Geológusok Kovásznán
A hétvégén Kovásznán tartották a XVIII. alkalommal megszervezett Székelyföldi Geológustalálkozót. A háromnapos esemény résztvevői pénteken szakmai túrán ismerkedtek a környékkel, Bányai János kézdivásárhelyi szülőházánál emlékplakettet lepleztek le a geológus emlékére. Szombaton a kovásznai művelődési központban víz, só, tektonika tematikával előadásokra került sor. Az értekezleten kiemelten méltatták lapunk főmunkatársa, Kisgyörgy Zoltán geológus tevékenységét, akit 80. születésnapja alkalmával köszöntöttek a fórumon. A találkozóra kiadott kivonatos füzetben is teret szenteltek tevékenységének, élete fontosabb mozzanatainak, néhány meghatározó cikke is megjelent a kiadványban.
Az első öt találkozóra Sepsiszentgyörgyön került sor, a következő öt Csíkszeredában zajlott, ezt követően úgy döntöttek, az eseménynek vándorjelleget adnak, felkeresik a székelyföldi városokat. Idén Kovásznára esett a választás. Az esemény székelyföldi és Székelyföldet kutató földtanos szakemberek összejövetele, ugyanakkor baráti találkozó is, ahol lehetőség van egymás és egymás munkájának megismerésére, a fiatal és az idős nemzedék összehozására. A fiatalok végzik az aktív tudományos kutatást, az időseknek viszont óriási terepismeretük van, ezt kell összehangolni – mondta el érdeklődésünkre Papucs András, a rendezvény szervezője, akit munkájában Barabás Emese segített.  Nem szokványosan kezdődött a szombati előadások sora. Komlóssy György magyarországi kutató geológus az ’56-os (akkor ő 18 éves volt) eseményekre emlékezett. Elmondta, az akkori történések vezették a geológusi pályára. Történésznek készült, de a forradalom leverése elvette kedvét a történelemtől, így választotta a geológiát. A geológia is egyfajta történelem – jegyezte meg. Komlóssy ajándékot is hozott a jelenlévőknek: vetítet képes előadásban, a forradalom idején készült fényképekkel aláfestve hangzott el Márai Sándor Mennyből az angyal című verse. A mű drámai hatása nem maradt el, a jelenlévők spontánul álltak fel és énekelték el a magyar himnuszt. Kisgyörgy Zoltán Bányai János (1886, Kézdivásárhely–1971, Székelyudvarhely, tanár, geológus, muzeológus, a Székelység című folyóirat alapítója és szerkesztője) hagyatékáról szóló vetített képes előadást mutatott be, a maga humoros stílusában elevenítette fel, hogyan lett geológus. Unitárius pap szeretett volna lenni, de a kommunizmusban szülei eltanácsolták ettől. Majd színésznek készült, végül Harkó József osztályfőnöke biztatására választotta a geológusi pályát.
Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszék világított
Imádsággal és őrtüzekkel Székelyföld autonómiájáért 
Tegnap délelőtt Székelyföld autonómiájáért imádkoztak azokban a háromszéki templomokban, amelyek eleget tettek a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívásának, az esti órákban az autonómiakövetelés jeleként pedig őrtüzeket gyúltak.
Sepsiszentgyörgyön több mint kétszázan kérték Székelyföld területi autonómiáját az Erzsébet parkban, a ’48-as emlékmű előtt, ahol gyertyákkal jelenítették meg Székelyföld térképét. Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke beszédében kiemelte, a közösségünk elszántságát a hatalom folyamatosan méri, és ha passzívak vagyunk, „akkor bátorságra gerjesszük, és bármit megtehetnek velünk”. Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat irodavezetője is aláhúzta, „a román állam nem jó szülő”, mert semmibe veszi a mi akaratunkat. „Meg kell értetnünk a román állammal azt, hogy ne ellenfélként kezeljen bennünket, hanem vállalja fel a jó szülő szerepét, tartsa be azokat az ígéreteket, melyeket a nemzetünknek tettek akkor, amikor létrejött a modern román állam”, nyomatékosította. 
A hideg és szeles idő, meg a szokatlan helyszín ellenére Kézdivásárhelyen mintegy ötvenen gyűltek össze, hogy őrtüzet gyújtsanak a cukorrépa-begyűjtő állomás területén. Az őrtűz meggyújtása után Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke felolvasta az alkalomra íródott SZNT-kiáltványt, majd Kicsi Kincső Kriszta, a Bod Péter Tanítóképző diákja és Tódor Pál szavalt. A méltóságteljes megemlékezés a székely és a magyar himnusz eléneklésével ért véget. 
Baróton alig százan gyűltek össze vasárnap este a Millennium parkban, hogy őrtűzgyújtással tisztelegjenek a székely autonómia napján. A jelenlevőket Zsombori Csaba köszöntötte, emlékeztetve őket arra, hogy a Székely Nemzeti Tanács létrehozásában Barót játszotta a legfontosabb szerepet: 2003. október 17-én személyesen Csapó József volt szenátor eskette fel annak testületét a baróti református templomban, ugyaninnen indult 2006. december 14-én az autonómia melletti népszavazás, mely később egész Székelyföldre kiterjedt. Megemlékezett a Barót Települési Székely Tanács egyik leglelkesebb tagjáról, Zoltán Elekről is. Szekeres Gabriella előadásában Egyed Emese Ébredés című verse csendült fel, majd ugyancsak Zsombori Csaba olvasta fel Izsák Balázsnak, az SZNT elnökének üzenetét. 
A kovásznaiak a csomakőrösi temető mögött imádkoztak az autonómiáért. A rendezvényen több száz személy vett részt. A kiáltványt Ferencz Botond, az Orbaiszéki Székely Tanács elnöke olvasta. Imát mondott Madaras Mihály Attila, a kovásznai belvárosi református gyülekezet gyakornok lelkésze. Az őrtüzet a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat gyújtotta meg, a rendezvény fennköltségét a Dévai Szent Ferenc Alapítvány égisze alatt működő kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi központ lakóinak zenés összeállítása fokozta. 
Szentivánlaborfalván, az őrtűz meggyújtása után, sámánok kérték az ősök segítségét. A tüzet sajátos eszközeikkel, dobbal és síppal járták körbe, a tűzre zsályát és egyéb aromás gyógynövényeket szórtak, és pálinkát áldoztak. „A sámán elsősorban segítő ember. Az ősök maguktól nem, csak kérésre segítsenek. Ezért szólítottuk meg őket dobbal és síppal, és arra kértük, hogy bölcsességükben, másoknak nem ártva avatkozzanak közbe céljaink elérésében” – mondta el a Sepsiszentgyörgyről Pécsre elszármazott Bálint Mária, akit 2014-ben, többrendbeli vizsga után avattak a Bükkben sámánná. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A legnagyobb ünnep
Az ünnep és az ünneplés akkor tud teljes lenni, ha örülni tudunk mások örömének. Valami ilyesmi fogalmazódott meg bennünk a szovátai Teleki Oktatási Központban, ahol minap pedagógusok ünnepeltek pedagógusokat. S ha a hétköznapok azért válnak egyre szürkébbekké, mert szinte átláthatatlan intézkedések keserítik az oktatásban dolgozók mindennapjait, itt, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének e csodálatosan szép hajlékában nyoma sem volt a nyomottságnak, a tehetetlenségnek, az anyagi és erkölcsi kiszolgáltatottságnak.
Igen, azon a délelőttön mindenki boldogan, felszabadultan mosolygott. Erdély egész területéről és a fővárosból érkezett magyar óvónők, tanítók, tanárok nagy boldog családja gyűlt egybe a hívó szóra, hogy részesei, résztvevői legyenek az Ezüstgyopár-díj, a legrangosabb romániai magyar pedagógus-díj átadásának. Ezt a kitüntetést azok a pedagógusok érdemlik ki, akik hosszú, több évtizedes munkájukkal beírták nevüket a jövő aranykönyvébe, hiszen akiket ők oktattak, neveltek, tulajdonképpen a jövőt jelentik.
Sokan közülük nem csupán otthon, a településükön, a megyéjükben ismertek és elismertek, akadnak, akiknek munkásságát országszerte, sőt a határon túl is értékelik. Elismertségüket szakmai körök, tudományos társaságok, különböző szervezetek méltatásai, oklevelei, helyezései bizonyítják, de mindannyian egyetértenek abban, hogy leginkább az Ezüstgyopár-díj átvétele jelenti számukra a legmeghatóbb jutalmat. Mert azt a pedagógustársaktól kapják egész életpályájuk sikerességéért.
Idén – kétévente kerül erre sor – 49 díjat adtak át, ebből kilencet megyénkbeliek kaptak: Bartha Imre sporttanár (Barót), Cseh Béla zenetanár (Kovászna), Dimény János testnevelő szakos (Barót), Dobolyi Aladár sportedző (Kézdivásárhely, post mortem), Farkas István földrajz–történelem szakos tanár (Sepsiszentgyörgy), Kotta László fizikatanár (Sepsiszentgyörgy), Kövér Sándor sporttanár (Sepsiszentgyörgy), Papp Zoltán biológia és földrajz szakos tanár (Kovászna) és Szakács Zoltán fizika–kémia szakos tanár (Sepsiszentgyörgy).
Díjaikat népes diákcsapat előtt vehették át: azok a kiemelkedő tanulmányi eredményt felmutató középiskolás tanulók voltak jelen (évfolyamonként minden megyéből egy-egy), akiket a pedagógusszövetség megye elnökségei Mákvirág-díjra érdemesítettek. A kissé megtévesztő elnevezésű elismerésre azok érdemesülnek, akik a könyv, a tanulás mellett a különböző elismerés-özönökön túlmenően osztályuk, iskolájuk, településük fontos eseményeinek elindítói, szervezői, kivitelezői voltak. A beérkezett pályázatok bizonyítják, sok ragyogó teljesítményt felmutató fiatal reménykedett a díj elnyerésében, közülük négyet jelölt az RMPSZ megyei elnöksége a megelőző tanév eredményei alapján: Dáni Esztert (IX. osztály), Tamás Andreát (X. osztály, mindketten a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum tanulói), Bod Réka Barbarát (XI. osztály, sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceum) és Boga Bíborkát (XII. osztály, Baróti Szabó Dávid Líceum). Bolyai-díjban részesült Csutak Balázs (Székely Mikó Kollégium – a hazai magyar XII. osztályos tanulók közül ő érte el a legtöbb pontszámot matematikából), akinek felkészítő tanára, Bíró Judit is elismerő oklevelet kapott.
Péter Sándor Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Örökségvédelem: Falkép alatt fürdőkád (Beszélgetés Benczédi Sándor műemlékvédelmi szakemberrel)
A műemlékvédelem ismert és elismert erdélyi szakértőjeként a sepsiszentgyörgyi Benczédi Sándor építész úgy tartja: az értékmegóvás dolgában felelősségteljes, ugyanakkor rugalmas kompromisszumokra van szükség, hogy kevesebb műemlék „gyászszertartásán” legyünk kénytelenek részt venni.
– Amolyan szakmai betegségként minden romban, minden kőben a rejtőzködő értéket véli látni? Vagy ennyire azért nem „súlyos” a helyzet...
– Mit tagadjam, a „gyanú” többnyire felmerül bennem. A vírus valamikor az 1970-es évek végén költözött belém. A csíkszeredai építésztechnikum elvégzése után visszakerültem a sepsiszentgyörgyi tervezőintézetbe, ahol legtöbb kollégámmal együtt a bizonyos szintű értelmiségi igénnyel rendelkező emberekhez hasonlóan egyre laposabbnak, szűkösebbnek kezdtem érezni a világot. Néhányad magammal ekkortájt kezdtünk el foglalkozni a népi építészettel. Akkoriban nem volt ez annyira evidencia, de fokozatosan kezdtünk ráébredni, milyen súlyos mértékben veszélyeztetett a pusztuló anyagból álló épületállomány. Talán még a konkrét pillanatot is fel tudom eleveníteni: bikfalvi csavargásból jöttünk vissza csíkszeredai komámmal, amikor találkoztunk Zakariás Attila építész kollégámmal, és hármasban beszélgetve merült fel a gondolata annak, hogy szervezettebb formában is oda kellene figyelni a romlásra, pusztulásra ítélt falusi épületekre. Innen indulva alakult ki egy baráti társaság heti rendszerességű elfoglaltsága. Kimentünk egy-egy településre, igyekeztünk szisztematikusan átnézni, részben felmérni. Arra is hamar rájöttünk, hogy térképpel kell nekivágnunk egy-egy helységnek, mivel nemcsak épületekről van szó, hanem beltelekről, faluszerkezetről, utcahálózatról, helynevekről, hogyan kapcsolódnak ezek a templomhoz, esetleg a helyi nemesi kúriához, kastélyhoz.
– A hetvenes-nyolcvanas évek közti átmenet társadalmi-politikai hangulata nem volt a legalkalmasabb pillanat a hasonló mentési akciókhoz. Nem váltak gyanússá a hatóságok szemében?
– Dehogynem, adódtak is kellemetlenségeim, a szervek többször is kifejezésre juttatták, hogy nem díjazzák a hasonló tevékenységeket. Túléltünk néhány házkutatást, beszervezési próbálkozást, aztán úgy döntöttünk, a legjobb védekezés a nyilvánosság, így a folytatásban sem titkolóztunk különösebben. Nem volt veszélytelen vállalkozás, de segített rajtunk, hogy a nyolcvanas évek elején az építésügyi kutatóintézetnél egy Călin Hoinărescu nevű ploiești-i építész programot indított el, amely a hagyományos népi építészetet igyekezett feldolgozni. Akkoriban már Riti Olivér volt a tervezőintézet igazgatója, évfolyamtársa volt Hoinărescunak, ezek a kapcsolatok – no meg hogy rendelkeztünk némi szakirányú múlttal – segítettek, hogy bekerüljünk a programba. Ez már kölcsönzött némi védettséget, immár munkaköri részkötelességként végezhettük ezt a munkát, nem pedig magántevékenységként.
– Az 1989-es változások pillanatában pedig ott állhattak olyan szakembercsoportként, amely megelőzte korát. Értékelte „hősiességüket” az új kurzus?
– Félreértés ne essék: nem voltunk mi nagy ellenállók. Ám amikor ’89 decembere pillanatában rengeteg ember – akik korábban éveken át hangoztatták, hogy a fióknak dolgoznak – fiókjáról kiderült, hogy üres, a miénkben több száz parasztház felmérése, kapuk, porták, közkutak dokumentációja lapult, a hagyományos népi építészet elemeinek írásos nyoma csűrtől a tisztaházig. Ennek első honorálása a Kós Károly-díj volt, amelyet az első magyar kormány ítélt nekünk. Jómagam meg igyekeztem mihamarább kihúzni néhányat a fiatalkori vétségeim listájáról, végre felsőfokú végzettséget szerezni. A budapesti műszaki egyetem építészeti karának dékánjával folytatott beszélgetés során kiderült, hogy némi különbözeti vizsga árán beszámítják a hajdani építészeti technikumot, rögtön a harmadéven kezdhettem volna, de az állandó ott-tartózkodást jelentett. Akkor indult a kimondottan műemlékvédelmet célzó szakmérnöki posztgraduális képzés, és a több mint tízéves építettörökség-kutatás után pillanatig sem volt kérdés, hogy ez irányú elhivatottságomat nem szabad hagyni.
– Milyen felismerésekhez segítette az újonnan szerzett tudás?
– Segített például rájönnöm, hogy a nyolcvanas évek falurombolási terveivel párhuzamosan bevezetett építési, javítási tiltásoknak furcsa módon némi megtartó erejű hatásuk is volt. A magyarországi településeken ugyanis már a hetvenes években eltűntek a hagyományos épületek, sátortetős kockaházak vették át a helyüket. Nálunk viszont még jelentős épített örökségi anyag maradt meg, ezt kellett megvédenünk a kilencvenes években. A politikai-társadalmi változások ugyanis hatalmas sebességváltást jelentettek a magánépítkezésekben. Új gondok tömkelege zúdult nyakunkba, és sajnos, a hétköznapibbakat sem tudtuk megfelelően kezelni. Olyan hirtelen kezdődtek a lebontások, az új építkezések, hogy a „mentsük a menthetőt” akciót is csak részben tudtuk végrehajtani. Amikor a kilencvenes években tömegesen kitelepülő erdélyi szászok német állami pénzen elvégeztették a szász települések teljes leltárát, akkor értettem meg igazából a hasonló léptékű felmérések gyors elvégzésének fontosságát, mert ellenkező esetben nem nyílik lehetőség az összehasonlító feldolgozásra. Akkoriban merült fel annak a gondolata is, hogy újra kellene járnunk a korábbi helyszíneket, de az időhiány, az egyéb prioritások erre nem adtak lehetőséget. Az azóta felgyorsuló pusztulást voltunk kénytelenek elkönyvelni.
– Milyen mértékben befolyásolta a helyzetet a birtok-visszaigénylési és visszaszolgáltatási folyamat?
– A szabad piacgazdaságba való átmenet kezdeti szakasza után egy ideig jól működött az egyházakkal és magántulajdonosokkal kiépített kapcsolat. Mára viszont ezt a szakmát is földbe döngölték. Ellentmondó, már-már antagonisztikus törvénykezés született rengeteg kiskapuval, értelmezhetőséggel. A nemesi kúriák esetében – ahogy dr. Radu Popa régészprofesszor még 1990 januárjában megfogalmazta – ugyanakkor kettős megkülönböztetésről is beszélhetünk: az „egészségtelen” társadalmi besorolást a kisebbségi helyzet súlyosbította. Pluszgondot jelent, hogy az épületek többnyire nem annak a nemzedéknek a kezébe kerültek vissza, amelytől elvették, a fiatalabbak pedig egészen más empátiával kezelik az örökséget. Nem beszélve arról, hogy a visszaszolgáltatási csomagban nem szerepeltek a hajdani földbirtokok, erdőbirtokok, amelyek a kastélyok, kúriák működtetését biztosították.
– Hol húzódnak az épülettulajdonosok és a műemlékvédők közötti legfőbb törésvonalak?
– Kezdjük onnan, hogy ha az ingatlant nem hasznosítják, halott üggyel van dolgunk. A kastélyok, kúriák mellől ugyanis hiányoznak a gazdasági életteret biztosítani hivatott kiegészítő épületek. Néhány lovarda próbálja ezt a szerepet betölteni, de egyrészt nem lehet mindenhol lovardát működtetni, másrészt valamennyi kastélyt vagy kúriát sem lehet idegenforgalmi célra hasznosítani. A negatív példák veszélyessége elsősorban a műemléki szempontok figyelmen kívül hagyásában jelenik meg. Minthogy nem lehet minden pofon mellé forgalmi rendőrt állítani, valamennyi műemlék mellé sem lehet műemlékvédőt, pedig reális a veszély, hogy lassan eltűnnek a műemlékek: hagyják az épületeket leromolni, vagy egyenesen lebontják azokat. A szakember félreállítása is roppant veszélyes, márpedig sokszor előfordult, hogy a tulajdonos úgy ítéli meg: innentől kezdve már én is meg tudom csinálni. Hasonló esetekben jelennek meg a műszakilag helytelen megoldások. Állandó kompromisszumkészségre van szükség, bár sok esetben a műemlékvédelmi gondolkodás csak odáig jut el, hogy az épületet „nem vettük ki a régi formájából”. Pedig egy műemlék igazi történelemkönyv, a kitépett lapot pedig legfeljebb újraírni lehet, az eredeti és az új lap közötti különbség pedig felmérhetetlen. Sok ember számára semmit sem jelent a hitelesség, s amikor minden újraépítés során lemondanak egy sor kényelmetlen vagy nem tetsző eredeti építészeti megoldásról, máris történelemhamisításról beszélhetünk. Hasonló gondolkodás következménye az eresztevényi Benke-kúria, amely úgy néz ki, mint akármelyik újonnan épített, igényesebb útszéli fogadó. És miközben bizonyos mértékig elismeréssel adózom az olaszteleki kastélyt felújító és kezelő házaspár szándékai előtt, kétségbeesetten gondolok arra, milyen fals kép alakulhat ki az unokámban, ha meglátja a falkép alatti fürdőkádat. Mert nem szabad elfelejteni: a műemlékvédő szakma a társadalmi igényszintet is hivatott fenntartani és alakítani – a hitelesség és a megmaradás elősegítése mellett. – Milyen mértékben találja és ítéli menthetőnek ezt a múltról, értékről, állandóságról árulkodó világot? – Ne ámítsuk magunkat: tudatunkban mindig is ott lesz, hogy egy elmúlt világ maradványaival van dolgunk, amelynek csak a töredékét vagyunk képesek megőrizni. Az épületeket élettel kell megtölteni, miközben roppant keskeny az értelmes kompromisszumos megoldások és a műemlék jelleg teljes felszámolása közötti határ. Ebben a tekintetben is válságban vagyunk, mert a társadalom igénye nagymértékben távolodóban van. Hiányoznak a megfelelő párhuzamos cselekedetek, tanulmányok, az intézményi háttér. Lebegjen a szemünk előtt a német példa: ha nincs az az aprólékos felmérés, műemlék-nyilvántartás, anyagismeret, amelyet a két világháború közötti Németországban végrehajtottak és felhalmoztak, a második világháború után képtelenek lettek volna újjáépíteni városaikat. Márpedig mifelénk nem ritka az olyan műemléki beavatkozás, amely mögött a dokumentálásnak nyoma sem lelhető fel. Nyilván mindez pénz és idő kérdése, de a felelősségé és a rugalmas kompromisszumoké is. Sokszor előfordult ugyanis, hogy a tulajdonos nem tartotta be a közösen felvázolt fázisokat, s csak utólag értesültünk, hogy itt boltozat volt, ott meg falkép. Ilyen esetben már csak az elveszett értékek siratása marad.
Benczédi Sándor
Műemlékvédelmi szakmérnök, minisztériumi műemlékvédelmi szakértő, 1952. október 19-én született Kovásznán. Tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban, a csíkszeredai Építészeti és Városrendészeti Technikumban, valamint a Budapesti Műszaki Egyetem műemlékvédelmi szakmérnöki szakán végezte. Több mint ötven restaurálási munka komplex tervfőnöke és építészeti tervezője, illetve társtervezője. A Transsylvania Trust Alapítvány alelnöke, az Erdélyi Restaurátori Egyesület alelnöke, a Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társaság programkoordinátora, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottságának tagja. Díjak, kitüntetések: Kós Károly-díj (1991), Schönvisner István-díj (2001), a segesvári Hegyi-templom helyreállítását vezető tervező csoport komplex tervfőnökeként Grigore Ionescu-díj (2003), Europa Nostra-nagydíj (2004), Ghica-Budeşti díj (2002), Kelemen Lajos-díj (2013).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely megyeelnökök állásfoglalása a marosvásárhelyi iskolaüggyel kapcsolatban
Közös állásfoglalásban fejtette ki véleményét a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceumban történtekkel kapcsolatban a Hargita, Kovászna és Maros megye tanácsának elnöke.
Alább teljes terjedelmében közöljük Borboly Csaba, Tamás Sándor és Péter Ferenc állásfoglalását.
Kisebbségi jogaink gyakorlását akadályozzák azok, akik egy jogállamban az anyanyelven való oktatáshoz való hozzáférést korlátozzák. Az iskola magyar identitásunk mindenkori alappillére és ehhez az értékhez ragaszkodunk!
Sorban immár a második tanintézmény, a Székely Mikó Kollégium után a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum, amelynek működését megkérdőjelezi a nyomozó hatóság. Nem lehet véletlen, hiszen lépésenként folyamattá alakul, hogy a korrupcióellenes harc leple alatt tudatosan szűkítik kisebbségi jogaink gyakorlását.
Tamási Zsoltot, a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatóját hivatali hatalommal való visszaéléssel, Ștefan Somesant, a Maros megyei főtanfelügyelőt pedig hivatali hatalommal való visszaéléssel és kétrendbeli hatáskörtúllépéssel gyanúsítják.
A 2016-os választási évben egyre többször kellett megtapasztalnunk, hogy azokat a vezetőinket, akik elszántan, kemény munkával küzdenek közösségünk érdekeiért és gyarapodásáért, hatósági vizsgálódással próbálják eltávolítani tisztségükből. Ezek a törekvések nem egy személyt, nem egy oktatási intézményt céloznak meg, hanem az erdélyi magyar közösség egésze ellen irányulnak.
Meghurcolják közösségi vezetőinket, megpróbálnak megfélemlíteni bennünket, hogy erőfeszítéseink ne a közösségépítésre, hanem a folyamatos védekezésre irányuljanak.
Erdélyben a felekezeti oktatásnak nagy múltja van, hiszen az egyházi tanintézmények mindig a magyar oktatás centrumai voltak, amelyek hatékonyan biztosították kultúránk fennmaradását, magyar identitásunk megőrzését.
Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy megtorpanunk és csendben maradunk. Ők nem ismerik közösségünk összetartó erejét.
Amikor meg akarnak osztani bennünket, mi nem fordulunk egymás ellen, hanem összezárunk és kiállunk megszerzett jogainkért.
Határozottan tiltakozunk Tamási Zsolt, a katolikus gimnázium igazgatójának meghurcolása ellen, bízunk ártatlanságában, és abban, hogy a nyomozó hatóság mielőbb lezárja az ellene indított eljárást, továbbá reménykedünk abban, hogy a Ștefan Somesan Maros megyei főtanfelügyelő ellen felhozott vádak is alaptalannak bizonyulnak.
Megerősítjük azt, amit a Mikó-ügy kapcsán is kijelentettünk: bármit elvehetnek, bezárhatnak, magyarságunk akkor is megmarad, hiszen mindig küzdeni fogunk megmaradásunkért. Az elbátortalanító, megfélemlítő törekvések is megerősítenek abban, hogy jövőnk itthon, Erdélyben van, nekünk pedig az a dolgunk, hogy ezt valóra váltsuk.
Borboly Csaba, Hargita megye tanácselnöke
Péter Ferenc, Maros megye tanácselnöke
Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnöke
Cs. P. T.
maszol.ro

Egy földtani fórum hozadéka
Ritka az a tudomány és mesterség, amelynek olyan siralmas múltat és jelent nyújtott századunk, mint a geológiának, annak elméleti, de még inkább gyakorlati művelőinek. Alig lendült életbe nemcsak Erdélyben, hanem az ország más vidékein is a sokoldalú földtani kutatás, nemzedékek sora begyakorolta magát az alkalmazott földtan hasznos szépségeibe, egyre több és újabb feltárt hasznosítható ásványikincs-telepekben hagyott jóvá körvonalazott ipari tartalékokat az országos tartalékmegállapító bizottság, az 1989 után végbement gazdasági-pénzügyi, kutató- és kitermelőipari változások miatt alaposan leapadt e tudomány művelőinek létszáma, a gazdasági tevékenység más területeire került egy sereg kiváló és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező szakember.
Kutatók aggodalma
Tévedés ne essék, nem a földtani kutatás és gyakorlat diktatúrabeli helyzetét sírja vissza a hazai geológustársadalom, hanem azon aggodalmát fejezi ki jelenleg is, hogy lelassult természeti kincseink kutatási-feltárási rendszere, s kérdezik, meddig lehet még masszívan importálni minden olyan nyersanyagot, amelyre szüksége van ennek az országnak. Az 1989 után lepergett negyedszázad alatt vajmi keveset lépett előre az a tudományág, amelynek hivatása, hogy megállapítsa, rögzítse a szükséges és belföldön is ismert ipari nyersanyagok gazdaságos kitermelhetőségének szigorú hazai normáit, hiszen jól tudja és főleg érzi mindenki, hogy a behozott félnyers, avagy nyersanyag ára mindnyájunk vásárlóerejét, életszínvonalát nehezíti és teszi próbára. Anélkül, hogy ennek a kérdéskörnek az apró bugyraiba belekeverednénk – ugyanis jócskán dolgoznak egyfajta kényszerből erdélyi és székely geológusok távol családjaiktól más kontinensen is –, elmondhatjuk, hogy semmiképpen sem a természeti kincsek feltárásának és kinyerésének a dolga képezte az október végén Kovásznán megtartott XVIII. Székelyföldi Geológus Találkozó tárgyát, de közvetett módon érintette azokat az elképzeléseket és jó szándékú kezdeményezéseket, amelyek elősegíthetik egy újabb hazai hasznos kutatóprogram kibontakozását. Tizennyolc érdekes és hasznos előadás és bemutató hangzott el a borvizek városában, amelyek tartalma, rövidített változata nyomtatásban is megjelent, így bármikor hasznos lehet e tudományág művelői és az érdeklődők számára. A találkozó Kovászna város, a városi művelődési ház, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum és a gyergyószentmiklósi Geo-Tech Kft. támogatása révén jöhetett létre. Hogy létezik egyáltalán székelyföldi geológusközösség, arra az is bizonyíték, hogy a magyarországi kollégákkal együtt 101 személy vett részt a találkozón. Bemelegítőként egész napos tanulmányi úton ismerkedtek Kovászna várossal és Csomakőrössel, a környék ismert és immár híres ásványlelőhelyeivel a Mész-patak (Hankó-völgy) arzénásványos előfordulásaival, a Horgász-patak völgyének kovásznai „gyémántjaival”, a Tündérvölggyel, a Dr. Benedek Géza Szívkórház mofettájával és a Rétyi Nyírrel. S mert a Székelyföld kincseinek egykori jeles kutatójára is emlékeztek, emléktáblával jelöltük meg a geológus és közéleti személyiség Bányai János (1886–1971) kézdivásárhelyi, Kanta utca 13. szám alatti szülőházát.
Az emlékezés felette szükséges voltáról
Dr. Komlóssy György bauxitkutató geológus a találkozó egyik idősebb résztvevője egy friss, még nyomdafesték-illatú, 120 oldalra terjedő, igen olvasmányos kötetével ajándékozott meg, amely ebben az évben jelent meg Budapesten Szemezgetések egy geológus életútjából címmel. Az ismerkedés villámgyorsan ment, szülei erdélyi gyökerekkel bírtak, édesapja szilágysági, édesanyja pedig a ditrói Puskás famíliából való volt. Műszaki értelmiségiként köszöntötte a nála jóval fiatalabb nemzedéket, rávillantva arra, hogy a megváltozott idők révén, lám, szabad a találkozás, szabad a szakmai vita, szabad a földkutató nemzedékek határokon átívelő ölelkezése-barátkozása. Gyurka bátyánk a székelyföldi találkozók rendszeres résztvevője, köszöntése amolyan megnyitóféle is volt, de mindnyájan tudtuk, hogy sokoldalú és gyakorlott geológus. Többnyire bauxitkutatás és szemlézésügyben beutazta az egész világot. Földinkre, a Kézdivásárhelyen született Bányai Jánosra e sorok írója és Jánosi Csaba csíki hidrogeológus emlékezett a tudós családi hagyatékénak fényképfelvételeit szemléltető poszterrel, amelyet Berszán József Hargita megyei geológus és Jánosi Csanád állított össze. Nem célunk részletezni Bányai János sokoldalú kutatásainak eredményeit (megtette ezt már e sorok írója a Földtani Közlöny 1973-as számában megjelent emlékezetében), nevét utca és szakközépiskola őrzi a székely anyavárosban, hagyatékát a Haáz Rezső Múzeum, egy részét pedig a szejkefürdői Borvízmúzeum. Porai ott pihennek a székelyudvarhelyi református temetőben, temetésén e sorok írója mondott beszédet az akkori erdélyi geológusnemzedék nevében.
Só, metán, tektonika
A kovásznai fórumnak a só, a metán és a tektonika volt fő témája. Erdély a só hazája. Így történt, hogy a csíki gyökerekkel rendelkező Unger Zoltán előadását hallgatva (Nyugat-magyarországi Egyetem, Földtani Tanszék) kiderült, hogy nem is igazából tudjuk, miből keletkezett a Föld geológiai idejében az a mérhetetlen mennyiségű só-tartalék.
Czellecz Boglárka és a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem geográfus kollégái „tisztába tették” az Erdélyi-medence nyugati peremének sós vizes előfordulásait, dr. Wanek Ferenc kolozsvári nyugalmazott egyetemi tanár a középkori sóbányászat egy alig ismert Kolozsvár környéki kitermelőhelyéről értekezett helynévanyag segítségével, bizonyítva azt, hogy a helynévkutatás is segítheti olykor a földtudomány művelőjét. Közelebb kerültünk megyénkhez, ugyanis Sóki Erzsébet, Gyila Sándor és Csige István, a Debreceni Egyetem, a kovásznai Dr. Benedek Géza Szívkórház és az MTA Atomki Környezetfizikai Tanszékének hármas szerzőcsoportja a kovásznai szén-dioxidos száraz gázfürdőkben a radon aktivitáskoncentráció térbeli eloszlását és időbeli műszeres változását vizsgálta, összehasonlították a természetes magánmofetták mélységi eredetű gázainak útját, áramlását a furatból táplált tündérvölgyi mofettával, ahol a betegek teste körül olyan mélységi eredetű gázok kavarognak, amelyek számos egészségügyi panasz enyhítésére alkalmasak. Bebizonyosodott, hogy a radon természetes eredetű nyomjelzője a mofettagázok mozgásának.
Földtani kutatás elképzelhetetlen őslénytani eredmények értékelése nélkül, s itt is nyilvánvalóvá vált, hogy felette részleteire bomlott, diverzifikálódott a paleontológia is. Érdekes paleolimnológiai (tó-fejlődéstörténeti) megállapításokra jutott a Szegedi Tudományegyetem és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum régész kutatócsoportja a negyedidőszak végén kialakult tőzegrétegek paleoökológiai vizsgálata során. Kiderült, hogy a Homoródok mente már az Árpád-korban is lakott volt. Az elemzéseket a régészeti emlékekkel összevetve megrajzolták a terület környezettörténeti változásait. A vegyes összetételű kutatócsoportot az erdélyi kötődésű dr. Benkő Elek, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatója irányítja. A paleontológiánál maradva újdonság és szenzáció volt számunkra, hogy hazai geológusok, szpeológusok fatörzslenyomatokra bukkantak a Kelemen- és Görgényi-havasok vulkanikus kőzeteiben (!), Fazakas Attila székelyudvarhelyi geomorfológus a vonalas erózió térbeli és időbeli alakulását rögzítette a Keleti-Kárpátok belső vulkanikus vonulatában körvonalazva a hegysor mai képének kialakulását. Felette hasznos jelenünkben az a tanulmány, amelyet Zólya László geológus, Hargita megye tanácsának projektmenedzsere és Péter Elek nyugalmazott geológus állított össze A talajvizek és ásványvizek védelme korszerű hulladékgazdálkodási rendszerek kiépítésével címmel. Ennek és csakis ennek a rendszernek a szigorú alkalmazása biztosíthatja mind az ivóvíz, mind a mélyben levő ásványvizek minőségét.
Borvízmúzeumot Kovászna megyének
Régebben megfogalmazódott óhaj, hogy Kovászna megyében is menteni/kiállítani és őrizni kellene mindent, ami az ásványvizekkel kapcsolatos tárgyi vagy más jellegű emlék, különös tekintettel a nagyon gazdag fürdőtörténeti dokumentumokra. Albert Zoltán, Papucs András és e sorok írója erről szóló írott javaslatait megküldtük a megyevezetésnek, döntés azonban azóta sem született. Az egykori kovásznai szénsavpalackozó épülete mellett felvetődött egy Sugásfürdőn létesíthető múzeum lehetősége, amelynek létjogosultságát Sepsiszentgyörgy vonzásköre igazolná, avagy a borvizeiről ma is híres Bibarcfalva, ahol az 1882-ben alakult Borhegyi-palackozó eléggé megviselt épületét bérmentesen felajánlotta a helybeli közbirtokosság. Egy negyedik változat Málnásfürdő, ahol a Borpatak völgyében fekvő tömbházlakás alsó szintjén lehetne berendezni egy állandó jellegű kiállítást, avagy egyelőre ideiglenesen legalább összegyűjteni ott a veszendő tárgyi anyagot. Tekintettel arra, hogy a kovásznai egykori szénsav-palackozó üzem jelen pillanatban eladó, a témakört ismertető Papucs András a Háromszéki Borvízmúzeum létesítését Kovásznán látja megvalósíthatónak, ennek azonban az a feltétele, hogy a fürdőváros tekintse ezt fontosnak, és biztosítsa a szükséges területet. Kovászna országos jelentőségű fürdőváros, ahol évente közel 40 ezer turista és gyógykezelésre érkező személy fordul meg – hangsúlyozta –, tehát mindenképpen fontos lenne egy nemzetközi szempontból is figyelemre méltó kiállítás létrehozatala. Nem versenyezni szeretnénk a szomszédos Hargita megyével, ahol három borvízmúzeum működik, hanem kiállítani-megőrizni, s így kiegészíteni Székelyföld ilyen jellegű kincsanyagát.
Hasznos és mifelénk is megvalósítható tevékenységről számolt be Gherdán Katalin, a Pásztói Múzeum munkatársa, amelynek neve a Gyűjthető múlt közönségprogram, s amelynek részeként évente akció indult az év ásványa, kőzete és ősmaradványa témával. A vetélkedőbe be lehet vonni az iskolákat is, ugyanis középiskoláinkban hosszú idő óta megszűnt a földtan oktatása, a fiatalság általános műveltsége szempontjából hasznosnak bizonyulna mifelénk is egy ilyen program.
A Kovásznán megtartott kétnapos székelyföldi geológustalálkozót egyhangúlag hasznosnak, igényesnek ítélték az értékelők, s bejelentették, hogy a fórum XIX. találkozóját 2017-ben Borszékre hívják össze.
Kisgyörgy Zoltán
XVIII. Székelyföldi Geológus Találkozó - Szerkesztette Papucs András (Sikló Egyesület, Sepsiszentgyörgy)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kórustalálkozó Kovásznán
Tizenhatodik alkalommal szervezték meg Kovásznán a városban tevékenykedő kórusok találkozóját. A szombati rendezvénynek a katolikus templom adott otthont, így a székely himnusz eléneklése után nem maradhatott el, hogy a résztvevők megemlékezzenek a „kicsi magyar közösségéért” oly sokat tevő, idén februárban elhunyt Kovács Gábor esperes-plébánosról, aki negyvenegy éven át szolgálta a kovásznai katolikus közösséget.
A résztvevők együtt fohászkodtak a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Gimnáziumért – általában a magyar nemzetért, oktatásért –, hanggal és imával nyilvánítva ki együttérzésüket. Imát mondott Balogh Zoltán református esperes, Péter Arthur plébános, majd a tömeg közösen mondta el a miatyánkot. A házigazda Pastorala Kamarakórus nevében Vén Erzsébet, a Pastorala Kulturális Egyesület elnöke köszöntötte a jelenlevőket, kórusokat. Beszédében kiemelte: a kovásznai kóruséneklésnek nemcsak múltja, hanem jövője is van, fiatalok viszik tovább a hagyományt – ezzel utalt arra, hogy a jelen lévő kórusok közül kettő gyerekkórus volt. A fellépéseket követően Gyerő József polgármester mondott beszédet, úgy értékelve, hogy a kórusok munkájuk által is éltetik Kovásznát. A magyar himnusz eléneklése után a több mint 160 kórustag közös vacsorán vett részt.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiállítás az 1956-os szabadságharcról
Az 1956-os forradalom és szabadságharc főként erdélyi vonatkozásait bemutató kiállítás nyílt a marosvásárhelyi Kultúrpalota előcsarnokában, az 1956-os Emlékbizottság jóvoltából. A tárlat péntekig, november 18-áig látogatható, utána székelyföldi körútra viszik.
A magyarországi Buza László Egyesület a Nemzetközi és Regionális Tanulmányokért, valamint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében, a magyarországi székhelyű 1956-os Emlékbizottság jóvoltából péntekig Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota előcsarnokában is megtekinthető az 1956-os szabadságharcot felelevenítő kiállítás.
Az Ahol a hősöket nem felejtik, ott mindig lesznek újak mottó jegyében a magyarországi és erdélyi eseményeket, résztvevőket bemutató tárlat megnyitóján az EMNT Maros megyei szervezetének elnöke, Cseh Gábor Adorján András Mi volt 1956, barátom? című művéből olvasott fel részletet, amely így végződött: „Ahogy a helyed nézed népeknek sorában, légy büszke arra:/ha csak kicsiny kokárda vagy Világnak gomblyukában”.
A gondolatot megragadva a Maros Megyei Múzeum igazgatója, Soós Zoltán a „kicsi a bors, de erős” szólással megerősítve kiemelte, 1956-ban a magyarság megmutatta Európának, hogy képes megfordítani a dolgok menetét. „Lerántottuk a leplet a szocializmusról, amelynek addig Európában sok követője volt. Olaszországban, Franciaországban, Németországban diáktüntetéseket is szerveztek, annak ellenére, hogy kósza hírek érkeztek a Szovjetunióban elkövetett rémtettekről, amelyeket a nyugatiak nem hittek el. A budapesti események után nehéz volt megmagyarázni, hogy a tank belelő a tömegbe. A magyarság döbbentette rá a világot arra, hogy a szocializmus nem emberarcú, hanem diktatúra. Ma is a magyarság vállalta, hogy megmutatja Európának, hogy mi a helyes út, Európa középpontjába emelte a migránskérdést és azt, hogy szűrés nélkül nem szabad tömegeket beengedni. Európa lelkiismerete vagyunk, amely néha megszólal, felkiált” – fogalmazott a múzeumigazgató, rámutatva, hogy Magyarországot éppen azzal vádolják manapság, hogy az ’56-os események után menekülőket befogadták a világ országai: csakhogy jól képzett szakembereket kaptak, akikkel a befogadó országok nyertek.
További hét székelyföldi helyszín
A tárlat 15 pannóján az erdélyi csoportosulások ténykedését és a vezetőikkel, tagjaikkal szemben végrehajtott megtorlásokat ismerhetik meg az érdeklődők: a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen és a Képzőművészeti Főiskolán szerveződött csoportokat, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének, a partiumi Bethánia mozgalomnak, a Temesvári Műegyetemen szerveződött csoportnak, a Szoboszlai-csoportnak, az Érmihályfalvi csoportnak, a kolozsvári Dobai-csoportnak, a Baróti-diákok csoportjának, a székelyföldi Fekete Kéz, Török- és Puskás-csoportoknak, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének, illetve a Székelyföldi Ifjak Társaságának szervezkedését. A kiállítás ezután Székelyudvarhelyen, Szentegyházán, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Sepsiszentgyörgyön, Kovásznán és Kézdivásárhelyen lesz megtekinthető.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Őrizzük meg anyanyelvünket!
Kovásznán is megünnepelték a magyar nyelv napját
Vasárnap a magyar nyelv napja alkalmából a helyi RMDSZ és a Fiatalok Kovásznáért Szervezet (FIKOSZ) szervezésében Anyanyelvemben őrizlek címmel gálaestet tartottak a Városi Művelődési Központban.
A zsúfolásig megtelt teremben Tánczos Szende történelemtanár köszöntötte a jelenlevőket, köztük Márton Árpád és Fehér László Ödön képviselőjelölteket, Gyerő József polgármestert, Jeszenovics Róbert Károly alpolgármestert, önkormányzati képviselőket, Balogh Zoltán esperest, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum vezetőségét, illetve a budapesti Kőrösi Csoma Sándor Gimnázium küldöttségét. A továbbiakban megjegyezte, hogy a magyar nyelv napja alkalmával, pénteken vetélkedőt tartottak a líceumban.
Gyerő József beszédében kiemelte: „Ma, amikor a magyar nyelv napját ünnepeljük, ismételten feltesszük magunkban a kérdést, hogy mi a nyelv, melyek a nyelvre leselkedő veszélyek, és mit tehet a mai nemzedék megvédése érdekében? Mert ahol a nyelvhasználatot korlátozzák, ott az emberi szabadságot korlátozzák. Ezért fontos anyanyelvünk megőrzése, használata, mert ha egy nemzettől elveszik anyanyelvét, az megszűnik létezni.”
Márton Árpád emlékeztette az egybegyűlteket, hogy 2015-ben, az RMDSZ kezdeményezésére, a román kormány jóváhagyta, hogy november 13. a magyar nyelv napja legyen, majd Gérecz Attila, `56-os forradalmár, költő egyik versét olvasta fel. Fejér László Ödön RMDSZ-es képviselőjelölt ígéretet tett, hogy képviselőként minden erejével azon lesz, hogy megvédje a „magyar családot”.
A köszöntőbeszédeket kulturális műsor követte. A Gyerő Katalin vezette Magnificat gyermekkórus előadása után Pătrânjel Viktória (előkészítő osztály), Gyerő József (4. osztály), Ambrus Édua (5. osztály), Fazakas Barbara (6. osztály), a megyei mesemondó- verseny díjazottjai szórakoztatták az egybegyűlteket, míg Bodor Karina, Fülöp Véda és Tóth Csenge 4. osztályos tanulók népdalcsokrot adtak elő. Moldovai Dórát (8. osztály) és Molnár Gergelyt (9. osztály) a balladaéneklő- és balladamondó-verseny díjazottjait a Bede Imola és Turóczy Erzsébet tanítónők vezette Recefice néptánccsoport követte a színpadon, vajdaszentiványi és nyárádmenti táncokkal. A Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad Karinthy Frigyes Tegezés című darabját mutatta be Molnár János rendezésében, majd a Boldog Apor Vilmos Gyermekotthon Hangfoglalás zenekarának koncertje és Balogh Zoltán, a Kézdi-orbai Református Egyházmegye esperesének beszéde zárta az eseményt.
Szőke Zsuzsa
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az újságírónak kell kibányásznia az érdekességet
Az oknyomozó erdélyi magyar újságírás egyik úttörőjeként az elmúlt 26 évben Gazda Árpád számos olyan cikket írt, amelyet fiatal zsurnalisztáknak lehetne oktatni. Újságíróklub-sorozatunk vendégével a szakmai kihívásokról, az igényességről, a lapokra nehezedő anyagi és politikai nyomásról, illetve a nyomtatott sajtó kiútkereséséről beszélgettünk.
– A rendszerváltás után lettél újságíró. Mi késztetett fizikusként erre a pályára?
– Az 1989-es változások idején éppen utolsó éves fizikushallgató voltam a temesvári egyetemen, amikor megnyílt a világ. Óriási igény mutatkozott az igaz szóra, de mivel ugyanazok az emberek írták a forradalmi cikkeket, mint korábban a kommunista lapokat, minden szerkesztőségbe új embereket, új arcokat kerestek. Diákkoromban már voltak rövidpróza próbálkozásaim, közvetlenül a rendszerváltás után pedig diáklapokba írogattam. Magyar körökben, Temesváron jól ismertek, és amikor tollforgatáshoz értő embereket kerestek, arra ébredtem, három szerkesztőség is újságírói állást ajánlott. A Temesvári Új Szó, a Temesvári Rádió és a Romániai Magyar Szó közül kellett választanom, végül a bukaresti napilap Temes megyei tudósítójának szerződtem el. Utólag visszagondolva jó döntésnek bizonyult, hiszen országos ismertségre tettem szert. Mai ésszel – amikor lapjaink pár ezres példányszámmal küszködnek – szinte hihetetlennek tűnik, hogy akkoriban a Romániai Magyar Szó 180 ezres példányban jelent meg.
– A háromszéki Kovásznáról kerültél diákként Temesvárra. Nem akartál hazatérni Székelyföldre?
– A temesvári fordulat olyan meghatározó élménye volt életemnek, hogy fel sem merült az elköltözés lehetősége. Az volt az érzésem, ott mindenki ismer, ott több vagyok, mint máshol. Ha 18 év után ma visszatérek, Temesvár főterén még mindig több ismerőssel találkozom, mint Kolozsváron.
– Ez a kapcsolat idővel megszakadt, hiszen egy nagyváradi kitérő után Kolozsvárra kerültél, és mintegy két évtizede itteni szerkesztőségekben dolgozol. Mi távolított el Temesvárról?
– Előbb a Romániai Magyar Szótól váltam meg: a tudósítói állás nem bizonyult túl igényes munkának. Azonban a váltás akkor fogalmazódott meg bennem, amikor egyik publicisztikai írásomat nem közölte a lap. Temesvárról az erdélyi magyar politika mindig is másként látszott. Olyan emberekkel voltam barátságban, mint Tőkés László, Borbély Imre, Bodó Barna vagy Toró T. Tibor, akik az RMDSZ-en belüli radikálisabb vonalhoz tartoztak. Akkoriban dúlt a vita arról, hogy monolit legyen-e az RMDSZ, vagy a szervezeten belül adják meg a lehetőséget a különböző világnézeti csoportok megjelenésének. A bukaresti napilap az RMDSZ-es fősodorhoz igazodott, egy idő után már nem éreztem jól magam a szerkesztőségben. Így kerültem 1994-ben a Nagyváradon kiadott Erdélyi Naplóhoz.
– A korabeli lapszámok tanúsága szerint több oknyomozó riport fűződik a nevedhez. Mit tartasz közülük a legérdekesebbnek?
– Akkoriban folyt a balkáni háború, életben volt az ENSZ által hozott Szerbia elleni üzemanyag-embargó, mégis az egész Bánság üzemanyagot adott el a szomszédba. Erről a jelenségről kezdtem oknyomozó riportokat írni. Az egyik nagyobb lélegzetű tényfeltáró cikket arról írtam, hogy a temesvári petrokémiai kombinát, a Solventul – amelyet csővezeték kötött össze a Belgrád melletti pancsovai testvérüzemmel – hatalmas mennyiségű, 46 ezer tonna üzemanyagot nyomott át illegálisan Szerbiába. Az infót egy forradalmár társamtól kaptam: ő a gyárban dolgozott, és jelezte nekem a furcsa dolgokat. Közben beköszöntött a Constantinescu-éra, és a Solventul-ügyből bűnvádi eljárás, ügyészségi iratcsomó lett. Az ügynek ebben a kezdeti időszakában született meg a romániai sajtóban elsőként ez az oknyomozó riport.
– Hogyan lehetett hozzájutni ügyészségi forrásokhoz?
– Az infókat véletlen szerencse folytán kaptam kézhez. A Solventul üzemnek külön vasúti állomása volt, én pedig a sínek fölött átívelő gyaloghídról fényképeztem a több száz tartálykocsit, amikor két biztonsági őr megragadott és felcipelt az igazgatóhoz. Az volt a szerencsém, hogy a váratlan látogatás az igazgatót is felkészületlenül érte. Fél napig foglalkozott velem, és arról próbált meggyőzni, hogy nem követtek el törvénytelenséget. Igazát bizonyítandó az ügyészségi dokumentációt is elém tette. Ha úgy terveztem volna, biztos nem sikerül bejutni az igazgatóhoz, ehhez képest az ügyészségi irat ráadás volt. Minden információt kijegyzeteltem, és végül megszületett egy átfogó, jól dokumentált tényfeltáró riport.
– Mennyire volt ez a műfaj anyagilag, szakmailag megbecsülve?
– Az erdélyi magyar sajtóban igazából soha, hiszen rengeteg időt és munkát követel, és rendszerint csak az útiköltséget fedezték. Elsősorban a lelkesedés motivált. Másrészt az is segített, hogy újságíróként nem voltak anyagi gondjaim. A kilencvenes évek elején a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségét is tudósítottam Romániából, és ők 50 német márkát fizettek egy tudósításért. Ez pedig bőven elegendő volt az anyagi biztonságérzethez, hogy az embernek ideje és kedve legyen olyan újságírói műfajokkal is foglalkozni, amit szeret. Abban az időben az Erdélyi Napló éppen az ilyen műfajok miatt vált népszerűvé.
– Tényfeltáró cikkeid miatt nem voltak gondjaid?
– Amikor riportot írtam Székelyföld militarizálásáról – a román hadsereg és a csendőrség több új alakulatot hozott létre Hargita és Kovászna megyében, és nagyarányú ingatlanvásárlásba és terjeszkedésbe kezdett –, az akkori főszerkesztő nem merte leközölni. Megrémült a cikkben levő adatoktól, és nem volt benne biztos, hogy ha perre megy a dolog, ki tudunk-e ebből mászni. Két hónapig állt az írásom a szerkesztőségben, míg végül megjelent, de aztán olyan visszhangja lett, hogy a lap testületileg büszke volt rá.
– Nyolc évig dolgoztál a Krónika vezető szerkesztőjeként. Az országos napilap új színt hozott az erdélyi magyar újságírásba. Hogyan emlékszel a kétezres évekbeli időszakra?
– Ez volt életemben az első olyan szerkesztőség, ahol a szakmaiságot, a szakmai mércét minden más erdélyi magyar lapnál magasabbra állították. A lap beindítói olyan igényességet honosítottak meg, ami a romániai magyar sajtóban addig nem létezett. Alapállásból nem elégedhettünk meg azzal az információval, ami bejött, vagy amit az emberek nyilatkoztak. Mindennek utána kellett járni. A kilencvenes évek erdélyi magyar sajtójára az volt a jellemző, hogy Funart és Vadim Tudort szabadon lehetett szidni, de nem nagyon jutott másoknak eszébe, hogy meg is kérdezzék például Gheorghe Funart, Kolozsvár polgármesterét. Döntésünk logikus volt: ha nem tesszük fel a magunk kérdéseit, azokat senki más nem fogja tőle megkérdezni. Újdonságnak számított a reggeli lapértekezlet is, amikor kielemeztük az éppen aktuális lapszámot, így egymástól is rengeteget tanultunk.
– Vállvetve dolgoztál munkatársaiddal, legtöbb lapszámba te is írtál. Nem szeretted a főnöki tisztséget?
– Vezető szerkesztőként mindig elvárásaim voltak a kollégáktól. Amikor valaki azt mondta, hogy az általam kért cikket nem lehet rövid idő alatt elkészíteni, megmutattam, igenis lehet. Magam jártam utána, és írtam meg. Ha hiteles akarsz lenni, így működik. A főnöki státusz számomra azért volt jó, mert az érdekesnek tartott témákat én írhattam meg. Mindig megtartottam magamnak a legizgalmasabb történeteket, de hát sokkal több ötlet született a szerkesztőségben, mint amennyit én elkészíthettem volna, így bőven jutott másoknak is.
– Volt olyan cikked, ami mégsem jelenhetett meg?
– Egyetlen ilyen esetre emlékszem, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után az útjaink elváljanak. Ameddig a Krónika mögött az alapító tulajdonos, a budapesti székhelyű Napi Gazdaság állt, ilyesmi fel sem merült. A későbbi tulajdonosváltásokkal azonban az érdekek is megjelentek. Egy emlékezetes történetem van: az akkori miniszterelnök-helyettes, Markó Béla vagyonnyilatkozatával kapcsolatban írtam tényfeltáró cikket. Kiderült, hogy miközben az egész erdélyi magyar könyvkiadás támogatásból él, és a kiadók vezetői szerint Erdélyben verseskönyvből egyedül Kányádi-kötetet lehet nyereségesen kiadni, akkor történt meg, hogy vagyonnyilatkozata szerint Markó Béla 90 ezer lejért – mintegy 30 ezer euróért – adta el öt évre az összes korábbi és későbbi verseinek kiadói jogát egy olyan romániai magyar kiadónak, amelyik addig egyetlen könyvet sem jelentetett meg. A cikk első része megjelent, és amikor Markó tudomást szerzett a folytatásáról, a budapesti tulajdonosok ránk telefonáltak, hogy ne jelenjen meg. Azt mondtam a főszerkesztőnek, hogy ha az RMDSZ elnöke elérheti azt, hogy egy róla szóló tényfeltáró cikk ne jelenjen meg, akkor én azonnal lemondok, és elmegyek a laptól, a tényfeltárást pedig máshol közlöm. Bejelentésemre a tulajdonosok meggondolták magukat, és kompromisszumos megoldásként a cikk nem másnap, hanem egy hét múlva jelent meg.
– Több médiaintézménynél is megfordultál. Nem volt nehéz összeszokott munkaközösségektől megválnod?
– Én soha nem voltam az a hős, aki lehetetlen helyzetben is megpróbálta tartani a frontot. Azt mondtam: ha a kiadó nem tudja biztosítani a jó munka feltételeit, én nem vállalok olyan kiadványt, amire szakmailag nem lehetek büszke. Mindig magam előtt láttam, hogyan kellene kinéznie egy jó lapnak, és ha erre nem volt pénz, akkor kerestem más munkát. Váltáskor mindig tele voltam kételyekkel, mert olyan helyre mentem, ahol magasabb szakmai igények fogadtak. Aztán az új munkahelyemen egy-két év után kezdtem jól érezni magam.
– Jelenleg a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítójaként dolgozol. Izgalmas tényfeltáró cikkek nélkül nem érzed beskatulyázva magad?
– Ez a fajta újságírás valóban nem adja meg a felfedezés élményét. Amit mások elmondanak vagy felfedeznek, azt a hírügynökségi újságíró hír formájában visszaadja. Ilyen szempontból unalmasabb, de abban mégsem az, hogy mindig az események sűrűjében mozog az ember. Gyorsnak kell lenni, és nem könnyű feladat az információözönből kiválasztani azt, ami a legfontosabb. Régebben nem tudtam felmérni, hogy írásaimat hányan olvassák, de most, amit megírok, tíz perc múlva viszontlátom az online mediában, a tévében, vagy hallom a rádióban.
– Amit megír az MTI, az hír, és amit nem, az nem hír...
– Ez nem az MTI bűne. Megértem a kollégákat, akik úgy érzik, így sem tudnak minden munkát elvégezni, és a kész hírügynökségi híreket beemelik a lapba. Egy híres mondás szerint a hír az, amit el akarnak hallgatni. Minden egyéb hirdetés. Ha a szerkesztőségek csak azt az információt közlik, amit tálcán kínálnak nekik – közlemények, sajtóértekezletek, stb. – előbb-utóbb unalmasak lesznek, eltávolodnak a valóságtól. Az elhallgatásra szánt érdekességeket az újságírónak kell kibányásznia.
– Miért veszett ki az oknyomozó újságírás az erdélyi magyar sajtóból?
– Egy-egy igazi riporton legalább egy hetet, de lehet, hogy többet kell dolgozni. A szerkesztőségekben ma már nincs olyan ember, aki egy hétig kimaradhatna az egyéb munkákból, hogy egy témának alaposan utána nézzen. Mindenhol versenyt futnak az idővel. Egy cél létezik: legyen minden este készen a lap. De az már nem kihívás, hogy milyen lap legyen. Vannak nyilván pozitív példák is: az Átlátszó Erdély pályázati forrásokból próbálja megszerezni a pénzt az időigényesebb tényfeltáró munkához. De ebből a műfajból sokkal több kellene a romániai magyar sajtóban. A lapok napi munkájában is helyet kell ennek találni, mert amit én megírok az MTI-ben, az Szatmártól Sepsiszentgyörgyig mindenhol jelen van. Ha egy lap csak azt közli, ami mindenhol olvasható, nem fogják megvenni.
– Vajon meddig fogják megvásárolni az olvasók a nyomtatott lapokat?
– Arra nem látok esélyt, hogy az erdélyi magyar nyomtatott sajtó ki tudja heverni a mai drasztikus példányszámcsökkenést. Nagy a tanácstalanság, hogy a lapok internetes változatába mikor mi kerüljön be. Ott vannak az online versenytársak, ugyanakkor nem lenne szabad lelőni a másnap megjelenő cikket. Erre ma senkinek nincs jó receptje. A mobiltelefonos, táblagépes világunkban előbb-utóbb elfogy az a generáció, amelyik a papírhoz ragaszkodik. A nyomtatott lapok azonban ma mégiscsak egyféle márkának számítanak, és ezt kellene kihasználniuk, hogy hangsúlyosabban előretörjenek az internetes világban.
Gazda Árpád
Kovásznán született 1966-ban. Diákként a Tőkés László akkori temesvári lelkészt körülvevő hívek csoportjába tartozott. Az 1989-es temesvári népfelkelés idején letartóztatták, és rövid időre bebörtönözték. A Temesvári Tudományegyetem fizika szakának elvégzése után a Romániai Magyar Szó temesvári tudósítója, a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségének romániai tudósítója, az Erdélyi Napló hetilap riportere, majd rövid időre főszerkesztője, a Krónika napilap vezető szerkesztője, a Temesvári Rádió szerkesztője, a budapesti Info Rádió és a magyarországi Heti Válasz hetilap munkatársa volt. Kilencéves újságírói tapasztalattal szerzett rádiós újságírói diplomát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1999-ben. Újságírói munkásságát több szakmai díjjal ismerték el. Jelenleg az MTI magyar hírügynökség erdélyi tudósítója. A Mikor kicsi voltam, magyar voltam című riportkötet szerzője.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Dalkörök találkoztak
16. Háromszék Kamarakórus Fesztivál
Pénteken, a megyeközponti Eufónia Kulturális Egyesület szervezésében, a sepsiszentgyörgyi evangélikus templomban tartották a 16. Háromszék Kamarakórus Fesztivált, amelyen két megyén kívüli kórus is részt vett.
Makkai Péter református lelkész köszöntötte a szép számú közönséget, majd Sipos Zoltán karnagy, a házigazda Pro Musica kamarakórus vezetője Kocsis Zoltán, a nemrég elhunyt budapesti karmester emlékét idézte fel. A házigazda kórus mellett fellépett: a sepsiszentgyörgyi Laudate Lőfi Gellért, a Kriza János Unitárius Dalárda Dénes-Karácsony Gabriella, a Vox Humana Szilágyi Zsolt Herbert, a kovásznai Pastorala Szántó Kinga, a székelyudvarhelyi Musica Sacra kamarakórus Rózsa Imre és a kolozsvári Melodeus Demeter Vincze vezetésével.
Kérdésünkre Sipos Zoltán elmondta, a 21 éves Pro Musica jelenleg 35 tagból áll, akik életkora huszonévestől egészen hetven éven túliig terjed. A karnagy szerint az utánpótlással sem lesz gond, mivel Sepsiszentgyörgyön erdélyi viszonylatban is kimagasló a kórusélet. Úgy véli, egy ilyen találkozó jó alkalom arra, hogy a kórusok ne csak egymásnak, hanem a közönségnek is bemutathassák repertoárjukat.
N. Sz. A.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ponta ismét a székelyföldi magyarság ellen uszít, ezúttal Csíkszeredából
Victor Ponta volt miniszterelnök azt nyilatkozta hétfőn Csíkszeredában, hogy az új választási törvény úgy van megalkotva, hogy előfordulhat az a helyzet, hogy Kovászna és Hargita megyéből egyetlen román képviselő se jusson be a parlamentbe.
Victor Ponta, Rovana Plumb és Eugen Teodorovici volt miniszterekkel együtt azért utazott Hargita megyébe, hogy Mircea Duşa képviselőt támogassák egy újabb mandátum elnyerésében. Ponta szerint a választók nagyszámú részvétellel 'jóvátehetik a törvény hibáját'. Ugyanakkor biztosította a jelenlévőket arról, hogy ha nem gyűlne össze megfelelő számú szavazat, akkor a mandátumok újraosztásánál Hargita megye „az első helyen lesz”.
A volt miniszterelnök azt mondta, hogy a PSD kormány sok pénzt utalt a régiónak és arra számít, hogy a magyar választók méltányolják ezt. Véleménye szerint Mircea Duşa megtette kötelességét a megye és az ország iránt.
Megígérte azt is, hogy támogatni fogják a megye egyetlen román nyelvű újságját. Mircea Duşa arra kérte a jelenlévőket, hogy ne szórják szét szavazataikat, mert azt kockáztassák, hogy román képviselő nélkül marad a megye, hiszen míg a magyarok egyetlen listán indulnak, a mintegy 25,000 román szavazaton nyolc párt osztozhat.
itthon.ma//erdelyorszag

Költők Kovásznán
Levelező viszonyban népével
Hétfőn az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub szervezésében Kovásznán, a művelődési házban is bemutatták Czegő Zoltán sepsiszentgyörgyi költő Szószék a Hargitán és 77 című versesköteteit.
A házigazda Gödri Márta, az irodalmi klub elnöke köszöntötte a meghívottakat: Czegő Zoltánt, Dimény-Haszmann Árpád költőt és Kopacz Attilát, a kiadó tulajdonosát. Dimény-Haszmann Árpád kérdésein keresztül megismerhettük Czegő költészetét. Kiderült, hogy a második Forrás-nemzedékhez tartozik, immár 50 éve foglalkozik versírással. Első költeményét 1966 februárjában közölte. A nemrégiben kiadott, 77 című kötetének érdekessége, hogy 77 válogatott alkotásból áll, és csak 77 példányban jelent meg.
Czegő elmondta, nehéz volt eldöntenie, hogy mely versek kerüljenek be a kötetbe, éppen ezért a beválogatott költemények számára nagy jelentőséggel bírnak, érdemes rájuk odafigyelni. Önmagával kapcsolatban kifejtette, 50 éve levelező viszonyban van a népével: ha valami fontosat akart közölni, akkor azt vers formájában tette és teszi meg.
A rendezvényen a költő is felolvasott verseiből. Az est fennköltségét fokozta a helyi Schola Patrona Hungarorum Kórus előadása, Kolozsi István vezetésével.
Szőke Zsuzsa
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Feladatainkat nem mi választjuk
Tanárként kezdte, majd az erdélyi magyar falvak szokásértékei után kutatott. Körbejárta a fél világot, írt művészetről, hagyományokról, hányatott sorsú regényhősről. Gazda József kovásznai író az erdélyi magyar kultúra napszámosa, aki a fiatalságnak a nemzeti ügyek iránti érdektelenségét is rosszallja.
– Mi vesz rá egy tanárembert arra, hogy kezében egy magnóval elinduljon erdélyi falvakba szociográfiai helyzetképeket vizsgálni?
– Engem eleinte a művészet érdekelt. Művészettörténeti és kortárs művészettel kapcsolatos írásaim közül már egyetemista koromban publikáltam Kolozsvárott az Utunk folyóiratban és az Igazság című napilapban, de rádiózással is próbálkoztam. Sepsiszentgyörgyön nőttem fel kisvárosi élethez szokva. Első munkahelyem, Székelykocsárd, majd később Kovászna akkoriban még vidéki tempóban mozgott: a népi múlt és a hagyományos értékek ott keltették fel az érdeklődésemet. 1970-ben végre sikerült magnóhoz jutnom, és akkor elindultam Erdélybe megkeresni az öregeket, hogy felkutassam a magyar múlt kincseit. Aztán kitágítottam a határt: elindultam a Kárpát-medencébe, majd a nagyvilág magyarsága után kezdtem kutatni. A 2000-es években sikerült bejárnom Európa mellett a fél világot, Kanadától Dél-Amerikán át Ausztráliáig és Új-Zélandig. Mintegy ötven országban kerestem meg a szétszéledt magyarságot, vizsgálva hogyan élnek, miként őrzik a szokásokat. Ezekből később számos kötet született.
– Miért éppen a népi kultúra rögzítése lett a kezdeti cél?
– Egyszer rádöbbentem arra, hogy a kommunista berendezkedés minden erejével a hagyományos életmód teljes szétzúzásán fáradozott. Kollektivizáltak, üldözték az ősi szokásként kialakult rendet, majd Ceauşescu falurombolása következett. A régi értékekből valamennyit menteni kellett. A hetvenes években olyan öregeket kerestem meg, akik a századfordulót már felnőttként, esetleg fiatalként élték meg. Olyanokhoz indultam el, akik egykor még gyertyaláng mellett fontak, akik emlékeztek, milyen volt a világ autó, mozi, elektromos áram nélkül. Az „állóvíz-világ” embereit kerestem, akiknek a hétköznapjai és a történelem lassabban változott, nem a huszadik század végi, illetve a mai őrült rohamban.
– 1975-től Tamási-darabokat vitt színre diákszínjátszóival. Az írás, a tanítás és a falujárás mellett hogyan jutott idő színművek betanítására is?
– Amikor Székelykocsárdon tanítottam, azt láttam, hogy a fiatalok miként ápolják a karácsonyi és a húsvéti színdarabok hagyományát. A régi falu megélte a maga drámáját a kollektivizálás miatt, így felüdülés volt a régi szokásokhoz nyúlni. Nagyenyeden ünnepi alkalmakkor inkább irodalmi műsorokat rendeztem, mert a régóta ott élő és munkálkodó tanárok színdarabokat vittek diákszínpadra, én pedig nem akartam tolakodni. A diákszínjátszással igazából Kovásznán kezdtem foglalkozni. Hogy hat-nyolchónapnyi próba után – hiszen minőségi előadásra törekedtünk – elhatároztuk, hogy nem csupán a helyi közönségnek mutatjuk be munkánkat. Ezért turnézni kezdtünk, s így váltunk Erdély falujáró színházává. A szórványokban megtartó igékként hatottak kétévenként ismétlődő előadásaink olyannyira, hogy még a hatalom figyelmét is felkeltette, s az ő megbízottjaik is nyomunkba szegültek. Így vált hatalmassá az országjárás öröme és sikerélménye. Tamási Áron Énekes madara például száznégy előadást ért meg.
– Gazdáné Olosz Ella textilművész nevét Erdély-szerte ismerik. Hogyan hatott a művésztárs az ön munkásságára?
– Már főiskolás lányként igazi tehetség volt. Művészeti írói pályámat Gyárfás Jenő író, festő és grafikus életének, munkásságának körbejárásával kezdtem az 1957-es Korunkban A Gyárfás-tragédia címmel megjelent tanulmányommal. Tragédia, hiszen a szupertehetség kimegy vidékre és Ady szavaival élve a dudva, a muhar, a gaz lehúzza, elsekélyesedik, elveszti a tehetségét. Ettől féltettem Ellát, s talán egy picit magamra is gondoltam. Innen született a világ művészete megismerésének, az azzal való lépéstartásnak a gondolata. Aztán a hetvenes években volt egy időszak, amikor a vasfüggönyön egy parányi rés keletkezett, s többszöri visszautasítás utáni tiltakozó folyamodványomra végül mégis kiengedtek az országból. Mi pedig elindultunk, és kétévenként bejártuk Nyugatot. Párizs és London után Róma, aztán Spanyolország, majd Kelet-Ázsia, Törökország, Szíria, Irán, Irak, Pakisztán, Afganisztán, Egyiptom következtek. Velencét – ha tehettük az ottani Biennálékért – beépítettük útjainkba, hogy a modern művészet alakulását is követni tudjuk. Így együtt ismertük meg az egyetemes művészet régi és új vonatkozásait.
– Miként sikerült a tanítás során a nemzeti értékeket és a fennmaradás fontosságát átadni diákjainak?
– Csodálatos irodalmunk kincsesbánya. Életem legcsodálatosabb értelme az volt, hogy azt taníthattam, arra nyitogathattam a lelkeket. Diákjaim nemcsak átvették ezeket, de a színjátszás művelése által hozzá is járultak a vidéki hagyomány kincseinek ápolásához, fennmaradásához. Az is előfordult, hogy egy beszédes, idős embert ajánlottak, akihez elmehettem, és gazdag anyagot gyűjthettem. Az akkori diákok még megértették ennek a fontosságát.
– A Ceauşescu-rendszerben hogyan lehetett a magyar irodalmi és kulturális értékeket fenntartani, és közíróként továbbadni a Szekuritáté megfigyelései közepette?
– Két művészeti monográfiám is az íróasztal fiókjába maradt, miután kényszerűen le kellett állítani közlésüket. A Mindennek mestere – a falusi tudás könyve című írásom 1982-ben készült el, de csak 1994-ben jelenhetett meg. Az Egyiptomi tűnődéseket sem adathattam ki a rendszerváltás előtt. Amikor Csángóföldön jártam anyagot gyűjteni, a Szekuritáté becipelt a bákói központjába. Kísérteties emlék, amikor egy frissen érkezett tagbaszakadt ember már tűrte volna az ingujját. „Tudjuk, hogy ki vagy, te gazember” – mondta, s elindult felém. Észrevettem, hogy az őrnagyként bemutatkozott társa – aki addig „velem foglalkozott” – oldalról intett a kezével, hogy engem nem kell ütni. Mai napig nem tudom, miért állította le a társát.
– 1956-ban egyetemista volt. November elsején elvezette az egyetemi hallgatók egy csoportját a Házsongárdi temetőbe, és ott beszédet is mondott. Mi történt akkor?
– Pesten forradalom volt, sokan meghaltak, s benne volt a levegőben, hogy emlékezni kell rájuk. Fekete szalagot tettünk ki az egyetemen, s arra hivatkoztunk, hogy halottak napja van. Sokan az írók sírjait tették rendbe, s az én évfolyamom virágokkal indult el régi nagyjainkhoz emlékezni. Én – mint aki legjobban ismertem az évfolyamomon a temetőt, s végiggondoltam, hová kell eljutnunk – elöl mentem. Ha jól emlékszem, a Dsida-sírnál kezdtük, én vezettem oda a mintegy 15-18 évfolyamtársamat. Egyszer csak azt vettük észre, mind többen-többen csatlakoznak hozzánk, s több százas tömeggé duzzadtunk. Legalább két-háromszázan – de az is lehet, még többen, mert valósággal hömpölygött utánunk a tömeg. A magyar ’56 csodája ott – a házsongárdi csendben – ebben nyilvánult meg. Látni lehetett a figyelő szemeket is, s kezdtük érezni, hogy egyre veszélyesebbé válik a helyzet. Főleg, hogy miután a hozzánk csatlakozottak közül egy-egy sírnál előállt valaki – talán a helyzet hozta ezt is – elszavalni egy verset, a másik sírnál pedig mindez megismétlődött. Minden spontán módon történt. Elöl mentem, mert tudtam, hogy a közelben kiknek a sírjai vannak, s közben éreztem, ebből baj lehet. Ezért kezdtem a kapu felé vinni a tömeget. Amikor már túl voltunk a legnagyobbakon, Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós s még Józsa Béla sírján is – akit kommunista költőként villámhárítónak szántunk –, Szentgyörgyi István színművész sírjához értünk, már elég közel a kijárathoz. Ott éreztem, hogy „oszlatni” kell. Rövid beszédet mondtam a halottak napjáról, s arról, hogy most új halottaink ezreit is gyászoljuk, és kértem, egyperces néma tisztelgéssel emlékezzünk rájuk. Még némán álltunk, amikor a tömegben valaki elkezdte, aztán már mind együtt énekeltük nemzeti imánkat. Még tartott a döbbenet, bennem is, amikor meg tudtam szólalni, mindenkit felkértem, menjen csendesen haza. Ott álltam a sír peremén, jó félméternyivel a megilletődötten emlékező tömeg fölött, amikor valakik behúztak egy bokorba, a fejemre tettek egy bundasapkát s egy kabátot, s a fülembe súgták: „tűnj el, mert tele vagyunk szekusokkal, s letartóztatnak”, s hogy majd a kabátot tegyem a Józsában – a bentlakásunkat nevezték akkor így – a folyosón levő fogasra. Innen tudtam, hogy diáktársak lehettek. Az a nap életem egyik legszebb emlékévé vált, annak ellenére, hogy ’89-ig kísértett az árnyéka, végig számon tartottak, követték lépteimet.
– Mikor érezhette magát újra biztonságban?
– Az egyetem akkori KISZ-titkára jó tíz évre rá üzent nekem, hogy sikerült elégetnie a dossziémat. Addig csak csodálkoztam, hogy nem tartóztattak le. Talán egy éppen a közelben lévő kályhának és egy ember jóakaratának köszönhetem, hogy akkor megúsztam. Amikor később, a 2000-es években kikértem a dossziéimat, a Szekuritáté velem kapcsolatos feljegyzései valóban csak 1957-től kezdődtek, azelőttről semmi sincs...
– Eltelt hatvan év. Meddig látja átmenthetőnek és bővíthetőnek az erdélyi magyar köz- és kulturális életet?
– Ha a jelenkori fiatalságra gondolok, elégedetlenség tölt el, hiszen sokan nem tudják, hova tartoznak. Kevesen gondolják úgy, hogy a közösségépítés számukra is feladatot jelent. A hovatartozás nem választható meg, így nem is cserélhető le. Ha Isten ennek a népnek a tagjává teremtett, annak felelős tagja vagy, azért tenned is kell valamit. Hiszen a nemzet általad is él.
– Huszonnyolc kötete jelent meg eddig, idén ősszel egy újabb látott napvilágot, rendhagyó módon regény műfajban, A hajótörött címmel. Nincs megállás?
– Ezt nem én döntöm el. A feladatok kívülről vagy belülről, de jönnek, nekem pedig meg kell azokat oldanom. Most az elmúlt hatvan év alatt megírt művészeti tanulmányaimból szeretnék egy válogatást megjelentetni Erdély művészetéért címmel.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Százegy ösztöndíjas tanuló Kovásznán
Százegy kovásznai diák részesül különféle ösztöndíjban a mostani tanévben. A Kőrösi Csoma Sándor Líceumból ötvenkettő, míg az Avram Iancu Gimnáziumból negyvenkilenc diák kap anyagi juttatást – erről döntött tegnapi ülésén a város helyi tanácsa. A pénzt a város költségvetéséből biztosítják.
Érdemösztöndíj címen a Kőrösiben 12, az Avram Iancu-iskolában 6 diák részesül a tanév folyamán 100 lejes havi juttatásban. A kiváló tanulmányi eredményekért havi 50 lejt folyósítanak ösztöndíjként (20, illetve 8 tanulónak), ugyanennyi a szociális ösztöndíj értéke (20, illetve 35 diák részére). A tegnapi ülés folyamán a városatyák hosszasan vitáztak az ösztöndíjra érdemes tanulók kiválasztásának, a pénz elosztásának módozatáról. Elhangzott: sokkal többen kaphatnák a fenti ösztöndíjakat, mint amilyen létszámot a tanintézmények vezetőtanácsai megjelöltek. Felvetették, az iskolák létszáma alapján nem etikus, hogy az Avram Iancuban (ahol a létszám 300 körüli) szinte ugyanannyian részesülnek a tanács által finanszírozott ösztöndíjakban, mint a Kőrösi-líceumban (közel 1300 diákkal). A helyes elosztás az egy a négyhez arány lenne a líceum javára – jegyezték meg. A felszólalások után a jelenlévők megegyeztek: a 2016–2017-es tanévben kiosztandó ösztöndíjak esetében késő módosításokat hozni, de a következő tanévtől javítanak a rendszeren.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egymásra talált Kőrösi és Széchenyi
Széchenyi István-domborművet adományozott a kovásznai városházának a Magyarországon élő Halasi-Nagy Endre keletkutató, irodalmár. Az adományt e heti ülésén fogadta a helyi tanács. Az emlékplakett a kézdivásárhelyi Vetró András alkotása, költségeit teljes egészében Halasi vállalta fel.
A gyűlésen Gyerő József polgármester ismertette: az adományozó óhaja, hogy az emlékplakett a helyi líceum udvarán található Kőrösi Csoma Sándor-mellszobor mellé kerüljön. Kérését azzal indokolta, hogy épp Széchenyi volt az, aki elsőként ismerte el a csomakőrösi orientalista tudományos munkásságát, népszerűsítette érdemeit, ugyanakkor ő fogalmazta meg Kőrösi ma is érvényesnek tekintett karakterét. A polgármester nyilvánosan mondott köszönetet Halasi-Nagy Endrének, a felajánlott adományt egyhangúan fogadta el a tanács. Gyerő Széchenyi méltatásaként elmondta, ő tette hajózhatóvá a Dunán a mai Románia területén található Kazán-szorost. Ugyanazon az ülésen döntött a tanács arról is, hogy elfogadja a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület adományát, az iskolaudvaron található Kőrösi-mellszobrot. Az alkotás a város közvagyonába kerül, miután közjegyző előtt is hitelesítik az adománylevelet. A mellszobrot 2014-ben, az akkor 230 éve született Kőrösi Csoma Sándor emlékének tiszteletére állították a kovásznai líceum udvarán, Éltes Barna szobrászművész alkotása. A kivitelezés anyagi részét a Csoma-egyesület a Kovászna Megye Tanácsánál megnyert pályázatából biztosította.
 Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Parlamenti segítségre számítanak Kovásznán
Kovásznát érintő problémákról, megoldásra váró gondokról tájékozódott tegnap Fejér László Ödön szenátor- és Márton Árpád képviselőjelölt. A munkaülésen a várost Gyerő József polgármester, Jeszenovics Károly alpolgármester, Kádár Gyula, a városi tanács RMDSZ-frakciójának vezetője, valamint Bodó Lajos, a szövetség helyi szervezetének elnöke képviselte.
Kovásznának, Orbaiszéknek nincs saját jelöltje a parlamentbe, de bizalmat szavaznak az RMDSZ-listának, bíznak abban, hogy a bejutók méltán fogják képviselni a kisrégiót – fogalmazta meg Gyerő József. Ő maga a napokban telefonon is kéri a választópolgárokat, szavazzanak az RMDSZ és MPP összefogáslistájára. A kampányprogramot felvállalják, ennek végrehajtására adnak megbízást – jelentette ki.  A teendők listázásakor hamar kiderült: a turizmus fejlesztése a legégetőbb kérdés a város számára, ebben segíthetnének a jelöltek. Változásra van szükség a társadalombiztosító és nyugdíjpénztár által finanszírozott kezelési és üdülési jegyek rendszerében. El kell érni, hogy a jegyek a főszezonon kívül legyenek használhatóak, így a kovásznai turisztikai idény egész évre kiterjedhetne. A nyári időszakban a gazdasági, piaci alapokra helyezett turizmus lehetőségeivel élhetnének az idegenforgalmi vállalkozások, és ha kiküszöbölnék a holtszezont, nem kellene kényszerszabadságra küldeniük alkalmazottjaikat. Költségvetési kérdés, hogy az év elején milyen hamar bocsátják ki a jegyeket – mondta a polgármester.
Valóban kapcsolódik a költségvetéshez a kérdés, de rossz hír, hogy jövő évben még nagyobb lesz a csúszás – fűzte hozzá Márton Árpád. Elmondta: racionális a felvetés, és ez nemcsak Kovásznát, hanem más fürdőhelyeket is érint, így valószínűleg az ügynek lesz támogatása a parlamentben. Fejér László az üdülési csekkekről szólva elmondta, sokat javíthatnának a helyzeten, Magyarországon működik a rendszer, ez lendítette fel a turizmust.
Más témákat is felvetett Gyerő. Nagy szükség van arra, hogy a város tulajdonába kerüljön a Hankóból induló terelőút, és a volt Ceauşescu-villa körzetében lévő, levegőterápiára, kerékpározásra használható sétány is. A gazdasági igazgatóság jelenlegi székhelye sem a városé, és szeretnék megkapni az állami protokollalap tulajdonában lévő egykori mezőgazdasági bank épületét is. Ha ezek nem a város tulajdonában vannak, nem fektethetnek be, ha viszont az épületeket megkapják, rendezhetik a városháza helyhiányát is – sorolta Gyerő József.
Márton Árpád azt kérte, állítsák össze a szükséges dokumentációkat, hogy megtehessék a kellő lépéseket. Fejér László felvetette, hogy az állomás és Kommandó közötti egykori keskeny vágányú vasút újjáépítésével európai kuriózummal bővülne a város turisztikai ajánlata. Ezt azonban nem a parlamentben, hanem megyei szinten kell ösztökélni – értékelték a jelenlévők. A két jelölt kifejtette, fontos, hogy minden városban legyen parlamenti képviselői és szenátori iroda, ők Kovásznát felvállalják, és azt is, hogy az itteni személyzet helyi lakos legyen. A megbeszélés végén Kádár Gyula tette fel a kérdést: miért fontos a vasárnapi választáson való részvétel? Éles a kérdés, a részvételtől függ, hogy lesz vagy nem magyar parlamenti képviselője a megyének – adta meg a választ is.
Márton Árpád és Fejér László is megfogalmazta: ha az RMDSZ 6–7 százalékos arányban teljesít a választáson, beleszólása lehet a döntésekbe, dolgozhat a helyi gondok megoldásán. Az erős parlamenti képviselet visszaszoríthatja az egyre jobban elharapódzó magyarellenességet, el tudja érni, hogy ne valósuljanak meg a százéves évfordulóra időzített magyarellenes tervek.
Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Segítenek a felzárkóztatásban
A kormány feladata lenne a szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatása a kötelező oktatás szintjén, ezt törvény is szavatolja, a gyakorlatban mégis a civil szervezetekre hárul a felelősség – hangsúlyozta Makkai Péter, a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány képviselője szerdán a Csíki negyedi Gödri Ferenc Általános Iskolához tartozó Árvácska óvodában, ahol felavatták az óvodások és a délutáni oktatásban részt vevő diákok által is használható éttermet, a tanulók egy csoportja pedig rövid zenés műsorral köszönte meg a támogatást mindazoknak, akik előteremtik az anyagiakat az ingyenebédhez a felzárkóztató foglalkozásokhoz.
Háromszéken közel négyszáz gyermek vesz részt a Diakónia és a svájci HEKS Alapítvány által 50 százalékban támogatott programban, a költségek másik felét a megyei önkormányzat, valamint az érintett községek önkormányzatai biztosítják. Rétyen, Nagyborosnyón, Zágonban, Kovásznán, Csernátonban, Árkoson, Mikóújfaluban, Baróton és Zabolán az említett finanszírozással működnek a csoportok, a Gödri Ferenc Általános Iskola három csoportjának működéséhez a sepsiszentgyörgyi önkormányzat 50 százalékos arányban járul hozzá. A svájci HEKS évente 150 000 eurót fordít a háromszéki felzárkóztató programra – közölte Makkai Péter. 
A Gödri-iskolában heti négy alkalommal tartanak délutánonként tevékenységeket, a támogatást hetvenkét gyermek után kapják, de körzetükben sok a rászoruló, így mindazokat bevonják a programba, akiknek erre a segítségre szükségük van – mondta Albert Andrea iskolaigazgató. A napi rendszeres munka eredménye meglátszik, hisz ezek a gyermekek otthon nem tanulnak – állítja Nemes Emil tanító, akinek a II. osztályban olyan tanítványa is van, aki tizenkét gyermekes családból származik. A délutáni programban IV. osztályosokkal foglalkozik, a gyermekek nagyon érdeklődőek, a tanulás mellett sakkoznak, faragnak, varrnak, társasjátékot játszanak. 
Az iskola igazgatója megköszönte, amit az intézmény eddig kapott, kiemelte, hogy az Írisz Ház Kurta Zsolt mérnök vezette, fogyatékkal élő fiataljainak csoportja jó munkát végzett, ajtókat, ablakokat javítottak, csempéztek, festettek az étteremnek kialakított helyiségben, és kezdeményezte az óvoda udvarán lévő játszótér kibővítését olyan elemekkel, amelyeket a náluk működő speciális csoport gyermekei is tudnának használni.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Színjátszó találkozó
December 17-én 15 órától a szászrégeni Eugen Nicoară Művelődési Ház és a Humana Regun Egyesület szervezésében a nyolcadik alkalommal szervezik meg a Kemény János Műkedvelő Színjátszók találkozóját. A rendezvényre meghívást kapott a kovásznai Pódium színjátszó csoport, az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Színkör, a gyergyószentmiklósi Szinkron csoport és a Fábián Ferenc Társulat. Szászré- gent az Eugen Nicoară Művelődési Ház keretében tevékenykedő Mini Csim-Bumm, a Csim-Bumm Ifjú- sági és Gyermekszínház, a Népszínház Kemény János Társulatának ifjúsági csoportja és a Petru Maior Műszaki Középiskola Rosszcsontok csoportja képviseli. A műsoron mesejátékok, iskolavígjátékok, Horváth Péter drámája és Rejtő Jenő-bohózatok szerepelnek. Népújság (Marosvásárhely)

Kelemen szkeptikus
15 ezer lejt fizetnek a letelepedőknek 
Megérkezett az alkalmazás módszertana azokhoz az új támogatási formákhoz, amellyel a foglalkoztatás növelését, a munkaerőpiac felpezsdítését célozta meg a technokrata kormány – számolt be tegnapi sajtótájékoztatóján Kelemen Tibor, a Kovászna Megyei Munkaerő-foglalkoztatási Hivatal igazgatója.
A kormányrendelet december 3-tól lépett érvénybe, és jelentős összegeket hagy jóvá a munkavállalók ingázására, támogatja a munkahely érdekében történő költözést és a nyugdíj előtt állókat, 45 éven felülieket vagy friss végzősöket alkalmazó vállalkozókat. 
Annak ellenére, hogy a jelenlegi munkaügyi miniszter szilárdan kitart amellett, hogy a költségvetés rendelkezik a fenti intézkedésekhez szükséges pénzalapokkal, belső és uniós forrásokból, Kelemen Tibor szkeptikus, ugyanis a szeptemberi költségvetés-kiigazításkor is lefaragták a hivatal büdzséjéből.
Az Országos Mobilitási Terv keretében 15 ezer lejt fizetnek azoknak a letelepedéshez, akik 50 kilométernél messzebb költöznek jelenlegi lakhelyüktől azért, hogy munkát találjanak, mondta el. Megszorításként azonban csak a megye egyes helységei szerepelnek azon a listán, ahol a foglalkoztatás nagyon gyenge, tehát vagy el kell menni onnan, vagy oda kell költözni ahhoz, hogy megkaphassa az illető ezt a pénzösszeget. Ezek a helyiségek Bacon, Bölön, Nagyborosnyó, Bardoc, Barátos, Bereck, Dálnok, Esztelnek, Gelence, Hidvég, Ozsdola, Maksa és Zágon. Illene ott lenni Bodzafordulónak is, Kovásznának, Barótnak, de Vargyas, Olasztelek, Felsőrákos helyzete is indokolná – értékelte az igazgató, aki lehetségesnek látja a további tárgyalásokat ez ügyben, de az új minisztertől is sok minden függ majd. 
Bodor Tünde Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A hazugság hálójában
Kovásznán is bemutatták A hajótöröttet 
Hétfőn a kovásznai Városi Művelődési Ház Ignácz Rózsa Termében, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub szervezésében mutatták be Gazda József A hajótörött című regényét, amely egy olyan korszakot ábrázol, amelyben a kisebbségben élő magyarokra kettős bilincs szorul: a többségi elnyomásé és a kommunizmus szörnyeszméjéé.
Gazda legújabb regénye októberben jelent meg Magyarországon, az 1956-os szabadságharc 60. évfordulója előtt. Az első háromszéki bemutatója Sepsiszentgyörgyön volt. 
Kovásznán A hazugság hálójában című rendezvény házigazdája, Szabó Etelka köszöntötte az írót és Tulit Ilona nyugdíjas magyartanárt, aki a bemutatandó regény kapcsán beszélgetett a szerzővel. 
– A hajótörött és A hazugság hálójában címek összeillenek, mert Gazda József sokévi töprengéseinek következtetése, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, és ez a tulajdonképpeni háló, a hazugságé, mely lehet általunk szőtt, vagy olyan, amit mások hajítottak ránk. Írói munkásságnak kiemelt témája a magyar nemzet viszontagságos, mégis felemelő sorstörténete – fejtette ki Tulit, hozzátéve, ebbe a szerzői vonulatba illeszkedik Gazda legújabb regénye is, amely 1956-ban, még a magyar szabadságharc előtti hónapokban játszódik a kor Romániájában. 
A regény eseménysora 1956 júliusában, egy erdélyi kisvárosban indul, és október 23-án, a remény fényének felragyogásával zárul. A megidézett 90 napnyi elbeszélt időbe fél évszázad szörnyű történései tömörülnek. Az író Vágó György sorsán keresztül jeleníti meg ezt az elrémítő kort, amelyet Lenin és Sztálin neve fémjelez, s amelynek az iszonyata fölött átnéz a világ. 
Tulit azon kérdésére, hogy tervez-e egy újabb regényt az ‘56-os szabadságharc utáni eseményekről, Gazda elmondta, elég sok könyvön dolgozik jelenleg, és az idő nem engedi újat alkotni. 
A közönség egyik tagja arra volt kíváncsi, hogy a regénybeli korban mennyire kellett képmutató legyen az ember, a társadalom. 
„Sajnos a kor megkövetelte, hogy ilyenek legyünk. Amolyan kettős életet éltek az emberek. Meg kellett gondolni, hogy mit mondunk, és mit cselekszünk” – adta meg a választ a szerző. 
A beszélgetés irányítója szerint Gazda József legújabb regénye igazodik a magyarság sorsának alakulását nyomon követő és bemutató életműhöz. A regény lendületes, magával ragadja az olvasót. Úgy gondolja, Gazda egységes könyvet alkotott, melyen érződik a jól kigondoltság és megmunkáltság. A szerző áldott állapotként emlegette a regény megszületésének periódusát.
Szőke Zsuzsa Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ignácz Rózsa: Torockói gyász
Méltatlanul elfeledett, elfeledtetett írókat, műveket is kíván a köztudatba visszahozni a Hargita Kiadóhivatal százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozata, hogy a székely írók termésének, a székelyföldi irodalomnak minél hívebb keresztmetszetét adja. Ilyen kötet Ignácz Rózsa: Torockói gyász című regénye, amelyet Ferenczes István ajánl.
A hetvenes évek elején az akkori Hargita napilaptól országjáró riportra küldtek. Torockót választottam, mert akkortájban olvastam Ignácz Rózsa Torockói gyász című regényét. Roppant kíváncsivá tett, szerettem volna látni azokat a vörössel körbefestett ablakokat, amelyek a hajdani bányászvároska örökös gyászát hirdetik. Mert nagy dolog a szabadság, amelyért nemcsak élni, de meghalni is tudnak az emberek.
Erdély szívébe, egyik legszebb, legelbűvölőbb helyére, tündérvölgybe érkeztem. És megláthattam a veres keretes ablakokat, és bejárhattam Ignácz Rózsa regényének valamennyi helyszínét: az unitárius templomot, a Székelykő szikláit, amelyeknek furcsa együttállása miatt Torockón kétszer kel fel a Nap, és a hegy oldalában láttam a birgejeknek nevezett egykori bányák bejáratait, amelyek előtt minden évben a Vaskenyér ünnepét és az 1848 emlékét idéző rézmozsár-durrogtatást tartották. Aztán elmentem Torockószentgyörgyre is, megnézni a Thoroczkayak várának romjait, akiknek egykori lakói miatt szakadt a városra a Habsburg-veszedelem.
„A regény – írja az írónő költő fia, Makkai Ádám – a torockói bányászok híres felkeléséről szól az 1700-as évek legelején, amikor is a Thoroczkay grófok el akarják venni a város királyi szabadságlevét, majd a felkelés leverésére behívják Rabutin francia zsoldos generálist, aki nagy seregével rögvest leveri a felkelőket.” Ennél tömörebben alulírott sem fogalmazhatta volna meg a regény lényegét, amelynek gerincét, közel 200 oldalt Kriza Katalin naplója alkotja. A 16 éves Kriza Katalin, a torockói unitárius pap, Kriza Áron leányának bőrébe bújva meséli el Ignácz Rózsa az 1702–1704 közötti évek katartikus, tragikus napjait, amelyek siralomvölggyé változtatták a tündérvölgyet. Ki tudta volna nagyobb empátiával megírni az unitárius papleány naplóját, mint a hajdani kovásznai református pap, Ignácz tiszteletes úr leánya?!
A regény alapkonfliktusa a szabadságról szól, illetve annak hiányáról. A torockószentgyörgyi gróf Thoroczkayak szemét mindig is szúrta a bányászváros és lakóinak szabadsága, századokon keresztül abban ügyködtek, hogy hűbéreseikké, jobbágyaikká tegyék őket. A sok úri huncutság a XVIII. század elejére érik be, a gyulafehérvári országgyűlés határozata elveszi a torockóiak szabadságjogait. A határozatnak pedig Rabutin, az osztrákok francia származású, zsoldos generálisa szerez érvényt. Véresen leszámol a fellázadt bányászokkal, a város vezetőivel, civiljeivel. De a napló nemcsak a lázadásról szól, hanem a köznapokról is, és a köznapok szerelmeiről, amelyek közül külön szálon fut a bányászleány Székely Borbála története, aki két vőlegénye közül nem tud választani. Végül a bitófán kellett látnia mind a kettőt, őt magát pedig szégyenkalodába zárják s közszemlére teszik Rabutin martalócai.
Ignácz Rózsa, mint minden teljességre törekvő író, érezhette, hogy nem mondott el mindent Kriza Katalin naplójával Torockó gyászairól, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot és a ’48-as forradalmat követő eseményekről, amelyek szinte törvényszerűen következtek az 1700-as évek elején történtekből. Ezért levéltári anyakönyvi, kultúrtörténeti források feldolgozásával még néhány függelékkel egészíti ki a naplót. Ezek közül is kiemelkednek a Rabutin nevében írt fiktív levelek. Igazi stilisztikai bravúr ez a fejezet. „Kiderült például – írja a szerző előszavában – kutatásaim során, hogy a tragédia közvetlen okozója és végrehajtója, Rabutin gróf nemcsak történelmi, hanem irodalomtörténeti érdekességű alak is; édes unokaöccse a francia széppróza egyik első nagy művelőjének, Madame Sévignének, aki őt egy másik, szintén Rabutin de Bussy nevű unokafivéréhez írt leveleiben igen figyelemre méltó módon, és egészen másként jellemzi, mint teszem azt Önéletírásában Bethlen Miklós, vagy Erdély históriájában a jó emlékezetű Cserei Mihály.” A győztes szólal meg ezekben a levelekben, a francia gloire gőgjével eltelten mesél erről a világvégi provinciáról, annak lakóiról, akiket a Habsburgok hűbérévé tett a sors, s ahol a katonának olyan unalmas az élete, hogy az ő szemszögéből nézve bagatellnek számító lázadás leverése igazi felüdülésnek számít.
Ignácz Rózsa Torockói gyász című regénye 1958-ban látott napvilágot az akkori ifjúsági könyvkiadónál, a Móránál. A felnőttek a műben 1956 allegóriáját látták, joggal, hiszen vérszínű volt ott is, akkor is a gyász. Hargita Népe (Csíkszereda)

Az ígéret szép szó...
A vasárnap lezajlott romániai választásokon magyar szempontból a papírforma érvényesült. Az RMDSZ egyedüli magyar pártként indult a megmérettetésen hatalmas anyaországi hátszéllel, ami biztosította számára a korábbiaknál jobb, 6,2 százalékos eredményt. A viszonylagos sikerhez hozzájárulhatott a román kormány nyílt magyarellenessége, amely remekül irányítható a választók mozgósítására. Az RMDSZ pedig élt is ezzel a lehetőséggel.
Az idei választás kétségtelen újdonsága a Fidesz erőteljes kiállása az RMDSZ–MPP-szövetség mellett. Emlékezetes, hogy 2008-ban az akkor még ellenzékben levő párt a harsányan RMDSZ-ellenes MPP mellett kampányolt, 2012-ben a fideszes politikusok kevésbé exponálták magukat a kampány során, de érezni lehetett, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt a favorit, idén viszont teljes mellszélességgel álltak ki az MPP-t magához láncoló RMDSZ mellett. Mi több, a kampányban a miniszterelnök-helyettes, Semjén Zsolt részéről elhangzott diplomatikus megfogalmazásban az is, hogy az Erdélyi Magyar Néppártra is nyomást gyakoroltak annak érdekében, hogy a párt függetleneket se indítson, és még azon megyékben se méretkezzék meg, ahol nem veszélyezteti a magyar képviseletet.
A fideszes segítség okát aligha abban kell keresni, hogy az RMDSZ fiatalít, több „veterán” hagyja ott a parlamentet Markó Bélától Borbély Lászlóig, illetve a kampányban keményebb, határozottabb, bátrabb üzeneteket küldött a választók felé. Sokkal valószínűbb, hogy az RMDSZ kormánykompatibilitása, politikájának a jelszavakkal éppenséggel ellentétes Bukarest-központúsága az ok.
Korábbi írásaimban már utaltam arra, hogy Orbán Viktor miközben kétségkívül belpolitikai célokra is kihasználja a migránsválságnak nevezett jelenségkört – ez a dolga egyébként pártelnökként, hogy sikerre vigye a csapatát –, tisztában van a veszély nagyságával és ennek rendeli alá értelemszerűen a külpolitikát is. Donald Trump győzelme után komoly esély mutatkozik arra, hogy végre intézkedéseket tegyen az EU a továbbra is özönlő és kiapadhatatlan utánpótlással bíró idegen és asszimilálhatatlan betolakodók megfékezésére. Egyáltalán nem mindegy, hogy ebben a harcban a visegrádiak számíthatnak-e Romániára, mint regionális középhatalomra. Ha Európában évtizedeken belül muszlim többség lesz, előbb-utóbb elindul a migráció Kelet- és Közép-Európa felé. S a nagy számok törvénye alapján nem kétséges, hogy kinek áll majd a zászló. Amennyiben e térség is a liberális multikulturalizmus zászlaja alatt muszlim monokultúrává válik, rá fogunk jönni, hogy mennyire jó dolgunk volt nekünk az ortodox román uralom alatt. Elég csak megnézni, mi történik az iszlám világban, hogy ott miként kezelik a keresztényeket.
Mindazonáltal nyilvánvalóan frusztráló és abszurd, amikor Semjén Zsolttól Kövér Lászlón keresztül Orbán Viktorig pont azok a politikusok és közéleti szereplők bíztatják az erdélyi magyarokat arra, hogy szavazzanak az RMDSZ-re, akik eddig következetesen támogatták az autonómiát és az autonomista erőket, s akiknek a nemzetpolitikai állásfoglalásait mindig is jó érzés volt hallgatni-olvasni. A hatásvadászat kedvéért idézhetném hosszan Kövér Lászlónak különböző kritikus nyilatkozatait, amelyekben az Országház elnöke joggal marasztalta el az RMDSZ-t. Nem teszem, mert nem az a cél, hogy a Fidesz erős emberének következetlenségét igazoljam, hanem hogy a mögöttesekre mutassak rá. A helyzet az, hogy a hithű erdélyi magyar autonomisták egy globális játszma áldozataivá váltak.
Bele lehetett volna simulni a tájba, elfogadni az elfogadhatatlant, hitelesíteni azokat, akik húsz éve hátat fordítottak az önrendelkezési politikának. Örömteli, hogy a nemzeti oldal vezetői nem ezt tették, hogy Tőkés László és Szilágyi Zsolt ellenálltak a csoportnyomásnak és nem írták alá az RMDSZ mellett síkra szálló MÁÉRT-zárónyilatkozatot. Mint ahogy örömteli, hogy Izsák Balázs, az SZNT elnöke is tartózkodott az RMDSZ hitelesítésétől. Egyenes vonalú, mindenféle elvi következetlenségtől mentes politikai pályájuk kompromittálódott volna, ha belépnek a hamis látszatkeltés játékába, amelynek lényege, hogy ez az RMDSZ nem az, amit megismertünk az utóbbi két évtizedben.
Már miért ne lenne más? Mert két MPP-s politikust, Bíró Zsoltot és Kulcsár Terza Józsefet – akik hátat fordítottak az MPP létértelmének, programjának és alapfunkciójának – bejutó helyen indították listáikon? Mert bátrabb, Erdély-központúbb kampányüzenetet fogalmaztak meg? Az RMDSZ-nek akkor sem lenne lehetősége, eszköze arra, hogy bárkit „megvédjen Bukaresttől”, ha történetesen egytől egyig grállovagokból állna a frakció, ha senki nem lenne közülük megvásárolható, zsarolható vagy korrupt, és ha minden magyar rájuk szavazott volna. Jó érzés hallgatni ezeket a jelszavakat, mint ahogy azt is, hogy Kelemen Hunor az első sajtótájékoztatón a közérdek, a közjó s az erdélyi magyarok érdekének szolgálatát ígérte. Csak az a probléma, hogy hasonló ígéretekkel már tele van a padlás. A választási ígéret szép szó, s naiv, aki azt hiszi, hogy egy pillanatra is komolyan veszi annak betartását az, aki megfogalmazza.
A rideg valóság egyáltalán nem az Erdély-központú, a társadalmi önépítkezést megcélzó politikáról szól. Minden jel arra utal, hogy a választások győztesei, a kommunista utódpárt ismét kormányra segíti az RMDSZ-t. A Szociáldemokrata Párt nyíltan magyargyűlölő elnöke, Liviu Dragnea – aki a szokásos román empátiátlansággal, logikátlansággal és önkényességgel bírálta Kelemen Hunort december elsejével kapcsolatos nyilatkozata miatt, elvárva, hogy a magyarok örüljenek saját elnyomatásuknak, s ünnepeljék annak szimbolikus kezdőnapját, s aki azt is leszögezte, hogy nem kíván együttműködni az RMDSZ-szel – már jelezte, hogy elképzelhetőnek tartja a kormánykoalíciót a nevében magyar párttal. Morgolódhat, szélsőségesezhet Horia Grama Kovászna megyei PSD-vezér, a politikai logika dönt. Persze soha semmi nem garantált, maradt már az RMDSZ hoppon többször is a román kiszámíthatatlanság, a zsigeri politizálás miatt, amikor is a kormányzati partnerek azokat a minimális engedményeket sem akarták megadni a nevében magyar érdekképviseletnek, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a jól ismert „kéz kezet mos” bukaresti paktumpolitika folytatódjék. De az alapképlet mégiscsak ez volt, és most is ebbe az irányba látszik elmozdulni a bukaresti politikum.
Akár megköttetik az újabb alku a választások győzteseivel, a PSD-vel, akár nem, egy valamire ne számítsunk: hogy az RMDSZ azt fogja tenni, amire létrejött 1990-ben, és ami a programjában szerepel. Hogy következetes autonómiapolitikát folytat, hogy visszatér a közösségépítéshez és az önálló külpolitikához, hogy magyar nemzeti önkormányzatként és nem román zsákmánypártként fog viselkedni.
Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Sabin Gherman: Hajaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! 
Minden alkalommal, amikor fontos dolognak kell történnie ebben az országban, azonnal előmásznak a haza bérrettegői, hogy arra figyelmeztessék az erdélyieket: veszélyben Transzilvánia. Egyesek szűrbe bújnak, trikolórral a hajtókán, mások buszra szállnak, és mindenképpen Székelyföldön akarják megenni kolbászos babfőzeléküket – és őket mind a stúdiókban ücsörgő kinyalt figurák „elemezgetik”, arról mesélve, hogy a Facebookon azt olvasták, Erdélyben még egy veknit sem vásárolhatsz, ha nem mondod, hogy „kenyér”.
Egy közönséges plagizáló azon kesereg, hogy a külföldiek miatt nem épül a Kárpátokon átívelő autópálya, egy másiknak azért vannak hőhullámai, mert 2018-ra már nem lesz teljes az ország. Szerinte a megoldás, hogy Románia a románoké, és büszkén felmutatja a középső ujját – digitus impudicus, hiszen Róma örökösei vagyunk! – a sorosistáknak, a nem románoknak, a báránybőrbe bújt brüsszelieknek. Az a baj, hogy egyikükben sem merül fel a kérdés, vajon mit érez egy erdélyi, amikor azt látja a tévében, hogy az ő Erdélye rendszeresen a katasztrófa szélére sodródik. Vajon miről beszél Iuăn és Mărie, miközben a bukaresti urak azt hangoztatják habzó szájjal, hogy a falu jegyzője lopiban iratokat állít ki, és eladja az ősi földet – hajaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! Mer’ Ianoş bacsi, aki már negyven éve aprítja a ződet a deznyónak, azért vett nagyobb taligát, hogy kihordja rajta Erdélyt Debrecenbe, nem azért, hogy Iuănnak segítsen kiönteni az ól alapját. Valójában egyes urak, bukarestiek, nem hallottak egy egyszerű dologról: Erdély már csaknem száz éve egyesült Romániával. Igen, egy sor nem román etnikai közössége volt, igen, más volt a múltja, igen, ezek az erdélyiek nem nagyon röhögtek a vicceken – de ettől még nem kell kételkedned az egyesülésben. Amit a politikus elvtársak most tesznek – igen, erdélyiek is – az, hogy kételyeket ébresztenek ezen egyesüléssel szemben. Politikailag legitimálják a feldarabolás témáját. És nem azért teszik, mert félnek, hanem azért, hogy a szavazók féljenek.
És hogy lásd, mennyire ostobák – és itt a romániai vezetők tettei érdekelnek, nem a magyarországiaké vagy a kongóiaké, mert román vagyok, nem magyar vagy kongói, az enyéimnek fizetek különleges nyugdíjat, nem a magyaroknak vagy a kongóiaknak. Nos, csapjunk a „lecsóba”: lehet, hogy holnap az egyik fontos újság oldalain vagy a CNN-en megjelenik, na, egy riport Erdélyről. Ott láthatjuk majd Pontát, aztán Egységes Románia Pártos szövetségesét, Dragneát is, meg Tăriceanut – az egész világnak beszélnek. Az interjút lepusztulni hagyott régi templomok, átadás után néhány hónappal visszabontott autópályák, településeket jelző táblák képeivel illusztrálnák, amelyeken a hazafiak piros-sárga-kék festékkel fújták le a nem román nyelvű feliratokat – mivel mással illusztrálnának egy összeesküvést, hisz csak nem visznek kísérteteket a képernyőre? Aztán azt látjuk, hogy Ponta örömmel veszi át Moldva zászlóját, a bölényfejest, hogy Tăriceanu ünnepélyesen felvonja Máramaros zászlóját, miközben más polgármestereket bíróságokra vonszolnak, mert kitűzték a székely zászlót. Ugyancsak itt láthatjuk Opreát is, amint Kovásznába viszi a hadsereget, a szélsőjobb tapsa közepette. „Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból” – ez hangzik a háttérben, amit persze lefordítva feliratoznak. A stúdióban ülő meghívottak kiguvadt szemmel nézik, hogy Kolozsvár bejáratánál kínaiul is üdvözlet fogad, csak a magyar közösség nyelvén nem, pedig a román többség mellett csak ez maradt még meg a capital of Transylvaniában. Dan Puric is felbukkan, habzó szájjal védelmezve azt, ami szerinte egy ország, meg persze van mânz/barză/rânză is (a dákopaták állítólagos dák szavai – a szerk.). Hangsúlyosan szóba kerül az antiszemitizmus is.
Az ellenérvek már nem is számítanak, mert nem számítanak a 64 vármegyések hülyeségei sem, már nem számít, hogy Iuăn meg Ianoş bacsi elképedve nézi, miként kerültek be a tévébe csak azért, mert együtt vannak, amióta világ a világ – a bolygó éppen most tudta meg a román politikusoktól, hogy valami gond van Erdélyben, és hogy Bukarest képtelen azt másképp kezelni, mint erőszakkal és megfélemlítéssel. Ohó, meg ne feledkezzem róla: a riporter megemlíti, hogy a „Románia a románoké” a Ştefan Tătărescu ezredes által vezetett Nemzeti-Szocialista Párt (Nemzeti-Szocialista, Fasiszta és Keresztény Acélpajzs) szlogenje volt a 30-as években. A képernyőn nagyban megjelenik e párt jelképe és zászlója: fehér és vörös alapon fekete horogkereszt, körülötte a már említett szlogen: „Románia a románoké.”
Az eszmék? Tegnap is, ma is ugyanazok: forrásainkat elorozzák tőlünk, gyarmattá váltunk, tehát a nemzeti büszkeségnek muszáj legyőznie a külföldi senkiháziakat.
A két világháború közötti román nácizmus könnyen párhuzamba állítható Tăriceanu, Ghiţă vagy Ponta beszédeivel – és ennél több nem is kell. A riportot aztán több ezer jelentős újság és több száz tévé átveszi, Bukarestben és Erdélyben megjelennek az első állandó külföldi tudósítók, a diskurzusok élesednek, felemelkednek az első öklök, itt az idő, hogy… Ahaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! Tetszik? Amikor már teljesen elveszett a történelmi idő érzékelése, egyesek csak azért kerülnek be a politikába, mert azt hiszik, ahhoz nem kell semmilyen képzettség. Ezek az emberek éhen halnak, ha elkobozod pénzüket, és bedobod őket a való életbe. Tedd fel magadnak a kérdést. Válaszolj magadnak. Még egyszer. És még egyszer. Mihez is értenének ezek? Több milliárdról rendelkezhettek, és autópályák – fityisz, kórházak – fityisz, iskolák – fityisz. A nemzeti sors körvonalazását várjuk el tőlük, miközben még nekik sincs sorsuk? Már attól boldogok, hogy állami „állásuk” van, boldogok, hogy milliókat kereshetnek csak beszélve. Hamar megtanulták, hogy az ostobaság gyorsabban visz sikerre, mint a munka, pontosan úgy, mint a hajdani bukováriak, az utolsó padban tanyázó csavargók. Nem maradt évismétlő Antonescu is kétszer, hogy aztán ideiglenes elnök, Románia fadörje meg madörje legyen belőle? Zgoneából, Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) kollégájából – szintén megbukott vagy háromszor – nem lett az állam harmadik legfontosabb embere? Na és Tăriceanu, szintén bukott, a második legfontosabb? Mind hazafi a bajsza alatt…
Olyan lett a hazafiság, mint egy étkezési jegy – nem kérnek érte semmit, sem autópályát, sem iskolát, sem kórházat, elég egy kicsit azon pörögnöd, hogy Erdély rrromán föld, és kész. Nem számít, hogy egy évtizede nem olvastál el egy könyvet, teljesítetted a kötelességed, nesze egy kis repeta, mert maradt némi kolbász a fazék alján.
(România liberă/Főtér) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VI.)
Vasárnap a sétatéren járt a tiltakozó művésztanár. A hétfő további érdekes találkozásokat tartogatott.
December 18., vasárnap. Ilyen-olyan egyházi kifogásoknak engedve, végül is nem a hidelvei református templom, illetve a főtéri római katolikus templom előtti térségben folytattam tiltakozásomat, hanem a Farkas utcai református templomi istentisztelet után a Sétatér színház felőli bejárati részén állapodtam meg.
A Farkas utcai templomban tíz órakor kezdődött vasárnapi istentiszteleten szolgáló Kató Béla püspök prédikációjának vezérfonalát, a Lukács evangéliumából vett, simeoni hűséggel kapcsolatos történet képezte. „És ímé, vala Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő vala, aki várta az  Izrael vigasztalását, és a Szentlélek vala ő rajta. És kijelentetett néki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát.” Útban a Sétatér felé a prédikáció üzenetén töprengtem, miszerint a mai ember nem tud türelmesen várakozni, nemhogy valamely világmegváltó történésre, de egyszerű, hétköznapi jelentőségű dolgokra sem.
A nem zsidó származású, foglalkozását tekintve köztudottan orvos Lukács evangélistáról ugyanakkor már kevesebben tudják, hogy festő is volt. Ezért is tartják a mai napig a festőművészek védőszentjének. Mindezeken tűnődve akasztom a parki bejárathoz érkezve a nyakamba azon transzparenst, amely éppen a művészet és a művészeti nevelés jövője iránti aggodalmam mementójaként, egy tizenhatos lélekszámú, és két hónappal a tanév kezdés után kegyetlen embertelenséggel megszüntetett képzőművészeti ötödik osztály ügyét kívánja közismertté tenni, illetve védelmébe venni.
Az iskolai és más feladatokat elvégezve, és ugyanakkor kitartóan helytállni immár három hete a mínusz alatti hidegekben, bizony emberpróbáló kihívás. Ezért is talált szíven talán a szokottnál erősebben a szóban forgó ige üzenete. Vajon egy kicsit én magam is Simeon lennék, amikor heteken, hónapokon, sőt éveken keresztül kitartóan (küzdve) várakoztam, hogy egyszer majd révbe jut a képzőművészeti tagozat sorsa? Vagy ezen hasonlítgató gondolat már önmagában véve is istenkáromlás lenne?
Lehet egyáltalán manapság nemhogy hősnek lenni, de bár legalább (valamelyest) embernek megmaradni?
Önvallató, lelkiismeret-furdalástól sem mentes kérdés, amelyre szinte lehetetlen választ találni. Legfennebb csak biztathatja az emberfia önmagát, hogy talán az igazság oldalán áll, ha tizenhat lélekben kárvallott, eredeti szándékától erőszakkal eltérített gyermek ügyéért szót emel. És cselekszi mindezt legjobb tudása és keresztyéni hitvallása szerint, miszerint „amit a legkisebbel teszitek, azt velem teszitek!”
A vasárnapi tapadós hidegben alig látni a máskor oly forgalmas parkban embert, egy-egy sétálón vagy edzésszerűen szaladón kívül. Kezdetben csak néhány gerle jő-megy körülöttem, egy kis táplálék után csipegetve. Beszélni volna kedvem egy hétköznapi Szent Ferencként hozzájuk, hogy megosszam velük, mi végre álldogálok köztük én, aki éveken keresztül itt laktam családommal a sétatér közvetlen közelében, és ahol felnőttek a gyermekeim. A két fiam, akik közül a nagyobbik, Előd maga is a képzőművészeti tagozaton végzett, mostanság pedig a filmrendezői szakon mesterizik.
Eltűnődve aztán a képzőművészeti tagozatos tanári múltamon, előtolakszanak a különböző évfolyamú rajzosztályos tanítványaim, akik közül immár többen képzőművészek, formatervezők, művészettörténészek, filmrendezők, műépítészek vagy éppen valamelyik képzőművészeti egyetem egyik-másik szakán végzik tanulmányaikat. Sokan közülük, ha találkozunk, rám köszönve megállítanak egy kézfogás erejéig, bárhogyan is sietnek. Nekik sem könnyű az életük, de tudomásom szerint kivétel nélkül itthon, a szülőföldjükön keresik boldogulásukat. Többjüknek már az Apáczai Galériában is volt egyéni vagy csoportos tárlata.
Persze, hogy belém ivódtak ezek az arcok, hiszen nem volt tanév, hogy négy-öt napra, olykor akár egy hétre ne vigyem a tanítványaimat alkotótáborozásra, jórészt pályázati úton szerzett anyagi források révén: Györgyfalvára, Mákóba, Sztánára, Válaszútra, a háromszéki Csernátonba vagy éppen legutóbb a csángóföldi Lujzikalagorba. Nem is beszélve az ugyancsak évenkénti autóbuszos körutakról! Hadd lássák, tapasztalják meg életközelből is azon régiók hétköznapjainak életvitelét, szellemi arculatát, amelyeket az adott tanév során a képzőművészeti órákon tanulmányoztunk! Hadd ismerkedjenek Erdély különböző régióinak ránk hagyott néprajzi, kulturális, történelmi örökségével! Hadd ismerjék meg a szülőföld egy-egy szeletkéjét, melynek ők is örökösei, még ha vannak is olyanok, akik mindezt elvitatják!
De beszélhetnék a különböző díjkiosztó ünnepségekre tett külföldi és belföldi, olykor két-három napos kiruccanásainkról is, amikor nemcsak egyéni, de kiemelt csoportos díjakban részesültünk. (Nemegyszer akár  magam is, mint felkészítő tanár...).
Mit tudnak mindezekről azon oktatásügyi tótumfaktumaink, akik az elmúlt tizenhat év alatt semmilyen, a képzőművészeti tagozat által szervezett rendezvényen (tárlatok, szimpóziumok, konferenciák, iskolák közötti rajzversenyek, albumbemutatók stb.) nem méltattak arra, hogy megtiszteljenek bennünket jelenlétükkel, ezáltal is bátorítva ezen sok-sok erőfeszítéssel létrehozott és fenntartott képzőművészeti tagozatot? Sőt, inkább ellenkezőleg! Minden lehetőséget megragadtak, hogy felszámolják ezen, az Apázai-líceum számára annyi elismerést hozó, a vizuális képességek kiművelésével foglalkozó, hiánypótló oktatási vonalat. (Finnországban pl. tavaly, ezen ország hivatásos képzőművészeinek ex libris szövetsége rendezett a tagozat növendékei által készített könyvjelekből kiállítást Helsinkiben, melynek bemutatására a szövetség szaklapja külön teret szentelt, kiegészítve egy kiváló minőségben kivitelezett, többoldalas katalógussal.)
Mindezeken tűnődve, a sétatéri gerlék társaságában, hirtelen (szinte a semmiből), mint egy mai hittérítő próféta állít elém Crăciun Ioan, aki valamelyest Dosztojevszkij hőseinek egzaltált alakjait idézi fel bennem. Megszállott szombatistaként sehogyan sincs megbékélve ezzel a mai, csak a pénz után rohanó, lelkileg, szellemileg meghasonlott világgal. Meg se kell szólalnom, mert azt is elmondja, amit netán én szeretnék közölni. A legvégén pedig azzal összegzi az amúgy gondolatgazdag, szinte prédikációnak is beillő beszédét, hogy magának a Sátánnak a műve, ahogyan elbántak ilyen rút istentelenséggel a transzparens szövegében  feltüntetett gyermekekkel.
Közben Csernátonból felhív telefonon az unokatestvérem, Dénes, aki az ősz eleji tárlatnyitóval egybekötött otthonlétem óta tud az elhíresült szóban forgó osztálymegszüntetési esetről, annak előzményeiről is. Aggódik értem, nehogy bajom történjen. Amint mondja, szorítanak értem a falusfeleim is. Néhányuknak a tavaly nyáron történt ott táborozásunk idején alkalma nyílt megismerkedni nemcsak a képzőművészeti tagozat jórészével, hanem a helytörténeti múzeumban kiállított Mesés Székelyföld téma köré csoportosuló linóleummetszeteikkel is. Mostanság viszont sajnos, a nyáron még a béke szigetének tűnő Csernátont is felkavarta a polgármesternek, Bölöni Dávidnak az állásából való felfüggesztése...
A délutáni órákban kezd élénkülni a sétatér. Egyre inkább feltünedeznek a sétáló vagy éppen sietős emberek. Ismerősöm bicajozik felém, Vizi Sándor egyetemi kosárlabda-tanár, a hátsó ülésen bukósisakkal a fején kisfia, aki a lánytestvére társaságában maga is résztvett a tegnapi: Adventi várakozás / Jézus élete című rajzversenyen. Néhány perc erejéig megbeszéljük Sándorral az Apáczai-líceumban kialakult áldatlan helyzetet. Jól értesült a történtekről, hiszen a felesége, Kata, maga is elszenvedője az ügynek, annál is inkább, mivel az V.B oszijaként alkalma volt megsiratni ezen, immár kialakult és erőszakkal felbomlasztott, szeretetre vágyó és szeretetre méltó gyermekközösséget.
Jól átfázva, hazafelé készülődve szedelőzködöm, miközben az eddig kitartó társaim, a gerlék is magamra hagytak... (Mint ahogyan az utóbbi időben többen is az ismerőseim, kollégáim közül, akik jóformán kerülik a velem való találkozást, már telefonon vagy email-en sem igen „zaklatnak”. Hogy miért van ez így, inkább csak sejteni lehet!)
Minden csalódottságom ellenére próbálom erősítgetni magam, hazafelé tartva így advent negyedik vasárnapján (a Gyermekre várakozón), hogy mégis jó volna hinni, miszerint az építő szándék a visszahúzó hatalmakon végül felülkerekedik. És talán mindebben megerősíthet minket, az ügyben érdekelt letudottakat a Simeonnal kapcsolatos, vasárnap délelőtti igehirdetésben megfogalmazódó türelmes várakozás példája.
December 19., hétfő. Többen is már rám kérdeztek, rám kérdeznek a képzőművészeti V.B osztály feloszlatását elítélő, és annak újraindítási lehetőségeit firtató szimpatizáns érdeklődők közül, hogy miért nem nyilvánulnak meg az ügyben érdekelt apáczais kollégák, hiszen számukra se lehet közömbös a kialakult áldatlan helyzet, s nem tanácsos (köztudottan!) a szemetet a szőnyeg alá seperni. Néhány nappal ezelőtt az iskola lépcsőjén felfelé menet nagyjából ugyanezt a kérdést szögezte nekem az egyik kolléganőm is, sajnálkozását fejezve ki, hogy magamra maradtam. De vajon miért nem önmagának tette és teszi fel ezen kérdést, hiszen akár személy szerint ő maga is kinyilváníthatná nemtetszését a tanfelügyelőségnek a nemzetiségi oktatásunkat sújtó hatalmi túlkapását illetően!
Persze, magam is el-eltöprengek ezen előállt, megmagyarázhatatlanul furcsa helyzeten, de az igazság az, hogy amikor belevágtam az egyszemélyes japánsztrájkba, melyet november 28.óta sztrájkőrség formájában is immár három hete a belváros különböző pontjain folytatok, tisztában voltam, hogy akciómat magányosan kell véghezvinnem. Az persze más kérdés, hogy menetközben kisebb-rövidebb időszakra (reményeimet felül múlva!) többen is mellém állva szolidarizáltak vagy érdeklődésükkel kitüntetve, támogatásukról biztosítottak.
Tulajdonképpen már az, hogy végül is nem szigetelődtem el, illetve a különféle, előre nem látható esetleges provokációk vagy erőszakos fellépések miatt (tagadhatatlanul, ezen lehetőségek is benne voltak a pakliban!) nem kellett felfüggesztenem a város különböző pontjain folytatott tiltakozó akciómat, már ez is eredménynek számít. Az pedig, hogy a magyar nyelvű, de (valamelyest) a román sajtó is figyelemmel követte sztrájkőrségemet, lehetővé tette, hogy a két transzparensen románul és magyarul megfogalmazódó tiltakozó felirat magyarázatot kapjon olyanok számára is, akik kívülállóként másképpen nem ismerhették volna meg az ügy hátterét. Vagyis azon elsődleges elvárásom, hogy érzékenyítsem a közvéleményt az V.B képzőművészeti osztály megszüntetésébe torkolló embertelen tanfelügyelőségi eljárással kapcsolatosan tulajdonképpen eredménnyel járt.
Az persze más kérdés, hogy mindez mire lesz majd elegendő? Egyáltalán elérhető-e az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatára felvételt nyert, de két hónappal a tanévkezdés után bekövetkezett erőszakos osztályfelszámolás miatt az elért eredményeiktől megfosztott gyermekek „kártalanítása” a szóban forgó V.B osztály második félévtől való újraindítása révén? Továbbá: a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a következő tanévre szóló beiskolázási tervébe hajlandó-e beiktatni egy újabb V. osztályt, ezáltal biztosítva a tizenhat éve az Apáczai-líceumban jogfolytonosan létező képzőművészeti tagozat továbbműködésének a lehetőségét?
Tiltakozási akcióm kedvező visszhangjára többek között az is rávilágít, hogy a Szabadság napilap főszerkesztője, Újvári Ildikó is mellém állt a Mátyás-ház előtti téren folytatott tiltakozásom idején, felöltötte a fehér karszalagot és az egyik transzparenst, ily módon is kitartásra buzdítva, valamint arról biztosítva, hogy ezután is rendszeresen beszámol az általa irányított napilap az V.B osztály sorsával kapcsolatos fejleményekről, illetve ezen ügyet felkarolni hivatott sztrájkőrségemről. Amint mondja, mindezek mellett azért is kijött hozzám, hogy ne csak külső, az üggyel szimpatizáló szemlélőként kövesse az eseményeket, hanem hogy életközeli tapasztalatot szerezzen, immár „belső ügyeletesként” is „az utca embereinek” viszonyulásáról.
A fennforgó gyermekellenes eset jogi hátterének kivizsgálásában való közbejárását ajánlja fel az időközben velem szolidarizáló Antal Debora József (kovásznai illetőségű földim) jogászhallgató, aki lépéseket kíván tenni a C.S.D. (Comisia de Supraveghere a Democrației), vagyis a demokratikus jogokat felügyelő tanács irányába. Ugyanis, amint közölte, közeli kapcsolatot tart fenn e szervezettel. Elmondása szerint nem kizárt, hogy akár eredménnyel is járhat ilyen irányú közbelépése.
A déli órákban, hószállingózás közepette felém közelít Gabor Vasile nyugdíjas, aki a hazai  társadalmi és politikai viszonyok elkeserítő helyzetéről folytat diskurzust. Elmondása szerint nem tartotta érdemesnek bármelyik pártra is leadni a szavazatát, mert egyik politikai pártban sem bízik. De azért kitartásra biztat, mert amint mondja, talán az alulról jövő civil kezdeményezések, mint amilyen (kicsiben) az enyém is, valamelyest jó irányba árnyalhatják a pillanatnyilag meglehetősen sötétnek tűnő képet.
Ilyen értelemben fejti ki gondolatait az aradi Buftea Gabriela román nyelv és irodalom szakos tanár, akinek a meglátása szerint a tanfelügyelőség a megelőző diktatórikus rendszerből átöröklődött, idejétmúlt bürokratikus intézmény, amelynek mihamarabbi felszámolása üdvös lépés lenne, másképpen egyre hatékonytalanabbá és formálisabbá válik a romániai oktatás.
A művészeti nevelés háttérbe szorítottságról fejti ki véleményét Vajnai Noémi konzervatóriumi csellószakos hallgató, aki a S. Toduță Zeneművészeti Főgimnázium tanáraként is érzékeli e negatív folyamatot. Elmondása szerint nagyon sajnálná, ha megszűnne az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata, amely köztudottan egyedüli a maga nemében egész Közép-Erdélyben. Biztat ugyanakkor, hogy minden tőlem telhetőt tegyek meg az ügy érdekében, hogy utólag ne vádolhasson senki...
Miközben tovahalad, a gondolatfonalat göngyölítgetem magamban, megállapítva, hogy tulajdonképpen kétségbeesésemben szántam el magam ezen tiltakozó akcióra, mivel képtelen lettem volna passzív szemlélője lenni a képzőművészeti tagozat kilátástalan helyzetbe való taszításának. Számomra ugyanis e képesség-kibontakoztató oktatási vonal egyben a művészettel, illetve a művészeti neveléssel való „eljegyzettségem” egyik fokmérője is...
Ha meggondolom ugyanis, félennyi erővel is elláthattam volna a tanári munkámat lényegében ugyanennyi, szinte nevetséges fizetésért. Tehát semmiképpen nem a magam számára összeügyeskedett, akármilyen tagozat életben tartásáért harcoltam és harcolok teljes erőmből immár tizenhat éve, ahogyan egyesek (rosszakaróim, irigyeim?) netán vélnék, hanem azon esélyért, hogy nemzetközösségünk tehetséges gyermekei anyanyelvükön tanulva bontakoztathassák ki képzőművészeti tehetségüket. Vagyis ne kerüljenek ilyen téren se hátrányba! Következésképp, hogy elemükben érezhessék magukat gyermekeink köznevelésünk ezen területén, ezzel is elősegítve közösségi otthonteremtési igyekvésünket. Mert mi más lehetne időszerűbb hívó szó, mint hogy teremtsünk végre otthont a hazában! (Hiszen köztudottan erre intettek és cselekvő módon erre buzdítottak nagy elődeink is a maguk idején: Kós Károly, Márton Áron…)
Ezért is jó volna, ha nagyobb fokú empátiával fordulnánk közös ügyeink felé, mert amint Jablonovszki Ildikó megállapítja beszélgetésünk során: gyáva népnek nincs és nem is lesz hazája! Hozzátéve: mennyire elkeserítő volt megtapasztalnia a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziummal kapcsolatos tüntetésen a résztvevők kiábrándítóan alacsony számát!
Most, amikor írom a mai történésekkel kapcsolatos feljegyzésemet, rezignáltan tűnődöm azon közömbösségen, hogy a sajtón kívül egyetlen szakmai vagy kulturális civilszervezet sem érdeklődött az ügy iránt, illetve nem tartotta érdemesnek védelmébe venni mindazon tizenhat gyermeket, akikkel ennyire embertelen és pedagógia-ellenes módon bántak el oktatásrendszerünk mai képviselői! Persze, lehet továbbra is hallgatni, de ha jól belegondolunk, amely társadalomban ennyire semmibe veszik a gyermekek hajlam szerinti önkiteljesedéshez való jogát az ügyben érdekelt tanügyi szervek, bizony nem túlzás attól tartani, hogy más ehhez hasonló (és olyanabb!) szörnyűségek is megtörténhetnek! És feltehetően ezen felismerés mentén eshetett meg, hogy a kolozsvári magyarság mellett a románság is annyi beleérzéssel viszonyult és viszonyul tiltakozásom figyelemfelhívó üzenetéhez. Szabadság (Kolozsvár)

Centenáriumi rendezvények háromszéki módra
Kovászna Megye Tanácsa legutóbbi ülésén elfogadta az 1918. december 1-jei „nagy egyesülés” és az első világháború befejezése századik évfordulójához kapcsolódó, a következő két évben zajló rendezvénysorozatának kerettervét.
A közgyűlés egyöntetű szavazattal fogadta el a határozattervezetet. Tamás Sándor tanácselnök újságíróknak kifejtette: amúgy is minden évben a megyei és a sepsiszentgyörgyi önkormányzat finanszírozza a december 1-jei rendezvényeket, s ha már ez így van, alkalmazkodnak a centenáriumi előkészületek programjához. Különben a kormány által e célra létrehozott testület már érdeklődött, és kért egy megyei programelőzetest. Az elnök hangsúlyozta, oda fognak figyelni, merthogy nekünk is közünk van az első világháborúhoz, nekünk is részünk volt benne, Háromszéken jelentős események történtek 1916 és 1918 között. Ezeket kell felidézni, ezekről kell megemlékezni, és ezeket kell megjelölni. Időt és anyagi támogatást szánnak arra, hogy felújítsák első és második világháborús emlékműveinket, minden településen van legalább egy ilyen. 
A megemlékezések tulajdonképpen már megkezdődtek. Ősszel Zalánpatakon első és második világháborús, valamint 1848–49-es hősökre emlékeztek. Továbbá Márton Áron püspökre, hiszen ő Ojtozban volt katona, aztán Kézdivásárhelyen Kratochvil Károlyra, a Székely Hadosztály parancsnokára.  A Székely Hadosztály kérdését hangsúlyosabban fogják kezelni, mondotta Tamás Sándor, jelezve, hogy öt évvel ezelőtt Kovászna és a magyarországi Fejér megye támogatásával könyv jelent meg a hadosztályról. Sok mindenre lehet számítani a következő két évben. Kiadványokat, konferenciákat terveznek, Románia egyesülés utáni címerével foglalkozó kötetet adnak ki és konferenciát szerveznek a témában, mert mi itt tudjuk, hogy Románia címerét háromszéki heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József alkotta, de a nagyközönség ezt a tényt nem ismeri.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Érdemleges munkát végezni (Új vezető a Balassi Intézet élén)
Mondhatni, az angyal hozta el. Hiszen mire mindenféle adminisztrációs és diplomáciai – román és magyar részről egyaránt felállított – akadályon sikerült túllépnie, lassan eljött a karácsony. De végül is az a fontos: a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézete hosszú szünet után – korábbi vezetőjének, Lakatos Mihálynak a megbízatása tavaly augusztusban járt le – folytathatja tevékenységét, immár Szebeni Zsuzsa irányításával.
Szebeni Zsuzsa 1970-ben született Kolozsváron, irodalom–filozófia szakon végzett, színháztörténész. Egy ösztöndíjjal került Budapestre, házassága, majd munkája oda kötötte. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet határon túli referenseként pályázta meg a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségét, ami azért fontos, mert – bár munkája színházközpontú volt – húszéves muzeológiai háttérrel jószerével minden Kárpát-medencei kulturális intézményt sikerült megismernie. Munkássága Háromszéken sem ismeretlen, több, a Székely Nemzeti Múzeumban is bemutatott kiállítás kurátora volt, és néhány általa szervezett tárlatnak utóélete is lett: a 2010-es Bánffy-kiállításnak köszönhetően készült el a Székely Nemzeti Múzeumban az a Csaba királyfi-vitrálium, amelyet még Bánffy Miklós tervezett, vagy a 2008-as Ignácz Rózsa-kiállítást követően nyílt az írónőnek emlékszobája Kovásznán, a Kiss Manyi-kiállítás után Zágonban. A Balassi Intézet Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének frissen megyeszékhelyünkre költözött vezetőjét terveiről kérdeztük.
– Mi ösztönözte arra, hogy a fiókintézeti vezetői tisztségét megpályázza? Mi volt ebben a kihívás?
– Úgy kerüljek vissza Erdélybe, hogy érdemleges munkát végezhessek. A Bánffy-emlékév és a Koronázási emlékévnek az a része, amit sikerült eddig vinnem, megerősített, hogy a munka, amelyet végzek, talán nem haszontalan. Főleg az motivált, hogy úgy éreztem, valamilyen szinten folytatni tudom a húsz éve elkezdett munkát, de az én elképzelésem a kultúráról az utóbbi tíz évben érett be inkább, és itt nagyobb lehetőségem nyílik kitalálni azokat a komplex elképzeléseket, amelyeket szeretnék megvalósítani. És azért is mertem ezt a pályázatot elkészíteni, mert olyan kutatási területem van – a századforduló művészete, ezen belül az erdélyi Helikon –, amely további kiteljesedésre ad lehetőséget, és Sepsiszentgyörgy olyan város, ahol a színházi kultúra, a mozgásművészet, a képzőművészet virágzik. Tehát azt hiszem, sok területre tudjuk ezeket a programokat bevinni, kicsit gazdagítani, illetve olyan mezsgyékre vinni, amelyek eddig esetleg nem kaptak különlegesebb hangsúlyt. – Színházi emberként programelképzelései is színházközpontúak?
– Nem, pontosan azért, mert Erdély, ha nem a magyar nyelvterület egyik legjobb színháza működik Sepsiszentgyörgyön, és nyilván nekik nagyon konkrét és szilárd elképzelésük van a színházról. Ehhez én legfennebb egy kisebb szelettel tudok hozzájárulni, színháztörténeti témákra gondoltam, ezek általában nagyon sikeresek és népszerűek. 
– Pályázatában általános tervet kellett leadnia elképzeléseiről, ellenben, úgy tudom, az első évre, tehát 2017-re már a konkrét programok is megvannak.
– Vannak kiemelt, súlyozott programjaink, és fontos szempontként előtérben tartom a történelmi és művészeti témákban is a női szerepvállalást. Vannak olyan programok, amelyek szeretném, ha rendszeresek lennének. Ilyenek a könyvbemutatók, de a könyvbemutatókat egy picit bővíteni szeretném. Például a tavalyi év gasztrosikerkönyve volt Alexandre Dumas szakácskönyve, ennek bemutatását  főzésbemutatóval színesítjük. Vagy a Karády Katalinról szóló kötetet sanzonesttel szeretnénk összekötni, a Mesélő jelmezek című színháztörténeti alapmunkát divatbemutatóval. Ha nem is minden hónapban, de legalább öthetenként szeretnénk egy-egy könyvújdonságot bemutatni.
– Intézetvezetőként Sepsiszentgyörgyön egy képzőművészeti kiállítás szervezőjeként mutatkozott be.
– Nagyon nehéz az alternatív művészetéről híres Sepsiszentgyörgyre képzőművészeti területen érdekességet vagy újdonságot hozni, de megpróbáljuk. A debreceni Ajtósi Dürer Kör grafikusainak a kiállítása egy klasszikus műfaj tovább élésének a példája, Magyarországon is ritkaságnak számít ez az anyag, és úgy gondoltam, hogy az adventi időszakhoz illik egy ilyen témájú tárlat. A jövő év egyik fontos eseménye lesz a Gazda József által Kós András szobrászművészről írott kötethez kapcsolódó kiállítás: Kós Andrásnak azokat a munkáit mutatjuk be, amelyek korábban nagyközönség elé nem kerültek. Aztán olyan területre is „tévedtem”, amely nekem alapszakom volt, de soha nem voltam filozófus: van egy gyönyörű Hamvas Béla-tárlat, amely szeptemberben kerül ide, és én nagyon fontosnak tartom, hogy itt is megismerjék, mert az egyetemes magyar értékeket mutatja be. – Hamvas Béla az Ön elődjének, Lakatos Mihálynak is szívügye volt, hiszen az első román Hamvas-fordítás kiadását ő segítette elő. Ön tervez könyvkiadást? 
– A nők Háromszéken is hősök című őszi programunk az első világháborúhoz kapcsolódó női szerepvállalásról fog szólni, ezzel bővítjük is a Balassi Intézet Magyarországon és Bukarestben is nagy sikerrel bemutatott kiállítását, de a kutatási eredmények kötetben is megjelennek. A már említett Kós András-kötetet szintén együttműködésben adjuk ki, tervezzük Bornemissza Elemérné Szilvássi Carola – ő volt Bánffy Miklós múzsája – háborús naplójának a kiadását, és valószínűleg ugyancsak az egyik őszi kiállításunk alkalmával jelenik meg a H. Müller Ilona alkalmazott grafikusról szóló kötet. – Más kiemelt programok?
– Célul tűztük ki a csomakőrösi emlékszoba felújítását korszerű követelményeknek megfelelően a Kőrösi Csoma Sándor Emléknapokra, és ehhez kapcsolódóan egy nagyobb szabású rendezvénysorozatot is tervezünk. Illetve, aki engem ismer, az tudja, hogy előbb-utóbb gróf Bánffy Miklósba is belefutunk: mostanára összegyűlt egy tekintélyes anyag, mintegy ötven publikálatlan fotó a nevezetes Bánffy-ménesről, a Székely Vágtához kapcsolódóan szeretnénk ebből létrehozni egy szabadtéri tárlatot.
– Átbarangoltunk művészetekről más tudományok irányába: történelem, sport. E területeken is szándékszik programokat szervezni?
– Szeretnék olyan történészeket meghívni, akik érdekes témákkal foglalkoznak, egyelőre Ablonczy Balázsnak az előadása körvonalazódik. Van egy másik téma, amely a jeles történelmi évfordulóhoz kapcsolódik, bár inkább irodalom: Makkai Ádámnak van egy kitűnő verses műsora, amelyet sikerült még az ’56-os emlékév kapcsán meghívnom, és szeretném, hogy minél több helységbe eljusson ez a Budapesten nagyon sikeres előadás.
– Zene?
– Folytatni kívánom azt a kitűnő együttműködést, amely a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Kulturális Központ és a dzsesszegyüttesek között működik. Az emlékévekhez kapcsolódóan – bár már zárjuk a Bartók-emlékévet –: van egy kitűnő Bartók-kiállítás, azt szeretnénk itt is bemutatni, koncerttel összekötve, és ugyanígy kívánatos lenne a Kodály-emlékévet is méltóképpen ünnepelni – kiállítással és a hozzá kapcsolódó zenei programsorozattal. És ha minden jól megy, akkor egy kitűnő zenetörténész-menedzser, Zsoldos Dávid is eljön, illetve valószínűleg előadást is tart majd Sepsiszentgyörgyön. S talán a Magyar Állami Operaház székelyföldi turnéja is megvalósul.  – A sepsiszentgyörgyi fiókintézet elsősorban Székelyföld szolgálatára jött létre, ellenben elődei, Hadnagy Miklós és Lakatos Mihály is sokkal tágabb kitekintésben gondolkodtak, és amennyiben lehetett, odafigyeltek a szórványra is.
– Ez a tervem nekem is, elsősorban Brassóra és Szebenre szeretnék figyelni, de bárhová elviszünk programokat, ahol van fogadókészség. Ha van olyan rendezvényünk vagy olyan kiállításunk, amelyet meg lehet helyi alkalmazással valósítani, szeretném, ha kisebb településekre is eljutna. Egyes átfogó programok pedig egész Erdélyre kiterjednek.
– A Bukaresti Magyar Kulturális Központ nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a magyar kultúrát a román közönséggel is megismertesse, megszerettesse. Igaz ugyan, hogy Székelyföldön magyar többség van, de azért jelentős románság is él itt. Megszólításukra van elképzelése?
– Minden kiállításunkat, ha kivonatosan is, de lefordítjuk román nyelvre, éppen azért, hogy a román közönség is hozzájusson. Nemsokára megjelenik Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiája román nyelven, Marius Tabacu fordításában, szeretném ezt is minél szélesebb közönség elé vinni. Volt ebből egy ízelítő, egy német-román felolvasás Kolozsváron, amely kitűnően sikerült, tehát azt hiszem, lesz fogadókészsége a kötetnek. Azt gondolom, fontos, hogy amikor szükséges, biztosítsuk a román fordítást, a plakátjainkon is megjelenjenek román nyelven az információk, ugyanis ha csak egy-két érdeklődő is figyel fel egy rendezvényünkre, de lényeges, hogy ők is tudomást szerezzenek arról, mi is történik tulajdonképpen egy ilyen magyar kulturális központban.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem kell a könyvet temetni
Remek évet zárt a Bod Péter Megyei Könyvtár 
Nem temethető a könyv, az unokáknak sem kell elmagyarázni majd, mire szolgál a kemény táblák közé szorított sok lap – vonhattuk le a végkövetkeztetést Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei könyvtár igazgatójának évértékelőjéből.
Örvendetes, hogy nem csökkent a látogatók száma, és minden korosztály, ízlés, olvasói réteg megtalálta-megtalálja a maga olvasmányait. A könyvtár évek óta követi stratégiáját: Könyvkelengye programjával a legkisebbeknél kezdi az olvasóvá formálást, a Varázskuckó, a Csodalámpa Olvasóklub az óvodásokat–kisiskolásokat célozza meg, a csernátoni olvasótábornak és azt megelőző vetélkedőnek a gimnazisták jelentik a célcsoportját, az ifjaknak-felnőtteknek pedig kortárs irodalmi találkozók, a keresett művek szerzőivel való beszélgetőestek jelentik az élményt, ami visszatéríti őket a könyvek házába.
– Népszerűek a könyvtárlátogatók körében a több művészeti ágat ötvöző rendezvények, például a megzenésített versek, de az útikönyveket, tudománynépszerűsítő műveket is keresik. Megnőtt a kereslet a hangoskönyvek iránt, de nálunk nincs nagy szakadék az írott és digitális anyagok iránti kereslet között.  Mindaddig, amíg az emberben van kíváncsiság, érdeklik az élet dolgai, kell a tükör, kell az agyat, szívet, lelket megdolgoztató olvasmány – vallotta meggyőződéssel az intézményvezető.
Mivel az olvasókkal való kapcsolatot az emberi tényezőkön túl az anyagiak is befolyásolhatják, jó szoftvert is beszereztek, amely megkönnyíti a katalogizálást, a könyvtárlátogatók kiszolgálását, és a könyvállomány bővítésére is van pénz. Azonban a könyvtár egyik szárnyának a 95%-os befejezettségi állapotánál elakadtak a felújítási munkálatok, mert a minisztériumból jövő pénzeket menet közben másképp kellett elszámolni, és miután egyes költségek kifizetetlenül maradtak, a kivitelező leállt a munkálatokkal. Az még eldöntetlen kérdés, hogy mit lehet saját erőből befejezni, vagy folytatódik-e egyáltalán a belső felújítás, de elégtételt jelent, hogy az intézmény működése zavartalan volt, bár a munkatársak kreativitására és türelmére maximális szükség volt, értékelte a csapatmunkát az igazgató.
– A jövőben is folytatódik a két éve vásárolt szkennerrel a digitalizálás, elsősorban a helyi sajtóé, ezt szeretnénk a kulcsszavas keresés számára is elérhetővé tenni, mint történt az a 19. századi Nemere folyóirat három évfolyamával, igaz, hogy az Országos Széchényi Könyvtár keretprogramján belül. Ezzel párhuzamosan zajlik a helytörténeti kutatás is, Demeter Lajos kolléga egyszemélyes intézményként végzi a munka oroszlánrészét – mondta el Szonda.
Szinte minden héten valamilyen rendezvényre hívott a könyvtár: találkozók, koncertek, Háromszéki TÉT-estek sorjáztak.
– Idén, a befogadottakat is figyelembe véve, szinte 50 rendezvényünk volt, ez nagymértékben a jó partnerségeknek is köszönhető, ilyen évek óta tartó jó viszonyunk van a csernátoni Haszmann Pál Közművelődési Egyesülettel és Múzeummal. Más intézmények is, amelyeket megkerestünk, hogy fogadják egy-egy vendégünket, szervezzenek előadóestet vagy író–olvasó találkozót, viszonozzák felkéréseinket. Kézdivásárhelyen, Baróton, Kovásznán is jó kapcsolatokat ápolunk. De nem szeretnénk rendezvényszervezésbe átcsúszni, a könyvek legyenek reflektorfényben, a rendezvények is zömmel ezt szolgálják. Úgy érezzük, ez a küldetésünk, és ebben jól haladunk – zárta évértékelőjét Szonda Szabolcs. 
Bodor Tünde Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mi, hol, mikor?
MegjelentHencz Hilda: Magyar Bukarest. Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagymértékben „nem román” eredetű.
Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elöl ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 640 ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai rétege képviseletében. Komoly dokumentálással, figyelemre méltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker. (Lucian Boia történész, akadémikus, a Bukaresti Egyetem tanára)A Magyar Napló és a Hármas Alapítvány közös kiadásában megjelent 360 oldalas könyv ára 45 lej, megvásárolható a H–Press elárusítóhelyein. ÉLŐ VÍZFORRÁS. A kézdivásárhelyi Boldog Özséb római katolikus plébánia havilapjának januári számából: az első oldalon dr. Kerekes László plébános és Hajlák Attila István segédlelkész írása olvasható Hozzám jöttél? Nekem adod? címmel; a második oldalon a Szűzanya ünnepeinkről olvashatunk, majd a decemberi és januári plébániai programok részleteiről és a házszentelések beosztásáról is tudomást szerezhetünk. Lelki olvasmányt kínálnak a következő rovatok: Poklaink – mennyország, Boldogok és szentek, Kritikus, Cserkész: Szállást keres a Szent család. A hívek kérdéseire dr. Kerkes László plébános válaszol, a Csermelykében mesét olvashatnak a szeretetről. Honlap: www.boldogozseb.ro.ERDÉLYI NAPLÓ, 1. SZÁM. Egyre több hír kering arról, hogy a közösségi oldalakra felkerülő személyes adatok, fényképek, írott tartalmak illetéktelenek kezébe kerülhetnek. Az utóbbi időben a Facebook és a hozzá hasonló oldalak ellenőrzésére, illetve cenzúrázására egyre több kísérlet születik, ami legalább olyan aggasztó, mint az adathalászattal járó veszélyek. Személyes adataink biztonsága érdekében tehát körültekintéssel használjuk a közösségi oldalakat. Az Erdélyi Napló e heti összeállításában utánajárt a legnépszerűbb közösségi oldal működési hátterének, hogy megmutassa, mire érdemes figyelni a Facebook használatakor. Az írás címe: A Facebook minden lát. l A lap portréinterjúja Benyhe István magyar diplomatát mutatja be, aki jó ideje Madridban teljesít szolgálatot. A Kereszténydemokrata Néppárt politikusának több kötete is megjelent a Trianon utáni magyar külpolitikáról. l Százéves a Csárdáskirálynő. Kálmán Imre világszerte legismertebb operettje ma is tömegeket vonz, sok országban hetekkel a vendégelőadások előtt elfogynak a jegyek.
KönyvbemutatóKovásznán a Városi Művelődési Ház Ignácz Rózsa Termében a Fábián Ernő Népfőiskola szervezésében hétfőn 17 órától Csinta Samu újságíró bemutatja Arisztokraták honfoglalása című könyvét. A rendezvény házigazdája Balogh Zoltán  lelkipásztor.
SzínházM STÚDIÓ. A sepsiszentgyörgyi mozgásszínház ma 19 órától a Háromszék Táncstúdióban Igor Sztravinszkij Tavaszi áldozat (rendező: Andrea Gavriliu), január 8-án, vasárnap 19 órától Háromszék Táncstúdióban A Jó, a Rossz és a K**va anyád  (rendező-koreográfus: Fehér Ferenc) című előadást játssza. Az előadásokra érvényesek az Ábel-bérletek, helyet foglalni, jegyet vásárolni a kulturális szervezőirodában (telefon: 0267 312 104) és a www.biletmaster.ro oldalon lehet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Több a házasságkötés, de továbbra is fogyunk
Nem túl biztatóak a háromszéki városok anyakönyvi hivatalainak adatai: bár a házasságkötések száma növekedni látszik, a születések száma alulmarad az elhalálozásokhoz képest, még úgy is, hogy a statisztika torzít: minthogy a kórházak városokban működnek, az újszülöttek számában általában a környező falvakban élő családok gyermekei is szerepelnek. Mindez azt jelenti, hogy folytatódik a hosszú évek óta tartó trend: fogyunk.
Sepsiszentgyörgyön többen házasodtak
Sepsiszentgyörgyön 1128 születést anyakönyveztek tavaly, ebből kimondottan 2016-ban és a városban születettek száma 1079, a többiek vagy 2015 végén születtek, ám bejegyzésük áttolódott, vagy külföldön jöttek világra, és átírták – tudtuk meg Fekete Rénától, a megyeszékhelyi városháza anyakönyvi irodájának vezetőjétől. A születések száma a kistérségre érvényes, az átírások kimondottan Sepsiszentgyörgy közigazgatási területét érintik. Nem minden sepsiszentgyörgyi kismama szül itthon, vannak, akik máshová mennek, például Brassóba, Csíkszeredába, Kézdivásárhelyre, s míg be nem zárt a sepsiszentkirályi magánkórház, oda is.Tavaly 854 elhalálozást anyakönyveztek, jórészt helybelieket, de akadt más illetőségű is közöttük. A házasságkötések száma 331 volt, emellett 10 egyszerűsített válást is intéztek a polgármesteri hivatalban.
Az utóbbi évek statisztikája a következőképpen mutat: 2013-ban 1038 születést jegyeztek, 2014-ben 1036-ot, 2015-ben 1011-et, 2016-ban 1128-at. Az elhalálozások száma 2013-ban 755, 2014-ben 812, 2015-ben 800, 2016-ban 854. A házasságkötéseké 2013-ban 325, 2014-ben 305, 2015-ben 300, 2016-ban 331. Az egyszerűsített válások száma 2013-ban 17, 2014-ben 11, 2015-ben 16, 2016-ban 10 volt.
ErdővidékenSzékelyszáldobos szaporodik
Az előző esztendőkhöz hasonlóan a térségben jelentős roma lakossággal rendelkező Székelyszáldobos és Magyarhermány szaporodik a leginkább. Emellett a korábbi évekhez képest Baróton nőtt az elhalálozások száma.
Toma Évától, a baróti városháza anyakönyvvezetőjétől megtudtuk: 2016-ban összesen 144 születést, 117 elhalálozást és 43 esketést jegyeztek, egyszerűsített válásra nem került sor a polgármesteri hivatalban. A születések száma egész Erdővidékre értendő, hiszen Baróton van szülészet, és törvény értelmében ott anyakönyvezik az újonnan világra jötteket. Az elhalálozások és esketések Barót közigazgatási területét (Barót, Bibarcfalva, Bodos, Köpec, Miklósvár és Felsőrákos) érintik. A szülő nők területi megoszlása a következő: 52 Bardoc község, mindannyian székelyszáldobosiak (tavaly 49-en jöttek világra), 36 Bacon község, közülük 23-an magyarhermányiak (tavaly 24), 46 Barót közigazgatási területe,  ebből 15 külföldi születés átírása, Vargyas 5 és a fennmaradó 5 Ajta, Bölön és a Brassó megyéhez tartozó, de szomszédos Ágostonfalva község területéről származik.
A baróti anyakönyvi nyilvántartásból kiderül: Erdővidéken 2009-ben 93, 2010-ben 67, 2011-ben 98, 2012-ben 121, 2013-ban 143, 2014-ben 140, 2015-ben szintén 140, 2016-ban 144 születést jegyeztek be. A baróti elhalálozások száma 2011-ben 109, 2012-ben 100, 2013-ban 94, 2014-ben 88, 2015-ben szintén 88, 2016-ban 117, a házasságkötéseké 2012-ben 29, 2013-ban 44, 2014-ben 40, 2015-ben 39, 2016-ban 43.
„Statisztikailag gyarapodott” Kovászna
Kovászna lakossága is csak statisztikai szempontból gyarapodott az elmúlt évben: hetvenhét halálesetet jegyeztek az anyakönyvi hivatalnál, ezzel szemben 132 újszülöttnek állítottak ki születési bizonyítványt. A számadatok azonban itt is csalókák: ugyan kovásznai anyakönyvbe jegyeznek be minden gyereket, aki a városi kórház szülészeti osztályán látja meg a napvilágot, de ide nemcsak a fürdővárosból érkeznek szülni anyák. Az intézmény szolgáltatásait előszeretettel veszik igénybe a környékbeli – lényegében az egész orbaiszéki – településeken lakók is, így a kovásznai újszülöttek között sokan vannak zágoniak, kommandóiak, barátosiak vagy más falubeliek is. A házasságkötések tekintetében „jól teljesítettek” a kovásznaiak. Tavaly kereken ötven pár esküdött örök hűséget egymásnak, ezzel szemben csupán két házaspár lépett a válás útjára – az anyakönyvi hivatal adatai szerint.
Nőtt az elhalálozások száma Kézdivásárhelyen
A kézdivásárhelyi polgármesteri hivatal anyakönyvi irodájában az elmúlt esztendőben 490 újszülöttet, 236 elhalálozást és 103 házasságkötést vettek nyilvántartásba – tudtuk meg Kovács Mária irodavezetőtől, aki arról is tájékoztatott, hogy az előző évhez viszonyítva csökkent az újszülöttek száma, ellenben nőtt az elhalálozásoké. Tavalyelőtt 502-en születtek, 204-en hunytak el és 112 pár mondta ki a boldogító igent. A válásokról nincs pontos kimutatás.Mint minden esztendőben, a születések száma azért ilyen magas, mert a Felső-Háromszéken született babákat mind a kézdivásárhelyi városházán veszik nyilvántartásba. Az anyakönyvvezető szerint az újszülöttek fele-fele arányban helybeliek, illetve kézdiszékiek, sepsiszentgyörgyiek.Kovács Mária azt is elmondta, hogy a régi magyar keresztnevek – az Anna, Izabella, Stefánia, Eszter, Iringó, Fruzsina, illetve a Zsolt, Levente, Csaba, Imre, Hunor, Gergely, Iván, Géza, Magor – mellett tavaly gyakori volt a Jázmin, Zsanett, Maja, valamint a Dániel, Alpár, a szokatlanabb keresztnevek között az irodavezető az Amirát, a Leonardót és a Palitot említette, hangsúlyozva, hogy Winnetou vagy Zorro névre már nem keresztelnek.
ÖSSZEÁLLÍTOTTA: BOKOR GÁBOR,  IOCHOM ISTVÁN, SZEKERES ATTILA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)