Hunyad Megyei Magyar Napok
Örökségünk őrei
Vajdahunyadon kezdődött el szombaton a negyedik alkalommal megszervezett Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata.
Akárcsak az előző években, az ünnepségek idén is több településen zajlanak, a főrendezvény azonban szombaton a kohászvárosban volt, vasárnap Déván, majd jövő szombaton és vasárnapon Lupényban, illetve Petrozsényban lesz.
A magyar napok a kastély külső udvarán kezdődtek el gazdag és szerteágazó gyermek- és ifjúsági programokkal. Társasjátékok, vetélkedők, rajzkiállítás, kézműves-foglalkozások, vagy honfoglalásról szóló film vetítése: a választék nagy volt a helyi és dévai magyar fiatalok számára. Nem véletlenül, hiszen az ifjúság a jövő záloga, rájuk nemcsak a magyar nyelv és kultúra továbbadása hárul, hanem történelmi és kulturális örökségünk ápolása is. Az idei magyar napok ugyanis a várakozásoknál jóval sikeresebbnek bizonyult „Fogadj örökbe egy műemléket” ifjúsági program jegyében zajlanak, a hangsúly pedig nyilván a fiatalságra esik.
Szombaton és vasárnap azonban nemcsak az ifjúságról szólt a magyar napok. Az erdőfülei Dobó néptáncegyüttes és a csernakeresztúri hagyományőrző együttes bukovinai székely és erdélyi táncokkal aratott nagy sikert a nemcsak magyarokból álló közönség előtt, románok nyílt bravó bekiabálásokkal és vastapssal díjazták a magyar fiatalok hagyományápoló előadásait. A dévai Dél-Erdélyért kulturális társaság Renaissance együttese pedig korabeli táncokkal lépett fel, majd Szabó Zoli és a Medál együttes rockzene koncertje következett.
Az idő is a magyarság mellett állt, noha egész nap borús volt, az eső csak estére, szinte percre pontosan a szabadtéri rendezvények végénél kezdett esni, amikor a közönség a Hunyadiak kastélyába vonult, a magyar napok ünnepi megnyitójára.
Miután Takács Aranka főszervező köszöntötte a zsúfolásig megtelt Bethlen közönségét és Szombathely testvérváros küldöttségét, Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja emelt kalapot a szórvány szívós magyarságtudata és magyar kultúrához való ragaszkodása előtt, Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára pedig az Erdélyben szép számmal létesített magyar házak hálózatba való kapcsolásának tervét ismertette. Winkler Gyula EP-képviselő, a Hunyad Megyei RMDSZ elnöke hangsúlyozta, hogy „őseink örökségét szeretni és megbecsülni kell, ami bizony felelősséggel jár”. A Fogadj örökbe egy műemléket program sikeréből kiindulva a jelek arra utalnak, hogy épített történelmi büszkeségeink iránti felelősségtudat gazdára talált a fiatalok között: a nyitóünnepségen került sor ugyanis a vajdahunyadi kastély szimbolikus örökbefogadására, az örökbefogadók pedig az a 7 Hunyad megyei magyar ifjúsági szervezet, melyek a megyében tevékenykednek a HUMMIT (Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Tanács) keretében.
A kastély ünnepi örökbefogadása után Dsida Jenő-esttel kényeztették el a helyi és dévai magyarokból álló közönséget. Bogdán Zsolt, Csutak Réka és Kovács Éva színművészek nagyszerű előadást tartottak az erdélyi költő verseiből, senki sem bánta meg, hogy késő estig a magyar napok programját választotta.
Csángó életképek székely közvetítéssel
Vasárnap délelőtt a szintén zsúfolásig megtelt vajdahunyadi Corvin-Savaria magyar házban folytatódott a program székely-csángó előadásokkal. A dévai Szivárvány nyugdíjasklub kórusának előadása után dr. Kinda István, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum fiatal néprajzkutatója az 1875-ben alapított, s jelenleg több mint 500 000 tárggyal büszkélkedő, több témájú állandó kiállításokkal rendelkező híres háromszéki múzeumot ismertette, beleértve annak kézdivásárhelyi, baróti és zabolai fiókjait.
Utóbbi, például a moldvai csángókról szól, gazdag néprajzi anyaga dr. Pozsony Ferenc egyetemi professzor adományából származik, akárcsak a múzeumnak helyt adó telek.
A román nacionalista torzítások miatt, sajnos, a csángók szülőföldjén, Moldvában nem lehet megfelelő csángó múzeumot felállítani, ezért a Székelyföldön kerülhetett csak sor erre 2003 óta, ismertette a helyzetet dr. Kinda István. Noha előadása a legmostohább sorsú, legegzotikusabb és az utóbbi időkben mégis legfelkapottabb magyar népcsoport néprajzáról szólt, a moldvai csángók általános helyzetéről és történelméről is szó esett. Jelenleg a kb. 250 000 moldvai római katolikus közül már csak olyan 40 000 beszéli a magyar nyelvet, ami jelentős visszaesés a rendszerváltás utáni 60 000-es szintről. Mindkét adat dr. Tánczos Vilmos csángószakértő kolozsvári egyetemi professzor felméréséből származik, de a csökkenés oka nem annyira a beolvadásra vezethető vissza, mint inkább a tömeges külföldi munkavállalásra. A románságba való beolvadás ténye azonban így is jelentős méretű, noha az utóbbi években a több mint 20 moldvai csángó faluban elindított fakultatív magyar nyelvoktatás révén egy másik jelenség is megfigyelhető: nemcsak a román nyelv, hanem az irodalmi magyar nyelv egyre inkább átveszi az archaikus csángó dialektus helyét.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

A petrozsényi magyarság templomát ünnepelte
A 125 éves petrozsényi református templomot ünnepelte a Hunyad megyei magyarság vasárnap a IV. Hunyad Megyei Magyar Napok záróakkordjaként. Az ünnepi istentiszteleten Zsargó János református esperes hirdetett Igét. Jelen volt a város polgármestere, többen az egyházmegye lelkészei közül, más felekezetek lelkészei, az RMDSZ és a Kolozsvári Magyar Nagykövetség képviselői, Várpalota testvérváros küldöttsége, valamint a város bányászkórusa.
Márton Árpád Zoltán helyi lelkész köszöntötte a jelenlevőket, és bemutatta az erre az alkalomra készült gyülekezeti monográfiát. „A petrozsényi református gyülekezet napjainkban 370 lelket számlál, míg fénykorában 3500-4000 hívet tartottak számon. A bányabezárások, a munkanélküliség következtében folyamatosan apad a gyülekezet, ezért tartottuk fontosnak könyv formájában megörökíteni a gyülekezet múltját, jelenét, ezért állítottunk kopjafát a templomkertbe“ – fogalmazott a lelkész.
A hivatalos felszólalások után leleplezték le a templom fennállásának 125. évfordulójára készített kopjafát, melyet az egykori petrozsényi magyar tagozat 1966-77 között végzett diákjai és tanárai ajándékoztak a gyülekezetnek. Az ünnepi alkalomra Kelemen Tibor egy emlékplakettet készített.
A Hunyad Megyei Magyar Napok eseménysorozatához szorosan kapcsolódó ünnepély szeretetvendégséggel zárult, melyet a petrozsényi református nőszövetség áldozatos munkája tett lehetővé.
„Nemcsak a petrozsényi református közösség ünnepe ez, hanem a miénk, Hunyad megyei magyaroké, sőt nem túlzás azt állítanom, hogy az erdélyi magyarságé is, hiszen az a tény, hogy 125 év után is sikerült így megtölteni a templomot reménységre jogosít fel, hogy munkánk nem céltalan” – mondta az eseményt követően Takács Aranka, a magyar napok főszervezője.
Lupényban vasárnap a Várpalotai vegyeskar előadását hallgathatták meg az érdeklődők. A IV. Hunyad megyei Magyar Napok utolsó rendezvénye a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület tánccsoportjának fellépése volt Lozsádon. -
A Hunyad Megyei Magyar Napok főszervezői az RMDSZ Hunyad megyei Szervezete és a Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Tanács (HUMMIT). A rendezvény partnere Románia Kormányának Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI), főtámogatók pedig a Communitas Alapítvány és Kovászna Megye Tanácsa.
Maszol.ro

Hunyad megye demográfiai helyzete
Aggasztó folyamatok
Nem esett a 400 000-es küszöb alá Hunyad megye lakossága, ahogy a 2011-es népszámlálás előzetes adatai mutatták, a csökkenés azonban így is vitathatatlan.
A népszámlálás végleges, egyéb forrásokból származó adatokkal korrigált eredményei szerint 2011. október 20-án, a népszámlálás statisztikai napján a megye lakossága 418 565 fő volt, 67 147-el kevesebb, mint 2002-ben, (13,8%-os csökkenés) amikor 485 712-en éltek a megyében, s ami hasonló nagyságú visszaesés volt az 1992-es csúcshoz képest, amikor 547 950 lakost regisztráltak.
Manapság Hunyad megyében körülbelül annyi ember él, mint 1960 táján, az 1956-os népszámlálásnál ugyanis 381 902 lakosa volt a megyének, a következőnél, 1966-ben viszont már 474 602, derül ki a megyei statisztikai igazgatóság pénteken a prefektúrán ismertetett adataiból.
Lényegében a megye lakossága évtizedenként kb. Déva lakosságával csökken, ami csak kisebb részben, 28%-ban vezethető vissza a negatív természetes szaporulatra, míg 72% a kivándorlása.
Városi lakosság
Aligha meglepő viszont, hogy a lakosság nagy többsége, kereken 75%-a városokban él (2002-ben az arány 75.9% volt), falvakban pedig kereken egy negyede. 61 123 lakossal immár Déva a megye legnépesebb városa, kb. 50 év után megelőzve a szomszédos Vajdahunyadot, ahol a csökkenés még nagyobb volt, jelenlegi állandó lakossága 60 525 fő. A sorban Petrozsény következik, 37 160 lakossal, majd a Zsil-völgye többi városa: Vulkán (24 160), Lupény (23 390) és Petrilla (22 692). Szászváros csupán a hetedik 18 227 lakosával.
Puj (4122 lakos), Kristyor (3841) és Alváca (3728) a legnépesebb községek, míg Batrina (Bătrâna) a legkisebb, 127 lakosával, de Bulzesd (271) vagy Bunila (306) és még jó néhány esetben a községek lakossága 500-nál kisebb. Ami még égetőbbé teszi a közigazgatási reform kérdését.
Változó etnikai-felekezeti arányok
Abszolút számban szinte minden nemzetiség csökkent az utóbbi évtizedben, a roma lakosság kivételével. A csökkenés mértéke azonban nem volt egyforma, a magyarság és németség sajnos jóval nagyobb mértékben fogyott, mint a románság, s emiatt utóbbiak aránya még növekedett a számbeli veszteség ellenére. Hunyad megye nemzetiségi viszonyainak alakulását a rendszerváltás utáni időkben a következő táblázat szemlélteti:
Nemzetiség 1992 % 2002 % 2011 %
Román 503 241 91,8 450 302 92,7 368 073 93,6
Magyar 33 849 6,2 25 388 5,2 15 900 4,0
Német 3634 0,7 1937 0,4 971 0,2
Roma 5577 1,0 6823 1,4 7475 1,9
Ezen nemzetiségeken kívül csupán az olasz és az ukrán közösségek száma haladja meg a 100-t, míg az egykor még jelentős zsidóság létszáma 46-ra csökkent.
Akárcsak a megye lakossága, a magyarság nagy része városlakó, 15 083 magyar városokban él, míg falvakban összesen 817-en. A legtöbb magyar, 4409 Déván él – Vajdahunyad (2803), Petrozsény (2250) és Lupény (1566) előtt. A falvak közül, csupán Harón (131) és Lozsádon (105) él száznál több magyar, Csernakeresztúr ugyanis közigazgatásilag Dévához tartozik, Rákosd pedig Vajdahunyadhoz.
A nemzetiségi adatoknak megfelelően alakultak a felekezeti eredmények is. A római katolikusok száma 15 367, ami 3,9%-os arányt jelent a vallási hovatartozását kijelentő lakosság körében, míg a reformátusoké 7730 (2,0%). Mindkét magyar felekezet jelentős csökkenést mutat, 1992-ben még kb. annyi református volt, mint amennyi katolikus manapság, utóbbiak pedig 27 000-en voltak akkoriban. Az ortodox egyház hívei is jelentősen csökkentek az 1992-es 472 225-ről a mai 337 780-ra, arányuk viszont nem változott, 86,0% maradt. Növekedtek viszont a neoprotestáns (baptisták, pünkösdiek, Jehova tanúi, stb.) egyházak, a hívek abszolút száma és népességen belüli arány szempontjából egyaránt.
Romló korszerkezet, javuló iskolázottság
A 2002-es népszámlálás óta bekövetkezett jelentős népességcsökkenés azonban romló korszerkezettel párosul. A 15 éven aluli gyerekek aránya 14,2%, a 15 és 24 év közötti fiataloké 11,0%, a 25 és 64 év közötti felnőtt lakosságé 57,9%, míg a 65 évnél idősebbeké 18,0%. Ami azt jelenti, hogy 100 gyerekre 118,7 idős jut, míg 2002-ben csak 74,5. Ráadásul az előbbi két kategória (gyerekek és fiatalok) össznépességen belüli aránya kisebb az országos átlagnál (15,9, illetve 12,3%), míg a felnőtteké és az időseké nagyobb, ami azt jelenti, hogy Hunyad megyében fokozottabb a demográfiai válság.
Előrelépés történt azonban a lakosság iskolázottsági szintjénél, a felsősokú végzettségűek aránya megduplázódott az utóbbi évtizedben, 6,8%-ról 13,6%-ra. A helyzet még így sem fényes, egyrészt, mert a 13,6 % az országos 14,4%-os aránynál alacsonyabb, másrészt, mert a növekedés jelentős része a „diplomagyárak” eredménye.
Legnagyobb a középfokú végzettségűek aránya, 45,5%, ami árnyalatnyilag kisebb, mint 2002-ben, amikor 47,5% volt. Az alapfokú végzettségűek aránya 40,9% (előzőleg: 45,7%), míg a teljesen iskolázatlanoké 4,3%-ról 1,9%-ra csökkent, az analfabéták száma pedig 1,8%-ról 0,9%-ra, ami még mindig 3324 írástudatlant takar, legalábbis annyian vallották magukat annak.
A kivándorlás cél-országainál Hunyad megye preferenciái megegyeznek az országos tendenciával, sorrendben Olaszország, Spanyolország és Nagy-Britannia a legkedveltebb célpontok.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

A szórvány ers végvára Déván
Gyakran esik szó a szórvány helyzetéről. Nem csupán a népmozgalmi adatok tanulmányozásakor húzzák meg a vészharangot, hanem olyankor is, amikor a szórványmagyarság oktatásáról van szó. A Téglás Gábor nevét viselő dévai alma mater a Hunyad megyei magyarság oktatási-kulturális centruma. Borsi Balázs riportja.
„Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából származik, hogy vaknak, sőt érzéktelennek kell lennie annak, aki ezt magától föl nem fogja, be nem látja” – ötlöttek szemembe Apáczai Csere János idézett sorai, amikor kezembe kaptam a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum kalendáriumát. A tanintézet fennállásának ötödik évfordulójára 2010-ben kiadott évkönyv betekintést nyújt a hunyadi megyeszékhely magyar oktatásának történetébe, s átfogó képet kínál arról is, a dévai magyarságnak az utóbbi száz esztendőben miképpen kellett megküzdenie azért, hogy az ifjúság anyanyelvén tanulhasson.
Dévai iskolahistória
A dévai magyar oktatás gyökerei a 16. századig nyúlnak vissza, ekkor alakult meg a református gimnázium (1948-as államosításáig működött), a 19. század második felében pedig létrejött a tanítóképző és a főreál gimnázium, előbbi 1919 októberében, az impériumváltás követően a román állam tulajdonába került épületestől, utóbbi pedig csak pár évig élte ezt túl, 1923-ban vonták meg nyilvánossági jogát. Szathmáry Rózsa nyugalmazott tanár oktatástörténeti munkájából kiderül még, hogy polgári leányiskola is működött Déván 1892 és 1919 között. A trianoni hatalomváltás következtében megpecsételődött valamennyi dévai magyar tanintézet sorsa. A dél-erdélyi városban magyarul csak a felekezeti elemi iskolákban lehetett tanulni: a református négyosztályos, a római katolikus hétosztályos, meg a telepi két tanerős elemiben. Helyi kezdeményezésre 1945 után megalakult az Egységes Magyar Gimnázium, megtartani azonban nehéz volt. A város magyar értelmiségei kérvényezték az anyanyelvű középiskolai oktatást, mely az 1952–53-as tanévtől megvalósult. Az állami hétosztályos általános iskola mellett beindult az első középiskolai osztály 40 tanulóval, akik 1955-ben érettségiztek. „Türelemmel, a gyermekek iránti elkötelezett szeretettel tanítottak ebben a mostoha körülmények között működő iskolában azok a szakképzett fiatal pedagógusok, akik a tanórákon kívül is foglalkoztak a diákokkal. Mint önálló egység 1960 szeptemberében szűnt meg a dévai magyar vegyes tizenegy osztályos középiskola, mely akkor már az 1959-ben engedélyezett Petőfi Sándor Középiskola nevet viselte” – olvasható Szathmáry Rózsa írásában. Az iskolák egyesítésétől 2005-ig, a Téglás Gábor Iskolaközpont megalapításáig csak a különböző román líceumok tagozataként működött magyar oktatás.
Nem nehéz tehát elképzelni és megérteni, a Hunyad megyei magyarság számára mit jelentett a dévai szórványközpont 2005-ben megtörtént létrehozása, amely napjainkra az egyik legjelentősebb magyar tanintézetté nőtte ki magát. Az új épületben sétálgatva, mintha Magyarországon lennénk, magyar nyelvű táblákon, ismertetőkön követhetjük végig a diáksereg életét. A folyosóktól a központi aulán át a tantermekig, még az idegenek számára is mindenütt érezhető az a mindent átjáró gondoskodás és odafigyelés, amellyel a hozzájuk járó diákokat fogadják. A minőségi oktatás mellett a közvetlenség és a vendégszeretet az egyik alappillére a dévai sikernek.
A ma iskolája a jövő
Az összefogás és az élni akarás példája
Balogh Csaba, a Téglás Gábor Elméleti Líceum aligazgatója készséggel fogadott a barátságos tanintézetben. Õ Bihar megye északi, tömbmagyar vidékéről származik. Az érmelléki fiatalember az egyetem elvégzése után hátrahagyta Érmihályfalvát, s mivel szülőhelyén nem talált munkahelyet, Vajdahunyadra való feleségét követve próbált szerencsét a Hunyad megyei szórványmagyarság központjának számító dévai magyar iskolában. Földrajz szakos tanárként helyezkedett el a tanintézetben, amelynek mára aligazgatója, a közösség egyik oszlopos tagja lett. Lelkesen mesél az iskoláról, a dévai és a hunyadi magyarságról, melynek – meggyőződése szerint – példaértékű összefogása és élni akarása a megtartó ereje. Az, amit a vidék magyarsága felvállalt és megvalósított: bizonyíték, hogy az anyanyelvű oktatás az első lépése a nemzethatáron élő magyarok megmaradásának.
A dévai vár árnyékában meghúzódó modern tanintézet létrejöttét komoly, megfeszített munka előzte meg, és az eredmény, mint az aligazgatót hallgató látogatóban is megfogalmazódik, tiszteletre méltó. Figyelembe véve, hogy a dévai magyar oktatás több mint négyszáz éves hagyományra tekint vissza, megindító a jelenkori pedagógusok és támogatók nemes szándéka: megtartani, ami a mienk. Mert másképpen cseng ez a „szórvány szórványában”, ott, ahol sem az utcán, sem a boltokban, sem a piacon nem hallani magyar szót, és mást jelent abban a közegben, amelyben magyar a boltos, a piaci kofa, a szomszéd, a polgármester, sőt még a rendőr is jól beszéli nyelvünket.
Létrehozásakor a Téglás Gábor Iskolaközpont nevet viselő, majd 2012-ben elméleti líceum besorolást kapó tanintézet megnyitóján az iskolaigazgató, Kocsis Attila Levente szintén egy sokatmondó Apáczai-idézetet választott ünnepi beszéde címéül: „olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája”.
Kellenek a tagozatok is
Balogh Csaba aligazgató elmondja, Hunyad megyében vagy Déván nem érzékelik azt, hogy a többségi nemzet tagjai diszkriminálnák őket. „Csendes, békeszerető, jóakaratú emberek élnek itt” – összegez beszélgetőpartnerünk, aki rávilágít arra, hogy a trianoni döntést megelőzően is számszerűleg szinte ugyanannyi magyar élt Déván, mint napjainkban, csak a város összlakosságának száma nőtt a többszörösére – a románok száma tízszereződött meg. „Az itteni román emberek hozzá voltak szokva, hogy interetnikus környezetben élnek, és a tisztelet mind a két félben megvan. Ennek köszönhető, hogy itt jól érezheti magát az ember, nincsenek magyarellenes megnyilvánulások, nem feszült a helyzet, mint másfelé.” (Ennek egyébként megvan a magyarázata, Horváth István, a kolozsvári székhelyű Kisebbségkutató Intézet igazgatója a napokban egyik interjújában rávilágított: általában ott van tétje a konfrontációnak, ahol a két közösség erőviszonyai kiegyensúlyozottak, de legalábbis jelentős a magyarok aránya. „Egy témában, vitában, harcban létezik nyertes és vesztes is. Ahol kisebb az egyik csoport aránya, ott nincs tét, ezért ott ezek a hangulatkeltések sem működnek” – magyarázta a szociológus.)
A több mind félszázezres városban az alig ötezer fős helyi magyar közösség értékeinek és hagyományainak megmentése és továbbadása érdekében kulcsszerepet játszanak az egyházak – hangsúlyozza Balogh Csaba. Ezek azok a pontok, amelyekre nagyobb hangsúlyt kell fektetni, fel kell karolni, jobban kellene támogatni őket, hogy továbbra is hatékonyan kifejthessék közösségépítő szerepüket. „A Téglás Gábor iskola azonban nemcsak oktatási céllal működik, hanem az egész megyét felölelő kulturális szerepkörrel is felruháztatott. Ha nem létezne ez az épület, ez a tanintézet, nem tudnánk folytatni a hagyományokat, nem tudnánk továbbadni értékeinket, amit az idetelepült bukovinai, székelyföldi székelyek, vagy a Partiumból érkezők, a kollektivizálás elől ide menekülő emberek hoztak magukkal, és tették színesebbé a meglévő helyi kulturális életet.” Az iskola megkerülhetetlen a magyar népi értékek megőrzésében, és ma már olyan eredményekkel rendelkezik, amelyek igazolják létjogosultságát. Olyan iskolákkal tudnak konkurálni, amelyekben nem harminc, hanem háromszáz gyermekből választanak ki egy osztályra valót, – mondja az aligazgató.
Az óvodától egészen a tizenkettedik osztályig terjedő, valamint a szakiskolai oktatással kiegészítve igyekeznek minden igényt kielégíteni – hogy mindazok, akik úgy döntöttek, nem költöznek el, és gyermekeiket nem íratják román tagozatra, mindent megkapjanak ahhoz, hogy kisebbségiként is teljes életet élhessenek. A dévai szórványoktatási központba jelenleg 614 tanuló jár, és úgy néz ki, a jövőben még nagyobb lesz a létszám: hét óvodai csoporttal (beleértve a Dévához tartozó szomszédos település, Csernakeresztúr óvodáját is) és elsőtől tizenkettedikig évfolyamonként két-két osztállyal működik az iskola. Az óvodások számát, illetve a beiskolázási adatokat figyelembe véve biztató a tanintézet jövője, mondja az aligazgató, akitől azt is megtudjuk, hogy a Böjte Csaba ferences szerzetes által létrehozott Szent Ferenc Alapítvány működtette dévai gyermekotthon lakói is itt tanulnak.
„Mi abban hiszünk, hogy a megyében a magyar tagozatokat meg kell tartani a saját helyükön. Ezért vannak még Vajdahunyadon, Petrozsényben, Lupényban, Szászvároson magyar osztályok. Nem gondolom azt, hogy a megyén belül a Téglás Gábor iskola konkurenciát jelentene” – mondja az aligazgató, aki hozzáteszi, nem akarnak a nagyenyedi Bethlen Gábor-kollégiumnak sem a versenytársai lenni. „Partnerek vagyunk, de azt hiszem, minden megyében az ott élő magyarságnak joga van ahhoz, hogy helyben megoldja oktatási nehézségeit” – vallja Balogh Csaba, aki hozzáteszi, aki el akar menni, úgyis elmegy, hisz van rá lehetőség, de ők azért dolgoznak, hogy vonzóvá tegyék az iskolát a környékbeli magyar tanulóknak. Ezért is volt náluk először Erdélyben nyomdászati szakoktatás.
„Kell egy második front is”
Az iskola számos rendezvénynek ad otthont, említésre méltó a tanítás utáni programok sokasága is. Igyekeznek a gyermekeket bevonni a tevékenységekbe, ezért alternatív programokat szerveznek neki. Az RMDSZ főtitkárságának kulturális főosztálya tavaly nyáron elindította az Örökségünk őrei: Fogadj örökbe egy műemléket! programot, a Téglás Gábor tanulói hét kiemelt jelentőségű műemléket fogadtak örökbe: Déva várát, a vármegyeházát, a ferences kolostort, a marosillyei Veres-bástyát, Bethlen Gábor szülőházát, a Fáy Béla-kastélyt és a piski arborétumban a Magna Curiát. A diákok újságokba írtak, televízióban szerepeltek azért, hogy felhívják a figyelmet épített örökségünk fontosságára.
A nélkülözhetetlen anyagi támogatás mellett rengeteg munkára és lelkesedésre van szükség ahhoz, hogy egy szórványközpont működhessen. „Az, hogy a politikum kiharcolja nekünk azt, ami jár, nem elegendő, kell egy második front is, a humánerőforrás-bázis, amely meg is tudja tartani, őrizni az eredményeket. Hunyad megyében tizenötezer magyar él. Nem tudom, hogy egy ekkora közösségnek járna-e két vagy három középiskola, nem az én tisztem eldönteni, de annyit hadd mondjak el, hogy legyen világos a kép: a rendszerváltáskor ebben a megyében harmincezer magyar élt, 1998-ig Petrozsényban működött magyar középiskola. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején olyan áldatlan állapot jött létre ebben a monoindusztriális megyében – megszűntek a bányák, leállt a kohászat –, hogy az emberek, akik a jobb megélhetés reményében az ötvenes és a hatvanas években idejöttek, hazatelepültek a Partiumba, a Székelyföldre, drasztikusan csökkent az itteni magyarság aránya, de az ittmaradottaknak mégis szükségük volt egy ilyen szórványközpontra. A kétezres évek elején úgy működött a magyar oktatás, hogy Déván óvodától egészen a középiskoláig alig volt százötven gyerek és kilenc tanár. RMDSZ-kezdeményezésre sikerül kitaposni azt az utat, amelyen végigjárva elérhettük, hogy ez a kollégium létrejöjjön, amelyben most már több mint hatszáz magyar gyermek tanul anyanyelvén” – mondta beszélgetésünk végén az aligazgató, aki kiemelte: „Hiszem azt, hogy Hunyad megyében még van magyar jövő, aminek alapja ebben az iskolában leledzik. Az itt élő románok tisztelik azokat a közösségeket, amelyek harcolnak hagyományaikért és próbálják magukat fenntartani. Felnéznek ránk, tisztelettel beszélnek rólunk, mert azt is látják, hogy a város hatszáz férőhelyes kultúrházát is meg tudjuk tölteni, tehát élő, erős közösség vagyunk.”
A közösséget egészében megőrizni
Az elmúlt esztendőkben eredményes volt a szórványprogramunk, de mindig szükség van hatékonyabbá tételre – mondta Déván kérdésünkre Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A dévai iskolaközpont is ennek a programnak a része, de a szórványstratégia nemcsak iskolaépítésre vonatkozik, hanem arra is, hogy segítenek ingázni a kisgyermekeknek, a pedagógusoknak, illetve kulturális téren is bővítették a programjukat, valamint szórványmenedzseri programot is elindítottak – összegzett a szövetségi elnök. „Ezzel is azt üzenjük, hogy a szórvány számunkra továbbra is nagyon fontos, mert a szórvány megerősítése és megtartása nélkül nem tudjuk a közösséget egészében megőrizni” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki kiemelte, ha a szórványt feladjuk, akkor a tömb kezd el szórványosodni.
Jelenleg egyetlen új szórványiskola-központ terve indult el a megvalósítás útján, elkezdődött a szamosújvári intézmény építése. „A Bihar megyei Margittán van még egy nagyon szép terv, amelyhez az anyagi forrásokat még nem látjuk teljes egészében, de nyilván az igényeknek és a lehetőségeknek megfelelően tudunk majd továbblépni” – mondta a szövetségi elnök.
A szórványról beszélgetve Kelemen Hunor kiemelte: két kérdés van mindig, amit össze kell egyeztetni, az iskola és a mellette lévő intézményhálózat. Mert az óvodásoknak, elemistáknak is mindig kérdés az, létre lehet-e hozni azt a szolgáltatást, amely révén a szülők is nyugodtan bízzák gyermekeiket a szórványkollégiumokra. Ezért is fontos, hogy ezek bejárható távolságon belül legyenek.
Létérdek a szórvány erősítése
Ugyancsak Déván jártunkkor sikerült megszólaltatnunk Winkler Gyula Hunyad megyei európai parlamenti képviselőt. A szórványból származó gazdasági szakpolitikus kiemelte, vannak már olyan oktatási programok és szórványstratégiák, amelyek évek óta jól működnek, leginkább megyei szinteken. Arad, Temes és Hunyad megyében is van egy-egy olyan oktatási központ, amely a megyei feladatokat látja el. A szórványmegyékben az óvodától egészen a középiskoláig biztosított az anyanyelvi oktatás, az elmúlt húsz esztendő egyik legfontosabb eredménye. „A szórványprogram horizontális kérdés, tehát mindenütt oda kell figyelni, kezdve a helyi önkormányzati szinttől a parlamenti szintig. Két éve sikerült egy olyan oktatásügyi törvénymódosítást elérnie az RMDSZ-nek, amely biztosítja a szórványban működő tanintézetek és a tagozatos oktatás fennmaradásának feltételeit – ez pedig az állami finanszírozás” – emlékeztet az EP-képviselő. „Most, amikor ez a hetvenszázalékos parlamenti többség megvan, az oktatási törvény bizonyos rendelkezései, amelyek a szórványnak is fontosak, azonnal célponttá váltak, meg akarják változtatni, illetve megyei szinteken nem mindenütt egyformán, zökkenőmentesen lehet alkalmazni ezeket a feltételeket” – teszi hozzá. Winkler szerint az a szint, amelyre eljutottunk az elmúlt húsz esztendőben, most azt igazolja, hogy az úgynevezett újgenerációs szórványprogram az oktatás és a kultúra terén is előrelépés.
Ezek az apró lépések kellettek ahhoz, hogy amikor eljutunk majd oda, hogy a parlamentben a kisebbségi törvényt el lehessen fogadni, – amely a szórványban és az interetnikus környezetben a kulturális autonómia alapjait teremti meg az önkormányzati szerepvállalással és a megyei szintű stratégiákkal együtt, – akkor biztosítanak majd egy olyan keretet, amely a jövőt stabilnak és tervezhetőnek mutatja – mondja a képviselő.
Az más kérdés, hogy demográfiai szempontból miképpen állunk, a beolvadás, a kivándorlás vagy a szórványból a tömb felé vándorlás a jövőben miképpen alakul, ez nem politikai kérdés – hangsúlyozza az EP-képviselő. „Nem szabad hagyni, hogy fehér foltok legyenek Erdély térképén magyar demográfiai szempontból. Illetve ott, ahol a demográfiai helyzet a legsúlyosabb, oda kell azonnal olyan intézkedéssel hatni, hogy ott létrehozzunk egy magyar, akár oktatási, akár kulturális intézményt, amely magyarságszigetként működjön. A szórvány soha nem szűnik meg, viszont akkor, amikor lemondunk egy bizonyos szórványközösségről, azonnal újratermelődik a tömbhöz közelebb egy másik szórványközösség. Ezért a tömbnek is létérdeke, hogy a szórványt támogassa, hiszen ezáltal is önmagát erősíti.
A névadó
Téglás Gábor (Brassó, 1848. március 30. – Budapest, 1916. február 4.) középiskolai igazgató, régész, a MTA levelező tagja (1888). 1871–1904 között a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója, egyúttal a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat dévai múzeumának igazgatója. 1896 után az országos közoktatási tanács tagja. Még ifjú tanárként kezdett foglalkozni Hunyad vármegye geológiai és természetrajzi viszonyaival. Régészeti kutatásokba kezdett, emiatt tanulmányai kiegészítésére külföldi múzeumokat és régiségtárakat keresett fel. Király Pállal együtt vezette a sarmizegetuzai (Várhely) ásatásokat és a várhelyi amphitheatrum ásatási munkálatait. Tagja volt a Földrajzi Társulatnak, az Országos Embertani és Régészeti Társulatnak és a Magyar Néprajzi Társaságnak
(A szerző a nagyváradi Reggeli Újság napilap főszerkesztője)

A szórvány erős végvára Déván
Gyakran esik szó a szórvány helyzetéről. Nem csupán a népmozgalmi adatok tanulmányozásakor húzzák meg a vészharangot, hanem olyankor is, amikor a szórványmagyarság oktatásáról van szó. A Téglás Gábor nevét viselő dévai alma mater a Hunyad megyei magyarság oktatási-kulturális centruma. Borsi Balázs riportja.
„Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából származik, hogy vaknak, sőt érzéktelennek kell lennie annak, aki ezt magától föl nem fogja, be nem látja” – ötlöttek szemembe Apáczai Csere János idézett sorai, amikor kezembe kaptam a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum kalendáriumát. A tanintézet fennállásának ötödik évfordulójára 2010-ben kiadott évkönyv betekintést nyújt a hunyadi megyeszékhely magyar oktatásának történetébe, s átfogó képet kínál arról is, a dévai magyarságnak az utóbbi száz esztendőben miképpen kellett megküzdenie azért, hogy az ifjúság anyanyelvén tanulhasson.
Dévai iskolahistória A dévai magyar oktatás gyökerei a 16. századig nyúlnak vissza, ekkor alakult meg a református gimnázium (1948-as államosításáig működött), a 19. század második felében pedig létrejött a tanítóképző és a főreál gimnázium, előbbi 1919 októberében, az impériumváltás követően a román állam tulajdonába került épületestől, utóbbi pedig csak pár évig élte ezt túl, 1923-ban vonták meg nyilvánossági jogát. Szathmáry Rózsa nyugalmazott tanár oktatástörténeti munkájából kiderül még, hogy polgári leányiskola is működött Déván 1892 és 1919 között. A trianoni hatalomváltás következtében megpecsételődött valamennyi dévai magyar tanintézet sorsa. A dél-erdélyi városban magyarul csak a felekezeti elemi iskolákban lehetett tanulni: a református négyosztályos, a római katolikus hétosztályos, meg a telepi két tanerős elemiben. Helyi kezdeményezésre 1945 után megalakult az Egységes Magyar Gimnázium, megtartani azonban nehéz volt. A város magyar értelmiségei kérvényezték az anyanyelvű középiskolai oktatást, mely az 1952–53-as tanévtől megvalósult. Az állami hétosztályos általános iskola mellett beindult az első középiskolai osztály 40 tanulóval, akik 1955-ben érettségiztek. „Türelemmel, a gyermekek iránti elkötelezett szeretettel tanítottak ebben a mostoha körülmények között működő iskolában azok a szakképzett fiatal pedagógusok, akik a tanórákon kívül is foglalkoztak a diákokkal. Mint önálló egység 1960 szeptemberében szűnt meg a dévai magyar vegyes tizenegy osztályos középiskola, mely akkor már az 1959-ben engedélyezett Petőfi Sándor Középiskola nevet viselte” – olvasható Szathmáry Rózsa írásában. Az iskolák egyesítésétől 2005-ig, a Téglás Gábor Iskolaközpont megalapításáig csak a különböző román líceumok tagozataként működött magyar oktatás.
Nem nehéz tehát elképzelni és megérteni, a Hunyad megyei magyarság számára mit jelentett a dévai szórványközpont 2005-ben megtörtént létrehozása, amely napjainkra az egyik legjelentősebb magyar tanintézetté nőtte ki magát. Az új épületben sétálgatva, mintha Magyarországon lennénk, magyar nyelvű táblákon, ismertetőkön követhetjük végig a diáksereg életét. A folyosóktól a központi aulán át a tantermekig, még az idegenek számára is mindenütt érezhető az a mindent átjáró gondoskodás és odafigyelés, amellyel a hozzájuk járó diákokat fogadják. A minőségi oktatás mellett a közvetlenség és a vendégszeretet az egyik alappillére a dévai sikernek.
A ma iskolája a jövő Az összefogás és az élni akarás példája Balogh Csaba, a Téglás Gábor Elméleti Líceum aligazgatója készséggel fogadott a barátságos tanintézetben. Ő Bihar megye északi, tömbmagyar vidékéről származik. Az érmelléki fiatalember az egyetem elvégzése után hátrahagyta Érmihályfalvát, s mivel szülőhelyén nem talált munkahelyet, Vajdahunyadra való feleségét követve próbált szerencsét a Hunyad megyei szórványmagyarság központjának számító dévai magyar iskolában. Földrajz szakos tanárként helyezkedett el a tanintézetben, amelynek mára aligazgatója, a közösség egyik oszlopos tagja lett. Lelkesen mesél az iskoláról, a dévai és a hunyadi magyarságról, melynek – meggyőződése szerint – példaértékű összefogása és élni akarása a megtartó ereje. Az, amit a vidék magyarsága felvállalt és megvalósított: bizonyíték, hogy az anyanyelvű oktatás az első lépése a nemzethatáron élő magyarok megmaradásának.
A dévai vár árnyékában meghúzódó modern tanintézet létrejöttét komoly, megfeszített munka előzte meg, és az eredmény, mint az aligazgatót hallgató látogatóban is megfogalmazódik, tiszteletre méltó. Figyelembe véve, hogy a dévai magyar oktatás több mint négyszáz éves hagyományra tekint vissza, megindító a jelenkori pedagógusok és támogatók nemes szándéka: megtartani, ami a mienk. Mert másképpen cseng ez a „szórvány szórványában”, ott, ahol sem az utcán, sem a boltokban, sem a piacon nem hallani magyar szót, és mást jelent abban a közegben, amelyben magyar a boltos, a piaci kofa, a szomszéd, a polgármester, sőt még a rendőr is jól beszéli nyelvünket.
Létrehozásakor a Téglás Gábor Iskolaközpont nevet viselő, majd 2012-ben elméleti líceum besorolást kapó tanintézet megnyitóján az iskolaigazgató, Kocsis Attila Levente szintén egy sokatmondó Apáczai-idézetet választott ünnepi beszéde címéül: „olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája”.
Kellenek a tagozatok is Balogh Csaba aligazgató elmondja, Hunyad megyében vagy Déván nem érzékelik azt, hogy a többségi nemzet tagjai diszkriminálnák őket. „Csendes, békeszerető, jóakaratú emberek élnek itt” – összegez beszélgetőpartnerünk, aki rávilágít arra, hogy a trianoni döntést megelőzően is számszerűleg szinte ugyanannyi magyar élt Déván, mint napjainkban, csak a város összlakosságának száma nőtt a többszörösére – a románok száma tízszereződött meg. „Az itteni román emberek hozzá voltak szokva, hogy interetnikus környezetben élnek, és a tisztelet mind a két félben megvan. Ennek köszönhető, hogy itt jól érezheti magát az ember, nincsenek magyarellenes megnyilvánulások, nem feszült a helyzet, mint másfelé.” (Ennek egyébként megvan a magyarázata, Horváth István, a kolozsvári székhelyű Kisebbségkutató Intézet igazgatója a napokbanegyik interjújában rávilágított: általában ott van tétje a konfrontációnak, ahol a két közösség erőviszonyai kiegyensúlyozottak, de legalábbis jelentős a magyarok aránya. „Egy témában, vitában, harcban létezik nyertes és vesztes is. Ahol kisebb az egyik csoport aránya, ott nincs tét, ezért ott ezek a hangulatkeltések sem működnek” – magyarázta a szociológus.)
A több mind félszázezres városban az alig ötezer fős helyi magyar közösség értékeinek és hagyományainak megmentése és továbbadása érdekében kulcsszerepet játszanak az egyházak – hangsúlyozza Balogh Csaba. Ezek azok a pontok, amelyekre nagyobb hangsúlyt kell fektetni, fel kell karolni, jobban kellene támogatni őket, hogy továbbra is hatékonyan kifejthessék közösségépítő szerepüket. „A Téglás Gábor iskola azonban nemcsak oktatási céllal működik, hanem az egész megyét felölelő kulturális szerepkörrel is felruháztatott. Ha nem létezne ez az épület, ez a tanintézet, nem tudnánk folytatni a hagyományokat, nem tudnánk továbbadni értékeinket, amit az idetelepült bukovinai, székelyföldi székelyek, vagy a Partiumból érkezők, a kollektivizálás elől ide menekülő emberek hoztak magukkal, és tették színesebbé a meglévő helyi kulturális életet.” Az iskola megkerülhetetlen a magyar népi értékek megőrzésében, és ma már olyan eredményekkel rendelkezik, amelyek igazolják létjogosultságát. Olyan iskolákkal tudnak konkurálni, amelyekben nem harminc, hanem háromszáz gyermekből választanak ki egy osztályra valót, – mondja az aligazgató.
Az óvodától egészen a tizenkettedik osztályig terjedő, valamint a szakiskolai oktatással kiegészítve igyekeznek minden igényt kielégíteni – hogy mindazok, akik úgy döntöttek, nem költöznek el, és gyermekeiket nem íratják román tagozatra, mindent megkapjanak ahhoz, hogy kisebbségiként is teljes életet élhessenek. A dévai szórványoktatási központba jelenleg 614 tanuló jár, és úgy néz ki, a jövőben még nagyobb lesz a létszám: hét óvodai csoporttal (beleértve a Dévához tartozó szomszédos település, Csernakeresztúr óvodáját is) és elsőtől tizenkettedikig évfolyamonként két-két osztállyal működik az iskola. Az óvodások számát, illetve a beiskolázási adatokat figyelembe véve biztató a tanintézet jövője, mondja az aligazgató, akitől azt is megtudjuk, hogy a Böjte Csaba ferences szerzetes által létrehozott Szent Ferenc Alapítvány működtette dévai gyermekotthon lakói is itt tanulnak.
„Mi abban hiszünk, hogy a megyében a magyar tagozatokat meg kell tartani a saját helyükön. Ezért vannak még Vajdahunyadon, Petrozsényben, Lupényban, Szászvároson magyar osztályok. Nem gondolom azt, hogy a megyén belül a Téglás Gábor iskola konkurenciát jelentene” – mondja az aligazgató, aki hozzáteszi, nem akarnak a nagyenyedi Bethlen Gábor-kollégiumnak sem a versenytársai lenni. „Partnerek vagyunk, de azt hiszem, minden megyében az ott élő magyarságnak joga van ahhoz, hogy helyben megoldja oktatási nehézségeit” – vallja Balogh Csaba, aki hozzáteszi, aki el akar menni, úgyis elmegy, hisz van rá lehetőség, de ők azért dolgoznak, hogy vonzóvá tegyék az iskolát a környékbeli magyar tanulóknak. Ezért is volt náluk először Erdélyben nyomdászati szakoktatás.
„Kell egy második front is” Az iskola számos rendezvénynek ad otthont, említésre méltó a tanítás utáni programok sokasága is. Igyekeznek a gyermekeket bevonni a tevékenységekbe, ezért alternatív programokat szerveznek neki. Az RMDSZ főtitkárságának kulturális főosztálya tavaly nyáron elindította az Örökségünk őrei: Fogadj örökbe egy műemléket! programot, a Téglás Gábor tanulói hét kiemelt jelentőségű műemléket fogadtak örökbe: Déva várát, a vármegyeházát, a ferences kolostort, a marosillyei Veres-bástyát, Bethlen Gábor szülőházát, a Fáy Béla-kastélyt és a piski arborétumban a Magna Curiát. A diákok újságokba írtak, televízióban szerepeltek azért, hogy felhívják a figyelmet épített örökségünk fontosságára.
A nélkülözhetetlen anyagi támogatás mellett rengeteg munkára és lelkesedésre van szükség ahhoz, hogy egy szórványközpont működhessen. „Az, hogy a politikum kiharcolja nekünk azt, ami jár, nem elegendő, kell egy második front is, a humánerőforrás-bázis, amely meg is tudja tartani, őrizni az eredményeket. Hunyad megyében tizenötezer magyar él. Nem tudom, hogy egy ekkora közösségnek járna-e két vagy három középiskola, nem az én tisztem eldönteni, de annyit hadd mondjak el, hogy legyen világos a kép: a rendszerváltáskor ebben a megyében harmincezer magyar élt, 1998-ig Petrozsényban működött magyar középiskola. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején olyan áldatlan állapot jött létre ebben a monoindusztriális megyében – megszűntek a bányák, leállt a kohászat –, hogy az emberek, akik a jobb megélhetés reményében az ötvenes és a hatvanas években idejöttek, hazatelepültek a Partiumba, a Székelyföldre, drasztikusan csökkent az itteni magyarság aránya, de az ittmaradottaknak mégis szükségük volt egy ilyen szórványközpontra. A kétezres évek elején úgy működött a magyar oktatás, hogy Déván óvodától egészen a középiskoláig alig volt százötven gyerek és kilenc tanár. RMDSZ-kezdeményezésre sikerül kitaposni azt az utat, amelyen végigjárva elérhettük, hogy ez a kollégium létrejöjjön, amelyben most már több mint hatszáz magyar gyermek tanul anyanyelvén” – mondta beszélgetésünk végén az aligazgató, aki kiemelte: „Hiszem azt, hogy Hunyad megyében még van magyar jövő, aminek alapja ebben az iskolában leledzik. Az itt élő románok tisztelik azokat a közösségeket, amelyek harcolnak hagyományaikért és próbálják magukat fenntartani. Felnéznek ránk, tisztelettel beszélnek rólunk, mert azt is látják, hogy a város hatszáz férőhelyes kultúrházát is meg tudjuk tölteni, tehát élő, erős közösség vagyunk.”
A közösséget egészében megőrizni Az elmúlt esztendőkben eredményes volt a szórványprogramunk, de mindig szükség van hatékonyabbá tételre – mondta Déván kérdésünkre Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A dévai iskolaközpont is ennek a programnak a része, de a szórványstratégia nemcsak iskolaépítésre vonatkozik, hanem arra is, hogy segítenek ingázni a kisgyermekeknek, a pedagógusoknak, illetve kulturális téren is bővítették a programjukat, valamint szórványmenedzseri programot is elindítottak – összegzett a szövetségi elnök. „Ezzel is azt üzenjük, hogy a szórvány számunkra továbbra is nagyon fontos, mert a szórvány megerősítése és megtartása nélkül nem tudjuk a közösséget egészében megőrizni” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki kiemelte, ha a szórványt feladjuk, akkor a tömb kezd el szórványosodni.
Jelenleg egyetlen új szórványiskola-központ terve indult el a megvalósítás útján, elkezdődött a szamosújvári intézmény építése. „A Bihar megyei Margittán van még egy nagyon szép terv, amelyhez az anyagi forrásokat még nem látjuk teljes egészében, de nyilván az igényeknek és a lehetőségeknek megfelelően tudunk majd továbblépni” – mondta a szövetségi elnök.
A szórványról beszélgetve Kelemen Hunor kiemelte: két kérdés van mindig, amit össze kell egyeztetni, az iskola és a mellette lévő intézményhálózat. Mert az óvodásoknak, elemistáknak is mindig kérdés az, létre lehet-e hozni azt a szolgáltatást, amely révén a szülők is nyugodtan bízzák gyermekeiket a szórványkollégiumokra. Ezért is fontos, hogy ezek bejárható távolságon belül legyenek.
Létérdek a szórvány erősítése Ugyancsak Déván jártunkkor sikerült megszólaltatnunk Winkler Gyula Hunyad megyei európai parlamenti képviselőt (fotó). A szórványból származó gazdasági szakpolitikus kiemelte, vannak már olyan oktatási programok és szórványstratégiák, amelyek évek óta jól működnek, leginkább megyei szinteken. Arad, Temes és Hunyad megyében is van egy-egy olyan oktatási központ, amely a megyei feladatokat látja el. A szórványmegyékben az óvodától egészen a középiskoláig biztosított az anyanyelvi oktatás, az elmúlt húsz esztendő egyik legfontosabb eredménye. „A szórványprogram horizontális kérdés, tehát mindenütt oda kell figyelni, kezdve a helyi önkormányzati szinttől a parlamenti szintig. Két éve sikerült egy olyan oktatásügyi törvénymódosítást elérnie az RMDSZ-nek, amely biztosítja a szórványban működő tanintézetek és a tagozatos oktatás fennmaradásának feltételeit – ez pedig az állami finanszírozás” – emlékeztet az EP-képviselő. „Most, amikor ez a hetvenszázalékos parlamenti többség megvan, az oktatási törvény bizonyos rendelkezései, amelyek a szórványnak is fontosak, azonnal célponttá váltak, meg akarják változtatni, illetve megyei szinteken nem mindenütt egyformán, zökkenőmentesen lehet alkalmazni ezeket a feltételeket” – teszi hozzá. Winkler szerint az a szint, amelyre eljutottunk az elmúlt húsz esztendőben, most azt igazolja, hogy az úgynevezett újgenerációs szórványprogram az oktatás és a kultúra terén is előrelépés.
Ezek az apró lépések kellettek ahhoz, hogy amikor eljutunk majd oda, hogy a parlamentben a kisebbségi törvényt el lehessen fogadni, – amely a szórványban és az interetnikus környezetben a kulturális autonómia alapjait teremti meg az önkormányzati szerepvállalással és a megyei szintű stratégiákkal együtt, – akkor biztosítanak majd egy olyan keretet, amely a jövőt stabilnak és tervezhetőnek mutatja – mondja a képviselő.
Az más kérdés, hogy demográfiai szempontból miképpen állunk, a beolvadás, a kivándorlás vagy a szórványból a tömb felé vándorlás a jövőben miképpen alakul, ez nem politikai kérdés – hangsúlyozza az EP-képviselő. „Nem szabad hagyni, hogy fehér foltok legyenek Erdély térképén magyar demográfiai szempontból. Illetve ott, ahol a demográfiai helyzet a legsúlyosabb, oda kell azonnal olyan intézkedéssel hatni, hogy ott létrehozzunk egy magyar, akár oktatási, akár kulturális intézményt, amely magyarságszigetként működjön. A szórvány soha nem szűnik meg, viszont akkor, amikor lemondunk egy bizonyos szórványközösségről, azonnal újratermelődik a tömbhöz közelebb egy másik szórványközösség. Ezért a tömbnek is létérdeke, hogy a szórványt támogassa, hiszen ezáltal is önmagát erősíti.
A névadó
Téglás Gábor (Brassó, 1848. március 30. – Budapest, 1916. február 4.) középiskolai igazgató, régész, a MTA levelező tagja (1888). 1871–1904 között a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója, egyúttal a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat dévai múzeumának igazgatója. 1896 után az országos közoktatási tanács tagja. Még ifjú tanárként kezdett foglalkozni Hunyad vármegye geológiai és természetrajzi viszonyaival. Régészeti kutatásokba kezdett, emiatt tanulmányai kiegészítésére külföldi múzeumokat és régiségtárakat keresett fel. Király Pállal együtt vezette a sarmizegetuzai (Várhely) ásatásokat és a várhelyi amphitheatrum ásatási munkálatait. Tagja volt a Földrajzi Társulatnak, az Országos Embertani és Régészeti Társulatnak és a Magyar Néprajzi Társaságnak
(A szerző a nagyváradi Reggeli Újság napilap főszerkesztője)
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Hunyad: elrajtoltak a szórvány napok
Szórványnapi találkozóval rajtolt el tegnap Petrozsényben a Hunyad megyei Magyar Szórvány Napja, ami szombaton 11 órától a dévai Szent Ferenc Alapítvány Marosillyén, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szülőházánál, a Veres bástyánál ökumenikus istentisztelettel folytatódik, amelyet történelmi bemutató, zászlófelvonás és koszorúzás követ.
Szombaton 14 órától a dévai Téglás Gábor Gimnáziumban hivatalosan elindítják az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket program vetélkedőjét, az aradi Csiky Gergely Főgimnáziummal közösen. Lupényban eközben szombaton 17 órától az unitárius parókián ünneplik meg a Magyar Szórvány Napját, Sztrigyszentgyörgyön a kultúrházban 18 órától ünnepi előadásra és szüreti bálra kerül sor. Vasárnap Vajdahunyadon 10 órától, Petrozsényban 11 órától, Petrillán 12 órától a helyi református templomban megemlékezéssel összekötött ökumenikus istentiszteletet tartanak. Szászvárosban kedden a Szent Erzsébet Gyermekotthon ünnepi szentmisét és megemlékezést tart.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)

Szórványnapi ünnepség Lupényban
Egymás terhét hordozzák, egymás örömét osztják
Versolvasás a nyugdíjas-bálon
Ismét jelesre vizsgázott összetartásból és nemzeti elkötelezettségből a lupényi magyarság hétvégén a szórványnapi ünnepség alkalmával.
A közös program még szombaton délután kezdődött, amikor a helyi RMDSZ nőszövetsége az immár több mint 10 éves múltra visszanéző idősek bálját szervezte meg az unitárius parókián. Több mint 70 helyi és a szomszédos Vulkánról érkezett nyugdíjas mulatott nagyszerűen, magyar nóták, kellemes beszélgetések, viccmondás kíséretében, finom falatok és jó borok mellett. Az elhunytakra is megemlékeztek, verseket is szavaltak, majd nagy lelkesedésben az egybegyűltek spontán módón énekelték el a magyar, majd a székely himnuszt. Antal Amália, a nőszövetség elnöke, Benedekfi Dávid RMDSZ-elnök és szervező csapatuk ismét kellemes együttlétet biztosítottak a helyi magyarságnak.
Jóllehet, mindez csupán a nyitány volt, a szórványmagyarság tulajdonképpeni ünnepére vasárnap, ökumenikus istentiszteleten került sor. Az unitárius templom megtelt különböző felekezetű magyarokkal, Lupényban – és a bányavidéken általában – a közösség mindig együtt tartja meg a magyar ünnepeket, fölváltva a különböző felekezetek templomaiban.
Kovács-Szabadi Tünde református lelkész asszony hirdetett igét, a házigazda Koppándi-Benczédi Zoltán unitárius lelkipásztor pedig a szórványról tartott rövid, de frappáns és tudományosan jól felépített előadást.
Erdély majdnem másfél millió magyarságának kb. egyharmada, vagyis olyan 500 000 ember él a szórványban. Kb. 300 000-re tehető a nagyvárosokban szórványsorsra jutott magyarok száma, 100 000-re a kisvárosokban élőké, illetve további 100 000-re a falvakban szétszórtaké.
Ezek azok a közösségek, melyek 1100 éven keresztül, gyakran saját testükkel védték meg a tömbvidéket a beolvadástól.
A támogatás azonban nem volt mindig egyirányú, a tömbvidék is megerősítette a szórványt, például a bányavidék magyarsága nagyrészt Erdély más vidékeiről származó bevándorlókból áll, akik főleg az ötvenes, hatvanas és hetvenes években kerültek a Zsil-völgyébe az akkoriban virágzó bányákhoz. A katolikusok főleg Csíkból és Háromszékről, a reformátusok a Szilágyságból, az unitáriusok, pedig Udvarhely vidékéről, derült ki Koppándi-Benczédi Zoltán előadásából.
Sajnos a tömbvidéki utánpótlás ideje lejárt, manapság Lupényban (és a bányavidéken általában) inkább az elvándorlás jellemző, vagy gyakran a beolvadás. A magyarság száma pedig aggasztó mértékben apad, nemcsak a bányavidéken, hanem az egész megyében, ahol 20 év alatt felére csökkent. Az egyházi nyilvántartásokba évről évre jóval több temetés kerül, mint keresztelő vagy esküvő, utóbbiak, pedig rendszerint vegyesek, olyan házasságkötés, ahol mindkét fél magyar, kivételszámba megy valamennyi felekezetnél.
A szórványban nehezebb az élet, több a munka, viszont nagyobb az elégtétel. Ettől szép és érdekes, hangsúlyozta Marthy Attila plébános, aki 1978 óta a szórványban szolgál és székely létére, mára idegenkedne egy színmagyar, színkatolikus faluban való szolgálattól. Nem is kíván elmenni a szórványból, hiszen azzal „gúnyt űzne saját pályafutásából”.
Hasonlóképpen vélekedett felszólalásában Benedekfi Dávid, helyi RMDSZ-elnök, aki a Maros megyei tömbvidékről került kamaszként Lupényba. Megszerette a szórványt, évtizedek óta a magyarság összefogásáért és megmaradásáért munkálkodik, noha 1989 előtt a Securitate még keményen üldözte ezért. Felnőtt élete, gyötrelmei és örömei a szórványhoz fűződnek, nem is tudná elképzelni életét a szórványra jellemző összetartás és egymással való törődés nélkül, noha a rendszerváltás után Budapesten is megfordult egy ideig, s székely léte ellenére képtelen egyetérteni a túlságosan csak saját autonómiájukkal törődő, s a szórványt figyelmen kívül hagyó székely honfitársaival. „Lupény Hunyad megye és a szórvány példaképe, az 1000 éves határ tövében a magyarság származási hely és vallási felekezettől függetlenül összefog, és jövőt épít”, hangsúlyozta az RMDSZ-elnök.
Ökumenikus jellegéből kifolyólag, az ünnepség végén a magyar baptistáké volt a szó, a verseket és énekeket ők adták elő, majd az egybegyűltek egy emberként énekelték el nemzeti imánkat.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Winkler Gyula: példaértékű a lupényi magyar közösség helytállása
„A dél-erdélyi szórványközösségek számára példaértékű a lupényi magyar közösség helytállása, konok küzdelme a megmaradás érdekében. Ez a közösség azért dolgozik, hogy a fontos magyar intézményeket, az iskolát, az egyházakat, a civil szervezeteket megtartsa abban az egységben, szolidaritásban, amely mindig is jellemezte a Zsil-völgyi bányavidéket” – fogalmazott Winkler Gyula szombaton délután Lupényban, ahol az RMDSZ helyi szervezetének tisztújító közgyűlését tartották. Az RMDSZ megyei elnöke kitért a térség gazdasági helyzetére, rámutatva arra, hogy a nagy parlamenti többséggel rendelkező, kormányzó Szociál-Liberális Szövetség nem tudott olyan intézkedéseket meghozni, amely új munkahelyeket teremtve, javítva az infrastruktúrát, stabilizálta volna Zsil-völgyének gazdaságát. Folytatva ezt a gondolatmenetet, Dézsi Attila, Hunyad megye volt prefektusa megerősítette, nemcsak hogy érdektelen a Zsil-völgyének gondjai iránt a jelenlegi kormány, de az előző kabinetek kezdeményezéseit is vakvágányra terelte, annak ellenére, hogy ezek a tervek segítették volna a térséget, hogy korszerű, 21. századi technológiával folytatni lehessen a szénbányászatot. Winkler Gyula beszélt az aktuális politikai kérdésekről, valamint ismertette a május 25-én sorra kerülő Európai Parlamenti választás célkitűzését. „2012-ben a helyi választások alkalmával a lupényi magyarságnak sikerült visszaszerezni a nyolc évvel korábban elvesztett önkormányzati képviseletet, viszont később a parlamenti választásokon sokkal gyengébben eredményt mutattunk fel itt Lupényban, de általában Hunyad megyében is. Célkitűzésünk, hogy Lupényban és az egész megyében a legutóbbi önkormányzati választás eredményét érjük el májusban, bizonyítva ezáltal közösségünk erejét” – fogalmazott Winkler Gyula. A közgyűlést Dezméri István ügyvezető elnök vezette, meghívottként részt vett és beszédet mondott Széll Lőrinc, a Megyei Képviselők Tanácsának elnöke. Benedekfi Dávid önkormányzati képviselő, a lupényi RMDSZ szervezet elnökének tevékenységi beszámolóját egyöntetűen fogadta el a közgyűlés és újabb két év bizalmat szavazott meg a régi-új elnöknek. Az új választmány fiatalodott, ugyanakkor a közgyűlés módosította a városi szervezet működési szabályzatát. Ennek értelmében négy körzetet hoznak létre, amelyeknek felelőse lesz, a körzetesítés célja, hogy elősegítse a kapcsolattartást minden egyes magyar családdal, nagyobb támogatást szerezve ezáltal a közösségépítő kezdeményezéseknek.
Közlemény
Erdély.ma,

Húszévi szervezői munka elismerése
A megyében nincs olyan tanuló, pedagógus, személy – aki valamilyen kapcsolatban áll a tanüggyel – hogy ne ismerje Babuci nénit, polgári nevén Kiss Annát.
A tanulók Babuci nénije pedagógus, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) Arad megyei szervezetének titkára, de ezen kívül könyvtárat vezet, tanfolyamokat, tantárgyversenyeket szervez, és rengeteg mindenben tevékenykedik.
A Zrinyi Ilona Matematikaverseny Arad megyei fordulójának a 20 éves lelkes szervezői munkájáért tüntették ki idén, egy szép oklevelet, emlékplakettet is kapott, és mi arra kértük, meséljen kicsit a versenyről, az elmúlt 20 évről, valamint arról, mit jelent számára ez a díj.
Kiss Annának nem kell kérdéseket feltenni, amint elmondom nagy vonalakban, hogy mit szeretnék, máris ömlik belőle a szó, és olyan lelkesen, dinamikusan, és ragyogó szemmel beszél a munkájáról, hogy azt kár is kérdésekkel megszakítani.
– A Zrinyi Ilona Matematikaversenyt 20 évvel ezelőtt indítottuk Arad megyében. Maga a verseny 1993-ban indult, kezdetben csak Kecskeméten szervezték. A nevét onnan kapta, hogy a helyi Zrínyi Ilona Általános Iskola indította. Egy év múlva, 1994-ben már kiterjesztették országosra, 1995-ben csatlakoztunk mi, a határon túliak – Vajdaságból, Szlovákiából, Felvidékről, a környező országokból, minden olyan iskolából, ahol magyarul tanulnak a gyermekek.
– Ön még emlékszik az első verseny szervezési munkálataira?
– Hogyne! Hát végig benne voltunk! A legelső szervezők közt ott volt mellettem Matekovits Mihály (az RMPSZ Arad megyei elnöke – szerk. megj.) és Vágási Márta matematikatanárnő, hárman szerveztük. A versenyre az elején mindig két szervező ment kísérőként – mi ketten Mártával – és hat gyermek, a III–VIII. osztály legjobbjai. Kezdetben a feladatokat egy kolléga hozta Kecskemétről, itt megírtuk a versenyt, ő végig nézte, majd a megoldásokat betette a hátizsákjába és ment vissza Kecskemétre. Két évre rá már nem kaptunk két kísérő helyet, és mivel Márta közelebb állt a nyugdíjkorhatárhoz, ezért ő lemondott a kísérésről. Nyilván az is közrejátszott a döntésben, hogy a verseny országos szakasza mindig a nagyhéten van, tehát 20 éve nálunk az van, hogy én nagyszerdán elmegyek, és nagypénteken este hazaérek sonkát sütni. 1995 óta minden évben ott vagyok, azóta a gyermekek száma csökkent, mikor négyet, mikor hatot hívnak meg a megyéből – mert a döntőre meghívásos alapon mennek a gyermekek.
– A régiónkból vannak-e még települések, ahonnan gyermekek részt vesznek a Zrínyi Ilona Matematikaversenyen?
– Nagy büszkeséggel mondom mindig, az Arad megyei csapat érdeme, hogy mi hoztuk be a Temes megyeieket is a versenybe. Először Lugosról érkeztek, akkor temesváriak még nem jelentkeztek, de a lugosi aztán idővel kimaradt, mert ez mindig emberfüggő, hogy van-e valaki, aki vállalja és végig viszi. Temesvárról, a Bartók Béla Elméleti Líceumból Păcurar Mária hozza a gyermekeket, Temes megyéből már nem is jönnek máshonnan. Aztán pár évre a temesváriak csatlakozása után beszálltak a Hunyad megyeiek is – Vajdahunyad, Déva, Lupény.
– Ennek a versenynek az időpontja mindig egy fix időben van?
– Fix helyen és fix időben. A megyei szakaszt mindig Aradon szervezzük, és mindig februárban. Február utolsó péntekén délután 3 órakor a Csikyben – ez mindig így van. Az országos döntőt a MATEGYE (Matematikában Tehetséges Gyermekekért Alapítvány) szervezi, ide mindig a legtöbb pontszámot elért tanulókat hívják meg Kecskemétre, ahol az első 20-at jutalmazzák az ott elért pontszámok alapján. Kétszer volt Veszprémben, egyszer Székesfehérváron, a többi alkalommal mindig Kecskeméten volt.
A díjazottak mindig oklevelet és értékes könyvjutalmat kapnak, de már az egy nagy nyeremény, ha valakit meghívnak az országos szakaszra.
Van olyan díj is, hogy a legjobb határon túli, ezt minden évfolyamnak osztanak.
Külön díjazzák azokat a pedagógusokat, akik 10, 15, 20 éve szervezik a versenyt. Az idén négy ilyen díjat osztottak: 20 éves szervezői munkáért rajtam kívül még kitüntettek egy budapesti, egy csíkszeredai és egy vajdasági pedagógust. Visszajáró versenyzőket is díjaznak, olyanokat, akik legtöbbször, vagy minden alkalommal szerepelnek az országos döntőn
Idén Back István Levente, a Csiky Gergely Főgimnázium IV. osztályos diákja benne van a legjobb 20-ban, 94 ponttal 19. lett – itt érdemes kiemelni, hogy 9234 negyedikes gyerek közül érte el ezt az eredményt.
A régiónkból díjaztak még egy tanulót a legjobb határon túli VIII.-os eredményért, egy temesvári kislányt: Szabó Liza, a Bartók Béla Líceum tanulója.
– Nehéz feladatok vannak?
– A feladatokat nagyon szeretik a gyermekek, mert érdekesek, játékosak, jópofák. Vannak típusfeladatok, amik végig mennek II.-tól XII. osztályig. A feladatok nehézségét mindig abból állapítják meg, hogy hány gyerek oldotta meg helyesen, és ezek alapján mindig nehezítik a feladatokat. Mikor az országos döntőn befejezik az írást, akkor közösen – diák, szülő, kísérő pedagógus – meg is oldjuk a feladatokat, mert a gyerek akkor úgy jön ki a teremből, hogy már tudja, hány pontot szerzett.
– A versenyen kívül még milyen program szokott lenni Kecskeméten?
– A MATEGYE Alapítvány nagyon jól megszervezi évről évre a döntőt, nyomtatnak emléklapot, oklevelet, feladatlapokat, teljes ellátást biztosítanak azoknak a gyermekeknek, akiket meghívnak, szerveznek színházi előadást külön a licistáknak és külön a kisebbeknek. Szakmai és szabadidős programokból lehet opcionálisan választani, idén például volt planetáriumi előadás, Csodák Palotája előadás, mobil robotok előadás, fizika show, természettudományok fejlődése, matematikai olimpia, séta az arborétumban, Ráday Múzeum stb.
– Mit jelent az Ön számodra ez a díj, amit most kapott?
– Mikor utaztunk Kecskemétre, azon gondolkodtam, hogy tényleg 20 éve már, hogy én ezzel foglalkozom? Nem éreztem az idő múlását, mert egyáltalán nem fárasztó, hiszen csapatban dolgozunk, ahol mindenki tudja a feladatát. Ha van egy csapat, amelyre mindig számíthatsz, akkor nem érzed a szervezői munka súlyát, mert megoszlik. Ez a díj a munkám megbecsülését jelenti számomra, és ugyanakkor egy nagyon szép dolog, ami kedves emlékeket idéz fel bennem.
– Húsz év távlatából, ezzel a tapasztalattal, tudással, ha most lennénk 1995-ben, akkor is belefogna?
– Biztos! Gondolkodás nélkül, mert eleve sok versenyt szervezek, élvezem, a matematika amúgy is közel áll hozzám, a másik az, hogy olyan érdekesek ezek a feladatok, olyan jópofák, és nagyon jó dolog a gyerekekkel elbeszélgetni, örülni annak, amikor a gyerekek különleges dolgokat fedeznek fel.
Takáts D. Ágnes. Nyugati Jelen (Arad)

Hunyad Megyei Magyar Napok
Székelyek, erdélyiek és magyarországiak közös ünnepe
Nagyszerű közösségi rendezvényekkel folytatódtak szombaton és vasárnap a Hunyad Megyei Magyar Napok. A hétvégén Vajdahunyad vitte a prímet, ott került sor szombaton az ünnepségsorozat hivatalos megnyitójára, a Barcsay Ákos-díj átadásával, és az azt megelőző egész napos szabadtéri fesztivállal, majd jövő hétvégén Déván hasonló ünnepségekkel zárul.
Az együttlét öröme Vajdahunyadon
Vajdahunyadon sokan ellátogattak a színház előtti főtérre, a szabadtéri rendezvénysorozat színhelyére. Nem is bánták meg, hiszen a szervezők gazdag programmal várták az érdeklődőket. Végül is az idei magyar napok az együttlét öröme jelszó alatt zajlanak.
A szombathelyi Bogikezek hagyományőrző csoport kézműves-foglalkozásokra tanították a gyerekeket, miközben a felnőttek a Hunyad megyei és székelyföldi termelők vásárát tekintették meg, illetve vásároltak különböző kézi készítésű népművészeti tárgyakat. Délután a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptáncegyüttes aratott nagy sikert őseik bukovinai székely táncaival. Vendégeik, a Csernátoni Pántlicska Néptánccsoport (Háromszék) is hasonló fogadtatásba részesültek, a vajdahunyadi közönség nagyon élvezte előadásukat. Szinten nagy sikert aratott a másik Kovászna megyei vendégegyüttes, a Baróti Syncron Táncegyüttes, amely azonban nem néptánccal, hanem bécsi- és angolkeringővel, tangóval, rumbával, charlestonnal, salsával és jazzbalettel lépett fel.
Közben a hat üstben készített gulyások is elfogytak, a román látogatók jelentős része éppenséggel a finom magyar falatokért választotta a Magyar Napok rendezvényeit, miközben a kohászvárosban is az önkormányzat által szervezett városi napok zajlottak. A gulyások roppant ízletesek voltak, a helyi magyarság által készítettek ugyanúgy, mint a dabasi honvédtüzér alapítvány (Magyarország) mondhatni profi szakácsainak főztje.
A szabadtéri programok után a szépszámú közönség a színházba vonult, ahol a Barcsay Ákos-díjak átadási ünnepsége után a magyarországi 3+2 együttes koncertjét élvezte.
Nagy sikert aratott programok a szórványban
Lupényban a helyileg évek óta népszerű férfinapi mulatozásra került sor, amikor a hölgyek csak felszolgálóként vesznek részt a férfiak összejövetelén. Sztrígyszentgyörgyöt, Hunyad megye legkisebb bukovinai székely közösséget a „nagytestvér”, azaz a megye legnépesebb bukovinai székely falu, Csernakeresztúr küldöttsége látogatta meg, a még nagyobb testvérek társaságában. A csernakeresztúri hagyományőrző néptáncegyüttes ide is csernátoni vendégeik társaságában jött el, itt is fellépett mindkét együttes. Sajnos, az eső miatt nem szabadtéren, hanem a kicsiny kultúrotthonban. Korábban a keresztúriak és csernátoni vendégeik Pestesen léptek fel, vasárnap délután Petrillán viszont már csak a bukovinai székelyek népszerű együttese, a háromszékiek ugyanis hazautaztak Sztrigyszentgyörgyről. Nyilván, miután jóízűen elfogyasztották a helyiek által bográcson elkészített finom gulyást, ami egyértelmű bizonyíték, hogy még a szórvány szórványában is erősek a magyar gasztronómiai hagyományok.
Eközben a baróti Syncron ifjúsági együttes egy másik szórványfaluban, a Vajdahunyad melletti Rákosdon lépett fel a kohászvárosban is nagy sikert aratott társasági táncaival.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)

V. Hunyad Megyei Magyar Napok
Vígjáték és komolyzene
Nagy sikert aratott Szászvároson és Vajdahunyadon Kulcsár-Székely Attila Halhatatlan élet című egyszemélyes vígjátékával. Piski után a székelyudvarhelyi művész ezen városok magyarsága előtt lépett fel csütörtökön Hunyad megyei turnéja második napján, majd pénteken a Zsil-völgyében, Aninószán és Lupényban tartott előadást.
Szászvároson és Vajdahunyadon is szép számban gyűlt össze a helyi magyarság a Nyirő József regényéből készült előadásra. Fiatalok és idősebbek, mindenki nagyon élvezte az előadást, sokán utána még külön le is fényképezték magukat a székelyföldi művésszel.
Mindkét előadás előtt egy kis politikára is sor került, Sógor Csaba EP-képviselőjelölt ugyanis a szászvárosi és vajdahunyadi magyarságot is meglátogatta erdélyi kampánykörútja során.
Déva ezúttal sem maradt ki a magyar napok programjából, csütörtök este a dévai Nagyboldogasszony római katolikus templomban koncertezett a Juventa kamarazenekar, vonós hangszereken: hegedűn, brácsán, csellón szólaltatva meg Locatelli, Vivaldi és Mozart műveit. – A zenekart tulajdonképpen a dévai Művészeti iskola tanárai alapították, és mindig meghívják soraikba néhány tehetséges tanítványukat is. Ez alkalommal is több diák, köztük a Téglás iskolaközpontban tanuló Fodor Orsolya is aktívan részt vett a koncerten – ismertette a vegyes összetételű zenekart Varga Csaba gitárművész, aki egy Vivaldi-darab erejéig lépett be a műsorba, szólistaként.
A koncert nagy sikernek örvendett a szépszámú közönség körében. A fiatal zenészeknek, pedig amolyan főpróba volt a május végére tervezett németországi turnéjuk előtt.
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)

Vidám iskolabúcsúztató Lupényban
Kincset lelt közösség
Szülők, diákok, pedagógusok számára egyaránt emlékezetesen zárult az idei tanév a lupényi magyar tagozatos tanintézményben. – Orosz Erzsébet és Madaras Irén kolléganőimmel úgy éreztük, hogy szükség van az iskolában a szülő–diák–pedagógus kapcsolat erősítésére, a közösségépítésre és ezt leginkább közös, játékos tevékenység formájában tudtuk elképzelni – fogalmazott Şoacă Erika, iskolaigazgató.
Az ötlet életképesnek bizonyult. Szerda délután a helyi református templom kertjében mintegy 70 óvodás, iskolás, tanár, tanító, szülő és nagyszülő indult kincsvadászatra. Az iskola vezetősége ugyanis bejelentette, hogy Óvisuli Sutyiboszorkány ellopta a tanintézmény valamennyi osztálynaplóját és a diákok ellenőrzőjét. Márpedig e nélkül nagy veszélybe kerül az iskola és annak teljes közössége. A 4-5 tagú csapatokba rendeződő szülők, diákok, tanárok nagy lelkesedéssel vágtak neki a boszorkány-lopta naplók felkutatásának. Annál is inkább mivel a kincsvadászat vezetői úgy vélték: a naplók mellett egyéb kincseket is elrejtett a boszorkány. – A csapatokat úgy próbáltuk kialakítani, hogy mindegyikben legyen óvódás, iskolás gyermek, szülő vagy nagyszülő és pedagógus is. Sok akadályon kellett túljutniuk, és valamennyi sikeres próbatétel után a csapatok egy-egy térképrészletet kaptak jutalmul. Nyolc állomás után összeállt a térkép, amely elvezetett a kincses ládához. Ebben voltak elrejtve az osztálynaplók, az ellenőrzők, és persze jó néhány csokoládépénz is. A dévai Corvin Kiadó jóvoltából pedig igazi kincset érő könyvek is ott lapultak a ládában – számolt be az iskola vezetője. Az akadálypályán rendkívül jó volt a hangulat. A nagypapák hihetetlenül jól teljesítettek a zsákba ugrós próbán, de jól szórakoztak a célba dobás, pohártorony-rakás, lufi szállítás során is. A csapatok legmagasabb tagjának WC-papíros múmiává sodrása is nagy derültséget keltett a versenyzők körében.
– Úgy érezzük, a rendezvény maximálisan elérte a célját: a szülők, gyerekek, tanárok igazi közösségként élhették meg a vidám élményeket, különböző korosztályok között szövődtek barátságok, csapatszellem alakult, egyszóval mindannyiunkban megerősödött az együvé tartozás érzése. Ezt szerettük volna kézzelfoghatóvá is tenni, így a rendezvény végén, aki akarta, akrillfestékbe mártott tenyerének nyomatát rajta hagyhatta egy fehér vásznon. Erre a vakáció folyamán ráíratjuk az iskolánk nevét, és meglesz a saját zászlónk – mesélte a rendezvényt követően Şoacă Erika.
És ami még inkább dicséretes, hogy a rendezvénynek folytatása lesz. A tanintézmény vezetője szerint szeptember elején egyhetes játszóházat szerveznek a gyermekek számára, ahol a szülők ismét szerepet kapnak. Lesz táncház, mese, játék és pólófestés. – Utóbbival az a célunk, hogy legyen a gyermekeinknek egyfajta, sajátkészítésű „egyenruhája”, egy olyan öltözet, amivel, ha bárhol megjelenünk, nyilvánvalóvá válik együvé tartozásunk – mondja az igazgatónő.
Az ősz folyamán szüreti bált terveznek, melyre már a teljes magyar közösség hivatalos lesz. Az adventi időszakban pedig koszorúkészítésre várják a már jól összekovácsolt vidám iskola-közösséget.
– A kellékek, anyagiak biztosítása érdekében e programsorozathoz a Bethlen Gábor Alap támogatását pályáztuk meg. Még nem kaptunk hivatalos értesítést, de reméljük, hogy pozitív elbírálásban részesül a pályázatunk. A programot azonban mindenképp végigvisszük, hiszen már az első rendezvény nagyon hasznosnak bizonyult. Ha lesz némi anyagi támogatásunk is, akkor még színvonalasabb programot tudunk kínálni a közösségnek – fogalmazott Şoacă Erika iskolaigazgató.
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)

Pál János
TÖRTÉNELEM A dél-erdélyi Unitárius Egyház 1940 és 1944 között
A második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét az egyház tisztviselőinek körében, amely azonnal éreztette hatását az egyházi élet hanyatlásában és intézményrendszerének elsorvadásában is.
1940. október 2-án Árkosi Tamás aranyostordai esperes Fekete Lajos ürmösi lelkészhez intézett levelében a következőképpen értékelte a második bécsi döntést: „Nem leszünk mi Fiam életképesek, mert az új Trianon – félek – vérünket vette. Ott mind számolhatunk 50 eklézsiánál is többet, mert a valóság az, hogy azokból 20-30% ha életrevaló. A végek mind letöredeznek. Bukarest, Brassó, a Zsil völgye, a havas és az alföld mind egy szálig fuccs. Tanítók nélkül nincs iskola, s iskola nélkül nincs igazi gyermeknevelés. […] Szerencse, hogy van gutaütés is, amit szintén be lehet venni a költségvetésbe.”
Minden bizonnyal a két évtizedes kisebbségi lét tapasztalata is közrejátszott abban, hogy 1940 őszén Árkosi mondhatni „hajszálpontosan” előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek a második bécsi döntést követően a Dél-Erdélyben/Romániában maradt egyházrész életében bekövetkeztek. Árkosi borúlátását két tényezővel indokolta: egyházközségek elnéptelenedése és a felekezeti oktatásrendszer leépülése. Ha megvizsgáljuk az ezeken a területeken beindult tendenciákat, a helyes diagnózis mellett, ugyanakkor azon kijelentésével is egyetérthetünk, hogy a második bécsi döntés a trianonihoz hasonló léptékű és tartalmú sorsfordulót eredményezett a dél erdélyi magyarság életében. Egyház életében érvényesülő folyamatok. Felekezeti oktatás
1940 őszén a dél-erdélyi egyházrész 12 felekezeti iskolában (Alsófelsőszentmihály, Bethlenszentmiklós, Dicsőszentmárton, Harangláb, Küküllődombó, Lupény, Magyarsáros, Magyarszovát, Magyarzsákod, Mészkő, Petrozsény, Szind) kezdhette meg oktatói tevékenységét. A következő 1941/1942. tanévre ez a szám azonban már 10-re csökkent azt követően, hogy Lupényban gyermek, Szinden pedig tanítóhiány miatt kellett beszüntetni az oktatói tevékenységét. A következő évben az unitárius oktatásügy tovább zsugorodott. Az 1942/1943. tanévben induló 10 iskola közül Petrozsény már nem rendelkezett nyilvánossági joggal: a gyakorlatban tehát a 10-ből csak 9 iskola működött törvényes keretek között. A nyilvánossági jogot vesztett iskolák tábora 1943 nyarán további kettővel gyarapodott (Magyarzsákod, Küküllődombó), azt követően, hogy egyikben sem sikerült az állami hatóságok által elismert tanerőt alkalmazni. Az 1943/1944. iskolai évben újabb leépítésekre került sor: Magyarzsákodon tanító, Petrozsényben pedig tanulóhiány miatt kellet beszüntetni az oktatást. 1944 nyarára a 12 iskola közül már csak 8-ban folyt oktatási tevékenység, ha azonban figyelembe vesszük, hogy ezek közül Küküllődombó már az 1942/1943. tanévben elveszítette a nyilvánossági jogát, akkor azt mondhatjuk, hogy 1944 nyarán mindössze 7 iskola működött teljesen törvényszerűen – vagyis a dél-erdélyi egyházrész iskoláinak 41,67%-át veszítette el rövid négy év alatt.
a felekezeti oktatás két legnagyobb gondját a repatriálás által gerjesztett nagymértékű gyermek- és tanítóhiány jelentette. A pedagógushiány pótlása különben már 1941 nyarán komoly gondot okozott a dél-erdélyi egyházvezetésnek. Az ebben az időszakban befutott jelentések szerint az új tanév előtt csupán két iskolában volt rendezett a tanerők kérdése és mindössze háromban mutatkozott valós lehetőség a megüresedett állások betöltésére. A krónikus hiányt jól jelzi például, hogy az 1943 nyarán a Déli Hírlapban, a Szövetkezésben és az Erdélyi Gazdában meghirdetett tanítói állásokra egyetlen pályázat sem érkezett be Tordára. A szakemberhiányt az állam – többnyire indokolatlan – intézkedései is fokozták: a tartományi tanfelügyelőségek és Vallásügyi Minisztérium több felekezeti tanítótól megvonta a működési engedélyt, másokat pedig munkaszolgálatra hívott be ezzel akadályozva az oktatói munka folytonosságát.
Népesedési folyamatok
A kolozsvári egyházvezetés a szakadás pillanatában 30598-ra becsülte a Dél-Erdélyben maradt hívei számát. Ez a szám 1944 őszéig rohamosan csökkent. Bár pontos kimutatásaink nincsenek, a repatriálás méreteinek érzékeltetéséhez mégis némi támpontot nyújtanak a rendelkezésre álló töredékes utalások. 1945. április 12-én a nagyenyedi lelkész a következőket jelentette: „Az elmúlt négy esztendő alatt, egyházközségeim lélekszámban igen nagy változás állott be. Lefogytunk, helyenként egészen. Leányegyházközségeink lélekszáma fogyóban, szórványaink elenyésztek az idők nagy sodrában. Míg 1939. évben az összlélekszám 919 lélek, az 1944. év végén összes szórványokkal együtt a lélekszám az 500 lélekszám alá zuhant le.” A lélekszámapadás tehát 45,60%-os még akkor is, ha 500-as számlálóval számolunk.
Abból kiindulva, hogy 1942-ben már mintegy 20%-os áttelepedési aránnyal számoltak Tordán, figyelembe véve továbbá az egyes egyházközségek ilyen jellegű veszteségeit, azt mondhatjuk, hogy 1944 őszéig a dél-erdélyi unitáriusoknak mintegy 35%-a telepedhetett át Magyarországra.
Lelkészek helyzete
Forrásaink szerint a dél-erdélyi lelkészek sorsa a magyar és román nemzetépítési célkitűzések által megszabott kényszerpályán mozgott, életpályájukat ezeknek keretei alakították és eszközként szolgáltak az Erdély birtoklásáért folytatott harcban. A lelkészek politikai eszközzé történő átminősítésének egyik legartikuláltabb területe az a kölcsönösségen alapuló revanspolitika volt, amelyet a kolozsvári egyházvezetőség maga is támogatott – lelkészei szabadon bocsátását a román lelkészek letartóztatásával látta a legkönnyebben elérhetőnek.
A kolozsvári egyházpolitikának a magyar külpolitikai irányelvekhez való igazodására számtalan példát találhatunk. Az egyik ilyen jellegzetes eset a tíz év hivatalvesztéssel is sújtott Gombási János aranyosrákosi lelkészé, akinek egy román politikai fogollyal való kicserélését folyamatosan követelte az egyház. Egyéves börtönbüntetése lejártakor azonban a magyar külügyminisztérium azzal a megkereséssel fordult Józan Miklós püspökhöz, fontolják meg kérésüket, „[...] mert minden egyes lelkész kicserélése a délerdélyi magyarság további gyengülését jelenti.”
Ha lehetséges – írták – kíséreljék meg újból visszahelyezni lelkészi állásába, ha pedig nem, próbáljanak valami más közhasznú foglakozást találni számára.
Román részről ugyanakkor a megfélemlítés és a lelki összeroppantás szándékának súlya nehezedett a lelkészekre. Az állandó hatósági zaklatások és hadbírósági eljárások Józan Miklós püspök és Gelei József főgondnok Kállay Miklóshoz intézett beadványa szerint a román kormány „magyartalanító” politikáját szolgálták, mivel a „rendszeresen gyakorolt s megszervezetten minden lelkész számára kijáró egyszeri meghurcoltatás következménye, hogy nyugtalanított, szidalmazott, nyilvánosan csendőr által kísért és bántalmazott lelkészeink, a kétségtelen kimenetelű hadbírósági tárgyalások elől nagyobb számban menekültek át a határon.” A katolikus és református információkra hivatkozó beadvány szerint az unitárius közösség és lelkész „[...] megkülönböztetett módon van kiszemelve a legkülönbözőbb román atrocitásoknak.” Információink szerint 1940–1944 között mintegy 17 lelkésszel szemben alkalmaztak diszkriminatív bánásmódot. Természetesen voltak, akik indokolatlanul hagyták el állomáshelyeiket; csoportjukba elsősorban a második bécsi döntés pillanatában áttelepedők tartoztak. A megüresedett lelkészi állások növekvő számát a hadbíróságok hivatalvesztést kimondó ítéletei is fokozták.
Az egyházi élet megszervezése és működtetése
1940 augusztusát követően a tordai egyházvezetés jövőképének két stratégiai célkitűzése volt: közigazgatás megszervezése és működtetése, valamint az utánpótlás kérdésének orvoslása. Mozgásterét, önszerveződési törekvéseinek eredményességét alapvetően két tényező befolyásolta és determinálta: állam és egyház viszonya; hívek körében zajló népesedési folyamatok.
Hatalom tényezője, állam és egyház közötti viszony
1940–1944 között az állam és egyház viszonyrendszerét az autoriter államberendezkedés természete és az egyház biztonságpolitikai tényezővé való átminősítése határozta meg. Az egyház társadalmi súlyának minimalizálására az állam több olyan rendelkezést léptetett életbe, amelyek egyfelől az egyházi tisztviselők gazdasági, politikai és társadalmi életből való kiszorítását írták elő, másfelől pedig az egyháztársadalmi szervezkedést korlátozták az államellenesség tágan értelmezhető fogalmával. Az általános korlátozások mellett természetesen léteztek kizárólag etnikai indíttatású elszigetelő lépések is: egyházi kiadványok megjelentetésének akadályozása, egyháztársadalmi szervezetek működésének tilalma, lelkészek elleni hadbírósági eljárások, cenzúra, az egyház életét és tevékenységét szigorúan monitorizáló tevékenység.
A szigorú felügyelet mellett az önkényes beavatkozás és alárendelés nyomaival is gyakran találkozhatunk forrásainkban. Ilyenek voltak a hadigazdálkodásba való részvételre felszólító utasítások: vashulladék-gyűjtési akciók támogatása, visszacsatolási kölcsön jegyzése a lelkészi fizetések terhére, adományozás a hadsereg részére. Az állami önkényesség radikálisabb formáját ezen a területen a rekvirálások, ingatlanfoglalások képezték. A beavatkozástól nem maradt érintetlenül természetesen az egyház liturgikus élete sem. Egyszerű végrehajtó szervvé való átminősítést és nem partneri viszonyt tükröznek azok az átiratok, melyekben az állam különböző programjainak megvalósítására igényeltek támogatást.
Demográfiai tényező
Számtalan adatot találunk arra, hogy a határrevízióval fellángoló hisztérikus és diszkriminatív nacionalizmus állandósult és szinte elviselhetetlen lelki és egzisztenciális terheket rót a romániai magyar közösség vállaira. Forrásaink szerint a legsúlyosabb problémákat a gazdasági ellehetetlenítés, a magyar nyelvhasználat tiltása, üldözése, valamint a hadbírósági eljárások és hatósági zaklatások (munkaszolgálat, közmunka, munkaeszközök rekvirálása, stb.) képezték. A helyzet súlyosságát sok esetben az észak-erdélyi menekültek és hatóságok által feltüzelt román lakosság atrocitásai is fokozták.
A diszkriminatív bánásmód természetesen óriási felhajtóerőt szolgáltatott az áttelepedéshez, mind az egyházi tisztviselők, mind a hívek körében. Előbbiek elvándorlása az intézmények működtetésében és munkavégzésében idézett elő pótolhatatlan hiányosságokat, utóbbié pedig az egyházi élet minden szegmensében. A hívek Magyarországra telepedésének következményeként ugyanis nemcsak iskolák, önálló egyházközségek (Aranyosgyéres, Bukarest) szűntek meg, vagy kényszerültek összevonásra, hanem az egyházközségek gazdasági létalapja is veszélybe került. Már 1941-ben, a viszonylag újonnan alakult és vagyonnal nem rendelkező városi gyülekezetek (Brassó, Lupény, Segesvár, Medgyes, Petrozsény), nyugdíjjárulékuk csökkentésének kérésével fordultak a tordai egyházvezetéshez. Az elvándorlás és nehéz gazdasági helyzet a lelkészi fizetését is negatívan érintette. A hívek gazdasági erejének csökkenését vetítette elő Árkosi 1942 novemberében: mint mondta, a szükséges építkezési, karbantartási munkálatokat sikerült elvégezni az egyházközségeknek, de „újabb kezdeményezések már nem igen fordulnak elő.”
Az egyházi élet megszervezése
A határmódosítással kialakult helyzetet a kolozsvári egyházvezetés 1940. szeptember 2-án tárgyalta és két megoldási lehetőséget vázolt. Az optimista forgatókönyv szerint Kolozsvár továbbra is fenntartotta volna kormányzati jogát a Romániában maradt egyházrész felett. Számolva azonban az egységes kormányzás megszűntével, felhatalmazta Gál Miklós főgondnokot a dél-erdélyi egyházkormányzat felállítására, Torda központtal. Egyházi részről az ügyvezetést Árkosi Tamás aranyos-tordai esperesre bízta. Az adminisztráció megszervezésén túl Kolozsvár másik igyekezete a folytonosság biztosítására, az egyházi élet zavartalan működésére irányult. Ennek érdekében szeptember 3-án körlevélben szólította fel alkalmazottait, hogy maradjanak állomáshelyeiken és intsék nyugalomra, önfegyelemre híveiket. November 7-én pedig fegyelmi eljárás beindítását helyezte kilátásba alkalmazottai áttelepedésének meggátolása végett, azt követően, hogy a visszatérésre felszólító felhívásai teljesen hatástalannak bizonyultak.A dél-erdélyi önálló egyházkormányzat felállítására szeptember 26-án került sor Tordán, a legszükségesebb közigazgatási tisztségek betöltésével. A legfőbb döntéshozó és végrehajtó szervet a kolozsvári Egyházi Képviselő Tanács Romániában maradt tagjaiból hozták létre Egyházi Képviselő Tanács Torda néven, Gál és Árkosi elnöklete alatt. Az adminisztráció alsóbb szintjei – bár nem érintette a határkorrekció – ugyancsak átszervezésre kényszerült a hatósági akadályoztatások miatt. Egyházközségi szinten ennek elhárítására hozták létre a Vezérlő Bizottságot, melyben az ügyintézését ellátó testületek vezetőségére ruházták át a végrehajtói hatalmat. Egyházköri szinten az Egyházköri Közgyűlés Elnöksége irányította és végezte a közigazgatási tevékenységet. Legfelsőbb szinten a hetenként két alkalommal ülésező Elnöki Értekezlet látta el a feladatokat, miután az EKT ülésezése teljesen kiszámíthatatlanná vált a gyülekezési tilalom és az utazások szigorú korlátozása miatt. Az átszervezés egyetlen szinten, a legitim kormányzati szervek felállításának területén szenvedett csupán kudarcot. Ennek hátterében – miként Árkosi megjegyezte – a fennálló zavaros közállapotok és az állami gáncsoskodás állt. A szervezkedés jövőjét illetően pedig így nyilatkozott: „[...] arról ma még általánosságban sem beszélhetünk.” A teljeskörű és törvényes intézményrendszer kialakítása tehát egyértelműen külső körülmények függvénye volt. Ezt támasztja alá az 1941 decemberében kibocsátott javaslatokat kérő, valamint az 1942. június 2-i főtanácsi tagok megválasztására utasító körirat is. Mindkét intézkedés az önszerveződési szándékát mutatja, mely külső, állami tényezők következtében feneklett meg. Ez a kényszer és felismerés késztette az 1942. november 17-én ülésező EKTT-t arra, hogy ideiglenes jelleggel felállítsa a legszükségesebb bírósági és közigazgatási szerveket, bizottságokat. Az átszervezések ellenére a közigazgatás egyetlen szintjén sem sikerült azonban a zavartalan működését biztosítani a szigorú gyülekezési tilalomnak köszönhetően. Sok esetben a minimális ügyvitelben is fennakadások léptek fel az egyházi szervek kommunikációjának gátlásával. A tilalom szigora bizonyos estben a hatóságok jóindulatának, megértésének függvénye is volt. Így például 1942-ben a felsőfehéri körben szinte mindenhol megtarthatták az évi esperesi vizsgálószékeket, a küküllői és torda-aranyosiban ellenben el sem kezdhették. Az ebből adódó fennakadásokat az Elnökség kétféleképpen törekedett kivédeni: a szükséges iratok lelkészek általi beterjesztése összesítés végett az esperesi hivatalba, vagy az „egyszemélyes” esperesi látogatások. A komunikációs zavar mellett további nehézséget jelentett az egyházi ügyvitel számára az állandó személyzethiány, amit az áttelepedéstől kezdve a kötelező munkaszolgálaton keresztül a hadbírósági eljárások okoztak. A központi közigazgatásban a személyzethiányt az anyagi alapok hiánya is súlyosbította, Bukarest nem volt hajlandó ugyanis számukra államsegélyt biztosítani. Az ezekből fakadó súlyos hiányosságok következtében a központi adminisztráció a minimális feladatvégzésre volt kénytelen berendezkedni, ami természetesen a munkavégzés minőségének rovására ment.
A tordai központ eredményes működését három tényező segítette: Kolozsvár, mely az impériumváltáskor jelentkező adminisztrációs nehézségek áthidalása mellett – a hiányos kommunikáció ellenére – mindvégig szemmel követte és útmutatásokkal látta el Tordát. A huszonkét éves kisebbségi lét szintén segített a túlélésben azáltal, hogy az évtizedek során erős és jól működő kapcsolatrendszert hozott létre a különböző magyar intézmények között. Több forrásunk jelzi, hogy kezdetektől fogva a dél-erdélyi magyar felekezetek állandó együttműködési, partneri kapcsolatban állottak adminisztrációs, oktatási, szociális és társadalmoszervezési kérdésekben. Hasonló, együttműködési viszony állt fenn az Erdélyi Gazdasági Egylettel, „Hangya” Szövetkezeti Központtal és Romániai Magyar Népközösséggel. Az egyházak túlélési esélyeit nagymértékben növelte az a magyar állam, amely az érdekvédelmi feladatok ellátása mellett, pénzügyileg is támogatta az egyházat.
Utánpótlásnevelésre tett kísérletek
A határrevízió rendkívül előnytelen helyzetet teremtett a Romániában maradt egyházrész számára. A nehézségek elsősorban abból adódtak, hogy mindkét középiskola (Kolozsvár, Székelykeresztúr) a lelkészképző Teológiai Akadémiával egyetemben a Magyarországhoz visszacsatolt egyházrészhez került, és ezzel az utánpótlás bázisai éppen azokon a területeken szűntek meg, amelyek az egyház önreprodukciójának alappilléreit képezték. A kérdés azonnali orvoslása ezért igen kiemelt figyelmet kapott, annál az oknál fogva is, hogy a második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét tisztviselőinek körében, mely nemcsak távlatilag jelentett problémát és vetített elő szomorú jövőképet, hanem azonnal éreztette hatását nemcsak az egyházi élet és munka minőségének hanyatlásában, hanem intézményrendszerének elsorvadásában is.
A folyamatos áttelepedések miatt krónikussá váló lelkészhiányt a tordai vezetőség két módon próbálta orvosolni. Egyik stratégia azonnali és ideiglenes a másik távlati megoldást keresett. Előbbi a lévita intézmény bevezetésével, azaz a megüresedett lelkészi állások kántor-tanítókkal való feltöltése által kívánta megoldani a felmerülő problémát. A szakemberhiány azonban a gyakorlati kivitelezés esélyeit minimálisra csökkentette. Mindössze Magyarzsákodon sikerült alkalmazni ezt a módszert, a korabeli állapotokat jelzi azonban, hogy az 1943. szeptember 5-én lelkészi munkakörrel is megbízott Csongvay Árpád kántor-tanító még ugyanazon esztendő végén áttelepedett Magyarországra. A távlati megoldást az intézményes keretek között folyó rendszeres teológiai képzés jelentette. Torda megkeresésére a Nagyenyeden létrehozott Református Teológiai Intézet vezetősége vállalta is az unitárius lelkészképzést, 1940–1944 közt azonban mindössze egyetlen személy jelentkezett felvételre, annak ellenére, hogy Fekete Lajos brassói és Barabás Miklós nagyenyedi lelkészek legációra való felkészítéssel és küldéssel igyekeztek a középiskolás diákokat a papi pálya felé irányítani.
Hasonló gondok jelentkeztek az oktatás területén is. Szathmáry János egyházi jogtanácsos már 1941. július 29-én így referált a dél-erdélyi helyzetről Kolozsvárnak: az iskolaügyek gyengén állnak, tanítóik nincsenek, a lelkészeknek valószínű az 1941/1942. iskolai évben sem fogják engedélyezni az iskolai oktatást, tanítóképezdei növendékeik pedig nincsenek. A tanítóhiányt az egyház többféleképpen próbálta pótolni. Az egyik legkézenfekvőbb megoldást a lelkészekkel történő helyettesítés szolgálta, de tökéletes megoldást ez sem szavatolhatott, mivel az állam ezek oktatói tevékenységét nem volt hajlandó elismerni. Folyamatos áttelepedésük pedig kezdetben a manőverezési lehetőségek beszűküléséhez, később pedig megszűnéséhez vezetett. Egy másik korlátolt megoldási lehetőséget az átcsoportosítás biztosított, de később ez a stratégia is elesett a tanítói kar áttelepedése által, amit párhuzamosan az állami hatóságok részéről történő engedélyek megvonása és kötelező munkaszolgálatra történő behívása is fokozott. A nyugdíjazott pedagógusok alkalmazásának lehetősége is kútba esett, mivel ezeknek az állam csak a hadbavonult tanszemélyzet helyettesítését engedélyezte.
A perspektivikus és szilárd alapú utánpótlást érdekében 1942-ben ösztöndíj alapot hoztak létre (Taníttatási Segély Alap/Belsőemberi Pályára Készülő Ifjak Segélyalapja), mely továbbtanulni óhajtó és egyházi szolgálatra készülő középiskolás diákokat részesített pénzbeli támogatásban. Az ösztöndíj pénzalapját több forrás biztosította: egyéni adományok, önálló források, lelkészek fizetése. A program, indításakor sikeres kezdeményezést vetített előre, kiértékelését azonban az 1944-ben bekövetkezett változások lehetetlenné teszik. Mindamellett számolnunk kell azzal a realitással, melyről Lőrinczy Dénes tordai lelkész – az egyházszervezés kudarcait ecsetelő beszámolójában – az utánpótlással kapcsolatosan nyilatkozott: „Pedig a mai körülmények között igazán minden lehetőt megtettünk, ami csak a rendelkezésünkre állott közügyeink szolgálása terén. És amit nem oldott meg annakidején 22 esztendő a maga «végleges elrendezésével», mit tehetnénk e tekintetben, mikor alig néhány középiskolás növendékkel rendelkezünk. És ezek is, ha szerét tehetik, mennek át, mint ahogy átmegy mindenki, akit a mai fiatalok közül katonai szolgálatra hívnak be.” Az utánpótlás, képzés eredményességét tehát – akárcsak az adminisztrációét – felülírta és döntően befolyásolta Bukarest politikája.
Összegzés A három egyházkörbe (Aranyos-tordai, Küküllői, Felsőfehéri) szerveződő, 53 egyházközséget magába foglaló dél-erdélyi egyházrész életét, amint azt a fentiekben vázolt folyamatok mutatják, fokozatos társadalmi térvesztés, intézményi, demográfiai és tevékenységi sorvadás, leépülés jellemezte. A működéshez szükséges közigazgatást ugyan sikerült Tordának ellátnia, de egy sor olyan jellegű problémával szembesült, melyek távlatilag az Árkosi által megfogalmazott jövőképet vetítették előre. A román állam magyarságpolitikája ugyanis olyan folyamatokat indított el, melyek teljesen felülmúlták Torda mozgásterét. A problémák legfőbb gyökerét a humánerőforrás-hiány képezte. Torda tehát folyamatos kényszerpályán mozgott, a mozgás iránya pedig az árkosi-féle diagnózis felé gravitált. 1943-ban a kolozsvári egyházvezetés a Gál Miklóssal folytatott megbeszélések után szintén arra a következtetésre jutott, hogy az „[...] otthoni egyházunk helyzete nehéz, és a jövőt illetőleg szomorú kilátásokkal küzd, főleg a minduntalan növekvő papi és tanítói hiány miatt.”
Transindex.ro

Új év, új tervek
Székelyföld–szórvány kapcsolat
Kovászna Megye Tanácsa Összetartozunk Székelyföld–Szórvány Partnerségi Programjának felelősei január 22–25. között bejárták Szeben, Fehér és Hunyad megyék magyarlakta településeinek egy részét. Demeter László és Kiss Csilla programfelelősök igyekeztek eljutni minden olyan helyre, ahol az elmúlt négy év során magyar rendezvényeket szerveztek, átbeszélték az eddigi tevékenységeket, és rögzítették az idei programterveket a helyi közösségszervezőkkel.
A körút során Medgyest, Balázsfalvát, Türt, Gyulafehérvárat, Abrudbányát, Lupényt és Dévát látogatta meg a két programfelelős. A helyi magyar lakosság mindenhol örömmel fogadta a partnerségi program által nyújtott lehetőségeket, hálásak voltak az eddigi közös tevékenységekért, egyben újabb ötleteket, kéréseket fogalmaztak meg. Az igénylajstromon többek között diákok közös táboroztatása szerepelt, de kiemelten fontosnak tartották, hogy legyenek helyi magyar napok, a farsangi és szüreti bálokon kulturális műsorokkal lépjenek fel, legyen lehetőség a néptáncoktatók és kézművesek továbbképzésére, szervezzenek képzőművészeti kiállításokat, könyvbemutatókat, színházi előadásokat, ugyanakkor cél a diák- és nyugdíjas kapcsolatok megerősítése is.
„Az a legjobb ebben a Székelyföld–szórvány kapcsolatban, hogy nem alá- és fölérendeltségi viszony van, hanem partnerség. Ez abban nyilvánul meg, hogy mindig számíthatunk egymásra. Ha valamiben megegyeztünk, akkor az biztosan úgy lesz, nincsenek kifogások, fölösleges újratervezések. A szórványsorsban élők iránt kevesen érdeklődnek, így nagy segítség, hogy Kovászna Megye Tanácsának munkatársai nem csak egyszer-kétszer látogatnak ide, hanem kitartóan részt vállalnak sajátságos életfeladataink orvoslásában” – mondta Kémenes Lóránt, a Fehér megyei Tür település plébánosa.
A körút utolsó momentuma a közös ünneplés volt, a programfelelősök részt vettek a dévai Operettszínházban tartott, az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének 25. évfordulója alkalmából megrendezett gálaesten. Demeter László megyei tanácsos, szórványprogram-felelős felszólalásában kiemelte, a hat évvel ezelőtti kézfogás a Hunyad megyeiek és háromszékiek között egymás szemébe néző, és baráti volt, mely azóta is erősíti a két megye magyar közösségének kötelékét.
Az Összetartozunk-program idénre is sok tartalmas rendezvényt tartogat, melyek a háromszékieket és partnermegyéik magyar közösségeit is erősítik nemzeti öntudatukban, baráti kapcsolatokban, kultúrában egyaránt.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Támogatás a szórványnak
Székelyföldi és az Erdélyben szórványban élő diákok közös táborozása, néptáncoktatók és kézművesek továbbképzése, diák- és nyugdíjaskapcsolatok megerősítése, kulturális műsorok biztosítása, képzőművészeti tárlatok, könyvbemutatók, színházi előadások szervezése – egyebek mellett ezt várják azok a Szeben, Fehér, Hunyad megyei közösségszervezők, akiket a Kovászna megyei önkormányzat szórványprogramért felelős képviselői az elmúlt napokban felkerestek.
Demeter László és Kiss Csilla, az Összetartozunk Székelyföld–Szórvány partnerségi program felelőse igyekezett eljutni minden olyan településre, ahol az elmúlt négy év során magyar rendezvényeket szerveztek, átbeszélték az eddigi tevékenységeket, és idei program-terveket rögzítettek a helyi közösségszervezőkkel – tájékoztatott közleményben Kovászna Megye Tanácsának sajtóirodája. A körúton Medgyest, Balázsfalvát, Tűrt, Gyulafehérvárt, Abrudbányát, Lupényt, Dévát keresték fel.
„Az a legjobb a Székelyföld–Szórvány partnerségi kapcsolatban, hogy nem alá- és fölérendeltségi viszony uralkodik, hanem partnerség. Ez abban nyilvánul meg, hogy mindig számíthatunk egymásra. Ha valamiben megegyeztünk, az biztos úgy lesz, nincsenek kifogások, fölösleges újratervezések. A szórványsorsban élők iránt kevesen érdeklődnek, így nagy segítség, hogy Kovászna Megye Tanácsa munkatársai nemcsak idelátogattak egyszer-kétszer, hanem kitartóan részt vállalnak sajátságos életfeladataink orvoslásában” – idézi a közlemény Kémenes Lórántot, a Fehér megyei Tűr plébánosát.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemet mondott a bukaresti kormány az IMF-nek
Újfent szándéknyilatkozat nélkül távoznak Bukarestből a nemzetközi hitelezők képviselői, miután a kormánynak nem sikerült megállapodásra jutnia a Nemzetközi Valutaalap (IMF), illetve az Európai Bizottság (EB) küldötteivel a lakossági és a hőerőműveknek szolgáltatott földgáz árának liberalizációs ütemtervéről, valamint a vajdahunyadi és olténiai energetikai vállalat átszervezéséről.
Victor Ponta miniszterelnök a hitelezőkkel folytatott utolsó tárgyalási forduló után megtartott hétfői sajtótájékoztatóján elmondta, valóban nincs szándéknyilatkozat, a készenlétihitel-megállapodás azonban ettől még érvényben marad, a felek pedig a két vitatott kérdésben áprilisban folytatják a tárgyalásokat.
Ponta hangsúlyozta, Románia valamennyi egyéb feltételt teljesítette. A kormányfő ugyanakkor azt is kiemelte, hogy a román gazdaság jelenleg a térségben a legstabilabb, és Bukarest az állami vállalatok hatékonyságának növelése terén is jelentős előrelépéseket tett.
A nemzetközi trojka képviselői január 27-én érkeztek Romániába felülvizsgálati látogatásra, amelyre azért került sor, mert Románia 2013-ban kétéves elővigyázatossági hitelszerződést kötött az IMF-fel. Ennek értéke 4 milliárd euró, amiből 2 milliárdot az Európai Bizottság biztosít.
A hitelezők legutóbb tavaly júniusban jártak Bukarestben hasonló felülvizsgálaton, s akkor is szándéknyilatkozat nélkül hagyták el az országot, miután a kormány jelezte, jóváhagyásuk nélkül is öt százalékponttal csökkenti a munkáltatók által fizetett társadalombiztosítási hozzájárulás mértékét, így Románia nem hívhatta le a soron következő hitelrészletet. A trojka januári látogatásán kizárólag az idei évi állami költségvetés volt a téma, akkor viszont a felek egyetértettek a főbb sarokszámokban.
Románia 2013-ban két éves elővigyázatossági hitelszerződést kötött az IMF-fel. Ennek értéke 4 milliárd euró, amiből 2 milliárdot az Európai Bizottság biztosít. Az országnak 2009 óta ez a harmadik hitelszerződése, a két utolsóból viszont nem használt el részleteket, mert nem volt szüksége erre, így a soron következő hitelrészlet jóváhagyásának késése nem érinti kedvezőtlenül.
Mint Victor Ponta elmondta, az IMF és az Európai Bizottság azt kérték, hogy a lakossági és a hőerőművek által fizetett földgáz árát áprilistól liberalizálják, ami pedig azt jelentené, hogy a jelenlegi megawattóránkénti 53,5 lejről 62 lejre drágulna a gáz.
A kormány azonban elutasította ezt, hangsúlyozva, az intézkedés nem fenntartható, sem a lakosság, sem a hőerőművek nem tudnák elviselni a gázár emelését, és azt kockáztatnák, hogy hosszú távon újabb adósságok keletkeznek.
A bukaresti hatóságok 2012-ben állapodtak meg a nemzetközi hitelezőkkel arról, hogy 2018 végéig mind a lakossági, mind az ipari fogyasztók esetében liberalizálják a belföldi kitermelésű gáz árát. Az akkori ütemterv szerint tavaly október 1-jétől három, januártól két, áprilistól ismét kettő, júliustól pedig további három százalékkal emelkedett volna a lakossági gázár Romániában.
Csakhogy a Ponta-kormány tavaly szeptemberben rendeletet fogadott el arról, hogy 2016 júliusáig befagyasztja az energiahordozó árát, mivel az elmúlt két évben a gáz fogyasztói ára 16 százalékkal emelkedett, az átlagbér viszont csökkent. A parlament által később megszavazott jogszabály ugyanakkor 2021 júliusáig kitolta a hazai kitermelésű gáz árának liberalizációját mind a lakossági, mind az ipari fogyasztók esetében.
Az energetikai vállalatok „masszív és radikális” átszervezése kapcsán eközben a Ponta-kabinet úgy véli, nem ez mentené meg az ágazatot, sőt jelentősen csökkentené annak fontosságát. „Remélem, megállapodásra jutunk, de Románia érdekében. Egyetértünk a hatékonyságot célzó intézkedésekkel, de nem fogadunk el olyan lépéseket, amelyek ennek az energetikai biztonságunk szempontjából igen fontos ágazatnak az eltűnéséhez vezetnének, illetve akadályoznák bizonyos régiók, Elsősorban Hunyad és Gorj megye gazdasági és társadalmi fejlődését” – fogalmazott hétfőn a miniszterelnök.
Az elmúlt időszak béremelés-követelései kapcsán viszont arra kérte a szakszervezeti vezetőket, hogy szó sem lehet nagyobb fizetésekről, az intézkedés ugyanis a két vállalat bezárását eredményezné.
Az Olténia Energetikai Komplexum jelen pillanatban az országban kitermelt lignit 95 százalékát biztosítja, ami pedig a belföldi villanyáram-szükséglet 30 százalékának előállításához elegendő. A vállalatnak közel 19 ezer alkalmazottja van.
A Vajdahunyadi Energetikai Komplexumnak mintegy 6500 munkavállalója van, akik összesen négy bányában – Lónyaytelep, Livazény, Lupény, Zsilyvajdejvulkán –, továbbá két hőközpontban dolgoznak – 2013-ban ezek biztosították az ország energiaszükségletének a mintegy 7 százalékát.
A kormány és a nemzetközi hitelezők képviselői végül abban állapodtak meg, hogy áprilisban, amikor az IMF-küldöttség ismét visszatér, a Ponta-kabinet saját elképzelést mutat be, és olyan fenntartható tervet dolgoz ki, amely a szociális szempontokat is figyelembe veszi.
Ponta: a kormány dolga az áfacsökkentés
A Nemzetközi Valutaalap, az Európai Bizottság és a Világbank soha nem fog beleegyezni az általános forgalmi adó (áfa/TVA) csökkentésébe, de a gazdaság- és adópolitikai döntések kizárólag a kormány hatáskörébe tartoznak – jelentette ki hétfőn Victor Ponta kormányfő, miután tárgyalt a trojka képviselőivel. „Ők csak azért jönnek, hogy lássák, Románia tartja-e magát a megállapított deficitcélhoz, és betartja-e az európai fegyelmet. A gazdaságpolitikát mi csináljuk, nem ők. Ők csak javasolnak bizonyos dolgokat, de a döntés a miénk, mert mi felelünk az emberek előtt” – fogalmazott a miniszterelnök az áfacsökkentést firtató újságírói kérdésre. Amint arról korábban beszámoltunk, Ponta nemrég arról beszélt, hogy a kormány 2016 januárjától vagy bizonyos termékek áfáját csökkenti, vagy pedig 3 százalékponttal a jelenlegi 24 százalékról 19 százalékra mérsékli az adó mértékét.
Bálint Eszter
Székelyhon.ro

A földalatti „hadsereg”
Mint egyfajta időszakos rabszolgasághoz vagy jobbágysághoz, úgy folyamodtak a munkaszolgálathoz az államok a 20. század folyamán. Akár erről is elnevezhetnénk az egymást váltó diktatúrákat, amelyek az 1930-as évektől a’89-es rendszerváltásig a legkülönfélébb címeken sajtolták ki a férfiakból az ingyenmunkát. Sorkatona vagy mesterember, kisebbségi a háború előtt vagy után, úgynevezett kizsákmányoló osztályhoz tartozó vagy bármilyen mondvacsinált címen feketelistára kerülő személy – ha nem ítéltek szabadságvesztésre és kényszermunkára, akkor „dombelhárítóként” robotoltál a totalitárius államnak, jóváteendő „bűnöd”, amelyet minden ártatlanságod ellenére a fejedre olvastak. Léteztek azonban áttételesebb formái is e modern kori rabszolgaságnak.
Egyre lentebb
A csíkszentdomokosi Kristály József jórészt a Zsil-völgyi szénbányákban töltötte katonaidejét. A szolgálat csak ürügy és eszköz volt arra, hogy társaival munkaszolgálatra hurcolják az 1963-ban a család harmadik gyermekeként világra jött férfit. „A nyolcadik osztályt a hetvenes évek végén fejeztem be, tanulmányi eredményeim alapján tanáraim a továbbtanulást javasolták, de akkoriban építettük bátyáimnak – tíz, illetve kilenc évvel idősebbek nálam – a házakat, nősülés előtt álltak, kellett a pénz. A csíkszeredai traktorgyár szakiskolájában végeztem el a tíz osztályt, havi ösztöndíjat is kaptam, finommechanikusi diplomát szereztem. A traktorgyár 1981-ben nem tartott ránk igényt, átadtak a balánbányai vállalatnak, két héten belül el kellett foglalnunk az állást. Tizennyolc éves koromig az esztergályos műhelyben dolgoztam, akkor elvittek katonának, a lupényi szénbányában kerültem először a föld alá. Három hetes kiképzés és az eskületétel után pedig irány a szénfejtés.”
A lupényi bánya legmélyebb pontja 450 méter mély, az ő szektoruk 300 méteren működött. A munkavédelmi felkészítőn figyelmeztették ugyan a veszélyekre, első alkalommal mégis megtörtént, hogy többen zsúfolódtak a liftbe, mint ahogy szabad lett volna. A lift pedig a túlsúllyal folytatta az útját lefele, mellig süllyesztve az embereket az akna mélyén meggyűlt vízbe – akár meg is fulladhattak volna. A fejtést elég korszerű gépekkel végezték, szénfejtő kombájnokkal, ami levágta a szenet, az ráhullott a láncos krácerekre: kétoldalt lánc futott, s közöttük úgynevezett paletták szállították a szenet. Legalább hat ilyen szállítószalag működött a hatalmas szénfal tövében. Óriási nyomás alatt dolgoztak, a vasácsolat másfél hónap alatt szépen meghajolt. Az üreg mindig beomlott. Úgy termelték ki a szenet, hogy előbb két tárót vertek a szénréteg felé, s akkor kezdték a frontot fejteni. Ahogy szedték ki a szénréteget, és jöttek visszafelé, dróthálóval tartották meg a földet, hogy ne omoljon be, amíg fejtenek. Mikor egy szénréteget kivettek, alábújtak, és ahol elszakadt a háló, újrahálózták. A föld szépen jött le, s az a felszínen is meglátszott. Előfordult, hogy vízzel kevert sarat nyomtak be törmelékelés céljával. A módszert különben állítólag Balánbányán kísérletezték ki.
Patkányok között
„Tizennyolc hónapot töltöttünk ott, a teljes katonai szolgálatot. Rengeteg baleset volt, engem szerencsére elkerült. Azon a termelési vonalon hárman voltunk lakatos katonák minden váltásban egy öreg civil lakatos mellett. Ha elszakadt a krácer lánca, össze kellett toldani, ha a fogaskerekes hajtóművön szakadt el, meghegeszteni. Bekamerázták a fejtést és a felszínen képernyőn figyelték, mi történik lenn.”
Nem volt gond a szénporral sem, az amúgy is jóval kevésbé káros az egészségre, mint a balánbányai kőpor, ami nagyon sokak halálát okozta. Fennállt a robbanásveszély, de a szellőztetést jól megoldották. „Egy hónap után rám bízták a szellőztető táró felügyeletét, ez azt jelentette, hogy a vízgyülemléseket ki kellett szivattyúzni. Sokszor olyan nagy volt a nyomás, hogy csak hason csúszva tudtam közlekedni. Egyedül végeztem a munkám. Előfordult, hogy a sitt elején elvégeztem a dolgomat és egy beszögellésben leheveredtem. Ott szinte megettek a patkányok. A tízórainkat feltétlenül fel kellett akasztani a mennyezetre egy minél hosszabb vékony színesfém dróton, mert azon a patkány nem tudott lemászni. Ha letetted valahova, biztosan megették. Előfordult, hogy halkonzervet osztottak tízóraira a kaszárnyából – emiatt zendülés is kitört, a parancsnoknak kellett lecsendesítenie –, egy társunk pedig, aki már nagyon unta, bevágta a konzervet a sarokba, s otthagyta. Ahol szögletes lett a konzervdoboz, ott kirágták a patkányok. Én egyszer ijedtem meg a patkányoktól: csapdát állítottam, megfogtam egyet, de csak a farkát csípte oda. Elkezdett vészjelzéseket leadni, s amikor kilépek a táróba, valami surrogást hallok. Elborzadtam, amikor megláttam a rengeteg patkányt. Szembevágtam velük egy követ, mire szétrebbentek, aztán gyorsan eltapostam a sebesült patkányt. Most is megborzongok, ha eszembe jut.”
Másnapra a dögöt is megették a többiek. A bányászok különben szeretik a patkányt, etetik, irtani nem is volt szabad. A patkány ugyanis érzi a veszélyt, és jelzi, ha megnő a metánkoncentráció. Azért természetesen minden mester nyakában ott lógott a mobil metánmérő.
Betegség és zaklatás
Katonakolléga is járt rosszul, nem is egy. Egyiküket a leszerelés napján kapta el a krácer, egy ujjnyi vastag lánc, amelynek a húzófején fogak vannak, s abba akadnak bele a láncszemek. A katona átlépni akart rajta, megcsúszott, beleakadt a ruhája és betűrte maga alá, egy csángó, aki nem beszélt magyarul. Amikor a váltás végén jött a többiekért az autó, megvetették a lábukat és azt mondták, nem mennek, míg fel nem hozzák a szerencsétlenül járt társat. Megfenyegették őket, hogy nem szerelik le, büntetőszázadba küldik valamennyiüket – de nem sikerült megfélemlíteniük.
A „szervek” is nagyon korán figyelni kezdtek. Kristály József egyik osztálytársa Iaşi-ba ment egyetemre, ott belekeveredett valamibe és beszervezte a Szeku: ha nem áll kötélnek, kirúgják az egyetemről. Neki kellett jelentenie róla, de az egyik barátnőjét is beszervezték. „A szénbányában is ellentétbe kerültem egy kontrainformációs tiszttel, havonta kellett mennem kihallgatásra. Leszereléskor állok az iroda előtt, s hallom, a nevemet kiáltják. Vártam a menetlevélre, amikor kijön egy tiszt: ki az a Kristály? Mondom, én. Ez és ez a a kapitány elvtárs beszélni akar velem telefonon. Azt mondja nekem: „Măi bozgore, nu cumva să mergi acasă fără să treci pe la mine, că te aduc înapoi in cătuşe!” (Te bozgor, nehogy nekem anélkül menj haza, hogy benéznél hozzám, mert bilincsben állíttatlak elő!) Át is mentem, de nem volt az irodájában. Na, ha nincs, jegyezd fel, hogy ittjártam, kerestem, mondtam a kapusnak.”
Nyilatkozatot írt eleget, mondja, meg kérdőívet is. Volt, amit diktáltak, de írt nekik arról is, hogy a téeszekben hogyan néznek ki az állatok. Hogy milyen volt, amikor a pártfőtitkár látogatóba érkezett, s a magánmarhákat összehajtották, hogy bemutathassák a lesoványodott, kiéheztetett téesz-marhák helyett. „Az egész kommunizmus egy nagy hazugság volt. Ezt én leírtam, és nagyon nem tetszett nekik. A bátyáimat is meghordozták miattam. Miután leszereltem, még vagy kétszer zaklattak, de aztán békén hagytak. 1985-ben visszamentem Balánbányára, ezúttal már a föld alatt dolgoztam húsz éven át. Utána kedvezményesen, végkielégítéssel eljöhettem. Rengeteg volt a szilikózisos eset, sokan meghaltak időnek előtte, rokonaim is, nem egy. Nyugaton szűrővel óvják az embereket, nálunk ilyen nem volt. Pormaszkot adtak, de azt ki használta? Utóbb vízzel locsoltak, de az ötvenes-hatvanas években rengetegen kapták el a betegséget. Öt év munka után például a sógor bácsi, édesapám húgának a férje betegnyugdíjba került, még húsz évig húzta, de alig élt, nem tudott kaszálni, dolgozni.”
B. Kovács András
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

In memoriam – Nagy Arisztid tanár úr halálának első évfordulójára
Nagy Arisztid /Lupény, 1928. jan. 11. – Kolozsvár, 2014. ápr. 7.)  tanár úr 1928-ban született a Petrozsényi-medencei Lupényban. Életpályája a Petrozsényi-medence egykor multikulturális világától egészen a Bolyai, majd Babeş–Bolyai Egyetem hőskorszakáig (1952–1967), a Marosvásárhelyi Pedagógiai Intézet stációjától (1967–1977) a Báthory-líceumig (1980–1988) és a Református Kollégiumig (1991–1996), majd újból a Babeş–Bolyai Egyetem magyar tagozatáig ível.
A fölsorolt intézményekben adjunktusként és szaktanárként földrajztanár-generációk és középiskolai tanulók egész sorát indította útjára.
Nagy Egon igazgató, Kolozsvári Magyar Földrajzi Intézet
[A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Földrajz karának Magyar Földrajzi Intézete]
Szabadság (Kolozsvár)

Hunyad Megyei Magyar Napok
Közösségi majális
Nagyszerű hangulat uralkodott a Hunyad megyei magyarság körében május elsején. A hagyományos majálist ezúttal a Magyar Napok keretében töltötték együtt Déván, Lozsádon és Vajdahunyadon egyaránt.
Déván a Magyar Ház udvarán került sor a majálisra, melyre a helyiek szép számban jöttek el, többen, mint ahányra a szervezők számítottak. Idősek és fiatalok, belvárosiak és csángótelepiek, mindenki jól érezte magát a magyar napok nyitórendezvényén. A gyerekek kézműves-foglalkozásokkal szórakoztak, az ifjak pedig jót fociztak. Eközben a szervezők (RMDSZ, a nőszervezet és a Téglás Gábor Iskola) két üstben főzték a finom gulyást, hiszen az nélkülözhetetlen kelléke bármilyen szabadtéri magyar szórakozásnak. Közben a közönség felszabadultan beszélgetett, sörözgetett, hallgatta a jó magyar zenét, vagy Winkler Gyula EP-képviselővel és a többi RMDSZ-es vezetővel beszélgetett, viccelődött.
Mire elkészültek a finom falatok, a hangulat már nagyszerű volt, melyet a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta néptánccsoportja csak fokozott mezőségi, székelyföldi és szilágysági néptáncaival. A dévai Trio Forte pedig örökzöld magyar dalokkal kényeztette el a közönséget, s később már miccssütésre is sor került.
Winkler Gyula EP-képviselő, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke az elmúlt 25 év megvalósításai hangsúlyozásával és az előttünk álló teendők felvázolásával köszöntötte az egybegyűlteket, köszönetet nyilvánítva mindazoknak, akik tetteikkel hozzájárultak a szórványmagyarság sorsának javulásához – az idei Magyar Napok ugyanis 25 év a 25 évesekért mottó alatt zajlanak. Ugyanakkor bejelentette, hogy Csatlós Zsófia tanítónő és Koppándi-Benczédi Ildikó unitárius tiszteletes asszony javaslatára gyűjtési akció indul a hányatott sorsú magyar történelmi örökség rendbetételére. Idén a lozsádi református templom renoválására gyűjtenek.
Lózsádon, Hunyad megye talán legkisebb szórványfalujában is együtt majálisozott a maroknyi magyarság. Az istentisztelet után az iskola udvarán gyűltek össze a helybéliek, ahol a község polgármestere is köszöntötte őket. Ott is finom gulyás, illetve a csernakeresztúri hagyományőrző együttes fellépése fokozta a hangulatot.
Nem az volt a hagyományőrző együttes fiataljainak egyetlen fellépése, este otthon, saját falujukban is felléptek, amikor egy másik bukovinai székely hagyományra, a májusfaavatásra került sor.
Művészet, testvérkapcsolat és gasztronómia
Szombaton Vajdahunyadon a Corvin-Savaria Magyar Házban került sor hasonló majális ünnepségre, melynek átütő sikerét még az egész napos eső sem tudta beárnyékolni: a magyarok nagy számban jöttek el, a 4 üstben főzött gulyás elfogyott, sőt, a lelkes helyi asszonyok által készített finomabbnál finomabb palacsinták is. Jóllehet az egybegyűltek a sátorok alatt húzódtak meg az eső elől, a mulatság mégis estig elhúzódott, kellemes meglepetést szerezve ezáltal a szervezőknek, akiket korábban az időjárási viszonyok igencsak elkeserítettek.
A kohászvárosban azonban a majálisnak művészi vetülete is volt, a helybéli magyarság művészei saját alkotásaikat állították ki. Balázs Tibor festményeket és szobrokat, Takács Ibolya, Kofity Magdolna és Demeter Annamária gobelineket, hímzéseket és egyéb hagyományőrző kézimunkákat, Kún Árpád nyugalmazott református lelkész pedig az erdélyi szász erődtemplomokról szóló fényképeit.
Ugyancsak ekkor emlékeztek meg a Vajdahunyad és Szombathely testvérvárosi kapcsolatának 25. évfordulójáról, ez volt az első (ha nem éppen a legelső) ilyen jellegű kapcsolat erdélyi és anyaországi település között. 25 év alatt a szombathelyiek sokat segítettek a vajdahunyadi szórványmagyarságnak, a testvérkapcsolat nevét viselő Corvin-Savaria Magyar Ház létrehozásához is jelentős támogatást nyújtottak, s számos gyereket táboroztattak a Balatonon – mérlegelte a negyed évszázadot Györfi Jenő egykori vajdahunyadi RMDSZ-elnök. Kofity Zoltán, a kohászvárosi RMDSZ jelenlegi elnöke köszönetet mondott a Vas megyeieknek az elmúlt 25 évért, és reményét fejezte ki, hogy a kapcsolat a jövőben is ugyanilyan gyümölcsöző marad. Márton Ferenc, a szombathelyiek képviselője pedig megtisztelőnek nevezte a testvérvárosi kapcsolatot, melynek elmélyítését főleg a civil szféra terén látja megvalósíthatónak. Winkler Gyula amolyan jelképes szombathelyi nagykövetségnek nevezte a közös összefogással létrehozott Magyar Házat, a szórványt és a nyugat-dunántúli magyarságot összekötő hidat.
Amúgy a Magyar Ház régi épületében, két szobában helytörténeti jellegű múzeumot szándékoznak létesíteni, ismertette a helyzetet Takács Aranka helyi tanácsos. A dévai magyarházban ugyanis van már egy bukovinai székely szoba, Vajdahunyadon is hasonlót terveznek, ezért felkérik azokat, akik tehetik, adományaikkal segítsenek: régi tárgyakat, régi bútorokat, népművészeti anyagokat, mindent, ami a vajdahunyadi magyarság múltjáról tanúskodik, szívesen fogadnak.
Művészet másféleképpen
Míg Vajdahunyadon majálisra gyűlt össze a magyarság, Petrozsényban és Lupényban néptánc-előadással kezdődtek a Magyar Napok. A várpalotai testvérváros Cserregő néptáncosai nagy sikert arattak a Petrozsényi Városháza márványtermében, ahol erdélyi, moldvai csángó, alföldi és dunántúli táncokkal örvendeztették meg a bányavidéki magyarokat, majd az előadás végén fel is kérték táncra a közönséget. Wersánszki Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök köszöntötte az egybegyűlteket, majd Dezméri István, a megyei RMDSZ ügyvezető elnöke hangsúlyozta a Zsil völgyében amúgy is jelentős hagyományokra visszatekintő multikulturalizmus fontosságát. Bács Erzsébet nyugalmazott petrillai tanárnő megköszönte a várpalotai néptáncosoknak, hogy a mai modern világban a nemzeti hagyományok ápolását választották, a közönség pedig vastapssal díjazta a vendégeket.
Eközben Déván az unitárius parókián a petrozsényi Kuron-Békési Wilhelmina képzőművésznő vegyes technikával készített, ötletes alkotásait mutatta be.
Vasárnap délelőtt is a művészet volt a Magyar Napok témája, ezúttal anyák napja alkalmával a Téglás-iskola diákjai versekkel, dalokkal és táncokkal fejezték ki hálájukat. A legnagyobb tapsot nyílván a legkisebbek, az aranyos apró óvodások kapták, de a többiek színvonalas előadásai is nagy sikert arattak. A Magyar Házban végül is egy tűt sem lehetett volna elejteni, annyian gyűltek össze a Kun-Gazda Kinga tanárnő, RMDSZ-es nőszervezeti elnök által szervezett ünnepségre, melyet a dévai Szivárvány Nyugdíjasklub bukovinai székely dalai zártak. Lengyel Izabella tanítónő ezúttal is kitett magáért, roppant színvonalas előadással kényeztette el a közönséget, ő készítette fel ugyanis a legtöbb diákot, és a nyugdíjasklub kórusát is ő vezényelte.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Magyar Napok a Zsil völgyében
Maderspach Viktor nyomdokain
Egyedinek számító helytörténeti túra is szerepelt a Hunyad megyei magyar napok programjában. Benedekfi Dávid, a lupényi RMDSZ elnöke Maderspach Viktor menekülésének nyomdokain szervezett kirándulást, melyen lelkes lupényi magyarok vettek részt. Aligha bánták meg, a hangulat nagyszerű volt, a természetben tett félnapos túra kellemes, s a bányavidéki magyarság egyik kiemelkedő történelmi személyiségét is megismerhették Bodó József tanár előadása révén.
Erdélyt védelmező magyar hazafi
A Zsil-völgyi Iszkornyban született Maderspach Viktor (1875–1941) érdekes személyiség volt. Jóllehet a tizennyolcadik században Ausztriából Erdélybe került nemesi családja német eredetű volt, a Maderspachok erősen magyar érzelmű hazafiak voltak, már az 1848–49-es szabadságharc idején is áldozatot vállaltak Magyarországért és a magyarságért.
Noha a boldog békeidőkben mérnökként tevékenykedett és szenvedélyes vadász volt, híres felmenőihez hasonlóan ízig-vérig magyar hazafi Maderspach Viktor 1916-ban kommandószerű önkéntes csapatot létesített saját költségén a Zsil völgyébe betörő román hadsereg visszaszorítására, illetve a civil lakosság megvédésére a megszállóktól. 1916 augusztusában ugyanis Románia hátba támadta az Osztrák–Magyar Monarchiát, hadserege több helyen betört Erdélybe (ideértve a Zsil völgyét is), mielőtt német segítséggel az osztrák–magyar csapatok kiűzték őket.
Magyar hazafias tevékenysége miatt az impériumváltás után Maderspach Viktor kényelmetlen lett az új román hatóságoknak, akik 1921-ben csapdába akarták ejteni: a román titkosszolgálat emberei magyar tiszteknek adták ki magukat és románellenes összeesküvésbe akarták keverni a Zsil-völgyi magyar arisztokratát. Csakhogy Maderspach felismerte a provokációt, a Siguranţă tisztjeit modoruk és viselkedésük elárulta – ismertette a történteket Bodó tanár úr. Maderspach Viktor jól tudta, hogy a Monarchia tisztjei, akik úriemberek voltak, tudták használni a kést és a villát, nem úgy, mint a román titkosrendőrök. Mivel utóbbiak körülzárták a nemesi villát, Maderspach Viktor menekülni kényszerült. Gyalog, a hegyeken keresztül, hiszen vadászként kitűnően ismerte azokat. Végül sikerült Magyarországra jutnia, ahol a két háború között mérnökként és íróként tevékenykedett. Szeretett Erdélyébe csak 1941-ben térhetett vissza, amikor annak északi része visszakerült az anyaországhoz.
Túra a menekülés nyomdokain
Kereken 94 évvel Maderspach Viktor kalandos menekülése után, a helyi magyarság kirándulva tette meg ugyanazt az utat. A kirándulás az iszkronyi tulipánfától indult, melyet a – Jules Verne-vel is levelező – Maderspach család egyik női tagja hozatott Párizsból 1880-ban, és most is látható az egykori Maderspach-kúria mellett. Hasonló természeti műemlék Erdélyben csak 4 van még (3 Resicabányán, 1 pedig a Vajdahunyad melletti Gyaláron), amint kiderült a Zsil-völgye történelmét jól ismerő Martonossy Imola információiból. Amúgy a petrozsényi nyugdíjas hölgy Maderspach-szakértő, ő tartja a kapcsolatot a nemesi család leszármazottaival.
A menekülés nyomdokain a túrázó csapat Aninószán is megállt, ahol Benekedfi Dávid megszerezte a helyi polgármester támogatását egy Maderspach-emlékház létesítésére a még megmaradt asszonyházban. Vagyis abban a kisebb épületben, ahová Maderspach Viktor édesanyja költözött miután fia megnősült, és családjával a nagy kúriában maradt.
Aninószáról a Vulkán melletti hegyekbe vitt az út, festői tájakon, ahol egy pohárka kisüstivel leöblített szalonnás-vöröshagymás kellemes piknikezés mellett a csoport további érdekes információkat kapott Bodó tanár úrtól. A túra a lupényi RMDSZ-székházban ért véget, ahol Antal Amália, a Barcsay Ákos-díjjal frissen kitüntetett nőszervezeti vezető finom kolozsvári káposztával várta a délutánt együtt tölteni kívánó Zsil-völgyi magyarokat. Nemcsak az elfáradt és megéhező túrázókat, hanem olyanokat is, akik Urikányból, Vulkánból, Petrozsényból és természetesen Lupényból eljöttek a Magyar Napok ezen eseményére.
A szomszédos Petrozsényban is összegyűjt a közösség a Magyar Napok alkalmával, kedden délután verses zenés teadélutánra, csütörtökön pedig Márton Áronról szóló előadásra.
Chirmiciu András
Az 1916-os eseményekről megírta emlékeit A románok nyomában /Stádium, Budapest, 1940/ címmel.
Nyugati Jelen (Arad)

Szórványoktatási stratégiai megfontolások
Az elmúlt hetekben több erdélyi médiumban is egyoldalú elemzés tárgyát képezte a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványban kifejtett tevékenysége.
Nemzetstratégiai Kutatóintézet
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet valós szándékai ismeretének hiányában némely sajtóorgánumok érzelmi alapon pánikhangulatot keltenek, és próbálják félremagyarázni a Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványban kifejtett tevékenységét és a szórványösztöndíj-program nemzeti ügyét.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet a szórványoktatással kapcsolatos elképzeléseit a Magyar gyermek – magyar iskolába mottó mentén fogalmazza meg, mely által a szórványban élő diákoknak a magyar nemzet részeként való megmaradását kívánja elősegíteni. Olyan mélyszórványban élő, magyar, VIII. osztályt végző diákok számára ajánl fel ösztöndíjat, akik azért kényszerülnek román nyelvű középiskolába, mert környezetükben, megyéjükben nincs magyar nyelvű, általuk választandó elméleti vagy szakoktatási irány.
A román nyelvű középiskolában való tanulás lehet, hogy néhány évig otthon tartja a gyermekeket, sok esetben viszont – és a tapasztalat ezt igazolja – az asszimiláció visszafordíthatatlan útjára sodorja a fiatalt, vegyes házasságokhoz vezet, ami a magyar nemzeti identitás gyengülését, megszűnését és perspektivikusan a magyar szórvány eltűnését eredményezheti. Mindezekért az erdélyi mélyszórványban élő magyarság megmaradásának alapvető feltétele az anyanyelven való tanulás, ennek hiánya jelentősen gyengíti a magyar kultúrkörben való megmaradását, kulturális értékeink megőrzését, a magyar nemzethez való tartozás közösségi, emocionális megélését.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet által ajánlott ösztöndíjrendszer egyáltalán nem új keletű, és nem is egyedi. Mint ahogy az sem egyedi, hogy diákok más megye magyar oktatási intézményét választják továbbtanulásuk helyszíneként. Jelenleg Erdély több középiskolája más megyékből, sőt a Csángóföldről „toborozza" diákjait és ösztöndíj-programokat ajánl fel nekik. Ezért lehetetlen nem egyoldalúságot és kettős mércét látni abban a kritikában, amely a Nemzetstratégiai Kutatóintézet ez irányú tevékenységét elítéli, de szemet huny más intézmények hasonló gyakorlata felett.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet oktatási stratégiája a Kárpát-haza Fejlesztési Koncepcióba illeszkedik, amely a magyar szellemi létalap megerősítésére irányul, az önfenntartó vidék és a helyi, térségi gazdaság tudatos fejlesztését, megerősítését és intézményesülését szorgalmazza, aminek feltétele a versenyképes magyar tudástér és humánerőforrás megteremtése. Ez a célja a Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványprogramjainak is, hiszen az anyanyelven való tanulás identitásmegőrző jelentősége mellett az elsajátított ismeretek mélyebb és alaposabb tudást eredményeznek, növelve a diákok munkaerő-piaci versenyképességét.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet tudatosan olyan magyar oktatási központokat választ ki, amelyek a nemzeti többleten túl lehetővé teszik a diákok alapos, anyanyelven történő szakmai képzését, növelve versenyképességüket, és megteremtve a szülőföldjükön való sikeres egyéni és szakmai boldogulás valós feltételeit.
A Magyar gyermek – magyar iskolába mintaprojekt keretében a Nemzetstratégiai Kutatóintézet a 2014–2015-ös tanévben a magyarpéterfalvi református gyülekezet segítségével küküllőszögi mélyszórványból származó diákoknak ajánlott fel ösztöndíjat. Az ösztöndíjban részesülő középiskolás diákok – saját képességeik és az általuk választott szakirány alapján – Székelyudvarhely különböző magyar tannyelvű oktatási intézményeiben tanulhatnak, ráadásul egyházi kollégiumi nevelésben is részesülnek.
Egy másik, Szórvány a szórványban című mintaprojekt keretében – az evangélikus püspökség együttműködésével – Négyfaluban Brassó és Szeben megyei szórványban élő diákok részesültek ösztöndíjban, ami megteremtette számukra a középiskolai rendszerben való megmaradás lehetőségét, és ezáltal magyar identitásuk megőrzését. Ezen szórványösztöndíj-programunk egyszerre próbálja megmenteni a kilencedik osztályt és a négyfalusi magyar középiskolát.
Mindezeken túl a Nemzetstratégiai Kutatóintézet identitáserősítő programokat és Gábor Áron előadás-sorozatot szervezett az erdélyi mélyszórványban élőknek Türben, Bethlenszentmiklóson, Magyarpéterfalván, Felvincen, Székelykocsárdon, Lupényban, Petrozsényben és Petrillán (Magyarlónya).
Közel százötven Zsil-völgyi és küküllőszögi gyermeknek, szülőnek és pedagógusnak tanulmányi utakat szervezett az ópusztaszeri nemzeti parkba. Ugyanakkor – a külhoni magyar pedagógusszövetségekkel kötött stratégiai megállapodások szellemében – a tömbmagyarságban és szórványban oktató pedagógusok és intézményvezetők szakmai továbbképzését biztosította több ízben is anyaországi oktatási konferenciák megszervezésével.
A végzett diákok további életpályájával kapcsolatban felmerülő kérdések, miszerint a diákok tanulmányaik után visszatérnek-e a szórványba, a tömbmagyarságban is ugyanúgy felmerülnek a fiatalok elvándorlása láttán. Pontosan ezért emeli ki a Nemzetstratégiai Kutatóintézet a Kárpát-haza gazdaságfejlesztési koncepciójában, hogy egy erős magyar nemzet nem képzelhető el erős, fejlődő és növekvő gazdaság nélkül, amely megteremti a szülőföldön való boldogulás lehetőségét.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványoktatási stratégiáját komplexebb összefüggésben kell tehát értelmezni. A legnagyobb érték azonban a magyar gyermek, akinek joga van anyanyelvén tanulni, ugyanakkor lehetőséget kell teremteni számára, hogy saját képességeinek és vágyainak megfelelő szakirányú oktatást válasszon.
Ez a cél hosszú távú gondolkodást és a jelenlegi szórványoktatási stratégiák integrált továbbgondolását, kibővítését jelenti. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet számos fórumon és stratégiai koncepciójában is megfogalmazta, hogy kiemelten fontosnak tartja a szórványkollégiumi rendszer fenntartását és megerősítését, de meggyőződése, hogy a szórványmagyarság léte a tömbmagyarság nélkül elképzelhetetlen, ami ugyanakkor fordítva is igaz.
Ezt támasztja alá a Nemzetstratégiai Kutatóintézet Kárpát-haza Fejlesztési Műhelye – a Kárpát-haza Napló sorozat keretében – 2014-ben megjelentetett Szórványkollégiumok a Kárpát-medencében című kötet, amely egyedi kiadványként hiánypótló módon, együttesen mutatja be a nemzeti meg- és fennmaradás jelentős bástyáit.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet a maga részéről továbbra is fő szempontjának tekinti, hogy a pedagógusok, a történelmi magyar egyházak, illetve a szórványban élő gyerekek szüleivel közösen alakítsa ki szórványoktatási stratégiáját. Érthető némelyek ezzel kapcsolatos aggodalma, amit párbeszéd útján fel lehet oldani, de nem vezet jó irányba a közvélemény félretájékoztatása.
A magyar gyermek jövője megérdemli a politikai érdekeket mellőző, őszinte párbeszédet. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványoktatási kezdeményezése nem más, mint egy konkrét segítségnyújtás a szórványban élő, jobb sorsra érdemes magyar gyermekek irányába, kiegészítése a szórványkollégiumok nyújtotta oktatási kínálatnak. Nem magyar–magyar verseny, mint ahogy ezt egyesek értelmezni próbálják.
Az elmúlt huszonöt esztendő szórványügyben kifejtett tevékenységei nem mindig hozták a kívánt eredményt. Jól lemérhető ez az erdélyi magyar szórvány jelenlegi állapotán. Reméljük, hogy a Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványban kifejtett tevékenysége más, tenni tudó és akaró intézményeket is arra bátorít, hogy az elkövetkezőkben is maradéktalanul felvállalják a szórvány gondjait, hogy azokra ne csoportérdekeket, hanem a közösséget szolgáló érdemi megoldások szülessenek.
dr. Puskás Attila
A szerző a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkatársa
Krónika (Kolozsvár)

Hétköznap és ünnep (Magyarnak lenni Hunyad megyében - 1.)
Pusztakalán szomszédságában a nyolcvanhét éves Piroska néni az egyetlen református, Lozsádon kilencvenlelkes a református gyülekezet, de a kéthetente tartott istentiszteleteket hatan-heten hallgatják, és nincs ez másként Hunyad megye többi, magyarok által is lakott falujában, ahol a vegyes házasság és a magyar iskola hiánya alaposan megváltoztatta a települések etnikai arculatát. A vaskohászat és általában az ipar, a Zsil-völgyi bányászat összeomlása a városi magyar közösségekben is tizedelt, sokan elmenekültek a munkanélküliség elől, aki pedig maradt, nem az identitása megtartásáért, inkább a megélhetéséért küzd.
Mindezek ellenére a Hunyad megyei szórvány magyarságban vannak olyan kovász emberek, akik nem adják fel anyanyelvüket, kultúrájukat, és mindent megtesznek, hogy a fiatal nemzedékeket is erre ösztönözzék – ezt tapasztaltuk legutóbb, a május első felében megszervezett VI. Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmával is.
– Ha önerőből el is indítottuk volna valamikor a magyar napokat Hunyad megyében, az biztos, hogy nem mertük volna ekkora méretűre tervezni, ennyi településen ennyi meghívott előadót felvonultatni, rangos kiállításokat, találkozókat szervezni – tereli a szót már beszélgetésünk elején a háromszéki kapcsolatra Kocsis Attila Levente, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója, majd Kiss Csillát és Demeter Lászlót emlegeti, akik Kovászna Megye Tanácsának megbízásából felelnek a szórványkapcsolatokért. – Rajtuk is múlik, hogy ez a tevékenység ilyen élettel tele működik. Sokat köszönhetünk nekik, úgy érezzük, hogy ők a Kovászna megyei Hunyad megyeiek. A megyei tanács elnöke, Tamás Sándor, valamint Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád is sokat segít, a legtöbb, amit adtak, hogy van, akire támaszkodni, és ezt pénzben nem lehet kifejezni. Az iskolaigazgató a háromszéki önkormányzat hat éve indított szórványprogramjára utal, amely Hunyad megye mellett érinti a Szeben és Fehér megyei magyarságot is.
A magyarság vállalására biztatnak
Amikor arról kérdezzük Kocsis Attila Leventét, hogy mi a hozadéka a magyar napoknak, nem igyekszik rózsaszínben láttatni a dolgokat, de hiszi, hogy a közösségek számára fontos, ilyenkor talán egy kicsit bátrabban merik vállalni magyarságukat:
– Itt nagyon sokan nyakbehúzós magyarok, akik úgy érzik, abból, hogy kimutatják magyarságukat, valamiféle hátrányuk támadhat. A legelső Hunyad megyei magyar napokon, 2010-ben született az ötlet, hogy a meghívott tánccsoportokkal vonuljunk végig Déva főterén, majd kigondoltuk, hogy a vár alatt szervezzünk koncertet. Sokan azt mondták, ez sértené a helyi románságot. De megvolt a felvonulás és a koncert is, tapsolt a lakosság, nem volt semmi baj. Úgy tartom, az embereknek büszkének kellene lenniük arra, hogy magyarok. Ezt a gyermekekben is megerősítjük, előadásokat, színdarabokat tanítunk be az iskolában, és a szülők büszkék, amikor látják gyermekeiket ilyen produkciókban, még akkor is, ha nekik, az ő nemzedéküknek nem olyan fontos, hogy ők magyarok. Tehát a gyermekeken keresztül is próbálunk hatni, megerősíteni magyar öntudatukat. Ezért volt szükség az önálló magyar iskolára, mert egy vegyes iskola tagozataként ez nem ment volna. Most már a lakosság tudja, hogy ezek nem a városnapok, nem a várnapok Déván, hanem a magyarság ünnepe, és szép számban vesznek részt a rendezvényeken. A fiatalok is egyre inkább bekapcsolódnak, saját eszközeikkel, a Facebookon reklámozzák a programokat. Idén a rendezvény mottójával is utaltunk arra, hogy számítunk a fiatalokra: 25 év a 25 évesekért, mivel huszonöt éve alakult érdekvédelmi szervezetünk, az RMDSZ, a vele egyidős fiatalok pedig azok, akiknek át akarjuk adni a stafétabotot. Ez a nemzedék szólítható meg a legkevésbé, sokan nincsenek itthon, valahol tanulnak vagy munkahelyet keresnek, próbálják a jövőjüket megalapozni, vagy itthon vannak, de éppen a családalapítás kezdetén, és akkor mások az elfoglaltságaik, nem a szervezés. Idén mégis sokan hazajöttek ezekre a napokra, főleg a koncertekre, de más programokra is. Egy kicsit érzik, hogy itthon van a helyük, az együvé tartozás számít nekik. Ugyanakkor fontosnak tartottuk, hogy a minket mindig segítő RMDSZ évfordulójára is felhívjuk a figyelmet, ennek jegyében hívta meg Winkler Gyula Hunyad megyei RMDSZ-elnök, európai parlamenti képviselő Csáky Pál felvidéki európai képviselőt, hogy ossza meg velünk a felvidéki magyarság lehetőségeit.
A dévai magyar iskola
A tíz esztendővel ezelőtt alapított Téglás Gábor Elméleti Líceum az egyetlen Hunyad megyei állami tanintézmény, amely óvodától tizenkettedik osztályig magyar nyelven oktatja a gyermekeket. A dévai magyar iskola hármas szerepet tölt be: oktatási intézmény, értékmegőrző tevékenységet végez, például a Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű programmal, és itt működik a Hunyad megyei oktatási, nevelési és kulturális központ.
Jelenleg 110 óvodás, 140 elemista, 160 gimnáziumi tanuló és 170 felsős diák jár az iskolába, utóbbiak elméleti és szakközépiskolai, valamint szakiskolai osztályban tanulnak matematika, idegenforgalom és közélelmezés szakon. Az iskolát a helyi Geszthy Ferenc Társaság alapította a Communitas Alapítvány anyagi támogatásával, a tantermeken kívül az iskola épületében működik a százhúsz férőhelyes bentlakás és étkezde is. Az alapító társaság jelenleg is támogatja a szociálisan hátrányos helyzetű családból származó tanulókat, akik anyagi segítség nélkül nem járhatnának lakóhelyüktől távol eső iskolába, ami egyúttal azt jelentené, hogy nem tanulhatnának anyanyelvükön. A szórványban a magyar oktatás szívügye azoknak az idős embereknek is, akik hatvan-hetven esztendővel ezelőtt magyar iskolában végezték legalább az elemit. 2013-ban a Piskiben élő Bogdánné Serfőző Ilona felajánlotta vagyonát az iskola javára, a tavaly elhunyt adományozó emlékére az idei magyar napokon emléktáblát avattak Piskiben.
Palacsintától a versig
A VI. Hunyad Megyei Magyar Napok tíz napja alatt Déva, Vajdahunyad, Lupény, Petrozsény, Szászváros mellett olyan kis településeken is voltak rendezvények, mint Lozsád, Sztrigyszentgyörgy, Bácsi, Petrilla, Brád, Csernakeresztúr, közülük több helyszínen fellépett a kovásznai Zorkóczy Zenóbia gyermek- és felnőttműsorral, valamint csapatépítő játékokat tartott Egyed Edit sepsiszentgyörgyi tanítónő. Ők ketten képviselték Háromszéket a magyar napokon, az utolsó programokon Demeter László, Kovászna megyei önkormányzati képviselő is jelen volt, szorosabbra fonva a szórványkapcsolatokat.
Utolsó nap, amikor az esti koncertet Kovászna Megye Tanácsának támogatásával a magyarországi Bojtorján együttes tartotta, majálishangulat uralta Déván a városháza terét, üstökben főttek a különféle ínyencségek, kürtőskalács és palacsinta illata vonzotta az ünneplőket.
A palacsintás asztalnál csapatával Gyuris Zsolt, a Csongrád megyei Zsomboly polgármestere is fehér kötényt öltött, hogy délutánra elkészüljön a kétezerkétszáz palacsinta, de beszélgetés közben kiderült, nemcsak palacsintasütőként van jelen a küldöttség, hisz a zsombolyi Szent Imre Katolikus Általános Iskola és a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum testvériskolai kapcsolatot ápol több éve. Az együttműködésről Gyuris Zsolt elmondta, „a legfontosabb mozgatórugó a közös felelősség nemzettársainkért. A gyermekeket hozzuk évente Dévára adventi versmondó versenyre, fontos, hogy már kiskorukban megtanulják, nemcsak a határig tart a nemzetünk, hanem bizony azon túl is. A dévaiak tavaly voltak nálunk június 4-én, a nemzeti összetartozás napján a hazafias versek versenyén, jöttek székely testvértelepülésünkről, Orotváról is, valamint a felvidéki Ipolynyékről, utóbbiakkal idén júniusban írjuk alá a testvértelepülési kapcsolatot. Mindig bővülnek ezek a körök, jó érzés valamit nyújtani.
Régi idők emlékei
Még egy utolsó kör Déva régi központjában, aztán kezdődik a Bojtorján-koncert, amikor megszólalnak a régi és új dalok, felidéződnek az egykori emlékek. Éppúgy, mint a kilencvenéves Dumitraşcuné Szalló Irén számára, akivel egy padon ülve beszélgettünk életéről:
– Gyermekkoromban nagyon békés város volt Déva, az emberek ismerték egymást, tudtak egymásról. Az idősebb nemzedékből mindenki tudott magyarul is. Én csak az elemit jártam Déván, aztán 1944-ben Kolozsváron a református leánygimnáziumban érettségiztem. Abban az esztendőben a húsvéti vakáció után néhány nappal bejelentették, hogy nem folytatják tovább a tanévet, mert már nagyon közel a front, éppen annyi idő maradt, hogy letettük az érettségit. Beiratkoztam az orvosi egyetemre, de annyira közeledtek az oroszok, hogy engem elmenekítettek Pestre egy tehervonattal. A szüleim itt maradtak. Sokszor elgondolkodtam, hogy mennyire szerethettek, hogy képesek voltak elválni tőlem, mert tudták, nekem az jobb. 1945. februárban indultam haza az első vonattal. Ősszel felvételiztem, és kezdtem az orvosi egyetemet Marosvásárhelyen. Az első éven ötszázhatvan hallgató volt, aztán lemaradoztak. 1951-ben végeztem, elhelyeztek Beszterce mellé, Radna tartományba. Öt falu tartozott hozzám, az elején nehezen boldogultam, mert nem tudtam jól románul, ráadásul a hegyekből betelepített románok olyan különlegesen beszéltek. Mit ad Isten, egy Konstanca mellőli román emberhez mentem férjhez, de a leányom az én vallásom szerint református, és magyar a férje. Déván nagyon sok a vegyes házasság, és vannak családok, ahol mind a ketten magyarok, de a gyermekek nem tudnak magyarul, mert otthon nem beszélnek az anyanyelvükön velük, és román iskolába járatják őket. Jó, hogy vannak ezek a magyar napok, de lassan nem ismerek senkit, az idősek meghaltak, a fiatalok pedig már nem is magyarok.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Maradhassunk meg ott, ahol születtünk”
Magyarkanizsáról, Ormosbányáról, Lupényből, Somoskőújfaluból, Fülekről, Losoncról, Eszenyről, Szalókáról – egyszóval a Kárpát-medence majd minden részéről érkeztek részvevők a 16. Környezetvédelmi Gyermektáborba. Az elmúlt héten Oklándról csillagtúráztak: várakat, természeti ritkaságokat, templomokat látogattak meg, és megismerkedtek a helyi ételkülönlegességekkel is.
Bő másfél évtizede Csillebércen fogalmazódott meg az igény, ahol a Kárpát-medencei környezetvédelmi csoportok konferenciáztak: az egész napos előadások helyett a gyermekeknek szervezzenek terepjáró közös programokat. A következő évben már meg is tartották az első környezetvédelmi tábort – tudtuk meg Molnár Zoltán földrajz-rajz szakos tanártól, aki környezeti neveléssel foglalkozik. A Somosi Környezetnevelési Központ, amely 2001 óta tagja a Környezet- és Természetvédelmi Oktatóközpontok Országos Szövetségének (KOKOSZ), tizenhat éve szervezi meg a Nemzetközi Környezetvédelmi Gyermektábort. A szakember nyomatékosította, a Kárpát-medence földrajzi egység, és ezzel együtt környezetvédelmi egység is. A nyári táborozás célja, hogy a fiatalok saját élmény alapján korán ismerkedjenek össze Kárpát-medencei magyar társaikkal. Majd a mai technika mellett tartsák is a kapcsolatot. Akikkel elkezdték a táborozást, már egyetemet végeztek. Saját fia madarászkodik és szakmai kapcsolatokat ápol hasonló érdeklődésű, a táborokban megismert magyar ajkú fiatalokkal, és segítik egymás kutatásait.
A Losonci Máté szlovák nyelvű tábori beszámolóját édesanyja, a felvidéki csoport egyik vezetője fordította magyarra, amit fia magyarul olvasott fel. Néhány éve még alig értette társait, ma már elég jól tudnak egymással beszélgetni – hallottuk a helyi panzióban tartott búcsúesten, ahol közel ötvenen osztották meg múlt heti erdélyi élményeiket. Másfél évtizede járnak ebbe a táborba az Oklándi Elhelyezőközpont gyermekei. Környékünkről elsőként az Oltszemi Elhelyezőközpont kapcsolódott be a környezetnevelési rendezvénysorozatba. Idén mindkét intézmény gyermekei jelen voltak. A délvidéki magyarkanizsaiak kifejezték, bár a nagy melegben fárasztó volt a gyaloglás, örökre emlékezetes marad számukra a Békás-szoros, a Gyilkos-tó látványa, és izgalmas volt a homoródalmási Orbán Balázs-barlang rejtett zugainak felfedezése. Kiemelték a kenyér- és kenyérlángos sütést is. Legjobban a Szent Anna-tó látványa ragadta meg őket.
Cseke Miklós, Oklánd község polgármestere reméli, nemcsak a nagy melegben volt részük, de „meleg fogadtatásban” is a különböző helyszíneken; lesz miről mesélniük. Egy-egy, a község településeit bemutató leporellót ajándékozott a részvevőknek, hogy belekukkanthassanak otthon is. Molnár Zoltán pedig elmondta: idén a tizenhat évvel ezelőtti régi táborlakók maguk szervezik a visszatekintő találkozót. Cseke Rozália bízik abban, hogy visszatérnek majd tájainkra, addig is a Facebookon tartják a kapcsolatot. Orosz Kálmán kárpátaljai pedagógus a kezdetektől bekapcsolódott a határokon átnyúló „vérkeringésbe”. A magyar nyelv irodalmi és tájnyelvi fontosságát emelte ki. Ha most nem teszünk érte, az utódnemzedék már nem fog – vallja Kálmán bácsi, aki negyvenöt évet töltött a tanügyi pályán. Szülőhazájában nem mindenütt vannak szeméttárolók, így azt tudatosítja neveltjeiben: nem csak az államnak, az állampolgároknak is tenniük kell a környezetért. A szülőföldet úgy is kell szeretni, hogy környezeti világunkat óvjuk. Megjegyezte, ha a kárpátaljai szülőknek kellett volna állniuk a költségeket, a gyermekek nem tudtak volna eljutni Erdélybe. A csoport kiválasztásánál elsődleges szempontnak tekintették, hogy a részvevők szeressék a gyalogtúrát, érdeklődjenek a természet iránt, és év közben kapcsolódjanak be a különböző vetélkedőkbe, melyeknek célja, hogy játszva tanulják meg a természethez való megfelelőbb hozzáállást. Értékelte, hogy a tájegységek képviselői ilyen sokszínűen tudják elmondani élményeiket, megköszönve a helybéliek gondoskodását és odafigyelését.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Van, aki kerekes székben ír és színdarabot rendez
Bándy Csilla a szilágysági Sarmaságon él, verseket, színdarabokat ír, színtársulatot (Ezüstnyilak Ifjúsági Egyesület néven) szervez, rendez. Egy fiú és egy lány édesanyja.
Mindez sok környezetére odafigyelő, tevékeny nőre ráillik, de Csilla mégis kivétel, hiszen ő kerekes székes. De ez mégsem akadályozza meg abban, hogy gyermekekkel foglalkozzon, előadásokat rendezzen, sőt meg is írja a darabot, ha a gyerekek ezt szeretnék.
Szinte mindegy, hogy miről szól az előadás, a lényeg, hogy legyen benne humor - mondja mosolyogva, miközben csak úgy árasztja magából a pozitív energiát. De honnan ez az erő? Egy ebéd mellett, saját házában vele beszélgettünk.
Honnan jött az ötlet, hogy színtársulatot szervezz?
Az anyukám óvónéni volt, és arról híres, hogy mindig nagyon szép előadásokat rendezett az óvodában. Olyan előadásokat, amelyekre mindenki kíváncsi volt. Ebbe nőttem bele. Együtt dolgoztunk a jelmezeken, én mondtam, hogyan képzelem el, ő pedig megvarrta. A gyermekeim is ezt látták mintaként, igényük volt erre, aztán a gyermekeim osztálytársainak, a szomszédoknak, és így tovább. Így kezdődött.
Turnéztunk már Székelyföldön, Lupényben, többször megfordultunk Budapesten, de itt helyben is gyakran felléptünk. Volt egy nagyon ügyes kultúrigazgató, különböző elveket vallottunk, de tiszteletre méltó ellenfél volt.
Hogyan kezdtek neki egy előadásnak?
Általában úgy, hogy a gyerekek felkeresnek, hogy na akkor csináljunk valamit. Ha szükséges, megírom a darabot, megtanuljuk, és helyet keresünk az előadásnak. Szinte mindegy, hogy milyen az előadás, a lényeg, hogy humoros, vidám legyen. A legfontosabb nekem viszont az, hogy látom, néhány fiatal, akivel foglalkozom, mennyire megváltozik.
Mesélj el egy ilyen történetet.
Egy gyerek, amikor elkezdtük az együttműködést, nagyon csúnyán beszélt. Nálunk alapszabály, hogy mindent ki lehet mondani, de megfelelő módon és szép szavakkal. Ezt a gyereket elég gyakran figyelmeztettük erre, és pár hónap elteltével megtörtént a csoda: ő volt az, aki a többi gyerekre rászólt, ha csúnyán beszéltek. Itt a gyerekek egy kicsit más életszemléletet kapnak.
Tévhit az, hogy a fiatalok el vannak fajulva. Nagyon sok múlik a környezeten. Ha pici korban egy gyerekre azt mondom, hogy rossz, akkor ő ezt teljesen magáévá teszi. De gondoljunk csak bele, ha azt mondom, hogy szép, jó... Törekszem arra is, hogy megkedveltessem velük a finomabb zenéket.
De nemcsak előadásokat csinálunk a gyerekekkel, hanem például betegeket is látogattunk. Nem mindenik generáció termett színpadra, vannak olyan fiatalok, akik inkább egyéb foglalkozást akarnak. Ha lelkesek, mindegy, mit csinálunk, a lényeg, hogy együtt tegyük.
Most hol tartotok? Mik a terveid?
Per pillanat pihenünk. Rég nem kaptunk meghívást. De nem adjuk fel, kivárunk.
Következő projekted?
Sok mindenen gondolkodom, de az egészségem mostanában megromlott, az utóbbi időben elég nehéz dolgokon mentünk keresztül. Most kezdem összeszedni magam egészségileg. Rengeteg tervem van, ebből a legfontosabb az írás.
Várom, hogy a kezem helyrejöjjön, hogy tudjak írni. Egérrel írok, egy speciális program segítségével, nem tudok billentyűzetet használni.
Általában az él az emberek tudatában, ha a sors bizonyos lehetőségektől megfoszt, nem kell bizonyítanod, nem kell tevékenynek lenned.
Hát éppen ez az, ha magatehetetlen vagy, nem jelenti azt, hogy az elméd nem működik. Ugyanolyan igényekkel, vágyakkal, tenni akarással működik, mint másnak. És hogy milyen módon teszel, az már csak részletkérdés.
Ért elutasítás azért, mert kerekes székes vagy?
Volt olyan, hogy nem utazhattam el a gyerekekkel egy előadásra, mert nem vállalták a felnőttek a felelősséget. Általában a sérült emberre másodrendűként tekintenek. De miért lenne másodrangú?
Sajnos nem várnak el tőle semmit, és nem is tartják képesnek arra, hogy tegyen valamit, és itt más startból bukik az egész. Persze nagyon függ a sérült személytől is, hogy hogyan kezeli ezt a helyzetet. És persze a családtól is, ha a család képes feldolgozni, a környezet is képes lesz rá.
Tudnál ajánlani egy olyan útmutató könyvet, amely segíthet azoknak a szülőknek, akiknek gyermekei sérültek?
Sajnos nincs, nem tudok róla, de lehet, megírom én. Nagyon jó ötlet. Mert általában a szülők teszik félre az ilyen gyerekeket. Ismerek olyan családot, ahol az érintett személy évek óta nem látta a napfényt.
Nemcsak a gyermeknek, hanem a szülőknek is nehéz feldolgozni egy ilyen helyzetet. Ha a szülő viszont tudatosítja a helyzet másságát, és egyáltalán hajlandó segítséget kérni, elfogadni - és itt elsősorban erkölcsi segítségre is gondolok -, akkor van esély a megoldásra, egy emberségesebb életre.
A szülőnek is szüksége lenne egyfajta alapképzésre. A környezetemmel nekem is meg kellett, kell vívnom naponta a saját harcomat.
A kerekes széket, az elektromos kocsit hogyan szerezted be? Ha valakinek erre van szüksége, hova, kihez forduljon?
Ez is egy másik probléma, amely Romániában nem megoldott. Egy ilyen kocsi beszerzésére nincs sok lehetőség. Az egyik út, hogy az egészségbiztosítóhoz fordulsz, az intézmény egyetlen típust kínál, amely vagy megfelel vagy nem, viszont az árnak mindössze tíz százalékát fedezi. Egy ilyen kocsi körülbelül 15 ezer lejbe kerül, na most ennek a tíz százaléka röhej összeg.
Ilyenkor vagy összekoldulsz magadnak annyit, hogy megvehesd a kocsit, vagy külföldről kérsz segítséget, hátha valaki megszán és másodkézből kapsz egyet. Az enyém másodkézből van, ma működik, holnap lehet, hogy nem. Óriási dolog volt, amikor megkaptam az első kocsit, olyan boldog voltam, hogy végre életemben először úgy fordultam, ahogy én akartam. És végre nem kellett ott maradnom, ahová toltak.
Hallottam, hogy akadtak gondok a támogatásod kifizetésével, amiből fedezed az ápolód költségeit.
Valóban volt arra példa, hogy nem kaptam meg a támogatást, vagy sokat késett. Az állam hiába küldi le a polgármesteri hivatalnak, az önkormányzat nem adja ki. Érdekel valakit, hogy nem tudom megfizetni az ápolómat? A baj az, hogy sokszor a hozzátartozó sem mer kiállni, nem akar állást foglalni a sérült személy mellett a jogai védelmében, és nem követeli a neki járó javadalmakat.
A másik gond, hogy rengeteg úgynevezett álsérült van, aki szintén kapja ezt támogatást. Régóta követeljük, hogy legyen egy átfogó, központi ellenőrzés, hogy aki nem sérült, nem szorul rá, ne részesüljön a támogatásban.
Azért vannak nagyon kedves, együttérző emberek is. Például ha kimegyek a piacra, az egyszerű, kicsi, falusi nénike, aki maga is segítségre szorulna, odanyújt nekem nagyon nagy szeretettel 1 lejt. Eleinte nem tudtam kezelni az ilyen helyzeteket, és visszautasítottam. Aztán a gyermekeim apja egyszer azt mondta, hogy fogadjam csak el, hiszen ez az ő áldozata, szeretetből fakadó gesztusa, és sértő lenne visszautasítani.
Van olyan érdekvédelmi szervezet, amelynek tagja vagy?
A környéken nincs ilyen szervezet. Az izomsorvadásos betegeknek van, de földrajzilag messze esik az egyesület székhelye. Ők elég komolyan dolgoznak. Elméletileg a megyei fogyatékosügyi ügynökség lenne az az intézmény, amelynek védelmeznie kellene bennünket.
Dehát gondoljunk csak bele, a helyi önkormányzatok, az üzletek sem fordítanak gondot például az akadálymentesítésre. A polgármesteri hivatalnál például gyönyörűen akadálymentesítették a feljárót, de aztán egy virágágyással elzárták, vagy olyan meredekre csinálták, hogy egyedül nem boldogulok.
Sarmaságon csupán egy olyan üzlet van, ahová be tudok menni a kocsival. Holott tudtommal most már sehol sem adnak úgy ki építkezési engedélyt, hogy ne kérnék az akadálymentes feljárót. Az is nagyon vicces, hogy jogom van ingyenes vonat- és buszjegyekhez, de nem tudok feltolatni a járművekre.
Zárjuk valami széppel...
Bárhogy is van, az élet mindenképpen egy csodálatos ajándék. Kihagyhatatlan lehetőség, szent és sérthetetlen.
Oborocea Mónika
maszol.ro

Újra otthon lenni a Kárpát-medencében – Interjú Grezsa István miniszteri biztossal
Az anyaország nem mond le egyetlen magyarról sem, akár vegyes házasságból született, akár már nyelvvesztéssel él, és mindent megteszünk azért, hogy a Kárpát-medencében tapasztalt negatív tendenciákat visszafordítsuk – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Grezsa István a magyar kormány által idén útjára indított Petőfi Sándor-program kapcsán. A miniszterelnökség határon átnyúló beruházások ellenőrzéséért felelős miniszteri biztosa elmondta, mivel a Kárpát-medencében a szórvány 95 éve „olvad”, jelentős fogyás figyelhető meg a nagyvárosokban is, a program célja ennek a folyamatnak a lassítása, lehetőség szerint megállítása.
– Valószínűleg lehetetlen minden egyes szórványtelepülésre segítőket küldeni. Mi alapján dőlt el, hogy hová irányítanak kiküldötteket, megbízottakat?
– A 2013-ban a nyugati diaszpóra támogatására elindított Kőrösi Csoma Sándor-programmal párhuzamosan indította el ez év március 15-én a nemzetpolitikai államtitkárság a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi Sándor-programot. Az Osztrák–Magyar Monarchia egykori területének országaiba ötven magyar fiatalt küldtünk ki. Egy augusztus eleji egyhetes oktatási szakaszt követően, amelyen az államtitkárság munkatársai, illetve külhoni és magyarországi meghívott előadók tartottak előadásokat többek között a szórványgondozásról és a célországok magyarságáról, az ösztöndíjasok egy része augusztus 15-én már meg is érkezett a célhelyszínre, másik részük szeptember 1-jén kezdi meg a munkáját.
A céltelepülések köre úgy alakult ki, hogy felvettük a kapcsolatot az érintett országok magyar szervezeteivel, az egyházakkal és az oktatási intézményekkel, hogy jelöljék meg azokat a területeket, ahol a legnagyobb hasznukra lehetnek ösztöndíjasaink. A hosszas, minden részletre kiterjedő egyeztetés eredményeképpen Felvidéken 8, Délvidéken (Szerbiában) 5, Horvátországban 2, Bosznia-Hercegovinában, Szlovéniában, Macedóniában, Dél-Lengyelországban és Csehországban 1-1, Ausztriában 4, Kárpátalján 4, Románia – Moldva, Erdély, Partium és Bánság – szórványközösségeiben pedig 22 ösztöndíjas fog kilenc hónapon keresztül tevékenykedni. Hasonlóképpen a Kőrösi Csoma Sándor-programhoz itt is kértük a fogadó szervezeteket, hogy jelöljenek ki mentorokat, akik koordinálják az ösztöndíjasok munkáját.
S ami még nagyon fontos: a fogadó szervezetekre anyagi teher nem hárul. Az ösztöndíjasok havonta kapják az ösztöndíjukat, illetve a szállás- és utazási költség térítésére szolgáló ellátmányi keretet.
– Említette, hogy Romániába 22 ösztöndíjas érkezik. Pontosan hová jöttek és honnan?
– Huszonkét ösztöndíjasunk Romániában Lészpeden, Szászrégenben, Gyulafehérváron, Csicsókeresztúron, Válaszúton, Szamosújváron, Zsobokon, Lupényban, Vízaknán, Nagysármáson, Segesváron, Fogarason, Resicabányán, Medgyesen, Déván, Temesváron, Nagyszalontán és Nagybányán tevékenykedik majd. A Kárpát-medence legkülönbözőbb tájairól érkeznek – többek között Kárpátaljáról is –, és bizony nem egy van közülük, aki először lép erre a vidékre.
– Melyek voltak a jelentkezés feltételei?
– A pályázati kiírást a nemzeti regiszter honlapján (www.nemzetiregiszter.hu) tettük közzé március 15-én, és a médián keresztül igen nagy hangsúlyt fektettünk a kiírás hírüladására. Az eredmény nem is maradt el: az április 15-ei benyújtási határidőig összesen 168 pályázat érkezett, és a pályázók között sok külhoni származású fiatal is szerepelt. Pályázó lehetett az a 20. életévét betöltött, büntetlen előéletű magyar állampolgár, aki közép- vagy felsőfokú végzettséggel, emellett kiemelkedő és a magyar szórvány számára hasznosítható szakmai felkészültséggel rendelkezik, és/vagy közösségszervező, hagyományőrző egyéb közösségi tevékenységekben aktívan részt vett.
Az alkalmasnak tartott pályázókat az államtitkárság munkatársaiból álló bizottság személyesen hallgatta meg egy interjú keretén belül. E kettő: a benyújtott pályázati anyag és az interjúk eredménye alapján választottuk ki azt az 50 személyt, akiket május 7-én nyertesekként értesítettünk az eredményről. Sok pedagógus: óvónő, tanítónő, magyar- és történelemtanár, de cserkész, pályázatíráshoz értő, néprajzos, népzenész, néptáncos és számos más, elvárt kompetenciákkal rendelkező szakember van közöttük. Külön öröm számunkra, hogy az 50 Petőfi Sándor-ösztöndíjas közül 18-an nem anyaországiak – közülük 9-en erdélyiek. Kifejezett célunk volt ugyanis, hogy például a kárpátaljai pályázó Erdélybe, a felvidéki pedig Délvidékre kerüljön, és így tovább, hiszen azáltal, hogy kilenc hónapot egy másik elcsatolt területen töltenek, kölcsönösen felfedezik, milyen sokszínű nemzet tagjai vagyunk.
Ösztöndíjasaink mindegyike tisztában van azzal, hogy Magyarországot, a kormányzatot, és minden magyart képviselnek, aki a csonka anyaországban él, ez pedig rendkívül nagy felelősség, egyúttal büszkeség is. Emellett éppoly nagy lehetőség és esély, hiszen az ösztöndíjas abban a nemzetépítő munkában vesz részt, amelyet Magyarország kormánya a nemzeti újjászületés érdekében végez.
– Az Erdélyben, azon belül pedig a Székelyföldön élők is nagy várakozással tekintenek a program elé, hiszen részt vesz számos itt élő vagy innen elszármazott ösztöndíjas – köztük e sorok írója is. Kik ők és hol teljesítenek majd szolgálatot?
– A gyergyóalfalvi Gál Veronika a délvidéki Hertelendyfalván, a zetelaki Miklós Tünde önnel együtt Bécsben, Bokor Csongor Sepsiszentgyörgyről Fogarason, Gelei Botond Árkosról a kárpátaljai Karácsfalván, Horváth Ida Temesvárról szülővárosában, a nagyszalontai Patócs Júlia és a szászrégeni születésű Rád András László úgyszintén, míg a Bákóban született Bogdán Tibor Nagybánya magyar közösségeinek munkáját segíti majd. Az ösztöndíjasainkról, a fogadó szervezetekről, a programról és a teljesített szolgálat konkrét eredményeiről a www.petofiprogram.hu oldalon lehet tájékozódni.
– Mindamellett, hogy az ösztöndíjasok segítik a fogadó szervezetek munkáját, mi a Petőfi Sándor-program alapvető célja?
– A magyar nemzet létszámában és sok helyen arányaiban is fogy, a Kárpát-medencében a szórvány 95 éve „olvad”, jelentős fogyás figyelhető meg a nagyvárosokban is. A Petőfi Sándor-program célja ennek a folyamatnak a lassítása, lehetőség szerint megállítása. Az 50 ösztöndíjast azért küldjük kifejezetten szórványterületekre, mert ott látjuk a legnagyobb veszélyét a magyar identitás teljes elveszítésének. Ennek megőrzése szempontjából Trianon óta ezek a közösségek vannak a legnehezebb helyzetben.
Lassan egy évszázada a többség szorításában élnek, mégis megőriztek valamit abból, ami nemzeti önazonosságtudatot jelent: ilyen értelemben is hűség, remény és hit tapasztalható a részükről. A program révén szeretnénk megerősíteni őket ebben. Célunk még, hogy az ottani közösségek értékőrző munkáját segítsük, tájékoztatási, közösségépítő, támogató tevékenységünkkel erősítsük Magyarországhoz való kötődésüket. Ezáltal reményeink szerint az anyaország gondoskodását is sikerül közvetítenünk feléjük. További céljaink között szerepel, hogy nemzeti elkötelezettségű fiatalok számára tanulási lehetőséget biztosítsunk a szórványközösségekben, valamint hogy egy működő közösségi hálózatot hozzunk létre a Kárpát-medencében, amelyben nemcsak az anyaország tart fenn kapcsolatot a külhoni magyar nemzetrészekkel, de a szomszédos országok magyar közösségei egymással is szoros kapcsolatot alakítanak ki.
Bízunk abban, hogy a program a szórványban élők magyar azonosságtudatának elmélyítése mellett a külhoni magyarság és az anyaországi magyarok közötti, vagyis a magyar–magyar kapcsolatok megszilárdításához is jelentős mértékben hozzájárul majd.
– Mindezzel a magyar kormány újfent azt kívánja kifejezni, hogy döntéseiben nemcsak a tízmilliós anyaországra fókuszál?
– Trianon óta annyi fájdalom, gyász, veszteség halmozódott fel, különösen a szórványközösségekben, hogy ezeknek a megtapasztalása, megélése, helyén kezelése nem könnyű feladat. Nyilvánvaló, hogy ez a program nem a sebek nyalogatásáról akar szólni, hanem sokkal többről. Egyfelől a legnehezebb helyeken őrt állók részére közvetíteni akarjuk azt az üzenetet, hogy az anyaország nem mond le egyetlen magyarról sem, akár vegyes házasságból született, akár már nyelvvesztéssel él, és mindent megteszünk azért, hogy a Kárpát-medencében tapasztalt negatív tendenciákat visszafordítsuk.
Másfelől míg a Kárpát-medencében a depresszió, a demográfiai okokból, gazdasági elvándorlásból fakadó rosszkedv jellemző, addig a nagyvilág magyarsága a reneszánszát éli, fokozott érdeklődést tanúsít Magyarország iránt. Szeretnénk – részben a program segítségével – ezt az érdeklődést a Kárpát-medencében is újra felkelteni. A magyar nemzetpolitika egyik fő célkitűzése, hogy újra otthon legyünk a Kárpát-medencében. A 95 esztendeje tartó Kárpát-medencei térvesztésünk döntő szakaszához érkeztünk. A következő legfeljebb két-három évben dől el, hogy emelkedő nemzetként éljük-e meg a trianoni centenáriumot, vagy veszteségeivel szembenézni képtelen közösségként, amely elfogadja számbeli és lélekbeli fogyatkozásának következményeit.
Nyilván minden felelősen gondolkodó magyar csak azt válaszolhatja, hogy legyen bármilyen végzetesnek tűnő is leépülésünk, mégis meg kell próbálkoznunk talpra állni. S ha ezért a maga helyén és módján mindannyian mindent megteszünk, akkor egyre többen fogjuk érezni, amit gyönyörű költeményében Sajó Sándor megfogalmazott: „Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! / Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, / Mely itt reszket a Kárpátok alatt.”
– A Kőrösi Csoma Sándor-program miben különbözik a Petőfi Sándor-programtól?
– A nemzetpolitikai szótárban különbséget teszünk a diaszpóra és a szórvány között. Diaszpóra alatt értjük a nagyvilágban szétszóródott magyarságot, szórvány alatt pedig a Kárpát-medence szórványközösségeit. A nyugati diaszpóra magyarságának segítségére elindított Kőrösi Csoma Sándor-program keretében 2013-ban 48 ösztöndíjas utazott 16 országba, majd a nagy sikerre való tekintettel 2014-ben már 100 ösztöndíjast irányítottunk 24 országba. Ebben az évben ugyancsak 100 ösztöndíjas utazott 5 kontinens 26 országába.
Az új célországok között szerepel Törökország, Ciprus, Görögország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Írország, Belgium és Új-Zéland. Ennek a programnak a célja ugyancsak a magyar önazonosságtudat elmélyítése és a magyar nemzet összetartozásának megerősítése, az anyanyelvismeret fejlesztése, a magyar közösségekben való tevékenység és a Magyarországgal való kapcsolattartás ösztönzése. Mindkét program révén azt üzenjük a világban minden, magát magyarnak valló embernek, hogy ő Magyarország számára ugyanolyan fontos, szülessen bár Budapesten, Nagybecskereken vagy éppen Ontarióban.
A nemzeti identitás megőrzéséhez és erősítéséhez elengedhetetlen a kormány és a mindenkori politikum felelősségvállalása, ugyanakkor az egyéni teljesítmények és helytállások nélkül ez mind kevés. Ebben számítunk az ösztöndíjasainkra, a fogadó szervezetekre és széles értelemben minden nemzettársunkra.
Varga Gabriella
Krónika (Kolozsvár)

Zsil-völgyi magyar kulturális napok
Budapestről és Kolozsvárról is felfigyelnek a szórványra
Lakossági fórummal, tárlatmegnyitóval és rockoperával kezdődött szombaton díszvendégek jelenlétében Lupényban és Petrozsényban a Zsil-völgyi magyar kulturális napok egyhetes rendezvénysorozata.
Budapest és Kolozsvár is felfigyel a bányavidéki szórványra, a nyitórendezvényeken részt vett Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Van is mire felfigyelni, hiszen az ezeréves határ tövében a Zsil-völgyi szórványmagyarság büszkén ápolja nemzeti identitását. Köszöntője után Benedekfi Dávid, a lupényi RMDSZ elnöke, a rendezvénysorozat főszervezője filmben mutatta be a helyi magyarság közösségi összefogásának pillanatait: szüreti és farsangi bálok, nemzeti ünnepek, tematikus közösségi összejövetelek, történelmi örökség felkarolása és sok hasonló, magyarságot összetartó esemény.
Vannak-e még magyarok, van-e közösségi jövő a Zsil-völgyében? A lupényi közösség utóbbi éveiről bemutatott képsor nagyszerű válasz ezekre a kérdésekre. Megmutatja azt is, hogy vagyunk, igényünk van anyanyelvű oktatásra, fiataljaink támogatására, az egyház és helyi szervezett együtt dolgozik. Vendégeink jelenléte is bizonyíték arra, hogy a jelentős közösségi élet és jövőépítő szándék látszik Kolozsváron és Budapesten, mondta Winkler Gyula EP-képviselő, a Hunyad Megyei RMDSZ elnöke.
Csodatevés helyett folyamatos munka
Csodákat nem tudunk művelni, dolgozni, építeni viszont tudunk, és ebben mindig számíthatnak ránk, üzente Kelemen Hunor a szakszervezeti ház zsúfolásig megtelt dísztermében az egybegyűlt magyaroknak. RMDSZ-elnökként ugyan először, magánemberként viszont már a nyolcvanas évektől rendszeresen jár a bányavidéken, ismeri tehát az itteni szórványmagyarságot, sorsát szívügyének tekinti. „Az RMDSZ a lupényi magyarság és valamennyi szórványközösség partnere kíván lenni bajban és örömben, amikor építkezni kell, de akkor is, amikor értéket kell menteni”, hangsúlyozta Kelemen Hunor. Elismervén, hogy a Zsil-völgyében a jövőépítés igen kemény feladat – s nemcsak a magyarságnak, hiszen országos szinten sem világos, hogy a nehézipar leépülése után melyek lehetnek a fejlődési alternatívák. A magyarság megerősödését viszont közös intézményi erőfeszítéssel lehet biztosítani.
Zákonyi Botond nagykövet megtisztelőnek nevezte azt, hogy első magyarországi nagykövetként járhat a Zsil-völgyében, amely szerinte az eddigi legnehezebb negyedszázadát élte át a nehézipar leépülése révén. Ezért is fontos, hogy Budapest figyelme kiterjedjen erre a régióra, a dél-erdélyi magyarságra is. Magyarország – mármint a budapesti politikum, az üzleti szféra vagy a turistaként érkező egyszerű lakosok – felfedezte már Aradot, Nagyváradot, Kolozsvárt, vagy a Székelyföldet, immár itt az ideje, hogy a dél-erdélyi szórványt is felfedezze, ezt a lassan ugyan, de mégis épülő autópálya is elősegíti.
A lakossági kérdések viszont csak kisebb részben vonatkoztak a magyar oktatás vagy a történelmi örökség problémáira, legtöbben a migráns-válságról kérdezték a vendégeket.
Mellékvágányon is halad a magyar élet
A lupényi rendezvényt követően a vendégek délután Petrozsényban, a Zsil-völgyi Magyar Kulturális Napok hivatalos megnyitóján és a Megújuló örökségünk: értékmentés a Kárpát-medencében című fotóművészeti kiállítást bemutató ünnepségen vettek részt a városháza dísztermében. Wersánszki Eduárd helyi RMDSZ elnök és Winkler Gyula köszöntője után Kelemen Hunor és Zákonyi Botond is hangsúlyozta, hogy a jövőépítés és intézményi keretének biztosítása után a magyar történelmi örökség megmentése kiemelt szempont Kolozsvár és Budapest számára is, erre komoly anyagi ráfordítások is történtek az utóbbi években.
1999 óta, a magyar kormány több mint 300 határon túli magyar műemléket mentett meg a Teleki Alapítvány révén, ismertette a helyzetet Csibi Krisztina, a budapesti Magyarság Háza igazgatója. A Petrozsényban bemutatott kiállításon ezek közül mutattak be néhányat. A kiállítás 2013 áprilisában nyílt meg Budapesten, s azóta vándorútra indult a hátáron túli magyarság körében. Szombaton Petrozsényban mutatta be Diószegi László, a Teleki Alapítvány elnöke.
Szerencsére le tudtuk téríteni a Kolozsvár, Marosvásárhely, Pozsony, Kassa stb. főútvonalakról a Zsil-völgyi mellékvágányra is, hangsúlyozta Szász János plébános, a rendezvény főszervezője. Kétszeresen jelképes fordulat: Budapest jelzi, hogy nemcsak a nagy és erős határon túli közösségek számítanak, hanem a szórvány is, s ugyanakkor a szórvány is jelzi Budapestnek, hogy létezik és magyar jövőt épít mostoha körülmények között is.
A Zsil-völgye büszke az itteni magyarságra, 150 éve a románság mindig is példának tekintette, hangsúlyozta Tiberiu Iacob Ridzi, Petrozsény polgármestere, leszögezvén, hogy az általa vezetett önkormányzat továbbra is támogatja a magyarságot kultúrája és nemzeti önazonossága megőrzésére teendő kezdeményezéseit. A bányavidék elképzelhetetlen a magyarság nélkül, a magyarok rengeteget tettek annak felemelkedéséért, s remélhetőleg a jövőben is így marad, hangsúlyozta a magyarság rendezvényein rendszeresen résztvevő polgármester.
Este a római katolikus templomban folytatódott a rendezvénysorozat, ahol a marosvásárhelyi Mustármag együttes Márton Áron püspökről szóló rockoperával lépett fel a lelkes közönség előtt.
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Orbán Juliánna Ezüstgyopár díjas matematikatanárral
Örültem, hogy taníthattam
Hunyad megyéből idén Orbán Julianna, a Téglás Gábor Elméleti Líceum matematikatanára vehette át a Romániai Magyar Pedagógusszövetség által kétévente kiosztott Ezüstgyopár-díjat. A szovátai díjátadó ünnepséget követően beszélgettünk a 38 esztendőt felölelő oktatói pályájáról, az indulásról, az eredményekről.
– Kiskorom óta tanítónak vagy tanárnak készültem. Élő példáim voltak, szerettem volna hozzájuk hasonlóvá válni. Szeretettel emlékszem vissza Lőrincz Imre matematikatanáromra, aki egyben osztályfőnököm is volt. Vagy Petrozsényból Csutak István és Fekete Zsolt matematika-, illetve fizikatanáraimra. Mellettük Édesapám volt a példaképem, aki már kisgyerekkorom óta úgy tanított, hogy szeressem az embereket, a körülöttem élőket, szeressem a magyar irodalmat, írjak helyesen és a magyartanáraim mellett neki köszönhetem, hogy soha szégyent nem vallottam a helyes magyar beszédben, illetve a helyesírásban. Az otthonról, az általános és középiskolából hozott útravaló nagyon sokat jelentett számomra.
– Említette a magyar nyelv, a magyar kultúra fontosságát az életében. Középiskolás diákként néprajzgyűjtéssel is foglalkozott. Oktatói pályáját mégis román vidéken kezdte.
– Abban az időben könnyebb volt román környezetben tanulnunk. Habár nem akartunk. De voltak olyan dolgok, amiket azon a vidéken nem tudtak rólunk. Aztán mikor kiderült, már ott sem volt könnyű. Az én esetemben az történt, hogy középiskolás koromban magyar tanárom vezetésével néprajzgyűjtésbe kezdtünk Lozsádon. Bizonyos személyeknek ez szemet szúrt, főképp az, hogy miért csak a magyar népi kultúrával foglalkozunk. És ezután elég sok kellemetlen pillanatot, szomorúságot, fájdalmat okoztak a családunknak is, és az iskolában is. Így történt, hogy Bákóba kerültem. Ott szereztem meg tanári diplomámat. Ott mentem férjhez, ott született meg első gyermekem, Zsolt, ott dolgoztam hét éven keresztül. Azután kerültünk vissza Dévára, amikor a férjemre itt volt szükség. Közben a fiúnk nőtt, magyar óvodába szerettük volna adni, de nem volt rá lehetőség. Ellenben nagyon sok jó barátunk volt ott, akik hasonlóképpen egyfajta száműzetésben éltek a Kárpátokon túl: tanárok, orvosok, sőt református lelkipásztor is. És itt el kell mondanom, hogy Zsolt fiam volt az első Bákóban megkeresztelt református gyermek, vele nyitottuk meg az anyakönyvet. Remélem, azóta gyarapodott a megkereszteltek sora és adja a jó Isten, hogy ezután is legyen gyermek a bákói református anyakönyvben. Persze ez sem volt némelyeknek ínyére, hogy megkerestük egymást a magyar értelmiségiekkel, összejártunk, beszélgettünk. Közben egy csángó iskolában is tanítottam, ahol egyszer-kétszer magyarul is szóltam a gyermekekhez. Ez sem volt helyes – egyesek szerint. Ezért aztán egy adott pillanatban el kellett jönnünk onnan. De nem bántam meg. 1981-ben a férjemet áthelyezték a dévai tornaiskolába edzőnek és szaktanácsadónak, mert azelőtt a bákói testnevelési főiskolán tanított szintén művészi tornát. Ez a váltás akkor nagyon jól jött számunkra. Azóta is nagyon szeretjük Dévát, a várost, a környezetünket. És sokszor jött ajánlat a férjem részére külföldi munkára, de mi úgy éreztük, hogy itt van a helyünk, itt kell végeznünk azt, amit a jó Isten ránk bízott.
– Dévára költözésük óta sok iskolában tanított, de 10 esztendeje a Téglás Gábor Elméleti Líceum tanára és itt a tanórák megtartása, osztályfőnökség mellett nagyon aktív szerepet vállal a versenyek megszervezésében, lebonyolításában is.
– Valóban sok iskolában tanítottam. Mert amikor átjöttünk Dévára én nem kaptam áthelyezést. Le kellett mondanom a címzetes állásomról, mert másképp nem követhettem volna a családom. De nem bántam meg. Itt kezdtem az oktatást a 3-as iskola magyar tagozatán. Nagyon köszönöm Deák Piroska tanárnőnek, aki akkor a tanintézmény igazgatójaként fogadott és bátorított. Azok a szavak most is a fülemben csengenek, egész pályámon elkísértek. Nemcsak a bátorító szavai, hanem jelenléte is. Azután 1990-ig Vecel, Déva, Vajdahunyad különböző iskoláiban tanítottam. A jó Isten mindig kirendelte számomra a katedrát, tehát mindig nem volt hol dolgoznom. És nem volt számomra nehéz alkalmazkodni, mert a munkámat imádtam, a gyerekeket úgyszintén. Tehát könnyű volt beilleszkednem a közösségbe. Soha nem az érdekelt, hogy milyenek a kollégák, bár mindig rendesek voltak, de annak örültem, hogy dolgozhattam, taníthattam. Mert úgy éreztem, hogy nekem ezt kell tennem. 1990-ben kaptam meg a végleges kinevezésemet Solymosra, ahol sok ügyes tanítványom volt, akikkel szívesen foglalkoztam és örömmel látom, hogy többségük igen szépen boldogul, van köztük orvos, mérnök, asszisztens. Közben az én gyermekeim is nőttek. Itt született meg a lányom, Lilla. És gyakran megtörtént, hogy vagy velem voltak az iskolában és csöndben rajzolgattak a tanáriban, amíg én megtartottam az óráimat, vagy éppen az édesapjuknál a tornateremben. Megtanultak alkalmazkodni a helyzethez és öntudatosan, szépen fejlődtek. Ezért is tudták megállni a helyüket, és mai napig büszke vagyok rájuk. És hát igen – visszatérve a katedrámhoz. Tiszta véletlenül kerültem a Téglásba. Azelőtt is tanítottam a magyar tagozaton, mert szükség volt valakire, aki ott is tanítson, ahová nem jutottak el a kollégák. Sokan emlékeznek még arra, hogy 2005 előtt a magyar oktatás a város több tanintézményében szétszórva zajlott. Rohanni kellett egyik épületből a másikba. De én ezt is elvállaltam szívesen a solymosi óráim mellett. Tulajdonképpen csak akaratról volt szó. És én örömmel gondolok azokra az évekre, hiszen lehet, hogy más nem vállalta volna el, hogy egy nap három, egymástól távol eső iskolában tanítson. De én megtettem. Lehet, hogy még fiatal voltam?!
– A Téglás Gábor Elméleti Líceumba is tenni akarással érkezett. Számos országos vetélkedőre viszi diákjait és főszervezője, tulajdonképpen a Hunyad megyei meghonosítója is a Zrínyi matematika versenynek.
– Eredetileg Aradra vittük a diákjainkat a Zrínyire. De aztán rájöttünk, hogy ha itt helyben szerveznénk meg a megyei szakaszt, sokkal többen vehetnének részt. Hiszen az utazás elég sokba került és csak egy busznyi gyerek mehetett mindig. Ezért kérvényeztük, hogy itt is megszervezhessük a megyei döntőt. Az 57. megye lettünk Kárpát-medence-szerte a megyei szakasz lebonyolítására. Már rögtön az első évben 160 diákunk jelentkezett, és ez nagy teljesítmény, hiszen abban a tanévben 800 diák tanult magyarul a megyében. Ez a verseny azért nagyon jó, mert játékos módon, logikai feladatokkal népszerűsíti a gyermekek körében a matematikát, rávezetve őket az elméleti tudásuk gyakorlati alkalmazására. Azóta nem csupán ezt a versenyt tartjuk itt meg, egyéb vetélkedőket is meghonosítottunk. Itt van a Bonifert Nemzetközi Matematikaverseny, amin a gyermekek szintén nagyon szívesen vesznek részt, és már nemzetközi harmadik díjasunk is van. Emellett részt veszünk a matematika tantárgyversenyen is. Itt, sajnos, még mindig túlsúlyban van az elméleti megközelítés. Ellenben az Erdélyi matematikaversenyre harmadik alkalommal neveztünk már be, egyik tanítványom eljutott a kárpát-medencei fordulóra, ahol az elsők között végzett.
– Mindezen eredmények bizonyára hoztak némi szakmai elégtételt. A társadalom részéről viszont egyre kevésbé tapasztalható a pedagógusok iránti megbecsülés. Ön hogy érzi, érdemes volt-e 38 évet tanítani?
– Csak azt mondhatom: ha újra kellene kezdenem a pályámat, ugyanezt tenném. Szintén pedagógus lennék, matematikát tanítanék vagy éppen magyar irodalmat. Lehet, hogy a két tantárgy egymástól távolinak tűnik, de bennem egységet alkot, sőt a matematika és irodalom mellett a zene is egészen fontos helyet kap az életemben.
– Milyen érzés volt átvenni az életműdíjnak számító Ezüstgyopár kitüntetést?
– Hát nagy-nagy megtiszteltetés és öröm volt bennem, egyben hála is mindazok iránt, akik elindítottak a pedagógusi pályán, akik mellettem álltak és azon kollégák felé is, akik úgy gondolták, hogy nekem is ott a helyem a kitüntetettek sorában. Felemelő volt számomra maga a díjátadó ünnepség is, és különleges élményt jelentett, hogy szintén idén részesült Ezüstgyopár-díjban hajdani tanítónénim, Damó Erzsébet, aki a mezőségi Almásmálomban kezdte oktatói pályáját, ott lakott velünk együtt a református parókián. Én alig 7 éves voltam, amikor édesapám Lupényban vállalt szolgálatot, mivel ott kevésbé zaklatták a lelkészcsaládokat – négyen voltunk testvérek, fontos szempont volt a taníttatásunk. Így aztán azóta sem találkoztam a tanítónénimmel. Most megható volt újra látni egymást. És jó érzés volt végighallgatni a kollégák laudációját, megerősödni abban a tudatban, hogy az oktatói pálya különleges hivatás.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Sikeres gazdálkodáshoz elsősorban tudás kell
Munkássága elismeréseként nemrég a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Gyermekkorában meg kellett harcolnia azért, hogy tanulhasson és magyar iskolába is járhasson. Dr. Jakab Sámuel talajtani szakértő azt vallja, a tudás a legnagyobb érték, amit az ember felhalmozhat.
– Mikor kezdett érdeklődni a földrajz és a talajtan iránt?
– Szásznádason születtem: gyermekkoromban a település 75 százalékban szász volt, 20 százalékban román és a lakosság 5 százaléka – mintegy húsz család – volt magyar. Helyben csak román és német iskola működött, de német tagozaton csak minden második évben indítottak osztályt. Én épp román osztályban kezdhettem tanulmányaimat. Románul jól tudtam, így nem voltak nehézségeim. Apámnak elég sok birtoka volt. A négy elemi után 12 évesen már magas, erős gyermekként én végeztem el a földek ugarolását, az aratás utáni sekély szántást. Apám birtokán volt két nagy árok, ahol jól lehetett látni az üledékes kőzetrétegeket. Ez engem nagyon megragadott.
– Mennyire volt nehéz továbbtanulni?
– Elemi után a nagyenyedi református kollégiumban szerettem volna továbbtanulni. Akkor már Dél- Erdélyhez szakadtunk, ahol két magyar középiskola maradt: Nagyenyeden a Bethlen Kollégium és Brassóban a Római Katolikus Gimnázium. 1943-ban a Bethlen Kollégiumot bezárták, s mivel unitárius voltam, nem vettek fel a brassói katolikus gimnáziumba. Sírtam, így apám elvitt Erzsébetvárosba, a román gimnáziumba. Oda is csak úgy kerültem be, hogy a polgármester szásznádasi volt, s apámmal gyermekkoruk óta ismerték egymást, másképp magyarként fel sem vettek volna. Mindenképp szerettem volna magyarul is tanulni. Erre 1948-ban kínálkozott lehetőség. Akkor szűnt meg Marosvásárhelyen a református kollégium, a római katolikus gimnázium és a szászrégeni gimnázium, amelyek helyett létrejött a 2-es számú fiúlíceum. Nehezen engedtek felvételizni, de azzal volt szerencsém, hogy az iskolaigazgató és az aligazgató matematika tanár volt, nekem pedig az V.osztályos bizonyítványomban 10-esem volt matematikából. Sikeresen vizsgáztam és három év múlva leérettségiztem.
– Jött a katonaság, a munkaszolgálat. Miért nem sikerült első nekifutásra bejutni az egyetemre?
– Both Károly barátommal elmentünk Kolozsvárra felvételizni, én geológus vagy vegyész szerettem volna lenni. Mindketten kulákfiúk voltunk. A Bolyai Egyetemen a jelentkezési iratainkra egy római négyes került, ami azt jelentette, hogy „egészségtelen” származásúak, azaz osztályellenségek vagyunk. A titkárságon azt tanácsolták, próbálkozzunk a Babeşen. Annak ellenére, hogy a felvételi felkészítőn a legjobbak között voltunk, nem engedték meg ott sem, hogy vizsgázzunk. Hazamentem és a mezősámsondi iskolában tanítottam helyettesítő tanárként, amíg be nem soroztak. Három évig és három hónapig voltam munkaszolgálatos bányászkatona Lupényban. Közben szakmát tanultam, elvégeztem egy villanyszerelői tanfolyamot, majd pedig mesterit, mert tudtam, hogy ha lejár a munkaszolgálat, meg kell élni valamiből. De nem mondtam le az egyetemre való felvételizésről sem. Leszerelés után végül hidrológiára felvételiztem, sikeresen. Közben a hidrológusi szakot átalakították fizikai földrajz szakká. Harmadéven a talajtan-felszínalaktan szakirányt választottam, a szakdolgozatomat is ebből írtam.
– Az egyetem elvégzése után talajtérképészként dolgozott, felmérte a Nyárád- és Küküllő-mente termőföldjeit. Miről szólnak a talajtérképek?
– A talajt növényi tápanyagtároló természetes képződménynek tekintjük. Szárazföldünkön nagyon sokféle talaj található. Egy-egy község határán belül is akár 20–30 féle, más-más tulajdonsággal és termőképességgel bíró talajféleség van. A talajtérképezés ezeket hivatott feltárni, térképileg ábrázolni, leírni, ismertetni ésszerű hasznosíthatóságukat. A laikusok azt mondják, hogy a fekete föld a jó termő. Ez azonban nem mindig van így. Az igaz, hogy a sötét szín gyakran a talaj egyik legfontosabb, sajátos összetevőjének, a humusz bőségének tudható be, de nem minden esetben. Lehet néha káros is a sötét szín, különösen a fekete szín, ha például annak oka a gyakori vízfelesleg. Egy talaj akkor jó, ha van kellő mennyiségű felvehető növényi tápanyagkészlete, tehát ha jó a tápanyagfeltáró képessége. Az, hogy a növény mennyire tudja felhasználni a talajban levő tápanyagokat, függ a talaj fizikai és kémiai tulajdonságaitól: mennyire agyagos vagy homokos, de függ a talaj kémhatásától, mennyire savanyú, lúgos vagy éppen semleges. Egy agyagos talajban hiába van sok tápanyag, ha olyan erősen köti, hogy a növény sem azt, sem a vizet nem tudja onnan felvenni. A talajtérképek nemcsak a különböző talajokat tartalmazzák, hanem azt is, hogy a szóban forgó terület hol található, milyen kitettségben, mennyi napfény éri, mi történik a felszínre érkező csapadékkal. Napjainkban minden községnek van talajtérképe. Azt, hogy ezt mennyire használják/használták, elsősorban az ott dolgozó agrárszakemberektől függ. Az utóbbi időben sokan fordulnak hozzám – nemrég a Nyárád- és Kisküküllő mentén végzendő felmérés kapcsán kért adatokat a Milvus Madártani Egyesület. Jó tudni, hogy a talajféleségeket bemutató talajtérkép időtálló, több évtized múlva is érvényes.
– A Budapesti Corvinus Egyetem Kertésztudományi Kara nyárádszeredai tagozatának 1993-as megszületésénél bábáskodott, és huszonhárom évig vezette azt. Mennyire elégedett az itt végzett diákokkal?
– A változás után felvetődött annak a lehetősége, hogy az érettségizett magyar diákokat segítsük magyarországi továbbtanulásban. Közülük azonban kevesen jöttek vissza, így felmerült annak szükségessége, hogy itthon szervezzünk képzést. 1993-ban indult el Nyárádszeredában a kertészeti oktatás olyan meggondolásból, hogy a Nyárád-mentén hagyománya van a zöldség- és gyümölcstermesztésnek és a Küküllő-mentén a szőlőtermesztésnek. Eleinte Erdély valamennyi magyarlakta vidékéről jöttek tanulni vágyó fiatalok – Szatmárról, Nagykárolyból, Beszterce megyéből, Székelyföldről –, de legtöbben mégis Maros megyéből. A hétvégi képzések keretében a diákoknak szerencséjük volt azzal, hogy valamennyi tantárgyhoz volt egy budapesti és egy helyi tanáruk is, így egyszerre nyerhettek betekintést az ottani és a helyi viszonyokba. Körülbelül 2200-an fordultak meg a kertészeti tagozaton, ezek közül 460-an diplomáztak, s mintegy 95 százalékuk itthon maradt és a szakmában vagy azzal kapcsolatban levő szakmában dolgozik. Végzettjeink különösen a zöldség- és virágtermesztésben értek el szép eredményeket, kisvállalkozásokat indítottak, sokan kertépítéssel foglalkoznak. Vannak kiváló borászaink, szőlő- és gyümölcstermesztőink. Volt olyan év, hogy a piacokon csak a nyárádszeredai egykori tanítványoknak volt paradicsoma. Akik ott végeztek, tudják, hogy nem elég, amit apáinktól, nagyapáinktól ellestünk, nem elegendőek az általuk alkalmazott módszerek, másképpen kell gazdálkodni.
– A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi karán is ön szervezte meg az okleveles kertészmérnöki szakot. Az ott elindított szak folytatása a nyárádszeredai tagozatnak?
– Nyárádszeredában huszonkét év képzés során elsősorban nem a legfiatalabbak szereztek oklevelet, hanem akik munkahely és család mellett tanultak. A Sapientián 2002-ben indult el a kertészmérnöki nappali oktatás, ahová elsősorban frissen érettségizettek jelentkeznek. A Sapientián a kertészmérnöki, majd tájépítészeti szak elindítása nagymértékben annak köszönhető, hogy Nyárádszeredában már volt egy jól felkészült oktatói testület, s ennek egy része a Sapientián folytathatta az oktatást. A nyárádszeredai oktatói gárdából 17 fiatal oktatót irányítottunk doktori képzésre, s ezek közül 15-ön megszerezték a tudományos fokozatot. Igény van a nappali képzésre, érdeklődnek a fiatalok: tudomásom szerint mind Marosvásárhelyen, mind a most indított sepsiszentgyörgyi agrármérnöki szakon beteltek a helyek. Azt hiszem, mégis bölcsebb lett volna a nappali agrármérnöki képzést inkább Marosvásárhelyre tervezni a frissen érettségizettek részére, a kertészmérnöki szak mellé, és Sepsiszentgyörgyön hétvégi képzést indítani az idősebb jelentkezők számára, elsősorban olyan gazdák részére, akik elvégezték Illyefalván a LAM alapítvány tanfolyamát.
– Vajon mennyire van a mai fiatalokban hajlandóság arra, hogy mezőgazdasággal foglalkozzanak?
– Sok olyan diákkal találkoztam, aki meggyőződésből jött kertészmérnöki szakra. Ha figyelembe vesszük, hogy mekkora mezőgazdasági terület kell egy család eltartására, akkor legkifizetődőbb zöldség- és dísznövénytermesztéssel foglalkozni: aránylag kis területet igényel és viszonylag hamar megtérül a befektetés. Igaz, sok munka van vele, és értékesíteni is tudni kell. Az állattenyésztéshez és a szántóföldi növénytermesztéshez jóval nagyobb földterületekre van szükség. Ahhoz, hogy valaki sikeres mezőgazdász legyen, tanulnia, képeznie kell magát.
– Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik a gazdálkodás mellett teszik le a voksot?
– Életemben megtapasztaltam, hogy a legfontosabb a tanulás, a folyamatos fejlődés. Igaz a mondás: a tudás hatalom. Ezt az értéket soha nem lehet elvenni az embertől. A pénzt ellophatják, a vagyont elveszíthetjük. De ha a legnagyobb vagyonunk a tudás, akkor gazdagok vagyunk.
Jakab Sámuel Erdélyi magyar geológus, földrajzi szakíró. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem természeti földrajz szakán (1960) végezte. 1961–1962-ben Kolozsváron geológus, talajkutató, majd a Talajtani és Agrokémiai Hivatal munkatársa Marosvásárhelyen. A marosvásárhelyi Gyümölcstermesztő Kutatóállomás munkatársaként is dolgozott. Az országos Talajtani Társaság talajgenetikai és rendszertani bizottságának tagja. A bukaresti egyetemen védte meg doktori dolgozatát. Részt vett a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) Maros megyei szervezetének megalapításában. 2002-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestülete tagjává fogadta. A 2004-ben alakult Magyar Kertésztársaság elnökévé választották a nyárádszeredai kertész tagozaton végzett öreg diákok. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Agrártudományi szakosztályának elnökségi teendőit is ellátta.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyar advent Déván
Külhoni testvérközösségek közös ünnepe
Rendkívül kellemes és felemelő rendezvénysorozattal lepte meg advent alkalmával Koppándi-Benczédi Zoltán dévai unitárius lelkész a Hunyad megyei magyarságot. Advent minden szombatján vagy vasárnapján különböző témájú közösségi összejövetelt szervez az unitárius parókián. Nemcsak unitáriusoknak, hanem minden felekezetű magyarnak, s nemcsak dévaiaknak, hanem a tágabb Hunyad megyei közösségnek.
Vasárnap a zsúfolásig megtelt unitárius templomban Koppándi-Benczédi Zoltán a második adventi gyertya meggyújtása mellett köszöntötte az egybegyűlteket, majd Barna György és Szedlák Katalin előadására került sor. A Petőfi-program keretében egy évig Dévára, illetve Lupényba érkezett kárpátaljai fiatalok szülőföldjüket mutatták be. A Hunyad megyei magyarok érdekes információkat szereztek a náluk jóval mostohább helyzetű határon túli magyar testvérközösség sorsáról. Az Ukrajnához tartozó Kárpátalja 1,2 milliós lakosságából olyan 150-180 ezer magyar, amely így a legkisebb létszámú határon túli magyar közösség, amely az érdeklődés szempontjából is a legtöbbször a jobb helyzetű erdélyi, felvidéki vagy vajdasági magyarság mögé szorul, állapította meg szomorúan Barna György. Kárpátalja magyarsága kettős szorítóba került: egyrészt az erdélyinél lényegesen alacsonyabb életszínvonal (az átlagbér olyan 450 lejnek felel meg) és a korlátolt munkalehetőségek felerősítik a Magyarországra és Csehországba irányuló kivándorlást, hiszen még a munkával rendelkezőknek is nehéz családot fenntartani. Másrészt az Ukrajnában zajló háború további kivándorlást eredményez, főleg a sorköteles fiatal férfiak részéről. Kárpátalja békés ugyan, a katonai összetűzések az ország másik végén vannak, a fiatalokat – nemzetiségtől függetlenül – azonban behívják az ukrán hadseregbe. Noha a behívók nem érintik nagyobb arányban a kisebbségeket, nekünk mégis jobban fáj, hisz az ukrajnai magyarság úgy érzi, hogy „ez nem a mi háborúnk”, jegyezte meg a beregszászi Barna György.
A sors kedvezőbb alakulása esetén Kárpátalja is tündérkert lehetne, talán nem annyira csodás, mint Erdély, de mégis lenyűgöző, jegyezte meg szerényen az aknaszlatinai Szedlák Katalin. Kárpátalja is gazdag magyar történelmi hagyatékkal büszkélkedik, melyek közül kiemelkedő a Zrínyi Ilona által oly hősiesen védett Munkácsi vár – szépséges természeti kincsekkel, kulturális örökséggel és idegenforgalmi adottságokkal rendelkezik. Ezek alapján lendült fel a turizmus az utóbbi évtizedben, ismertette szülőföldje napos oldalát Szedlák Katalin.
A Kárpátaljáról szóló előadást követően a Lengyel Izabella által vezetett dévai Dalospacsirta gyermekkórus lépett fel, majd kézműves műhely keretében gyertyakészítésre került sor kerül, finom falatok és ünnepi sütemények kóstolása mellett. A gyermekek ráadásul ajándékokat is kaptak a szervezők – a dévai unitárius szórványközpont, illetve az RMDSZ nőszervezete – részéről.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

IKE találkozó Vajdahunyadon
Néhány esztendő szünet után e hétvégén újraalakult az Ifjúsági Keresztyén Egyesület Hunyad megyei szervezete. Zsargó János esperes Kovács Szabadi Levente megyei ifjúsági referenssel karöltve szervezett ifjúsági találkozót Vajdahunyadon. A néhány hete meghirdetett rendezvényre mintegy 40 fiatal érkezett Déváról, Vajdahunyadról, Rákosdról, Petrilláról, Petrozsényból és Lupényból. Meghívottként jelen volt Tussay Szilárd, az IKE ügyvezető elnöke, az Erdélyi Református Egyházkerület ifjúsági referense is. Felszólalásában ismertette az IKE történetét, struktúráját, rendezvényeit és arra buzdította a fiatalokat, hogy igyekezzenek szervezett formában részt vállalni az egyházi életben. Kovács Szabadi Levente rövid elmélkedésben a szeretet parancsának követésére, teljesítésére szólította fel a fiatalokat.
Ezt követően sor került az IKE megyei szervezetének újraalakítására, a vezetőség megválasztására. A jelenlévők szavazatai alapján János Zsuzsa dévai fiatal lett az elnök, a vajdahunyadi Gergely Izabella az alelnök, Stelczner Britta titkár és Gáspár-Barra Áron pénztáros. A néhány órás vajdahunyadi találkozóba még egy kiadós szabadtéri játszás is belefért, no meg egy laktató ebéd. S bár konkrét cselekvési terv nem született, remélhetőleg hamarosan lesz alkalom újabb találkozásra is.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)