V. Erdős László honvédezredes a Nyugati Magyarság júniusi számában terjedelmes összeállításban emlékezett meg a méltatlanul megtagadott honvédtábornokokról, köztük Dálnoki Veress Lajos vezérezredesről, Dálnoki Miklós Béla vezérezredesről, Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredesről, akiket a megszállók és a kommunista hatalom bosszúhadjárata elért, és koholt koncepciós perek alapján elítélt és bebörtönzött, egyeseket közülük emigrációba kényszerített. Erdős László történelmi panorámát rajzolt Dálnok históriai küldötteiről: ,,Ritka az a falu Háromszéken, amely annyi jelentős szülöttel és innen elszármazott személyiséggel büszkélkedhetne, mint éppen Dálnok. Soroljuk: Dálnoki Veress Demeter (XVIII. század) egyházi író, dálnoki Veress Gerzson, XVII. századi kuruc költő, történetíró, s. Nagy Mihály (1612–1648) és d. Nagy Lőrincz (1614–1661), kolozsvári unitárius gimnáziumi tanárok, előbbi teológiai író, utóbbi héber filológus. Itt született Földes Géza (1857–1937) pedagógus, újságíró, szerkesztő, Darkó Jenő (1880–1940) bizantinológus, szerkesztő, az MTA tagja, Kozma Dénes (1875–1925), a magyar mezőgazdasági irodalom úttörője, Hadnagy Albert (1901–1967) levéltári igazgató. Idevalósi családból származtak, és Dálnokhoz kötődtek az író és költő Gaál József (1811–1866), valamint két neves magyar hadtörténeti személyiség, két vezérezredes: dálnoki Veress Lajos (1889–1976), az 1944-ben Erdélyben harcoló 2. magyar hadsereg parancsnoka, hadtörténeti író és dálnoki Miklós Béla (1890–1948) 1944-ben a Kárpátokban harcoló I. magyar hadsereg parancsnoka, Magyarország ideiglenes miniszterelnöke 1944–45-ben. ” Erdős László a felsoroláshoz hozzátoldotta Veress Dánielt és Veress Gerzsont is. Dálnoki Veress Lajos vezérezredes /sz. Sepsiszentgyörgy, 1899. okt. 6./ elvégezte a Ludovika Akadémiát. 1942-ben a szovjet elleni nyári hadműveletekben a 2. magyar hadsereg páncélos hadosztályának parancsnoka. 1944. március 19-én, a német megszállás hírére mozgósított, majd Horthy Miklós csapdába csalását és a német túlerőt látva visszavonta a parancsot. 1944. augusztus 1-jével vezérezredessé léptették elő, és az Észak-Erdélyben állomásozó 2. magyar hadsereg parancsnoka. Horthy Miklós az október 15-i kiugrási kísérlet előtt akadályoztatása esetére a helyettesévé, ,,homo regiusszá” nevezte ki. A kormányzói proklamáció után kiadta a parancsot a visszavonulásra, de a németek letartóztatták, és átadták a nyilas hatóságoknak. A hadbíróság 15 évi fegyházra ítélte, Sopronkőhidán őrizték. 1945. március 28-án őreivel együtt megszökött, de a szovjetek elfogták, és 1946 januárjáig a kiskőrösi szovjet internálótáborban tartották fogva. Szabadulása után igazolták, de a Magyar Kommunista Párt megakadályozta kinevezését a Honvédelmi Minisztériumba, s 1946-ban nyugdíjazták. 1947-ben őrizetbe vették, és köztársaság-ellenes összeesküvés vádjával első fokon halálra, majd másodfokon kegyelemből életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1956. október 28-án a szabadságharcosok szabadították ki Márianosztráról. November 3-án elhagyta az országot, és Londonban telepedett le. 1976. március 29-én halt meg. Donáth György, félig erdélyi gyökerű, maga is híres katonacsalád sarja, a koncepciós perekben halálra ítélt konok székely a Horthy-rendszer visszaállításának megkísérlésével vádoltan az utolsó szó jogán, miután kijelentette, hogy semmiféle földi igazságszolgáltatási fórumhoz nem fog kegyelemért folyamodni, ezt mondta: ,,Dálnoki Veress Lajos vezérezredes volt az, aki 1944. márciusban hadtestét mozgósította, Veress vezérezredes volt az, aki kétszázezer embernek olyan intézkedést adott, amelynek következtében a németek súlyos vereséget szenvedtek. Ő volt az, aki a kormányzói hadparancsot végrehajtotta. ” – Donáth szerint az egész demokratikus rend jogforrásának egyik megalkotója mégsem lehetett ilyen vád fő hordozója. Dálnoki Veress Lajos vezérezredes elítélése példa arra, hogy a magyarországi kommunista rezsim miként ítélte halálra, záratta börtönbe és pusztította el, miként kényszerítette a magyarság legjobbjait emigrációba. /Sylvester Lajos: Méltatlanul megtagadott honvédtábornokok (Koholt koncepciós perek nyomában). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 14./

A nagyváradi származású Teszári Zoltán, az RCS&RDS tulajdonosa lesz a Romániában élő második dollármilliárdos – adta hírül a Ziarul Financiar című gazdasági-pénzügyi napilap. A 37 éves, leggazdagabb romániai magyar üzletember vállalatát ugyanis a lap szerint bejegyzik a londoni tőzsdén, és ezután kiderülhet, hogy vagyona a bűvösnek vélt egymilliárd dolláros határt is meghaladja majd. A telekommunikációs vállalat a harmadik generációs mobiltelefon-szolgáltatás biztosítására vonatkozó engedélyt is kapott, így ezentúl nem csak a vezetékes távközlés, hanem a mobiltelefon piacon is terjeszkedhet. Optimistább becslés Teszári vállalatának összértéke eléri a 2,5 milliárd dollárt (majdnem 2 milliárd euró). A Capital pénzügyi hetilap 2006-os toplistája szerint Romániának két dollármilliárdosa is van, az egyik – s egyben a leggazdagabb román – az Olaszországban élő Iosif Constantin Dragan, akinek javait 1,3–1,6 milliárd dollárra becsülték, a második helyezett pedig Ion Tiriac egykori teniszcsillag, akinek vagyona 1,2–-1,5 milliárd dollárra tehető. /Megvan második dollármilliárdosunk? = Szabadság (Kolozsvár), aug. 3./

Hatalmas ünnepséggel ért véget a cserkészek angliai világtalálkozója augusztus 7-én a Londonhoz közeli chelmsfordi Hylands Parkban, ahol 560 magyar fiatal mellett több mint 150 ország csaknem 40 ezer cserkésze vett részt a 11 napos centenáriumi dzsemborin, az Angliában alakult cserkészmozgalom centenáriumi rendezvénysorozatán. /Véget ért a cserkészek chelmsfordi világtalálkozója. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 9./

Annak ellenére, hogy Románia gyakorlatilag szovjet megszállás alatt volt, és az országot a kommunisták kormányozták, 1947-ben Románia még monarchia volt. Mihály király volt az utolsó akadály a kommunista rendszer totális bevezetése előtt, és sem Petru Groza, sem Gheorghiu-Dej nem szándékoztak soká tűrni a helyzetet. A kelet-európai országokban a szovjet offenzíva segítségével a hatalomba bekerülő kommunista pártok mindenhol bevezették a republikánus államformát. Jugoszláviában II. Péter elmenekült, és Tito fölényesen győzött az 1945 novemberében rendezett választásokon. Albániában I. Zogu Londonba, majd Kairóba menekült, és Enver Hodzsa, az albán kommunista első titkár megnyerte a választásokat a Demokratikus Front élén, és 1946 januárjában kihirdették a köztársaságot. Bulgáriában a ‘45-ös választásokat a kommunista ihletésű Hazáért Front nyerte, egy év múlva pedig referendumot rendeztek, amely elutasította a monarchiát. Így a szovjet segítség, a választási csalások és a régi rendszerekkel szembeni ellenérzések oda vezettek, hogy a térségben 1947-re a szovjet típusú berendezkedések váltak dominánssá, és Görögországon kívül, csak Románia maradt monarchia. 1945. július 26-án I. Mihály király Sztálintól a legmagasabb szovjet háborús kitüntetést is megkapta (ebben a kiváltságban előtte csak Eisenhower és Montgomery szövetséges tábornokok részesültek). A királyt az amerikaiak is kitüntették 1946-ban. Ennek ellenére a király pozíciója folyamatosan gyengült. Súlyos összetűzésbe került a Petru Groza vezette, kommunista befolyás alatt lévő kormánnyal, 1945. augusztus és 1946 januárja között „sztrájkba lépett”, és nem írta alá a kormány rendeleteit. Ellenkezését végül nemzetközi nyomásra feladta, és többé nem követelte a kormány lemondását. Lemondatása előtt egy hónappal, 1947 novemberében Mihály király Londonba utazott, ahol részt vett a leendő Erzsébet királynő lakodalmán. Források szerint a király nem akart visszatérni az országba, de befolyásos személyiségek, közöttük Winston Churchill is az ellenkezőjére biztatták. A király maga tagadja, hogy kint akart maradni. Kevéssel hazaérkezése után, december 30-án Petru Groza és Gheorghiu-Dej nyomására a király lemondott trónjáról, este a lemondási nyilatkozatot a rádióban is beolvasta. Bizonyos források szerint a királynak jutalmul, hogy a lemondatással nem ellenkezett, 500 ezer svájci frankra tehető vagyon kivitelét engedélyezték. Ezt I. Mihály határozottan tagadja, állítása szerint csak négy gépkocsit vitt ki az országból, ezek két vagonra voltak felrakodva. A lemondatást a király 1948 márciusában kierőszakoltnak és ezért érvénytelennek titulálta Londoni nyilatkozatában. Az alább bemutatott dokumentum a magyar követség szemszögéből elemzi a király lemondatását. Fáy-Halász Gedeon követségi titkár jelentése I. Mihály király lemondatásáról és a Román Köztársaság kikiáltásáról; Bukarest, 1948. január 9.; 1/pol. -1948. Szigorúan bizalmas! I. Mihály király december végén, a karácsonyi ünnepek előtt érkezett vissza Romániába kb. egyhavi külföldi tartózkodás után. Bizonyos körök arra számítottak, hogy nem fog többet visszatérni, és így az államforma megváltoztatásának problémája automatikusan megoldódik. Ezek a kombinációk azonban a megérkezés tényével megdőltek. Bár a bukaresti királyi pályaudvaron az érkező uralkodót az egész kormány ünnepélyesen fogadta és látszatra a kormány és a király közötti viszony a legkorrektebb volt, politikai körökben mégis erősen tartotta magát a hír, hogy a király nem marad hosszú ideig a trónon. (...) De hogy ez mikor és hogyan fog megtörténni, azt egy pár beavatott emberen kívül senki sem sejtette. Bodnaras miniszterelnökségi államtitkár honvédelmi miniszterré való kinevezését általában azzal magyarázták, hogy a feszült világpolitikai helyzet miatt a németek melletti harcban nagy érdemeket szerzett Lascar Mihály helyébe a román demokrácia egyik legmarkánsabb és legkiválóbb vezetőegyéniségét kívánták hozni a honvédelmi minisztérium és ezzel a hadsereg élére. Később azonban kiderült, hogy a kinevezés nemcsak időrendben előzte meg pár nappal a király lemondását, hanem annak egyik nélkülözhetetlennek tekintett előfeltétele volt. Bodnaras hadügyminiszter ugyanis a hadsereg vezető pozícióiban lévő és nem feltétlenül megbízhatónak minősített tábornokokat 48 óra alatt kicserélte, így Ionascu Costin hadtesttábornok, vezérkari főnököt Pretorianu N. Septimiu hadtesttábornokkal váltotta le. Ezenkívül azonnali hatállyal ún. „együtttartást” rendelt el a román hadsereg részére, azaz a katonaság pár napig nem hagyhatta el laktanyáit. Így teljesen kiküszöbölték annak lehetőségét, hogy a király közvetlen környezetéhez tartozó tisztek esetleg megakadályozzák az államforma zavartalan megváltoztatását. Ezért tartották a király lemondatásának időpontját és annak végrehajtási módját a legnagyobb titokban. A román kormány és parlament tagjainak legnagyobb része – mit sem sejtve – az ünnepek miatt vidéken tartózkodott. Csak december 29-én késő délután értesítették őket telefonon és távirat útján, hogy azonnal jöjjenek vissza Bukarestbe, és a parlamentet rendkívüli ülésre hívták össze másnap, december 30-án, kedden délutánra. Groza Péter miniszterelnök december 29-én a késő esti órákban felhívta telefonon a Sinaián tartózkodó uralkodót, és kérte, hogy kedd reggel fontos államügyek megbeszélése végett feltétlenül jöjjön Bukarestbe. A király másnap délelőtt édesanyjával együtt a bukaresti királyi palotába érkezett, ahol azonnal fogadta Groza Péter miniszterelnököt egy román kormánydelegáció élén. A miniszterelnök a román nép és a kormány azon óhaját juttatta kifejezésre, hogy a király maga és utódjai részére a román nép jövőjének érdekében mondjon le a trónról. Hangsúlyozta, hogy az előre elkészített lemondási nyilatkozat aláírása esetén a román kormány garantálja a király és közvetlen környezete személyi biztonságát és azt, hogy szűkebb kíséretével együtt bármikor elhagyhatja Románia területét. A tárgyalás két és fél óra hosszat tartott. Annak megkezdésekor a telefon-összeköttetést a királyi palotákkal és a király környezetéhez tartozó személyek magánlakásaival megszakították. A rend tökéletes biztosítása érdekében pár napos védőőrizetbe vették a király udvartartásához tartozó néhány személyt. A nyilatkozat aláírása az anyakirálynő erélyes ellenzése dacára a déli órákban megtörtént, és ezután a volt király és édesanyja gépkocsin azonnal visszautazott Sinaiára. Még aznap délután 4 órakor tették közzé a lemondó nyilatkozatot, a parlament ezt követő rendkívüli ülésén egyhangúlag megszavazott törvény útján pedig megalakultnak nyilvánították a Népi Köztársaságot. A kérdéses törvény szerint az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáig a törvényhozó hatalmat a képviselőház gyakorolja. Az államfői teendőket ideiglenesen egy öt tagból álló elnökség látja el, melynek tagjai C. I. Parhon egyetemi tanár, a bukaresti Román–Szovjet Művelődési Társaság elnöke, Mihail Sadoveanu író, a román parlament jelenlegi elnöke, aki e tisztjét továbbra is megtartotta, Stefan Voitec volt miniszter, a román szociáldemokrata párt főtitkára, Stere Gheorghe, a bukaresti tábla elnöke, valamint Ion Niculi, kommunista párti parlamenti képviselő. Az elnökség tagjainak megválasztását követően a kormány lemondott, majd újból Groza miniszterelnök kapott megbízást a kormány megalakítására. Az elnökség megválasztásával kapcsolatban különös figyelmet érdemel az, hogy a kormányból eltávolították Voitec nemzetnevelés-ügyi minisztert, és hogy Sadoveanu Mihail, akit mindig mint a jövendő köztársaság elnökét emlegették, erősen a háttérbe szorult, mert rendszerint jólinformált politikai körökben úgy tudják, hogy Groza Pétert fogják majd az új alkotmány életbelépése után köztársasági elnökké megválasztani, vagy amennyiben az államfői teendőket egy elnöki tanácsra ruháznák át, úgy Groza lenne a tanács feje. Tekintettel arra a tényre, hogy Groza miniszterelnök a múltban számos esetben személyesen intézkedett az eléje terjesztett egyes magyar ügyekben, az ő ily magas pozícióra való emelése gyakorlati magyar szempontból bizonyos mértékben talán hátrányosnak tekinthető, miután új tisztségében egyes ügyek intézésével többet nem foglalkozhat. Ezzel szemben számítani lehet arra, hogy őszinte magyarbarátságát a jövőbeni elvi síkon még nyomatékosabban fogja érvényre juttatni. /(Sz. T.): Románia: királyságból köztársaság. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 12. /

Niculescu Tóni külügyi államtitkár felszólalt az ENSZ 62. Közgyűlésén. Előzőleg, 1996-ban, Genfben az ENSZ Emberi Jogok albizottságának égisze alatt működő kisebbségi munkacsoport ülésén is felszólalt a Nem Képviselt Népek és Nemzetek Szervezete (UNPO, az ENSZ társult tagja) svájci székhelyén, az RMDSZ nevében. A román kormány kisebbségpolitikáját, pontosabban a kilencvenes évek közepén elfogadott helyi közigazgatási, valamint a tanügyi törvényt kérte számon Bukaresten. Pozsonyban kormányra kerültek a magyarok képviselői. Megszerezték a miniszterelnök-helyettesi posztot is. Azóta sajnos jelentős visszalépés történt. Niculescu Tóni október 1-jén az ENSZ-ben, a Franciaország és az UNICEF által kezdeményezett A kiskorúak és a hadviselés című miniszteri találkozón szólalt fel. Másnap a Demokráciák közössége miniszteri gyűlésén kapott szót, október 4-én pedig előadást tartott a közgyűlés nagytermében a kultúrák és vallások közötti, valamint a békéért folytatott együttműködést célzó magas rangú párbeszédcsoport munkálatain. Az ENSZ-ben járatos kollégái készítették elő a szövegeit. Előadására kapóra jött Nagyszeben valamint az idei ökumenikus világtalálkozó. Bíró Anna-Mária a kilencvenes évek elején az RMDSZ-elnök akkori külügyi tanácsosaként szólalt fel Genfben. Niculescu szerint „sokat veszítettünk, amikor az angolul és franciául tökéletesen beszélő kolléganőnk „átigazolt” a világ legismertebb kisebbségkutató intézetéhez, a londoni Minority Rights Grouphoz”. /Ágoston Hugó: Magyar képviselő az ENSZ-ben. Beszélgetés Niculescu Tóni külügyi államtitkárral. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 19./

Egyre nagyobb a feszültség Románia és Moldovai Köztársaság között, s a bukaresti vezetők időről időre olajat öntenek a tűzre. Így történt ez szeptember végén is, amikor Traian Basescu államfő a Legfelső Védelmi Tanács (CSAT) ülésén utasította a kormányt, hogy egyszerűsítse a moldovaiak román állampolgársági kérelmének elbírálását. Az államfő arra utalva, hogy Besszarábia egykor Románia részét képezte, kifejtette: „Romániának erkölcsi és politikai kötelességei” vannak a moldovai állampolgárokkal szemben. Vasile Tarlev moldvai miniszterelnök elítélte Basescu elképzelését. A Basescu-féle kezdeményezést követően a kisinyovi hatóságok bevonták a Román Televízió sugárzási engedélyét. A román állami televízió évek óta külön országos csatornát bérelt Moldovában, csakúgy mint a Pervij Kanal orosz televízió, s adásait az ország egész területére eljuttatta. Traian Basescu kijelentése Nyugat-Európában is nagy visszhangot keltett. A londoni Daily Express szerint ha Basescu utasítását a román kormány végrehajtja, Moldova Köztársaságból, Európa legszegényebb országából az uniós munkapiacot több százezer munkavállaló rohamozhatja meg. Becslések szerint a már román állampolgársággal rendelkező moldovaiak száma több százezerre rúg. Más források ezt a számot egymillióra teszik. Vlagyimir Voronyin moldovai államfő oroszbarát politikája azóta vált nyíltan Románia-ellenessé, hogy a Konstanca melletti amerikai katonai támaszpont megkezdte működését. Mihai Razvan Ungureanu volt külügyminiszter, Románia képviselője a Délkelet-Európai Együttműködési Kezdeményezés (SECI) vezető testületében néhány nappal ezelőtt azt nyilatkozta: nem lehetetlen a két román ország, Moldova és Románia egyesülése. A „moldovai nyelvet” annak idején a Szovjetunió találta ki, hogy ezzel is elválassza Moldovát Romániától, ezt azonban 1991 után a Pruton túliak különállásuk és önálló államiságuk megerősítése végett időről-időre továbbra is hangoztatják. A valóság az, hogy a Moldovai Köztársaság lassan átcsúszik az orosz érdekszférába, s ez Bukarestnek fáj. Transznisztria pedig alig várja, hogy Koszovo elnyerje függetlenségét, amelyben saját önállóságának precedens értékű nemzetközi jogi megerősítését látja. /Tibori Szabó Zoltán: Befagyasztott román–moldáv testvériség. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 26./

Calin Popescu-Tariceanu kormányfő december 5-én Londonba utazik, ahol Gordon Brown brit kormányfővel is találkozik, akivel az Európa Tanács e hónapi üléséről, illetve a munkaerőpiacra vonatkozó brit törvényekről tanácskozik. /Tariceanu Londonba készül. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 4./

Londonban is sikere van Dragomán György A fehér király című regényének: a művet a Guardian, valamint a Sunday Times, a Times irodalmi melléklete méltatta a napokban. A regény egy tizennégy éves kamasz szemszögéből mutatja be a nyolcvanas évek Erdélyét, a Ceausescu-rezsim hétköznapjait. A marosvásárhelyi származású írónak ez a második kötete, a regényt Márai Sándor-díjjal jutalmazták, s jelenleg több mint húsz nyelvre fordítják. /Röviden. = Krónika (Kolozsvár), jan. 28./

Több határon túli magyar értelmiségi csatlakozásával immár nemzetközivé terebélyesedett a tervezett debreceni Wass Albert-szobor felállítása elleni tiltakozás. Wass Albert szobrát a debreceni Polgári Casino Egyesület magánadományokból készítteti el a városi közgyűlés hozzájárulásával. A szobor alapkövét február 15-én helyezik el, a tervek szerint Kósa Lajos, Debrecen polgármestere mond majd beszédet. A tiltakozó levelet megfogalmazó Borbély Szilárd költő, egyetemi docens nyilatkozata szerint egy köztéri szobor nemcsak képzőművészeti alkotás, hanem szimbolikus tartalmak megjelenítője.,,Wass Albert körül még lezáratlan jogi és politikai viták folynak. Helyét még sem a szakma, sem az idő nem jelölte ki" – olvasható a nyilatkozatban.,,Tiltakozunk az ellen, hogy politikai testület saját hatáskörében – ha szimbolikusan is – írói rangot adományozzon. Tiltakozunk a magyar kultúra nevében az ellen, hogy köztiszteletet élvező szerzők nevét egy demokratikusan választott testület kellően meg nem alapozott döntése kompromittálja" – tartalmazza a tiltakozó nyilatkozat, amelyet mások mellett aláírt Kukorelly Endre író, Ágoston Zoltán szerkesztő, Márton László író, Mészáros Sándor szerkesztő, Bártori Csaba író, Kállai R. Gábor író, Sándor Iván Kossuth-díjas író, Szkárosi Endre költő, Ungváry Rudolf író, Radnóti Sándor egyetemi tanár, Balla Zsófia költő-író, Kálmán C. György irodalomtörténész, Grendel Lajos író, egyetemi oktató (Szlovákia), Károlyi Csaba szerkesztő, Tábor Ádám költő, Böszörményi Gyula író, Darvasi László író, Závada Pál író, Kőrössi P. József író, Csordás Gábor író, könyvkiadó, Mesterházi Mónika költő, Kántor Zsolt író, Gömöri György költő (London), Szerbhorváth György újságíró (Szerbia), valamint több debreceni közéleti személyiség. /Wass Albert debreceni szobrát ellenzik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 13./

Aradon bemutatták az aradi származású, jelenleg Németországban élő dr. Otto Grefner nyugalmazott egyetemi tanár legújabb, Secretele tragediilor uitate (Elfeledett tragédiák titkai) című könyvét. Egykori kollégák, barátok, ismerősök jöttek el a Grefner-kötet bemutatójára. A második világháború utolsó hónapjainak elfeledett tragédiáiról szól, friss kutatások alapján. Stelean Ioan Boia történész, a Goldis Egyetem lektora a bemutatott könyv kettős – történészi és irodalmi, azaz olvasmányos – minőségére utalva kifejtette: ebből is kiderül, hogy a második világháború mennyi titkot rejteget még. A szerző elvetette az egyoldalú történelemszemléletet, miszerint mindig a győzteseknek van igazuk. A nürnbergi per a győztesek szája íze szerint zajlott le, miközben teljesen elhallgatták azokat a bűntetteket, amelyeket, például, a szovjet hadsereg hajtott végre a megszállásuk alá került területeken a civil lakosság ellen. Annak a több mint 18 millió német ajkú civil lakosnak a tragédiájáról nem is beszélve, akiket a második világháború után telepítettek ki önkényesen a lakóhelyükről. Otto Grefner mások számára elérhetetlen katonai levéltári iratokat tanulmányozhatott nemcsak Münchenben, hanem Londonban is, és ezekből a megszokottól eltérő következtetésekre jutott. A németországi magánkiadónál román nyelven megjelent tanulmánykötet komoly hozzájárulást jelent a második világháború végkifejlete jobb megismeréséhez. /Kiss Károly: Otto Grefner legújabb könyvének bemutatója. Kiegyensúlyozott történelemszemléletet! = Nyugati Jelen (Arad), júl. 2./

Színpompás záróünnepéllyel véget értek a XXIX. nyári olimpiai játékok, a pekingi rendezők a befejezésre is számos pazar látványelemmel szolgáltak. Magyar és román szempontból felejthető volt az olimpia, rég nem szerzett a két küldöttség ilyen kevés elsőséget ilyen nagyméretű világversenyen. Magyarország három aranyérmet szerzett, Románia négyet. /Véget ért a „különleges” olimpia, viszlát Londonban, 2012-ben. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 25./

Románia utolsó uralkodója, Mihály király Romániában él. László-Herbert Márk 2005-ben részt vett egy nyári egyetemen, amelynek témája a levéltári kutatás módszertana volt. Szerencsés véletlen, hogy a helyszín, a George Washington Egyetem alig órányira van az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb levéltárától, a marylandi National Archives and Records Administration-tól. László-Herbert Márk doktori értekezésével kapcsolatban semmilyen hasznos anyagot nem talált, ezért témát váltott, új kérdéssel rukkolt elő: Mit tudott az amerikai kormány Mihály király lemond(at)ásának körülményeiről? Így került elő az a doboz, amelyben László-Herbert Márk most megjelent könyvében /És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról? Végjáték I. Mihály román király körül amerikai, brit és francia dokumentumok tükrében, Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ idézett iratokat is tárolták. Fél évvel később a szerző Londonban és Párizsban böngészett, az ottani külügyminisztériumok levéltáraiban. László-Herbert Márk jelenleg doktori értekezése befejezésén dolgozik. A téma: három egykori Sztálinváros társadalomtörténetének összehasonlítása. A három „eszményinek” mondott szocialista (élet)teret – Sztálinvárost (Dunaújváros), Stalinstadt-ot (Eisenhüttenstadt) és Orasul Stalint (Brassó) – vizsgálta. László-Herbert Márk 1975-ben Kolozsváron született, 1998-ban a budapesti Külkereskedelmi Főiskola szakdiplomácia szakán szerzett közgazdász oklevelet, majd az ankarai Bilkent Egyetemen és a budapesti Közép-Európai Egyetemen ért el magiszteri fokozatot nemzetközi kapcsolatokból (2001), illetve történelemből (2002), jelenleg a Torontói Egyetemen doktori tanulmányokat folytat. Szakterülete a kelet- és közép-európai országok társadalomtörténete az 1950-es és 1960-as években. /Cseke Gábor: „Nincs nagybetűs történelem” Interjú László-Herbert Márk történésszel a román király lemond(at)ásáról szóló könyvének keletkezés-történetéről. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 30./

2008. október 6-án éppen tízesztendős a Vendégségben Budapesten – Határon túli magyar színházi estek, mely folytatja eddigi hagyományait. Az őszi idényt a másfél évtizede létező kárpátaljai magyar hivatásos társulat nyitja. Sárkány Sándor vendégrendezésében a nemrég színre került Doktor Zsivágó látható a Thália Színházban. A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház 1999. március 30-án játszotta először a Határon túli magyar színházi estek keretében a Sólyompecsenye című slágerdarabot. Ennek felújított változata most Dekameron címmel megy ugyancsak a Tháliában. A hatvanéves sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója, Bocsárdi László a jubileum alkalmából felújította a társulat névadójának Énekes madár című színművéből készült A csoda rendezését, amelyet a budapestiek november 19-én, a Bárka Színházban nézhetnek meg. A Tháliában másnap vendégszereplő legfrissebb szentgyörgyi premiert, a Sirályt pedig az ismert budapesti „Csehov-szakértő” író-dramaturg-rendező, az erdélyi származású Kiss Csaba állította színpadra. Szlovákiát a Komáromi Jókai Színház képviseli. A csupa nő által alkotott Anyám azt mondta, hogy ne! című angol ősbemutatót az új rév-komáromi művészeti vezető, a Budapesten élő, romániai származású, de Londonban diplomázott Lévay Adina rendezte. A Bezerédi Zoltán által színre vitt A bort december 2-án látható a Thália Színházban. A Szabadkai Népszínház december 3. és 6. között teljes évad-keresztmetszetet nyújt az elmúlt időszak legfigyelemreméltóbb produkcióiból. Korábbi vezetője, a Jászai-díjas színész, Kovács Frigyes rendezésében került színre a Szomorú vasárnap. A Szabadkai Népszínház legfrissebb produkciója jól példázza a hungarikum interkulturalitását. Peter Schaffer Equusát a szabadkai Hernyák György rendezte, koreográfusa Döbrei Dénes Franciaországból, a színpadkép tervezője Gadus Erika Szlovákiából, míg a zeneszerző Verebes Ernő Szerbiából. /Darvay Nagy Adrienne Teatrológus, színházi író, művészeti szaktanácsadó: Interkulturális” magyar színjátszás. Vendégségben Budapesten – Határon túli színházi estek. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 2./

Kobzos Kiss Tamás a Kárpát-medence zenei és néprajzi tájai mellett rendszeresen járja a Mezőséget, a Gyimeseket, gyűjti az archaikus zenét. Balassiig, Tinódiig és időben még korábbig, a sámánok világáig és zenéjéig játszik vissza. Kobzos Kiss Tamás több magyar zenei együttes tagja, meghatározó zenei személyisége, állandó közreműködője a Jánosi Együttesnek, fellépett Londonban, Finnországban, Lengyelországban, Erdélyben, Észak-Amerikában, négy ízben járt Japánban. 2006-ban megkapta a rangos Magyar Örökség-díjat. 1986 óta tanára, 1991 óta igazgatója a nagy hírű Óbudai Népzene Iskolának. Jövő héten a sepsiszentgyörgyi díjátadó ünnepségen Erdélyi György előadóművész és Gubcsi Lajos író, költő társaságában lép fel. /Sylvester Lajos: Jöjjenek hát Kobzosék (Díjátadó ünnepség Sepsiszentgyörgyön). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 18./

Pálinka – így nevezte el magát az elmúlt hónapokban összeállt népi zenekar, amely azonnal fellépésekhez jutott Londonban. Koncertjükön teltház fogadta őket. Az együttes négy hölgyből áll: Cseresnyés Krisztina (ének, Székelyföld), Zempléni Mária (hegedű, Budapest), Tamás Katalin (brácsa, Miskolc) és McCarthy Melinda (bőgő, Ausztrália), Londonban élő és dolgozó fiatalok. /Stanik Bence: Táncház Londonban. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 22./

A közelmúltban megjelent Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című tanulmánykötete, amelyben a szerző a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) történetével foglalkozott. Stefano Bottoni elmondta, a Bolognai Egyetem doktori iskolájában, ahová 2002-ben vették fel, az egyik tanára javasolta ezt a témát. Tudta, hogy Bottoni félig magyar származású, és magyar vonatkozású dolgokkal foglalkozik. 2002-ben beadta a kérvényt a Román Állami Levéltárba, Bukarestbe és Marosvásárhelyre, de választ nem kapott. Majd egy neves külföldi kutató, Dennis Deletant, a londoni egyetem román tanszékének vezetője közbenjárására mégis hozzájutott az engedélyhez. Bottoni szovjet és román dokumentumok alapján kiderítette, nem volt semmiféle alulról jövő kezdeményezés. A szovjet pártvezetés az 1951–1952-es évek fordulópontján kitalálta, hogy Romániában új alkotmányra van szükség. Úgy gondolták, hogy a nemzetiségi kérdést területi kérdésként kell kezelni, és úgy kell megoldani, ahogy a Szovjetunióban tették. Így került sor a székelyföldi tartomány létrehozására, amely a határtól 300 kilométerre esett, tehát nem állt fenn annak a veszélye, hogy Magyarország kéri majd a tartomány hozzá csatolását. Amikor a rádió bemondta, hogy létrejön a Magyar Autonóm Tartomány, az erdélyi magyarok egy része úgy élte meg, hogy ismét nyíltan vállalhatják magyarságukat. 1952-ben elkezdődött egy újabb kulákellenes kampány, a tartomány létrejötte utáni évek igen kemények voltak Romániában, egy kicsit kivétel volt ez alól a MAT, ahol valamivel kevesebb embert tartóztattak le, mint az ország többi részében. – A könyvbemutatón is elhangzott, hogy sokan úgy értékelik: nem minden úgy történt, ahogy az a tanulmányban megjelenik. A könyv olasz változata tavaly jelent meg. – A magyar vezetés félreállítása már korábban elkezdődött, amikor a MAT-ból Maros Magyar Autonóm Tartomány lett. Az igazi váltás akkor következett be Marosvásárhelyen, amikor 1959-ben letették a vegyi kombinát alapkövét. Gheorghe Gheorghiu Dej a Magyar Autonóm Tartomány kezelését Mogyorós Sándorra, Fazekas Jánosra, a fiatal Király Károlyra és másokra bízta, meg a helyi emberekre, például Csupor Lajosra. Annak idején a MAT-ot kis Magyarországnak, illetve Marosvásárhelyt kis Moszkvának is nevezték, ez célzás arra, hogy vezetői sokkal jobban hittek a rendszerben. Meggyőződéssel csinálták azt, amit tettek, mert értelmet láttak benne. Amikor magyar emlékműveket akartak restaurálni, magyar vonatkozású szobrokat akartak állítani, vagy meg akarták írni a MAT monográfiáját, akkor 1958-ban rájöttek, hogy már nincsenek vonalban. Az itteni vezetők nehezen tudták megemészteni, hogy megváltozott a vonalvezetés. Levezényelték a saját leépülésüket. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy Marosvásárhelyen a vezetők ne magyarul értekezzenek a környezetükkel. A hatvanas években kezdődött el az új folyamat. Bottoni felhasználhatott egy jelentős kutatási eredményt. Gagyi József és Novák Zoltán 2001 és 2003 között 35 mélyinterjút készített korabeli középkáderekkel. Ezt az anyagot a kutatók Bottoni rendelkezésére bocsátották. /Máthé Éva: Nem az lett, aminek készült. = Krónika (Kolozsvár), nov. 14./

A 20. század magyar története sok-sok vándort, külföldre szakadt hazánkfiát tart számon. Nagy hazatérőt is jó néhányat – olyat azonban, mint Cs. Szabó László, aligha még egyet, mondta el Kántor Lajos december 20-án Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, a Magyar Örökség díj átadásakor. A Szabó családnév elé tett „Cs” betű a Székelyudvarhelyhez közeli, az egykori székelykeresztúri járáshoz tartozó Csekefalvára utal, apja családjára. Az író születési helye Budapest, viszont Homoródfürdőn keresztelték, és az életét-szemléletét meghatározó gyermekkor Kolozsvárhoz köti. Innen szakította ki a történelem, a szülői akarat, és megkezdődött Cs. Szabó László budapesti, majd Európát átcikázó élete. Róma, Firenze, Bázel, Stratford – a tartós emigrációs otthon pedig London. Cs. Szabó amikor tehette, meglátogatta a gyermekkor. A hazalátogatások leghíresebb őrzője, az Erdélyben című kis könyv, 1940-ből, lírai naplójegyzeteit tartalmazza. Cs. Szabó 1984-ben távozott az élők sorából. Nem térhetett haza a Házsongárdba, így hát a sárospataki temetőt, könyvtárnyi hagyatékának őrző helyéül ugyancsak Sárospatakot választotta. 2008 decemberében pedig, posztumusz, a Magyar Örökség-díj tulajdonosa lett. /Kántor Lajos: A hazatérő. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 22./

Londonból Bukarestbe költözött át az a fotókiállítás, amely a Gázai övezetből elmenekült palesztinok, az otthonukból elüldözött szerbek, írek, a prostitúcióra kényszerített moldovai lányok helyzetét mutatja be. /O. M. : A gyökértelenség képkockái. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 20./

A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület a polgármesteri hivatal és a helyi tanács támogatásával a csomakőrösi emlékház kertjében négy kopjafát állít Baktay Ervin, dr. Debreczy Sándor, Duka Tivadar és Marczell Péter emlékére. A kopjafákra ékírással vésték a Kőrösi Csoma Sándor munkásságának feltárásában, illetve megismertetésében kiemelkedő szerepet betöltő személyiségek nevét, születési és elhalálozási évét. Baktay Ervin (1890–1963) orientalista, indológus, művészettörténész 1926–29 között Nyugat-Tibetben járt, ahol emléktáblával jelölte meg Kőrösi Csoma Sándor egykori lakóhelyeit. Számos érdekes kötete közül kiemelkedő a Kőrösi Csoma Sándor (1962) című. Dr. Debreczy Sándor (1907–1978) egyetemi tanár Kőrösi Csoma Sándor csodálatos élete című kötetével alkotott maradandót Csoma szellemiségének ápolásában. Duka Tivadar (1825–1908) orvos, India-utazó, Kőrösi Csoma Sándor munkásságának első tudományos feldolgozója. Nyugalomba vonulva, 1874-ben Londonban telepedett le, s minden idejét a Csoma-hagyaték feldolgozásának szentelte. Munkája a Csoma-kutatásban máig is alapműnek számító Life and Works of Alexander Csoma de Körös (London, 1885), illetve magyarul az Akadémia gondozásában kiadott Kőrösi Csoma Sándor dolgozatai (Bp., 1885) című könyve. Marczell Péter (1936–2007) ugyan közgazdász volt, de élete nagy részét szintén a Csoma-kutatásnak szentelte. Nyomába szegődve barangolt Indiában és Tibetben, mindenhol megfordult, ahol Kőrösi Csoma hosszabb időt töltött. Számos tanulmányt írt, legjelentősebb A valósabb Kőrösi Csoma-képhez – Adatok, terepvizsgálatok, találkozások című kötete, amelyben friss, új, modern képet ad Csoma életéről és munkájáról. A kopjafákat az április 4-én tartott emlékünnepségen avatják fel. /Bodor János: Az elismerés kopjafái Csomakőrösön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 2./

Több mint 150-en szavaztak Romániában a magyar országgyűlési választáson
Magyarország külképviseletein szombaton és vasárnap lezajlott az országgyűlési választás első fordulója. Romániában három városban szavazhattak a regisztrált magyar állampolgárok.
Romániában három városban lehetett szavazni: Kolozsváron a regisztrált 56 magyar állampolgár közül 47-en voksoltak a magyar főkonzulátuson, ez 83,93 százalékos részvételi arányt jelent, Csíkszeredában 125 regisztrált személy közül 93-an mentek el szavazni a magyar konzulátusra (74,40 százalékos részvétel), Bukarestben a magyar nagykövetségen 14 személy voksolt a regisztrált 22 közül ez 63,64 százalékos részvételt jelent. Romániában összesen 154 magyar állampolgár szavazott.
A magyar külképviseleteken a névjegyzékbe vett választópolgárok 77,79 százaléka vett részt a szombaton és vasárnap lezajlott országgyűlési választás első fordulójának szavazásán az Országos Választási Iroda hétfőn összesített adatai szerint.
A választási honlapon közölt adatok szerint összesen 6851-en szavaztak külföldön a nyilvántartásba vett 8807 választópolgár közül.
A legtöbben, 1527-en, Londonban szavaztak, Írországban 585-en adták le voksukat, az Amerikai Egyesült Államokban három helyszínen összesen 551-en szavaztak, Szerbiában összesen 48-an járultak az urnákhoz, Szlovákiában 91-en voksoltak, Ukrajnában 24-en mentek el szavazni. Az Orosz Föderációban, Moszkvában 70-en mentek el szavazni.
A külképviseleti szavazás sajátossága, hogy a voksokat nem helyben számlálják össze, hanem Magyarországra szállítják azokat és „bekeverik” a választópolgár lakóhelye szerinti választókerület egyik szavazókörének voksai közé. A törvény így biztosítja azt, hogy a külföldön leadott szavazatok titkosak maradjanak.
Az urnát a szavazás befejezése után lezárták, a külképviseleti választási iroda (küvi) vezetője pedig azzal elindult Budapestre, az Országos Választási Központba (OVK). Az urnákat nem szabad poggyászként feladni, annak az utazás ideje alatt végig a küvi-vezető közelében – az ölében vagy a szomszéd ülésen – kell lennie, ezért ahol kevés szavazó jelentkezett, ott kisebb urnákat alkalmaztak.
Az urnákat a hazaérkezés után azonnal, de legkésőbb a szavazás napja utáni csütörtök éjfélig a Ferihegyi repülőtérről taxival szállítják az OVK-ba, a szavazóurnákat pedig az Országos Választási Bizottság (OVB) bontja fel és azokat egyéni választókerületenként csoportosítja, majd a csoportosított szavazási iratokat az OVB elnöke átadja az illetékes országgyűlési egyéni választókerületi választási bizottság (oevb) elnökének.
Az oevb elnöke által átvett szavazási iratokat majd csak az oevb bontja fel az első fordulóban a magyarországi szavazás napján, a második fordulóban pedig a szavazási iratok beérkezése után haladéktalanul.
Hírösszefoglaló, MTI; Krónika (Kolozsvár)

„Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…”
Gazdag életpályát tudhat maga mögött a nemrég 75. születésnapját ünneplő Asztalos Lajos, lapunk munkatársa. Jóllehet életét egészen fiatalon „kettétörte” a kommunizmus, de ennek ellenére nem hátrált meg, hanem megpróbált felemelkedni, bebizonyítva azt, hogy az ember igenis képes alkotni, dolgozni, értéket teremteni, ha igazán akarja azt.
– Életrajzi adataid után kutatva, meglepődve fedeztem fel, hogy 1936. január 31-én Párizsban láttad meg a napvilágot. Hogyan került a család a francia fővárosba, s aztán ismét haza Erdélybe, Kolozsvárra?
– 1923 márciusában, az „egységesülő nemzetállam” légkörében, kolozsvári férfiszabó édesapám egyik munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. A francia viszont nem ellenezte Párizsba utazásukat. Édesapám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Édesanyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Egyik dési, szabó család és a húga adta az ötletet a Párizsba utazáshoz. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, kirándultak. Könyvtáruk is volt. Szüleim megismerkedtek, összeházasodtak. Jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság éveiben, 1929 és 1933 között a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak. Ennek ellenére édesapámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni az édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon és az év augusztusában hazatért. Édesanyám 1933-ban hazalátogatott és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni a magának meg az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek saját kezűleg készített ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért. Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul a román hatóság, magyarként, sem neki, sem édesanyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Így feketén dolgoztak, s minthogy keresetük nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták róla a regáti adóbehajtók.
– „Politikai múltad” ellehetetlenítette egyetemi tanulmányaid folytatását, valósággal „kettétörte” az életed. Fel tudtad-e valaha dolgozni a történteket? Bele tudtál-e nyugodni ebbe a helyzetbe? Figyelembe véve a következményeket, nem bántad-e meg utólag a kommunista rendszerrel szembeni kiállásodat?
– Amikor 1958 őszén, harmadév előtt, hogy finoman mondjam, kitettek az egyetemről, az „elbocsátó szép üzenet” kézhezvétele után, úgy éreztem, számomra vége a világnak. Másnap a kari titkárságra mentem, megérdeklődni, mi áll e mögött. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy semmit sem tudnak. Egyik nagynéném nyugdíjas törvényszéki írnokként azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük rehabilitálásomat. Mikor a katonai törvényszéken kézhez kaptam az ítéletem kivonatát, mondtam a drága jó nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy ellenforradalmi szervezetben vettem részt, amelyik a népi demokratikus rendszerre tört. Nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat. Az akkor is létező, de ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Egy napig elvállaltam egy papírraktárban, de a 60, 80, 100, sőt 120 kilós papírkötegek nem nekem valók voltak. A Varga Katalin kötöttárugyárban végre sikerült szakképesítéssel kecsegtetőhöz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak dombelhárítónak. Azaz munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél lapátolni, ásni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni. Természetesen mindebbe nem nyugodtam bele. Miután a föld kezdett megfagyni, november legvégén „leszereltek”. Legelső dolgom volt az egyetemre menni. Az akkor már „egyesített” egyetem rektora, mikor meghallotta, miről van szó, felállt, s miközben kiabálva mondta, neki meg kell védenie az egyetemi ifjúságot az ilyen alakoktól, öklével verte az asztalt.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetet készíteni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis, mint mondta, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1992 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy a betű, a „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy a kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…. Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen szerettem volna visszajutni az egyetemre, s ezért számos kérést nyújtottam be az egyetem titkárságán, küldtem a tanügyminisztériumnak. Eredménytelenül.
– Miután az egyetemre való visszavételi kérésedet mind elutasították, autodidakta módon kezdted képezni magad, amihez feltételezhetően nagy akaraterő és ambíció kellett. Mi késztetett arra, hogy a nehézségek ellenére se add fel, és önerőből képezd magad? Nem érezted-e némelykor hiányát az egyetemi oklevélnek, úgymond a „papírnak”?
– Nem tudom, akaraterő, törekvés vagy micsoda volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnik. De egyetem nélkül is remekül lehetett így tanulni. Mert ezt tettem. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Persze, a levelezéssel párhuzamos könyv-, folyóirat-, térképcsere nem volt olcsó mulatság. A közben megjelenő írásaimért kapott szerény tiszteletdíj egy-egy cseppel pótolta a kiadásokat.
– Közismertek a spanyol, portugál, galego, baszk stb. nyelvű vers, elbeszélés és népmese-fordításaid. Honnan ered ez irányú érdeklődésed? Hogy sajátítottad el az említett nyelveket?
– Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a mozikban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Lassan odáig jutottam, hogy spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunkcímű irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Ezzel mind jobban elmélyültek nyelvi ismereteim. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, az eszperantó miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor kénytelen voltam megszólalni spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. A szótárban nem szereplő ún. helyi spanyol szavakat megkérdeztem tőle, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. A benne szereplő több kiadótól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a spanyol akadémia által kiadott értelmező szótárt megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a spanyol akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, cserekönyv nélkül, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verseskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. Az illetékes elvtárs azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet. Spanyolországban magától értetődően sokkal jobb lett volna. De meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni. Annyi galego, baszk, portugál népmese gyűlt össze a fiókomban, hogy ideje volt egy kötetre valót válogatni belőlük. Kiegészítésként jó hat év alatt bejártam majdnem minden kalotaszegi falut, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány, brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol stb. mesével, a mesék eredetével kiegészítve, A teknősbéka tilinkójacímmel látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás a cenzúra miatt – nem tetszett neki, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyarokkal – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben ).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra Madách Imre Tragédiáját. A spanyol változaton az utolsó simításoknál tartok. De galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche, a baszk kotxe’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
– Már a kilencvenes évek elejétől sorozatban közölted lapunk hasábjain kolozsvári helytörténeti írásaid a régi utcanevekről, emléktáblákról, feliratokról stb. Mikor kezdted el tulajdonképpen ezt a munkát, és mi ösztönzött arra, hogy összegyűjtsd ezeket a nagyon fontos helytörténeti adalékokat?
– A történelem is érdekelt. A hatvanas évek elején kezdtem rádöbbenni arra, hogy egy mítosz, egy bizonyíthatatlan, agyaglábakon álló micsoda alapján lépett át bennünket a határ először az első, majd másodjára a második világháború után. Szerre, amit csak lehetett megszereztem. 1964 januárjában, mikor a még létező magyar utcanevek döntő többségét lecserélték, a helytörténet felé kezdtem fordulni. Érdeklődésemet látva, Gyurka László barátom hosszú évekig komoly segítséget nyújtott. Az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején az utcanevekről írtam az újságnak. A főszerkesztő-helyettes azt kérdezte, „Asztalos elvtárs, remélem, nem gondolta komolyan, hogy ez meg fog jelenni?” Mire én: „a lehető legkomolyabban gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de meg kellett írnom”. Ezután, mintegy válaszom folytatásaként, elkezdtem a régi feliratok, emléktáblák szövegének gyűjtését. Néhány kőkerti sírfelirat annyira lázba hozott, hogy kisebb anyagot írtam, s a róluk készült rajzzal bevittem az akkori Igazsághoz. A szerkesztő be is tördelte, de a cenzor, mikor az egyik, az 1585. évi sírfeliratot meglátta, „Mi az, hogy »Itt nyugszik Istenbe«? felkiáltással az egész újságoldalt kivétette. Így jártam az Utunknál, A Hétnél is. Ettől elment kissé a kedvem, de tovább gyűjtöttem az anyagot. Reméltem, egyszer eljön az idő, mikor mindezt közölni lehet. Mert az dolgozott bennem, hogy közölni kell. Minden bizonnyal mást is érdekel a város elhallgatott valós, torzítástól, hamisítástól mentes története. És 1990-ben eljött az idő. Az újságban megjelent anyag után, amiről azelőtt álmodni sem lehetett, következett ennek helytörténeti kötetté bővítése. Az utóbb sajnálatos módon elhunyt Tőkés Eleknek köszönhetően, az épített kincsek következtek. Remélem, a Kolozsvár – közelről felgyűlt anyaga is kötetté válik. Két kötetre, talán háromra is futja belőle.
– Mi az, amit Kolozsvár történetével kapcsolatban még nem írtál meg, de régi terveid között szerepel?
– Remélem, lesz időm rá megírni. De hogy mit, az legyen meglepetés.
Papp Annamária , Szabadság (Kolozsvár)

Útközben – Zabola és Budapest között
Első kötete, az Úrilányok Erdélyben című, önéletrajzi ihletésű lányregénye kapcsán sokat írtak mostanában a lapok Ugron Zsolnáról, aki az egyik legismertebb erdélyi arisztokrata család, az Ugronok leszármazottja. Tizenegy éves volt, amikor családjával Kolozsvárról Magyarországra települt át. Beszélgetés Ugron Zsolnával, az Úrilányok Erdélyben című könyv szerzőjével.
Ugron Zsolna kötete borítójának belső oldalán írja: „Soha nem gondoltam, hogy valaha újra Erdélyben fogok élni... Televíziós újságíróként, nyüzsögve és taposva, zörögve a mókuskerékben, éjszakákat átmulatva éltem Budapestről világom. Erdély, és ami vele nekem jutott, jól elcsomagolva porosodott, amíg néhány évvel ezelőtt újra be nem tört az életembe, amikor hozzámentem távoli unokatestvéremhez, egy bengáli arisztokrata és egy erdélyi grófnő Ausztriában felnőtt fiához...”
Zsolna – regénye tanúsága szerint – akkor került közelebbi kapcsolatba a Londonból Erdélybe áttelepült Gregorral, vagy ahogy ő mondja, Gergellyel, későbbi férjével, amikor erdélyi romos kastélyokról készített tévéfilmet. Gregor Roy Chowdhury-Mikessel két gyereket nevelnek Zabolán, az egykori Mikes-kastélyban. A „lányregényben” a szerelmi történet mögött felsejlik az egész erdélyi magyar arisztokrácia, a maga különleges ételeivel, szokásaival, szigorú etikettjével, nagyasszonyaival, furcsa alakjaival és felszámolásának a tragédiájával. Az Úrilányok Erdélyben erdélyi hódító útját is megkezdte azzal, hogy Marosvásárhelyen és Kolozsváron is bemutatták. A vásárhelyi könyvbemutató színes forgataga nyújtott keretet a szerzővel folytatott beszélgetéshez.
– Számos cikket írtak a könyve kapcsán, így szinte az „ismerősömnek” érzem, pedig ma találkoztunk először. Arról azonban nem olvastam, honnan származik különös keresztneve, a Zsolna?
– Jókai Mórnak Hargita című novellájában az Ugron családról szóló legenda olvasható. A történet a tatárjárás idején játszódik, a főhősnő Ugron Zolna, aki Ugron Ábrahámnak az unokája és Csala vezérnek a felesége, igazi székely amazon. Akit érdekel, járjon utána... Nagymamámnak három fia volt, nagyon szeretett volna egy lányt is, de nem született. Viszont én voltam az első lányunokája, ő pedig ragaszkodott ahhoz, hogy én legyek a következő Ugron Zolna. Nem tudom hogyan, de a Zolnából valamiképpen Zsolna lett. Valószínűleg azért, mert létezik Zsolna nevű helység, és emiatt ez a változat ismerősebben hangzott a szüleim számára.
– Korábban azt nyilatkozta: nem szeretne médiaarisztokratává válni. Ezt hogyan gondolta?
– Főleg Nyugat-Európában akad példa arra, hogy valaki a családja révén próbál érvényesülni, karriert befutni. Úgy gondolom, ez nem helyes. Azt szeretném, ha engem elsősorban íróként ismernének, s azután foglalkoznának azzal, hogy miként hívnak, honnan származom. Persze ilyen szempontból egy kicsit faramuci a helyzet, hiszen a témaválasztásom azt támasztja alá, hogy a származásomat fontosnak tartom. De talán, ha írok még néhány könyvet, akkor nem ez lesz a legfontosabb.
– Régóta írónak készült?
– Jogi végzettségem van. Jogászként lettem tévéhíradós, külpolitikai és belpolitikai hírszerkesztő. Soha nem készültem írónak, a sors hozta így. Mint a könyvbemutatón is említettem, szakácskönyvet szerettem volna írni. Aztán valaki, akinek nagyon sokat adok a szakmai véleményére, de nem szeretném itt felfedni a kilétét, arra biztatott, hogy a receptek, anekdoták köré írjak egy keretet. Az Úrilányok után szeretnék fikciós regényeket írni, valami teljesen mással foglalkozni, s aztán majd pár év múlva megírnám a mostani regényemnek a folytatását.
– Zabola és Budapest között „oszlik meg” az életük, itt is, ott is élnek. Mit szólnak a gyerekek ahhoz, hogy nem a nagyvárosban, hanem egy eldugott székely falu közelében, vadregényes környezetben élnek?
– A gyerekek valójában nem laktak még Budapesten, inkább útközben telt az eddigi életük, meg hát kicsik: egyikük kettő, a másik ötéves. Nem folytatunk még túlságosan kötött életmódot, sokat utazgatunk, de Zabolán van az otthonunk.
– A tévés szakmát könnyedén hagyta el?
– Könnyen ment. Talán azért, mert igen szerelmes voltam... Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor Gergelyt megismertem, már abbahagytam a televíziózást.
– Budapesten stílustanácsadóként is tevékenykedik, ez mit jelent?
– Molnár Bánffy Kata, aki elkísért az erdélyi könyvbemutatókra, sikeres, kiváló kommunikációs szakember, ő indított egy céget, amely nőknek segít: divatos kifejezéssel élve személyes márkaépítéssel foglalkozik. Én ebben segítek neki, hölgyeknek adunk tanácsot arra vonatkozóan, miként építsék a karrierjüket, miként kerüljenek vissza a munkaerőpiacra, ha „kihullanak” onnan.
– Zabolán vendégházat működtetnek. Elsősorban kik keresik fel?
– A zabolai birtokon hatszobás vendégházunk van, amelyet a kastélyhoz tartozó egykori gépházban rendeztünk be. 2006 óta panzióként működik. Főleg a nyári szezonban rengetegen jönnek külföldről, leginkább Angliából, Hollandiából és Franciaországból. A kastély impozáns épület, lakható is teljes egészében. Mi négyen élünk benne, valamint a sógorom a feleségével. Persze erdélyi viszonylatban nagy az épület, de például a Loire-völgyi kastélyokhoz viszonyítva már nem nevezhető tekintélyesnek...
– Körülbelül hány Ugront tartanak számon, és hol élnek ők?
– Nagyon sok helyen meg lehet őket találni: Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Budapesten, Svájcban, Kanadában is... Nagy a család. Eredetileg három ága volt, ebből egy kihalt. A fiatfalvi ág leszármazottai többnyire Vásárhelyen élnek, s az úgynevezett szombatfalvi ág tagjai Kolozsváron, Budapesten laknak, illetve többnyire ők szóródtak szét a nagyvilágban.
– Édesapja, Ugron György és vele együtt a család a Szekuritáté zaklatása miatt települt ki Magyarországra. Konkrétan milyen „konfliktusa” volt az állambiztonsági szervekkel?
– Erről nem szívesen beszélek... Gondolom, nem az én tisztem nyilvánosságra hozni. Édesapám egyébként állatorvosi technikumot végzett. Másra nem volt lehetősége. Nagyon sok mindennel foglalkozott, például cirkuszi lovakkal, meg öttusázott is.
– Férje részben Mikes-leszármazott. Fűzik rokoni szálak Mikes Kelemenhez?
– Távoli rokonok. Anyósom, Mikes Katalin – hogy úgy mondjam – duplán Mikes. Mikes Kelemen távoli rokon, róla sokan tudják, hogy Zágonban született, de azt már kevesebben, hogy éppen Zabolán nevelkedett. Apósom egyébként bengáli származású, de a férjem már Ausztriában született. Úgyhogy a gyerekekkel németül társalognak.
Máthé Éva, Krónika (Kolozsvár)

Honosítási eskütételek
A nemzeti ünnephez kapcsolódva Magyarországon és több külhoni helyszínen tesznek állampolgársági esküt az egyszerűsített honosítás első kérelmezői. Az eljárás első tíz hetében több mint 41 ezren adtak be állampolgársági kérelmet, amelyeket március 16-tól a kormányablakoknál is fogadnak.
Ma délután Kolozsvárott Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes jelenlétében teszi lesz az állampolgársági esküt Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, valamint a Magyar Ifjúsági Tanács és bálványosi szabadegyetem 25 tagú csapata.
A Budavári Önkormányzat tájékoztatása szerint a fővárosban március 15-én csángómagyarok teszik le állampolgársági esküjüket a Budai Várban, az önkormányzat székleyén.
Eskütétel lesz Csíkszeredán és Szabadkán, majd március 16-án Berlinben és Londonban is.
A honosított magyar állampolgárok az eskütétel során egy díszes, Szent Istvánt ábrázoló dossziéban kapják meg a honosítási okiratot, amelyen a kérelmező választása szerint születési helyként vagy csak a helység történelmi magyar neve szerepel, vagy pedig a magyar elnevezés és zárójelben a mostani, idegen nyelvű elnevezés. Minden más okiraton születési helyként a történelmi magyar elnevezés és zárójelben a mostani áll majd. Kapnak továbbá az érintettek egy állampolgárságot igazoló kártyát is a későbbiekben, amelyen szerepel a személyi számuk. Ez az irat teljes mértékben megegyezik azzal, amelyet a Magyarországon élők kapnak.
A további eskütételekre április közepén fog sor kerülni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Diplomácia, kudarcok és baklövések között
Románia külpolitikájáról a magyar diplomácia és a (magyarországi és erdélyi) magyar közvélekedés általában azt tartja, hogy leleményes és hagyományosan jól ráérez a lehetőségekre, kihasználja azokat.
Kiválóan egyensúlyoz a regionális és világhatalmi érdekek között, az ország érdekeinek megfelelően maximalizálva a hasznot és az elérhető-kicsikarható eredményeket. Erre történelmi példaként a magyarok legtöbbször a két világháború utáni békeszerződéseket említik, amelyekből az akkori román diplomácia a lehető legtöbbet hozta ki, elsősorban területi követelések tekintetében. A románoknak, hivatásos és amatőr román történészeknek már nincs ennyire jó véleményük saját diplomáciájukról. A békeszerződésekről azt tartják – főleg a második világháborút követőekről –, hogy jogtalanul megfosztották Romániát olyan területektől, amelyeket sajátjainak tekint, nevezetesen Besszarábiától és Észak-Bukovinától. Szintén rossz a közvélekedés az 1989 utáni román külpolitikáról, amelynek az észak-atlanti és az európai uniós csatlakozáson kívül nem sok pozitív oldaláról esik szó, kivéve talán a Kígyó-sziget ügyében a Hágai Nemzetközi Bíróságon elért, Bukarest szempontjából kedvező ítéletet.
Az utóbbi napok történései inkább a román (ön)bírálóknak, mint a magyar méltatóknak adnak igazat. A líbiai katonai beavatkozás ügyében kialakult kommunikációs zavar, illetve a megkésett államelnöki álláspont a román külpolitika esetlegességét, a következetesség, a céltudatosság teljes hiányát mutatja.
Traian Băsescu ugyanis – aki immár hetedik éve a román állam feje – az Egyesült Államokkal és annak legközelebbi katonai szövetségesével, Nagy-Britanniával való kapcsolat minél szorosabbra fűzését hirdette meg első elnöki mandátumának legelején (emlékszünk a szállóigévé is vált Bukarest–London–Washington-tengelyre), amivel együtt járt a közel-keleti konfliktusgócokban való közvetlen román katonai részvétel is. Mindezt a jelentős diplomáciai, katonai, politikai és erkölcsi befektetést azonban lenullázhatja most az a kétértelmű, habozó, kihátrálásra utaló gesztus, amelyet a román diplomáciától a líbiai háború kérdésében láthattunk.
Hasonlóan ügyefogyott reakciónak tekinthető a katasztrófák sorozata által sújtott Japánból hazamenekíteni kívánt román állampolgároknak nyújtott külügyminisztériumi támogatás is. A felemás segítség – a különjáratra felszállni akaróktól ezereurós „akciós” repülőjegyár elkérése – olyannyira rossz szájízt hagyott a Japánban rekedt románokban, hogy sokan meg is gondolták magukat, vállalva inkább a radioaktív sugárzásveszélyt, mint hogy egy érzéketlen anyaország „gondoskodását élvezzék”.
A román diplomácia ilyen kudarcainak és baklövéseinek megszaporodása egyébként aligha független attól, hogy az összes tárca közül a külügyminisztérium szenvedte el talán a legjelentősebb költségmegszorításokat. Nem érhetők el ugyanis eredmények olyan mértékű megvonások után, mint amelyek külképviseletek felszámolásától nagykövetek kinevezésének évekig nyúló halogatásáig és személyzetleépítésekig, bérlevágásokig mindent magukba foglaltak. A külpolitika elhanyagolása, feláldozása a belpolitikai problémák oltárán előbb-utóbb megbosszulja magát, és ennek lehetünk tanúi most.
No meg annak, hogy az alkotmány szerint az országot külpolitikai kérdésekben elsősorban képviselni hivatott államfő igencsak gátlásos ezen a téren. Miközben az alaptörvény által az államhatalom egyéb szerveire szabott hatásköröket gátlástalanul elorozza.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Betegtájékoztatás - csak románul?
Bár a 2006/95-ös törvény, majd a Románia által 2007-ben ratifikált Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája is lehetővé teszi, hogy a Romániában kapható gyógyszerek betegtájékoztatójában magyarul is megjelenítsék a leírtakat, a Krónika információi szerint Erdélyben olyan gyógyszergyártók is vannak, amelyek vezetői inkább anyagi támogatást ígértek a témát feszegetőknek, csak ne kérjék számon a cég többnyelvű betegtájékoztatóinak a hiányát. Közben a marosvásárhelyi Studium Alapítvány betegtájékoztató-fordító pályázatot hirdetett egészségügyben dolgozók, az egészségügyi felsőoktatásban tanulók és egészségügyi szakfordítók részére.
A marosvásárhelyi civil szervezet minél több kompetens személyt szeretne bevonni az önkéntesekből álló fordítói csapatába, így járulva hozzá ahhoz, hogy a romániai forgalomban lévő, leggyakrabban használt gyógyszerek betegtájékoztatói valamennyi magyar beteg számára anyanyelven, ingyenesen elérhetők legyenek a www.orvostudomany.ro honlapon. A távlati cél egy olyan nyelvi jog érvényesítése az egészségügyben, amelyet elméletben törvények biztosítanak: a forgalomban lévő gyógyszerek prospektusai magyar nyelven is tájékoztassák a betegeket.
„Annak ellenére, hogy a 2006/95-ös törvény, majd a Románia által 2007-ben ratifikált Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája is tételesen előírja, hogy az illetékesek kötelesek megfelelő módon gondoskodni a biztonsági felhívások anyanyelvi fordításáról, nálunk senki nem tartja tiszteletben a törvényt” – panaszolta el a Krónikának Koncsag-Szász Előd, a Studium programfelelőse. A romániai gyógyszergyárak merevsége annál is inkább érthetetlen, mivel számos más iparágban már rég bevezették a többnyelvűséget, olyan szakterületeken is, ahol az előállított termék nem megfelelő használata nem káros az egészségre.
A fordítás mint „tüneti kezelés”
A fiatal vásárhelyi orvost már jó pár éve foglalkoztatja a többnyelvűség kérdése. Mint meséli, román évfolyamtársa kérésére elsőéves korában a legfontosabb magyar szakkifejezéseket írta össze. Innen már csak egy lépés volt a száz leggyakoribbnak vélt szakszóból összeállított háromnyelvű – magyar, román, cigány – orvosi szótár szerkesztése. Koncsag-Szász Előd és önkéntes csapata már az elmúlt években is foglalkozott betegtájékoztatók fordításával és közzétételével, ám ezúttal úgy érzi, az akciónak újabb és nagyobb lendületet kell adni. A Studium felhívására június 24-éig egészségügyben dolgozók, a hazai és határon túli egészségügyi felsőoktatásban tanulók, illetve egészségügyi szövegekre szakosodott szakfordítók jelentkezhetnek. A legjobbak díjban részesülnek, így például a legtöbb elfogadott prospektusfordítást beküldő pályázó egy kétszemélyes menettérti repülőjegyet nyer egy általa, London, Párizs, Róma, Madrid és Budapest közül választott fapados járatra.
„Az ellenőrzött fordításokat közzétesszük honlapunkon, majd nyomtatott változatban is kiadjuk, és gyógyszertárakban helyezzük el. Mindez viszont csak a rövid távú cél, akciónkkal a törvény és elfogadott nemzetközi normák betartására szeretnénk felhívni a figyelmet” – állítja a kezdeményező.
Hiába törvény, charta
A parlament által 2006. április 14-én elfogadott, az egészségügy átszervezéséről szóló 95-ös számú törvény 773(2). cikkelye tételesen kimondja, amellett, hogy a betegtájékoztató – román nyelvű – szövegét világosan és érthetően kell megfogalmazni és megírni úgy, hogy a felhasználó megfelelően tudja alkalmazni, arra is kitér, hogy az előírás nem korlátozza a prospektus többnyelvűségét. A rendelkezés egyetlen feltételt szab: az öszszes más nyelven tartalmilag ugyanazoknak az információknak kell szerepelniük a prospektuson, mint románul.
A hazai gyógyszergyártók teljesen figyelmen kívül hagyják a 2006/95-ös törvény ajánlását. Ugyanakkor az Országos Gyógyszerügynökség cinkosságát élvezve fittyet hánynak a Románia által is ratifikált Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájára. A Románia által 2007-ben elfogadott nemzetközi rendelkezés aláírói számos, a kisebbségeket érintő jogokat tartalmazó kötelezettséget vállaltak. Gazdasági és társadalmi téren (13. cikkely) például megfelelő módon gondoskodnak a biztonsági felhívások regionális vagy kisebbségi nyelveken történő megfogalmazásáról. Ugyanakkor kötelezik magukat arra, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveken is hozzáférhetővé tegyék a fogyasztók jogait érintő, az illetékes hatóságok által adott információkat. „Ami a finn és svéd nyelvű betegtájékoztatókat kiadó finnországi gyáraknak teljesen természetes, az Romániában még a magyar cégek számára is elképzelhetetlen. Idén New Yorkban a világ vezető öt gyógyszergyártó cége közös nyilatkozatban vállalta, hogy ezentúl hatnyelvű prospektusokon tájékoztatja a betegeket. Nálunk meg olyan egynyelvű tájékoztatókat fogalmaznak meg, amiket, sok esetben, még a román ajkú páciensek sem értenek” – mondja Koncsag-Szász Előd. Értesüléseink szerint Erdélyben olyan gyógyszergyártók is vannak, amelyek vezetői inkább anyagi támogatást ígértek a Studium fordítói csapatának, csak ne feszegessék a cég többnyelvű betegtájékoztatóinak a hiányát.
Kérdésünkre, hogy miért nem fordítanak nagyobb hangsúlyt a Románia által is felvállalt nemzetközi normák betartására, illetve miért nem viszonyulnak nagyobb empátiával a magyar anyanyelvű vásárlóikhoz, a magyarországi Richter Gedeon gyógyszergyár marosvásárhelyi leányvállalata írásban válaszolt. Kelemen László, a Gedeon Richter Románia Rt. marketing-és kereskedelmi igazgatója szerint a vásárhelyi gyár a hazai és a nemzetközi követelményeknek megfelelően működik. „Betartjuk a gyógyszergyártás szigorú szabályait, a betegtájékoztatóra vonatkozó előírásokat, amelyek természetesen a megfelelő szakmai és állami szervek jóváhagyásával kerülnek a felhasználókhoz. Mindezek mellett fontosnak tartjuk, hogy a lakosság számára a meghatározó terápiás területeken korszerű és elérhető árú készítményeket kínáljunk, hozzájárulva ezáltal az életminőség javulásához” – áll a közleményben, amely tulajdonképpen nem ad választ lapunk kérdésére.
A minisztérium is óvatoskodik
Hiába az uniós charta, az egyértelmű törvényszöveg vagy a magyar egészségügyi miniszter, a szaktárca sem hajlandó érvényt szerezni a rendelkezésnek. Vass Levente, Cseke Attila egészségügyi miniszter tanácsosa – aki egyben a Studium Alapítvány ügyvezető alelnöke is – lapunk kérdésére beismerte: ő nincs tisztában az ügy jogi hátterével. „Jó lenne, ha a minisztérium lépne, s legalább az interneten elérhetővé tenné a betegtájékoztatók magyar fordításait. De nem tudom, hogy máshol van-e még kétnyelvű prospektus, olyan, amelyben a második nyelv nem az angol, hanem egy adott kisebbség nyelve” – adott hangot kétségeinek Vass, aki valószínűleg nem láthatta a studiumos kollégája által bemutatott finn–svéd példát.
Nem tudott a hatályos törvényekről Sipos Emese, Cseke Attila másik tanácsosa sem. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem dékánhelyettese is némi fenntartással viszonyult a kérdéshez. „Ha már fordításra kerül sor, akkor az nem egyszerű, mert nagyon pontosnak, hitelesnek kell lennie” – mondta. A gyógyszerésznő mindemellett nagyon jónak és hasznosnak tartja az ötletet, főleg a vidéken élő idősebb betegek szempontjából.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

És mi hova szavaztunk?
A végén a körkapcsolásos szavazási ceremónia geopolitikai következtetésekre adott alkalmat.
Kedves Nézőim és Hallgatóim, akarom mondani Olvasóim! Tisztelt Moldova! Kedves Románia! Drága Magyarország! Guten Abend, Düsseldorf! Meine liebe, Deutschland! Überhaupt, Mindenki! Helló, Európa! Hogy vagy, jól vagy? Remek!
... Elnézést, nem bolondultam meg, csak nagyon belejöttem az Eurovíziós Dalfesztivál stílusába, hangulatába. Kellett ez a felidéző lelkes köszöntés, ugyanis különben szinte semmire nem emlékszem az egészből, egy közepes, egy nagy és egy még nagyobb lebőgésen kívül. De hát pont ezekről szeretnék beszélni, utólagos olvasmányaim alapján is.
Ez a só, amelyen annyira összevissza történik minden, hogy az ember összecsodálkozza magát, amikor a végén azt hallja, hogy „meg volt rendezve”, csak annyiban tudott lekötni, amennyiben a végén a körkapcsolásos szavazási ceremónia geopolitikai következtetésekre adott alkalmat. Ami nem azt jelenti, hogy értjük is a levont következtetéseket.
Például hogy van az, hogy a volt szovjet tömb országai, a kelet-európaiak olyan jól szerepeltek? Ezt olvastam: hogy jól szerepeltek – de hát akkor hogyan végzett olyan hátul Moldova (12.), Románia (17.) és Magyarország (22., a 25-ből)? (Bevallom, hogy én mindhármat dobogóra vártam – a moldovaiaknak a hosszú sapkája, a románoknak a semmivel sem magyarázható jókedve ragadott meg, Wolf Katinál pedig az, ahogyan a lüktető ritmusú dal közben egyszer mintha megmozdult volna...) No de vissza a geopolitikára! Tudnivaló, hogy elsősorban az illető ország iránti nemzetközi rokonszenv nyilvánul meg ilyenkor. Annyira, hogy ezekből a tetszési indexekből én egészen messzemenő következtetéseket vonnék le, (Utána pedig finomítanám őket.)
Megható a román színekben fellépett angol énekes utóvallomása: nem tér vissza többé hazájába csalódottságában, hogy Nagy-Britanniából egyetlen szavazatot sem kapott. Nos, a Londonban élő díjnyertes azeri énekesnő sem tér vissza a hazájába... ki érti ezt? Egyébként, valóban, az előadókon (vagy zeneszerzőkön, és még kevésbé a táncosokon és a súgókon) számon kérni a sikertelenséget ugyancsak dőre dolog lenne – olyan, mintha a Boc-kormányt elmarasztalnánk, amiért nem mondta meg, hogy az IMF-től felvett adósságot természetben is vissza lehet fizetni.
Tehát a rokonszenv! Szegény Orbán Viktor is elgondolkozhat „kegyeltje” rossz eredményén, annál is inkább, mert a saját népszerűsége otthon is, külföldön is a mélyponton van. Talán legjobb lett volna már a verseny előtt kijelenteni: nem fogadjuk el a megalázó döntést, nem hagyjuk, hogy Európa diktáljon nekünk. Mindenesetre az, amit így utólag az előkészítésről és főleg a sajátos orbáni várakozáskeltésről olvastam, annyira elborzaszt, hogy csak idézni tudom, azt is halkan. Megtudjuk, hogy Médiaszolgáltatás-támogató Vagyonkezelő Alap „a külföldi magyar nagykövetségeket és rajtuk keresztül a határokon túli magyarokat is arra buzdította, hogy segítsék Wolf Katit”.
Vagyis, jól látunk? Magyarország mozgósította a diplomáciai szervezetét a szavazat-maximálás céljából? És ez lett belőle? „Azt gondolta valaki, hogy a politika megint erőből mindent elintéz? S vajon ezt az ökörséget miért nem torpedózta meg senki? S ha már politika, akkor a Facebookon miért kellett exponálnia magát Orbán Viktornak is („Hajrá Kati!”), ami utóbb igen kontraproduktívnak bizonyult?”
Hát ez van, és hátha geopolitikai összefüggések nincsenek is. Úgyhogy fel a fejjel, Románia, fel a fejjel Magyarország! Jövőre, Bakuban lehet törleszteni.
Szinte hallom a vádat: bírálni meg ironizálni könnyű – de milyen megoldást javasolok? Ünnepélyesen kijelentem, hogy vannak megoldásaim. Elsősorban nem igazságos, hogy összeeresztik a fiúkat a lányokkal, külön kategóriákban kellene indulniuk. Másodsorban korcsoportos rendszerben kellene megrendezni a dalversenyt. Ennek előnyeit nem részletezném. Harmadsorban egy-két merészebb alkotást leszámítva alig láthatunk az előadásokon labdát, ez megengedhetetlen! Végül nem változó számban, hanem tizenegyen kellene hogy legyenek egy csapatban, a pálya pedig legyen nagyobb és fűvel borított. Akkor állandóan nézném őket, persze csak ha nem énekelnének.
Ágoston Hugó
Új Magyar Szó (Bukarest)

„Székelyföld nem Románia” – tüntetés Londonban
Nagy-Magyarország térképét és hosszú feliratokat feszített ki néhány tüntető egy londoni utca kerítésére, amelyeken azt állították, hogy „Székelyföld nem Románia”. A demonstrálók azt mondták, ellenzik a trianoni békeszerződést, és mind banneren, mind szórólapokon igazságot követeltek Magyarországnak. Székelyföld függetlenségét követelő tüntetésre került sor szombaton Londonban. A demonstrálók bannereket függesztettek ki, szórólapokat osztogattak, melyeken az állt, „Igazságot Magyarországnak”, illetve hogy Székelyföld nem Románia – számolt be egy amatőr filmes helyszínen készített videója alapján a Gândul bukaresti napilap. A tüntetők úgy nyilatkoztak, ellenzik a trianoni békeszerződést, és kifüggesztették Nagy-Magyarország térképét. Az egyik plakáton megjelenő Székelyföld szó angol megfelelője egyébként többször is helytelenül szerepelt, a „székelyt” „LY” helyett csak „Y”-nal jelölve.
Tegnap a román külügyminisztérium közölte, a londoni tüntetésen, „amelynek témája Nagy-Magyarország 91 évvel ezelőtti felosztása volt”, 7-8 személy vett részt. „A londoni román nagykövetség kérésére a Metropolitan Police tájékoztatott bennünket, hogy június 11-én 15.00–17.00 óra között Londonban a Whitehall részen lezajlott egy tüntetés, amelyet egy magánszemély, Karaly András jelentett be a hatóságoknak. A megmozdulás célja volt felhívni a brit közvélemény figyelmét Nagy-Magyarország 91 évvel ezelőtti feldarabolására” – tájékoztatta a Mediafaxot a külügyminisztérium. A külügy azt állítja, a brit hatóságok szerint „bár a bejelentésben 60 személy részvétele szerepelt, valójában 7-8 személy volt jelen, akik bannereket és zászlókat tettek ki angol, magyar és román üzenetekkel”.
A külügy azt is kifejti, a brit rendőrség azért nem tájékoztatta a tüntetést megelőzően a román nagykövetséget, mert az igénylő bejelentésében nem történt utalás Romániára.
„Ugyanakkor megjegyezzük, Nagy-Britannia fővárosában naponta vannak tüntetések különböző célokkal, ezek megszervezéséhez nincs szükség semmilyen előzetes jóváhagyásra a helyi hatóságoktól, legfeljebb azt kell bejelenteni, hány résztvevő lesz, hol és mennyi ideig tart majd a tiltakozás; nagyon sok a spontán tüntetés és a brit törvények szerint ezek nem tiltottak, ha nem zavarják a közrendet” – fűzte hozzá a Külügyminisztérium. 
Hargita Népe (Csíkszereda)

A polgármester egyetért az engedélyező bizottsággal:
"Marosvásárhelyen nem lehet érzelmi felvonulást szervezni!"
Nem engedélyezték a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) és a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) által ma estére tervezett tiltakozó körmenetet a város főterén. Dorin Florea polgármester az engedélyező bizottság javaslata alapján elutasította a szervezők kérelmét, őket téve felelőssé, ha engedély híján mégis tüntetni fognak és a tüntetésen incidensek történnek.
Közel két órát tartott tegnap a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal engedélyező bizottságának ülése, amelynek a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) és a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) képviselői által benyújtott kérelmet kellett elbírálnia. A múlt héten benyújtott beadványban a ma estére tervezett békés, gyertyás körmenetről értesítették az önkormányzatot, jóváhagyást kérve a felvonulásra, amelyen a történelmi egyházak vezetői is jelen lettek volna. A szervezők a körmenettel szerették volna a közvélemény és a politikum figyelmét felhívni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusának román nemzetiségű tagjai által elkövetett törvénysértésre, ugyanakkor az önálló magyar tagozat létrehozását támogatták volna. A szervezőbizottság részéről dr. Kincses Előd ügyvéd és Ádám Valérián vett részt a megbeszélésen, a sajtó képviselőit nem engedték be a terembe. Az engedélyező bizottság tagjai, arra hivatkozva, hogy az egyetemi autonómia keretében az egyetem dönti el, hogy hogyan működik, illetve a tömegek érzelmi megnyilvánulását, a forgalom megbénítását el kell kerülni a főtéren, elutasították a szervezők kérelmét, ugyanezt javasolva a polgármesternek.
A teremből kijövet dr. Kincses Előd elmondta: a bizottság azt indítványozta a polgármesternek, hogy ne hagyja jóvá a demonstrációt. "A bizottság tagjai a 60-as, a népgyűlések megtartására vonatkozó törvény 8. szakasza értelmében kérhették volna, hogy módosítsunk bizonyos dolgokat a bejelentésünkben, de semmi esetre sem jogosultak betiltani a tüntetést, mert a törvény 9. szakasza pontosan meghatározza, melyek azok az esetek, amikor egy tüntetést be lehet tiltani – pl. ha fasiszta, kommunista, rasszista, sovén és terrorista, diverziós célokat akarnak népszerűsíteni vagy ha államcsínyt akarnak elkövetni, ha az erkölcs, az állambiztonság és az állampolgárok jogait és szabadságjogait veszélyeztetné a gyűlés – azonban a szóban forgó tüntetés semmi esetre sem tartozik ezek közé… Mi annyit kérünk, hogy a MOGYE szenátusa méltóztassa tiszteletben tartani a 2011. évi 1-es tanügyi törvénynek a kisebbségi, multikulturális egyetemre vonatkozó szabályait. A kérvényünkre választ nem kaptunk a 48 órás határidőn belül, ez is azt bizonyítja, hogy a polgármester a törvényesség betartása szempontjából nem a legjobb példa a MOGYE szenátusa számára" – jelentette ki az ügyvéd. A sajtó megkeresésére dr. Dorin Florea polgármester kifejtette, a polgármesteri hivatalnak nincs semmilyen köze a MOGYE ügyeihez, a körmenet szervezőinek azt ajánlotta, nyújtsanak be beadványt a prefektusnak, aki majd továbbítja a kormánynak és az oktatási miniszternek.
"Én személyesen támogatom a MOGYE-t, ahol színvonalas oktatásnak kell folynia. Egyforma mértékben támogatom a magyar-román tagozatot, azt kívánom, hogy az egyetem oktatói, vezetői bölcsen járjanak el. Bármikor hajlandó vagyok párbeszédet folytatni erről. A tüntetés szervezői értsék meg, hogy nem engedélyezünk semmiféle érzelmi alapú demonstrációt. Marosvásárhely főtere nem a gyűlöletre való uszítás helyszíne. Láttuk, az érzelmek mit okoztak, és nem oldódott meg semmi. Mindegy, hogy ki kér engedélyt, nem adunk teret az ilyen megnyilvánulásoknak. A szervezők felelősek, ha mégis tüntetni fognak az emberek, és viselniük kell a törvényes következményeket" – jelentette ki Florea. A polgármesteri hivatalban Dorin Florea tegnap fogadta dr. Kelemen Atilla megyei RMDSZ-elnököt és Szabó Árpádot, a megyei tanács alelnökét. A megbeszélésről kijövet Kelemen Atilla az újságírók kérdésére elmondta, a polgármesterrel PD-L elnöki minőségében tárgyaltak.
"A MOGYE magyar tagozatának létrehozása ügyében a tanügyminiszternek kell döntenie, olyan értelmű rendeletet kibocsátania, hogy az egyetem szenátusában kétharmados többséggel hozzanak döntéseket, nem fele plusz eggyel. Az egyensúlyt meg kell tartani, bölcsességgel, empátiával, hisz mindkét tagozatnak minőségi oktatást kell biztosítania, a román kádereknek sem lehet érdeke elsorvasztani a magyar oktatást. Nem hiszek a körmenetekben, a dolgokat másként kell megoldani, de körmeneteket mindenhol szerveznek, ezért arra kell vigyázni, hogy ne fajuljon el a tüntetés, amint az például Londonban történt. Dorin Florea azt mondta, megérti érveinket, de nem tőle függ a probléma megoldása, azonban támogatja a kétharmados döntés bevezetését a szenátus részére. Ebben az ügyben a szaktárcának kell a sarkára állnia, nem pedig az egyetemi autonómia mögé bújni" – jelentette ki.
Ádám Valérián, a RMOGYKE képviseletében hangsúlyozta, az egyetem szenátusa sértette meg az oktatási törvényt, júniustól augusztus 11-ig ezt a problémát megoldhatták volna. Reményét fejezte ki, hogy a felvonulásra minél többen elmennek.
"Ha a polgármester jóváhagyja, legális lesz, ha nem, akkor is törvényes a körmenet, mert mi nem szegtük meg a törvényt. Békés tüntetést akarunk, ha lesz incidens, akkor ezért a rendfenntartók a felelősek, mert mi idejében jeleztük a felvonulási szándékunkat, törvényesen jártunk el" – tette hozzá. Tegnap délben Ádám Valérián a sajtónak még azt nyilatkozta, hogy az engedély elutasítása ellenére is megszervezik a tüntetést a városháza előtt, arra azonban nem tudott válaszolni, hogy az egyházvezetők részt vesznek-e ilyen feltételek mellett a tüntetésen.
– A Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) és a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) vezetősége tegnap délután úgy döntött, nem kíván törvénysértést elkövetni azzal, hogy a betiltott rendezvényre összehívja a magyarságot. A kialakult helyzetben a református Vártemplom udvarán 19 órától tartják meg az összejövetelt. Az egyházak, felekezetek helyi vezetői méltóságteljes, emlékezetes imaestét tartanak népünk jogaiért és az anyanyelvünkön való tanulás korlátlan szabadságáért. Az összejövetelen megfogalmaznánk, hogy milyen további lépésekre van lehetőség a MOGYE magyar tagozatának önállóságáért – áll abban a közleményben, melyet lapzártakor juttattak el szerkesztőségünkbe.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

/vezércikk/
A fal és a bandák
Ágoston Hugó
Ötven évvel ezelőtt húzták fel a falat a „két Berlin” határán az NDK-s biztonsági erők. A kommunista elnyomás legkézzelfoghatóbb jelképe volt Európában, nem csak két város- és országrészt választott el százhatvan kilométerével, de két világot.
Mintegy tárgyiasította Európa hidegháborús kettéosztottságának Winston Churchilltől származó politikai metaforáját, a Vasfüggönyt.
1989 novemberében – miután Magyarország (Horn Gyula emlékezetes mozdulatával) megszüntette az osztrák határon a szögesdrót vasfüggönyt – egy, az utazási szabályok liberalizálásáról szóló rendelet hatálybalépésének ígéretére NDK-sok százai vonultak a határátkelőhelyek felé, kinyitották a határsorompókat, és nekiestek a falnak. A jelképet jelképesen lebontották, szerepe megszűnt. Berlini fal, élt huszonnyolc évet: 1961. augusztus 13. – 1989. november 9.
Noha a „nyugatnémetek” közül, különböző okokból, ma már sokan bánják a két országrész egyesülését, az senkiben sem merül fel, hogy azok, többnyire fiatalok, akik akkor nekiálltak a fal lebontásának, vandálok lettek volna. A zsarnokság és az igazságtalanság, a megosztás és az embertelenség falainak lebontása nem vandalizmus.
Vandalizmus viszont, a hordaszellem alantas ösztönének kiélése az összeverődött bandák garázdálkodása, amivel a múlt héten London és néhány más angliai nagyváros képesztette el a világot. Emlékezetes, hogy hat évvel ezelőtt hasonló rendbontások forgatták fel Franciaországot, ahol az erőszakhullám a fővárosról úgyszintén átterjedt több más nagyvárosra is. Ezekben az esetekben a rendbontás, a rombolás, a fosztogatás, a rendvédelmi erők bántalmazása feladatuk ellátása közben: közönséges bűnözés, és akként kezelendő, még ha tömeges volta miatt ez nem is egyszerű.
A múlt hét angliai erőszakhulláma, de már korábban a szélsőjobboldali szervezkedések egyre durvább fasiszta megnyilvánulásai és különösen az oslói váratlan vérengzés nyomán felmerült a kérdés, hogy vajon mi a tudati, „ideológiai” háttere a gyűlölet, a türelmetlenség eme újabb és fokozódó világföllángolásának.
Lehet ezen töprengeni, lehet róla tudós konferenciákat szervezni, tanulmányokat írni. De lehet egyszerű, józan ésszel, a legkézzelfoghatóbban megállapítani; például úgy, ahogyan egy magyarországi publicista teszi: „A brit plebsz azért randalírozik, mert randalírozni akar. Éppúgy, mint előtte a francia csürhe és a 2006. őszi budapesti csürhe, amely Gyurcsány ürügyén csinált hetekre Bejrútot a fővárosból. És amely seggfejeknél éppúgy totál mindegy, milyen volt a gyerekkoruk, milyen a családjuk, az »osztályhelyzetük«, milyen politikusokon és honlapokon szocializálódtak. Mindenki önmagáért felel. A tettei minősítik az egyént, nem az, amit a társadalom állítólag elmulasztott megtenni vele kapcsolatban.”
Valóban, van, létezik, vagy legalábbis léteznie kell egyéni felelősségnek is. És sok filozófia helyett főleg a törvény érvényesítésének! Ebben kellene hogy megmutatkozzék az állam ereje. A többi, meglehet, csupán a dolgok elkenése... Új Magyar Szó (Bukarest)

Felszínre került értékek: könyvritkaságok Kolozsváron
XV.–XVIII. századi magyar könyvek kiállítása az Akadémiai Könyvtárban
Első alkalommal nyílt régi magyar könyvek kiállítása tegnap a Kolozsvári Magyar Napok keretében a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban. A XV–XVII. században és a XVIII. század első harmadában megjelent munkákat nem tematikus alapon válogatták össze: a tárlat ízelítőt kínál a különféle műfajokból, szerepelnek köztük az ebben a korban a történeti Magyarország területén működő nyomdák termékei, az egyes tudományágak néhány kiemelkedő műve, sőt egy olyan ferences rendtartás is, amely egyedi a világon. A Sipos Gábor levéltáros, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke, illetve Bogdan Crăciun könyvtáros által rendezett kiállítás az Akadémiai Könyvtár birtokában lévő régi magyar könyvek legkiemelkedőbb darabjait vonultatja fel – emelte ki a megnyitón Ioan Chindriş, az intézmény igazgatója. Az összeállításhoz a Kolozs megyei tanácsnak alárendelt Octavian Goga könyvtár Kolozsvár-vonatkozású könyvekkel járult hozzá.
– A Kolozs megyei tanács nemcsak a fő támogatók egyikeként, hanem a fennhatósága alá tartozó több kulturális intézmény tevékenysége által is hozzájárul a Kolozsvári Magyar Napok programsorozatához – fejtette ki megnyitóbeszédében Fekete Emőke, a megyei tanács alelnöke, aki az önkormányzati szerv képviseletében az intézményközi együttműködések fontosságát is hangsúlyozta. – Örömünkre szolgál, hogy egyre szélesebb körben bevonhatjuk a Kolozsvári Magyar Napok szervezésébe a kulturális intézményeket, illetve, hogy a magyar vonatkozású gyűjtemények felszínre kerülésével tudatosítani tudjuk a közösségben a kincses Kolozsvár értékeit – részletezte.
– Az Akadémiai Könyvtár által őrzött és itt kiállított művek a kolozsvári római katolikus líceum, a református és unitárius kollégiumok, a kolozsvári ferences zárda, a szatmári római katolikus püspökség, a balázsfalvi görög katolikus érsekség könyvtárából származnak, jelentős részük az őket forgató erdélyi magyar közösség adománya volt annak idején – magyarázta Sipos Gábor.
Mint kifejtette, a kiállítás nem tematikus jellegű: a különféle műfajok felvonultatása mellett neves nyomdák és nyomdászok (Heltai Gáspár, Misztótfalusi Kis Miklós, Johannes Honterus) munkáiból is bemutat néhány jelentős példányt. A gazdag válogatásban XV. század végén megjelent ősnyomtatványok, XVI. századi hitviták, továbbá bibliafordítások, teológiai alapművek, irodalmi, jog-, történettudományi munkák is szerepelnek. A régi könyvek sorában többek között egy 1699-es cirill betűs román ábécéskönyv, illetve az Újszövetség ugyancsak cirill betűs, 1648-ban nyomtatott román fordítása is megtekinthető. Érdekességnek minősül Jászberényi Pál angolok számára készített angol nyelvtana, amelyet 1664-ben nyomtattak Londonban. – A megjelenés nyelvétől és felhasznált betűkészletétől függetlenül, a tárlaton szereplő valamennyi nyomtatvány a történeti Magyarország művelődéstörténetéhez kapcsolódik – emelte ki Sipos Gábor.
A tárlatra válogatott legrégibb művek között említhető Thuróczy János Brünnben, illetve Augsburgban kiadott Chronica Hungaroruma, vagy Temesvári Pelbárt szentek életéről szóló prédikációs kötete, amely 1499-ben, Hagenau-ban jelent meg. Megtekinthető továbbá az 1590-ben nyomtatott Vizsolyi Biblia egy példánya, Káldi György katolikus bibliafordítása, vagy egy 1511-es, az esztergomi egyházmegye számára készült, Velencében nyomtatott misekönyv is. A kérdéses korban nemegyszer előfordult, hogy magyar szerzők művein külföldi nyomdák dolgoztak, példa erre az említett Káldi-féle Biblia, amelyet Bécsben nyomtattak. A Szent Ferenc kordája című ferences rendtartást összegző kötet egyedülálló példány a világon, 1660-ban jelent meg, a nyomtatás helye sem ismert – fejtette ki Sipos Gábor.
A kiállított irodalmi művek neves szerzői között említhető Jannus Pannonius, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István, sőt maga Heltai Gáspár, Kolozsváron 1566-ban megjelent Száz Fabulajával. A könyvtörténeti csemegéknek minősülő alkotások sorába tartoznak a különféle tudományos munkák is: Werbőczy István Tripartitumának, azaz három részre osztott törvénykönyvének 1698-ban Kolozsváron Misztótfalusi Kis Miklós által nyomtatott példánya, amely a korabeli magyar szokásjog értékes gyűjteménye, vagy az első nyomtatásban megjelent magyar nyelvű orvosi könyv, Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című kötete, amelyet Némethi Mihály nyomtatott 1690-ben Kolozsváron.
A magyar történelemről a XVI. századtól kezdődően jelentek meg tudományos munkák. A tárlaton szerepel többek között Heltai Gáspár Chronica az magyaroknak dolgairól című, kézirattal kiegészített kötete, amelyet 1575-ben nyomtattak Kolozsváron, és Antonius Bonfini Frankfurtban 1581-ben megjelent, magyarokról szóló krónikája is. Úgynevezett alkalmi kiadványnak minősül a Teleki Sándor esküvőjére írt üdvözlő vers 1703-ból, vagy Misztótfalusi Kis Miklós Kolozsvár leégéséről szóló, 1697-ben nyomtatott Siralmas Panasza. Sipos Gábor szerint az Akadémiai Könyvtárban őrzött művek gazdag anyagából témákként csoportosított kiállításokat is lehet majd a jövőben szervezni. A tárlat ezen a héten illetve a Hungarológiai kongresszus tiszteletére még a jövő héten is látogatható, vasárnap kivételével naponta 10–15 óra között.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)