Mindig lapulnak jó írók az olvasók között – interjú Egyed Emesével
Interjú az Arany János-díjas Egyed Emese irodalomtörténésszel a nagyszalontai költőóriásról, kortárs erdélyi magyar irodalomról, régi székely poétákról.
– A Magyar Írószövetség alapítványának Arany János-díját vette át májusban irodalom- és színháztörténeti kutatásaiért, versesköteteiért, oktatómunkájáért. Hogyan értékeli az elismerést?
– Az Arany-emlékévre én is örömmel készültem, mert a költő mindannyiunk közös kincse, az elismerés pedig kicsit olyan, mintha egy idősebb író egy fiatalabbat megdicsérne. A díj természetesen jólesik, ugyanakkor arra is gondolok, hogy miért nem írtam még három-négy monográfiát. De hátha még van időm erre.
– A költő születésének bi­cente­náriuma apropóján az egész Kárpát-medencében megemlékeznek Arany munkásságáról ebben az évben. Mit gondol, mi lehet ennek a hozadéka? – Egy ideje divatszerűen szervezik meg az évfordulókat, de persze ezt nem most találták ki. Érdemes odafigyelnünk a kulturális előzményekre, arra, hogy ugyanannak a kultúrának a használói miként értékelik egy korábbi alkotójukat. Arany elég régóta tananyag, hiszen már életében elkezdődött verseinek, balladáinak felfedezése, de aztán a halála után akkora nosztalgiával figyeltek rá, írták meg életrajzait, alakították ki azt a képet, amelyet sokáig életrajzként forgalmaztak, hogy párját ritkítja – ehhez hozzájárult persze a Petőfi-kultusz is. Amikor kihirdették az emlékévet, akár rutinosan is le lehetett volna tudni, de úgy látom, hogy mindenki – a gyerekektől az írókig, tanárokig, az egyszerű olvasó emberekig – bekapcsolódik. Hiszen mindannyiunknak van emléke az Arany-művek olvasásáról, az olyan különleges történelmi vagy történelmet elképzelő fantáziadús mesékről, a társadalom különböző szintjeit összekapcsoló, szinte eposzi, mitikus történetekről, mint amilyen a Toldi. Ezek összekapcsolnak nemzedékeket, és meglepő, különleges nyelvezettel szólnak a 21. század emberéhez.
Ugyanakkor Arany költészetéről nagyon értékes szövegek születnek, tudományos konferenciákat tartanak, amelyek a legújabb kutatási eredményeket mutatják be, például kutatják a könyvekben, folyóiratokban fellelhető széljegyzeteit.
Aranynak az is nagy kísérlete volt, hogy úgy is szólni akart a nagyközönséghez, hogy létre akarta hozni a legjobb magyar nyelvű folyóiratot, amiben nagyrészt világirodalmi hírek szerepeltek: például hogy mit írnak valamelyik országban, mit játszanak egy külföldi színpadon, vagy mi történik éppen Pesten vagy Erdélyben. Megpróbált egy munkatársi csoportot irányítva Budapestről szólni valamennyi humán kultúra iránt érdeklődő magyar olvasóhoz – ez pedig óriási vállalkozás volt. Felértékelődnek a fordításai is, Arisztophanész teljes életművének átültetése, a Shakespeare-fordítások különösképpen – csak ha ezeket vesszük, világirodalmi jelentőségű a munkássága.
– Visszatérve a széljegyzetekre, mi derül ki belőlük?
– Arany olvasói és jegyzetelőszokásait is kutatják, elsősorban a Nagyszalontán őrzött könyvtár anyagában. A széljegyzet kifejezés mondatok, szavak képzetét kelti, de voltaképpen vonásokról, körömjelölésekről, aláhúzásokról, kis nyilakról van szó, amelyek mind megfejtendő titkok. Egyik-másik jegyzést talán nem is a költő, hanem Arany László vagy Gyulai Pál végezte, mert együtt dolgozott velük a Koszorú folyóirat megjelenése céljából. Abban kell reménykedni, hogy a kutatások folytatódnak, és összefogással többet tudunk meg a könyveiről, jegyzetelési szokásairól és róla magáról.
Tudós költő volt, ezt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon romantikus egyik-másik megoldása. Pontosan tudta, hogy mit akar, a tanári munkásságából is ez derül ki.
Tanulmányozta az elméleteket, műfajokat az ókortól kezdve a saját koráig, azokból válogatott, fontosnak tartotta a témával való elmélyült foglalkozást, és csak azután tért rá a forma megválasztására, a hangzásra, hangulatra. Görögül jól tudott, latinul is, megtanult németül, franciául és angolul is bizonyos szinten – a kiejtés nem fontos ebben az esetben, a lényeg, hogy nagyon átütő erejű magyar szövegeket hozott létre.
– Az Arany-díj indoklásában olvasható, hogy Ön fáradozásaival meggyőzően bizonyítja: az írás, az olvasás segít értelmezni a világot. Hosszú ideje egyetemi oktatóként tevékenykedik, 18–19. századi irodalmat tanít, ami nem választható el a könyv, a papíralapú információ szeretetétől. Hogyan vélekedik a digitális őrületről, ami áthatja a fiatal generáció gondolkodását, mindennapjait?
– Valamennyiünk mindennapjait áthatja, ebből nem lehet kimaradni, ha akarunk sem, különben elszigetelődünk. Ez sajnos olyan hatalmas tempót ró az emberre, ami nem kellemes, de főleg kiszolgáltatottá tesz, mert annyira nem értünk a digitális világhoz, hogy azonnal felfedezzük a benne rejlő technikai meg erkölcsi veszedelmeket. El is kényelmesedünk, aztán kétségbeesünk, mert nem tudjuk összegyűjteni az elveszett számítógépes anyagainkat és így tovább.
1990 óta oktatok az egyetemen, azelőtt 8 évig középiskolában tanítottam. Nagyon fontos szakasz volt az életemben, bizalmat is adott ahhoz, hogy fiatalokkal továbbra is irodalomról, kultúráról merjek beszélni, és egy olyan tapasztalatot is, amelyet nem lehet megtagadni. Lehet, hogy bizonyos tanításbeli szokásokat középiskolai tanár koromból hozok. Egyébként nem az a gond, hogy a fiatalok használják az internetet, és sokféle adathordozóval bástyázzák körül magukat, örömmel fedezik fel, hogy milyen hamar meg lehet tudni egy hírt vagy ellenőrizni a tanár mondásait a pad alatt, rajtakapni, ha esetleg eltévesztett egy évszámot. Az a baj, hogy nehéz lett a vizsgáztatás, miközben fel akarom mérni a tudásukat, azon kell törnöm a fejemet, hogy miként akarnak túljárni az eszemen a tanítványaim.
Mert túljárhatnak, rengeteg erre a lehetőség, és ez elkeserít, megtöri a lendületemet, rossz érzéseket kelt. Új módszereket kell kidolgoznunk arra, hogy írásban, szóban ellenőrizzük a diákjaink megszerzett ismereteit, kialakított készségeit, mert a régi módszerekkel nem megy. Van, aki arra használja a világhálós lehetőségeket, amire való, de akad, aki gyermetegen: a hozzá legközelebb álló információt lehalássza, és gyorsan felmutatja, mint a saját tudományát.
Gondolkodásra, mérlegelésre, az információval való tisztességes bánásra is nevelnünk kell a diákjainkat, nemcsak irodalomra és művészetre, ez pedig nem egyszerű, ehhez keressük a módokat. Én legalábbis keresem.
– A fiatal generációról szólva miként látja a mai erdélyi irodalmat? A 18–19. században talán létezhetett egyfajta egység a magyar irodalomban, amit a folyóiratok, színház, nyomtatott kiadványok biztosítottak. Ma, amikor minden tekintetben nagyon szerteágazó az irodalmi élet, lehet bármifajta egységről beszélni?
– Akkor is sokféle volt az irodalom, attól is függően, hogy milyen érdeklődésű, tanultságú volt a közönség. Ha visszagondolok az elmúlt évekre, évtizedekre, az erdélyi irodalomban nagy fordulatnak tekinthető, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy baráti társaság alapította, amely maga elé vett nagy öregeket, megszólította az idősebb nemzedéket Fodor Sándortól Király Lászlóig, Szegedről Fried István kritikust is. Ettől kezdve.
Az irodalmi élet egyre nyilvánosabb, egyre izgalmasabb lett, kiterjedt és megelevenedett. Az első évtizedben a fiatalok nem tudták: kiköltözzenek-e Magyarországra, lapokat alapítsanak, megöljék az öregeket, vagy mi legyen. Aztán nemzedékek váltották egymást, és mondhatni decentralizálódott az irodalmi élet, hatalmas lendületet vett, újraszületett a váradi irodalmi csoport, Csíkban a Székelyföld folyóirat adott otthont kitűnő szépíróknak, Vásárhely egy megújult, de már meglevő műhelyt folytatott, és Kolozsváron is változás történt, hiszen korábban kizárólag az Utunk, majd a Helikon volt az irodalom műhelye, aztán itt is több irodalmi kör kezdett működni párhuzamosan.
Az egyetemi hallgatóság és az irodalomkedvelő közönség azóta is folyamatosan támogatja az alkotókat, veszi a könyveiket, hozzászól és létezik egy eleven műhely, ahol a közönség beleszólhat, hogy milyen a jó irodalom, a műhely pedig elindítja a legfiatalabbakat is. Ahogy az ókorban vagy a 18. századi magyar közegben hexameterrel kísérleteztek és vetélkedtek, hogy mit tudnának kihozni a formából, vagy máshol a szonettel játszottak, úgy léteznek most Erdélyben haiku-, eposzdivatok, a gyerekirodalom is felfelé ível, több kiadó működik. És az erdélyi szerző nem föltétlenül a magyarországi piacon kíván portékát árulni. Úgy tűnt, hogy a 2000-es év körül, de korábban is egy fájdalmas nagy vágy élt bennünk, hogy ismerjenek meg Budapesten, fogadjanak el a magyar olvasók, higgyék el, hogy mi is írunk valamit.
Ez vagy sikerült, vagy nem, többnyire nem sikerült. Lassan rájöttünk, hogy szükség van állandó kapcsolatra az olvasókkal, akik közt mindig lapulnak új, jó írók, csak ki kell csalogatni belőlük és meg kell keresni a hozzánk közeledő, minket kedvelő, bátorító könyvkiadókat. És mivel létrejöttek, fennmaradtak erdélyi kiadók, a szerzők egyik része itteni közönségre számít, ha nem is kizárólagosan. Ugyanakkor színvonalas ez az irodalom, elsősorban itt alakul ki a kritikája, recepciója, és fontos, hogy vannak saját fórumaink.
Ami nagyon hiányzik, az egy olyan gyűjtőhely, könyvtár, ahol együtt lennének a romániai magyar irodalom darabjai 1990-től errefelé.
Hiszen nehéz beszélni erről az irodalomról, ha nem hozzáférhetők az egyes kötetek. Nem kerül be minden a nagy könyvtárakba, a kolozsvári egyetemi könyvtárban sincsenek ezek együtt, ami nagy kár.
– A francia–magyar irodalmi, művelődési kapcsolatokat is kutatja. Mi az, amit kiemelne ebből?
– A francia–magyar kulturális kapcsolatoknak nagy múltja van, legújabban Nagy Pál tette közzé egy antológiában magyar szerzők franciául írt műveit. Jean-Luc Moreau Balassi verseit is lefordította franciára, nemcsak a Bánffy-trilógiát, amelyből sikerkönyv lett francia nyelvterületen. De tudni kell azt is például, hogy létezett olyan erdélyi magyar nemes, aki meglátogatta Rousseau-t és beszélgettek: Teleki József gróf – ezekre a kulturális kapcsolatokra oda kell figyelni.
Francia-magyar szakot végeztem, ehhez az érdeklődésemhez elég későn tértem vissza. Régi meg újabb verseket fordítottam franciából magyarra, Villon-fordításokból írtam a szakdolgozatomat. A 2000-es év után kezdtem foglalkozni a francia–magyar kulturális kapcsolatokkal, ösztöndíjasa is voltam a francia államnak. Érdekel Párizs mint egy nemzetközi francia város, felfedeztem az ottani könyvtárakat, szeretek elrejtőzni a könyvtári nép között, kétévente legalább egy hétre igyekszem elmenni. Mindig találok valamit, ami az én kutatásaimat is lendíti, ugyanakkor verset is szeretek írni Párizsban. Vannak ottani szokásaim, kialakultak az útvonalaim, az ismeretségi köröm, szakmai körökhöz is tartozom.
– Ha jól tudom, előkészületben van a legújabb verseskötete.
– Elég régóta nem publikáltam önálló verseskötetet, 2011-es a legutóbbi. A vásárhelyi Lector Kiadó kért tőlem verseket, ez a kötet van előkészületben. Alkalmi versek, névre szóló köszöntőversek is akadnak, de például olyan is, amit egy párizsi plakát ihletett vagy egy hirdetmény.
Párizsban valamivel több a szabadidőm és egy kicsit el is csendesedem, ilyenkor könnyebben írok verset, hiszen szülővárosomban, Kolozsváron igen sok mindennel foglalkozom.
– A Székely Könyvtár sorozatban napvilágot látott egy verseskötet, amelybe régi székely költők verseit válogatta. Az előszóban az olvasható, hogy nehéz meghatározni, ki is a székely: az-e, aki a Székelyföldön született, vagy az, aki ott élt, és vajon hol vonhatóak meg a Székelyföld határai. Milyen szempon­tok alapján válogatta a régi székely költeményeket?
– Rájöttem, nagyon nehéz kijelölni a határt, és nem is szabad éles határt vonni akörül, hogy mi a székely. Baróti Szabó Dávid például Magyarországon élt, Kassán, mégis sokan nevezték székelynek. Miközben az egész kötetnyi kéziratot vizsgáltam és sajtó alá rendeztem, újra átgondoltam, hogy ki is számíthat székelynek.
/Régi székely költők, Székely Könyvtár 26., Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda , 2014/-
Az antológia összeállítására a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László kért fel, újabban pedig arra is, hogy a régi székely prózairodalomból is kötetet állítsak össze. Sokféleképpen megközelíthetjük a székely szövegeket, többféle válogatás létezik, tematikus, területi, és vannak olyan identitásjelölők, amelyekkel számolnunk kell. Ilyen az, hogy valaki ott született vagy műveiben emlegette a székelységet, vagy valamiképpen ahhoz a natio siculicához tartozott, amely Magyarország, Erdély jogtörténetében különleges státusszal bírt. A székely lakosság máig kutatott, izgalmas, és nem elég írásbeli nyomot hagyó történelme is foglalkoztathat bennünket.
zt gondolom, beszélni kell arról is, hogy a mai emberek hogyan ítélik meg saját magukat, hogyan építik fel identitásukat, és ezt még mi szervezi kívülről: az egyház, a csíksomlyói zarándoklat, a magyarországi közember vagy politika befolyása?
Ezek kényes dolgok, mégis azt kell mondanom, hogy valamennyire tiszteletben kell tartani azt is, ahogyan egy csoport önmagáról beszél, amilyennek önmagát láttatni szeretné. Ez nem azt jelenti, hogy a csoport mindenik tagja teljesen egyforma. Jó, hogy a regionális identitásnak vannak szöveges támpontjai, hiszen természetes, hogy tudni akarjuk, milyen mítoszok, szellemek, történetek léteztek ott, ahol élünk.
A kötetben szerepelnek többek közt Lukács István versei, aki Udvarhelyen járt a kollégiumba és aztán Bodosban, édesapám szülőfalujában volt lelkész a 19. században. Ő a székely nép lakóterületének valóságos mitológiáját alakította ki, össze is kötötte a korabeli történelmi eposzdivattal, és azt mondta el magántörténetekben meg közös történetekben. Sok fájdalom van ezekben a versekben és az is, hogy a székelység nem találta meg a helyét. Az antológia hiánypótló, mert inkább történelmi szövegekről tudunk, amik konfliktusokat, politikai döntéseket, futásokat, rablásokat tartalmaznak, de a művészet, az irodalom is felidéz, rögzít a maga módján.
– Milyen periódust ölel fel a kötet?
– Körülbelül a 19. század elejéig tartó időszakból származó költeményeket tartalmaz. Úgy tudom, Fekete Vince (a Székelyföld folyóirat szerkesztője) tervezi, hogy összegyűjti a 19–20. századi székely költők verseit. Különben a régi szövegek válogatása jó munka a kutató számára, ugyanakkor fontos döntés van a kezében: mit tart odavalónak, elég érdekesnek, alkalmasnak, változatosnak. Van a Régi székely költők című kötetben egy különlegesség, a székely nemesnek, vargyasi Daniel István lányának, Polixéniának egy nagyon szép, selyempapírból kivágott és szövegekkel dekorált képverse, ami eddig sehol sem jelent meg.
Szép barokk stílusú, 18. századi női kézimunka, ragasztás, kollázs, betűkkel: képvers. Ma azt mondanánk rá, hogy konkrét költészet. Az is figyelemre méltó, hogy nő a szerző, hiszen a nők önálló szöveget akkoriban ritkán írtak, inkább élő beszédben adták át a kultúrát. Tanultak ugyan a nemesi családok lányai, de esetleg csak imádságot írtak, és nem is versben.
– A Kolozsvári Magyar Napok alatt évről évre megszervezi a bölcsészkar volt diákjainak, tanárainak találkozóját. Idén mire számíthatnak a résztvevők?
– Amikor két éve kezdeményeztem a találkozókat, kíváncsi voltam, hogy lesz-e érdeklődés, visszajönnek-e az egykori diákok, sikerül-e kapcsolatot teremteni velük. Azok, akik tanárok lettek, inkább a középiskolai tanárok köréhez tartozónak vélik magukat és kevésbé az egyetemhez mint műhelyhez. Az idén változás lesz, azt tervezzük, hogy magyarórákat tartunk az egyetemen. A találkozó utáni napon, augusztus 19-én órákat tartanak az oktatók, és aki akar, válogathat közülök, beülhet az előadásokra. Felkértem a kollégákat, hogy ajánljanak érdekes témákat, az is lehet, hogy bevonjuk a doktoranduszokat vagy a máshol tanító végzettjeinket, ez egy új kísérlet lesz. Augusztusban egyébként ott áll a Marianum üresen, sok teremmel, remélem, egy idő után az épület eleven része lesz a Kolozsvári Magyar Napoknak.
Egyed Emese
Egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész Kolozsváron született 1957. július 5-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke. Kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalomtörténet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kapcsolatok. 1997-ben, 1998-ban, 2000-ben a Romániai Írók Szövetségének díjával, 2003-ban Székelyföld-díjjal tüntették ki, 2012-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora címmel. A Magyar Tudományos Akadémia 188. közgyűlésén, a külső tagok fórumán, május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki. Az elhangzott indoklás szerint munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom- és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

Magyar papok és tengerek
Kinek is van kedve még tengerek tulajdonjogát firtatni, mikor nincs termőföld egy kapa se! Csak belevág az élet sűrűjébe, mert hiszen dologidő, az van, de a munkát is meg kell ám keresni. Mégis eltöprengek azon, hogy hiszen a magyar ember akár tengerekben is gondolkodhat – ma is van tengere a Lujzikalagor nevű, moldvai csángómagyar katolikus falunak, csak jól bele kell gondolni.
Mert ugyebár 97 éve Isten legfelsőbb büntetéseként egy újabb keletű, Románia nevű országban kell ülnünk. Mint egykor a zsidók Egyiptomban. Vannak népek, akiknél a rabság is megszépül bizonyos idő és tengerszáradás után. A helyzet úgy adódott – másoktól, gyalázatban élőktől –, hogy „az első nagy verekedés” után (ez a csángóknál az első világháborút jelenti) földet kaptak az oláh (!) Hohenzollern királytól lenn, a Fekete-tenger partján. Konstanca tartomány az ma is, Mamaia híres fürdőhelyétől egy kőhajításnyira. Ötszáz magyar lélek, mindenki tud magyarul írni is, olvasni is, még igen! De mehetünk tovább is. Moldávia fővárosa, Chisinou (eredetileg Kisjenő) mellett a másik magyar falu a románok között Őrhely. Románra kénytelenítették, mint Udvarhelyet (Odorhei), lett belőle Orhei.
És senki nem mondhatja komolyan, hogy Ojtoz, a Fekete-tenger partján a legtávolabbi magyar település. Hiszen ott van Kazahsztánban, Mongóliában, Nepálban, Nyugat-Kínában sok Madzsar nevű magyar falu! Egy percig sem vagyok büszke reájuk, csak arra, hogy milliók tartják magukat magyaroknak a mai napig Törökországban is. Őrzik magukat és azt, ami az övék: a tisztességes magyarságukat. Aztán emitt mi, saját szülőföldünkön azért viaskodunk prefektuskkal, kormánymegbízottakkal és Marosvásárhely, Kolozsvár (!) aktivista polgármestereivel, hogy szabad-e magyarul beszélnünk. Ennek hallatán még Kínában, Ujguriában, Moldáviában is köpnek egyet-egyet félre.
De tengereink, azok vannak. – Óriási puszta föld volt itt, hát építettünk, templomot is. Papunk, az nem lehet, nem s nem. A román pap az csak bédolgozó.
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jelentős számú új magyar óvodát épít a református egyház Erdélyben
Hat megyében, tizennyolc településen, huszonhat helyszínen épít vagy újít fel óvodát, bölcsődét az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) jövő év végéig a magyar kormány által 2016 novemberében meghirdetett Kárpát-medencei óvodafejlesztési program keretében. A közösségi fejlesztéseket a hatósági „kekeckedések” nehezítik.
Az EREK a magyar állam által meghirdetett 17,2 milliárd forintos keretből 2,8 milliárd forintot kapott óvodafejlesztésre. A befektetések egy része zöldmezős beruházás, tehát új óvodák, bölcsődék is épülnek az összegből – nyilatkozta a Maszolnak Ballai Zoltán, az egyházkerület gazdasági tanácsosa. Tájékoztatása szerint jelenleg 11 óvodát működtet az EREK, számukat 26-tal növelnék Erdély-szerte.
Ballai elmondta, a támogató kérése az volt, hogy ne a tömbmagyarságban, hanem a szórványban fejlesszenek. A tervek szerint Brassó, Fehér, Hunyad, Hargita, Kolozs és Maros megyében újítanak fel vagy építenek óvodát, és a magyar többségű régiókban a szórványtelepülésekre összpontosítanak: Hargita megyében Balánbánya, Maros megyében Segesvár és Szászrégen vidékére. Kolozsváron és Marosvásárhelyen is több új bölcsőde, óvoda épülne, de ezek helyszíneiről még tárgyalások folynak – részletezte a gazdasági tanácsos.
Ballai kérdésünkre hangsúlyozta: a helyszínének kiválasztásakor elsősorban a helyi magyar közösség igényeit tartották szem előtt. „Főként ott fektetünk be, ahol jelenleg nem működik magyar bölcsődei vagy óvodai csoport, vagy ha igen, akkor mostohák a körülmények az intézményekben” – magyarázta. Így többek között zöldmezős beruházást terveznek Aranyosgyéresen, Balánbányán, Backamadarason, Bánnfyhunyadon és Tordán is.
Több beruházás esetében helyi egyházközségek ajánlanak fel telkeket vagy épületeket a célra. „Célunk nem az egyházkerület ingatlanállományának gyarapítása, hanem – a támogató szándéka szerint – a közösségek erősítése, ezért a megépítendő vagy felújítandó épületek minden esetben a helyi egyházközségek tulajdonába mennek át” – mondta Ballai Zoltán.
Nem könnyű a telek beszerzése
A gazdasági tanácsos tájékoztatása szerint a zöldmezős beruházások esetében a telkek beszerzése jelenti a nehézséget. Legalább ezer négyzetméteres területre van szükségük az óvodaépítéshez, és Kolozsváron például nehéz egy olyan ezer négyzetméteres telket találni, hogy oda urbanisztikai szempontból is megfelelő, játszótérrel ellátott funkcionális épület kerülhessen. „Nyilván minden óvodának udvara, játszótere kell hogy legyen, ezért, ha lehet, akkor nem főút mellett, hanem csendesebb helyen építkeznénk” – magyarázta.
Gondot okoznak a magas telekárak is, amit az eladók még jobban megemelnek, ha tudják, hogy az egyház a vásárló. Ezért az ingatlankeresést „diszkréten” végzik. „Megbízunk valakit, hogy keressen nekünk telkeket. Amíg nem konkretizálódik az ára, nem mondja meg, hogy ki a vásárló, csak azt, hogy van egy megrendelője, és telket keres. Kolozsváron egy ezer négyzetméteres, házas telek 400-500 ezer euróba kerül. Nem mindegy, hogy 50 ezer eurót le tudok alkudni belőle, vagy azt mondja az eladó: én tudom, hogy neked van pénzed, a célodat meg kell valósítani, add csak ide azt az összeget” – részletezte a tanácsos.
Dorin Florea „kekeckedései”
Ballai szerint beruházásaikat nehezítik a román állam és az önkormányzati vezetők, alkalmazottak, más hivatalok (telekkönyvi hivatal, műemlékvédelmi igazgatóság, készenléti felügyelőség) „kekeckedései”. Konkrét példaként Dorin Florea marosvásárhelyi polgármestert és a hivatalát említette. Szavai szerint Florea olyan feltételeket támaszt az egyházkerületnek az építkezési engedélyek kibocsátásához, amelyeket szinte lehetetlen teljesíteni.
„Marosvásárhelyen egyértelmű ellenségeskedést tapasztaltunk. Tavaly például a régi református kollégium telekkönyvét kellett frissítenünk. Ez normális esetben 30 nap alatt elvégezhető. Eljön a topográfus, felméri, hogy hiányzik 20 négyzetméter, azt bejegyezi, hogy naprakész legyen a telekkönyv. Dorin Florea azonban a restitúciós határozatban szereplő adatokra hivatkozva ezt megtagadta. Bepereltük, és egy évbe tellett, amíg megnyertük a pert” – idézte fel a történteket a gazdasági tanácsos.
Ballai tájékoztatása szerint Dorin Florea akadékoskodása miatt húzódtak el a Bolyai Farkas líceum egyházkerületi tulajdonban lévő épületének felújítási munkálatai is. „Azért állt három évig a Bolyai javítása, mert a polgármesteri hivatal nem akart beavatkozási engedélyt adni. Hiába mondtuk, hogy szakadnak le a kémények, esnek rá az emberekre, autókra. Nem is kell mondanom, hogy 911-es Porsche javítási árát ki kellett fizetnünk egy kárvallottnak, mert ráesett egy cserép a motorháztetőre és a szélvédőre” – mondta a gazdasági tanácsos.
maszol.ro 

Nem folytatódott a magyar utcanévtáblák leszerelése Marosvásárhelyen
MTI - Nem folytatódott kedden a marosvásárhelyi utcanévtáblák leszerelése - mondta az MTI-nek Vass Levente parlamenti képviselő, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke.
A politikus múlt szerdán a marosvásárhelyi polgármesteri hivataltól kért magyarázatot a magyar utcanevek eltávolítására, és miután azt a tájékoztatást kapta, hogy a hivatal a prefektus utasítására járt el, kedden hasonló kéréssel fordult a prefektushoz. Valószínűnek tartotta, hogy a gyors politikai reagálás is szerepet játszott abban, hogy a csaknem öt kilométeres hosszúságú Dózsa György út nagyobbik részén továbbra is helyükön vannak a kétnyelvű utcanévtáblák. 
A marosvásárhelyi polgármesteri hivatal múlt szerdán kezdett a magyar utcanévtáblák leszerelésébe, illetve a kétnyelvű utcanévtáblák román nyelvűre cserélésébe a város Kolozsvár felőli bejáratától a városközpontig haladó Dózsa György úton. A csütörtöki gyermeknaptól pünkösd hétfőjéig azonban munkaszünet volt a közszférában, így a művelet kedden folytatódhatott volna. 
Vass Levente az MTI-hez is eljuttatta a prefektus május 29-én keltezett átiratának a másolatát. Ebben a kormány Maros megyei képviselője a közigazgatási törvényre, és a törvény végrehajtását részletező kormányhatározatra hivatkozva kéri a polgármesteri hivataltól, hogy három napon belül távolítsa el a marosvásárhelyi Dózsa György út magyar utcanévtábláit.
A prefektus egy bírósági ítélet végrehajtását kérte
Sorin Savu, a prefektus kabinetfőnöke kedden az MTI-nek elmondta: a prefektus tulajdonképpen egy bírósági ítélet végrehajtását kérte a polgármesteri hivataltól. Hozzátette a prefektus keresete nyomán a bíróság érvénytelenítette azt az évekkel ezelőtt hozott önkormányzati határozatot, amely alapján a kétnyelvű táblákat kihelyezték a Dózsa György úton. A prefektusi kabinetfőnök szerint az önkormányzatnak lehetősége lett volna újabb határozatban rendezni immár törvényesen az utcanévtáblák kérdését, de ezt nem tette meg, ezért szólította fel a kormány képviselője a táblák eltávolítására. 
Romániában az önkormányzati törvény 2001 óta írja elő a többnyelvű feliratozást azokon a településeken, ahol egy kisebbség aránya meghaladja a 20 százalékot. A törvény azonban csak a településnevek és az intézménynevek többnyelvű kiírásának a kötelezettségét írja elő, az utcanevekről nem rendelkezik. Románia azonban 2008-ban olyan formában ratifikálta az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelvek Chartáját, amelyben vállalta, hogy a hagyományos kisebbségi helyneveket is használja, amelyek mellett - szükség esetén - a hivatalos elnevezéseket is feltünteti. A charta szakértői a 2012-ben készített Románia-jelentésben külön kitértek arra, hogy a helynevek alatt nemcsak a településnevek értendőek. Konkrét példaként említették, hogy nem elégséges az utcák román megnevezése után odaírni a magyar "utca" szót, az utca nevét is ki kell írni a kisebbség nyelvén.
Marosvásárhelyen a kivándorlási hullámot kiváltó 1990-es etnikai konfliktusok után került kisebbségbe a magyarság, mely a 2011-es népszámláláson az összlakosság 43 százalékát tette ki. maszol.ro

Balla Zsófia költői estje a kolozsvári színházban
A kolozsvári színház soron következő költői estjének meghívottja szombaton, június 10-én este 7 órától Balla Zsófia, derül ki az intézmény közleményéből.
A meghívott hét év után jelentkezik új verseskötettel, Más ünnepekcímű könyvében az elmúlt időszaknak mintegy keresztmetszetét nyújtja. Könyve sűrítés, egy konokul csak a lényegre összpontosító költői figyelem eredménye. A szerző nem alakított ki formalizált védjegyet, hanem saját költői mondanivalójához hű, nagy témáihoz (szerelem, hontalanság, életgyakorlat, múlandóság, emberi árulás, érzékfeletti dolgok) tér vissza meg-megújuló kötött és szabadon zárt formákban.
Visky András ajánlója Balla Zsófia költői estjéhez: „Balla Zsófia, a kortárs magyar líra egyik legjelentősebb képviselője a vendégünk, aki a verset a megszólalás és a hang nagy eseményének tartja. Balla Zsófia visszhangos univerzumban él, minden kétséget kizáróan »abszolút hallással« bír, mert az emberi mivolt megismételhetetlenségére és az időre, létezésünk legapróbb és egyetemes tüneményeire, tehát a rejtőzködő abszolútum finom rezdüléseire senki nem talált ilyen precíz, meglepetésekkel teli nyelvet, mint ő. Elköltözött Kolozsvárról, »kiköltözött«, ahogy mondani szokás, Budapestre, de sem elszakadni, sem megérkezni nem tudott. Visszatér most, haza, Kolozsvárra, hogy vele ünnepeljük a 88. Ünnepi Könyvhetet, és hogy az ő szemével és az ő hangján vegyük magunkhoz a világot, amelyben élünk. Bárhova menne, ő befelé haladna, egy mindig másik végtelen felé. »A költők a mi érzékszerveink«. Szabadság (Kolozsvár) 

Kós Andrásról nemhivatalosan
Az ember és művész
Kós András (1914–2010) szobrászművész alkotásaiból nyílik ma kiállítás 18 órakor az Árkosi Művelődési Központ Olt utcai székházában, tudhattuk meg Szebeni Zsuzsa sajtótájékoztatóján. Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókjának vezetője ugyanakkor azt is elárulta, hogy meglepetésekben lesz részük az idelátogatóknak.
A művész, Kós Károly fiaként látott napvilágot, mely tény nem vált az előnyére, hiszen alkotóként egy életen keresztül apja árnyékával birkózott. Élet és Rajz címet viselő, saját rajzaival illusztrált önéletrajzi kötetéből ugyanakkor azt is megtudhatjuk, hogy már gyermekkorában szeretett fából faragni. Nem a véletlen műve volt tehát, hogy szobrász vált belőle. Alkotásairól Jakobovits Miklós festőművész a róla írt nekrológjában így fogalmazott: „Mint templomi gótikus szobrok vonulnak fel előttünk remek alkotásai, mint olyan jelzések az időről és Erdélyről, melyek nagyszerű jellemek karaktereit mutatják be, mint küzdeni tudó, de egyben felszentelt alakok, melyeknek erkölcsi magasságába mindannyian vágyunk.”  
Amint a sajtótájékoztatón kiderült, ennek a tárlatnak Budapest és Kolozsvár után Sepsiszentgyörgy a harmadik helyszíne lesz, viszont katalógus kiadására most első alkalommal kerül sor. Ezúttal pedig nem a művész hivatalos, közismert arcát mutatják be, hanem a gyermekét, apáét és nagyapáét. Éppen ezért a kiállítás anyagát a Kós örökösök magángyűjteményéből származó, általa készített, de személyes célokat szolgáló tárgyak alkotják.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A magyar kisebbségek sajtójáról rendeztek konferenciát Brüsszelben
A kisebbségi nyelvű média erősítése Európában címmel tartottak félnapos konferenciát június 7-én az Európai Parlament brüsszeli székhelyén. Házigazdák a magyar néppárti delegáció egyes tagjai voltak, a meghívott előadók pedig Kárpát-medencei médiaszakemberek.
A konferenciát kezdeményező EP-képviselők mindnyájan kiemelték: mivel a kisebbségi nyelvű kommunikációs csatornák erősítik a nemzeti identitást, sőt egyenesen a megmaradás zálogai, ezért a nemzeti kisebbségek médiájának fejlesztése, támogatása közös európai ügy. Ugyanakkor elsősorban a többségi nemzetállamok feladata a területükön élő kisebbségek anyanyelvű sajtójának oly mértékű védelme és erősítése, hogy akár esélyegyenlőségről is beszélni lehessen ezen a pászmán a többség és a nemzeti kisebbségek között. Ezt a feladatot nemzetközi dokumentumokban lefektetett saját vállalásaik mentén kell teljesíteniük az egyes államoknak. Azt a konferencián részt vevő politikusok egybehangzóan és elismerően állították, hogy a magyar nyelvű kisebbségi média fenntartásában és működtetésében kiemelten fontos a Magyarországtól kapott támogatás, amely pótolni igyekszik mindazt, amit a többségi nemzetállamok e téren nem végeznek el.
Deli Andor délvidéki EP-képviselő meghívására Bodzsoni István szabadkai médiaigazgató a szerbiai magyar sajtó helyzetét, sikereit és gondjait ismertette, Natasa Heror az ottani többségi és kisebbségi média viszonyáról és együttműködéséről tartott rövid tájékoztatást. Bocskor Andrea kárpátaljai képviselő meghívottjaiként Kulin Zoltán ésK. Debreceni Mihály vázolták az ukrajnai médiaállapotokat, különös tekintettel a magyar nyelvű köztájékoztatás nehéz, törvényi megszorítások és hatósági vegzálások által terhelt helyzetére. Csáky Pál szlovákiai EP-képviselő vendégeként Molnár Judit dunaszerdahelyi főszerkesztő a felemás, politikai torzsalkodásoknak kitett, helyenként szerepzavarban lévő felvidéki sajtóról adott egyfajta képet. Az RMDSZ-es Sógor Csaba azzal adta át a szót meghívottjának, Szász Attilának, hogy a romániai többségi média gyakran festi le úgy az erdélyi magyar valóságot, ahogyan azt láttatni szeretné, mégpedig ritkán jó színben. A marosvásárhelyi rádió főszerkesztő-helyettese a közszolgálati rádiózás, azon belül pedig a belső-erdélyi magyar nyelvű tájékoztatás helyzetét és gondjait ecsetelte.Maksay Ágnes kolozsvári médiaszakember a romániai tapasztalatokról általánosságokat és specifikumokat is megosztott a hallgatósággal, leszögezve: a magyar nyelvű televíziózás a legkevésbé fejlett és korszerű kommunikációs ágazat az országban.
Tőkés László erdélyi EP-képviselő hozzászólásában rámutatott, hogy a piac szabályai szerint működő média világában a kisebbségi közösségi tájékoztatás gazdaságilag nem életképes. Előnyös bánásmódra, pozitív diszkriminációra van szüksége ahhoz, hogy fenntartható legyen. Ezzel szemben a kelet-közép-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy az öntörvényű piac alig van tekintettel erre az eleve hátrányos helyzetre, ráadásul a többségiasszimilációs politika a kisebbségi média működését egyenesen gátolja. De gondok mutatkoznak a magyar közmédia szolgáltatásainak a határon túli nemzetrészekhez való eljuttatásában is, a kábelcégek hozzáállásától a geokódolásig terjedően. „Nyelvében él a nemzet – mondottuk a legelején. Jól felfogott nemzeti érdekeinket semmiképpen sem szabad alárendelnünk a megosztó pártérdekeknek. A sajtónak, a médiának szabadnak kell lennie!” – zárta felszólalását Tőkés László.
Meghívottja, Dénes László nagyváradi újságíró a romániai magyar nyomtatott sajtó állapotáról szólva elmondta, hogy számszerűleg kevesebb, de annál színvonalasabb kiadvány megjelenése lenne kívánatos, úgy, hogy azok el is jussanak az olvasókhoz. De arra is felhívta a figyelmet, hogy az unióbeli legnagyobb nemzeti kisebbségnek, a romániai magyarságnak nincs egész nap és mindenütt fogható országos televíziója és rádiója, sem közszolgálati, sem kereskedelmi. Ugyanakkor az újságírószakma anyagi és társadalmi megbecsülése rendkívül alacsony, emiatt a rutinos szakemberek elhagyják, a tehetséges, magasan képzett fiatalok pedig nem is választják ezt a pályát. Azt sem hallgatta el, hogy a közösség érdekvédelmét és közképviseletét évek óta kisajátító politikai szervezet azzal is igyekszik uralni a médiát, hogy a romániai magyar kisebbségnek szánt állami támogatásnak az anyanyelvű sajtóra eső részét preferenciálisan osztja szét.
A konferencián szót kapott még Balázs Bence kolozsvári újságíró, az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelveken Megjelenő Napilapok Egyesületének (MIDAS) munkatársa, valamint Vincze Loránd, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke.
Zárszavában Deutsch Tamás EP-képviselő minden, magát demokratának tartó politikus abbéli felelősségére mutatott rá, amellyel a nemzeti kisebbségek megmaradását, erősödését, gyarapodását elősegíteni köteles. Ez egy kardinális európai ügy, a nemzetek Európai Uniójának közügye. A nemzeti közösségek fejlődéséhez pedig elengedhetetlen az anyanyelven történő alapos tájékoztatás az önálló, szabad és korszerű média révén. tokeslaszlo.eu/cikk 

Támad az RMDSZ
Marosvásárhelyi utcanévtáblák
Kemény hangú állásfoglalásban szólította fel az RMDSZ a marosvásárhelyi kétnyelvű utcanévtáblák eltávolítására vonatkozó rendelete visszavonására Maros megye prefektusát. Lucian Goga azonban kitart amellett, hogy törvényesen járt el.
Állásfoglalásában az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete és országos ügyvezető elnöksége megállapította, hogy a prefektus semmilyen törvényes alapot nem jelölt meg átiratában a kétnyelvű utcanévtáblák eltávolítására, ezért a többnyelvűség megszüntetésére vonatkozó utasítása hivatali visszaélésnek, hatáskörtúllépésnek minősül. „Felszólítjuk a prefektust, hogy tegyen eleget jogos kérésünknek, vonja vissza törvénytelen utasítását, lehetővé téve a kétnyelvű utcanévtáblák visszahelyezését Marosvásárhelyen” – fogalmazott az állásfoglalás. „Amennyi­ben a prefektus nem vonja vissza azonnali hatállyal rendelkezését, az RMDSZ országos vezetősége határozott válaszlépéseket helyez kilátásba” – áll a dokumentumban.  Lucian Goga prefektus az Agerpres hírügynökség megkeresésére úgy nyilatkozott, a törvény szerint járt el, jogerős bírósági döntés alapján, amellyel érvénytelenítették a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezéséről szóló helyi tanácsi határozatot. „A kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésének nincs törvényes alapja, miután a 2015. 05. 28/150-es számú helyi tanácsi határozatot érvénytelenítette a bíróság. A törvényt tiszteletben kell tartani, nekem pedig az a feladatom, hogy őrködjek a törvények betartása felett. Nincs nekem semmi problémám a polgártársaimmal” – fogalmazott Lucian Goga, aki az RMDSZ állásfoglalását nem kívánta kommentálni.  A marosvásárhelyi polgármesteri hivatal a prefektus felszólítására múlt szerdán kezdett a magyar utcanévtáblák leszerelésébe, illetve a kétnyelvű utcanévtáblák román nyelvűre cserélésébe a város Kolozsvár felőli bejáratától a városközpontig haladó, több mint öt kilométer hosszú Dózsa György úton. A többnyelvűségért harcoló Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) illetékese szerint négy magyar feliratot távolítottak el, és a pünkösdi munkaszünet után nem folytatódott a folyamat. 
Sorin Savu, Lucian Goga kabinetfőnöke kedden az MTI-nek elmondta: a prefektus tulajdonképpen egy bírósági ítélet végrehajtását kérte a polgármesteri hivataltól, átiratában azonban nem szerepel utalás erre a bírósági ítéletre. Háromszék (Sepsiszentgyörgy

Közigazgatási képzés magyar nyelven a BBTE-n
Az RMDSZ érdekelt a szakkifejezések anyanyelvi használatában
Magyar nyelvű, alap- és mesteri szintű közigazgatási képzést tervez indítani idéntől a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE). A közigazgatási anyanyelvű képzés fontosságáról és hasznáról önkormányzati vezetők értekeztek a BBTE egyik épületében megtartott kerekasztal-beszélgetésen. Magyar nyelvű, alapfokú közigazgatási képzés eddig csak a BBTE sepsiszentgyörgyi és szatmárnémeti kihelyezett tagozatán létezett, Kolozsváron nem, mesteri tagozat magyar nyelven pedig egyáltalán nem működött. – Tömbvidéken és interetnikus környezetben is nagyon fontos, hogy a közigazgatási szakkifejezéseket magyarul is használják azok, akik az adminisztrációt működtetik. Az RMDSZ ebben érdekelt, ezért vállalja az új közigazgatási képzés népszerűsítését. Meggyőződésünk, hogy az ügyintézésben dolgozók és dolgozni vágyók ennek köszönhetően még hatékonyabban szolgálják majd ki a magyar embereket – hangoztatta Kelemen Hunor.
A megbeszélés elején a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Politika-, Közigazgatás és Kommunikációtudományi Kar dékánja, Călin Hintea a BBTE és különböző magyarországi egyetemek között eddig is létező, jól működő együttműködések fontosságát ecsetelte.
– Reméljük, hogy a szatmári és a sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatunk mellett megvalósulhat az az álmunk is, hogy Kolozsváron magyar nyelvű közigazgatási alap- és mesteri képzést indítsunk. A BBTE eddigi gazdag – több mint 500 alap- és mesterképzési programot tartalmazó – oktatási kínálatát egészíti ki Kolozsváron a magyar nyelvű közigazgatási képzés. A hangsúly most is a minőségen van, hisz minden programunk esetében ezt célozzuk meg. A hivatalos visszajelzések, azaz a rangsorok is azt mutatják, hogy az egyetemen minőségi oktatás folyik – összegzett Sóos Anna. A rektorhelyettes elmondta: az új programot tartalmazó kormányhatározatot ugyan még nem bocsátották ki, de remélhetőleg július elejéig ez megtörténik. Amennyiben a kormányhatározat még várat magára, akkor az érdeklődők csak ősszel felvételizhetnek erre a szakra. Soós Anna rektorhelyettestől megtudtuk: Kolozsváron húsz ingyenes helyre lehet jelentkezni a közigazgatási alapképzésen, magyar nyelven, de lesznek tandíjas helyek is. A két kihelyezett tagozaton (Szatmárnémetiben és Sepsiszentgyörgyön) is 20-20 ingyenes helyet hirdettek meg. A mesteri tagozaton a helyek száma még nem tisztázott. 
– Kiváló kezdeményezésnek tartom a magyar nyelvű közigazgatási képzést. Ahhoz, hogy egy állam eleget tudjon tenni állampolgárai elvárásainak, hatékony és nagyon jól képzett közigazgatási szerkezetre van szüksége. Romániában még sok a tennivaló e téren is, hogy azt érezzük: az állam ellátja azokat a feladatokat, amelyeket az adófizető elvár tőle – közölte Kelemen Hunor, majd a jelenlegi romániai közigazgatási szakemberhiányt említette. 
Balogh Márton egyetemi oktató azt hangsúlyozta: céljuk az, hogy a képzési program minél inkább megfeleljen az elvárásoknak, ez pedig a gyakorlati és elméleti szakemberek közti kommunikációt feltételezi. Kiderült: az oktatók között magyarországi szakemberek is lesznek.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke közölte: reméli, hogy ez az új szak majd gátat vet annak a régi beidegződésnek, miszerint „az elmúlt időszakban nagyon sokan azért iratkoztak be különböző képzésekre, hogy legyen egyetemi diplomájuk, és a közigazgatásban nagyobb fizetést kapjanak”. Megígérte: az elkövetkezőkben még jobban megerősítik az együttműködést a BBTE-vel. Kolozsvár alpolgármestere, Oláh Emese kifejtette: a közigazgatásban jól képzett, fiatal szakemberekre van szükség, és ezt elősegíti a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal és a BBTE közti együttműködés tágítása is. 
Markó Bálint rektorhelyettes pozitív fejleménynek nevezte Kolozsváron a magyar közigazgatási képzés beindítását, emellett a megyei adminisztrációkkal való jó kapcsolat kialakítását, az együttműködés és a tudásátadás jelentőségét hangsúlyozta. 
 – A magyar közigazgatási nyelvezet ismerete nagyon fontos. Még mos is előfordul, hogy egy magyarországi testvérvárosi vagy testvérmegyei kapcsolat során keressük a szavakat magyarul. A közigazgatási nyelvezetet az egyetemen kell elsajátítani. Szívesen vállaljuk, hogy a hallgatóknak szakmai gyakorlatot szervezünk – közölte Péter Ferenc, a Maros Megyei Tanács elnöke.
A Kolozs Megyei Tanács alelnöke, Vákár István elmondta: Kolozs megyében is jól fognak a magyarul tudó közigazgatási szakemberek.
Gyergyóremete polgármestere, Laczkó-Albert Elemér arra figyelmeztetett: az anyanyelvű közigazgatási képzés végzőseinek nagyon jól kell tudniuk románul is, illetve ismerniük kell a szakfogalmakat románul és magyarul, és egy felsőfokú román nyelvvizsga is jól fogna a székelyföldi önkormányzatokban dolgozó magyar személyeknek. Balla Ferenc, a Kolozs Megyei Tanács egyik RMDSZ-es tanácsosa már most megígérte, hogy beiratkozik a magyar közigazgatási mesteri képzésre. Lőrinczi Zoltán Kolozs megyei RMDSZ-es tanácsos azt vetette fel, hogy a közigazgatási szakot magyar nyelven végző fiatalokat egy-egy önkormányzat ösztöndíjjal támogathatná, így biztosítva be a szakképzett, fiatal munkatársat.
Fejes Zoltán Levente székely származású fiatal a líceumot magyar nyelven végezte, az egyetemen viszont románul tanult, hat éven át pedig a michigani egyetem doktori programjában vett részt. A büntető igazságszolgáltatásban kriminológusi végzettséggel rendelkező fiatalember a román és a magyar nyelv mellett az angol nyelv ismeretének fontosságát, a kritikus gondolkodás és a problémamegoldás elsajátítását hangsúlyozta.
Nagy-Hintós Diana Szabadság (Kolozsvár)

Továbbra sincs engedély a többi Kolozsvár-táblára
Továbbra sem lehet tudni, mikor helyezik ki a többi háromnyelvű helységnévtáblát Kolozsvár bejáratainál – derült ki Oláh Emese RMDSZ-es alpolgármester tegnapi sajtótájékoztatóján, amelyen Vákár Istvánnal, a megyei tanács alelnökével, illetve Antal Gézával, a Kolozs megyei RMDSZ ügyvezető elnökével az elmúlt egy év önkormányzati munkáját értékelték ki. Az alpolgármester a legnagyobb sikernek egyértelműen a szászfenesi bejáratnál kihelyezett háromnyelvű helységnévtáblát tartja, amelyen magyarul is feltüntették Kolozsvár nevét. Reméli, hogy Kisbács, Apahida és Erdőfelek határában is hamarosan kikerülnek a táblák, a megyei útigazgatóság azonban még mindig nem bocsátotta ki a szükséges engedélyeket. A szászfenesi tábla kihelyezésére azért kerülhetett sor, mert az a telek a város tulajdonában van, ez leegyszerűsítette a folyamatot.
A Kolozsvár-táblákkal kapcsolatban elhangzott: a hivatal messze túllépte az engedély kibocsátására megállapított 30 napos határidőt, a válasz azonban még várat magára. Mindennek – úgy tűnik – semmilyen következménye nincs Romániá­ban.
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) és az RMDSZ közti helyi megállapodás sorsát feszegető újságírói kérdésre Oláh Emese elmondta: a tábla kihelyezése elsősorban a civil kezdeményezésnek köszönhető, amely peres útra vitte az ügyet, sajnos nem a politikai alkuknak. Vákár István, a megyei tanács RMDSZ-es alelnöke szerint vannak települések, ahol működik a PNL–RMDSZ koalíció, más helyeken viszont nem. Lásd Szászfenest, ahol az egyezmény megkötésének másnapján árulás történt, ezért nem lett RMDSZ-es alpolgármestere a községnek. Ami viszont a megyét illeti, Vákár szerint Alin Tişe liberális tanácselnök részéről megvan az együttműködési készség.
Kolozs megyében több olyan település van, ahol a hatályban levő közigazgatási törvény értelmében magyarul is ki kell írni a helység és a közintézmények nevét, erre azonban nem mindenhol került sor. A megyei RMDSZ most azt vizsgálja, hogy az itt élő magyar közösségek élnek-e ezzel a jogukkal, sok esetben nemcsak a politikai akaraton múlik a dolog, hanem mulasztásról van szó. A felmérésről szóló tájékoztatást ígérik.
Gyalui vizet Szilágyságba
Az elmúlt egy év megvalósításait illetően Oláh Emese elmondta: a rendelkezésre álló 10 millió lejes keretből 1,5 millió lejjel magyar rendezvényeket támogat a kolozsvári önkormányzat. Továbbra is kiemelt rendezvénynek számít a Kolozsvári Magyar Napok, amelyre 410 ezer lejt különítettek el. Ezentúl is prioritást jelent a magyar bölcsődei csoportok beindítása. Tavaly sikerült egy magyar tagozatot létrehozni, idén egy monostori és egy Donát negyedi bölcsődében tervezik ugyanezt, ez utóbbi esetében azonban kivitelezési gondok merültek fel.
Az alpolgármester beszélt az önkormányzat azon igyekezetéről, hogy lépést tartson az új kommunikációs és technológiai vívmányokkal. Amint arról lapunk is tudósított, beindították a My Cluj nevű applikációt, amely segítségével a polgárok elküldhetik panaszaikat a városházára. Tervezik az online kereskedelmi engedélyek kibocsátását, illetve a szabad parkolóhelyekről tájékoztató aplikáció létrehozását.
Vákár István, a megyei tanács alelnöke beszélt a Kolozs-Szilágy megyei vízprojektről, amely 300 millió euró értékű befektetés, célja, a gyalui vizet elvezetni Szilágy megyébe. Ez sok község számára nagy jelentőséggel bír, hiszen többen is rácsatlakozhatnak erre a vízhálózatra.
Vákár elmondta: kiemelten foglalkoznak az ipari parkok, kórházak, a reptér fejlesztésével, és beszélt az egyházi és kulturális támogatásokról is. Megemlítette a filharmónia helyzetét, az alkalmazottak bérköveteléseit úgy sikerült abszolválni, hogy nem kellett személyzetet elbocsátani.
Boldogító igen magyarul Aranyosgyéresen is
Antal Géza, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének ügyvezető elnöke részletesen ismertette a megye azon településeinek megvalósításait, ahol az önkormányzatban RMDSZ-es frakció működik. Több településen sikerült óvodát, iskolát felújítani, játszóteret, focipályát létrehozni. Elmondta: a közigazgatásban dolgozók bérének növekedése, amelyről a parlament szerdán határozott, az önkormányzati munka minőségének javulásához vezet, hiszen felkészült szakemberek számára is vonzóvá teszi ezt a munkakört.
Fontosnak nevezte a sza­mos­újvári magyar iskola beindítását, és azt is, hogy Aranyosgyéresen – közel száz év után – ismét került magyar a város vezetésébe Szabó Róbert RMDSZ-es alpolgármester személyében. Ezáltal – mondta – itt is lehetőség nyílik például arra, hogy a házasságkötésre magyar nyelven kerüljön sor.
Megtudtuk: Harasztos liberális polgármestere lemondott, a községet néhány napja Szabó József RMDSZ-es alpolgármester vezeti. A kormánynak 90 napon belül időközi választásokat kell szerveznie. Antal viccesen hozzátette: addig is bebizonyíthatjuk, hogy magyar ember is tud tisztességes munkát végezni. Szabadság (Kolozsvár)

Közösségformálás nyitott lélekkel a kolozsvári unitáriusoknál
A közösség megtartó erejére összpontosít, bárkit barátsággal, nyitott lélekkel vár a kolozsvári unitáriusok hatnapos, a reformáció 500 éves évfordulója jegyében szervezett rendezvénysorozata. A hétfőig tartó Nyitott kapuk kulturális, szórakoztató programokat kínál felnőttnek, gyereknek egyaránt.
„Nyitott szívvel, lélekkel teremtünk ezekben a napokban olyan közös időt, amikor oda tudunk figyelni egymásra, Isten jelenlétéről, emberszeretetről teszünk tanúbizonyságot. Jó, ha nyitva vannak a kapuink, természetesen lélekben is, ha meg tudjuk mutatni értékeinket, amelyeket unitárius közösségeink teremtettek. A mindennapokban sokszor elmegyünk egymás mellett, nem figyelünk egymásra, ezek az alkalmak pedig lehetőséget nyújtanak arra, hogy megnyíljunk a tudás, a szeretet és egymás felé” – fogalmazott Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke a szerda délután kezdődött, hétfőig tartó Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál elnevezésű rendezvénysorozat megnyitóján.
Az ötödik alkalommal megszervezett, kulturális programokat, könyvbemutatókat, koncerteket, kerekasztal-beszélgetéseket, filmvetítést, istentiszteletet, szeretetvendégségeket és gyerekeknek szóló eseményeket kínáló, a közösségformálásra összpontosító rendezvény a Kolozsváron tevékenykedő unitárius egyházközségek, oktatási intézmények, valamint civil szervezetek közreműködésével zajlik.
A János Zsigmond Unitárius Kollégium (JZSUK) dísztermében tartott megnyitón elhangzott, a szervezők az unitarizmushoz közel álló, de egyetemesen elfogadott tárgyi és szellemi értékek bemutatását célozzák, a mindenki számára nyitott program pedig az 500 éves protestáns reformáció jegyében zajlik, a tevékenységek központi része ezen Európát meghatározó szellemi irányzat értékei köré csoportosul.
„Sok tekintetben fragmentálódott világban élünk, ahol mindenki bevonul a saját külön kis katakombájába és egyre kevesebb a közös pontunk. A Nyitott kapuk találkozási pontokat keres és kínál, közösséget formál, és bárki számára nyitva állnak a kapuink: barátsággal, tartalmas tevékenységekkel várunk gyerekeket, felnőtteket egyaránt" – fogalmazott Rácz Norbert főszervező, a Kolozsvári Belvárosi Egyházközség lelkésze.
A nyitóünnepségen az iskola több kisdiákcsoportja fellépett, a fénypont pedig a Kolozsvári Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet lelkes csapatának előadása volt. A gimnazisták Rácz Mária lelkész vezetésével Antoine de Saint Exupéry A kis herceg című klasszikusát vitték színpadra, a fő szerepet viszont nem kortársuk játszotta: a távoli bolygóról érkezett, az örök gyermekit jelképező kis herceg figuráját a hat éves Rácz István alakította meggyőző és megható módon, a nem mindennapi produkciót óriási vastapssal jutalmazta a közönség.
A hatnapos programsorozat keretében csütörtökön bemutatták Balázs Mihály Hitújítás és egyházalapítás között – tanulmányok az erdélyi unitarizmus 16–17. századi történetéről című kötetét, megnyitották a Biblia és reformáció című kiállítást az unitárius templomban. A tíz pannóból álló tárlat a Szentírás 16. századi központi szerepét mutatja be, kiemelve a magyarországi eseményeket és a Vizsolyi Biblia fontosságát.
Pénteken Kolozsvár unitárius szemmel címmel tartanak városnéző sétát Korodi Alpár, a JZSUK történelemtanára vezetésével. A gazdag kínálatot felvonultató programban többek közt Quo vadis ecclesia? címmal tartanak beszélgetést a mai reformáció lehetőségeiről, lesz bábszínházi előadás a Váróterem Projekt jóvoltából, vasárnap pedig Biciklitúra filmvetítésre várják a közönséget: a Krakkóig 52 emberrel című film a JZSUK diákcsapatának évente megrendezett biciklitúrájáról szól. A rendezvényt Sebestyén Márta Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas népdalénekesnek, előadóművésznek és Andrejszki Juditnak, a régizene emblematikus alakjának koncertje zárja hétfőn a belvárosi unitárius templomban. Az Erdőkön mezőkön járó című est alcíme: századok magyar zenéje európai kitekintéssel, népi és írott forrásokból. A Nyitott kapuk részletes programja itt és az esemény Facebook-oldalán található.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

Román ünneplés, magyar esély
Ahogy közeledik az 1918-as, a román történeti mitológiában „nagy egyesülésként" emlegetett, valójában egy egyszerű nagygyűlésnél nem sokkal több gyulafehérvári román tömegrendezvény századik évfordulója, úgy szaporodnak a magyarokkal szemben jó esetben csak érzéketlen, rosszabb esetben szándékosan provokatív megnyilvánulások román részről, amelyek célja az, hogy a román nagyközönség előtt bizonyítsák kezdeményezőjük „hazafiságát"
A legújabb ilyen kezdeményezés Nagyváradon látott napvilágot, ahol román értelmiségiek egy csoportja petíciót kezdeményezett, amelynek célja, hogy a települést nyilvánítsák „a román egyesülés városává", arra hivatkozva, hogy Aurel Lazăr helyi román ügyvéd házában írták alá azt a nyilatkozatot, amelyben a Magyarországon élő románok a magyarok, németek és a többi nemzetiség megkérdezése nélkül kinyilvánították, hogy el akarják szakítani Magyarországtól az általuk is lakott megyéket.
A petíció „kulturált" szellemiségét jól tükrözi, hogy Budapestet az „elnyomó magyarok” fővárosaként emlegeti, ami a korabeli európai országokban – pláne Romániában – élő kisebbségek helyzetét a Magyarországon élőkkel összehasonlítva még akkor is arcátlan hazugság, ha az akkori román jogkövetelések egy részét mai szemmel jogosnak is találjuk. Emellett a Magyarországot végigfosztogató román hadsereget méltatja, amiért leverte a Tanácsköztársaságot, esélyt adva Magyarországnak, hogy a demokratikus fejlődés útjára lépjen – de ami a magyarok „frusztráltsága” miatt nem valósult meg.
Nos, hogy a nemzeti önrendelkezés jogát kirekesztően értelmezve egy 1918-ban 92–93 százalékban magyarok lakta várost akarnak a román egyesülés városává nyilvánítani egy román nyilatkozat aláírása miatt, eleve nem kis cinizmusra vall – az viszont még nagyobbra, hogy a kommunisták valóban indokolt leverése miatt hálát követelnek, amikor közismert tény, hogy a román hadsereg már 1918-ban, vagyis a kommunisták 1919 márciusi hatalomra kerülése előtt megtámadta az antanttal amúgy már fegyverszünetet kötött Magyarországot.
Való igaz, hogy például Nagyvárad polgármestere, Rimler Károly 1919. április 20-án a kommunisták ellen kérte fel bevonulásra a románokat – de a város etnikai viszonyait figyelembe véve az lett volna a természetes, ha ezt követően kivonulnak. Ehelyett azonban hódítóként viselkedtek, mint ahogy tették azt egész Magyarországon, ameddig eljutottak.
Vagyis Románia fegyveres erővel szállta meg Kelet-Magyarországot, amit a győztes nyugati hatalmak azért hagytak jóvá, mert hatalmi érdekeik ezt kívánták, és ezt 1920-ban, a trianoni békediktátumban szentesítették. Az 1918-as nagygyűlés misztifikálása csupán annak elkendőzését szolgálja, hogy Románia a nagyhatalmak kegyéből foglalhatta el és tarthatta meg Erdélyt és Kelet-Magyarországot. Ha ugyanis valóban az önrendelkezés wilsoni elveit vették volna figyelembe, akkor nem hagyhatták volna figyelmen kívül a Kolozsvárott megrendezett, hasonló kaliberű magyar nagygyűlést.
De hagyjuk a történelmet: a legfrissebb magyarellenes lépések közül említést érdemel még a PSD színeiben az Európai Parlamentbe jutott Cătălin Ivan ostoba provokációja, aki Facebook-bejegyzésben vádolta meg az RMDSZ-t azzal, hogy szabályzata tiltja a szövetség politikusainak, hogy románnal házasodjanak. Utóbb maga is elismerte, hogy ez hazugság, ám a maga szemszögéből a mérleg pozitív: hangulatot keltett a magyarok ellen, önmagát pedig „jó románként" könyveltette el, aki figyelemmel követi, mit művelnek a „gyanús” kisebbségek.
De ott vannak az örökös vesszőparipák, a magyar anyanyelvhasználat, az utcatáblák, az oktatás elleni hatósági hadjárat, vagy a Trianon valós történelmi körülményeit vizsgáló, professzionális magyar történészcsapat elleni román hőbörgés. Mindez így, a mélyromán ünnepi felhorgadás küszöbén ismét csak azt jelzi: a románok körében még mindig befejezetlen a nemzetépítés folyamata, amelyet a 21. században is 19. századi, az őshonos kisebbségek elnyomásával, jogainak megtagadásával, történelemhamisítással próbálnak megvalósítani.
Biztosak lehetünk benne, hogy ahogy egyre közelebb kerülünk 2018-hoz, tovább fokozódik majd a soviniszta őrület, és csúcsra pörgetik majd a „ki a nagyobb román”-lemezt, amelynek egyik visszatérő eleme lesz a magyarok ócsárlása, megalázására, provokálására tett kísérlet.
Ugyanakkor a centenárium alkalmából Romániára eső nemzetközi figyelem számunkra, magyarok számára is esélyt jelenthet, ha okosan és jól sáfárkodunk vele.
Jó lenne kihasználni az alkalmat, és idejekorán felkészülni, hogy itthon és a nemzetközi fórumokon is higgadtan, de határozottan, a korszerű emberi és kisebbségi jogi érvekre támaszkodva ismertessük a magyar álláspontot, és leplezzük le a román történelemhamisítást, hazugságokat és a befeketítésünket célzó kampányokat. Hogy a centenárium alkalmából a mindent elöntő nemzetieskedő mámoron túl a jogos kisebbségi sérelmekre, és a száz éve betartatlan román ígéretekre is ráirányítsuk a figyelmet.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)

Egy híres-neves nemesi csaláról
A Miskolczi család eredetéről, múltjáról és jelenéről tudhattak meg többet mindazok, akik eljöttek a család leszármazottjának csütörtök esti előadására, mely a PBMET szervezésében, a várban zajlott.
Dukrét Géza, a  Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Mint elmondta, az előadás a híres családokat bemutató sorozaton belül zajlik,  s a híres Miskolczi családról nem más, mint a család leszármazottja, Miskolczi Lajos fog előadást tartani.
A Miskolc-nemzetség Borsod vármegyének tősgyökeres nemzetsége, melynek első ismert tagja Kálmán király idejében Borsod vármegye főispánja volt – mondta el ismertetője során a 84 éves Miskolczi Lajos. Mint elhangzott, a régi nemzetség egyik ága a királyi házzal is rokoni összeköttetésben állt, III. Béla a nemzetség egyik tagját, Domokos bánt rokonának nevezte – s ő alapította meg később a kéthelyi apátságot. Mivel a Miskolcz név egykor személynév gyanánt szolgált, alig lehet kétséges, hogy a nemzetség megalapítója olyan Miskolcz nevű főúr volt, aki a mai Miskolc helyén telepedett le és amelyet róla neveztek el. A nemzetség tagjai a csatatéren is kitűntek – ezt az előadó példákkal is illusztrálta.
Jeles személyek
A Miskolczy nevet a XIV. század második felében már olyan sok család használta mint nemesi előnevet, vagy származási helyüket jelölő vezetéknevet, hogy innentől szinte lehetetlen az ősi Miskolczy nemzetségből való származásukat kimutatni. A Miskolczy nevet először István (1575-1645) Gyulay Katától született gyermeke, Gáspár tartotta meg; a Miskolcziak időközben más megyékbe is elszármaztak – később szó esett a mezőtelegdi, és a micskei Miskolczy családról – előbbi címere a pajzs kék udvarában zöld halmon álló és szárnyait repülésre táró fehér galamb, csőrében fehér gallyal.
A későbbiekben elhangzott: a Miskolczy családok sok tanult embert adtak az országnak, fő- és alispánokat, szolgabírókat, ügyvédeket, orvosokat, katonatiszteket, papokat, jegyzőket, politikusokat, mérnököket. Különösképp Bihar, Szatmár, Szilágy, Hajdú vármegyékben, később Budapesten, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagybányán voltak jeles vezető emberek. A Miskolczy nemzetségből származó bihari ágat Miskolczy István solmlyai várkapitány alapozta meg 1679-ben. Az előadó bemutatta a leszármazottakat egészen a XX. századig.
Ezt követően az előadó Lakos Lajos levéltárosnak a Szabadság 1905 évi számában megjelent cikkét olvasta fel, melyben a levéltáros kifejti, hogy megyénk ősrégi családja, a Miskolczy család már Attila idejében is létezett, sőt, meg is előzte – tulajdonképpen maga Attila is ezen nemzetségből valónak tekinthető, a Miskolczy név ugyanis a Mikse névből alakult ki az idők során.
Az előadás végén beszélgetés alakult ki a jelenlévők között – szó esett többek között dr. Miskolczy Dezső orvosprofesszorról, a marosvásárhelyi orvosi egyetem megalapítójáról. Dukrét Géza elmondta, hogy Miskolczi Lajos kutatásairól könyvet jelentetnének meg – ehhez azonban szükséges lenne, hogy rendszerezze a rengeteg összegyűlt információt, adatot. A jelenlévők arra bíztatták a család leszármazottját, hogy mihamarabb fogjon hozzá.
Neumann Andrea
erdon.ro

A harmónia szobrásza (Kós András alkotások a bástya-házban)
„Minden, ami Kós Károlyhoz és családjához kötődik, az nekünk szívügyünk, és azt szerény lehetőségeinkhez képest minden erőnkkel támogatjuk” – mondta Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Kós András szobrászművész alkotásaiból készült sepsiszentgyörgyi kiállítás csütörtök délutáni megnyitóján, melyet az Árkosi Művelődési Központ, a Balassi Intézet Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókja, valamint Kós András örökösei szerveztek. A kiállításmegnyitón Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa is képviseltette magát.
Miután Kopacz Attila, az Árkosi Művelődési Központ vezetője házigazdaként köszöntötte a közönséget, rövid zenei nyitány következett, majd Gál Hajnalka konzul asszony szólalt fel, aki bevallotta, hogy korábban nem ismerte Kós András műveit, de amint alkalma nyílott erre, ismét rácsodálkozott, hogy milyen sok, a nagyközönség számára még mindig ismeretlen magyar érték van. Mint mondta, a szépség felfedezésében közös élmény köt össze minket az alkotóval, aki a maga során semmi mást nem tett, mint felfedezte a szépséget a körülötte lévő világban. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója tárlatnyitójában kifejtette, hogy talán azért nem lehetett maga is Kós András tanítványa, mert akkoriban történt felsőbb utasításra a kolozsvári szobrászati szak teljes ellehetetlenítése, több szobrász kényszerpihenőre küldése, de ezek a művészek mégis hivatkozási alapnak számítottak a pályakezdők számára. Kós Andrást a harmónia szobrászának nevezte, véleménye szerinte igazi gyöngédség és harmonikus világszemlélet látható a most kiállított munkáiban is, annak ellenére, hogy a művész a világháborút és az orosz fogságot is megjárta. Vargha Mihály szerint Kós András Élet és rajz című, a tárlaton is látható kis könyve olyan szépírói vénáról tanúskodik, ami gondolatban az édesapjához, Kós Károlyhoz vezet, akiről mindnyájan tudjuk, hogy nemcsak fantasztikus építész, hanem publicista, regényíró, politikus is volt, és bármihez nyúlt, arany lett belőle. Mint elmondta, az általa vezetett intézménynek csak egy Kós András-műve van, de vevők lennének továbbiakra is, és mivel a szobrok jelenlegi kolozsvári tárolási feltételei nem a legmegfelelőbbek, felajánlotta a múzeum segítségét e műtárgyak állagmegőrzésében. Kós Katalin, a művész lánya örömmel nyugtázta, hogy a kiállítást Sepsiszentgyörgyön is bemutathatják, kifejtve, hogy a tárlat nagyrészt azokból az ajándéktárgyakból áll, amelyekkel édesapja gyakorta megörvendeztette szeretteit családi ünnepek alkalmával. Elmondta, hogy korábbi együttműködéseik során Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókjának vezetője vetette fel a kiállítás ötletét, és köszönettel tartozik ezért a lelkes szakmai hozzáállásért. A művész lánya pár érdekes családi történetet is elmesélt a kiállított munkákkal kapcsolatosan, majd részletet olvasott fel édesapja önéletrajzi könyvéből. A kiállításon két monográfia is látható a művészről, Kós Katalin pedig örömmel jelentette be, hogy hamarosan a harmadik is napvilágot lát Gazda József gondozásában.
Szebeni Zsuzsa szerint a személyes tárgyakból készült kiállítások is hozzájárultak ahhoz, hogy Kós András méltó helyére kerülhessen a nemzeti Parthenonban, ezt megérdemli annak dacára, hogy két ízben is sikertelenül terjesztették fel Kos­suth-díjra. Megköszönve Vargha Mihálynak az állagmegőrzésre tett nagylelkű felajánlását, elmondta: a művész egyes alkotásait nagyon szívesen látnák akár köztéren, akár a Székely Nemzeti Múzeum udvarában. Elhangzott még, hogy korábban Budapesten és Kolozsváron is nagy sikerrel mutatták be ezt a kiállítást, és apró jelek bizonyítják, hogy mindenhol jól megtalálja helyét.
Végül a rendezvény zenei vezetője, Stan Katalin románul is összefoglalta az elhangzottakat, majd Constantin Muşat és Ioana Ionescu fiatal művészek zenei epilógusa következett. A kiállítás július 1-jéig látogatható.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

88. Ünnepi Könyvhét
Teljében a könyves események, a hét végén csúcsra jár a 88. Ünnepi Könyvhét és a 16. Gyermekkönyvnapok Budapesten és Magyarország több városában. Sőt még Kolozsvárt, Aradot is bevonta a rendezvények sorába a népszerű könyvünnep szervezője, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE). A csütörtök délután kezdődött forgatag közel 350 könyvújdonságot kínál az olvasóknak, szinte minden magyarországi és határon túli magyar kiadó időzített erre az alkalomra valamilyen friss kiadványt, a könyvfesztivál központi helyszínén, a Vörösmarty téren egymást érik a szerzők, akikkel pódiumbeszélgetések, kötetbemutatók, dedikálások és más rendezvényformák keretében találkozhatnak az érdeklődők, de van úgy is, hogy kötetlen formában is kialakulnak párbeszédek az írók és a könyvbarátok között. Az ünnepélyes megnyitón az idén Závada Pál Kossuth-díjas írót érte a megtiszteltetés, hogy méltassa a nagy hagyományú megnyilvánulást. A vidéki országos megnyitó Debrecenben zajlott. 
A nyitónapon marosvásárhelyi szerző, Káli István állhatott először közönség elé. A 70 éves prózaíróval A szemfényvesztett című új regénye kapcsán beszélgetett Kőrösi P. József. A könyvhét további programja során még számos erdélyi tollforgató mutatkozott be és dialogizálhat olvasóival. Talán még soha nem volt egyszerre ennyi romániai magyar író a Vörösmarty téren, mint most. Mint az MKKE igazgatója, Péterfy Gergely nyilatkozta, a határon túli kiadók 57 új címmel jelentkeztek. Valószínűleg szombaton és vasárnap sokan megfordulnak majd az erdélyi kiadók pavilonjánál. Legfontosabb könyves műhelyeink képviseltetik ott magukat valamilyen különlegességgel. A Mentor Könyvek, a Lector Marosvásárhelyről, a Pallas-Akadémia, a Gutenberg, a Bookart Csíkszeredából, a Kriterion Kolozsvárról nevezett be a fesztiválra, és több más honi kiadónk kiadványai mellett számos szerzőnk jelentős anyaországi kiadással hívja fel magára a figyelmet. Jó hallani, hogy élénk az érdeklődés a vásárhelyi szerzők és kötetek iránt. Kovács András Ferenc új kötete ismét különlegességet sejtet, Markó Béla két új kötet kapcsán is közönség elé lép, Gálfalvi György, Szabó Róbert Csaba, Vida Gábor se hiányzik frissen megjelent könyveivel, a mind többet vállaló Lector Kiadó Egyed Emese Paian című verseskötetét, Demény Péter Vadkanragyogás című regényét és Bodó Márta Nőszirom című interjúkötetét vonultatja föl. Gáspárik Attila a Pont Kiadónál dedikál. És még hosszasan folytatódhatna a felsorolás a kolozsváriakkal, csíkiakkal és a többi erdélyi szerzővel, akik ugyancsak számíthatnak a vásárlátogatók figyelmére. Tompa Andrea, Fekete Vince, Selyem Zsuzsa,Tamás Kincső, Tamás Dénes és még jó néhányan példázzák az Erdélyben születő magyar irodalom és szakírás erejét, folyamatos megújulóképességét. A későbbiekben rendre igyekszünk mellékletünkben is ismertetni a kiadói termés színe-javát.
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)

Itthon van a legnagyobb szükség a most végzettekre
Tizenharmadik ballagási ünnepségét tartotta szombaton a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Kara. A Szakszervezetek Művelődési Házában megrendezett eseményen 214 végzős hallgató búcsúzott az egyetemtől.
A korábbi évek hagyományaihoz híven a felsőoktatási intézmény végzősei ballagási szentmisén vettek részt pénteken a csíksomlyói kegytemplomban, ahová népviseletbe öltözve, gyalog vonultak ki. Szombaton, az utolsó egyetemi órát követően már talárban mentek át az egyetemi épületből a Szakszervezetek Művelődési Házába.
A köszöntőbeszédek sorát Dávid László, az egyetem rektora indította. Mint mondta, minden évzáró ünnepség mérföldkő a felsőoktatási intézmény életében, mivel az egyetem még csak alig több mint tíz éve alternatíva azoknak, akik felsőfokon folytatnák tanulmányaikat. Azonban – tette rögtön hozzá –, immáron az újkori erdélyi gondolkodás megkerülhetetlen ténye, hogy létezik a Sapientia.
Hathatósan hozzájárul a fiatal értelmiségiek itthon maradásához – fogalmazott még a rektor.
Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főnkonzulátusának megbízott vezetője felszólalásában kiemelte, az erdélyi magyaroknak van a legnagyobb szüksége az egyetem által kinevelt értelmiségiekre, mivel általuk erősebb, életképesebb közösség kovácsolható. Az egyetemet önökért működteti a magyar állam Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában. Azért működik, hogy önök magyarul tanulhassanak, mivel önökre és a tudásukra van szükség – intézte szavait az egyetem hallgatóihoz Farkas Balázs.
„Kedves hallgatók, azt kívánom nektek, hogy ragaszkodjatok az elveitekhez, mert az azt jelenti, vannak elveitek. A kompromisszum sose legyen kenyeretek, de legyetek udvariasak, mert a keresztény szeretet erre kötelez és tanít benneteket” – idézett Márton Áron püspök szellemiségéből Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke az itthon, Székelyföldön való boldogulásról beszélt: nem igaz, hogy „itt csak minimálbéres fizetések vannak”, egyre inkább több és jobb lehetőség adódik a térségben.
Jó tanácsok az életre Lázár Ede, a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának dékánja felszólalásában arra bátorította a végzősöket, hogy ne féljenek mérlegelni, az általánosan elfogadottól, a divatostól és a politikailag korrekttől eltérni. Ezek mellett ne féljenek a megszerzett tudásukat, képességeiket, illetve lehetőségeiket kihasználni a saját és a szűkebb közösségük érdekében.
A dékán intelmei után az egyetemistáktól Csiszár Levente, a Hallgatói Önkormányzat elnöke, az egyetemtől pedig Horgas Beáta Katalin végzős hallgató búcsúzott. A beszédek után díjazták a csíkszeredai kar jó tanulmányi eredményt elért és közösség-összetartó tevékenységet vállaló végzőseit.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro

Madaras Nap a falu­múzeumban
Számos tevékenységgel várta az érdeklődőket a Román Madártani Egyesület kolozsvári irodája szombaton, a Romulus Vuia Néprajzi Múzeumban megtartott Kolozsvár madarai a zene és hagyományok tükrében projekt keretében megszervezett eseményen. A programok középpontjában a madarakkal összefüggésbe hozható tevékenységek álltak, mint a madárhatározás, odúkészítés. Utóbbiról a szervezők elmondták: ezek nem etetőként funkcionálnak, hanem a természetes odúkat helyettesítik. Emellett főleg kézműves foglalkozásokon, fazekas műhelyen, ékszer- és kitűzőkészítésen, festésen vehettek részt az érdeklődők.
A szervezők megpróbáltak minden tevékenységet madarakkal összefüggésbe hozni, így például különböző, környezetünkben élő madarakat ábrázoló képeket festhettek ki a gyerekek, madárképeket jelképező kitűzőket készíthettek.
A rendezvényen részt vettek a Salvamont Salvaspeo Vlădeasa Cluj Hegyimentő Bázis munkatársai is, ők három próbával színesítették a programot. – Megközelítőleg 300 ember látogatott el az eseményre, többnyire családok, gyerekek szüleik társaságában. Inkább 14 év alatti gyermekeket érdekelt a rendezvény, de megfordultak a nap folyamán egészen fiatal résztvevők is – mondta el Cîmpan Kinga, a Román Madártani Egyesület munkatársa, a szombati rendezvény főszervezője. A madarak mellett a hüllőkkel is összeismerkedhettek az érdeklődők, a Babeş–Bolyai ­Tudományegyetem Viváriumá­nak munkatársai tarantulákat,  gekkókat, kígyókat vittek ki a rendezvényre, ezeket nézhették, simogathatták meg kicsik és nagyok. – A vivárium programja volt talán a legnépszerűbb, hiszen ez volt a legizgalmasabb, érdekelte a fiatalokat, ahogy az állatok mozogtak. Egyesek bátrabbak voltak, ők meg is simogatták a hüllőket, míg mások rögtön távolabb mentek, ha egy kígyót kivettek a terráriumból – mesélte a főszervező. Az esemény célja, hogy a résztvevők megismerjék a környezetükben élő állatokat, és megtanulják, hogyan viszonyuljanak ezekhez. Păun Georgiana, a BBTE Biológia és Geológia Karának mesteris hallgatója, aki néhány éve foglalkozik hüllőkkel, magyarázta el az érdeklődőknek, mi a különbség egy vipera és egy közönséges sikló között. – Nem minden kígyó harap, nem kell mindegyiket megölni. Ezt kell megtanulnunk – erősítette meg Cîmpan Kinga is.
Sarány Orsolya Szabadság (Kolozsvár)

Holokauszt-tagadó felirat jelent meg a kolozsvári neológ zsinagóga falán
Antiszemita feliratok jelentek meg a kolozsvári neológ zsinagóga falán. Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke arról tájékoztatta az Agerprest, hogy a rendőrségen és más illetékes hatóságoknál is panaszt tesz ez ügyben.
Schwartz Róbert elmondta, a zsinagóga (amely egyben a haláltáborokban elpusztult észak-erdélyi zsidóság emléktemploma is) utcára néző falán holokauszt-tagadó felirat és egy áthúzott Dávid-csillag jelent meg. „Nagyon súlyos, ami történt” - tette hozzá a zsidó hitközség elnöke.
„Holocaust never happened” - olvasható a zsinagóga falán, valamint a fekete festékkel áthúzott Dávid-csillag alatt ez a felirat: „Toate cele bune” (Minden jót).
Kolozsvárról 1944-ben mintegy 18 ezer zsidót deportáltak, akik közül csak kevesen élték túl a haláltáborokat. A tragikus esemény hetvenedik évfordulóján a városban emlékművet avattak a holokauszt áldozatainak. Az 1887-ben épült kolozsvári neológ zsinagóga jelenleg az egykor elhurcolt zsidók emlékházaként is működik. maszol.ro

Aki lenácizta Trianont
Az Osztrák–Magyar Monarchia inkább szolgálta a térség békéjét, mint a kreált államalakulatok
Marius Diaconescu román történész szerint ha a magyarok megemlékeznek Trianonról, az olyan, mintha a németek Hitlerről és Nagy-Németországról emlékeznének meg: „Vajon hogyan reagálnának az európai politikusok, ha Angela Merkel kancellár május 9-én kijelentené, hogy megemlékeznek Hitlerről és Nagy-Németországról, valamint a német élettér programjáról, és igazságtalannak nevezné az 1945-ös békeszerződéseket?”.
A neves történész, az Adevarul című legolvasottabb román napilap publicistája ezzel a szellemi bűvészmutatvánnyal a trianoni diktátumot Hitlerhez és a nemzetiszocialista programhoz hasonlította, pedig már azt hittem, az aljasság retorikája véges, ha a történeti anakronizmusoké kimeríthetetlen.
Mindezt azért tette, mert Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter – akit ő akkurátusan kabinetminiszternek titulált – a nemzeti összetartozás napján, Szarvason azt merte mondani: ,,Itt az ideje, hogy a szomszédjaink, Európa vezetői kimondják, elismerjék és politikájuk igazodási pontjává tegyék, hogy a magyarság, a magyar nemzet Trianonnak áldozata, nem pedig előidézője, és nem az elkövetője”, és az utódállamok elnökeitől is elvárhatjuk, hogy bocsánatot kérjenek vagy részvétet nyilvánítsanak Trianonért.
De Marius Diaconescu, aki Budapesten doktorált, karakánul kijelenti: 24 órát sem maradhatna hivatalában az a román elnök, aki ezt megtenné, a magyarok állandóan jajveszékelnek, siránkoznak és siratják siratni való történelmüket. Diaconescunak különben eszébe sem jutott volna erről bármit is írni, ha egy különös helyen meg nem találja Lázár János beszédét: nem máshol, mint Eva S. Balogh amerikai történész Hungarian Spectrum nevű szenny­blogján, ahol a Yale nyugdíjas Kelet-Közép-Európa-szakértője az apokaliptikus Egy új hadüzenet: Igazságot Magyarországnak! címmel kommentálta a horthysta, fasiszta, revizionista, irredenta beszédet.
Megállapította: ,,Úgy látszik, az Orbán-kormány eldöntötte, hogy egy új frontot nyit az Európa (sic!) elleni háborújában, ezúttal a trianoni békeszerződés újraértelmezéséért. Egy komoly fordulóponthoz értünk, ami baljós jel a térség békéjét tekintve.”
Pedig a térség békéje a párizsi békerendszer miatt borult fel, mert egy olyan sárkányfogat ültettek akkor el, amibe egy újabb világháborút is kódoltak, majd később egyik szörnyállamának szétesésekor egy pusztító és embertelen balkáni háborút. Késő bánat eb gondolat, de az Osztrák–Magyar Monarchia inkább szolgálta a térség békéjét, mint a helyébe kreált államalakulatok.
Eva S. Balogh az az ’56-os emigráns, aki az archetípusa annak a nyugati balliberális értelmiségnek, amelyik azzal üti agyon az időt, hogy Magyarország ellen hangolja az angolul olvasó közvéleményt, persze csak akkor, ha jobboldali kormány regnál a honban. Az utóbbi időben azzal font újabb balos babért a feje köré, hogy lenácizta a vitézi rendet Gorka Sebestyén jelvénye kapcsán. Ezért nem véletlen, hogy a román újságírók szívesen árulnak vele egy gyékényen, ha magyargyűlöletről van szó. Lapjaik sokszor szemlézik az írásait, mert ezek szerint magyar ügyben ő az illetékes.
És ebben a két írásban nőnek össze az álságos és félvállról papírra vett nácizások: immár nemcsak a vitézi rend – amelynek különben zsidó származású vitézei is voltak –, hanem Trianon emlékezete is azzá vált. Most pedig térjünk vissza a derék történészünkre, a román egységes nemzetállam szellemi őrebére, Klió balkáni cerberusára, aki rögtön revizionizmust ugat, ha Trianont neszel a közelben, pedig Lázár János egyértelműen kijelentette, hogy nem a területi revízió­ra gondol.
Diaconescu úr!
Az ön üldözési mániája akkor tetőzik, amikor azt állítja, hogy Lázár János állami propagandát végez, amikor külföldi ismerőseinek, barátainak elmondja a véleményét Trianonról. Utána – mint fentebb részleteztem – rögtön sikerül egy szellemi alvilágba alámerülnie az imádott Eva S. Baloghjával, amikor kiderül, hogy Trianon ugyanolyan rémséges dolog, mint Hitler és a Harmadik Birodalom.
Ön igazat mond, amikor azt írja, hogy a gyulafehérvári népgyűlésen az erdélyi románok döntöttek arról, hogy Romániához csatlakoznak, hiszen az erdélyi magyarok ezzel sohasem értettek egyet. Az 1918. december 1-jei gyűlés csak a román történettudományban számít jogforrásnak, a határkérdést a trianoni diktátum szabályozta, hisz nemzetközi szerződésként felülír minden lokális döntést, jóllehet részben ez utóbbi követeléseit érvényesítette. De mit szól ön ahhoz az agyonhallgatott, másik nagygyűléshez, amelyik szintén 1918 decemberében volt Kolozsváron, még mielőtt a román katonák bevonultak volna a városba. Ekkor ugyanis az Erdélyi Magyar Kormányzó Bizottság kiáltványában önrendelkezési jogot követelt az erdélyi magyarságnak.
Idézzünk Mikó Imre Huszonkét év című könyvéből:
,,December 22-én Kolozsvárra tódultak a magyarság kiküldöttei, már akiket a román hatóságok nem tartottak vissza az elfoglalt részeken, és önrendelkező nemzetgyűlést rögtönöztek, válaszként a gyulafehérvári határozatokra (…) A gyűlés a Mátyás király téren zajlott le, huszonnyolc vármegye kiküldöttei, mintegy félszázezernyi tömeg részvételével. Apáthy elnöki megnyitójában klasszikus szavakkal fejezte ki a közhangulatot: Legyőzve ellenségeink túlereje által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket! De annyira nem győztek le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk. (…) Gyulafehérváron a román nemzeti komité kinyilvánította, hogy Magyarország 26 vármegyéjének románsága egyesül Romániával, és így a 26 vármegye területén lakó összes népesség Romániához tartozik. Ezen a területen csaknem négymillió nem románnal szemben csupán kétmillió-kilencszáznyolcvanezer-száznyolcvanhat román él. Ezeknek a velük szemben álló többség felett nincsen joguk határozni. A magyar nemzet nem fogja tűrni 26 vármegye elszakítását.”
Ezután Vincze Sándor felolvasta a nagy lelkesedéssel elfogadott határozati javaslatot, ami így szólt, és most jól figyeljen: „Keletmagyarországnak Kolozsvárt 1918. december 22-én összesereglett különböző vallású és fajú népei kijelentik a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján, hogy Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni és az egységes és csonkítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot.”
Erről az eseményről miért nem szól a dicsőségmámoros román történettudomány? Vigyázzon, mert Wilson kétélű fegyver, nehogy megvágja a kezét. Ha a wilsoni önrendelkezési pontokra hivatkozik, gondoljon arra, mi lett volna, ha minden közösség – mert a szubszidiaritás szép eszme, nemde? – eldönthette volna, hová szeretne tartozni. Erre hivatkozott a magyar békeküldöttség is, de a döntőbírák vétkesek közt cinkosan és némán ültek, hiszen mindenki tudta, ha elfogadnák ezt a jogos és a korszellem diktálta kérést, akkor a Magyar Királyságnak legalább a harmada, ha nem a fele egyben maradna.
Gondoljunk csak az 1921-es soproni népszavazásra, amelyben egy német többségű település és környéke Magyarországra szavazott. Játsszunk el bátran a gondolattal: mi lett volna, ha Szatmárnémetin, Nagyváradon, Aradon vagy éppen Kolozsváron és Kalotaszegen is szavazhattak volna?
Jegyezze meg, hogy Trianon nem a fantomfájdalmunk, mert addig valódi, amíg a Kárpát-medencei magyarokat másodrendű állampolgárként kezelik az utódállamokban, ameddig ellehetetlenítik az őshonos kisebbségek kollektív jogainak érvényesítését. Ön nyögvenyelősen olvashat forrásokat, ha a miniszter beszédéből kihagyta azt a lényeges részt, miszerint nem akarunk határrevíziót, majd az egész cikkét az újonnan meghirdetett revíziós propaganda elleni keresztes hadjáratra fűzte fel.
Ez inkább nevetséges, mint felháborító, de az, hogy ön megszabná, miről emlékezhetünk meg, és egy történelmi eseményről hogyan gondolkodhatunk, csak nagyképű és arrogáns.
Pataki Tamás Magyar Idők (Budapest)

Találkozások (Békési levelek)
A besűrűsödött június találkozások sorát hozta. Előbb Rimaszombat, ahová a Katolikus Értelmiségiek Szövetségének elnöksége „rándult ki” együttműködési szerződést kötni az ottani hasonszőrű mintegy 90 fős csapattal. Egykoron szimplán Felvidék, ma Szlovákia. Egykoron a lakosság 98 százaléka magyar, mára ez 35-re apadt. Kivándorlás, fejlesztések hiánya, államnyelven csaknem minden.
De a főtéren magyar könyvesbolt, ahol a legbelső teremben megtalálhatók minden egykori „történelmi” terület könyvkiadóinak anyanyelvi kiadványai. És egy nem fiatal, de elszánt társaság, akik – elmondásuk szerint – próbálják visszaszerezni a tartásukat. S ez nagy szó. No, meg a katolikus templom, ahol ugyan nincs magyar pap, de van magyar mise. Úgy, hogy a szlovák lelkész megtanult magyarul. Kicsit palócosan, de lelkesen és szépen beszélve. Le a kalappal előtte.
Aztán Kolozsvár, ahol nemcsak KÉSZ-esként, nemcsak erdélyi születésűként, hanem békésiként is köszöntöttek minket Sándor-Kerestély Feri barátommal, mert megtisztelő feladatként elkísérhettük országos elnökünket és irodavezetőnket. Az utazás célja ugyanaz volt, mint Rimaszombaton: aláírni a megállapodást a mi szervezetünk és a nemrég megalakult Keresztény Értelmiségi Kör Kolozsvár nevű szervezettel. No meg az is, amit Felvidéken is megtettünk: bemutatni kiadványunkat, a Kárpát-medencei Népénektár című vaskos és szép könyvet, amely régiónként (anyaország, Felvidék, Kárpátalja, Délvidék és Erdély) 50–50 olyan népi egyházi éneket tartalmaz, amelyeket ilyen terítésben és merítésben még nem adott ki senki. Szöveg és kotta együtt, tehát mindennapi használatra alkalmas állapotban. Felvidéken a mise alatt és után szólaltatott meg néhányat a helyi kórus. Gyönyörűen. Kolozsváron együtt énekeltük őket, előadók és hallgatók, nézők. Itt ugyanis a Szent Mihály-templomhoz tartozó egyházközség, a Katolikus Nőszövetség és a már emlegetett KÉKK szervezésében Szent László-emlékkonferencia zajlott rangos előadókkal és színvonalas előadásokkal. Itt mondhattam el, hogy 1974-ben suttyó sepsiszentgyörgyi legénykeként miként értem tudatos erdélyi magyarrá, hála a magyar irodalmi olimpia országos szakaszának és az Echinox folyóiratnak. Amúgy a Kincses Kolozsvár most emberi értékeit mutatta meg, hisz Kovács Sándor főesperes úrnak köszönhetően kis csoda született itt. Az anyagi javak mesteri kezelése mellett – s kicsit annak is köszönhetően – a közösségek is virágzanak, ami az elmúlt idők mélypontjai után tényleg üdítő és reményt adó, biztató rezdülése az itteni, de az egész erdélyi magyar közéletnek is. Aztán pár nap, s ismét útra kell kelni, és ismét örömadó, ami erre késztet: a negyvenéves érettségi találkozó az egykoron e szép nevet viselő skólában: Sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium. Az alma mater ódon falai hívnak, s a benne eltöltött életet és embert szabó idők emlékei. No, meg a volt osztálytársak, akikkel az idő teltével nemhogy lazulnának, hanem annál inkább „emberesednek” kapcsolataink. Mert lehet, hogy 1977-ben érettnek nyilvánítottak a nagybetűs életre, de most, 2017-ben értünk valóban oda, hogy igazán megtanuljuk értékelni egymást.
Zajló események, bolondos világ, bohó emberek, mégis, valahogy nagy idő szagú, reményt adó kor epizódja ez. 
Pálmai Tamás Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kemény Zsigmond emlékhely Pusztakamaráson
A pusztakamarási Kemény-kúria teljes lepusztulása a rendszerváltás utáni években következett be
Egyházmegyei imanapra, az imalánc újabb (harmadik) találkozójára is sor kerül Pusztakamaráson június 17-én, szombaton 11 órától, a Kemény Zsigmond emlékhely felavatása alkalmával.
Az esemény Bibza Gábor esperes áhítatával és a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség kórusának szolgálatával kezdődik. Közös imádság hangzik el református egyházunkért, a református keresztyén családokért, a felnövekvő gyermekekért és fiatalokért, népünk Erdélyben való megmaradásáért, valamint a szórványban élőkért. A Kemény Zsigmond emlékhely avatása keretén belül Bilibók Károlyné báró Kemény Fruzsina mond köszöntőbeszédet, Kemény Zsigmond emberismeretéről tart előadást Egyed Emese egyetemi oktató, Pusztakamarás és a Kemény család kapcsolatáról Rabocskai László tanár előadása hangzik el, a síremlékek helyreállításáról pedig Gergely Zoltán szobrászművész számol be. Az avatón leleplezik Kemény Zsigmond szobrát, majd közös ebéddel ér véget az ünnepség, amelyre szeretettel várják egyházszerető, közösségre vágyó személyeket.
Kolozsvárról autóbusz is indul a hidelvei templom elől reggel 9 órakor. Szabadság (Kolozsvár)

Érettségi tétel volt az udvarhelyi író novellája
Nagy Koppány Zsolt író kanonizálódik, Genezis című novellájának részletéről értekeztek a diákok a magyar érettségin.
A júnus 8-i magyar nyelv és irodalom szóbeli érettségin szövegértelmezési feladatként Nagy Koppány Zsolt egyik novellájának részlete volt a tétel. A Genezis című írás még kötetben nem jelent meg, csak folyóiratban, de az író természetesen így is nagyon boldog.
Olyan ez, legalábbis ahhoz hasonlítható, mint amikor egy zenekar egyik dalát elkezdik játszani egy székelyföldi lakodalomban. Nagy Koppány Zsolttal készített interjúnkat itt lehet elolvasni.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), 2017. jún. 8.
Nagy Koppány Zsolt, a daloló vendégmunkás
Író, műfordító, szerkesztő – Nagy Koppány Zsolt a fiatal kortárs írók generációjához tartozik. Udvarhelyről indult
Akárcsak Cári Tibor, Fazakas Júlia, Mátyus Kati, Lukács Csaba vagy Marthy Barna, a gyerekkora óta publikáló Nagy Koppány Zsolt is ahhoz a generációba tartozik, akik udvarhelyi, udvarhelyszéki gyökerekkel rendelkeznek, de más nagyvárosban (többük esetében Budapesten) teljesedtek ki szakmailag.
Zsolt köteteivel, Jozefát úr és Ekler Ágost nevű figuráival szó szerint beírta magát az olvasók tudatába. A fiatal író útja Székelyföldről Kolozsváron és Szegeden át vezetett Budapestre, de időnként megvillan – egy író-olvasó találkozó „erejéig" iskolavárosában, Udvarhelyen is. Udvarhelyről, az írásról, a munkájáról kérdeztük.
- Biológia-kémia osztályba jártál a gimnáziumban. Tudom, akkoriban több olyan „reálos" diák volt a gimiben, akik később az írás, az irodalom felé fordultak. Nálad ez hogy kezdődött?
- Édesapám orvos (dr. Nagy Béla – szerk. megj.), ezért úgy gondoltam, én is az leszek – de a kémiával és a fizikával elég keserves és kudarccal végződő birkózásaim voltanak. Rövid ideig a jogász szakmával is kacérkodtam, ám rémisztően sótlannak tűnt; végül szerencsére megtaláltuk egymást a magyar–angol szakkal: én elvégeztem őt, és hát ő is eléggé helybenhagyott engem, főleg irodalomelméletileg.
A Gimiben egy ideig főszerkesztettem az Ébredés című diáklapot, de ez inkább következménye volt az írói tevékenységemnek, mintsem kiváltója. Egyébként remek idők voltak, Botházi Maritól örököltem meg a főszerkesztést, utánam Birta Csaba (Bicska) következett.
Írni korán kezdtem: 1987-ben, kilencéves koromban jelent meg az első „versem" a Brassói Lapokban. Ezt követően a tanító nénim odaadta Fodor Sándornak a műveimet, aki értő és kedves bírálatot mondott róluk. Az írással való frigyem tehát igen régi.
Amikor Kolozsvárra kerültem, már volt félkötetnyi novellám, aminek egyharmada bele is került az első könyvembe. Orbán János Dénes „fedezett fel", azóta töretlennek mondható a kapcsolatom az írással. A siker persze változó, voltak gyengébb és jobban sikerült éveim. Az irodalom foglalkoztat leginkább, és noha az eddig leírt betűmennyiség néha rám is meghökkentően hat – hová vezet ez?, gondolok riadtan az esőerdőkre –, könyveim nem követik túl sűrűn egymást.
- Kolozsváron az Előretolt Helyőrség, mint szellemi műhely erős hatással volt a generációtokra. Még mi ihletett akkoriban írásra?
- Mind a mai napig az egyik legfontosabb erdélyi szellemi műhelyről beszélünk, sok remek alkotót bocsátott útjára. Amennyire én tudom, valami ellenében jött létre, de közben – és végül – önálló értékteremtő fórummá, egyenesen intézménnyé vált. A mögöttes eszmei áramlat, a transzközép részben a transzilvanizmus – amennyiben ez tényleg létezik – pátoszának a feloldását célozta.
Egy csomó olyan tabu létezett ugyanis a kilencvenes évek elején az erdélyi magyar irodalomban, amelynek nem ártott a lazítás: hogy csak a legkézenfekvőbbet és legizgalmasabbat, az erotikát említsem. Az Előretolt Helyőrség pedig többek között éppen ezt hozta be a köztudatba.
A szexről írni és olvasni nagyon hálás dolog, és könnyedén van benne annyi polgárpukkasztási és izgalmi faktor, hogy elvigye az egészet – még akkor is, ha gyengébb minőségű szövegről van szó. Néha persze túlbillent a dolog, de mostanra úgy tűnik, beállt – és közben változott a társadalmi és irodalmi környezet is.
A Helyőrség tagjai igyekeztek humorral és frissességgel közeledni az irodalmi hagyományhoz: igaz, más megoldás nem is igen maradt a mi generációnk számára, márpedig viszonyulni mindig kellett és kell.
Orbán János Dénes, Fekete Vince, Sántha Attila, László Noémi, Karácsonyi Zsolt, Szálinger Balázs, Farkas Wellmann Endre és Farkas Wellmann Éva - mind innen kerültek ki, és igen jó nevű szerzőknek számítanak.
- Mennyire volt nehéz beilleszkedni a magyarországi, budapesti irodalmi közegbe? Te már úgy mentél ki, hogy volt egy megjelent köteted.
- Nem volt könnyű, de nem is volt vészes, és persze a folyamat mind a mai napig tart. Óhatatlanul is van az egésznek egy politikai vetülete: aki határon túlról jön, az akarva-akaratlan belekerül egy kategóriába, amiben könnyen benne is maradhat. Ráadásul szinte elvárás, hogy valamelyik oldal iránt előbb-utóbb elköteleződjék az ember.
Amikor én Magyarországra érkeztem, az erdélyi közélet még nem volt ennyire megosztva; de utána a pannon megosztottság begyűrűzött ide is. Én viszont még egy egynemű közegből kerültem át a megosztott közegbe – így nyilván voltak meglepő dolgok, meg hát elég naiv is voltam.
A beilleszkedés még mindig tart, bár én inkább egyedül érzem jól magam, nem szeretek csoportban, a csoport egyik tagjaként működni. Egy-két asztaltársaságnak ugyan tagja vagyok, de az ilyen bandázás inkább Kolozsváron volt jellemző.
Ami a művek beilleszkedését és beillesztését illeti: a könyveimet gondozó Magvető Kiadó sokat segített abban, hogy a szakmai elit és a szélesebb olvasóközönség látókörébe kerüljenek.
- Műfordítással is foglalkozol – néha egészen érdekes dolgokkal. Ez a mindennapi munkád?
- Angoltanár vagyok, de fordítok is, igaz, csak Nagy Zsolt néven. Ez egy magyar „betegség", hogy aki ír, az fordít is, ha beszél idegen nyelvet. És persze szerkeszt.
Így hát én is ezt teszem. Van ennek varázsa, nem kérdés, és elég jól lehet vele keresni, már persze ha időben kifizetnek. Igényes lektűröket és politikai emlékiratokat fordítok, egyik viccesebb, mint a másik – a szó szoros értelmében.
- Ami a te műveidet illeti, két novellásköteted és két regényed van – melyik volt az, amire és amiért felfigyelt az olvasóközönség?
- Talán az első könyvnek volt az olvasók körében a legnagyobb visszhangja, azt állítólag még órán is olvasták a diákok a pad alatt – ennél nagyobb dolgot pedig író igazán nem kívánhat. A Jozefát úrnak jó reklám volt az Irodalmi Jelen negyvenezer dollár összdíjazású regénypályázata, melyen a mű második helyezést ért el, és tulajdonképpen annak köszönhetően figyelt fel rám a Magvető. Onnan kezdve a jelenlegi kiadóm olvasóközönségének az érdeklődésére bátorkodom igényt tartani.
Az átütő, nagy könyvsiker azonban mintha még váratna magára – persze, nem késtem el semmivel, türelmesen várok, és közben dolgozom. A Nagyapám tudott repülni megjelent németül is – a német olvasók jóindulatú érdeklődése és nyitottsága témakörében már lelkesedtem párszor, így most nem fogok, de tényleg kivételes értői, élvezői és pártfogói az irodalomnak.
Legutóbbi regényem, az Ekler Ágost szándékaim szerint – bár ezt persze nem az én tisztem megállapítani – lezár egy korszakot, konkrétan és átvitt értelemben is, de a váltás nyilván nem lesz olyan nagy, hogy aki az eddigi könyveket szerette, ne örülhetne annak az új regénynek is, amelyen jelenleg dolgozom, és amely éjt nappallá téve foglalkoztat.
- Udvarhelyhez mi köt még?
- Udvarhely a menedékem, itt élnek a szüleim, és mindig jó érzés hazajönni, feltöltődni a család és a szűkebb pátria élményeivel és benyomásaival. Kisimul tőlük a lélek, és nagyon fontos, hogy időről időre kisimuljon az ember lelke. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy végleg haza kellene költözni, re kéne patriálni, ugye, de ennek immár vannak objektív akadályai.
A gyermekeim Pesten születtek, ott van lakásunk, lányom nemsokára kezdi az óvodát, és a munkám is odaköt. Ráadásul harmincöt éves vagyok, és ebben a korban nulláról újrakezdeni valamit – akár a tanárságot, akár az életet – valahogy már nem olyan duhajul lendületes, mint Magyarországon volt a húszas éveim elején.
Furcsa és kellemetlen dolog ez az áttelepülés: A vendégmunkás dalai című, lírai punk műfajú művemben meg is írtam – na nem mintha ez olyan nagy okosság volna, de talán a megszenvedettség hitelesíti kicsit –, hogy erre általában egy egész generáció rámegy, és már csak a gyermekeknek lesz jó, ha jó lesz, persze.
Mert az ebben a „sem még itt, sem már ott"- kettősségben őrlődő ismerőseimmel egyetemben csak reménykedhetek abban, hogy a gyerekeink már igazán otthon fogják érezni magukat a városban, mely nekünk csupán lakhely.
Érdekes érzés belegondolni abba, hogy a kilencedik kerület nem éppen „rózsadombi" részén található lakásunk és környéke lesz a lányomnak és a fiamnak az érzelmileg ugyanolyan fontos helyszín, mint nekem volt sok Maros megyei település vagy persze Udvarhely.
Nehéz vele megbarátkozni, de tagadhatatlan, hogy van ebben a mindegyre felszakadó sebben valami teremtő többlet. Majd ők eldöntik, mit tesznek. Még az is lehet, hogy visszajönnek.
Nagy Koppány Zsolt
1978-ban született Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen élt 18 éves koráig, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán végzett, majd Szegeden tanult, később Budapestre költözött, jelenleg is ott él és publikál.
Kötetei: Arról, hogy milyen nehéz (novellák, 2000), Jozefát úr, avagy a regénykedés (regény, 2006), Nagyapám tudott repülni (novellák, 2007), Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk (regény, 2010), Mein Grossvater konnte fliegen (novellák, 2012).
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

„Pünkösdi muzsika”
Berde Mária gondolatai az 1929. évi Bethlen-ünnep alkalmával
P. Szathmáry Károly (1831–1891) a nagyenyedi Bethlen-kollégium tudósprofesszora és krónikása (1862–1868), a kollégiumnak szentelt és 1868-ban Nagyenyeden kiadott monográfiában az egykori kollégiumi ünnepségek kapcsán többek között ezeket írta: „A mulatságok és ünnepségek sorát 1820-tól kezdve egy újabban kezdett kegyeleti ünnep is növelte: a Bethlen Gábor-ünnep, az alapító nagy fejedelem emlékére. Ez ünnepet Baló József nevű ifjú indítványozá, ki éppen maga tartá Hegedűs Sámuel tanvezetősége alatt az első emlékbeszédet. Ez év óta minden évben megtartatik, kisebb-nagyobb ünnepélyességgel”.
Következésképpen a nagy­enyedi Bethlen-ünnepség immár szinte két évszázados gazdag múltra tekint vissza. Kezdetben szűkebb körben, Gábor napján, később május elsején, a kollégium 1622-as alapítási napján zajlott az ünnepség. 1822-ben, az alapítás 200. évfordulóján is ekkor zajlott az esemény. Ez alkalommal Almási István, a logika klasszis tanítója 85 oldalas emlékbeszéde után, Szabó Ferenc, a poétai osztály rendes tanítója 100 szakaszos alkalmi versével hódolt a fejedelemnek. 1837-ben ismételten 65 szakaszos dicsőítő vers hangzott el, majd 1840-ben és 1842-ben Hankó Dániel, a költészeti osztály tanítója 65, illetve 180 szakaszos versében idézte föl az iskolaalapító nagyságát.
Az 1848–49-es forradalom után az újrainduló első nyilvános ünnepről az Arany János szerkeszette Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyama szolgál tömör tudósítással, az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877-es eseményről Garda József igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, aProtestáns Egyházi és Iskolai Lap az 1882-es májusi ünnepséget örökíti meg, az 1890. májusi műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szólt elismeréssel, míg az 1900. évi ünnepély lefolyásáról a helybeli Közérdek című újság tájékoztatta a közönséget. 1909. május 8-án Bethlen Gábor marosillyei szülőházát látja el a kollégium tanári kara, diáksága ma is ott álló emléktáblával, 1913 novemberében, Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 300 éves évfordulóján, Bodrogi János kollégiumi történelemtanár több mint 100 enyedi diák kíséretében utazik föl Kolozsvárra, mely alkalommal a „Kolozsmegyei Általános Tanítóegylet”, az „Országos Középiskolai Tanáregyesület Kolozsvári Köre” és az „Erdélyrészi Tanító Egyesületek Szövetsége” által rendezett emlékünnepségen tart nagyszabású emlékbeszédet. 1922-ben, a kollégium 300 éves évfordulóján hasonlóképpen többnapos, tartalmas ünnepi rendezvénysorozat színhelye a Bethlen-kollégium. 1929-ben pedig, fejedelmünk halálának 300 éves évfordulóján valamennyi erdélyi lap, újság, folyóirat terjedelmes helyet szentelt iskolaalapító, nemzetmegtartó és erősítő fejedelmünk áldott emlékének.      
Ez utóbbi esemény részese volt azon évben Berde Mária is, egykori enyedi diák, író és költő, akinek az ünnepély alkalmával, 88 évvel ezelőtt megfogalmazott és manapság is érvényes gondolatai:Pünkösdi muzsika címmel az Enyedi Újság 1929. június 9-i számában láttak napvilágot, s melyet itt és most készséggel ajánlok valamennyiünk szíves figyelmébe.
„Idestova háromszáz esztendeje lesz, hogy a legnagyobb erdélyi fejedelem lehunyta a szemét. A hagyaték, amely utána megmaradt, nagy volt földiekben is: a fejedelemasszonyra Erdély szállott, a Domus Austriaca hét vármegyét örökölt utána és évi nyolcszáz pengőforintot jövedelmező vagyon jutott az enyedi kollégiumnak. De volt ennél jóval hatalmasabb hagyatéka is a fejedelemnek: az ő szellemi testamentoma. Egyik része ennek a nagy nemzeti gondolat, a történelmi koncepció, amelyért a fejedelem egész életén át hasztalan viaskodott s amelyhez minden utóda törpének bizonyult. A másik, az idők múlásával és változásával sem esendő lélekfeladat: az igazi bethleni szellemnek a vallásiakban való ápolása.
Hét esztendővel ezelőtt, a fejedelmi kollégium háromszázados alapítási ünnepén egy versemet ajánlottam fel az intézet ifjúságának, amelyben a katalaunumi halott harcosok lelkéről emlékeztem meg, akik tovább folytatták a magasban a földön eldöntetlen viaskodást. Sejtelemmel ejtettem ki akkor a jóslatot, hogy a világháború testi hadakozásai után most már a szellemiek következnek és jószerencsét kívántam ebben a viadalban a fehérebb fegyverekkel küzdőknek.
Ma áll a küzdelem. Itt, Erdély hegyfalai között mi még talán csak szórványosan hallottunk ezekről a háborúságokról, amelyet a magyarság saját belső frontján indított. Az új történetírás harci jelszóul tűzte ki magának a »történelmi átértékelést«. Nem vagyok ellensége a jeligének, a történelem nem olyan abszolút tudomány, hogy az idők távola ne adhatna folyton új színt a múlt eseményeinek és cselekedeteinek és ne tehetné a jelen kívánságai szerint nagyobbá vagy kisebbé azoknak viszonylagos értékét. Igazat adok annak a történésznek is, aki a részekre szakadt magyarságnak új feladatokat tűz ki a történelmi  kutatás terén; vallom magam is, hogy a mai Erdély embere elsősorban a maga külön múltjában kell hogy felkeresse és kövesse férfi és női eszményképeit, mert azok lehetnek legjobb tanácsadói – de találkozunk ma olyan »átértékelési« nézőpontokkal, amelyek joggal döbbentik meg a lelket. Mit szóljunk ahhoz az irányhoz, amely a magyar nemzet történetét objektivebb és katholikusabb megvilágításban akarja látni és bemutatni, mint ahogy eddig történt? – Lehet-e, szabad-e a történelmen, amelynek épületén a nagy katholikus történészek, Pray, Katona együtt építettek a protestánsokkal, felekezeti restaurációt végezni?
A mű, amelyre ebből a szempontból fel kell hívnom a figyelmet Szekfű Gyula Bethlen Gábora. E könyv lapjairól a nagy fejedelem mint uralkodó, mint hadvezér és diplomáciai lángész megnagyobbodva tekint reánk, alakja szemlátomást fényesül az új megvilágításban; egész tragikumában átéljük a keserű sorsot, hogy ekkora képességekkel bíró férfiú csupán egy kicsiny, függő fejedelemségnek szuverénje lehetett! Köszönjük Szekfűnek ezt az eszméltetést, de fáj nekünk Bethlen hivatásának az ő korabeli egyetemes magyarság nézőpontjából való átértékelése, főképpen fáj pedig az a merész állítása, hogy a vallásháborúk és háborgattatások századaiban Erdély sem ismert nagyobb türelmességet, mint Európa többi országai és hogy itt is a Cuius regio, eius religio elve pusztított.
Mi, akik Bethlen Gábor árnyékában nőttünk fel, tudjuk, hogy ezt a tételt a mi lelki törvényszékünk előtt nem kell vitatnunk. Mi erdélyiek nem iskolában tanultuk a toleranciát, örökségképpen kaptuk, éltük és gyakoroltuk azt! Egy példa: a mi földesuraink helyet adtak ősi földeiken a máshitűek fogadalmi keresztjeinek – ezer s ezer ilyen feszület tanúskodik rólunk az Isten és az emberek előtt –, de azokért, akik sohasem ültek azon tanufák alatt, a nem közülünk valókért idézzük a múlt tényeit, hozzuk fel lelki tanítónk mellett az igazságokat, hogy Bethlen Gábor főemberei között a szombatos Péchy, a katholikus Kamuthi, a görögkeleti Márkó találtatik, hogy a fejedelem visszaadatta a többségben lévő katholikus gyülekezeteknek a templomaikat, hogy kétszáz pengőre büntette azt, aki jobbágyát más felekezetű istentisztelet hallgatására kényszerítette, hogy apja tudott lenni a morva anabaptistáknak és a Konstantinápolyból behívott zsidóknak! Hogy foglalkozott görögkeleti alattvalóinak lelki dolgaival, hogy püspöki helynökséget szervezett a katholikusoknak, amely máig szolgál a lelkeknek... Kérdezek én mindenkit: ki tud idézni ilyen példasort más népek történetéből?
Hozzátok fordulok, Bethlen ifjúság: A ti örökrészetek a legnagyobb, legszentebb minden bethleni hagyaték között! Ne hagyjátok magatokat kitudni ennek az örökségnek dicsőségéből, ne engedjétek eldisputálni magatoktól ősi jogotokat, elsőszülöttségeteket a bethlen tolerancia birtokolására. Mert ez a mi legdrágább kincsünk, a hófehér virág, amely először a mi hegyeink között nyílt ki az egész világon. Szálljatok szembe tiszta homlokkal a lelkiismereti szabadság eszméjéért, dokumentáljátok annak vérünkké váltát élettel, tettel, szóval; hirdessétek, hogy nekünk a Szentírás akkor is szent, ha nem Károli, hanem Káldy fordította s akár Ştefan cel Mare, akár Bethlen Gábor anyanyelvén olvassa a hívő!
Bethlen Gábor életének egy drágaemlékű epizódjával zárom szavaimat. Egy alkalommal, – mint azt a katholikus Gál Péter írja meg – a fejedelem a pünkösd ünnepére oda adta vala minden muzsikását a katholikus templomnak a nagymisére, hogy az ünnepnek fényéből semmi se hiányozzék. Ezt a kegyességet tartsuk számon, ezt mutassuk oda a szeretetlenségnek, ezt tanítsuk mindenhol, ahova a sors csak elvezet, hadd érezzen fel a mi példánkon a közöny és a gyűlölet;  – mert a mások lelkének ez a megértése, ez a békessége és jóságos megvidámítása az igazi bethleni szellem, ez legyen a mi mindennapi ajándékunk, mindenkinek készséggel felajánlott pünkösdi muzsikaszónk!”    
Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)

Mindenben szeretet (Tovább terjed a Csíksomlyót is érintő hazugság)
A Szabadság napilap szombati számában a Hitélet című rovatban, mint minden évben pünkösd táján, menetrendszerűen megjelent a csíksomlyói búcsúról szóló ismertetés. Minket, unitáriusokat úgy szoktak jellemezni, hogy a vallási türelmet nemcsak történelmi örökségként őrizzük, hanem mindennapi hitéletünkben, társadalmi síkon is próbáljuk megélni. De ahogy mondani szokták: a pohár egyszer csak annyira telik, hogy kicsordul. Így nálunk is. Tovább már nem tűrhetjük azt a célirányos történelemferdítést, amely minden évben a hitvédelem megtévesztő és egy másik felekezet iránti nem éppen keresztényi szeretet jegyében igyekszik hangulatot gerjeszteni és azt évről évre megújítva ébren tartani.
A fentieket mindjárt az írás címével is igazolva látom: 440 éves a csíksomlyói búcsús körmenet. A szerző viszont a második bekezdés első mondatában ezt írja: „A Boldogságos Szűz Mária tisztelete már a XV. században virágzott a székely nép körében, ez adta elsősorban Csíksomlyónak a búcsújáróhely jelleget.” Ezt IV. Jenő pápa 1444-ben engedélyezte. Sosem volt erős oldalam a matematika, de most mégis úgy gondolom, hogy a két évszám közti különbség nem 440, hanem 563. Tehát a történelmi adatok alapján katolikus testvéreinknek, s itt elsősorban a ferences atyákra gondolok, felettébb büszkén kellene hírül adniuk a világnak, hogy a búcsújárás Csíksomlyón több mint félezer éves. Egyike Európa legrégibb búcsújáróhelyeinek. De akkor miért ez a „szerény” 440. évforduló? Vizsgáljuk csak meg történelmi előzményeit. Borsos Sebestyén, a 16. századi krónikás így emlékezik János Zsigmondra: „Ez istenfélő és tökéletes, igaz keresztény fejedelem volt, akinél drágalátosabb királyuk nem volt a keresztényeknek, aki Isten igéjének ilyen tudakozója lett volna. Ez a tanítóknak nemhogy rontója lett volna, de inkább nagy oltalmára volt.” Az ezt követő századok történet- és emlékírói azonban nem tudták megbocsátani János Zsigmondnak, hogy unitáriussá lett, s ez rányomta bélyegét életműve és személye értékelésére. De azt az alkotmányos rendet, amelyet ő megalkotott, nevezetesen a vallás- és lelkiismereti szabadság törvényét és a négy bevett vallás rendszerét mindegyik utóda tiszteletben tartotta, mert ez biztosította Erdély belső békéjét és jólétét. A 18. század azonban olyan változásokat hozott, amely a függetlenségét vesztett Erdély politikai és vallási életét a Habsburg-birodalmi érdekek érvényesülésének rendelte alá. Az egyenlő jogokon alapuló bevett vallások rendszerét felváltotta a kedvezményezett, sőt, az egyedüli, kiváltságjogokat élvező egyház uralma, amelyet legjobban az ellenreformáció térhódítása igazolt erőszakos templomfoglalások kíséretében. A felvilágosodás hatására a század végére (1781) megszületett II. József Türelmi rendelete, amely bizonyos tekintetben helyreállította a vallások egyenlőségének a rendszerét, s megkezdődhetett a protestáns, köztük az unitárius egyházak külső megerősödése. Ebben az időszakban született meg, terjedt el és élte a maga életét különböző intenzitással, hol elhalványulva, hol erőteljesebben az a mítosz, amely János Zsigmondot erőszakos, a még akkor létre sem jött unitárius egyház és vallás hittérítőjeként 1567 pünkösdszombatján a „színtiszta katolikus Csík és Gyergyó” ellen hadsereggel támadó uralkodónak állítja be. Ez a „világra szóló győzelem” hozta létre aztán a csíksomlyói búcsút, mert a mítosz szerint a hitükért hősiesen küzdőket s az értük imádkozókat maga Szűz Mária segítette.
Ebben a szép és lelkesítő történetben csak az a különös, hogy az azt elbeszélő későbbi szerzők egy olyan műre hivatkoznak, amelynek egy katolikus főúr a szerzője, de amelyet soha senki se látott, és azóta sem sikerült megtalálni. Ezzel kapcsolatban ajánlom a részletes tájékozódás érdekében Mohay Tamás: Egy ünnep alapjai: a csíksomlyói pünkösdi búcsú új megvilágításban című tanulmányát (megjelent a Keresztény Magvető folyóirat 2005/2. számában). Ennek kiegészítéseként most csak egy fontos dolgot szeretnék megemlíteni. János Zsigmond 1567 kora nyarán betegen feküdt Gyulafehérvárt palotájában. Súlyos egészségi helyzetére tekintettel elkészítette végrendeletét. Ugyanaz év július 23-ára Fehérvárra összehívta az országgyűlést, ahol királyi előterjesztésében előadta, hogy betegeskedése inti az ország sorsáról gondoskodni. Felszólítja a rendeket, hogy kerüljék a meghasonlást, szakadást, amely romlásukat vonná maga után. A végrendelet bevezetőjében hangsúlyozza, hogy az ő országa a keresztény közösség része, és hogy soha keresztények ellen fegyvert nem fogott, csak kényszerűségből és a szükségtől hajtva védte magát és országát. Minden erejével arra törekedett, hogy előmozdítsa a kereszténység ügyét. Úgy hiszem, mindenki előtt világos, hogy egy súlyosan beteg ifjú fejedelmet nem a csíki katolikusok megtérítése foglalkoztatott, és nem vezethetett hadat ellenük, mivel éppen végakaratát mondta tollba. Egyébként végrendelete változatlan maradt, és 1571-ben bekövetkezett halála után az országgyűlésen utóda, Báthory István is hitelesítette azt. Orbán Balázs A Székelyföld leírása című művében már a 19. század végén megpróbált igazságot szolgáltatni, amikor ezeket írta: „János Zsigmond mint hadvezér, mint államférfi, mint a nemzeti erő és műveltség fejlesztője, mint az alkotmányos szabadság alapvetője és biztosítója egyaránt nagy volt, s kegyeletes emléket kell hogy keltsen minden igaz magyar szívében, mert e drága adományokat ő nagy erőfeszítéssel és bámulatosan kitartó következetességgel vívta ki s biztosítá a jövőt. Pedig uralmának korszaka igen nehéz és válságos volt, az egész ország a politikai és vallási átalakulások lázában szenvedett. Hogy a szenvedélyek vulkánja ki nem tört, hogy ez országrész a politikai és vallási háborúk iszonyait kikerülte, hogy itt Szent Bertalan-éjek, szicíliai vecsernyék, eperjesi vérpadok helyett e forrongásból a teljes vallásszabadság mennyei pálmája hajtott ki: azt egyenesen a János Zsigmond nagy uralkodói tulajdonainak írhatjuk javára. Ő a tudománynak, a magyar műveltségnek nemcsak kiváló támogatója, de kultiválója is volt. Ő maga is részt vett az e korban dívott tudományos és hitvitákban, a magyar nyelvet a politikai és vallási élet minden terén ápolta, az országgyűlések magyarul tanácskoztak, magyar törvényeket alkottak. A templomok mellett mindenütt az ő kegyadományaiból táplált iskolák keletkeztek, a teljes sajtószabadságot legelőbb ő honosítá meg nemcsak Erdélyben, hanem Európa minden más országát megelőzte ebben is úgy, mint a vallásszabadság törvénybe iktatásában.” Az elmondottak célja nem az volt, hogy János Zsigmondnak elégtételt szolgáltassunk. Mindezt megtette ő maga, amikor megmentette és századokra életképessé tette a magyar nemzeti királyság eszméjét, s a világon elsőként biztosította a vallás- és lelkiismeret-szabadságot, s ezzel önmagát és Erdélyt világtörténelmi jelentőségre emelte. Ezzel szemben viszont arra szeretnénk felhívni elsősorban a hazai, de a Kárpát-medencei történelmi testvéregyházak figyelmét, hogy amikor a magunk szent dolgait erősíteni vagy elmélyíteni akarjuk, ne úgy tegyük, hogy ezáltal mások történelmi örökségének és hitének értékét lekicsinyítjük, vagy éppen a köztudat előtt kárhoztatjuk. Úgy hiszem, végre meg kellene értenünk, hogy nem a hitviták korát éljük, amikor egymásnak feszültek nemcsak a vélemények, de az indulatok is. Ma, a huszonegyedik század elején párbeszédre van szükség, amikor a másság megértésén és elfogadásán keresztül azt keressük, ami összeköt, amit közös értékként mindannyian magunkénak vallunk. Fel kell ismernünk, hogy a szabadság a felelősen megélt szeretet drága lehetősége, amellyel nem visszaélnünk, hanem egymás javáért élnünk kell. A csíksomlyói búcsú eredetének kérdésében már 1998-ban megkerestük dr. Jakubinyi György érsek urat, aki válaszlevelében azt írja, hogy napjainkban is a jól ismert elvet kívánja követni: „In necessariis unitas, indubiis libertas, in omnibus caritas. (A szükségben egység, a kételkedésben szabadság, mindenben szeretet.) Biztosíthatom, hogy fogadalmi búcsúnkat, ahogy azt az ősök fogadták, nem használjuk fel felekezeti torzsalkodásra. Ami sérelem pedig emberi gyarlóságból felmerül, azért bocsánatot kérünk.” De mert azóta is minden maradt a régiben, ezért újból megismétlem az Erdélyi Unitárius Egyház lelkészeinek és híveinek testvéri szeretettel megfogalmazott kérését a Római Katolikus Püspökségek vezetőinek, szíveskedjenek odahatni, hogy egy ilyen fontos vallási rendezvény szolgálja a hit és erkölcs elmélyítését nemcsak a római katolikus hívek, de egész magyar népünk lelkében és életében. Istenhez való közeledésünkben és az Ő akaratának keresésében mind egyek vagyunk, hadd legyünk egyek egyházaink és népünk szeretetteljes szolgálatában is. A jó Isten áldását s a pünkösdi Lélek megszentelő erejének kiáradását kérem az ez évi búcsú eredményes megrendezésére. Kolozsvár, 2007 pünkösd nagyhetén.
DR. SZABÓ ÁRPÁD
* Szerk. megj. Lapunk harmadízben tér vissza e súlyos történelmi félremagyarázás tisztázására. Ezúttal is utólag, az ünneprontás elkerülése végett. Most sem tennénk, ha a csíksomlyói búcsú kapcsán csupán egyetlen erdélyi napilap esett volna a történelemhamisítás több esztendőn át következetesen, általunk is minden alkalommal dokumentált vétkébe. Az elmúlt napokban két hírportál is közvetítette Ferenc-rendiek kalauzolta fiatal és jámbor természet- és történelemjárók hamis históriai ismereteit. Kérdésünk békességkeresően szelíd: miként fogjuk megismerni a szomszéd népek múltját, ha a magunkét is következetesen elhazudjuk? HÁROMSZÉK Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar könyvekkel gyarapodott a Gerhardinum Líceum könyvtára
„Vigyük a könyveket olyan helyre, ahol jó szolgálatot tesznek”
Június 14-én, szerdán érkezett meg Temesvárra a Kolozsvári Rádió és a kolozsvári Szabadság napilap által összegyűjtött könyvek egy mikrobusznyi szállítmánya. A könyvgyűjtést a kommandói iskola az év elején leégett könyvtára számára indították el a kolozsváriak idén februárban, de azóta jutott könyv Zsobokra, Magyarlapádra, Nagyenyedre és a bánsági szórványba, a Gerhardinum Római Katolikus Líceumnak is.
„Februárban arra kértük a kolozsváriakat, hogy hozzanak könyveket kisiskolásoknak – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Rácz Éva, a Kolozsvári Rádió munkatársa, aki Kovács Péter rádiós kollégájával hozta el Temesvárra a könyvszállítmányt –, hoztak könyveket kicsiknek és nagyoknak egyaránt, voltak olyanok, akik egész könyvtárukat ideadták, azzal, hogy vigyük olyan helyre, ahol olvasnak az emberek, ahol jó szolgálatot tesznek a könyvek. Nemcsak  Kommandóra jutott könyv, hanem Magyarlapádra a Szórványkollégiumnak és az Általános iskolának, Zsobokra a Gyerekotthonnak, Nagyenyedre a Bethlen Gábor Kollégiumnak, ahol a régi, rongyosra olvasott könyveket is helyettesítik ezekkel a könyvekkel.
Közben a bánsági szórvány, Temesvár is eszünkbe jutott, ahol tavaly a MÚRE riporttáborát tartottuk. Akkoriban felhívott egy hallgató, hogy fel akarja ajánlani a könyvtárát bárhová, ahol szükség van könyvre. Mivel éppen Temesváron jártunk, felajánlottuk a szórványmagyarság gyerekei számára a könyveket, és Marossy Zoltán a Geml József Társaság nevében köszönettel elfogadta az adományt. Most újból megkérdeztük a temesváriakat, és megtudtuk, hogy a Gerhardinum Római Katolikus Líceum könyvtárának jelentős része román nyelvű könyv. Annyi könyvet hoztunk most el, amennyit a mikrobusz elbírt, és abban egyeztünk meg az iskola vezetőségével, hogy küldenek ők egy mikrobuszt Kolozsvárra a könyvadomány másik feléért. Vannak könyvek kicsiknek és nagyoknak, hazai irodalom a 90-es évekből, régi Kriterion-könyvek és Magyarországról a rendszerváltás előtt becsempészett könyvek, a Világirodalom Remekei sorozat kötetei. Jakab Ilona iskolaigazgató megköszönte az adományt, és Isten áldását kérte az adakozókra, ami nagyon megható volt”.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Bíróság elé kerül Horváth Anna ügye
Az elkövetkező időszakban, hosszas huzavona után, bíróság elé kerül Horváth Anna ügye – tudtuk meg. Az iratcsomóban foglaltak, illetve az eddigi eljárások törvényességét ellenőrző speciális testület úgy ítélte meg, az ügy bíróság elé kerülhet. Értesüléseink szerint az imént említett grémium a volt kolozsvári alpolgármester és ügyvédje által benyújtott összes kérést visszautasította.
Amint arról lapunk többször beszámolt, az RMDSZ-es tisztségviselő például több ízben kérte az ügyészség által igényelt és a bíróságok által ­folyamatosan fenntartott hatósági felügyelet feloldását. Úgy értesültünk, a testület Horváth Anna azon kérésének megválaszolását is elutasította, hogy jogos volt-e vagy sem a tavalyi, több hónapig tartó lehallgatás.
Az októberi kihallgatást követően az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) decemberben emelt vádat Horváth Anna ellen. Áprilisban a Kolozs Megyei Táblabíróság elutasította a volt kolozsvári alpolgármesternek a DNA bizonyítékgyűjtési eljárásai ellen benyújtott kifogásait. Márciusban Horváth Anna lemondott alpolgármesteri tisztségéről.
Októbertől a politikus folyamatosan hatósági felügyelet alatt van, illetve eltiltották tisztsége gyakorlásától.
Amint arról több ízben beszámoltunk, Horváth Annát befolyással való üzérkedéssel vádolja a DNA, és 2016. október elejétől hatósági felügyelet alá helyezték az alpolgármestert, aki fizetés nélküli szabadságot vett ki eltiltása idejére. A vádirat szerint Horváth Anna hatvan fesztiválbérletet fogadott el a tavaly júniusi választási kampányban tevékenykedő önkéntesei számára egy ingatlanfejlesztőtől, cserében pedig megsürgette számára a városházán egy építési engedély kiadásához szükséges jóváhagyások több éve elhúzódó kibocsátását.
Kiss Olivér Szabadság (Kolozsvár)

Születésnapi beszélgetés – Nagy Benedekkel Megcsúfolása mindannak, amiben hittem…
Nyolcvan évet töltött május 29-én Nagy Benedek tanár, közíró, történész, volt politikai elítélt. A kolozsvári születésű, Csík­sze­re­dá­ban élő emlékiratíró többször vallott életéről, meghurcoltatásairól – ezúttal az általa gyakorolt szakmákról, foglalkozásairól kérdeztük.
– Oly fiatalos, akár le is tagadhatna a korából… Mi ennek a titka?
– Nem az én érdemem, lehet, a gének teszik, lehet, a szerencse, s lehet, hogy sokan imádkoznak értem. Reggelenként százévesnek érzem magam, a diszkosz, a csigolyák, a reuma – amit a börtönben felszedtem – kínoznak, aztán mint egy rossz motor, ha fel tudtam kelni, meg tudtam inni a kávémat, le tudtam zuhanyozni, akkor megyek egész nap.
– Hogyan ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját?
– Elég nehéz volt összehozni az egész famíliát. Végül is június 1-jén gyűltünk össze Szentkirályon, felszereltünk a kerti asztal fölé egy árnyékolót, alája beültünk, jól éreztük magunkat és örültünk egymásnak.
– Hány személyből áll a család?
– Tizenhárman voltunk, a három gyermekem: Imola, Anna, Benedek, a gyermekeik is és a társaik. Nem vagyok babonás, nem tartom szerencsétlen számnak. Most már többet éltem, mint édesapám, édesanyám, a négy testvérem közül három és a négy nagyszülőm. A két nagyapám 64-64 évet élt, cigaretta vitte el őket, én tíz éve elhagytam, de ötven évet szívtam. Tivai Nagy Imre dédapám 82 évet élt. Én a nyomába sem léphetek sem neki, sem apámnak, Nagy Andrásnak, én egy nagyon nehéz korszakot meglábalt, sok irányú érdeklődésű, elvetélt történész, elvetélt író, zsurnaliszta vagyok. Nagyot egyikben sem alkottam, mindegyikbe belekapdostam, úgy, ahogy az élet engedte.
– Az életrajzában közel tucatnyi foglalkozás szerepel, amelyet ideig-óráig, olykor kénytelen-kelletlen folytatott. Melyikből mit tart fontosnak? Kezdjük a faipari munkással…
– Amikor a börtönből kijöttem ’61 novemberében, egyszerűen nem volt, amihez kezdjek. Két hónapi pihenés és házi koszt után az apám „megbótolta” Szabó Gézával, a volt gyárigazgatóval, hogy vegyenek fel segédmunkásnak a csíkszentkirályi dongagyárba. Így lettem faipari munkás 1962. február 1-jétől májusig. Májusban egy volt osztálytársam, a taplocai András Gyárfás, akit politikai okokból kidobtak a gimnáziumból, és ekkor főmester volt, átvitt a villanyszerelő műhelybe. Az első három nap csak vinklivasat vágtam. Ez volt a tűzkeresztség, és éjjel nem tudtam aludni, úgy begyulladt a karom, addig húztam egész nap a vasvágó fűrészt. Utána szenzációs életünk volt, összeforrott csapat lettünk, hétvégén mentünk a madarasi pisztrángoshoz, vittünk egy-egy bárányt András Jakabtól, Taplocáról, s megsütöttük. Gyafi szenzációs ember volt, rajta kívül ott volt az öccse, Csaba, András Antika, aki most Svédországban van, Szőcs János, aki meghalt, Bilibók Szilvia, a szép csángó leány, akit küldtünk sörért és szivarért… Tartott egy pár hónapig, aztán meghallottuk, hogy van egy technikum Bukarestben, ahol nem kérnek önéletrajzot, s az ilyen rossz dossziéval rendelkezők, mint mi, oda gyúródnak az országból. Én hároméves posztliceális technikumba felvételiztem, és el is végeztem 1962–65 között, megszerezve a magasfeszültségű energetikus technikusi diplomát. Ez az alapszakmám. Három évig dolgoztam, hogy megszerezzem, és kevesebb mint három évet dolgoztam benne, mert ahogy visszavettek az egyetemre, 1968-ban, azonnal otthagytam a bányatrösztöt.
– Mi volt a feladata bányaipari technikusként?
– A 100 lejes voltmérőtől a több millió lejes aggregátokig, amit a bányában használtak, mindenhez kellett értenem. Nemcsak a villamossági, hanem a bányaberendezéseket is meg kellett tanulnom a csillétől a legbonyolultabb gépekig. Mindezek beszerzése, követése volt a munkám.
– Volt muzeológus is…
– 1968-ban, amikor visszavettek az egyetemre, levelezési tagozatra, akkor a megyei kultúrbizottság elnökénél, Becze Antal volt osztálytársamnál jeleztem, hogy vágyom vissza a humán pályára a gépek közül. Az ő javaslatára kerültem a múzeumhoz, és ott voltam két évet, éppen amikor a Zakariás-házból átköltöztünk a Mikó-várba, csakhogy épp amiatt leállt akkoriban minden tudományos munka, s én 1970-ben átmentem a mozivállalathoz.
– A múzeumnál egyébként mi volt a feladata?
– Minden, csak nem régészet. Főleg néprajzzal foglalkoztam, mert azt szabadott, ásni nem nagyon lehetett. Írtam egy-két tanulmányt a társadalmi mozgalmakról a Csíki-medencében 1849–1918 között, de János Pál mellett inkább néprajzos voltam. Például megjelent a Művelődésben egy ötrészes tanulmányom a felcsíki kerítésekről, nemcsak lefényképezve, hanem lerajzolva, lemérve az összes kerítésmintát. Vagy a csíki székely rokolya történetéről is készítettünk közösen tanulmányt.
– A mozivállalatnál?
– Filmműsorszerkesztő voltam az egész megyében. Havonta kellett menni Kolozsvárra, el kellett végezni az összes megyebeli mozi, falusi filmszínház és filmkaraván programjának összeállítását. Sokan kritizáltak, hogy a szakmámat otthagytam egy ilyen link dologért… De abban az időben kezdtek behozni nagyon jó filmeket Nyugat-Európából, Amerikából, nagyon sok értékes alkotás bejött. Ez volt az első nyitás 1948 után, kulturális nyitás, ez a Ceaușescu-féle enyhülésnek volt a csúcsa…
– Az életrajzban a történész megnevezés is szerepel.
– Inkább elvetélt történész… Nyolcéves koromtól készültem történelem szakra és mindig a magyar őstörténet, illetve a székelység eredete érdekelt. 1954-ben, amikor láttam, hogy merre alakul a történelem szak, elkezdtem a biológiát tanulni, hogy felvételizzek orvosira, ugyanis az ideggyógyászat is érdekelt. Egyik nap tanultam a történelmet, másik nap a biológiát, de édesapám javasolta, hogy végezzek el két évet a történelmen, s ha úgy látom akkor is, hogy az orvosi vonz inkább, akkor folytassam az orvosin. De persze nem volt rá szükség. Amúgy mint történész sohasem tudtam működni, a múzeumnál néprajzzal foglalkoztam,…
– Laptudósító is volt...
– Nagyon érdekes epizód, már az enyhülés végén történt, és a beszigorodás elején, amikor Kínát és Koreát megjárta Ceaușescu, s utána meghirdette a nagy kulturális forradalmat. Behúzták a féket. A mozivállalatnál dolgoztam és egyre többet publikáltam az Előrében, az Utunk évkönyvben, a Korunkban, az Ifjúmunkásban, a helyi lapokról nem is beszélve. Többen mondták – Barabás Pista s még Fodor Sanyi is –, hogy legyek újságíró. De nem voltam párttag. Ennek ellenére felvettek az Előréhez Hargita megyei tudósítónak, és ez egy nagy tisztesség volt abban az időben. Így dolgoztam 1973. április 1-jétől 1974. augusztus 31-ig, még másfél évet sem. Közben Ceaușescu kiadott egy nyilvánosságra nem hozott elnöki rendeletet, amely kimondta, hogy a központi sajtóban csak párttagok lehetnek. Én nem voltam párttag, nem volt mit tenni. Ott álltam munkanélküliként másfél év után.
– Mit jelentett akkoriban a tudósítói munka?
– Híreket kellett közölni. Antal András volt a szerkesztőségi főtitkár, mindig kellett legyen neki „lesilózva” 15-20 hír, hogy tudjon válogatni, turkálni benne. Ma is megvan a kimutatásom az összes leközölt cikkemről: riportok, kis jegyzetek, szösszenetek, nagy riportok, ritkán kértek ún. vonalas anyagot. Sohasem felejtem el: egy augusztus 23-i lapszámhoz elmentem Bükklokára, s írtam egy riportot a Póra Lívia apjáról, akinek egy lába volt, s özvegyen felnevelt több gyereket… Rövid volt ez az időszak, s maradtam munkanélküliként két gyerekkel, már második családommal, gyerektartással. Akkorra már az egyetemet befejeztem, államvizsgáztam, és véletlenül találkoztam Nicu Vrabievel, aki a későbbi Goga középiskola igazgatója lett, kiváló romántanár. Azelőtt készítettem vele két kis interjút… Mondtam, hogy egy katedrára lenne szükségem. Karon fogott, felvitt az iskolába és negyed óra alatt összevakarták azt a 18 órát. Három évig tanítottam ott. 1977. július 31-én telefonált Orbán Zoltán tanfelügyelő, hogy másnap versenyvizsga van a 2-es ipari líceum történelemtanári állására. Sikerült a versenyvizsgám és a 2-es ipariban töltöttem el másfél évtizedet, 1990-ig, amíg be kellett vonulni Bukarestbe a május 20-i választások után. Nagyon érdekes esztendők voltak, sok jó, értékes tanítvánnyal: katolikus papok, mérnökök, szociológusok is kerültek ki az iskolából.
– Miért lett képviselő?
– Lehet, titkos vágyam volt, hogy hozzájáruljak a romániai magyar közösség helyzetének javításához, jogainak elismeréséhez a többség által, és ezért vetettem bele magam a politikába 1990 tavaszán. A listának a farkán kerültem be, és a legnehezebb helyre állítottak, a tanügyi bizottságba, amelynek titkára voltam. Agyagbirkózást folytattunk egy elfogadható tanügyi törvényért, amelybe sikerült bevinni a kisebbségi történelem oktatását. Ma is működik, és életem egyik legnagyobb eredményének tartom azt, hogy magyar történelmet tanítanak a magyar iskolák 6–7. osztályaiban, illetve választható a román osztályokban is a magyar nyelv mellett, külön tantárgyként a kisebbségek történelme. Megszületett a tankönyv is, Erdélyre fókuszál, nagyon jó kicsi tankönyv, nagyon jó térképekkel, jó idézetekkel.
– Lassan már nyugdíjas, de még mindig van egy-két foglalkozás. Pl. a vallásügyi államtitkárság tanácsosa…
– Az történt, hogy 1996-ban az előválasztásokon Ráduly Róbert nagyon ránk vert: kapott vagy 13 000 szavazatot, s mi többiek, négyen szereztünk összesen 13 000-et. Úgy gondoltam, világos a dolog: fiatal, dinamikus, jár az esze, mögé álltam, támogattam, átadtam neki titkárnőt, irodát, autót, bevittem Bukarestbe, bemutattam mindenütt, sínre állítottam. Én pedig hirtelen felindulásból nyugdíjaztattam magamat 59 évesen. Hazajöttem, elkezdtem írogatni, s másfél év után Markó Béla és Jakubinyi érsek úr felkérésére bementem – két-három évre – a vallásügyhöz, a magyar egyházak képviselőjeként 1998. július 1-jétől. Előbb Tőkés Elekkel, majd kilenc évig egyedül vittem ezt a funkciót, végül tíz és fél év lett a két-három évből. Mióta elmentem nyugdíjba, kétszer voltam Bukarestben, egyszer a legfelsőbb bíróságon kihallgattak a Ficior-ügyben, és egyszer Hajdú Gáborral jártunk meghívásra a parlamentben. Az államtitkárságnál töltött éveimből azt tartom a legfontosabbnak, hogy Székelyföld kulcsgimnáziumait sikerült visszaszolgáltatni történelmi egyházainknak.
– A foglalkozások közül már csak egy maradt a listámon: emlékiratíró.
– Nekem ez az egy lehetőségem maradt, miután nyugdíjba mentem: a krónikás szerepe. Tudom, Erdélyben az emlékirat-irodalom mindig kedvelt műfaj volt, sok művelője akadt. Ha szabad, a sor legvégére magam is beálltam, és igyekeztem úgy írni meg az Erdélyi kötéltáncot, hogy ne magamat sajnáltassam, hanem az legyen benne, ami megerősíti, megmaradásra készteti a következő generációkat. Utána parlamenti küzdelmeink krónikájának a megírásához láttam hozzá. Szeretném legalább azt a hat és fél évet, amit a parlamentben töltöttem, de ha lehet, a tíz és fél évet, a vallásügyi minisztériumban töltött éveket is rögzíteni. Ebből sikerült az első három évet megírnom az Ellenzékben és ellenszélben első kötetében. A második kötetet sajnos még nem írtam meg, amióta a lányom, Horváth Anna kolozsvári alpolgármester meghurcoltatása megkezdődött, azóta nem tudok leülni az íróasztal mellé… Ez emberileg is megvisel, a lányomat abszolút tiszta embernek és olyan társadalmi lénynek, közéleti embernek tartom, aki mindent szívből és legmélyebb belső indításból tesz. Ez a meghurcoltatás most egy nagyon nagy kereszt, és abszolút megcsúfolása mindannak, amiben hittem valaha, amikor itt maradtam ebben az országban. Megcsúfolása mindannak, amiben hittem és hiszek. S ez lehetne a végszó is…
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)

Grindeanu kitart
Szerdán késő este a kormánykoalíció mindkét pártja, a Szociáldemokrata Párt (SZDP) és a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (LDSZ) is megvonta a politikai bizalmat Sorin Grindeanu kormányfőtől, ő azonban kijelentette: csak akkor mond le, ha az államfő szociáldemokrata miniszterelnököt nevez ki a helyébe. Klaus Iohannis államfő a kormánypártoktól vár megoldást a szociálliberális koalíció „belső válságára”, akik tegnapi ülésükön megszavazták, hogy bizalmatlansági indítványt terjesztenek be a miniszterelnök ellen, és a pártból is kizárják Grindeanut. A kormányfő tegnap esti sajtótájékoztatóján kijelentette: csak azután mond le kormányfői tisztségéről, miután a helyzetért fő felelős Dragnea lemond. Az SZDP végrehajtó bizottságának döntését Liviu Dragnea pártelnök azzal indokolta, hogy a kabinet késett a kormányprogram gyakorlatba ültetésével, a célkitűzések alig 13 százalékát teljesítette, a választási programban vállalt intézkedések 60 százalékának teljesítésével késik, ezenfelül a program számos további vállalása is csak részben teljesült. Az SZDP-ülést követő sajtóértekezleten Dragnea azt állította: nem biztos, hogy a SZDP végrehajtó bizottsága megvonta volna a támogatást a teljes kormánytól, de Grindeanu még a szavazás előtt távozott, előtte pedig jelezte, kész lemondani, ha az államfő szociáldemokrata politikusnak ad kormányalakítási megbízást. A szociáldemokraták egy olyan határozatot is elfogadtak a gyűlésen, miszerint megfosztják párttagságától azt a SZDP-s politikust, aki miniszteri tisztséget vállal egy olyan kormányban, amelyet a párt nem támogat.
Grindeanu a lemondatásáról
A miniszterelnök, aki az SZDP szerda késő esti ülésének vége előtt távozott a tanácskozásról, a kormány székházában tartott sajtóértekezletén azt állította, az eltávolítását célzó kísérlettel az SZDP végrehajtó bizottsága a jobbközép ellenzéket és Klaus Iohannis államfőt „ajándékozta meg”. Grindeanu ismét nyomatékosította: csak abban az esetben hajlandó lemondani, ha az államfő az SZDP-ből nevesít kormányfőjelöltet. Arra a kérdésre, hogy miként fog kormányozni miniszterek nélkül (ugyanis a koalíciós pártok vezetői azt állították, hogy a kabinet minden minisztere megírta lemondását), Grindeanu leszögezte: a kormánynál még nem iktattak egyetlen lemondást sem, de ha ez be is következne, 15 nap áll rendelkezésére, hogy ezeket az iratokat továbbítsa a miniszterek felmentésére jogosult államfőnek, és a lemondott tisztségviselők helyére esetleg újakat jelöljön. 
Grindeanu beszámolt arról, hogy lemondása fejében különböző állami intézmények vezetését, illetve egy következő kormányban való tagságot is felajánlottak neki. Érthetetlennek nevezte, hogy az EU legnagyobb gazdasági növekedésével, legkisebb inflációjával, számottevő reálbérnövekedésével rendelkező országának fél éve beiktatott kormánya ellen saját pártvezetése intézzen támadást. Ürügynek nevezte azt, hogy a kormányprogram végrehajtásának késései miatt próbálják lemondatni, amire nem talál más magyarázatot, mint egyetlen ember – Liviu Dragnea pártelnök – vágyát a korlátlan hatalom birtoklására. Elmondta: a pártülésen felajánlotta Dragneának, hogy mondjanak le mindketten tisztségükről, hiszen kormánya névsorát az SZDP elnöke állította össze, így mindkettejüknek vállalniuk kell a felelősséget a kabinet állítólagos kudarcáért.
Az államfő álláspontja
Klaus Iohannis államfő a kormánypártoktól vár megoldást a szociálliberális koalíció „belső válságára”, rámutatva, hogy egyelőre még nem állt elő olyan helyzet, amelyben az alkotmány szerint az államfőnek kell lépnie – tudatta tegnap Mădălina Dobrovolschi, az elnöki hivatal szóvivője. Iohannis szóvivője szerint az elnök tudomásul vette, hogy a koalícióban elégedetlenség állt elő a kormány tevékenységével kapcsolatban, és a teljes kabinet leváltását akarják. Ugyanakkor felszólította a kormánykoalíciót, hogy a politikai bizonytalanság megelőzése érdekében mielőbb oldja meg belső válságát. Amikor a miniszterelnöki tisztség megüresedik – vagy lemondás, vagy a parlament által elfogadott bizalmatlansági indítvány nyomán –, akkor az államfő késedelem nélkül elindítja egy új kormányfőjelölt megbízásához szükséges alkotmányos eljárást – szögezte le az elnöki hivatal szóvivője.
Bizalmatlansági indítvány és kizárás a pártból
Bizalmatlansági indítványt terjesztenek be hétfőn a parlamentben Sorin Grindeanu miniszterelnök ellen, aki megtagadta, hogy lemondjon tisztségéről – erről a kormányt eddig támogató SZDP–LDSZ szociálliberális kormánykoalíció vezetőtestületei döntöttek tegnap. A kormány leváltásához 233 voksra van szükség a kétkamarás parlament együttes ülésén, az SZDP–LDSZ koalíciónak pedig összesen 247 törvényhozója van. A Szociáldemokrata Párt végrehajtó bizottsága tegnapi ülésén azt is egyhangúlag megszavazták, hogy Grindeanut megfosztják párttagságától – közölte Liviu Dragnea pártelnök. Így a koalíció elkerüli azt, hogy „saját kormánya” ellen terjesszen be bizalmatlansági indítványt. A SZDP ülésén médiaértesülések szerint „a kormánypalotában kísértő volt kollégaként” emlegették Grindeanut, arra utalva, hogy kormánya valamennyi minisztere benyújtotta lemon­dását.
Összeesküvés-elméletek Egyes hírforrások arról számoltak be tegnap, hogy az SZDP jelenlegi vezetőjével nyílt konfliktusban álló Victor Ponta volt kormányfő kormányfőtitkári tisztséget vállalna az elnéptelenedett Grindeanu-kormányban. Liviu Dragnea a tegnapi gyűlés után azt nyilatkozta, egyedül ő a hibás a kialakult helyzetért, mert bízott Grindeanuban, és párttársait is meggyőzte, hogy kormányfőnek jelöljék. Dragnea szerint a kormányfő nagyon sokat változott az utóbbi időben, jelenleg csupán eszköz valakik kezében, a párt ostrom alatt van, a kormánypalotát pedig „egy illegális csoport” foglalta el, amely „puccsra készül”. Azt nem tudta megmondani, ki irányíthatja a háttérből a kormányfőt, de szerinte „professzionális módon koor­dinált akciót” hajtott végre.  Az SZDP „politikai dramolettje” az egykori Demokrata Liberális Párt két tagjának a műve, akik „tudják, hogyan kell belülről tönkretenni egy pártot” – véli a Népi Mozgalom Párt elnöke, Traian Băsescu.
Csak Dragnea után mondana le
Sorin Grindeanu tegnap esti sajtónyilatkozatában kijelentette, hogy bármennyire is szeretne megszabadulni tőle Dragnea, az egykori LDP-s politikus, ő mindig szociáldemokrata volt és marad, mert Liviu Dragnea nem tudja kisajátítani magának a pártot. Mint mondta, egy pártot nem lehet végrehajtó bizottság által irányítani, amint az utóbbi időben történt, és felszólította Liviu Dragneát, vállaljon felelősséget a politikai válságért, mert ő nevezte ki a minisztereket, egyedül neki köszönhető, ami az országban történik. „Azt kérem Liviu Dragneától, hogy hétfőig gondolkozzon, és lemondásával vállalja a felelősséget ezért a válságért. Amint Liviu Dragnea lemond, én is lemondok” – mondta Grindeanu, hozzátéve: nem ő az, aki ragaszkodik a székéhez azért, hogy megmeneküljön a múltjától. A kormányfő arról is beszélt, hogy csupán a pártvezetés irányából érkező nyomás miatt mondtak le a miniszterek, de azért még vannak támogatói a párton belül. Grindeanu két félretájékoztatással kapcsolatosan is állást foglalt: Dragnea összeesküvés-elméletével kapcsolatosan kijelentette, nem ő szokott teniszezni, italozni a hírszerző szolgálat munkatársaival, a miniszterek pedig azért nem tudtak vele kommunikálni, mert a párt vezetősége irányából más utasítások érkeztek, mint amiket a kormányfőtől kaptak. Kérdésekre válaszolva cáfolta, hogy Dragnea lemondatásával maga törne a pártelnöki tisztségre.
Az RMDSZ lehetséges szerepe
Salat Levente kolozsvári politológus szerint szükség lehet az RMDSZ-re annak a parlamenti többségnek a kialakításában, amely véget vet a kormányválságnak. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem politológia karának dékánhelyettese felidézte: Liviu Dragnea már többször is utalást tett arra, hogy szívesen látná az RMDSZ-t a baloldali kormányban. Szerinte a magyar szövetségnek azt kell elemeznie, hogy érdemes-e „hírbe hoznia magát” a meglehetősen rossz megítélésű baloldali kormánnyal. Hozzátette azonban, hogy a szövetségnek nagyon nehéz lenne ellenállni egy kormányzási felkérésnek. „A stabilitásra az országnak nagyon nagy szüksége van, és ha ez csak az RMDSZ kormányra lépésével válik lehetővé, akkor nem egyszerű ez elől kitérni” – fogalmazott az elemző. Az MTI kérdésére Salat Levente elgondolkodtatónak nevezte, hogy mivel járna, ha az RMDSZ kormányon lenne Nagy-Románia megalakulásának jövőre esedékes centenáriumán. Valószínűsítette, hogy az évforduló miatt fel fognak lángolni és olykor el is fognak szabadulni a nemzeti indulatok.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kultúra „fehér éjszakája” Kolozsváron
Negyedik kiadásához ért a Kolozsvár Sosem Alszik (Cluj Never Sleeps) rendezvény, amelynek rendezvényeit az év legrövidebb éjszakáján, június 17-ről 18-ra virradóra szervezik meg. Az esemény a kultúra „fehér éjszakája”, amikor a város életre kel, még dinamikusabbá és fiatalabbá válik, a művészet, multikulturalitás és az éjszakai élet is kibontakozik. A programok izgalmas, szokatlan helyszíneken zajlanak, és a fiatalok kreatív kezdeményezéseit promoválja. Koncertek, musical, vetítések, újszerű helyszíneken zajló rendezvények, interaktív művészeti installációk, performanszok és tematikus bulik által kel életre vibráló atmoszféra Kolozsvár utcáin. Szabadság (Kolozsvár)

Középpont: erdélyi lutheránus ifjak találkoznak Válaszúton
Harmadszor szervezik meg a Középpont Erdélyi Lutheránus Ifjúsági Találkozót, Válaszd az életet! mottóval ezúttal Válaszúton, július 18. és 22. között – írja az evangelikus.net.
Július 18., kedd: 16 óra Nyitó istentisztelet, 21 óra Táncház: Harmadik Zenekar. Július 19., szerda: 9 óra Áhítat Szeverényi János lelkésszel, 10 óra Balázs Bécsi Attila tanár előadása, A kard és kasza – Wass Albert nyomában, 14 óra válaszúti Kallós Múzeum látogatása (csoportonként), alternatív programok: néptáncoktatás, népdaltanulás, kézművesség, sporttevékenységek, akadályverseny, 19 óra Áhítat Szeverényi János lelkésszel, 21 óra Koncert: Bagossy Brothers Company. Július 20., csütörtök: 9 óra Áhítat (Szeverényi János), 10 óra Marosán Csaba színművész Luther asztalánál című előadása, 14 óra Alternatív programok: néptáncoktatás, népdaltanulás, kézművesség, sporttevékenységek, 16 óra Zarándoklat a bonchidai kastélyhoz, kastélybemutató előadás (Hegedüs Csilla, a Transylvania Trust alapítvány elnöke), 19 óra Áhítat a bonchidai református templomban (Szeverényi János), 21 óra Magyarpalatkai Banda. Július 21., péntek: 9 óra Kirándulás Szamosújvárra, 10 óra Áhítat az örmény katolikus katedrálisban (Szeverényi János), 11 óra Városnézés Balázs Bécsi Attila vezetésével, 14 óra Kirándulás Kolozsvárra, 17 óra Záró istentisztelet a kolozsvári evangélikus templomban, 21 óra Táncház: Harmadik Zenekar. Szombaton, reggeli és úti áldás után hazautazás. Szabadság (Kolozsvár)