiszták is. Ausztria lakosságának alig három százaléka nem osztrák, alkotmánya mégis többnemzetiségű államként határozza meg. Portugália őshonos lakosságának 99,5%-a portugál, Izland 99%-a izlandi, Norvégia 98,7%-a norvég, Dánia 98%-a dán, Svédország 98%-a svéd, ennek ellenére alkotmányukban szó sincs nemzetállamról. Ezt a meghatározást a francia alkotmányból is már régen törölték. Az íróasztalon rajzolt ún. fejlesztési irodák területei helyett, az Európában létező és működő példákhoz hasonlóan a legmegfelelőbbek a történelmi tartományok alapján szervezett területi önkormányzatok lennének. Így Moldva, Havasalföld, esetleg külön Olténia, azután Dobrudzsa, Erdély, a Bánság, Székelyföld (nemzetiségi területi önkormányzatként), Máramaros és a Részek (teljes nevén Magyarországi Részek, amit most latin nevén Partiumnak mondanak). Kilenc. Ugyanannyi, mint az íróasztalon rajzolt fejlesztési irodák területei, de nem mesterséges, hanem természetes háttérrel, alappal, és létező helyi tudattal. /Asztalos Lajos: Soha! – Valóban? = Szabadság (Kolozsvár), febr. 25./

Nehéz eldönteni, hogy Marius Tabacu kolozsvári filmes szakember hivatása műfordító, zenész vagy filmrendező, hiszen egy tévéstúdió megalapítása, néhány jelentős műfordítás, filmek, zongoraművészi pálya rejtelmei, valamint egy zenés intézmény vezetése áll a háta mögött. Előtte pedig a feladat: jól vezetni a kolozsvári Transilvania Filharmóniát. „Attól tartok, nehéz eldöntenem, hogy zenész, műfordító avagy filmes vagyok. Amit éppen csinálok, az a legfontosabb számomra, most a filharmóniát igazgatom” – jelentette ki. Zongoratanárból úgy lett filmrendező, televíziós szakember, hogy 1990-ben Csép Sándorral összetalálkozott az utcán, aki javasolta neki: csináljanak tévét. Marius Tabacu elfogadta a meghívást, három évig dolgozott a Román Rádió- és Televíziótársaságnál, a televízió akkor indult el Kolozsváron. Három év után szétváltak útjaik, Tabacu létrehozta Maksay Ágnessel a Videopontes stúdiót, amely a mai napig létezik és működik, abból éltek egészen addig, Tabacu a filharmónia igazgatója lett. Marius Tabacu (1952) zeneiskolát végzett Temesváron, majd a kolozsvári zeneakadémia zongora tanszékének hallgatója lett. Később zongoratanár a kolozsvári zenelíceumban, majd a kolozsvári televízió magyar szerkesztőségének munkatársa. 2002-től a kolozsvári Video-pontes Alapítvány elnöke. Fontosabb filmjei: Élő-ítéletek (1993), A lélek iskolája (1994), Kőbe faragott tanú (1995), Címerek golgotája I-II (1996), Művészet, hatalom (Miklóssy Gábor emlékére, 1998), A nap napja (1998), Máramaros körzet (1999), Antal István, a csángó festő (2001), A Sapientia Egyetem története (2002), Kolozsvár arcai (2003). Lefordította románra Székely János A nyugati hadtest c. regényét, Lászlóffy Aladár novelláiból és Tamás Gáspár Miklós tanulmányaiból is tolmácsolt. /Varga Melinda: Egy zenei tradíció vezére. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 27./

Május 8-án kezdődik Szilágycsehben az RMDSZ partiumi önkormányzati konferenciája. A szövetség Bihar, Szatmár, Szilágy, Máramaros, Beszterce-Naszód, Arad és Temes megyei elöljárói, az érdekképviseleti szervezet vezetői vesznek részt a megbeszélésen. Előadást tart többek között Török László nagyszalontai polgármester Összpontosító központosítók, avagy az önkormányzatok nehézségei napjainkban címmel, Bátori Géza, Bors község polgármestere pedig az ottani ipari park beruházási lehetőségeiről tájékoztatja az egybegyűlteket. /Partiumi önkormányzati tanácskozás. = Reggeli Újság (Nagyvárad), máj. 8./

Csángók – az elfelejtett magyarok című könyvét mutatta be a szerző, Pataki János a kolozsvári Bagoly könyvesboltban, az elmúlt héten. Az album a Kárpáti képek legújabb darabja, amely sorozat gyakorlatilag magába foglalja a Kárpát-medence leírását, képi bemutatását. Hobbi szinten vágott bele a Tiszadadán (Magyarország) született szerző a fotózásba. Sorban születtek a kiváló nyomdai minőségű leírások a Szászföldről, az Erdélyi-medencéről, a csángóvidékről, és előkészületben van egy, a Máramaros vidékét bemutató album is. /N. Cs. : Albumba foglalt csángóvidék. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), máj. 13./

Megelégedéssel üdvözli az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, hogy egyre szélesebb körben sikerül megvalósítani az erdélyi Magyar Összefogást. Az EMNT korteskörútjának eddigi állomásain – a Partiumban, Máramarosban, Székelyföldön egyaránt – az RMDSZ és az MPP képviselői szinte minden esetben együttesen vettek részt, és a helyi önkormányzatokkal, egyházi közösségekkel és civil szervezetekkel együtt támogatásukról biztosítják a magyar EP-jelöltek listáját. Az EMNT arra hívja fel az RMDSZ és az MPP tagjait, szimpatizánsait, hogy emelkedjenek felül a megosztó személyi vagy pártérdekeken, a múltban elszenvedett különféle sérelmeken, és a minél erősebb erdélyi magyar EP-képviselet érdekében támogassák a Magyar Összefogás jelöltjeit. „Sajnálatosnak tartjuk, hogy az MPP hivatalos lapja – a Polgári Élet – vonatkozó írásai az ellenséges román nacionalista sajtó gyakorlatán is túltesznek az EMNT rágalmazásában” – áll az EMNT közleményében. /EMNT: egyre szélesebb körű az összefogás. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 21./

Az állami intézmények magyar tisztségviselőinek tömeges leváltása ellen tartottak tiltakozó felvonulást és gyűlést több ezer résztvevővel június 3-án Marosvásárhelyen. A megmozdulás az RMDSZ–EMNT európai parlamenti jelöltjeinek kampányzáró rendezvénye is egyben. A tüntetésen nagy számban képviseltette magát a két szomszédos székely megye, Hargita és Kovászna. „Erdélyt nem lehet visszaadni, ugyanis Erdély a románok és a magyarok közös tulajdona, tehát a magyaroknak is megvan benne a maguk része” – mondta beszédében Markó Béla szövetségi elnök. Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke állást foglalt a „nacionálkommunizmussal” és a román asszimilációs politikával szemben. A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság csatlakozik az RMDSZ megyei szervezetének kezdeményezéséhez a műemlékek román, magyar, német, angol és francia nyelvű, valamint a helységnévtáblák román, magyar és német nyelvű feliratozását illetően. /Tiltakozó felvonulás és kampányzáró. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 4./ Sokan vagyunk, Háromszék, Csíkszék, Kalotaszeg, Partium, Bánság, Máramaros, Arad, Kolozs, Maros, Dél-Erdély is itt van, de ez csak egy töredéke annak, ahányan vagyunk – mondta Markó Béla a tiltakozó nagygyűlésen. Népviseletbe öltözött csángók, fúvószenekarral érkező háromszékiek, sok-sok magasba emelt, román, magyar, angol és német nyelvű tiltakozó transzparens is volt. „Erdélyért évszázadok alatt megküzdöttünk, nem adhatjuk oda, ami minket illet. Nem adhatjuk a múltunkat, a nagyjainkat, költőinket, tudósainkat” – mondta Tőkés László. Június elsejétől Csíkszéken is elindult az aláírásgyűjtés a magyar intézményvezetők leváltása ellen. /Antal Erika: „Erdély jogos jussunk” Több ezren vettek részt az RMDSZ–EMNT vásárhelyi kampányzáróján. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 4./ Markó Béla, az RMDSZ elnöke szerint az utóbbi hetek, hónapok etnikai tisztogatásával a román kormány a történelmet próbálja visszafordítani. Markó, akárcsak a többi szónok, a tizenkilenc évvel ezelőtt történtekkel vont párhuzamot, amikor a román politikumnak szintén a magyarok kisemmizése és ellehetetlenítése volt a célja. Akkor a nacionalizmustól fűtött tömeg azt skandálta, hogy Erdély földjéért kész meghalni, csak az ne legyen ismét a magyaroké. „Erdélyért élni kell, nem meghalni!” – jelentette ki Markó. Tőkés László a pánromán és pánortodox nacionalista hatalom magyarellenes megnyilvánulásait látta az intézményvezetők eltávolításában. A marosvásárhelyi tiltakozó nagygyűlésen elfogadott kiáltvány: Mi, Marosvásárhelyen összegyűlt erdélyi magyarok, közösségünk nevében egységes akarattal kinyilvánítjuk:1. Nemzeti közösségünk önkormányzati és önrendelkezési jogait érvényesíteni kell, beleértve a magyar többségű régiók területi autonómiáját. 2. Helyi és regionális szinten biztosítani kell a nemzeti kisebbségek anyanyelvének hivatalos nyelvként való használatát. 3. Minden korlátozás nélkül biztosítani kell a magyar anyanyelvű oktatást és az oktatási intézményeken belüli, illetve azok közötti kapcsolatokban a magyar nyelv használatát. 4. Nem értünk egyet a 37-es kormányrendelettel, amely intézményeink magyartalanításának eszköze. 5. Vissza kell helyezni az intézmények élére a leváltott vezetőket. 6. A központi és helyi állami intézményekben biztosítani kell az etnikailag arányos képviseletet. Az intézményvezetőknek ismerniük kell a magyar nyelvet a magyar többségű megyékben. 7. Képviselőink Bukarestben és Brüsszelben határozottan fel fognak lépni kisebbségi jogaink minden területen való érvényesítése érdekében. 8. Felemeljük szavunkat a magyar- és kisebbségellenes megnyilvánulásokkal szemben. 9. Felelősséget vállalunk egymásért, és visszautasítjuk a magyar identitástudatunk ellen irányuló törekvéseket. Vállaljuk, hogy jogainkért egységesen küzdünk minden hazai és nemzetközi fórumon. Nem engedjük, hogy elvegyék megszerzett jogainkat. Célunk az összefogás, az összetartozás-tudat, a nemzetiségi jogok biztosítása mindenki számára, és a békés együttélés feltételeinek a megteremtése. Isten minket úgy segéljen! Marosvásárhely, 2009. június 3./Szucher Ervin: Kampányzáró tüntetés Marosvásárhelyen. = Krónika (Kolozsvár), jún. 4./

Az Európai Unió 27 tagországában megkezdődött az Európai Parlament új képviselőtestületének megválasztása a hollandiai és a nagy-britanniai szavazóhelyiségek megnyitásával. A választásokat június 4. és 7. között tartják. Tőkés László, a Magyar Összefogás Listájának vezetője június 4-én Kolozsváron tartotta kampányzáró sajtótájékoztatóját, amelyen felhívást intézett a romániai magyarokhoz, hogy vegyenek részt a választásokon. A Magyar Összefogás Listájának három jelöltje, Tőkés László, Szilágyi Zsolt és Toró T. Tibor a kampány során mintegy tíz erdélyi megyébe jutottak el és hatvan településen vettek részt különböző kampányrendezvényeken. Szinte mindenütt jelen voltak a Magyar Polgári Párt (MPP) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) helyi képviselői is. Tőkés László Márton Áron példaértékű cselekedetét elevenítette fel, amikor az erdélyi püspök és elvbarátai 1946-ban memorandumban tárták Észak-Erdély ügyét a második világháborút lezáró párizsi békekonferencia elé. „Akárcsak Márton Áron, nekünk is Európa elé kell vinnünk az erdélyi magyarság ügyét” – szögezte le a püspök. Tőkés László elítélte a román és szlovák magyarellenes nacionalista megnyilvánulásokat. Az MPP több képviselője felhívást adott ki: „Félretéve pártpolitikai szempontjainkat, és bízva a magyar összefogás jövőbeli kiteljesedésében, úgy gondoljuk: most itt az ideje annak, hogy vasárnap, június 7-én mi is elmenjünk szavazni. Szabad akaratunkból, senki által nem kényszerítve, egyedül a nemzet érdekét tartva szem előtt. Amikor Sólyom László köztársasági elnököt szinte kitiltják Romániából nemzeti ünnepünkön, amikor Szlovákiából ki akarják tiltani Orbán Viktort, a Fidesz-MPP elnökét, amikor Ukrajnában nyelvtörvénnyel lehetetlenítik el kárpátaljai testvéreink oktatását, amikor Délvidéken Vajdaság autonómiájának lényegét lúgozzák ki a szerb nacionalisták, amikor Romániában pártállami időket idéző módon távolítják el a magyar szakembereket csak azért, mert magyarok, akkor nem ülhetünk tétlenül. Szlovák nacionalisták szerint nincs is olyan, hogy ‘Kárpát-medence’. Román eszmetársaik Székelyföld létét tagadják. Mutassuk meg, hogy igenis létezik Székelyföld, igenis élnek magyarok Erdélyben és szerte a Kárpát-medencében. Ez a mi felelősségünk is. Nem négy pártpolitikust küldünk Európába, az Európai Parlamentbe, hanem négy magyart. Egy a nemzet!” Aláírók: Borbély Zsolt Attila, az MPP alapító tagja, Csép Sándor, az MPP Kolozs megyei szervezetének elnöke, Csinta Samu, az MPP háromszéki szervezetének ügyvezető elnöke, Gergely Balázs, az MPP alapító tagja, Keizer Róbert, az MPP kolozsvári szervezetének elnöke, Lemák Rudolf, az MPP máramarosi szervezetének elnöke, Lengyel György, az MPP Bihar megyei szervezetének elnöke, Murvai Miklós, az MPP Arad megyei szervezetének alelnöke, Nagy István, az MPP pécskai szervezetének elnöke, Nagy Pál, az MPSZ alapító tagja, országos ügyvezető elnök, Orbán Mihály, az MPP országos szervezetének alapító alelnöke, Sándor Krisztina, az MPP Kolozs megyei szervezetének alelnöke, Simon Csaba, az MPP Kolozs megyei szervezetének ügyvezető elnöke, Tőkés András, az MPP Maros megyei szervezetének elnöke. /P. A. M. : Tőkés: a választások eredményétől függ az összefogás jövője. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 5./

1940. augusztus 30-án hirdették ki a tengelyhatalmak – Németország és Olaszország külügyminiszterei, Joachim von Ribbentrop és Gian Galeazzo Ciano – a bécsi Belvedere-palotában a második bécsi döntést, amely 43 ezer négyzetkilométernyi észak-erdélyi területet juttatott vissza Magyarországnak 2,5 millió lakossal. Visszakerült Nagykároly, Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti és Marosvásárhely, valamint az egész máramarosi terület és Székelyföld. A döntés előzményeihez tartozik, hogy a romániai Szörényváron (Turnu Severin) 1940. augusztus 16-24 között folytatott román–magyar tárgyalások nem vezettek eredményre a területátadás kérdésében. A magyar csapatok 1940. szeptember 5-13 között vonultak be a visszakapott területre. Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. Dél-Erdélyben körülbelül 400 000 magyar maradt. /Hatvankilenc évvel ezelőtt lett újra magyar terület Észak-Erdély. = Erdély. Ma, aug. 30./

Az alsó- és felső-háromszéki RMDSZ-szervezetek vezetői megállapodtak abban, hogy közös Kovászna megyei RMDSZ-szervezetet alakítanak – jelentette be Albert Álmos, a szövetség alsó-háromszéki elnöke. Albert Álmos kifejtette: jó példával szeretnének elöl járni a hozzájuk hasonlóan külön szervezetként tevékenykedő Hargita és Máramaros megyei RMDSZ előtt. Abban állapodtak meg, hogy a Kovászna megyei RMDSZ-en belül öt szervezetet hoznak létre – Sepsiszék, Orbaiszék, Kézdiszék, Erdővidék és Sepsiszentgyörgy, amelyek maximális autonómiával rendelkeznek majd. Tamás Sándor megyei tanácselnök, a felső-háromszéki RMDSZ szervezet korábbi elnöke kifejtette: a megyei szervezeten belül létrejövő széki szervezetek esetében is érvényesül az arányosság elve, vagyis tagjaik számarányának megfelelően vesznek részt a közös megyei vezetésben. Hargita megyében három – csíki, udvarhelyszéki és gyergyói –, Máramarosban pedig két-két területi szervezet működik. /Kovács Zsolt: Fúzionáltak a területi szervezetek. „Újraegyesülés” Háromszéken. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 18./

Az 1992-es népszámlálás adatai szerint Máramaros megyeszékhelyén, Máramarosszigeten 8082 magyar nemzetiségű ember élt. A mai – nem hivatalos – adatok szerint a magyarok száma alig éri el az ötezret. Máramarossziget a XX. század elején döntő többség a magyar és a német volt, magyarázta Béres József, máramarosszigeti biológus professzor. Jelenleg a Leőwey Klára Líceumban 300 gyermek tanul magyar nyelven az óvodától az érettségiig. Az óvodai csoportokban az anyanyelv, a magyar tanítására helyezik a hangsúlyt. „Vannak vegyes házasságból született gyermekek, akik hibásabban, vagy nehezebben beszélik a magyart. Ezt próbáljuk korrigálni, segíteni, és az a tapasztalat, hogy amire első osztályba kerülnek, sikerül az anyanyelvüket bővíteni, fejleszteni” – jegyezte meg Stark Ágnes óvónő. Bár jól felszerelt iskola, szakemberek várják a diákokat, mégis évről-évre kevesebben vannak. Idén mindössze 11 első osztályos gyermek jött magyar tagozatra. A román iskolákban a gyermekek 30%-a magyar. Sok fiatal az egyetem elvégzése után nem tér haza szülővárosába. A Leőwey Gimnázium fizikatanára, Pesek Szilárd, azon kevés fiatalok egyike, aki hazatért tanulmányai végeztével. A szórványban élők számára felértékelődnek az egyházi események, rendezvények. A máramarosszigeti római katolikus templomban magyar és román nyelven is miséznek a lelkipásztorok. /Fogy a magyarság Erdély szórványtelepülésein. = Erdély. Ma, okt. 7./

Több mint 800, különleges, versikékbe fűzött sírfelirattal és – az elhunyt személyiségét megörökítő – festménnyel ellátott fejfa tette híressé a világszerte ismert Vidám Temetőt. A máramarosi Szaplonca nevű kis falut turisták ezrei keresik fel, hogy megcsodálják rendhagyó temetőjét. Az elhunytak nyughelyén a máramarosi motívumvilágtól is különböző, kék-virágos-galambos-tulipános fejfák sorakoznak. A fejfák domborművei és rigmusai az elhunyt személyiségét, mesterségét, vagy halálának körülményét örökítik meg. /Az élet vidám, kacagjatok, üzenik a halottak Szaploncáról. = Erdély. Ma, okt. 13./

Az 1956. októberi magyar forradalomra emlékezve a medgyesi Kolping Egyesületben Harai Pál nyugalmazott plébános, volt börtönviselt pap a diktatúra börtöneiben elhunyt papokról tartott rövid előadást. A gyulafehérvári főegyházmegye közel száz börtönviselt és meghurcolt papja közül már csak néhányan élnek. Az egyházmegye papságának közel egyharmada ilyen vagy olyan formában szenvedő alanya volt a kommunista rendszernek. Harai Pál a gyulafehérvári főegyházmegye börtönökben elhunyt papjait sorolta fel: 1. Dr. Boga Alajos abban az időben az egyházmegyét vezette. 1950. május 10-én tartóztatták le. Ítélete ismeretlen. Több mint négyévi rabság után a máramarosi börtönben hunyt el 1954. szeptember 14-én. Sírja a szegények temetőjében ismeretlen. 2. Sándor Imre kanonok vette át az egyházmegye vezetését 1950. május 10-én. 1951. március 10-én őt is letartóztatták. Az ő ítélete is ismeretlen. 1956. február 4(5)-én halt meg a Ramnicu Sarat-i börtönben. A hírek szerint megfagyott. Sírja ismeretlen. 3. Dr. Maczalik Simon Győző titokban felszentelt püspök csak néhány hónapig vezethette az egyházmegyét. 1951. augusztus 24-én a zsilavai börtönbe került bírói ítélet nélkül. Kétévi raboskodás után 1953. augusztus 17-én halt meg a börtönben. 1966-ban kiásták holttestét és a gyulafehérvári székesegyház kriptájába temették el. 4. Gajdátsy Árpád Bélát, a teológia rektorát Sándor Imre püspöki helynökkel egy napon tartóztatták le 1951. március 10-én. Gajdátsyt kémkedés és hazaárulás vádjával 25 év kényszermunkára ítélte a bukaresti hadbíróság. A nagyenyedi börtönben halt meg 1952. szeptember 14-én. Sírja ismeretlen. 5. Fekete János kézdi-orbai főesperest 1950 májusában tartóztatták le. Brassóban, Ghenceán és Targu-Jiuban volt bezárva. 1952. március 25-én halt meg a börtönben. Halála után több mint egy hónappal sikerült a holttestét az egyik bukaresti klinikáról kilopni és Gelencére hazaszállítani. Amikor a Szekuritáté ezt megtudta, nem szállították vissza, de sürgősen el kellett temetni. 6. Ábrahám Árpád altorjai plébánost 1957-ben tartóztatták le a Szoboszlay-per vádlottjaként Temesváron. Halálra ítélték, 1958. október 11-én tíz másik vádlottal, köztük Szoboszlay Aladár temesvári egyházmegyés pappal együtt kivégezték. Sírja ismeretlen. 7. Ambrus Györgyöt 1956. március 18-án tartóztatták le. Hat év börtönre ítélték. Peripraván, a Duna Chilia-ágán, a börtönhajón halt meg 1960. február 18(?)-án. Szemtanúk szerint megfagyott, holtteste napokig a hajó fedélzetén volt. Sírhelye ismeretlen. 8. Pálfi János jobbágyfalvi plébánost 1958-ban, 84 éves korában tartóztatták le és gyorsított eljárással öt év börtönre ítélték. A marosvásárhelyi börtönben halt meg 1958. november 6(?)-án. Sírja ismeretlen. 9. Bokor Sándor erzsébetbányai plébános 1972. június 5-én gyanús körülmények között eltűnt. Egyesek szerint halálának politikai háttere is van. Kolozsváron temették. /Papp Judit: A kommunizmus vértanú papjai. = Vasárnap (Kolozsvár), nov. 8./ Megjegyzés: csak a gyulafehérvári főegyházmegye papjait sorolta fel. A többi erdélyi egyházmegyének is vannak börtönben elhunyt papjai, így például dr. Bogdánffy Szilárd /Feketetó, 1911. febr. 21. – Nagyenyed, 1953. okt. 2./ püspök, Scheffler János /Kálmánd, 1887. okt. 29. – Jilava, 1952. dec. 6./ szatmári megyéspüspök.

Csutak István: mélyül a megyék közötti szakadék
A jelenlegi román régiós felosztás nem szolgálja az elmaradottabb térségek felzárkóztatását – véli Csutak István, a romániai régióátrendezési terv megalkotója. Az általa javasolt új felosztás révén a szegényebb megyék is több eséllyel pályázhatnának.
– Az RMDSZ törvénytervezetet nyújtott be a gazdasági fejlesztési régiók átszervezéséről, javaslata szerint Romániának az eddigi nyolc helyett tizenhat fejlesztési régióra van szüksége ahhoz, hogy az uniós forrásokból származó pénzek eredeti céljukat elérhessék, vagyis az elszigetelt közösségek is felzárkózhassanak. A jelenlegi fejlesztési régiókra vonatkozó felosztás miért nem volt hatékony?
– A sikertelenség elsődleges oka a régiók heterogenitásában rejlik: gazdaságilag nagyon erős megyék gyenge mutatókkal rendelkező megyékkel kerültek egy régióba. Ugyanakkor országos szinten a rendszer egy nagyon vitatható módszertan alkalmazásával gondosan vigyázott arra, hogy a rászorulónak minősített régiók több forrást kapjanak, régiókon belül viszont az erős megyék rendszerint elvitték a gyengék elől a forrásokat. A jelenlegi régióelképzelésben tehát ez a fajta mechanizmus nem tud hatékonyan működni. A megyék közt ádáz harc dúl – ezt nevezzük forrásbevonási versenynek –, és az erősebbik kutya győz. Így az intraregionális „olló” még jobban szétnyílt: a fejlett és fejletlen megyék közötti szakadék mélyül, részben a regionális politika eredményeképpen.
– Tehát az alapelv, amely szerint az átszervezési terv elkészült, az, hogy a hasonló képességű, gazdasági mutatókkal rendelkező megyék egy régióba kerüljenek az esélyek kiegyensúlyozódása érdekében?
– Adottak bizonyos paraméterek: önrész-kötelezettség, humánerőforrás-kapacitás, és sorolhatnám. Egy olyan megye, amely nagy egyetemi központtal rendelkezik – Temes vagy Kolozs megye például – sokkal jobb eséllyel pályázik forrásokra, mint mondjuk Szilágy, Beszterce-Naszód, Teleorman vagy Giurgiu megye. Ezenkívül maga az intézményrendszer is állam az államban, amely úgy van berendezkedve ma, hogy a legnagyobb púp ennek a rendszernek a hátán épp a pályázó – ez is folyománya a kialakult régióstruktúrának. Abból kell kiindulni, hogy az Európai Unió fejlesztéspolitikai támogatásrendszerének célkitűzése az életminőség javítása, a felzárkóztatás, az elmaradt térségek életszínvonalának az EU-átlaghoz való közelítése. Romániának a csatlakozáskor vállalnia kellett, hogy betartja és alkalmazza az uniós jogrendet. A fejlesztési régiók létrehozását külön rendelet szabályozza – ez azokat az országokat érinti, amelyekben nem létezik fejlesztési régió nagyságú közigazgatási egység. Ezt a rendeletet illene tiszteletben tartani és alkalmazni. Különben a Román Európai Intézet egyik tanulmánya már 2004-ben jelezte: a román régiós felosztás nem működik, nem szolgálja az elmaradottabb térségek felzárkóztatását.
– Az uniós rendelet milyen kritériumokat fogalmazott meg a régiók felosztásáról?
– A rendelet azt mondja például, hogy egy fejlesztési régió lakosságát illetően 800 ezrestől a 3 milliós küszöbértékek közt jöhet létre. Romániának két olyan régiója is van, amelyik meghaladja ezt a küszöböt – ezeket kötelező módon át kell alakítani, így legalább négy régió összetétele automatikusan megváltozna. Az Eurostat – az Európai Unió Statisztikai Hivatala – 2006-ban hivatalosan is felszólította Romániát, hogy két túl népes moldovai és dél-romániai régióját igazítsa a vonatkozó uniós rendelet elvárásaihoz. Ez, mint tudjuk, nem történt meg. Ugyanaz a rendelet azt mondja: földrajzilag, történelmileg, társadalmilag, gazdaságilag egységes vagy hasonló térségeknek kell a régiókba kerülniük. Az európai tapasztalat is azt igazolja, hogy ott mutatható ki a regionális fejlesztési politika sikere, ahol a fejlesztési régiók tervezési alapelemei homogének, ott nincs széthúzás. Ott az alkotóelemek – esetünkben a megyék – nem egymás ellen játszanak, hanem együtt terveznek, egyszerre lépnek. De nézzük a jelenlegi régiókat: Buzău és Vrancea kevés közös vonást mutat Konstanca és Tulcea megyével, de ugyanígy felmerül a kérdés, hogy mi a hasonlóság Bihar megye és Máramaros, vagy Fehér megye és Hargita vagy Kovászna megye között – szerintünk semmi. Ha homogén egy régió, könnyebben megfogalmazhatók azok a közös célkitűzések, melyek megvalósítása mögé felsorakoznak a megyék.
– Korábban azt nyilatkozta a sajtónak, hogy az elmúlt 90 esztendő alatt, az ország közigazgatási határait következetesen a magyar közösség kárára rajzolták át. Az RMDSZ régióátszervezési javaslata szerint Kovászna, Hargita és Maros megye közösen alkotnának régiót. Mennyire reális, hogy megvalósulhasson egy életképes székelyföldi régió?
– Látható, hogy a román politikumot érzékenyen érinti a téma, a javaslatban mindenki valamiféle rejtett szándékot akar felfedezni. Én állandóan meglepődöm, amikor azt látom, hogy ettől mindenki idegessé válik a Dâmboviţa mentén. Mi javasoltunk egy megoldást 2008-ban, a felhördülés pedig abból is származik, hogy Bukarestben furcsa, ha valaki következetesen kitart az elképzelései mellett. Mindenki arra számított, hogy ez a régiós történet egy imidzsjavító történet, amit felhasználunk, majd eldugjuk egy fiókba. A kérdésre visszatérve: szakmailag is alátámasztható evidencia, hogy ez valójában a természetes állapot visszaállítása lenne: a Maros–Hargita–Kovászna fejlesztési régió lényegesen homogénebb a jelenlegi, Fehér–Maros–Hargita–Kovászna–Brassó–Szeben összeállítású régiónál. Mindenki tudja, hogy Hargita és Kovászna megye a hátrányos helyzetű közigazgatási egységek élbolyába tartozik – az átlagjövedelem alacsony, a munkanélküliség magas, infrastruktúra nincs vagy nagyon gyatra. A régiók „teljesítményét” statisztikai átlagokban mérik, s mivel Brassó és Szeben megye infrastrukturális ellátottsága, a lakosság jövedelme átlag fölötti romániai viszonylatban, ez a Hargita és Kovászna megyével közös kimutatásokba foglalva azt eredményezné, hogy a számok tükrében a Hargita és Kovászna megyei utak állapota például az országos átlag fölött van. Másik példa: Hargita megyében az átlagjövedelem jelenleg az egyik legalacsonyabb az országban, de a régióban az átlagos jövedelem így is az országos átlag fölött van a statisztikák szerint, mert a fejlett megyék jó helyzete statisztikailag felfelé módosítja a mutatókat.
– Ha a régiók átalakulnak, akkor a szegényebb megyéknek több lehetőségük lenne forrásbevonásra és ennek révén a felzárkózásra?
– Az RMDSZ által benyújtott tervezet szerint az erős megyék olyan régiókba kerülnek, ahol pályázásban méltó vetélytársakat kapnak, szorosabb lesz a versengés, a szerényebb gazdasági mutatókkal rendelkező megyék pedig így nagyobb eséllyel tudnak pénzt lehívni. Így országos szinten újra kell gondolni a forrásallokációs eljárásokat, illetve ha a mostani eljárásokat alkalmazzák, akkor is ezek a térségek lényegesen több forráshoz juthatnak, mint jelenleg. Fejlesztési politikáról van szó, a fejlesztéshez pedig pénz kell. Nyilván nem normatív forrásokról beszélünk, a pénzek nem kötelező módon, hanem pályázati úton érkeznek a térségbe.
– A területi újrarendezés RMDSZ-es modellje kapcsán történt előrelépés: a szenátus hallgatólagosan megszavazta. Lát esélyt arra, hogy a tervezetet elfogadja az alsóház is?
– A régióátalakítási törvénytervezet már a képviselőház asztalára került, ott dől el, hogy mi lesz a sorsa a javaslatnak. Az újrafelosztást 2012-ben lehet kezdeményezni, az átfutás idő pedig még legalább egy évet vesz igénybe, és a fejlesztési stratégiák pénzügyi terveinek elkészítéséhez is kell legalább egy év. Így ha a tervezetünket elfogadják, a 2014–2020 közötti tervezési időszakba az új régiós felosztással léphetünk be. Most a politikai alkuk, a parlamenti pártok közötti egyeztetések időszaka kezdődött el, s mint tudjuk, a politikában bármi megtörténhet.
Gyergyai Csaba. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Meglátni a múlt jövőjét
Beszélgetés Haller Bélával, a Castellum Alapítvány elnökével
A haladó hagyományok felkarolásának szándékával jött létre 1993-ban Nagyenyeden az erdélyi történelmi családok tagjait tömörítő Castellum Alapítvány. A szervezet a nemesi származású családok tagjainak nyilvántartásba vétele és a sorstársak felkutatása mellett a rászorulók segítését, a kulturális örökség ápolását, a jogi, gazdasági és erkölcsi érdekvédelem megszervezését is állandó feladatának tekinti. A jelenleg mintegy kétszáz tagot számláló egyesület a visszaszerzett ingatlanok ésszerű kihasználását szorgalmazza, és segítséget nyújt a mindeddig vissza nem szolgáltatott ingatlanokkal kapcsolatos jogi kérdésekben. Szívügyének tekinti a műemlékvédelmet, a fiatalok nevelését, megismertetését múlt értékeivel. Április 18-a, Műemléki Világnap alkalmából Haller Bélával, a Castellum Alapítvány elnökével, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanárával beszélgettünk.
– Az utóbbi tíz-húsz évben számos olyan kötet látott napvilágot, amely az erdélyi műemlékek bemutatására vállalkozott. Ezekből az érdeklődők megismerhették a műemlékek múltját, és sok esetben hányatott jelenükről is képet kaphattak. Hogyan látja, hol tartunk ma a műemlékvédelem terén Romániában, mennyire figyel oda az állam az épített örökségre?
– Vegyes helyzet tapasztalható mostanság a műemlékvédelem terén: kiemelt, az állam figyelmét jelentős mértékben felkeltő, ugyanakkor igen elhanyagolt műemlékek is léteznek az országban. Az állam többnyire a legjelentősebb műemlékekre áldoz (pl. Bonchida), illetve azokra, amelyek a hivatalosan elfogadott és tanított történelemmel, vagy a turisztikai trendekkel vannak összefüggésben (Vajdahunyad, Törcsvár). Bonyolítja a helyzetet, hogy a műemlék-kastélyok jó része visszakerült régi tulajdonosaihoz, akiknek pénzügyi lehetőségeit a helyreállítás várható költségei messze meghaladják. Örömmel tölthet el viszont az, hogy az erdélyi szász örökség jó kezekben van: a németországi támogatásoknak köszönhetően sokat közülük tökéletesen rendbe hoztak. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy 2007-ben Nagyszebent Európa kulturális fővárosának számított. Szomorú azonban, hogy mindeközben az európai építészeti értékeket és stílusokat magukon viselő más erdélyi kastélyok (Aranyosmeggyes, Bethlenszentmiklós, Kerelőszentpál stb.) romokban hevernek. És ezt nem csak mi, a Castellum Alapítvány munkatársai és tagjai sajnáljuk. A bukaresti Ion Mincu Műépítészeti Egyetem harmadéves diákjai 2007-ben széleskörű felmérést végeztek, számba véve a romos kastélyokat. Megdöbbentő eredményre jutottak: felmérésük szerint Erdélyben, a Bánságban, a Partiumban és Máramarosban kb. 500, művészettörténeti szempontból igen értékes nemesi lak dacol az idő múlásával, jó részük az előrehaladott romlás állapotában van. Egy pillanatra még a közvélemény figyelmét is fel tudták hívni a helyzet súlyosságára, sajnos azonban minden csoda három napig tart...
– A Castellum Alapítvány érthetően szívügyének tekinti az épületek, sírkertek, emlékhelyek, sírok, és más, műemlék-jelleggel bíró objektumok feltérképezését. Miként viszonyultak ehhez a feladathoz az elmúlt időszakban?
– Pénzügyi lehetőségeink sajnos eléggé korlátozottak, legfőbb bevételi forrásunkat a tagok pénzbeli hozzájárulása, valamint magyarországi, romániai közalapítványok és állami intézmények támogatása jelenti számunkra. 2002-ben teljeskörű felmérést szerettünk volna végezni az erdélyi kastélyok állapotáról, és a visszaszolgáltatási kérések helyzetéről, de anyagi okokból nem tudtuk tervünket valóra váltani. Mivel nyolc évvel ezelőtt le kellett mondanunk egy ilyen jellegű kutatásról, ma sem ismerjük pontosan az össz-erdélyi helyzetet. Az egykor tagjaink tulajdonát képező kastélyok és udvarházak helyzetéről, amelyeknek egy része időközben visszakerült jogos tulajdonosához, természetesen tájékozottak vagyunk. Mivel az alapítványi tagság önkéntes alapon működik, senkit nem kötelezünk, hogy bekapcsolódjon az általunk folytatott tevékenységekbe: aki bizonyítani tudja nemesi származását, saját maga jelentkezhet nálunk.
Korábban többen is azt hitték, hogy jogi személyként a Castellum képes lesz fellépni a restitúció érdekében. Ez azonban nem így működik, a restitúció az állam és a tulajdonos között zajlik, ilyen értelemben nekünk nincs beleszólásunk a jogi procedúrába. Ennek ellenére folyamatosan foglalkozunk tájékoztatással, jogászok bevonásával hívjuk fel az érdeklődők figyelmét a törvények előírásaira, buktatóira. 2002-ben volt egy törvénykezdeményezésünk, amely talán hozzásegített az 1945. március 6-a és 1989. december 22-e között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását rendező 2005/247-es számú restitúciós törvény lérejöttéhez.
– Az alapítvány másik fontos célkitűzése a kulturális örökség ápolása, a hagyományőrzés. Mennyire lát esélyt arra, hogy a fiatalokat is megnyerjék az ügynek?
– Erdélyi viszonylatban jelentős ellentmondás tapasztalható a kulturális örökség továbbadása terén: miközben a fiatal nemzedékek, a jelenlegi és a nemrég volt tizenévesek egy része egyre inkább bekapcsolódnak a kozmopolita, világszerte elfogadott és ismert értékekre alapozó kultúrába, az itthoni fiatalságnak többsége szerencsére a folytonosság biztosítását tűzi ki célul. A hagyományápoló fiatalok, akik népdalokat tanulnak és büszkén adják elő azokat a különböző összejöveteleken, táncházba járnak, ismerik, szeretik és olvassák a magyar irodalmat, igyekeznek észrevétlenebbé tenni és valamilyen módon elfedtetni a másik oldal jelenléte révén megjelenő ellentmondásokat.
Természetesen az alapítvány is megpróbál részt vállalni ebből a tevékenységből. 2001 óta irodalmi esteket szervezünk, amelyeken olyan neves személyiségeket mutatunk be, akik a történelmi családokhoz tartoznak, és Erdély művelődési életében jelentős szerepet játszottak (Bánffy Miklós, Kemény János, Wass Albert, Vita Zsigmond, Kemény Zsigmond, stb.). Testvérszervezetünkkel, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületettel (EMKE) közösen 2004 októberében például Balassi Bálint-emléknapot tartottunk. Életút-beszélgetéseink keretében az idősebb Castellum-tagok eddigi pályájukról mesélnek, élettapasztalataikat osztják meg a jelenlévőkkel. A Kolozsváron és Marosvásárhelyen szervezett teadélutánjaink célja pedig a családi kapcsolatok felelevenítése. Ezeken a rendezvényeken számos fiatal és gyermek vett részt az elmúlt években. Az alapítványon belül ifjúsági tagozat is tevékenykedik a történelmi örökség tudatosítása érdekében.
Időnként a Kemény Zsigmond Társasággal is vannak közös kezdeményezéseink: amikor arról volt szó, hogy halálának 60. évfordulóján újra kellene festeni Sényi László volt császári és királyi kamarásnak, a társaság titkárának sírfeliratát, a két szervezet képes volt együttműködni.
– Az alapítvány tagjai leginkább az évente egy alkalommal megszervezett összejöveteleken találkozhatnak és beszélgethetnek el egymással. Hogyan zajlik ez a program?
– A legjelentősebb ilyen jellegű, kétnapos rendezvényünk valóban a nyári találkozó, amelyet kezdetben Nagyenyeden tartottunk. 2000 óta, azt követően, hogy az alapítvány székhelye Marosvásárhelyre került át, Gernyeszegen gyülekezünk. Már most készülődünk az idei eseményre is: Erdélyből, Magyarországról, Nyugat-Európából és Amerikából jönnek tagtársaink. Az első nap az emlékezés jegyében zajlik, általában tudományos előadásokat hallgatunk, irodalmi szemelvények bemutatására kerül sor, másnap pedig ellátogatunk valamelyik kastélyhoz vagy templomhoz.
– A Castellum Alapítvány fokozott felelősségérzettel óhajt cselekedni az ország és a nemzet haladása érdekében. Hogyan viszonyul a mai modern világ a nemesi családok leszármazottaiból összetevődő Castellum Alapítvány tevékenységéhez, a nemesi címhez?
– Legtöbben rokonszenvvel követik tevékenységünket, pozitívan viszonyulnak hozzánk. Közben persze a történelem során vezető szerepet betöltő személyekkel szembeni elvárást is támasztanak irányunkba. A totalitárius korszakban ellenzékiséget jelentett, ha valaki kedvezően, adott esetben segítő szándékkal közeledett a nemesség leszármazottaihoz. Ez a fajta szemlélet a rendszerváltás után is megmaradt, de persze vannak e kérdésben másként gondolkodó egyének is.
– A Haller név is nemesi származásra utal. Hogyan honosodott meg a család Erdélyben?
– A család Németországból származik, felmenőim Mátyás király korában Budára, majd Erdélybe érkeztek. A legelső leszármazott, aki már Erdélyben élt, Haller Péter, Nagyszeben polgármestere és szász királybíró volt, az ő utódaiból alakult ki az erdélyi ág. Németek voltak, és fokozatosan magyarokká váltak, 1699. április 1-jén bárói, 1713. január 15-én pedig grófi rangot nyertek.
– Mit jelent az ön számára egy ilyen család sarja lenni?
– Jóleső érzéssel tölt el, ugyanakkor nagyon sok kötelezettséggel jár együtt: amikor az emberek tudomást szereznek erről a rangról, magas elvárásokat támasztanak birtoklója irányába. A közéletben korábban szerepet játszó személyek leszármazottjaként az ember emiatt felelősséget érez, igyekszik példát mutatni mások számára. A legszigorúbban gondolkodók ezt úgy értelmezték, hogy vissza kell szerezni a birtokot, a kastélyt, újra kell kezdeni a gazdálkodást vagy akár turisztikai célból a kastély közelében kell maradni. Ez valóban szép és a külvilág szemében példaértékű cselekedet lenne, de nem mindenkinek volt és van módja erre. Amikor a ‘89-es fordulat után elkezdődött a restitúció, a nemesi származásúak többsége életkorukkal magyarázhatóan és gazdasági tanulmányok hiányában nem kezdett el gazdálkodni. Szakmai és emberi helytállással, mások ügyéért való felelősségvállalással kell nekünk elsősorban példát mutatnunk a közösség számára.
– Hogyan kapcsolódott be az alapítvány tevékenységébe?
– Nagy szerepe volt ebben Torma Miklósnak, a Castellum korábbi ügyvezető elnökének. Igen megnyerő egyénisége volt. El tudta különíteni az örökérvényű értékeket azoktól az életforma-elemektől és kulturális formáktól, amelyek már nem hozhatók át a mai korba. Sikerült megtalálnia a hangot a kívülállókkal, a nem alapítványi tagokkal és a médiával is, egyszóval képes volt meglátni a múlt jövőjét. Ezen fáradozom én is nap mint nap, Torma Miklós halála óta utódjával, Ugron Zoltánnal.
– Az eddigi célkitűzéseken túl milyen más tervei vannak a Castellumnak a jövőre nézve?
– Felismertük a világhálón való jelenlét fontosságát, A meglévő weboldal mellett szeretnénk jobban működtetett, tevékenységünket még inkább tükröző internetes oldalt kialakítani. Jelentős előrelépéseket szeretnénk elérni a könyvkiadás tekintetében is: a tervbe vett kötet mindazt a szellemi anyagot foglalná magába, amely az utóbbi tíz évben a Castellum Alapítvány házatáján megfogalmazódott. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy semmit ne adjunk fel a már kialakult szokásokból és a tagok által elvárt módon tudjunk mindig tartalmat adni tevékenységeinknek. Jó hír, hogy magyarországi testvérszervezetünk, a Magyar Történelmi Családok Egyesülete (MTCSE) közbenjárásával idén március 27-én a Castellum is képviseltette magát a párizsi székhelyű Európai Nemesi Szövetség (La Commission d’ Information et de Liaison des Associations Nobles d’ Europe – CILANE) közgyűlésén: ott európai nyilvántartásba vették az alapítványt, bekerült az európai nemesi szervezetek közé, ezáltal pedig a nemzetközi körforgásnak is alakítója lehet a továbbiakban.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

A második bécsi döntést 70 éve hozták meg
(MTI) – Hetven éve, 1940. augusztus 30-án hirdették ki a második bécsi döntést, amely Észak-Erdélyt visszaadta Magyarországnak.
Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés a szomszédos államoknak juttatta Magyarország területének kétharmadát, a magyar népesség egyharmadát. A magyar politika fő célja ezután a területi revízió lett, amelyhez a fasiszta Olaszországnál és a nemzetiszocialista Németországnál keresett támogatást. 1938-ban az első bécsi döntés visszaadta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, majd 1939 márciusában, Csehszlovákia megszűnése után a magyar hadsereg Kárpátaljára vonult be.
Amikor a Szovjetunió 1940 júniusának végén kierőszakolta Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina átadását, a Teleki-kormány részleges mozgósítást rendelt el és csapatokat vezényelt a román határra. Német nyomásra augusztusban magyar-román tárgyalások kezdődtek, ezek kudarca után kiéleződött a két ország viszonya. A németek azonban nyugalmat akartak a térségben, már csak a Szovjetunió ellen tervezett háború miatt is. Így az augusztus végén egyeztetésre Bécsbe rendelt magyar és román delegáció azzal szembesült, hogy a német és olasz vezetés által meghozott döntés meghallgatására érkeztek.
Az augusztus 30-án a Belvedere-palotában Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter által kihirdetett második bécsi döntés Észak- Erdélyt Magyarországnak ítélte, ugyanakkor szavatolta a megmaradt román területek integritását. Az átcsatolt terület 43 591 négyzetkilométer volt, a 2.185.456 lakos 51,4 százaléka volt magyar. Visszakerült Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Nagykároly és Marosvásárhely, továbbá Máramaros és a Székelyföld. A bonyolult etnikai viszonyok, a magyar és román többségű területek keveredése, a Székelyföldnek a trianoni magyar határoktól való nagy távolsága miatt egymilliónál több román lakos is Magyarországhoz került, ugyanakkor mintegy 400 ezer magyar Romániában rekedt.
A magyar hadsereg 1940. szeptember 5-én lépte át a határt, az egyetlen halálos áldozatokat követelő fegyveres incidensre 9-én Ördögkútnál került sor. A parlamentbe 48 erdélyi magyar képviselő került be, 3 hely jutott a németségnek, az egymillió románnak fenntartott 12 mandátum betöltetlen maradt.
A területgyarapodásért az ország komoly árat fizetett. Növelni kellett a Németországba irányuló nyersanyag- és élelmiszerszállításokat, radikális lépések történtek a „zsidókérdésben”, a hazai német kisebbség egyetlen törvényes szervezetének a náci befolyás alatt álló Volksbundot ismerték el, az ország csatlakozott a tengelyhatalmi szerződésekhez, folytatódott a versenyfutás a náci Németország kegyeiért. Az „ország-gyarapítás” utolsó állomása 1941 áprilisában a Délvidék megszállása volt, ekkorra Magyarország Trianonban megállapított területe közel kétszeresére nőtt, a lakosság négymillió fővel gyarapodott, s a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része a határok között élt.
A második világháborús vereség után az 1947. február 10-i párizsi béke visszaállította Magyarország 1938 előtti határait, semmisnek mondta ki az első és a második bécsi döntést, sőt a Szigetközben három falut át kellett engedni Csehszlovákiának. Népújság (Marosvásárhely)

Őrölnek a történelem malmai – interjú Romsics Ignác történésszel
A demokratikus viszonyok és az EU-n belüli közös lét minden korábbinál jobb feltételeket biztosít a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának különböző szintű intézményesüléséhez – állapítja meg a Krónikának adott interjúban Romsics Ignác Széchenyi-díjas budapesti történész, a 20. századi magyar történelem neves kutatója.
Gratulálunk idén elnyert akadémiai rendes tagságához, amelyet egyesek szerint rég kiérdemelt, de megkésett elismerés. A professzor úrnak a kolozsvári Korunk Akadémia szervezésében rendezett Trianon-előadásán arra gondoltam, vajon a történelem malmai is ilyen lassan, de biztosan őrölnek?
Azt mondanám, hogy a történelem malmai néha lassan, néha gyorsan, de folyamatosan őrölnek, viszont a végeredmény biztosan sohasem prognosztizálható. A 90 évvel ezelőtti nagyhatalmi döntés hideg zuhanyként érte a magyar társadalmat. A „nemzeti nagylét” helyett, amelyre készültek, csonkolás következett, amelyet senki sem tudott elfogadni igazságos és végleges rendezésként. Az elutasítás mögött viszont különböző múlt- és jövőképek, valamint revíziós programok húzódtak meg. A „mindent vissza” jelszava mellett körvonalazódott az etnikai elvű revízió koncepciója, sőt olyan regionális és multikulturális jellegű megoldásoké is, mint amilyen a transzszilvanizmus volt. Az 1938 és 1941 közötti változások igazolni látszottak az akkori kormánypolitikát. Az ország területe csaknem megkétszereződött, s lakossága 9 millióról közel 15 millióra nőtt. Jelentős magyar kisebbség 1941 után már csak Dél-Erdélyben élt. A II. világháború utáni újabb békeszerződés, az 1947-es párizsi azonban az 1920-as határokhoz tért vissza, sőt további három falut csatolt el az országtól. Ezután közel 40 éves időszak következett, amikor nemcsak a revízió veszítette el aktualitását, hanem a magyar kisebbségek létjogait is semmibe vették. Az 1989–90-es változások óta a helyzet minden tekintetben sokat javult, ami természetesen nem jelenti, hogy ne lennének gondok és további tennivalók. Én úgy látom, hogy a demokratikus viszonyok és az Európai Unión belüli közös lét – perspektivikusan akár a közös európai állampolgárság – minden korábbinál jobb feltételeket biztosítanak a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának különböző szintű intézményesüléséhez, természetessé válásához és napi szintű megéléséhez.
Az anyaország elszívó hatása az elmúlt kilencven évben változó intenzitással, de folyamatosan érvényesült a Kárpát-medence magyar kisebbségeivel szemben. Számszerűsíthetők-e ezek az adatok, például a három nagyobb kivándorlási hullám: a két világháború utáni idők és a nyolcvanas évek végének esetében?
Elég pontos adataink vannak az egyes migrációs hullámok mértékéről. 1919–20-ban mintegy 350–400 ezer fő érkezett – menekült vagy optált – az anyaországba. Ezek közel fele erdélyi volt. Közülük több tízezren hónapokon át pályaudvari vagonokban vagy rögtönzött barakkokban laktak. A II. világháború alatt és után körülbelül ugyanennyien kerültek át a mai Magyarország területére. Az 1949-es népszámlálás összesen 376 ezer olyan személyt mutatott ki, aki 1941 után került az országba. Közülük 134 ezren Erdélyből, 119 ezren Csehszlovákiából, 66 ezren pedig Jugoszláviából érkeztek. Ezek egy része menekült volt, más része a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében került át, harmadik része pedig egyszerűen itt ragadt. Az 1980-as évek második felében elsősorban Erdélyből érkeztek menekülők és áttelepülők. Ennek oka – a rendkívül represszív román politika – jól ismert. 1985-ben 1700, 1987-ben 6500, 1988-ban közel 10 ezer letelepülni szándékozó erdélyi magyart regisztráltak a hatóságok. Sokan viszont egyenesen Nyugatra tartottak, amelyre 1986 végéig Ausztrián keresztül volt is lehetőség. Hogy a Nyugaton szétszóródott és egzisztenciát teremtett erdélyi magyarok hányan lehetnek, azt nem tudom. Viszont bárhol járok a világban, érzékelem, hogy léteznek. Az 1991 és 1995 közötti délszláv háború a vajdasági magyarság jelentős részét késztette otthonának elhagyására. Az ottani magyarok száma 1991 és 2002 között 341 ezerről 290 ezerre csökkent. Jelentős részük Magyarországon telepedett le, másik részük továbbment Nyugatra. Az anyaország felé irányuló migráció tehát jelentős, összességében közel milliós nagyságrendű volt. Más körülmények között ez a folyamat ma is tart. Ennek átgondolása és a lehetséges alternatívák tudatosítása fontos politikai feladat.
Előző kérdésünkhöz kapcsolódva: az utódállamok hogyan viszonyultak a lakosságcseréhez, a repatriálásokhoz, illetve a kettős állampolgársághoz?
Ez nagyon bonyolult kérdés; az álláspontok korszakonként különböztek. Az I. világháború után az utódállamok lakói dönthettek arról, hogy hol kívánnak élni: addigi lakóhelyükön, avagy az anyaországban. Az utóbbiakat hívták optánsoknak. A II. világháború után egészen más volt a helyzet. A csehszlovák hatóságok akkor lényegében teljes mértékben meg akartak szabadulni a magyaroktól. Vagy azt várták tőlük, hogy nyilvánítsák magukat szlováknak, vagy azt, hogy távozzanak. A nyugati hatalmaknak, elsősorban az Egyesült Államoknak köszönhetően ez a tervük nem sikerült. Ha megfogyva is, de a felvidéki magyar közösség megmaradt. Erdélyben egészen más volt a helyzet. Bár a háború alatt a román béke-előkészítők egy része foglalkozott nagyarányú népességmozgatások tervével – a székelyeket például Máramarosba, a Székelyföldön kívüli magyarokat pedig a Partiumba akarták telepíteni –, a háború után más irányt vettek az események. Itt nem történtek erőszakos kitelepítések; a román politika egy ideig adott a látszatokra. Jugoszláviában pedig, miután a véres megtorlóhullám befejeződött, viszonylag kiterjedt kulturális és önigazgató jogokat kaptak a magyarok, s ez egészen Tito 1980-as haláláig így maradt. Ma ismét egészen más a helyzet. Az Európai Unió keretében lényegében a diákok és a mobil munkavállalók is szabadon vándorolhatnak, és telepedhetnek le bárhol. Néhány évtizeden belül ez éppen magyar–magyar relációban is egészen új helyzetet teremthet. Őszintén szólva, ezt én sokkal lényegesebb kérdésnek tartom, mint a kettős állampolgárság ügyét. A 2004-es szerencsétlen népszavazás óta a helyzet mindenesetre sokat változott, és a Nyugat-Balkán integrálásával, ami napirenden van, tovább fog változni. Schengen a magyar–magyar relációban is előrelépés, ezért nem nagyon értem azokat, akik ezt kárhoztatják. Nyilvánvalóan külön feladat és belátható ideig az is marad Kárpátalja, mivel Ukrajna uniós tagsága nincs napirenden, és ha valaha napirendre kerül, az ismét egészen más helyzet lesz.
Integráció és dezintegráció egymást váltják a történelemben. A magyar huszadik század ebben a párosításban milyen példákkal, tanulságokkal szolgál?
Ha ránézünk Közép- és Kelet-Európa politikai térképére a 19. és a 21. század elején, akkor világosan látjuk az államfejlődés fő tendenciáját. 200 évvel ezelőtt három nagy birodalom – az orosz, az oszmán és a Habsburg –, valamint a Porosz Királyság uralta a térséget. Ma közel 20 független államot találunk a helyükön. Vagyis: a multietnikus nagy birodalmak több lépcsőben átadták helyüket a nyelvi-kulturális szempontból egységesebb nemzeti államoknak. E folyamat eddigi végpontja Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása volt. Koszovó példája és más térségen kívüli fejlemények (Belgium, Spanyolország) arra utalnak, hogy a dezintegrálódás még tovább is folytatódhat. Ugyanakkor jól látszik, hogy a dezintegrálódással párhuzamosan az utóbbi évtizedekben jelentősen előrehaladt az európai integráció, amelynek a jövőjét én sokkal optimistábban látom, mint néhány mai közgazdász. Ez az integrálódás már eddig is a nemzetállami jogosítványok körének szűkítésével járt együtt, és ez a jövőben is folytatódni fog. Ismerünk víziókat arról, hogy az Európai Unió idővel nem nemzetállamok, hanem régiók föderációja lesz. Azt azonban, hogy ez valóban így lesz-e, senki sem tudja megjósolni. Egy magyar akadémiai levelező tagról nagy valószínűséggel állítható, hogy 6 vagy 9 éven belül rendes tag lesz. A történelem azonban olyan soktényezős folyamat, és annyi benne a véletlen, előre nem látható elem, hogy nem tudunk felállítani biztos prognózisokat. Csak azt látjuk és halljuk, hogy a malmai őrölnek.
A nemzet televíziójában a vasárnap délutáni Törzsasztalt a legnépszerűbb, legnézettebb műsorok között tartják számon. Elképzelhető-e, hogy fájóbb vagy sürgetőbb gondjaink műsorbeli megvitatásához szalonképesebb vitapartnereket az érintett utódállamokból is meghívjanak?
A Törzsasztalnál eddig is megfordultak a határon kívüli magyarok képviselői. Legutóbb éppen egy szabadkai dramaturggal és az erdélyi Selmeczi Györggyel beszélgettünk. Korábban Duray Miklós volt többször a Törzsasztal vendége. Igazat adok azonban önnek abban, hogy ez a jelenlét lehetne gyakoribb és intenzívebb. Továbbítani fogom észrevételét a szerkesztőknek és Vizi E. Szilveszternek, akik ebben dönthetnek. Valójában én is csak vendég vagyok, még ha „törzsvendég” is.
Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár)

A kisebbség, mint kuriózum?
Kolozsvár – A Kolozsvári Professzionális Újságírók Szövetsége (APPC) második alkalommal rendezett műhelybeszélgetést, melynek fő célja azokat a szakmai fogalmakat minél alaposabban körbe járni, amelyek az újságírói életpálya velejárói.
Ez alkalommal a meghívott Dan Cureana Román Televízió, Kolozsvári Területi Stúdió egyik fő operatőre volt. A meghívást annak köszönhette, hogy valódi riporterként a nézőknek egy olyan sorozatot készített el nem kis fáradsággal és következetes kitartással, mely mondanivalója következtében olyant tartalmazott, ami bizonyos fokig újdonságot jelentett.
A sorozat címe: „Emberek Romániából”, egyenként három perces időtartamban állapotriportot készített hazánkban élő és még létező nemzeti kisebbségekről. A három perc nagy kihívás, próbára teszi a riportert. Ennek az elvárásnak Dan Curean maradéktalanul eleget is tesz. Ennek következtében nincsenek felesleges szövegek, képek. Mégis ennyi időben felvillant egy olyan állapotot, mely a nézőt elgondolkodtathatja.
Mindenik rövid filmet szöveg vezet be, melyben Dan Curean megfogalmazza röviden mit is, tud azokról a kisebbségekről, kiket bemutat.
A vetítés kronologikus sorrendjében felsővisói cipszerekről elmondja: 1798-ban Ausztriai Zipt községből 26 faipari munkás, egyesek családostól, érkezik Máramarosba. Rövid időre jönnek, de a Visó partján házakat építenek és végül is, letelepednek. 1942-ben a közösség 7000 lelket számlált, mára maradtak 1000-en. Közülük két személy beszéli a zipszer dialektust.
A Kolozs megyei szamosújvári örmények 1670- ben Kaukázusból, Krím félszigetről és Moldáviából érkeznek Szamosújvár település területére. Az újonnan letelepültek felépítenek maguknak egy örmény várost, melyet Armenopolisnak neveznek el. Hosszú ideig senki idegen sem telepedhetett le. A város az örmények sajátos törvényei szerint fejlődött. 1850-ben a városnak 8000 örmény lakosa volt. Mára maradt 200 személy.
Konstanca megyei Valu lui Traian településen élnek tatárok. A cári csapatok elől menekülve elhagyták a Krím félszigetet, és Dobrudzsába menekülnek. Vallásukat, szokásaikat és nyelvüket megőrizték. Ma több mint 300 család él itt, békés harmóniában az őslakossággal.
Tulcea megyében Letean letelepedtek az ukrán származású haholik. 150 évvel ezelőtt állataikat áthajtva a Duna-delta Chilia ágán letelepedtek, a Leteai erdő mellé. A települést víz veszi körbe. Halászatból és földművelésből élnek. Maguk között csak ukrán nyelven beszélnek. Ma már a fiatalok elhagyják a települést, és a városba mennek munkát és megélhetést keresni. Csak az öregek emlékeznek azokra az időkre, mikor a faluban 15000 szarvasmarha volt és az énekeik messze szálltak.
Erdélyi Gábor cigányok. A legenda szerint a mai Gábor cigányok ősei, mint fegyverkovácsok Árpád fejedelemmel érkeztek az ország területére és a Székelyföldön telepedtek le. Egyetlen történelmi adat sem tükrözi, mikor jelentek meg a Gábor cigányok Erdély területén. A Gáborokat felismerhetjük kalapjukról, jellegzetes bajuszukról és karakteres arcukról. Nagyon sok közülük szőke, kékszemű. Gáborok tisztelt mesteremberek. Eskü kötelezi hagyományaik őrzésére.
A Cernai meglenorománok több száz évet éltek a mai Görögország északi részén. Ők egyedülálló dialektusát beszélik a román nyelvnek. Mivel nyelvhasználatuk miatt üldözték őket, 1926-ban elhagyják Görögországot és a mai Bulgária Kadrilater területén telepednek meg. 1940-ben lakosságcsere következtében Dobrudzsába kerülnek. 15 év alatt kétszer voltak kénytelen lakóhelyet cserélni. Ma már Tulcea megyében Cerna faluba vannak beszorítva. Ahol ma már 2000 meglenoromán él.
A vetítés után közvetlen beszélgetés alakult ki Dan Curean és a jelenlevő kollegák között. Elmondta mit jelentett számára az a segítség, melyet a Román Televízió, Kolozsvári Területi Stúdió vezetőségétől kapott azért, hogy ezt az anyagot másfélév leforgása alatt elkészítse. Volt olyan hely, ahova többször is visszatért. Maga a rögzített anyag sokkal nagyobb, mint amit itt bemutatott. Nem egy részt szeretne kibővíteni olyan eseményekkel, melyek a három percbe nem fértek be. Meg tudtuk, a 89-es események előtt, bizonyos közösségek jobban összefogtak, összetartottak, jobban ügyelték, ápolták azokat a szokásokat, melyeket őseiktől örököltek, mint a mai állapotukban. Ma már nem egy kisebbségnek iskolája van, melyben, tanítják anyanyelvüket. Ennek dacára sok fiatal a nagyvilágot választja. Elmegy szülőföldjéről. Aki ott marad, hihetetlenül nyitottan fogadja az őket meglátogató idegent. Szívesen beszél sorsukról, problémáikról. Örved annak, van ki, rájuk is figyel.
Szakmailag felvetődött, a riport azon kívül, hogy beszámol, azt is próbálja kutatni, hogy miért történt úgy, ahogy történt.A riporter, mivel, hogy felderít, ezért a személyes jelenléte nélkülözhetetlen. A riport pontos, konkrét információkat kell, hogy tartalmazzon. Rádióban, tv-ben hanghatás és a képek, látvány is szerepet játszik. Csendesen megfogalmazódott, az államnak még jobban oda kellene figyelnie azokra a nemzeti kisebbségekre, akik az ország különböző részeiben élnek.
Számomra a szamosújvári örményekről készült részben sokat elárultak azok a képek, melyek a jelenlegi helyzetet tükrözték. A hajdani gyönyörű házak kariatidáikkal együtt, lerobbant állapota. Néptelen utca rész, melynek a végében meghúzódik az ősi örmény Salamon templom, melyet 1723-ban építettek. Gyönyörű szobabelső, faragott bútorokkal, értékes perzsákkal. Gazdag könyvtár. Esztegár János kulturáltan beszél arról az időről, amikor a város jelentős gazdasági életet élt, örmény szempontból.
Ezzel szemben a Gáborok vidáman magabiztosan élik életük. Érezni rajtuk a markáns tudatosságot, ami lehetővé teszi azt a vitalitást, mellyel birtokukba, veszik azt a területet, melyen élni, akarnak. Érezni övék a jövő. Amit bizonyít a rengeteg gyermek.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

Harminc éve halt meg Márton Áron
Isten Szolgája, megboldogult Márton Áron püspök halálának a harmincadik évfordulóját üljük szeptember 29-én, a gyulafehérvári székesegyház búcsúünnepén, főegyházmegyénk védőszentje főünnepén. Mivel a búcsúünnepen és évfordulón híveink kis része vehet részt, ezért körlevélben szeretnék megemlékezni a jeles évfordulóról.
Mindenki, aki kapcsolatba kerülhetett Isten Szolgája, Márton Áron püspökkel, nagy élménnyel távozott. Közéleti személyiségek, írók, politikusok méltató jelzőkkel illették, Illyés Gyula „emberkatedrális”-nak nevezte, s folytathatnám... Visszagondolva harminc évvel ezelőtti halálára, hadd emlékezzem meg az utolsó találkozásunkról.
Márton Áron püspök börtönből szabadulva bizalmába fogadta Huber József prelátust, aki püspöki titkár, irodaigazgató, teológiai tanár volt. „Huber atya” értesített minket a lehetőségről, hogy a búcsúzó, nagybeteg Főpásztor áldását adja a Hittudományi Főiskola és Papnevelde tanáraira és növendékeire. „1980. szeptember 21-én, vasárnap délben felsorakoztunk abban a püspöki kertben, amelyben a tíz évig tartó kényszerlakhely idején legtöbb idejét töltötte. Most azonban már nem a csíki ember lépteivel jelent meg, hanem megtört öregemberként. Önzetlen ápolója, Júlia szociális testvér tolókocsin hozta elénk. Közel kétszáz ajakról felzendült a „Jó Atyánkért esdeklünk” kezdetű, püspökfogadó ének, amely közel negyvenkét éven át kísérte hatalmas egyházmegyéje területén, amelynek határai egybeesnek a történelmi Erdélyországgal – a csíki bércektől fel Máramarosig, a Királyhágótól a Déli-Kárpátok hófedte vonulatáig. Most azonban utoljára zengett számára az énekünk. Könnyekre fakadt az ősz Püspök, úgy köszönte a szavakat, az éneket, és még egyszer – utoljára – megáldott minket. Kezét már úgy kellett tartani, mint Mózesét a hegyen az amalekitákkal folytatott küzdelem alatt. Éreztük, hogy utoljára találkozunk. Egy hét múlva már a ravatalon láttuk viszont, a feltételezett fejedelmi trónteremben. Nem akarok találgatni. A veszteség fájdalma úgyis megzavar minden igyekezetet, hogy időrendbe szedjük gondolatainkat. Ezeket a mondatokat a nagy Püspök halála után három héttel írtam, de csak 1996-ban lehetett kinyomtatni, a 100. születésnapjára kiadott Márton Áron emlékkönyvben. (Kolozsvár 1996. 57.)
Számomra az is sokatmondó volt, hogy Isten Szolgája, Márton Áron egyházmegyéje és székesegyháza védőszentje, Szent Mihály főünnepén halt meg, szeptember 29-én. Temetése pedig Szent Ferenc napjára, október 4-ére esett. Őt, aki csíkszeredai diákként lépett a Ferences Harmadik Rendbe (Ma: FVR = Ferences Világi Rend), az Assisi Szegénykéje napján temették. De nemcsak ennek a rendnek vált tagjává, hanem 1973. október 8-án beiratkozott a Lisieux-i Papi Egyesületbe is. Ezért nem lepődtem meg, amikor egyik kispapunk boldogan mutatta, hogy a püspök úr kiosztott ruhái közül neki egy reverenda jutott, melynek zsebében azt a Kis Szent Teréz másodlagos ereklyét találta, amelyet én hoztam neki Lisieux-ből.
Püspök atyánk halála 30. évfordulója kapcsán hadd számoljak be a kedves híveknek arról, hogy hogyan áll az ő boldoggá avatásának 1980. október 4. ügye. Nagy püspökünk halála után, a kommunista időben nem lehetett szentté avatásra gondolni. A ’89-es változásokat követően azonban az egyházmegyék sorra jelentkeztek vértanúikkal. Természetes, hogy az erdélyi egyházmegye Márton Áron püspök úr perét indította be. Főtisztelendő Szőke János szalézi atya vállalta – mint a többi magyar ügy esetében is – a posztulátor szerepet. Irányítása mellett püspök urunk volt titkára, Bartalis Árpád egykori tordai főesperes – jelenleg János ferences atya – önzetlen munkával elvégezte a tanúk kihallgatását, a jegyzőkönyvezést, a felterjesztendő iratok (Positio) megszerkesztését. Ennek köszönhető, hogy II. János Pál pápa 1992. november 17-én engedélyezte a szentté avatási per beindítását. Ettől kezdve Márton Áron püspöknek kijár az „Isten Szolgája” cím. 1996. december 9-én átadtuk a Positiót a Szenttéavatási Kongregációnak. Mivel 2500 per van folyamatban a Kongregációnál, a vértanú pereket veszik előre, mert ezeknél a boldoggá avatáshoz nem kell csoda, csak a vértanúság tényét állapítják meg. Hitvalló esetében egy bizonyított csoda szükséges, amely imameghallgatásra történt. Márton püspök úr székhelyén halt meg, nem börtönben, ezért hitvalló pere van, és nem vértanúé. Ezzel magyarázható, hogy az idén, október 30-án, Nagyváradon boldoggá avatják Bogdánffy Szilárd vértanú püspököt, jövőre, július 3-án pedig Szatmáron Scheffler János vértanú püspököt. A romániai tizenkét katolikus egyházmegyéből tíz egyházmegye tizennégy pert indított be, ebből tizenhárom vértanú. Csak a Márton püspök úr pere hitvallóé.
Az idén februárban püspöki karunk az ötévenként esedékes „ad limina” látogatáson volt XVI. Benedek pápánál. A Szenttéavatási Kongregáció ekkor kivételt tett Isten Szolgája Márton Áron hitvalló perével. Nem várta meg a megkívánt csodát, hanem júniusban kiadta véleményezésre a hittudós bizottságnak a Positiót. Ennek alapján a Kongregáció szakemberei megvitatják, hogy Isten Szolgája Márton Áron valóban hősi fokban gyakorolta az isteni erényeket – a hit, remény és szeretet erényeit. Döntésüket a Szentatya hagyja jóvá. Decemberre várhatjuk az ítéletet. Ha a pápa elismeri, hogy Isten Szolgája, Márton Áron hősi fokban gyakorolta az isteni erényeket, akkor Tiszteletreméltóvá (Venerabilis) nyilvánítja. Ám ettől függetlenül, a csoda továbbra is szükséges a boldoggá avatáshoz.
A csoda imameghallgatásban áll. Többnyire csodás gyógyulásról van szó. Orvos igazolja, hogy a beteg gyógyíthatatlan. A plébános igazolja, hogy a gyógyíthatatlan beteg esetében Isten Szolgája Márton Áron közbenjárását kérték – a család, az egyházközség, társulat stb. –, hogy Isten gyógyítsa meg a beteget. Ha beáll a váratlan gyógyulás, ismét orvosi igazolás kell, hogy a gyógyulást orvosilag, az alkalmazott kezeléssel nem lehet megmagyarázni. Ezt a három igazolást felterjesztjük a Szentszékhez, ahol újabb független orvosi bizottsággal felülvizsgáltatják az iratgyűjteményt. Pozitív véleményüket a Szentatya fogadja el azzal, hogy elismeri a csodát és kitűzi a boldoggá avatás időpontját az illetékes megyéspüspökkel egyetértésben.
Szeretnék egy félreértést tisztázni: a boldoggá és szentté avatás pénzbe kerül. Ez érthető is: a tanúk kihallgatásánál és az orvosnál a kiszállási költségeket, az iratok szentszéki nyelvre fordítását, az ügyvédek irodai munkáját stb. meg kell fizetni. Nekik ez a foglalkozásuk. Nem lehet elvárni, hogy ingyen dolgozzanak. Ez a hivatásuk, és főállásban ezeket intézik. Amit nem lehet pénzzel elérni, csak imával: az a gyógyulás, amelyet a jó Isten ad meg a boldog-jelölt közbenjárására, ha meg akarja őt dicsőíteni. Ezért kérem a kedves híveket, hogy hagyományos imánkat továbbra is végezzük:
Istenünk, te ÁRON püspököt arra választottad ki, hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen. Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük, tanítása és példája világító Jel legyen mindannyiunk számára. Ámen.
Ezt az imát naponta mondjuk el. Ajánljunk fel a boldoggá avatásért jócselekedeteket, önmegtagadást, szentséglátogatást és más ájtatosságot is.
Dr. JAKUBINYI GYÖRGY érsek. Szabadság (Kolozsvár)

A Magyarországon kivégzett 1956-os erdélyi mártírok
Maros megye, Marosvásárhely véráldozata (részletek)
A magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója tiszteletére Dávid Gyula irodalomtörténész, egykori politikai elítélt szerkesztésében megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956-1965 című kötet – e sorok írója is egyik munkatársa a kiadványnak – közel 1500 elítélt életútjának személyi adatait, periratának, ítéletének, börtönből való szabadulásának legfontosabb ismertetőit közli. Ezzel végérvényesen megdőlt minden olyan lekicsinylő, elbagatellizáló állítás létjogosultsága, hogy 1956-ban Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, a történelmi Máramarosban, néhány szervezkedési kísérletet leszámítva, valójában nem volt semmi. Az említett régiókban valóban nem dörögtek a fegyverek, az utcákon nem dübörögtek a tankok, azonban az erdélyi magyarság – Illyés Gyulával szólva – már 1956. október 23-án este meghallotta "a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát". A kommunista diktatúrát kiszolgálókat leszámítva szinte egy emberként álltak a forradalom eszméi mellé.
Az akkori Magyar Autonóm Tartomány a forradalommal való együttérzésben a legelső helyen állt. Ezt bizonyítják a periratok, a rendkívül súlyos ítéletek. Ahogyan Pál-Antal Sándor történész, akadémikus írja: "A Marosvásárhelyi Katonai Ügyészség iratai alapján – amelynek hatásköre 13 ezer négyzetkilométer területen élő 731 ezer személyre terjedt ki – megállapíthattuk, hogy a Tartományban 1956. október 26-a és 1965 decembere közötti időszakban több mint 1089 személy ellen folytattak politikai jellegű bűnvádi vizsgálatot. Ezek közül a katonai ügyészség 826 személyt állított bíróság elé (akik közül adataink szerint a törvényszék 8-at felmentett, de ez a szám ideiglenesnek tekinthető)."
A 821 bíróság elé állított közül 306 városi (36,5 %) és 520 falusi (63,5 %). Közülük 620 magyar (75,1 %), 184 (22,5 %) román, 18 (2,1 %) német anyanyelvű. Az adatok nem véglegesek, hiszen újabb és újabb elítéltekről szerzünk tudomást.
Külön kategóriát alkotnak a nyom nélkül eltüntetettek. A napokban jelentkezett nálam Holló Kázmér egykori csíkszeredai, majd marosvásárhelyi jégkorongozó, aki a Csíkszeredában 1957. február 8-án letartóztatott, majd minden nyom nélkül eltűnt édesapja, Holló Béla földi maradványainak felkereséséhez kért segítséget. Hátha az egykori elítéltek, túlélők közül valaki emlékszik rá, együtt raboskodott az édesapjával.
Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedések, szervezkedési kísérletek, perek történetét – ha késéssel is! – fokozatosan tárja fel a hazai román és magyar historiográfia.
Eörsi László történész, az 1956-os Intézet munkatársa 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő címmel, Szentpétery Tibornak Budapesten, a forradalom napjaiban készült döbbenetes fotóinak a "társaságában", a Rubicon Könyvek-sorozatban – betűrendben és fényképekkel, valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az Olvasó elé az 1956. november 4-ét követő retorzió során kivégzett mártírok névsorát.
Saját, 1956-hoz kapcsolódó kutatásaim során, megjelent köteteim rendjén magam is többször leírtam: a szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra segített Kádár-rezsim első kivégzettjei erdélyi származásúak voltak! A Marosvásárhelyen született Dudás József és a Krassó-Szörény vármegyei származású Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka perében 1957. január 19- én, a fellebbezési jog megtagadásával, a legelsők között hajtották végre a halálos ítéletet. Az is közismert, hogy a Corvin-közi harcok meghatározó egyéniségei, a magyar örmény származású Pongrácz fivérek ugyancsak Erdélyből, Szamosújvárról telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került nyilvánosságra arról, hogy neves értelmiségiek, írók, művészek, orvosok, kétkezi munkások, gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különböző régióiban. Az író, építész Kós Károly, aki éppen Budapesten élte át a forradalom és szabadságharc napjait, élete "legnagyobb és legmegrázóbb élményének" nevezte az 1956. október 23-a és november 4-e közötti időszakot.
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan, hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar-román határon tartották fogva. 1956. november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán kékre verték a körmeit.
Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-tól november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel sújtották. A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel "jutalmazta" a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Az Eörsi László 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért!
Ezúttal azokat méltatjuk – a forradalom kitörése óta eltelt ötvennégy év során ilyen formában először tisztelgünk az emlékük előtt! –, akik Budapesten, Magyarország különböző településein a forradalmi harcok élvonalában küzdöttek. A 301-es parcellában fel kellene tüntetni a születési helyet is, hogy a látogató pontosan érzékelje: csak egységes 1956-ról beszélhetünk!
1. Balla Pál. 1919. január 5-én született Aradon. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25- én végezték ki.
2. Balogh László csatornatisztító. Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én.
3. Berecz György gépkocsivezető. 1924. május 11- én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án.
5. Dudás József technikus, mérnök. 1912. szeptember 22-én Marosvásárhelyen született. Olyan kortársával is találkoztam, aki úgy tudta, hogy Dudás József Gernyeszegen vagy Marossárpatakon született. Gernyeszegen van ugyan Dudás család, de a községi anyakönyvben nincs nyoma annak, hogy a Telekiek egykori fészkében született volna.
A szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélték. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos. 1925. szeptember 27- én született Marosvásárhelyen. 1957. január 2- án tartóztatták le. 1957. május 7-én a Legfelsőbb Bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte.
7. Szabó János gépkocsivezető. 1897. november 17- én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. Eörsi László albumában tévesen Zaruzsény szerepel.
Szabó János a Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője.
1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, a Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza.
Az SZKP Elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. 1960. március 2-án végezték ki Budapesten.
Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1- jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán, Népújság (Marosvásárhely)

MIÉRT CSINÁLJUK EGYSZERŰEN, HA LEHET BONYOLULTAN IS?
Vélemény a székelyföldi és általában a regionális RMDSZ szervezetek létrehozásáról szóló alapszabály-módosító javaslatról.
Közeleg az RMDSZ X. Kongresszusa, forrong a Szövetség. Folynak a találgatások az elnökjelöltekről, ezzel kapcsolatban mindenkinek van beton-biztos belső információja. Nem csoda, hogy a belső nyilvánosságnak ez a fő témája, hiszen Markó Béla szövetségi elnök több alkalommal is elmondta, hogy még nem döntött egy újabb mandátum vállalásának kérdésében. Ahogy közeledünk december 11-hez, a Szövetségi Képviselők Tanácsának üléséhez, amelyen Markó Béla bejelenti szándékát, úgy nő a szervezeten belüli érdeklődés mértéke. Nem bánnám, ha inkább arról beszélnénk többet, hogy milyen RMDSZ-t akarunk.
Hiszen az elnök személye meghatározó lehet a Szövetség szempontjából, azonban egyáltalán nem mindegy, hogy melyek azok az alapszabályzati keretek, működési struktúrák, döntéshozatali formák és viszonyok, amelyek között hatékonyabban tud dolgozni a szervezet.
Egy kezemen meg tudom számolni azon írások vagy nyilatkozatok számát, amelyek a Kongresszus utáni RMDSZ-ről szólnak. Ezek közül az egyik legérdekesebb, és talán legtöbb indulatot keltő javaslat a székelyföldi, vagy általában a regionális RMDSZ szervezetek létrehozása. Álláspontom szerint az ezzel kapcsolatos javaslatot a címben megfogalmazott kérdés jellemzi: miért csináljuk egyszerűen, ha lehet bonyolultan is?
Sorolom az érveimet, amelyek a regionális szervezés ellen szólnak.
1. A területi szervezetek léte is komolyan megkérdőjelezhető, miért van szükség még egy szintre? Az elmúlt években három megyében, Kovásznában, Hargitában és Máramarosban, RMDSZ-es területi szervezetek működtek. A párttörvény előírja, hogy kötelező minden megyében működtetni a megyei szintű struktúrát, úgyhogy az RMDSZ területi szervezetei létrehozták a megyei szervezetet is. A gyakorlat azt mutatja, hogy az ilyen módon létrejött megyei szervezetek a területi szervezetek csataterei. Nagyon éles vonalat húznak a területi érdekek között, ami fölött nincs átjárás.
Kovászna megyében felismerték, hogy a két területi szervezetes rendszer (Alsó- és Felsőháromszék) nem hatékony, és létrehozták az egységes, egész megyei szintű Háromszéki szervezetet. Máramaros megyében a Nagybánya központú szervezet jelezte, hogy egyetért a területi szervezetek megszüntetésével, és amennyiben az SZKT elfogadja kérésüket, a Történelmi Máramarossal való egyesülés által itt is létrejön az egységes megyei szervezet. Hargita megyében Csíkszék, Gyergyószék és Udvarhelyszék még messze áll a megegyezéstől, de előbb-utóbb itt is egyesülniük kell a területeknek. A regionális szint által Hargita megyében ötszintű alárendelés létezne: helyi, területi, megyei, regionális, országos! Ember legyen a talpán, aki ebben a bürokratikus dzsungelben eligazodik! Ha elindult a strukturális egyszerűsítést, letisztulást célzó folyamat, miért van szükség egy újabb szint, a regionális szint létrehozására?
2. Ha már átszervezésről beszélünk, miért nem vesszük figyelembe a választókerületeket? Szervezési szempontból a magyarországi kétharmados párttól van mit tanulni. Sok minden összejátszott azért, hogy Európában egyedüliként sikerült kétharmados parlamenti többséget elnyerniük, amelyek közül a legmeghatározóbb a párt szervezettsége volt. Ők egyéni választókerületek szerint működnek, a hangsúly ezeken a struktúrákon és nem a megyei szervezeteken van.
Az RMDSZ strukturális, szervezési szempontból nem vette tudomásul a romániai választókerületek létét. Ez pl. Hargita megyében oda vezetett, hogy az egyéni választókerületek több területi szervezethez is tartoznak, ami a fentebb említett átjárás hiánya, a több helyen létrejött „senki földje” kialakulása miatt komoly gondokat okozott.
Ha figyelembe vesszük, hogy 2012-ben az eddigi legnehezebb választási kampányok elé nézünk, a regionális szervezetek létrehozása helyett miért nem mozdulunk el inkább a választókerületek irányába?
Az idő múlásával az RMDSZ mind többet és többet kellett dolgozzon a 6-7 százalék eléréséért. Míg a kilencvenes évek elején a kezdeti lelkesedés és az összetartozás érzése dominált, és ez elég felhajtó erőt jelentett a megfelelő választási szerepléshez, addig idővel az RMDSZ választási kampányának és kommunikációjának, illetve szervezési kapacitásának a fokozatos professzionalizálására volt szükség a parlamentbe jutáshoz.
A magyar versenypárt(ok) megjelenése még inkább erősíti ezt a versenyt, hiszen 2012-ben a tömb-magyar vidékeken már három magyar szervezet fog versengeni ugyanazokért a szavazatokért, arról nem is beszélve, hogy az utóbbi években a román pártok magyarokat célzó kampánya is erősödött.
Ez egy újabb érv abba az irányba, hogy ha a megyei szervezetek mellett más struktúrákat képzelünk el, akkor nem a nagyobb (regionális), hanem kisebb, hatékonyabb (választókerületi) rendszerben kellene gondolkoznunk.
3. Mivel foglalkozna a regionális szervezet, ha a megyék nem mondanak le hatáskörökről?
Minden politikai alakulatban, így az RMDSZ-ben is sarkalatos kérdés, hogy a különböző politikai döntések milyen szinten, milyen testületben, milyen széleskörű konzultációt követően, illetve milyen felülbírálati rendszerek működtetésével születnek. Az elmúlt években voltak törekvések arra, hogy ebben a vonatkozásban a különböző szintek között legyen átjárás, azonban a Kongresszus ezeket minden alkalommal elutasította. Éppen a fentebb említett politikai verseny következtében, úgy tűnik, hogy 2011-re a szervezet megérett egy ilyen jellegű nyitásra, változásra. A regionális szint ebből a szempontból is csak bonyolítaná a rendszer működését.
Ugyanakkor ha csak stratégiák megfogalmazására, fejlődési irányok meghatározására és összehangolására, nyilatkozatok, közlemények kibocsátására lenne jó, akkor mi változna a mostani helyzethez képest? Ez működött eddig is, miért kell ezért struktúrát is létrehozni? Végül is: miről döntene a regionális RMDSZ?
4. A regionális szerveződés a szórványt érinti a leghátrányosabban Elfogadott elv, hogy a szórványnak kiemelt figyelmet kell szentelnünk. Az oktatási törvénytervezet talán a leghangsúlyosabb példája annak, hogy az RMDSZ a törvénykezés szintjén olyan előírásokat próbál elfogadtatni, amelyek a szórványban élő magyaroknak kedveznek. Ugyanakkor az RMDSZ által létrehozott Communitas Alapítvány finanszírozási rendszerében a szórvány pozitív diszkriminációt élvez, legyen az anyanyelven oktató pedagógusok támogatása, civil és ifjúsági szervezetek programjai, anyanyelvű média működésének biztosítása, egyházi képviselők támogatása, vagy éppen a Magyar Házak rendszerének működtetése.
A Székelyföld és a Partium között éppen a szórvány és Közép-Erdély jutna a lakosságarány szempontjából méltánytalan képviselethez. A nagy földrajzi távolságok, illetve a helyi közösségi érdekek sokasága, sokszínűsége miatt Beszterce-Naszódtól Kolozs megyén keresztül Fehér megyéig, vagy Brassótól Hunyadon és Szebenen keresztül Arad és Temes megyéig nincs lehetőség egy egységes regionális szervezet létrehozására, amely egyenlő partnere lehetne a másik két régiónak. Pedig a romániai magyarok mintegy egyharmada ezekben a megyékben él!
Konkrét példát is mondhatunk. Kolozs megyében 120.000 magyar ember él, ebből Kolozsváron több, mint 60.000. Az értékteremtés szempontjából ez a közösség az egész erdélyi magyarság húzóereje tud lenni. Ezzel szemben a szomszédos Fehér megyében élő, alig több, mint 20.000 lelket számláló közösség számára az értékmegőrzés a meghatározó. Hogyan tovább? Merre tovább? Meggyőződésem, hogy a regionális szervezetek nem erősítenék az RMDSZ-t, hanem egy olyan szervezési szintet jelenítenének meg, amely bonyolítja a szervezet működését, legyen az döntés-előkészítés, döntéshozatal, vagy végrehajtás. Mindemellett egyetértek azzal, hogy oda kell figyelnünk a különböző régiók sajátos jellegzetességeire. Ehhez nem struktúrát kell változtatnunk, hanem az informális együttműködéseket, a kialakulóban lévő intézményeket kell elősegíteni.
Vannak erre vonatkozó jó példák, mint a mára már egyéves régiséggel rendelkező Székelyföld – szórvány partnerség, vagy a regionális önkormányzati együttműködések. Ezeknek a körét kell bővíteni. Nem az egész RMDSZ-t kell átszabni, hanem meg kell keresni azokat a társadalmi, szakmai, politikai rétegeket, amelyek együttműködése, közös munkája előre viszi a magyar közösség sorsát, erősíti a regionális érdekeket, jellegzetességeket.
Ebbe az irányba való elmozdulás mellett szóló legerősebb érv az RMDSZ Országos Önkormányzati Tanácsának (OÖT) tündöklése és hanyatlása. Jelenleg az OÖT nem ad választ a különböző régiókban megfogalmazódó szakmai igényekre, elvárásokra. Az OÖT formailag létezik, de mindenféle alapszabályzati előírás nélkül, úgymond „önkéntesen” és racionálisan átalakult regionális szinten működő informális tanácsokká. Ezt az igényt nem az RMDSZ alapszabályzata, hanem az önkormányzati partnerségek, együttműködések összességének igénye hozta a felszínre.
Hiba lenne nem észrevenni, hogy a továbblépési irány ezen regionális önkormányzati tanácsok intézményesítése, illetve beemelése kell legyen az RMDSZ országos döntéshozatali mechanizmusába. Meg kell erősíteni ezeket az alulról építkező szakmai csoportokat, műhelyeket, és helyet kell biztosítani számukra országos szinten is. Képviselőiknek ott kell legyen a helye a Szövetségi Állandó Tanácsban, vagy egy újonnan létrehozandó országos elnökségben.
A regionális szerveződéseknek akkor van értelme, ha természetes folyamatok megerősítéseként jönnek létre, ha valós, alulról jövő igényekre adnak választ, ezeket fűzik össze. Ebben a helyzetben olyan megoldást kell találnunk, amely nem jelent kényszerpályát, amely az RMDSZ-en belüli tradicionális struktúrák konszenzusának eredményeként születik meg. A konszenzust pedig nem az alapszabályzat megszavazásakor kell kialakítani. A regionális szervezetek létrehozásának kérdését a nyitottság jegyében kell kezelni, és lehetőséget kell biztosítani a hasonló környezetben működő területi szervezetek számára az erre vonatkozó döntések meghozatalára, úgy, ahogy évekkel ezelőtt a jelöltállítási szabályzás esetén is a megyéknek szabad keze volt...
Kovács Péter
a szerző az RMDSZ területi szervezetekért felelős ügyvezető alelnöke, Transindex.ro

Padányi Gulyás Béla : „Vallomás egy elsüllyedt világról”
A Tisza-táj különös módon követte Padányi Gulyás Béla életét, aki a Rákosi terror börtönvilágából szabadul meg az emigráció körülményei között és ragad tollat, hogy genfi magányában írásaiban visszaemlékezzen máramarosszigeti gyermekkorára. „Ha visszatekintek a múltba, az állandóság és biztonság verőfényében látom a várost, amely ott feküdt az ország északkeleti határmegyéjében, a Tisza és az Iza összefolyásánál.
Megyeszékhely volt Máramarossziget.” Szerinte az Árpádok korában egyetlen összefüggő ősrengeteg lehetett ez a terület, áthághatatlan védővonal, amelynek csak határvédő magyar őrségek lehettek egyedüli lakosai.
Máramaros mint vármegye, ennek a vidéknek adminisztratív központja, merőben különbözött a Monarchia többi vármegyéitől. Itt nem voltak tekintélyes földesurak, itt szerény tisztviselői életet éltek a megyei urak. A legtekintélyesebb családok: Szaplonczayak, Szöllősyek, Técsői-Móriczok, Váradyak, Szilágyiak, a ruténekből nemesített Kricsfalussyak, Krüzselyek, a románokból rangosított viski Hánkák és nemes Jurkák. A Visó völgyének leggazdagabb embere Pap Simon volt. Ami a megye szellemi életét érzékeli, az a következőkben foglalható össze Padányi szerint: Máramarossziget „városiasabb” volt, mint a nála jóval gazdagabb alföldi városok. Kultúrára igényesebb, magyarságára féltékenyebb. Lakói hittek abban, hogy itt a távoli végeken valami missziót kell teljesíteniük. Erdélyi fejedelmek korából öröklött tradíció volt ez.
Szellemi végvárnak alapította itt Apafi Mihály fejedelem a református líceumot. Mint diák, a református líceum bejáratánál találkoztam ezzel a jelmondattal. „Deo, litteris et humanitati sacrum” Az író megjegyzi, hogy ez a jelmondat sokáig elkísérte az élet útján. A református líceumban a klasszikus humanizmus légköre honolt.
Padányi kihangsúlyozza, hogy milyen fontos szerepet töltött be a „Szilágyi István” Irodalmi Kör. Rendezvényeiket a vármegye dísztermében tartották, ahol még Mikszáth Kálmán is szerepelt néhány művének ismertetésével. A máramarosi képviselőség lett volna utolsó mandátuma, ha váratlan halála ebben nem akadályozza meg.
Ugyancsak itt olvasta fel novelláit Surányi Miklós, aki később neves írói pályát futott be. Padányi a máramarosi hétköznapokat is leírta, így többek között megemlékezik a Korona-szállóban muzsikáló Arany Feriről, híres cigányprímásról, aki a Vigadóban rendezett bálokon zenéjével szórakoztatta a máramarosszigeti polgárokat.
Padányi Gulyás Béla művében „Vallomás egy elsüllyedt világról” az öreg Monarchiát úgy jellemzi máramarosszigeti szempontok figyelembe vételével: „Lehet, hogy viharos volt a politika Budapesten, izgalmas dolgok történtek Bécsben, de Máramaros olyan messze volt onnan, hogy „városiasabb” volt, mint a nála jóval gazdagabb alföldi városok. Kultúrára igényesebb, magyarságára féltékenyebb. Lakói hittek abban, hogy itt a távoli végeken valami missziót kell teljesíteniük. Erdélyi fejedelmek korából öröklött tradíció volt ez.
A bécsi polgár tudta, hogy a császár mindennap pontosan hajnali négy órakor felkel: éppen így a máramarosszigeti polgár az óráját igazíthatta volna ahhoz, hogy Szabó Sándor alispán pontosan délben átballag a Piac-téren a Kis Pipa vendéglőbe, ahol Kricsfalussy polgármesterrel sörözni szokott. Kerek egész volt ez a világ, örökké tartó biztonság érzése honolt a városban. Semmi se fenyegetett idegizgalmat okozó változásával.
Ez a békés világ, amelyben Padányi Gulyás Béla élt a társadalmat itt a Tisza mentén nem osztotta nemzetiségek, vallási különbségek szerint, mindenkit embernek értékel. „Az én gyermekkoromban már élő tanúja sem volt a szabadságharc küzdelmes korának, legendás történelmi emlékké változott, akárcsak a honfoglalás, az aranybulla, vagy a Rákóczi felkelés. Még Petőfi „Talpra magyar”-ja is csak valami ünnepélyes, vasárnapias hangulattá vált. Ebben a korban a biztonság érzetét keltette az egész Osztrák-Magyar Monarchia. Napokig lehetett vonaton utazni anélkül, hogy bárkinek okmánnyal-útlevéllel kellett volna igazolnia kicsoda és mit akar? Egy arany húszkoronásnak állandóbb érvénye volt, mint egy megingathatatlan mértani szabálynak.
Padányi Gulyás Béla 1903. december 2-án született, elhunyt 1988. december 23-án Genfben. Művét „Vallomás egy elsüllyedt világról” 1975-ben adta ki a müncheni Molnár nyomda az Aurora könyvek sorozatában.
Mazalik Alfréd
(Gutinmelléki Friss Újság) maramarossziget.info

A szászok és Semjén Zsolt
Vári Attila, Élet és Irodalom
A napokban, a határon túliak állampolgárságáról beszélve, a miniszterelnök-helyettes valami olyasmit mondott a hajdani magyar alattvalókról, amiben benne volt az utóbbi bő száz esztendő minden tévedése s a birodalmi tudat pannon-turáni felületessége, az, ami Trianonhoz vezetett már egyszer.
A napokban, a határon túliak állampolgárságáról beszélve, a miniszterelnök-helyettes valami olyasmit mondott a hajdani magyar alattvalókról, amiben benne volt az utóbbi bő száz esztendő minden tévedése s a birodalmi tudat pannon-turáni felületessége, az, ami Trianonhoz vezetett már egyszer.
A brassói szászokkal példálózott. „A magyar állampolgárságot nem etnikai alapon kell igényelni, mert az diszkriminatív lenne, hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Példaként említette, hogy ha valaki brassói szász felmenőkkel rendelkezik, de kötődik a magyar kultúrához, a magyar nemzethez és valamilyen szinten beszéli a nyelvet, akkor ő ugyanúgy megkaphatja a magyar állampolgárságot, mint azok, akik önmagukat etnikai értelemben vallják magyarnak.”
Nem a máramarosi huculokkal, nem Rákóczi „leghűségesebb” ruténjaival példálózott, s még a trianoni béke ellen fegyvert fogó burgenlandiakkal sem. Nem. Példaként a legrosszabbat választotta, azokat a szászokat, akik várakozási idő nélkül lehettek a múltban is a Német Szövetségi Köztársaság állampolgárai, s akikkel a Ceauşescu-diktatúra éveiben sem tudott az erdélyi magyarság nemzetiségi kérdésekben szót érteni.
Ha csak az utolsó háromszáz esztendejét vizsgáljuk a magyar–szász kapcsolatoknak, láthatjuk, hogy már a kurucmozgalmak idején is fegyverrel és pénzzel támogatták a császáriakat, s utána is mindig Bécs oldalán álltak. 1848/49-ben sem volt mindez másként, s talán tízévnyi időről beszélhetünk, amikor némi érdeklődést tanúsítottak az erdélyi magyarok irányában. Ez pedig az 1922 táján kezdődő román alattvalóként történő ébredésüktől a hitlerizmus 1933-as diadaláig tartott.
1970 karácsonya előtt Kemény Jánossal Kós Károlytól jöttünk, s a kolozsvári sétatéren az erdélyi asszimilációról beszélgettünk, s természetszerűen került terítékre a magyar–szász ellenségeskedés, az, hogy miért nem vállalnak ma sem sorsközösséget velünk.
Ellentétben Semjén Zsolttal én éltem Brassóban (újságíróként ott kezdtem 1968-ban), nagyon sok szászt ismertem, de nem voltak sem nekem, sem pedig nemzedéktársaimnak még egyetemi éveink alatt sem szász barátaink. Még közeli kapcsolatot sem lehetett létesíteni velük. (Abban az időben még majdnem háromszázezren éltek Erdélyben, ma kb. tizenötezren, s átlagéletkoruk közel hetven év.)
Enyhén szólva lenézték az erdélyi magyarságot. A szász Universitas történelme olyan különálló, még ha a térkép színes papír-rongyán egyazon helyre kerülünk is velük, olyan, a valósnál is több, mint autonómia, amilyenről ma Európa egyetlen kisebbsége sem álmodozhat. Államot alkottak az államban, hétszáz esztendőn keresztül, egészen a kiegyezésig.
Még a kereszténységben sem voltunk egyek. A reformáció korában ők egyöntetűen a lutheri hitet követték, a magyarság pedig kálvinista, később egy részük Dávid Ferenc hatására unitárius lett.
Kemény János, a marosvécsi találkozók házigazdájaként, nem sok sikerrel próbált valamilyen egységfrontot kialakítani a szászokkal. Nem volt elfogult, sem pedig magyar nacionalista, higgadtan beszélt róluk, objektíven látta a két kisebbség viszonyát. Az évszázados feszültségeket elemezte Kemény János, és akkor rákérdeztem a szászok Romániához fűződő kapcsolataira. Arra, hogy a legenda szerint miért mondták 1918. december elsején, a gyulafehérvári román egyesülési nagygyűlésen a szászok azt, hogy akár az ördöggel is, de a magyarokkal többé soha.
– Hát ez nem igaz, nem így igaz, 1918-ban nem voltak ott, bár eléggé gyűlöltek minket, hogy hihető legyen ez – mondta Kemény János, és az 1848-as évekről kezdett mesélni, azért, hogy jobban megértsem az újabb keletű s végleges szász–magyar ellentétet. Arról, hogy a szász nemzeti mozgalom vezérét, Stefan Ludwig Rothot törvényes alap, sőt az amnesztia ellenére kivégeztette 1849-ben a magyar forradalmi főhatalom, s a szász univerzitás jogállásáról tartott előadást nekem, az évszázados vámmentességükről, arról, hogy a nemzeti fejedelmek korában a kerített városokba még a fejedelem sem léphetett be fegyveres kísérettel.
A Romániához csatolt németség önrendelkezése, utoljára ebben a formában, csak a megszálló román hadsereg gyakorolta lelki kényszer hatása alatt és Iuliu Maniu ígéretében bízva történt meg, amikor 1919. január 8-án a szász népszervezet bővített központi választmánya Medgyesen kimondta a Romániával való egyesülést: „a határozat fontosságának teljes tudatában a szász nép a mai naptól kezdve a román birodalom tagjának tekinti magát, fiait és leányait a román állam polgárainak. (…)” – idézte Kemény János, aztán valami olyasmit mondott, hogy Stefan Ludwig Roth olyan volt a szászoknak, mint nekünk Kossuth és Petőfi együttesen, s hogy képzeljem el, milyen lenne a magyarság érzelmi történelme, ha az osztrákok általános amnesztia után kivégezték volna őket.
Nézd meg ezeket a gyönyörű szász városokat, mondta. Azokban csak elvétve éltek magyarok, soha nem keveredtek velünk, nem ismerték nyelvünket sem, de a kiegyezés után a hivatalos nyelv a magyar lett, s egy kis túlzással, ez szinte olyan volt akkor, mintha Hollandiában akartuk volna egyik napról a másikra kötelezővé tenni a magyart. És Stefan Ludwig Roth kivégzésétől még két évtized sem telt el.
Szóval a brassói szászok.
De mit csodálkozok ezen a történelmi analfabetizmuson? Miniszteri irodákban látható „Nagy-Magyarország”-térkép valójában a Magyar Korona országait mutatja, s nem a Trianon előtti Magyarországot. És az autókon szinte felségjelzésként is árpádsávosan. Ilyen nincs sehol Európában. Képzeljék el, nemzetes uraim, finn térkép Karéliával egy helsinki miniszternél ugye hihetetlen lenne? S hiába kutatok emlékeimben, mert nem láttam soha Hamburgtól Passauig Nagy-Németország-térképet D felségjelű kocsikon, sem pedig Velencétől Lembergig nyújtózó Nagy-Ausztriát hirdetőt, az Osztrák Császárság- térképet, szomszédjaink autóin.
Semjén Zsolt tehát egyoldalúan megbékélt a szászokkal, állampolgár-kezet nyújtott feléjük. Ó, jaj, tisztelt miniszterelnök-helyettes úr, ők nem elmagyarosodott dunai-svábok, s ha már velük tetszett példálózni, talán érdemes lenne többet tudni róluk. (…) Nem csodálkoznék ezen a brassói elszóláson, ha nem tendenciát látnék benne. A birodalmi dölyfösségét.
Itt némely urak megbékélésről papolnak, de nem hajlandóak kezet sem fogni a magyar-szlovák közeledést hirdető Most-Híd vezetőivel, nem éljenezték hozsannázva azt a korszakalkotó román tanügyi törvényt sem, amelyet mostanában fogadtak el odaát, mert azzal az RMDSZ kormányzási sikerét ismernék el. Nagy-Magyarország álmodóinak nem kell a higgadt kisebbség. Újabb és újabb hűbéres pártokkal kísérleteznek Erdélyben, amolyan udvarhelyi Szász Jenőket találnak ki szövetséges gyanánt, mert Markóék túlságosan függetlenek tőlük, azt is mondhatnám, hogy transzilvánok. (…) Nem akarom fokozni. Csak annyit mondok egészen halkan, hogy ez a nemzetiségekkel szembeni érzéketlen tudatlanság vezetett Trianonig, s Isten a tudója, hogy a mai nagy szólamoknak milyen lesz a holnapi böjtjük
[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Új Magyar Szó (Bukarest)

Ismerjék el a történelmi régiókat (Háromszéki vezetők Băsescu nyilatkozatairól)
A történelmi, kulturális szempontot nem lehet figyelmen kívül hagyni a régiók átszervezése során – szögezték le Traian Băsescu államfő hét végi kijelentései kapcsán az RMDSZ és az MPP háromszéki vezetői. Mint arról beszámoltunk, Traian Băsescu vasárnap Kovásznán kijelentette: szorgalmazza, hogy az új alkotmányban jelenjék meg a régiók fogalma, de a fejlesztési régiók átszervezése során gazdasági és szociális kritériumokat kell szem előtt tartani, nem pedig etnikai szempontokat. Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki szervezetének elnöke leszögezte: a szövetség kitart saját régióátszervezési elképzelése mellett, Kulcsár-Terza József pedig úgy vélekedett, a természetes, történelmi régiókat kellene elismerni.
Vannak olyan kérdések, amelyekben egyetértünk az államfővel, és vannak olyanok, amelyekben nem – jelentette ki lapunknak Tamás Sándor utalva Traian Băsescu kijelentéseire. Hangsúlyozta: a fejlesztési régiók átszervezését régóta szorgalmazzák, és az átrajzolás során tekintettel kell lenni egy-egy térség történelmi, kulturális, hagyományos, ha úgy tetszik, szociális sajátosságaira. A három székelyföldi megye, azaz Hargita, Kovászna és Maros megye “egy testet” alkot, egységes történelmi, kulturális szempontból, és ahogyan Vrancea megyének sincs sok köze a jelenlegi felosztás szerint az ugyanazon régióba tartozó Konstancához, úgy Háromszéknek sem Szeben vagy Fehér megye mellett a helye. Lehet, hogy az államfőnek más a véleménye, de mi kitartunk az RMDSZ által kezdeményezett régióátszervezési törvényben rögzített álláspont mellett – szögezte le az RMDSZ-es politikus. Mint fogalmazott, a Demokrata Liberális Párt nem nyerte meg a választásokat oly módon, hogy önállóan kormányozzon, így figyelembe kell vennie az RMDSZ álláspontját is. Kulcsár-Terza József háromszéki MPP-elnök a Háromszéknek leszögezte: nem újraszervezésre, átgondolásra van szükség, hanem a természetes, hagyományos történelmi régiók elismerésére, hiszen azok amúgy is léteznek, és akként is beszélnek róluk Romániában, például Máramarosról, a Bánságról stb. Ezen régiók elismerése szerinte nem veszélyeztetné az ország integritását. A régiók fogalmának alkotmányos megjelenítéséről úgy vélekedett, nem annyira fontos azt alaptörvénybe iktatni, hiszen törvény szabályozza azt. Az államfő azon kijelentésére, mely szerint az etnikai alapú autonómia soha nem jelent elfogadható feltételt egy koalícióban sem, az MPP-s politikus leszögezte: csak a gyulafehérvári kiáltványban szereplő ígéretek betartását kérik. Azt üzente továbbá Traian Băsescunak, hogy Románia tartsa be az Európa Tanácsba történt felvételekor vállalt kötelezettségeket, így a Gross-jelentésben megfogalmazott ajánlást is az autonóm régiókról.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megalakult a MIÉRT Szórvány Egyeztető Fórum
Hétvégén, május 20. és 22. között, a Brassó Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács (BIT – MIÉRT tagszervezet) szervezésében került sor a MIÉRT Szórványkonferenciájára Brassó Pojánán. 
A rendezvény hivatalos megnyitója, a péntek esti előkészítő beszélgetések után szombaton délelőtt kapott helyet, mely alkalmával Kovács Attila, a Brassó megyei RMDSZ elnöke, Bodor László MIÉRT elnök és Molnár Gábor BIT elnök köszöntötte a résztvevőket. 
„A fiatalok ereje, kitörési lehetősége abban rejlik, hogy tudnak dolgozni, van energiájuk és lelkesedésük, mely lendületre nagy szükség van az RMDSZ néhol archaikusan elrendezkedő struktúráiban is.” – fejtette ki beszédében Bodor László. 
A MIÉRT Szórványkonferencia Zárónyilatkozata egyebek között megfogalmazza: a közös törekvések és érdekek egy folyamatos, célirányos együttműködést, összehangolt cselekvéstervet és feladatbehatárolást tesznek szükségessé. A 2011-es MIÉRT Szórványkonferencián résztvevő szórvány ifjúsági vezetők felismerve ezt, továbbá az Európai Unió régiósodásának pozitív eredményeit figyelembe véve, a MIÉRT Arad, Beszterce-Naszód, Brassó, Fehér, Kolozs, Krassó-Szörény, Hunyad, Máramaros és Szeben megyei tagszervezetei megalakítják a Szórvány Egyeztető Fórumot. A régiós fórum célja a szórványban jelentkező ifjúsági problémák megvitatása, közös megoldások keresése és a szórvány érdekek egységes képviselete.
Nyugati Jelen (Arad)

Tamás Sándor: A régiók Európájában normális Székelyföld
Hisztériának nevezte Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Mircea Geoană szociáldemokrata politikus nyilatkozatait, amelyben elítéli a Székelyföldi Képviseleti Irodát. Kovászna és Hargita megye tanácsai közös képviseleti irodát nyitnak Brüsszelben. Tamás Sándor május 27-i sajtótájékoztatójának keretében elmondta: „Ebben a pillanatban Brüsszelben több ezer lobbi iroda működik megyék, régiók, népcsoportok számára. Van Dél-Tirolnak, a belgiumi németeknek, magyarországi fejlesztési régióknak, a romániai megyei jogú városok szövetségének, illetve a megyei tanácsok szövetségének is külön képviseleti irodája. Ezek mellett hasonló irodát működtet a Központi Fejlesztési Régió is, amely Brandenburg tartomány ingatlanját használja bérmentesen. Az elmúlt évek során több hazai megyének, köztük Máramaros vagy Kolozs megyének is volt brüsszeli képviselete. Ilyen alapon hoztunk 2008 decemberében végleges tanácshatározatot a képviseleti iroda létesítésére vonatkozóan. Ugyanezt a döntést Hargita Megye Tanácsa 2011 tavaszán hozta meg.” „Az is megszokott dolog, hogy a régiók Európájában képviseleti irodát nyissanak különböző jogi személyek, társulások” – summázta Tamás Sándor. A tanácselnök azt is kifejtette, hogy minden bizonnyal az iroda nevében megtalálható Székelyföld szó volt, ami heves nyilatkozásra késztette a PSD politikusát. „A román törvényhozásban használatos a történelmi régiók megnevezése is. Az erről szóló kormányhatározatok közt van olyan is, amelyet éppen Adrian Năstase PSD-miniszterelnök írt alá. A megnevezéseket turisztikai kiállításokon, különböző leírásokban gyakran fel lehet lelni. Székelyföld is ilyen, hiszen önálló régió volt, az emberek, akik itt élnek, a kultúrájuk, hagyományaik, mentalitásuk, érzéseik által Székelyföldhöz tartoznak “. A megyei tanács elnöke leszögezte: jogilag nem támadható a Székelyföld kifejezés használata. Kovászna és Hargita területi képviseleti irodájának avatására június elsején kerül sor Brüsszelben. (közlemény) 
Transindex.ro