Csengő vers Lujzikalagorban
„Ha ne lettek lenne ezek a tevékenységek, gyermekek sokan lett lennének, amelikek semmit hallottak magyarságunkról, csángó létünkről” – fogalmazott a klézsei születésű, Budán (klézsei falurész) élő Botezatu Viktoria abból az alkalomból, hogy vasárnap, a magyar szórvány napján tanítványaival részt vett a déli csángók egyik legmagyarabb falujában, Lujzikalagorban a Csengő vers elnevezésű zenés-játékos foglalkozáson, amelyre tizennégy faluból érkeztek gyermekek, hogy a baróti Kelekótya együttessel együtt a vers, a versmondás és a magyar nyelv zenéjének világában barangoljanak. Igaza van néne Viktorinak, az iskolai és iskolán kívüli magyarórák, a táborok, a népdal- és mesemondó versenyek segítik a moldvai csángó gyermekeket, hogy megértsék és megérezzék: ők is a magyar nemzethez tartoznak.
Valahányszor Moldvába indulunk, gondolatban felidézem a Tázló és a Szeret menti falvakban gyűjtött emlékeimet. A csángó folyók – ahogy én nevezem magamban – mentén húzódó települések lakóiról elsőként az imádságos nép kifejezés jut eszembe, majd rögtön a kirekesztettség következik, ami a történelem során oly mély nyomot hagyott a moldvai csángók életében, tudatában és nyelvében. Az 1990 utáni odafigyelés, a 2000-ben indított magyar oktatási program révén ugyan közelebb kerültek a magyar nemzethez, de a gyermekek és a fiatalok körében még nem egyértelmű, hogy hová is tartoznak. Ebben segíti őket a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a tizenöt esztendővel ezelőtt általa indított oktatási programot jelenleg működtető Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ).
Pogár László, az MCSMSZ elnöke úgy véli, a gyermekekben már kis kortól el kell ültetni a magyar identitást, öntudatot, hogy amikor nagyobbak lesznek, tudatosan vállalják fel és szülőként adhassák tovább. Szerinte az olyan programok, ahol több faluból vannak együtt a gyermekek, azért fontosak, hogy „ne féljenek, legyenek bátrabbak abban, hogy felvállalják, amit nekik tanítunk, ne érezzék, hogy el vannak zárva, derüljön ki számukra: a többi falvakban is beszélnek, énekelnek magyarul, s bár egy román tengerben vagyunk itt, Moldvában, kezdve az egyháztól a helyhatóságig minden románul zajlik, nem kell nekünk elfelejteni az identitásunkat, a kultúránkat, hagyományainkat és a hovatartozásunkat”.
Bármilyen kicsit, ha tudtam adni...
A pedagógusszövetség oktatási programjában tanító Ferencz Gábor ebben a tanévben érkezett Kolozsvárról Csíkfaluba, ahol „minden olyan természetes, a ház is nagyon otthonos, vannak nehézségek, ami városon nincs, fát és vizet hordani, de mindent megér, hogy látjuk, a gyermekek szeretik, amit tanítunk”. Ezt vallja Botezatu Viktoria is, aki 2000-ben az elsők között kezdett foglalkozni a gyermekekkel a saját nyári konyhájukban. Nem tanárként, hanem hagyományőrzőként vesz részt az oktatási programban, és úgy tartja, „bármilyen kicsit, ha tudtam nekik adni és tanítani a kultúránkról, énekről, viseletről, híres emberekről, szokásokról, akkor az jó, és ezt próbálom mai napig adni nekik”.
Néne Viktori azt mondja, sokat tanult az édesanyjától, aki „nagy szeretetű ember”, leginkább azt, hogy „minden emberben és minden gyermekben van jó, az benne van és az hozzá tartozik”. Az édesanyja csak másfél esztendőt járt iskolába, de megtanult olvasni, a családban soha nem beszéltek és nem imádkoztak románul. Viktori szerencsésnek tartja magát, mert Klézsén, ahol felnevelkedett, a legjobb énekesektől tanulta a csángó énekeket, mint Hodorog Luca és Bálint Erzsi.
Üdvözlégy Mária imádságot szereti, de egyetlen nap sem fekszik le esti ima nélkül: „Előbb, hogy sem lefeküdjem, kezeimet esszeteszem, hozzád emelem szűvemet, Istenem, áldván tégedet. Hogy nekem annyi jót tettél, veszélyektől megmentettél, s mivel ellened vétettem, bocsásd meg kérlek én nekem. Mert nyugton csak így alhatom, vigyázz reám őrangyalom. Ó, Mária édesanyám, kérlek, legyen gondod reám. Ámen. Én Istenem, őrözz meg tűztől, víztől, hirtelen haláltól, rossz embernek szándékától, az ördögnek hatalmától, mindennemű rosszaktól, minden rossz betegségtől mind az egészünket, s mindent, mi csak van házacskánk körül. Ámen.”
Mindig történik valami
Mámomtól tanultam elnevezéssel tartottak szeptemberben olyan találkozót, ahol idős asszonyok meséltek az egyházi ünnepekhez kötődő szokásokról, elmondták, melyik faluban mikor mit szoktak főzni ilyenkor, milyen imádságok, énekek tartoznak a különböző szentek ünnepeihez. „Test és lélek egyben van, nagyon sok imádság, étel és dudó (gyógynövény – szerk. megj.) kapcsolódik ezekhez az alkalmakhoz, és arra gondoltam, hívjunk el néhány idősebb asszonyt és gyermekeket, és beszéljünk ezekről” – mondta Petres László, aki Újtusnádról indult, Kolozsváron kezdte tanári pályafutását, és hat esztendeje tanítja Lujzikalagorban a csángó gyermekeket.
Októberben a hetvenes években elhunyt, ismert dioszéni kántortanítóról, Baka Andrásról elnevezett csángó mesemondó találkozót szervezte meg Petres László, aki úgy tartja, Baka András olyan a csángók számára, mint Benedek Elek a székelyeknél. „A felmenői háromszékiek voltak, nagyon sok háromszéki és csíki mesét hozott otthonról, azonkívül gyűjtött és kitalált meséket, románból is fordított, tehát volt egy tudatosság benne. Ez emelte ki az egyszerű mesemondók köréből, és arra gondoltam, ezt a tudatosságot a csángó mesék művelése terén jó lenne áthagyományozni. Néhány éve indítottuk a mesemondó találkozót, elhívtunk idős mesemondókat, a gyermekek meghallgatták őket, majd ők is meséltek.”
A harmadik kalagori őszi program, amit szintén az MCSMSZ támogatásával szerveztek, a Csengő vers – zenés-játékos bevezetés a versek, versmondás, a nyelv zenéjének világába. Negyediknek is mondható, hisz november 13-án, a magyar nyelv napján lujzikalagori gyermekek is részt vettek a Sepsiszentgyörgyön tartott Kriza János balladamondó, balladaéneklő és mesemondó versenyen.
A Csengő vers ötlete a magyarórákon született, ahol a versek ritmusát kidobogtatták, kitapsolták, néha ők költöttek hozzá dallamokat – mondja Petres László. „Láttam, hogy ez mennyire meg tudja mozgatni a gyermekeket, és sokkal többüket motiválja arra, hogy megtanulják a verset, esetleg dúdolják, mint amikor egy versenyen ki kell állni, mert nem mindenki tud ilyenkor úgy teljesíteni, mint egy közvetlenebb hangulatú környezetben, helyzetben. Az volt a tapasztalatom a szavalóversenyeken, hogy aki nincs eléggé birtokában a nyelvnek, nincs kellő lélekjelenléte, bátorsága, nem tud kibontakozni. Hiába tudja jól a verset, hiába szereti, mégsem tudja jól elmondani, és így nagyon sok gyermek csalódottan, rossz benyomással megy haza a versenyről.”
Zenés barangolás a Kelekótyával
Nos, ilyen csalódás nem érte azokat a gyermekeket, akik Bogdánfalváról, Budáról, Csíkfaluból, Dioszénből, Dumbrăveni-ből, Forrófalváról, Frumószából, Gajdárról, Külsőrekecsinből, Lábnyikból, Magyarfaluból, Máriafalváról, Nagypatakról, Trunkból érkeztek a lujzikalagori Csengő vers matinéra, ahol tapsolva, dobogtatva, serényen és lassún, csendesen és rikojtva ismételték ötször, tízszer Szilágyi Domokos mondogatóját: „Akinek a szeme kék, / takarója a nagy ég, / akinek a szeme zöld, / puha ágyat ad a föld, / akinek barna, / eledele alma, / akinek fekete, / liliom a tenyere.” Nagy sikert aratott Tarbay Ede Ősz-anyó című verse is: „Kontyos-kendős / Ősz-anyó / söpröget a kertben, / vörös-arany falevél / ripeg-ropog, zörren. / Reggel-este ruhát mos, / csupa gőz az erdő, / mosókonyha a világ, / a völgy mosóteknő.” Majd Weöres Sándor Marasztalója következett „Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat! / Ne menj, várj még: / mert e tájék / sötétben marad. / Ág nem himbál, / fecske nem száll, / béres nem arat. / Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat!”
Értelmező versmondás, verséneklés volt a javából, ahol a szavak csengése magával ragadta a gyermekeket még akkor is, ha a takarónak ők azt mondják, hogy plapuma (paplan), a feketének, feteke, nehezen értik, hogy a völgy miként lehet mosóteknő, és az sem teljesen világos számukra, hogyan lehetne marasztalni a napsugarat. Érthető, hisz számukra a magyar tanult nyelv, bár mámáik, tátáik anyanyelvként használják, de szüleik már a román nyelvet részesítik előnyben. Így nehéz megérteniük a vers rejtett üzenetét, szó szerinti fordításban gondolkodnak, és mert többségüknek a magyar szókincse nagyon szerény, inkább a vers ritmusa, zenéje az, ami megfogja őket, és nem a tartalma, értelme.
A baróti Kelekótya együttes (Boér Tímea – ének, furulya, Bogyor Attila – ének, gitár, Bogyor Gábor – ének, billentyűk, Oláh József – dob, perkúció, Vitályos Lehel – nagybőgő) éppen erre alapozva szedte ízekre, hangokra, hangsúlyokra a szavakat a Csengő vers napján, a hangszerek és az emberi hang segítségével a vers, a magyar nyelv csodálatos világába kalauzolva a gyermekeket. Akik nem kívülállókként hallgatták a Kelekótyát, hanem együtt tapsoltak, dobogtattak, csörgőkkel, zörgőkkel kísérték a zenészeket, majd maguk is készítettek hangszereket rizzsel, kukoricával töltött pléhdobozból, dióból, és olyan mulatságot csaptak, hogy a végére senki nem maradt ülve.
Tudatosan, lépésről lépésre
A lujzikalagori őszi programok, a Csengő vers, a Mámomtól tanultam imádságos nap és a Baka András csángó mesemondó találkozó igazi nyertesei a gyermekek, akik az oktatás melletti programok által még közelebb kerültek a magyar nyelvhez, kultúrához, a csángó hagyományokhoz. És nem csak Lujzikalagorban történik meg időről időre ez a csoda. A Tázló és a Szeret menti falvakban tanító magyar pedagógusok, hagyományőrzők kis lépésekben, de reményeik szerint annál maradandóbb nyomot hagyva csepegtetik a gyermekekbe a magyar szót, amely csak akkor válik sajátjukká, ha közösségben használják.
Ennek feltételeit kívánja megteremteni programjaival a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, valamint minden támogató, aki egyetlen magyar nemzetben gondolkodik, amelybe a moldvai csángók is beletartoznak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Jézuska a jeszlába, ott van a bubeska …” - magyarórát hallgattunk Lujzikalagorban
Isten hozott! - áll a lujzikalagori magyar iskola fehér csipkés zöld kapuján piros betűkkel. A kapuban a magyartanár, Petres László. A székelyföldi fiatal férfi – aki már hat éve oktat magyar nyelvet a Bákó megyei faluban – 6-8 eltérő életkorú gyereknek tart magyarórát. Mindannyian elmélyülten rajzolják a közelgő ünnepekre készülő karácsonyi történetet.
A lujzikalagori tanító a régi magyar deák (kántor), Cocianga János házába invitál be, aki itt „Jézuska után a második legnagyobb ember” volt. Dgyiják Jáné háza multifunkcionális: az egyik szoba a tanítóé, a másik a klásza. A tanító egyetlen szobája egyben konyha, múzeum, háló, nappali. „Magánélet? Ilyen nincs. Nem olyan, mint a hagyományos iskoláknál, hogy a tanár reggel bemegy, délután pedig távozik, itt folyamatos a jövés-menés, az oktatás” - mondja Petres, miután diszkréten szabadkozunk, a magánszférájáról még véletlenül sem akarunk fotót készíteni.
Clujról jöttünk, musafirok vagyunk!
A színes, világos osztályteremben kellemes meleg, a kályhában ropog a tűz, a gyermekek pedig lelkesen rajzolnak a padokban. Sziasztok - köszönünk széles mosollyal. Mivel nem érkezik válasz, Petres odasúgja, hogy az archaikus csángómagyar kultúrában magázódnak, a gyermekek nem ismerik a sziázást, a csókolomot, a Jó napot viszont tökéletesen megfelel.
Már ekkor világos lesz, hogy a gyerekek magyarnyelv-tudása eléggé hiányos. A tanító rövid mondatokkal tájékoztatja őket a vendégekről. A Jöttek Clujról, ők musafirok! bemutatást követően a kölcsönös üdvözlést egy kisfiú szakítja meg. Loci, ce ziceți? - emeli a magasba a rajzát. Jó lesz - válaszolja magyarul Petres. Loci, pot să fac steaua? - folytatja. Igen, igen - jön a kedves hangú válasz ugyancsak magyarul a tanítótól.
A különböző korú diákok egymás között románul beszélnek. Csak akkor szólalnak meg magyarul, amikor a magyartanár külön megkéri erre őket. Hány klászás, hány osztályos vagy? Három, öt, nyolc - válaszolják a tanulók, akik az iskola utáni, délutáni magyarórákon hetente 2-3 órát is eltöltenek.
A magyar nyelvtudás: egy puzzle
„Ezeknek a gyermekeknek a magyar nyelvtudását úgy kell elképzelni, mint egy puzzle-t” - magyarázza Petres. „Egyiknek tizenhatos, másiknak ezres puzzle, vagyis ennyi magyar szó van a fejükben” - folytatja. „Ezeket a darabkákat pedig össze kell rakni, kapcsolni, így lesznek belőlük mondatok, szövegek. Két módszer is kínálkozik: vagy új puzzle-darabkákra, vagyis „igazi” magyar szavakra cseréled a csángó szókészletüket, vagy pedig a régi csángószavakat erősíted, amelyeket otthon hallanak, azaz a csángó kultúrájukat” - mondja az oktató.
A Bákó megyei település négyezer főt számlál, nagyon sokan, főleg a fiatalok, külföldön dolgoznak – ahogy más csángóföldi falvakban is. Jelenleg Olaszországban 1800-an dolgoznak a faluból, ezen kívül vannak Spanyolországban, és a legfrissebb célország Anglia. A településen leginkább a nyugdíjasok, a munkanélküliek maradtak – meg a gyermekek, akik közül több mint hetvenen járnak magyarórára.
„A kérdés az, mit tudjon a gyerek? Egy Petőfi Sándor verset, amely számára aligha köthető valamihez, vagy a Kisgerlice, madárka csángó éneket, amit már kapcsolni tud a meglévő tudásához? Az én tapasztalatom az, hogy ezeknek a gyermekeknek a többsége nem fog magyar iskolában továbbtanulni, aki mégis, legtöbbje visszatér majd Székelyföldről. A fiatalok tetemes része ugyanakkor elmegy Olaszországba dolgozni. És akkor mit vigyen magával?” - teszi fel a kérdést a tanító.
Magyarórán a gyermekek megtanulnak magyarul írni, olvasni, az oktató emellett nagyon fontosnak tartja, hogy falujuk, a nagyszüleik örökségét tudatosítsa bennük. „Számomra az egyik nagy elégtétel, ha a téli ünnepek alatt karácsonyi énekeket tanulunk, amiből nagyon sok maradt fenn a faluban. Ezeket pedig a szülőknek is elénekelik magyarul, az ének pedig erősíti a közösségérzetüket” - mondja.
Az egyik kisdiák a beszélgetés ezen pontján legnagyobb meglepetésünkre elkéri a tanítótól a polcon heverő puzzle játékot. „Laci, kirem szípen” - szólal meg csángómagyarul.
„Jézuska a jeszlába, ott van a bubeska …”
A lujzikalagori gyermekek decemberi ottjártunkkor Mikulásra és a karácsonyi műsorra készültek. A három király betlehemi útját rajzolták, Máriával, a kis Jézussal, az utat mutató angyallal, a vezércsillaggal. A legjobb rajzok az osztályterem falára kerültek.
„Tehát vannak a pásztorok, aztán mennyből az angyal lejött, a pásztoroknak mutitta, hogy menjetek Betlehembe. És ezt kell csálni. Ott van a Jézuska a jeszlába, ott van a bubeska, és Mária meg József. Adi, látod, itt van a csillag és mutitja, hová menjenek. Igen?” - adja ki az instrukciókat a tanító.
„Loci, să-l las alb?” - kérdezi Adi. Hát nem, van feteke, fejér, barna ... - jön a válasz. Majd Petres kérésére a gyermekek elénekelik a kedvünkért a Mikulás, Mikulást, majd az egyik kislány a Kisgerlice, madárkát.
Télvíz idején kistopánban
A tanítótól megtudjuk, a magyarórára érkező csoportok összetételét nem feltétlenül az határozza meg, hogy a gyermekek milyen szinten ismerik a nyelvet. „Általában a testvér a testvérrel jön, ami nem mindig jó, mert előfordul, hogy túl nagy a korkülönbség. Sokáig az volt a probléma, hogy az óvodásokat nem tudtam leültetni, most vannak kisszékek, kisasztalok. A csoport tagjai szinte kivétel nélkül ugyanazon a környéken laknak. Általában megrikoltják egymást miután végeztek az iskolával, akit pedig nincs, ki megrikoltson, az magára nem nagyon jön, mert nagy a falu” - magyarázza.
Aztán rámutat pár gyermekre a hátsó sorokban: „Ők például egy család. A nagyapjuk Gyergyóból származott, csobán volt. A lányát az esztenán megtanította magyarul írni, olvasni. Az anyuka aztán idekerült, és hozzáment egy olyan férfihoz, aki a '90 -es években kiment Magyarországra. Mivel ott nagyon rossz tapasztalatokat szerzett a hiányos magyar nyelvtudása miatt, miután hazatért, hallani sem akart arról, hogy ő otthon is magyarul beszéljen. Ennek következtében a gyerekek egyáltalán nem tudtak magyarul, azonban az édesanyjuk ragaszkodott ahhoz, hogy ide jöjjenek, mivel szép emlékeket őriz az apjáról”.
Szemünk egy kislányra téved, aki a kinti mínuszfokok ellenére kis, piros félcipőben, topánkában ül a padban, közel a kályhához. „Nicoleta édesanyja nagyon korán meghalt, kistestvérével együtt az édesapja neveli. Ha bemennétek egy-egy házba, akkor látnátok igazán, honnan jönnek...” – kapunk választ a fel nem tett kérdésre. A tanító hozzáteszi: éppen ezért van nagy szükségük a keresztszülő-programra, adományok nélkül az osztályteremben színes ceruza sem lenne.
Mintha az idős székelyek csak románul intézhetnék ügyeiket
Jellemző, hogy minél szegényebb egy család, annál inkább megtartották és beszélik a magyar nyelvet otthon - tudjuk meg, miközben szemünk a saját bakancsunkról ismét a félcipőre téved. „Aki úgymond kikupálódott és már jobb anyagi helyzetben van, igazodni akar ahhoz a világhoz, ami számunkra standard: itt pedig ez a román világ. Hogy felmérjük, mi is a helyzet Csángóföldön a magyar nyelvtudással, minden falut részleteiben kell megvizsgálni, nagyon pontosan kell látni a település hagyományát és lakóit" - magyarázza Petres.
Lujzikalagor 99,99 százaléka római katolikus csángó. 70-75 százalékuk tud, ért és beszél magyarul, pontosabban azt az archaikus csángó dialektust ismeri, amelyet szinte kizárólag Kalagorban használnak. Amikor egy csángó azt állítja magáról, hogy ő román, ezzel valójában azt akarja kifejezni, hogy ő Romániában él – oszlatja el a tévhiteket Petres.
A gyerekeket a családban elsősorban románul tanítják meg, azaz románul kommunikálnak velük, miközben a család felnőtt tagjai egymás közt a helyi nyelvjárásban beszélnek. Ebből az a fura helyzet adódik, hogy a gyermek ugyan ért magyarul, de nem beszéli a nyelvet, mivel azt senki nem kéri tőle - mutat rá a tanító. Hozzáteszi, itt jutnak szerephez a tanárok, akik ösztönözni próbálják a gyerekeket arra, hogy magyarul beszéljenek. Ez kisebb korban könnyen megy, hiszen a passzív tudás – szókincs, nyelvtani ismeretek – már megvan.
Kalagorban a nyelvváltás a kilencvenes években elején zajlott le, ekkor kezdtek olyan nemzedékek felnőni, akiknek az anyanyelve már nem a magyar. „Az átállás hosszú, bonyolult folyamat. Gondoljunk csak bele: az itt élők azzal a helyzettel szembesültek, mintha egy székely faluból az idősek csak a román nyelvet ismerő bákói hivatalba intézhették volna ügyeiket, természetesen románul. Itt nem adatott meg az, mint például Udvarhelyen vagy Csíkszeredában: hogy a hivatalban csak találsz valakit, akivel szót értesz magyarul. Erős értelmiségi réteg híján az ilyen helyzeteknek kitett csángók nem éreztek szükségét a magyar nyelv megőrzésének. A ’60-as, ’70-es évekig zárt közösségekben éltek, őseik hagyományát követték a legtöbb faluban. A kommunizmus, a kollektivizálás, az iparisítás viszont szétzilálta őket, a férfiakat elvitték szocializmust építeni – azt is románul építették. A nyelvváltás mértéke falvanként változik” - kapunk gyorstalpalót Petres Lászlótól.
Románok, magyarok vagy csángók?
Jobb, ha ezt a kérdést nem teszi fel senki Csángóföldön - hívja fel a figyelmet a tanító. Hozzáteszi: „a gyerekeket hiába kérdezed, az idősek pedig nem szívesen beszélnek erről. Az ő identitásuk meghatározó eleme, hogy római katolikusok. Egy úgynevezett prenacionális állapotban vannak, vagyis még nem mentek keresztül a nemzetté válás folyamatán. Tehát vannak a katolikusok, az ortodoxok, de mindannyian románok vagyunk, mert Romániában élünk. Ez viszont nem zárja ki, hogy sok nyelvet beszéljünk”.
Petres felvázolta, milyen az, amikor a külföldön dolgozók hazajönnek szabadságra. „Hat gyerek a tízből más országban keresi meg a kenyerét: három Olaszországból, kettő Angliából, egy Németországból jön, így az unokák olaszul, angolul és németül beszélnek. Amikor összegyűlnek, az idősek magyarul kommunikálnak, a középső generáció számára a román a presztízsnyelv, az unokák pedig mindenféle más nyelven értekeznek. Ebben a helyzetben számukra az az elsődleges, hogy ők katolikusok. Ez különbözteti meg őket a románoktól is" - szemlélteti az identitás kérdését Petres László.
A csángók helyzetéről kapott ízelítő végén azon kapjuk magunkat, hogy lejárt a magyaróra, a gyermekek pedig befejezték a rajzaikat. „Hai, vége, vegyétek fel a kusmánt. Akkor vásárnap hánykor jön a Mikulás?” - szegezi az utolsó kérdést a gyermeknek a tanítótól. „La patru” - válaszolja az egyik kislány. „Igen, négykor” - erősíti meg Petres László.
Oborocea Mónika
maszol.ro

A csángók létfontosságú kérdései új év kezdetén
Oktatás, magyar egyházi szolgálat, magyar állampolgárság, ezek továbbra is olya kérdések, amelyek létfontosságúak a csángó magyarok számára.
Ezekről a Kossuth Rádió munkatársa előbb Burus-Siklódi Botondot, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség elnökét kérdezte.
Burus-Siklódi Botond sikerként emlegeti azt, hogy tavaly kitartó munka eredményeként sikerült Lujzikalagorban az iskolán kívüli magyar oktatást „belopni” az iskolába. Burus arról is beszélt, hogy a különböző helyszíneken, a különböző nyelvállapotokat hordozó helységekben még a délutáni oktatási formák is jelen vannak. Hozzátette: a programban részt vevő tanulók száma 2 ezer körül mozog. Csodákat tenni nem tudnak, de már az is eredmény, hogy a csángók magyarnyelvű oktatása évről évre töretlenül zajlik.
Márton Attila, az oktatási program koordinátora a pedagógusok lakhatási, tanítási feltételeiről beszélt. Vannak nagyon jó példák is erre, de vannak kevésbé jó helyzetek, viszont a kritikus példáktól elszakadtak – szögezte le Márton Attila.
Nyisztor Tinka, a Szent István Egyesület vezetője örömmel mondta el, hogy a pusztinai plébános, Benki Ágoston a templomban kihirdette a magyar imádkozási lehetőséget. Történelmi esemény ez, fogalmazott Nyisztor Tinka.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Csángó remények
Előrelépés Kalagorban és Pusztinán? 
A Bákó megyei Pusztinán élő csángó néprajzos, Nyisztor Tinka és Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség elnöke a Kossuth Rádióban beszélt a csángók jelenlegi gondjairól.
Burus-Siklódi Botond sikerként emlegeti azt, hogy tavaly kitartó munka eredményeként sikerült a Bákó tőszomszédságában levő Lujzikalagorban az iskolán kívüli magyar oktatást „belopni” a tanintézmény falai közé. Burus arról is beszélt, hogy a különböző helyszíneken, a különböző nyelvállapotokat hordozó helységekben még a délutáni oktatási formák is jelen vannak, a programban részt vevő tanulók száma 2 ezer körül mozog. Csodákat tenni nem tudnak, de már az is eredmény, hogy a csángók magyar nyelvű oktatása évről évre töretlenül zajlik.
Nyisztor Tinka, a Szent István Egyesület vezetője örömmel nyugtázta, hogy a pusztinai plébános, Benke Ágoston (Augustin Benchea) a templomban kihirdette a magyar imádkozási lehetőséget. Történelmi esemény ez, fogalmazott Nyisztor Tinka. Mint ismert, a Jászvásári Római Katolikus Egyházmegye 1884-es alapítása óta tiltja a magyar nyelv használatát a csángó közösségekben. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Virtuális csángálás az ezeréves határon túli Csángóföldön
A magyar kultúra „elsüllyedt Atlantiszáról” a magyar kultúra napján beszélgettek az Apáczaiban.
A magyar kultúra napján az ezeréves határon túli vidék zárt világába kalauzolták el az érdeklődőket  a kolozsvári Apáczai Csere János Líceumban a Testvéreink, a csángómagyarok címmel tartott kétnapos rendezvénysorozat keretében. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és az Apáczai Líceum Aranyecset Tehetségműhelye által szervezett eseményen a csángó kultúrával foglalkozó kutatók, nyelvészek, néprajztudósok igyekeztek a fiatalokhoz közelebb hozni ezt a valójában távoli kultúrát.
Ebből az alkalomból hozta el Kolozsvárra néprajzi gyűjteményét a Bákótól 10 kilométerre található Lujzikalagor magyar tanára, Petres László, amelyet péntek este mutattak be a líceum dísztermében. Vörös Alpár iskolaigazgató és Székely Géza tanár köszöntője után Tánczos Vilmos néprajzkutató tartott előadást.
Szerinte a csángó kultúra napjainkban másodlagos reneszánszát éli, hiszen mind Erdélyben, mind az anyaországban fokozott érdeklődés mutatkozik a csángómagyarok iránt. Ennek az oka, hogy a modern ember elbizonytalanodott, a technika elidegenítette a valódi értékektől, és a múlt dolgai között keresi önmagát.
Bár a néprajzi értékkel bíró tárgyak természetes környezetükben egyre pusztulnak, szerencsére mindig vannak olyanok, mint Petres László, akiknek a kultúrmissziója révén egy részük megmenekülhet. A néprajzkutató úgy vélekedett, hogy a tárgyak valódi értéke abban mérhető, hogy mennyire nyújtanak betekintést egykori tulajdonosaik életvilágába. Köztudott, hogy a viseletek rendszerint kifejezték a hordozójuk pontos származását, korát, egyéniségét és társadalmi helyzetét is. A katrinca (kötény), rokolya (szoknya), és kirpa (fejrevaló kendő) mintái falvanként változtak, akárcsak a népdalok és táncok. Ettől olyan rendkívül gazdag a csángók öröksége, melyeket Tánczos az elsüllyedt Atlantisz kincseihez hasonlított.
Petres László hat éve él és tanít a csángók által lakott Lujzikalagoron. Beilleszekedésének nehézségeiről, tapasztalatairól, a helyi lakosság mindennapjairól, jövőképéről egyaránt beszélt, és részletesen kitért a Kolozsvárra hozott gyűjtemény darabjainak bemutatására is. A hallgatóság átfogó képet kaphatott a rendkívül zárkózott, mélyen vallásos, különös észjárású népcsoportról. Megítélése szerint a mintegy 180 ezer lélekszámú csángó közösségnek csupán az egynegyede ért és beszél magyarul, de ez változóban van, mivel egy nyelvváltás van folyamatban.
Az elvándorlás problémája ugyanúgy érinti a csángókat is, mint a románokat, legtöbbjük Spanyolországban, Olaszországban vagy Angliában dolgozik. A hazatérő fiatalok már nem értik őseik világát, nem tudják „olvasni” a viseleteket sem. Érdekes azonban, hogy még azok is, akik egyáltalán nem beszélnek magyarul, emlékeznek egy-egy nagyszülőtől tanult imádságra, balladára. Petres a gyűjteményéről elmondta: olyan darabokból áll, melyeket évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt még hordtak. Beilleszkedve a lujzikalagoriak közé, a megmentés szándékával kérte el az olykor hanyagul őrzött, értékes viseleteket.
Az este színfoltja két csángó fiatal, Mokány Róza és Tímár Karina közreműködése volt, akik ékes tájszólással pusztinai és lujzikalagori népdalokat, balladákat, imádságos énekeket adtak elő. Erős identitástudatról téve tanúbizonyságot, beszéltek arról is, hogy mit jelent számukra a csángó kultúra, és hogyan örökítik át őseik hagyatékát Budapesten, vagy éppen Kolozsváron. foter.ro

Kalagori nagy hegy alatt jártunk
Gyönyörű csángó népviseletet (ingeket, mellényeket, kerfákat), a csángók életét bemutató fotókat tekinthettünk meg azon a kétnapos rendezvényen, amelyet az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) és az Apáczai Líceum Aranyecset Tehetségműhelye szervezett a hétvégén.
Péntek délután a líceum galériájában a Kalagori nagy hegy alatt címen kiállításmegnyitóra, majd szombat délelőtt ugyanebben a témában konferenciára került sor.  A tárlaton Vörös Alpár, az Apáczai-líceum igazgatója elmondta: a kétnapos rendezvény apropója az az iskolai projekt, amelyben a líceum képzőművészetis és humán tagozatos növendékei vesznek részt, a kiállítás és konferencia ugyanakkor része a Magyar Kultúra Napja alkalmával szervezett rendezvény-sorozatnak. A kiállított tárgyak Lujzikalagorból származnak, amelyeket az ott magyartanárként tevékenykedő Petres László gyűjtött össze.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

ESÉLY A CSÁNGÓ KULTÚRÁNAK
Írtam korábban e lap hasábjain Faragó Laura népdalékes és Lakatos Demeter csángó költő munkásságáról. A csángóság sorsával kapcsolatos, akkor fölmerült kérdéseinkre választ kaptunk Gábor Felicia Csángó élet című könyvének bemutatóján a Józsefvárosi Galériában.
Maga a kiadvány is egyfajta válasz: fönnmarad-e a teljesen egyedülálló, Árpád-kori (de bármilyen kormegjelölést alkalmazhatunk, mert igazából fogalmunk nincs, annyi bizonyos, hogy az Ómagyar Mária-siralomban egy csángót jóval kevesebb meglepetés ér, mint egy pestit) archaizmusokat tartalmazó csángó nyelvjárás? Létrejöhet-e újból egy nyelvet és hagyományokat gondozó, múltat és jelent jövővel összekötő csángó írástudó értelmiség?
Nem véletlen, hogy a könyv címe Csángó élet, nem pedig a Csángók pusztulása, hányattatásai, szenvedéstörténete, nyelvi genocídiuma, apokalipszise és nemzethalála. Miképpen az sem véletlen, hogy a borítón nem szomorú, az élet vad viharaiban megrendült, fekete-fehér nénik és bácsik szociofotója látható, hanem egy tündökletes szépségű asszony autentikus viseletben, ki büszkén, bizakodón, mosolyogva néz a jövőbe.
És ez most nem valamiféle álnaiv, direktmarketinges propagandalelkendezés, hanem pontosan az, amire a csángóknak igenis szükségük van.
Gábor Felicia 13 és fél évesen került Csíkszeredába, s kezdett magyar nyelven tanulni, majd Magyarországra jött, ma is Budapesten él. Bákó közelében, egy Lujzikalagor nevű kis faluban nőtt fel, tízgyermekes családban – ez utóbbi nem számított ritkaságnak. A rend kedvéért tegyük azért hozzá, hogy itt most kifejezetten a moldvai csángóságról beszélünk, a Kárpátok és az orosz határ között élőkről. Ahogy Gábor Felicia mondja: a nagymamák még élnek, mint a csángók, az unokák pedig olaszul beszélnek – a meglepőnek látszó tény a Ceausescu-rezsim bukása utáni időknek köszönhető, mikor a moldvai csángók jó része Olaszországban talált munkát. Itt a román nyelv ismerete miatt könnyen tanultak olaszul, becsületességük és szorgalmuk miatt hamar integrálódtak, másrészt szülőföldjüktől távol is őrizték szokásaikat, Felicia fel is idéz egy kedvesen abszurd jelenetet, mikor a csángó legények az egyik leány olasz vőlegényének kezébe nyomják a legkisebb harangot, s hejgetni tanítják, hogy az óévbúcsúztató, újévköszöntő, termékenységvarázsló urálásban részt vehessen.
Csuda dolog teljesen hiteles és személyes beszámolót olvasni egy olyan közösség életéről, ahol a fejfájást hatékonyan gyógyítják vízbe vetett égő üszökkel, keresztvetéssel vagy köpködéssel – csángó akupunktúra, kacag Gábor Felicia, aki ma is reflexből megköpköd minden újszülöttet megigézés ellen, s szörnyű lelkifurdalása támadna, ha nem tenné –, ahol másfél hétig tart a lakodalom, és ha ribancot kér valaki tőlünk, az nem hirtelen támadt gerjedelmét csillapítaná, csupán konyhatörlőre van szüksége.
Nemcsak remek beszélgetés esik a könyv kapcsán a szerző tapasztalatairól Csender Levente íróval, és nemcsak Mokány Róza énekli a hol nagymamájától, hol lujzikalagori kislányoktól tanult népdalokat, amikben Krisztus vére a szentkereszt fa tövébe hull, hanem bemutatják azt is, milyen összetett küldetés felölteni a könyvborítón is látható csángó ruhát.
Gábor Felicia percekig tekergeti magán a katrincát meg a bernécet, amit jaj, de szorosra kell húzni – a nyájas olvasó járjon csak utána, mi a katrinca meg a bernéc, de nem nehéz kitalálni –, és mesél a templomba menés előtti „kendőellenőrzésekről” is, a reggeli sorban állásról gondos édesanyjuk színe előtt: helyes-e a kendő?
A könyv kimondott célja, hogy a 29 faluban, ahol magyar nyelvű tanítás is folyik – ha küzdelmesen is, a román tanár több helyen köszönni sem hajlandó a magyarnak –, legyen a gyerekeknek az ő, eredeti nyelvükön íródott könyv a kezükben, hiszen a csángóknak se ábécéjük, se szótáruk… Ha Gábor Felicia, a könyv előszavát író, szintén csángó szerző Iancu Laura és a hozzájuk hasonló, elhivatott írástudók munkájának gyümölcse beérik, a csángó kultúrának nemcsak a múltjáról, hanem a jövőjéről is beszélhetünk.
Juhász Kristóf
Gábor Felicia: Csángó élet. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015. Magyar Idők (Budapest)

Csángó bált rendeztek Brüsszelben
Első alkalommal rendeztek csángó bált a brüsszeli Magyar Nemzeti Közösségek Európai Érdekképviseleti Irodája (HUNINEU) társszervezésében. A szombati eseményen a gyerekek jelmezes játszóháza mellett moldvai csángó muzsikusok táncházat tartottak.
A hagyományteremtő bál és táncház a szervezők elképzelése szerint egy rendezvénysorozat kezdete. Terveik szerint a magyarországi és a határon túl élő magyar közösségek hagyományait bemutató táncos-énekes családi rendezvényt legalább félévenként megtartják.
Pappné Farkas Klára, az Országgyűlés pártjai által létrehozott Alapítvány a Magyar Nemzeti Közösségek Európai Érdekképviseletéért igazgatóságának elnöke, mint a program társszervezője köszöntőjében hangsúlyozta, hogy az alapítvány olyan programokat igyekszik Brüsszelbe hozni, amelyek a Kárpát-medence magyarságát jellemző értékeket, kulturális hagyományokat, emberi tartást mutatnak.
Az alapítványi elnök hangsúlyozta, hogy a csángómagyar közösség létezik, igyekszik megőrizni és továbbvinni közösség-összetartó magyar nyelvét és katolikus hitét, gazdagítva ezzel az európai kultúrát. Pappné Farkas Klára köszöntőjében felkérte Nagy Zoltánt, Magyarország brüsszeli nagykövetét, hogy ragadjon meg minden lehetőséget arra, hogy Brüsszel politikai színterein is lépjen fel a magyar kisebbségek, ezen belül a csángók jogaiért.
A nagykövet nyitóbeszédében kiemelte, hogy a csángók sajátos és változatos népművészete és kultúrája kivételes értéket képvisel Európa számára. „Napjainkban a csángó nyelvjárások a kipusztulás szélén állnak, és félő, hogy egy vagy két generáció alatt teljesen eltűnnek, és a nyelvvel együtt eltűnhet a nyelv által hordozott kultúra is” – figyelmeztetett.
Ezért az európai kulturális sokszínűség e kiemelkedő, ám veszélyeztetett példájának megőrzése szándékával az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése jelentést fogadott el, amely ajánlásként fogalmazta meg, hogy az anyanyelvű oktatás lehetőségét a helyi iskolákban biztosítani kell a csángóknak is – emlékeztetett Nagy Zoltán.
Pogár László, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke azt üzente a csángó bál résztvevőin keresztül nemcsak a brüsszeli magyaroknak, hogy a nagy távolság ellenére a csángók nem felejtik el a magyar nyelvet, és ápolják évszázados hagyományaikat.
A HUNINEU és a Zengő brüsszeli zenei műhely szervezésében a Flamand Közösségi Centrumban tartott bálon a moldvai csángó zenét Ségercz Ferenc és zenekara szolgáltatta. A táncházat a csángóföldi Pusztináról, Lujzikalagorról és Diószénről érkezett táncosok és énekesek vezették.
MTI. Erdély.ma

Moldvában nem lehet keveset ülni
Az újtusnádi származású Petres László hat éve él és tanít magyar nyelvet a moldvai Lujzikalagorban. S bár elsősorban tudományos céllal költözött Moldvába, ottléte alatt mesemondó versenyt szervezett, csángó népviseletek gyűjtésébe kezdett. Az egyelőre vándorkiállítás formájában működő tárlatnak igazi helye Moldvában lenne, mondja, ahol egy tájházban nemcsak a turisták nyerhetnének bepillantást a csángók mindennapjaiba, de talán a helyiek is ráébredhetnének: a réginek, avíttasnak képzelt kultúrájuk olyan érték, amelyhez tudatosabban kellene viszonyulniuk.
– A kolozsvári Apáczai Gimnáziumban január második felében nyílt meg a Kalagori nagy hegy alatt… című kiállítása. Hogyan jött létre ez a tárlat?
– Az Apáczai Gimnázium képzőművész-rajztanárának, Székely Gézának van egy rendezvénysorozata, amelyben különböző erdélyi régiókat mutat be a diákoknak. Tavaly Székelyföld volt a téma, idén Testvéreink a csángómagyarok címmel a moldvai csángók kerültek a középpontba. Ez ügyben Székely Géza megkereste Tánczos Vilmos néprajzkutatót, javasoljon neki témákat. Tánczos tudta, hogy Moldvában viseleteket is gyűjtök, beajánlott hát az Apáczai tanárának. Így került a gyűjtemény egy része Kolozsvárra. Többnyire női viseleteket hoztam el, fele részben Lujzikalagorból, fele részben a környező falvakból. Moldvában, Csángóföldön ez a viselet még élő hagyomány, az idősebb nemzedék a katrincának nevezett szoknyát, házi szőttes inget még a mindennapokban is hordja. A fiatalabb nemzedék pedig valamilyen szinten el akar határolódni ettől az örökségtől – ezért a nagyszülők halála után a ládákban őrzött hozományokat nagyon sok esetben eltüzelik, szemétre dobják.
– A fiatalabb nemzedék elhatárolódása minek köszönhető?
– Egyértelműen az életmódváltással függ össze ez a fajta szemlélet. Ami a fiatalabb generációnak ma értékes, abban a régiségnek nincs helye, hiszen az az elmaradottság szimbóluma. Így az egész kultúra, a nyelv, amelyért a néprajzkutatók gyakran bejárnak Moldvába, és ami egy letűnt világ része, az nagyon sokszor a szegénységgel, nélkülözéssel kapcsolódik össze – ők is egy modern, új világban szeretnének élni.
– Egy gyűjtőnek szívesebben odaadják a tárgyaikat, ha tudják, hogy megőrzésre kerülnek?
– Nem, ez nem így működik. A legtöbb esetben könyörögni kell az idősebbeknek, hogy eladják a ruhadarabokat, hiszen sok-sok éjszakát töltöttek a petróleumlámpa mellett, amíg megvarrták ezeket a ruhákat, amíg megtanulták a hímeket, a mintákat, amíg megtermelték a lent, kendert, megszőtték a vásznakat – benne van fiatalságuk egy része. Azt szoktam mondani nekik, hogy nem azért kérem, hogy üzletet indítsak a tárgyaikból, hanem egy múzeum számára gyűjtöm. Ami persze nekik sokszor felfoghatatlan, hiszen a viselet még a mindennapjaik része.
– Van helyben is egy múzeum, ahol meg is nézhetik, valóban jó helyre kerültek a viseletek?
– Volt egy tájház Kalagorban, amit egy darabig működtettünk, egy 150 éves boronaház. Ebben állítottuk ki a tárgyak egy részét – de végül a tulajdonosnak más szándékai voltak az épülettel, ezért ki kellett abból költözzünk. Így a gyűjtemény, melyet a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége finanszírozott kezdetben a Kovászna megyei tanács támogatásával, és amit majd saját pénzemből folytattam – egyelőre vándorkiállítás formájában tekinthető meg, Kolozsvár után április közepétől Csíkszeredában lesz látható. Erdélyben két nagyobb csángóviselet-gyűjtemény van, az egyik Kallós Zoltáné Válaszúton, a másik Pozsony Ferenc gyűjteménye Zabolán, tehát egyik sem az eredeti közegében. Pedig fontosnak tartom, hogy Moldvában is megtekinthető legyen egy ilyen reprezentatív gyűjtemény, hiszen minden, ami a csángó örökség része, többnyire Erdélyben, de leginkább Magyarországon található. Egy élő tájházat álmodtam meg, ahol ez a letűnőben lévő fantasztikus és titokzatos világ vitalitásában mutatkozhat meg táborozó gyerekeknek, látogató felnőtteknek.
– Ha jól értem, a legnagyobb probléma, hogy saját kulturális hagyományaikat nem tekintik értékként. Lehet ezen változtatni?
– Moldvában ezek a dolgok sokkal bonyolultabbak és mélyebben gyökereznek. Mindegyik falunak megvoltak a saját jellemzőik: színhasználatban, motívumhasználatban, viselési módban különböztek egymástól, amelyekről meg tudták állapítani, ki honnan származik, milyen életkorú stb. Az utóbbi időben ezek a régi hímek felhígultak – megváltoztatták őket, nagy, virágos mintákat használnak, a len és kendervászon is egyre nehezebben beszerezhető. Lassan a finom kis különbségek eltűnnek. Ezzel együtt érdekes módon nagyon sok helyen a katolikus papok karolják fel a viseleteket. A helyi hatalom, a polgármester arra ösztönzi a helybélieket, hordják a viseleteiket, alapítsanak táncegyütteseket – s ezeket román viseletként, táncként definiálják. Az idősebb nemzedék már nem tiltakozik ez ellen, a középnemzedék számára már nem életbe vágó. Például a bákói televízió egy műsort készített decemberben guzsalyaskodó kalagori gyerekekkel – román viseletről, román szokásokról beszéltek mindvégig. Miután az iskolában elfogadott lesz, hogy ezek a román népi kultúra részei, akkor nyilvánvaló, hogy az ősök is románok voltak. S ekkor nyilván felteszik a kérdést, hogy miért is van szükség magyarórára, miért beszélünk itt magyar múltról, ha mindenki román volt.
– Ha már szóba kerültek az iskolai magyarórák – hogyan került Moldvába? Filozófia szakot végzett Kolozsváron, majd doktori tanulmányai során a 19. századi emlékiratokkal foglalkozott...
– Egyfajta tudományos érdeklődés miatt mentem Moldvába: érdekelt az a nyelv, amit ott beszélnek – a 18–19. századi emlékiratok nyelvezetének élő formája. De Moldvában nem lehet keveset ülni: egy kis idő elteltével óhatatlanul részese leszel ennek a világnak. Sok mindent elterveztem, elkezdtem, aminek hosszabb kifutása volt, mint egy év. Elindítottam a Baka András csángó mesemondó találkozót. Baka diószéni kántor, „diák” volt, háromszéki származású, tudatosan gyűjtötte a csángó meséket. Kitűnő mesemondóként szórakoztatta az egész falu népét. Az ő szellemi örökségéhez akartam visszanyúlni. Ezekre eljönnek a helyi mesemondók is – egyébként ők tréfás beszédeknek is hívják ezeket a történeteket, s még mindig a mindennapjaik részét képezik, bele-beleszövik a beszélgetéseikbe. A zsűribe helyi mesemondó asszonyokat, csíkszeredai színészeket, zenészeket, tanárokat is vendégül láttunk már. Zsigmond Emese főszerkesztő asszonnyal – aki nagyon lelkén viseli a moldvai csángó magyar gyerekek sorsát – állandó kapcsolatban vagyunk, a szerkesztőségNapsugár-különdíjjal jutalmazza a legjobbakat, akik részt vehetnek a Kriza János Ballada- és Mesemondó Versenyen Sepsiszentgyörgyön.
– A gyerekek hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy a tanárok jönnek-mennek?
– A kalagori gyerekek egy részével én kezdtem el foglalkozni, ezért ők azt látják, hogy én odaköltöztem hozzájuk. De sokszor megkérdezik, nem vagyok valakinek a rokona Kalagorban? Persze, kialakul egy erős kötődés – azok, akik belekezdenek a csángóföldi oktatásba, előbb-utóbb szembesülnek azzal, hogy sok olyan dolog hárul rájuk, amely az iskolai oktatásban nem szokványos. Más világot képviselsz, több vagy számukra, mint egy pedagógus. Sokszor elmennek a házam előtt, „berikojtanak”, egy-két szót váltunk, a gyerekek megmutatják új ruhájukat, elmondják, milyen volt az iskolában, adnak egy szem cukorkát. A szülők pedig, mikor befogadnak, akkor majdnem családtagként kezelnek. Az elején, ha elmentem hozzájuk, „kirikojtottam” őket, kijöttek a kapuba s ott eldiskuráltunk. Ez nem távolságtartás a részükről, hanem így működnek, ezek a szokások. Utána már behívnak a ház elé, a harmadik-negyedik alkalommal már beinvitálnak a házba, aztán már természetes, hogy te bemész hozzájuk. Sokszor hívnak, menjek hozzájuk, „járjam meg” őket, s részükről ez természetes kérés: ha családtagként kezelnek, miért nem akarnál elmenni hozzájuk?
– Hat év után hogyan látja, milyen kifutása van a magyar nyelvű oktatásnak Moldvában?
– Ezt nagyon nehéz megítélni. Moldvából nagyon sokan elmentek a kilencvenes évek végétől Nyugat-Európába. A gyerekek előtt majdnem egyetlen alternatíva áll: elmenni innen. Nagyon él bennük az a meggyőződés, hogy pénzt csak külföldön lehet keresni. Az első nemzedék, amely elment, még azt tervezte, hazajön, minden falu szélén van egy ún. „új negyed”, amely üresen áll, mert nem jöttek haza. Kiürültek a falvak – eltűnik lassan az a nyelvi világ, ami a moldvai csángóknak nagy értéke, s amely generációról generációra öröklődött. Az elvándorlással pedig épp azok a generációk estek ki, amelyek tovább tudták volna adni, éltetni ezt az örökséget, amelyek példamutatók lehettek volna a közösség számára. Abban bízom, hogy a magyarórák kapcsán a gyerekek pozitív élménnyel maradnak, s a saját gyerekeiket már olyan irányba tudják terelni, hogy már tudatosabban vállalják identitásukat.
– Beilleszkedés szempontjából mi volt a legnehezebb?
– Amikor először odakerültem, füleltem, ki beszél magyarul. Mindenki románul beszélt – aztán rájöttem, magyarul beszélnek, csak amikor valaki idegen közeledik feléjük, akkor váltanak át románra, mert hát nem lehet tudni, ki az az idegen. Most már csak a magyar beszédet hallom, a titokzatos kalagori nyelvjárást. Elfogadtak, befogadtak, most már kalagori vagyok, annak ellenére, hogy „magyarkának” is neveznek, aki ott szolgál tanárként. Hihetetlen hitük, vallásosságuk mai napig meglep – az a mély meggyőződésük, hogy Jézuska és Szűz Mária a mindennapjaikban tevékenykedik, közöttük van. Ez nem bigottság, hanem egy nagyon mélyből jövő vallásosság, ami hihetetlenül szép és felkavaró. Meg hát a nyelvük is lenyűgöző – Varga Mihály volt a szomszédom, most decemberben halt meg, vele sokat beszélgettem, azaz inkább csak hallgattam, milyen tömören és kifejezően beszél. Amit én több mondatban elmondtam, azt ő pár szóban ki tudta fejezni, így azt éreztem, fecsegek mellette. Olyan kifejezéseket, mondatokat, szófordulatokat használnak, ami valóságos nyelvi kincs. Így sokat hallgatok és gyönyörködöm a beszédükben. Szép nehézség ez!
Demeter Zsuzsa. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kiállításmegnyitó és könyvbemutató a Székelyföld Galériában
Székely népi imádságok címmel jelent meg a Székely Könyvtár sorozat legújabb kötete. A Tánczos Vilmos néprajzkutató által összeállított és szerkesztett könyvet péntek délután ismertették a csíkszeredai Székelyföld Galériában. Az eseményen Petres László magyartanár moldvai csángó viseletgyűjteményét is bemutatták.
Petres László hat éve tanít a csángó oktatási program keretében Lujzikalagorban. A moldvai csángó falvakból összegyűjtött viseleteket hozta el Csíkszeredába. „A tárgyak mögött egy-egy élet, személyes tudás van. Közösségi tudás is van, identitásszimbólum volt annak a személynek, aki magára vette ezeket a viseleteket. A tárgyak mögé be kell látni. Egy tárgy annyit ér, amennyit a kultúrából megmutat. Nemcsak a szépségüket kell nézni, hanem a funkciót is, amit a falusi társadalomban betöltött“ – mutatott rá Tánczos Vilmos. Úgy véli, a hagyományos világ tárgyai azért nem unalmasak számunkra, mert személyesek, közünk van hozzájuk, ami azt jelenti, hogy értjük ezeket a tárgyakat. Azt a világot, amit ezek felidéznek, általuk meg tudjuk érteni.
Petres kiemelte, a moldvai csángófalvak világa nagyon színes, nemcsak a kiállított tárgyak színeiben mutatkozik meg, hanem a gondolkodásban, a világképben, a világhoz való viszonyban is. „Amikor odakerültem, rájöttem, hogy nemcsak a gyerekek tanítására kell figyelni, hanem arra is, hogy mi történik a családban, a nagyszülőkkel, a kultúrával. Az egyik legjobb dolog, ha a falunak az örökségére, a hagyományokra tanítjuk meg a gyerekeket. Én ezt az utat választottam, hogy tárgyakat, történeteket mutatok meg nekik, amiket a szüleiktől, nagyszüleiktől is vissza tudnak hallani. Ezek a tárgyak történeteket hordoznak magukban. Ezért szerettük volna megmutatni őket.“
A gyűjtő sorra bemutatta a kiállított ruhákat, a falunként különböző vagy hasonló jellegzetességeket. „Mindenik falu külön világ. Ha az ember kicsit közel hajol ezekhez a falvakhoz, történetekhez, színekhez, láthatja, hogy bizony nagy különbségek vannak. Az ingekben nemcsak a családtörténeteket találjuk meg, hanem a feldolgozás, szövés, fonás, a guzsalyasok történetei is ott vannak” – hangsúlyozta. A gyűjtemény három hétig tekinthető meg a Székelyföld Galériában ( Csíkszereda, T. Vladimirescu u. 5. szám).
A Székely Könyvtár legújabb kötetébe Tánczos Vilmos Székelyföldön, valamint a székelység köréből kirajzott gyimesi csángók, moldvai csángók, valamint a bukovinai székelyek körében lejegyzett népi imádságokat válogatta – vezette fel Mirk Szidónia-Kata a Tánczos Vilmossal való beszélgetést. Majd arról kérdezte a néprajzkutatót, hogy mennyire tekinthetők imáknak ezek a szövegek, milyen alkalmakkor, helyzetekben hangzottak, hangoznak el.
Tánczos elmondta, a műfaj nagyon régi, Nagy Lajos korabeli vagy még régebbi. A műfaj „keresztelőjére” 1970-ben került sor a Magyar Néprajzi Társaságban és Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató nyomán – aki 1968-ban egy somogyi gyűjtőútján jött rá, hogy el kell különíteni, mint önálló folklórműfajt – elindult Magyarországon az ez irányú gyűjtőmozgalom.
„A műfajnak az lett a neve, hogy archaikus népi imádság. Erdélyi Zsuzsa ragaszkodott volna ahhoz, hogy maradhatott volna az apokrif (egyházilag jóvá nem hagyott) jelző a műfajon. Ortutay Gyula volt az, aki ezt elhagyta. Azért, mert az akkori ideológiai viszonyok miatt éppen elég baj volt, hogy egy új vallásos folklórműfaj van, nem szerették volna az egyházat is hergelni. A kötet szerkesztésénél úgy gondoltam, hogy a népi imádság, mint folklorisztikai terminus, tökéletesen kifejezi a műfajnak a lényegét.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

A csíksomlyói kegyszobor Barátból származó legendájának nyomában
Általánosan ismert a moldvai csángók körében a csíksomlyói Mária-szobornak a Bákó melletti – egykor Lujzikalagorhoz tartozott – Barátból való eredeztetése. Idős emberek még ma is emlékeznek a történetre, amelyet ők maguk is úgy hallottak annak idején. Többek között erről mesélt a 79 éves Csernik Antal, amikor felkerestük lujzikalagori otthonában.
A csíksomlyói Szent Péter egyházközség azért kapta Bálványos-havasát a moldvai vajdától a 17. század elején, hogy ennek fejében a csíksomlyói búcsúra évente érkező moldvai katolikus híveket élelemmel és szállással ellássa. A havasra vonatkozó hagyomány a népi tudatban jelentősen átalakult, a mondai történetekben egészen más „tranzakció” részeként bukkan fel: a csángók úgy tudják, hogy az értékes havast eredetileg a magyarok adták cserébe a Barátból elvitt Mária-szoborért, de később a falu haszonleső vezetői csalárdul „visszaárulták” azt a magyaroknak, amiért el is nyerték égi büntetésüket – olvasható Tánczos Vilmos néprajzkutató Csíksomlyó a népi vallásosságban című, a Nap Kiadónál nemrég megjelent kötetében.
A legenda
Csernik Antallal és feleségével, Máriával Lujzikalagorban beszélgettünk. „Hadd mondjam el a történetet: jöttek a terekek (törökök) s a Barát hegyén volt akkor ez a somlyói Szűzanyamária. Itt magyarok voltak, de nem csak hogy magyarok voltak, hanem magyarok voltunk mük, az egész. Jöttek a terekek, azok hitetlenek voltak, s hogy ne törjék össze a Szűzanyát, két katona elvette, s vitte a hátán. A harangokat egy nagy, mély gödörbe bédobták a terekek. És a Szűzanyamáriát elvitték a katonák. Két katona vitte a hátán, mert könnyű volt, megcserélődtek még, kiváltották egyik a másikát. Amikor odaértek, ahol most van, nem tudták onnét megmozdítani. Próbálta hat katona, nem lehetett onnan elvinni. Tettek egy pár ökröt, nem lehetett onnan megmozdítani, tettek két pár ökröt, nem lehetett onnét megmozdítani, tettek hat pár ökröt, nem lehetett megmozdítani abból a helyből. S akkor elmentek, a királynak megmondották, ne király úr, a somlyói Szűzanyamáriát nem tudjuk onnét megmozdítani. Akkor a király mondotta, hagyjátok el ott, mert ott van a Szűzanyamáriának a helye. Kell építsetek egy templomot reája. Azonnal csináltak egy templomecskát, aztán utoljára csinálták azt a nagy kegytemplomot.”
Salamon Mihály esete
Szorosan hozzátartozik a történethez a település egykori elöljárójának, Salamon Mihálynak is az esete. „Volt egy polgármester itt Kalagorban, Salamon Mihály, úgy hívták. A régi temetőben meg is van a keresztje. Ő kiment a magyarokhoz, hogy fizessék meg a szobrot, mert innét volt kivéve. Odaadták a Bálványos-havasait. Tizenkét esztenatér, akkora helység volt, azt adták neki, megfizették a magyarok a szobrot. S aztán ő visszaárulta a magyaroknak, mert mind magyarok voltak, itt is, ott is. Visszavették a Bálványos-hegyét, elárulta Salamon Mihály nekik, dékára (vékára) mérték a pénzt. Nem tudom, mennyi dékát adtak neki, de úgy volt megegyezve, hogy abból ő kellett építsen három templomot. S ő nem csinálta meg. Ő adott a templomhoz a miénkhez valamennyi pénzt, s vette Bákóban a házakat, fürdőköt, s elköltötte a pénzt, s nem csinálta meg a templomot. Ej, mikor odaért, hogy kellett haljék meg, akkor nagyon baj volt, mert kínozták az ördögök erőst őt. Jöttek az ördögök, s táncoltatták a házban. S amelyikek voltak ott emberek, asszonyok, mondták: Mihály bácsi nu mai (többet ne) táncoljon. De ő csak kellett járja az ördögökkel a táncot. S meghalt, elvették az ördögök a lelkét, mert nem csinált három templomot.”
Ellenbúcsú Barátban?
Tánczos Vilmos rámutat, a helyi néphagyományt természetesen a moldvai katolikus egyház is ismerte. Az 1980-as évek elején létrehozták Barátban a csíksomlyói pünkösdi búcsú mását, kialakítva egy regionális vonzáskörű búcsút. Az „ellenbúcsú” szervezésével meglehet, szándékaik közt szerepelt elvonni a híveket a csíksomlyói pünkösdszombati búcsún való részvételtől. Ugyanakkor Ferencz István csíksomlyói fafaragó mesterrel elkészíttették, „és a templom főoltárára helyezték a csíksomlyói kegyszobor másolatát, amelyhez ma már a csíksomlyóihoz hasonló lépcső vezet fel, és amelyet a Moldvából érkező búcsúsok ugyanúgy különböző tárgyakkal érintenek meg, mint az eredetit. A helyi egyház felemás hozzáállása miatt a moldvai csángó búcsúsok 1990 után is saját egyházi jelvényeik, lobogóik nélkül kénytelenek a csíksomlyói búcsún részt venni. A helyzet valamelyes orvoslására több magyarországi civil szervezet elkészíttette és 1992. május 24-én a csíksomlyói kegytemplomban átadta a moldvai csángómagyarok zászlaját, amely alatt felvonulhatnak a körmenetben. A zászlót, amelynek nyelén kis fémlemezeken 170 olyan moldvai település neve szerepel, ahol csángók laknak, a Szent Péter és Szent Pál-plébániatemplomban őrzik. A zászlóval a moldvai csángók innen indulnak a pünkösdszombati nagy körmenetre, majd ide is térnek vissza, ahol ún. „csángómisét” végeznek számukra” – írja Tánczos.
Hitben megerősödni
A moldvai csángó búcsújárók régen gyalog tették meg az esetenként három napig is eltartó zarándokutat Csíksomlyóra a Csíki-havasokon keresztül. Csernik Antal édesapja is szervezett ilyen utakat, majd Anti bácsi felesége, Mária is toborozta a búcsújárókat. „Voltunk sokan, olyan is volt, hogy három busszal mentünk. De most nem nagyon mennek. Az öregek elöregedtek, meghaltak, a fiatalok el vannak többnyire menve” – mondta Mária. Férje hozzátette: „Az édesapámék mentek lábon Csíkszeredáig keresztekvel. Ő vezette a csoportot. Három nap volt keresztül az erdőkön, megálltak közben, imádkoztak, ettek. Nekem is van keresztem, én is csináltam keresztet, vittem én is az enyémet. Sokszor jártam oda. Imádkozni megyünk, hitben megerősödünk, Isten megsegít.”
Meg kell gyónni
A lujzikalagoriak is tartják, hogy a bűnös ember nem részesülhet a búcsú kegyeiben és a szentségekben, nem léphet megszentelt helyre. Csernik Antal elmesélte annak az embernek az esetét is, aki mivel korábban nem gyónt meg, nem tudott kimenni a keresztúton. „Amikor ért volna a kereszthez, amelyikkel kezdik az olvasót, nem tudott kimenni. Rúgták vissza, látatlanként, nem érhetett oda. Mondták az emberek, menjél vissza a paphoz s gyónjál meg. Amikor meggyónt, ki tudott menni. Amikor az én édesapám élt, látta, volt egy ember, s amikor a pap adta a szentséget neki a templomban, akkor a szentség kiszökött a pap kezéből s felszökött a jobb vállára az embernek. A pap nem tudta beadni. Akkor mondta a pap, gyónjál meg hétszer, s utána gyere, adjak szentséget. Elment, meggyónt, ahogy mondotta a pap, s utána be tudta adni a szentséget. Ilyen jelek voltak.”
Mi látható a felkelő napban?
A szombati virrasztás után pünkösd vasárnapjának hajnalán vonulnak ki a csángók a Salvator-kápolna mögötti hegyoldalba, hogy ott a felkelő napba nézzenek. A néprajzkutató szerint ez a csíksomlyói búcsú egyik legismertebb és legtöbbet vitatott jelensége. „Ez a népszokás a helyhez és időhöz kötődő ritualizált közösségi látomások sajátos formája. Kétségkívül igen archaikus és egészen ritka népszokásról van szó, amelyet a legarchaikusabb vallásos kultúrával rendelkező etnikai csoportok gyakorolnak. A csángók a felkelő napban a Szentlelket vélik felfedezni, és azt tartják, hogy aki arra érdemes, egyéb szent dolgokat is láthat a napban, de az erre érdemteleneknek csak rémképek mutatkoznak meg.”
Csernikék is minden alkalommal kimennek a hegyoldalba, mert az egy szent hely, mivel ott jöttek le az angyalok létrán, imádkoztak és énekeltek. „Virrasztáskor, amikor jó reggel kimentünk és a napba kellett nézni, a nap mutit (mutat). Láttuk a szentséget, ahogy mutitódott meg. Nagy kereszt volt, sok színből. Három kereszt volt, a két latoré s Krisztus Urunk keresztje középen, az egyenes és nagyobb volt. Láttam, a Szentlelket a kereszt felől. Sokat láttam Krisztust báránykával az ölében. Amikor a nap ment fel. Nem csak én láttam, hanem látták többen is. Amelyik hites volt. Ha nem vagy hites, nem látsz semmit. Más, amelyik nagyon bűnös volt, látta a sátánt, a gonoszt.”
„Ilyen a hit – megyünk”
A kalagoriak mindig „hitesek” voltak. Csernik Antal és családja az idei búcsún is részt szeretne venni. „Ha az Isten megsegít, megyünk. Mit csináljunk? Ilyen a hit, a nagy-magyarországi hit. Szent István Szűzanyamáriára reábízta a népit, az ő karjára, hogy az ő palástjával takarja, őrizze” – hangsúlyozta látogatásunk végén Anti bácsi.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Trunkon jártunk a IV. Tánc és Hujjogató Találkozón
Negyedik alkalommal szerveztek Tánc és Hujjogató Találkozót június 11-én, szombaton a Bákó megyei Trunkon. A Bákótól 15 km-re, a Szeret folyó partján fekvő csángó településen több környező csángó faluból érkeztek hagyományőrző csoportok a rendezvényre. Délelőtt gyerekfoglalkozásokat tartottak (kézművesség, furulyaoktatás, moldvai táncok oktatása, hujjogatás oktatás), majd a közös ebéd után az általános iskolások mutathatták be tánc- és hujjogató tudásukat a hatalmas sátorban felállított színpadon. Este a felnőtteké volt a terep, a közös vacsora után ők léptek színpadra (ezt sajnos már nem várhattuk meg). A trunki hagyományőrző csoport, a trunki magyar oktatás (Botezatu Franciska tanító néni), a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és Dobozi Róbert falugazda által szervezett rendezvényen a következő településekről érkeztek csoportok: Forrófalva, Buda, Diószén, Diószeg, Lészped, Dumbravén, Gajdár, Külsőrekecsin, Lábnyik, Somoska, Pusztina, Rácsila, Pokolpatak, Nagypatak, Lujzikalagor, Magyarfalu, Máriafalva, Klézse. A helyi hagyományőrző csoport mellett fellépett még a Csángó Továbbtanulók közössége is. Néhány gyerek betegsége miatt a frumószaiak ezúttal „igazoltan” hiányoztak, Máthé Krisztával és Neagu Adriánnal viszont nagy öröm volt találkozni. Köszönettel tartozom László Juditnak, az ő segítségével vehettem részt a rendezvényen.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Szűz Mária vigyáz a magyar népre
Csángók is voltak a búcsús szentmisén
Páter Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetes 2013. január 8-án bekövetkezett halála törést okozott a futásfalvi zarándokok sorában is, hiszen három éven át nem láthattunk csángó népviseletbe öltözött búcsújárókat a futásfalvi Sarlós Boldogasszony-napi fogadalmi búcsún. Idén ez változott, több mint tucatnyi lujzikalagori asszony vett részt az egyházi ünnepen, folytatva a moldvai magyarok nagy apostola, néhai Jáki atya által elindított hit- és nyelvőrző szokás ápolását.
Július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján ismét zarándokok százai gyűltek össze a futásfalvi kegytemplom kertjében, ahol 1992 óta tartanak fogadalmi búcsút. Az ünnepi szertartáson a környék római katolikus papsága mellett jelen volt Tamás József segédpüspök, aki a búcsús szentmise főcelebránsa volt. Tifán Lajos futásfalvi plébános szónoknak Berszán Lajos aranymisés kanonokot, ny. plébánost, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceum alapítóját hívta meg.
A szentmise elején a helybéli plébános köszöntötte a határon innen és túlról érkezett zarándokokat. Ezt követően Berszán Lajos prédikációjában azt hangsúlyozta, hogy mennyire fontos a Mária-hit a magyarság számára, és mennyire lényeges az is, hogy a mai társadalomban az asszonyokat megbecsüljük.
– Az egyik plébániámban figyeltem fel arra, hogy a szentmise végén az asszonyok nem mentek ki a templomból, hanem a Mária-szobor elé vonulva, csendesen imádkoztak. Nem tudom, hogy mit foglaltak imába, nehézségeiket vagy éppen örömüket osztották meg. De sejtem, hogy szívből fohászkodtak hozzá, beszéltek csendesen vele, mint egy igazi, jó barátnővel, mint a gyermek az édesanyjával – mondotta a ny. kanonok. – Míg a sátán Éva, az első nő révén rontotta meg az emberiséget, addig Isten egy asszonyt adott a népnek Szűz Mária személyében, akit nem lehetett megrontani, aki lábával eltaposta a kígyót, így bár a sátán nő által próbált győzni, de asszony által jött el a veresége is.
A szentmise közben Kanalas Éva magyarországi népdalénekes, a Nemzeti Színház előadóművésze, az Ojánna Hangszínház alapítója egy régi csángó Mária-éneket adott elő, majd a püspöki áldás után a magyar himnusz is felcsendült.
Bár a kánikula miatt a Golgota-tetőre idén sem volt kikerülés, a lovasok és egyházi zászlókat vivő férfiak által vezetett búcsús nép megkerülte a kegytemplomot. A fatimai szűzanya szobrának másolatát két székely lány és két csángó asszony vitte. A szentmise főpapi áldással, a szokásos elbocsátással és a régi székely himnusz közös eléneklésével ért véget.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Remény Kis Emberei
Az István, a király Csíkszeredában
Érdekesnek ígérkező előadásnak ad otthont augusztus 20-án Csíkszereda, ahol a nemzeti ünnep alkalmából ismét bemutatják az István, a király rockoperát – ezúttal a Remény Kis Emberei szervezésében.
A Budapesti székhelyű nonprofit szervezet – teljes nevén Egyesület a Remény Kis Emberei Közösségért – célja a Kárpát- medencei gyermekotthonokban, illetve mélyszegénységben élő fiatalok felemelése, a társadalomba való integrálása, értékeik megmutatása és megerősítése. Munkájukat 2005-ben kezdték, amikor szentendrei fiatalok közreműködésével előadták az István, a király rockoperát. A jótékonysági előadás bevételét a Kárpátaljai Ferences Misszió javára ajánlották fel, majd Majnek Antal munkácsi püspök atya biztatására bemutatták a darabot 2006-ban Beregszászon, ahol a bevételt az épülő ráti gyermekotthonnak adományozták.
2006 adventjében egy 50 fős erdélyi és moldvai csapatot fogadtak egy hétre családoknál, ekkor a fiatalok a saját karácsonyi és újévi szokásaikat mutatták be az érdeklődőknek.
2007 óta minden nyáron megtartják a Szövetség az életért elnevezésű táborukat, melynek keretében a Kárpát-medencei magyar nehéz sorsú és gyermekotthonos fiatalokat látják vendégül egy hétre. 2007-ben az első tábort még a zetelaki víztározó partján szervezték, ahol pázmányos egyetemisták táboroztattak székely gyerekotthonos gyerekeket. 2008-ban Csobánkára tették át a tábor helyszínét, és folyamatosan kibővítették a gyerekek körét Kárpátalja, Vajdaság, Felvidék és az anyaország felé, és a táboroztatók száma is lényegesen megnőtt. 2012-ben bővítették tevékenységi körüket egy fesztivállal, mely kiváló bemutatkozási lehetőséget nyújtott a gyerekeknek. Ezt a fesztivált 2013-ban is megszervezték. A színvonalas zsűri – Lackfi János, Harcsa Veronika, Malek Andrea és Baricz Gergő – építő kritikáival rengeteget emelt a gyerekeken. Az egységben nagy erő rejlik, ezért 2014-ben egy közös szereplésre hívták a rájuk bízottakat, és előadták az István, a király rockoperát a Petőfi Csarnokban 200 fiatal szereplésével. Az előadást 2015-ben a vajdasági Csantavéren is megismételték. Az évek során egyre tágították kapcsolatrendszerüket, így mára már várnak gyerekeket a Vajdaságból (Csantavér, Óbecse, Drea, Hajdújárás), Erdélyből (Csíkszereda, Csíksomlyó, Gyergyószentmiklós, Csíkszentsimon, Csíkszentkirály, Tusnádfürdő, Szentegyháza), a Gyimesekből (Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, Gyimesbükk), Moldvából (Bákó, Lujzikalagor, Csíkfalu, Rekecsin, Lészped, Magyarfalu), Kárpátaljáról (Rát, Szürte, Téglás, Csap, Beregszász) és az anyaországból (Berettyóújfalu és térsége, Pilis, Budapest, Szentendre, Solymár, Pilisvörösvár és környéke). Mára éves szinten 9 rendezvényük van, közel 1000 rászoruló gyermekkel és fiatallal vannak folyamatosan kapcsolatban. Az évek során kb. 2000 önkéntes segítette munkájukat.
A híres magyar rockoperát Csíkszeredában idén is mintegy 200 nehéz sorsú amatőr gyermek adja elő profi módon, akik Kárpátaljáról, Csángóföldről, Erdélyből, Vajdaságból és az anyaországból fogtak össze, hogy egységet alkotva megmutathassák az értékeiket. A bemutatóra augusztus 20-án este fél kilenc órakor kerül sor, a részletekre visszatérünk.
(Knb.)
Népújság (Marosvásárhely)

Aki a hangját hangszerként használja
– interjú Kanalas Éva énekművésszel – 
A futásfalvi búcsún, a szentmise alatt érdekes hang ütötte meg a fülemet, első gondolatom az volt, hogy valamelyik lujzikalagori csángó asszony ad elő egy gyönyörű Máriás éneket. Mint kiderült, tévedtem, ugyanis a csodás hang tulajdonosa nem más volt, mint Kanalas Éva énekművész, az Ojanna Hangszínház alapítója, aki első ízben fordulta meg magát a fogadalmi búcsún. Kiderült, hogy egy rendkívül érdekes, sokat látott és tapasztalt, a magyarság ősgyökereit kutató emberrel hozott össze a sors, így aztán a későbbiekben egy interjút sikerült készíteni a Nemzeti Színház Isten Ostora című darabjában vendégművészként fellépő Évával, aki hamarosan ismét Háromszékre érkezik előadóként.
– Megkérném, hogy néhány szóban mutatkozzon be olvasóinknak.
– Békéscsabán, az Alföldön születtem 1970-ben, de jobban szeretem azt vallani, hogy a Kőrösök vidékének a szülötte vagyok, akit a puszták szabadsága nevelt énekessé. Az éneklés szeretete már gyermekkorom óta kísér, énekesnő szerettem volna lenni.
– Ki volt a mestere ezen a pályán?
– Első ízben azok az archív felvételek, amiket gyerekkoromban hallgattam, majd később azok az egyszerű falusi énekesek, akikkel moldvai, erdélyi, kalotaszegi, hétfalusi, gyimesi, mezőségi, majd később dél-szibériai gyűjtőútjaim során találkoztam.
– Hogyan került Futásfalvára?
– Évek óta, 1991-től kijárok a csángók közé, gyűjtőmunkát végzek a csángó-magyar falvakban. Ugyanakkor rendszeresen részt veszek a csíksomlyói búcsún, és közben a csángóktól hallottam, hogy Futásfalván van egy Sarlós Boldogasszony-szobor, és ezért jöttem el ide. Jól ismerem a lujzikalagori Csernyik Marika nénit – akitől rengeteg Mária-éneket tanultam – tőle hallottam először a futásfalvi búcsúról. Maric néninek egyébként 2014-ben volt egy súlyos agyvérzése. Itt most találkoztam vele, feltűnően jól mozgott, és mondta nekem, hogy eljött Futásfalvára Máriácskának hálát adni, mert megsegítette. Ő nagyon tud imádkozni! Így én is társultam a csángókhoz, akik egyébként Jáki Teodóz atya halála után mind kisebb számban vettek részt a búcsún, de idén már egy nagyobb csoport volt jelen.
– Miként került kapcsolatba az énekekkel, amelyekből mi is hallgattunk ízelítőt?
– Sok mindent köszönhetek a csángóknak. Kezdetben gyűjtés közben népdalokat tanultam tőlük, később imádságokat és gyógyításokat, mindenféle varázsigéket. 1996-ban kiutaztam Dél-Szibériába az Altáj és Tuva köztársaságokba és ott találkoztam a természetnek a hitével. Ott nincsenek templomok, a természet adta anyagokból jelölnek szent helyeket, például köveket hordanak számukra fontos helyekre, így patakok és források eredetéhez, hágók tetejére állítanak Ovákat, szent áldozó helyeket. Párhuzamosan a csángók földjével a Szaján-Altáj vidékén is gyűjtöttem. Ott már nyolcadszor jártam, hogy megismerjem – magyar szóhasználattal élve – a táltosok tevékenységét, ami nagyon sok esetben hasonlatos a moldvai csángókéval.
– Mennyire van feltárva ez a varázslatos világ?
– Most készítek egy dokumentumfilmet, aminek alapja egy ötven órás filmanyag, amit 2011–2013 között rögzítettem. Főként a tuva családok körében dokumentáltam olyan fajta szertartásokat, amikre a sámánt (baskit az ők nyelvükön) kérik fel. Itt megjegyezném, hogy a sámánokkal kapcsolatosan rengeteg tévhit kering, alaptalanul. Ez azért fontos, mert ezek az archaikus szertartások rengeteg ponton találkoznak azokkal, amit a moldvai csángók körében tapasztaltam. Közvetlen hasonulásig úgy jósol a tuva kám a 41 szem patakkővel, ahogy a moldvai csángó asszony babozik vagy fuszulyozik a 41 szem kukoricaszemmel. De olyan helyzetet is vettem fel Dél-Szibériában, hogy a sámán csángó vízvetéshez hasonló módszerrel kereste meg azt a tárgyat, ami egy illető álmatlanságát okozta.
– Évek óta zajlik egy „háború” a magyarság eredetével kapcsolatosan. A Magyar Tudományos Akadémia a finnugor elmélet mellett kardoskodik, egy új vonal a szkítákhoz eredeztet, megint mások szerint a türk népek családjába helyezne. Önnek mi a véleménye?
– Vissza kell kanyarodjak 1996-hoz, ami után nagyon sok meghívásnak tettem eleget az Oroszországi Föderáció területén élő finnugor és türk népek körében. Amikor ez utóbbiak hallottak énekelni, akkor ők érezték sajátjuknak a magyar népdalokat, vagy a hagyományokra épített ún. rekonstruált táltoshagyományt, de így éreztek a finnugor népek is. Én mint énekes közelítem meg ezt a dolgot, és nem zárom ki egyiknek sem a lehetőségét, főként nem akkor, amikor hanti kislányoknak a magyar nyelvnek a meghallása ismerős volt, és velem együtt számoltak hantiul miközben énekeltem. Egy aranyalma, két aranyalma… magyar gyerekmondókát énekeltem, felismerték, hogy számolok. Egy evenki kutató, aki velünk volt az Irtis melletti faluban, rám szólt, hogy még énekeljek, hogy a gyerekek emlékezzenek felnőttkorukban is, hogy mit hoztam én el az ő földjükre. Ezért én nem szeretnék ebben a kérdésben állást foglalni, az én feladatom más. Hiszen azoknak a gyerekeknek az anyanyelvük életben maradásáért a finnugor elmélet talán az utolsó esély.
– Futásfalván Mária-éneket adott elő, most egy sámándob van a kezében. Mennyire egyeztethető össze ez a két dolog?
– Futásfalvára is vittem a dobot, de ott nem vettem elő, bár szívem szerint megtettem volna. Nézze, ha egy húros gitárral lehet a Máriát tisztelni, akkor más hangszerrel is lehet, nincs közük a hit kérdéséhez. Azt el tudom képzelni, hogy ha a püspök úr előtt dobkísérettel adom elő a dalt, akkor lehet meglepődött volna. Ez egy teljes tévhit szerintem, amin túl kellene lépni. Ez a dob egy hortobágyi, csikóbőrrel bevont hangszer, így nem hiszem, hogy bárkinek is bajt okozna. Én ezzel tisztelem Máriát, de olykor Szélanyóhoz is szólok vele! 
Kanalas Éva Fábry Géza kobozkísérete mellett több alkalommal szerepelt a Magyarországi Táncháztalálkozó lemezeken. Az ének-koboz párosítás új színt hozott a táncházak zenei életébe. Újdonságát az jelentette, hogy egy egészen hiteles, ugyanakkor modern hangvételű, addig nem hallott népdalanyaggal tűntek fel a magyar táncház zenei életében. A Ha folyóvíz volnék… (1991) és Addig megyek a víz mellett… (1994) c. Moldvai Csángó Népdalok kazettájuk énekei közül a Túl a vízen egy kosár, Zöld az erdő, zöld a petrezselyem…, Recés a szőlő levele… több magyarországi ismert zenekar slágerdalaivá is vált. E két kazetta válogatott dalaiból a holland PAN Records CD-t jelentetett meg Túl a vízen… (Across the water) címmel, amelyet a világ számos országában terjesztenek. Fábri Géza zentai kobozművésszel 1990-től 1995-ig dolgoztak együtt a moldvai csángó énekek kobozkísérettel való megszólaltatásán, rekonstruálásán.
Számos hazai és nemzetközi fesztiválon mutathatta be a magyar népzene legtöbb keleti párhuzamot hordozó népdalkincsét. Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Romániában, Jugoszláviában, Szíriában, Jordániában énekelte e válogatott dalokat. Énekesi pályafutására döntő hatást gyakorolt, hogy eljuthatott olyan távoli vidékekre, az Oroszországi Föderáció belső-ázsiai köztársaságaiba, ahonnan feltételezhetően a magyarok valaha elindulhattak Európa felé. Az Altáj hegységben, Tuvában, Hakasz Földön, később Baskíriában gyűjtötte az ott élő népek dalait és énekelte köztük a rokon magyar népdalokat. Tanulmányozta a díszítésmódokat, azok ének-technikai megvalósítását, legfőképpen azt az élő alkotási folyamatot, amely az énekesben a pillanat szülte megnyilvánuláskor spontán dallamok és szövegek megszületéséhez vezet. Az improvizáció világa és az Altáj és Szaján hegység minden zugában ott rejtőzködő ősi világkép arra késztette, hogy kísérletezni kezdjen hangjával. Különféle légzéstechnikákat használt, amit pl. a kanadai eszkimók és a szibériai sámánok is használnak rituális éneklés közben.
1999-ben megalapította az Ojanna Hangszínhazat. E rituális közeg, amelyben az emberi hang, mint hangszer jelenik meg, ahol az ének a pillanatban születik, az artikulálatlan beszédtől a táltosi éneklésen keresztül a magyar népdalokig, miközben mindennapjainkban is új élő rítust teremtenek.
Énekelt a III. Színházi Világolimpián Moszkvában, a Szkíta összevont tekintete programban, Anatolij Vasziljev drámai művészetek iskolájában, ahol a világhírű rendező felkérésére több nagysikerű előadást tartott.
Bartos Lóránt Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VI.)
Vasárnap a sétatéren járt a tiltakozó művésztanár. A hétfő további érdekes találkozásokat tartogatott.
December 18., vasárnap. Ilyen-olyan egyházi kifogásoknak engedve, végül is nem a hidelvei református templom, illetve a főtéri római katolikus templom előtti térségben folytattam tiltakozásomat, hanem a Farkas utcai református templomi istentisztelet után a Sétatér színház felőli bejárati részén állapodtam meg.
A Farkas utcai templomban tíz órakor kezdődött vasárnapi istentiszteleten szolgáló Kató Béla püspök prédikációjának vezérfonalát, a Lukács evangéliumából vett, simeoni hűséggel kapcsolatos történet képezte. „És ímé, vala Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő vala, aki várta az  Izrael vigasztalását, és a Szentlélek vala ő rajta. És kijelentetett néki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát.” Útban a Sétatér felé a prédikáció üzenetén töprengtem, miszerint a mai ember nem tud türelmesen várakozni, nemhogy valamely világmegváltó történésre, de egyszerű, hétköznapi jelentőségű dolgokra sem.
A nem zsidó származású, foglalkozását tekintve köztudottan orvos Lukács evangélistáról ugyanakkor már kevesebben tudják, hogy festő is volt. Ezért is tartják a mai napig a festőművészek védőszentjének. Mindezeken tűnődve akasztom a parki bejárathoz érkezve a nyakamba azon transzparenst, amely éppen a művészet és a művészeti nevelés jövője iránti aggodalmam mementójaként, egy tizenhatos lélekszámú, és két hónappal a tanév kezdés után kegyetlen embertelenséggel megszüntetett képzőművészeti ötödik osztály ügyét kívánja közismertté tenni, illetve védelmébe venni.
Az iskolai és más feladatokat elvégezve, és ugyanakkor kitartóan helytállni immár három hete a mínusz alatti hidegekben, bizony emberpróbáló kihívás. Ezért is talált szíven talán a szokottnál erősebben a szóban forgó ige üzenete. Vajon egy kicsit én magam is Simeon lennék, amikor heteken, hónapokon, sőt éveken keresztül kitartóan (küzdve) várakoztam, hogy egyszer majd révbe jut a képzőművészeti tagozat sorsa? Vagy ezen hasonlítgató gondolat már önmagában véve is istenkáromlás lenne?
Lehet egyáltalán manapság nemhogy hősnek lenni, de bár legalább (valamelyest) embernek megmaradni?
Önvallató, lelkiismeret-furdalástól sem mentes kérdés, amelyre szinte lehetetlen választ találni. Legfennebb csak biztathatja az emberfia önmagát, hogy talán az igazság oldalán áll, ha tizenhat lélekben kárvallott, eredeti szándékától erőszakkal eltérített gyermek ügyéért szót emel. És cselekszi mindezt legjobb tudása és keresztyéni hitvallása szerint, miszerint „amit a legkisebbel teszitek, azt velem teszitek!”
A vasárnapi tapadós hidegben alig látni a máskor oly forgalmas parkban embert, egy-egy sétálón vagy edzésszerűen szaladón kívül. Kezdetben csak néhány gerle jő-megy körülöttem, egy kis táplálék után csipegetve. Beszélni volna kedvem egy hétköznapi Szent Ferencként hozzájuk, hogy megosszam velük, mi végre álldogálok köztük én, aki éveken keresztül itt laktam családommal a sétatér közvetlen közelében, és ahol felnőttek a gyermekeim. A két fiam, akik közül a nagyobbik, Előd maga is a képzőművészeti tagozaton végzett, mostanság pedig a filmrendezői szakon mesterizik.
Eltűnődve aztán a képzőművészeti tagozatos tanári múltamon, előtolakszanak a különböző évfolyamú rajzosztályos tanítványaim, akik közül immár többen képzőművészek, formatervezők, művészettörténészek, filmrendezők, műépítészek vagy éppen valamelyik képzőművészeti egyetem egyik-másik szakán végzik tanulmányaikat. Sokan közülük, ha találkozunk, rám köszönve megállítanak egy kézfogás erejéig, bárhogyan is sietnek. Nekik sem könnyű az életük, de tudomásom szerint kivétel nélkül itthon, a szülőföldjükön keresik boldogulásukat. Többjüknek már az Apáczai Galériában is volt egyéni vagy csoportos tárlata.
Persze, hogy belém ivódtak ezek az arcok, hiszen nem volt tanév, hogy négy-öt napra, olykor akár egy hétre ne vigyem a tanítványaimat alkotótáborozásra, jórészt pályázati úton szerzett anyagi források révén: Györgyfalvára, Mákóba, Sztánára, Válaszútra, a háromszéki Csernátonba vagy éppen legutóbb a csángóföldi Lujzikalagorba. Nem is beszélve az ugyancsak évenkénti autóbuszos körutakról! Hadd lássák, tapasztalják meg életközelből is azon régiók hétköznapjainak életvitelét, szellemi arculatát, amelyeket az adott tanév során a képzőművészeti órákon tanulmányoztunk! Hadd ismerkedjenek Erdély különböző régióinak ránk hagyott néprajzi, kulturális, történelmi örökségével! Hadd ismerjék meg a szülőföld egy-egy szeletkéjét, melynek ők is örökösei, még ha vannak is olyanok, akik mindezt elvitatják!
De beszélhetnék a különböző díjkiosztó ünnepségekre tett külföldi és belföldi, olykor két-három napos kiruccanásainkról is, amikor nemcsak egyéni, de kiemelt csoportos díjakban részesültünk. (Nemegyszer akár  magam is, mint felkészítő tanár...).
Mit tudnak mindezekről azon oktatásügyi tótumfaktumaink, akik az elmúlt tizenhat év alatt semmilyen, a képzőművészeti tagozat által szervezett rendezvényen (tárlatok, szimpóziumok, konferenciák, iskolák közötti rajzversenyek, albumbemutatók stb.) nem méltattak arra, hogy megtiszteljenek bennünket jelenlétükkel, ezáltal is bátorítva ezen sok-sok erőfeszítéssel létrehozott és fenntartott képzőművészeti tagozatot? Sőt, inkább ellenkezőleg! Minden lehetőséget megragadtak, hogy felszámolják ezen, az Apázai-líceum számára annyi elismerést hozó, a vizuális képességek kiművelésével foglalkozó, hiánypótló oktatási vonalat. (Finnországban pl. tavaly, ezen ország hivatásos képzőművészeinek ex libris szövetsége rendezett a tagozat növendékei által készített könyvjelekből kiállítást Helsinkiben, melynek bemutatására a szövetség szaklapja külön teret szentelt, kiegészítve egy kiváló minőségben kivitelezett, többoldalas katalógussal.)
Mindezeken tűnődve, a sétatéri gerlék társaságában, hirtelen (szinte a semmiből), mint egy mai hittérítő próféta állít elém Crăciun Ioan, aki valamelyest Dosztojevszkij hőseinek egzaltált alakjait idézi fel bennem. Megszállott szombatistaként sehogyan sincs megbékélve ezzel a mai, csak a pénz után rohanó, lelkileg, szellemileg meghasonlott világgal. Meg se kell szólalnom, mert azt is elmondja, amit netán én szeretnék közölni. A legvégén pedig azzal összegzi az amúgy gondolatgazdag, szinte prédikációnak is beillő beszédét, hogy magának a Sátánnak a műve, ahogyan elbántak ilyen rút istentelenséggel a transzparens szövegében  feltüntetett gyermekekkel.
Közben Csernátonból felhív telefonon az unokatestvérem, Dénes, aki az ősz eleji tárlatnyitóval egybekötött otthonlétem óta tud az elhíresült szóban forgó osztálymegszüntetési esetről, annak előzményeiről is. Aggódik értem, nehogy bajom történjen. Amint mondja, szorítanak értem a falusfeleim is. Néhányuknak a tavaly nyáron történt ott táborozásunk idején alkalma nyílt megismerkedni nemcsak a képzőművészeti tagozat jórészével, hanem a helytörténeti múzeumban kiállított Mesés Székelyföld téma köré csoportosuló linóleummetszeteikkel is. Mostanság viszont sajnos, a nyáron még a béke szigetének tűnő Csernátont is felkavarta a polgármesternek, Bölöni Dávidnak az állásából való felfüggesztése...
A délutáni órákban kezd élénkülni a sétatér. Egyre inkább feltünedeznek a sétáló vagy éppen sietős emberek. Ismerősöm bicajozik felém, Vizi Sándor egyetemi kosárlabda-tanár, a hátsó ülésen bukósisakkal a fején kisfia, aki a lánytestvére társaságában maga is résztvett a tegnapi: Adventi várakozás / Jézus élete című rajzversenyen. Néhány perc erejéig megbeszéljük Sándorral az Apáczai-líceumban kialakult áldatlan helyzetet. Jól értesült a történtekről, hiszen a felesége, Kata, maga is elszenvedője az ügynek, annál is inkább, mivel az V.B oszijaként alkalma volt megsiratni ezen, immár kialakult és erőszakkal felbomlasztott, szeretetre vágyó és szeretetre méltó gyermekközösséget.
Jól átfázva, hazafelé készülődve szedelőzködöm, miközben az eddig kitartó társaim, a gerlék is magamra hagytak... (Mint ahogyan az utóbbi időben többen is az ismerőseim, kollégáim közül, akik jóformán kerülik a velem való találkozást, már telefonon vagy email-en sem igen „zaklatnak”. Hogy miért van ez így, inkább csak sejteni lehet!)
Minden csalódottságom ellenére próbálom erősítgetni magam, hazafelé tartva így advent negyedik vasárnapján (a Gyermekre várakozón), hogy mégis jó volna hinni, miszerint az építő szándék a visszahúzó hatalmakon végül felülkerekedik. És talán mindebben megerősíthet minket, az ügyben érdekelt letudottakat a Simeonnal kapcsolatos, vasárnap délelőtti igehirdetésben megfogalmazódó türelmes várakozás példája.
December 19., hétfő. Többen is már rám kérdeztek, rám kérdeznek a képzőművészeti V.B osztály feloszlatását elítélő, és annak újraindítási lehetőségeit firtató szimpatizáns érdeklődők közül, hogy miért nem nyilvánulnak meg az ügyben érdekelt apáczais kollégák, hiszen számukra se lehet közömbös a kialakult áldatlan helyzet, s nem tanácsos (köztudottan!) a szemetet a szőnyeg alá seperni. Néhány nappal ezelőtt az iskola lépcsőjén felfelé menet nagyjából ugyanezt a kérdést szögezte nekem az egyik kolléganőm is, sajnálkozását fejezve ki, hogy magamra maradtam. De vajon miért nem önmagának tette és teszi fel ezen kérdést, hiszen akár személy szerint ő maga is kinyilváníthatná nemtetszését a tanfelügyelőségnek a nemzetiségi oktatásunkat sújtó hatalmi túlkapását illetően!
Persze, magam is el-eltöprengek ezen előállt, megmagyarázhatatlanul furcsa helyzeten, de az igazság az, hogy amikor belevágtam az egyszemélyes japánsztrájkba, melyet november 28.óta sztrájkőrség formájában is immár három hete a belváros különböző pontjain folytatok, tisztában voltam, hogy akciómat magányosan kell véghezvinnem. Az persze más kérdés, hogy menetközben kisebb-rövidebb időszakra (reményeimet felül múlva!) többen is mellém állva szolidarizáltak vagy érdeklődésükkel kitüntetve, támogatásukról biztosítottak.
Tulajdonképpen már az, hogy végül is nem szigetelődtem el, illetve a különféle, előre nem látható esetleges provokációk vagy erőszakos fellépések miatt (tagadhatatlanul, ezen lehetőségek is benne voltak a pakliban!) nem kellett felfüggesztenem a város különböző pontjain folytatott tiltakozó akciómat, már ez is eredménynek számít. Az pedig, hogy a magyar nyelvű, de (valamelyest) a román sajtó is figyelemmel követte sztrájkőrségemet, lehetővé tette, hogy a két transzparensen románul és magyarul megfogalmazódó tiltakozó felirat magyarázatot kapjon olyanok számára is, akik kívülállóként másképpen nem ismerhették volna meg az ügy hátterét. Vagyis azon elsődleges elvárásom, hogy érzékenyítsem a közvéleményt az V.B képzőművészeti osztály megszüntetésébe torkolló embertelen tanfelügyelőségi eljárással kapcsolatosan tulajdonképpen eredménnyel járt.
Az persze más kérdés, hogy mindez mire lesz majd elegendő? Egyáltalán elérhető-e az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatára felvételt nyert, de két hónappal a tanévkezdés után bekövetkezett erőszakos osztályfelszámolás miatt az elért eredményeiktől megfosztott gyermekek „kártalanítása” a szóban forgó V.B osztály második félévtől való újraindítása révén? Továbbá: a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a következő tanévre szóló beiskolázási tervébe hajlandó-e beiktatni egy újabb V. osztályt, ezáltal biztosítva a tizenhat éve az Apáczai-líceumban jogfolytonosan létező képzőművészeti tagozat továbbműködésének a lehetőségét?
Tiltakozási akcióm kedvező visszhangjára többek között az is rávilágít, hogy a Szabadság napilap főszerkesztője, Újvári Ildikó is mellém állt a Mátyás-ház előtti téren folytatott tiltakozásom idején, felöltötte a fehér karszalagot és az egyik transzparenst, ily módon is kitartásra buzdítva, valamint arról biztosítva, hogy ezután is rendszeresen beszámol az általa irányított napilap az V.B osztály sorsával kapcsolatos fejleményekről, illetve ezen ügyet felkarolni hivatott sztrájkőrségemről. Amint mondja, mindezek mellett azért is kijött hozzám, hogy ne csak külső, az üggyel szimpatizáló szemlélőként kövesse az eseményeket, hanem hogy életközeli tapasztalatot szerezzen, immár „belső ügyeletesként” is „az utca embereinek” viszonyulásáról.
A fennforgó gyermekellenes eset jogi hátterének kivizsgálásában való közbejárását ajánlja fel az időközben velem szolidarizáló Antal Debora József (kovásznai illetőségű földim) jogászhallgató, aki lépéseket kíván tenni a C.S.D. (Comisia de Supraveghere a Democrației), vagyis a demokratikus jogokat felügyelő tanács irányába. Ugyanis, amint közölte, közeli kapcsolatot tart fenn e szervezettel. Elmondása szerint nem kizárt, hogy akár eredménnyel is járhat ilyen irányú közbelépése.
A déli órákban, hószállingózás közepette felém közelít Gabor Vasile nyugdíjas, aki a hazai  társadalmi és politikai viszonyok elkeserítő helyzetéről folytat diskurzust. Elmondása szerint nem tartotta érdemesnek bármelyik pártra is leadni a szavazatát, mert egyik politikai pártban sem bízik. De azért kitartásra biztat, mert amint mondja, talán az alulról jövő civil kezdeményezések, mint amilyen (kicsiben) az enyém is, valamelyest jó irányba árnyalhatják a pillanatnyilag meglehetősen sötétnek tűnő képet.
Ilyen értelemben fejti ki gondolatait az aradi Buftea Gabriela román nyelv és irodalom szakos tanár, akinek a meglátása szerint a tanfelügyelőség a megelőző diktatórikus rendszerből átöröklődött, idejétmúlt bürokratikus intézmény, amelynek mihamarabbi felszámolása üdvös lépés lenne, másképpen egyre hatékonytalanabbá és formálisabbá válik a romániai oktatás.
A művészeti nevelés háttérbe szorítottságról fejti ki véleményét Vajnai Noémi konzervatóriumi csellószakos hallgató, aki a S. Toduță Zeneművészeti Főgimnázium tanáraként is érzékeli e negatív folyamatot. Elmondása szerint nagyon sajnálná, ha megszűnne az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata, amely köztudottan egyedüli a maga nemében egész Közép-Erdélyben. Biztat ugyanakkor, hogy minden tőlem telhetőt tegyek meg az ügy érdekében, hogy utólag ne vádolhasson senki...
Miközben tovahalad, a gondolatfonalat göngyölítgetem magamban, megállapítva, hogy tulajdonképpen kétségbeesésemben szántam el magam ezen tiltakozó akcióra, mivel képtelen lettem volna passzív szemlélője lenni a képzőművészeti tagozat kilátástalan helyzetbe való taszításának. Számomra ugyanis e képesség-kibontakoztató oktatási vonal egyben a művészettel, illetve a művészeti neveléssel való „eljegyzettségem” egyik fokmérője is...
Ha meggondolom ugyanis, félennyi erővel is elláthattam volna a tanári munkámat lényegében ugyanennyi, szinte nevetséges fizetésért. Tehát semmiképpen nem a magam számára összeügyeskedett, akármilyen tagozat életben tartásáért harcoltam és harcolok teljes erőmből immár tizenhat éve, ahogyan egyesek (rosszakaróim, irigyeim?) netán vélnék, hanem azon esélyért, hogy nemzetközösségünk tehetséges gyermekei anyanyelvükön tanulva bontakoztathassák ki képzőművészeti tehetségüket. Vagyis ne kerüljenek ilyen téren se hátrányba! Következésképp, hogy elemükben érezhessék magukat gyermekeink köznevelésünk ezen területén, ezzel is elősegítve közösségi otthonteremtési igyekvésünket. Mert mi más lehetne időszerűbb hívó szó, mint hogy teremtsünk végre otthont a hazában! (Hiszen köztudottan erre intettek és cselekvő módon erre buzdítottak nagy elődeink is a maguk idején: Kós Károly, Márton Áron…)
Ezért is jó volna, ha nagyobb fokú empátiával fordulnánk közös ügyeink felé, mert amint Jablonovszki Ildikó megállapítja beszélgetésünk során: gyáva népnek nincs és nem is lesz hazája! Hozzátéve: mennyire elkeserítő volt megtapasztalnia a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziummal kapcsolatos tüntetésen a résztvevők kiábrándítóan alacsony számát!
Most, amikor írom a mai történésekkel kapcsolatos feljegyzésemet, rezignáltan tűnődöm azon közömbösségen, hogy a sajtón kívül egyetlen szakmai vagy kulturális civilszervezet sem érdeklődött az ügy iránt, illetve nem tartotta érdemesnek védelmébe venni mindazon tizenhat gyermeket, akikkel ennyire embertelen és pedagógia-ellenes módon bántak el oktatásrendszerünk mai képviselői! Persze, lehet továbbra is hallgatni, de ha jól belegondolunk, amely társadalomban ennyire semmibe veszik a gyermekek hajlam szerinti önkiteljesedéshez való jogát az ügyben érdekelt tanügyi szervek, bizony nem túlzás attól tartani, hogy más ehhez hasonló (és olyanabb!) szörnyűségek is megtörténhetnek! És feltehetően ezen felismerés mentén eshetett meg, hogy a kolozsvári magyarság mellett a románság is annyi beleérzéssel viszonyult és viszonyul tiltakozásom figyelemfelhívó üzenetéhez. Szabadság (Kolozsvár)

Meghalt Solomon Adrián, a csángószövetség volt elnöke
Életének 48. évében január 29-én, vasárnap tragikus hirtelenséggel Budapesten elhunyt Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) volt elnöke – közölte honlapján a szövetség.
Solomon Adrián 1969. március 4-én született Bákóban, egy lujzikalagori család negyedik gyermekeként. Iskolai tanulmányait szülőfalujában, majd Bákóban végezte román nyelven, három évig esztergályosként dolgozott, majd Budapesten diplomázott a külkereskedelmi főiskolán.2005-ben külföldi munkavállalás után tért haza családjával Csángóföldre, ahol az MCSMSZ-ben kezdett tevékenykedni. Integráló személyiségével hamar magára vonta a figyelmet, így 2007. április 21-én az MCSMSZ elnökévé választották. Amint egyik munkatársa, Hegyeli Attila az MTI-nek felidézte, a csángómagyarok szövetsége az ő vezetése alatt vált civil szervezetből intézménnyé. Ekkor teljesedett ki a fakultatív, majd iskolai magyarnyelv-oktatás a csángó falvakban, több településen ekkor építettek közösségi házakat.
Solomon Adrián és az MCSMSZ teljes vezetése lemondott tisztségéről 2012-ben, amikor világossá vált számukra, hogy a Bethlen Gábor Alap immár nem a csángószövetségen, hanem egy tervezett új alapítványon keresztül kívánja finanszírozni a Moldvai Magyar Oktatási Programot. A lemondását követő választás eredményét azonban a bíróság érvénytelenítette, így Solomon Adrián viselte formálisan 2014. augusztusáig az MCSMSZ elnöki tisztségét.MTI
Erdély.ma

Elhalkul a magyar ima a Csángóföldön
Bár érezhető egyfajta nyitás, továbbra is ritkán, elszigetelten csendül fel a magyar ima, mise a moldvai csángó falvak egyházi eseményein. Intézményes párbeszéd hiányában a hívek nyomásgyakorlásán múlik a siker. „A legrosszabb azonban az, hogy eljutunk hamarosan oda, hogy nem kell a mise semmilyen nyelven, sem magyarul, sem románul” – jegyezte meg lapunknak Nyisztor Tinka, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének vallási felelőse.
Bár érezhető egyfajta nyitás, továbbra is ritka, elszigetelten fellelhető a magyar ima, mise a moldvai csángó falvak egyházi eseményein. Intézményes párbeszéd hiányában a hívek nyomásgyakorlásán múlik a siker.
Elsősorban temetéseken fordul elő, hogy magyar ima, beszéd, siratóének is elhangzik a moldvai csángó településeken tartott egyházi szertartásokon. Ilyenkor ugyanis a jászvásári római katolikus püspökséghez tartozó, román nyelven prédikáló papok többnyire eleget tesznek a gyászoló család kérésének, valamint az elhunyt utolsó óhajának.
Legutóbb Solomon Adriánnak, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége volt elnökének temetésén hangzott el magyar nyelvű köszöntő- és búcsúbeszéd, imádság és ének az amúgy román nyelvű szentmisén – számolt be a Krónikának Pogár László, a csángószövetség jelenlegi vezetője. Elmondta, a múlt szombaton Lujzikalagorban tartott gyászszertartáson a helyi plébános a szintén moldvai születésű Salamon József gyimesbükki római katolikus lelkész és a család kérésének tett eleget. „Nagyon meg voltam lepődve. Összességében ez így nagyon jól volt, mondták is sokan, hogy nem volt még ilyen Lujzikalagorban” – mesélte Pogár László.
Hozzátette, a több száz csángó, székelyföldi és magyarországi barát, ismerős mellett a gyászszertartáson magyarországi lelkész is részt vett. A csángószövetség elnökét különösen azért lepte meg a helyi plébános által tett engedmény, mert pár nappal korábban személyesen kereste meg a család azon kérésével, hogy a búcsúztatást az egyház által épített, több száz személy befogadására alkalmas teremben, úgynevezett oratóriumban tarthassák, és bár korábban volt rá példa, hogy ezt megengedte, most elutasító választ adott. „Nem látom az okát, miért nem engedélyezték” – mondta Pogár László, diszkriminálónak ítélve az elutasítást. Így a búcsúszertartást végül a családi háznál tartották, és a nagy tömeg miatt a gyászolók egy része az utcán állt.
Helyben kell megoldani
A szintén Bákó megyei, de a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyéhez tartozó Gyimesbükk lelkésze szerint korábban is volt rá példa, hogy magyar beszéd, ima hangzott el a moldvai magyar falvakban a román nyelvű mise előtt és után. Ez főleg temetéseken fordul elő, mesélte Salamon József, aki az elmúlt szombaton maga tolmácsolta a család kérését lelkésztársának. „Nincs nagy lelkesedés ez irányba, de megengedik” – fogalmazott a lujzikalagori születésű katolikus lelkész. Elismerte, hogy az egyedi példák nyomán történhetne egy intézményes, valódi nyitás, de ahhoz magasabb szinten kellene tárgyalni.
„A lelkipásztorok nagy nyomásnak vannak kitéve a politikai háttér miatt. Ahogy máshol sem örvendenek a magyarkérdésnek, itt sem. Ez elsősorban politikai kérdés. Ezen lehetne változtatni, de ebbe nőttünk bele. Ha látják is a gondokat, nem kompromittálja senki magát, így maradunk a román változatnál” – mondta Salamon József, aki a több évszázadra visszatekintő asszimilációs politikában látja a legnagyobb akadályt, és úgy véli, kisebbségi kérdésről lévén szó, Bukarestben lehetne engedményeket elérni.
Kifejtette, egyházi szinten nem várható nemzetközi döntés, a Vatikán nem avatkozik be ilyen ügyekbe. „A helyi problémákat helyben kellene megoldani” – fogalmazott a plébános, aki szerint nagyobb nyitás kellene a társadalom részéről, és az egyházi nyomásgyakorlás sem ártana. Erre főleg azért lenne szükség, mert a hívek részéről megvan az igény a magyar nyelvű szertartásra, de házigazdaként erre a helyi plébánosnak kell engedélyt adnia, ahogy Lujzikalagorban is történt. „A család is kérte, én is mondtam a lelkésznek, és most először történt meg, hogy nem zárkózott el” – mesélte Salamon József, aki szerint a ceremónia végén magyar szertartás is volt, melybe a helyiek is bekapcsolódtak, és az asszonyok régi moldvai nyelvjárásban magyar énekeket énekeltek.
Van egyfajta nyitás
Nyisztor Tinka, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének vallási felelőse szerint a magyar nyelvű misékre nincs általános szabály a Csángóföldön, csupán elszigetelt, egyedi esetek vannak. „Nincs arra szabály, hogy hol lehet misézni magyarul, és hol nem. Egyelőre az embereken múlik, ki mennyire ügyes vagy erőszakos” – fejtette ki a Krónikának a magyar misék engedélyezéséért fél évszázada küzdő, Magyarországról szülőfalujába, Pusztinába hazaköltözött néprajzkutató. Elmondta, általában beválik az az eljárás, miszerint ha megbeszélik a helyi plébánossal, lehet imádkozni magyarul. Pusztinában például a hívek nyomására négy éve imádkoznak magyarul a templomban péntekenként az asszonyok. Igaz, ezekről az alkalmakról az egyébként magyarul tudó helyi plébános távol marad.
Nyisztor Tinka emlékeztetett: Pusztinában valóságos társadalmi nyomást gyakoroltak a lelkészre, ezért néha misét is hallgatnak magyarul. „Pusztinában van rá példa, hogy a magyar oktatási programban részt vevő fiatalok kérnek magyar esketést, ami úgy zajlik, hogy a fiatalok leírják a szöveget előre, a pap pedig hallgat, és ők mondják” – vázolta a helyzetet. Egyes településeken ez elképzelhetetlen lenne, Külsőrekecsinben arra is volt példa, hogy nem engedték bérmálni azokat a gyerekeket, akik magyar órára járnak. De a magyar gyászszertartást sem engedélyezik mindenhol: elmondása szerint Szerbeken hiába kérték, hogy egy öregasszony utolsó kívánságaként magyarul is misézhessenek a temetésen.
„Elég erélyesen fel kell lépni. Néha azon is múlik, ki milyen hangnemben beszél a pappal” – utalt a különböző moldvai települések sajátos helyzetére a néprajzkutató. Elmondta, lehet nyomást gyakorolni az egyházra, de napirenden kell tartani a témát. Pusztinában ennek sokéves múltja van, a diszkriminációellenes tanácsnál is feljelentették a jászvásári katolikus püspökséget, amely elmarasztalta azt, de a precedensértékű döntés nem segített az ügynek.
A Vatikánba is elment
Nyisztor Tinka az elmúlt huszonöt évben számos módon próbálta kiharcolni a magyar misék engedélyezését. „Nyolc évig hetente tartottam a kapcsolatot a bukaresti nunciatúrával, és a nuncius segített” – mesélte. 2006-ban a Vatikánban is járt a magyar misék engedélyezése ügyében. „Ott úgy tettek, mintha nem is értenék, miért nem hallgathatunk misét magyarul. Azzal az ígérettel jöttünk haza, hogy olyan papokat küldenek misézni Pusztinába, akik tudnak magyarul. Azóta is ugyanaz a plébánosunk, és azóta sem miséznek magyarul” – számolt be Nyisztor Tinka.
A magyarországi római katolikus egyház segítségét is kérte, ahol elmondása szerint azt a választ kapta: gesztusokról van szó. „Budapesten már hat esztendeje miséznek románul a csángóknak – és itt senki nem kérte. Ez egy gesztus. Moldvában 25 esztendeje kérjük, a Vatikánt is megjártuk, de nekünk semmilyen gesztust nem tesz senki” – fogalmazott a csángószövetség vallási felelőse, aki szerint már az is pozitívum, hogy 2009 óta egyáltalán van párbeszéd Budapest és Jászvásár között. Azt is fontolgatta, hogy a hágai Emberi Jogok Európai Bíróságához folyamodik, de ahhoz intézményes segítségre lenne szükség, holott, mint fogalmazott, jelenleg a magyar misék terén inkább „kamikaze-akciókról” beszélhetünk.
Körvonalazódó megoldás?
„A jászvásári román nyelvű teológiát a 18. század végén hozták létre, azóta csak román papokat képeznek. Ezzel jó száz esztendőre megpecsételték a sorsunkat, és most már majdnem célt értek, vannak falvak, ahol senki nem tud magyarul. Így persze elérik, hogy nem is kell használni a magyar nyelvet. De ami a legrosszabb, eljutunk hamarosan oda, hogy nem kell a mise semmilyen nyelven, se magyarul, se románul” – utalt a szekularizációs folyamatokra a néprajzkutató, aki magyarul is tudó papok kihelyezésében látja a megoldást. „Ez nem pénzkérdés, kell egy pap, aki tud beszélni magyarul” – jelentette ki Nyisztor Tinka.
Rámutatott, Moldvában, illetve Magyarországon is sok moldvai lelkész van, aki misézik magyarul, szerinte rajtuk is múlik a csángóföldi magyar misék sorsa. „Azt lehet érezni, hogy van egyfajta nyitás, viszont jelenleg még nincs pap, aki tudna magyarul misét celebrálni, és aki tud, nem helyezik oda, ahol igény lenne rá” – vázolta a helyzetet. Mint mondta, jelenleg egyetlen pap van Moldvában, aki tud misézni magyarul: Măriuţ Félix Forrófalván, aki püspöki ígéret szerint akár Pusztinába is átmehetne magyar misét tartani.
Nyisztor Tinka úgy véli, az is előrelépésnek számít, hogy a korábbi magyarellenes egyetemi tanárok, papok már nem tanítanak a jászvásári papképzőben, ahol nemrég Márton Áron püspökről hangzott el előadás, és a diakónusszentelésen megengedték, hogy magyarul gyónjon, ami a korábbi állapotokhoz képest sikernek minősül. „Ez egy gyenge sikertörténet, ennek még nem tudok örvendeni. Már tudomásul vettem, hogy ez van. És azt is tudomásul vettem, hogy a Vatikán is tud a helyzetről, mindenki tisztában van vele, de nem tesznek érte semmit” – összegzett a csángószövetség vallási felelőse.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Továbbra sem tartanak magyar miséket a csángó falvak római katolikus templomaiban
MTI - Továbbra is elutasításba ütközik a moldvai csángók magyar misézésre vonatkozó kérése, de gyászszertartásokon, temetéseken esetenként magyar ének és ima is elhangzik - számolt be róla a Krónika pénteken.
A lap közlése szerint Solomon Adriánnak, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) volt elnökének múlt szombaton Lujzikalagorban tartott temetésén a román nyelvű szertartás mellett magyar nyelvű búcsúbeszéd és ima is elhangzott, amire a településen korábban nem volt példa. A helyi római katolikus plébános egy - a faluból származó, és Erdélyben magyar nyelven szolgáló - plébános és a család kérésére engedélyezte a magyar szövegeket is.
Nyisztor Tinka néprajzkutató, az MCSMSZ egyházi ügyekért felelős alelnöke a lapnak elmondta: enyhült a papok és a jászvásári püspökség ellenállása a magyar szertartásokkal szemben, és elsősorban gyászszertartásokon, az elhunyt családja kérésére esetenként engedélyezik már a magyar imádságot.
Elmondta: szülőfalujában, Pusztinában például a hívek nyomására négy éve engedélyezték, hogy péntekenként magyarul imádkozzanak a templomban az asszonyok. Igaz, ezekről az alkalmakról az egyébként magyarul tudó helyi plébános távol marad. Hozzátette azonban, hogy Külsőrekecsinben  arra is volt példa, hogy nem engedték bérmálni azokat a gyerekeket, akik magyar órákra járnak.
Nyisztor Tinka azt is az enyhülés jeleként említette, hogy a jászvásári római katolikus teológián - ahol hagyományosan román szellemben nevelik a moldvai papokat - nemrég Márton Áron püspökről hangzott el előadás. A néprajzkutató szerint az lenne a megoldás, hogy magyar misék bemutatására felkészült papok kerüljenek a moldvai plébániákra. Hozzátette, hogy a moldvai csángó településeken jelenleg egyetlen lelkész, a forrófalvi Mariut Félix tudna magyarul misézni. 
"Budapesten már hat esztendeje miséznek románul a csángóknak. (...) Ez egy gesztus. Moldvában 25 esztendeje kérjük (a magyar misét), a Vatikánt is megjártuk, de nekünk semmilyen gesztust nem tesz senki" - idézte Nyisztor Tinkát, a csángószövetség vallási felelősét a Krónika napilap.
A moldvai megyékben mintegy 250 ezer római katolikus vallású személyt regisztráltak a legutóbbi népszámláláson. Tánczos Vilmos néprajzkutató becslése szerint 60 ezerre tehető azoknak a száma, akik valamilyen szinten beszélik a magyar nyelvet. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 2001 májusában elfogadott 1521-es ajánlásában azt javasolta: a román állam biztosítsa a csángók számára az anyanyelv oktatásának a lehetőségét, a római katolikus egyház pedig tegye lehetővé, hogy a csángók anyanyelvükön hallgathassák a katolikus miséket, és templomi énekeiket anyanyelvükön énekelhessék.
maszol.ro

Szabad Föld (Budapest)
Meddig leszünk magyarok?
KOSSUTH-NAGYDÍJAT KAPOTT minap Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő. Példaértékű életútja során őseink hagyatékának, népi kultúránk legszebb kincseinek továbbörökítése mellett a szórványvidéken élő magyar gyermekek anyanyelvének és kultúrájának megőrzését is odaadóan szolgálta, valamint az erdélyi és az anyaországi táncházmozgalom elindításában is óriási szerepet vállalt.
– Győzi fogadni a gratulációkat?
– Sokan hívnak telefonon a határ mindkét oldaláról.
– Ez már a második Kossuth-díja…
– Igen, 2006-ban megkaptam a „rendeset”, most pedig a nagydíjat.
– A rendszerváltás után számos elismeréssel jutalmazták, hogy csak a Magyar Örökség-díjat, a Magyar Corvin-láncot és a Nemzet Művésze címet említsem.
– A néprajz iránti szeretet, a szenvedélyes gyűjtés a természetemből fakad. Soha nem tudtam nélküle meglenni. Eszembe sem jutott, hogy ezért bármiféle kitüntetést érdemelnék.
– Egyszer nemet is mondott. Miért utasította vissza 2005-ben a Csángó Kultúráért Díjat?
– Nyílt levélben fordultam Bozóki András akkori kulturális miniszterhez, hogy ne díjakat osztogassanak, hanem inkább támogassák a romániai szórványmagyar közösségek művelődési-oktatási rendszerét, amire azokban az időkben nemigen láttam megfelelő akaratot. Mivel késve, július végén hirdették meg a pályázatokat, a Kallós Alapítvány tizennégy esztendő után abban az évben nem tudott csángó gyerekeket táboroztatni. Ám hiába emeltem fel a szavam, semmi foganatja nem volt.
– Tavaly februárban a Hagyományok Háza átszervezése ellen tiltakozva Orbán Viktorhoz fordult. – Igen. Kértem, hogy gondolják át a dolgot.
– Tényleg pulikutyát kapott a miniszterelnöktől és feleségétől a 90. születésnapjára?
– Nem szeretek személyes dolgokról beszélni.
– Milyen a kapcsolata az anyaország folkloristáival?
– Sokan nincsenek már köztünk. Többekkel rendszeresen beszélek és találkozom. A Hagyományok Házával szinte napi kapcsolatban vagyok. Legutóbb Sebő Feri tartott előadást, Borbély Jolán etnográfus is járt nálunk. Sajnos az egészségi állapotom miatt én egyre kevesebbet tudok Magyarországra utazni.
– Sokan élő legendának, lélekmentőnek, korunk Bartókjának tartják önt. Mit szól ezekhez? – A papír mindent elbír.
– Még rekorder is: tizennégyezer népzenei alkotást gyűjtött, Bartóknál is többet, ezzel meghaladja a magyar néprajzkutatás eddigi összteljesítményét.
– És ehhez vegyük hozzá a néprajzi tárgyakat, melyekből a válaszúti múzeum tizenhat termében nyílik állandó kiállítás június 2-án. Többségük XIX. század végi, XX. század eleji mezőségi, kalotaszegi, moldvai magyar anyag. Felbecsülhetetlen értéket képviselnek. Eddig ládákban lapultak. Amikor Orbán Viktor Válaszúton járt, megígérte, hogy az alapítvány kap pénzt a múzeum bővítésére. Most ebből sikerült megduplázni a kiállítóteret.
– Úgy tudom, a csángó anyagot Pécsre vitte.
– A válaszúti múzeumot még a Ceauşescu-rendszerben kezdtem el szervezni a helyi lelkésszel, az üresen álló kántori lak épületét tartottuk megfelelőnek hozzá. Furcsa módon nem sokára kiszálltak a lakásomra a kolozsvári múzeumtól leltározni. Minden egyes néprajzi tárgyat nemzeti kincsnek tulajdonítottak, s erre hivatkozva közölték, hogy a gyűjtemény őket illeti. Nem adtam oda, azt mondtam nekik, inkább felgyújtom. Mivel a csángó anyagot előzőleg elrejtettem a padláson, Andrásfalvy Bertalan néprajztudós barátom javaslatára át tudtam menekíteni a pécsi múzeumba.
– Mára beteljesedett a küldetés, vagy lehetne még valahol néprajzi értékeket gyűjteni?
– Sok olyan hely van, ahol soha nem járt senki. Nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is. Az én generációm élő tagjai még tudnának mesélni. Amíg az 1970-es években öt kiadást megért Balladák könyvében 256, addig a 2014-es Balladás könyvben 550 tétel szerepel mintegy 250 adatközlő által. Talán húsz-huszonöten még élnek közülük.
– Mi történik, ha már ők sem lesznek?
– Könyvekben, hangfelvételeken élnek tovább.
– Érdeklik a mai fiatalokat az elődeik szokásai?
– Örömmel tapasztalom, hogy élénk az érdeklődés a népzene iránt, és egyre többen kapcsolódnak be a táncházmozgalomba is. Az egykor aktív szereplők hozzák a gyerekeiket, az unokáikat, akik továbbviszik a hagyományokat. Hogy mennyire nyitottak a fiatalok, azt a Fölszállott a páva sikersorozata bizonyítja. Határon túl is figyeltük az adásokat, magam is sok tehetséges énekest, táncost véltem felfedezni.
– Pályája során megannyi egyszerű ember tehetségét csodálhatta. Voltak emlékezetes találkozásai? – Életem legszebb pillanatait az adatközlők adták. Egyik legkedvesebb énekesem Moldvában, Klézsén élt, Miklós Gyurkáné Szájka Rózsa nem tudott írni-olvasni, még románul sem beszélt, életében csak egyszer mozdult ki a falujából. Viszont szívszorító balladákat és gyönyörű szerelmes dalokat énekelt magyarul, ami azokban az időkben nem kis bátorságra vallott. Repertoárját az Új guzsalyam mellett című könyvemben adtam közre. Kétszer találkoztam Kodály Zoltánnal. Kaptam tőle ajándékba egy magnót, amit vihettem magammal a gyűjtőútjaimra. Felhívta a figyelmemet arra, hogy táncfüzéreket és hangszeres zenét vegyek fel, melyeket addig felszerelés hiányában nem tudtam rögzíteni.
– Megvan még a magnó?
– Nincs. Egy házkutatás során szándékosan elrontották és elkobozták a szekusok.
– Sokat zaklatta a Securitate?
– Állandóan figyeltek. Egyik moldvai gyűjtésemen Lujzikalagorba utaztam, ahol a piacon szőtteseket árultak a csángó asszonyok. Amikor le akartam szállni a buszról, közölte a sofőr, hogy a hátsó ajtó nem nyílik. Elvitt a végállomásig, ahol már várt egy rendőr, és bekísért a Securitatére. Átkutatták a zsebeimet, felírták a nálam talált címeket, faggattak a kapcsolataimról. Végül megbüntették azokat, akiktől vásároltam.
– Börtönbe is került két évre...
– Megszenvedtem. Ne kérdezze, nem szeretek erről beszélni.
– Manapság nem kell gáncsoskodástól tartania a kutatás során?
Befejeztem a gyűjtést. Nem szívesen mozdulok ki itthonról. Válaszúton minden megtalál: például táborokat szervezünk gyerekeknek és felnőtteknek. A kézműves foglalkozások mellett népi játékokat, népdalokat és néptáncot is tanulnak a résztvevők. Alkotnak és szórakoznak egyszerre. – Régi álma vált valóra az oktatási központtal?
– A tízholdas családi birtokunkon álló épület a Bánffyak vadászháza volt, a szüleim 1933-ban vették meg. Az ingatlant 1950-ben elkobozták azzal a kreált indokkal, hogy apám többet vetett, mint ami a vetési tervben volt. Szabotázsért hat hónap elzárást is kapott. Egykori tulajdonunkat negyven évig bitorolták mások, az 1989-es változások után sem akarták visszaadni, mígnem 1992-ben sikerült visszaperelnem. Felajánlottam az erdélyi református egyházkerületnek. Csiha Kálmán püspök öregek otthonának szánta, de én ezt elutasítottam, mivel úgy gondoltam, a fiatalok nagyobb veszélyben vannak, mint az öregek.
– És az ön elképzelése győzött!
– Évekig nem történt semmi. Ez idő alatt három folyóvölgyben, húsz településen kerestünk fel magyar családokat, és kiderült, sehol sincs anyanyelvi oktatás. Ennek hatására indítottuk el 1999-ben a magyar óvodát és elemi iskolát bentlakásos rendszerben. Huszonöt év szünet után négy gyerekkel indultunk el! Ma már huszonkét eldugott faluból járnak ide. Később létrejött a kollégium, a mezőgazdasági szakiskola, a tangazdaság, a múzeum, a népművészeti központ, a zeneiskola. Intézményünket a magyar kormány nemzeti jelentőségűnek tartja, fenntartása javarészt pályázatokból történik.
– Sose gondolt arra, hogy Magyarországra költözzön?
– Meg sem fordult a fejemben. Erdélyben jobban meg tudom élni a magyarságomat. Magyarországon még mindig nem lehet kimondani, hogy magyar vagyok, mert azonnal nacionalistának bélyegeznek. Van egy társadalmi réteg, amelyik mindent megtesz azért, hogy ellehetetlenítse azokat, akik a magyarság ügyéért akarnak tenni.
– Addig leszünk magyarok, amíg magyarul táncolunk és magyarul énekelünk – mondta egyszer. – Ez nem vitás.
– A Kossuth-nagydíj átvételekor milyen népviseletben jelent meg?
– Nádasmenti cifrabujkában, melyet a kalotaszegi férfiak hordtak. A Türéből származó Bálint Tibor varrta, aki a Népművészet Mestere és a kolozsvári magyar színház szabója. Ezt viseltem az első Kossuth-díjam átvételekor is, direkt arra az alkalomra készült. Egyértelmű, hogy most sem vehettem fel mást.
– Március 26-án lesz 91 éves. Hogyan ünnepel?
– Szűk körben. Válaszúton, a rokonokkal.
– Milyen ajándéknak örülne?
– Ebben a korban már csak jó egészséget kívánhat magának az ember.
Borzák Tibor
szabadfold.hu

Amikor a Csángóföldön járt Szent Péter
Tizenhárom moldvai csángó településről érkeztek azok a kicsik és nagyok, akik mesét mondtak a Bákó megyei Lujzikalagor Disznyó-hegyén lévő öreg diófa alatt vasárnap. Ízes nyelvjárásukra, elmondott tréfás történeteikre, vagy ahogy a szervezők nevezték: kincsükre még Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés exelnöke is kíváncsi volt.
Hatodjára ültek össze a csángó magyarok kis és nagy mesemondói a Bákó melletti Lujzikalagorban szüleik, nagyszüleik vagy dédszüleik meséit bemutatni, továbbadni. Az Ádám család Disznyó-hegyi kertje, a közepén álló öreg diófa, a hatalmas katolikus templom tornyának árnyéka és nem utolsósorban a találkozó végéig kitartó szép idő mind-mind hozzájárult a vasárnapi rendezvény sikeréhez. Persze egyébre is szükség volt, mint például a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége néhány lelkes szervezőjének, az oktatók, valamint adatközlők ténykedésére.
„Magam vagyok, nincs kinek mondjam a mesét” Elvégre a csángó mesék nem a Grimm testvérek történeteiből ismert varázslatokról, tündérekről és sárkányokról szólnak, sokkal inkább az életből merítenek. Azokból a „mindennapokból”, melyekben például ott találjuk Szent Pétert meg Jézuskát, akik Lujzikalagorba érve betérnek a zsugori asszony portájára. De találkozunk a cigánnyal, aki „pököleálát” akart tanulni, aztán jól megkapta a magáét, néne Trézsivel, a pletykás asszonnyal, meg az aranyálmát őrző három fivérrel, akik közül csak a legkisebb, a „legpröpödjítebb” járt sikerrel. De hallottunk az ördögöt „megcsaló”, csóréra vetkőzött és négykézláb mászkáló vénasszony történetéről is, no meg arról, miként futott a róka a kecske „seggibe”.
Népviseletbe öltözött lábnyiki, magyarfalusi, pusztinai, külsőrekecsini, dumbravéni, máriafalvi, diószéni, trunki, klézsei, forrófalvi, csíkfalusi, frumószai és helyi elemisták és nagyobbacskák tolmácsolták a mókásabbnál mókásabb történeteket, de a főszervező Petres László helyi tanító időnként a Magyar Ház mögött álló diófa ágai alá invitálta az öregeket, a „keresztanyáit meg keresztapáit”, ahogyan Moldvában kedveskednek a szép korúaknak.
Gyurka Lucian bá például Magyarfaluból hozott el egyet az általa ismert sok-sok mese közül, Dobos Rózsa pedig Külsőrekecsinből utazott Kalagorba. Amikor azt kérdeztük, hány csángó mesét ismer, vállvonogatás meg egy „nem is tudom” volt a válasz. Aztán némi gondolkodás után valamelyest pontosított: „Három nap es kéne, amíg összeszámlálnám”.
A maga nyolcvan esztendejével rangidősnek számító néne Erzse, a klézsei Benke Erzsébet egy legyintéssel intézte el ugyanazt a kérdést: „tudok én többet es, de magam vagyok, nincs kinek mondjam”. A kisebbségi jogok harcosaként ismert orvos, Ádám Valérián Marosvásárhelyről tért haza, hogy néhai nagyszülei udvarában mesét olvasson fel abból a könyvből, melyet ő maga írt.
Építkezni hitből, nyelvből, gyermekből
Valójában a moldvai csángók egy kincsen ülnek – fogalmazott a mesemondó találkozó kiagyalója, Petres László. A helyi tanító bácsi, aki nyolc évvel ezelőtt a Babeş–Bolyai tanári állását hagyta ott a csángó gyerekekért, teljesen véletlenül pottyant a mesevilágba. „Valamikor a kezembe került Baka András diószéni mesemondó könyve. Nemcsak hogy egy délután alatt elolvastam, de rájöttem, hogy egy Benedek Elek-kaliberű mesemondóval van dolgunk, illetve egy olyan kinccsel, amin ülünk, s talán nem is tudunk róla” – idézte fel az újtusnádi születésű fiatalember. Petres akkor egyet gondolt, és Bakáról elnevezett mesemondó találkozót szervezett.
Ötlete más tetszését is elnyerte, így a faluban évente – jó magyar szokás szerint – két hasonló eseményt is rendeznek: egyet Kalagorban a csángószövetség, egyet, afféle vándorrendezvényt, a vele olykor rivalizáló pedagógusszövetség. „Tény, hogy építkezni kell, nyelvből, hitből, gyermekekből” – mondta Petres László. Amíg van mese és gyermek, aki anyanyelvén tolmácsolja, nincs gond, állapította meg az anyaországi vendégsereg egyik tagja, Pánczél Károly, a Magyar Országgyűlés nemzetiösszetartozás-bizottságának elnöke, aki Szili Katalin társaságában érkezett Csángóföldre.
Valahogy így gondolják a helyiek is. A falu szülöttje, Palkó Ágoston atya, aki jelenleg a marosjárai katolikus híveket szolgálja, úgy vélte: ha valaki ezelőtt huszonhét évvel azt mondja, hogy Csángóföldön, Lujzikalagorban lesz egy közösség, mely összeül, és magyar meséket mond, bolondnak tartották volna. „Hisz abban az időben a moldvai csángóktól elvették a nyelvüket, és csak titokban, susogva, suttogva mondhatták imáikat, énekeiket és meséiket” – mondta a pap.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

Magyar papok és tengerek
Kinek is van kedve még tengerek tulajdonjogát firtatni, mikor nincs termőföld egy kapa se! Csak belevág az élet sűrűjébe, mert hiszen dologidő, az van, de a munkát is meg kell ám keresni. Mégis eltöprengek azon, hogy hiszen a magyar ember akár tengerekben is gondolkodhat – ma is van tengere a Lujzikalagor nevű, moldvai csángómagyar katolikus falunak, csak jól bele kell gondolni.
Mert ugyebár 97 éve Isten legfelsőbb büntetéseként egy újabb keletű, Románia nevű országban kell ülnünk. Mint egykor a zsidók Egyiptomban. Vannak népek, akiknél a rabság is megszépül bizonyos idő és tengerszáradás után. A helyzet úgy adódott – másoktól, gyalázatban élőktől –, hogy „az első nagy verekedés” után (ez a csángóknál az első világháborút jelenti) földet kaptak az oláh (!) Hohenzollern királytól lenn, a Fekete-tenger partján. Konstanca tartomány az ma is, Mamaia híres fürdőhelyétől egy kőhajításnyira. Ötszáz magyar lélek, mindenki tud magyarul írni is, olvasni is, még igen! De mehetünk tovább is. Moldávia fővárosa, Chisinou (eredetileg Kisjenő) mellett a másik magyar falu a románok között Őrhely. Románra kénytelenítették, mint Udvarhelyet (Odorhei), lett belőle Orhei.
És senki nem mondhatja komolyan, hogy Ojtoz, a Fekete-tenger partján a legtávolabbi magyar település. Hiszen ott van Kazahsztánban, Mongóliában, Nepálban, Nyugat-Kínában sok Madzsar nevű magyar falu! Egy percig sem vagyok büszke reájuk, csak arra, hogy milliók tartják magukat magyaroknak a mai napig Törökországban is. Őrzik magukat és azt, ami az övék: a tisztességes magyarságukat. Aztán emitt mi, saját szülőföldünkön azért viaskodunk prefektuskkal, kormánymegbízottakkal és Marosvásárhely, Kolozsvár (!) aktivista polgármestereivel, hogy szabad-e magyarul beszélnünk. Ennek hallatán még Kínában, Ujguriában, Moldáviában is köpnek egyet-egyet félre.
De tengereink, azok vannak. – Óriási puszta föld volt itt, hát építettünk, templomot is. Papunk, az nem lehet, nem s nem. A román pap az csak bédolgozó.
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A hivatástudat hatványai
– Annyi mesét tudok, hogy három nap es kéne, amíg összeszámlálnám. – Tudok eleget, de nincs kinek mondjam – jegyezték meg azok a moldvai csángó idős asszonyok, akik a Bákó megyei Lujzikalagorban gyűltek össze nemrég egy mesemondó rendezvényen.
A külsőrekecsini és klézsei öregek tömör mondataiból sok mindenre lehet következtetni a csángók helyzetét, szellemi örökségének gazdagságát illetően. Az pedig felkiáltójelnek tekinthető és bizonyos, hogy keményen meg kell küzdeni a keleti végeken évszázadok alatt felhalmozódott különleges szellemi kincsek megőrzéséért.
Romániában régiónként és helyzetenként más-más módszerekkel és léptékben kell viaskodni az anyanyelv és a magyar identitás megmaradásáért a szórvány- és tömbmagyar vidékeken. Megszokottá és mindennapossá vált a helységnévtáblákért, magyar feliratokért, a hivatalokban való nyelvhasználatért, a veszélybe került iskolákért számos fronton folyó, sokszor szélmalomharcnak tűnő küzdelem.
Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni a végekről, a Kárpátok keleti oldalán élő moldvai magyarokról, akiknek élettere fokozottan szórványnak számít, így nehezebb és körülményesebb is magyarul tanítani az ottani gyerekeket, azok leszármazottait, akik évszázadokon keresztül megőrizték vallásukat, anyanyelvüket a román tengerben, akiknek szókincse a legrégebbi magyar dialektus szavait őrizte és őrzi.
Hatványozottan nagy kihívás egy pedagógus, különösen egy kezdő pedagógus számára, hogy Moldvába menjen tanítani; a régió különben sem tartozik Románia legfejlettebb vidékei közé. Óriási elhivatottság kell már ahhoz is, hogy manapság valaki az átlagos romániai pedagógusi pályán induljon el (és maradjon is meg) hittel, lelkesedéssel. Hát még hogy Moldvában segítse anyanyelvük megőrzésében azokat, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy ha már otthon magyarul szólnak egymáshoz, gyermekük az iskolában is intenzíven ismerkedjék a nyelvvel.
Ugyanakkor többszörösen nehéznek tűnik ez a küzdelem, hiszen ahogy a Moldvai Csángó Magyar Oktatási Program vezetői is elmondják, nem ritkán ütközik akadályba a magyar nyelv oktatása, a hatóságok fenntartásokkal kezelik, félreértik a szándékot. Az, aki a számos tekintetben előnytelen helyzetben nemcsak pedagógusként, de a békebeli idők tanítói szerepét magára öltve közösségszervezőként is munkálkodik, egészen biztosan nem az anyagi juttatásért teszi. Ezeknek a pedagógusoknak valószínűleg a pénznél többet jelent, hogy a jövőben legyen, akinek magyar mesét és misét lehessen mondani Moldvában.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

Pedagógusokat várnak Csángóföldre
Ahogy bővült az iskolai magyar oktatás a moldvai csángó falvakban, egyre több székelyföldi és helyi fiatal vállalt munkát a programban, a jelenlegi negyvenöt oktató kétharmadát ők képezik, az iskolán kívüli délutáni tanításra pedig még mindig van magyarországi jelentkező – tájékoztatott Márton Attila, a moldvai csángó magyar oktatási program irányítója. A kollégák összeszoktak, jó az együttműködés közöttük, de az élet úgy hozta, egyesek meggyökereztek a programban, mások néhány év után váltanak. A következő tanévre nyolc megüresedett állásra hirdetett pályázatot a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, jelentkezni július 21-ig lehet.
Idén végeznek az első tanítóképzős ösztöndíjasok, akikkel a pedagógusszövetség hat évre kötött szerződést: három évig támogatták a moldvai fiatalokat, hogy a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem székelyudvarhelyi kihelyezett tanítóképzőjében szerezzenek oklevelet, és legkevesebb három évig kell tanítaniuk a magyar oktatási programban. Ezzel azt szeretnék elérni, hogy a csángó fiatalok szerezzenek minél magasabb fokú képesítést magyar nyelven, és tudásukat otthon, saját közösségükben kamatoztassák. Az oktatási program vezetője lapunknak elmondta, míg a csíkszeredai középiskolai továbbtanulás kezdetben nagy érdeklődésnek örvendett, jó néhány évig hanyatlóban volt, jelenleg ismét felívelőben van, idén tizenheten felvételiznek a hargitai megyeközpont magyar osztályaiba. Őket előzőleg már otthon felmérték, hogy meggyőződjenek, nyelvi tudásuk elegendő-e ahhoz, hogy megbirkózzanak a nyelvi váltással, hisz a nyolc osztályt román tannyelvű iskolában végezték, a heti három magyar óra, a délutáni program és a táborok nyújtottak-e annyit, hogy megállják helyüket a magyar iskolában. A jelentkezők korábban meglátogatták a csíkszeredai kollégiumot és iskolát, otthon román nyelven képességvizsgáztak, majd letették a magyar nyelv ismeretét ellenőrző képességpróbát Csíkszeredában, és az iratkozáskor magyar osztályba kérték felvételüket, az eredményt a jövő heti számítógépes elosztáskor tudják meg. A bejutóknak szeptemberben egyhetes felzárkóztató tábort tartanak Csíkszeredában, ezzel készítik elő a diákokat a tanévkezdésre. Jelenleg huszonkilenc moldvai csángó faluban működik az RMPSZ magyar állami támogatással fenntartott magyar oktatási programja, amelyben közel kétezer diák vesz részt, ezek közül huszonhét faluban iskolai magyar órákat is tartanak közel ezerháromszáz tanulónak, Szitáson és Újfaluban csak délutáni tanítás van magyar nyelven. Ezenkívül a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége Máriafalván és Lujzikalagorban iskolán kívüli magyar nyelvű tevékenységeken foglalkozik a gyermekekkel. Az elmúlt tanévben a pedagógusszövetség az óvodás kor előtti kicsinyeket is bevonta a programba, Lészpeden, Pusztinán és Magyarfaluban tizenkét főnyi csoportokban tartottak napi kétórás játékos foglalkozásokat. Márton Attila elmondta, ezzel kívánják előkészíteni a magyar óvoda indítását, ha ez nem lehetséges, akkor az iskolához hasonlóan magyar nyelvű tevékenységeket tartanának naponta a román óvodába járó kisgyermekeknek. Az oktatási program vezetője szerint a szülők egyre fontosabbnak tartják, hogy gyermekeik tudjanak magyarul, érzik a kétnyelvűség előnyét, szívesen engedik el gyermekeiket táborokba is. Ezen a nyáron a huszonkilenc oktatási helyszínről hetvenegy táborba mennek a csángó gyermekek, ezek egy része magyarországi jutalomtábor, a többit a tanítók, tanárok szervezik pályázati összegekből.
(Az üres pedagógusi állások betöltésére kiírt pályázat részleteiről bővebben a www.rmpsz.ro honlapon lehet tájékozódni.)
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lassítanák a nyelvváltást: kiterjesztenék a csángó oktatást
A kisgyerekeket is bevonná moldvai oktatási programjába a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, hogy a lurkók még a szótárrobbanás előtt, első nyelvként sajátíthassák el a magyart. A csángóföldi pedagógusok szerint a program szélesebb alapokra helyezése lassíthatná a nyelvváltás folyamatát.
Óvodáskorú, sőt annál kisebb gyerekekre is kiterjesztené a Moldvai Csángó Magyar Oktatási Programot a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ). A kisebbek számára idén kísérleti jelleggel három Bákó megyei településen beindított iskolán kívüli foglalkozásokat a 2017/2018-as tanévtől újabb helységekre terjesztenék ki, így érve el, hogy a kicsik még a szótárrobbanás előtti időszakban (1,5-2 éves korban, amikor a gyerek szókincse nagyon hirtelen megnövekszik) találkozzanak, ismerkedjenek a magyar nyelvvel – mondta el a Krónika kérdésére Márton Attila programfelelős.
A magyar kormány támogatásával fenntartott csángóföldi oktatási program koordinátora elmondta, jelenleg 29 Bákó megyei közösségben zajlik a magyar nyelv oktatása, legtöbb helyen hivatalos, iskolai keretek között, csupán az oneşti-i útvonalon, Újfalu, Szőlőhegy, Szitás és Bahána településen korlátozódtak iskolán kívüli tevékenységekre.
Márton Attila kifejtette, a legtöbb településen már régóta jelen vannak oktatóik, élvezik a közösség bizalmát, így a jövőben az a céljuk, hogy elmozduljanak az óvodáskorú, vagy ennél is kisebb gyerekek irányába.
„Ez lenne igazából a jó alaphelyzet, akkor a gyerekek már egy egészséges kétnyelvű környezetben kezdenének el beszélni” – indokolta a döntést a programfelelős, elmondva, hogy a tervek szerint oktatóik napi két-három órát foglalkoznának a másfél évesnél idősebb, de még nem iskoláskorú gyerekekkel. „Az lenne az ideális, ha még a szótárrobbanás előtt naponta olyan környezetben tartózkodnának, ahol magyarul beszélnek velük: így a magyar nem lenne egy utólagos, felvett második nyelv számukra” – indokolta az új célkitűzést Márton Attila.
Elmondta, a kisebb gyerekek oktatási programba való bevonására már a júniusban befejeződött 2016/2017-es tanévben is kísérletet tettek, Magyarfaluban, Pusztinán és Lészpeden foglalkoztak kisgyerekekkel is oktatóik, és a következő tanévben újabb helységekben vezetnék be az újítást. „Reméljük, hogy jövőre több oktatási helyszín lesz, ahol az oktatónak lesz ideje és energiája, hogy a kisebb gyerekekre is figyeljen” – jelentette ki Márton Attila, aki szerint az apróságokkal iskolán kívüli tevékenységek keretében foglalkoznának a pedagógusok.
Folyamatos a nyelvváltás
A kezdeményezést, hogy minél fiatalabb korban kezdjék el a magyar nyelv oktatását a Csángóföldön, Petres László is hasznosnak tartja, aki nyolcadik éve tanítja magyarra a csángó gyerekeket Lujzikalagorban. Minél kisebb korban kezdenek el magyarórára járni a gyerekek, annál inkább kötődni fognak ehhez a későbbiekben, mondta a pedagógus, de az esetleges buktatókra is felhívta a figyelmet.
Kifejtette, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének (MCSMSZ) alkalmazottjaként maga is foglalkozik óvodáskorúakkal, négy-ötéves tanítványai maguktól, többnyire nagyobb testvéreikkel kezdtek el magyarórára járni. „Az elsők között voltam a programban, aki óvodáskorú gyerekeket is befogadott, de nincs lehetőség arra, hogy összeszedjem őket és csak velük foglalkozzak” – magyarázta.
A nyelvváltás folyamata – amikor a magyar helyett románul kezdenek beszélni, vagy párhuzamosan használják mindkét nyelvet a csángók – mindenik faluban megfigyelhető, egyes helyeken előrehaladott, máshol kevésbé előrehaladott formában. Nagy eltérések lehetnek a települések között, van, ahol jó a nyelvállapot, nemcsak az idősek ismerik és beszélik anyanyelvi szinten a magyart, hanem a 20-30 évesek is használják, mondta Petres Lészpedet, Pusztinát, Klézsét, Külsőrekecsint, Dumbravént, Magyarfalut, Lábnyikot említve példaként. „És vannak falvak, ahol a fiatal korosztály ért, de már nem nagyon beszél, és olyanok is, ahol annyira kevéssé tudnak már magyarul, hogy nem vállalják fel, még szüleik, rokonságuk előtt sem” – magyarázta Petres László.
Elveszőben az organikus csángó világ
Lujzikalagor például öntudatos, nagy hagyományokkal rendelkező település, ahol a 90-es évek elején történt a nyelvváltás, amikor az óvodába, iskolába járó gyerekek már második nyelvként hozták otthonról a magyart. „A jó nyelvállapotú falvak többségében most zajlik ez a folyamat, és ha az oktatási programnak lenne egy szélesebb alapja, ki tudna teljesedni egy napközi- és óvoda programban, az sokat segítene abban, hogy ha nem is áll meg, legalább lelassuljon” – magyarázta a csángóföldi pedagógus.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Identitásukkal fizetnek a csángók a békéért
A Bákótól alig néhány kilométerre fekvő Lujzikalagor Csángóföld mindmáig egyik „legtisztább” települése. A mára több ezres nagyközséggé duzzadt település mintegy 92 százaléka megőrizte ősi, római katolikus vallását. Bár az emberek magyarul beszélnek, a legtöbb helyi hivatalosan mégis románnak vallja magát.
Az Erdélyből vagy az anyaországból érkezőknek már a műútról való letérőtől meglepetést rejteget Lujzikalagor. Azok, akik egy lepusztult, elszigetelt, szegény falura számítanak, ahol népviseletbe öltözött öregek ülnek a poros út menti kunyhóik előtt, csalódniuk kell. Már a falunévtábla előtti szakaszon Lujzikalagor egy virágzó település képét nyújtja. Egymás mellett sorakoznak a szebbnél szebb emeletes házak. Bent a faluban minden harmadik házon látszik, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben épült. Az idegen kapkodja a fejét, miközben azon töpreng, miből tellett ennek „az archaikus népnek” ilyen palotákra. A sikertörténet mögött azonban komoly fizikai munka és sok lelki áldozat rejlik.
A szorgalmas mesteremberek hírében álló kalagoriak már a 90-es évek közepétől külföldön keresik kenyerüket; az elején csak Magyarországra merészkedtek át, aztán egyre távolabb. Legtöbbjük számára hosszú ideig Olaszország biztosította a gyarapodás lehetőségét, mára viszont a kedvelt célállomások odébb kerültek.
A mai fiatalok Nagy Britanniát vagy a skandináv államokat választják. A kívülállóknak nincs honnan tudniuk, hogy számos villa félig vagy teljesen üresen tátong. Jobb esetben a vendégmunkások hazatértek, de a külföldön felnőtt gyermekeik már nem. Rosszabb esetben a teljes család a végleges kitelepülés mellett döntött, és most árulni próbálja a házát.
Munkásokból lett vállalkozók
Gábor Florentin – aki kilenc esztendőt húzott le az olasz csizma szárában – a szerencsésebbek közé tartozik. Felnőtt gyermekei itthon szeretnének boldogulni, így feleségével, lányával és fiával egy fedél alatt lakik. Ma már semmi pénzért nem menne külföldre, meg is engedheti ezt magának, hiszen jó hírnévnek örvendő építkezési vállalkozó. Nem ő keresi a munkát, hanem a munka találja meg őt. Egyetlen gondja van: egyre nehezebben kerít szakembert. Akkora a hiány, hogy újabban a Pruton túli Moldáviából érkezőket kell foglalkoztatnia. Irigykednek is a környékbeli románok, hogy a lujzikalagoriaknak milyen jól megy soruk. „Mük megdolgoztunk a pénzért, nem loptuk azt!” – állítja büszkén az ötven esztendős vállalkozó. Mint meséli, a csángók rosszallói már azt is kitalálták, hogy a magyar kormány pénzeli őket. Legutóbb azt hallotta vissza, hogy „bezzeg ennek a csángó falunak még vendéglője is van”! Florentin büszke a falujára, sőt a vendéglőjére is, amely akkora, mint egy bálterem. Dicsekedhet vele, hiszen ő és a csapata építette. Mint meséli, a bákói románok is a katolikusokkal szeretnek dolgoztatni, mert sokkal megbízhatóbbnak tartják őket, mint saját szakembereiket.
Gábor Florentinnal ellentétben a Veres házaspár nemcsak a falu és a megye határán lépett túl, de gombatenyészetével a teljes moldvai piacot behálózta. A havi húsz tonna gomba előállításán és értékesítésén harminc alkalmazott dolgozik. Pétert és Lilit csak az bántja, hogy a hipermarket-láncok a különböző illetékeikkel teljesen lebőrözik a termelőket. A multinacionális cégek –amelyek üzleteikben csak a polcot biztosítják busás összeg fejében – kétszer annyit nyernek a terméken, mint ők, akik megkínlódnak a gomba előállításával és forgalmazásával. A rövid szavatosság okozta kockázatokról nem is beszélve. „Van, amikor nyáron tonnaszámra dobjuk el a gombát. De nem panaszkodunk, mert megver az Isten; a húsvét előtti nagyböjti időszak előre kárpótol” – mondja Veres Péter.
Megfékezni a megállíthatatlant
Míg az öregek egymás közt csángóul beszélnek, a fiatalabbak románul. Értenek magyarul, de ha nem muszáj, nem erőltetik meg magukat. Őseik nyelve nem csak a templom meg az iskola falai közül szorult ki, az otthonokból is kezd kikopni. Szélmalomharcán keresztül a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége megpróbál mindent megtenni a megállíthatatlan megállításáért. A nyelvi asszimiláció fékezéséért pedagógusai idestova tíz éve biztosítják a fakultatív magyarórákat.
Petres László 2010 szeptembere óta él és tanít Csángóföldön. A kincses várost és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem katedráját cserélte fel Lujzikalagorra és Ádámék ingyen a rendelkezésére bocsátott családi házára, amelynek egyik szobájába osztálytermet, a másikba pedig az otthonát rendezte be. Hét évvel ezelőtt doktorálni készült, ezért vállalta az egyesztendős kiruccanást. Aztán rájött, hogy az oktatásban nem érdemes egyéves ciklusban gondolkodni, így kitolta háromra. De miként lett a három esztendőből hét? „Moldva-betegség” – vágja rá. Ez idő alatt tájházat hozott létre, focibajnokságot szervezett, mesemondó-találkozókat rendezett, és sok-sok gyereket tanított – vagy legalábbis tanítgatott – anyanyelvén megszólalni. Mindezt kemény ellenszélben tette, ugyanis hol az iskolaigazgató, hol a polgármester, hol valamelyik pap igyekezett keresztbetenni. Kimondottan nagy meccseim nem voltak. De nekem nem is kell kampányolnom a szülőknél, hogy küldjék a gyermekeiket magyarórára. Jönnek azok maguktól; testvér testvért hoz, barát barátot. És így, szép lassan terjed a híre” – mondja a „tanító bácsi”, aki jelenleg is heti két-három alkalommal mintegy félszáz gyerekkel foglalkozik. Ez az iskolaköteles kalagoriak egynegyedét teszi ki, ami lehet sok is, kevés is – nézőpont kérdése. Ha figyelembe vesszük, hogy a faluban már 1844-ben működött magyar tannyelvű iskola, míg a románt rá negyvenkét évre alapították, nagyon kevés. Szintén kevés, ha a második világháború utáni helyzettel vonunk párhuzamot. A településen 1948 és 1955 között nemcsak óvoda és hétosztályos magyar nyelvű általános iskola működött, de bentlakás is létezett, ahová más csángótelepülésekről is érkeztek gyerekek. Sőt az 1954–1955-ös tanévben a román tagozaton is bevezették a magyar nyelv oktatását.
De abban az esetben is kevésnek számít a fakultatív órákra járó nebulók száma, ha azt nézzük, hogy Lujzikalagorban szinte mindenki római katolikus, és a lakosság csaknem 70 százaléka érti és beszéli anyanyelvét. Soknak tűnhet az ötven gyerek, ha a községvezetés, az állami iskola tanügyi káderei és a papság ellenséges hozzáállását vesszük figyelembe. „Nem tiltják, de hittanórán meg-megkérdezik a gyerekektől, hogy tulajdonképpen miért is járnak magyar órára. A papok azt próbálják az itteniekbe sulykolni, hogy az érvényesüléshez a csángóknak jó románoknak kell lenniük” – mondja Petres.
Ilyen körülmények között szinte esélytelen „bevinni” a magyar órákat az iskolába. Valamikor a jelenlegi tanító elődje, Szász Csilla idejében volt rá kísérlet, hogy a szülők aláírást gyűjtöttek. Azonban a polgármester és az igazgató egyenként hívatta be a kérvényezőket, és „kérte fel” őket szignójuk visszavonására.
Gondok az öntudattal
Petres László, a csángók életébe jócskán belekóstolt kívülálló úgy látja, a faluban a továbblépéshez leginkább a nemzeti öntudat hiányzik. „Ha megkérdezed a falu lakóit, minek tartják magukat, azt mondják, elsősorban románoknak. Merthogy Romániában élnek. Másodsorban római katolikusoknak. Csak harmadsorban jön be a nyelvi tényező. Így van akkor is, amikor szavazni kell. A politikában a szociáldemokrata és a liberális párt létezik számukra, az RMDSZ-t és célkitűzéseit nemigen értik. »Mit tud tenni értünk az udéméré?« – szokták kérdezni” – ecseteli a helyzetet az Újtusnádról származó, Kalagorban ragadt pedagógus. Minden egyes szavát alátámasztja Gábor Florentin eszmefuttatása is. A középkorú férfi szülei egymás közt magyarul beszélnek, ő és felesége viszont románul kommunikál. Nagykorú gyermekei jobbára csak az állam nyelvét beszélik, anyanyelvükön legfeljebb tőmondatokat képesek megfogalmazni. Mint mondja, mindig is románul beszéltek a gyerekekkel, hogy ne tegyék ki annak a megaláztatásnak, amiben hajdanán nekik volt részük. „Mük nem tudtunk helyesen oláhul, ezért sokat csúfolódtak velünk Bákóban” – emlékszik vissza a megyeszékhelyen töltött középiskolás éveire. Amikor egy kicsit meredekebb témára, a Székelyföld autonómiájának kérdésére térünk, a családfőnek teljesen elkomolyodik a tekintete. Fejcsóválások közepette fejtegeti, hogy az önrendelkezés esetleges kivívása miért nem tenne jót a csángóságnak. „Így is sokat bozgoroznak münket, azután még jobban támadnának. Nekünk egy dologra van szükségünk: a békére!” – mondja, és érveit, legalábbis a csángóság szemszögéből, szinte lehetetlen nem elfogadni.
Bármennyire is furcsa, a lujzikalagori csángók nemzeti öntudata leginkább az 1989 utáni szabad világban kopott meg. A 19. század végén a falu 1878 lakosából 1802 vallotta magát magyarnak. Ez az arány fél évszázadon keresztül szinte nem is változott: a két világháború között, 1930-ban az 1879 kalagoriból 1800 tartotta magát magyar anyanyelvűnek. Sőt a nemzeti szocializmus tomboló korszakában, 1984-ben a 6329 lakó zöme is magyar anyanyelvűként nyilatkozott a cenzuson. Az arány száznyolcvan fokos változása alig nyolc év múlva, az 1992-es népszámláláson következett be. Ekkor az 5277 megkérdezettből mindössze 27 személyt jegyeztek be csángóként és egyetlen egyet magyarként. A statisztikai adatok azóta sem változtak, a 2002-es népszámlálás öt magyart és kilenc csángót talált a faluban, a legutóbbi 2011-es cenzuson a 3333-ból alig 35 fő vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Mindezt olyan körülmények között, hogy sem bevándorlás, sem lakosságcsere nem történt.
Az identitás formálásában – vagy nevezhetjük így is, átformálásában – a legnagyobb szerepet a Jászvásárból irányított római katolikus egyház játssza. A csángók általában – és a lujzikalagoriak főként – nemcsak hogy istenhívők, de templomjárók is. Nincs olyan roráté, amely Florentin édesapja, a 77 esztendős Gábor János nélkül kezdődne el. Az öreg naponta fél hatkor kel, s ha esik, ha hull, hatkor már ott ül a majdhogynem katedrális méretű templomban. Az Olaszországban töltött kilenc év alatt fia négy olyan vasárnapot számolt össze, amikor valamilyen okból kifolyólag nem jutott el a szentmisére. A jászvásári püspökség újabban csángó papokat kezdett kiküldeni Itáliába, hogy románul szolgálják az ott élő moldvai közösséget. Bizonyos számítások szerint csupán Lujzikalagorból mintegy ezernyolcszázan élnek a csizma különböző részeiben.
Az sem mellékes, hogy a falu több mint száz papot adott az utóbbi fél évszázadban. Közülük több mint nyolcvanan most is szolgálnak – legtöbbjük Moldvában, néhányan Erdélyben, Magyarországon vagy Nyugaton. Csupán a két, egybenőtt falvat, Lujzikalagort és Oszebicet jelentő községben a plébános mellett még öten tevékenykednek. És az utánpótlás sem marad el… „Most is van két hetedik osztályos diákom, akik teológiára szeretnének felvételizni, de még gondolkodnak, hogy Gyulafehérvárra jelentkezzenek-e vagy Jászvásárra, azaz magyar papok legyenek vagy románok” – mondja Petres.
Papi diktatúra
A csángóföldi magyar misézés örök álom marad. Több mint száz évvel ezelőtt Camilli jászvásári püspököt idézve dr. Iosif Petru lelkipásztor a következőket írta a lujzikalagorikanak: „1915. május 6-án néhány öntudatlan lujzikalagori fellebbezőnek válaszolva, akik azt kérték, hogy templomaikban magyarul énekeljenek és prédikáljanak, a püspök így válaszolt: a panaszosok kellene hogy tudják, hogy Romániában a román nép nyelve a román, és nem is lehet más. Tehát átkot követne el saját nemzete ellen az a román állampolgár, aki azt követelné, hogy saját országában egy idegen nyelvet beszéljenek, például a magyart. Most kérdem én Lujzikalagor lakóit, azokat, akik »nem keverednek más nemzetekkel« , akiknek ebben az országban megadatott minden állampolgári és politikai jog, akik ebben az országban születtek és nőttek fel, amelynek kenyerét eszik, mondják meg nekem, magyarok ők, vagy románok? Mert hogyha magyarok, menjenek Magyarországra, ahol a magyar nyelvet beszélik, de ha románok, ahogy valójában azok, akkor meg kellene szégyelljék magukat, hogy nem ismerik hazájuk nyelvét; bizonyíték erre a levél is, amelyet szintén román nyelven írnak.” Bő évszázad elteltével a helyzet mit sem változott. Minden hasonló kérésre a jelenlegi egyházfő, Petru Ghergheli majdhogynem azonos választ szokott adni.
A magyar az ördög nyelve
A Jászvásáron képzett papok nemcsak a liturgia nyelvét határozzák meg, de a csángóság „gyermekszobájába” és „konyhanyelvébe” is jócskán beleszólnak. A templomtorony egyik lépcsőfordulatánál kétoldalas gépelt lista hirdeti, milyen keresztneveket lehet adni a születendő utódoknak. A lehető legtermészetesebb, hogy a lajstrom nem tartalmaz Kevin, Dzsenifer, Lolita, Arnold, Tárzán vagy Vulfia-szerű neveket, azonban hiányzik a Béla, az Eszter, a Hunor, a Réka, meg egyáltalán minden, ami magyar csengésű. Nem is csoda, hisz nem egy olyan lelkész fordult meg a faluban, aki az ördög nyelvének nevezte a magyart vagy éppenséggel azt a jellegzetes csángó nyelvjárást, amit egykoron felmenői is beszéltek, és ő maga is értett. Néha-néha a közösségnek viszont olyan káplánhoz is van szerencséje, aki nem tagadja meg nemzetét, a templom falain kívül hajlandó egy-egy utcasarkon az idősebbekkel magyarul is elcsevegni. Amint kitudódik, hogy magyarbarát, társai beárulják, a püspök meg azon nyomban elhelyezi – állítják a helyiek.
A falu szülöttje, Ádám Valérián Marosvásárhelyen élő és a moldvai csángók jogaiért küzdő orvos az egyik háztetőre mutat: „Ott van az a parabolaantenna, mit ír rajta? Semmit. De látszik, hogy valamikor valamit írt, csakhogy lefestették fehérre.” A lujzikalagori „tányérfestésnek” külön története van; minden a Duna TV segélyakciójával kezdődött. Amikor a 90-es évek közepén a nemzet televíziója úgy döntött, az adó – és más magyar nyelvű csatornák – vételezésére parabola antennákat ajánlott fel ajándékba, az akkor Budapesten tanuló Ádám Valérián negyvenkét tányért „irányított” szülőfalujába. Mindenki örült, és nyomban felszerelte a világra néző szerkentyűt háza tetejére. Sőt a dunások csángóföldi látogatása során kétszázhetvenen be is álltak a tévések baráti körébe. „Amikor egy pár hét után ismét hazalátogattam, azt vettem észre, hogy a tányérok eltűntek a háztetőkről. Kiderült, hogy a plébános megtiltotta a használatukat. Azon a címen szereltette le, hogy azon szexfilmek mennek! Nyilván nem a felnőtt csatornák jelentették a gondot, különben a papok nem kötelezték volna a falubelieket, hogy álljanak ki a dunások baráti köréből. És a ma is imitt-amott még fellelhető tányérokon nyilván, nem a Duna TV neve lenne lekenve” – állapítja meg keserűen a történtek óta orvosi oklevelet szerzett fiatalember.
Vannak kivételek is…