Uzonban sem határkő az évforduló
Felette nehéz kitapogatni a hét településből álló Uzon nagyközség lakosságának jelenlegi szívverését. Pedig újévi látogatásunk idején ez is célunk volt. Túlzás azt mondani, hogy a népes lakosság egy része nem értékeli pozitívan a községvezetés munkáját,  Ráduly István polgármester közel 12 éves tevékenységét, miként az is igaz, hogy a több éve nyúló földmérés okozta területkülönbségek tisztázása sokak kedélyeit borzolta és borzolja ma is, s ez több mint egy évtizede elégedetlenséget is szül. S ha az ivóvíz olykor színes és zavaros, drágább, mint azelőtt volt, vagy húzódik a ravatalozó dolga – ezek a lakosság egy részénél kiütik a biztosítékot.
Visszatekintés Összegezni nem lehet úgy, hogy bár egy keveset ne tekintsünk vissza az olyan eredményekre, amelynek előkészítése és sikeres kivitelezése több év munkájába került.  – Ha én összegzek, nem azt jelenti, hogy saját érdemeimet sorolom, ugyanis minden, ami lepergett bő évtized alatt, a tavaly vagy azelőtt indult útjára, sokunk közös munkája, mindazoké, akikkel beszélni-vitatkozni kellett meggyőző érvekkel itthon, Bukarestben vagy bárhol az országban – hangzott a polgármester bevezetőjében.
Emlékeztetett arra az országos intézkedésre, amely azokat a községeket érintette, amelyeknek jobb volt értékbeli megvalósítása, s amely miatt a tavalyi esztendő pénzügyi indulása katasztrofálisnak mutatkozott: a község nem részesült a megszokott központi költségvetés-visszaosztásból. A helyzet csak késéssel oldódott meg, végül megkapták a várt kormánypénzt, de a beütemezett munkálatok folytatása – földfelmérések, járdaépítés stb. – megkésett. 
Az elmúlt év summázásáról a községnek csak az a lakója nem tud, aki valamilyen ok miatt nem olvasta az év végén megjelent Uzoni Hírlapot, amelyet Cronica de Ozun címen is megjelentettek Uzonfüzes román ajkú lakói számára. 
– A legfontosabb eredménynek azt tartom, melyet saját bevételeinkből sikerült elvégeznünk, mert ezek kevésbé költséges, mégis látványos megvalósítások. Példaként említhetném a község minden településén az utak és utcák felújítását, a közvilágítás bővítését, az uzoni járda építését stb. További beruházások a Leader Progressio segítségével valósultak meg, mint például a polgármesteri hivatal alagsorának felújítása, egy földgyalu beszerzése, amellyel újra bővült saját gépparkunk, s a hasznos erőgép eddig 2000 tonna kavicsot terített el. Hasznos munkálatok folynak jelenleg is: a Leader-program révén a volt orvosi rendelőt korszerűsítjük, amelyben a községi könyvtár kap majd helyet. Az önkormányzat kezdeményezte a műemlék Pünkösdi-kúria felújítását és korszerűsítését, akár uniós pénzalapokra is kilátás lenne. Jogi orvoslás alatt az egykori beton- és aszfaltozó-állomás (Deruba) épületeinek peres úton való visszaszerzése (a több mint kéthektáros telket peres úton már megszerezték), befejezésre várnak a többrétű okok miatt szünetelni kényszerült beruházások, mint a műgyepes sportpálya és épületének szennyvízcsatorna-hálózatra kapcsolása, a sportcsarnok tetőszigetelése, a községközpont utcahálózatának korszerűsítése. Szentivánlaborfalván az orvosi rendelő vár modernizálásra. Lisznyóban halaszthatatlanná vált a kultúrotthon teljes felújítása, a községvezetés reményt lát arra, hogy ezt is megoldják Leader-programból. Pályázott az önkormányzat a bikfalvi kultúrotthon felújítására-korszerűsítésére és bővítésére, főút felőli homlokzatának restaurálására – ez is egy lépés lenne annak érdekében, hogy elnyerhesse a település a majdani turisztikai falu besorolást. Az épített örökség, a sokasodó vendéglátó- egységek, a Bikmakk Egyesület rangos rendezvényei is sürgetik az épület megújulását, amelyben partner az Országos Beruházási és a Térségi Kulturális Alap, s megvannak a szükséges engedélyek. Se vége, se hossza a további elvárásoknak. Uzonfüzesen az iskola épületében még ebben az évben kialakítanak egy közösségi termet, korszerűsítésre vár a sepsimagyarosi Kóréh Ferenc Kultúrotthon, a helyi tájház újabb fejlesztéseket kíván, Lisznyópatakon meg kellene kezdeni a volt iskola és kultúrterem közös épületének korszerűsítését, ugyanis ennek festői környezete a legalkalmasabb Uzon község táborozóhelyének kialakítására.
Az elvárások
Az új év elvárásai köteleznek – folytatta az elöljáró. Elsőként említem az uzoni és részben a szentivánlaborfalvi ivóvízellátás gondjait. Túl a bonyolult hercehurcán és sorozatos egyeztetéseken, törvény kötelez, hogy az infrastrukturális beruházásokat (ivóvíz és szennyvíz), amelyre nekünk még a falvakban továbbra is szükségünk lesz, csak regionális szolgáltatókon keresztül lehessen kivitelezni, ami a mi esetünkben a Sepsiszentgyörgyi Közművek Rt.-t jelenti. Ennek hátulütője az ivóvíz árának drasztikus növekedése, amely jelenleg a volt ár hatszorosát is eléri, miközben kérdéses, hogy a nyereségesen működő Közművek hajlandó-e befektetni az ivóvíz minőségének javításába? – Uzon az egyike azoknak a községeknek, melynek önkormányzata felvállalta a mezőgazdasági földterületek újramérését, jogi és kataszteri tisztázását. Hol tartanak ezzel? – Sajnos, akadozik, mert a 2013/165-ös törvény kimondja, hogy a földterületekkel a visszaigénylés iktatási sorrendjében kell kielégíteni a kérvényezőket, s ez ellehetetleníti a folyamatot. Ez a törvényes kitét diszkriminatív, amit be is bizonyítottunk, és jeleztük a kormánymegbízottnak, hogy kérje annak módosítását. Eddig Bikfalván, Lisznyóban és Sepsimagyaroson a felmérések után fennmaradt mezőgazdasági területeket a jogosan kérvényezők között százalékarányosan osztotta szét a községi földosztó bizottság. Az új rendelkezés értelmében a Szentivánlaborfalva, Lisznyópatak és Uzon kitisztázott és fennmaradt területeit nem a települések jogos kérvényezői között, hanem az iktatás időbeli sorrendje szerint kell szétosztani. Ez azt eredményezi, hogy a szabad területeket az első tíz vagy több kérvényező kaphatja meg, s az utánuk következő sok száznak nem jut föld. Felvetődik a kérdés: hová lett a sok mezőgazdasági terület, miért van az, hogy akinek földje nem volt, most van, és fordítva, akinek volt, az most sem kaphatja vissza jogos tulajdonát, mert nincs amiből?! Egy másik problémája a községvezetésnek – tudtuk meg –,  hogy még mindig nem végleges az uzoni ravatalozóház építésének helyzete. Évek óta húzódik a vita az önkormányzat és a temető területének birtokosa, a helybeli református egyház között. Az önkormányzat 2010-ben már felépített egy ravatalozót Szentivánlaborfalván, és hajlandó volna azt megvalósítani Uzonban is, ha erre a célra területet kapna a református temetőben. E hónap végére várja a községvezetés a presbitérium végleges határozatát. A polgármester és a tanács kitart az új esztendőre tervezett feladatok maradék nélküli kivitelezése mellett. A 2016-os költségvetés biztató – mondta a polgármester, hozzáfűzve: a hazai közgazdasági akadémia internetes tanulmánya szerint Uzon gazdasági eredményei alapján a 122. helyet foglalja el az ország 2861 községe között, ami a megyei első helyet jelenti. Az aranytartalék
Megérdemlik a küzdelmet az aranytartalékot jelentő gyermekek –  derült ki a Tatrangi Sándor központi iskola igazgatójával, Szabó Margittal folytatott beszélgetésből. Viszonylag csendes évet zártak, melyből nem hiányoztak a megszokott tevékenységek mellett az iskolanapok, emlékünnepélyek, vetélkedők, kulturális és sport- tevékenységek. Nem mindennapi eseménysorozatnak voltak szervezői. Néhai Beke György író személyes tárgyait, könyveit, festményét, íróasztalát és írógépét vehették át megőrzésre. Márványtáblát helyeztek az iskola homlokzatára, az hirdeti az elhaladóknak, hogy itt tanult az író. 
– Sikerült kisebb javításokat is elvégezni. Az uzoni iskola udvarán düledező pavilont felújítottuk, tataroztuk a bikfalvi iskola terjedelmes erkélyét. Sikeres volt az év végi hagyományos karácsonyi vásár, amelyet idén az iskolaudvaron szerveztünk, s amelyre meghívtuk a szülőket, érdeklődőket, támogatóinkat, itt vették át gyermekeink az önkormányzat ünnepi ajándékcsomagjait. Az ünnepkör idején, minden vasárnap vendégünk volt a rétyi testvérkórus. 
– Mit várnak 2016-tól? Szűnik-e meg gyermeklétszám miatt vidéki egységük? 
– Bízunk benne, hogy sikerül kisebb struktúráinkat megőrizni. Sajnos, a jövő évtől már nem tudjuk megmenteni a sepsimagyarosi óvodát, mert drasztikusan csökken a gyereklétszám, így a lisznyói óvodában tanulhatnak majd tovább a csöppségek. A szállítást az önkormányzat által átadott új iskolabusszal megoldjuk. Célunk, hogy a tanítás-tanulás mellett más értékeket is átadhassunk diákjainknak. Hisszük, hogy a családias iskolai környezetből többet visznek magukkal tanulóink az életbe. Iskolásaink nem bezárt suliéletet kívánnak élni, hanem együtt a települések társadalmával, környezetével. Az idő, reméljük, minket igazol. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lóháton az ezeréves határon
Nem mindennapi célt tűzött ki maga elé a bodoki Szellő Lovarda: lovasai négy év alatt lóháton kívánják végigjárni az ezeréves határt. Az első kilométereket már az ősszel megtették az Úz völgye–Nemere-hegység–Nagy Sándor-csúcs–Háromszéki-havasok vonalon. Tavasszal folytatják a túrát, ha teljesítik tervüket, összesen 3600 kilométert fognak végiglovagolni. Májusban kéthetes lesz a túra, az ősszel egy hónapos. A hosszú távú túrát a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatja – tudtuk meg Gajzágó Áron ötletgazdától, a lovarda tulajdonosától.
A hosszú távú lovagláshoz a lovaknak és lovasoknak is alapos felkészülésre van szükségük. A munka a tél folyamán sem szünetelhet, ezért az uzoni Béldi Pál Lovardával társultak, ugyanis ott van fedett pálya, ahol bármikor lehet edzeni. Pillanatnyilag kilenc lóval rendelkeznek, ebből hat lovagolható – mondta el Gajzágó. A programban bárki részt vehet, nyolcéves kortól fogadják a lovasokat. Ha valaki nem képzett lovas, tanulási lehetőséget is biztosítanak. Az oktatás általános, az alapvető lovas gyakorlatok mellett az ugratásba, díjlovaglásba is betekinthetnek az érdeklődők.  A távlovagláshoz jó kiindulópont Uzon, innen könnyen elérhető a Rétyi Nyír, az ottani viszonyok a környék legjobb lovaglóterepévé teszik. De jó helyszín a lovagláshoz Lisznyó, Magyarós környéke is. A felkészülés részeként ide rövidebb, négy-öt órás túrákat szerveznek, melyekre bárki benevezhet – magyarázta Gajzágó. 
A lovastúra nem csak lovaglást jelent. A többnapos kiruccanások alatti éjszakai táborozások, a vadonbeli körülmények, az egymásra utaltság szükségessé teszi a lovasok közötti összefogást, megértést, így közösségformáló szereppel is bírnak. A táborverés, a főzés, a szabad ég alatti alvás külön élményt jelent a lovasoknak. Ugyanakkor a vidékek látványosságait, történelmi jelentőségű helyeket is megismerhetnek – árulta el a részleteket a túraszervező.
Gróf Mikes Zsigmond, a Béldi Pál Lovarda (Béldi Pál székely generális II. Rákóczi György uralma idején tagja volt a 12 tagú fejedelmi tanácsnak, de kegyvesztett lett, vagyonát elkobozták, egy részét a Mikes család kapta meg, innen származik uzoni birtokuk) tulajdonosa kijelentette: örvend az együttműködésnek, az újszerű túralovaglás életet visz az uzoni kúriába is. A lovarda vendégei kihasználhatják az udvarház minden lehetőségét. A dísztermekben hamarosan állandó tárlat nyílik a fejedelemség korának tematikájával. Csoportok fogadására is felkészültek, a szállóvendégek teljes ellátást kaphatnak. 
Nem a külföldi vendégeket célozzák, a helyiek, kistérségbeliek számára kívánnak nem mindennapi lehetőséget biztosítani, számukra kívánják megnyitni az udvarházat – tudtuk meg Mikes Zsigmondtól. Hozzátette: a hosszú távú túralovagláshoz málhás lovakra is szükség van, ezek előkészítése, málházása külön szaktudást igényel. A hátaslovak felszerelésére is oda kell figyelni, a legapróbb hiba is a ló sebesüléséhez vezethet, de a lovas számára is veszélyhelyzetet hozhat, ezért az alapos felkészülés nélkülözhetetlen. Összegzésként kijelentette: a Szellő Lovardával való együttműködés nemcsak a lovaglás miatt hasznos, a kultúra, a történelem megismerése szempontjából is jelentős lehetőségeket nyújt az érdeklődőknek.
Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aksakal nyelvének szűkülő terei
Beszélgetés Beder Tibor csíkszeredai tanárral
Gyakorlásképpen még elgyalogolt Zágontól Nagyváradig, az első adandó alkalommal pedig máris indult a macarköy-i magyarok felfedezésére. Beder Tibor magyarságkutatóval az iskolák szétválasztásának hőskoráról is beszélgettünk.
– Honnan ered ez a gyaloglás iránti, egészen kivételes késztetés?
– Háromszékinek számítok, édesapám tanító ember volt Uzonban, szeretett vadászni, én meg szívesen elkísértem a Lisznyó, Uzon környéki portyázásaira. Mindig érdekelt, mi van a hegyen túl, a gyaloglás nem jelentett gondot, kolozsvári egyetemista koromban például bejártam a város negyven kilométeres körzetét. Később, amikor a megyei pionírtanács keretében a turisztikáért feleltem, bejártam a teljes Hargita megyét, jobban ismertem a hegyeket, mint a településeket. Tavalyig még az újságot sem rendeltem meg, hogy mindennap el kelljen mennem érte a legtávolabbi lapárusig. A világot pedig csak gyalog lehet igazán megismerni. – Kőrösi Csoma Sándor volt a példakép? Vagy önmagában volt kihívás a gyaloglás? – Együtt a kettő. A legerősebb a kíváncsiság, a földrajzi felfedezés izgalma volt. Bárhová indultam, előtte soha nem kötöttem magam senkihez, reggel azt mondtam magamnak, na, fiú, ma ebbe az irányba mész negyven kilométert. Földrajztanárként Nagyajtára helyeztek, ott rögtön meg is alakítottam a Benkő József Kört, felújítottuk a néhai lelkész-füvész sírját. Be is hívtak a Securitatéra, hogy miért foglalkozom reakciós papokkal. Ettől még lerajzoltam egy emlékünnep alkalmával a Kriza János házát is, ekkor megfenyegettek a pártbizottságnál. – Ezek a zaklatások kergették a szomszédba, Hargita megyébe?
– Részben, nem sok esélyt láttam arra, hogy Sepsiszentgyörgyre kerüljek. A magyartanárnőként Szentkeresztbányán dolgozó feleségem meggyőzött, hogy menjünk Székelyudvarhely környékére, így lettem aztán három éven át iskolaigazgató Korondon, akkoriban építettük a líceumot. Természetesen ott is szerveztem turisztikai kört, a gyermekekkel nagyon szép sikereket értünk el az eredménytúrázásban, annak következtében aztán a pionírtanácshoz helyeztek. A kollégák többsége pedig értékelte, hogy azt csinálom, amit mások nem. Például igyekeztem történelmet bevinni a mozgalomba. Lejátszottuk az 1642-es tatár betörést, de nem úgy, ahogy a hatalom előírta. Szervezzem a vasárnapi mise idejére, javasolták, hogy az emberek ne menjenek templomba. Én azonban megbeszéltem a pappal, hogy aznap korábban misézzen. Nagyon jól sikerült, Csíkszeredából több ezer ember jött ki a rendezvényre, nem is engedélyeztek nekünk több tatár betörést.
– Az 1989-es fordulat után szinte egyöntetűen választották megyei tanfelügyelővé. Senki nem kifogásolta, hogy túraimádata miatt sokat lesz majd távol a hivatalától?
– Nem, mert mások számára is szorgalmaztam a kimozdulást. Kilencvenben még szinte bármit lehetett csinálni, én meg azt mondtam a tanároknak: menjetek Magyarországra, nézzetek körül, tapasztaljatok, hozzátok haza a szerzett tudást. Rengetegen megfogadták tanácsomat, sok mindent meg is tanultak a kollégák, miközben menetrendszerűen érkeztek a kritikák is, miszerint turizmust csinálok a tanügyből. Aztán ott volt az iskolák szétválasztása, amit Hargita megyében szinte maradéktalanul végrehajtottunk. Egyetlen helyen nem sikerült, Gyergyószentmiklóson, ott a dolog Dézsi Zoltán polgármester ellenállásán bukott meg. Azért maradt kezdetben két tannyelvű a Salamon Ernő Líceum. Nem voltam hajlandó olyan kompromisszumokra, mint a hajdani sepsiszentgyörgyi tanítóképző épületének feladása volt, és amiről igyekeztem is lebeszélni a háromszéki kollégákat. Sajnos, sikertelenül. Négy év után az oktatási minisztérium le is akart váltani, mert nem hajtottam végre maradéktalanul az új tanügyi törvény előírásait, fél éven át például Hargita megyében magyarul tanították a földrajzot és történelmet. Ötezer fős szimpátiatüntetésen álltak ki akkor mellettem a kollégák, a város- és megyevezetés is támogatott, így végül tizenkét éven át töltöttem be ezt a pozíciót. – Az igazi nagy gyalogtúrázás, a törökországi utak csak ekkor kezdődtek. Mióta csírázott önben a szándék?
– Valamikor 1981-ben találkoztam egy írással az Élet és Tudomány című lapban egy törökországi magyar faluról, és én rögtön elhatároztam, hogy elmegyek Macarköybe, meg kell néznem, hogyan voltak képesek évszázadokon át megőrizni az ott élők magyar identitásukat. A kommunista világban kibocsátott útlevéllel persze csak a bolgár–török határig jutottam, nem baj, gondoltam, hazajöttem, és elgyalogoltam Zágontól Nagyváradig, Szatmárnémetiig. Felkészülés gyanánt, tapasztalatszerzés céljából. Ahogy azonban lehetőség nyílt rá, azaz 1990-ben már indultam is Törökországba. A bolgár határtól indultam, mivel egyszer már eljutottam odáig, Törökország északi részén, Trákián és Anatólián kellett átjutnom. Kiszámoltam, hogy három hét alatt megteszem az utat, a tanév kezdetére már itthon is voltam. Annak idején megfogadtam: ha elmehetek Törökországba, szakállat növelek. Azóta viselek szakállt, a török barátaim Aksakalnak, Fehér Szakállnak neveznek. A régi időkben a falu bölcseit is így nevezték. – Soha nem érezte, hogy kész, egyetlen további lépést sem tud tenni?
– Egyetlen alkalommal, az első törökországi utam idején valahol Anatóliában éreztem, hogy képtelen vagyok tovább menni. Egy vendégfogadó tornácán aludtam, reggel pedig úgy keltem fel, hogy folytatom, ha a fene fenét eszik is. Két napig tartott ez a válság, a kamionsofőrök mindegyre fel akarták venni az út szélén vánszorgó rövidnadrágost, de egy 35 kilométeres szakasszal átestem a holtponton, és aztán újra minden a régi volt. Ami hatalmas lelki segítség volt: Törökországban soha nem kértek tőlem útlevelet, elég volt annyit mondanom, hogy magyar vagyok.
– Olvasmányai, álmai Törökországával találkozott?
– Nem is hasonlított arra, amit eredetileg elképzeltem magamnak. Már 1990-ben olyan benzinkutakat, szolgáltatásokat találtam például, amilyet itthon akkor el sem lehetett képzelni. Az emberek kedvesek, az itthoniaknál sokkal barátságosabbak, szolgálatkészek voltak. Rodostóhoz közeledve egy este megérkeztem egy település iskolájához, magyar vagyok, tanár vagyok, mondtam, szállást kérek. Az igazgató az irodába terelt, a hűtőszekrényben étel-ital volt, ott aludhattam egy fotelben, senki nem kételkedett a tisztességemben. De aludtam polgármesteri irodában is, elég volt annyit mondanom, hogy magyar vagyok. Amikor Isztambulban székely kaput avattunk, a kerület polgármestere úgy fogalmazott a beszédében, hogy ez a hely innentől kezdve a székelyeké. Amikor híre ment, hogy Bilecikben – ahol olyasfajta nemzeti emlékhelyet alakítottak ki a törökök, mint az ópusztaszeri – megkoszorúztuk Attila szobrát, a tartományi kormányzó vendégül látott, díszvacsorát adott a 45 fős küldöttségnek. Mi, rokonok, tartsunk össze, hangoztatták.
– A főtanfelügyelői székből rögtön a nyugdíjasok táborába lépett. Változatlanul vonzotta az út, Törökország? – Igazából tavalyig, amikor fájni kezdett a derekam, nem is éreztem, hogy nyugdíjas vagyok. A Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöki tisztsége, a Julianus Alapítvány, a Mikes-zarándoklatok, a Lármafa-találkozók, a székely kapuk, kopjafák állítása közben gyakorlatilag semmire sem maradt időm. Egyetlen dolog zavar, de az nagyon: a nyelvi harc. Azt tartom, csak ott érezhetjük otthon magunkat, ahol a nyelvünk is otthon érzi magát. És ez a terület egyre szűkül. A magyarságomért csak Törökországban részesültem feltétlen szeretetben és elismerésben. Olyan esettel is találkoztam, hogy egy kislány megtapogatott, én voltam az első hús-vér magyar, akivel találkozott, miután korábban csupa jót hallott felőlünk. Büszke vagyok, hogy Macarköyben háromezer ember magyarságtudatát állíthattam vissza.
– Nem sok közös témája lehet a finnugor elmélet képviselőivel…
– Egyszer Böjte Csaba atya keresett fel egy hölggyel, a gyergyószárhegyi tatárjárást szerették volna rekonstruálni, szakmai-szervezői segítséget kértek tőlem. Hogyne segítenék, mondtam, hiszen a tatárok a rokonaink voltak. Parázs vita kerekedett belőle, ne beszéljek hülyeségeket, mondta a hölgy, ő a finnugor elméletből doktorált. Hölgyem, több embert is ismerek, aki a dák elméletből doktorált, válaszoltam neki. De attól az még nem lett igaz.
BEDER TIBOR
Csíkszeredában élő tanár, magyarságkutató, 1938. március 6-án született a Beszterce-Naszód megyei Kisrebrán. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott földrajz-geológia szakon. Tizenöt éven át volt a Hargita megyei pionírtanács turisztikai vezetője, 1990-től pedig több mint egy évtizeden át megyei főtanfelügyelő. 1990-ben gyalog tette meg a törökországi Macarköy-ig tartó 2800 kilométeres utat, amelyről Gyalogosan Törökországban címen könyvet is írt. A témában eddig hét kötetet jelentetett meg. Törökországi útjairól több előadást tartott a hajdani Magyarország egész területén. Tevékenységi további fontos területe a Magyarok Székelyföldi Társasága és a Julianus Alapítvány égisze alatt szervezett Lármafa-találkozósorozat, amely a Szent László-kultusz ápolását tűzte ki célul. A Magyarok Székelyföldi Társasága, a Julianus Alapítvány és a Johannita Segítő Szolgálat erdélyi kirendeltségének elnöke. Huszonhat különféle kitüntetés – köztük Rodostó város díszpolgári cím és az Orbán Balázs-díj – birtokosa.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Murádin Beyer Katalin: Háromszéki népi építészetről
Háromszék régi arca
Háromszéki népi építészet címmel jelent meg Murádin-Beyer Katalin építész, a kolozsvári Műszaki Egyetem nyugalmazott professzorának 1984-ben megvédett doktori disszertációja rövidített, magyarra átírt változata, a kötet nagy érdeme, hogy Háromszék közel négy évtizeddel ezelőtti – mára már jócskán megváltozott – arcát mutatja be.
Az Árkosi Kulturális Központ Bástya-házbeli székhelyén tartott csütörtöki könyvbemutatón a szerző elmondta, életében először az 1960-as évek végén járt Háromszéken, az akkori kirándulásokon látottak hatására választotta később doktorija témájának a régiót. Bukaresti tanárai elfogadták javaslatát, de – mert nagyon kevés ismerettel rendelkeztek erről a vidékről – részletes bemutatást kértek tőle, így dolgozatának történelmi, földrajzi, társadalmi ismertetést is tartalmaznia kellett – ezeket a részeket nem foglalta bele most megjelent könyvébe, csupán a népi építészetre vonatkozó fejezeteket.
Kovászna megyét 1978 és 1979 nyarán járta be, szisztematikus terepútjai során két félreeső települést kivéve mindenhová eljutott. Feltérképezte mindazt, ami a népi építészet témakörébe illett (esetenként a temetőket is), és a helyi jellegzetességek alapján Háromszéket hét övezetre osztotta, amelyek jórészt egyeznek a régi széki beosztással: Kézdivásárhely és környéke (Kézdiszék), Kovászna – Zágon vidéke (Orbaiszék), Bárkány és környéke (Bodzavidék), Olt mente (Sepsiszék), elkülönítve Uzon és Lisznyó környéke, Köpec és Bölön övezete (Miklósvárszék) és Erdővidék. A kisrégiók sajátosságai ellenére van általános jellemzője a háromszéki építészetnek, vonta le a következtetést. 1984-ben doktori dolgozata gyakorlati végkövetkeztetését a turisztikai fejlesztésben jelölte meg, akkori véleményét fenntartja, most követésre méltóként Torockó példáját ajánlva.
Közel negyven éve zajlott terepmunkája után többé nem járta be Háromszék településeit. Négy évtized alatt sok minden eltűnt, sok helyütt átalakult a falukép is – élete legkedvesebb emlékét nem kívánja aktualizálni – vallotta be Murádin-Beyer Katalin.
Murádin Beyer Katalin: Háromszéki népi építészetről Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Eltűnőben levő örökségünket dokumentálta
Doboznyitogató idők
A nemrég Sepsiszentgyörgyön, a Bástya-házban bemutatott, az ArtPrinter Kiadó gondozásában megjelent, Háromszék népi építészete című könyv kiemelkedő jelentősége abban áll, hogy azok közül az építmények közül, amelyeket 40 éve megörökített bennük Murádin Beyer Katalin, jó néhány már nyom nélkül eltűnt, pusztulni hagyták, vagy lebontották.
A szerző román nyelven megírt és 1984-ben megvédett doktori dolgozatának kivonatából készült el az a közel 150 oldalas, igényes kivitelezésű könyv, amely Háromszéken belül is hét kisebb, építészetileg elkülönülő jegyekkel rendelkező tájegységet tárgyal, mindemellett van közös, háromszéki vonása is azoknak az épületeknek, amelyeknek rajzait is tartalmazza a könyv.
Annak eredetéhez visszanyúlván az április 6-ai esten Murádin Beyer Katalin elmondta, a környékbe – és könnyen replikázó, szófacsaró lakosaiba – akkor szeretett bele, amikor egyetemi diplomamunkájához, a Kovásznára tervezett szívkórháznál tartott terepszemlét. Mikor aztán a doktorátusra készülődve közölte választott témáját, tanárai nem ismervén Háromszéket, annak részletes ismertetését kérték tőle. Így az elkészült munka nagyon terjedelmes lett, hiszen történelmi, földrajzi, geológiai, adminisztratív, kulturális, szociológiai és néprajzi szempontból is bemutatja Háromszéket.
Életéből mindmáig a legkedvesebb két nyarat köszönheti a hosszú előtanulmányok után elvégzett dokumentációs terepmunkának az akkor már a kolozsvári Építészeti Egyetem oktatójaként dolgozó Murádin Beyer Katalin. 1978–79-ben a kistérség 111 falujából 109-et bejárt, nagyon sok templom, harangláb, kastély, kúria, lakóház, ipari építmény belekerült a dolgozatba, köztük sok olyan, amelyiknek az országos műemléklistán lett volna a helye addig is, de nem volt ott.
A most megjelent kötet kifejezetten a népi építészetre összpontosít: számos doboz nyitogatása előzte meg, melyek az akkori rajzokat, fotókat, jegyzeteket, diákat őrizték. A munka rövidített formájában is kiemeli azokat a jegyeket, amelyek telekformában, anyaghasználatban, építkezésben egységesítik, illetve elkülönítik a hét vidék házait. A sok rajz közé utólag az illető épületekről készült fotókat is beillesztettek a kiadó vezetője, Kopacz Attila javaslatára.
Ilyenformán tehát Kézdivásárhely és környéke népi építészetének (mely a legérintetlenebb és egységesebb maradt, különösen a régió északkeleti részén) a leírását Orbaiszék tárgyalása követi, majd Bárkányé és környékéé, mely erőteljes havasalföldi hatásokat mutat. Az Olt mente (Sepiszék) után Uzon–Lisznyó környéke következik, a barcasági beütések részletezésével a kőépítészetben, majd Köpec–Bölön övezete (Miklósvárszék), mely szintén szász befolyásra utal. Utolsóként Erdővidék jellegzetességeit foglalja össze a szerző, mely udvarhelyi hatásokat mutat, lévén hogy 1876-ig Udvarhelyszékhez tartozott.
Murádin Beyer Katalin könyvét a Kovászna Megyei Képzőművészek Szövetségének üzletében lehet megvenni (a megyei tanács mellett).
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Lakodalmi szokások Uzonban
Lakodalom, sokadalom, nincs olyankor beteg asszony – tartja a régi rigmus. Az emberi élet sorsfordulókra tagolódik: a születés, keresztelés, lakodalom és halál, illetve temetés mindig is kiemelt fontossággal bírt. Az uzoni lakodalmi szokások, hagyományok általában megfelelnek a mostani alsó-háromszéki falvak hasonló szokásainak, legfeljebb néhány elemükben térnek el, de lényegükben azonosak.
Kutatásaim során idős néniktől azt a felvilágosítást kaptam, hogy régen a vendégséget (lakodalmat) farsang idején tartották, éspedig keddi napon. A fiatalok régen a fonóban, a bálokban, a vásárokon ismerkedtek, de sok esetben az öregasszonyok boronálták össze a párokat. A régi időkben még divat volt, azaz hagyomány az udvarlás, vagyis a vizitába járás. Vizitába menni, vagyis a leányt a lakásán felkeresni katonaviselt, komoly udvarlónak leányos napok (kedd, csütörtök és vasárnap) estéjén illett. Ezeken az estéken a leánynak nem volt szabad otthonról elmennie. A legény a leányos háznál egy órát tartózkodott, utána illett hazamenni... Ünnepek szombatján illetlenség volt vizitába menni. Ez a szokás is a II. világháború után szűnt meg, főleg a kollektivizálás, az új rendszer forgatott ki sarkaiból mindent. Ma általában iskolákban, egyetemeken, munkahelyeken alakulnak ki a párkapcsolatok, az udvarlás a réginél bizalmasabb és kevésbé szertartásos. Ha egy leány és egy legény között szorosabbra fűződtek a szerelmi kapcsolatok, sor kerülhetett a házasságkötésre. Régen a leányok 18–20 évesen, a legények 24–25 évesen léptek házasságra. Századunk első két évtizedében a lakodalmakat farsangkor tartották. Mondták is a vénleányokra a rigmust: „Húshagyó, húshagyó, engemet itt hagyó!” Újabban a lakodalmak megtartásának nincs meghatározott ideje, de inkább nyáron, szép időben próbálják megszervezni a fiatalok, hogy a felvonuló násznép a templomba tartó díszes menetet élvezhesse. Hosszú éveken, évszázadokon át a lakodalmat a házasulandók új otthonában vagy valamelyik szülő (leginkább a vőlegény) házánál tartották. A 60-as évektől már vendéglőben szervezik meg a mulatságot, mert sokkal praktikusabb, de ezzel a váltással az összetartozás, együtt dolgozás, közösségi munka megszűnt... Leánykérőbe a legény általában az apjával vagy a keresztapjával, nagybátyjával ment egy lányos napon (vizitanapon). Visszautasításra nem került sor, mert a legény szándékát a leány már idejében tudatta szüleivel. A jegyváltás a leányos háznál történt, ezt kisebb mulatság, eszem-iszom követte. Ekkor megegyeztek a hozományban, valamint az esküvő (vendégség) megszervezésében. A leánynak régen a szülők kiállították a perefernumlevelet, amely az utolsó fakanálig mindent tartalmazott, amivel férjhez ment. A leánynak adtak bútort, szőttest, ládát, széklábat, tekenőt, a gazdagabbaknak földet, tehenet, lovat, disznót, ki mit tudott. A jegyesség fél évet, egy évet tartott, azután jött a lakodalom. Először a polgári, majd az egyházi esküvőt tartották meg, a vendégsereg régebb edényt, diótörőt, mákőrlőt, fazekakat, lábosokat, vájlingot, húsőrlőt (ez nagy érték volt) és pénzt adott. Az asztalokon pálinka és kürtőskalács volt, majd leves (laskaleves), másodiknak sült körítéssel, később töltött káposzta vagy vadas bélszín, tészták, és persze bor meg borvíz. Régen a kávé és a torta nem volt divatban, ma el sem lehet képzelni enélkül egy esküvőt. Az uzoni lakodalmakon főzött Lisznyóból Rétyi Rózsika néni, Uzonból Pataki Andrásné Anika néni, Lepedus Piroska néni, Kóréh Károlyné, Szász Mihályné, Buzsi Ferencné Nagy Borbála és sokan mások. Az asszonyok körében a rokonok segítettek. A koszorúslányok két csoportba voltak osztva: a fiú részéről valók halványkék, a lány részéről pedig púderrózsaszín, földig érő selyemruhában vonultak fel, természetesen csokorral és csipkekesztyűvel (lásd a mellékelt fényképet). Az esküvői menetet a vőfély vezette, az egész ceremóniát ő irányította az első perctől az utolsóig. Uzonban Buzsi Sándor bácsi volt a vőfély sok-sok éven át. A házasulandók előtt régen az utat elkötötték szénalekötő kenderkötéllel, s a leányt addig nem engedték férjhez menni, amíg nem fizettek. Uzonban régen egy Rigó nevű cigány (Kosztándi András bá) kötötte el az utat, mellette álltak a gyermekek a vederrel, amibe illett aprópénzt dobni az esküvői menet tagjainak. A menyasszonyt úgy engedték el, hogy fizettek érte egy liter pálinkát és 25 lejt, de előbb még a feltett kérdésekre is válaszolnia kellett. Például arra, hogy száz bolhának hány lába van, vagy hogy mi van az uzoni rét közepén... A mai esküvőkön nem kötik el az utat, de a cigánynék most is ott állnak a vederrel. Most a pergőszekeres fuvarozást szebbnél szebb gépkocsik váltották fel, de már olyan esküvő is volt, amelyre motorkerékpárral jöttek a menyasszony után, sőt, nemrég egy tehergépkocsis esküvői menet vonult végig az uzoni utcákon, a falu nagy csodálatától övezve. O tempora, o mores!
Bizony a változó világ új divatokat hoz, amelyeket elfogadunk, de a régit mégsem tudjuk elfelejteni.
Ambrusné Imreh Anna ny. tanárnő / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Öröm és aggodalom a Heveder alatt
Bizony van öröm is, gond is egy olyan település életében, mint amilyen Sepsimagyarós – derült ki a vasárnapi ünnepi igehirdetésből. Deák Botond tiszteletes, beszolgáló rétyi református lelkipásztor Ezsdrás könyvének azzal a versével példázódott, amikor a hívek lerakták az Úr házának alapját, és felhangzott az örömben való kiáltás, de a nép siralmának szava is. Lehet-e új életre számítani egy apadó lélekszámú, kiöregedő faluban? – tette fel a kérdést a lelkész az ünnepi istentiszteleten. Lehet – hangzott a derűlátóan fogalmazott felelet, mert itt még megkondulnak az imára hívó harangok, mert tartja magát az egykoron önálló jeles település, mert meg-megújítja templomát, mert időnként óhajt találkozni az elszármazott falusfelekkel, jólesik ünnepeket ülni, s lám, emléket állítani és emlékezni az egyre tovatűnőbb múltra is. De az ezsdrási üzenetben benne van a sirám is, egyfajta közösséget sebző jajveszékelés, mert a gyerekhiány a falu ősi iskolájának létét ismét veszélyezteti. – Mennyi a jelenlegi gyermeklélekszám a Fodor János tanító nevét viselő helybeli iskolában? – kérdeztük Gál Erika tanítónőt. – Nagy a gond és főleg az aggodalom – felelte –, mert a tavaly megszűnt az óvoda. Az egyetlen óvodáskorú gyerek most előkészítő osztályos, és vele együtt heten vagyunk. Év végén kirepül egy negyedikes, és így jövőre hatan maradunk. Kérdés, hogy ezzel a létszámmal maradhat-e az iskola? Ennél még szomorúbb, hogy nincsen a faluban óvodaköteles gyerek, nincs utánpótlás, hacsak nem költözik ide néhány fiatal, gyerekes család. – Veszélyben van a magyarósi iskola jövője – jeleztük Ráduly István polgármesternek. – Volt még ehhez hasonló helyzet évekkel ezelőtt – mondotta –, az önkormányzat akkor segített, bepótolt a költségekbe. Segítenénk ezután is, ez lehet a megoldás a következő iskolai évben is. – Valóban aggodalomra ad okot a jelenlegi helyzet? – kérdeztük Szabó Margittól, az uzoni Tatrangi Sándor Központi Iskola igazgató-pedagógusától is. – Már tavaly párbeszédet folytattunk a megyei tanfelügyelőséggel az iskola fenntartásának fontosságáról, megértőek voltak, és engedélyezték az idei működést. Jövő iskolai évre is kérni fogjuk az egység működésének engedélyeztetését, meglépjük ismét a legfontosabb lépéseket. – Van még más baj és kétely éppen elég ebben a faluban – jelezte Kovács Zsombor falufelelős, a községi tanács képviselője. Lehangoló, hogy rohamosan öregedik ki a falu, nincsenek munkahelyek a fiatalabbak számára, a megélhetés is egyre nehezebb, mert a vadállomány szaporodása idén is jelentős károkat okozott az amúgy is munkaerejük fogytán levő magántermelőknek. Rendszeresen bejárnak a vadak terményeinkbe, ezért átlagon aluli volt a termés, a kevéske elvetett napraforgót például teljesen elpusztították a medvék!
Ünnepre készülünk – mondták a templomba igyekvő idős férfiak, s azt is mutatták, hogy egy szép kopjafával több van már a templom előtt. 500 éves a reformáció – betűztük az újonnan elhelyezett kettős feliratú emlékkopján – Az elesett hős kurucok emlékére. Örömmel láttuk, hogy az emlékkopját a Bukarestben élő, de köpeci gyökerekkel rendelkező Vajda Botond állíttatta, a néhai helytörténész, Gáspár József köpeci néptanító unokája, aki a helyiek szerint a magyarósi Jancsókkal ápol rokoni szálakat. A robusztus faragvány Bedő János köpeci faragómester munkája. – Ünnepi pillanatoknak voltunk tanúi a nem kis erőfeszítéssel felújított templomban, ahol a reformáció félszázados múltjára emlékeztek. Gomba támadta meg a templom padlózatát, és már a gerendázatra is átterjedt – tájékoztatott Kovács Zsombor. – Nem kis anyagi áldozat árán kiköveztük a templomot, meszeltünk, nagyobbik harangunkra villanymeghajtást szereltettünk. Kevés volt a tehetős munkaerő. Nyolcvan kepefizetőnk van, a falu lélekszáma 110 körül ingadozik. Leszereltük a műemlék értékű, vasból készült családi címeres ablakkereteket, mert kitöredezett belőle sok hutaüveg ablakszem, pótlása gondot okoz, pénzre lenne szükség, hogy valahonnan ilyen üveget szerezzünk. Zsúfolásig teltek a templomba visszaszerelt padsorok, együtt énekeltek a helybeliek a ménesbirtokáról híres mezőhegyesi testvértelepülésről érkezett vendégekkel. A magyarósiakhoz a Békés megyei kisváros polgármestere, Mitykó Zsolt szólt, felolvasta a Magyar Országgyűlés elnökének ünnepi üzenetét. Az uzoni községvezetés jóvoltából ez alkalommal falutalálkozót is tartottak, újra felcsendült az uzoni fúvósok muzsikája Kóréh Ferenc szülőfalujában, Ráduly István és Mitykó Zsolt jelenlétében felavatták a Kóréh nevét viselő kultúrotthon előtt létesítendő emlékpark bejárati székely kapuját. Étel, ital és zene mellett éjfélbe nyúlva feledte bajait-gondjait a falu. Néhány gondolat még erről a faluról azoknak az olvasóinknak, akik nem ismerik Sepsimagyaróst. A település fölötti hegyfarkon helyezkedik el a Nyír irányában az eredetében még véglegesen nem tisztázott Homárka. Az árok és a mellette húzódó földtöltésvonulat szatellitfelvételen jól követhető. A település mögötti hegyoldalban több alkalommal kerültek napvilágra égetett agyagból készült, sejthetően római kori vízvezetékcsövek. Református temploma 1752-ben épült. Harangtornya megőrizte a korra jellemző toronytetők kiképzését. Két portikuszának háromszöges oromfala már a korai klasszicista stílus jegyeit hordozza. Turisztikai látnivaló egy helybeli székely lakóházból kialakított tájház. A Magyarósi előnevet viselte Bartha László, a XVIII. századi földrajzi utazó, író, de itt született Teleki Sándor (1894–1952) református lelkész, egyházi író, szegedi lelkész, valamint Teleki József (1905–1986) református lelkész, egyháztörténeti író, székelykeresztúri tanár, kinek édesapja a falu jeles kántortanítója volt. Iskolája viseli Fodor János (1899–1969) néptanító nevét. A faluhoz kötődik néhai Fodor Sándor marosvásárhelyi tanár, a falu monográfiájának szerzője és Dancs Rózsa tanár-író, a torontói magyar–angol nyelvű Kalejdoszkop lapszerkesztője. A gazdag történelmi múlttal rendelkező közösség óhaja volt, hogy elevenítsük fel ez ünnepi alkalommal a háromszéki kurucmozgalom históriáját, hiszen október elsejétől azt is képviseli a falu új emlékkopjája.
A magyarósi Kuruchalom Istennel a hazáért és a szabadságért! A kuruc szabadságharc e jelszavának szellemében idéztük a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot (1703–1711), amelynek a háromszéki székelység is részese volt. Említett Kóréh Ferenc, a Háromszék elődjének, a Székely Népnek korabeli főszerkesztője, később az Amerika Hangja rádióállomás belső munkatársa egy rádióbeszédében emlékezett arra anno, hogy egy Magyarósra hazatérő honvéd így mesélt: „amikor kiértem a Heveder tetejére a Kuruchalomhoz, megláttam a falu templomának tornyát, szemem megtelt könnyel”. A kortárs Cserei Mihály Históriájában részleteiben foglalkozik – bár nem rokonszenvezett a ribillióval – a Rákóczi-féle mozgalom eseményeivel. A zágoni kötődésű történésznek, a Mikó-kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Csutak Vilmosnak már 1906-ban megjelent Háromszék fölkelése a Rákóczi-szabadságharc elején című tanári székfoglaló értekezése, mely szerint Háromszék idejekorán kifejezte rokonszenvét a kor szabadságeszméivel. Vidékünk székelysége lelkesedéssel csatlakozott a szabadságharchoz. Cs. Bogáts Dénes levéltári kutató 1941-ben részletesen ismertette Zágon 1690. évi feldúlását és következményeit. 2003-ban az említett szabadságharc 300 éves évfordulójára emlékezve jelent meg Magyari András (1927–2006) kolozsvári történész, egyetemi professzor Rákóczi és az erdélyi kurucmozgalom című kötete, s azt követően Demeter Lajos és Éltes Enikő sepsiszentgyörgyi könyvtárosok szerkesztésében II. Rákóczi Ferenc és a háromszéki kurucok című olvasókönyv (2004). Háromszék sem régen, sem most nem viszonyulhatott másodlagosan és érdemtelenül a kuruc szabadságharchoz, ugyanis Rákóczi Ferenc és zágoni Mikes Kelemen személyisége a Habsburg-ellenes harcban az önzetlen kitartás és a hűséges ragaszkodás örökös példaképévé váltak. Sepsimagyarós Uzon község szomszéd települése volt akkor is, lakói (hiszen az 1567-es összeírásban 9, 1703-ban 27 család lakta) hallhattak a fellángoló kurucmozgalomról. Az uzoni református egyház egykori jegyzőkönyvében ez olvasható: „Anno 1704. Ezen esztendő az Isten haragjának, s tűzzel-vassal való pusztíttatásunkkal mostoha ideje lévén a mi bűneinkért, édes hazánknak s nemzetünknek szörnyű pusztíttatásában több környékbeli helységekkel s templomokkal egyedül ége el 14. Aprilis drága szépségű, s ritka ékességű szép templomunk s egész falunk jutának soha ki nem lábalható kietlen pusztasággá.” Bizonyára, hogy a futótűzként terjedő veszedelem híre borzadalmat kelthetett Sepsimagyaróson is, különösen akkor, amikor 1706-ban a Lisznyóból kiszorított és leölt kurucokat a magyarósi határban elhantolták. Erre a küzdelemre emlékeztet ma is a még álló Kuruchalom – írta Sepsimagyarós helytörténetírója, néhai Fodor Sándor marosvásárhelyi tanár, hivatkozva dr. Binder Pál és Cserey Zoltán 1992-ben megjelent adataira. A Kuruchalom domborulatát azóta sem bolygatta meg régész ásója, az akkori eseményekről szűkszavúak az írott emlékek. Még csak a háromszéki Sepsibesenyő népe kapcsolódik olyan tárgyi emlékhez, ami, akárcsak a magyarósi kopja és a halom, kézzelfogható. Nem más ez, mint egy sokszor lemásolt kéziratos irka (füzet), amit őriznek, olvasnak, úgymond több kézen megfordul. Címe Csulak Marci kuruc vitéz regényes élete a 18. század elejéről, Porzsolt Ádám besenyői tanító írta helyi visszaemlékezések és Cserei Mihály adatai alapján. Az eredetiből, a Pál István által 1960-ban lemásolt füzetből e sorok írója közölt részleteket a Háromszékben (2011). Kovács Zsombor falufelelős kifejtette: szakemberrel szeretnénk biztosabban azonosítani a halomsírt, megvizsgáltatni kézi fémdetektorral. Az ötletet Ráduly István polgármester is támogatná, s a leendő ásatásoknál önkéntes módon segédkezet nyújthatnának a község falvaiban lakó fiatalok. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)