A megfélemlítések ellenére újra van magyar oktatás Lujzikalagorban
Vajon mit érezhet egy iskola igazgatója és tanárai, amikor szülők hada kérvényezi, hogy egy másik tantárgyat is tanítsanak, mert a gyermek akar tanulni és javára válik? Bizonyára a szervezési gondokon túl mindnyájan örvendenének a tudásszomjnak.
Ez a tudásvágy a moldvai Lujzikalagorban immáron harmadik éve beindítja iskolaigazgatóban, hatóságokban az ellenkezést és a megfélemlítéssel elérik, hogy a szülők visszavonják kéréseiket, melyben azt kérték, hogy választható tantárgyként a magyar nyelvet tanulhassák gyermekeik. Az MCSMSZ-ben nem adták fel, és újból van magyar oktatás Lujzikalagorban, sőt hamarosan saját telkes ház is az oktatás helyszínének. Erdély.ma

Csángóföldi oktatás: van még tennivaló
A hatósági fenyegetőzések ellenére idén ősztől újabb csángóföldi településeken tanulhatják a magyar nyelvet a csángó gyerekek. Bogdánfalván és Ferdinándújfaluban iskolán kívüli tevékenységként oktatják őseik nyelvét, míg Nagypatakon és Gajdáron fakultatív tantárgyként az állami oktatás részévé vált annak tanítása, így jelenleg 24 helység része a moldvai oktatási programnak – közölte a Krónikával Ferencz Éva. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének oktatási felelőse azonban hosszú távon nem derűlátó.
Újabb moldvai falvakban sikerült beindítani a magyar nyelv oktatását a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ), így tovább nő a magyarul tanuló csángó gyerekek száma. Ősztől Bogdánfalván és Ferdinándújfaluban oktatják majd iskolán kívüli tevékenységként a magyar nyelvet, míg Nagypatakon és Gajdáron fakultatív tantárgyként az állami oktatás részévé vált annak tanítása – tudtuk meg Ferencz Éva oktatási felelőstől. Mint mondta, másik két településen, Diószegen és Lujzikalagorban is hivatalossá szerették volna tenni a magyarórákat, de a szülők nagy része hatósági megfélemlítés hatására visszavonta a korábban benyújtott kérvényt, melyben a fakultatív magyar órát kérték.
A polgármester és az iskolaigazgató többek között azzal fenyegetőzött, hogy elveszítik a gyereknevelési pótlékot, s ezután semmilyen segítségre nem számíthatnak az önkormányzattól. „Volt olyan szülő, aki azt mondta, inkább tartsuk nála otthon a magyarórát, csak ne legyen cirkusz” – magyarázta Ferencz Éva.
Szerencsére vannak sikertörténetek is, Nagypatakon például – ahol idén nyolc gyerek tanul fakultatív módon magyarul – a polgármester támogatta a magyaróra bevezetését, sőt megígérte: az iskolán kívüli magyaroktatáshoz is biztosítja a fát.
Ugyanis a tanfelügyelőség által engedélyezett heti 3 magyaróra nem elegendő, a pedagógusok délutánonként is foglalkoznak a gyerekekkel a szövetség által bérelt házakban. „Ahol már évek óta működik a program, és a hatóságok, lakosok látják, hogy a magyaróra a gyerekek javára válik, ott nem szokott probléma lenni” – vázolta a helyzetet Ferencz Éva. Tavaly 1680 csángóföldi gyerek tanulta ősei nyelvét az állami oktatás részeként vagy iskolán kívüli tevékenységként, és idén tovább nő ezek száma – mivel a csoportok sok helyen még most szerveződnek, nem tudni pontosan, mennyivel. Jelenleg 24 moldvai településen biztosított a magyar nyelv oktatása.
Egyre több az erdélyi tanerő
A jövőben további 25–30 helységre kellene kiterjeszteni a programot, azonban az oktatási felelős szerint erre egyelőre nincsenek meg az anyagi feltételeik. Mint mondta, a gazdasági válság érezhetően rányomja a bélyegét a keresztszülőprogramra – melynek keretében erdélyi és magyarországi magánszemélyek, intézmények felvállalták, hogy fedezik egy-egy csángó gyerek taníttatásának költségeit –, az utóbbi időben egyre többen lépnek vissza, csökkennek a befizetések. Ezért a szövetség vezetői örülnek, ha a jelenlegi 57 oktató bérét és a program egyéb költségeit állni tudják, bővítésre egyelőre nem gondolhatnak, holott számos településen a magas gyereklétszám miatt további pedagógusokra lenne szükség.
Jó jel viszont, mesélte az illetékes, hogy a tanárok között egyre több az erdélyi, illetve a csángó. Mint mondta, az idén alkalmazott 9 tanerőből csupán egy jött az anyaországból, s ketten csángóföldiek, ami jó aránynak számít. A teljes tanári karban egyébként 11 a moldvai és 5-en magyarországiak, a többi pedagógus főleg a Székelyföldről érkezett a Csángóföldre. Ferencz Éva szerint ez annak köszönhető, hogy idén sokkal jobban népszerűsítették a programot a romániai egyetemeken, tanfelügyelőségeken. De a nehéz életkörülmények miatt továbbra sem egyszerű Moldvába vonzani a fiatal pedagógusokat. Idén is sokkal több volt a jelentkező, azonban egy részük, amint meglátta, hogy a kútról kell vizet hozni, maguknak kell fát vágni, egyből visszakozott. „Ez nem is munka, ez életforma” – foglalta össze a csángóföldi oktatói tevékenység lényegét Ferencz Éva.
Felgyorsult az asszimiláció
Azonban az oktatási felelős biztatónak tartja, hogy jelenleg 9 diákjuk tanul romániai egyetemeken, és a csíkszeredai kollégiumukban is sok az olyan végzős, aki folytatni szeretné tanulmányait. Abban reménykednek, hogy ők majd szülőföldjükön akarnak boldogulni. Ferencz Éva szerint örvendetes, hogy Magyarország helyett inkább a hazai felsőoktatási intézményeket választják a diákok, így nagyobb a hazatérés esélye. Ez a szövetség munkáját is könnyítené, hiszen akkor nem kellene lakást bérelniük az oktatók számára. „Arra kell törekednünk, hogy ne importáljuk a Székelyföldről vagy Magyarországról a szakembereket, hanem mi magunk termeljük ki őket” – foglalta össze az egyik célkitűzésüket Ferencz Éva.
Ez amiatt is fontos lenne, mert az elmúlt tíz évben – amióta a csángóföldi oktatási program működik – a magyarórák bevezetése ellenére is egyre nagyobb a nyelvromlás, felgyorsult az asszimiláció, és félő, hogy sok településen elkésnek a program beindításával. „Attól félünk, hogy ha a következő két-három évben nem lépünk, már nem lesz, akit tanítani” – vetítette elő a szomorú jövőt az illetékes, aki szerint a következő tíz évben a bővítés lesz a fő feladat.
Hozzátette, akárcsak országszerte, Moldvában is csökkenőben a gyermeklétszám, ráadásul „divattá vált”, hogy a Székelyföldre és a belső-erdélyi szórványba visznek tanulni csángó gyerekeket, hogy ezáltal megmentsék az ottani magyar iskolákat a bezárástól. „Nem örülünk, hogy kiszakítják őket a családból” – mondta a pedagógus, aki szerint ez csak abban az esetben elfogadható, ha árva vagy nehéz sorú gyerekekről van szó. „Azt, hogy csak azért vigyenek el egy gyereket, hogy valakinek ne szűnjön meg az állása, ne szűnjön meg az iskola, nem támogatjuk” – jelentette ki a pedagógus, aki szerint ez az eljárás hosszú távon az illető tanintézeteket sem menti meg a bezárástól.
Sikerek és kudarcok
Hegyeli Attila, a szövetség ügyvezetője, aki maga is évekig vezette a moldvai magyar oktatási programot, a Krónika kérdésére úgy értékelte, hogy az elmúlt tíz év számos pozitívumot hozott. Nulláról kezdték, míg ma 24 településen van magyaróra, és 16 helységben ez az iskolában zajlik – mutatott rá a pedagógus. Csíkszeredában kollégiumuk van, ahol 70 diák tanul, míg hét fontos csángóföldi településen közösségi házat működtetnek – sorolta a megvalósításokat Hegyeli. A kudarcok között említette, hogy minden erőfeszítésük ellenére továbbra sincs magyar nemzetiségű tanfelügyelő a Bákó megyei tanfelügyelőségen, így nehézkes a program irányítása.
Ráadásul a bákói oktatási-művelődési központ terve sem valósult meg, nincs magyar könyvtár, magyar rendezvények, holott a városban több mint 20 ezer, vonzáskörzetében 60 ezer magyarul beszélő ember él, mutatott rá. „Az oktatás terén hatalmasat léptünk, de Csángóföldön csak akkor lesz jövője a magyarságnak, ha legalább ilyen mértékben tudunk előrehaladni a vallási ügyek (továbbra sincs magyar mise, és a iaşi-i püspökség nem is hajlik erre), a gazdaság (nagy a szegénység, óriási a munkanélküliség, az elvándorlás), az ifjúsági ügyek és szociális téren. Ez lesz a következő tíz évnek a nagy feladata” – foglalta össze Hegyeli Attila.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)

Terjed a magyar oktatás Csángóföldön
Újabb moldvai falvakban sikerült beindítani a magyar nyelv oktatását a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ), így tovább nő a magyarul tanuló csángó gyerekek száma. Bogdánfalván és Ferdinándújfaluban is oktatják ősztől iskolán kívüli tevékenységként a magyar nyelvet, míg Nagypatakon és Gajdáron fakultatív tantárgyként az állami oktatás részévé vált annak tanítása. Ferencz Éva, a MCSMSZ oktatási felelőse elmondta, másik két településen, Diószegen és Lujzikalagorban is hivatalossá szerették volna tenni a magyarórákat, de a szülők nagy része hatósági megfélemlítés hatására visszavonta a korábban benyújtott kérvényt, amelyben a fakultatív magyarórát kérték. Népújság (Marosvásárhely)

A csángókról tartottak közmeghallgatást az EP-ben
Az Uniónak hatékony eszközöket kellene találnia az emberi jogokkal, azon belül a kisebbségekkel kapcsolatban fennálló problémák megoldására – hangoztatta Tőkés László a csángók helyzetéről tartott brüsszeli közmeghallgatáson. A népcsoport jelenlegi helyzetéről új jelentés készül, melyet februárban mutatnak be az EP-ben.
Megvédenék őket. Az EP-ben tartott közmeghallgatáson a moldvai csángó népcsoport is képviseltette magát
Az Európai Uniónak hatékony eszközöket kellene találnia az emberi jogokkal, azon belül a kisebbségekkel kapcsolatban fennálló problémák megoldására – hangoztatta Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke azon a kedd délutáni brüsszeli közmeghallgatáson, amelyen a moldvai csángók helyzetéről tájékozódtak az EP-képviselők.
Az erdélyi magyar politikus veszélyeztetett kisebbségnek nevezte a csángókat, akiknek – mint fogalmazott – „az elrománosítása az utóbbi húsz évben is folytatódott”. „Ha az erdőket és a medvéket védjük, akkor méltó, hogy ezt a jobb sorsra érdemes magyar nemzeti közösséget még inkább védelemben részesítsük” – fogalmazott Tőkés.
Unióban tehetetlen az EU?
Tőkés kifogásolta, hogy az Unióban élő kisebbségi közösségek problémáinak kezelésében az EU „szinte tehetetlen”, miközben a kívül élő csoportok ügyét határozottan képviseli. Példának hozta a felvidéki magyarság ügyét a szlovákiai államnyelvtörvény esetében, de említést tett a szerbiai románok, valamint a Timok-völgyi vlachok és a görögországi macedónok nehéz helyzetéről is. A kolozsvári egyetem ügyében húsz év alatt szintén csak apró lépéseket sikerült megtenni. „Jó, hogyha a média ingerküszöbének szintjére tudjuk juttatni ezeket a problémákat” – fogalmazott.
Több más EP-képviselő mellett részt vett és felszólalt a meghallgatáson Tytti Isohookana Asunmaa, aki az évtized elején az Európa Tanács jelentéstevője volt a csángók kérdésében. Tőkés úgy fogalmazott, hogy eddig a finn politikus érte el a legnagyobb eredményt a csángók védelmében. Mint mondta, fontos lenne, hogy az EU átvegye az Európa Tanács joganyagát az emberi jogi kérdésekben. Elmondta, hogy a csángók közül a korábbi 250 ezerrel szemben ma már csak mintegy 50 ezren beszélik a nyelvet, a nehéz gazdasági helyzet következtében pedig a fiatalság menekül a térségből. A csángókat többek között Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke, valamint Hegyeli Attila alelnök képviselte. Jelen volt Nyisztor Ilona alelnök, énekművész, aki csángó népdalokkal is megismertette a hallgatóságot.
Solomon Adrián saját életútjának bemutatásán keresztül érzékeltette azt az állami nyomást, amelynek következtében sok csángó elveszíti anyanyelvét. Mivel mind anyanyelvük, mind pedig vallásuk alapján a csángók különböznek a többségi román nemzettől, ezért sok szülő attól fél, hogy gyermeke egész életében hátrányos megkülönböztetésben fog részesülni, ha ragaszkodik anyanyelvéhez.
Hegyeli Attila oktatási alelnök, aki mintegy tíz éve vezeti az oktatási programot, elmondta: jelenleg 992 gyermek vesz részt ebben a programban, ebből félszázan nem az iskolák épületében, a hivatalos tanórák után, hanem magánlakásokban, közösségi házakban tanulhatnak heti három órában magyarul. Felméréseik szerint kellő támogatás biztosításával további 7500 magyarul tudó gyermek vehetne részt a magyar nyelv elsajátítását célzó programban.
Gál Kinga néppárti EP-képviselő, a Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoport elnöke az Európa Tanács ajánlásának fontosságát, annak pozitív hatásait hangsúlyozta. Victor Boştinaru román szocialista képviselő hozzászólásában leszögezte, hogy a problémát nem Brüsszelben, hanem Bukarestben kell megoldani, és feltette a kérdést: a csángómagyarok miért nem fordulnak az RMDSZ minisztereihez problémáikkal?
Újabb jelentés készül
A moldvai csángómagyarok helyzetéről egyébként újabb jelentést készít a Romániai Helsinki Bizottság (Apador CH) és a Pro Europa Liga. A két szervezet 2002-ben kiadott jelentését aktualizálja, melyben elítélték a helyi és állami hatóságokat, illetve a római katolikus egyház képviselőit a csángómagyar népcsoportra gyakorolt asszimilációs nyomás miatt. A dokumentum aktualizálása céljából október közepén Bákó megyébe látogatott a Pro Europa Liga egy küldöttsége, hogy a helyszínen győződjék meg a csángóföldi magyarok jelenlegi helyzetéről, a magyar nyelvű oktatás és misézés terén beállt változásokról.
A Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke, Románia finnországi hajdani nagykövete, illetve az emberjogi szervezet két marosvásárhelyi munkatársa, Kacsó Judit-Andrea jogtanácsos és Szikszai Katalin néprajzkutató alkotta delegáció több településen találkozott a helyi hatóságok és civil szervezetek képviselőivel. A Bákó megyei tanfelügyelőségen és prefektúrán tárgyaltak az intézmények vezetőivel, majd háromnapos tartózkodásuk során Nagypatakra, Forrófalvára, Klézsére, Budára, Külsőrekecsinbe, Lujzikalagorba, Gajdárra és Pusztinára látogattak az MCSMSZ vezetőinek kíséretében.
A Pro Europa Liga képviselői az itt látottakat egy jelentésben foglalják öszsze. Smaranda Enache a Krónikának elmondta, a dokumentum készül, Gabriel Andreescuval közösen írják, és egyelőre nem tudnak részleteket elárulni róla. A dokumentumot jövő év februárjában mutatják be az EP frakcióközi ülésén, melyet az MCSMSZ 20 éves fennállása alkalmából szerveznek Sógor Csaba EP-képviselő kezdeményezésére.
Újabb impulzusra várnak
Bartha András, az MCSMSZ alelnöke a Pro Europa Liga képviselőinek látogatása kapcsán kiadott közleményében úgy fogalmaz, hogy több településen az elmúlt években pozitív változások történtek. Nagypatakon idén beindult az iskolai oktatás, sőt a polgármester jóvoltából saját kabinetben zajlanak a magyarórák. Klézsén ellenben gondok vannak, fogalmaz az alelnök, aki szerint mind az iskola, mind a helyhatóság képviselőinek változtatniuk kellene felfogásukon.
Lujzikalagorban szintén a helyi hatóságok ellenkezése miatt nem indulhatott be a magyarnyelv-oktatás az állami iskolában. Bartha András kifejti, azt remélik, hogy a most készülő jelentés „újabb impulzust ad a romániai hivataloknak, hogy jobban figyeljenek, segítsék a csángó kultúra megőrzését szorgalmazó nonprofit szervezeteket, támogassák nyelvmegőrző tevékenységüket”. Krónika (Kolozsvár)

Beszélgetés Diósi Felíciával, a Csángó vagyok című könyv szerzőjével
- Melyik csángó településről származik?
- Lujzikalagor, Bákótól 6 kilométerre.
- Mikor jött Magyarországra?
- 1995-ben. De előtte Erdélyben éltem öt évet. Ott fejeztem be a nyolcadik általánost és a gimnáziumot. - Ha jól tudom, férjnél van. Honnan származik a férje?
- Férjnél vagyok, és férjem is elcsángált. Ő vajdasági magyar.
- Vannak-e gyermekei?
- Két gyermekem van, egy két éves kislányom, Anna, és egy öt éves fiam Péter.
- Van-e olyan hagyomány, amelyet a mai napig őriz?
- Csak kizárólag csángó szokásunk nincs, mert a mindennapjainkat átszövi a jelenlegi magyar élet, amit a gyerekeink elvárnak, látnak az óvodában, a barátoknál. Ugyanakkor a vajdasági, azon belül is a doroszlói és a lujzikalagori szokások ötvöződnek. Gondolok itt a nagy ünnepekre való készülődés, a húsvétra, a karácsonyra, mindhárom helyen különböznek. Nálunk ez összekeveredett, és egyedivé vált. Ám én, magamban csángóként élek Budapesten. Ami belém vésődött gyermekkoromban az a mai napig bennem él. Így ha tésztát dagasztok, keresztet vettek rá, ha egy igen szép kis babát látok, gyorsan magamban háromszor köpök, nehogy megigézzem. És van még persze jó pár ilyen. Ezek maguktól jönnek.
- Milyen körülmények között nőtt fel? Meséljen egy pár mondatban a családjáról.
- Innen a városból, vagy innen a felnőtt koromból azt mondanám, nagyon szegények voltunk. De amikor én otthon gyerekként éltem, cseperedtem – hetedikként a tízből –, ezt annyira nem éreztem. Persze, más családokhoz képest ahol kevesebb gyermek volt, szegénynek számítottunk. Enni mindig volt mit ennünk. Ruháinkat egymástól örököltük. A kevesebbet, csak olykor érzékeltem, amikor például búcsúba kevesebb költő pénzt kaptam, mint barátnőim. Egyébként a kommunizmus előtt egészen jó módú családnak számítottunk. Az egyik nagyapám rangos katona volt, a másiknak pedig malma volt a faluban. Ez nagy dolog volt , mert a környék faluból oda jártak. Egyszer csak mindent elvettek, államosítottak.
- Milyen változáson ment át a szülőfaluja az elmúlt 30 évben?
- A rezsim alatt a falu élete igazodott a kényszerekhez, igyekezvén a hagyományokat megélni, folytatni. Majd 1989 után és talán még inkább kettőezer után, amint megnyíltak a határok, népvándorláshoz hasonlóan a fiatalok tömegével mentek külföldre. Sajnos nem tanulni, hanem dolgozni. Munkához láttak, és szinte kivétel nélkül, mondhatnám egész Csángliába, mert nem csak Lujzikalagorra jellemző, házat építenek. Haza küldik a pénzt, és nyári szabadságok alatt építkeznek. Ezért a mai csángó faluk kicsit a háborús övezetekre hasonlítanak. A házak félig készek, a kicsik a nagymamákra vannak bízva. Sajnos ez nem jelenti azt, hogy vissza is térnek, és életvitelszerűen ott fognak élni.
- Mit jelent kint csángónak lenni? Hogyan viszonyulnak Önökhöz a környező népcsoportok? (románok, erdélyiek)
- Amíg Erdélybe nem mentem, azt sem tudtam, hogy csángó vagyok. Amíg otthon, éltem vallásunk szerint különböztettük meg magunkat. Mert voltak az oláhok, azaz az ortodox hitűek, akiket a románokkal azonosítottunk, és voltunk mi a katolikusok. Ha valaki Erdélyből, jött akkor azt magyarnak hívtuk. Konfliktusok nem voltak, mert mindenki élte saját életét saját falujában. Zárt közösség voltunk. Bár egymás mellett vannak a falvak, nem keveredtünk. Házasságok ritkán fordultak elő más vallásúakkal. A faluban egy két román család élt, ők is tanítók, vagy tanárok voltak. Mostanra a közösség már nem alkot egy egységet. A falvak határai összemosódtak. Az üzletek, és egyéb vállalkozások egymásba öntött mindenkit. Talán a vallás maradt még állandó jelleggel. Bár felütötték fejüket egyéb új keletű vallások is.
- Ön szerint hova fog fejlődni a következő 30 évben a szülőfaluja?
- Oda ahová minden egyéb úgymond fejlett európai falú fejlődött. Hogy ez fejlődésnek nevezhető-e? Mindenki eldönti maga. A csángó közösség nem marad meg. Bekebelezik. Megállítani sajnos nem lehet. Inkább csak megmenteni belőle, hogy legalább mutatóban legyen mit megmutatnunk, gyermekeinek, unokáinknak, a világnak.
- Mivel foglalkozik jelenleg?
- Gyesen vagyok, és az utamat keresem. Olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami mögött van valami. Valami, ami értelmet ad annak, hogy csángó vagyok és Budapesten élek.
- Honnan jött az ötlet, hogy tollat ragadjon, és könyvet írjon?
- Nem az én ötletem volt. Egy pályázatra találtam, ami csángók életéről kért egy rövid beszámolót. Részt vettem benne, és első díjas lettem. Ferenczes István, aki a Hargita kiadó vezetője, felkért, hogy írjak erről bővebben. Akkoriban még nem voltak gyerekeim, és sokat dolgoztam. De az egyik hétvégén, amikor éppen egyedül voltam, leültem és csak írtam és írtam. Kikívánkozott belőlem a sok szó. Amikor visszaolvastam, nevettem, és sírtam. Együtt éreztem önmagammal.
- Lesz-e folytatása a könyvének?
- Szeretném. Még sok minden van, ami mocorog bennem. 
magyarfalu.hu
Diósi Felícia könyve leánykori nevén jelent meg: Gábor Felícia: Csángó vagyok /Hargita Kiadó, Csíkszereda, 2005/, bővített kiadás: Csángó vagyok /Hargita Kiadó, Csíkszereda, 2008/. –Újabb kiadás: Csángó vagyok /Pannónia-Print Kiadó, Budapest, 2012/
Erdély.ma

Közlemény
A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének lemondott vezetői közös közleményben fordulnak utoljára a közvélemény felé. Az utóbbi időben olyan súlyos vádakkal illették eddigi munkásságunkat, hogy kénytelenek vagyunk azokra tényszerűen, tételesen válaszolni.
1. A bennünket ért túlzott üzemanyag fogyasztással kapcsolatos vád: a KIM képviselői 4 autóval osztották az üzemanyagköltséget, a valóságban azonban a 4 MCSMSZ tulajdonában levő autó fölött (2 Dacia, egy Matiz és egy VW kisbusz – ez utóbbi nem MCSMSZ tulajdon, de tartós használatra nálunk van új kora óta) van további 15 autó, amely szerződéses alapon áll az oktatás szolgálatában (Contract de comodat). Ezek általában a tanárok saját tulajdonú autói, amelyek amikor szolgálati ügyben járnak üzemanyag térítésre jogosultak (versenyek, tanári gyűlések, bákói ügyintézés, de helyszínek közti ingázása a tanárnak pl. Klézse-Somoska-Buda – ezek mind-mind benne vannak). A Répás Zsuzsanna, helyettes államtitkár asszony által említett 2010. áprilisában pl. szavalóversenyt bonyolítottunk. Kérjük, hogy vetítsék térképre: a 25 oktatási helyszínről elhozni Frumószára a gyerekeket és tanárokat majd hazaszállítani hány autó kell, ez hány km-t jelent...
Ugyanakkor elismerjük, hogy hiányoztak az üzemanyag számlák mellől a menetlevelek, ezt a vizsgálat után bevezettük és az elmúlt fél évben szigorúan megköveteltük minden elszámolótól.
2. Az AMMOA által visszatartott támogatások kapcsán:
Csak az utolsó esetet hozva fel példaként: 2011 decemberének elején az MCSMSZ nem rendelkezett a december 4-én esedékes tanári bérek kifizetéséhez szükséges összeggel, az AMMOA számláin pedig mintegy 15 millió Ft volt. Kértük, hogy küldjék át, de arról kaptunk értesítést, hogy lekötötték ezeket a pénzeket, nem utalhatnak. Ezt követően december 23-án mégiscsak megérkezett egy célirányos támogatás az AMMOA-tól (44.000 lejt), amelyet a magyarfalusi közösségi ház építésének folytatására szánt egy támogató, de a működési keretet továbbra sem. 2012 január 23-án megérkezett a keresztszülők nyomására a keresztszülők által befizetett támogatásokból 83.000 lej (csak összehasonlításképpen: az egy havi béralap: januárra 84.273 lej volt – járulékokkal együtt), az AMMOA számláján maradt közel 10 millió Ft, amely a magyarországi 1%-okból fakadt. A vita ekkor már hónapok óta azon folyt, hogy ezt az összeget az AMMOA és a KEMCSE saját működésére valamint óriásplakátokra szerették volna felhasználni az AMMOA kurátorai, az MCSMSZ pedig ezt nem tudta elfogadni. Kérjük, hogy az AMMOA hozza nyilvánosságra a számláin levő összegek listáját: működésük során minden hónap elsején mennyi pénz volt lekötve és/vagy folyószámláikon (miközben Moldvában többször elakadt a tanárok bérezése stb.)
3. A gépkocsik irreálisan magas javítási költségei kapcsán:
Csakis az MCSMSZ tulajdonában levő gépkocsik szervizelését számoltuk el. Elavult, régi gépkocsiparkkal rendelkeztünk, aki járt Moldvában az tudja, hogy a moldvai útviszonyok mellett évi több mint 50.000 km/autó megtételével sajnos a javítási költségek is magasak.
4. A gépkocsik magas autómosási költsége
Az autókkal gyakran szállítunk gyerekeket is. A sáros utakon túl a legnagyobb gondot a kárpit tisztán tartása jelenti, ennek tisztítása a drágább (a gyerekek rosszul viselik az utazást).
5. Olyan számláról nem tudunk, amit elszámoltunk az AMMOA és a Kormány felé is (ellenőrizzük – évente több mint 3000 könyvelési alapakta van).
6. Nem különítjük el a könyvelésben a pályázati elszámolásokat
Ez valóban igaz, az MCSMSZ-nél az volt a gyakorlat, hogy csak az előkönyvelés szintjéig kezeljük külön a pályázati elszámolásokat, a könyvelésben már együttesen szerepelnek a költségek.
7. Nem érvénytelenítettük a pályázati elszámolásokhoz csatolt bizonylatok eredeti példányát.
Ez is igaz. Oka: korábban úgy tudtuk, hogy nem áll jogunkban egy eredeti könyvelési aktára ráírni semmit (hiszen a számla kereskedőnél, szolgáltatónál maradó példányára ez már nem kerülne rá). Ezt azóta megértettük, hogy nem így van, az ellenőrzés lefolytatása óta érvénytelenítette pénzügyes kollégánk a számlák eredetijét is.
8. Hiányoznak a társadalmi szervezetek működéséhez szükséges belső szabályzatok
a. Romániában minden civil szervezet elsősorban a bíróság által elfogadott Alapszabálya szerint működik, ezzel természetesen az MCSMSZ is rendelkezett, megtekinthető itt.
b. Az MCSMSZ rendelkezett számviteli politikával, ezt azonban az ellenőrök nem tartották megfelelőnek
c. Az MCSMSZ rendelkezett SZMSZ-el (Szervezeti Működési Szabályzat), ezt elavultnak mondták, elismertük, és készítettünk új SZMSZ-t és elkészítettük a további szabályzatokat is (Pénzkezelési szabályzat, Telefon, gépkocsi, lakás használati szabályzat, Csíkszeredai Csángó Bentlakás szabályzata, Leltározási szabályzat). Meg szeretnénk jegyezni, hogy a szabályzatok készítése közben 2011 végén felhívtunk több nagy erdélyi magyar civil szervezetet, hogy mintát kérjünk szmsz-re, pénzkezelési szabályzatra, autó-és telefonhasználati szabályzatra, de nem tudtak segíteni
8. A könyvviteli rendszer áttekinthetetlen.
Ez számunkra értelmezhetetlen, hiszen az MCSMSZ-t 2007 óta az a Debreczeni János könyvelte, aki ezekben az években a Könyvviteli Szakértők és Hites Könyvelők Testülete (CECCAR) Kovászna megyei fiókjának elnöke volt, elismert kiváló szakember. Cenzorunk (ez Romániában a Felügyelő bizottság elnökének a megfelelője) pedig ezekben az években végig Sipos Éva volt, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének mérlegképes könyvelője. A cenzori jelentések az évek során nem mutattak ki „súlyos anomáliákat” ahogyan az évek során többszörösen előforduló román pénzügyi, munkaügyi ellenőrzések sem.
10. Hiányzott a vagyonleltár
Az MCSMSZ vagyona 1.650.278,3 lej értékű. A vagyonleltárt megtekinthetik itt (tartalmazza az ingó és ingatlan vagyont egyaránt). A leltár létezett a könyvelésünkben, a leltár kötelező éves (minden decemberben kellene) ellenőrzése hiányzott, amely mulasztást elismertük és azonnal pótoltuk.
Ugyanakkor szeretnénk megjegyezni, hogy nincs olyan vagyontárgya az MCSMSZ-nek, amely ne az oktatást szolgálná elsődlegesen. Ugyanazon vagyontárgyak segítségével valósítottunk meg más programokat is (kulturális, szociális), de alapvetően az oktatást szolgálják/szolgálták.
Az MCSMSZ a következő ingatlanokkal rendelkezik:
Külsőrekecseni magyar ház (telek és ház)
Lábnyiki magyar ház (telek és ház)
Csík falusi magyar ház (telek és ház)
Diószegi magyar ház (telek és ház)
Lujzikalagori magyar ház (telek és ház)
Kosteleki magyar ház (csak a telek az MCSMSZ tulajdona, a rajta levő ház a Szegediek Rotary Clubja Alapítvány birtokában van).
Magyarfalusi magyar ház (itt van egy kis ház, amit megvásároltunk, ugyanazon telken pedig építkezni is kezdtünk – a ház és telek is az MCSMSZ tulajdonában van).
Ezekről a közösségi házakról honlapunkon fotókat és leírást is lehet találni itt. Szeretnénk megjegyezni, hogy a fent felsorolt ingatlanok a jelenleg felmondott vezetőség „idejében” születtek az elmúlt 5-6 esztendőben.
A fent felsorolt házak vásárlásához/építéséhez a magyar állam nem járult hozzá, kivételt képez Szili Katalin 1 millió Ft értékű adománya, amelyet a külsőrekecseni házra fordítottunk, illetve a Külügyminisztérium 2 millió Ft adománya, amelyet a magyarfalusi ház (a régi kis ház) felújítására fordítottunk. Ez a két összeg az MCSMSZ vagyonának mintegy 2,7 %-át teszi ki.
11. Zárolta az MCSMSZ számláit a román adóhivatal.
Az MCSMSZ számláit a román adóhivatal 2011 nyarán zárolta, amikor 139.157 lej járulék-befizetési elmaradásunk volt. Az MCSMSZ-nek minden évben volt egy év elején elfogadott költségvetése, a bevételi oldalon azonban azt nem tudtuk betervezni, hogy a kormánytól érkező támogatások súlyos hónapokat késtek, az AMMOA pedig inkább zsarol bennünket a pénz visszatartásával mintsem, hogy segítsen a likviditási gondok orvoslásán.
Ugyanekkor történt az is, hogy az MCSMSZ 3 gépkocsijára (2 Dacia Logan és egy Daewo Matiz) zálogbejegyzés történt, tovább használhattuk a gépkocsikat, de az adósság törlesztéséig nem adhattuk volna el, nem is állt szándékunkban.
Szeretnénk megjegyezni, hogy mindez elsősorban azért fordulhatott elő, mert a késve érkezett támogatások miatt több mint 30 millió Ft adósságot halmoztunk fel. Ebből hozzávetőlegesen 5-6 millió Ft “előre menekülés” is volt, azaz “költségvetési hiány”, ami azt jelenti, hogy a tervezett költségvetésünk bevételi oldala sajnos elmaradt a várakozásainkhoz képest. A kasszánkban természetesen soha sem volt hiány (ezt azért hangsúlyozzuk, mert sokan úgy értelmezték, hogy a 30 millió Ft hiány az kasszahiány volna, erről szó sincs).
Minden évben feszített költségvetést terveztünk, mert úgy ítéltük meg, hogy Csángóföldön az idő nem nekünk dolgozik, nem várhatunk az újabb és újabb helyszínek elindításával és az egyes magyar házak építésével, befejezésével. A késve érkező kormánytámogatás miatt több mint 1 millió Ft büntetőkamatot is be kellett fizetni a román államkasszába. De talán legfőbb bizonyítékunk arra nézve, hogy költségvetésünk egyensúlyban volt az, hogy a 2011-es év zárása 4 millió Ft külső adóssággal történt, mert decemberben beérkezett a kormány támogatása is, melynek futamideje szintén decemberben járt le a korábban megkötött támogatási szerződés értelmében, így sikerült rendezni az adósságok nagy részét. Ha az AMMOA számláján december végén meglevő több mint 10 millió Ft támogatást is átutalták volna, akkor szinte teljesen rendezni lehetett volna nem csak a 4 millió Ft külső tartozást, hanem azt a „belső tartozást” is, amely a Magyarfalusi Magyar Ház építésére szánt célirányos támogatások kapcsán sajnos fennáll 153.362 lej értékben, ezt kénytelenek voltunk működésre átcsoportosítani a fent említett okok miatt, ezért a felelősséget úgyszintén vállaljuk.
A pontos adatok a KIM támogatása kapcsán arra az időre amikor számláinkat a tartozás miatt zárolta a román pénzügy:
A KIM-el szerződést kötöttünk 2011. július 20-án, amely szerződés az MCSMSZ és az oktatás működtetésére szólt április, május, június hónapokra 30 millió Ft értékben. A támogatás pedig számlánkra 2011. augusztus 3-án érkezett be. A késés miatt később módosítani kellett a futamidőt április-augusztusra, hogy elszámolható legyen.
Arra a vádra, hogy az MCSMSZ anyagi gondjait, likviditási problémáit nem jeleztük volna írásban arról tájékoztatjuk Önöket, hogy a KIM helyett a létrejött Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt-vel tartottuk intenzíven a kapcsolatot (azt az utasítást követve, hogy a BGA veszi át a működéssel kapcsolatos kérdések rendezését). A BGA akkori, azóta testületileg felmondott vezetősége pl. 2011. január 25-én kapott tőlünk hivatalos levelet (iktatószáma: 5003), de tucatnyi e-mail váltás is volt a 2011-es év költségvetése kapcsán.
Sajnos a fenti késés nem egy egyedi eset mind a jelenlegi, mind a korábbi kormányok bevett szokása volt és nem csak az MCSMSZ kapcsán. Ezekre az időszakokra meg kellett előlegezni valahonnan a működési költségeket (ugyanakkor hibánk, hogy nem képeztünk tartalékot, mert minden forrást az oktatás fejlesztésére szántunk). Magánemberektől kaptunk kamatmentes kölcsönt többször, jelenleg is 4 millió Ft ilyen jellegű tartozása van az MCSMSZ-nek. Elismerjük azt is, hogy az AMMOA – ha késve is – de Horváth Szilárd elnök nyomására 2011 nyarán minden számláin levő elérhető forrást átutalt az MCSMSZ-nek, hogy a román állam felé fennálló tartozást kiegyenlíthessük.
12. A Csoma létrehozása és működése jogtalanul történt. Ki az alapító? Amikor létrejött, élt még a kizárólagosságot biztosító szerződés az MCSMSZ és az AMMOA között a magyarországi adománygyűjtésről?
A CsOMA létrehozására Horváth Szilárd, az AMMOA korábbi elnöke buzdított bennünket (amikor az AMMOA kuratóriuma és közte, mint kuratóriumi elnök közt egyre nőtt a feszültség), azzal érvelve, hogy legyen egy alapítvány, amely tartalékban van, egy alvó entitás. Ezt akkor mi is jónak láttuk, hiszen ezzel lehetett csökkenteni az AMMOA kuratóriumának „zsarolási potenciálját”.
A CsOMA-t a Dévai Szent Ferenc Alapítvány mintájára hozta létre Solomon Adrián, azaz a Magyarországon bejegyzett Csoma alapítója Solomon Adrián MCSMSZ elnök, ahogyan a Magyarországon bejegyzett DSZFA alapítója Böjte Csaba atya, aki a romániai rendszert is vezeti. Ez nem törvénytelen, hiszen elnökünk a CSOMA kuratóriumában nem vett részt, a CSOMA-hoz befolyt támogatásokból pedig ő személy szerint semmilyen juttatásban nem részesült (csak az általa vezetett MCSMSZ). A Csoma létrejöttekor kizárólagosságot feltételező szerződésünk nem volt az AMMOA-val, ez azt követően jött létre.
13. Nem készült a beruházásokat megalapozó pénzügyi terv
Elismerjük, hogy az ellenőrzés pillanatában nem rendelkeztünk egy átfogó szakemberek által készített kivitelezési tervvel, amely a pontos anyag- és munkadíj árakkal kalkulálva az épület végső bekerülési összegét kiszámította volna. Ezt azért nem készíttettük el az építkezési engedély megszerezéséhez szükséges rendes tervek mellé, mert tudtuk, hogy forráshiány miatt sok évre át fog húzódni az építkezés, addig pedig jelentősen változnak az építkezési anyagok árai, értelmetlennek láttuk megrendelni ezt a drága és hamar elavuló tervet.
14. Székelyudvarhelyi Irish Pub számlája mint étkezési számla
Nem találunk a könyvelésünkben ilyen számlát. Az MCSMSZ alkalmazottai, vezetői nem jártak ezen a helyen soha. Azt azonban sikerült kiderítenünk, hogy ugyanazon cég működtette az Irish Pubot, amely számlázta továbbtanuló diákunk, Pogár Gabriella akkori tanítóképző főiskolás hallgató, jelenlegi magyarfalusi magyartanár étkezési költségeit is.
Megjegyezzük, hogy a továbbiakban nem kívánunk reagálni semmiféle vádra, felvetésre, nem tartjuk helyesnek és célravezetőnek, hogy saját kormányunkkal vitába szálljunk, magyar emberek vagyunk, a nemzeti érdeket nem szeretnénk sérteni. Döntésüket tudomásul vettük és tiszteletben tartjuk, elismerjük, hogy többet, jobban kellett volna kommunikálnunk, nyitottabbak legyünk. A moldvai csángók ügye ezzel a vitával már eddig is súlyosan sérült, ezt a helyzetet tovább rontani semmiképpen se szeretnénk.
MCSMSZ volt vezetői
2012.02.09.
Csango.ro

Bukovinától a Fekete-tengerig (Csángó búcsújárás)
Alig néhány nappal a Nagyboldogasszony-búcsú után, amikor a csángó közösségek a bukovinai Kacsikától a Bákó megyei falvakon keresztül a Konstanca megyei Ojtozig Szűz Mária mennybemenetelére emlékeztek, újabb csángó zarándoklat indult el. Államalapító István királyunk szentté avatásának napjára, augusztus 20-ára Magyarország történelmi fővárosába, Székesfehérvárra érkezik a moldvai magyar katolikusok százfőnyi csoportja, hogy az anyaországiakkal együtt kérjék Szent István – a legnagyobb tiszteletnek örvendő szent a csángók körében – szakrális erejének segítségét a nemzet újraegyesítésében.
Augusztus 15-én Kacsikán Varga András lujzikalagori származású plébános celebrálta a magyar misét az odasereglett csángóknak, a tengerparti Ojtozban pedig román nyelvű misén hallgatta a lujzikalagori gyökerekkel rendelkező katolikus lakosság és a jelenleg is Kalagorban élő, a búcsú alkalmából őket meglátogató rokonság Szűz Mária mennybemenetelének történetét. Történt ez egy olyan faluban, amelyet 1923 óta jegyeznek, és amelynek első csángó telepesei az I. világháborúban való részvétel okán kaptak itt földeket, egy kicsit idekényszerítve, egy kicsit a megélhetés után elindíttatva. Véreik a jelenleg Bákó megyéhez tartozó Ojtoznál (Oituz) vesztették életüket az „első verekedésben” –kétszáz kalagori férfiból csupán száztízen tértek haza a háborúból –, így lett a falu neve Ojtoz (Oituz), de amint gyarapodtak és keveredtek a velük egy időben Dobrudzsába telepített ortodox románokkal, lassan elveszítették nyelvüket, mára csak azok tudnak „csángósul”, akiknek „mámáik és tátáik” is ezen a nyelven beszéltek egymással.
Nagyboldogasszony napján a hét-nyolcszáz lelkes település lakóinak száma majdnem megkétszereződött: ebben az időszakban jönnek haza a külföldön dolgozó fiatalok, akik az utóbbi időben gyermekeikkel együtt mennek el Olaszországba, Görögországba, Spanyolországba pénzt keresni, és majdnem minden családba érkeztek lujzikalagori rokonok. Idén, a település történetében először egy huszonöt főnyi magyarországi csoport (valamint alulírott) is a falu vendége volt, amit a szerdai szentmise után egyik ojtozi szállásadónk úgy jellemzett: olyan járkálás volt a héten a falujukban, mint amilyen lehetett, amikor az ő nagyapáik közel kilencven esztendővel ezelőtt erre a pusztára megérkeztek.
Tíz órakor, fél tizenegykor és tizenegykor szólalt meg a Szűz Máriára szentelt templom harangja, hogy a híveket az ünnepi szentmisére hívogassa, s tán csak az idegenből érkezettek csodálkoztak el azon, hogy az 1956-ban épített kicsi templom mellett – amelyet hamarosan lebontanak, és plébániát építenek helyébe – akkora méretű nagy templom áll félig készen, amelyhez hasonlóak csak a moldvai csángó falvakban magasodnak az ég felé. Ennek zsúfolásig megtelt alagsorában imádkoztak a lujzikalagori öregek, gyermekeik és unokáik román nyelven, majd onnan kijövet az idősek csángósul „tanácsoltak” egymás között, és mondták el kérdésünkre a falu eredetét. A konstancai Ojtozban kicsi és nagy egyformán tudja, hogy gyökereik honnan származnak, azzal ellenben nem igazán tudnak mit kezdeni, ha az ember azt kérdezi, milyen nemzetiségűnek vallják magukat. Identitásukat katolikus vallásuk határozza meg, ami szerintük bőven elegendő ahhoz, hogy megkülönböztessék őket az ortodoxoktól, akik a szomszéd falvakban „ülnek”, és azok is mindannyian tudják, hogy itt egy igen szorgos, becsületes közösség él, akiket kívülről ungurnak, „madzsaroknak” neveznek, ők pedig csángónak mondják magukat. Éppúgy, mint a Galac megyei Folteşti negyven katolikus híve, akik a Lujzikalagortól nem messze fekvő Esztufujból menekültek el az 1971-es árvíz idején, és akik múlt vasárnapi ottjártunkkor azt mondták, a jó Isten szereti őket, akkor sem hagyta elveszni családjaikat, és most is megmaradnak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csángóföldről szertültek szét – Regáti magyarok között (1.)
A Prut és a Moldovai Köztársaság közvetlen szomszédságában, több mint ezer ortodox család által lakott Galac megyei faluban ismertem meg egy csángó asszonyt, akiről úgy tartom, halála után a szentek között van a helye. Egy hetvenfőnyi katolikus közösségben négy gyermeke felnevelése után másik négy elesettet gondozott, tizenhetet keresztelt, s „amikor eljött a revolúció, és a televízióban megmutitották Krisztust”, nekifogott, és templomot épített. A galacin kívül jelenleg a folteşti-i templom az egyetlen katolikus istenháza a megyében. Búcsúját szeptember 14-én, Szentkeresztkor tartják, s hiszem, egykor az utódok annak alapítója-építője, az esztufuji származású Fergyes Borbála emlékére is minden esztendőben elmondanak legalább egy imát.
Olyan az élet, mint a nincsesség
Mielőtt a folteşti-i csángók nyomába erednénk, ismerkedjünk meg azzal a faluval, ahonnan az 1971-es árvíz miatt kellett eljönniük és megtelepedniük a Regátban, egy színtiszta ortodox faluban, ahol sokáig valamiféle szektának hitték őket, mert nem tudták, miféle hitet tartanak. Esztufujban hét házat vitt el az ár egyszerre, s ahol a házak megmaradtak, ott is nagy volt a kár, mert ahogy mondják, megindult a föld, csúszott le a hegyről. Augusztus 11-én két helybéli fiatal, Emanuel Feraru és Adelina Harabagiu esküvője napján látogattunk Esztufujba, melynek magyar nevét, Nádasfalu, mára már csak az öregek ismerik. Ebben a székelyes csángó faluban, éppúgy, mint a környék településein, tíz gépkocsiból legalább nyolc olasz rendszámú, de arra a huszonöt főnyi magyarországi csoport és jómagam sem számítottam, hogy Harabagiuék háza elé olasz rendszámú fekete limuzin gördül be az ifjú párral. Miközben kattogtak a fényképzőgépek, a rokonság néhány fiatal tagja román csujogatásokkal fogadta a polgári esküvő és a templomi szertartás között hazatérő éppen csak házasokat. A nagymámák sírtak örömükben, és azt mondták, most nagy boldogság van, egyébként „olyan az élet, mint a nincsesség”. Míg Lenţa asszony, Adelina édesanyja irányította a sürgölődő háznépet, és ő maga is bőségesen kivette részét a munkából, férjével, a menyasszony édesapjával váltottam néhány szót. Dolgozott már Spanyolországban, Németországban, Hollandiában, jelenleg Olaszországban kőműveskedik, felesége pedig takarít és felszolgál, s tán még kürtőskalács-sütödét is nyitanak, ha továbbra is ilyen jól boldogulnak. Azt mások is megerősítették, hogy kétezer euró között lehet megkeresni egy hónapban, ebből ötszáz az albérlet, ezerötszáz elmegy élelemre, számlákra, benzinre, még egy kicsi a ruházkodásra, ajándékra az itthoniaknak, de majdnem egy fizetést félretesznek, amiből itthon házat építenek. Valóban így van, majdnem minden öreg ház mellett van egy új, sokkal nagyobb és modernebb, hatalmas fürdőszobával, ami szinte a legszebb ezekben a lakásokban, de ez sem mentes a közeli pöcegödör bűzétől.
Harabagiuék szíves vendéglátását rövidre kellett fognunk, a templomi szertartásra sem maradhattunk, mert vártak a lujzikalagori gyermekek egy kis előadással, a helybéliek pedig bőséges vacsorával.
A kalagori nagytemplom
Úgy tartják, Lujzikalagor búcsús falu, egyik templomában vízkeresztkor van a búcsú, ez az egész falué, az 1990 után épült falurészben, az új negyedben – a helyiek úgy hívják, Iliescu negyed, mert az ő elnöklése idején kapták vissza az emberek a földeket – Szent Antalkor búcsúlkodnak, és a Kalagor fölé emelkedő három dombon levő kápolnácskáknál, kőkereszteknél – Sziniszló, Kálvária, Bérc – szintén egy-egy búcsút tartanak. Ezekről a magaslatokról mutogatta csoportunknak Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) volt elnöke a falurészeket: Görkútja, Hegyecske, Zerese, Bonyhafoka, Ţigănie, Korhán, Katon és Disznóhegy, ahol az 1947-ben épített kalagori nagytemplom áll, és mely dombocska onnan kapta a nevét, hogy száz évvel ezelőtt ott még vaddisznók fürödöztek. Ma már az ötezernégyszáz lakosú Lujzikalagor nagytemplomának harangja messzire elhallszik, és felirata is hirdeti: „Az élőket hívogatom, a halottakat sirogatom.” Száznyolcvan fokot fordulva a lujzikalagori látványtól, a Szeret menti csángó falvak terülnek elénk a magaslatról, még ködös időben is jól látni a bákói, trunki és klézsei duzzasztógátat. Szombat lévén igencsak furcsának tűnt, hogy osztják a búzát, de az emberek ezt nem bánták, azt ellenben igen, hogy idén a tavalyinál százötven kilóval kevesebbet kaptak, minden hektár után hatszáz kilót, ami még így is kétszer annyi, mint amit mifelénk adnak. Földjeik messze vannak a falutól Sóspatak környékén, s mert a fiatalok többnyire külföldön dolgoznak, nincs, aki megművelje a termőföldet, ezért az öregek rábízzák arra a gazdára, aki felvállalja.
Szállásadóm inkább a krumplit siratta, az bizony igen drága, egy lejért nemigen kap, de másfelet sem adott a torjai árusnak, aki egy fehér furgonnal megállt a házuk előtt. A szomszédban sem igen vettek, de a torjai ember azt mondta, olyan még nem volt, hogy pityókával tért volna haza.
Mámámék nem tudtak oláhul
Ferenţ Cristina és Valentin házában két napot töltöttem, otthon lévő három gyermekük közül egyiktől sem hallottam magyar szót, a negyedik nemrég ment el otthonról, otthagyva iskolát, szülőt, testvéreket. A legkisebb, Ciprian jár a délutáni magyarórákra, nekünk nem mutatta be nyelvi tudományát, de románul azt mondta, szereti a tanítónál. Cristina azt mondja, ha az iskolában oláhul tanulnak, akkor azt kell ismerniük, de értenek magyarul. „Mű, mikor otthon voltunk mámámnál, mikor kicsikék voltunk, magyarul beszéltünk. Mámámék nem tudtak oláhul, ez a tineret most nem beszél magyarul, de az öregecskék vannak, melyikek tartják a nyelvet eröst. Én nem tanultam éneket, se imát, én oláhul imádkozom, de vajon egy öregasszony, melyik chiar jól énekel magyarul. Idele, amikor kiérünk az ulica végibe, exact az a ház. Néni Maric, azt mondják neki, Cernic Maric, de most tán beteg.”
A nyelvi értekezésről Cristina gyorsan áttér egy másik témára, úgy tűnik, jobban foglalkoztatja annak a harminckilenc éves asszonynak a története, akit „megtalált a halál” és éppen aznap temették, amikor ott voltunk. Mellrákban hunyt el, öt gyermeket hagyott maga után. Isten nyugtassa.
Az is jó, ha kétnyelvűek
Este a délutáni magyaroktatás helyszínén gyülekezünk. Ezért a házért bért fizet az MCSMSZ, illetve amióta átvette, néhány hónapja, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Takaros kis ház, a tanterem szépen berendezve, a nagytusnádi Petres László tanítóskodik itt, minden bizonnyal jól végzi a dolgát, a gyermekek szeretik és szépen énekelnek magyarul. Hatvanan járnak a délutáni magyarórákra, még ötvenen pedig a falu másik felében a sepsiszentgyörgyi Szász Csillához, azt a házat az MCSMSZ megvásárolta. Lujzikalagorban egyelőre nincsenek magyarórák az iskolában, igen sok az ellenállás az igazgató részéről, s bár a tanítók kétszer próbálkoztak, nem tudták beindítani az iskolai oktatást. Moldvában az elmúlt tanévben huszonhárom faluban közel kilencszázan jártak az iskolai magyarórákra, és még hétszázan a délutániakra, de lenne még legalább ugyanennyi település, ahol el lehetne indítani a magyaroktatási programot. A kalagori öregek elmesélik, néhány évvel ezelőtt még azt gondolták, ennek a nyelvnek vége, s lám, most az unokáik már írni is tanulnak magyarul. Illúzióink ne legyenek, de ha ezek a gyermekek kétnyelvűek lesznek, és átadják, amit az öregektől tanulnak, akkor van értelme ennek a munkának – mondja Petres László tanító.
Meddig lesz az Istentől
A Gábor, Cociangă, Varga, Ádám, Ciampu, Ferenţ, Biró nevezetűek falujában, Lujzikalagorban augusztusban nagy a jövés-menés, ebben a hónapban jönnek haza a külföldön dolgozó fiatalok, őket a hazahozott eurók jobban érdeklik, mint az, hogy gyermekeik milyen nyelven tanulnak. Olaszországban a legkisebbek is hamar beilleszkednek az iskolába, a szülők még csak alig mondogatnak néhány hétköznapi, hasznos kifejezést, ők már otthonosan csevegnek olasz barátaikkal. Az utcán nehéz megszólítani a húsz-harmincasokat, a negyvenesek is találnak maguknak sürgős tennivalót, vagy egyszerűen azt válaszolják, ők nem tudnak madzsarul, és sietősen továbbmennek. Gábor Anna néni ellenben látszólag elfáradt, tán nem csak dombos-völgyes lujzikalagori utcákon hazafelé menet, hanem az elmúlt hét évtized alatt is, s azt mondja, élete „még jól, még rosszul es, menen elé”. Nincsenek gyermekei, nem adott az Isten, így „kínlódunk ketten az embervel és az Istennel vagyunk hárman”. Biró Anna is megáll, amikor Adjon a Mária! Köszöntéssel szólítom. Négy gyermeke van, mind elmentek külföldre dolgozni, s még az unokáját sem látta, tán egy esztendeje nem volt itthon a Magyarországon élő fia, akinek ottani feleségével nem értik egymást telefonon, mert a menye azt mondja, ő „nem értődi ezt a csángós nyelvet”. A másik menye hazajött Olaszországból, és azt mondta, amikor visszamegy, tán nem is jön többet haza. Anna néni erre azt felelte: „Na, akkor bábuljon magára, mert én magamra es meghalok.” Lujzikalagori házigazdáimtól búcsúzóban, az utolsó percben kerül szóba, hogy a Galac megyei Folteşti után a Konstanca megyei Ojtozba (Ojtuz) megyünk, ahol Kalagorból elszármazottak alpítottak falut 1923-ban, és akiknek lujzikalagori rokonaikkal már találkoztunk a faluban. Cristina összecsapja a kezét: „Drága jó Istenem, az én emberemnek a fratyeja, Ion is ott ül, menjen, s lássa meg, biztosan jól fogják primilni (fogadni – szerk. megj.).”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tudták, hogy itt élnek csángók?” – felkutattuk a dobrudzsai csángó közösséget
Amikor bejelentettük, hogy a Dobrudzsában élő csángó közösséget készülünk felkutatni, a kisebbségi kérdésekben igencsak jártas személyek is kijavítottak: „Moldvában élő csángókat, nem? Vagy esetleg Dobrudzsában élő törököket, görögöket, tatárokat, lipovánokat!” Hát nem. Mert nemcsak messze az anyaországtól, távol az elszakított Erdélytől, de csaknem félezer kilométerre a moldvai szülőföldjüktől, egy, Konstancától 22 kilométerre fekvő faluban a környék ortodox románságától elszigetelve ma is él egy csángó közösség.
Nem sokkal az első világháborút követően, 1923-ban az agrárreform címén Luca Ionescu és Voicu Voievod helyi uraságoktól elkobzott földeken, Károly király adományának köszönhetően, megtelepedett néhány lujzikalagori család. A tengerparti síkságot az után az Ojtoz után nevezték el, amelynek szorosában román oldalon a magyarok ellen voltak kénytelenek harcolni.
„Tudták, hogy itt élnek csángók?”
A Konstancától északra, mintegy 22 kilométerre, a főúttól kissé félreeső faluba nem egyedül érkezünk. Velünk tart az RMDSZ megyei elnöke, Ughy Jakab István is. Megvallja őszintén: nagyon kíváncsi erre a bizonyos Oituzra vagy Ojtozra, mert a település nevéről ugyan hallott, de arról, hogy azt magyarok vagy csángók laknák, még soha. „Ha nem zavarja, magukkal tartok, mert nem jön, hogy higgyem, hogy itt, Konstanca megyében csángó falu létezne!” – mondja. A Mangalián élő vállalkozó-politikus arcán csak akkor látni a kételyek részleges feloszlását, amikor a Tulcea felé vezető főútról, valahol baloldalt, a messze távolban megpillantjuk a délvidékre egyáltalán nem jellemző templomtornyot.
A Lumina községhez tartozó faluba érve elsőként az istenházát vesszük szemügyre. Római katolikus templomból a településen kettő is van egymás mellett. Az elsőt 1957-ben szentelték, de mivel alig néhány évtizeden belül kicsinek kezdett bizonyulni, a helyiek úgy döntöttek: újat, sokkal impozánsabbat építenek. Egyetlen gondjuk van, de az hatalmas: az állam hallani sem akar az építkezés anyagi támogatásáról. Utoljára a 2008-as választások előtt kaptak valamicske, mintegy ötezer eurónak megfelelő összeget.
A 2003-ban elkezdett új templom a régi udvarán tornyosul. Mellette a régi teljesen eltörpül; ma már inkább anyagraktárként használják. Az oltár és padsorok között cementes- és meszeszsákok sorakoznak, az úrasztalán pedig néhány szép szentkép és román nyelvű biblia mellett az építőanyagok vásárlását igazoló számlák hányódnak. A munkások és a nekik segédkező hívek készségesen hívnak át a kívül-belül állványokkal teleszőtt, épülő templomba, melynek rendkívül tágas pincéje elmondásuk szerint vasárnaponként zsúfolásig megtelik.
Amikor meg nem a katolikusok gyűlnek be, a faluba benősült vagy férjhez jött néhány ortodox számára tart szluzsbát a közelből érkező pópa. Az elképzelések szerint a templom befejeztével itt egy közösségi termet alakítanának ki, a régi épületet meg lebontanák – magyarázza a Sascău Carmelként bemutatkozó férfi, akinek őseit valamikor még Szászkőnek, Szászkának vagy Szászkainak hívhatták.
A tud-e magyarul kérdésre „beszél kicsit” választ ad, de, hogy jobban megértesse magát, rögtön áttér az állam nyelvére. Mint mondja, ha többet szeretnénk megtudni a félkész állapotban lévő templomról, lépjünk be a helyi plébánoshoz, Mihăică Petruhoz. A római katolikus parókia udvara nyitva áll, de sem a papot, sem a házvezetőnőjét nem találjuk otthon.
„A tisztelendő úr bement építőanyagért Konstancára” – szól át a szomszédból egy románul beszélő hölgy, majd kíváncsian tudakolózik, mi dolgunk a pappal? Amikor tudtára adjuk, hogy riportkészítés céljából érkeztünk a dobrudzsai csángókhoz, még hitetlenebbül kezd szemlélni. „Maguk honnan tudták, hogy itt élnek csángók?” – szögezi nekünk a kérdést, aminek a válaszát már meg sem várva, rögtön mondja, ő ugyan nem tud magyarul, de a régi templomot építő szülei meg a velük egykorú idősek „még beszélik a csángó nyelvet”.
Mindennek ellenére Butăcel Gabriela nem szégyelli eredetét, de, mint mondja, ha csángóul tudó személlyel akarunk találkozni, akkor az utca túlsó végébe, „bizonyos Ferenţ Rozaliához” kell bekopognunk.
Falualapítás – királyi rendeletre
Amikor betoppanunk a beajánlott alany szépen rendezett udvarára, és elmondjuk, miről szeretnénk kérdezni, a házban éppen mesterembereket irányítgató Ferencz Rozália kissé megtorpan, és teendőire hivatkozva megpróbál kihátrálni a kérdések elől. Úgy tűnik, ő is azon sok elrománosodott csángó közé tartózik, akik nem szívesen beszélnek eredetükről.
„Miről beszéljünk? Mi itt vagyunk, jól vagyunk, békében élünk románokkal, németekkel, törökökkel, mindenkivel” – igyekszik rövidre zárni a találkozást. Aztán valami csoda folytán csak meggondolja magát, átvált magyar nyelvre, és leültet egy hárompercesre szabott beszélgetésre. Ő is elcsodálkozik azon, hogy hatszáz kilométerre, Erdélyben valaki tud az itteni csángókról. Valahol érthető is, hisz, mint mondja, eddig senki fel nem kereste őket, meg nem kérdezte, hogy vannak, mit csinálnak. Szavaiból kiderül, hogy az egyeseknek Rózsika néni, másoknak tanti Roza annak a Palcău Iosifnak a lánya, aki az első világháború után harmadmagával alapította a falut. Ferencz Rozália 1895-ben Lujzikalagoron Palkó József néven született apja azok után jutott Dobrudzsába, miután moldvai csángóként a románok oldalán a magyarok ellen harcolt az Ojtozi-szorosban, Mărăşti-en és Mărăşeşti-en.
„Ahogy apám mesélte: muszáj volt fegyvert fognia. A király földet ígért azoknak, akik román oldalon küzdenek, és neki a föld kellett. Ő a földért harcolt, aztán sokáig úgy tűnt, csak az ígérettel marad. Aztán 1923-ban vagy ’24-ben a lujzikalagoriak, szám szerint vagy hatvanan, mégiscsak megkapták a földjüket, de nem Moldvában, hanem Dobrudzsában. De akkoriban itt sztyeppe volt, ezért sokan vissza is fordultak a szülőfalujukba. De az apám azt mondta: ha kell, a földből főz puliszkát, akkor is itt marad” – meséli Ferencz Rozália.
A szárazságot egy jó, esős év követte, amelynek hírére ismét szekérre ült a többi lujzikalagori, és nekivágott a távoli Dobrudzsának. Ekkorra viszont már némileg változott a politikai széljárás, és a konstancai elöljárók bőkezűsége is alábbhagyott. „Jöttek a csángók, de nem elegen. Nem voltak annyian, hogy egy falut benépesítsenek, az apám terve márpedig az volt, hogy egy teljes falut hoz létre. Kiment az állatvásárba, és összegyűjtött egy jó pár olyan gazdát, aki nem román, hanem valamilyen más népviseletbe érkezett. Lefizette őket, és meggyőzte, hogy jöjjenek vele a prefektus elé, majd a csángók névsorolvasásánál egyenként emeljék a kezüket, és jelentkezzenek” – emlékszik vissza az apja által elmondottakra a középkorú asszony.
Látván a magas létszámot, a helyi hatóságok kénytelenek voltak kötélnek állni, és életbe ültetni a királyi rendeletet. Aztán ahogy teltek az évek-évtizedek, egyre több lujzikalagori család vállalta az újabb, szinte félezer kilométerre való elcsángálást. „Amikor én születtem, 1956-ban már több mint ötven család élt a faluban, aminek a nevét az apámék adták, az ojtozi ütközet emlékére” – mondja Ferencz Rozália, hozzátéve, hogy az itteni embereket mindenki a környék legszorgalmasabb lakóiként tartja számon. Ez mind az utcák, mind a házak és gazdaságok arculatán meglátszik. Az ojtoziak munkásságát a leginkább viszont a kilométerekről jól látszó katolikus templom tornya tükrözi, mely nemcsak magasságával, de a hagymakupoláktól teljesen eltérő sudár alakjával is jelzi: itt egy teljesen más, egyedi közösség él, és építi az isten házát.
Prédikáltak-e valaha magyarul a régi templomban? – kérdezzük Rózsika nénit. „Nem, pedig a nép is tudott csángóul, a papok is. A negyvenen felüliek most is tudnak csángóul, de otthon, a családban inkább románul beszélnek. A fiaim is értenek, de Konstancára költöztek, ott nincs kivel gyakorolják a nyelvet. Mi, az idősebbek még visszaváltunk csángóra, de az ifjúság könnyebben boldogul a román nyelvvel” – mondja az 56 esztendős asszony.
A búcsúzás előtt nem állhatjuk meg, hogy ne tegyük fel a „keresztkérdést”, hogy az elmondottak tudatában milyen nemzetiségűnek tartja magát? „Mik románok vagyunk!” – vágja rá büszkén, amin talán nincs is miért csodálkozni, hisz sem neki, sem a többi, Dobrudzsába született csángónak soha egyetlen pap, tanító vagy helyi elöljáró nem mondta el az eredetükről szóló igazságot. A Konstanca melletti Ojtozon több olyan csángó nemzedék nőtt fel, amelybe a mindenhatók kizárólag a Dumitru Mărtinaş-féle fantazmagórikus elméletet szajkózták.
A tengerparti csángók legutóbb Nagyboldogasszony napján a saját templomuk alagsorában voltak kénytelenek végighallgatni azokat a Konstancáról és Bákóból érkezett hivatalosságokat, akik a csángó nyelv román eredetéről értekeztek. Egyetemi tanár, politikus, pap egyaránt hangoztatta: a lujzikalagoriak nyelve semmiként nem magyar, hanem egy sajátos, román eredetű dialektus.
„Ez tényleg nem magyar nyelv!” – próbálja bizonygatni a Konstancáról visszaérkezett Mihăică atya is. Ön egyáltalán tud magyarul? – szögezzük neki a kérdést, mire egy határozott nemmel válaszol. A Neamţ megyei Románvásár melletti Dzsidafalváról származó pap szerint annak a dialektusnak, amit a falu öregei néha-néha beszélnek, semmi köze a magyar nyelvhez. Ezért nincs is szükség a magyar misézés bevezetésére. „A faluból egyetlen egy női személy tudott magyarul, de az is csak imádkozni. Mivel öt éve távozott az élők sorából, így már tényleg senki nem tud magyarul, csángóul is csak a nagyon öregek értenek” – állítja Mihăică Petru.
Régi puskával a tolvajok ellen
A másik falualapító, az Anton Pallá lett Antal Pál lánya mégis jó és főleg bőbeszédűnek bizonyul. Amint meghallja, hogy magyarok vagyunk, hellyel kínál, és rögtön átvált anyanyelvére. A korát meghazudtoló, 77 éves Tampó Veronika, az ifjak által tanti Veronának szólított Ţâmpu Veronica nem győzi kérni az elnézést, hogy ő nem tud magyarul. Észre sem veszi, és nem is tudatosul benne, hogy az általa beszélt ízletes archaikus nyelv minden egyes szava érthető az erdélyi és anyaországi fülek számára.
Amikor egy pohár vizet kérünk, egy udvarias, szívből jövő és magyarul oly szépen csengő „igen édesanyám, hogyne!” választ ad. Akárcsak Ferencz Rozália, Vera néni is itt született. Nem emlékszik arra, hogy hét évtizeddel ezelőtt a magyar nyelven kívül másként is beszélt volna valaki a faluban. „Mi csak az iskolában beszéltünk oláhul, mert muszáj volt. De amikor azt akartuk, hogy a tanító ne értse, amit mondunk, átváltottunk. A templomban dákul kellett mondani a Tatăl nostrut, de édesanyám megtanított a miatyánkra. Nekem is öt gyerekem van, mindenik tud és beszél magyarul” – mondja az idős hölgy, belátván, hogy „az unokák nem éppeg tudják a nyelvet”.
Azt is bánja, hogy neki nem adatott meg megtanulni írni-olvasni magyarul. Mint ahogy az sem, hogy bár egyetlenegy magyar nyelvű népdal- vagy néptáncestet lásson élőben szülőfaluja színpadán. Saját népviseletét is elajándékozta. Moldvához már semmi nem köti, hisz mint mondja, a Lujzikalagorban maradt rokonok ma már a temetőben nyugszanak. Amikor a nemzetiségéről próbáljuk faggatni, jóval naivabban vagy éppen ellenkezőleg, megfontoltabban közelít a kérdéshez, mint fiatalabb falustársa. „Édesanyám, én már öreg vagyok, nem is tudom, minek írtak be a népszámláláson” – vonja meg a vállát. Szerinte teljesen mindegy, hogy milyen nemzetiségű valaki, csak ember legyen. „Mi jól voltunk itt a környéken mindenkivel.
A szomszédban van egy szász falu, Kogălniceanu, az ottaniakkal különösképpen jól egyeztünk. Ők is kolonisták voltak, mi is” – mondja. Ma már a több évtizede Kogălniceanura keresztelt egykori Karamurat tízezer lakója közül alig tízen vallják magukat németnek. „Sajnos onnan sokan jöttek át lopni a mezőről, udvarokból, házakból. Persze, nem a németek!” – mondja, majd egy régi történet mesélésébe kezd.
Még a kommunizmus beállta előtt, amikor a falualapító apja megelégelte a környékbeli románok tolvajlásait, elővette a világháborúban használt fegyverét, és lábon lőtte az első horogra akadt gaztevőt. Még a bukaresti római katolikus érsekség honlapja szerint is a két világháború között számos csángó „a szomszéd falvak lakói miatt” tért haza Moldvába.
Beszédes keresztek
„Nos, elnök úr?” – fordulunk Ughy Jakab Istvánhoz. „Ezt én sem hittem volna – látja be az, aki „felségterületén” eddig szinte minden egyes magyart név szerint ismert. – Majd a Szövetségi Képviselők Tanácsának legközelebbi ülésén felvetem a helyzetet. Én is kíváncsi vagyok, hogy az elnökségi tagok mit fognak szólni”. Mielőtt búcsút intenénk a falunak, belépünk a temetőbe, és szemlélni kezdjük a kereszteken lévő neveket.
Egyetlen Ionescu, egyetlen Popescu nincs közöttük, csupán a dákoromán kontinuitási elméletet a csángókba máig is sulykoló hatalom által románnak tartott Sabăuk, Chiricheşek, Adamok, Işvancak, Butăcelek, Tacariciok, Sascăuk, Coceangăk alusszák szülőföldjüktől távol a többé-kevésbé nyugodt álmukat. Még egy-két évtized, és leszármazottjaikkal együtt a teljes identitástudat kihal a dobrudzsai csángókból?
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Csángó falu Dobrudzsában (Regáti magyarok között, 2.)
A folteşti-i csoda után – mert mi másnak lehet nevezni hetven katolikus megmaradását színtiszta ortodox környezetben, valamint azt, hogy egy elszánt csángó asszony erős hite elég ahhoz, hogy ez a kis közösség templomot építsen? –, a Prut vonalát követve értük el a dunai kompot. A Bákó megyei Esztufujból a Galac megyei Folteşti-re telepedett csángók történetéből fel sem ocsúdtunk, mire a Duna túlsó oldalán folytatva utunkat a Konstanca megyei Ojtozba (Oituz) értünk, ahol hatszáznál több lelket számláló, Lujzikalagorból származó csángó közösség készült a harmadnapi Nagyboldogasszony búcsúra.
Dobrudzsában, ahol tizenöt plébános gondozza a közel hétezer katolikus lelket, a konstancai katolikusok élnek legtöbben egy tömbben, két templomhoz háromezer hívő tartozik. A legnagyobb Fekete-tengeri kikötő óvárosában, ahol a több száz éves gyönyörű épületek jelenleg omladoznak, a Konstancát szimbolizáló, a XX. század első évtizedében épített tiszti kaszinó romokban áll, egykor gyönyörű termei a hőségben még inkább bűzlő galambürülékkel vannak tele. „A városvezetés inkább költ a fesztiválokra, mint az egykori Konstanca megmentésére” – jegyzi meg Ieronem Iacob páter, a Szent Antal római katolikus templom plébánosa, dobrudzsai püspöki helynök. A legismertebb északi csángó falu, Szabófalva szomszédságából, Dumafalváról származó páter, amikor megtudta, hogy utunk célja az ojtozi csángókkal együtt részt venni a Nagyboldogasszony-napi búcsúban, szívesen említette meg: bár az ő szülőfalujában nem beszéltek magyarul, jól ismeri a csángókat és a moldvai katolikusokat, „akiknek elődei Szabófalva környékén már az 1400-as esztendőkben építettek kőtemplomot, később, az erdélyi telepesek misszionáriusokkal, ferences szerzetesekkel érkeztek, akik beszéltek magyarul, ismerték a tanokat, és nekik is köszönhető, hogy fennmaradt a magyar nyelv Moldvában”. Ieronem Iacob kétezer lelkes katolikus közössége főként Erdélyből származik, „dolgozni érkeztek erre a vidékre az 1950–60-as években, Moldvából kevesebben jöttek városi szolgálatra, de a két világháború között sok olasz és német katolikus élt Konstancán. Az idetelepedett magyarok ma már románul beszélnek, amikor jönnek az irodába, a nevükről tudom, hogy ki milyen származású, vagy amikor megyünk házat szentelni januárban, akkor találkozom ezekkel a családokkal közelebbről.”
Magyar katolikusok Ojtozban
Ojtoz tizenkét km-re fekszik Konstancától Năvodari irányában, ezen a vidéken kilencven évvel ezelőtt olyan pusztaság volt, „mintha mindig es az akart vóna maradni”. Vasárnap későn este érkeztünk. Azt hittük, minket várnak a kocsmánál összegyűlt emberek, de kiderült, augusztusban megtelik a falu, ilyenkor jönnek haza a külföldön dolgozók, a búcsú miatt az is szabadságot vesz ki, akinek akadna még nyári munka Olaszországban, Spanyolországban, Magyarországon, de hét végén már a lujzikalagori rokonság is útnak indult, hogy a szerdai Nagyboldogasszonykor együtt imádkozzanak elszármazott szeretteikkel. Míg Sascu Iosifra (Szászkó János) várakozunk – aki az említett okokból ez idő alatt telt családi házak ellenére mégis megszervezte, hogy mindenkinek legyen szállása –, Consferenţ Tereza (a helybélieknek néni Teri) kérdésemre elmondott egyet s mást az életükről.
„1970-ben eljöttem dologra, s akkor férjhez is mentem. Az ember akkor jött Frumószából, mikor kicsike volt, aztán itt más faluban ültek, Bălcescuban, ott is vannak magyarok, onnét idemutálódtak. Nekem voltak itt nyámjaim, matusáim, s lejöttem dologra, s itt is maradtam. Az emberrel megtalálkoztunk, s esszeházasodtunk. Itt vannak oláhok is, kicsidén voltak, most megszaporodtak.” Teri néninek hat gyermeke van, hárman itthon laknak, három Olaszországban dolgozik, unokái ott tanulnak olasz iskolában. Rövid idő alatt kiderül, ez a csángó asszony három nyelvet tud: az öregasszonyokkal magyarul beszél, a középkorúakkal keveréknyelven, a fiatalokkal oláhul.
Tátámék csánták a falut
A Ferenţ Ion (Ferencz János) házába idegenként is ismerősként kopogtam be: a családfő testvére annak a Ferenţ Valentinnak, aki családjával együtt két napig volt szállásadóm Lujzikalagorban, felesége, Mária pedig a falut alapítók egyikének, Palcău Iosifnak (Palkó József) a leánya. Mária asszony a Rózsa névre is hallgat, de „Szűz Mária olyan közel van”, inkább szereti, ha így szólítják. A kalagori Palkó József kétszáz falusfelével együtt vett részt az első világháborúban, közel százan közülük oda is vesztek, és „amikor visszajöttek a verekedésből Lujzikalugarába, nem volt semmi, csak a szegénység. S akkor összegyűltek vaj negyven familie, mondták nekik, itt adnak földet, jöjjenek ide. Itt olyan pusztaság volt, nem volt semmi, templom es nem volt, csak Kogalniceanban, mi mondjuk neki Murat, Caramurat.”
Mária asszony hosszan meséli a falualapítás 1923-as történetét. Első esztendőben szárazság volt, nem termett jól a búza, és a lujzikalagoriak, kivéve Palkó Józsefet, Cociangă Mihályt és Pál Antalt visszamentek a falujukba. „Ez volt huszonkettőben, s adott az Isten nagy esőköt, s csánódott nagy gabona, s akkor tátám írt vissza ezeknek, hájtok vissza, olyan szép gabona csánódott ide, s jertek vissza, s csánjunk falut. Jöttek a karucákkal, ökrökkel, jöttek vaj két hétig. Tátám elment a prefekthez, s mondotta, kell jöjjön még tíz familie, s akkor csánjuk a falut. Szent Györgybe kellett érkezzenek, de nem értek ide az emberek, s meg kellett vóna mutitni őket a prefektnek.” Palkó József nem riadt vissza, elment a vásárba, és népviseletbe öltözött árusokat győzött meg arról, vegyenek részt a névsorolvasáson, hadd higgye a prefektus, hogy megérkeztek a kalagoriak. Később valóban megjöttek a falusfelei, „s még vaj három familie ortodox, s megcsánták a falut.” Arra nem derült fény, hogy kik voltak azok a népviseletbe öltözött magyarok, akik lujzikalagoriaknak álcázva magukat részt vettek a névsormustrán, csak találgatni lehet, hogy erdélyi vásárosokat győzött meg a falualapító. Azt ellenben Ferencz Mária biztosra állítja, 1950-ben, amikor ő megszületett, Ojtozban „vaj ötven család ült.”
A születéstől a templomépítésig
Palkó József nem érte meg az 1989-es fordulatot, kilenc hónappal korábban, márciusban elhunyt, s bár naplót vezetett a falualapítás történetéről, az utókor ezt már nem olvashatja. Saját elmondása szerint leánya tépte szét egy alkalommal, amikor megunta, hogy az iskolaigazgató folyton hozzájuk jár és faggatózik, ezért attól való félelmében semmisítette meg édesapja füzetét, hogy abból bajuk eshet. Mária béranyától született, mivel édesapja felesége, akit Palkó József hadiözvegyként vett magához két gyermekkel, többé már nem szülhetett. A szintén lujzikalagori, tizennyolc éves Ghenţea Caterina annak fejében vállalta, hogy gyermeket szül az ötvenöt éves falualapítónak, hogy házat épít neki, ami meg is történt, majd amikor férjhez ment egy vele egyidős emberhez, és három gyermeke született attól, leánya, az időközben felcseperedett Mária, aki édesapjánál és nevelőanyjánál maradt, segített neki a gyermeknevelésben. A történet önmagában is rendkívüli, az pedig még inkább, ahogy főszereplője elmesélte; ellenben visszatérve az ojtozi csángó közösség életéhez, érdemes elidőzni a templomépítésnél.
„1957-ben csánták a régi templomot. Sokan lejöttek Kalugarból, s innen is sokan odaálltak. Éjjel csánták a templomot, hogy ne lássák a kommunisztok. Aztán mégsem bántották őket, béhunyták a szemüket, mit volt mit csánjanak.” A kicsi Szűz Mária-templomot az ojtozi katolikusság kinőtte, 2003-ban megkezdték az új, sokkal nagyobb templom építését, amelynek munkálatai jelenleg is folynak. Amint azt felszentelik, a régi templomot lebontják, plébániát építenek helyette. És miközben a katolikus templom befejezése lassan halad, tavaly Ojtoz csupán száz ortodox hívője számára templomot szenteltek.
Azok magyarok, mi csángók vagyunk
Mária asszonynak két fia van, egyikük sem tud magyarul, mindkettő ortodox román asszonyt vett feleségül. „Mi az emberemmel mind csak románul beszélünk, amikor szidom, még mondom így es.” Második napja kérdezgettem Ferencz Máriát a falu, a közösség és természetesen családja történetéről, úgy gondoltam, eléggé bemelegedtünk a beszélgetésbe ahhoz, hogy megtudjam, fontos-e számára, hogy a csángó ember, így ő is, éppen olyan magyar, mint mi, székelyek, erdélyiek, magyarországiak, a világon bárhol élő, magyar anyanyelvűek, csakhogy hozzájuk a sors mostoha volt, és kihagyta őket a nemzetté válás folyamatából. „Az öregek mondták, Ştefan cel Marétól vagyunk, s citiltam egy cartet, Dumitru Mărtinaşt, abban nem írtak arról, hogy apáink a magyaroktól származtak.” Ha először hallottam volna, biztosan lefordulok a székről, de számomra nem volt ismeretlen eme gondolatmenet, a moldvai csángók közül sokan ezt válaszolnák. Tudni kell, hogy Ştefan cel Mare és I. István, az „ungurok királya” sokuk számára egy és ugyanaz, Ardeal pedig szerintük Romániában van, Transilvania Magyarországon. Dumitru Mărtinaşnak a csángók eredetéről szóló könyvét (Originea ceangăilor din Moldova), amely szerint a csángók elmagyarosított románok, a papok előszeretettel terjesztik körükben, s mert magyarul nem tudnak olvasni (honnan is tudnának, hisz román iskolába jártak, járnak), „ha azt citiltuk, akkor úgy van.” És még akkor sem vesz fordulatot beszélgetésünk, amikor azt kérdem, nem gondolkodtatja el az a tény, hogy ugyanazon a nyelven beszélünk, mint ők, megértjük egymást, és a magyarországiakkal is lám, milyen jól beszélgetnek. Ugyan elismeri, hogy „egy kicsit megértjük vala egymást, de azok magyarok és mi csángók vagyunk”.
A hitnek erejével
A sors úgy hozta, a magyarul egy szót sem tudó Celina és Dan Stefanov volt három napig Ojtozban a szállásadóm, akiknek nemcsak a családias fogadtatást köszönhetem, hanem azt is: leginkább az ő életük által értettem meg, az 1923-as falualapítástól mostanig milyen átalakuláson ment át a Lujzikalagorból a Fekete-tenger partjára telepedett csángó közösség.
Mindkettőjüket ortodox román asszony szülte, a családfő édesapja orosz, felesége, két gyönyörű nagy lányuk édesanyja kalagori csángó apától származik. A szülői házban egyikük sem hallotta az apák nyelvét, mindkét vegyes házasságban románul nevelték a gyermekeket, természetes, hogy Celina és Dan is ezt a példát követi. Katolikus szertartás szerint házasodtak, ez Celinának nagyon fontos volt, lányaival együtt ma is aktívan kiveszi részét a templom körüli közösségi teendőkben. Ennek tanúja is voltam, asszonytestvéreivel több mint ezerötszáz galuskát (szőlőlevélbe csavart töltike) készítettek a búcsús vendégeknek.
Az épülő templom alagsorában tartott búcsús szentmise után újabb találkozás hozott számomra végső magyarázatot mindarra, amit Ojtozban láttam és halottam. Cojocaru Cristina félárva unokájához jött Lujzikalagorból, hogy vele együtt vegyen részt a búcsúban, és amikor egy helybéli férfi odajött hozzám, hogy megkérdezze, értjük-e egymást magyarok és csángók, az idős kalagori asszony csak annyit mondott: „Aki keveset tud, Isten előtt az is érdemesül.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Katolikus sziget ortodox vidéken – Regáti magyarok között 3.
A brăilai, galaci, konstancai katolikusok magyar eredetét majd minden csángókutató megemlíti, így nem csoda, hogy a Moldvát járók közül sokan felkeresik ezeket a közösségeket, személyesen győződve meg arról, a tömbrománságban is miként őrzik meg szokásaikat, csángó hagyományaikat, miközben szinte teljesen elveszítik apáik, anyáik nyelvét.
A Brăilán szolgáló Budó Kázmér atya magyarul jól tudó, csángó származású plébános, Galacon szintén csángó pap misézik, a konstancai Ieronem Iacob a Szabófalva melletti Dumafalváról származik. Minket mégsem ez a három, tömbben élő katolikus közösség foglalkoztatott, utunk célja találkozni a folteşti-i templomépítő csángó asszonnyal, és részt venni a dobrudzsai Ojtoz csángó lakosságával együtt az augusztus 15-i Nagyboldogasszony-búcsúban. Esztufuj és Lujzikalagor után a Szeret mentén folytattuk utunkat a regáti magyarok felé.
A csángók által legsűrűbben lakott Szeret mentén több mint húsz faluban élnek magyarul jelenleg is beszélő csángók, köztük Lészpeden, Lujzikalagorban, Rácsilában, Somoskán, Klézsén, Külsőrekecsinben, Lábnikban, Magyarfaluban 90 százalék fölötti a magyarnyelv-ismeret. Forrófalván, ahol a katolikus temetőben még mindig áll a XV. században épített, magyar feliratú fatemplom, ma már csak a helyiek alig háromnegyede tud vagy beszél magyarul. Bulai András, a templom jelenlegi egyetlen gondozója elmondása szerint „1435-ben volt állítva, úgy tudjuk, hogy a Vajda István idejében, így hallottuk az öregektől. A Vajda sokat harcolt a törökökkel, és úgy mondják, minden harc után, amit megnyert a törökökvel, csinált egy templomot. Onnan a dombról elhúzta a nyilat, és azt mondta, ahova a nyíl ér, ott csináljanak templomot. Volt egy nagy csereerdő, innen vágták a fát az építéshez. A templomot 1848-ban javították, meg van változtatva a deszkapadló és a fedél, és akkor elváltoztatták Szent Márton püspök nevére, addig volt Szűz Mária nevére szentelve. Mondanak misét Szent Mártonban november 11-én, akkor összegyűl a népség, mise után szolgálnak a síroknál és imádkoznak. Még mondanak misét november kettedikén, halottak napján, pünkösdkor itt kint, az udvaron, és még mikor meg talál halni egy ember, azt behozzák ide, mondanak misét és eltemetik.” Ebben a templomban volt kántor Petrás Ferenc, a kommunizmus idején Klézsén szolgált és a rendszer áldozatává vált Petrás Incze János édesapja. Emlékét egy fakereszt őrzi a templomban, melynek felirata szerint: „Petrás Ferenc megpihen, míg trombita szavára a nagy napon felserken. Elhunyt életének 68-dik esztendejében Forrófalván, kántorságának 50-dik esztendejében 1843-ban.”
A Szerettől a Prutig
Enyedfalvától Galacig csapós esőben tettük meg az utat, az égi áldás – az idei szárazságot tekintve az elnevezés ugyanvalóst igaz – elkísért egészen Folteşti-ig. Az utazás két szervezője, a székesfehérvári Posch Dániel, akivel korábban Moldva-járásaim során ismerkedtem meg, és barátja, a szintén székesfehérvári Hanyi Zsolt májusban már bejárta ezt az utat. Lelkesen magyarázzák, mi vonzotta őket erre a vidékre. Olvasmányaikból tudták, hogy a fekete-tengeri kijárat, a Duna-delta és a jó minőségű termőföld sok székely és erdélyi magyar kereskedőt vonzott az idők során a környékre, látni akarták ennek jelenlegi nyomait. A Galaccal mára egybenőtt Magyarréven ugyan nem élnek már magyarul beszélő emberek, de a városban mindenki tudja, hogy az a rész a Vadu Ungur, Magyarrév falu volt egykor. A galaci katolikus plébános mondta a májusi búcsúzáskor a Szent István városából érkező két fiatalembernek, hogy Folteşti-re kijár misézni, így kerültek ennek az ortodox nagy falunak katolikus szigetére, mi pedig ugyanezt az utat bejárva ismerkedtünk meg a hetvenhat éves, templomépítő Fergyes Borbálával.
A folteşti-i szent asszony
Utazás előtt néhány román nyelvű leírást olvastam erről a közel háromezer lakosú nagyközségről, amely Tîrgu Bujortól 12 km-re, Galactól 31 km-re fekszik, keleten a Moldovai Köztársasággal határos. Az első írásos feljegyzés 1448-ból származik, amikor Petru vajda földet adott a parasztoknak, hogy itt építsenek házakat. A Prut menti nagyközséghez, Folteşti-hez tartozik Stoicani falu is. A 2011-es népszámlálás szerint Folteşti községnek 2976 lakosa van, a helyi ortodox közösség több mint hatszázötven családból áll, a katolikusoké huszonhétből. A folteşti-i Szent Kereszt római katolikus templom építését 1993-ban kezdték meg és 1998-ban fejezték be, a templom búcsúját szeptember 14-én, Szent Kereszt Felemelkedésekor tartják. Ezekből a román nyelvű leírásokból ellenben nem derül ki, hogy a folteşti-i katolikusok honnan származnak és milyen nyelvet beszélnek.
Az ország keleti részén, a Szeret és a Prut alsó folyása, valamint a Duna között elterülő Galac megyében a tavalyi népszámláláskor 252-en vallották magukat magyarnak, ebből 225-en a megyeközpontban (ahol közel ezerötszáz katolikus él), tizenegyen Tecuci-on és tizenhatan a falvakban. A számok mögötti valóság ellenben az: aki ezen a vidéken katolikus, az mind Erdélyből, illetve Moldvából származó magyar ember.
„Amikor ide jöttünk, szektánkoknak tartottak, nem tudták, hogy miféle hitet tartunk. Úgy kínlódtunk húsz esztendeig. S mikor eljött a revolúció, s megmutitották Krisztust pe ecran, akkor kinyitotta az Isten az utat. S adott egy jelt, hogy csánjunk egy kicsike templomot. S aztán megmariltuk (megnöveltük – szerk. megj.), még tojébb, s még tojébb, meddig kijött nagyocskának” – vág bele találkozásunk első öt perce után Fergyes Borbála a templomépítés történetébe. Kértem, előbb kanyarodjunk vissza a kezdetekhez, az 1971-es esztufuji árvízhez, amikor hetven család indult útnak a Bákó megyei faluból, mert negyvennapi esőzés után sokuknak a víz elvitte a házát, mások a földcsuszamlás elől menekültek.
Nem hagyták el a hitüket
Bori néni a Livezi községi Rossz patakról származik, Esztufujba ment férjhez, amikor Folteşti-re telepedtek, már megvolt mind a négy gyermeke: Mária, Virginia, István és András. Úgy emlékszik erre az időre, hogy mindenük megvolt, csak éppen az nem, ahol imádkozzanak. Mentek az ortodox templomba, ahol „mondta a páter, csánjatok keresztet, mint münk, de nem szerettük, kergettek ki a templomból, de akkor sem hagytuk el a hitünket”. A testvére ministráns volt gyermekkorában, majd Folteşti-en ő vállalta fel, hogy nála tartsák a miséket. „Volt nekem egy testvérem, az mind csak úgy szerette a jó Istent, s húsz esztendeig mentünk hezza a házba. Kikerítettek onnét is a kommunisztok. Jött a páter Galacról egyszer egy hónapban. Münk mulţumitok voltunk. Onnét is el akartak keríteni, s írt a testvérem Bukurestbe la ministrul cultelor, s akkor onnét jött két-három masina a primariához. Kérdik, itt vannak magyar katolikok? S mondja a primar, vagyon. S akkor kérdik, miért kergetitek el? Lássuk csak, hol imádkoznak. S akkor elmentek oda, s azt mondták, mától nem még mondtok nekik semmit. Ezek krestinok. Aztán így volt pînă la revoluţie. A verekedés után elmentem az én falumba, és meggyóntam, azt mondtam, én itt lettem, itt vagyok megkeresztelve, s innét adjatok nekem nagy imádságot, hogy bírjunk progreszálni. Ott még van egy kicsi templom, ez a templom azután van csánva. Én észbe tartottam, hogy csánják, s akkor én kikonturáltam a templomot és az emberem csánta utánam. S kijött exact, ahogy az én falumban van.”
Adtunk, ami volt
Nem hiszek a fülemnek, Bori néni azt mondja, tudott szabni, varrni, a gyermekeinek, másik négy nevelt gyermekének, tizenhét keresztgyermekének is ő varrt, miért ne rajzolhatna templomot.
„Mi akartunk csánni házat, de az Isten adott más gondot. S akkor azt mondtam, adjuk oda ezt a házat, odaadtuk a téglát, cementet, addig fel a tető alá mi csántuk az emberemmel, s onnantól nem bírtuk, mert nem volt fánk. Elmentem, keressek, s nem adtak, azt mondták, én csánok afacereát, s akkor elmentem a páterhez, ő azt mondta, ne búsulj, hozok én szponzort. Elhozta Galacról a két inginert, s azok mérték meg, mi kell a tetőnek. Azelőtt nem akartak adni helyet. Kaptam egy öreg oláhot, immár már kész volt, hogy haljon meg, s elmentem hezza, s mondtam, gyere ki, kérjelek meg valamire. Kijött, s kérdezte, mi kell neked. Mondom, kié az a hely, itt üres volt. Azt mondta, mikor azok az öregek onnan meghaltak, eltemette a primaria, s most azé. S úgy volt. Eljött a primar, s kimérte, s még egy darabocskát nyújtottuk a helyet.”
Ki segített, honnan van a harang, hogy tartják fenn a templomot? – felsorolni is képtelenség, mennyi kérdés merül fel egy ilyen történet hallatán. Azt kis kerülővel tudom meg, hogy a galaci katolikus egyházközség filiájává vált, rendezték a telekkönyvet, és Bori néni már azt is eldöntötte, haláluk után jelenlegi házukat is az egyházra hagyják, hogy használják közösségi házként búcsúkor, vagy mindig, amikor szükség van. Házuk jelenleg is így fungál, az egyházi ünnepek alkalmával itt gyűl össze a hetvenfőnyi katolikusság. Ahogy mondják, „lehet, legyünk többen, de lányainkat elvitték az oláhok”, év közben csak negyvenen vannak, a fiatalok külföldön dolgoznak, de Szent Keresztkor és a többi nagy ünnepen megtelik a templom. Kedvünkért Bori néni meghúzza a harangot, majd elmeséli a harang történetét is.
„A harangot vettük, siratkoztam, meddig hoztak. Az emberem csánt régebb egy ezerkilós kádat, adtuk a kádat, s egy putinát, melyikbe teszik a bort, s abból csánták, s még mit adott a világ. A galaci kombinátban lett meg, levélben írták, huszonkétmillió para (pénz – szerk. megj.) a harang. A pap mondta, nem bírjuk. Mondtam, lehet bírunk, lesz, s ne, itt van. Hazajöttem, s az egész, melyik bírt, kontribuilt, s mi adtunk, ami volt. Még leengedtek az árából. Eröst akartam, halljam a harangszót.” Keresztelnek és temetnek
Bori néni négy gyermeke is beszél magyarul, de mint minden családban, náluk is a vegyes házasságban született gyermekek már nem tudják nagyanyáik nyelvét. Ha a fiatalok katolikus templomban házasodnak, a gyermekeket is katolikusoknak keresztelik, ez ellenben nem jár együtt az etnikai identitás felvállalásával – illetve csak annyiban, amennyiben az a katolikus identitást jelenti –, és nem jelenti a nyelv megtartását.
A folteşti-i katolikus templomhoz vasárnap érkeztünk, néhány órával a délelőtti mise után, amikor a padok tele voltak Esztufujból származó csángókkal. A közösség délutánra már szétszéledt, de Fergyes Borbála, Bori néni népes családja addig nem engedte Ojtoz felé tartó útjára csoportunkat, amíg a házi készítésű meggypálinkát, a házi szőlőbort meg nem kóstoltuk, a savanyú levesből, a saramurából (hagyományos helyi halétel), csirkesültből jól be nem lakmároztunk. Adjon a jó Mária! – búcsúztunk, és Bori nénit még egyszer „lepózáltam” (lefényképeztem) a templom előtt azzal a két cinkával, akiket sokadiknak vett óvó szárnyai alá, és neveli őket. Legyen áldott az élete – mondtam utoljára, amire ő azt válaszolta, úgy legyen.
Fekete Réka
3szek.ro
Erdély.ma

Egységesen folytatódik a moldvai magyar oktatás
Ebben a tanévben a magyar állam határozatlan időre szóló megbízása alapján a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) szakszerű irányításával folytatódik a moldvai magyar oktatási program. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége megértéssel lemondott az oktatási program megosztásáról, a Szeret-Klézse Alapítvány is integrálódott, alkalmazottai kivétel nélkül a RMPSZ-szel kötöttek munkaszerződést, elfogadva ennek feltételeit. Így egységes rendszerben folytatódik tovább a magyar oktatás Csángóföldön. Szeptember első két napján a RMPSZ a szovátai Teleki Oktatási Központban meg is tartotta első tanévnyitó képzését a pedagógusok részére. A találkozón a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a KEMCSE is képviseltette magát.
Burus-Siklódi Botond elnök részletesen ismertette az RMPSZ szervezet működését, melyen belül a moldvai oktatási program felügyeletét, irányítását az eddigi tiszteletbeli elnökre Lászlófy Pálra ruházták. Személyében a moldvai oktatási ügyekben rendkívül tapasztalt (2005-ig maga is rész vett benne), tanáremberként a tanárok munkáját átlátó, széles kapcsolatokkal rendelkező szakembert nyert a program. Márton Attila, lészpedi tanító továbbra is az oktatási program megbízott koordinátora, de már függetlenítve, csak a délutáni oktatásban vesz részt. A keresztszülők kapcsolattartója Szász Csilla lujzikalagori tanárnő lett.
Az RMPSZ jogtanácsosa ismertette a tanárokkal az új feltételeket tartalmazó munkaszerződéseket, melynek értelmében a tanároknak tantervet, minden hónap végén beszámolót kell készíteniük munkájukról és az oktatásban résztvevő tanulókról. Az előre kidolgozott három-lépcsős tanterv alapján a képzésen a pedagógusok már összeállították munkaterveiket mind az iskolai, mind az iskolán kívüli oktatási formákra Porsche Éva, elemi oktatásért felelős Hargita megyei tanfelügyelőnő irányításával.
Új, ígéretes megoldást talált az RMPSZ az oktatási helyszínek működtetésére, adminisztrációjára vonatkozóan. A tanárok minden hónapban szerződés alapján, egységesen 700 lej költségtérítési juttatást kapnak, amelyből az oktatási helyszín és a lakás bérlését valamint fenntartását – fűtés, villany, internet, kisebb javítások - önállóan fedezik. A megtakarítást, ha van, pedig mint bevételt 16%-kal leadózzák. Ez a nagy bizalommal megteremtett megoldás tehermentesíti az RMPSZ-t, önállóságot biztosít a tanároknak, és a helyszínek jobb színvonalon tartását eredményezheti. (Akinek kell, mindezek intézésében segítséget nyújtanak). Az RMPSZ megállapodott az MCSMSZ-szel, hogy a magyar házakban az ott tanító tanárok a fenti módon bérelik tőlük a tantermeket. A bevétel az MCSMSZ-é. Tanári kérésre, ebben a hónapban előleget utalnak, mert a tűzifát télire most kell megvenni.
Az új konstrukció anyagi fedezése az AMMOA-ra hárul. Az alapítvány és az RMPSZ közötti szerződés értelmében a támogatásokat maradéktalanuk átküldik az RMPSZ-nek. A befizetéseket tehát továbbra is az AMMOA számlájára
11742173 -20154778-00000000 kell eljuttatni. Ennek hangsúlyozása minden tisztségviselőnek, minden tanárnak és keresztszülőnek lelkiismereti kötelessége, mert a támogatásoktól függ a moldvai magyar oktatás jövője.
Az eddigi 24 helyszínnel szemben idén 26 helyen indul magyar oktatás. Nagy eredmény, hogy Forrófalván egyszerre iskolában és iskolán kívül is. Anton Nelu (Vajda János) közreműködésével.
Szakszervezet híján a tanárok titkos szavazással két képviselőt választottak maguk közül Ferencz András kosteleki és Petres László lujzikalagori tanárt, akik a jövőben közvetítenek az RMPSZ és a tanárok között.
Az RMPSZ célja, hogy az iskolán kívüli oktatást mielőbb integrálják az iskolákba. Hosszú távon ez ad ugyanis a társadalom, a szülők, és a gyerekek előtt tekintélyt, biztos magasabb színvonalat és jobb tanítási körülményeket az oktatásnak. A tanárok hatékony közreműködését várják ehhez a törekvéshez, Ahol lehet, ott a RMPSZ segít az iskolaigazgatókkal való tárgyalásban, ahol nem megy, ott természetesen megmarad az iskolán kívüli oktatás.
A vetélkedőket, népdalversenyeket továbbra is a megszokott módon megtartják. Költségeit a támogatók fogják viselni, hisz ezek már bejáratott, közismert programok, minden évben volt, aki kisebb-nagyobb mértékben támogatta. A következő tanévben pedig pályázati alapokból fogják tovább finanszírozni.
A csomagküldés a megszokott módon folytatódik, és a megérkezett csomagokról értesítést kap a KEMCSE, ami felkerül a honlapra (ez már tavasz óta jól működik). A leveleket egy bákói postafiókra lehet küldeni a jövőben, és Szász Csilla keresztszülő felelős gondoskodik majd címre juttatásáról. A postafiók címét később tesszük fel a honlapra. A választ a keresztgyermekek közvetlenül a keresztszülőnek juttatják el, a bélyegköltséget a tanári ellátmányból fedezik.
Fentiek meggyőzték a KEMCSE vezetőségének jelenlévő képviselőit (Pákozdi Judit elnök, Lázárné Sereg Borbála falugazda felelős, Büttner Sarolta továbbtanulásért felelős), hogy jó esély van rá, hogy az érintettek átgondolt együttműködésével a moldvai magyar oktatás egy új, magasabb szakmai színvonalat ígérő fejlődési szakaszba lépjen.
Pákozdi Judit, elnök
Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület
Erdély.ma

Mi lesz veled, csángóoktatás?
Nem látja biztosítottnak a moldvai csángók magyaroktatásának jövőjét a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, miután a Budapest által finanszírozott program új koordinátora, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége változtatott az oktatók munkaszerződésének feltételein és az oktatási helyszínek működtetésén.
Cseke Péter Tamás a pró- és kontra érvekről kérdezte az érintetteket. Miután a budapesti kormány finanszírozóként tavasszal úgy döntött, többé nem bízza a Moldvai Csángómagyarok Szövetségére (MCSMSZ) a moldvai csángók magyaroktatásának megszervezését, az új koordinátor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) új alapokra helyezte ettől az iskolai évtől az oktatási programot. A pedagógusszövetség elsősorban az oktatók munkaszerződésének feltételein és az oktatási helyszínek működtetésének alapelvein változtatott. Ezek szerint a tanárok minden hónapban szerződés alapján, egységesen 700 lej költségtérítési juttatást kapnak, amelyből az oktatási helyszínt és a lakás bérlését, illetve fenntartását – fűtés, villany, internet, kisebb javítások – önállóan fedezik. A megtakarítást, ha van, megtarthatják, és bevételként 16 százalékkal leadózzák. Az RMPSZ elképzelései szerint az MCSMSZ által működtetett magyar házakban az ott tanító tanárok bérlik a csángószövetségtől a tantermeket. Az új rendszer bevezetéséről szeptember elején, a szovátai Teleki Oktatási Központban tájékoztatták a csángó oktatási programban részt vevő tanárokat az RMPSZ, illetve a finanszírozó budapesti Nemzetpolitikai Államtitkárság és Bethlen Gábor Alapkezelő képviselői. Az elképzeléseket a pedagógusok megszavazták.
Pogár László: összeomlik a program
Az MCSMSZ álláspontja szerint az új elképzelés az oktatási program összeomlásához, az oktatók szétszéledéséhez vezet. „Máris kapom a jelzéseket a tanároktól, hogy amint csak tehetik, új állás után néznek” – nyilatkozta az Erdélyi Riportnak a csángószövetség elnöke, Pogár László. Tájékoztatása szerint a pedagógusszövetség elképzelésének két nagy hibája van: egyrészt adminisztratív terheket ró a programban részt vevő tanárokra, másrészt a személyenkénti 700 lejes keret nem biztosítja az oktatással járó költségeket. „A pedagógust hagyni kellene tanítani, nem gazdasági szakember, nem adminisztrátor. Ettől a tanévtől házat kell bérelnie, terembért kell fizetnie, fűtőanyagot kell beszereznie, állni a számláit, és mindezt a megadózott 700 lejből, azaz 588 lejből. Csupán a házbér 300 lej havonta” – magyarázta Pogár. Emlékeztetett arra, hogy a múlt tanévben még a magyar állammal szerződő csángószövetségre hárult az oktatási körülmények biztosítása, a tanárnak pedig egyetlen feladata volt: magyarra tanítania a csángó gyerekeket. „Így most kihelyezik a tanárt Kukutyinfalvába, oldja meg a szállását, és senki sem ellenőrzi, hogy tanít-e egyáltalán, vagy kispórolja a terembért, hogy több maradjon a 700 lejből” – vetítette előre a jövőt. Pogár szerint a csángószövetség összesen hét magyar házában lévő oktatási helyszínek biztosítására a 700 lej távolról sem elég. „A tavalyi számlákat átlagolva ki tudjuk mutatni: a tanároknak biztosított összegek távolról sem fedezik a költségeket” – jelentette ki. Ezért szerinte a megoldást az jelentette volna, ha az MCSMSZ-től nem a tanárok, hanem szerződés alapján az RMPSZ bérli a termeket. Felvetésünkre, hogy az elképzeléseket a pedagógusok is megszavazták, Pogár kijelentette: „Mit egyebet tehettek volna? Kell egy munkahely, amíg más állás után nem néznek”. Hozzátette: legfeljebb heten-nyolcan lehettek elégedettek a szerződési feltételekkel, azok az új pedagógusok, akik „nem tudták, mivel jár ez az egész”.
Petres László: előbb ki kell próbálni
A Teleki Oktatási Központban tartott megbeszélésen a tanárok titkos szavazással két képviselőt választottak maguk közül: Ferencz András kosteleki és Petres László lujzikalagori tanárt, akik a jövőben közvetítenek az RMPSZ és a tanárok között. Petres László az Erdélyi Riportnak elmondta: jogosnak tartja az MCSMSZ elnökének aggodalmát, tanártársai közül többen is félve vágnak neki ennek a tanévnek. „Ennek ellenére azt mondom, meg kell adni a lehetőséget új rendszer beindulásának, mert a visszásságok csak akkor derülnek ki, ha már kipróbáltuk. Múljon el a tél, lássuk például azt, hogy mekkorák a fűtésszámlák” – jelentette ki. A pedagógus tájékoztatása szerint elsősorban a nagy oktatási helyszíneken, az MCSMSZ által működtetett magyar házak esetében derülhet ki, hogy az RMPSZ által biztosított keret nem elég a költségek fedezésére. „Ezek nagyobb intézmények, fenntartásuk több költséggel jár” – magyarázta. Hozzátette, az is aggodalomra adhat okot, hogy a magyar közösségi házak fejlesztésére így már nem nyílik lehetőség. „Az MCSMSZ ezt korábban megtette” – fogalmazott.
Lászlófy Pál: az MCSMSZ aggódik, mert pénz nélkül maradt
Az RMPSZ-nél a tiszteletbeli elnök, Lászlófy Pál felügyeli és irányítja a moldvai oktatási program felügyeletét. Az Erdélyi Riportnak elmondta: a csángó oktatási program új lebonyolítási rendszerét a tavalyi félév tapasztalata alapján dolgozták ki. „Nem lehet egy oktatási helyszínt úgy biztosítani, hogy a tanár állandóan telefonálgat, ha kiment egy biztosíték. Adminisztrátort akkora területen utaztatni, rengeteg benzinköltséggel jár” – utalt Lászlófy arra, hogy korábban a tanárok ügyes-bajos dolgait az MCSMSZ intézte. Hozzátette: az új megoldás tehermentesíti az RMPSZ-t, önállóságot biztosít a tanároknak, és a helyszínek jobb színvonalon tartását eredményezheti. Az RMPSZ tiszteletbeli elnöke emlékeztetett arra, hogy a csángószövetség tulajdonában lévő magyar közösségi házakban nem egy, hanem két tanár tanít, tehát ezeken a nagyobb oktatási helyszíneken nem havi 700, hanem havi 1400 jut működési költségekre. „A költségeket amúgy is átlagolni kell: a téli hónapok valóban többe kerülnek, de nyáron nem kell fűtésre költeni” – magyarázta. Lászlófy azt sem tartja jó megoldásnak, hogy bizonyos oktatási helyszínek működtetésére a tanárokkal, másokéra a csángószövetséggel kössenek szerződést. „Ha az MCSMSZ-szel szerződünk, akkor ismét előfordulhat az, ami a múltban megtörtént: a tanár ránk telefonál, hogy a csángószövetség nem biztosította a feltételeket. Ha a tanárral kötünk szerződést, aki ott lakik és ott dolgozik, akkor ő fizet a csángószövetségnek, és nem nekünk telefonál be Csíkszeredába, ha bedugult a vécéje” – jelentette ki. Elmondta: miután az RMPSZ-re bízta a csángó oktatási program lebonyolítását a magyar kormány, felelniük kell azért, hogy ne legyenek fölösleges kiadások. Emlékeztetett arra, hogy a csángószövetségtől éppen azért vették el ezt a feladatot, mert a finanszírozó túlzottnak találta az MCSMSZ költekezését. „Én meg tudom érteni a csángószövetség aggodalmait: pénz nélkül maradtak” – fogalmazott Lászlófy Pál.
Pásztor Gabriella: nem szabad plusz terheket róni a tanárokra
Pásztor Gabriella oktatási államtitkárként évekig foglalkozott a csángó oktatási programmal, többször járt a csángóföldi helyszíneken is. Az Erdélyi Riportnak elmondta, legfontosabb kifogása az RMPSZ elképzeléseivel kapcsolatban az, hogy adminisztratív feladatokkal terheli meg a tanárokat. „Természetesen az sem elhanyagolható szempont, hogy azon a vidéken igen kemények a telek, nem tudom, hogy a 700 lej mire lesz elég” – jegyezte meg. Szerinte sokkal jobb volt az az elképzelés, hogy a programban résztvevő tanárok ügyes-bajos dolgait az MCSMSZ intézze. Emlékeztetett arra, hogy a csángó gyerekeket oktató tanárokra amúgy is hárulnak plusz pedagógusi feladatok, ha komolyan veszik a küldetésüket. „Például egyénekre szabott fejlesztési terveket kell készíteniük, mert a gyerekek nem azonos szinten beszélik a magyar nyelvet. Tudom, hogy ezeknek a pedagógusoknak rengeteg energiáját felemészti ez a munka, többször voltam óralátogatáson csángóvidéken” – magyarázta Pásztor Gabriella. Emlékeztetett arra is, hogy a tanároknak ellenséges közegben kell dolgozniuk. „Azokban a román községekben nem mindenki örül annak, hogy magyaroktatás zajlik a településen. Lujzikalagor polgármestere ott jártamkor arról biztosított, hogy nem gáncsolja a magyaroktatást, ám a helybeliektől tudom, hogy megfenyegette a családokat: kizsuppolja őket a faluból, ha gyermekeiket ezekre az órákra járatják” – mondta a volt oktatási államtitkár. Hozzátette: mindezt figyelembe véve úgy látná jónak, ha az RMPSZ hagyná, hogy a tanárok csak az oktatással foglalkozzanak.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A leghitelesebb mezőségi Interjú Kallós Zoltán néprajzkutatóval
A Kossuth-díjas néprajztudós 86 esztendősen is aktívan kutat, az emlékezetében őrzött hatalmas adat- és élménymennyiségbe bepillantást is nehéz nyújtani. Kallós Zoltánnal Válaszúton beszélgettünk, ahol a nevét viselő alapítvány szórványkollégiumot működtet, és múzeumot tart fenn. – Hogyan lett önből éppen néprajzkutató?
– Református kollégista voltam, és abban az időben a felekezeti iskolákban nagy divatja volt a falujárásnak. Óriási szerencsém volt kiváló magyartanárommal, Nagy Gézával, ugyanakkor mindig bántotta az önérzetemet, hogy Mezőséget sohasem említették, ha magyar népművészetről esett szó. Csak Kalotaszeg, Székelyföld vagy más tájegység jöhetett számításba. Ám amikor egy debreceni cserkészcsapat kívánságára elsőéves gimnazistaként népdalt énekeltem, azt kellett látnom, hogy amit én tudok, azt más nem is ismeri. Azt a feladatot kaptam tanáromtól, hogy írjam össze a falu dalait. Nem volt nehéz, mert itteni szokás szerint minden fiatalnak volt egy füzete, amibe lejegyezte a számára kedves szövegeket. Közben Szabó T. Attila nyelvészeti kutatást végzett a környéken, így Válaszúton is. Nálunk lakott, és ő hívta fel a figyelmem a varrottasokra. Az Ifjú Erdély című református ifjúsági lap pályázatának megnyerése aztán igazán nagy ösztönzést adott, így egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni nem csak a szellemi, hanem a tárgyi emlékeket is. – Magyar nyelvterületen ön végezte a legtöbb néprajzi gyűjtést. Nagyjából mennyit is jelent ez? – Az akadémián sem tudják pontosan, hány dallamfelvételem van, de számuk körülbelül tizennégyezerre tehető. Le kellene mindet jegyezni, majd rendszerezni azokat. Nekünk is megvan az összes digitalizálva, és körülbelül hatezer fotót is őrzünk: háromezer színes diát, a többi fekete-fehér. Szeretnénk nyitni egy könyvtárat is, mert rengeteg néprajzi jellegű kiadványunk van. – Már a kommunizmus idején rengeteg folklóranyagot felhalmozott. Hogyan lehetett egyáltalán kutatni és gyűjteni az elnyomó rendszer körülményei között? – Csakis ismerősök, baráti kör és rokonság révén. Mezőségen a rokonság nagyon kiterjedt, és a mezőségi tartja is a rokonságot. A csángóknál az ismerősök segítettek. Segítségemmel a magyarországi kutatók is az én rokonaimhoz és ismerőseimhez fordultak. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt művelődési és közoktatási miniszter is hozzám jött, amikor Lészpeden voltam. Mindeközben Mezőség ismeretlen világ volt számukra. Elkerülték a román nemzetiségi túlsúly miatt. Nem ismerték eléggé dalaikat, illetve táncaikat sem. A lassúakasztóst, a nemzetségek táncát a legkevésbé. Martin György szerint a mezőségi lassú akasztós a legrégebbi magyar páros tánc. Itt nem is a mozgáson van a hangsúly, hanem az éneken. Egy közösségen belül ennél a tánctípusnál egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy ez a Kissek tánca vagy – mondjuk – a Ballák tánca. Mezőségen a temetőben is nemzetségenként temetkeznek, a templomban is aszerint ülnek. Összehoztak Kodállyal is, tőle kaptam egy magnót ajándékba, amellyel már minőségi felvételeket lehetett készíteni. Előfordult persze, hogy a kerteken jártunk, mert rendőr volt a faluban. – Balladák könyve című kötete annak idején hatalmas visszhangot keltett, százezresnél is nagyobb példányszámban jelent meg. Lesz folytatása? – Eddig öt kiadást ért meg, kettőt itthon, hármat Magyarországon. Ki szeretnénk viszont adni a Balladák új könyvét CD-vel, anno nyolc kazettával jelent meg. A balladákról sokáig úgy tartották, hogy csak Székelyföldön és a hegyvidéken léteznek. Pedig a mezőségi Visában még most is tudnak Kőműves Kelement énekelni. Jagamas János zenekutató sem hitte, hogy ennyire gazdag a mezőségi anyag, aztán találtunk gyönyörű katonakísérőket és halottkísérőket is. Sőt, Szováton kalákahajtó dallam is élt. Kaláka idején elkezdtek muzsikálni a falu végén, s mentek csujjogtatva: „Ki nem jön a kalákába, / Feküdjön a beteg ágyba!” Érdekes világ a mezőségi. A halottkísérő itt és Gyimesen maradt meg leginkább, csak a gyimesi nem szöveges. A nőtlen legény és hajadon leány menyegzőjét pedig a temetésén ülték meg. Buzában például ilyen szöveg van: „Fehér galamb szállt a házra, / Édesanyám Isten áldja, / Köszönöm, hogy felneveltél, / Most a halálnak engedtél. / Jaj de szépen megyünk mi, / Szép menyasszonyt viszünk mi, / Nem visszük, hogy virágozzék, / De visszük, hogy hervadozzék”. Zeneszóval és csengettyűs ökrökkel kísérték a menetet. De Visán például nemcsak fejfát, hanem lábfát is tesznek. Állítólag ez a régies. – A válaszúti múzeum hatalmas, több mint kétezer darabot számláló gyűjteménnyel büszkélkedhet. Hogyan állt össze ez a hatalmas kincs? – Gyermekkori vágyam volt egy múzeum létrehozása, már a Ceausescu-rendszerben meg akartuk nyitni. A kántori lak épületét választottuk helyszínül, de a szekusok megtudták, és megfenyegették a papot, hogy csakis vallásos témájú tárgyakat állíthat ki. Hozzám pedig a kolozsvári múzeumtól jöttek ki, holott egyébként sehová sem jártak leltárazni. Kijöttek, és mindent felírtak. Megmondtam nekik, hogy inkább meggyújtom, minthogy odaadjam. A csángó anyagot a padlásra rejtettem előlük. – Soha nem sikerült eltántorítania önt a küldetésétől a Szekuritáténak vagy egyéb hatóságoknak? – Soha. Egyszer Bákóban például Domokos Gézával volt szerencsém: kötöttem egy szerződést a Kriterion kiadóval, amelynek értelmében új kötetre gyűjtöttem anyagot, s ezt minden évben megújították. Ez többször jó mentségnek bizonyult. Egy alkalommal Kalagorba mentem. Persze figyeltek. Csütörtöki nap lévén, gondoltam, bemegyek a bákói piacra, mert a csángó asszonyok szőtteseket árultak. Amikor le akartam szállni a buszról, a rendőr az ajtóban állt. Bevitt a buszállomásra, majd a Szekuritátéra. Arra akart rávenni, hogy menjek vissza gyűjteni, mert kíváncsiak voltak, kikkel vannak kapcsolataim. De Feketelakon is keresett a rendőr annak idején, pedig oda rokonokhoz mentem. Buzán eljárást is indítottak ellenem, mert vásároltam valami ikonokat, és azt állították, hogy csaltam, és olcsóbban vettem a valódi áránál. Désen volt a tárgyalás, két asszonyt hamis tanúzásra akartak rábírni, de nem sikerült nekik. Elkobozták az ikonokat, s elküldték a kolozsvári múzeumba felértékelésre: negyed annyi volt az értékük, mint amennyiért vásároltam. Ezt persze nem hozták nyilvánosságra, de én megtudtam. Végül nem is született az ügyben ítélet. De volt olyan, hogy elindultam Válaszútról este, hajnalban beértem Vásárhelyre, ott felszálltam a vonatra, s megérkeztem Gyimesre. Ott este felültem a vonatra, hajnalban megérkeztem a bãlcescui állomásra. Éjjel 3-4-re értem Bogdánfalvára. Kicsit lepihentem, reggel elkészítettem a felvételeket, és utána le is léptem. Vagy voltunk úgy Korniss Péterrel fotózni, hogy mire hírt kapott a rendőr, mi már Gyimesen jártunk. Sok cirkusz volt, nem is jó visszaemlékezni rá. – Mezőség mellett másik szívügye a csángók. Hogyan alakult ki a kötődés? – Ez is kollégista koromra nyúlik vissza, akkor olvastam ugyanis Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című kötetét. Ennek ösztönzésére kezdtem olvasni a témában. A katonaságot Románvásárban töltöttem. Tudatosan választottam a települést az északi csángók miatt, rengeteg emberrel ismerkedhettem meg. Minden reggelünk politikai órával kezdődött, ám egyszer megbökött hátulról egy katona, mondván: „Mü es magyarok vagyunk”. Egyikük újfalusi volt, a másik pedig lábnyiki. Miután kizártak az akadémiáról, önként mentem Moldvába tanítani. Akkor még sok magyar iskola volt, hetven alsó tagozatos és két felsős. A magyarországi forradalom után azon a vidéken egyik napról a másikra számolták fel a magyar oktatást, sírva jöttek el a tanítók Moldvából. – Úgy tűnik, a legutóbbi népszámlálás sem szolgál értékelhető eredményekkel a csángókról. Milyennek látja a csángók jövőjét? – Ebben a kérdésben leginkább az RMDSZ-t hibáztatom: közvetlenül a forradalom után kellett volna lépniük, de semmit sem tettek. A legelső szavazáskor Szabófalván még nyolcszázan szavaztak az RMDSZ-re, legutóbb senki. Sokáig tizenkét első osztály indult a Neamt megyéhez tartozó nagyközségben, legutóbb csak kettő. Elmentek a fiatalok külföldre, elvitték magukkal a gyerekeket. A rengeteg pénz, amit a magyar állam a csángóprogramra áldoz, nem hoz eredményt, mert minden a papokon múlik. Azokon a papokon, akik azt prédikálják, hogy halálos vétek a gyerek kezébe magyar ábécét adni. Sajnos az a helyzet, hogy a moldvai csángó, ha tud is magyarul, nem vállalja magyarságát, mert fél. Ezzel szemben az erdélyi, mezőségi magyar akkor is vállalja nemzetiségét, ha nem tud magyarul. Ezért a szórványra kellene összpontosítani, mert itt még van remény. Válaszút másik híres szülötte Wass Albert. Ön hogyan vélekedik a vitatott íróról? – Wass Albert helye az irodalomban szerintem ugyanott van, mint Nyírő Józsefé, aki egyébként a közeli Kidében látott el papi szolgálatot, és jelen volt a keresztelőmön. De van még egy híres válaszúti történelmi személyiség, akiről nem nagyon tudnak. Ezt a vidéket János Zsigmond idejében unitáriusok lakták, egy bizonyos Válaszúti György nevű unitárius prédikátor pedig olyan elismert volt, hogy Dunántúlon is tevékenykedett, Pécsen is volt hitvitája. – Napjainkban a mezőségi táncrendek a táncházak elmaradhatatlan elemei, amiért ugyancsak sokat tett... – Egy közös tanulmányban Bartók és Kodály a magyarok és a szomszéd népek zenéjéről írnak. A mezőségi román népzenéről is értekeznek, hiszen az éppen katonáskodó románoktól gyűjtöttek. Következtetésként megállapítják, hogy a mezőségi román népzenében jelentős a székely hatás. Pedig nem székely, hanem magyar hatásról beszélhetünk, mert a mezőségi magyarokkal érintkeztek. De ahogy már mondtam, a kutatók sokáig elkerülték ezt a vegyes nemzetiségű területet. A negyvenes évektől fogva azonban kezdtek érdeklődni a tájegység iránt, manapság pedig a táncházmozgalom révén minden táncházban az utolsó rend mezőségi. Hogy miért? Mert abban tudják a legjobban kitáncolni magukat.
Kallós Zoltán
1926. március 26-án született a Kolozsvárhoz közeli mezőségi Válaszúton. Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyűjtő. Tanítói oklevelének megszerzése után felvételt nyert a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolára. Tanítóként dolgozott a kalotaszegi Magyarvistán, a moldvai Lészpeden és a Gyimes völgyében. Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a folklór szinte minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Népművészeti gyűjtőmunkája is jelentős, a táncházmozgalom egyik életre hívója. Kötetei, írásai és hangzó anyagai mellett jelentős közéleti szerepvállalása is: 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyományőrző és közművelődési tevékenység szervezője, szórványkollégiumot is működtető oktatási központ fenntartója, valamint gazdag múzeum és archívum kezelője.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egy néhai Moldvában tanított tanítónő visszaemlékezései
Oratovszkyné Vass Ibolya 1952-ben, Csíkszeredában végzett a pedagógia szakon. Abban az időben kinevezés útján kerültek el a végzett növendékek a munkahelyekre, és így történt, hogy Vass Ibolya egy számára teljesen ismeretlen környezetbe, Románia Kárpátokon túli részére, egy Bákó megyei községbe, Lujzikalagorba került. Lujzikalagor 5-6 ezer lelket számláló község a megyeszékhelytől, Bákó várostól mintegy 10 km-re délkeletre.
Az akkor 19 éve fiatal lányt az édesanyja kísérte el az ismeretlenbe. Bákó városban a megyei tanfelügyelő, Kardos János kedvesen fogadta, és Lujzikalagorban is jó benyomásokat szerzett mind a polgármesteri hivatalnál, mind pedig az iskolában. Abban az időben külön fiúiskola és külön leányiskola volt a községben, és Ibolya a fiúiskola magyar tagozatára került, ahol 20-nál több fiút irattak be az első osztályba. A lányiskolába került Háromszékről két tanító, nevezetesen Zsigmond László és Dégi Sándor.
Vass Ibolya tanárnőt Gence József családjánál szállásolták el. Nagyon jó kapcsolat alakult ki a fiatal tanárnő és a Gence-család között, de ugyanilyen szeretetteljes volt a kapcsolat a tanítványokkal és a szülőkkel is. Az 1955-ös iskolai év elején azonban váratlanul megjelent az iskolában a tanácselnök (polgármester), és közölte, hogy megszüntetik a magyar nyelvű oktatást.
A Lujzikalagorban töltött éveire egy 2007-ben megjelent újságcikkben (Európai Idő) így emlékszik vissza a tanárnő:
„Első kinevezésemet Luizi Calugaraba (Bákó megye) kaptam. Mindenesetre ékes és édes anyanyelvemen tanítottam a kedves kicsi csángó magyar gyermekeket, mert ott mindenki magyarul beszélt, ahogy tudtak, de magyarul.
Kedves, tiszteletet megadó emberek között töltöttem két évet. Nagy szeretetben részesültem, mint kezdő pedagógus, ez jóleső érzés volt számomra. De az öröm keveset tartott. 2 év után megszüntették a magyar iskolát."
csangoradio.ro
Erdély.ma,

Moldvában csángómagyarokat tanító pedagógusok továbbképzése Lakiteleken
A moldvai csángók magyar falvaiban élő és ott dolgozó pedagógusok részére szervezett egyhetes továbbképzést a Lakiteleki Népfőiskola.
A képzésen 22 csángómagyar településről harminc tanító vett részt, akik a magyar nyelvet tanítják a falvak iskoláiban - mondta az MTI-nek Márton Attila, aki a tanítók szakmai munkáját koordinálja Lakiteleken, de otthon Moldvában is.
A vendégek Banána, Buda, Diószeg, Diószén, Dumbravény, Ferdinándújfalu, Forrófalva, Frumósza, Gajdár, Klézse, Kostelek, Lészped, Lujzikalagor, Magyarfalu, Nagypatak, Pokolpatak, Pusztina, Somoska, Szitás, Tyúkszer, Újfalu és Szőlőhegy településről érkeztek a csütörtökön záruló rendezvényre, amelynek témája az erőszakmentes kommunikáció volt.
"Mindannyian elkötelezettek vagyunk a magyar nyelv tanítása iránt, iskolában és iskolán kívül, hogy óvjuk nyelvünket és kultúránkat, mert csak ez tarthat össze minket a következő ezer éven át" - fogalmazott Márton Attila.
Hangsúlyozta: az oktatási programban a tanító a kulcsember, mert rajta áll vagy bukik a magyar oktatás a faluban, mert neki kell megtalálnia az összhangot a hivatalos szervekkel, a gyerekekkel, a szülőkkel.
A Lészpeden élő tanító elmondta: az ezeréves határtól is csaknem száz kilométerrel távolabb fekvő négyezer lakosú település 80 százaléka csángómagyar. A családokban a szülők még beszélik a magyar nyelvet, a hivatalokban is lehet magyarul beszélni. A távoli település alpolgármestere felvette a magyar állampolgárságot, a példáját egyre többen követik - tette hozzá.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke 2012 decemberében járt Moldvában, akkor hívta meg a moldvai magyar oktatási programban dolgozó pedagógusokat a Bács-Kiskun megyei településre.

„Ott ahol a Szeret vize szompolyog" – Dokumentumfilm a moldvai csángókról
A moldvai csángók Romániában, Moldva tartományban élő magyar nyelvű népcsoport tagjai, akik vallási szempontból a moldvai katolikus lakosság részét alkotják. A román szóhasz- nálatban a ceangău („csángó”) népnevet ezenkívül a román nyelvű moldvai katolikusokra is alkalmazzák. Az ő hagyományos kultúrájuk szintén különbözik az ortodox vallású románokétól, és sok hasonlóságot mutat a magyar nyelvű csángókéval, tekintve, hogy elsöprő többségük elrománosodott magyar.
Az Ott ahol a Szeret vize szompolyog című, 1990-ben készült dokumentumfilm a Kárpátokon kívül élő mintegy 200 ezres magyar népcsoport életét mutatja be Klézse és Pusztina környékén.
A filmben, amelynek szerkesztő-riportere Halász Péter, egyszerű csángó emberek beszélnek múltjukról, történelmükről, hitükről, nemzetiségükről, mindennapi, dolgaikról, küzdelmes életükről. A dokumentumfilm végén egy katolikus lelkész, aki Szászrégenben szolgál, de a Bákó megyei mintegy 8 ezres lakosú Lujzikalagorból származik, szomorúan mondja, hogy szülőfalujában nincs változás, az egyszerűsége miatt a népét nagyon félrevezetik. A népe haldoklik, segítségre lenne szüksége, de nagyon nehezen megy a csángók öntudatra ébresztése, tette hozzá lehangoltan a fiatal tisztelendő.
Duna Tv
Erdély.ma

KUTATÁSI JELENTÉS
Milyen kihívásokkal szembesül a csángó oktatási program?
2012 tavaszán és őszén terepkutatás történt Csángóföldön, mini-PISA-felmérést is végeztek a gyerekek körében. A legnagyobb gond a pedagógiai végzettséggel rendelkező tanárok alacsony száma és a körükben tapasztalható fluktuáció.
2012 tavaszán és őszén a Teleki László Alapítvány támogatásával és megrendelésére Csángóföldön, Kárpátalján és Vajdaságban felmérések készültek a szórványoktatás hatékonyságáról. A kutatást dr. Papp Z. Attila, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének igazgatója vezette.
A kutatás eredményeit először 2013 januárjában az MTA TK Kisebbségkutató Intézetben, majd pedig áprilisban és novemberben tudományos konferenciákon mutatták be. Az alábbiakban a kutatási jelentés Csángóföldre vonatkozó megállapításait ismertetjük kivonatolva.
A jelentésből kiderül, a Csángó Oktatási Program keretében a 2012/2013-as tanévben 26 helyszínen zajlott magyar oktatás, ezek közül 18 helyszínen az állami iskolában, fakultatív órák keretében, önálló tantárgyként tanulták a gyerekek a magyar nyelvet. A iskolán kívüli foglalkozásokon részt vevő gyerekek száma 1700–1800 körüli, míg az állami oktatási rendszerben magyarul tanuló diákok száma kb. 1050 volt.
A kutatás keretében Csángóföldön interjúkat készítettek a csángó oktatási programban érintett szereplőkkel: pedagógusokkal, szülőkkel és diákokkal 2012 májusában (Lészpeden, Nagypatakon, Lujzikalagorban, Csík faluban és Pusztinán). A kutatók a programhoz kapcsolódó nehézségeket is próbálták feltárni.
Az oktatási program legnagyobb kihívásai:
a pedagógiai végzettséggel rendelkező tanárok alacsony száma, a tanárok körében tapasztalható fluktuáció és az utánpótlás kérdésének megoldatlansága.
Az oktatási felelőssel készített interjúból kiderült, hogy a programban 24 helyszínen oktató 47 pedagógus közül egyetlen személy rendelkezett magyar szakos tanári végzettséggel, illetve volt néhány középiskolai vagy felsőfokú óvónői/tanítónői képzettséggel rendelkező oktató. Ez nem csupán az oktatási program minőségét befolyásolja, hanem a magyarórák iskolai bevezetése esetén az oktatók számára hátrányt jelent, ha nem rendelkeznek pedagógiai végzettséggel – áll a kutatási jelentésben.
Előzmények
2012. január végén az oktatási programot működtető MCSMSZ vezetősége lemondott amiatt, hogy a mintegy 140 millió forintos éves költségvetésének felét biztosító magyar állami támogatást nem kapta meg. Döntésükhöz az is hozzájárult, hogy két magyarországi alapítvány - a budapesti Teleki László Alapítvány, illetve a budapesti Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) - Romániában egy újabb alapítványt szeretett volna létrehozni, és a moldvai magyar oktatás ügyére szánt magyar állami támogatást az MCSMSZ helyett a továbbiakban ez az új szervezet kapta volna. Mint kiderült, a Teleki László Alapítvány az azelőtti évben megbízást kapott a magyar államtól az MCSMSZ pénzügyi átvilágítására, mely során hiányosságokat tapasztaltak. A moldvai magyar oktatási program lebonyolításában presztízzsel és tapasztalattal rendelkező MCSMSZ védelmében több szervezet és magánszemély kiállt, végül a kialakult nyilatkozatháborúban a magyar kormány a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét (RMPSZ) kérte fel az oktatási program koordinálására. Az MCSMSZ-től 2012 februárjától vette át a Csángó Oktatási Program felügyeletét az RMPSZ. A lemondott vezetőség több tagja együttműködési megállapodást kötött az RMPSZ-szel. Először február-áprilisra szóló ideiglenes megbízatásról volt szó. Az átmenet sem volt botrányoktól mentes, egy „külsős válságmenedzser” vitatható döntéseket hozott, míg aztán Márton Attila lészpedi tanár lett az új oktatási felelős 2012 márciusától. 2012 májusában az RMPSZ mind a magyar kormány, mind a magyarországi magántámogatásokat a program számára becsatornázó AMMOA képviselőivel aláírta a megállapodást a program működtetéséről, és azóta is koordinálja az oktatási programot. Az utolsó nyilatkozat a témában: „Mi azt látjuk, hogy amióta az RMPSZ átvette a programot, a program bővült. Húsz-huszonöt százalékkal több gyerek vesz részt az oktatásban, négy új faluban tudtuk elindítani az oktatást. Olyanok, akik korábban kiléptek a programból és önállóan szervezték meg az oktatást, most visszaléptek a programba. Mindezt a korábbi költségek kétharmadából hozza ki az RMPSZ. Mindemellett ott van a megfelelő minőség-ellenőrzés és a magasabb szakmai színvonal, úgy, hogy a programban résztvevő oktatók is kiszámíthatóbb bérezéssel, magasabb jövedelemmel vesznek részt a programban. Ami a számokat illeti, két forrásból tevődik össze a program támogatása, és ebből tevődött össze korábban is. Az egyik, amit a magyar kormány ad, a másik a keresztszülői támogatások. Ez összesen eddig 150 millió forintot tett ki. Most 90 millió forintból tudunk több gyereket elérni, magasabb szakmai színvonal mellett.” (Répás Zsuzsanna, 2013 október.)
Probléma a magas fluktuáció
A 24 helyszínből a 2011/2012-es tanévben kilenc helyszínen tanítottak az előző tanévhez képest teljesen új pedagógusok, akik korábban vagy nem vettek részt az oktatási programban, vagy más helyszínen tanítottak, további négy helyszínen pedig a már több éve ott dolgozó pedagógusok mellé kerültek be új pedagógusok – derül ki a kutatásból. A 2012/2013-as tanév szintén nagymértékű fluktuációval indult, a helyszínek felén új pedagógusok (is) tanítottak.
Az interjúalanyok szerint a fluktuáció szorosan összefügg egyrészt azzal, hogy az oktatási programba bekerülő pedagógusok egy része nincs tisztában a helyi viszonyokkal, nincs felkészülve arra, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie Csángóföldön, és emiatt egy-két év után kilép a programból, vagy esetleg indulásból nem is tervez hosszabb távra, hanem rövidtávú tapasztalatszerzésként fogja fel az egészet. A szakképzettséggel rendelkező magyarországi oktatók számára pedig nagy nehézséget okoz a román nyelvtudás hiánya, hiszen enélkül gyakorlatilag lehetetlenné válik a gyerekekkel való kommunikáció azokban a falvakban, ahol a magyar nyelvet nem beszélik a megfelelő szinten.
A fluktuáció megszüntetése a pedagógus helyi közösségbe való beilleszkedése és „tanítói presztízsének” kivívása szempontjából is fontos. Akár évekbe is telhet, amíg a helyi közösség befogadja a tanárt, amíg sikerül a települési viszonylatban befolyással bíró személyekkel (polgármester, pap, iskolaigazgató) jól működő kapcsolatot kialakítania, ami sokszor kulcskérdése a helyi oktatási program megszervezésének és működtetésének.
A fluktuációt erősítik az egyenlőtlen lakhatási körülmények,
ugyanis míg egyes oktatási helyszíneken sikerült megfelelő feltételeket biztosítani az oktatók számára, más helyszíneken hiányoznak a legelemibb feltételek. A program hosszú távú sikeressége érdekében ezeket az egyenlőtlenségeket célszerű a lehetőségekhez mérten felszámolni, hiszen a gyengébb feltételeket kínáló települések kevésbé lesznek vonzóak a pedagógusok számára, ez pedig erősíti a fluktuációt – javasolják a kutatók.
A kutatási jelentés szerint az oktatási program felelőse pozitívumnak érzi, hogy a pénzügyi felügyelet átkerült a Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségéhez, szerinte ez csökkenti a pénzügyi egyenlőtlenségeket is, ami szintén az elégedetlenség, a feszültségek növekedéséhez járult hozzá, és a rendszerből való kilépés esélyét növelte. Az RMPSZ irányítása alatt a 2012/2013-as tanévtől kezdődően a helyszínek fenntartása a pedagógusok számára egységesen kiutalt összegek alapján történik. A kutatók azonban azt tapasztalták, ezzel szemben több helyszínen nagy az elégedetlenség, ami több pedagógusnak a programból való kilépéséhez is vezethet – írják. A finanszírozás újragondolása során szükséges figyelembe venni az egyes helyszínek sajátosságaiból adódó különbségeket – javasolják.
A fluktuáció problémájának megoldására – a körülmények előzetes megismertetése és a különböző egyenlőtlenségek felszámolása mellett – két javaslat fogalmazódott meg a kutatási jelentés szerint: az oktatási programba bekerülő pedagógusokkal minimum két éves szerződést írnának alá, ami az évenkénti pedagóguscserét lenne hivatott kivédeni; ugyanakkor hosszú távon helyi, azaz csángóföldi pedagógusokra kellene támaszkodnia a programnak.
Kimaradás, elvándorlás, harc az iskolában
A belső kihívásokon túl még számos problémával kell szembenézniük a pedagógusoknak és az oktatási program működtetőinek. A gyerekek néha kimaradnak, a magyar órák gyakran ugyanis plusz áldozatvállalást jelentenek, hiszen reggel 7 órától, vagy délután, a tanórák után kerül sor ezekre. Probléma az elvándorlás is, ami a gyereklétszám csökkenését vonja maga után, sok szülő külföldön vállal munkát, majd kiköltözteti a nagyszülőket és gyerekeket is.
Az iskola és az ott oktató pedagógusok viszonyulása szinte minden helyszínen gondot okoz, különösen akkor, amikor a magyar órákat be szeretnék vinni az iskolába, iskolai fakultatív magyar nyelvórák formájában; minden új helyszínen meg kell vívni a harcot az iskolával – foglalja össze a kutatási jelentés.
Ott is, ahol normalizálódni látszik a helyzet, az iskolákkal kialakított egyensúly eléggé törékeny, sok esetben személyfüggő, valószínűleg még éveknek kell eltelniük, amíg ez a kérdés stabilizálódik – értékelik a csángóföldi helyzetet. Ha pedig a helyi közösség is negatívan viszonyul a magyar órákhoz, az befolyásolni képes a szülők hozzáállását, akik a megbélyegzésüktől való félelem miatt, illetve a konfliktusok elkerülése érdekében nem mernek érvényt szerezni akaratuknak.
12 pedagógus kérdőívet is kitöltött. Felük utalt arra, hogy a helyi hatóságok, a polgármester, iskolaigazgató és tanárok egy része igyekszik ellehetetleníteni minden eszközzel a magyar nyelvoktatást, az állami iskolák részéről nagy ellenállás tapasztalható. Kommunikációs problémák vannak amiatt, hogy a szülők a gyerekekkel románul beszélnek a családban. Az oktatás fakultatív jellege a gyerekek érdeklődése, motivációja tekintetében mutatkozik hátráltató tényezőnek. Többen utaltak az anyagi-infrastrukturális feltételek hiányára is.
A pedagógiai vonatkozású kihívások közt megjelent a továbbképzések hiánya, illetve a tanárkollégákkal folytatott módszertani tapasztalatcserék hiánya, a tankönyvek hiánya, a tanterv és munkaterv hiánya (egy-egy személy említette ezeket). Az egyik pedagógus a nyelvoktatással kapcsolatos konkrétabb problémákat vázolt fel: a gyerekek figyelemzavara (ami szerinte a 40%-ot is eléri körükben), a magánhangzók kiejtésnek problémája, olvasási nehézségek. Egyik faluban megfogalmazódik a helyi állami iskola gyenge színvonala is problémaként, ami kétségkívül összefügg az előbbiekkel is, hiszen amennyiben a gyerekek alapvető olvasási-írási készségei hiányosak, az a magyar nyelv oktatásában is hátrány.
A gyerekek kompetenciái és a „pedagógiai hozzáadott érték”
A kutatók felmérték, a programban részvevő diákok milyen nyelvi kompetenciákkal rendelkeznek (szókincs, szövegértés), az oktatás hatékonyságát pedig a pedagógiai hozzáadott-érték meghatározásával mérték.
A kérdőív három részből tevődött össze: 1. szocio-demográfiai és egyéb háttéradatok (románul); 2. magyar nyelvismeretre, szövegértésre vonatkozó rész; 3. egy matematikai-logikai kompetenciát mérő rész (románul). Az összesített szövegértési és matematikai mutatókat a nemzetközi PISA tesztekhez hasonló módon összesítették. 25 faluban (26 helyszínen), összesen 470 tanulóval töltették ki a teszteket, ez a célcsoport mintegy 35 százalékát is kiteszi, így a hibahatár 95 százalékos megbízhatósági szinten +/-3,8 százalékpont.
A sztenderdizált szövegértési mutatók átlagainak települések szerinti vizsgálatából kiderül: Kostelek magasan kiemelkedik e téren a többi település közül, ezt pedig Csík, Magyarfalu, Frumósza és Somoska követi. (Kosteleken jó a magyar nyelvállapot, a falu történelmileg a Gyimesek része, egy időben Csíkszépvízhez tartozott, a magyar oktatás a Bákó megyei Ágas községhez csatolásakor szűnt csak meg. A faluban magyar misék is vannak - lásd bővebben itt.) A lista másik végén Nagypatak és Bahána található. A település mint változó önmagában 24,6 százalékban magyarázza a helyszíneken mért nyelvi szintek közötti különbségeket.
A magyar nyelvi kompetenciák közötti eltéréseket külső és belső tényezők befolyásolják. Előbbiek közé az iskolával szorosan össze nem függő kontextuális tényezőket sorolták (helyszínek magyar nyelvi állapota, gyerekek társadalmi nyelvhasználati szokásai, a gyerekek családi és szocio-ökonómiai háttere), utóbbiak közé pedig olyan tényezőket, mint az életkor, osztály, magyar nyelvtanulás ideje (hány éve tanul magyarul a gyerek), az iskolarendszerű és az azon kívüli magyar oktatásban való részvétel, a gyerekek önértékelése és jövőtervei.
A külső tényezők közül a nyelvi kompetenciaszint elsősorban a nyelvhasználati szokásokkal mutat szignifikáns kapcsolatot: a „csángós” nyelvhasználat (tehát ha a gyerek valamilyen szinten használja a csángó nyelvjárást a mindennapi kommunikáció során) mindhárom szövegértési feladat esetében a legerőteljesebb hatást fejti ki, e feladatok teljesítését pedig 10 százalékban magyarázza. Hasonlóképpen, 9 százalékban magyarázza a nyelvi kompetenciákat az ún. családiháttér-index (a saját könyvvel és számítógéppel rendelkező gyerekek pl. jobban teljesítettek, míg a külföldön dolgozó anyák gyerekei kevésbé jól).
A magyar nyelvi kompetenciákat az egyes települések szintjén 40%-ban magyarázza az, hogy hány éve van magyar képzés a faluban, illetve mekkora a magyarul beszélők aránya a településen, azaz milyen a falu nyelvállapota. Ám a magyar nyelvoktatás régisége egy adott településen nem képes a magyar nyelvi kompetenciákat erősíteni a gyerekek egyéni hozzájárulása nélkül, továbbá a képzés megerősödését egy-egy településen olyan kontextuális, de belső tényezők is hátráltathatják, mint a pedagógusi fluktuáció vagy belső konfliktusok. Ebből az is következik, hogy
egy adott képzés csak a helyi világba ágyazottan fejthet ki jótékony hatást,
a képzések önmagukban csak akkor lehetnek sikeresek, ha az iskola/képzés egyfajta magyar nyelvű kulturális-társadalmi helyszíné is válik a gyerekek számára – vonják le a kutatók a következtetést. Tehát olyan szakképzett pedagógusokra van szükség, akik valamilyen mértékben „kulturális menedzserként” is működnek, viszont csak kulturális menedzserként a pedagógusmunka nem lehet hatékony – javasolják a szakértők.
A kompetenciaszinteket külső és belső tényezők által meg nem magyarázott részét a szakirodalom pedagógiai hozzáadott értéknek (PHE) nevezi. Ez azt jelzi, hogy a szóban forgó tényezők alapján történő becslés szerint milyen szinten kellene az egyes diákoknak teljesíteni, és ehhez képest hogyan teljesítenek, azaz a pedagógusok mennyit tesznek hozzá/vesznek el az egyes helyszíneken a tényezők befolyásoló hatásához/hatásából. Az összesített – tehát belső és külső adottságokat egyaránt figyelembe vevő – modell keretében vizsgálva a pedagógiai hozzáadott értéket, a következő települések teljesítettek adottságaikhoz képest szignifikánsan jobban: Csíkfalu, Pokolpatak, Diószén, Forrófalva, Somoska, Lészped, Lujzikalagor, Frumósza, Diószeg, Lábnyik és Klézse. A teszt során rákérdeztek arra is, hogy a gyerekek hol szeretnének élni. A románul feltett kérdésre a gyerekek mintegy nyolc, az ugyanezt magyarul firtató kérdésre a tanulók mintegy 5 százaléka válaszolta azt, hogy Magyarországon szeretne élni. Azok a gyerekek, akik Magyarországot jelölték meg, rendszerint magasabb magyar nyelvi kompetenciaszinttel rendelkeznek.
A kutatók további javaslatai
A magyarórákat minél inkább integrálni kell a közoktatási rendszerbe. Ugyanakkor ez a törekvés nem kell, hogy kizárólagos legyen, hiszen egyes helyszíneken elképzelhető, hogy a civil forma megfelelőbb keretet ad a képzéseknek, illetve több helyszínen az állami iskola vezetősége és/vagy az egyház ellenséges megnyilvánulása miatt ez nem tűnik kivitelezhetőnek.
Az oktatás helyszíneit vonzóbbá kell tenni; nemcsak a képzések minőségére hatna ki, hanem általában a magyar nyelv és a magyarsághoz való tartozás presztízsét növelné, ha felújított termekben, épületekben zajlanának a képzések – vélik a kutatók.
Sok gyereknek a magyar nyelv gyakorlatilag idegen nyelv, ezért oktatása speciális pedagógiai módszertant igényelne.
A szülőket is be kellene vonni a képzésekbe, így hatékonyabban lehetne az asszimilációs folyamatokat ellensúlyozni. Minden tanév végén valamilyen bizonyítványt, „magyar diplomát”, a magyarsághoz tartozást sugalló kis emléket lehetne átadni – javasolják.
Közös táborokat lehetne szervezni tömbben és szórványban élő fiataloknak, ami által valamiféle magyar szolidaritás is kialakulhatna, valamint a tömbben élők államnyelvi kompetenciáit és a szórványhelyzetben lévő fiatalok magyar nyelvtudását lehetne erősíteni.
A gyerekeket motiválni kellene a magyar órákon való folyamatos részvételre, pl. egy ösztöndíjprogram révén, amely a foglalkozásokon való részvételt és a nyelvi kompetenciák fejlődését honorálná.
Végül javasolják a programban részt vevő gyerekek nyelvi szintjének rendszeres mérését, amelyet évente legalább két időpontban (egy bemeneti és kimeneti időpontban, mert ez által a program hatékonyságáról is pontosabb képünk lenne, és ez nagy támogatás lehetne az ott zajló pedagógiai munkának is. „Lehet is és kell is ilyen méréseket végezni, hiszen csak így adunk esélyt arra, hogy képet kapjunk az oktatás hatékonyságáról, egyszersmind a közpénzek felhasználásáról” – áll a kutatási jelentésben.
A kutatási jelentés eljutott nemcsak a Telekihez, hanem az RMPSZ-hez és a csángóföldi pedagógusokhoz is, és tervben van az eredmények részletes bemutatása és közös kiértékelése. Minden mérésnek akkor van értelme, ha az érintettekkel át lehet beszélni – közölte kérdésünkre Papp Z. Attila. Mint mondta, szóbeli ígéret van arra nézve, hogy a kompetenciaméréseket rendszeresítsék, bár még konkrét megbízás erre nincs. 2013 őszén a magyar kormány Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma képviselőivel is végigbeszélték a javaslatokat – közölte a kutató. A kutatási eredményeket hamarosan egy szakfolyóiratban is publikálják.
Transindex.ro

Ezek a csángó oktatási program buktatói
Nincsenek magyar szakos tanárok, nagy a fluktuáció a pedagógusok körében, egyes helyszíneken hiányoznak a legelemibb oktatási feltételek, máshol a helyi hatóságok, az iskolaigazgató és tanárok egy része igyekszik ellehetetleníteni a magyar nyelvoktatást – a Csángó Oktatási Program legfontosabb buktatói.
Mindezekre az a jelentés világított rá, amelyet egy Csángóföldön készített felmérés alapján állított össze az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete. A kutatást Papp Z. Attila, az intézet igazgatója vezette.
A terepkutatás keretében Csángóföldön mini-PISA-felmérést is végeztek a gyerekek körében, Lészpeden, Nagypatakon, Lujzikalagorban, Csík faluban és Pusztinán pedig interjúkat készítettek a csángó oktatási programban érintett szereplőkkel: pedagógusokkal, szülőkkel és diákokkal.
Egyetlen magyar szakot végzett tanár
A jelentésből kiderül, a Csángó Oktatási Program keretében a 2012/2013-as tanévben 26 helyszínen zajlott magyar oktatás, ezek közül 18 helyszínen állami iskolában, fakultatív órák keretében, önálló tantárgyként tanulták a gyermekek a magyar nyelvet. A iskolán kívüli foglalkozásokon részt vevő gyerekek száma 1700–1800 körüli, míg az állami oktatási rendszerben magyarul tanuló diákok száma 1050 volt.
Az oktatási felelőssel készített interjúból kiderült, hogy a programban 24 helyszínen oktató 47 pedagógus közül csupán egyetlen személy rendelkezett magyar szakos tanári végzettséggel, illetve volt néhány középiskolai vagy felsőfokú óvónői/tanítónői képzettséggel rendelkező oktató. Ez nem csupán az oktatási program minőségét befolyásolta, hanem a magyarórák iskolai bevezetése esetén az oktatók számára komoly hátrányt jelent, ha nem rendelkeznek pedagógiai végzettséggel – olvasható a jelentésben.
Elvándorló pedagógusok
A 24 helyszínből a 2011/2012-es tanévben kilenc helyszínen tanítottak az előző tanévhez képest teljesen új pedagógusok, akik korábban vagy nem vettek részt az oktatási programban, vagy más helyszínen tanítottak, további négy helyszínen pedig a már több éve ott dolgozó pedagógusok mellé kerültek be új pedagógusok. A 2012/2013-as tanév szintén nagymértékű fluktuációval indult, a helyszínek felén új pedagógusok is tanítottak.
Az interjúalanyok szerint a fluktuáció szorosan összefügg azzal, hogy az oktatási programba bekerülő pedagógusok egy része nincs tisztában a helyi viszonyokkal, nincs felkészülve arra, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie, emiatt egy-két év után kilép a programból, vagy esetleg rövidtávú tapasztalatszerzésként fogja fel az egészet. A szakképzettséggel rendelkező magyarországi oktatók számára nagy nehézséget okoz a román nyelvtudás hiánya, hiszen enélkül gyakorlatilag lehetetlenné válik a gyerekekkel való kommunikáció azokban a falvakban, ahol a magyar nyelvet nem beszélik a megfelelő szinten.
A fluktuáció megszüntetése a pedagógus helyi közösségbe való beilleszkedése és „tanítói presztízsének” kivívása szempontjából is fontos. Akár évekbe is telhet, amíg a helyi közösség befogadja a tanárt, amíg sikerül a települési viszonylatban befolyással bíró személyekkel (polgármester, pap, iskolaigazgató) jó kapcsolatot kialakítania.
A fluktuáció problémájának megoldására két javaslat is megfogalmazódott: egyrészt az oktatási programba bekerülő pedagógusokkal minimum két éves szerződést írnának alá, másrészt hosszú távon helyi, azaz csángóföldi pedagógusokra kellene támaszkodnia a programnak.
Pénzügyi felügyelet
Míg egyes oktatási helyszíneken sikerült megfelelő feltételeket biztosítani az oktatók számára, más helyszíneken hiányoznak a legelemibb feltételek. Ezeket az egyenlőtlenségeket célszerű lenne felszámolni, hiszen a gyengébb feltételeket kínáló települések kevésbé lesznek vonzóak a pedagógusok számára.
Előrehaladásként értékelhető viszont a jelentés szerint az, hogy a pénzügyi felügyelet átkerült a Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségéhez (RMPSZ), ami csökkenti a pénzügyi egyenlőtlenségeket is. Az RMPSZ irányítása alatt a 2012/2013-as tanévtől kezdődően a helyszínek fenntartása a pedagógusok számára egységesen kiutalt összegek alapján történik. A kutatók viszont azt tapasztalták, ezzel szemben néhány helyszínen nagy az elégedetlenség, ezért szükséges lenne figyelembe venni az egyes helyszínek sajátosságaiból adódó különbségeket.
Hatósági ellenállás
A pedagógusoknak és az oktatási program működtetőinek számos problémával kell szembenézniük. A gyerekek néha kimaradnak, a magyar órák gyakran ugyanis plusz áldozatvállalást jelentenek, hiszen reggel 7 órától, vagy délután, a tanórák után kerül sor ezekre.
Az iskola és az ott oktató pedagógusok viszonyulása szinte minden helyszínen gondot okoz, különösen akkor, amikor a magyar órákat be szeretnék vinni az iskolába, iskolai fakultatív magyar nyelvórák formájában. Ott is, ahol ilyen szempontból normalizálódni látszik a helyzet, az iskolákkal kialakított egyensúly eléggé törékeny, személyfüggő. Ha pedig a helyi közösség is negatívan viszonyul a magyar órákhoz, az befolyásolja a szülők hozzáállását, akik a megbélyegzésüktől való félelem miatt, illetve a konfliktusok elkerülése érdekében nem mernek érvényt szerezni akaratuknak.
A helyi hatóságok, a polgármester, iskolaigazgató és tanárok egy része igyekszik ellehetetleníteni a magyar nyelvoktatást, az állami iskolák részéről nagy ellenállás tapasztalható. Kommunikációs problémák vannak amiatt, hogy a szülők a gyerekekkel románul beszélnek a családban. A pedagógiai vonatkozású kihívások közt megjelent a továbbképzések, a tanárkollégákkal folytatott módszertani tapasztalatcserék, a tankönyvek, a tanterv és munkaterv hiánya.
Hol élnének a csángó gyermekek?
A kutatók kérdőíveken mérték fel a szocio-demográfiai és egyéb háttéradatokat, a magyar nyelvismeretet, szövegértést, a kérdőív tartalmazott egy matematikai-logikai kompetenciát mérő részt is. 25 faluban, összesen 470 tanulóval töltették ki a teszteket, ez a célcsoport mintegy 35 százalékát is kiteszi, így a hibahatár 95 százalékos megbízhatósági szinten +/-3,8 százalékpont.
A vizsgálatából kiderül: Kostelek magasan kiemelkedik e téren a többi település közül, ezt pedig Csík, Magyarfalu, Frumósza és Somoska követi. Kosteleken jó a magyar nyelvállapot, a falu történelmileg a Gyimesek része, egy időben Csíkszépvízhez tartozott, a magyar oktatás a Bákó megyei Ágas községhez csatolásakor szűnt csak meg. A faluban magyar misék is vannak.A lista túlsó végén Nagypatak és Bahána található.
A magyar nyelvi kompetenciákat az egyes települések szintjén negyven százalékban magyarázza az, hogy hány éve van magyar képzés a faluban, milyen a falu nyelvállapota. Ám a magyar nyelvoktatás régisége egy adott településen nem képes a magyar nyelvi kompetenciákat erősíteni a gyerekek egyéni hozzájárulása nélkül, a képzések akkor lehetnek sikeresek, ha az iskola/képzés egyfajta magyar nyelvű kulturális-társadalmi helyszínévé is válik a gyermekek számára.
A teszt során rákérdeztek arra is, hogy a gyerekek hol szeretnének élni. A románul feltett kérdésre a gyerekek mintegy nyolc, az ugyanezt magyarul firtató kérdésre a tanulók mintegy 5 százaléka válaszolta azt, hogy Magyarországon szeretne élni. Azok a gyerekek, akik Magyarországot jelölték meg, rendszerint magasabb magyar nyelvi kompetenciaszinttel rendelkeznek.
Javaslatok
A magyarórákat minél inkább integrálni kell a közoktatási rendszerbe. Ugyanakkor ez a törekvés nem lehet kizárólagos, hiszen egyes helyszíneken elképzelhető, hogy a civil forma megfelelőbb keretet ad a képzéseknek, illetve több helyszínen az állami iskola vezetősége és/vagy az egyház ellenséges megnyilvánulása miatt ez nem tűnik kivitelezhetőnek.
Az oktatás helyszíneit vonzóbb kell tenni. A magyar nyelv és a magyarsághoz való tartozás presztízsét növelné, ha felújított termekben, épületekben zajlanának a képzések. Sok gyereknek a magyar nyelv gyakorlatilag idegen nyelv, ezért oktatása speciális pedagógiai módszertant igényelne.
A szülőket is be kellene vonni a képzésekbe, így hatékonyabban lehetne az asszimilációs folyamatokat ellensúlyozni. Minden tanév végén valamilyen bizonyítványt, „magyar diplomát”, a magyarsághoz tartozást sugalló kis emléket lehetne átadni – javasolják a vizsgálódást végzők.
Közös táborokat lehetne szervezni tömbben és szórványban élő fiataloknak, ami által valamiféle magyar szolidaritás is kialakulhatna. A gyerekeket motiválni kellene a magyar órákon való folyamatos részvételre, például ösztöndíjprogram révén, amely a foglalkozásokon való részvételt és a nyelvi kompetenciák fejlődését honorálná.
B T.
maszol.ro,

Moldvai csángókat tanító pedagógusok Lakiteleken
Másodszor tartanak a moldvai csángók magyar falvaiban élő és dolgozó pedagógusoknak továbbképzést a Lakiteleki Népfőiskolán.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke csütörtökön a népfőiskolán tartott köszöntőjében hangsúlyozta: rendkívül nagy felelősség, de egyúttal óriási lehetőség is a moldvai csángó magyarok gyermekeinek magyar nyelvre tanítása. Az ott élő magyar családok éppen csak megértik a magyar szót, a történelmi múlttal, a vallással kell felébreszteni bennük, hogy hova is tartoznak – fogalmazott. Az Országgyűlés alelnöke szerint a moldvai magyar többségű falvakban a történelmi múlttal, a mai nehézségekkel szembesülve, bizonytalanságban élnek a csángó magyar családok. A pedagógusokat arra kérte, hogy segítsenek a helyi értéktár felmérésében. Szólt arról, hogy a Lakiteleki Népfőiskola ebben az évben a moldvai, a gyimesi és a szórványban élő csángók részére kollégiumot szervez. Lezsák fontos előrelépésnek nevezte, hogy a moldvai Bákó településen népfőiskola alapítását tervezik a Kárpát-medencei hálózat keretében.
A vendégek Bahána, Bogdánfalva, Buda, Csík, Diószén, Dumbravény, Ferdinándújfalu, Forrófalva, Gajdár, Kostelek, Külsőrekecsin, Lábnik, Lészped, Lujzikalagor, Magyarfalu, Nagypatak, Pokolpatak, Pusztina, Somoska, Szitás, Trunk, Tyúkszer, Újfalu és Szőlőhegy településről érkeztek a kedden záruló rendezvényre.
A Lészpedről érkezett Márton Attila programkoordinátor elmondta: 27 helyszínen 43 tanító mintegy 2200 gyerekkel foglalkozik. Fontosnak nevezte, hogy 2013 után idén is tart továbbképzést a Lakiteleki Népfőiskola számukra. Hozzátette: a nagyszülők egymás között az archaikus magyar nyelvet használják, sőt, gyermekeikkel is magyarul beszélnek, az unokák azonban többnyire románul beszélnek egymás között. A magyartanítás hatására egyre több fiatal magyarul beszél a másikkal, sőt, lehetőségük van Csíkszeredában magyarul továbbtanulni – tette hozzá. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átadták a Jakab Antal Keresztény Kör idei díjait
Ötödik alkalommal adták át a Jakab Antal-emlékdíjakat. A Márton Áron püspök utódának nevét viselő elismerést a Jakab Antal Keresztény Kör (JAKK) alapította 2010-ben, és évente egy-egy papi, illetve világi személyt díjaznak. Az idei díjakat Kolumbán Csilla tekerőpataki tanár és Salamon József gyimesbükki plébános vehette át.
A Jakab Antal Keresztény Kört a neves erdélyi püspök rokonai és tisztelői alapították a Jakab Antal centenáriumi emlékévben, célul tűzve ki a névadó néhai gyulafehérvári megyéspüspök emlékének fenntartását, szellemi örökségének ápolását, illetve az ő nyomdokain járók és az általa vallott értékeknek megfelelően élők és tevékenykedők munkájának, törekvéseinek elismerését. A díjat minden esetben Jakab püspök életútjának valamely jelentős dátumához kapcsolódóan valamelyik díjazott lakóhelyén vagy ahhoz közel eső településen adják át. Idén húsvét harmadnapján Gyimesbükkön került sor e rangos eseményre. A Bákó megyéhez csatolt erdélyi településen a 13 évet raboskodó püspök börtönből való szabadulásának 50., a gyimesbükki templom építése elkezdésének 40. évfordulóján került sor az eseményre.
Zsúfolásig megtelt kedden, április 22-én a gyimesi templom, ahol a hálaadó szentmisét az ausztriai Linzben élő Vencser László teológus, egyetemi tanár mutatta be, az ünnepséget pedig színesebbé tette a Koncsag László kántor által vezetett egyházi kórus éneke, illetve Fórika Sebestyén alkalomhoz illő szavalatai.
Elsőként Salamon József gyimesbükki plébános vehette át a díszoklevelet, a Kolozsi Tibor szobrászművész által tervezett emlékplakettet és a díjjal járó 500 eurót. A 25 éve pappá szentelt Salamon József mindvégig a végeken, a magyar nyelvterület határain védte a magyar értékeket. A Lujzikalagorban született plébános Óradnán, Galócáson és Gyimesbükkön alkotott maradandót, és amint Berszán Lajos atya laudációjában rámutatott, ő Dani Gergely szellemi utóda, folytatja azt, amit a templom- és közösségépítő híres pap elkezdett.
Az idei világi díjazott Kolumbán Csilla hittan és földrajz szakos tanár, aki 24 éve tanít Gyergyótekerőpatakon és Kilyénfalván. Amint Csedő István tekerőpataki plébános laudációjából kitűnt, a tanárnő pedagógiai, közéleti és szociális tevékenységével egyaránt rászolgált a díjra.
A rendezvény házigazdái Vencser László és a Budapesten élő Varga Gabriella újságíró (mindketten a JAKK alapító tagja) voltak, fővédnöke pedig dr. Márfi Gyula, a Veszprémi Főegyházmegye érseke.
Jakab Antal-emlékdíj kitüntetettjei
2010 (Kolozsvár): Veres László nyugalmazott lelkész, szentszéki tanácsos és Tokay Rozália, a Kolozsvári Magyar Mozgássérültek Társulatának elnöke.
2011 (Csíksomlyó): posztumusz Pálfi Géza mártír sorsú lelkipásztor és dr. Antal Zoltán csíkszeredai sebész, Jakab Antal kezelőorvosa.
2012 (Marosvásárhely): P. Bakó Béla, Pál testvér, ferences szerzetes, illetve a Mustármag közösség és a Szent Cecília Együttes.
2013 (Ditró): Kémenes Loránd Zoltán lelkipásztor és dr. Puskás Károly főorvos, a ditrói kórház vezetője. 2014 (Gyimesbükk): Salamon József plébános és Kolumbán Csilla tanár.
Dobos László. Székelyhon.ro

Kurucok, székelyek és csángók Dél-Ukrajnában
Dél-Ukrajna sztyeppéin bőven találhatók magyar helynevek, amelyeket az 1750-es években magyarországi szerb kitelepülők vittek magukkal az oroszok által frissen gyarmatosított provinciába, Új Szerbiába. Nos, nemcsak szerbek mentek arrafelé, hanem tekintélyes számú magyarság is – az ő nyomukat próbáljuk most követni.
1751–52-ben települtek ki a bánsági szerbek, hogy ellássák a Jeliszavetgrad központú terület katonai védelmét. A város körül huszártelepek létesültek, délebbre pedig a pandúrezred helyezkedett el. A területre az orosz vezetőség ortodoxokat várt, az új Eldorádó csábítása pedig azt eredményezte, hogy románok, ukránok és bolgárok is betelepedtek, ezért 1757-ben a népesség 75 százalékát románok (származásilag moldvaiak és erdélyi mokányok), 11 százalékát pedig szerbek teszik ki.
A magyarok elsősorban nem erre a – magyar helynevekben bővelkedő – területre telepedtek le, hanem az 1753-ban létrehozott Szlavo-Szerbiába, amelyet 1764-ben donyecki járásnak neveztek át (ez ma a Dnyipropetrovszki terület részét képezi). 1756-ban a Jovanević által vezetett csapatok nemzetiségi megoszlása így nézett ki: 38% szerb, 23% vlah, 9% magyar, 22% egyéb. Nos, kik voltak ezek a magyarok, kik a vallásukat is feladták, és átálltak ortodoxnak, hogy itt letelepedjenek?
A huszárok dicsősége
A kuruc mozgalom 1711-es leverése után ezrével rekednek az országhatárokon kívül magyar szabadságharcosok, akiknek olyan megalázó módon nyújtana kegyelmet az osztrák kormány, hogy azt jóformán senki sem vállalja. Ismeretes, a II. Rákóczi Ferenc udvarához tartozó Mikes Kelemen 1761-es haláláig sem térhetett haza, annak ellenére, hogy Magyarországon számos alkalommal megpróbáltak közbenjárni hazatérése érdekében: azt sem III. Károly (ur. 1711–1740), sem Mária Terézia (ur. 1740–1780) nem engedélyezte.
A kint rekedt magyarok hamarosan hihetetlen katonai hírnévre tesznek szert, köszönhetően gróf Bercsényi Lászlónak, aki Franciaországban 1720-ra már ezredtulajdonos, az úgynevezett Bercsényi-huszárok vezetője, 1738-ban pedig Franciaország marsallja lesz. A Bercsényi-huszároké ma is létező ezred a francia katonaságban, nevük: Les hussards de Bercheny vagy 1er Régiment de Hussards Parachutistes (1er RHP), azaz Első huszár ejtőernyős ezred.
A lengyelországi kurucok
Így nem csoda, ha az oroszok is magyarokat próbáltak letelepíteni az új területekre, elsősorban kuruc harcosokat, akik Lengyelországban és Moldvában tengették életüket. Sokan közülük végleg Lengyelországban rekedtek (2009-ben Sólyom László akkori magyar köztársasági elnök is találkozott a Lengyelországban letelepedett kuruc emigránsok leszármazottaival), ugyanakkor elképzelhető, hogy egy részük elment új Eldorádóba.
Kurucok és csángók
A kint rekedt kurucok közül legjobban dokumentált az úgynevezett sztojcsini magyarok esete, akik a hihetetlenül veszélyes lengyel-török-orosz határvidéken éltek. A ma Ukrajnához tartozó, Hotintól 18 km-re fekvő Stăuceni faluról Patai András 1743-as jelentésében olvashatjuk, hogy Sztojcsin „nagy katolikus magyar falu Hotin megyében, amelyről a (de Propaganda Fide) atyái nem is tudnak”, s akik mély fizikai és szellemi nyomorban élnek. Patait Constantin Mavrocordat vajda hívta Moldvába, így jutott el Sztojcsinba, ahonnan viszont az olasz katolikus atyák kitessékelik.
Szegedi János így számolt be 1744-ben a faluról, feltehetően Patai beszámolója alapján: „Moldávia... sok magyar lakost fogadott be a különböző erdélyi zavargások és belső forradalmak, legutoljára a Rákóczi-féle felkelés alatt, amikor Ilosvai nem fogadván el VI. Károly császár kegyelmét és az általános amnesztiát, több társával a koczimi vagy hutini pasának a védelme alatt, a Prut és a Nyeszter folyók között, Podólia határán, a Sztöjcsinnak mondott nevezetes faluban telepedett le, magához fogadva sok más magyar menekültet és kun-magyart /= csángót/ is.”
Giovanni Maria Ausilia minorita szerzetes 1745-ben már mint missziós székhelyet említi a falut, amelyben 60 katolikus család él (azaz jóval több, mint ugyanabban az időben a csángók fellegvárának számító moldvai Lujzikalagorban vagy Huşi-ban). Nos, ezekről a sztojcsini magyarokról többé semmi hír nincsen, eltűnnek a történelem színpadáról – több mint valószínű, hogy egy emberibb élet reményében azon magyarok sorait gyarapították, akik Új-Szerbiában és Szlavo-Szerbiában találtak új otthonra.
Egy régi csángó falu: Sztojcsin
Ugyanakkor lehetséges, hogy a kurucok azért telepedtek éppen Sztojcsinba, mert ott már eleve egy csángó magyar közösség élt, erre nézve vannak is utalások. 1588-ban Petre Şchiopul vajda hívására egy háromfős lengyel jezsuita küldöttség utazik Moldvába, hogy a protestáns eretnekséget megállítsa. Ők elmondják, hogy Hotinban, valamint Hotin és Szeretvásár között egy „Zarnoucim” nevű településen katolikusok, azaz magyarok laknak. Mivel a lengyel atyák feltehetően az udvari könyvtárból szerzik be értesüléseiket, könnyen elképzelhető, hogy egy cirkalmas t betűt ar-nak olvasnak, így a Zarnoucim igazából Ztuoucim-et, azaz Stăuceni-t takarja.
Székelyek és románok a Bugon túl
Ám úgy tűnik, nemcsak kuruc harcosok és hozzájuk csapódott csángók, hanem székelyek is gyarapították a dél-ukrajnai magyarok sorait. A II. világháborúban a németek oldalán harcoló románok kapják meg a Dnyeszter és a Bug folyók közti terület adminisztrálását (azaz a mai Transznisztriát és a rajta túl levő területeket). Akkor Anton Golopenția vezetésével egy román szociológus-csapat elindul, hogy feltérképezze a Bug folyón túli, a németek által elfoglalt dél-ukrán területeken levő románokat, a hazatelepítési program keretében. Ők százával fedeznek fel román falvakat nemcsak a Dnyeszter és a Bug folyók közti területen, hanem a Bugon túl is. Megállapítják, hogy a kivándorlás 1750 és 1831 között történt.
Magyar nevek ukrajnai román falvakban
Ugyan nem volt célja a magyarok nyomainak megtalálása, mégis Golopenția, ez a Domokos Pál Péter formátumú román tudós többször említi jelentéseiben, hogy a románok mellett székelyek is emigráltak erre a vidékre. Így 1950-ben, a Szekuritáté kihallgatásain említi, hogy Erdélyből a románok és a székelyek emigrálása egészen 1919-ig folyt a zöldhatáron („vama cucului”) keresztül (ezen adatot Golopențiának nem volt honnan az ujjából szopnia, feltehetően valahol az útjai során hallotta). Feltehetően ezzel magyarázható az is, hogy a Bug folyótól északra levő 25 román falu neveinek feltérképezésében olyanok is szerepelnek, mint Zachei (értsd: Székely) Serbulovka faluban, Arcuș (értsd: Árkos) és Casap (Kaszap, csak a csángók közt előforduló név, jelentése: mészáros, kaszaboló) Alexandrovka faluban, Barabas (Barabás) és Băț (feltehetően Becz, Becze) Lisa Gora nevű faluban, Caracaș (Kerekes) az új-szerbiai Martinos (a magyar Martonosból) faluban, Chioșa (Kósa) Arnăutovka és Belousovka falvakban, Farcaș (Farkas) Belousovka faluban, Ghebe, Ghiaba (Gebe) Alexandrovka és Arnăutovka falvakban, Matiaș, Mateiaș (Mátyás) Noua Grigorovka, Pancsova, Martonos és Bulgarka falvakban, Mărcuș (Márkos) Novo Ukrainka faluban, Pârca (Perka, kizárólag csángó név) Pancsova faluban stb. Akár az is elképzelhető, hogy ezeknek a magyaroknak egy része még 1926-ban is magyarként határozta meg magát, ugyanis Golopenția közli az 1926-os ukrán népszámlálás adatait, amely nem kevesebb, mint 869 magyart mutat ki az országban, 480-at városi és 389-et falusi környezetben (1926-ban Kárpátalja még nem tartozott Ukrajnához). Ugyan biztosan kerültek oda is magyarok hadifogolyként és esetleg munkásként, ám kivált a falvakban élő nagyszámú magyar arra utalhat, hogy ők akár másképpen is odajuthattak, például 1919 előtti kivándorlással. Sántha Attila
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Egészségmegőrző program a Csángóföldön
Negyedik alkalommal fordult elő, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Közegészségtani Tanszéke és a Diakónia Keresztyén Alapítvány Marosvásárhelyi Fiókszervezete szervezésében, ezúttal a Vitalion cég támogatásával, egészségnevelési programot szerveztünk a Csángóföldön. Ennek során kollégáimmal együtt (dr. Bálint József, dr. Ferencz József Loránd és Filep Róbert, Ortoprofil) tematikus egészségügyi felvilágosító előadásokat tartottunk a helyes táplálkozásról, a dohányzás (pipálás) káros hatásairól, a daganatos és a szív-érrendszeri megbetegedésekről, a helyes testtartásról. Továbbá vérnyomást és testsúlyindexet mértünk, járási és testtartási vizsgálatot végeztünk, tanácsokkal szolgáltunk, kérdőíveket töltöttünk ki az egészséges életmódról, valamint a táplálkozási szokásokról. A gyermekek egy kis ajándékcsomagot kaptak, míg a felnőtteknek tombolasorsolást szerveztünk.
A június 15-17. közötti kiszállás során mintegy háromszázötven személlyel "találkozhattunk" (főleg gyermekekkel, de szülőkkel és nagyszülőkkel is) az öt helyszínen: Ferdinándújfalu, Lujzikalagor, Klézse (Buda, Tyúkszer, Pokolpatak), Dumbravén és Külsőrekecsin. Mindenhol nagy vendégszeretettel fogadtak.
Következtetésképpen kiemelendő, hogy Csángóföld szociális gondjai nagyobb figyelmet érdemelnek a Kárpátokon túli részek, így az Erdélyben élők részéről is. Az elszigeteltség, a szegénység, a munkanélküliség, az egészségügyi biztosítás hiánya, a helyenként gyakorlattá váló hátrányos megkülönböztetés miatt keveseknek adatik meg, hogy szakszerű orvosi véleményért és ellátásért fordulhassanak, ráadásul mindezt időben tegyék. Megállapítható továbbá, hogy a vizsgált közösségekben a szokásosnál nagyobb az igénytelenség a helyes higiéné iránt, gyakori a gyermekek helytelen lábbelihasználata, és feltűnően sok a kezeletlen magas vérnyomásos és a májcirózisos beteg.
A mi hozzájárulásunk egy csepp volt a tengerben. De úgy láttam, érdemes folytatni, más helyszíneken is jelen lenni, a kínálatot bővíteni. Rendszeres szűréssel, valamint az egészségnevelő-egészségfejlesztő tevékenység kiterjesztésével esély teremtődik a helyiek életminőségének a javítására, a távolság és a szegénység által létrejött esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölésére.
Prof. dr. Ábrám Zoltán. Népújság (Marosvásárhely)

Fiatal tehetségek alkotnak Szárhegyen
A tehetségkutatás és -gondozás, a magyarságtudat erősítése és a közösségi szellem fejlesztése céljával szervezi meg évről évre alkotótáborát a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány. A huszonegyedik rendezvény vasárnap nyitotta meg kapuit.
Hagyományosan Szárhegyen, ám ezúttal nem a ferences kolostorban táboroznak a Kárpát-medencei Borsos Miklós Alkotótábor résztvevői, a huszonnégy fiatalt és oktatóikat Böjte atya Kájoni János Gyermekotthona fogadta be. Rajzot, festészetet, fafaragást, kézművességet tanulnak itt egy héten át a diákok, a hasznosat a kellemessel ötvözve, kirándulásokat, szórakoztató programokat is iktattak programjukba a szervezők. A legtávolabbi résztvevők Felvidékről érkeztek, vannak diákok Nagyszebenből, a csángóföldi Lujzikalagorról, valamint Gyergyó térség különböző településeiről.
Idén is pályázat révén nyertek belépőt a táborba a jelentkezők – gyökerek témában kellett leadják pályamunkáikat, melyeket bárki megtekinthetett a vasárnapi megnyitó alkalmával a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ Schola vendégházának előcsarnokában. A közös kiállítás mellett egy egyéni tárlat anyagát is megcsodálhatta a közönség – a 15 éves Spînochi Csilla-Cristina, a Borsos Miklós alkotótábor egyik állandó résztvevője mutatta be munkáit.
A közel negyven alkotást felvonultató kiállítást Ferencz Zoltán képzőművész, a Kulturális és Művészeti Központ művészeti vezetője méltatta. Úgy fogalmazott: „A tárlat anyaga bemutatja azt a világot, amit a fiatal alkotó korához illően képvisel. Természetes, hogy ebben a korban még nincsen meghatározott »útja«, de még nem is várható. Csilla sok témához, technikához nyúl hozzá: absztrakt, expresszionista, hagyományos tusrajzzal készült figuratív tájképek, pasztellel készült munkák képezik a tárlat anyagát. Egyvalami közös bennük: látásmódjukban szinte kivétel nélkül megtalálható valami, ami az emberi elme különböző sajátosságait kutatja, valamint a kivételes és a szabályszerű különös ötvözete.”
„Követjük a táborainkban részt vevő gyerekek életútját, úgy érezzük, hogy az évi rendszerességgel szervezett programunk hozzájárul a fiatalok pályaválasztásához, tehetségük fejlesztéséhez. A húsz év alatt 47 egykori táborozónk folytatta tanulmányait képzőművészeti vagy kézműves területen” – mondta el az ünnepségen Bancsi Edit, a szervező alapítvány ügyvezetője.
A 21. Kárpát-medencei Borsos Miklós Alkotótábor a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány, valamint a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ szervezésében jött létre. Az esemény Hargita megye tanácsa, a Communitas Alapítvány, a gyergyószentmiklósi Bonus Rt., a Fundamenta Kft., valamint György István támogatásával valósulhatott meg. A szervezők köszönetet mondanak továbbá a Vaskertes Iskola pedagógus-, diák- és szülőközösségének is a segítségért.
Pethő Melánia, Székelyhon.ro,

Mégis segít Budapest a 74 csángó gyereknek?
Megoldódni látszik annak a 74 csángó gyereknek az ügye, akiknek elutasították az oktatási-nevelési támogatásra benyújtott pályázatát. Erről a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke, Pogár László egyeztetett kedden Budapesten Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkárral.
Pogár László szerdán a maszol.ro-nak megerősítette: a gyerekeknek azért nem ítélték meg a támogatást, mert a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) helyett az MCSMSZ állított ki igazolást arról, hogy magyarul tanulnak. Helyzetüket ismertették a nemzetpolitikai államtitkárral, Potápi Árpád pedig megígérte, hogy megoldódik az ügy. „Budapesten a legnagyobb jóindulattal kezelik ezt a kérdést” – mondta lapunknak a csángószövetség elnöke.
Az ügy előzménye, hogy az RMPSZ 2012 áprilisában átvette az oktatási program irányítását a Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől (MCSMSZ), miután a főtámogató magyar kormány és a keresztszülős magánadományokat becsatornázó Alapítvány a Moldvai Magyar Oktatásért (AMMOA) megvonta bizalmát az MCSMSZ-től. Azóta nem éppen a felhőtlen a viszony a csángószövetség és a pedagógusszövetség között, ráadásul az oktatási program is akadozik. A Transindex helyszíni riportja szerint a múlt tanévben az előzőhöz képest Bákó megyében 38 órával csökkent az iskolai óraszám. A pedagógusok elmondása szerint egyes helyszíneken akadozik a házak fenntartásának kifizetése, elmaradtak a tanártalálkozók.
Pogár szerint a 74 lujzakalagori és márafalui gyereknek azért a csángószövetség állította ki a pályázathoz szükséges igazolást, mert erre a két településre az RMPSZ által irányított oktatási program nem terjed ki. A két faluban az MCSMSZ alkalmazottja, Petres László tartja a magyar órákat.
Petres korábban az RMPSZ alkalmazottja volt, ám Pogár szerint tavaly szeptemberben kirúgta a pedagógusszövetség. „Nem akartuk, hogy Lujzikalagor és Márafalu magyartanár nélkül maradjon, ezért alkalmaztuk Petres Lászlót, és így az RMPSZ helyett ezen a két településen a csángószövetség bonyolítja le az oktatási programot, adományokból” – magyarázta.
Petres: magyarázat nélkül rúgtak ki
A 74 csángó gyerek pályázatának elutasítására Petres László hívta fel hétfőn egy nyílt levélben a közvélemény figyelmét. A Potápi Árpáddal tartott budapesti találkozón a magyartanár is jelen volt. Ám Pogár Lászlónál borúlátóbban számolt be az egyeztetésekről. Nemmel válaszolt például arra a kérdésünkre: kaptak-e garanciát arra, hogy a két „szakadár” településen tanuló gyerekek kérelmét jövőre már nem fogják elutasítani.
A pedagógus elmondta, továbbra sem érti, miért nem fogadták el tanítványai pályázatait. Magyarázata szerint ugyanazt a formanyomtatványt töltötte ki, mint amilyen az RMPSZ által kiállított igazolások, csakhogy a csángószövetség pecsétje szerepelt rajta.
Petres tájékoztatása szerint tavaly szeptemberben harminc napos felmondási időt kapott a pedagógusszövetségtől, amelynek október 15-e óta már nem alkalmazottja. Kirúgását még csak meg sem indokolta az RMPSZ – állítja. „Azt még megértem, hogy velem így bánnak el, de amit a gyerekekkel műveltek, az szerintem megengedhetetlen” – jelentette ki. Hozzátette, éppen azért maradt Lujzikalagoron, mert nem akarta, hogy távozásával megszűnjön a magyaroktatás.
Márton: nem csak Petrestől váltunk meg
A csángó oktatási program koordinátora, Márton Attila szerint Petres Lászlót nem rúgták ki, egyszerűen nem hosszabbították a munkaszerződését. Ráadásul nem csak a lujzikalagori pedagógustól, hanem több tanártól is megvált a múlt tanév elején az RMPSZ. Lujzikalagoron pedig tavaly szeptemberben egy önkéntes váltotta Petrest, aki azonban decemberben felmondott.
Márton elmondta, a pedagógusszövetség a múlt évben rendszeres ellenőrzéseket tartott a csángó oktatási program helyszínein. Ezekről a jegyzőkönyvek születtek, és az észlelt hiányosságokra felhívták a tanárok figyelmét is. „Ahol pedig azt tapasztaltuk tavaly ősszel, hogy a figyelmeztetések ellenére nem történt semmi változás, megváltunk az érintett pedagógustól. Közéjük tartozott Petres László is” – magyarázta.
A gyerekek pályázatának elutasításáról elmondta: biztos benne, hogy az pályáztatást lebonyolító RMPSZ időben értesítette Petreséket arról, hogy az általuk kiállított igazolás nem felel meg a kiírás feltételeinek. „Ha hallgattak volna a figyelmeztetésre, akkor a 74 gyerek pályázatát nem utasították volna el” – jelentette ki.
Márton ugyanakkor azt mondja: Máriafaluban idén januártól júniusig nem volt semmilyen magyaroktatás, Luzjikalagoron pedig "ahogy azelőtt is", csak hébe-hóba. „Csak azt nem értem, hogy amikor idén tavasszal a budapesti illetékesek kint jártak a két helyszínen, a csángószövetség képviselői az RMPSZ-t okolták amiatt, hogy megszűnt az oktatási program. Most pedig örömmel hallom, hogy megoldották az oktatást” – fogalmazott a lészpedi pedagógus.
Cs. P. T.
maszol.ro

A vándorapostol nyomában – Könyvbemutatós zarándoklat Erdélyben és Moldvában
A két éve elhunyt jeles népzenekutatóra, a határokon túlra szakadt magyarok ügyeit felkaroló, magyarságukban őket erősítő bencés páterre, a „csángók apostolára”, Jáki Sándor Teodózra emlékező zarándokcsapat járt nemrég Erdélyben és Moldvában. Útjuk során bemutatták azt az emlékkönyvet, amelyet pap- és szerzetestestvérei, egykori tanítványai, barátai, tisztelői és szeretett csángómagyarjai írtak, felidézve a páter pótolhatatlan szolgálatát a határokon túl élő magyarság körében. A kötet népes szerzőgárdájához tartozó zarándokok, prof. dr. Polgár Tibor András (a kiadás mentora, az atya egykori tanítványa), Oláh István (az egri fertálymesteri testület képviselője, a páter vezette csíksomlyói búcsúi zarándoklatok szervezője) és Toldi Éva veszprémi tanár, újságíró (aki számos alkalommal résztvevője és tudósítója volt a páter missziós programjainak) május 14-16-a között mutatták be A vándorapostol című emlékkönyvet, és felidézték a páterrel való találkozásaikat útjuk állomásain, Marosvásárhelyen, Csíkszeredán, Gyimesfelsőlokon és Pusztinán.
Marosvásárhelyen az áldozócsütörtöki szentmise után a ferences templomban a plébános, Sebestyén Péter atya közösségében tartották a zarándokok az első bemutatót. Péter atya elmesélte, hogy az 1990-es évek elején, csíkszeredai káplán korában találkozott számos alkalommal Teodóz atyával, aki gyönyörű, tiszta énekhangján a felcsendülő népénekekkel magával ragadta a híveket, s papi társaságban is könnyen dalra fakadt és dalra fakasztotta környezetét is. Tisztelték azért is, mert ő járta ki, hogy a kacsikai búcsúban magyarul is mondhattak misét a csángó zarándokoknak, s kezdetektől ő vezette csángó testvéreit a Nagyboldogasszony napi búcsúba. Szerették őt, aki papokon is segített, gyakran személyes pénzadományaival is, emlékezett a plébános.
Csíkszeredán a városi könyvtárban találkoztak a helybéliekkel a zarándokok Darvas-Kozma József atya szervezésében, ahová a futásfalvi plébános, Tifán Lajos is eljött. Lajos atya minden évben elkísérte Teodóz atyát a kacsikai búcsúba, a páter hosszú útjai során náluk szállt meg Futásfalván, s a helyi búcsúba is elvitte a csángókat mindig Sarlós Boldogasszony ünnepére. Csíkszeredán a városlakók számos emléküket osztották meg a zarándokokkal, hiszen Teodóz atya sokszor szolgált, előadást tartott közösségeikben.
Gyimesfelsőlokon Berszán Lajos atya volt a rendszeres szállásadója a páternek a Szent Erzsébet Líceumban, ahol sok-sok éjszakába nyúló beszélgetés, énekes együttlét részesei voltak. A „Vándorapostol” az iskola gyimesi és moldvai csángó növendékeinek is sokszor tartott előadásokat és megénekeltette őket.
A zarándoklat csúcspontja kétségtelenül a csángóföldi Pusztina volt, ahol a legtöbbet apostolkodott a páter. Itt Nyisztor Ilonka népénekes, a helyi Magyarok Házának ének- és néptáncoktatója és a helybéli közösség meghívására került sor az emlékkönyv bemutatójára. A program a csángó kisdiákok szavalóversenyével kezdődött, majd ének- és néptáncbemutatóval folytatódott. Megható és megrendítő élmény volt a zarándokoknak látni, milyen nagyszerűen valósul meg itt a páter álma, a csángómagyar kulturális örökség ápolása, a hagyományőrzés. A páter Moldvában (Kacsikában, Klézsén, Pusztinán, Lujzikalagorban…) 147 alkalommal járt – lelki (és gyakran testi) táplálékot hozva az „elárvult csángóknak” (ahogy szokta mondani), akiknek sorsát szívén viselte, lelkipásztori szolgálatát missziónak tekintette. A könyvbemutató után a helybéli asszonyokkal, gyermekekkel felidéződött az általa gyűjtött csángó Aranymiatyánk, valamint a Boldogasszony, Anyánk és számos búcsúi népének az emlékidéző együttlétben.
Toldi Éva

Erdély.ma

Gyökeret verő csángómentők
Bár az elmúlt időszakban stabilizálódni látszik a moldvai csángó falvakban oktató pedagógusok csoportja, még mindig van fluktuáció, így a következő tanévtől is új nevelők jelentkezését várják. Idén kilenc állást hirdetett meg a moldvai csángó magyar oktatási programot működtető Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ).
Márton Attila, az oktatási program koordinátora a Krónikának elmondta, hogy elsősorban a megürült állásokat próbálják betölteni, azonban több olyan helyszín is van, ahol évek óta ott dolgozó pedagógus mellé keresnek kollégát.
Csíkfaluban és Diószénen egyenesen két oktatóra van szükség, ezekre a helyszínekre akár párban is lehet jelentkezni, hívta fel a figyelmet. Emellett Bahána, Bogdánfalva, Diószeg, Lábnyik, Lujzikalagor, Pokolpatak, Szitás és Újfalu településekre keresnek a csángó gyerekeket magyarul írni és olvasni tanító pedagógusokat.
Szakképzett magyartanárok, néprajzosok, magyar tanítók, más szakképesítésű pedagógusok, illetve olyan fiatalok jelentkezését várják, akik szeretnének gyerekeket magyar nyelvre, hagyományőrzésre tanítani.
Az érdeklődők július 24-éig jelentkezhetnek, a szükséges iratcsomót (beiratkozási ív, Europass szakmai önéletrajz, végzettséget igazoló oklevélmásolatok, személyiigazolvány-másolat, kézzel írott motivációs indoklás, ajánlólevél) az RMPSZ csíkszeredai székhelyén (Petőfi utca 4. szám) lehet személyesen benyújtani vagy szkennelt formában elküldeni a titkarsag@rmpsz.ro e-mail címre.
Stabil tanítógárda
A havi fizetés és étkezési jegyek mellett az oktatók 700 lejes juttatásban részesülnek, amiből a lakhatási feltételeket biztosíthatják. Márton Attila szerint a szegény moldvai településeken ez az összeg anyagi biztonságot ad, így ha valaki jól gazdálkodik, javítani is tud a körülményeken.
Mint elmondta, bár az elmúlt években magyarországiak részéről is tapasztaltak érdeklődést a program iránt, és volt, aki be tudott illeszkedni, megtanulta a helyi nyelvjárást, ajánlott a románnyelv-tudás, hiszen az oktatónak helyi szinten kommunikálnia kell a hatóságokkal. Többnyire a tanítóképzőt végzett fiatalok váltak be, közülük sokan már évek óta részesei a moldvai magyar oktatási programnak.
Az állandó fluktuáció ellenére az oktatók kétharmada stabil, a 9 helyi pedagógus és 8 hagyományőrző mellett 14 olyan oktatójuk van, aki „gyökeret vert" a Csángóföldön, mesélte Márton Attila, aki lészpedi tanítóként maga is tagja a 43 fős pedagógusi csapatnak.
Az anyagi lehetőségek függvényében újabb helyi hagyományőrzőket is bevonnának a rendszerbe, mesélte az oktatási program koordinátora. Ezek a helyi viszonyok és a csángó hagyományok ismerőiként elsősorban a délutáni foglalkozások keretében tanítják a gyerekeket őseik kultúrájára, népzenére, -táncra, tevékenységük azonban az iskolai foglalkozásokra is kiterjed, hiszen a különböző ünnepélyekre is ők készítik fel a diákokat. Jelenleg Külsőrekecsinben, Magyarfaluban, Pusztinán, Klézsén és Forrófalván fejtenek ki hatékony tevékenységet.
Az állami oktatás a cél
Az RMPSZ által felügyelt oktatási program keretében jelenleg 29 moldvai településen zajlik a magyar nyelv oktatása 2070 moldvai gyerek részvételével. Az anyanyelvi oktatás 19 helységben az állami oktatás része, a többi településen pedig délutáni foglalkozások keretében tanítják magyarul írni-olvasni, oktatják a csángó hagyományokra a gyerekeket. „Azok a közösségek, ahol jó a nyelvi állapot, le vannak fedve" – jelenti ki Márton Attila, amikor a bővítési tervekről kérdezzük.
Mint mondja, lehetne ugyan terjeszkedni más, rosszabb nyelvi adottságokkal rendelkező települések irányába, jelenleg azonban arra összpontosítanak, hogy a meglévő helyszíneket „hivatalosítsák", a délutáni foglalkozásokat is bevigyék az állami oktatási rendszer keretei közé. Ez nemcsak amiatt lenne fontos, mivel jelentős anyagi terhek alól mentesítené a program működtetőit, hanem amiatt is, mivel nagyobb presztízst, folytonosságot biztosítana a magyar nyelvű oktatás számára, magyarázza a koordinátor.
Normalizálódó viszonyok
A pedagógusszövetség által felügyelt helyszíneken kívül két településen, Máriafalván és Lujzikalagorban a program korábbi működtetője, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége (MCSMSZ) biztosítja a magyar nyelvű oktatást hetente tartott délutáni foglalkozások keretében.
Márton Attila elmondta, azt remélik, hogy a 2015–2016-os tanévtől az érintett 15 gyereket is sikerül beíratni az állami oktatásba, a környező településeken ugyanis hivatalosan is biztosított a magyar nyelvű oktatás. Az oktatási koordinátor szerint a korábbi nézeteltérések ellenére ma már folyamatos az egyeztetés a két szervezet között. A hatóságokkal is enyhült a korábbi, feszült, már-már ellenséges viszony, mondta az oktatási koordinátor, bár, mint fogalmazott, „ezeket a harcokat mindig helyileg kell megvívni".
A normalizálódás elsősorban annak köszönhető, hogy idén januárban együttműködési szerződést írtak alá a Bákó megyei tanfelügyelőséggel és az oktatási minisztériummal, mely legális hátteret biztosít a programban részt vevő oktatók számára, és elfogadásra ösztönzi a helyi hatóságokat. „Ez már félsikernek tekinthető" – jelentette ki Márton Attila.
Csökkenő civil támogatások
A program finanszírozása a 2012-ben történt átszervezés után ma már stabilnak mondható, jelentette ki lapunknak Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke.
Mint mondta, ez két pilléren áll, egyrészt a magyar kormány támogatja a nemzetpolitikai államtitkárságon és a Bethlen Gábor Alapon keresztül, másrészt a civil adományokat összefogó alapítványokon, a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesületen és A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítványon (AMMOA) keresztül érkezik a pénz. Emellett az Amerikai Egyesült Államokbeli Pillangó Alapítvány felvállalta a csíkszeredai bentlakás fenntartásának teljes költségeit.
A civil támogatás megcsappant az utóbbi években, Márton Attila szerint a törés 2012-ben, a program körüli botrányok idején következett be, és azóta a két alapítvány már nem tudja ugyanolyan mértékben összefogni az adományokat, mint korábban. Mint mondta, „a közös kalap" elve már nem nagyon működik, a keresztszülők szeretnék célirányosan támogatni a különböző helyszíneket, gyerekeket.
Honorált lojalitás
Burus-Siklódi Botond szerint a megcsappant civil támogatások ellenére a program nincs veszélyben, mint mondta, a magyar kormány biztosította őket arról, hogy pótolja az alapítványoknál bekövetkezett kiesést.
A kormányzati támogatás révén a 2015–2016-os tanévtől differenciált bérezést kívánnak bevezetni és honorálni az oktatók program iránti lojalitását, mesélte az RMPSZ elnöke, aki szerint ősztől átlagban ötszázalékos béremelést biztosítanának a pedagógusoknak, hagyományőrzőknek.
Bővítésre nehezen futja
Bár a program működtetése biztosított, annak bővítése, illetve az öt–nyolc osztályt végzett diákok továbbtanulása már az anyagiak függvénye, véli Márton Attila, aki szerint elsősorban a tehetséges gyerekek számára kellene biztosítani a továbbtanulás kivételes lehetőségét. A programban részt vevő több mint 2000 gyerek közül jelenleg 64-en tanulnak tovább csíkszeredai középiskolákban, ahol külön bentlakást működtetnek számukra.
Bár a bákói oktatási központ iránti igény még mindig megvan a csángó szervezetek részéről, Márton Attila szerint arról megoszlanak a vélemények, hogy érdemes-e „a román tengerbe egyet cseppenteni", itt magyar kollégiumot létrehozni, vagy ennek inkább egy kisebb csángó településen lenne meg a helye a lészpedi oktatási központ mintájára, ahonnan a programot is működtetik.
Burus-Siklódi Botond RMPSZ-elnök szerint bár a bákói központ ügyében vannak fejlemények, konkrét lépések nem történtek, egyelőre a helyszínkeresés zajlik, ugyanakkor azt is meg kell vizsgálni, hogyan lehetne fenntartani az intézményt, de egy hozzáértő ügyintézőre is szükség lenne, lehetőleg egy csángó személyében. Az oktatási központ a csángó szervezetek kerekasztalának számító Csángó Tanács július 24-ei ülésének a témája, tájékoztatott az elnök.
Az oktatási program működtetése a stabil anyagi háttérnek köszönhetően biztosított, hangsúlyozta Burus-Siklódi Botond, hozzátéve ugyanakkor, hogy látványos növekedésben nem gondolkodhatnak. Kifejtette: jelenleg legfőbb céljuk a nem hivatalos délutáni foglalkozásoknak az állami oktatási rendszerbe való bevitele.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Ott ragadnak a tanárok – Stabilizálódik a csángó oktatási program helyzete
A Krónika című napilap elemzést közölt a moldvai csángó falvakban zajló magyar nyelvoktatásról, amiből nagyjából az derül ki, lassan stabilizálódik ennek a helyzete. Ugyanakkor a terjeszkedés elmarad.
Az utóbbi hetekben többfelé is lehetett olvasni, hogy tanárokat keresnek Csángóföldre. Ezzel kapcsolatban Márton Attila, az oktatási program koordinátora a Krónikának elmondta, hogy elsősorban a megürült állásokat próbálják betölteni, azonban több olyan helyszín is van, ahol évek óta ott dolgozó pedagógus mellé keresnek kollégát.
29 településen vannak jelen
Csíkban (a Csík nevű faluban, románul Ciucani) és Diószénen (Geoseni) egyenesen két oktatóra van szükség, ezekre a helyszínekre akár párban is lehet jelentkezni. Emellett Bahána, Bogdánfalva (Valea Seacă, Bákó mellett) Diószeg (Tuta), Lábnyik (Vladnic), Lujzikalagor (Luizi Călugăra), Pokolpatak (Valea Rea), Szitás (Nicoreşti) és Újfalu (Nicolae Bălcescu) településekre keresnek a csángó gyerekeket magyarul írni-olvasni tanító pedagógusokat.
A havi fizetés és étkezési jegyek mellett az oktatók 700 lejes juttatásban részesülnek, amiből a lakást biztosíthatják. Márton Attila szerint a szegény moldvai településeken ez az összeg anyagi biztonságot ad, így ha valaki jól gazdálkodik, javítani is tud a körülményeken. Az állandó fluktuáció ellenére az oktatók kétharmada stabil, a 9 helyi pedagógus és 8 hagyományőrző mellett 14 olyan oktatójuk van, aki „gyökeret vert” a Csángóföldön, mesélte Márton Attila, aki lészpedi tanítóként maga is tagja a 43 fős pedagógusi csapatnak.
Az RMPSZ által felügyelt oktatási program keretében jelenleg 29 moldvai településen zajlik a magyar nyelv oktatása 2070 moldvai gyerek részvételével. Az anyanyelvi oktatás 19 helységben az állami oktatás része, a többi településen pedig délutáni foglalkozások keretében tanítják magyarul írni-olvasni, oktatják a csángó hagyományokra a gyerekeket. „Azok a közösségek, ahol jó a nyelvi állapot, le vannak fedve” – jelentette ki Márton Attila, amikor a bővítési tervekről kérdezték. Mint mondta, lehetne ugyan terjeszkedni más, rosszabb nyelvi adottságokkal rendelkező települések irányába, jelenleg azonban arra összpontosítanak, hogy a meglévő helyszíneket „hivatalosítsák”, a délutáni foglalkozásokat is bevigyék az állami oktatási rendszer keretei közé. Ez nemcsak amiatt lenne fontos, mivel jelentős anyagi terhek alól mentesítené a program működtetőit, hanem azért is, mivel nagyobb presztízst, folytonosságot biztosítana a magyar nyelvű oktatás számára – magyarázta a koordinátor.
Ahol mások tanítanak
A pedagógusszövetség által felügyelt helyszíneken kívül két településen, Máriafalván és Lujzikalagorban a program korábbi működtetője, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége (MCSMSZ) biztosítja a magyar nyelvű oktatást hetente tartott délutáni foglalkozások keretében. Márton Attila elmondta, azt remélik, hogy a 2015–2016-os tanévtől az érintett 15 gyereket is sikerül beíratni az állami oktatásba, a környező településeken ugyanis hivatalosan is biztosított a magyar nyelvű oktatás. Az oktatási koordinátor szerint, a korábbi nézeteltérések ellenére, ma már folyamatos az egyeztetés a két szervezet között. (Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy Frumósza településen a magyar oktatók önállósultak az RMPSZ-től – szerk.)
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Tusványos – Csángónak lenni érték
A moldvai csángók és az erdélyi magyarok közötti több száz éves nyelvi, kulturális és szemléletbeli különbségről, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége megújulásáról, a moldvai magyar oktatási programban elért eredményekről, a meg nem oldott kérdésekről, valamint a jövőre vonatkozó legfontosabb teendőkről szóltak az előadók tegnap a Bethlen Gábor-sátorban tartott, A moldvai magyarság sajátos kultúrájának, nyelvjárásának megőrzése mint nemzeti érdeknek a képviselete című kerekasztalnál. Pozsony Ferenc zabolai származású néprajzkutató, kolozsvári egyetemi tanár röviden vázolta a moldvai csángó identitás mibenlétét, azt a folyamatot, ahogyan a moldvai csángók a XIX. század végéig kimaradtak a polgári nemzet, a nemzeti kultúra és a nemzetállam építéséből. Hiányzott a saját belső értelmiségi réteg, a belső középosztály, s bár falvaikban a XIX. század végén olyan nyelvállapot létezett, mint jelenleg Székelyföldön, az állami iskola és a római katolikus egyház a többségi nyelv és identitás erőszakos terjesztésével megváltoztatta az addigi helyzetet.
A csángó szakértő hangsúlyozta, a nyelvi, tudati, kulturális széttagolódás akkor kezdődött el, amikor kiléptek a szülőfaluból, a modernizáció elsodorta az anyanyelvre épülő hagyományos falusias kultúrájukat, amely korábban éppen azonosságtudatuknak volt a szerves része. A kollektivizálás után a csángó falvakból a fiatalok más nyelvű, más kultúrájú városokban szocializálódtak, az érvényesülés érdekében a szülők román nyelven taníttatták gyermekeiket. Az 1989-es változások után elindult a munkamigráció, kezdetben Magyarország volt a célország, de mivel számtalan integrációs nehézséggel találkoztak ott, ezért, elsősorban román kapcsolataik révén Olaszországban, Spanyolországban vállaltak munkát.
Az elmúlt huszonöt évben elért eredményekről Pozsony Ferenc többek között elmondta, a magyar állam anyagi segítségével 2000-ben sikerült megszervezni Moldvában a magyar nyelv és a magyar kultúra oktatását állami iskolákban és iskolán kívül is. Ennek következtében nagyon sok faluban kialakult a helyi magyar értelmiség, amely az oktatáson kívül a mindennapokban is tanácsokkal, információkkal látja el az ott élőket. Hangsúlyozta, a moldvai csángók ma már szabadon mozoghatnak, szabadon szervezhetik meg kulturális életüket, alakíthatnak kapcsolatokat erdélyi és magyarországi magyar közösségekkel.
Az el nem ért célok közül elsőként említette az anyanyelvű liturgia hiányát, ami azért is nagy veszteség, mert lassacskán kezdenek kihalni azok az öregek, akik gyermekkorukban még találkoztak magyar vallásos szövegekkel, akik még igénylik az anyanyelvű misét. Pozsony Ferenc néhány javaslatot is elmondott.
Szerinte a nemzetközi diplomáciában kell lépéseket tenni a magyar mise érdekében, az oktatás és a kultúra mellett szélesíteni kell a kapcsolatrendszert Kárpát-medencei magyar katolikus közösségekkel, támogatni a kisvállalkozókat, a turizmust, befektetőket kell vonzani, és mindebben együtt kell működni a közös cél érdekében, össze kell fogni és cselekedni.
A Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége elleni lejárató kampányban felhozott vádak, miszerint egyes pénzügyi elszámolások nincsenek rendben, hamisnak bizonyultak, ezt a magyar kormány is elkönyvelte – mondta Polgár Róbert, magyarfalusi származású murakeresztúri plébános, a csángó-kerekasztal moderátora, aki ezzel a kijelentéssel vezette be a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége elnökének a felszólalását. Polgár László elmondta, új fejezet nyílt a szervezet életében, az elmúlt félévben újraindult a támogatás a magyar kormány részéről, kulturális, szociális, sport, hagyományőrzés terén szervezett programjaikhoz kaptak pénzügyi hozzájárulást, őszre pedig imacsoportok találkozóját szervezik. Az MCSMSZ elnöke hangsúlyozta, ahhoz, hogy a román tengerben merjék felvállalni magyarságukat és merjék kimondani, hogy hová tartoznak, szükség van külső támogatásra.
Jelenleg huszonkilenc moldvai csángó faluban tanítják a magyar nyelvet iskolában, illetve a délutáni programban, ebből az MCSMSZ Lujzikalagorban és Máriafalván van jelen, a többi helyszínen a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége szervezi néhány éve a magyar oktatást (a szervezők nem hívták meg képviseletüket, így erről nem tartott senki tájékoztatót – szerk. megj.). Petres László lujzikalagori és máriafalvi tanár elmondta, falvanként és szinte gyermekenként más-más a nyelvi állapot, ezért nem lehet egyformán tanítani a különböző helyszíneken és csoportokban, nehéz haladni azokkal a gyermekekkel, akik sem aktív, sem passzív magyar nyelvet nem hoznak magukkal otthonról. Hangsúlyozta, lehet, hogy a gyermekek néhány év magyar nyelv tanulás után nem maradnak sok nyelvi ismerettel, de fontos, hogy maradjanak jó érzéssel, hátha szülőkként tudatosan fogják továbbörökíteni a hagyományos énekeket, meséket, imádságokat. Ferencz Éva oktatási felelős az elmondottakat kiegészítette azzal, a moldvai magyar oktatásban nemcsak a tartalom fontos, hanem a magyar oktatás és a magyar nyelv presztízsének a felmutatása is. Egy kis vitát váltott ki az a felvetés, hogy a magyar köznyelvet vagy a helyi nyelvjárásokat kell tanítani Moldvában, Pozsony Ferenc az előbbi mellett állt ki, a közönségből egyesek a nyelvjárások védelmében az utóbbit pártolták.
A kerekasztalon elhangzottak minden tekintetben egybecsengtek Polgár Róbert megállapításával, miszerint csángónak lenni érték, amit magyarfalusi gyermekek énekkel, mesével, trunki fiatalok pedig tánccal is bizonyítottak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kallós Zoltán: Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig
A moldvai csángók magyar identitásának megőrzését illetően pesszimistán, a táncházmozgalom fennmaradását tekintve pedig optimistán tekint a jövőbe Kallós Zoltán. A számos elismeréssel, többek között Kossuth-díjjal, Corvin-lánccal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett népzenegyűjtővel válaszúti otthonában beszélgettünk. A Magyar Nemzet augusztus 31-ei számában megjelent interjú bővebb változata.
– Egyfajta sorsszerűség volt, hogy Moldvába és Gyimesbe került. Rengeteg gyűjtést köszönhet az utókor az ott tartózkodásainak.
– Lészpedre önként mentem, de ennek azért volt előzménye. A katonaságot Romanban töltöttem, mert amikor bevonultam, lehetett választani Husi, Suceava, Ias és Roman között, és én akkor azért választottam Romant, mert tudtam, hogy ott élnek az északi csángók. Szerencsésen alakult a helyzetem, mert a hadtesthez kerültem. Akkoriban a katonakönyveket ötévenként a helyszínen láttamozták, úgyhogy végigjártuk az egész megyét. Bár már nem sok helyen tudtak magyarul, de azért született kapcsolat, sőt volt két déli csángó kollégám is, az egyik lábnyiki, a másik újfalusi, őket a katonaság után felkerestem. Akkoriban Vistán tanítottam. '46-ban végeztem, és a katonaság után visszamentem Vistára.
Indulj el egy úton...
Szeptember 13-ig látogatható az Indulj el egy úton... címmel megrendezett Kallós Zoltán életmű-kiállítás a szentendrei Skanzenben, amelyet szombaton a II. Kárpát-medencei Táncházzenészek Találkozója alkalmából rendhagyó tárlatvezetéseken tekinthetnek meg az érdeklődők, többek között a Kossuth-díjas Korniss Péter fotóművész, a Nemzet Művésze és a Prima Primissima díjas Petrás Mária népdalénekes közreműködésével. Ezen a napon az esti gálán élőben hallhatjuk a magyarszováti Kádár Erzsébetet, akitől Kallós Zoltán is sokat gyűjtött, sőt a nap folyamán a központi színpadon éneket is tanít Tankó Eszter gyimesfelsőloki hagyományőrző énekessel együtt.
– Hogy cseppent bele az aktív gyűjtésekbe?
– A néprajzi katedra havonta tartott gyűlést Kolozsváron, oda eljárogattam – már azelőtt Gunda Bélának az óráit is látogattam a '40-es években mint kisdiák –, és ott a néprajzi katedrán a Kodály-, Bartók-tanítvány, Jagamas János is tartott előadást. Megkérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Vistáról, erre mondta, hogy volt ott gyűjteni, de nagyon gyenge anyag került elő. Biztattam, jöjjön még egyszer. Kijöttek, és olyanok kerültek elő, mint A három árva, a Kolduscsúfoló, keservesek. Onnantól tartottam a kapcsolatot Jagamassal.
Egy alkalommal elmentem Mákófalvára, ahol az egyik barátomnál a tornácon láttam egy hosszú fát, aminek kerek volt a vége, és egy 1820-as évekbeli évszám állott rajta. Kérdem, hogy mi ez, s mire használták. Mondja, hogy ez a palága, ezzel büntették a legényeket, dédnagyapám, nagyapám legénybíró volt. Én tudtam, hogy Nádasmentén azt mondják a tenyeresnek, hogy palágát kap. Mindjárt kapcsoltam, elkértem, és bevittem a néprajzi múzeumba az ifjú Kós Károlyhoz. Kérdem, hogy mivel dolgoznak, mondják, hogy Kolozsvár monográfiáját készítik, és a cigány telepek felmérésével vannak megbízva, de olyan nehéz a bizalmukba férkőzni, nem ismerek-e valakit, aki tud cigányul. Mondom, hogy én tudok cigányul. Visszamentem Vistára. Jött az értesítés, hogy behívtak a Folklórintézetbe. Kimentünk a cigánytelepre Jagamassal, és ének szűrődött ki az egyik házból, egy anyuka altatta a gyermekét. Bementünk, még átjöttek az asszonyok. Akkor nem tudtuk felvenni, még nem volt magnó, fonográffal dolgoztunk, így bevittük őket a Folklórintézetbe, elkészültek a felvételek, én leírtam a szöveget és lefordítottam. Ismét visszamentem Vistára, megint csak jött az értesítés, hogy menjek be a Zeneakadémiára. Ott egy nagy bizottság várt: felvételi volt. Énekeltem egy román, egy magyar és egy cigány dalt, és felvettek.
Így kerültem a Zeneakadémiára Jagamas jóvoltából, ő külön is foglalkozott velem, mert az én zenei tudásom nem volt nagy, nem olyan volt a gyerekszobám, mint a többi kollégának, nekem az volt a fontos, hogy megtanuljak valamennyire fül után jegyezni. Három félév volt a folklór, színjelessel végeztem, aztán negyedéven kizártak társadalmi származásom miatt. Nem ez volt az első, kizártak másodéves koromban is, de Vistán volt egy országgyűlési képviselő és prezídiumi tag, egy asszony, Nyilas Ilona, aki ismerte a szüleimet és engem is, és akkor még visszavettek. Negyedéven aztán újra kizártak, és így nem végeztem el a Zeneakadémiát. Akkor elmentem önként Lészpedre tanítani, ott voltam egy évet és három hónapot.
– Hogyhogy csak ilyen rövid időt?
– Megszűntek a magyar iskolák. Hetven 1-4 osztályos magyar iskola volt Moldvában abban az időben, s kettő felső tagozat, egy Onesten, egy Lujzikalagorban. A magyar forradalom után aztán megszűnt mindegyik. Akkor elmentem Gyimesre, ott voltam nyolc évig. Azért oda mentem, mert onnan könnyen be tudtam járni Moldvába, s úgy folytattam a gyűjtéseket.
– Gyimesi gyűjtései is jelentősek.
– Igen, külön kötetben jelentek meg és külön CD-n.
– Mi alapján döntötte el, hogy hol gyűjt és hol nem?
– Sosem másztam bele másnak a gyűjtési területeibe. Négy területen gyűjtöttem: az észak-mezőségi falvakban Szék környékén, Kalotaszegen a nádasmenti falvakban, a gyimesi csángóknál és a moldvai csángóknál. Székelyföldön egyáltalán nem.
– Tudatosan?
– Tudatosan. Ott voltak gyűjtések. Itt Válaszúton a múzeumban is Székelyföldről csak egy rend férfi és egy rend női ruhát állítottunk ki. Rengeteg tájház van Székelyföldön, aki arra kíváncsi, menjen oda. Nekünk elsősorban Mezőséget kell képviselnünk, ezért három mezőségi szobánk van, két kalotaszegi, egy csángó, egy román és egy szász.
– Gyimest leszámítva azokon a területeken, ahol gyűjtött, különösen itt Mezőségen nagyon erős az asszimiláció. – A helyzet az, hogy Mezőséget annak idején elkerülték a kutatók, vegyes nemzetiségű terület lévén. Kodályék már az 1900-as évek elején kijelentették, hogy a régi magyar népzenei stílus eltűnőben van a magyar nyelvterületen. A negyvenes években mi is Magyarországhoz tartoztunk, elkezdődött a kutatás. Palotay Gertrúd etnográfus írt egy tanulmányt a széki írásosról, a rámán varrott írásosról, azt csak ott készítik, és ez Kodály kezébe került, aki azt mondta: ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük? Ezután eljött Lajtha, és rádöbbent, hogy itt még virágzik a régi népzenei stílus. Itt a Borsavölgyében, Kidében Járdányi Pál megírta A kidei magyarság világi zenéjét, Vajkai Aurél a Népi orvoslás a Borsavölgyében című könyvét, Szabó T. Attila pedig Palotay Gertrúddal két rövid írást jelentettek meg az Erdélyi Múzeumi Közleményekben Ismeretlen mezőségi hímzések címen Válaszútról és környékéről. Ahogy a háború végével jött a változás, ez a gyűjtési fellángolás is abbamaradt. Később aztán a táncházmozgalomban figyeltek fel újra erre a területre.
– Akkor viszont Mezőség reflektorfénybe került, mivel zenéje és tánca elmaradhatatlan kellékévé vált a táncházaknak.
– Jagamas szerint a mezőségi zenei felállás lehetett az erdélyi fejedelmi udvarok muzsikálási módja. Nem véletlen az, hogy ilyen nevű dallamok maradtak meg, mint például Válaszúton Rákóczi ritka magyarja, vagy Széken Lajtha gyűjtötte fel Rákóczi keservesét, Jagamas Bethlenben a Bánffyak lassúját. Valamikor közös volt ez a zenei kultúra az úri osztállyal, amelyet magunkkal hoztunk keletről, aztán az arisztokrácia zenei ízlése nyugati hatásra megváltozott, a falusiak pedig megőrizték. Válaszútról is került elő olyan katonakísérő dallam, amelynek Jagamas megtalálta a csuvas változatát.
– Feltételezem, hogy a magyar identitás megőrzése vezérelte önöket, amikor Válaszúton létrehozták az iskolát és a hozzá tartozó kollégiumot.
– Ezekben a szamosháti falvakban nincsen iskola, nemhogy magyar, de még román sincs. A gyerekeink 26 százaléka vegyes házasságból jön. Egy része alig ért magyarul, nem is tud vagy csak keveset. Itt úgy megtanulnak magyarul, hogy a végén szebben beszélnek, mint a szüleik. Van olyan, aki itt kezdte és már az egyetemet végezte. Nem tudom, mi lett volna belőle, ha mi nem hozzuk el ide. Román iskolában már mind románok lettek volna. Most is van olyan kislányunk, már a testvére is jön, akinek csak a nagyapja magyar. Jönnének románok is, de nem vesszük fel, csak azt, akinek van magyar felmenője.
– Hány gyerek fér most el?
– Most 120 körüli a létszám, de beindult a felső tagozat és a 9. osztállyal a mezőgazdasági líceum, tavaly ebből egy osztály volt, most lesz kettő. Elég nehezen tudjuk őket elhelyezni az internátusban. A múzeumot is kellene bővíteni, rengeteg értékes tárgy van raktáron, amelyet helyszűkében nem tudunk kiállítani.
– Visszatérve az asszimilációra: Moldvában a táncházmozgalom által hangsúlyossá vált figyelem segíti a magyarokat az identitásuk megtartásában?
– Moldvában az lett volna jó, ha megmaradtak volna az iskolák, mert akkor kitermelődhetett volna egy értelmiség, de így? A papokon kívül semmi sincs, legjobban azok tiltják a magyar nyelvet.
– És az anyaországi kezdeményezések?
– Falra hányt borsó. Fakultatív. A gyerek megtanul írni-olvasni magyarul, s hova tovább? Sehova. Megy tovább a románosítás, főleg a papok részéről. Ez a Vatikánnak is tudatos politikája, hogy megtörje a görög egyház egységét a románoknál. Moldva missziós területnek számított, így olasz papok jöttek oda. Azok persze hamarabb megtanultak románul, mint magyarul. Később megtiltották a magyar nyelvű miséket a templomokban, csak románul és latinul lehetett misézni. Mivel nem volt minden faluban pap, a kántorok továbbvitték a régi magyar egyházi zenei hagyományt. Rengeteg olyan anyag került elő, amelyekről nincs is feljegyzésünk. Vallásos énekek, apokrif imák, a Mária-siralom. Ugyanez a helyzet a balladákkal, olyanokra bukkantunk, amelyek nálunk nincsenek, mint például az Ifjú Mátyás király (Talányfejtő leány), a Ráduly vajda, a Szeklédi Borbála, Az elrabolt leány, vagy a magyarul Szép fehér pakulár, a román Mioritának a változata. Érdekes módon magyarul hamarabb lejegyezte Petrás Ince János 1843-ban, mint románul Vasile Alecsandri 1860-ban. Az összes klasszikus ballada megtalálható Moldvában, s még azon túl vannak helyi változatok, költött igaz történetek is. Nagyon gazdag a hagyomány, és nem meglepő módon azokon a helyeken maradt meg igazán, ahol nem tiltotta a pap. Például Klézséből került elő a legtöbb ballada és lírai dal, ugyanis ott lengyel volt a pap, és nem tiltotta a magyar éneket sem a templomban, sem a guzsalyasban.
– Felmerül a kérdés, mennyire maradhat még élő ez a gazdag moldvai hagyomány a mai viszonyok között? – Most már vége az egésznek! Éppen néztem, hogy most megjelent az új Balladás könyv, 550 ballada és balladás hangulatú dal található benne 225 adatközlőtől, és ebből még él vagy húsz-huszonöt. A Balladás könyvnek van egy DVD-melléklete 348 eredeti helyszíni felvétellel.
– A fiatalok már nem tudják ezeket?
– Egy-két család még akad, például Lészpeden van három unoka, az ő nagyanyjuktól gyűjtöttem, és mind a hárman tudják mindazt, amit a nagyanyjuk tudott, ő már meghalt. Kettő sajnos már elment, az egyik Spanyolországba, a másik Olaszországba. A legnagyobb viszont Lészpeden van és gyönyörűen énekel, ahogy az anyja is.
– Lehet-e még érdemben népzenét gyűjteni?
– Lehet, sőt kell is. Sok olyan hely van, ahol ilyen szándékkal még nem járt soha senki, és még élnek olyanok, akik tudják ezeket a dalokat. Régen minden háznál a gyermekeket a nagyapák, nagyanyák nevelték, a gyermekek az öregektől vették át a hagyományt, nem a szüleiktől, azért él még. Van például egy hagyományőrző kicsi falu, Visa, még Kelemen kőművest is tudnak, sajnos az egyik asszony meghalt, a másik most nagybeteg, de még van egy öregasszony, attól tanulták ők is. Vagy ott van Szovát, a leggazdagabb díszítésű falu, ott még egy asszony él, aki sok mindent tud. Tőle még fiatalkorában is gyűjtöttem. Úgy mondta fel a nevét, hogy „énekeltem én, Kádár Erzsi 18 esztendős mulatságos kislány".
– Legalább olyan fontos, hogy a felgyűjtött anyagot rendszerezzék.
– Azt az MTA végzi. Erre a vidékre jellemzőek a 16 szótagos dallamok, s mint ahogy a tizenkettes dupla hatosokból tevődik össze, ez dupla nyolcasokból. Kodályék Székelyföldön gyűjtöttek egynéhányat, és „jajnótának” nevezték. Ezen a környéken viszont sok van még. Létezik egy olyan magyarázat is, hogy talán műköltési termék lenne, de a régi stílusból minden típust megtalálunk benne, pentaton dallamok is vannak, ereszkedő rendszerűek. Az is az érdekességük, hogy a dallamot csonkítani vagy bővíteni lehet a versek szótagszáma szerint. Mindenki azt fűzi bele, ami rá vonatkozik. Előfordul, hogy egy énekes egy dallamon belül 12, 11 és 16 szótagosat is énekel, azonos tartalmú szövegeket összefűzve. Nem tudjuk, mikor keletkezett ez a dallamtípus, csak azt, hogy itt maradt meg ezen a környéken. Mezőségnek van még egy különlegessége, a régi páros tánc, az akasztós. Ezen belül egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy egy nemzetség tánca: Kissek tánca, Ballák tánca, Csete nemzetség tánca. Ez is mutatja a tánc régiségét. Martin György tánckutató szerint ez lehetett a legrégebbi magyar páros tánc. Bethlen Gáborról van egy feljegyzés: olyan lassú táncot járt, hogy alig mozgatta a lábát. Ez a tánc épp ilyen.
– A táncházmozgalom elvitte a városba a népzenét, néptáncot, ugyanakkor a kialakító, éltető háttere, a szokásvilág és a paraszti kultúra eltűnt mögüle. Meddig maradhat fenn ebben a mesterséges közegben? – Nem félek, ez már megmarad. Aki kiöregedett, viszi a gyerekét és az unokáját. Beállott a folytonosság. Mindenkinek van egy anyanyelve, kell, hogy legyen egy zenei anyanyelve is, és ehhez szorosan kapcsolódik a magyar mozgáskultúra is, nem véletlen, hogy tánc közben mindig énekeltek. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.
– Tehát e téren bizakodó?
– Már rég elmuzsikálták a táncházmozgalom halálát, mégis egyre jobban terebélyesedik, és nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon. Ez az a mozgalom, amely az egész világ magyar ifjúságát összefogja. De nézzük Japánt, ahol szintén népszerű: a japánoknak nincsenek csak rituális típusú táncaik. Ez a fajta tánc hiányzik nekik, és ázsiai nép lévén ők is ráharaptak a magyar táncokra.
– A magyar népzene lehet a kulcsa a magyar identitás megőrzésének?
– Itt az iskolában is nagyon fontosnak tartjuk a népdaloktatást, mindennap énekelnek a gyerekek, amikor elmegy a kisgyerek innen, már legalább 30-40 népdalt tud, az már egy zenei anyanyelv. Most jövőre két osztályunk lesz a nagyokból, lehet, hogy csinálunk egy tánccsoportot belőlük 6-8 párral. A táborainkban is fontos az éneklés, napi kétszer van népdaltanulás. Egy hét alatt legalább 30-40 népdalt tanítunk. Belecseppentünk egy latin-szláv tengerbe, és miközben sok nép tűnt el a Kárpát-medencében, mi csodával határos módon megmaradtunk magyarnak. Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig.
Kiss Eszter Veronika
Magyar Nemzet