Gáll Ernő évszázada
Ma száz éve született Gáll Ernő a már haldokló monarchia Nagyvárad nevű városában, jómódú, elmagyarosodott, az asszimiláció útján előrehaladt zsidó polgári családban.
Középiskoláit már a romániai Nagyváradon végezte, még mindig magyar környezetben, egyetemre pedig az 1930-as években a már gyorsított tempóban románná váló Kolozsváron járt, előbb jogi, majd filozófiai szakra. Kolozsvári diákévei alatt találkozott a kommunista mozgalommal, itt kezdett publikálni a Dienes László alapította Korunkban. Zsidó származása okán, immár újra magyar fennhatóság alatt, 1942-ben munkaszolgálatra vezényelték, majd 1944 novemberében a németországi Buchenwaldban működő náci lágerbe deportálták. Az amerikai haderő szabadította fel, 1945. április 11-én, 28. születésnapja után egy héttel. Visszatért Kolozsvárra, ahol 1946–1948 között az Igazság című napilap főszerkesztője, 1949-től pedig az Utunk című irodalmi hetilap felelős szerkesztője és a Bolyai Tudományegyetem filozófia tanára volt. Amikor Kolozsváron, az 1956-os magyar forradalom leverése után, 1957 januárjában, hatósági akarattal ismét elindítják a Korunk folyóiratot, Gáll Ernőt kérik fel annak főszerkesztésére. Ezt a munkát, professzori tevékenysége mellett, 27 éven keresztül folytatta, 1984-es kényszernyugalmazásáig. 1952-től 1956 decemberéig a Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, később a Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiájának rendes, a Román Akadémiának pedig levelező tagja volt. Munkássága elsősorban a marxista oldalról vizsgált etika és szociológia területéhez fűződött. Az önismeret, az értelmiségi szerep, a nemzeti és a nemzetiségi lét és annak felelőssége, illetve az európai társadalmak (szét)fejlődésének a kérdései foglalkoztatták. Fontos tudni, hogy társszerzője volt annak a végül tizenöt magyar értelmiségi által aláírt, Hívó szó című, a romániai forradalom idején, 1989. december 23-án készült kolozsvári kiáltványnak, amely mindmáig eszmei alapját képezi az erdélyi magyarság romániai politizálásának és jogköveteléseinek. Életműve szempontjából, Gáll Ernő évszázadához hozzátartoznak azok az eredmények, amelyek a 2000. május 18-án bekövetkezett halála után születtek: a Gáll bibliográfiának, a kommunista világ utolsó évtizedében írt naplójának, továbbá a kiterjedt levelezésének és a megfigyeléséről a Szekuritáté által készített iratcsomó egyes részleteinek a kiadása. Évszázadát mindezeknek és az életében megjelent munkáknak a tükrében kell tehát vizsgálnunk. Milyen is volt az ő évszázada? Gáll Ernő számára ez elsősorban a folyamatos kritikai önvizsgálat időszaka volt. Ő ugyanis egyike volt azon keveseknek, akik menetrendszerűen, őszinte önkritikával tekintettek vissza a cselekedeteikre. Önreflexi- óiban időről időre Gáll Ernő is leszámolt korábbi illúzióival, számba vette az egymást kö- vető kiábrándulásainak az okát, és anélkül, hogy köpenyegét megforgassa, korábbi meglátásait bírálta, korrigálta, árnyalta. A Weimar fölötti, Ettersbergnek nevezett magaslaton, a Buchenwaldi láger egykori Appelplatzán, 1945. április 19- én sok ezer felszabadult fogoly kiáltotta egyszerre világgá az esküt, hogy a fasizmus újjászületését soha nem fogja tétlenül tűrni. Köztük Gáll Ernő, aki 1989 után sem mondott le a baloldaliságáról, egyebek között azért sem, mert azt az ettersbergi esküje sem tette lehetővé. Pedig a baloldal nem szerette önjáró egyéniségét, kritikus értelmiségi magatartását. A hatalom rosszallását Gáll Ernő már akkor kiváltotta, amikor az ötvenes évek közepén korábbi dogmatizmusával leszámolt, s aztán folyamatosan, amikor a hetvenes években a létező szocializmust bírálni merte, s amikor kérdéseket tett fel arról, hogy a második világháború után kialakult nyugati jóléti társadalmakban lehetséges-e egyáltalán az ottani munkásságtól forradalmi magatartást elvárni. Tanárként sok, később sikeresnek bizonyult értelmiségi generációt nevelt, emberként segítő kezet nyújtott a kommunista rendszer által üldözött polgári értelmiségieknek, szerkesztőként a nemzeti bezárkózás helyett a széles kitekintést részesítette előnyben. A hetvenes évek közepén végképp felismerte, hogy a szocializmusnak a nemzetiségi kérdést nem sikerült megoldania, és a hatalom megdöbbenésére kimondta: a nemzeti kisebbségek kérdését a nemzetállamok keretén belül rendezni nem lehet, arra összeurópai megoldást kell találni. Az első volt, aki ezt vallotta, s aki e gondolat valóra váltásáért cselekedett.
Tibori Szabó Zoltán / Szabadság (Kolozsvár)

ET-szakértőket tájékoztatott az RMDSZ Kolozsváron a magyarság panaszairól
Az RMDSZ a kisebbségvédelmi keretegyezmény ratifikálásakor vállalt romániai kötelezettségek folyamatos megsértéséről tájékoztatta Kolozsváron az Európa Tanács (ET) szakértői küldöttségét.
Amint a szövetség hírlevelében közölte: a keretegyezmény négytagú szakértői bizottsága hétfőn találkozott az RMDSZ ügyvezető elnökével és a szövetség szakpolitikusaival, akik fenntartották és kiegészítették a szövetség tavaly benyújtott árnyékjelentésének a megállapításait. Az árnyékjelentés a román kormány két és fél év késéssel tavaly márciusban benyújtott jelentésére reflektál.
„Országunk következetesen ideális képet fest a kisebbségek itthoni helyzetéről, de nem veszi komolyan sem saját törvényeit, sem a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeit” – idézte a hírlevél Porcsalmi Bálintot, a szövetség ügyvezető elnökét, aki azt is kijelentette: a román kormány jelentése „sok pontatlanságot és ferdítést tartalmaz, és hamis képet sugall” a kisebbségi jogok betartásáról. Az ügyvezető elnök felidézte: a román kormány jelentése úgy készült el, hogy a dokumentumot véglegesítő külügyminisztérium nem konzultált a magyarság képviselőivel, és a kormány struktúrájában működő Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának észrevételeit sem vette figyelembe.
Civil jogvédők is felvilágosították az ET-szakértőket Kolozsváron
Évtizede „kipipált" jogok megsértéséről tájékoztatták erdélyi magyar civil jogvédők az Európa Tanács (ET) szakértőit, akik a kisebbségvédelmi keretegyezmény ratifikálásakor tett romániai vállalások tiszteletben tartásáról tájékozódtak Kolozsváron.
Magyari Tivadar oktatásért felelős ügyvezető alelnök arról tájékoztatta a küldöttséget, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) annak ellenére sem kapott döntéshozási jogköröket a magyar tagozat, hogy 2012. január elsejétől törvény írja ezt elő. A szakpolitikus a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium működését ellehetetlenítő hatósági intézkedésekről is tájékoztatott.
Horváth Anna, az RMDSZ önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöki tisztségének a várományosa arról tájékoztatta a szakértőket, hogy a helyi közigazgatásban is súlyos problémák észlelhetőek: az intézményekről magyar feliratokat távolítanak el, hiányoznak a kétnyelvű utca- és helységnévtáblák, formanyomtatványok, a közérdekű információkhoz magyarul nem lehet hozzáférni, és az ügyintézést sem lehet magyarul végezni. Elmondta: bár két bírósági döntés kötelezi Kolozsvár polgármesteri hivatalát a kétnyelvű várostábla kihelyezésére, a polgármester továbbra is elzárkózik ettől.
Hegedüs Csilla kultúráért felelős ügyvezető alelnök arra hívta fel a figyelmet, hogy „Románia ellenkampányának köszönhetően” a csíksomlyói búcsút nem vették fel az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára. Elmondta: bár törvény írja elő a magyar vonatkozású műemlékek többnyelvű feliratozását, az ilyen jellegű műemlékek csupán egy százalékán áll magyar felirat. Azt is felrótta, hogy lelassult, majd teljesen leállt a kommunista rezsim által jogtalanul elkobozott ingatlanok visszaszolgáltatása.
Benkő Erika Kovászna megyei parlamenti képviselő arról tájékoztatta a szakértőket, hogy Romániában országszerte bátorítják és támogatják a regionális identitás megerősödését, Székelyföldön viszont megtagadják az identitás kinyilvánítását a magyar közösségtől. Míg Románia más régióiban, Moldvában és Dobrudzsában használhatják a regionális szimbólumokat, a székely zászló használata ellen valóságos hadjárat folyik.
Porcsalmi Bálint ügyvezető elnök az RMDSZ törvényhozási törekvéseiről is tájékoztatta a bizottságot. Megemlítette a március 15-ét hivatalos ünnepé nyilvánító törvénytervezetet, valamint azt a hamarosan benyújtandó törvénymódosítást is, amely a helyi közigazgatásban húszról tíz százalékra csökkentené azt a küszöböt, amely fölött biztosítani kell a kisebbségek anyanyelvhasználati jogait.
A román kormány 2016 márciusában, mintegy két és fél év késéssel nyújtott be az Európa Tanácshoz jelentést arról, hogy miképpen teljesítette a kisebbségvédelmi keretegyezmény ratifikálásakor, 1996-ban tett vállalásait. A 270 oldalas román kormányjelentés a 2010 és 2013 közötti időszakot öleli fel, és a nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak a kiterjesztéséről számol be. A jelentéshez az RMDSZ és több erdélyi magyar jogvédő szervezet is árnyékjelentést csatolt.
MTI; Krónika (Kolozsvár)

Civil jogvédők is felvilágosították az ET-szakértőket Kolozsváron
MTI - Évtizede „kipipált” jogok megsértéséről tájékoztatták erdélyi magyar civil jogvédők az Európa Tanács (ET) szakértőit, akik a kisebbségvédelmi keretegyezmény ratifikálásakor tett romániai vállalások tiszteletben tartásáról tájékozódtak Kolozsváron.
A civil jogvédők és az ET-szakértők hétfői megbeszéléséről Szigeti Enikő, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) elnöke, Bethlendi András, az Advocacy Group for Freedom of Identity (AGFI) vezetője, valamint Toró Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) szakértője számolt be egy hétfői kolozsvári sajtótájékoztatón. A CEMO és az AGFI, valamint az EMNT és az SZNT is árnyékjelentést nyújtott be a keretegyezménnyel kapcsolatos román kormányjelentéshez.
ET-szakértőket tájékoztatott az RMDSZ Kolozsváron a magyarság panaszairól Az RMDSZ a kisebbségvédelmi keretegyezmény ratifikálásakor vállalt romániai kötelezettségek folyamatos megsértéséről tájékoztatta Kolozsváron az Európa Tanács (ET) szakértői küldöttségét.
Amint a civil jogvédők hangsúlyozták, olyan témákat ajánlottak a kisebbségvédelmi szakértők figyelmébe, amelyeket az ET több mint egy évtizede „kipipáltnak tekint”, és amelyeket a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a politikai hatalom részeseként nem vethetett fel. Szigeti Enikő elmondta: az ET a nyelvi jogokat először rögzítő román közigazgatási törvény 2001-es elfogadása óta megoldottnak tekinti a többnyelvű feliratozás kérdését. Hozzátette, most arra világítottak rá, hogy a keretegyezménnyel kapcsolatos legutóbbi ajánlás ellenére Marosvásárhelyen a hatóságok megakadályozzák a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését, és a bíróságok az ET erre vonatkozó ajánlása ellenére sem tekintik úgy, hogy a többnyelvűséget az utcanevek és az egyéb földrajzi nevek területén is érvényesíteni kell.
Bethlendi András a kolozsvári többnyelvű helységnévtábla példáját hozta fel arra, hogy immár 15 éve tagadnak meg olyan jogokat a magyarságtól, amelyek teljesítését Románia vállalta a keretegyezményben. Amint elmondták, ezekben az ügyekben azért hitelesebb a civil fellépés, mert mind Marosvásárhelyen, mind Kolozsváron az RMDSZ is részese volt annak az adminisztrációnak, amely a jogok érvényesítését megtagadta.
Toró Tibor hozzátette: a politikatudományban erősen él az a nézet, hogy a kisebbségi jogok kezelésére a legjobb megoldás, ha a kisebbség reprezentatív szervezete része a hatalomnak. „Azt mutattuk be, hogy nem biztos, hogy ettől megoldódnak a problémák. A román kormány jelentésében feldolgozott három évből az RMDSZ kettőt kormányon töltött, és ez idő alatt csak gyűltek a problémák” – jelentette ki. A politológus úgy vélte, hogy a szakértők megértették: sokszor a magyar polgármesterek is „öndiszkriminációt hajtanak végre”, mert rajtuk is múlik, hogy településükön nem érvényesülnek a kisebbségi jogok.
A civil jogvédők elmondták: az ET szakértői júniusra készítik el a jelentésüket a kisebbségvédelmi keretegyezmény romániai tiszteletben tartásáról. A dokumentum az év második felében kerül az ET miniszteri tanácsa elé, és az ET körülbelül egy év múlva fogalmazza meg a Romániának szánt ajánlásait. Hozzátették, mind a jelentés, mind az ajánlások fontos eszközei lehetnek az erdélyi magyar jogérvényesítésnek.
A román kormány 2016 márciusában, mintegy két és fél év késéssel nyújtott be az Európa Tanácshoz jelentést arról, hogy miképpen teljesítette a kisebbségvédelmi keretegyezmény ratifikálásakor, 1995-ben tett vállalásait. A 270 oldalas román kormányjelentés a 2010 és 2013 közötti időszakot öleli fel, és a nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak a kiterjesztéséről számol be. A jelentéshez az RMDSZ és erdélyi magyar jogvédő szervezetek is árnyékjelentést csatoltak. Krónika (Kolozsvár)

Oláh Emesét választották Kolozsvár alpolgármesterévé
Letette az esküt Nistor Dániel, az új RMDSZ-es városi tanácsos
Nem volt ellenjelöltje Oláh Emesének, az RMDSZ alpolgármester-jelöltjének, akit egyhangúlag szavazott meg a tegnapi ülésén a Kolozsvári Városi Tanács. A 27 tanácsos közül 25 volt jelen, Oláh Emese ügyvéd így huszonöt igen szavazattal szerezte meg az alpolgármesteri tisztséget. Ezt megelőzően azonban az RMDSZ-es Nistor Dániel is letette tanácsosi esküjét. Nistor azt követően került be a tanácsba, hogy Csoma Botond képviselői mandátumot nyert. A tanács tegnap több mint háromszáz napirendi pontot hagyott jóvá, miután a sportkluboknak és kultúrával foglalkozó civil szervezeteknek kiosztandó támogatást külön határozattervezetekbe foglalták. A tanácsosok futószalagon, nyugodtan szavazták meg ezeket a határozatokat, így a 8. Kolozsvári Magyar Napok megszervezésére vonatkozó dokumentumot is, amely által a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal idén 410 ezer lejjel támogatja a helyi magyar közösség számára oly értékes rendezvényt.
Izgatott volt a légkör a Kolozsvári Városi Tanács tegnapi ülésén: az izgalom egyrészt az alpolgármester megválasztása miatt, másrészt pedig a civil szervezeteknek kiutalandó támogatások megszavazásának volt tudható. Bár az alpolgármester-választás a különféléknél szerepelt legutolsó napirendi pontként, a gyűlés elején Emil Boc polgármester kérte az alpolgármester választásra vonatkozó határozattervezet előrehozását. Miután az RMDSZ bejelentette, hogy jelöltje Oláh Emese, az ülésvezető kérte a további javaslatok megtételét. A szociáldemokrata tanácsosok részéről felszólaló személy azonban kifejtette: nincs jelöltjük, és támogatják, mi több, sok sikert kívánnak Oláh Emesének. Ezt követően sorra szólították a teremben felállított szavazófülkéhez a tanácsosokat, akik, miután kitöltötték a szavazólapot, bedobták ezt egy hatalmas, átlátszó műanyagdobozba. A szavazás és a szavazatok megszámlálása után bejelentették: a 25 jelen levő tanácsos közül Oláh Emese 25 szavazattal lett Kolozsvár alpolgármestere.
– Szeretném folytatni azt a tevékenységet, amit Horváth Anna végzett. Számomra is fontos Kolozsvár belvárosának, a műemléképületek homlokzatának felújítása, a városi közszállítás korszerűsítése, és az alternatív közlekedési megoldások, például a biciklivel való közlekedés támogatása – nyilatkozta megválasztása után a helyi magyar sajtónak Oláh Emese.
– Az első és legfontosabb feladatunk, hogy újra megnyissuk azokat a csatornákat, amelyek segítségével újra elérhetik a városházi adminisztrációt a kolozsvári magyarok. Ennek érdekében a lehető legrövidebb időn belül újraindítjuk a fogadóórákat és igyekszünk megoldást találni a telefonos tanácsadás újraindítására is – tudhattuk meg az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének közleményéből az új alpolgármester, Oláh Emese véleményét.
Ugyancsak a tegnapi tanácsülésen tette le a hivatali esküt Nistor Dániel. A fiatal építőmérnök Csoma Botond helyét veszi át az RMDSZ frakcióban, aki tavaly decemberben képviselői mandátumot szerzett, és ezért le kellett mondania városi tanácsosi tisztségéről. – Legjobb tudásom és szakértelmem segítségével szeretném szolgálni a kolozsváriakat. Építőmérnökként hozzám legközelebb az urbanisztikai bizottság áll, ugyanakkor a frakcióban még át kell beszélnünk, hogy milyen feladatokat kell majd ellátnom – mondta el Nistor, aki az urbanisztikai bizottságban fog tevékenykedni.
Gergely Balázs bejelentette: a Kolozsvári Városi Tanács RMDSZ-es frakcióvezetője Horváth Anna lesz ezen túl, aki a tanácsosok alkotta jogi bizottság tagja is lesz.
Az ülés 78. napirendi pontja volt a 8. Kolozsvári Magyar Napokat támogató 410 ezer lej odaítélése. Ahogy a többi határozattervezetet, úgy ezt is másodpercek alatt szavazta meg a Kolozsvári Városi Tanács.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Táblaügy: észérvek és/vagy érzelmek?
A kérdést – hogyan tovább a kolozsvári helységnévtábla perében – valószínűleg (és remélhetőleg) a polgármester is felteszi magában, talán egyre sűrűbben, arra való tekintettel, hogy a napokban letelik a törvényszék határozata elleni fellebbezés tizenötnapos határideje. Ennyi állt a polgármester rendelkezésére ahhoz, hogy eldöntse: nem fellebbez, hanem elfogadja és tiszteletben tartja a bírónő döntését, és intézkedik, hogy magyarul is kiírják a helységnévtáblákra Kolozsvárt. Vagy fellebbez és megtámadja a döntést, közben pedig nem intézkedik Kolozsvár nevét magyarul is feliratni a helységnévtáblákra, ezáltal tovább húzva-halogatva egy olyan ügyet, amely már rég túlmutat valamely politikai kényszercselekvésen, de még a presztízskérdésen is. Tizenöt nap alatt kellett (volna) most már jól átgondolni egy tizenöt éves történetet, amelynek ezúttal a peres folytatásáról lassan lekopott, lehullott minden észérv, jogi máz, sőt, mára megfakult rajta a politikai köpönyeg is.
Emil Boc eddig már többször is azok kedvére cselekedett, akik (pártján belül vagy azon kívül) elvárták tőle a vehemens tiltakozást és következetes ellenkezést a helységnévtáblák – meg egyéb feliratok – többnyelvűsége tekintetében, kielégíthette azon választók óhaját is, akiknek az volt fontos, hogy ne lássanak magyar városfeliratot – hiszen ismételten újraválasztották Kolozsvár polgármesterévé. Lejárt egyelőre tehát mindenféle kampány, ahol esetleg népszerűségnövelő lehetne a többnyelvűség megtagadása. A városi tanácsban sem szenvedne hátrányt, ha úgymond feladná a „harcot” a magyar városfelirattal szemben, a következő helyhatósági választások pedig még olyannyira távol vannak, hogy senki nem foglalkozik egyelőre a politikusok népszerűségét firtató lakossági felméréssel, amely adott esetben a polgármesterre nézve visszaesést mutasson.
Marad tehát a kérdés, hogy hogyan tovább a kolozsvári táblaperben? Ez pedig egyik-másik helyi román napilapot is foglalkoztatja. Érdekes azonban megfigyelni, hogy mennyire másképp, tulajdonképpen megfordítva teszik fel a kérdést és válaszolják meg, érvelnek az ügyben a többségi román lakosság lapjában. A törvényesség, törvénytisztelet számukra azt jelenti, hogy ne tegyenek ki magyar (többnyelvű) feliratokat a város bejárataihoz; azt tekintik törvényesnek és kötelezőnek a polgármesterre nézve, hogy fellebbezzen a törvényszék szerintük érthetetlenül engedékeny határozata ellen, mivel ellenkező esetben a polgármester hivatali visszaélés miatt vonható büntetőjogi felelősség alá. Szerintük az RMDSZ zsarolja a polgármestert a választási koalíció felbontásával, ha netalán fellebbezne, úgy látják, hogy a fellebbviteli bíróságon „még helyrehozható az ügy”, és ezt az egész táblafeliratozást azért tartják rendkívül veszélyesnek, mert tulajdonképpen az első lépés: az „elmagyarosítás” felé, a „magyar nyelvhasználatnak a térnyerésében egész Erdélyben”, ami majd oda vezethet, hogy az RMDSZ (természetesen budapesti segédlettel) a magyart hivatalos regionális nyelvként ismerteti el. Tehát egyesek szerint (mert általánosítani mégsem kell: nem az törvényes és jogszerű, nem az szolgálja a gazdasági és turisztikai érdekeket, nem az áll közelebb a jobb együttéléséhez, ha magyarul, sőtt még több nyelven kiírnak, illetve feliratoznak a városban vagy a település bejáratainál; egyeseknek nem az észszerű, hogy betartsanak egy helyi határozatot, egy bírói döntést, egy pártközi megállapodást; egyeseknek hiába volt a tíz évvel ezelőtti európai uniós csatlakozás, ha a hivatalosan is soknyelvű Európában továbbra is zavaró számukra elsősorban a magyar szó, továbbá meg általában a többnyelvűség. Ami meg a politikai hozzáállást illeti, figyelemreméltó a helyi szociáldemokraták felhívása a polgármesterhez, miszerint hagyjon már fel ezzel az oktalan hadakozással a helységnévtábla ügyében, és teljesítse a bírói elvárást. Érdekes lenne azonban megtudni, hogy a helyi ellenzéki párt akkor is így vélekedne, ha nekik kellene intézkedni a magyar feliratozásért, vagy ez csak kárörvendő fricska Emil Bocnak és pártjának.
Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Oláh Emese: mi elmondtuk érveinket, Emil Bocé a döntés a helységnévtáblák ügyében
Feladatairól, a tisztség vállalásának kockázatairól, a kolozsvári kétnyelvű helységnévtábla ügyéről kérdeztük Oláh Emesét. A Horváth Anna helyére lépő kolozsvári alpolgármester arról beszélt, Emil Boc polgármester a közvélemény megosztottsága miatt hezitál a fellebbezés benyújtásával.
Elsöprő többséggel választották meg alpolgármesternek. A szociáldemokrata ellenzéktől kapott támogatást mivel magyarázza?
Véleményem szerint részben azzal, hogy az előző tanácsülésen sem nevesítettek alpolgármesterjelöltet, mert tudták: nem volna esélyük a megválasztására. Másfelől az szeretném hinni, hogy a támogatásuk összefüggésben áll az eddigi tanácsosi tevékenységemmel.
A Horváth Annáéval történtek után nem érezte úgy, hogy kockázatos feladatot vállal?
Minden közszereplőre érvényes, hogy kockázatos feladatott vállal. Nehéz attribútumokkal kell szembesülnöm, de remélem, hogy eleget teszek a feladatnak, és legjobb tudásom szerint végzem a dolgom majd.
Milyen szakterületekért felel majd a városházán?
Egy informális beszélgetésem volt erről a polgármester úrral, eszerint át fogom venni azokat a szakterületeket, amelyekkel Horváth Anna foglalkozott, de még nem történt meg a feladatok újraosztása.
Melyek azok a projektek, amelyeket a legfontosabbnak tart?
Természetesen szeretném továbbvinni a Horváth Anna által elindított projekteket. Fontos Kolozsvár főterének és épületeinek a felújítása, a forgalom átirányítása abban az esetben, ha a szükséges infrastruktúrát felépítettük. Ezzel párhuzamosan továbbra is támogatni szeretném az autópark felújítását, hogy egy olyan közszállítási szolgáltatást biztosítsunk, amely minden igénynek eleget tesz. A bicikliutak koherens kiépítése is terv, ez szintén a forgalom enyhítését szolgálná. Emellett természetesen továbbra is prioritásként kezelem a magyar közösség ügyeit.
Számít-e Horváth Anna tanácsaira olyan projektekben, amelyeket a korábbi alpolgármestertől „örökölt”?
Természetesen, és erről biztosított is. Segíteni fog a tevékenységemben.
Bírósági határozat született a kétnyelvű várostáblák kihelyezéséről. Mennyi ideje van még Emil Boc polgármesternek eldönteni, hogy a városháza megfellebbezi-e az ítéletet?
Tudomásom szerint jövő hét keddje az utolsó nap, amikor fellebbezhet a polgármester.
Még a szociáldemokrata ellenzék is arra kérte a polgármestert, hogy szerezzen érvényt a bírósági döntésnek. Mit gondol, miért dilemma ez Emil Boc számára? Volt alkalma beszélni vele erről?
Volt erről egy informális beszélgetésünk. Természetesen a közvélemény megosztottsága miatt gondolkodik azon, hogy mi volna a legjobb megoldás. A döntés sajnos őt illeti, mi csak befolyásolni tudjuk azáltal, hogy elmondjuk az érveinket, elmagyarázzuk, hogy miért helytálló a törvényszék döntése, és miért nem kellene megfellebbezni. Az az ő döntése már, hogy meghallgatja az érveinket vagy sem.
Mit léphet az RMDSZ, ha a polgármester a fellebbezés mellett dönt? Milyen forgatókönyveik vannak?
A RMDSZ-választmányban nem született erről döntés, de voltak olyan hangok, hogy ebben az esetben az alpolgármester visszahívása is felmerülhet.
Mikor fejeződnek be a főtéri munkálatok és mikor készül el az Árpád (Traian) úti híd?
A főtéri munkálatok befejezését május végére, június elejére tervezik. A hidat szeptemberben adnák át, reméljük, hogy betartják a határidőt.
Mikor vannak a fogadóórái, amikor a kolozsváriak megkereshetik ?
Szerdán egy órától tartom a fogadóórákat továbbra is, reméljük, hogy a telefonos panaszlehetőségekkel is lehet élni majd.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

A Soros-egyetem és a magyar érdekek
A kilencvenes évek legelején, midőn magyarországi felsőoktatási intézmények padjait koptattam, huszonéves nemzeti konzervatív fiatalként elég sokat vitatkoztam diákokkal s tanárokkal egyaránt. Persze nem úgy, ahogy manapság dívik, amikor az ember kapkodja a fejét, hogy mit meg nem engednek maguknak már a gimnáziumi diákok is a tanárokkal szemben, hanem a kölcsönös tisztelet alapján.
Az akkori egyetemi közhangulat abszolút balos volt, a jogon, a filozófián és a politológián egyaránt, de a diákok között is az MSZP és SZDSZ szimpatizánsok voltak többségben. (Kéri László megkérdezte egy hivatalos tanóra keretében 1994 tavaszán tőlünk, hogy kire fogunk szavazni, s milyen okok alapján. Nem volt kötelező válaszolni csak az okokat firtató kérdésre. De mindenki vállalta a véleményét. Egy MDF szavazó volt rajtam kívül - aki egyébként a MIÉP-re adtam volna voksomat, ha esélyes lett volna a bejutása, meg ha lett volna szavazati jogom, de akkor a párt még listát sem tudott állítani minden megyében - tán két fideszes, az összes többi, tucatnyi évfolyamtárs az MSZP-re és az SZDSZ-re tervezett szavazni.)
A fő vitatéma persze a nemzeti értékekhez és nemzeti érdekekhez való viszonyulás volt. Schlett István, akinek politikai preferenciája meghatározhatatlan volt, egy ilyen parázs vitákat is hozó óra után megkérdezte tőlem, hogy miért gondolom úgy, hogy abban a multipoláris erőtérben, amiben az ember mozog, épp a nemzeti vs nemzetellenes-nemzetsemleges tengely lenne kiemelkedően fontos.
Tőlem telhetően igyekeztem elmondani, hogy ennek a kérdésnek a sorsformáló, tudatbefolyásoló emberek esetében különleges a jelentősége, hiszen a politikai cselekvés minőségével, irányultságával és így a történelem alakulásával értelemszerűen összefügg. (Akkor nem hoztam fel példának, pedig frappáns lett volna: ha 1918 őszén nem kerül hatalomra egy olyan, politikai kalandorokból álló, dokumentálhatóan kívülről vezényelt társaság Károlyi Mihály vezetésével, melynek a nemzeti érdekek abszolút mellékesek voltak, hanem Tisza István veszi kézbe a kormányrudat, és a hadsereg gyors ütemű leszerelése helyett visszavonja a magyar vezényletű csapatokat a történelmi határok mögé, majd minden erővel védi azokat, akkor egészen másutt húzódnának ma a határok. Ennyit számíthat az, hogy egy politikai elit értékhorizontja mit fogad be és mit nem.)
E kérdés pártokat metszett akkor keresztbe, kiválások sorozatának, új pártok alakulásának volt egyik fő motorja. Eladdig, amíg lassan kialakult a mai helyzet, midőn a nemzeti érdekek tekintetében elég nagy biztonsággal beazonosíthatóak a magyar pártok.
A Jobbik megalakulásának, programjának és politikai megnyilvánulásainak tengelyében a nemzeti érdekek és értékek állnak akkor is, ha a pártnak az utóbbi évben tett egyes lépései erősen vitathatóak. (Lásd a bevándorlásügyi népszavazást, az azt követő alkotmánymódosítás elbuktatását vagy egészen frissen az agresszív, „Ti dolgoztok – ők lopnak” plakátkampányt. A Jobbik – Fidesz viszony totális elmérgesítésében való közreműködés nem szolgálja a nemzet érdekét.)
A Fidesz minden mulasztása és hibája ellenére, sokkal hangsúlyosabban képviseli nemzetközi fronton a magyar és az európai érdekeket, mint bármelyik kormányzat korábban, beleértve az Antall-kormányt és az első Orbán-kormányt, belpolitikai síkon is vannak nemzetépítő lépései.
Az LMP ebből a szempontból nehezen besorolható, politikája a nemzeti érdekek szempontjából nem koherens, részletes és mélyreható elemzése külön írást igényelne.
A magukat balra soroló ellenzéki pártok (MSZP, DK, Együtt, PM) egyértelműen nemzetellenes, idegen érdekeket szolgálnak, lényegében a globális háttérhatalom helyi képviseleteként működnek.
Nem véletlen, hogy a CEU, a Soros György által alapított Közép-európai Egyetem kérdésében is alapvetően a nemzeti érdekekhez való hozzáállás diktálja az egyes szereplők magatartását Magyarországon.
Annál szomorúbb, hogy Erdélyben jószándékú, a nemzeti értékek iránt egyáltalán nem közömbös, sőt, egyes esetekben azokat őszintén szolgáló emberek is a CEU mellett nyilatkoznak meg.
Lehet ennek oka, az, hogy beveszik azt, hogy Victor Ponta majd a magyar egyetemek ellen fog hasonló törvényt kezdeményezni, mintha a románok magatartását a magyaroké határozná meg. (Pedig ez csak a látszat. A román fél a pillanatnyi vélt vagy valós érdekeinek megfelelően húzza vagy nem húzza elő a magyar kártyát. Emlékezetes, hogy micsoda hörgés volt Bukarestben Antall József 1990-es, tizenötmillió magyart emlegető kijelentése alkalmából, bezzeg, amikor Orbán Viktor lényegében ugyanazt mondta 8 évvel később, akkor hallgattak mint a csuka és kivártak. Ugyanez áll az első, a szocialisták által szervezett magyar-magyar csúcsra, amiből a románok nemzetközi botrányt kavartak, míg az annál sokkal erőteljesebb lépés, a Magyar Állandó Értekezlet megalapításakor csend volt. Számtalan más példa is említhető lenne, mind a hallgatásra, mind pedig arra, mikor semmiből kreálnak ügyet - pl. Tőkés László ellen a védhatalmi kérdésben indított offenzíva vagy a kézdivásárhelyi mondvacsinált terrorista-ügy - mert a politika boszorkánykonyhájának méregkevergetői úgy vélik, szükség van egy kis magyarellenes hangulatkeltésre.)
A CEU-ra visszatérve, ez az oktatási intézmény egy szabályos agymosoda, mint ahogy kisebb-nagyobb mértékben a társadalomtudományi egyetemek nem kis része az. A diákok nagy része képtelen az önálló gondolkodásra és a csoportnyomás áldozatává válik. Egészséges gondolkodású vidéki gyerekek sorát említhetném, akik normális értékrenddel mentek Kolozsvárra, Budapestre vagy netán az Egyesült Államokba, majd onnan a kozmopolita libertinizmus öntudatos katonáiként kerültek ki. Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség társadalomtudományi képzésre, de azt viszont igen, hogy egyik legfontosabb nemzetpolitikai imperatívusz az egyetemeken a nemzeti gondolkodásnak nagyobb teret biztosítani, az olyan intézmények működését pedig lehetetlenné tenni, ahol kifejezetten a nemzet gondolkodást ássák alá (ál)tudományos eszközökkel, sorozatban gyártva a nemzetellenes vélemény-multiplikátorokat.
A CEU ez utóbbiak ideáltípusa.
A legtisztábban ebben a kérdésben a Jobbik alelnöke, Toroczkai László fogalmazott, terjedelmi okokból sokfelé elérhető, tömör és velős nyilatkozatának csak az utolsó mondatát idézem: ”rendszerváltozás csak úgy lehet, ha Soros minden csápját levágjuk, a méregkeverő egyetemét és agymosó médiumait éppúgy, mint a törvénytelen és erőszakos migrációt segítő szervezeteit.”
Az CEU elleni kormányzati fellépés nemzetpolitikailag hasznos, előremutató és bátor. Bármit is mondjanak a jóindulatú, naiv megtévesztettek, a lényeglátás ellen beoltottak vagy azok, akik közvetlenül a globális háttérhatalom egyik nyílt színi megjelenítőjének, Soros Györgynek valamelyik NGO-jától kapják a fizetésüket.
Borbély Zsolt Attila / itthon.ma/szerintunk

Intézményi szinten nem foglal állást CEU-ügyben a Sapientia EMTE
Nem fogalmaz meg a CEU-val szolidaritást vállaló álláspontot a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, hiszen kedden egy olyan jogszabályt fogadott el a magyar Országgyűlés, amiről nem tudni, hogy mi lesz a következménye, mondta el megkeresésünkre az egyetem rektora. Dávid László hozzátette, amúgy is szerencsésebbnek tartja, ha a "saját dolgaival" foglalkozik az egyeteme. Noha a Sapientia EMTE intézményileg nem áll ki a CEU mellett, oktatói közül többen is kifejezték szolidaritásukat annak a több mint száz erdélyi értelmiségi által támogatott nyílt levélnek az aláírásával, amelyet Balog Zoltán emberi erőforrásokért felelő miniszternek küldtek el. Erről Liviu Matei, a CEU rektorhelyettese is beszélt a tegnap, a törvénytervezet elfogadását követően, a CEU-vezetők által tartott sajtótájékoztatón. Az erdélyiek a levélben azt írják, hogy a nemzetközileg elismert tudás érték Erdélyben is, ezért kérik, hogy a kormány vonja vissza a CEU kinyírására kitalált törvénytervezetet. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma március 28-i közleményében azt írta, hogy több külföldi felsőoktatási intézmény magyarországi működésével összefüggésben tárt fel szabálytalanságot és törvénytelenséget az Oktatási Hivatal. Közölték: szigorítják a törvényeket, és unión kívüli egyetem csak nemzetközi egyezmény alapján folytathat majd képzést. Az amerikai nagykövetség és a magyarországi ellenzék szerint a törvénymódosító javaslat ellehetetlenítené a Közép-Európai Egyetem működését. Vasárnap Budapesten nagyszabású tüntetést szerveztek a CEU mellett, Kolozsváron is szolidarizáltak. Kedden az Országgyűlés megszavazta a Lex CEU-ként ismert törvénymódosítást, amely egyenes utat jelenthet az intézmény ellehetetlenítése felé. A javaslaton a vita előtt, hétfőn módosítottak: beleírták, hogy föderatív állam esetén, mint az Egyesült Államok, a magyar kormánynak a szövetségi kormányzattal kell szerződést kötni. Ezzel szemben az Egyesült Államok alkotmánya szerint a szövetségi kormány nem szólhat bele az oktatási ügyekbe. A Satientia EMTE magyar állami finanszírozásból fenntartott, a romániai oktatási rendszer részét képező egyetem. Az egyetemet 2011 óta 18,4 milliárd forinttal támogatta a magyar állam. (hírszerk.) Transindex.ro

EFA: az önrendelkezés normális igény és jog
Március 30.-április 1-jén a lengyelországi Szilézia központjában, Katowicében tartották meg a negyvenegy európai nemzeti kisebbségi pártot tömörítő Európai Szabad Szövetség (EFA) küldöttgyűlését. Ezen, többek között, részt vett Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, aki ma Kolozsváron számolt be a sajtónak a rendezvényen szerzett tapasztalatairól.
A legfőbb következtetés, hogy az EFA teljes mértékben kiáll az erdélyi regionalisták és autonomisták mellett, hangoztatva: az önrendelkezés normális igény, öreg kontinensünkön az összefogást szolgálja. Európa mozgásban van, olyan történelmi régiók követelik maguknak ezt a jogot, amelyekről az európai közvélemény alig hallott (Kasubia, Székelyföld stb.). Szilágyi Zsolt az ülésen bemutatta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szerkesztett Transylvanian Monitor kisebbségi- és emberi jogi figyelőszolgálati kiadványt, amelyben a 2014-2016 közötti romániai magyarellenes megnyilvánulásokat ismertették.
Az EMNP elnöke átadta François Alfonsi EFA-elnöknek Erdély zászlaját, azt a jelképet, amelynek használatáért Kolozsváron idén Március 15-én hatósági büntetés járt. A romániai hatóságok visszaélnek hatalmukkal, például a tavalyi Székely Szabadság Napján olyan személyekre szabott ki bírságokat, akik azon a napon nem is tartózkodtak Marosvásárhelyen, s ennek ellenére a csendőrség nem vonta vissza azokat. Felszólalásában Szilágyi kérte a plénumot, támogassák azt a hamarosan beinduló aláírásgyűjtést, amely az erdélyi magyarság helyzetének rendezését szorgalmazza. Az uniós szabályok értelmében legkevesebb hét országból összesen egy millió aláírásra van szükség ahhoz, hogy az Európai Bizottság napirendjére kényszerüljön tűzni egy erre vonatkozó jogszabály megvitatását. Szilágyi Zsolt szerint ez történelmi esély számunkra.
Ugyanakkor az EMNP elnöke elítélte a bukaresti román politika kétarcúságát, visszáságát, amelyre friss példa Liviu Dragnea legutóbbi „hőstette”: fogadta és támogatásáról biztosította a magyargyűlölő Mircea Diaconu PRU-pártvezért. Nyugaton a fasisztoid szélsőséges pártokkal szövetkezőktől a magukat valóban demokratikusnak tartó politikai alakulatok, akár bal, akár jobb oldaliak, szigorúan elzárkóznak – fejtette ki Szilágyi.
„Nálunk viszont a PSD, kommunista szekus utódpártként, nyugaton szociáldemokrata pártként adta el magát, miközben itthon az országban mindig kapva kap a „magyar kártyán”. Most itt az alkalom, hogy az eset kapcsán az RMDSZ is hallassa hangját, és mutassa meg, hol húzódik a demokrácia határa” – mondta az EMNP-elnök.
Április 22-én Székelyudvarhelyen rendezik meg az EMNP kongresszusát, amelyen új elnököt, elnökséget és programot választanak. Helyi szinten már megtörténtek a tisztújítások. Az elnöki tisztségre Szilágyi Zsolt eddig csak a Szilágy megyei szervezettől kapott jelölést.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Elkezdődött a Gaudeamus könyvvásár
Tegnap délelőtt nyitották meg a Gaudeamus Nemzetközi Könyvvásárt Kolozsvár főterén, a vasárnapig tartó rendezvényen könyvbemutatók, dedikálások, író-olvasó találkozók és beszélgetések is lesznek. A tizennyolcadik alkalommal megrendezett könyvvásárra több mint hetven kiadó és könyvterjesztő érkezett, minden korosztály megtalálhatja a számára kedves könyveket, CD-ket, DVD-ket a standoknál.
Román, angol és magyar nyelvű vallási-, történelmi-, világirodalmi- és gyermekkönyvek közül válogathatnak az érdeklődők, de nagy számban képviseltetik magukat a kolozsvári, krajovai és bukaresti egyetemek kiadói is. A könyvek mellett kávékülönlegességekből és különböző házilag készült termékekből is válogathatnak a látogatók. A rendezvényen csupán a kolozsvári Idea Könyvtér van jelen, ők képviselik az erdélyi magyar könyveket.
Eszenyei Katalin, az Idea Könyvtér üzletvezetője szerint azért nincs több magyar kiadó jelen a könyvvásáron, mert ez főleg román rendezvény, román könyvkiadók és terjesztők vesznek részt rajta. Az üzletvezető szerint jó lenne, ha ezekre a könyvvásárokra is jelentkezne több erdélyi magyar kiadó, akár egy kisebb standdal, hisz remek lehetőség a bemutatkozásra, írók, könyvek ismertetésére, eladására. Eszenyei elmondta, az Idea tavaly a Transilvania Nemzetközi Könyvvásáron is részt vett, akkor is sikeresen zárták a vásárt, és ugyanerre számítanak most is. A Könyvtér főleg Kolozsvár történelmét bemutató, gyerekeknek szóló, erdélyi kastélyokat, illetve a székelység történetét leíró köteteket, valamint a húsvét közeledtére való tekintettel, szakácskönyveket kínál az érdeklődőknek. Szabadság (Kolozsvár)

Régimódi hóhérok, újkori lélekrontók
Van, akit tánc közben zavar a zene. Másokat a bábuk zavarják sakkozáskor. És megint másokat a gyógyszer a gyógyításban. Aztán sokakat a jelen megítélésében zavar a múlt, és az igazság kiderítésében a tények. Apró-cseprő történések között minduntalan szem elől tévesztjük a lényeges dolgokat. Ameddig az élet jelentéktelen dolgaival foglalatoskodunk, elrobog mellettünk a történelem. Aztán egyszer csak jön a hír, miszerint jogerősen húsz év letöltendő szabadságvesztésre ítélte a legfelsőbb bíróság Ioan Ficior nyugalmazott ezredest, a kommunista hatalom által Peripraván működtetett kényszermunkatábor egykori parancsnokát emberiesség elleni bűncselekmények elkövetése miatt. És nem tudjuk, mit kezdjünk a hírrel. Valahogy elsétálunk a bejelentés mellett, vagy ahogy egy kedves ismerősöm jelezte a közösségi oldalán, „valamiért ezek a történetek elsikkadnak a napi dagonyában, pedig fontos lenne szemmel tartani őket!” Hiszen ne feledjük, ez a hóhér több mint száz ember haláláért felelős, és fél évszázadig megúszta a felelősségre vonást.
A peripravai munkatábor célja az volt, hogy elpusztítsák a foglyokat, akiket a kommunista rendszer ellenségeinek tekintettek. A Ficior által irányított munkatáborban a foglyok nem részesültek megfelelő élelmezésben, és embertelen körülmények között szállásolták el őket. Nem volt ivóvíz a táborban, a gyógyszerek és az orvosi ellátás is teljes mértékben hiányzott. Szigorú büntetéseket róttak ki a legapróbb kihágásokért, a foglyoknak emellett különösen nehéz munkakörülményeket kellett elviselniük függetlenül attól, hogy egészségesek vagy betegek voltak, és rendszeresen a munka túlteljesítésére kényszerítették őket.
Az új nemzedékek érdektelensége
Felnőtt egy nemzedék, amelynek az 1990 előtt történtek nem jelentenek semmit. Néhány évvel ezelőtt, az 56-os megemlékezések napján a forradalom egyik résztvevőjét kísérgettem Kolozsváron, amikor egyetemista ismerősöm megkérdezte, ki ő, mit kell tudni róla, és egyáltalán mi olyan fontos ebben a megemlékezésben? Hogy ezek után még jobban letaglózzon, mosolyogva hozzátette: az ő generációjuknak már 1989 is olyan távolinak tűnik, hogy nem igazán érdekli.
Pedig a múltat ismerni kell, és a bűneit ugyanúgy fel kell tárni, mint a jelen disznóságait. Ficior csak egyike azoknak, akik egy rendszer képviselőjeként és annak nevében embereket öltek. Az izmusokra sok minden ráfogható, ám a Ficiorhoz hasonlók nem kimondottan ideológiai alapon gyilkoltak: inkább pszichopaták voltak, akik a körülmények számukra szerencsés állása következtében olyan helyre jutottak, ahol következmények nélkül tevékenykedhettek.
Akik annak idején munkatáborokban kötöttek ki, embertelen kínokat éltek át függetlenül attól, hogy a tábor vezetője egy Ficiorhoz hasonló őrült volt, vagy egy kisebb kaliberű hóhér. A lényeg az emberek megtörése, méltóságuk megtiprása, egészségük tönkretétele volt. Ez a személy talán az utolsó, aki a jéghegy csúcsát képviseli, de rajta kívül számtalan gazember sétál ma is közöttünk, aki annak idején emberségét félredobta valamiféle homályos ideológia és haszon reményében. Ez a gazember – és sok hozzá hasonló – túl sokáig élvezte a nyugdíjas évek nyugalmát. De végül pont került a történelem egyik sötét fejezetére.
21. századi karaktergyilkosok
Ámde hiába csengett le a kommunizmus, hiába élünk a 21. században, hiába hisszük azt, hogy ma már nem lehet büntetlenül embereket bántani. Kisebb és nagyobb kaliberű lélek-és karaktergyilkosok ma is léteznek, akik nem riadnak vissza a lelki és testi terrortól. Itt élnek közöttünk, ránk mosolyognak, miközben a kezükben lévő hatalmat úgy értelmezik, ahogy nekik tetszik: szabad üvölteni, fenyegetni, kezet emelni, köpni, szitkozódni. Döbbenetes, hogy az ilyenek minden szinten és minden szakmában fellelhetők: a hétköznapi emberektől kezdve sportolókig vagy művészekig mindenhol ott vannak. Félőrültekkel találkozunk az utcán, a közlekedésben, sportpályákon és újabban kulturális intézményekben.
Sajnos, József Attilával élve mindig csak a felszín fecseg, ki tudja, mit rejt még a mély. Amit nem közölnek, amiről nincs tudomásunk, ami a nagyközönség számára rejtve marad. Ami – akárcsak a kommunista hóhér esetében – jó esetben évek, évtizedek múlva derül ki, és amiben mindenki cinkos, aki most hallgat.
Ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy a cél szentesíti az eszközt. A bűnt el kell utasítani, és meg kell torolni: bárhol, bármilyen szinten történjen az meg. Akár – lásd Ficior esetében – évtizedekkel elkövetése után. Ez az egy, ami sosem késő, és nem vész kárba a rászánt idő.
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kiket veszélyeztet a romániai emberkereskedelem?
Március közepén robbant a hír, hogy az olasz mezőgazdaságban több ezer nő végez gyakorlatilag rabszolgamunkát, a többségük pedig román állampolgár. Ennek apropóján ismertette az emberkereskedelem hazai részleteit László Éva pszichológus a 7. Szociológus Napokon, Kolozsváron.
Mint korábban megírtuk, az olaszországi rabszolgamunkán tengődő emberek körében gyakori a nemi erőszak, a verés, a fenyegetések különféle formái. A bántalmazások mellé embertelen körülmények járnak: az egyik nő arról beszélt, hogy macskatáppal etették őket és nem engedték, hogy orvosi kezelést vegyenek igénybe. Éjszakánként pedig a gazda barátai jártak át a munkásszállóra, hogy kedvükre erőszakoljanak meg, akit csak akarnak. A törvények értelmében érvényes szerződés és nyolc óra munkáért napi 56 euró járna, ehhez képest az összeg harmadát is alig keresik meg.
László Éva elmondta, három évvel ezelőtt már kitört egy hasonló botrány Olaszországban, aztán elcsitult a vihar. Már a kilencvenes évektől közhelyszerűvé vált, hogy az emberkereskedelem tekintetében Románia erősen érintett ország, évekkel ezelőtt aztán hivatalosan is elismerték, hogy a jelenség az ország területén belül is létezik.
A statisztikai adatok szerint 2010 és 2012 között a hivatalosan elismert áldozatok száma 6000 fölött volt, ennek körülbelül felét itthon iktatták be mint áldozatot, a többségüket pedig Spanyolországban és Olaszországban.
Európa-szinten a legtöbb áldozatot a szexuális kihasználás terén szedi a jelenség, ezután következik a munkakihasználás és az egyéb formák A munkakihasználás területén első helyen található a mezőgazdaság, ezt követi az építkezés, majd a könnyűipar – hangzott el.
Egy kutatás során szakemberekkel, áldozatokkal és hozzátartozókkal beszélgettek, illetve bűnügyi dossziékat tanulmányoztak. A hozzáállások meglehetősen szélsőségesek voltak: egy munkaügyi szakember egyenesen kizárta a munkakihasználás jelenségének lehetőségét, a válaszadók nagy hányada pedig nagyon rejtett jelenségként, de növekvő tendenciaként beszélt az esetekről. Egy ügyész viszont a lakosság negyven százalékát nevezte meg veszélyeztetettént – és még megengedőnek tartotta ezt a véleményét.
Kik vannak veszélyben?
Az emberkereskedelem forró pontjait beazonosítva kiderült, Botoșani, Iași és Vaslui megye számít veszélyeztetett megyének, illetve Kovászna megye mint kihasználási helyszín – a nyári szezonban ugyanis a szegényebb környező megyékből vonzanak be munkaerőt. Kiderült, a toborzást gyakran ismerősök végzik, de vannak „véletlen toborzók”, akik maguk is áldozatként meggyőzték ismerőseiket a „nagyszerű munkalehetőségről”. Emellett ügynökségek, álláshirdetések is toboroznak, utóbbiak szokványos portálokon is akár. A szexuális kihasználás területén gyakran egy párkapcsolatból kerülnek át a kihasznált helyzetbe, mára lányok is „szakosodnak” arra, hogy behálózzanak férfiakat ebből a célból. Az áldozat maga is felveheti a kapcsolatot a toborzóval, azaz ő maga keresheti a lehetőségeket – hangzott el.
Az intézetben felnövők az átlagosnál gyakrabban kerülnek veszélybe, hiszen kevés az a rendszer, amelyik hosszú távra is segít nekik valamilyen induló tőkével, ráadásul folyamatosan váltaniuk kell az intézményeket, így nincsenek tartósan kialakult kapcsolataik. A mélyszegénységgel sújtott helyek szintén remek toborzóhelynek számítanak – az innen elkerülő áldozatok pedig még a kihasznált munka mellett is jobban élnek, mint otthon.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

Pedagógusokat keresnek
Háromszázhárom egész- és félállást tartalmazó kínálattal vesz részt a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség a második alkalommal megrendezett pedagógus állásbörzén, amelyet ma tartanak Kolozsváron. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézete és a BBTE rektorátusa végzős hallgatók, pedagógusjelöltek számára szervezi a börzét, amelyen a magyar tannyelvű óvodai csoportok és osztályok álláskínálatát mutatják be a jövő tanévre. Az Egyetemiek Házában rendezett eseményt Soós Anna egyetemi docens, rektorhelyettes, a magyar tagozat vezetője és Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke nyitja meg, a 2017–2018-as pedagógus mobilitást szabályzó keretmódszertant Török Zoltán Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes mutatja be. A háromszéki standnál Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő tájékoztatja az érdeklődőket. (fekete) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

EFA: az önrendelkezés normális igény és jog
Április 22-én Székelyudvarhelyen tartja tisztújító kongresszusát az EMNP
Március 30.-április 1-jén a lengyelországi Szilézia központjában, Katowicében tartották meg a negyvenegy európai nemzeti kisebbségi pártot tömörítő Európai Szabad Szövetség (EFA) küldöttgyűlését. Ezen, többek között, részt vett Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, aki ma Kolozsváron számolt be a sajtónak a rendezvényen szerzett tapasztalatairól.
A legfőbb következtetés, hogy az EFA teljes mértékben kiáll az erdélyi regionalisták és autonomisták mellett, hangoztatva: az önrendelkezés normális igény, öreg kontinensünkön az összefogást szolgálja. Európa mozgásban van, olyan történelmi régiók követelik maguknak ezt a jogot, amelyekről az európai közvélemény alig hallott (Kasubia, Székelyföld stb.). Szilágyi Zsolt az ülésen bemutatta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szerkesztett Transylvanian Monitor kisebbségi- és emberi jogi figyelőszolgálati kiadványt, amelyben a 2014-2016 közötti romániai magyarellenes megnyilvánulásokat ismertették.
Az EMNP elnöke átadta François Alfonsi EFA-elnöknek Erdély zászlaját, azt a jelképet, amelynek használatáért Kolozsváron idén Március 15-én hatósági büntetés járt. A romániai hatóságok visszaélnek hatalmukkal, például a tavalyi Székely Szabadság Napján olyan személyekre szabott ki bírságokat, akik azon a napon nem is tartózkodtak Marosvásárhelyen, s ennek ellenére a csendőrség nem vonta vissza azokat. Felszólalásában Szilágyi kérte a plénumot, támogassák azt a hamarosan beinduló aláírásgyűjtést, amely az erdélyi magyarság helyzetének rendezését szorgalmazza. Az uniós szabályok értelmében legkevesebb hét országból összesen egy millió aláírásra van szükség ahhoz, hogy az Európai Bizottság napirendjére kényszerüljön tűzni egy erre vonatkozó jogszabály megvitatását. Szilágyi Zsolt szerint ez történelmi esély számunkra.
Ugyanakkor az EMNP elnöke elítélte a bukaresti román politika kétarcúságát, visszáságát, amelyre friss példa Liviu Dragnea legutóbbi „hőstette”: fogadta és támogatásáról biztosította a magyargyűlölő Mircea Diaconu PRU-pártvezért. Nyugaton a fasisztoid szélsőséges pártokkal szövetkezőktől a magukat valóban demokratikusnak tartó politikai alakulatok, akár bal, akár jobb oldaliak, szigorúan elzárkóznak – fejtette ki Szilágyi.
„Nálunk viszont a PSD, kommunista szekus utódpártként, nyugaton szociáldemokrata pártként adta el magát, miközben itthon az országban mindig kapva kap a „magyar kártyán”. Most itt az alkalom, hogy az eset kapcsán az RMDSZ is hallassa hangját, és mutassa meg, hol húzódik a demokrácia határa” – mondta az EMNP-elnök.
Április 22-én Székelyudvarhelyen rendezik meg az EMNP kongresszusát, amelyen új elnököt, elnökséget és programot választanak. Helyi szinten már megtörténtek a tisztújítások. Az elnöki tisztségre Szilágyi Zsolt eddig csak a Szilágy megyei szervezettől kapott jelölést.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Marosvásárhelyi bábszínisek vendégszerepelnek Kolozsváron
Bálint Ágnes Mazsola-történetei elevenednek meg a kolozsvári Puck színpadán hétfőn, április 10-én a vásárhelyi bábos diákok jóvoltából, tudtuk meg a bábszínház közleményéből.
Amint a Puck bábszínház magyar tagozatának vezetőjével készültinterjúnkból is kiderült, a következőkben lehet még számítani a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábművészet szakos diákjainak vendégszereplésére.
Az Anya, mesélj Mazsolát című előadás történetei gyerekekhez és felnőttekhez egyaránt szólnak, céljuk a fiatalok megszólítása és szüleik szórakoztatása. A két előadás a hétköznapokat mutatja be gyerekszemmel, ugyanakkor humorosan beszél a gyereknevelés problematikájáról. Elszakad a nevelési kliséktől, megmutatva a felnőttben bujkáló gyermeket. Az előadásban Rácz Mihály, Köllő Andrea, Bugnár Szidónia Erika, Erdős Orsolya másodéves bábszínész szakos hallgatók játszanak.
Az előadást kétszer játsszák április 10-én, hétfőn: 10:30-tól, 12 órakor. Jegyek válthatóak előadás előtt egy órával a bábszínház pénztáránál, illetve minden nap reggel 8 és délután 16 óra között jegyfoglalás lehetséges Sipos Krisztina közönségszervezőnél. maszol.ro

Három plusz egy nyelvű helységnévtáblákat helyeznek ki Kolozsváron
Négynyelvű – latin, román, magyar és német – helységnévtáblákat helyeznek ki Kolozsváron. A latin felirat a háromnyelvű tábla fölé kerül – közölte pénteken Emil Boc polgármester.
Az elöljáró kifejtette: döntésével tiszteletben kívánja tartani a helyi közösségek elvárásait. Elismerte: az elmúlt években valóban problémát jelentett a többnyelvűség kérdése Kolozsváron, és a megoldáshoz a Babeș-Bolyai Tudományegyetem szakértőinek véleményét kérte ki a város multikulturalizmusáról. A BBTE történészei pedig azt javasolták: helyeztessen ki többnyelvű helységnévtáblákat, amelyek tükrözik a város sokszínűségét, és magukba foglalják a város történetét a kezdetektől.
A polgármester ezt követően ismertette a szakértők álláspontját a város első írásos említéséről, amely tartalmazta a Napoca nevet. Felolvasta azokat a főbb pontokat, amelyeket az egyetemi oktatók kiemeltek a város történetéből. "Kolozsvár az első román város, amely része volt a római birodalomnak, a latin név emlékezetét ezért örökké fenn kell tartani" – húzták alá a szakértők.
A BBTE oktatói azt javasolták, hogy a város latin (Municipium Aelium Napocense), román, magyar és német neve a táblára kerüljön, illetve kitértek a betűtípusokra is: ezek a római karaktereket utánozzák majd. Két külön táblát helyeznek ki, fent a latin nyelvűt, lent pedig a háromnyelvűt.
Újságírói kérdésre válaszolva Emil Boc elmondta, a táblák egy-másfél hónap múlva kerülnek ki a város határába. "Ez egy hosszabb procedúra, be kell szereznünk az engedélyeket" – magyarázta.
Kelemen: ez volt az egyedüli helyes döntés
Az egyedüli helyes döntést hozta meg Emil Boc polgármester Kelemen Hunor szövetségi elnök szerint. „Ez egy régóta várt lépés, a kolozsvári magyar emberek és minden erdélyi magyar ember sikere. Egy hosszú, több évtizedes időszak vége, amikor is végleg lezárulhat a funari korszak, és amikor esély nyílik a tényleges multikulturalizmus megvalósulására” – olvasható a politikus állásfoglalásában.
A szövetségi elnök az RMDSZ nevében gratulált a civil szervezeteknek és mindazoknak, akik hittek a győzelemben, s nem hátráltak meg akkor, amikor mindez még lehetetlennek tűnt. „Külön köszönet illeti azokat a román értelmiségieket és véleményformálókat, akik a magyar közösség mellé álltak, az ügy támogatását pedig nyilvánosan is felvállalták” – írta Kelemen Hunor.
Közlése szerint a következő hetekben olyan közigazgatási törvénymódosítási csomagot terjeszt a parlament elé, amelyben a húsz százalékos anyanyelv-használati küszöb csökkentését is megfogalmazza. A javaslat egyértelműen megkönnyítené azoknak a magyar közösségeknek a helyzetét, amelyek Erdély más településein élnek.
„Továbbra is hisszük, hogy a társadalom elvárásaira és problémáira a civil szférának és a politikumnak közösen kell megoldást találnia, a magyar közösséget érő ügyekben egymást kiegészítve kell eredményeket elérni” – zárul az állásfoglalás.
Csoma: az együttes fellépés győzte meg Bocot
Az RMDSZ Kolozs megyei elnöke, Csoma Botond szerint a február 21-i bírósági döntés már a második alkalom volt, amikor jogilag is sikerült érvényt szerezni a kolozsvári magyarok több évtizedes igényére. Emlékeztetett: az első döntést végül procedurális okok miatt elutasították, most azonban a Minority Right Egyesület munkájának köszönhetően sikerült felszámolni ezeket az akadályokat.
A képviselő állásfoglalása szerint a második döntés óta eltelt másfél hónap alatt Horváth Annával együtt több ízben egyeztetett a polgármesterrel annak érdekében, hogy a városvezető ne fellebbezzen a döntés ellen, de az RMDSZ intenzív tárgyalása mellett a civil szervezetek is határozottan foglaltak állást a táblaügyben. A Musai-Muszáj csoport aktivistái, közvetve vagy közvetlenül több alkalommal is üzentek Emil Boc-nak – idézte fel a politikus.
Felidézte azt is, hogy 2002-ben az RMDSZ-frakció kezdeményezésére fogadták el azt a tanácshatározatot, amelyre a mostani döntés során is hivatkozott a bíróság. 2013-ban több mint 13500 aláírást gyűjtöttek össze az ügy érdekében. 2015-ben több százan, köztük a városi frakció tagjai is, csatlakoztak a második táblaperhez. „Úgy gondolom, hogy ez az együttes fellépés győzte meg végül a polgármestert arról, hogy ne fellebbezzen. Örömmel nyugtázzuk, hogy ezáltal egy több évtizedes közösségi ügy végére tehetünk pontot, a kolozsváriak számára megadatik az a tisztelet, melyet a város múltja és jelene már régóta indokolt” – mondta el a Csoma Botond.
A képviselő hozzátette, elismerés illeti meg mind a Minority Right Egyesület munkatársait, mind azokat a civileket, akik az elmúlt időszakban lelkiismeretesen kiálltak a többnyelvű táblák ügye mellett. Külön köszönet illeti azokat a román értelmiségieket és véleményformálókat, akik a magyar közösség mellé álltak, az ügy támogatását nyilvánosan is felvállalták.
Mint azt korábban megírtuk, március 23-án közzétette a Kolozs megyei törvényszék a többnyelvű helységnévtáblák kifüggesztését elrendelő elsőfokú ítélet indoklását - a kolozsvári városházának 15 napja maradt arra, hogy eldöntse, megóvja-e a döntést vagy sem. Az indoklás itt olvasható.
Csütörtökön több kolozsvári szervezet kérte Emil Boc polgármestert, hogy nyújtson be fellebbezést a Kolozs megyei törvényszék azon döntése ellen, amely a kétnyelvű - román és magyar - helységnévtáblák kihelyezésére kötelezi a városvezetést.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

A kisebb kisebbségeket kutatók intézete
A román kormány a kétezres évek elején egy „Nemzeti Kisebbségkutató Intézetet” hozott létre Kolozsváron. Az erdélyi magyarok, “valódi” romániai kisebbségiként, igazán megtisztelve érezhették magukat ennek a döntésnek a hallatán, hiszen elmondhatták, hogy külön intézményt alapítottak az őket érintő problémák tanulmányozására.
Mivel a romániai kisebbségek legnépesebb csoportját éppen a magyarok alkotják, természetesnek tűnhetett mindenki számára, hogy ennek a tudományos alapokra helyezett szépreményű intézménynek elsősorban a magyar kisebbség megmaradását és elősegítését kell szolgálnia.
Ráadásul, ha utánanézünk, hogy kik azok, akik vezették és vezetik ezt a hivatalt, illetve kik azok az állandó munkatársak, akik kutakodtak kisebbségi ügyekben és felvették ezért a román állam által biztosított havi jövedelmeiket, akkor szinte mind csak magyar nevekkel találkozunk. Horváth Istvánnak, az intézmény vezetőjének, Fosztó Lászlónak, Gidó Attilának és Bokor Zsuzsának, a tudományos vezetőtanács tagjainak, valamint a Kutatási Osztály és a Dokumentációs Központ többségében magyarajkú munkatársainak (akik esetenként, rádiós nyilatkozataikban “székelyesre törik” a román és magyar nyelvet) elsősorban az erdélyi magyarok ügyét kellett volna előrevinniük.
Ha viszont megnézzük a kutatóintézet honlapját, és arra vagyunk kíváncsiak, hogy mivel is foglalkoznak a humán tudományok Kolozsváron összesereglett közalkalmazottai, akkor a felvetett témák között alig találunk magyar kérdéseket. Meglepő, hogy mivel is vannak elfoglalva. A nemzeti kisebbségek történelme és etnodemográfiai folyamatai mellett például a romák nyugat-európai kivándorlásának, illetve helyi integrációjának monitorizálásával (ezt természetesen az egykori Soros Alapítvány jogutódjával karöltve végzik), az erdélyi zsidóság állami archívumokban fellelhető jegyzékeivel (ezt a Rothschild Alapítvány támogatásával), a görögöknek a romániai médiában betöltött szerepével, a török nyelvű oktatással, a németek intézményrendszerével, az olasz diaszpórával és – hogy ne maradjanak ki a magyarok sem a sorból – a magyarok szekusok általi üldöztetésével, illetve Márton Áron dossziéjával. Nagyjából ezek a meghirdetett pályázatok és ösztöndíjak témaköre.
A fentiek alapján nyugodtan kijelenthető, hogy Horváthék elsősorban a kisebb kisebbségek ügyeivel vannak elfoglalva. Bármelyikkel, amelyik nem magyar. Felmerül a kérdés, hogy mégis mit keresnek ők ott, miért nem a romák, zsidók, törökök, görögök, németek vagy olaszok dolgoznak abban az intézetben? Ha megfigyeljük a „kisebbségkutatók” nyilatkozatait, amelyeket az erdélyi magyarok autonómiatörekvéseivel, a romakérdéssel, Magyarország migránspolitikájával vagy akár a „CEU-törvénnyel” kapcsolatosan hoztak nyilvánosságra, ha utánanézünk pártkötődésüknek, akkor az összeesküvés-elmélettel való vádaskodás ódiuma ellenére is azt kell mondanom, hogy márpedig véletlenek nincsenek.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely / itthon.ma/szerintunk

A mellőzött történelem (Hencz Hilda Sepsiszentgyörgyön)
Népes közönség előtt, a szerző jelenlétében mutatták be csütörtök délután Hencz Hilda bukaresti pedagógus, könyvtáros Magyar Bukarest című könyvét, amely a fővárosi és részben az egykori Regát magyarságának mintegy kétszáz éves múltját ismerteti történészi alapossággal. A kiadvány a Hármas Alapítvány és a budapesti Magyar Napló Kiadó jóvoltából került nyomdába, a magyar változat János András fordítói, valamint Farkas Árpád és Farkas Réka szerkesztői munkájának eredménye.
Hencz Hilda igen nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a bukaresti magyarság történetének ismertetését célzó, átfogó mű megírására adta fejét, eddig ugyanis ilyen merítésű, alapos és egyben hiánypótló írás nem született, a történészek csak adott korszakok részleges feldolgozására vállalkoztak – vezette fel a szerzővel való, a Bod Péter Megyei Könyvtárban tartott beszélgetést Farkas Réka. A kiadvány szerkesztője, lapunk főszerkesztő-helyettese egyúttal azt is firtatta, mi késztette a szerzőt e hatalmas feladat elvállalására. Hencz Hilda szerint véletlenek sorozata vezetett a mű megszületéséhez. Az, hogy 1990-ben találkozott Kós Ferenc egykori református lelkész nevével, akit a bukaresti magyarok egyik példaértékű személyiségeként tartanak nyilván, még nem vezetett volna egyenesen a kutatómunkához és a könyvhöz, noha az egykori lelkész emlékirataiban olvasottak már nagy hatással voltak rá. Az áttörés 1993-ban történt, amikor a háromszéki megyei könyvtárban a magyar könyvtárosoknak szervezett tudományos ülésszakon az első, Bukarestben magyar nyelven 1860-ban megjelent kiadványt ismertető írását mutatta be. Kutatásai során újabb és újabb magyar nyelvű kiadványokat talált, amelyekből a bukaresti, valamint a Kárpátokon túli magyar közösség története rajzolódott ki, így a következő évben szervezett ülésszakon már az első világháború kitöréséig térképezte fel a kiadványokat. „Egy igazi kincsre leltem, és noha egy kálváriát kellett végigjárni, míg bármit is kiadhattam az általam felleltekből, már akkor megfogalmazódott bennem egy átfogó mű ötlete” – idézte fel Hencz Hilda, nem mulasztva el megemlíteni: döbbenettel kellett tapasztalnia, hogy a bukaresti magyar elit teljes érdektelenséggel viszonyult közösségük történetének megírásához.
„Egy súlyos könyvet tarthatunk a kezünkben, hiszen rengeteg adatot tartalmaz, elég csak, ha a több mint 1500 nevet említjük, ennyit összeszedni, névmutatót szerkeszteni mellé már nagy teljesítmény” – méltatta a kiadványt Szekeres Attila István történész, lapunk munkatársa, rámutatva: a könyv vezérmotívuma a fővárosi, valamint a Kárpátokon túli magyarságot máig fenyegető asszimiláció. A kiadvány tulajdonképpen a bukaresti magyarság jogállásának változásait, kisebbségi helyzetét rögzíti a kezdetektől egészen 1989-ig, és igen értékes eleme, hogy rávilágít azokra a migrációs folyamatokra is, amelyekre a közösség rákényszerült és kényszerül ma is a különböző történelmi események (háborúk, békekötések, határátrendeződések, rendszerváltások) közepette, amelyek szinte minden esetben a magyarellenes megnyilvánulások felerősödését is hozták. A történész a bukaresti magyar elit tagjairól szólva rámutatott: sok kiemelkedő szellemi örökséget hátrahagyó személyiség ismert, köztük Szathmári Pap Károly, aki mindenekelőtt festőként, majd fotográfusként a román arisztokrácia egyik kedvelt és sokat foglalkoztatott művésze volt. Személyével kapcsolatosan kevésbé ismert az a tény, hogy ő a megalkotója az 1859-es, Moldva és Havasalföld egyesülése nyomán létrejött Órománia címerterveinek – tette hozzá Szekeres Attila.
Hencz Hilda szerint az egész könyv szubjektív hangvételű, hiszen a felhasznált források szerzői szintén saját szemszögükből írták le tapasztalataikat, emlékeiket. „Minden, amit a könyvbe foglaltam, egy kincs, a bukaresti magyarság szellemi és anyagi örökségéről van szó, amelyeket nem hagyhattam eltűnni, feledésbe merülni. Nagyon eljött az ideje megírni e könyvet, amikor a magyarság kétségtelenül az eltűnés útján halad” – zárta mondandóját a szerző. „Valóban a beolvadás, a felmorzsolódás krónikája e könyv, jó látni viszont, hogy még vannak olyanok, akiknek fontos a megmaradásunk. A történelem eszközeivel alapos számvetést végezhetünk, láthatjuk, milyen volt, amikor a közösség nem volt képes önmagát megszervezni, amikor elmaradt az egymáskeresés gesztusa, milyen volt az, amikor feladta, belefásult, és milyen volt az, amikor még a jövő nemzedékről, az utánpótlásról is lemondott. Így vesztek el városaink, először Bukarest, majd Szatmár, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár és mostanra már Marosvásárhely is, következünk mi, következik minden olyan település, amely nem rendelkezik önbizalommal, élni vágyó közösséggel” – fogalmazott zárszóként Farkas Árpád költő, a kötet szerkesztője.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tölgyfák egyenes derékkal
Születésnapi beszélgetés a 80 éves Márton Béla tanárral, néprajzkutatóval, fafaragó művésszel
– Se szeri, se száma néprajzi írásaidnak, faragsz, tanulmányozod a madarak viselkedését, helytörténeti kutatásokat végzel, verset írsz a piroslábú cankóról – végül is minek tartod magad?
– Kutatónak. Egyik tanártársamról hallottam, hogy ő pedagógus, tehát tipikus tanár. A másik azt mondta: ő igazgató. Én pedig úgy érzem, hogy kutatónak vagyok jó…
– Milyen kutatásra gondolsz?
– Már az egyetemen rendszeresen jártam a nyelvjáráskörre, ott váltam kutatóvá, ott rögzítettem azokat a szempontokat, amelyek szükségesek a kutatáshoz. Ahogy befejeztem az egyetemet Kolozsváron, el is kezdtem az anyaggyűjtést, a nyelvjáráskutatást.
– Kik voltak azok a tanárok, akik felkészítettek erre?
– Elsősorban Márton Gyula professzor úrra gondolok, vele jártunk gyűjteni Kalotaszeg falvaiba. De minden héten, bent a tanszéken is végeztünk rendszerező munkát. Amikor megtudta, hogy a Felső-Maros mentéről származom, ahol nagyon erős az a-zás, azt mondta: írjon az a-zásról! Ezt választottam államvizsga-dolgozatnak is, címe: Az a-zás Magyarón és környékén. Az ottani hat magyar településnek a hangtanát vizsgáltam, hol, milyen esetekben ejtenek „a”-t o helyett. Pl. malom helyett malam és így tovább…
– Folytattad a Sóvidéken is, miután befejezted az egyetemet?
– Első munkahelyem a szakadáti iskola volt, ahová 1963-ban kerültem. Készítettem kérdőívet, s azzal jártam a Sóvidék tíz faluját (két tanyát hagytam ki). Főleg a kismesterségek témaköre érdekelt, amelyben mindent kutattam. Később e témakörben született a legtöbb írásom, amit Ambrus Lajos, a Hazanéző főszerkesztője is megerősített. Azt mondta: a legtöbb néprajzi írást tőlem kapta. Közben fokozatosan elkezdtem vizsgálni a népi faragásokat. Már gyerekkoromban kapcsolatban voltam a fával, mert édesapám készített néhány épületet, értett a famunkához. Közel állt a fa lelke hozzám, és érdekelt a díszítőművészet is. Mert az élő fának lelke van. Ezt több ízben éreztem, tapasztaltam. Például, amikor családommal, barátaimmal a Tivoli körüli vegyes erdőben jártunk, láttam a fejedelmi szépségű tölgyfákat sugár, egyenes derékkal, a koronájuk, mindenik águk, levelük egészséges, viruló. Ép a lelke ezeknek a fáknak. Nekem mint tapasztalt faragónak azt is jelenti, hogy remek alkotás születne belőle. A nyersanyag fának is gyakran érzékeltem a lelkét, amikor szép szálú, „hibátlan húsú” körtelapot, diófa deszkát, világos színű juharfát szárítottam, majd rárajzoltam a kompozíció fő vonalait. Valósággal kínálták/kínálják magukat, hogy mester vagy tehetséges faragó a tudásával, szerszámaival leheljen beléjük új életet. Sokszor gyönyörködtem az ilyen nyersanyagban. Érzem a juharfa lelkét, amikor már ritka szépségű bútor vagy jelkép lett belőle.
– Kissé elkalandoztunk, de folytassuk a kezdeti évekkel…
– Első perctől Szovátán laktam, innen jártam ki a szakadáti iskolába, mindig gyalog, 20 percnyi járásra van. Tíz évig voltam igazgató.
– Mi érdekelt még különösképpen?
– A művészet és a művelődéstörténet. Minden héten olvastam két-három tanulmányt, megismertem Kelemen Lajos művészetelemző könyveit, járattam a Művelődés című folyóiratot, s hozattam Magyarországról is könyveket. Életem egyik vonulata a művészettörténet. Ebben a témakörben előbb a Vörös Zászlóban, később a Népújságban és a Művelődésben jelentek meg írásaim.
– Szinte hetente találkozunk a Népújság Színes világ c. rovatában azzal a madársorozattal, amit te írsz, s amit tudtommal szívesen olvasnak a lapforgatók. Kinek volt az ötlete a rovat?
– A ’80-as években Kolozsvárra jártam tanártovábbképzőre, s egy alkalommal elkészítettem a Hangok és színek Áprily költészetében című dolgozatomat. Megmutattam P. Dombi Erzsébetnek, aki a továbbképzésnek volt a vezetője. Kedvezően értékelte, és később is figyelemmel kísérte ez irányú írásaimat. Következett egy nagy szünet, végül 1990-ben, amikor újraindult a Cimbora folyóirat, megjelent hat írásom a lapban. Kimondottan madárjellemzések voltak. Akkorjában került Szovátára Németh János biológiatanár, akivel együtt madarásztunk, fényképeztük a madarakat. Nos, ezelőtt három évvel kerültem kapcsolatba Ferenczi Ilona rovatszerkesztővel, akivel megegyeztünk, hogy több írást küldök, folyamatosan ellátom a Népújságot. Végül 50 közlemény lett, 100 madarat ismertettem. Most is folyamatosan postázom madaras cikkeimet, amiket – a visszajelzések szerint – szeretnek és érdekesnek tartanak az olvasók.
– Egyik nagy szerelmed a néprajzi értékek gyűjtése és közlése.
– Vidéki tanárként folyton kapcsolatban álltam a néppel, találkoztam a népi mesterségek gyakorlóival. Egy szovátai találkozó alkalmával Pál-Antal Sándor akadémikus kérte, hogy cím szerint írjam össze, mi jelent meg és mi van kéziratban. Elküldtem neki, s azt írta: ez magyarországi viszonylatban is jelentős…
– Valóban sokat írtál, egy része meg is jelent, de nem könyv formátumban, csak újságokban, folyóiratokban. Nem gondolkodtál kötetben?
– Ezt már többen is szóvá tették! Ha kapnék anyagi forrást, két-három év alatt öt kötetem jönne ki. Eddig csak a Fából faragott díszítmények a Sóvidéken c. kötet jelent meg 2002-ben, Szováta önkormányzata támogatásával.
– Mióta foglalkozol faragással?
– Több mint 42 éve faragok tanári munkám mellett, egyik jelentős vonala az életemnek. A kiindulási pont a népi faragászat és a jelképek faragása volt, ami a legközelebb áll hozzám. Több mint 2300-at készítettem. Egy faragványhoz 12-13 óra kell, de voltak olyan munkáim is, amelyek 20-24 nap alatt készültek el. Faragtam bútort, lakásdíszt, jelképeket, honfoglalás kori díszeket, ezeknek több mint 60%-a külföldre került. Szívesen dolgozom juharból, kerti és vadkörtéből, tölgyből és szilvából. Utóbbinak szép az alapszíne, nem kell pácolni. Kis munkák esetében szívesen használom a bodzafát és a somfát. Foglalkozom egzotikus fákkal is, amelyek távoli országokból, más kontinensekből származnak. Ilyen pl. a fekete színű ébenfa. A régeni hangszergyárnál jutottam hozzá – az ára vetekedik az ezüstével. Ők a hegedűkulcsot és a hegedű nyakára készült lapot készítik belőle. Dolgozom még mahagóniból, ami közepes keménységű és közepes értékű, de szép melegbarna, nem kell színezni. Nyáron a szabadban faragok, a kertemben, Szováta végében. A kisebb munkákat hideg időszakban a lakásomon végzem. Egész életem során kutattam, vizsgáltam és gyűjtöttem a nemes vagy egzotikus fából készült tárgyakat és ékszereket. Én magam is készítettem efféléket. Egyszer rábukkantam a japán necuké iparművészeti tárgyak leírására. Lányom segítségével kaptam egy olyan könyvet, amely 540 alkotást mutat be a japán necukékből.
– Mi a necuké?
– Ébenfából, csontfélékből, agancsból vagy puszpángból (csontszínű keményfa) készült miniatűr munkák, amiről a szakirodalom azt tartja, hogy egy diónagyságú munka elkészítése akár egy hónapot is felvesz. Magam is készítettem ékszert puszpángból és somfából. A puszpáng nagyon kemény, vajszínű, nemes fa. Lelke van a puszpángfából faragott kasztanyettának. Tömör rostjával, sárga tónusával, öblös formájával ritmust csattog, ver a táncosok mozdulataihoz. Nálunk a tiszafa és a somfa a legkeményebb. A tiszafát tartom Európa talán legértékesebb fájának. Megtalálható Erdélyben is: a második világháborúig nagyobb mennyiség termett hazánkban is. A marosvécsi Kemény-kastély egyik szobájának a plafonja például tiszafából készült kazettás mennyezet. Nyaranta járok oda, megnézem és gyönyörködöm benne.
– Beszéljünk helytörténészi munkásságodról is...
– A legfontosabb helytörténeti írásaim a Sóvidék c. folyóiratban jelentek meg. Itt jelent meg írásom a szovátai kaszinóról, a kihalt kopactanyai szállásokról, a szovátai sóhegyekről és őrzésükről, a szovátai református tiszteletes faragott kapuiról stb. A Hazanézőben jelentek meg a malmokról, molnárokról, a havasi fenyőről és hangszerkészítésről, a szovátai Lengyel Dénes újítóról, a posztóványolókról készült írások. Van még egy érdekes téma, amit megírtam, s várom, hogy lehozza a Sóvidék: a szovátai jégvermekről készült írás. A hűtőszekrények elterjedése előtt Szovátán 5-6 jégverem működött, mert nyáron el kellett látni a vendéglőket jéggel, a húsféléket tárolni kellett. Ezért a vendéglősöknek, cukrászoknak, mészárosoknak volt jégvermük. Felkutattam ezeket, és gazdag anyag került elő.
– Mesélj a gyermekkori évekről.
– 1937. március 25-én születtem Holtmaroson. Édesapám gazdálkodó volt, de dolgozott a szinajai villák építésénél, s a Maros mentén is készített rokonoknak néhány istállót és kaput. Választott bírója volt Holtmarosnak ’40-től ’44-ig. Emberségesen tudott bánni a lakosokkal, ha magyar volt, ha román. Édesanyám szerény, gazdálkodó asszony volt, főleg a négy gyerek nevelése foglalta le. 1936-tól ’48-ig, az államosításig, tejcsarnokunk volt, a falunak a fele oda hozta a tejet, a sajtot és a vajat főleg Szászrégenben értékesítettük.
– Hol jártál iskolába?
– I–IV. osztályba Holtmaroson, V–VII.-be Magyarón. Következett a faipari szakiskola Régenben, ahol nem kellett fizetni, ez fontos volt anyagi szempontból. Ott ismerkedtem meg Osváth Sárika kitűnő magyar szakos tanárnővel, aki, látva az irodalom iránti vonzalmamat, külön foglalkozott velem magyarból. Ő mesélt Jékely Zoltánról, Áprilyról és másokról. Ezután bekerültem Marosvásárhelyre, a Faipari Műszaki Középiskolába, ami négyéves volt, ám amikor kijártam a harmadévet, megszűnt. Kellett még egy év, hogy érettségizzem. Elmentem a barátommal a Bolyai iskola titkárságára, ahol azzal biztattak: ha letesszük a különbözeti vizsgákat, felvesznek a 10. osztályba. Végül 1957-ben bejutottam a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar szakára.
– Az egyetem elvégzése után milyen lehetőséged volt a kihelyezésnél?
– Mehettem volna Borszékre, Beresztelkére és Szakadátra. Utóbbit választottam, mert Borszéket hidegnek találtam. Később mondta is Gub Jenő kollégám, hogy Szovátának rendkívül kedvező a mikroklímája, hegykoszorú védi a hideg szelektől és kellemes az időjárása.
– Mint helytörténeti kutatótól kérdem: milyen kapcsolata volt Petelei István írónak Szovátával?
– Petelei örmény volt, a Régen melletti Peteléről származott. Ezt Budapesten hallottam egy örmény konferencián. Ő egyébként Kolozsváron élt, kiváló novellista volt. Csakhogy betegeskedni kezdett, s valószínű, hogy orvosa ajánlotta neki Szovátát mint gyógykezelési helyet. Vett vagy bérelt egy kis házat, és sokáig itt is alkotott. Ez ott volt, ahol jelenleg Bocskay Vince lakik. Híressé vált a Petelei székely kapuja, amely a háza előtt állt; ő faragtatta, ezzel is kifejezve a népi hagyományok iránti tiszteletét. Az ő irodalmi tevékenységéből kiemelkednek Szovátán írt novellái, például a Két fehérnép, Őszi éjszaka, A tiszta ház. Még azt hadd mondjam el, hogy jelentős a kolozsvári Mátyás-szobor felállításáról szóló írása is, ti. egész harc alakult ki az ügyben, hogy hová kerüljön a szobor. Döntő szerepe volt abban, hogy a szobor oda került, ahol jelenleg van.
– Van még egy neves épülete Szovátának, mégpedig a Bernády-villa. Mit kell tudnunk róla, miért van kitéve az enyészetnek, s nem engedik restaurálni, esetleg újraépíteni?
– A Bernády-villát Marosvásárhely híres polgármestere 1934-ben készíttette szovátai mesterekkel. Az özvegy 1946-ban eladta Roza Solomonnak, akinek az örökösei Düsseldorfban élnek. Műemléknek nyilvánított épület, restaurálásakor nem szabad változtatni rajta. Az épület jogi kérdései tisztázatlanok. Az állaga nagyon leromlott, már csak a homlokzata van meg.
– Mondj néhány szót családodról is.
– Feleségem szintén magyartanár, Árvay Márton Katalin, Kinga lányunk angol–magyar szakos tanár, Levente fiunk technikus. Feleségem édesapja Árvay Árpád volt, aki már fiatalon küzdött a jogainkért, a II. világháború után meg is hurcolták.
– Min dolgozol jelenleg?
– Folytatom a trópusi madarak sorozatát a Népújságnak, ez májusig tart. Aztán művelődéstörténeti írásokat küldök a Népújságnak olyan neves tudósokról, mint Eötvös Loránd, továbbá olyan erdélyi arisztokratákról, akik kiemelkedően támogatták anyagilag azt a közösséget, ahol éltek.
SZÉKELY FERENC / Népújság (Marosvásárhely)

Szabó T. Anna-est Kolozsváron a költészet napján
Szabó T. Anna Törésteszt című estjével ünnepli a magyar költészet napját a Kolozsvári Állami Magyar Színház április 11-én, kedden este 7 órától a Stúdióban, olvasható az intézmény közleményében.
„Szabó T. Anna a kortárs magyar költészet egyik legjelentősebb képviselője. Elmélyült viszonya a nyelvhez és a virtuózan kezelt versformákhoz mindenkinek eszébe juttatja Szabó T. Attila nyelvész, szótárszerkesztő örökségét, és ezt a családi kötődést Anna is fennen vállalja. Kolozsvár az ő számára a gyermekkort és a felnőtté válás éveit jelenti, költészet napi »visszatérése« kiemelkedő eseménye a vers ünnepének”, áll a közleményben.
A költővel Visky András beszélget családról, városról és irodalomról.
Szabó T. Anna 1972. június negyedikén született Kolozsváron, 1987-ben családjával áttelepült Magyarországra. Egyetemi évei alatt kezdett publikálni, több napi és havilapban közöl verseket, esszéket, rövidprózát. Első kötete 1995-ben jelent meg a Belvárosi Könyvkiadónál, amit még három kötet követett a Magvető Könyvkiadónál (Nehézkedés 1998, Fény 2002, Rögzített mozgás 2004). Író, műfordító (többek között James Joyce, Sylvia Plath, W. B. Yeats, John Updike, Stuart Parker írásait fordította), tanári és szerkesztői munkát végzett a British Councilnak és a Magyar Könyv Alapítványnak, cikkeket és kritikákat ír. Verseit angolra, németre, franciára, hollandra, szlovákra, oroszra, bolgárra és románra is lefordították. Szabadság (Kolozsvár)

Háromnyelvű helységnévtáblák Kolozsváron – mikor és meddig?
Már az sokat sejtető volt, hogy Kolozsvár polgármestere sajtótájékoztatót tart: Emil Boc az elmúlt másfél-két évben nemigen találkozott szervezett formában szemtől szemben a kolozsvári média képviselőivel.
Mi több, a városháza sajtóosztályának alkalmazottai külön felhívták a Szabadság munkatársának figyelmét a rendkívüli eseményre. Mindezek ellenére senki sem volt biztos abban, mi lesz a téma. Viszont lévén, hogy jövő hét első felében lejárt volna a Szőcs Sándor és lánya, Izabella által vezetett Minority Rights Egyesület kezdeményezte per ítéletének a fellebbezési határideje, erős sejtés fogalmazódott meg mindenkiben: Erdély fővárosának polgármestere történelmi jelentőségű bejelentést tesz. Csak sejteni lehetett, hogy Emil Boc a magyar közösség számára pozitív bejelentést tesz, ezért például az ügyben hosszú ideje nyomást gyakorló Musai-Muszáj akciócsoport frontemberei, Szakáts István és Bethlendi András két változatban készítették el a polgármesterhez intézett nyílt levelüket. A bizonytalanságot némileg enyhítette az, hogy több forrásból származó információ alapján egyre inkább az körvonalazódott, hogy az elöljáró a magyar közösség számára pozitív előjelű bejelentést tesz. Más is közrejátszott az ügyben: szakítva a közel kétéves „hagyománnyal”, miért hívna össze rendkívüli sajtótájékoztatót amiatt, hogy fellebbez? A józan paraszti ész, az intuíció, ráérzés azt sugallta: megembereli magát, s bejelenti – kiteszik a kétnyelvű helységnévtáblákat.
Emlékszem, a kétezres évek derekán szívrepesve vártuk, mi lesz a Gheorghe Funar rosszemlékű, szélsőségesen nacionalista volt polgármester által kiásatott főtéri „gödrök” sorsa. Emil Boc éppen az Egyesült Államokban tartózkodott, az ügy „intézését” Boros János volt alpolgármesterre bízta, aki meg is szervezte a régészeti ásatások betömését. Csakhogy Boc meggondolta magát, és letelefonált…
Lehet, sosem fogjuk pontosan megtudni, mi játszott közre a magyar közösség számára rendkívül pozitív döntés meghozatalában. Vajon a csillagok állása, vagy az, amit Szakáts István, a Musai-Muszáj civil akciócsoport frontembere mondott: egyszerűen megérett a helyzet. Mennyit nyomott a latban a Minority Rights Egyesület többéves pere? Hát a sajtó nyomása? S az ellenzéki pártok unszolása?
Kétségtelen, hogy az évek óta tartó hercehurca a polgármester móc lelkiismeretét is emésztette, viszont attól tartott, népszerűsége lényegesen csökken, amennyiben „enged a magyar nyomásnak”, a törvényszék ítéletének indoklása viszont hatott ügyvédi mivoltára: belátta, nincs tovább. A következő helyhatósági választásokig több mint három év van, a döntést most kell meghozni, s végrehajtani. Addig úgyis adódnak még lángoló helyzetek, s a választópolgárok elfelejtik a magyar ügyet.
Boc emelte a tétet, ugyanis nem csupán azt teszi, amire a törvényszék kötelezi: németül is kiíratja Kolozsvár elnevezését. Igen ám, de a hazafiak megnyugtatására azt is kiírja, Hadrianus római császár idején emelték municípiumi rangra Napocát…
Kérdés viszont, milyen közigazgatási akadályokba ütközik majd a háromnyelvű helységnévtábláknak az engedélyeztetése, s ki, hol fog „beleköpni a levesbe”. Hogy Funar és Ionuţ Ţene csapata nem marad tétlenül, az előre borítékolható. Hosszú még az út a kivitelezésig: Boc elmondása szerint beleszól a kataszteri és a környezetvédelmi hivatal, a városháza urbanisztikai osztálya, majd pedig meg kell rendelni, kivitelezni kell, s ki kell helyezni. Aztán minden valószínűség szerint következnek a gerilla akciók: lefestik, megrongálják, eltávolítják. Megannyi alkalommal kijavítani, visszahelyezni pedig pénzbe kerül…
Megannyi lehetséges buktató, akadály, nehézség. Legyünk viszont derűlátók: a Kolozsvári Magyar Napokra megfelelően fogadjuk majd vendégeinket!
Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)

Klúzs-napokai káposzta
Melyik a helyes: Cluj vagy Cluj-Napoca? Alaposan gondolják végig, mielőtt válaszolnak. Helytelen válasszal azt kockáztatják, hogy megkérdőjelezik a hazafiságukat, vagy egyszerűen nemzet- és hazaárulóvá minősítik önöket. Jó, ha tudják, hogy a várost a kommunizmus éveiben keresztelték át Clujról Cluj-Napocára, és maga Nicolae Ceauşescu volt a keresztapa, ha hallottak róla. Tehát, egy kis tiszteletet!
Valójában mi volt a gond Cluj-zsal? Túl magyarul hangzott? Nem mondhatnám. A nem magyar, hanem latin nyelven íródott középkori dokumentumokban a Clus formával lehet találkozni. A román Cluj alapjában véve közelebb áll ehhez a – mondjuk úgy, semleges – elnevezéshez, mint a magyar Kolozsvár. És akkor? Lehet, hogy nem annyira a név volt zavaró, mint inkább általában véve a Cluj által képviselt történelmi és kulturális állapot, vagyis, hogy nem olyan rég még inkább magyar város volt, mint román. Az első világháború környékén több mint 40.000 magyar nyelvű személy szerepelt a kolozsvári nyilvántartásban, az alig 6.000 románnal szemben. A magyarok a két világháború között is többségben maradtak. A számarány a kommunizmus éveiben fordult meg, mára pedig a románok egyértelmű többségbe kerültek. De ugyanarról a városról van szó? Cluj hivatalosan már nem létezik, Cluj-Napoca vette át a helyét.
Természetes dolog, ha felmerül bennünk, hogy mire szolgál a Napoca toldalék. Nem nehéz megfejteni: egy olyan történelmi pálya felvázolására szolgál, mely jóval túlmutat a magyar dominancia évszázadain. A magyarok beözönlésekor Clujnak, pontosabban Napocának már hosszú történelme volt. Dák, majd dák-római, vagyis végső soron román település volt, hiszen a dákok, mint közismert, egyfajta románok voltak. A magyarok egy olyan városba szivárogtak be, mely egyáltalán nem volt az övék. Nem csodálkoznék, ha egyes honfitársaink azt képzelnék, hogy ennek a városnak a legrégibb időktől mostanáig megszakítás nélkül ez volt a neve: jó érv ez a dák-római kontinuitás mellett.
Minthogy Ceauşescu nem akarta azt a benyomást kelteni, hogy bármilyen magyarellenes szándék húzódna a név ezen „kiegészítése” mögött, egy másik, nagyon is román várost vetettek alá hasonló beavatkozásnak. Szörényvár (Turnu-Severin) egyik napról a másikra Dobreta-Turnu-Severin lett. A művelet még sikeresebbnek bizonyult, mint Kolozsvár esetében. Mivel egy három elemből álló városnév kicsit hosszabb volt és a Drobeta az élére került, vannak románok, akik lemondtak ennyi név felsorolásáról (az idő mégiscsak értékes, más dolgunk is van), és megelégednek az egyszerű Drobetával. Szörényvár ezáltal teljes mértékben visszatér az ókori nevéhez. A „Drobetába megyek” elfogadhatóbbnak tűnik a „Napocára megyek”-nél. Akkor lesz minden tökéletes, ha a városlakók mind büszkén „drobetaiaknak” nevezik majd magukat.
Arra lehetett volna számítani, hogy egymás után az összes román város kettős elnevezést kap. Vagy még jobb, egyszerűen megkettőzünk mindent, például így: „A hölgy a feleségem nejem.”. „Ő pedig a férjem férfiam.” Sajnos, nem tudom miért, az átkeresztelési kampány itt véget ért. Annak ellenére, hogy 1975-ben Craiován ünnepelték, Ceauşescu jelenlétében, természetesen, Pelendava (egyfajta craiovai „Napoca”) géta-dák település első írásos említésének 1750. évfordulóját. Egyáltalán nem hangzott volna rosszul a Craiova-Pelendava. Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) Craiova-Pelendava-i bán lett volna mielőtt Munténia (plusz Olténia)
Valachia Havasalföld fejedelmévé és Erdély Transzszilvánia meghódítójává vált volna,
dicsőségesen bevonulva Apulum Gyulafehérvárra… Tényleg, mit kezdjünk Gyulafehérvárral? Ki kellene egészítenünk a nevét Apulummal, de a régi (ószláv eredetű) Bălgraddal (mai nyelven „fehér város”) is. Ebből Apulum–Bălgrad–Alba-Iulia lenne, kicsit hosszú, de történelmi szempontból egyértelmű. Az ország másik végén, Dobrudzsában, akarom mondani Dobrogea-Scythia Minorban adná magát a Tomis-Constanţa és a Mangalia-Callatis. Persze, ezt azért gondoljuk végig, mert túlságosan görögösen hangzik. Nem tudom, mi legyen Bukaresttel, hiszen a történelem nem nyújt másik, ókori vagy középkori nevet. Akkor nevezzük egyszerűen Bucureşti–Bucureşti-nek.
Ne aggódjanak, az országra is sor kerül.
Dacia-România, vagy România-Dacia lesz belőle.
Bár egyes „dákosok” Ceauşescu idejében még radikálisabbak voltak, a név Daciára cserélését támogatták, Románia nélkül. Miért tisztelnénk meg a román névvel Dácia meghódítóit, amikor mi egyszerűen dákok vagyunk és szigorúan csak egy terminológiai gondatlanságból lettünk románok. Így hát ez még eldöntetlen: Dacia-România, vagy egyszerűen Dacia. Miközben Románia csak 1859 óta létezik, Dacián keresztül Boirebisztásszal (Burebista) fogunk kezet, és minden esélyünk megvan arra, hogy mi legyünk Európa legrégebbi országa. Igaz, kétezer éves megszakítással, de történelmi léptékben mit számít két évezred?
Visszatérve Kolozsvárhoz, akarom mondani Cluj-Napocához, azt hiszem, a dolgokat itt végig kellene vinni. Először is nem méltányos, hogy míg a megyeszékhelynek Cluj-Napoca a neve, addig a megye csak Cluj, mert így mintha hiányozna belőle valami. Végül is a megye lakói is ugyanolyan dáko-rómaiak, mint a clujiak. „Clujit” mondtam? Tényleg, hogyan kellene őket nevezni? „Cluj-napocaiaknak”, jól értem? Hihetetlen, először hallok ilyesmit. Jobb lenne egyszerűen „napocait” mondani és kész. De azért furcsa, hogy az emberek mennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy „cluj”-iaknak nevezzék magukat, mint hajdanán. Egyértelmű, hogy inkább clujiaknak érzik magukat, mint napocaiaknak. És akkor jogos a kérdés, hogy mire jó a Napoca. Csak azért, hogy még mindig megőrizzünk valamint Ceauşescu szellemi örökségéből és történelmi elképzeléseiből? Van egy ötletem, talán túl merész, szinte utópisztikus: mi lenne, ha újra átkeresztelnénk a várost és Cluj-Napocából Cluj lenne?
Lucian Boia / Főtér; itthon.ma/szerintunk

Élő Székelyföld Munkacsoport
Elhunyt Siklódi Zsolt képzőművész
Életének 51. évében, tragikus hirtelenséggel távozott közülünk a Szovátán élő alkotó. A barátai és pályatársai által Papónak becézett Siklódi Zsolt 1966. június 1-én született Szovátán. Általános és középiskolai tanulmányait Marosvásárhelyen, a képzőművészeti egyetemet Kolozsváron végezte. Egy időben Bukarestben dolgozott, majd a Gyergyószárhegyi Művészeti és Kulturális Központ vezetését vállalta.
Számos országban járt tanulmányúton és vett részt egyéni, illetve csoportos kiállításokon; 1994-ben Romániában országos grafikai díjjal ismerték el munkásságát, 2006-ban megkapta Magyarországon a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma művészetpedagógiai díját.
Több alkalommal a Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA) alkotói ösztöndíjában is részesülhetett.
Foglalkoztatta a film- és a fotóművészet, illetve a képrafika azon szegmense, amely a műfaji határmezsgyéken a legkülönbözőbb, az egymástól látszólag távol levő eszközöket, technikákat és anyagokat használja az alkotás folyamatában.
Készített olajképeket, nagyméretű metszeteket, fa-, kő- és bronzszobrokat, vonzotta a természetművészet. Vállalkozóként magas színvonalú nyomdai munkákat tervezett és kivitelezett. Időnként irodalmi jellegű tehetségét is felvillantotta tanulmányokban és rövid-prózai alkotásokban.
Papó rajongással kedvelte Cseh Tamás szerzeményeit. Emlékezzünk rá egy örök érvényű Cseh-Bereményi dal felidézésével, amelyet oly sokszor hallgathattunk a múlt század lagúnáiban, az egyre távolodó ’80-as években, a sötét fénykorszakban tovatűnt ifjúság idején.
Siklódi Zsoltot hétfőn, 2017. április 10-én, 15.00 órakor helyezik örök nyugalomra a szovátai temetőben a helyi ravatalozóból, a református egyház szertartása szerint. Részvétlátogatás előtte egy órával.
Nyugodjék békében!
Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport; eszm.ro

Kinda István EMKE-díjas
Szombaton tartotta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) éves közgyűlését Kolozsváron a Bánffy-palotában.
Ez alkalommal átadták az erdélyi Oscarnak becézett EMKE-díjakat. A tíz kitüntetett között van egy háromszéki, dr. Kinda István néprajzkutató, a Székely Nemzeti Múzeum főmuzeológusa, akit rendszeres terepkutatásaiért, módszeres örökségfeltáró és múzeumszervező munkásságáért Bányai János-díjjal jutalmaztak.(sz.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Továbbra is magyarságtudatot erősít az EMKE munkája
Életműdíjat adományoztak Vizi E. Szilveszter volt MTA-elnöknek
Rendhagyó helyszínen, a patinás Bánffy-palotában zajlott le szombaton Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közgyűlése. Azért ott, mert az erre a célra hagyományosan igénybe vett Protestáns Teológiai Intézet dísztermét a reformáció fennállásának 500. évfordulója alkalmával jelenleg nagyszabású felújításnak vetik alá. Az eseményt sok, a közművelődés terén ismert hazai és magyarországi tisztségviselő tisztelte meg jelenlétével, köszöntőjével, méltató beszédével, elhangzottak továbbá az ilyenkor elmaradhatatlan elnöki, pénzügyi és cenzori beszámolók, hozzászólások és tervek, mindezt pedig több zenei műsor színezte. Idén is óriási érdeklődés mellett délután kiosztották az „erdélyi Oscaroknak” is becézett hagyományos EMKE-díjakat, majd az Erdélyi Múzeum Egyesület társszervezésében bemutatták Ábrám Zoltán a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetét.
Növekvő hazai és anyaországi támogatás
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szombaton Kolozsváron megtartott közgyűlésén elhangzott köszöntőjében Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke köszönetét fejezte ki azok iránt, akik kis közösségi szinten reflektorfény nélkül teszik a dolgukat a közművelődés érdekében, és javasolta nekik, hogy társszervezői minőségben forduljanak az önkormányzatokhoz a pályázatok megszerzéséért. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Csige Sándor konzul fejezte ki elismerését az EMKE százharminc évre visszatekintő munkájáért. Závogyán Magdolna, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős helyettes államtitkára részletesen taglalta a magyar kormány erőfeszítéseit a Kárpát-medencében magyarul beszélők és a magyar kultúra megmentése érdekében. Minden tájegységet más-más kihívás jellemez, ezért budapesti sablonok helyett a helyi igényeknek megfelelő lépéseket kell szorgalmazni. Összesen százkét millió forint pályázható meg az idei projektek révén, amelyek haszonélvezői színházak, könyvtárak, művészeti karavánok stb. Az EMKE fontos szerepet játszhat abban a tervben, amelynek keretében a Kárpát-medencében ötszáz járási népfőiskolát akarnak beindítani és felkarolni – fejtette ki.
Megújulást sugall az EMKISZ
Széman Péter EMKE-elnök beszámolójában, többek között, a 2016-os „sikerév” 49 önálló rendezvényére tért kit. A programok között olyanokat találni, mint például a VII. Kolozsvári Magyar Napokon való részvétel, a hagyományos EMKE-rendezvények, az országos és nemzetközi kitekintésű események stb. Legnagyobb sikernek Széman Péter ifjúsági szervezetük, az EMKISZ megalakulását tekinti, amely lelkes fiatalok bevonását, munkaterületük kiszélesítését jelentette. Ötven önkéntessel dolgozik, és újdonságként említette, hogy idén június 23-24-én megrendezik a Kulturális Ifjúsági Filmnapokat. A pénzügyi jelentés és a cenzori beszámoló elfogadása után a hozzászólások között Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője köszönetét fejezte ki amiatt, hogy intézménye az EMKE-házban otthonra lelt. A Szatmár megyei szervezet elnöke, Muzsnai Árpád azt indítványozta, hogy az EMKE, az RMDSZ és az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyeztessen az összmagyar rendezvények pályázati vonatkozásaiban. A délelőtti ülésen a szabadkai Görög Enikő és Noémi (Görög Sisters) zongoraduó színezte a hangulatot.
Tíz EMKE-dij lelt gazdára
Délután a díjkiosztó gálán a hagyománynak megfelelően tíz EMKE-díj talált gazdára: Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész (laudáció: Bálint Benczédi Ferenc); Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató (laudáció: Pozsony Ferenc); Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr (laudáció: Katona Zs. József); Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató (laudáció: Pálfi József); Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu (laudáció: Mile Lajos); Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter (laudáció: Papp-Szenttamási György); Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária (laudáció: Kelemen Katalin); Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy (laudáció: Harbula Hajnal); Spectator-díj: Nagy Miklós Kund (laudáció: Gáspár Sándor); Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész (laudáció: Dabóczi Géza). Tiszteletbeli tagságot adományoztak Beder Tibornak a közművelődést és civil szerveződést elősegítő tevékenységéért, aki viszont egészségügyi okokból nem lehetett jelen. Az ünnepségen fellépett a Guttmann Mihály Pedagóguskórus.
Életműdíj Vizi E. Szilveszternek
Rendkívüli módon, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) társszervezésében, első ízben nyújtottak át életműdíjat, Gergely Zoltán képzőművész tervezte EMKE-plakettel. A megtiszteltetés Vizi E. Szilveszternek, a nemzetközileg elismert orvosprofesszornak, farmakológusnak, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 2002 és 2008 közötti elnökének jutott, aki nemcsak tudományos kutatómunkája miatt elismert, hanem sokoldalú identitásmegőrző tevékenységéért is. Laudációjában egykori tanítványa, Ábrám Zoltán – akinek szerkesztésében jelent meg félévvel ezelőtt a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötet –vázolta az érdemeket. Sipos Gábor EME-elnök arra emlékeztetett, hogy egyesülete a Vizi professzor elnöksége alatt kötött együttműködési megállapodást az MTA-val, amely azóta is szoros anyaországi támogatást biztosít az erdélyi magyar tudományosság számára.
Az ünnepelt – aki nemrég töltötte be nyolcvanadik születésnapját – elmondta: érdemes tanulni és tanítani, mert bebizonyosodott: a mi kis népünk többet adott a világörökségnek, mint amennyit számaránya szerint várni lehetne tőle. Mint fogalmazott, hálás nekünk azért, mert Erdélyben, Kolozsvártól Csíksomlyóig tanulta meg igazán, hogy mit is jelent magyarnak lenni és megmaradni.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár és a latin tábla a határon
Emil Boc polgármester hosszas hezitálás és éveken át tartó jogi hercehurcát követően végre betört, és elfogadta a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését Kolozsvár határára. A román névváltozat mellett megjelent végre a sokat várt magyar és német felirat is, ám mindenki meglepetésére, a hármas felirattal azonos méretű, latin szöveg is felkerült a kihelyezendő táblára. A Ioan Aurel Pop, Mihai Bărbulescu és Radu Ardevan történészek által aláírt nyilatkozat szerint a latin felirat Kolozsvár Hadrianus császár által alapított római municípiumi múltjára emlékeztet és annak európai örökségére akarja felhívni a városba érkezők figyelmét. A latin feliratnak azonban nem mindenki örült. Jogosan?
Kolozsvár köztudottan római városi múlttal is rendelkezik. Ezt már Szamosközy István idején is tudták, közel fél évezreddel előttünk. A mai kolozsváriak számára ez akkor vált „egyértelművé” és a hétköznapok részévé, amikor 1974-ben a „Kárpátok Géniusza” úgy döntött, hogy a román Cluj neve mellé a kétes származású, dák településnevet, Napocát is odailleszti. Bodor András és számos más történész igyekezett ezt követően elmagyarázni, hogy bár a Napoca név valószínűleg az egykori római város előtt létező, ma még azonosítatlan dák település vagy régió neve lehetett, a Római Birodalom egykori városaként létező municípium csak Hadrianus idején kapja meg a városi rangot és a municipium Aelium Hadrianum Napocensium nevet. Mivel a római település már Traianus császár idején is létezett, tehát Kr.u. 106 és 117 között már éltek itt rómaiak és volt egy falusias jellegű, kisvárosi település (vicus, pagus?), a majdani hadrianusi municipiumot tehát nem alapítják, hanem csupán új rangra, új jogi státuszba emelik Kr.u. 117-et követően. Az utazó császár által odaítélt új cím révén, a mai Kolozsvár alatt elterülő római település egyike lett a Római Birodalom mintegy kétezer városának, tehát egy olyan európai családba került, amelynek nyomai és öröksége valóban, összeköti Angliát Szíriával, Marokkót Németországgal és Erdéllyel. A román akadémikusok által említett európai örökség tehát jogos és megkérdőjelezhetetlen. Az Emil Boc féle felirattal van azonban néhány gond. Az egyik az, hogy a felirat a Municipium Aelium Napocense nevet említi. Bár nyelvtanilag ez helyes, a helyi latin feliratokon és más, Hadrianus által alapított városok analógiája alapján sokkal inkább ajánlatosabb lett volna a Municipium Aelium Napoca vagy Municipium Aelium Hadrianum Napocensium névváltozat. Ugyancsak problémás a felirat végén szereplő condere, conditum ige, amely a köztársaság-kori római városalapítások és a liviusi ab urbe condita, azaz a város alapítására vonatkozó művéből inspirálódott. A rómaiak valóban alapítottak városokat (colonia deducta), ám ez a divat Traianus korát követően igen ritkaságnak számított. Erdélyben például csak Várhely (Ulpia Traiana Sarmizegetusa) volt ilyen új, alapított város. A többi civil település, így a római Kolozsvár is falusias településből lett később várossá, municípiummá. Hadrianus tehát nem „alapította” a római Napocát, hanem „rangra emelte” (fecit).
Az apró történelmi hibát leszámítva – ami persze megengedhetetlen lenne egy több ezer lejes fizetésből élő akadémikusnak – a római városra emlékeztető latin felirat kissé túlzásnak tűnik, hisz a Napoca név már negyven éve ott szerepel a város hivatalos nevében is. Bár számos római múlttal rendelkező város teszi ki manapság az egykori római város nevét (elég itt csak a nagy római múlttal rendelkező osztrák vagy német városokra gondolnunk), ott a római múlt nem okozott olyan súlyos ideológiai, politikai konfliktust, mint mifelénk. Kétségtelen, hogy ideje lenne a római múlttal megbékélni, és nem mint a románság tulajdonát és etnikai kontinuitásának, elsőbbségének a zálogát tisztelni, hanem egy európai örökségként, mindenki római városaként tekinteni a Kolozsvár alatt nyugvó romokra. Ehhez az lenne szükséges, hogy a magyar lakosság elfelejtse a 70-es évek és a 90-es funari korszak nacionalista történetírását és politikai régészetét, és megismerve a város római emlékeit, egy etnikai és nacionalista felhangok nélküli római múltat lásson Kolozsvár hadrianusi címében. Ugyancsak szükséges azonban, hogy a román lakosság és a román városvezetés ne azért helyezzen ki egy ilyen hosszú, latin nyelvű táblát, hogy frusztrációjában egyensúlyozza a magyar és német feliratot, hanem elismerje, hogy a római múlt nemcsak a románoké, hanem mindenkié aki ebben a városban él vagy ide látogat.
Róma itt volt nálunk mindenestől, másfél évszázadon át. Hogy merészkedhet bárki is 1900 évvel Hadrianus trónra lépését követően ezt a birodalmi örökséget és civilizációt kisajátítani? Jobb, ha nem teszi, és hagyja európai örökségként, mindenki kicsi Rómájaként szeretni a kolozsvári múltat.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Töredékek egy püspök életéből. Márton Áron és a kommunista rendszer

Levél-féle a 65 éves Tőkés Lászlóhoz
Az örvendetesen gyarapodó, a méltán rangos elismerést jelentő Tőkés-díjjal kitüntetettek nevében engem ért az a kivételes megtiszteltetés, hogy köszönthetem a 65 éves Tőkés Lászlót.
A református lelkészt és püspököt, a ceausiszta szörnydiktatúrát órák alatt elsöprő, 1989. decemberi romániai népfelkelés, forradalom – mindegy, hogy minek nevezzük – szikráját, aki azokban a vészterhes napokban a huszonhárommillió romániai lakosból egyedüliként tette kockára nemcsak a saját, hanem a családja életét is.
Tőkés Lászlótól a megrögzött magyarellenesek hiába próbálják elorozni a forradalmi szikra szerepét, mert az a bizonyos visszavont „csillag" – a rászórt sár- és szennycunami ellenére – mind tündöklőbben és tündöklőbben ragyog. Külön öröm, hogy köszönthetem a romániai és az egyetemes magyarságot ért sérelmek, de a megoldásra váró gondok őszinte szószólóját az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban. Köszöntöm a kisebbségi sorsba került közel hárommilliónyi magyarság autonómiatörekvésének leglelkesebb szorgalmazóját és megtörhetetlen élharcosát. Köszöntöm a Berzsenyi-, Bethlen Gábor-, Magyar Örökség díj, a katalóniai CIEMEN-Központ Kisebbségi díja, az osztrák Leopold Kunschak-nagydíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje, a Truman-Reagan-szabadságérem, a Bocskai István-, a Robert Schumann-díj és a Magyar Becsületrend kitüntetettjét, az egyetlen magyar politikust és közéleti személyiséget, akit 1990-ben Nobel-békedíjra jelöltek. Köszöntöm a Partiumi Keresztény Egyetem megálmodóját, létrehozóját: 1999-ben ez volt az egyetlen önálló magyar felsőoktatási intézmény egész Erdélyben.
Köszöntöm a politikust, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, az Erdélyi Magyar Néppárt megálmodóját, az európai parlamenti képviselőt, az EP 2010 és 2011 közötti egyik alelnökét. De köszöntöm a barátot is, akivel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett nagyváradi ünnepségek és előadások során kerültünk igazán közeli kapcsolatba. Tőkés Lászlónak meghatározó szerepe volt abban, hogy 2016-ban bővített kiadásban újra megjelenhetett az érmihályfalvi-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész Élet a föld alatt című börtön-visszaemlékezése. Ez az egyetlen hiteles dokumentum a romániai siralomházak döbbenetes világáról, amelyet Balaskó 1983-ban, négy vaskos füzetben – az életét kockáztatva – vetett papírra, mielőtt az elszenvedett kínzások nyomán teljesen meg nem vakult. Így kap történelmi jelentőséget Tőkés László születésnapi köszöntése, hiszen lelkészként, püspökként ugyanazt a nemzet egészét felemelő munkát folytatja, amit nagy elődei elkezdtek, a kommunista diktatúra pedig abbahagyatta. Kisvárda érdeme, hogy mindezt felismerte, és a Kárpát-medencében nemcsak elsőként, hanem egyedüliként hozta létre az azóta is töretlen lelkesedéssel tevékenykedő Tőkés László Alapítványt.
Nagy elődök mércéje
Tőkés László a megtörhetetlenek közül való. Hasonlóan három nagy elődjéhez, a huszadik század legnagyobb magyarjához, Márton Áron erdélyi római katolikus püspökhöz, a Felvidék legendás mártírjához, Esterházy Jánoshoz és Ravasz László dunamelléki református püspökhöz, akiket annak ellenére sem lehetett megtörni, hogy a mind jobban berendezkedő kommunista hatalom el akarta őket söpörni a politikai élet porondjáról, a fizikai megsemmisítésüktől sem riadt vissza. Arra a kérdésre is csattanós választ adtak: az Isten szolgája, a plébános, a lelkész politizáljon-e? A szószékről elmondott ige is politizálás a javából!
A felsorolt három nagy előd jelenti az igazi mércét a kompromisszumok megkötésében, de abban is: vannak helyzetek, amikor nem szabad meghátrálni, kompromisszumot kötni. Akárcsak Tőkés László, ők is azt mondták ki – minden kertelés, a következmények, a meghurcoltatás latolgatása nélkül –, ami a magyar népnek, a magyar nemzetnek, a magyar közösségeknek a legjobban fájt. Tették ezt olyan „sziklagörgető magyar nyelven", hogy – az 1848. március 15-ei pesti forradalom páratlan hangulatát idézzem – „a helytartó tanács reszketni tetszett". „Ám legyen szókimondó és goromba, akinek teljesen igaza van!" – figyelmeztet Thomas Mann, akit így üdvözölt az igazmondó költők talán legnagyobbika, József Attila: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk." (József Attila: Thomas Mann üdvözlése).
Tőkés László „az igazat, nemcsak a valódit" mondta 2017. március 27-én Nagyváradon, amikor Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökével közösen tartott sajtóértekezleten bemutatták az EMNT által összeállított, a 2014 és 2016 közötti időszakban elkövetett 312 romániai magyarellenes megnyilvánulás, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem törvény által biztosított magyar tagozata megakadályozásának, a március 15-ei ünnepségek során tapasztalható vegzálások, a március 10-ei székely szabadság napja sorozatos megtorpedózásának negyvenoldalas gyűjteményét – Transylvania monitor címmel – angol, román és magyar nyelven.
„Ez olyan fajtája a xenofóbiának, amely ellen egész Európában hadjárat folyik. A magyarellenesség felszámolása nélkül nem lehet demokráciáról beszélni Romániában. A magyarellenesség a 19–20. század öröksége Romániában, hiszen a jelenség Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor rendszerének is egyik tartóoszlopa volt" – fogalmazott Tőkés László a rá jellemző megfellebbezhetetlen hitelességgel. Borítékolni lehet: a román nyelvű sajtó egészén ugyanaz a hisztérikus hullám, forgószél, trópusi vihar fog végigseperni, mint amikor az 1990-es évek elején az Amerikai Egyesült Államokból visszatérve kijelentette: Romániában az etnikai tisztogatás nem szűnt meg. Vagy amikor a tusványosi előadás-sorozaton ugyanolyan védhatalmi státuszt kért a romániai magyarság számára, mint amilyent Ausztria gyakorol a dél-tiroli németek érdekében.
Tőkés László „az igazat, és nemcsak a valódit" mondta akkor is, amikor az RMDSZ 25. évfordulójára azt írta: „Az erdélyi magyarságnak nincs oka az ünneplésre... Negyed évszázaddal ezelőtti célkitűzéseink közé tartozott a kollektív kisebbségi jogok kivívása, a többszintű autonómia megvalósítása, valamint az 1959-ben betiltott (Bolyai) állami magyar egyetem újraindítása. Az utóbbi időszakban nemhogy előrelépést hozott volna a »neptunos politika«, hanem egyre inkább elmérgesedett a helyzet az autonómiaharc, a nemzeti jelképek és felsőoktatás terén.
Romániában a magyar jelképeket üldözik, meggyalázzák az aradi Szabadság-szobrot, újraállamosítják a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumot, háromnyelvű helységnévtáblák miatt pereskednek Kolozsváron, Marosvásárhelyen betiltják a székely szabadság napjára tervezett utcai felvonulást." Miközben ez a születésnapi köszöntő elhangzik, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium szülői közössége, a diákok, a tanárok falhoz szorítva – a helyi és központi hatalom packázásai közepette – vívják a kétségbeesett küzdelmüket az iskola puszta létéért, abban az épületben, amelyet magyarok építettek, s amelyet végeláthatatlan pereskedések után visszaszolgáltattak jogos tulajdonosának, a római katolikus egyháznak.
Amit ma sem tudnak megemészteni
Utólag visszatekintve, a román államra, a román közvéleményre és kollektív emlékezetre vet negatív összképet az a kínos igyekezet, amellyel a 2009-ben Tőkés Lászlónak adományozott Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát 2016. március 3-án visszavonták. Az a Klaus Johannis államelnök vonta vissza, aki nagyszebeni polgármesterként elvette a város magyar polgárai által a két világháború között téglajegyekkel, önfeláldozó munkával, saját erejükből épített kétemeletes magyar házat. Tudomásul kell vennünk: a román politikum, a közvélemény nem tudja elfogadni, megemészteni azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy az 1989. decemberi népfelkelés, forradalom elindítója egy magyar, Tőkés László temesvári lelkész volt!
A meglódult fantáziák majd újabb és újabb elméletek gyártanak arról: Tőkés László magyar kém volt, hatalmas összegeket kapott a román államrend megdöntéséért. Magam előtt látom a temesvári református templom falán lévő négynyelvű táblát – nem messze attól a helytől, ahol Székely Dózsa Györgyöt 1514-ben „izzó vastrónon megégették" –, amely hírül adja a világnak: „1989. december 15. Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom." Az a négynyelvű tábla örökkön örökké hirdetni fogja Tőkés László egyedülálló hőstettét. Ezt ismerte fel a temesvári román többség, amely csatlakozott a Tőkés Lászlót védelmező magyar hívekhez, országos méretű tüntetéssé terebélyesítve a Ceauşescu-diktatúra elleni hatalmas elégedetlenséget. Véráldozatukkal pecsételték meg a sajnos csak rövid ideig tartó román–magyar testvériséget.
Miközben a születésnapi köszöntőmet papírra vetem, újból és újból – rémálomként – fel-felvillan előttem a 2004. december 5-e előtti, a Duna Tv által sugárzott műsor, amikor Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök – Tőkés László és Duray Miklós minden kétségbeesett meggyőzése ellenére – a 23 millió román bevándorló Magyarországra való özönlésével, munkahelyek elvételével, a szociális védőháló és egészségügyi ellátás tönkretételével riogatott. Egyetlen, magára valamit is adó nemzet miniszterelnöke sem árulta így el nemzettársait, sorsosait! Gügye magyarázat: a népszavazási kérdést rosszul fogalmazták meg. A kérdést egyszer meg kellett fogalmazni, és fel kellett tenni. A magyarok egy igen jelentős része – örök tisztelet a kettős állampolgárságra igennel szavazóknak! – a lehető legrosszabb választ adta. Hasonló „válaszadás" a románok, szerbek, szlovákok, ukránok, horvátok, szlovének, de még az osztrákok esetében is elképzelhetetlen.
Mindezt azért is írom, mert a felsorolt népeknél, nemzeteknél elképzelhetetlen lenne, hogy egy Andrassew Iván formátumú publicista Ne vígy minket kísértésbe címmel könyvet írjon, és emberi becsületébe gázoljon annak a Tőkés Lászlónak, akinek a kisujját sem érte fel. Nem véletlen, hogy a közvádas, magánvádas és személyi polgári pert is Tőkés László megnyerte. Az ítélőszék szerint a sértés annyira durva volt, hogy azt senkinek nem kötelessége elfogadni. Andrassew Iván azzal indokolta a könyv megírását: „...ezt a könyvet nem azért írtam, mert a romániai (2012. évi) választásokra szántam botránykönyvnek (...), hanem azért, mert attól tartottam, hogy Magyarországon Schmitt Pál helyett Tőkés László lesz az elnök." Törvényszerűen vetődik fel a kérdés: kisebbségi sorsban élő magyar nem lehetne államelnök Magyarországon?
Csak egyetemes magyarság van
Ezt a skizofrén helyzetet ideje lenne végre feloldani! Az utódállamokban élő magyarok őseinek adója, munkája, hozzájárulása nélkül nem készülhetett volna el sem a Parlament impozáns épülete, sem a büszkén mutogatott műemlékek sora. Ugyanúgy a mai Magyarország állampolgárai őseinek adójából, munkája, verejtéke nyomán készültek el Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben, Temesvár, Arad, Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Szabadka, Zágráb, Eszék, Lendva, de Felsőőr, Kismarton, sőt Bécs – a felsorolást folytathatnám – párját ritkító műemlék és középületei. Mindkét részről tehát jogos az igény, hogy beleszóljanak mindenhol, ahol magyarok élnek, akár egymás belügyeibe is. Tőkés László egész életműve, minden tette, kiállása a magyarságért – Erdélyben, az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban – a bizonyság arra, hogy csak egyetemes magyarság van. Ezért az egyetemes magyarságért – ha szükséges – a legdrágábbat, az életet is fel lehet, fel kell áldozni! Tőkés Lászlót lehet támadni, lehet a horgasinába marni, de aki ezt teszi, az gondolja végig: legalább a töredékét próbálja megtenni annak, amit ő élete eddigi 65 éve során megvalósított.
A megszólítás, a cím már sejtette, születésnapi köszöntésemet a Partium legnagyobb költőjének, Ady Endrének Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című versének parafrazált soraival zárom: Adassék e levél Tőkés László úrnak, / Kit most érdemelten, szépen koszorúznak, / Koszorút nem viszek, írás megy helyette, / De ott leszek mégis, míg élek mellette. Így köszöntöm a jelképes 65. születésnapon Tőkés Lászlót, a lelkészt, a püspököt, az Európai Parlament képviselőjét, az embert, a barátot, az egyetemes magyarság jogainak – és egyben az egyetemes emberi jogoknak – mind az öt világrészen ismert védelmezőjét. Kívánom, hogy élete nagy álma, a Székelyföld és a partiumi magyar közösség autonómiája megvalósuljon. Kívánok erőt, egészséget, hosszú életet! A jóisten áldja, óvja minden lépésedet. Kívánom, hogy a Tőkés László 65. születésnapját méltóan és felemelően megünneplő Tőkés László Alapítvány még hosszú évtizedeken át legyen a Tőkés László-életmű hűséges őrzője, ápolója, és minél több magyar kiválóságnak ítélhesse oda a megtisztelő Tőkés-díjat.
Tófalvi Zoltán
A szerző történész
(Elhangzott 2017. április 2-án a kisvárdai református templomban, a Tőkés László Alapítvány által szervezett, a 65 éves Tőkés Lászlót köszöntő ünnepségen.) Krónika (Kolozsvár)

Musai-Muszáj: a többnyelvű helységnévtábla csak a kezdet, van még tennivaló Kolozsváron
A többnyelvű helységnévtáblák kihelyezése Kolozsvár bejárataihoz egy mérföldkő, egy kezdet, de még sok a tennivaló – hangzott el a Musai-Muszáj akciócsoport hétfői sajtótájékoztatóján.
Egyik képviselőjük, Szakáts István elmondta, az akciócsoport üdvözli Emil Boc polgármester döntését, szerintük helyes és szükségszerű elhatározás volt, amit évekkel ezelőtt meg kellett volna hozni. Rengeteg más, nem jogi indok van arra, hogy miért kellett volna kihelyezni a táblákat – jegyezte meg.
Bethlendi András megköszönte a holland alapítványnak a tevékenységét, hiszen ők indították el a jogi procedúrát a többnyelvű táblák ügyében, majd a Minority Rights Egyesületnek, amely újra felvette a kesztyűt, a Foundation European Committee Human Rights Hungarians Central Europe-nak, illetve a felperesekhez csatlakozóknak, az akciócsoport önkénteseinek, a Facebookon aktív „igeterjesztőknek”. Köszönetet mondott a sajtónak és a román nemzetiségű állampolgároknak is, akik csatlakoztak az ügyhöz.
Szakáts István kitért arra, hogy "a megélt multikulturalitásért" hozták létre a Musai-Muszájt, az akciócsoport a kétszínű politikai játszmákra akar válaszolni. Jelentős civil kezdeményezéssé nőtték ki magukat, 3,7 millió emberekhez jutottak el a Facebookon, közel húszezer követőjük van. Elhangzott: Budapesten és a genfi kisebbségügyi konferencián is képviselték az ügyet az elmúlt időszakban.
Egy ízben négyezer lejes támogatást nyertek a városházától, de ezt később vissza kellett adniuk. Számos magántámogatást kaptak azonban. Egyetemi szakdolgozatok is szólnak már az akciócsoportról – hangzott el a sajtótájékoztatónl.
Szakáts István kiemelte, fenntartják a városházával és a polgármesterrel való párbeszéd igényét, több ízben is írtak nyílt levelet a városvezetésnek. Március 15-én kaptak választ a kérésükkel kapcsolatban, akkor a polgármester azt ígérte, leül találkozni velük, de ez nem történt meg. Megköszönte azoknak az RMDSZ-tagoknak és -vezetőknek, akik segítenek, és reményét fejezte ki, hogy a jövőben is támogatják a Musai-Muszájt.
Bethlendi András arról beszélt: a tábla kihelyezése egy mérföldkő, egy kezdet. Az elmúlt években foglalkoztak a kolozsvári állomásnál található, állomásvezetők nevét tartalmazó táblával, amelyről hiányoznak a magyar szereplők – ezt a táblát eltávolították ugyan, de még van itt tennivaló. A Házsongárdi Temető magyar nyelvű turisztikai táblájáiért is szót emeltek, de ezek még nem kerültek ki. Elmondták azt is, Emil Boc polgármestert várják a Kolozsvári Magyar Napokon és a március 15-i ünnepségen.
Boc "teljes amnesztiát" kapott
Szőcs Izabella jogtanácsos a per folyamatát összegezte: 2014-ben a Language Rights alapítvánnyal kezdték el a pert, amelyet első fokon megnyertek ugyan, ám másodfokon az alapítvány holland mivoltára hivatkozva negatív döntés született. A pert újrakezdték, akkor ismét veszítettek, majd egy új döntéssel kimondta a bírság, hogy ki kell helyezni a táblákat.
Kolozsváron a magyarság arányszáma nem lépi át a húsz százalékot, de a törvény meghozatalának évében még meghaladta. Erre, illetve a korábbi tanácshatározatra hivatkozva lehetett érvelni a táblák kihelyezése mellett. Nemzetközi szintű érvekre is hivatkoztak – tájékoztatott a jogtanácsos.
Szőcs Sándor jogász elmondta, a legnagyobb elégtételt az hozta a perfolyamatban, hogy pénteken Emil Boc polgármester lemondott a fellebbezési szándékáról. "A Minority Rights elnökeként és jogászként a polgármester minden eddigi hibáját elnézem, teljes amnesztiában részesítem, és barátilag tekintek rá" – fogalmazott Szőcs kiemelve, Emil Boc precedenst teremtett, azt igazolva, hogy a civil szféra és a hivatal párbeszéde eredménnyel jár. Nem az a kérdés, hogy ki járult hozzá a sikerhez leginkább, hanem hogy nem a vagy-vagy, hanem az is-is logikájában lehet gondolkodni – tette hozzá.
Mint korábban megírtuk, négynyelvű – latin, román, magyar és német – helységnévtáblákat helyeznek ki Kolozsváron. A latin felirat a háromnyelvű tábla fölé kerül – közölte pénteken Emil Boc polgármester. Újságírói kérdésre válaszolva Emil Boc elmondta, a táblák egy-másfél hónap múlva kerülnek ki a város határába.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

A magyar irodalom a nemzet önismeretének megjelenítője – beszélgetés Kozma Dezső irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral
– Úgy tudom, már a kezdet kezdetén irodalmi tájakon lakozott…
– Az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén születtem. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utak vonzásköre érezhető lehetett egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, és ahol ritkán tűnt fel annak idején egy-egy autó, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó havasi szekér.
Ama bizonyos első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek és a református zsoltárok jelentették. A továbbtanulás vágya szunnyadt ugyan bennem, de közvetlenül a világháború után egy ideig magántanulóként – egy szál tanítóval – nyílt erre lehetőség. Ő volt a „tantestület”, én voltam az „osztály”. Bánffyhunyadon szállásomra illett a „magán” minősítés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt – úgymond – magánbentlakást berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Folytatásként nekem is az akkor rangosnak számító kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem hunyadi magyartanárom, Morvay Pál óráinak hangulatát.
Korábban bivalyszekéren döcögtünk át a hunyadi hegyen, most kolozsvári (hóstáti) fiáker vágtatott velünk új szállásom, a Kereskedelmi Fiú-Középiskola bentlakása felé. S hogy az akkor még 118 000 lakosú „kőbe vésett város” főterével, patinás épületeivel, Farkas utcai református templomával (itt konfirmáltam) nyitott könyv lett számomra, abban igen nagy része volt a magyar irodalmat és német nyelvet igényes szigorúsággal tanító Kovács Endrének és az elmúlt korokat elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A két tantárgy (kereskedelmi szakiskolában!) annyira ikerpárrá vált bennem, hogy a kolozsvári középiskolák versenyén egyik alkalommal díjaztak. (Az elismerő diploma a középlaki árvíznek esett áldozatául.)
Érettségi után a közgazdasági szakra, illetve a jogra felvételi nélkül bejuthattam volna, mégis a felvételi vizsgát igénylő bölcsészettudományokat választottam, így lett szellemi otthonom a Bolyai Tudományegyetem. S bár a történelem szakra igen jó eredménnyel jutottam be, néhány hét után a felvételin elért eredményem alapján átiratkozhattam a magyar szakra. Hogy mi késztetett erre? Nem nehéz elképzelni, milyenek lehettek az elméleti bevezetők az 50-es évek elején…
– Mit kínált akkor az ötéves alapképzés ezen a szakon?
– Meg sem próbálkozom valamiféle utólagos „értékskála” keresésével, hisz az ilyesmi gyakran fakadhat elfogultságból, későbbi élményekből, meg aztán a jórészt már ismert körülményekről is lehetne beszélni, mesélni. Megmaradok tehát a szűk szakmai emlékeknél.
Tanáraim (későbbi kollégáim) között volt, aki több-kevesebb oktatói tapasztalattal rendelkezett, és volt, aki akkor lépett katedrára. Miként lenni szokott, volt tanár, aki az irodalmi alkotások történeti megközelítését, és volt, aki az „időszerűséget” részesítette előnyben. A régi magyar irodalmat a művek gondolatiságára, az összefüggésekre figyelő Szigeti József, a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit Jancsó Elemér oknyomozó részletességgel keltette életre, a XIX. századba Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő tájékozottsággal és átéléssel, a magyar irodalmi stílus történetének Szabédi László érzékeny elemzései avattak részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte, a XX. század irodalmának főbb vonulataiban a kezdőnek mondható Pataki Bálint, a külön tantárgyként szereplő erdélyi magyar irodalomban az írói és szerkesztőségi tapasztalatait magával hozó Sőni Pál igazítottak el, világirodalmi ismereteinket Szabó György és Székely Erzsébet eleven órái gazdagították, Szabó T. Attila régi szavaink, Márton Gyula a nyelvjárási kifejezések felett őrködött, Gálffy Mózes a szabatos fogalmazásra mérnöki pontossággal figyelt, a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma, a magyarság történetével a szintén ismert Csetri Elek, nyelvrokonainkkal a német nyelvet is tanító Vámszer Márta óráin ismerkedtünk; a szemináriumokat fiatal tanársegédek, doktoranduszok vezették, köztük Dávid Gyula, Szabó Zoltán, Varró János.
Ezzel a szakmai „poggyásszal” kezdtem el oktatói működésemet Erdély egyik nagy múltú középiskolájában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Patetikusan úgy is fogalmazhatnék, a pályakezdők világot megváltani akaró lelkesedésével, hivatástudatával. Lehet, hogy mára már elavultnak tűnő módszerrel is, például olyan módon, hogy – le sem merem írni – az óra szerves részévé vált egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
– Diákként érte a magyar forradalom kitörése. Hogyan emlékszik 1956-ra?
– Miként váltunk részeseivé akkor a történelmi változásokat ígérő – egykori szóhasználattal élve – eseményeknek? Több mint hat évtized távlatából is emlékszem, milyen bizakodóan, kételyeket legyűrő szorongással hallgattuk a híreket, magyaráztuk a történéseket, lelkesedtünk, változást vártunk. Tanársegédünk, Dávid Gyula azért vitte el hallgatóit, bennünket november 1-én a kolozsvári Házsongárdi temetőbe, hogy megemlékezzünk az itt nyugvó egykori magyar írókról, művészekről, személyiségekről. Tisztelgésünket (én a jövendőbeli feleségemmel kanyarogtam a sírok között) mi is többnek éreztük a szokásos megemlékezésnél. Csakhamar kiderült, nem ok nélkül. Temetői vonulásunk jelképes értelmet kapott, vezetőnk börtönbüntetést szenvedett, kollégánkat, a már versekkel jelentkező Páskándi Gézát azért zárták be, mert javasolta az egyetemi oktatás átszervezését. (Talán nem szükséges emlékeztetni rá, hogy a kolozsvári egyetemek, főiskolák 56-os momentumairól sok visszaemlékezés, dokumentum látott napvilágot azóta.)
– A sepsiszentgyörgyi tanárság csak rövid kitérőnek bizonyult, hamarosan visszatért Kolozsvárra.
– Alig egy félévnyi középiskolai tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra: a Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszéke által meghirdetett versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszékén jó ideig – mint minden kezdő – afféle „mindenesek” voltunk. Az első években főleg a két háború közötti erdélyi magyar irodalom és verstan szerepelt az óráim között, a 70-es évektől az Aranytól Ady-ig terjedő időszak (1849–1905) magyar irodalmát adtam elő egy ideig adjunktusként, majd docensként, 1994-től pedig mint professzor. Közben elkészült és megjelent két, az előadásaimat összefoglaló egyetemi jegyzetem (Magyar irodalom a századfordulón, 1978; Magyar irodalom a XIX. század második felében, 1980). S ha már az oktatói működésemről van szó: igen tanulságosak voltak számomra a különböző tanári továbbképzésekhez kapcsolódó előadások, vizsgák, a magyar irodalmi „olimpiai” versenyek megyeközi elnökeként megélt tapasztalatok, akárcsak a középiskolások számára készült tankönyveim megírása.
Oktatásszervezői megbízatásaimról szintén szűkszavúan: 1996-tól a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesének választottak, 1997-től doktorátusi szakirányítónak neveztek ki, 2003-ban konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezután még tíz évig – meghívott professzorként – a frissen induló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen magyar kultúrát és magyar irodalmat adtam elő, közben dékán is voltam.
– Tudományos, kutatói érdeklődése igencsak szerteágazó. Melyek a főbb kutatási területei?
– Nem akarok témákat, írókat felsorolni, nehéz is lenne pontosan körülhatárolni több évtizedes kutatómunkámat, ezért inkább jelzésszerűen válaszolnék a kérdésre. A XIX. század végének és a századelőnek magyar irodalma, illetve a klasszikusok erdélyi utóélete a fő kutatási területem. Az 1970-ben elkészült Irodalmunk a kolozsvári századvégen című doktori (kandidátusi) értekezésemben irodalmunknak addig nemigen kutatott vagy csak részben feltárt teljesítményeit kíséreltem meg feltérképezni, a több mint 20 gyűjteményes, illetve monografikus kötetem közül megemlíteném a Petelei Istvánról, az egykori kolozsvári szerkesztőségek világáról, Mikszáth Kálmánról, Krúdy Gyuláról, Petőfi erdélyi kultuszáról megjelent könyveimet és a magyarországi Madách Irodalmi Társaság kiadásában 2015-ben napvilágot látot válogatott írásaim (Irodalmunk útjain – Erdélyben) is jórészt ennek a korszaknak magyar irodalmából nyújtanak ízelítőt, mint ahogy az általam irányított doktori dolgozatok szintén ezekhez a témakörökhöz fűződnek.
– Milyen kihívásokkal járt a magyar irodalom egyik nagy korszaka előadójának lenni?
– A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Vajda, Mikszáth – a „bőség zavara” okán jelentettek számomra próbatételt, a századfordulón jelentkező írók, költők – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – örökségének bemutatása nem egyszer az újrafelfedezés gondjaival járt együtt. És akkor még nem említettem a korszak meghatározó irodalmi áramlatait vagy a vitákat gerjesztő életműveket (például Gyulai Pált).
Önkéntelenül fogalmazódhat meg bárkiben a kérdés, megszabott óraszámban hogyan jut erre idő? Ezzel egyik örök vitatémánkhoz érkeztünk: milyen legyen az arány az irodalomtörténeti és az elméleti órák között, hogyan lehet olyanképpen teljesebbé tenni a korszerű elméleti megalapozást, hogy jelentős alkotókról, művekről ne kelljen lemondani? Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a nemzeti irodalom – nyelve okán is – a nemzet történelmi, szellemi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének művészi megjelenítője. Természetesen az egyetemes irodalommal, kultúrával kölcsönhatásban alakul, egyetemes értékek hordozója.
– Tudomásom szerint ma is aktívan követi a magyar folyóiratkultúrát. Milyen kortárs lapokat, folyóiratokat olvas?
– Sokat, sokfélét, igen hosszas lenne csak egy részét is felsorolni. Láthatod, könyvespolcomon időszaki szakmai kiadványok mellett sorakoznak itteni és magyarországi irodalmi, művelődési folyóiratok, lapok. Böngészésük – akárcsak a reggeli kávé – hozzátartozik a napi szertartásomhoz. És azt talán felesleges mondanom, hogy nem könnyű válogatni a vegyes értékű kínálatokból, valamiféle általános következtetést, értékítéletet levonni. Legfeljebb szakmai elfogultságból fakadó hiányérzetemet „panaszolnám” el. Például szívesen olvasnék több, a szó eredeti értelmének megfelelő irodalomkritikát, élő irodalmunk teljesítményeit tágabb összefüggésekben vizsgáló írást, értékelést.
– A szakmára való odafigyelés közepette milyen új tervek foglalkoztatják?
– Terveim vannak bőven. Meg szeretném jelentetni a Madách Irodalmi Társaságban tartott, csak részben megjelent előadásaimat, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából kötetet tervezek eddigi Arany-méltatásaimból, és remélem, sikerül egyik rég dédelgetett elképzelésemet megvalósítani, az Ady által is nagyra becsült (méltatlanul elfeledett) prózaírónk, Török Gyula örökségét számba venni. Szeretném, ha időm lenne erre.
Kozma Dezső
Középlakon született 1935-ben. Középiskoláit 1953-ban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1958). 1959-től a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója, 1994-től professzor. 1970-ben szerzett doktori címet, 1997-től szakirányító a doktori iskolában, nyugdíjazása után konzulens professzor, 2003-tól 2013-ig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem professzora és a Bölcsészettudományi Kar dékánja. Középiskolai tankönyvek szerzője, tagja több hazai és külföldi szakmai testületnek, társaságnak (köztük: Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Közművelődési Egyesület, Kolozsvári Akadémiai Bizottság, MTA Köztestülete, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Madách Irodalmi Társaság, Mikszáth Kálmán Társaság). Számos rangos kitüntetésben részesült, többek közt: Madách Imre Díj, Magyar Professzorok Világtanácsának díja, Mikszáth-óra Díj, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje.
MIKLÓS KRISZTINA / Helikon (Kolozsvár)