Borbély Zsolt Attila nemzetpolitikai írásait összegyűjtő könyvet mutatnak be Aradon
Kolozsvár,., - Borbély Zsolt Attila erdélyi politológus és közíró Székely kapu a magyar világra című kötetét mutatják be pénteken az aradi Tulipán könyvesboltban. A könyv Borbély Zsolt Attilának a Kapu című folyóiratban megjelent nemzetpolitikai írásai válogatását tartalmazza.
A szerző az MTI-nek elmondta, hogy a könyvbe gyűjtött írások az elmúlt két évtizedben születtek, és műfajilag a publicisztika és a tanulmány közé sorolhatók. A könyv címével pedig inkább - a székely származású Brády Zoltán által alapított és vezetett - Kapu folyóiratra, mint saját látószögére kívánt utalni. Az írások egyaránt tárgyalnak erdélyi és magyarországi témákat.
Borbély Zsolt Attila sajnálatosnak tartotta, hogy az erdélyi magyar politikára vonatkozó, húsz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatai máig érvényesek maradtak. "Az erdélyi magyar közéletet ma is ugyanazok a dilemmák feszítik. (...) Sőt, ami húsz évvel ezelőtt, az RMDSZ első kormányzati szerepvállalása előtt csak felsejleni látszott, az mára valóság. Az erdélyi magyarság kilencven százaléka által támogatott Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Bukarest érdekeinek megfelelő politikát képvisel, az autonómia hívei visszaszorultak" - vélekedett a szerző.
Megjegyezte, ennek ellenére nem borúlátó, mert vannak jelei annak, hogy az erdélyi magyarság fogyása megáll, és az a szint, amelyen a népesség stabilizálódik, még mindig képes lesz "egy nemzet teljes gazdasági, társadalmi, kulturális vertikumát nyújtani".
Borbély Zsolt Attila úgy látta, hogy jelenleg nem az erdélyi magyarság, hanem az egész európai civilizáció került veszélybe. "Ha a muszlimok európai beözönlését nem állítják meg, akár már ötven éven belül semmivé foszolhat a római jogon, görög filozófián, és keresztény erkölcsön alapuló európai kultúra" - állapította meg. Úgy vélte: ez a körülmény szövetségessé teheti a románokat, magyarokat, szerbeket és szlovákokat. A kommunizmus által érintett országok lakói ugyanis egészségesebb önvédelmi reflexekkel rendelkeznek, mint a nyugat-európaiak. (MTI)

Főváros a periférián (Súlyponteltolódások az erdélyi magyar képzőművészetben)
Reális célkitűzés vagy lázálom egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozása? Az erdélyi képzőművészet súlypontjainak eltolódásáról, az intézményalapítások aktuális szempontjairól, érintettekről és érinthetetlenekről.
Népes diáksereg vár vasárnap esténként a székelyföldi vasútállomásokon a Budapestre tartó Korona nemzetközi gyorsvonatra. Az egyetemisták, főiskolások nagyobbik része Kolozsvárig utazik, a többiek Nagyváradon kászálódnak le a vonatról a hajnali órákban. Utóbbiak a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszéke diákjai, az ott tanulók és tanítók jelentős hányadát ugyanis Székelyföld „szolgáltatja”. A kérdésfelvetés tehát korántsem művi: miért utazzanak a székelyföldi fiatalok és oktatóik 450 kilométert, miért ne biztosítsanak számukra továbbtanulási lehetőséget a térségben, ahová a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem néhány kihelyezett szaka révén már „betette a lábát” a felsőoktatás? Ezért aztán csak kevesen kezelték kizárólag kampányfogásként, amikor a júniusi önkormányzati választások hajrájában Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy azóta újraválasztott RMDSZ-es polgármestere és Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár, a Magyar Polgári Párt helyi képviselőjelöltje együtt jelentette be egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozásának szándékát. Élet civilek nélkül
Az erdélyi magyar képzőművészet súlypont-áthelyeződésének kezdetei jóval korábbról datálódnak. Jelentős részben Baász Imre grafikus Sepsiszentgyörgyre kerülésével az 1970-es évek végétől egyfajta pezsgés indult a város művészeti életében, amit annak tényszerűsége sem tudott „mérsékelni”, hogy a művészeti felsőoktatási képzés központja hagyományosan Kolozsvár volt. A folyamatot Baásznak a romániai rendszerváltás utáni tragikus halála sem törte meg, Ütő Gusztáv állt a mozgalom élére, aki ma is pontosan idézi Baász Imrének 1991 májusában, a második Médium-kiállítás megnyitóján elhangzott szavait: „Úgy gondolom – bár ezt sokan megkérdőjelezik –, hogy Sepsiszentgyörgy igazi művészeti központtá növi ki magát”. Ennek hatására Ütő tíz éven át szervezte a Szent Anna-tónál az AnnArt cselekményművészeti fesztivált, iskolát teremtve a műfajban. És azóta is tartja: ami még nincs, de lesz, már van.
A művészképzéssel kapcsolatos álmok gyakorlatba ültetésének, a szervezeti keretek megteremtésének legfőbb mozgatója Székely István, az RMDSZ által létrehozott Kulturális Autonómia Tanács elnöke. „A rendszerváltó elit kezdeti elképzelése szerint olyan civil hátterű intézményrendszert kellett volna kiépíteni, amely többnyire leképezi a társadalmat. Ugyanakkor megegyezik a világháború előtti struktúrákkal, és alkalmas arra, hogy a különböző autonómiák kapcsán feladatokat vállaljon át az államtól. Csakhogy hamar kiderült, hogy a civilek állami feladatok átvállalását célzó megerősítésének két alapvető akadálya van: a tömeges jólét, illetve a civil szféra helyzetbe hozásának hiánya” – hangzik Székely látlelete.
A román törvényhozásból gyorsan eltűnt a civil szervezetekből kinőtt elit, helyüket olyan emberek vették át, akik civilekkel nem számoló országot kívántak építeni. Közben az új alkotmány sem osztott lapot a civileknek. Ez vezetett a felismeréshez: az önkormányzatokra kell hagyatkozni, elsősorban ott, ahol közép-, illetve hosszú távon valószínűsíthető a magyar többség a döntéshozásban. Így kerültek előtérbe a székelyföldi önkormányzatok, képzőművészeti szempontból pedig az évtizedekkel ezelőtt elkezdődött pezsgés révén némi helyzeti előnyt élvező Sepsiszentgyörgy, ahol ma több képzőművészeti intézmény is működik. 
Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig
„Hogyan lehet olyan intézményeket építeni, amelyeket közpénzből finanszírozunk, a döntési kompetenciák azonban helyben maradnak? Ez volt az alapkérdés. Uniós és hazai forrásokból lehet ugyan pénzt szerezni a megyei önkormányzatok számára, de az összegek felhasználási területe nem haladhatja meg a megye földrajzi határait” – vázolja a tervezgetés  szempontjait Székely István. E tényszerűség jegyében hozták létre Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központot (EMŰK), amelynek hivatásául az 1945 utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Vezetésével Vécsi Nagy Zoltán művészettörténészt – a Helikon-jelenség megteremtője, a vagyona jelentős részét a művészetek pártolására áldozó báró Kemény János unokáját – bízták meg. A Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK-öt kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el, ma azonban Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának egyik ügyosztályaként, gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat által bérelt, a közeljövőben talán megvásárolandó ingatlan, a posta régi épülete szolgál, Vécsi Nagy szerint azonban amúgy is a produkció a lényeg. Márpedig a produkció igencsak figyelemre méltó: közel négy év alatt immár közel kilencven, 1945 után született műalkotás került az intézmény tulajdonába – egészen pontosan a mellette tevékenykedő egyesület birtokába.  Az EMŰK portfóliója azonban fokozatosan olyan mértéket kezd ölteni, amit teljes egészében már képtelen bemutatni. Így aztán mindenképp ingatlanberuházásnak kell bekövetkeznie, főleg hogy a magyar kormány döntése értelmében az elkövetkező években jelentős összeg áll majd rendelkezésre műtárgyvásárlásra. Ettől a lépéstől elsősorban a hagyományra és felsőoktatási környezetre hivatkozó kolozsváriak „fájdalmának” enyhítését remélik. A generációváltás egyébként is fokozatosan puhítja a kezdeti keserveket, amelyek eleinte abból is táplálkoztak, hogy a közös erdélyi gyűjtemény gondolatának atyja, a néhány éve elhunyt nagyváradi Jakobovits Miklós képzőművész a kilencvenes években egy hatalmas kolozsvári kiállítótér létrehozásában látta a megoldást. Annak ugyan alig akadt vitatója, hogy a kincses város jóval nagyobb integrációs potenciállal rendelkezik, ám mivel a politikai környezet húsz éven át kivitelezhetetlenné tette a tervet, megszületett a konszenzusos döntés: az összerdélyi program tető alá hozására Sepsiszentgyörgyön létesítenek „befizető ablakot”. Egészséges arányok
Az ingázás tényszerű, de nem feltétlenül perdöntő szempontja mellett mindenekelőtt ezek a súlypontáthelyezések látszanak érvelni egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozása mellett. Az elképzelés táptalaja ugyanaz, ami az EMŰK létrehozása esetén is. Székely István szerint egy művészeti tanárképző főiskolával kellene kezdeni, ami jó előszobája lehetne a projekt további dimenzionálásának, a művészképzés megteremtésének. Főleg, miután Romániában jelentősen elszaporodtak a művészeti képzést kínáló felsőoktatási intézmények. Közülük földrajzilag a marosvásárhelyi színművészeti egyetem keretében látvány-, díszlet-, jelmeztervezés műfajában elindított, ma már azonban mindent oktató szak a „legszékelyebb”.  Az Erdélyi és Székelyföldi Művészeti Egyetem (ESZME) támogatói azzal érvelnek, hogy a hagyományőrzés, illetve új kulturális értékek teremtésének párhuzamosságát Sepsiszentgyörgyön művelik a legegészségesebb arányban. A minden téren pezsgő művészeti élet mellett az is a háromszéki főváros mellett szól, hogy a lélekszámhoz arányítva második a kultúrára legtöbbet áldozó romániai városok listáján két színház, múzeum, képtárak, kórusok, fotóklubok fenntartásával. Az interetnikusság minden hátrányával küzdő Kolozsvárhoz képest pedig az erőteljes magyar többségű helyi döntéshozatali lehetőség jelentős pluszbiztonságot is kölcsönöz. Ezt az állapotot teljesíthetné ki egy egyetem létrehozása és működtetése, hiszen abban a megállapításban is konszenzusról beszélhetünk, hogy az innováció elsősorban a kultúra, a művészetek irányából érkezik. A magyar közeg vonzása
A hiányzó láncszem pótlása ügyében 2011 májusában kezdődött az egyeztetés Antal Árpád polgármester és Ütő Gusztáv között, tudtuk meg az egyetem ügyének legfőbb „apostolától”. Ütő 2007 óta ingázik a nagyváradi Partium egyetemre, s már kezdettől igyekezett elhinteni a magot, miszerint kellene egy művészeti egyetem Szentgyörgyön. Eleinte nevettek rajta, most már a munkahelye iránti lojalitását hiányolva meglehetősen megfagyott a levegő az egyetem több tanszékén is oktató művész körül.  A tervek a 2012-es tusnádfürdői szabadegyetem alkalmával kezdtek formát ölteni. A Sapientia-egyetem rektora, Dávid László előzetes tanulmányt kért, amely tartalmazná a tanárok nevét, a megalapítás indoklását, az infrastrukturális elképzeléseket. Ez utóbbiban lényeges továbblépésnek tűnik, hogy Sepsiszentgyörgy polgármestere sajtótájékoztatón jelezte az önkormányzat hajlandóságát az 1893-ban épített tüdőkórház műemlék jellegű épületének átadására, amelynek becsült felújítási költsége 1,5 millió euró. 
Az épületegyüttes Ütő Gusztáv szerint rangos és inspiráló otthona lehet az egyetemnek, amelyet a tervek szerint hat szakkal indítanának el. Az ESZME nemcsak a huszadik század nyilvános vonulatait tanítaná. A piaci igények által túldimenzionált grafika mögött mostoha sorsba kényszerített festészet és szobrászat mellett nemzeti-keresztény eszmeiséget hordozó szakokkal is terveznek: néprajzot, népi építészetet, írásművészetet, művészet- és építészettörténetet, építészetet, tájépítészetet. Az indulást négy-öt éven belül tervezik, ez idő alatt a lehetséges oktatók megszerezhetik az egyetemi tanári státushoz szükséges tudományos fokozatokat. A nem közvetlenül nevesíthető, illetve számszerűsíthető célkitűzések között pedig ott szerepel a partiumi, bánsági, dél-erdélyi magyar fiatalok tömény magyar közegbe vonzása, nemzettudati építésük. Ezt a szempontot még senki sem kérdőjelezte meg.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román és magyar újságírók könyve népszerűsíti Dálnokot
Magyarul, románul már olvasható, és nemsokára angolul is megjelenik az a kötet, amely a háromszéki Dálnok kulturális és turisztikai értékeit, érdekességeit mutatja be riportok formájában – mondta el a Dálnok felfedezése – Román és magyar újságírók Dózsa falujáról című, nemrég bemutatott kiadványról szerkesztője, Gazda Árpád újságíró.
A kolozsvári székhelyű Közösségért Alapítvány kuratóriumának elnöke kifejtette, a kiadványnak köszönhetően nemcsak a hazai és külföldi turisták számára tűnhet vonzónak a település, de a helyiek is rácsodálkozhatnak a Dálnokhoz kötődő értékekre. A Közösségért Alapítvány két évvel ezelőtt megvásárolta a dálnoki Gál-kúriát, amelyben a magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb mestere, Barabás Miklós nevelkedett, a kiadványt az itt székelő Barabás Miklós Központban mutatták be nemrég a szerzők: az alapítvány újságíró és kommunikációs szakemberei.
„Miért kellene 2016-ban felfedezni egy olyan székelyföldi települést, amelynek első írásos említése 1334-ből való? Miért kellene felidézni a faluban született Dózsa György hadvezér alakját, az itt felnőtt Barabás Miklós festőművészét, a közelben eltemetett Gábor Áron ágyúöntőét, akinek az ágyújából Dálnokban is előkerült egy golyó? Miért is kellene beszélni a mondabeli Darius kincséről vagy a II. világháború két nehéz sorsú tábornokáról: Miklós Béláról és Veress Lajosról, akiknek felmenői e faluból származtak, és akik büszkén viselték a dálnoki előnevet; miért a kúriákról és lakóik deportálásáról vagy a község 21. századi önállósodásáról? A dálnokiak és talán még a háromszékiek, a székelyföldiek is úgy gondolhatják: ismerik e történeteket; tanulták az iskolában, hallották a szülői házban, magukba szívták az anyatejjel. Tévednek azonban, ha legyintenek. E kötet szerzői messziről jöttek Dálnokba, és olyan dolgokra is rácsodálkoztak, amelyek fel sem tűntek a helybéliek számára; olyan dolgoknak is utánanéztek, amelyek nem kerültek eddig a helyi érdeklődés homlokterébe” – írta Gazda Árpád a kötet előszavában.
A kötetben 9 szerző – két magyar és hét román újságíró – járja körül a településhez kötődő, figyelemfelkeltő témák különféle vonatkozásait, szó esik többek közt Barabás Miklósról, a biedermeier festészet székely mesteréről, Dózsa György kivégzéséről, a környékbeli mondákról, medvés történetekről és gyógyító forrásokról, de helyi receptekről is. A kiadvány szerzői: Brînduşa Armanca, Marius Cosmeanu, Mona Dîrţu, Gazda Árpád, Ruxandra Hurezean, Liviu Iolu, Andreea Pora, T. Koós Imola. A román és magyar nyelvű kötet a bukaresti Curtea Veche kiadónál jelent meg lapunk munkatársa, Biró István fotóival.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

Kelemen: a bizonytalanság, a széthúzás és a kishitűség az ellenségünk
Kelemen Hunor szerint a szabadságért folyó mai küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb, mint a hatvan évvel ezelőtti, és ma a bizonytalanság, a széthúzás és a kishitűség a legnagyobb ellenség.
Az RMDSZ elnöke az 1956-os forradalom évfordulója alkalmából tartott péntek esti kolozsvári rendezvényen mondott ünnepi beszédet. Horváth Anna – tisztségéből felfüggesztett – kolozsvári alpolgármester korábbi szavait idézve kijelentette: „Ha bárkit közülünk félreállítanak, százak lépnek a helyébe, hogy folytassák, amit elkezdtünk. Ebben rejlik a mi erőnk. Ez az egyetlen esélyünk a győzelemre.”
Kelemen Hunor kijelentette: a cél adott. „Egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink. Ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Egy olyan Erdélyt építünk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni és eredményeket felmutatni. És igen, ahol az adónkat ránk költik. Egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló a szabadságért folytatott küzdelem” – fogalmazott.
A kolozsvári ünnepségen az 56-os kolozsvári megmozdulásokban való részvételért hétévi börtönbüntetésre ítélt Dávid Gyula, 22 évre ítélt Domokos Miklós, három évre ítélt Kelemen Kálmán, kilenc évre ítélt Kiss Béla és öt évre ítélt Nagy Benedek vett át az RMDSZ elnökétől Szabadság-szobor emlékérmet és elismerő oklevelet. Az eseményen levetítették Víg Emese dokumentumfilmjét, amely a kolozsvári 56-os diákmegmozdulásokat és az őket követő megtorlásokat idézte fel. A filmben Böjte Csaba ferences szerzetes vallja, hogy édesapja 56 utáni bebörtönzése, majd szabadulása utáni halála indította el benne azokat a folyamatokat, amelyek a papi pályára vezették.
A kitüntetett 56-os elítéltek közül megszólaló Nagy Benedek – Horváth Anna kolozsvári alpolgármester édesapja – felidézte: a megtorlások által az erdélyi 56 is a román nemzetépítés lépcsőfoka lett. Ennek ürügyén olvasztották be a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetemet a román Babeș Tudományegyetembe. Nagy Benedek úgy vélte, hogy a magyarság számára nem az 56-os elesettek, elmenekültek jelentették a legnagyobb veszteséget, hanem az azt követő Kádár-rendszer, mely „a bitófák árnyékában” érte el, hogy az emberek jól érezzék magukat. A rendezvény keretében mutatták be Benkő Levente Volt egyszer egy 56 című dokumentumriport-könyvének a bővített kiadását.
MTI Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi ötvenhatosokat tüntetett ki Kelemen Hunor
Az 1956-os forradalom kolozsvári eseményeire és szereplőire hívta fel a figyelmet az RMDSZ péntek esti rendezvényén. Az 56 Kolozsváron című megemlékezésen Kelemen Hunor szövetségi elnök erdélyi ötvenhatosokat tüntetett ki.
Kelemen Hunor szövetségi elnök úgy véli, a szabadságért való harc egyben a megújulás története is, csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amelyik képes megújulni. Az 1848–1849-es vagy az 1956-os forradalmak elbuktak ugyan, de a nemzetek lelkében és életében elhintették a megújulás magvát. „Ez bátran elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt Erdélyben, Romániában csatlakoztak. Nem fegyverrel álltak a forradalom oldalára, hanem mindenek előtt szívvel, lélekben, szolidaritással és olyan gondolatokkal, amelyek a szabadságszerető emberben nap mint nap életre kelnek és meghatározzák döntéseit. A romániai ötvenhatosokra, magyarokra és románokra, úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az a természetéből következett: megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal” – magyarázta. Nemcsak személyek, hanem intézmények is áldozatokká váltak, Kelemen Hunor a Bolyai Egyetem példáját említette.
Huszonhat éve szabadon emlékeznek meg az 1956-os forradalom hőseire, de a szövetségi elnök kiemelte, az elmúlt hónapok eseményei miatt az idei megemlékezés más volt, mint az előző években. Ezek az események a békés közösség nyugalmának a felborzolásáról szólnak. „Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai, feladatai mellett nap mint nap egyfajta szabadságharcot is vív. Ma, a 21. században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít” – hangsúlyozta. Elmondta, ennek célja a közösség elbizonytalanítása, ami veszélybe sodorja a jövőt és a szabadságot.
Míg hatvan évvel ezelőtt egyértelmű volt, ki az ellenség, addig ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb. Az RMDSZ elnöke úgy látja, az elmúlt évek azt bizonyították, hogy az erdélyi magyar közösség elsősorban magára számíthat, de ez nem zárja ki a közös tervezés és a párbeszéd lehetőségét. Kelemen Hunor szerint az erdélyi magyarság legnagyobb ellensége a bizonytalanság, a széthúzás és a kishitűség: a közösséget veszélyezteti, ha nem bízik magában, ha elbizonytalanodik vagy elbizonyalanítják céljaiban, ha perspektívái beszűkülnek.
„A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben a transzilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni, eredményeket felmutatni. Olyan Erdélyt, ahol az identitás minden elemét, az anyanyelvet, a kultúrát, a vallást szabadon használhatunk, ahol az adónkat ránk költik. Egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet önök és sokan, akik nem lehetnek itt, megvívtak” – osztotta meg gondolatait az RMDSZ elnöke. Horváth Anna szavait idézve hozzátette, a közösség ereje abban rejlik, hogy ha bárkit félreállítanak, százak lépnek a helyébe folytatni az elkezdett munkát.
„Az emlékezés összetart, a közös tervezés megerősít. Erőt meríthetünk azok hősiességéből, akik ma már nincsenek itt, akiknek az emléke kötelez bennünket. Közösen kell küzdenünk azokkal, akik most is itt vannak velünk, mert a mi nemzedékünk van olyan szerencsés, hogy személyesen találkozhat az erdélyi ötvenhatosokkal” – zárta beszédét a szövetségi elnök.
Ezt követően Kelemen Hunor tisztelete és köszönete jeléül átadta a Szabadság-szobor Emlékérmet és oklevelet Dávid Gyulának – második Bolyai per, hét év börtönbüntetés –, Domokos Miklósnak – huszonkét év börtönbüntetés –, Kelemen Kálmánnak – első Bolyai per, három év börtönbüntetés –, Kiss Bélának – protestáns teológusok pere, kilenc év börtönbüntetés –, és Nagy Benedeknek – első Bolyai per, öt év börtönbüntetés. Továbbá a tizenkét évre elítélt Filep Jánost, és a kilenc évre elítélt Szekerán Istvánt is megemlítették, akik nem voltak jelen az eseményen.
A megemlékezésen levetítették a forradalom erdélyi szereplőit megszólaltató 1956 Kolozsváron című filmet. A szerkesztő, Víg Emese üdvözölte az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének azon döntését, amelynek köszönhetően a riportfilm megvalósulhatott: „óriási köszönet illeti az RMDSZ Ügyvezető Elnökségét, hogy felmérte annak fontosságát, hogy ezeknek az embereknek a története, sorsa, szenvedése, helytállása meg kell maradjon az utókor számára. Felmérte azt, hogy nemcsak szlogenekkel, hanem emberi példákkal is lehet hatni a környezetünkre”. A filmben Szilágyi Árpád, Nagy Benedek, Koczka György, Dávid Gyula, Péter Miklós, Böjte Csaba és Páll Lajos osztja meg emlékeit. Az alkotás a Video Pontes stúdió közreműködésével, Csép Gergő operatőr és Péter Anna vágó munkájával, illetve Benkő Levente történész szakmai tanácsadásával jött létre.
Ezt követően Dávid Gyula irodalomtörténész tartott előadást 56 Kolozsváron címmel, amelyben a szabadságharc kolozsvári eseményeit ismertette, majd a közönség soraiban ülők is megosztották saját élményeiket a forradalomról.
Záró mozzanatként Benkő Levente Volt egyszer egy 56 című könyvét ismertette Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, amelyet a helyszínen megvásárolhattak az érdeklődők.
Tasi Annabella maszol.ro

Könyvbemutató: Feljegyzések Hazámból, „Biharországból”
Péntek este tartották a váradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban Benedek István Feljegyzések Hazámból, „Biharországból”, I. rész, 1907-1944 című könyvének a bemutatóját.
Az érdeklődőket az est házigazdája, Zilahi Bertalan premontrei öregdiák köszöntötte.
Magyari Sára nyelvész, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója hangsúlyozta: nem kritikát fog mondani az aradi Irodalmi Jelen Könyvek-sorozatban megjelent, különben élvezetes és tanulságos kiadványról, hanem inkább ennek hatásáról igyekszik beszélni, mert véleménye szerint az olvasás nem csupán azért hasznos, mert ezáltal információkhoz jutunk, hanem amiatt is, mivel jólesik az ember lelkének, és gondolatébresztő. Megjegyezte: olyan időket élünk, amikor szeretünk emlékeket állítani, mégis megfeledkezünk arról, hogy milyen valójában jónak és igaznak lenni, tényleg egy közösségért és az átlagemberekért cselekedni. Arra hívta fel a figyelmet: a címben egy kérdés is felvetődik (Hát ezt még meddig látjuk itt?), ami arra utal, hogy egy „beszélgetős könyvvel” van dolgunk, hiszen a szerző megszólít bennünket. Olvasmányos és közérthető a szöveg, mert akkoriban az ügyvédek még normálisan tudtak beszélni. Benedek István felidézi a gyermek- és fiatalkorát, az első világháborút, a második világháború kezdeteit, kortörténeti dokumentumszerűen. Előjön, hogy csak emberek vannak, jó szakemberek, nemzeti és vallási hovatartozástól függetlenül, nincsenek jó vagy rossz magyarok, románok, zsidók stb. Szép és lényeges mondatok íródnak le, úgymint: a parancsnokságnak fogalma sincs az első vonalban helyzetéről (ahogy napjainkban sem), és az iskola, illetve a pedagógusok fontos szerepéről is szó esik többek közt (szigorúság, de ugyanakkor előítéletmentesség).
Életút
A szerző életútját Réhon József nyugalmazott tanár ismertette. Hangsúlyozta: Id. Benedek István nem író, hanem végzettsége alapján jogász. Belényesújlakon született 1907-ben, református földműves családból. Szülei Belényesre költöztek, két gyermekük a református iskolában kezdte meg tanulmányait. Az impériumváltás után a helyi román gimnáziumban tanult tovább, ott érettségizett kiváló eredménnyel. Kolozsváron, a Ferdinánd Egyetemen szerzett jogi diplomát. Belényesen nyitotta meg ügyvédi irodáját, a helyi magyar közösség egyik vezetője lett. Megszervezte a Sasok Turista Egyesületet, felpezsdítette a Magyar Kaszinó életét. A bécsi döntés után Nagyváradra repatriált, folytatta praxisát. Behívót kapott, a keleti fronton megsebesült, leszerelték. Később ismét behívták, a háború utolsó heteiben szovjet fogságba került, ahonnan 1948 augusztusában jöhetett csak haza. Nagyszalontán tanított, majd ismét ügyvédként dolgozott, 1989-ben hunyt el. Feljegyzéseit Németországban élő fia rendezte sajtó alá. Két könyv született: az egyik a 2014-ben megjelent Szögesdrót, a másik pedig a most bemutatott.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent Szilágy Aladár: A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is. erdelyiriport.ro

Ötvenhat Erdélyben: „A megtorlás, a félelem időszaka következett”
1956. október 23-ával kezdődően az erdélyi magyarok a rádiókészülékeken csüngtek, percről percre követve a magyar forradalom eseményeit. Felnőttek, idősek, kisiskolások és érettségi előtt álló kamaszok lelkesen és reménykedve várták a jó híreket. A kezdeti eufóriát azonban hamar felváltotta az aggodalom, majd a gyász. A forradalmat leverték. De hátha valamit lehetne még tenni. 1956 november negyedikén négy baróti középiskolás diák eldönti, hogy átszöknek a határon, beállnak forradalmárnak és harcolni fognak a szovjetek ellen. A baróti diákok csoportjából ma már csak Józsa Árpád Csaba él. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk harmadik része. /Első rész: maszol.ro, 2016. okt. 16., második: maszol.ro, 2016. okt. 16./
1940-ben születtem, itt Kovászna megyében, Bibarcfalván, még magyar állampolgárként. 1956-ban a baróti középiskolában 10-ik osztályos tanuló voltam. A bentlakásban laktunk, a nevelő, Dénes Csaba este elment rádiót hallgatni, és késő éjszaka, amikor visszajött elmesélte nekünk is, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Büszkék voltunk addig is arra, hogy magyarok vagyunk. A forradalom hírére pedig arról kezdtünk beszélgetni, milyen jó volna, ha mi is ott lennénk Budapesten. Bíró Benjamin, Kovács János, Moyses Márton és én, nap mint nap összedugtuk a fejünket, arról vitatkoztunk, mit is lehetne tenni. A nevelő arról is beszámolt, hogy a budapesti utcákon fiatalok, velünk egyidős fiúk is fegyverrel a kezükben harcolnak. Így teltek a napok november negyedikéig. Dénes Csaba, a nevelő jött ismét a hírrel, hogy a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot. Bár sejtettük, hogy ez nem jót jelent, arra nem gondoltunk, hogy napok kérdése, és vérbe fojtják a forradalmat. Mi úgy éreztük, hogy éppen most kell tenni valamit, most kell segíteni a bajba jutott forradalmárokon. Ezért eldöntöttük, hogy lesz, ami lesz, nekivágunk a határnak.
Új ruhámban indultam el
Számba vettük, hogy mire van szükségünk, és listát készítettünk a legfontosabb dolgokkal, amelyeket feltétlenül magunkkal kell vinnünk: pénzt, meleg ruhát, élelmet, lehetőleg mézet is vagy cukrot, mert az eláll, és gyorsan energiát ad. Legkevesebb egy hétre készültünk. Megbeszéltük a részleteket, és tanulmányoztuk a térképet. Bíró Benjámint szegény gyerekként 1947-ben, a szárazság idején több hónapra elvitték Érmihályfalva mellé, Körtvélyesre, amely nagyon közel van a határhoz. Az ő emlékeire és a térképre alapozva, amely azt mutatta, hogy a vasútvonal párhuzamos a határral, kidolgoztuk a tervet. Én hazamentem Bibarcfalvára, Kovács János pedig Nagyajtára. Bíró Benjámin nem mehetett haza Csíkszentdomokosra, és szegény Moyses sem Nagyajtára, mert akkor már árva volt, mindkét szülője meghalt, és nagyobbik nővére nevelte az árván maradt kicsiket.
Nagyon nehéz sorban éltek. Én, amikor hazaértem, elkezdtem összeszedegetni, mindazt, amiben megegyeztünk barátaimmal. Először is magyarázatot kellett találnom arra, hogy miért nem jövök haza a következő vasárnap, és pénzt is kellett szereznem. Azt mondtam édesapámnak, hogy valami program lesz, a hétvégén nem engednek el az iskolából, a bentlakásban pedig valamit eltörtem, amit ki kell fizetnem. Édesapám méhészkedett, úgyhogy mézet is pakoltam, meg élelmet és meleg ruhát. Akkor készült el életem első, szabómesternél rendelésre varratott öltönye, szüleim a születésnapomon szerették volna átadni nekem, mivel kiderült azonban, hogy nem leszek idehaza, hogy illő módon megünnepeljük a születésnapomat, édesanyám arra biztatott, vegyem fel az új  ruhát, és úgy menjek vissza az iskolába. Így hát az új öltönyömben vágtam neki a nagy utazásnak. Amikor mindennel készen voltunk, lementünk Ágostonfalvára, vonatjegyet váltottunk és felültünk a vonatra. 1956. november 8-án késő este volt. A vonaton nem mertünk beszélgetni a témáról, legfeljebb ilyesmiket emlegettünk, hogy na, az öreg eddig vár minket…
Két nap és két éjszaka a két határ között
Úgy igyekeztünk viselkedni, mint valami diákok, akik utaznak haza, nem akartuk magunkra vonni a figyelmet. Másnap valamikor kora délután érkeztünk meg Nagyváradra, ahol vonatot váltottunk. A szokásosnál több rendőr cirkált az állomáson és környékén. Nem csoda, hisz határ menti városban voltunk, és maximális volt a riadókészültség. Persze, mi csak a saját problémánkra koncentráltunk, hogy próbáljunk észrevétlenek maradni a következő vonat indulásáig. Vagy két órát kellett várnunk az érmihályfalvi személyvonatra, ezalatt kimentünk a városba, hogy ne lézengjünk az állomáson a rendőrök orra előtt. Sötét volt, amikor megérkeztünk Érkörtvélyesre, az állomáson a Bíró ismerőse felől érdeklődtünk. Arról, hogy merre lakik, hogyan juthatunk el hozzá. Persze nem akartuk mi meglátogatni, csak el akartuk kerülni, hogy valakiben gyanút ébresszünk. Ezért, miután útbaigazítottak, el is indultunk a faluba, de a legelső utcán visszafordultunk és visszatértünk a vasúti sínek mellé, mert azt már tudtuk, hogy azok a román–magyar határral párhuzamosan futnak. Aztán nekivágtunk a határnak. Pár óra múlva egy akácerdőbe értünk. Beszédet hallottunk, katonai autók jöttek-mentek, valószínű, hogy egy összekötő út közelébe értünk, és emiatt volt a nagy forgalom. Vagy őrségváltás lehetett a határőröknél, erre is gondoltunk. Mindenesetre mi lélegzetvisszafojtva bujkáltunk a fák között, éreztük, hogy nagyon, de nagyon közel járunk a kitűzött célunkhoz, mármint ahhoz, hogy átjussunk a határon, ugyanakkor kalandos utazásunk legveszélyesebb részéhez érkeztünk, mert egy rossz mozdulat, egy ágreccsenés, és elkapnak minket.
A felhők mögött el-elbújó holdvilág fényénél próbáltunk tájékozódni, tudtuk, hogy a beszéd irányába nem mehetünk, hanem egy nagyobb kerülőt kell tennünk. Igen ám, de a sötétben, teljesen idegen terepen, minden szellőrezdüléstől megijedve, elbújva, könnyű volt irányt téveszteni. Egész éjszaka mentünk, nem jutottunk sehova. Fáradtan és idegesen, tanácstalanul néztünk egymásra. Hogyan tovább? Mi legyen? Jómagam és Bíró Benjámin idősebbek voltunk egy évvel, ezért úgy döntöttünk, hogy mi elöl megyünk, Kovács és Moyses ötven-hatvanméternyi távolságban követnek minket. A tervünk a következő volt: mi leszünk a felderítők, óvatosan haladunk előre, megjelöljük számukra is az utat, ők pedig biztonságos távolságban maradva, a hátrahagyott útjelzésekre figyelve jönnek utánunk. Már jó darabot haladtunk, esteledni kezdett ismét, amikor úgy döntöttünk, hogy leülünk, hátha megérkeznek Moysesék is, és együtt töltjük az éjszakát. Nem jöttek, hiába vártunk rájuk. November 10-én éjszaka Bíró Benjáminnal megindultunk a határ felé. Megvártuk az őrségváltást, és amikor az egyik csapat kivonult az őrhelyről, a másik pedig elindult vissza az őrszobára, mi a hátuk mögött átlopakodtunk a határvonalon. 1956. november 11-én hajnalban léptünk Magyarország földjére.
Hogy mi történt másik két társunkkal, azt csak évek múlva, szabadulásom után tudtam meg. 1961-ben találkoztam Kovácscsal, aki beismerte becsületesen, hogy Moyses mindenképpen tovább akart menni, de ő volt az, aki meggyőzte, hogy forduljanak vissza, mert úgy sincs esélyük átjutni. Az egész éjszakán át tartó bolyongás a sötétben, a veszélyben, a hidegben elbátortalanította, és csak arra tudott gondolni, hogy mindenképp vesztesekként fognak kikerülni ebből a kalandból, mert vagy a román vagy a magyar határőrök fogják megtalálni őket, és a végkimenetel így is, úgy is a börtönbüntetés lesz.
Nyírbéltek, az első állomás
Szerencsénk volt az átkelésnél, mert a hideg miatt, a nyomok megőrzésére felboronált határsávon, a föld teljesen meg volt fagyva, ezért nyugodtan ráléphettünk, nem maradt meg a cipőtalpunk lenyomata, áruló jelek hátrahagyása nélkül sikerült megtenni a legveszélyesebb ötven métert. A legfontosabb az volt, hogy minél gyorsabb iramban távolodjunk a határtól, ne maradjunk a veszélyes zónában, ahol bármikor lefülelhetnek minket. Igyekeztünk megfeszített tempóban haladni, meg sem álltunk, amíg el nem értük az első települést. Nyírbéltek volt. De nem mentünk be a faluba, hanem az erdőben maradtunk. Éhesek voltunk, erőnk fogytán volt, az élelem nagy része azonban Moyseséknél maradt, csak egy darab sós szalonna volt nálunk. Kenyerünk se nem volt, hát megettük a szalonnát magára, és egy jeges tócsa vizéből oltottuk a szomjunkat.
A falu határában birkákat legeltetett egy fiú. Nem tudtuk, hogy mit kérdezzünk tőle, hogy feltűnés nélkül tovább mehessünk, ezért aztán valami olyasmit mondtunk, hogy- Bort akarunk vásárolni, hol lehet jó  bort kapni?  - Vigyázzatok, srácok, nem jó helyen jártok! Meghökkentünk. Tőle tudtuk meg, hogy Magyarországon kijárási tilalom van.  Beóvatoskodtunk a faluba, és egy családtól szállást kértünk. Azt mondtuk, hogy árvák vagyunk, és Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk. Nem kérdeztek tőlünk semmit, nem kíváncsiskodtak, befogadtak, megetettek, és amit tudtak, elmeséltek a magyarországi helyzetről. Az elbeszélésükből kiderült, hogy teljes a káosz. Van ugyan egy új Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amelyet Kádár János vezet, de igazából, a főváros és a nagyvárosok irányítása a szovjet katonai parancsnokságok, illetve a szovjet járőrök kezében van. Persze, vidéken, sok helyen még működnek a forradalom napjai alatt megválasztott forradalmi bizottságok. Az emberek igazából nem tudnak benyugodni a helyzetbe, csodát várnak és reménykednek. Igaz, hogy november 11-én Kádár János a rádióban a forradalmat levertnek nyilvánította, de,  mesélték házigazdáink,   az a hír járja, hogy Maléter a Bükkben vagy a Bakonyban folytatja a fegyveres harcot. Egyik napról a másikra beavatkozhatnak az ENSZ csapatok is a harcba… Isten óvja Magyarországot.
„Dáváj dokuméntá!”
Másnap reggel az útra is felpakoltak, és bőven elláttak tanáccsal. - Ne térjetek le az útról, mert cirkálnak az oroszok, és ha azt látják, hogy a mezőn bolyongtok, nem az úttesten haladtok szabályszerűen, akkor rátok lőnek, mert azt hiszik, hogy bujkáltok valamiért! Debrecen felé vettük az irányt. Hajdúhadházán jártunk, amikor egy szekeres bácsi fölvett minket. Látta, hogy bandukolunk az út szélén, és megállt mellettünk. – Hova mentek srácok? Mondtuk, hogy Debrecenbe tartunk. Debrecen bejáratánál magyar és orosz nyelvű tábla volt kitéve: Állj, igazolványok ellenőrzése! Igaz volt tehát, amit szállásadóink mondtak, már mindenhol be volt vezetve a szovjet ellenőrzés. A szekérre is felugrott egy pufajkás szovjet katona, szétrugdosta a szénát a kocsi aljából, fegyvereket keresett. – Dáváj dokuméntá, mordult rá a kocsisra. A kocsis elővette igazolványát, és mutogatással magyarázta, hogy mi vele vagyunk. Kiskorúak lévén, tőlünk nem kért személyi igazolványt. A katona bólintott: - Igyti. Mehetnek. Odébb haladva a kocsis hátrafordult, és halkan megjegyezte – Na, srácok, most megszabadultatok, de nem tudom, mi lesz veletek tovább. Az igazság az, hogy a gyomrunk összeszorult, és a lábunk reszketett, amikor a katona felugrott a kocsiba.
A város központjában leszálltunk a szekérről, és próbáltunk tájékozódni, hogy merre menjünk tovább. Bekerültünk egy újabb igazoltatási gyűrűbe, láttuk, hogy nincs mentség, nem tudunk kibújni alóla, hiába lépnénk be egyik boltba vagy másikba, kijövetelkor ugyanott találjuk a rendőröket és az orosz katonákat. Gondoltam magamban, hogy jobb, ha magamtól odamegyek a magyar rendőrhöz. Így is tettem. Egyből odaálltam a rendőr elé, és kihallgatást kértem. Jól megszidott, és bekísért egy őrsre. A rendőrök akkor a szovjetekkel együtt rendfenntartó erőkként, az elnyomó rendszer képviselőiként léptek fel, de higgyék el nekem, hogy nagy részük tisztességes magyar ember volt. Enni adtak, és üldögéltünk, melegedtünk az őrsön. Aznap tüntetés volt Debrecenben. A szovjet tankok kettesével minden útkereszteződést elfoglaltak, lövésre készen állva várták a fejleményeket. Hallottuk a jelentéseket, hogy a tüntetők most hol járnak, mit csinálnak. Az őrs parancsnoka minden rendőrnek ugyanazt az utasítást adta: - Vigyázzatok, ne adjunk az oroszoknak okot a beavatkozásra!
„Szabadkáról jöttünk, árvák vagyunk”
Éjfél felé átkísértek a központi rendőrségre. Egy cellába tettek be minket a fogdába. Csodálkoztunk is, bár nem volt tapasztalatunk az ilyesmiben, tudtuk, hogy ezt nem szokás csinálni. Valószínű, azért tettek így, hogy mi tudjuk megbeszélni, egyeztetni a történeteinket, hogy majd kihallgatáskor ugyanazt mondhassuk el. A nyomozótiszt kérdéseire válaszolva, előadtuk itt is, hogy mi Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk, árva gyermekek vagyunk, de a rendőr félbeszakított azzal, hogy - Kedves emlékeim vannak Szabadkáról, nyaraltam ott a családommal… És elmesélte, hogy néz ki a város, mennyi a kenyérnek kilója, apróságokat mesélt, de éppen olyan dolgokat, amelyek nekünk fontosak voltak a későbbiekben, mert már többet tudtunk mondani az érdeklődőknek a helyről, ahonnan „jöttünk”. Természetesen már az első pillanatban rájött, hogy soha nem jártunk Szabadkán. A tájszólásunkból rögtön tudta, honnan jöttünk. Ez november 13-án volt. Nem engedtek ki minket, ehhez bírósági végzésre volt szükség.
Két-három nap múlva a munkástanács küldöttsége ellenőrzést tartott, hogy a letartóztatott munkásokat kiszabadítsa, tisztázza ottlétüket. Tőlünk is megkérdezték, hogy miért vagyunk ott. Gyorsan elmondtuk nekik a szabadkai történetet. A küldöttek azt ígérték, hogy másnap intézkednek a mi ügyünkben is. Valóban így történt, a munkástanács felelősséget vállalt értünk, és szabadlábra helyeztek. Ők vittek el a munkásotthonba, ahol szállást és kosztot kaptunk, ott találkoztunk néhány fiatallal, akik azt tervezték, hogy Ausztriába szöknek, mert az itteni helyzetnek nem lesz jó vége, mondták. Hívtak minket is, hogy menjünk velük. Persze, hogy nem mentünk. Nekünk nem az volt a célunk, hogy nyugatra disszidáljunk, hanem az, hogy Magyarországon maradjunk, és ha van rá lehetőség, akkor kapcsolódjunk be a forradalmi tevékenységbe. Persze, azt már láttuk, hogy erre nem sok esély van, ennek ellenére, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Én a gördülőcsapágygyárban kaptam munkát, ipari tanoncként tanultam, Bíró pedig a középiskolában folytatta tanulmányait. December elején behívattak a rendőrségre, és adtak egy évre szóló tartózkodási engedélyt. Persze, nem a saját nevünkre szólót, új neveket találtunk ki magunknak még akkor, amikor bekísértek az őrsre. Én Harasztosi Béla voltam, Bíró pedig Nemes Antal.
Örökbe fogadtak, látatlanban
Karácsony előtt megszólalt a bentlakás hangosbemondója: Harasztosi Béla jöjjön fel a nevelőhöz! Szobatársam, Borbély István kísért fel. Őt ott ismertem meg a bentlakásban, nagyon jó viszonyba kerültünk, a szüleinek is megírta, hogy összebarátkozott egy jugoszláviai árva fiúval. Azt kérdi tőlem a nevelő - Kitől kapsz te karácsonykor csomagot? Mondom – Fogalmam sincs, senkim sincs Magyarországon…Borbély a szavamba vágott - A szüleim küldték. Borbély szülei, miután megkapták a fiuk levelét, eldöntötték, hogy nekem is küldenek csomagot. Amit a Borbély csomagjába tettek, az volt az enyémben is, ugyanannyi étel, forint, sütemény, ugyanannyi szaloncukor. És egy nagyon szép levelet is írtak nekem: „Szegény emberek vagyunk, de szeretettel fogadunk a családi körünkbe. Nekünk két gyermekünk van, legyél te a harmadik”… Örökbe fogadtak, látatlanban. Csak harminc év múlva ölelhettük meg egymást. 1986-ban, amikor negyvenhat évesen először kaptam útlevelet, meglátogattam őket: Baranya megyében laktak, Kárász községben.  Nagy volt az öröm első találkozásunkkor. Azóta is tartom a kapcsolatot második családommal.
A karácsonyi ajándékért köszönő levelet írtam befogadó szüleimnek, de az igazi nevemet és azt, hogy honnan jövök, azt nem írhattam meg. Azt nem árulhattam el senkinek. Ahogy telt az idő, nyilvánvalóvá vált, hogy forradalom már nem lesz. A megtorlás, a félelem azonban kézzelfogható volt. Semmiféleképpen nem mondhattam el az igazat magamról, mert akkor bilincsbe verve toloncoltak volna vissza Romániába. Tudtam, hogy örökre ott kell maradnom, Harasztosi Bélaként kell élnem, szüleimet többé nem láthatom, ezért is örültem annak, hogy, íme, ilyen rövid idő alatt befogadó, szerető emberekre találtam.
Amikor kitört az általános sztrájk, ha jól emlékszem, december ötödikén lehetett, mikor mentem be az üzembe, nem volt nálam az ideiglenes tartózkodási engedélyem, és a rendőrség, aki a belépő munkásokat igazoltatta, letartóztatott. De a munkástanács képviselői értem jöttek, és sikerült kiszabadítaniuk. Akkor volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy ha most elengednek, akkor többet nem lesz semmi probléma. Nem így történt.
Szabadság helyett börtön
Március 12-én behívattak a rendőrségre. Mindent tudtak rólam. Nevem, lakcímem, hogy novemberben töltöttem be a 16. életévemet, minden ott volt. Nem volt mit tagadni.
Szűcs ezredes, mert így hívták az útlevélosztály főnökét, annyira rendes volt, hogy fölajánlotta a segítségét. Táviratban megkérdezték édesapámat: beleegyezik-e abba, hogy Magyarországon maradjak? Édesapám visszatáviratozott: beleegyezik, maradhatok. Tudta, ez az egyetlen lehetőség, hogy engem ne zárjanak be. De az állambiztonsági szervek jelezték, hogy nem maradhatok Magyarországon, őrizetbe vesznek és átadnak a román hatóságoknak. Szűcs ezredesnek majdnem az  állásába került a távirata. Még annyit elintézett, hogy szerzett számunkra egy igazolást, amelyben le volt írva, hogy Bíró és én semmilyen úgynevezett ellenforradalmi cselekedetekben nem vettünk részt. Ezért nem kaptunk hét vagy nyolc évet fogházbüntetést, hanem csak hármat.
1957. március 14-én tartóztattak le, és másnap lekísértek a magyar–román határállomásra, Biharkeresztesre. Március tizenötödike volt, nemzeti ünnep. A tiszt megkínált egy pohár borral - Igyatok, srácok, mert odaát nem így fogadnak… Még meg is kellett toljuk az autót, amivel a határon keresztül hoztak, mert nem akart indulni. Irány: a  nagyváradi securitate. Egyedül voltam a cellában. Este tíz órakor  villanyoltás, alvás mindkét kézzel a pokrócon ( mert ha a pokróc alatt tartottad, beléptek, és a tenyeredbe sóztak a gumibottal). Alig aludtunk el, ébresztettek fel,  vittek kihallgatásra. Gondolták, hogy első álmában zavartabb az ember, és elszólja magát,  olyan dolgot is elárul, amit nem kellene.  A sok besúgón keresztül mindent tudott rólunk a szeku: a baróti rádióhallgatásokat, a tanárokat, akik beszámoltak nekünk a forradalmi eseményekről, egyszóval mindent, ami odahaza az első napokban történt.  Egy adott pillanatban a vallató tiszt rám kérdezett: - És ahol legelőször szállást kaptatok, elmondtátok, hogy Romániából vagytok?  - Nem – válaszoltam. - Ne hazudj,  mi beszéltünk velük, és ők megmondták, hogy kik és hová valók vagytok! Ekkor jöttem rá, hogy hazudik, mert sem mi nem mutatkoztunk be, sem vendéglátóink nem kérdezték nevünket,  ráadásul ott már a szabadkai történetet mondtuk. Attól a pillanattól kezdve öt héten keresztül mindent, de mindent letagadtam. Mert lehet, ha nem tagadok, lassanként a tanáraimra és más diáktársaimra vonatkozóan is kiszednek belőlem valami terhelő vallomást, és azok között a körülmények között lehet, hogy elszólom magam. Két hónapi securitate és kihallgatás után a nagyváradi hadbíróság elé állítottak minket.
A tárgyalásunk 1957. május 17-én volt Nagyváradon. Apám akkor tanító volt, bátyám ötödéves egyetemista, a legjobb az évfolyamáról, nehogy őket is berángassák, azt mondtam: tudatosan tettem mindent, tisztában vagyok tetteim súlyával, de rajtam kívül senkit nem terhel felelősség. Nem akartam, hogy miattam bárki a családból szenvedjen. Engem három évre, Bíró Benjámint három és fél évre ítélték el.
Élet és halál között
Nagyváradon voltunk tizenegy hónapig. Felnőttek között. Onnan engem átvittek Szamosújvárra. Egy óriás cellába kerültem, voltunk vagy százhúszan benne. Egy adott pillanatban ügyészségi ellenőrzésre került sor, kiállítottak minket, és amikor megjöttek az ellenőrök, én kiléptem a sorból, megmondtam ki vagyok, hány éves vagyok, és kértem azt, hogy helyezzenek át a kiskorúak börtönébe, mert nem bírom a felnőtteknek kijáró szigorú fogva tartási körülményeket. Este a fegyőrök jól megvertek, hogy ki mertem nyitni a szám,  a taknyos kölyök panaszkodni mer a főnököknek. Néhány nap múlva jött az utasítás, először Kolozsvárra, majd Ocnele Mari-ra vittek. A tizennyolc évet ott töltöttem be. Pedig meg is halhattam volna, mert a rossz étel, és a sok mocsok miatt sárgaságot kaptam, semmiféle gyógyszerrel nem kezeltek, a „diéta” pedig a szokásos börtönkoszt volt. Megmaradtam. Amint nagykorú lettem, már vittek is vissza Szamosújvárra. A börtönszállító vonat három nap és három éjszaka jött velünk, nem tudom hányszor járhattuk körbe az országot, amíg Jilavára, az elosztó börtönbe értünk.
Kaptunk egy darab kenyeret és egy darab sós szalonnát az útra, azt rágtuk, beosztva kis adagokba, amíg megérkeztünk. Később tudtam meg, hogy azért tartott ilyen sokat az utazás, mert a rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, mindig más szerelvényekhez kapcsolták őket. Jilaváról irányítottak aztán tovább Szamosújvárra. Itt gyógyított ki a sárgaságból, egy Mayer Alexandru nevű orvostanhallgató, akivel együtt töltöttem egy hetet a szigorított zárkában, morzézás miatt. A nem működő fűtéshálózatot ugyanis morzézásra használtuk, nagyon jól tudtam már az ábécét, de elkaptak. Nos, ez a Mayer Alexandru, miután szabadultunk a szigorított zárkából, mivel ő közben a börtönkórházban teljesített szolgálatot, elintézte, hogy bevigyenek engem is oda, mert látta már a zárkában, hogy súlyos az állapotom. 
A kórházban valóban válságosra fordult a helyzetem, két hónapig szinte önkívületben voltam, se enni, se fölkelni az ágyból nem tudtam.  A börtönkórház egyébként ugyanolyan cella volt, mint minden másik, csakhogy nem száz ágy volt benne, hanem negyven. És megengedték, hogy napközben is feküdve maradjon az a rab, amelyik nem tudott lábra állni. A két hónap alatt, amit ott töltöttem, húszan haltak meg körülöttem. A katonaorvos, aki minket „kezelt”, időnként megállt egyik-másik ágy előtt, és ránézésre döntött, hogy ki kapjon, és ki ne kapjon gyógyszert. Érdekes módon, általában mindig a haldoklók kaptak. Ez volt a kegyetlenség csúcsa, hogy a hónapokig nem kezelt beteg, élete utolsó két-három napjában jutott gyógyszerhez, amikor már amúgy sem segíthetett rajta semmi. Mayer az elhunyt rabok gyógyszeradagját félretette nekem, ezért sokkal rendszeresebben jutottam gyógyszerhez, mint ahogy a katonaorvos engedélyezte. Így menekültem meg a jó Isten és rabtársam segítségével. Szamosújvárról szabadultam 1960. március 17-én
Mind elmentek…
Rabtársaimmal, a volt politikai foglyokkal mindig tartottam a kapcsolatot. Van egy cellatársam, aki most Constanța-n él. Hogy honnan szerzi a magyar feliratú üdvözlőlapokat, nem tudom, de minden húsvétra és minden karácsonyra megjön tőle, az „áldott ünnepeket” kívánó magyar üdvözlet.
 A baróti társaim közül sajnos már csak én vagyok életben. Kovács János, aki nem jött át végül Magyarországra, Brassóban dolgozott, sok évvel ezelőtt elhunyt. Bíró Benjáminnal, nem tudom pontosan, mi történt. Az egyik híresztelés szerint őt a Duna deltába vitték az ítélethirdetés után, és megpróbált elszökni a munkatáborból. Szökés közben lőtték le. A másik híresztelés arról szól, hogy szabadulása után sikerült átszöknie Jugoszláviába. Egyik hírforrás sem ellenőrzött, csak annyit tudok, hogy a nagyváradi törvényszéken láttam őt utoljára. Moyses Márton, a negyedik társunk, kiváló tehetségű diák volt. Imádta a magyar irodalmat, maga is írt verseket. 1960-ban emiatt állították törvényszék elé. A bíró felolvasta egyik költeményét. Vörös és fekete volt a vers címe. A bíró megkérdezte Moysest, miért írta azt a verset. Moyses kimutatott az ablakon - Bíró úr, látja azt a szürke verebet? Az a kis madárka szabad…
Moyses hét évet kapott. A börtönben kínvallatás, kínvallatást követett. Társai felől faggatóztak és ő, hogy ne tudjon vallani senki ellen, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét. Ott helyben, minden érzéstelenítés nélkül visszavarrták a levágott nyelvét. Szabadulása után emberi roncsként került kényszerlakhelyére, Nagyajtára. Mezőgazdasági munkásként dolgozott, remek képességei ellenére, nem kapott semmiféle más munkát. 1970. február 13-án, Brassóban, a kommunista párt székháza előtt leöntötte benzinnel és felgyújtotta magát. Annak ellenére, hogy sikerült eloltani a tüzet, Moyses halálos égési sebeket szenvedett. Megtagadtak tőle minden orvosi segítséget. Iszonyatos kínok között 1970. május 15-én 29 évesen halt meg.  A még fellelhető írásait megsemmisítette a Securitate.
Ennyit tudok társaimról. Emlékük legyen áldott.
Vig Emese
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.) maszol.ro

Egész napos magyar adással, kisebb területen lesz hallható a Kolozsvári Rádió
November elsejétől egész napos magyar adással jelentkezik, de kisebb területen lesz fogható a Kolozsvári Rádió – tájékoztatta az MTI-t Szentannai Ágota, a közszolgálati rádió főszerkesztő-helyettese.
A főszerkesztő-helyettes elmondta, az egész napos magyar adás a most induló 98,8 Khz-es ultrarövid hullámú frekvencián Kolozsvár körzetében lesz fogható. Erdély más régióiban a megszokott idősávokban lesznek hallhatók Bihar, Beszterce és Szilágy megyében középhullámon, Szatmár megyében pedig ultrarövid hullámon a magyar nyelvű műsorok.
A közszolgálati Kolozsvári Rádió eddig nyolc közép- és ultrarövid hullámú frekvencián sugárzott. A reggeli, kora délutáni és egyik éjszakai idősávban magyarul, máskor románul szólalt meg. A most induló, kizárólag magyar adást sugárzó frekvenciáért cserében a magyar szerkesztőség lemondott a Kolozs, Szeben és Fehér megyei ultrarövid hullámú frekvenciákról. Ezeken novembertől már csak román adás lesz hallható.
Szentannai Ágota elmondta: olyan műsorstruktúrát alakítottak ki, amelyikben a közszolgálati jellegű műsorok elsősorban azokba az idősávokba kerültek, amelyek alatt az adás nagyobb területen fogható magyar nyelven. A reggeli idősávban félóránként, napközben óránként közvetítenek majd híreket, és háromszor jelentkezik a Napóra című negyedórás hírműsoruk. Hozzátette, az egyelőre csak Kolozsvár körzetében hallgatható idősávban sok zene, az esti órákban pedig élő beszélgetések lesznek. Azt is megemlítette, hogy egyre többen hallgatják interneten a műsort. A kolozsvariradio.ro honlapon az egész napos adás elérhető lesz.
A főszerkesztő-helyettes reményét fejezte ki, hogy vagy újabb frekvenciák megszerzésével, vagy a meglévő frekvencia erősítésével az elkövetkező években növelni tudják az egész napos kolozsvári magyar műsor adáskörzetét.
A közszolgálati Marosvásárhelyi Rádió 2013 óta sugároz Székelyföld nagy részén hallgatható egész napos magyar adást. (MTI) Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Farkas Viktória elnökkel
Az orvosi tanácsadás biztosítása is fontos a rászorulók, sérültek számára
Az Aradi Máltai Segélyszolgálat karitatív munkája nem csak a megyeközpont, hanem Arad megye jelentős részének a szociális életére is kiterjed. E munkát Farkas Viktória elnökkel próbáljuk számba venni.
– Mi az, amivel a Segélyszolgálat rendszeresen foglalkozik?
– Kezdeném azzal, hogy a központi raktárunkból heti rendszerességgel ruhaneművel, ágyneművel szolgáljuk ki a nyilvántartásainkban szereplő aradi rászorultakat. Rajtuk kívül rendszeresen felkeresnek a vidéken tevékenykedő Máltai tagok is, akik egy-egy ottani csoportért felelnek. Éppen ezért, ugyancsak ruhaneműt és ágyneműt, illetve használati cikkeket, olykor kisebb bútorokat is elvisznek az ottani rászorulók részére.
– Miféle használati dolgokat tudnak adni?
– Gyakran megesik, hogy felszámolnak egy-egy lakást, amiből a tulajdonosok által nem igényelt konyhai felszereléseket, más használati cikket nekünk adnak, a rászorultak közötti kiosztás céljából. Egy időben tisztálkodó, illetve mosószerek kiosztására is volt lehetőség, a nyugati partnereink jóvoltából.
– Milyen módon jutnak hozzá a hazai felajánlásokhoz?
– Rendszeresen meghirdetjük, hogy bármilyen felajánlást köszönettel elfogadunk intézményektől, magánszemélyektől egyaránt. Szomorúan kell hozzátennem, hogy nem igazán van sikere az adománykérésnek. Egyrészt azért, mert a felajánló nem tudja elhozni. Olyankor a Máltai kisbusz házhoz megy, csakhogy a felajánlott dolgokat a legtöbb esetben ki kell válogatni, nehogy megsértsük velük a rászorulókat. A felajánlók legtöbbje viszont azt szeretné, ha a feleslegessé vált egész holmit elhoznánk, ami tárolási, felhasználási gondokkal jár.
– A felajánlott ruhaneműk mosásra szorulnak?
– Mosni nem szoktuk, de a zsákos ruhát ki kell válogatni. Mert tisztelet a kivételnek, van, aki szépen becsomagolva, kimosva, szelektálva ajánlja fel, azokon érzik a mosószernek az illata, mások viszont egyre-másra zsákba tömik őket. Utóbbiak szelektálásra szorulnak, a használhatatlanok a szemétbe kerülnek. Természetesen, a Nyugati Jelenben közzé tett felkérések nyomán, a közölt program szerint továbbra is szeretettel várjuk a felajánlókat. Sajnos, a németországi Herzogerrathban működő partnerünktől idén még nem kaptunk segélyszállítmányt, de eddig megőrizték azt a szokásukat, miszerint nálunk megvásárolják a segélynek szánt kétfajta élelmiszert, amiből 5-6 kilós csomagokat állítunk össze. Tavaly a tőlük kapott élelmiszerből 145 ilyen csomagot állítottunk össze, amelyeket karácsonyra kiosztottunk a rászorulók között. Ugyanakkor a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumától is kaptunk 2 zsák lisztet, amelynek egy részét már kiosztottuk, más részét párosítani próbáljuk a kiosztáshoz más élelmiszerrel.
– Az Aradi Máltai Szeretetszolgálatnak van-e olyan programja, ami a fogyatékkal élők felkarolására irányul?
– Több ilyen személy is szerepel a nyilvántartásunkban. Példának okáért, egy aradi hatgyermekes asszonynak a legnagyobb fia szellemi fogyatékos. Az édesanya gyakran felkeres, és a készletünkből válogat olyan ruhaneműket, amelyek megfelelnek a fiának. Egy kisszentmiklósi asszonynak is van egy mozgássérült leánya, akinek egyszer-használatos pelenkákat adtunk, de a Tarafuli utcából is rendszeresen felkeres egy asszony, akinek ruhaneműt, ágyneműt, ünnepekre tartós élelmiszert is adunk a mozgássérült gyermeke számára. A vidékiek közül megemlíthetem azt a simonyifalvi asszonyt, akinek a fiát ketrecben kellett őrizni. Amíg a fia élt, rendszeresen segítettük, a németországi partnerünk is felkereste egy jókora segélycsomaggal, sőt pénzt is adott neki. Seprősön, a falu kondásának 13 gyermeke van, közülük egyik kiskorút valaki autóval elütötte, én szerveztem meg a kórházba való szállítását, hogy megmentsék a lábát. Azt nem kellett amputálni, viszont mozgássérült maradt. Éppen ezért, a németországi partnerünk többször támogatta anyagilag. Ugyanakkor van egy olyan munári mozgássérült is, akit a férjem többször elszállított a szegedi klinikára, kivizsgálás céljából.
– Az aradi éjjeli szálláson lakó támogatottak között vannak-e fogyatékkal élők?
– Azok között sok a szellemi sérült, ami a sanyarú sorsuk, a kiszolgáltatottságuk miatt állt be.
– A betegségük nem a bódítószerek rendszeres belélegzésétől keletkezett?
– Mivel ott rendszeres orvosi felügyelet van, a bódítószerek használóit nem engedik be, azokat kiszűrik, meg nem is mennek oda. Aradon, a kürtösi úton kialakult nyomortanyán viszont van egy Erzsi néni, aki rettenetes körülmények között él együtt a gyermekeivel és az unokáival. Tudtommal a gyerekek között nem egy van olyan, akinek – feltételezhetően koldulás céljából – kicsavarták a lábait. Arra készülök, hogy segélycsomagokkal felkeressem őket, illetve felmérjem az életkörülményeiket. Ezen túlmenőn 5 tolókocsink, sok járókeretünk és mankónk van kölcsönadva mozgássérülteknek. Ilyen segédeszközökért gyakran telefonálnak, sajnos már csak mankóval tudunk szolgálni.
A kollégáimmal együtt, nagyon hálásak vagyunk, amiért a családi életünk mellett, immár 25 éve szolgálhatjuk a rászorult vagy a fogyatékkal élő embereket.
– Kérem, beszéljünk a Máltai Nyílt Kapuk programról is!
– Azok évente többször megszervezett, nagyobb kaliberű rendezvények. Az alkalmakra nem csak meghirdetjük, hanem Aradról és vidékről is meghívjuk a nyilvántartásunkban szereplőket, illetve Máltai tagjainkat. Olyankor a raktárban lévő készletekből a székházunk udvarán felállított asztalokra olyan ruhaneműket, lábbeliket, használati cikkeket rakunk ki, amelyekre szükségük lehet az aradi és a vidéki rászorulóknak. Ilyenkor, a hozzánk betérőket meg szoktuk kínálni zsíros kenyérrel vagy a helyszínen sütött, gyümölcsízzel töltött palacsintával. A nyáron Sipos György majláthfalvi nagygazda, egy vadásztársaság közvetítésével 45 kiló vaddisznóhúst ajánlott fel az Aradi Máltai Segélyszolgálatnak. A húsból a helyszínen pörköltet főztünk, amivel megvendégeltük a rászorulókat, de a Máltai tagjainkat is. A nemes lelkű felajánlásért ezúttal is köszönetet mondunk. Ugyanazon a rendezvényen, egy temesvári származású, Ausztriában élő Máltai lovag is részt vett. Elmagyaráztuk neki, miről van szól. Lefotózta az eseményt, majd megjegyezte: az Aradi Máltai Segélyszolgálatnak nincs ugyan intézményes rendszere, de áttekintve a tevékenységünket, illetve az országos szervezethez rendszeresen benyújtott jelentéseinket, elmondható: évente nagy létszámú rászorultat, illetve Máltai tagot fog össze. Tavalyelőtt összesen 6200 személyt szolgáltunk ki, beleértve az Aradon közvetlenül, illetve vidéken a Máltai tagjaink közvetítésével kiszolgált rászorulókat is. Ezen kívül jó kapcsolatot ápolunk a székház udvarában működő Nyugdíjas Klub tagjaival, az Aradi Nyugdíjasok Ligájának a rendezvényeit is rendszeresen támogatjuk a tombola-csomagjainkkal.
– Tavaly milyen programjaik voltak?
– Annak ellenére, hogy nincs intézményes rendszerünk, tavaly összesen 23 programot szerveztünk. Ebben olyanok is szerepelnek, mint családoknak, illetve magánszemélyeknek végzett ügyintézés, a rászorultak körében gyakorolt keresztelés. Eszerint, magam eddig 6 rászorult családnak a gyermekét kereszteltem meg a Mosóczy-telepi katolikus templomban. Ezenkívül, a rászorulók bármilyen gondjában a rendelkezésükre állunk. Most éppen egy kisiratosi család által felajánlott ház teljes berendezésének az elszállításán, a rászorulók közötti kiosztásán dolgozunk.
– Tehát akinek felesleges bútora, lakásberendezése van, forduljon bizalommal az Aradi Máltai Segélyszolgálathoz?
– Természetesen, a kisbusszal elszállítható dolgokat a megfelelő családokhoz juttatjuk. A közelmúltban történt meg, hogy az Oituz utcában egy család nagy összeget örökölt, ezért az egész bútorzatát, a lakás felszerelésével együtt felajánlotta. Szinte az egészet egy olyan székesúti családnak adtuk, amelynek a háza leégett. Szerencsére, a károsultnak van egy kisteherautója, amivel mindent el tudott szállítani.
Orvosi tanácsadás, szegedi kivizsgálások
– Milyen más tevékenységet folytatnak?
– Az orvosi tanácsadás biztosítása is fontos a rászorulók, sérültek, főként az idősek számára. Az elmúlt évekhez viszonyítva, idén e szolgáltatásunkat nagyon sokan vették igénybe. Minden hétfői programunkon részt vesz dr. Naghiu Paraschiva általános orvos, aki orvosi tanácsokkal szolgál nem csak a látogatóknak, hanem a betelefonálóknak is. Ugyanakkor közreműködünk a szegedi Medicenterbe történő szállításuk megszervezésében, az illető osztályhoz való telefonos programozásukban. A szolgáltatás lényege: a pácienst a lakásától szállítjuk a szegedi klinikára, illetve vissza. Nekünk csak a szállítási díjat fizeti, míg a Klinikán be kell fizetnie a 8500 forint körüli vizitdíjat, amiből a Klinika 10%-ot visszaszámol nekünk. Mi viszont visszaadjuk a páciensnek. Nem nagy értékről van szó, inkább gesztusnak szánjuk. Tekintve, hogy a psichológusunk Temesváron dolgozik, miközben nálunk kevés páciense volt, ezután csak igényre rendel nálunk is. Ugyancsak Máltai tevékenységnek számít a jogi szolgálat, amit Kiss Délia jogtanácsos végez, igényre.
– Hány munkatárssal dolgoznak?
– Jelenleg 45 aktív tagunk van, akik közül 25 szinte minden héten felkeresi az 5 személyből álló raktár-csoportot. Természetesen, valamiféle segítőszándéktól felbuzdulva, mintegy 80 bejegyzett tagunk van, akik közül sokan nem aktívak. Ezzel együtt, bárkit beveszünk, akiben munkál a segítőszándék.
– Van-e utánpótlás, vagyis ifjúsági csoport a szervezetben?
– Sajnos, nincs, mert a fiatalok nagy része dolgozni kényszerül. Ezzel együtt, néhányan érdeklődnek az önkéntesség iránt. Itt mondom el, hogy meghívást kaptunk a szeptember 24-én megszervezett Sepsiszentgyörgyi Máltai Segélyszolgálat 25 éves évfordulójára, ahol nagy hangsúlyt fektettek az ifjúsági Máltai csoport működésére. Bevezették a résztvevőket a fiatal rászorultakkal való bánásmód, kommunikáció gyakorlatába. A fontosságát gyakorlati példával támasztom alá: múlt héten felhívott egy idősebb ismerősöm, aki elmondta, hogy szerény körülmények között élő fiatal család szorul támogatásra, de szégyellnek segítségért folyamodni. Természetesen, megkértem az ismerőst, hogy keressen fel, és maga vigye el nekik a szükséges támogatást, a téli ruhákat és a lábbeliket. Szerencsére, vannak olyan jóérzésű adományozók, köztük ifj. Kárpáti Béla és családja, akik nagyobb értékű, kimondottan daganatos betegséghez használatos gyógyszert ajánlottak fel, ugyanakkor egyszer használatos, felnőtt pelenkákat is adományoztak az arra rászorulóknak.
Huszonöt éves az Aradi Máltai Segélyszolgálat
– Ön mióta, miért végzi a Máltai munkát?
– Előbb elmondom: október 22-én tartotta 25 éves jubileumát a Romániai Máltai Segélyszolgálat országos szervezete. A kolozsvári Szent Mihály templomba, Máltai lobogókkal bevonult országos szervezet nagyszámú képviselői, Máltai lovagjai és Máltai dámái részvételével megtartott ünnepségen Excellenciás dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálta az ünnepélyes szentmisét, amelyen részt vett az országos szervezet lelki vezetője, ft. Kovács Sándor esperes, minden filia lelki vezetőjével együtt. Dénes Mihály elnök és Tischler Ferenc főtitkár igen szépen beszéltek az elmúlt negyedszázadban kifejtett karitatív munkánkról. Tehát én is 25 éve dolgozom. A mi szervezetünket sokat segíti ft. Hegedűs János simonyifalvi plébános, aki nem csak a csíksomlyói búcsúkra, hanem legutóbb a Maria Zellben megtartott búcsúra is elkísért, vezette út közben a zarándokok imáit, énekeit.
– Mikorra tervezik a következő Máltai Nyílt Napot?
– Adventben rendszeresen szoktunk, ezért idén is megszervezzük, amire adventi koszorúkat, díszeket is készítünk, amelyeknek az értékesítésével próbálunk anyagiakat szerezni a karitatív munkához.
– Honnan kapnak anyagi támogatást ahhoz?
– Vannak jószívű, rendszeres támogatóink, akik kisebb összegekkel, esetleg gabonával, olykor élelmiszer csomagokkal segítik a munkánkat. Az adományokból a Máltai-tagok szép, egyben értékes tombolacsomagokat szoktak készíteni, amelyeknek a jelképes összegért való értékesítésével fedezzük a kiadásainkat. Ugyanarra fordítjuk a tagjaink által, nagyobb rendezvényeken sütött, gyümölcsízzel töltött, ugyancsak jelképes áron forgalmazott palacsintáknak az ellenértékét is. Igyekszünk a kiadásainkat a minimálisra csökkenteni, de a tagjaink is a lehetőségeik mértékében támogatják a Segélyszolgálatot. Visszatérve az eredeti kérdésre: én azért dolgozom immár 25 éve a rászorultakért, mert már fiatal koromban is feltekintettem azokra, akik segítettek a bajba jutottakon. Mivel már 25 éve teszem a dolgom, nagyon sokan ismernek, sokan keresnek és tisztelnek. Ezt bizonyítja, hogy már 6 rászoruló család bízta rám gyermekének a megkeresztelését. A 25 éves munkához hozzáfűzném: abban reménykedünk, hogy végre lesz egy olyan intézményes rendszerünk, ami lehetővé teszi majd nyaranta lelki gondozótábor megszervezését, ahol magunk között is, de a rászorulókkal, a sérültekkel is el tudunk majd beszélgetni, szeretetben együtt lenni. Az elmúlt vasárnap meghívott Bátkai Sándor, az arad-belvárosi baptista gyülekezet elöljárója a náluk megszervezett hálaadó ünnepségre, ahol bensőséges hangulatban adtak hálát az Úr jótéteményeiért.
Nos, magam azért vagyok hálás, mert 25 éve segíthetek a rászorulókon, és a Jóisten minden nap megadja azt a lelki nyugalmat és türelmet, amivel mindenkit végighallgatok és minden rendelkezésemre álló eszközzel a Máltai Segélyszolgálat Aradi Szervezetét támogathassam. A támogatóknak, de azoknak is köszönetet mondok, akik immár 25 éve velünk vannak, erősítik a csapatot, aminek a karitatív munkáját együtt szeretnénk folytatni.
– E munkához további sok lelki erőt és kitartás kívánok. Az eredményekhez gratulálok, akárcsak az országos ünnepségen kapott kitüntetéséhez, amiről beszélni sem akart.
– Köszönöm a jókívánságot és a lehetőséget.
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Újabb városházi tiltás a kolozsvári Musai–Muszáj akciócsoportnak
Nem engedélyezte a kolozsvári polgármesteri hivatal a Musai–Muszáj akciócsoportnak, hogy kihelyezze a kincses város tömegközlekedési eszközeire a többnyelvűséget szorgalmazó 3D-s tábláit. 
A városvezetés a témában zajló perre hivatkozva tagadta meg az engedélyt, annak ellenére, hogy a plakátkampányra maga biztosította volna a finanszírozást: az akciócsoport ugyanis a civileknek meghirdetett Com’On Kolozsvár pályázat keretében nyert rá 4500 lejt.
A polgármesteri hivatal szóvivője, Oana Buzatu a Transilvania Reporter kérdésére elmondta, a városvezetés a többnyelvű helységnévtáblák ügyében indított, folyamatban lévő perre hivatkozva tagadta meg az engedélyt. Kifejtette, a városháza által meghirdetett pályázaton részt vevő civileknek kötelességük lett volna megérdeklődni, hogy ötletük megfelel-e a verseny szabályzatának és a hatályos törvényeknek. „A plakát tartalma egy folyamatban lévő bírósági perre vonatkozik” – indokolta a tiltást Buzatu, arra azonban már nem tért ki, hogy ennek ellenére a verseny zsűrije miért ítélte meg rá a támogatást.
A Musai–Muszáj akciócsoport egy „Nézőpont kérdése?” elnevezésű 3D-s pannóval népszerűsítette volna a többnyelvűséget a kolozsvári tömegközlekedési járműveken, ezen – annak függvényében, hogy mely szögből nézik –, csak román, illetve román és magyar feliratú Kolozsvár-helységnévtábla lett volna látható. A Musai–Muszáj egyik aktivistáját egyébként nemrég megfenyegette a helyi tömegközlekedési vállalat (CTP) egyik alkalmazottja, amikor a plakát engedélyezését kérte tőle.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)

Háromszékről kétezren vesztek oda
Uzonban emlékeztek a barcaföldvári áldozatokra 
Élve az alkalommal, hogy a Magyar Országgyűlés és Magyarország Kormánya 2016-ot a Gulág évének nyilvánította, szombaton az uzoni református templomban ünnepi istentisztelettel, kulturális műsorral, előadásokkal és táblaavatással emlékeztek azokra a magyar és német férfiakra, akiket 1944 őszén a barcaföldvári elosztótáborba hurcoltak a román hatóságok.
Ez alkalomból a Sepsi Református Egyházmegye részéről Incze Zsolt György esperes köszöntötte a templomba Háromszékről és az anyaországból egybegyűlteket. Igét Szegedi László Tamás, a Brassói Református Egyházmegye esperese hirdetett, majd az istentisztelet végeztével a barcaföldvári tömegsírokat megjelölő emlékmű elkészítésének értelmi szerzője és kivitelezője, illetve az emlékünnepség megszervezője, Ungvári Barna András, jelenleg Uzonban szolgáló református lelkipásztor elevenítette fel az emlékhely kialakításának nehézségeit. Az elkövetkezőkben az uzoni református dalárda idézte fel szívbemarkoló énekszó és az egykori deportáltak naplójegyzeteinek felolvasásával a barcaföldvári gyűjtőtábor kényszerlakóinak tragédiáját, majd Kóka Zoltán alezredes a bukaresti magyar nagykövetség katonai és légügyi attaséjának, valamint Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége elnökének áldozatokra emlékező szavai hangzottak el. 
A haláltábornak nevezett egykori gyűjtőhely létrehozásának előzményeit és az ott történteket a téma kutatója, Benkő Levente, jelenleg Kolozsváron élő újságíró, történész idézte fel. Ennek során többek között megtudhattuk, hogy a mai napig sincsenek pontos adatok az 1944 őszén elhurcoltak számára vonatkozóan, szerinte azonban Kolozsvárról például 5000, Csíkszékről 3000, Háromszékről pedig 2000 személy eshetett ennek áldozatul. A barcaföldvári gyűjtőtábor állandó létszáma valahol 2500–6000 között mozgott, és állandóan változott, ugyanis a munkaképeseket folyamatosan elszállították, a helyüket újakkal töltötték fel.
A döbbenetes történéseket felidéző, de mindvégig méltóságteljes ünnepség a templom oldalán az áldozatok emlékére elhelyezett márványtábla leleplezésével, valamint a foglyok és hozzátartozóik leveleiből, visszaemlékezéseiből létrehozott vándorkiállítás megtekintésével ért véget. 
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A meghódított gyarmat?
Nem tudom, az RMDSZ mennyire átgondoltan importálta magyarhonból a jelszót, miszerint „mentsük meg Kolozsvárt (s a többi nagyvárost) Bukaresttől”. Mert ami ott megy Brüsszellel, itt másképpen hangzik Bukaresttel szemben. Lehetett volna fogadni, hogy a román nacionalisták Erdély elvesztéséért kezdenek mindjárt jajongani. Úgy is lett!
Pedig alapjaiban véve nem erről van szó, a romániai magyarok szövetsége jó ügyet akar ezzel szolgálni. Tényleg le kellene építeni a túlzott központosítást. Ezt azonban éppen a centrum nem akarja, mert Ion I. C. Brăteanu liberális miniszterelnök, látva a regáti területek gazdasági lemaradását, már Erdély annektálása után kimondta, hogy a fejlett országrészek támogassák a szegényebb tájakat. Ez égi manna volt a királyi Románia számára, hiszen az amúgy is gyenge gazdasága romokban hevert!
Vitték is Erdőelve megtermelt értékeit más vidékekre. És viszik ma is. A száz év alatt csak annyi változott, hogy e „szegény” vidékek lakói hozzászoktak a kapotthoz, az adok-ot pedig nem ismerik. Nem is dolgoznak, csak tessék-lássék módon. 
„Általában az erdélyi és bánáti románok a gazdasági erejük növelése helyett sokkal rosszabb helyzetbe kerültek, mint a múltban voltak… Vegyük csak a viszonylag gazdag Temes vidékét. Erről a vidékről az állam évente mintegy 5–6 milliárdot vesz be. És tudják, mennyi marad helyben a milliárdokból közigazgatásra, kultúrára, gazdaságfejlesztésre, egészségügyre stb.? 200 millió.” A fentieket nem én írtam, hanem Iuliu Maniu, mégpedig a II. Károlynak küldött, Erdélyt sirató levelében. Ez most sincs másként. Még akkor sem, ha Bukarest adja a legtöbb pénzt a büdzsébe.
Jelenleg a 25,5 milliárd euró bevételből csak 6,5 kerül kiosztásra, 15 megyének adnak több pénzt, mint amennyit bevesznek tőlük. Többségük moldovai, olténiai, munténiai. Még Székelyföldnek sem osztják vissza az itt megtermelt summa egészét, Kolozs, Temes és Brassó megyéknek pedig még a felét sem. „Nem úgy értettem az egyesülést, hogy elvegyék jogainkat, elzárjanak kincseinktől, ellepjenek bennünket, és a régi Regát, valamint Erdély pártjainak önző politikusai meghódított gyarmatként kezeljenek.” Hát ezt sem én mondom, hanem Victor Babeş. De mondott ilyent Octavian Goga, Traian Vuia, Ioan Slavici is. Őket pedig alig lehetne románellenességgel vádolni.
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vetró András: igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért
Az anyagot beszélni kell hagyni, uralni lehet, de nem szabad fölé kerekedni, olyan formát belekényszeríteni, ami nem a lényege – vallja a Kézdivásárhelyen élő Vetró András szobrászművész. Ezt még édesapjától, Vetró Artúr szobrászművésztől, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola egyik alapítójától tanulta gyermekkorában, és azóta is tartja magát a tanításához. A szobrászművésszel műtermében az apai örökségről, hitvallásáról, művésztáborokról és kiállításokról, elkészült és készülő munkáiról beszélgettünk.
–Teher vagy inkább ösztönzés volt az apai örökséggel művészként útnak indulni?
– Hogy lett volna teher? Hiszen nagyon sokat tanultam tőle, ő volt az első tanítómesterem. Ma is fülembe csengenek az előbb idézett szavai. És folytathatom: ne válasszunk tömör anyagot, ha levegősebb, könnyedebb a téma; a súlyosabb témákat pedig, ha lehetőségünk van, öntsük bronzba, vagy formáljuk meg kőből, alumíniumból, fémből. De apám nemcsak szóval tanított, hanem tettel is: az is fontos volt, hogy inaskodhattam mellette. Legelőször a Házsongárdi temetőbe készített Tessitori Nóra-szobránál segédkeztem: miután ő megmintázta, én kifaraghattam. Ha nem is tudatosan, de magamba szívtam mindent, amit a művészete és az általa megteremtett környezet jelentett. A műteremben körülvettek a szobrai, az albumok. És nem utolsósorban ott voltak a diskurzusai, a művészeti írásai. Ezeket nem ismeri a közönség, mostanra sikerült a családnak összegyűjteni és kötetbe szerkeszteni őket, múlt héten jelent meg a könyv a kolozsvári Idea Design & Print nyomdában. Pályatársairól, ars poeticájáról, az alkotói tett elsődlegességéről szólnak ezek az írások, a „látva lássanak” magamutogatással szemben. A kötetet rajzai illusztrálják.
Közösségi szerepvállalás, alkotótáborok és kiállításaik
– Ön nem a műtermébe visszahúzódó művész, hanem közösségi ember is. Nyugdíjasként visszajár iskolájába, mert érdekli a szobrászat tagozat sorsa. Az Őszi Sokadalom alkalmával is láttuk a gyerekekkel foglalkozni. Önkormányzati képviselő volt, a XV. Székely Határőr Gyalogezred I. zászlóaljának századosa, részt vesz a kézdivásárhelyi március 15-i ünnepségeken, hagyományőrző századának tagjaival felvonult Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján. Rendszeresen részt vesz alkotótáborokban…
– Habár nem itt születtem, érdekel a székelység múltja, sorsának alakulása a jelenben. Ezért lehetőségeim szerint igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért. Mindenütt ott vagyok, ahol igénylik hozzáállásomat, munkámat.
Fontosnak, megtermékenyítőnek érzem az alkotótáborok légkörét, hangulatát, a különböző helyekről érkező művészekkel való találkozást, a beszélgetéseket. Több mint húsz éve részt veszek a ló témájú Incitato alkotótáborban, amelyet kezdetben a Kézdivásárhely melletti Fortyogón, jelenleg pedig Bálványosfürdőn szervez meg az Incitato Lovasklubot alapító Tóth család. A kezdetektől ott vagyok a Bálványosi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótáborban is, amelyet 2000-ben alapítottak Hegedűs Ferenc, Szarvadi Loránd és felesége, valamint Téglás Zsuzsa vállalkozók. Ezekhez hasonlót működtet a gyimesi Borospatakán a Szász házaspár, amelyen idén, október 6–16. között harmadik alkalommal vettem részt. Érdekes egybeesés, hogy pontosan a gyimesi tábor ideje alatt, a Csíki Székely Múzeum szervezésében, október 13-án nyitották meg a Kossuth utcai Galériában a bálványosi tábor anyagából szervezett kiállítást. A nyolcadik alkalommal szervezett borospataki tábor is kiállítással zárult, amelyet október 15-én, szombaton nyitottak meg Banner Zoltán és Nagy Miklós Kund művészettörténészek. Itt készült el a Márton Áront ábrázoló domborművem, ez szerepel a kiállításon. Márton Áron karizmatikus alakja már rég izgatott, ezért is született meg az őt ábrázoló egész alakos szobrom, amely Kézdivásárhelyen az azóta róla elnevezett kis teret díszíti. A Márton Áron-emlékév alkalmával idén újból visszatértem a témához. Borospatakán tavaly egy gyimesi Madonnát ábrázoló juharfa szobrot készítettem, ami – nagy örömömre – bekerült a skanzen kis kápolnájába. De részt veszek az 1974 óta működő szárhegyi alkotótáborban is, mint ahogy az újabban szerveződött csíkszentmártoni, Mátyás József festőművészről elnevezett táborban is, ahol idén az 1700 évvel ezelőtt született Szent Márton tours-i püspök, köpenyének felét a koldusnak ajándékozó, kardját a keresztért eldobó, csodatévő hittérítő volt a központi téma. Ezért róla készítettem egy plakettet, amely a csíkszentmártoni Viridis vendégház állandó kiállításának egyik darabja lett.
Domborművek, plakettek, köztéri szobrok
– A rendszerváltás előtt többnyire a dombormű és a plakett műfajában alkotott. A „keretezett forma-gát” hőseiről Bereményi Géza ezt mondta: „mindent megtesznek, egész a humoros kétségbeesésig, a nyaktörő ravaszságig, hogy szabadságra jussanak. Hiszen bensőjük eleve szabad.”
– Bereményit a Lovag- és a Bohóc- (A Nagy Mutatvány) sorozatok „fogták meg”. Amikor a szabadulásra vágyó emberek mindent elkövetnek, hogy kitörjenek az idő és a tér szorításából. Tágítani szeretnék a teret, ahová beleszülettek, ugyanakkor az elmúlás ellen is lázadnak. Ezt a kitörési kísérletet ábrázolják a két sorozat darabjai. Ezek megalkotásában Hamvas Béla írása is hatott rám, Arlequinről, a bohócról, a bolond figurájáról, aki a teljes szabadság állapotát éli meg, mert semmitől sem fél. Először a feleségem, Zsuzsa rajzolta meg az egyensúlyozó bohócokat, azután én mintáztam meg őket, ahogyan a dombormű síkjából kitüremkednek a fény felé. Don Quijote, a búsképű lovag is ugyanilyen figura, aki „Utópia ismeretlen tartományai, újabb szélmalmok és Dulcineaák felé” igyekszik, ahogy Bogdán László mondta. De hasonló érzéseket, gondolatokat fejez ki az a sorozat, amelyet Egyed Péternek A 23 buborék című balladaszerű költeménye ihletett. A 2000-ben elsüllyedt kurszki tengeralattjáróban a robbanást túlélő huszonhárom haldoklót ábrázolja, akiknek tudatosan kellett szembenézni a lassú halállal. Őket a jézusi áldásból sugárzó fény váltja meg, lelkük így szabadulhat és szállhat – mint buborék – az ég felé.
– Szabadtéri szobrokat inkább a rendszerváltás után alkotott.
– Az 1989-es fordulat előtt nem volt divat a történelmi téma. Azután lett igény a szoborállításra, az úttörő emberek és hősök emlékének megörökítésére. Először domborműben megformáltam az aradi tizenhárom tábornok portrésorát, azután a háromszéki negyvennyolcas hősök domborműveit is, majd közülük egyeseknek – Turóczi Mózesnek, Bem Józsefnek és Tuzson Jánosnak – szabadtéri szobrot is alkothattam. Majd következett Bod Péter, Nagy Mózes, Márton Áron és a többiek.
„Szunnyadó” szobrok
– Műtermében rengeteg alkotás található. Gipsz mellszobrok, bronzszerű, fémes bevonattal vagy anélkül. Domborművek, plakettek. Ezek rendelésre készültek? Vagy egyszerűen csak azért, mert az alkotó soha nem pihen?
– Ezeket én „szunnyadó” alkotásoknak nevezem, amelyek a kedvező pillanatra várakoznak. Megszületett bennem a gondolat, hogy ezek a személyiségek megérdemelnék, hogy megörökítsék őket, és időtálló formába öntve parkokban, tereken, középületek falain szerepeljenek. A Szent László-mellszobornak helye lehetne Nyujtódon, hiszen Szent László a templom védőszentje. Molnár Józsiás szobra is várakozik, hogy hátha lesz szándék és akarat emléket állítani Kézdivásárhelyen a helyi Széchenyinek a róla elnevezett parkban. Kós Károly mellszobra megtalálta a helyét a budapesti állatkertben, érdeklődnek iránta. És úgy tűnik, Hatvanba kerül az a plakettem, amely a három testvérváros – Kézdivásárhely, Hatvan és a holland Maassluis – szimbolikussá nőtt alakjaiból építkezik: Gábor Áront, Grassalkovich I. Antalt és Rubenst ábrázolja, ugyanakkor egybeolvasztja a három település címerének meghatározó motívumait, az ágyút, az oroszlánt és a szélmalmot. Csiha Kálmán mellszobra a kézdivásárhelyi Református Kollégium udvarára kívánkozna… Egyik kedvenc kompozíciómat Kézdivásárhely központjába, a szökőkút mellé álmodtam: három nemzedék képviselőjét jeleníti meg – az öreget, aki süllyed a lóval; a gyereket, aki nem érti a lefelé irányulást, a süllyedést; és a férfit, aki lováról felfelé tekintve dialogizál, vitatkozik Istennel. A három alak a téren három irányba nézne, a lómotívum jelezné, hogy lovasnemzet vagyunk. A kompozíció megalkotásában hatott rám Rodin Calais-i polgárok című világhírű alkotása, hogy az ember mennyiféleképpen viszonyulhat a halálhoz, az elmúlás fenyítéséhez: értetlenül, lázadva és belenyugvóan. A kompozícióból egy rész – a gyereket ábrázoló – elkészült, Kézdivásárhelyen, az Atrium Szálloda előtt áll.
Kedvenc alkotások
– Van-e kedvenc munkája a művésznek?
– A szobrok közül szeretem a kézdivásárhelyi Kossuthot, talán azért is, mert azon a helyen volt a buszállomás, ott tettem először lábamat a céhes város földjére, ahol aztán meghonosodtam. De kedvelem a Bod Péter-mellszobrot is a tanítóképző udvarán, amelyet egy kőből formált papírtekercsbe helyeztem el, ami talapzatként szolgál. Szívemhez közel álló a Nagy Mózes-szobor is, amelyen az iskolaalapító pap egyfajta Kőműves Kelemenként a talapzatot képező, kemény és érdes kődarabokból – mintegy önmagából, a testéből – építkezik, és mintha kezét az égnek emelve mondaná Istennek: Uram, elkészült, megvan!
És szeretem az egyik legfrissebb munkámat, a kórházalapító dr. Benedek Gézáról alkotott szobrot is, amit idén szeptember 13-án avattak Kovásznán, a központi parkban. Boldoggá tett, hogy a Benedek leszármazottak munkáim alapján engem kértek fel a szobor megalkotására. Mint ahogy elszomorított, hogy a munkáimat kedvelő és értékelő Sylvester Lajosnak nem én alkothattam meg a szobrát szülőfalujában, Csernátonban. Tartoztam volna neki ezzel, hiszen ő volt az, aki apámtól az Integető lány című szobrát Sepsiszentgyörgy városának elkérve engem 1973-ban Kézdivásárhelyre hívott. És kedvelem a Kapu-ketrec című kompozíciót is. Az emberi vívódást, a kitörési kísérletet fogalmazza meg az útvesztőből, a labirintusból. Azt is részletezi, hogyan viszonyulnak a különböző embertípusok az őket körülvevő akadályokhoz: az egyik megkerüli a falat, a másik átbújik a megrepesztett falon, a lyukon, a harmadik átmászik rajta. Az életben is hasonlóan teszünk az elénk tornyosuló nehézségekkel, akadályokkal.
VETRÓ ANDRÁS
1948. október 14-én született Temesváron.
Főiskolai tanulmányait 1967–1973. között végezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán.Tanárai Löwith Egon, Bretter György, Földes László és édesapja, Vetró Artúr szobrászművész voltak. 1973-ban érkezett Kézdivásárhelyre, ahol a Nagy Mózes Elméleti Líceum képzőművészeti tagozatán tanított rajzot és mintázást feleségével, Vetró Bodoni Zsuzsa grafikusművésszel együtt. Gyerekei Vetró Bodoni Sebestyén András és Vetró Bodoni Barnabás. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetség sepsiszentgyörgyi fiókjának, valamint az újraalakult Barabás Miklós Céhnek.1973-tól romániai és külföldi (magyarországi, franciaországi, svájci) egyéni és csoportos kiállítások résztvevője. Közel húsz egyéni kiállítással, több mint harminc szabadtéri szoborral büszkélkedhet, a belterekben elhelyezett alkotásainak száma több mint ötven.
Ambrus Ágnes
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

1956-os emlékrendezvény a Sapientián
Azok a pesti és erdélyi srácok!...
Október 27-én, csütörtökön a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmával szervezett konferenciát Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa. A rendezvény első részében a történelmi időszakot kutatók előadásain keresztül a résztvevők betekintést nyerhettek a forradalom magyarországi, erdélyi és marosvásárhelyi eseményeibe, majd szó esett az ezt követő megtorlásokról, politikai-társadalmi következményeiről. Az egyetem előcsarnokában emléktáblát avattak, és kiállítás is nyílt, 20 pannón a forradalom eseményeit vázolták fel.
Az egyetem nagy előadótermében a konferenciát a szervezők nevében Lukács Bence, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja nyitotta meg, majd a házigazdák nevében dr. Dávid László rektor olvasta fel köszöntőjét. Beszédében választ kaptunk arra, hogy miért választották a szervezők az 1956-os megemlékező eseménysorozat egyik kiemelkedő rendezvényének helyszínéül a fiatal erdélyi magyar egyetemet. Elmondta: az 1956-os esemény közvetlen következménye volt az erdélyi magyar egyetem, a Bolyai Tudományegyetem megszüntetése. A Sapientia EMTE létrejöttének a célja is az volt, hogy némiképpen orvosolja ezt a fél évszázados döntést, és önálló lehetőséget biztosítson az erdélyi magyar értelmiségiek képzésére. A másik ok pedig az, hogy szeretnék, ha a mai fiatalokban is tudatosulna, hogy mit vittek véghez 1956 októberében a magyarországi fiatalok, miként csatlakoztak a forradalom szellemiségéhez az erdélyi magyarok, és milyen következményei voltak egy olyan egyszerű, szimbolikus gesztusnak, mint az 1956. október 26-i kolozsvári Házsongárdi temetőbeli sírtisztítás, amikor az egyetemisták halottak napja előtt jeles magyar értelmiségiek emlékhelyeit takarították meg és ezért kirakatper áldozati lettek. A hősök példája követendő, emléküknek nemcsak rendezvényeinken, hanem mindennapi tetteinkben is adózhatunk – mondta többek között a rektor.
Első előadóként Horváth Miklós professzor, hadtörténész arról a nemzetközi geopolitikai helyzetről beszélt, amely kiváltotta az elégedetlenséget, ugyanakkor rávilágított arra, hogy az 1947-es békeszerződésben, majd a Varsói szerződésben leszögezettek miatt esély sem volt arra, hogy a második világháború alatt már kettéosztott Európában a nyugati államok beavatkozzanak a szovjet érdekszférába került országok sorsába.
A Szovjetunió totális háborút viselt a magyar nép ellen – mondta a professzor –, mert, amint utólag az okiratokból kiderült, parancs volt arra, hogy kíméletlenül irtsák ki az ellenállókat. S tették mindezt annak ellenére, hogy a nemzetközi szerződések értelmében a szovjet csapatoknak nem volt jogi alapja arra, hogy állomásozzanak Magyarországon és beavatkozzanak a belügybe. A magyarországi meg- mozdulásoknak előzményei is voltak. 1953-ban a berlini munkások tüntettek a kommunizmus ellen. A tiltakozást azonnal elfojtották és másfél hónapig katonai szükségállapot uralkodott az országban. Ekkor készül el az a hadműveleti terv Magyarországon, amelynek alapján elfoglalják Budapestet és biztosítják az ország nyugati határát egy esetleges intervenció ellen. 1956. június 2-án a lengyelországi Poznanban felkelés tör ki a szovjet hatalom ellen. Ezt is vérbe fojtják. 78 halottja és mintegy 500 sebesültje van a karhatalmi intézkedéseknek, szeptembertől pedig megkezdődnek a szervezők koncepciós perei. Ugyanakkor engedményeket is tesznek. Tulajdonképpen 1956. október 23-án a budapesti Bem térre vonulók a lengyelországi változások iránti szolidaritásukat fejezik ki. Ezt követően a Petőfi térre mennek a tüntetők, majd ledöntik Sztálin szobrát. 23-án este megindul a már említett Hullám fedőnevű hadművelet. Délután 4 órakor Debrecenben már rálőnek a tiltakozókra, Budapesten este 9 órakor a Magyar Rádió előtt használnak fegyvert a tüntetők ellen. Politikai válság alakul ki, október 23. és 25. között a tiltakozás az idegen hatalom elleni szabadságharccá alakul át, mivel Zsukov marsall elrendelte, hogy Kárpátaljáról két, Romániából pedig egy hadosztály vonuljon be Magyarországra. Október 28-án győz a forradalom, engedményeket tesz a magyar kormány is, felszámolják a tanácsrendszert, az új vezetőtestületekben a forradalmi bizottságok is részt vesznek, sajtószabadságot hirdetnek és megszűnik az egypártrendszer. Mi több, a professzor tudomása szerint október 30-án a szovjetek azt is fontolgatják, hogy kiengedik Magyarországot a befolyási övezetükből. Aztán másként döntenek, október 31-én újabb támadást rendelnek el, ezúttal 17 hadosztály jön be Magyarországra, és brutálisan elfojtják a forradalmat. A számadatok szerint mintegy 2500 – 3000 személy hal meg, 20.000-en megsebesülnek. 25 ezer embert ítélnek el, a 350 halálos ítéletből 229-et végre is hajtanak – hallhattuk többek között az esemény-összefoglalóból.
Tófalvi Zoltán az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásait kutatja több mint egy évtizede. Előadásában többek között kifejtette, hogy Gheorghe Gheorghiu Dej által vezetett román kommunista hatalom a forradalom hírére azonnal intézkedik. 1956. október 24-én 13 órától gyűlésezik a politikai büró, és azokban a tartományokba, ahol a kisebbségek döntő többségben laknak, "teljhatalmú" küldötteket neveznek ki, akiknek feladatuk mindennemű, a rendszert veszélyeztető szolidaritás, megmozdulás elfojtása. Tulajdonképpen az 1956-os forradalom kiváló ürügyet szolgáltatott a belső ellenzékkel (főként a romániai magyar értelmiségiekkel) való leszámolásra, akik közül 2500-at tartóztatnak le és ítélnek el. Az erdélyi magyar diákság eszmei szolidaritást vállal.
Már 1956. október 4-én megalakul az EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjúsági Szervezet), amely a fiatalok közképviseletét vállalta fel. Október 24-én létrejön a diákszövetség is Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, ahol forradalmi hangulat alakul ki. A házsongárdi "akció" mellett számos olyan rendezvény (március 15-i koszorúzás Sepsiszentgyörgyön) vagy kezdeményezés volt, amely, ha burkoltan is, de szolidarizál a magyarországi eseményekkel. Ezeket kegyetlenül felszámolja a Securitate, és sokan koholt vádakkal éveket ülnek a legkegyetlenebb börtönökben. Tófalvi Zoltán büszkén adta tudtára a hallgatóságnak, hogy a magyar forradalom áldozatai között nyolc erdélyi magyar is van, akiket kivégeztek, többek között Dudás József, Szabó János, Pongrácz Gergely.
Benkő Levente újságíró, történész Erdélyi srácok címmel összeállított előadásával folytatta a Tófalvi Zoltán gondolatait. Egy megrázó idézettel kezdte bemutatóját. Kutatásai során megtalálta Mihai Nedelcu, a kolozsvári Securitate parancsnokának utasítását, miszerint az volt a céljuk, hogy "minél több embert küldjenek kényszermunkára a Duna-csatornához". Ennek ellenére a Székely Ifjak Társasága 1956-ban megkoszorúzza Sepsiszentgyörgy főterén az 1848-as hősök emlékoszlopát. S ha akkor sikerül is megúszniuk, egy év múlva, 1957. március 15-én letartóztatják a csoportot, és egyenként 8–18 év közötti börtönbüntetésre ítélik a résztvevőket. Jó volt hallani, hogy Temesváron 1956. október 30-án több ezren szolidarizáltak a magyar forradalommal. 3000, nagyrészt diákot tartóztatnak le, az elítéltek között egyaránt vannak magyarok, románok és svábok. Azok, akik ilyenkor csoportosan vagy akár külön- külön is tettek valamit, tulajdonképpen egy emberként fordultak szembe a diktatúrával, igazolva azt, hogy a szabadságvágyat nem lehet kordában tartani – mondta Benkő Levente.
Pál Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros a marosvásárhelyi eseményekre reflektált. Többek között elmondta, a Maros Magyar Autonóm Tartományban működő Securitate által meghurcolt személyek nyilvántartásából kiderült, hogy az akkori 58.000 létszámú városból (a lakosság 74%-a magyar, a többi román és más nemzetiségű volt) 117 személyt tartóztattak le az 56-os események ürügyén, ebből 67 magyar, 57 román anyanyelvű volt. Az utóbbiakat nemcsak a magyar forradalom miatt, hanem mert a kommunista rendszer ellen emeltek hangot. Érdekes volt hallani, hogy ebben az időszakban Marosvásárhelyen létrehozták a Nemzeti Felszabadító Bizottságot, amelyet Ioan Faliboga tanító kezdeményezett, s amelynek célja Erdély függetlenségének kivívása és egy Svájchoz hasonló konföderációs államforma kialakítása volt. A vezetőtanácsban két magyar is tevékenykedett: Frunda Károly és Miholcsa Gyula. A Securitate azonban felszámolta a szerveződést, és vezetőit meghurcolták. Az 56-os októberi események ideje alatt a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe érkezik Fazakas János, a politikai büró delegátusa, aki "próbálta lebeszélni a diákokat a várható incidensekkel járó akciókról". A diákok mégis felvonulást szerveztek, átadták követeléseiket az egyetem vezetőségének. Ezt követően három diákot azonnal kizártak. 1957 folyamán átvizsgálják az egyetemet pártideológiai szempontok szerint, és még 1958-ban is kizártak diákokat azzal az ürüggyel, hogy nem megbízhatóak. Megállapítják, hogy a 960 egyetemistából 200 "provokatív módon viselkedett" – mondta többek között Pál-Antal Sándor, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a részletes eseményeket lapunk hasábjain is elolvashatják az érdeklődők.
A konferenciát követően az egyetem aulájában Bibó István-idézettel ("A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem") feliratozott emléktáblát avattak. Ezt megelőzően a volt politikai foglyok Maros, Hargita és Kovászna megyei szervezetének nevében Kelemen Kálmán, Szilágyi Árpád és Török Zoltán tolmácsolták 1956 üzenetét a mai fiataloknak.
Dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja felszólalásában elmondta, hogy az 1956-os forradalom tulajdonképpen leleplezte azt a hazug rendszert, amely egyenlőséget, humanizmust ígért, de elnyomást, meghurcoltatást és önkényuralmat jelentett. A magyar nép a sorsát a kezébe vette. A szabadság azt jelenti, hogy tudjuk és akarjuk irányítani a saját életünket – mondta a konzul, majd a mai aktuálpolitikai helyzetre utalva hangsúlyozta, ma is kifinomult módszerekkel tévesztik meg a polgárokat, próbálnak befolyást gyakorolni a nagyhatalmak. Az 56-os szellemiség azt is jelenti, hogy nem adjuk fel értékeinket, közösen ki kell állni ezek mellett és megvédeni bármilyen más érdekkel szemben – jegyezhettük le többek között a főkonzul üzenetét.
Novák Zoltán Csaba, az RMDSZ szenátorjelöltje szerint a magyar forradalom megrendítette a "vasfüggönyt". Az együttérzés fontosságát hangsúlyozta, hiszen ez a szolidaritás döntötte meg a későbbiekben a rendszert. Továbbra is szükség van a magyar közösség összefogására, hiszen kulturális, oktatási téren még van tennivaló.
A református, unitárius és a katolikus egyház nevében Less Zoltán, Nagy László és Oláh Dénes áldották meg az emléktáblát, majd a leleplezést követően Horváth Miklós röviden ismertette annak az aulában felállított 20 tablónak a tartalmát, amelyek bemutatják az 1956-os eseményeket, a hősöket és a megtorlásban részt vett "felelősöket" is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Elhurcoltaknak emléket állító vándorkiállítás
A Gulág-emlékév kiemelkedő rendezvényének nevezte a kolozsvári Sapientia EMTE Tordai úti épületének előcsarnokában csütörtökön este megnyitott vándorkiállítást Murádin János Kristóf, az egyetem kancellárja, amelynek megvalósításában közreműködött a budapesti Magyarság Háza és a Veritas Történetkutató Intézet is. Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója kifejtette: a jelenleg Kolozsváron található vándorkiállítást el szeretnék vinni a Kárpát-medence több magyarlakta városába, hogy megerősítsék az ott élők magyarságtudatát.
„A mai kiállítás és Molnár Erzsébet előadása még jobban igazolja, hogy missziójánál fogva a Sapientia EMTE nemcsak szakmai, hanem olyan feladatokat is ellát, amelyek hasznosak a Kárpát-medencei, így az erdélyi magyar közösségnek” – mondta Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja.
Szakály Sándor történész beszédében elmondta: a Gulágot megjárt több tízezer magyar honfitársunk, akik Magyarország akkori területéről kerültek oda, évtizedeken át magukba fojtották az emlékeket, amelyek semmi jót nem hoztak. Amikor 1944 augusztusában a szovjet hadsereg Magyarország területére lépett, és elkezdődött az elhurcolás, amelynek főleg a magyar és a német lakosság vált áldozatául, ez nem egyezett sem a nemzetközi hadjoggal, sem a humanitárius megnyilvánulásokkal.
„A sebesülés, a hősi halál, a hadifogság a háború velejárója, de nem természetes velejáró az, ha a civil lakosságot elhurcolják az elfoglalt területről. El kellett telni hetven esztendőnek, hogy a magyar kormány Gulág-emlékévvé nyilvánítsa 2016-ot, és a téma kutatói bemutassák azt a helyzetet, ahol tizenéves lányokat hurcolnak el és ítélnek szabadságvesztésre. Vajon milyen döntés és milyen hozzáállás kell ahhoz, hogy ezt megtegyék? Csak olyan, ami a kommunizmus eszméjéből adódik, amit akkor csak a Szovjetunió képviselt. Elszomorító, hogy a Szovjetunió második világháborús nagy szövetségei, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok a sokat emlegetett demokrácia alapján nem szólaltak fel. Elfogadták és tudomásul vették azt, hogy a győzelemért a Szovjetuniónak joga van, de oka nincs mindent megtenni azon a területen, amit számára biztosítottak” – mondta Szakály Sándor.
A Veritas Történetkutató Intézet vezetője kifejtette: a kiállításon látható képek, feliratok azt jelzik, kiket és hogy visznek el, milyen ítéletek születtek. A magyar kormány hiába próbált valamit tenni értük, a legyőzött ország nem léphetett fel a győzővel szemben. A nemzeti szocialista Németország áldozatai többségének Németország kárpótlást fizetett, de a Gulágra elhurcoltak esetében sem a Szovjetunió, sem utódállamai nem fizettek semmit.
„A kiállítás ezeknek az elhurcoltaknak állít emléket. Jusson el, még ha csak minimális információ is róluk az utódoknak. Eljön talán az idő, hogy valamennyi településen, ahol magyar közösségek élnek, felkerülnek a templomok, iskolák és közösségi házak falára azok a nevek, akik megszenvedték ezt a világot” – összegzett Szakály Sándor.
A Gulág-emlékév kiemelkedő rendezvényének nevezte a kolozsvári Sapientia EMTE Tordai úti épületének előcsarnokában csütörtökön este megnyitott vándorkiállítást Murádin János Kristóf, az egyetem kancellárja, amelynek megvalósításában közreműködött a budapesti Magyarság Háza és a Veritas Történetkutató Intézet is. Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója kifejtette: a jelenleg Kolozsváron található vándorkiállítást el szeretnék vinni a Kárpát-medence több magyarlakta városába, hogy megerősítsék az ott élők magyarságtudatát.
„A mai kiállítás és Molnár Erzsébet előadása még jobban igazolja, hogy missziójánál fogva a Sapientia EMTE nemcsak szakmai, hanem olyan feladatokat is ellát, amelyek hasznosak a Kárpát-medencei, így az erdélyi magyar közösségnek” – mondta Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja.
Szakály Sándor történész beszédében elmondta: a Gulágot megjárt több tízezer magyar honfitársunk, akik Magyarország akkori területéről kerültek oda, évtizedeken át magukba fojtották az emlékeket, amelyek semmi jót nem hoztak. Amikor 1944 augusztusában a szovjet hadsereg Magyarország területére lépett, és elkezdődött az elhurcolás, amelynek főleg a magyar és a német lakosság vált áldozatául, ez nem egyezett sem a nemzetközi hadjoggal, sem a humanitárius megnyilvánulásokkal.
„A sebesülés, a hősi halál, a hadifogság a háború velejárója, de nem természetes velejáró az, ha a civil lakosságot elhurcolják az elfoglalt területről. El kellett telni hetven esztendőnek, hogy a magyar kormány Gulág-emlékévvé nyilvánítsa 2016-ot, és a téma kutatói bemutassák azt a helyzetet, ahol tizenéves lányokat hurcolnak el és ítélnek szabadságvesztésre. Vajon milyen döntés és milyen hozzáállás kell ahhoz, hogy ezt megtegyék? Csak olyan, ami a kommunizmus eszméjéből adódik, amit akkor csak a Szovjetunió képviselt. Elszomorító, hogy a Szovjetunió második világháborús nagy szövetségei, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok a sokat emlegetett demokrácia alapján nem szólaltak fel. Elfogadták és tudomásul vették azt, hogy a győzelemért a Szovjetuniónak joga van, de oka nincs mindent megtenni azon a területen, amit számára biztosítottak” – mondta Szakály Sándor.
A Veritas Történetkutató Intézet vezetője kifejtette: a kiállításon látható képek, feliratok azt jelzik, kiket és hogy visznek el, milyen ítéletek születtek. A magyar kormány hiába próbált valamit tenni értük, a legyőzött ország nem léphetett fel a győzővel szemben. A nemzeti szocialista Németország áldozatai többségének Németország kárpótlást fizetett, de a Gulágra elhurcoltak esetében sem a Szovjetunió, sem utódállamai nem fizettek semmit.
„A kiállítás ezeknek az elhurcoltaknak állít emléket. Jusson el, még ha csak minimális információ is róluk az utódoknak. Eljön talán az idő, hogy valamennyi településen, ahol magyar közösségek élnek, felkerülnek a templomok, iskolák és közösségi házak falára azok a nevek, akik megszenvedték ezt a világot” – összegzett Szakály Sándor.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is.
erdelyiriport.ro

A rész és az egész
Időszámításunk előtt 820 táján Dido, Tyrosz királyának lánya, dúsgazdag férje meggyilkolása után Föníciából a mai Tuniszba menekült, ahol elment a vidék uralkodójához, és elmondta neki, hogy szeretne a tengerpart mentén egy földdarabot vásárolni, de nem nagyobbat, mint amekkorát egy marhabőrrel körül tud keríteni. Az uralkodó mosolyogva beleegyezett a szépséges királynő kérésébe, sőt nagylelkűen még meg is ajándékozta egy jókora marhabőrrel. Az okos Dido keskeny csíkokra vágta szét és a szeleteket összecsomózva olyan hosszú kötélhez jutott, amelyikkel jóval nagyobb földterületet lehetett elkeríteni a tengerparton, mint amekkorát az uralkodó elképzelt. Így alapította meg Karthágó városát, aminek később ő lett a királynője. Ez az úgynevezett Dido probléma: milyen mértani idom szükségeltetik ahhoz, hogy a legkisebb kerülettel a legnagyobb területet lehessen bekeríteni. Ez kissé konyhanyelven hangzik, a matematikusok szélsőérték-meghatározásokról beszélnek. Illetve beszéltek, jó ideig a síkban, majd olyan felületeken próbálkoznak, amelyekkel jobban leírható a makró- és mikróvilág, ha úgy tetszik, a minket körülvevő valóság szerkezete, hiszen ennek az általunk a mindennapokban használt két vagy három dimenziós változata csupán sajátos eset, igen erőteljes leegyszerűsítés.
Kristály Sándor csíki származású matematikus, kolozsvári egyetemi tanár viszont már nyilvánvalóan nem ezekkel, hanem a bevezetőben említett fogalmakkal dolgozik. Mint ahogyan Fejér Szilárd kézdi származású vegyész sem azon töpreng, hogy miként fertőznek a vírusok, hanem azért tanulmányozza kialakulásukat, hogy a nanoméretű gépekhez olyan nanoméretű eszközöket találjanak, amelyek adott feladat végrehajtása érdekében képesek spontánul szerveződni, és ehhez Cambridge-ben többek között Bill Gatestől is kapott ösztöndíjat. A gyergyói származású Andrew Balas az Egyesült Államok olyan neves egészségügyi informatikusa, aki digitális eljárásaival jóval használhatóbbá tette a szakterületet. A csíki származású Barabási Albert László hálózatkutató olyan törvényszerűségeket fedezett fel, amelyek bármiféle hálózati világban kezdve mondjuk az energetikai rendszerektől egészen a rákkutatásig használhatók.
Valamennyiük közös jellemzője, hogy ott állnak szakterületük élvonalában, a világ legjelentősebb tudományos lapjaiban publikálnak, és van közöttük még egy igen lényeges összekötő kapocs: mind a négyen erőteljesen kötődnek a szülőföldjükhöz, és úgy gondolják, hogyannak hagyományos értékei mellé fel kell zárkóztatniuk a tudományos értékeket is.
Ezért alapították meg a Pro Scientia Siculorum Egyesületet, amelyet kimondottan minőség-központúnak képzelnek el. Meggyőződésük, hogy csak az élvonalbeli tudományos kutatásoknak lehet jelentős akadémiai, kulturális, gazdasági, technológiai, illetve társadalmi hatása. Éppen ezért szó sincs valamiféle tudományoskodó klubról, hanem további tagjai is csak olyan nemzetközileg elismert, székelyföldi származású vagy valamiképpen székelyföldi kötődésű kutatók lehetnek, akik világszinten a legrangosabb tudományos folyóiratokban publikálnak. Úgy döntöttek, hogy az általuk megszervezett közös platformon, egyre erősödő kapcsolati hálójukkal, ösztöndíjak létesítésével, hatékony kommunikációval, szakmai segítséggel, tehetséggondozással támogatják a székelyföldi tudományos elit kialakulását, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ez a térség is felzárkózzon a tudás alapú társadalomhoz.
Akár úgy is fogalmazhatnék: a Székelyföld megőrzése nem elszigetelten, hanem versenyhelyzetben történjék, kihasználva a nyitott világnak azokat a lehetőségeit, amelyek számukra is elhozták a tudományos érvényesülés esélyeit.
Nem kis fába vágták a fejszéjüket, hiszen manapság az értékek és álértékek általános zűrzavarában, a nagyotmondások és közömbösség útvesztőiben, az egyéni hajtóerők és csoportos visszahúzó erők kettőségében kell megtalálniuk a sikerre vezető utat. Nem egyszerű, de ők, a rész és az egész viszonyáról gondolkodók tudják a legjobban, hogy nem is lehetetlen.
Székedi Ferenc
maszol.ro

Olvasni jó, olvasni öröm – itt a Szabadság megújult weboldala!
Hozzátennénk még ehhez, hogy az olvasás tudást, tájékozottságot jelent. Ehhez kíván hozzásegíteni, hozzájárulni az újság, illetve az újság révén az újságíró. Ezt tartja feladatának a Szabadság és munkatársai, immár közel huszonhét éve. A világ körülöttünk egyre fejlődik, és felgyorsultak a műszaki változások, amelyek révén a sajtó – ezen belül pedig a Szabadság is – változatosabb formában képes eljutni az olvasóhoz: a hagyományos papíralapú, nyomtatott újság mellett weboldallal és digitális változatban is. Valamikor azzal büszkélkedhettünk, hogy a Szabadság volt a világon az első magyar nyelvű napilap, amelynek teljes tartalma felkerült a világhálóra. 1995-ben útjára indított honlapunk október 31-től, hétfőtől megújult struktúrával, formával és tartalommal, sokkal korszerűbben kínálja az olvasnivalót, és segít eligazodni, tájékozódni a helyi, hazai, külföldi eseményekben, történésekben.
Új weboldalunk arculata és felépítése hosszú munka eredménye, amelyhez szerkesztőségünk tagjai járultak hozzá ötlettel, kigondolással, megtervezéssel, javaslattal – és még lehetne sorolni a sok apró, de rengeteg fejtöréssel járó részletet, amelyhez meghallgatás, megértés és türelem is kellett jócskán a folyamatos napilapszerkesztés mellett. A weboldal kivitelezéséért a Codespring munkatársait illeti köszönet, akik mindvégig önzetlenül és nagyon sok jóakarattal viszonyultak a Szabadsághoz, elképzeléseinket továbbgondolással segítették. Gyakorlatilag megtestesítik a mára szinte teljesen kihalt egykori mecénás alakját, hiszen a weboldal térítésmentes elkészítése és üzemeltetése részükről a Kolozsvár egyetlen magyar nyelvű napilapjának nyújtott támogatás. Köszönjük!
Smart, fotóblog és még több ingyenes tartalom
Új weboldalunk kigondolásánál arra törekedtünk, hogy mind képileg, mind a felkínált tartalom elérése révén felhasználóbarát és könnyen áttekinthető oldalt kínáljunk. Fontos szempont volt, hogy a honlap élvezhetően olvasható legyen számítógépen, táblagépen és okostelefonon egyaránt. Rovataink elnevezése valamelyest változott és szám szerint kevesebb is lett, ezzel együtt viszont nemhogy csökkent volna, hanem megnövekedett az olvasható tartalom mennyisége. Ráadásul ezután sokkal több ingyenes tartalmat is kínálunk.
A Közhírben megtalálják Kolozsvár, Kolozs megye és a nyomtatott Szabadság terjesztési körzetének – Beszterce-Naszód, Fehér, Szeben, Szilágy megyék – híreit, eseményeit. Belpol rovatunk tartalmazza a belföldi politikai, országos érdekeltségű történéseket, a KultSzínTér a kulturális, művelődési témájú cikkeket. Máskép(p)rovatunkban olvashatják a vezércikkeket, publicisztikai írásokat, elemzéseket, tanulmányokat. Külpol rovatunk a külpolitikai híreké, eseményeké, az Életmód, Sport és Gazdaság rovat neve önmagáért beszél, a tudományos anyagokat pedig a Smart rovatban kereshetik. Hűha! Igen, ilyen rovatunk is van a weboldalon, itt találják az érdekes, furcsa, rendkívüli vagy hihetetlen történeteket. Újdonság a Zoom, ahol nemcsak a fotóriportokat láthatják, hanem az egészen újszerű Fotóblogot is. Fotóbloggereink rendszeresen megosztják velünk azt a világot, amit a fényképezőgép lencséjén keresztül látnak, de több évtizedes dokumentumértékű felvételeket is közlünk a Minerva Egyesület fotóarchívumából.
Az Extra fül még több olvasnivalót kínál: itt találják a Szabadságkülönféle mellékleteit (Campus, Erdély tájain, Református Híradó) és további hasznos és olvasmányos extra tartalmakat (Minerva Archívum, Kolozsvári utcanevek, Olimpikonok, Sporttörténeti gyűjtemény).
Előfizetés, hirdetésfeladás otthonról
Megújult weboldalunkon lehetővé tettük, hogy hirdetéseiket akár otthonukból, a számítógép képernyője előtt kényelmesen üldögélve is feltehessék, és ugyanígy akár az újságra is előfizethessenek. Kidolgoztunk továbbá egy előfizetési csomagot, amely lehetővé teszi, hogy a Szabadságot kedvezményes áron akár mindhárom megjelenési formájában megrendelhessék. Van, aki a hagyományos print/nyomtatott „papírújságot” kedveli. Más ugyanezt a tálalást olvassa szívesen, de a napilap terjesztési területén kívül él – neki való a Szabadság digitális változata, amely gyakorlatilag a képernyőn lapozható újság. Aki igencsak otthonosan mozog a világhálón, az már-már veleszületett készségként találja meg Prémium tartalmainkat. E három előfizetési formához találtunk ki közös keretet, hogy a nagyi és az unoka is egyaránt a hozzá legközelebb álló tálalásban olvashassa el a végtelen mennyiségű híranyagot árasztó világunkból általunk változatosan összeválogatott, megírt érdekességeket. Az előfizetés mikéntjéről részletes útmutatást nyújtunk a weboldalon.
Honlapunk jelenleg is frissül és kiegészül újabb tartalmakkal. Régi oldalunk és annak tartalma az Archívum menüpontban elérhető és visszakereshető, hasonlóan a még korábbi, 2007 előtti honlapunkhoz. Reméljük, sikerül elnyernünk olvasóink tetszését, és a szomszédnak is megmutatják az új webSzabadságot. Szeretettel kínáljuk – fogadják szeretettel.
Szabadság (Kolozsvár)

Dragnea kizárja az RMDSZ-szel való közös kormányzást
Nem vagyok hajlandó az RMDSZ-szel kormányozni a december 11-ei parlamenti választások után – jelentette ki Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke.
A politikus egy kedd esti televíziós műsorban közölte, egyedül a Călin Popescu Tăriceanu vezette Liberálisok és Demokraták Szövetségével (ALDE) tudja elképzelni a szövetséget, akikkel együtt reményei szerint pártja meghaladja az 50 százalékos támogatottságot, és kormányt alakíthat majd.
„Az első és egyetlen szövetséges az ALDE" – tette hozzá az Antena 3 hírtelevízió műsorában Dragnea. Arra a kérdésre, hogy egyáltalán felmerül-e az RMDSZ-szel való tárgyalás lehetősége, a politikus tagadó választ adott. „Miért beszélünk erről? Nem akarok az RMDSZ-szel kormányt alakítani. Pont!" – idézte az Agerpres hírügynökség a PSD elnökét.
Dragnea ugyanakkor azt sem tartotta elképzelhetőnek, hogy a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) alakítson kormányt, szerinte ugyanis a liberális alakulat politikusai és a PSD között összeférhetetlenség áll fenn, és az együttműködés teljesen lehetetlen.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke Dragnea kijelentésére úgy reagált: mosolyra fakasztja a PSD elnökének álláspontja. Facebook-bejegyzésében a politikus hozzátette, jól emlékszik arra, amikor egy másik pártelnök a Bibliára tett kézzel mondta ugyanezt, majd néhány hónap múlva alakulata „gyümölcsöző közös kormányzást" folytatott az RMDSZ-szel. (Kovács Emil Bocra, Kolozsvár polgármesterére utalt, aki a 2004-es helyhatósági választások kampányában fogadkozott, hogy nem lép szövetségre a magyar alakulattal – szerk. megj.) „Mi december 11-e után beszélünk majd az esetleges kormányra lépésről. Addig azon dolgozunk, hogy erős és arányos képviseletünk legyen a parlamentben” – szögezte le Kovács Péter.
Krónika (Kolozsvár)

Indokolatlan a Musai–Muszáj elutasítása
A jog szempontjából nem állja meg a helyét a kolozsvári polgármesteri hivatal szóvivőjének, Oana Buzatunak az érvelése, miszerint a folyamatban lévő per miatt nem lehet kitenni a Musai–Muszáj mozgalom többnyelvűséget szorgalmazó 3D-s tábláit – szögezte le lapunknak Szőcs Izabella, a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezéséért pert indító Minority Rights Alapítvány jogásza. A Musai-Muszáj tavaly megvalósíthatta szintén első helyen végzett, Az ezer per tavasza elnevezésű projektjét, melynek tárgya maga a per volt; a PONT Csoport most felülvizsgálja a pályázatot.
A jog szempontjából nem állja meg a helyét a kolozsvári polgármesteri hivatal szóvivőjének, Oana Buzatunak az érvelése, miszerint a folyamatban lévő per miatt nem lehet kitenni a Musai–Muszáj mozgalom többnyelvűséget szorgalmazó 3D-s tábláit – szögezte le lapunknak Szőcs Izabella, a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezéséért pert indító Minority Rights Alapítvány jogásza.
Kifejtette, ahhoz hogy jogilag és érdemben fel lehessen lépni a városvezetés hétvégén bejelentett elutasító döntése ellen, meg kell várni a polgármesteri hivatal vagy a Kolozsvári Tömegközlekedési Vállalat (CTP) hivatalos írásos indoklását. „Annak, amit Oana Buzatu szóvivő mesél, nincs jogi relevanciája, csak annak, ha a Musai–Muszáj hivatalos, írásos indoklást kap arról, miért akadályozzák meg a 3D-s táblák kihelyezését” – magyarázta az ügyvéd, aki szerint ennek birtokában meg lehet támadni a bíróságon a döntést.
Mint arról beszámoltunk, a kolozsvári városvezetés nem engedélyezi, hogy a civil mozgalom kihelyezze a város tömegközlekedési eszközeire a többnyelvűséget szorgalmazó 3D-s tábláit. A Musai–Muszáj a sajtóból értesült az ügyről, és hivatalos választ vár a polgármesteri hivataltól, illetve a helyi tömegközlekedési vállalattól (CTP). Oana Buzatu városházi szóvivő a Transilvania Reporternek nyilatkozva azzal indokolta a projektre kiadott engedély visszavonását, hogy a többnyelvűség kapcsán bírósági per van folyamatban, az akciócsoport szerint viszont az érvelés tendenciózus, hiszen nem lehet egy peres ügyre hivatkozva korlátozni a szólásszabadságot, amely alapvető emberi jog. Az, hogy egy ügyben zajlik a per, még nem jelenti, hogy nem lehet róla beszélni, mutatnak rá. „Aberráció, a szólásszabadság legdurvább korlátozása, hiszen pontosan a vitatott kérdésekről szoktak az emberek beszélni” – értékelt lapunknak Bethlendi András a mozgalom képviselője.
PONT-os felülvizsgálat
Oana Buzatu ugyanakkor arra is célzott, hogy az ügyben a pályázatot lebonyolító PONT Csoport és a Kolozsvári Közösségi Alapítvány hibázott. A táblák kihelyezését éppen a hivatal támogatta volna, hiszen a Musai–Muszáj a Com’On Kolozsvár pályázat keretében nyert 4500 lejt a projektre. A Com’On Kolozsvárt a PONT Csoport kezdeményezte és fejlesztette, együttműködve a polgármesteri hivatallal, a Kolozsvári Közösségi Alapítvánnyal és a SHARE Föderációval. A projektet az Izland, Liechtenstein és Norvégia által finanszírozott EGT (Európai Gazdasági Térség) Alap támogatásából finanszírozták, a Civil Támogatási Alap Romániában program keretében a PONT Csoport irányítása alatt, a polgármesteri hivatal és a civil szféra támogatásával.
A városvezetés érvelése a pályázat szabályzata szempontjából sem állja meg a helyét: a Commoncluj.ro oldalon elérhető kitételek között nem találtunk olyat, mely kimondaná: a per tárgyát képező témák nem támogathatók. A szabályzat szerint ellenben nem támogathatóak az olyan kezdeményezések, amelyek „nem sorolhatók be a projekt célkitűzéseibe és tevékenységeibe”, valamint a politikai természetű projektek. Ahogyan olyan projektekre sem adható pénz, amelyben xenofóbiára, rasszizmusra, erőszakra vagy gyűlöletre buzdítanak, vagy amelyek szociális/nemzetiségi kategóriák ellen uszítanak.
Farkas András, a Com’On Kolozsvár pályázatait elbíráló PONT Csoport vezetője a Krónikának elmondta: jelenleg épp vizsgálják az ügyet, amint kialakítják álláspontjukat a Musai–Muszáj projektjéről, közlik a sajtóval.
Egy per helyett kétezer
A dolog pikantériája, hogy a mozgalom tavaly, a Kolozsvár Európa Ifjúsági Főváros 2015 projektkeretében első ízben meghirdetett részvételi költségvetés pályázati kiírásán is első helyen végzett, akkor épp „az ezer per tavasza” elnevezésű projektjük kapta a legtöbb szavazatot. Ennek tárgya maga a kolozsvári többnyelvű helységnévtáblákért zajló per volt, azaz hogy minél többen csatlakozzanak a Minority Rights Alapítvány peréhez. „Tevékenységünk során szeretnénk megvalósítani: 1. az »Ezer per tavaszát«: 2015. június elsejéig – legalább 1000 kolozsvári polgár kérje beadványban a többnyelvű várostábla kihelyezését; – legalább 1000 polgár csatlakozzon felperesként ahhoz az új perhez, amely a kétnyelvű várostáblák kihelyezésére jogi úton kötelezi a városházát” – olvasható a honlapon a civil kezdeményezés célkitűzése.
Bethlendi András, a Musai–Muszáj mozgalom képviselője lapunknak megerősítette, hogy akkor még gond nélkül megkapták a pályázaton elnyert összeget, így meg is tudták valósítani célkitűzésüket. Sőt végül az eredetileg tervezett ezer helyett kétezer, a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését követelő kérést iktattak a városháza lakosság-nyilvántartó hivatalában.
A kolozsvári városháza érvelése amiatt is visszás, mivel a kincses város határába kihelyezendő többnyelvű helységnévtáblák célkitűzésként szerepelnek az Emil Boc polgármester vezette Nemzeti Liberális Párt (PNL) és az RMDSZ közötti megyei koalíciós megállapodásban. Ennek értelmében a két párt politikusai vállalják, hogy a megye több településén határozattervezeteket dolgoznak ki erre vonatkozóan, így Kolozsváron is, ahol a protokollum létrejöttekor már zajlott az úgynevezett táblaper, és a magyar politikusok épp ennek ellensúlyozására léptek, igaz, mindeddig eredménytelenül.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Szilágyi 40 – Egyéni hang, nehezen besorolható életmű
A negyven éve elhunyt Szilágyi Domokos költészetéről, életműve jelentőségéről Balázs Imre József irodalomtörténész beszélt a Krónikának.
– Szilágyi Domokos halálának 40. évfordulója alkalmából az erdélyi és magyarországi irodalomtörténészek, írók, költők értekeznek Szatmáron és Kolozsváron is a héten a költő életéről, munkásságáról. Hogyan látod: mennyire tartják „erdélyi" költőnek, és mennyire ismeri, értékeli (újra) és elemzi életművét a magyarországi szakma?
– Szatmárnémetiben Muzsnay Árpád szervezésében rendszeresen tartanak szakmai napokat Szilágyi Domokos emlékére, az idők folyamán sok értékes tanulmány született ezekre az alkalmakra a költőről magyarországi és erdélyi szerzőktől egyaránt. Mégis azt mondanám, az életművére összpontosító, Határincidens című budapesti konferencia 2015 októberében, illetve az ennek előadásait összegyűjtő, 2016-ban megjelent tanulmánykötet áttörést jelentett éppen a magyarországi szakmai közeg irányában.
Fontos, hogy a költő hagyatéka a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum részévé vált (részben ennek apropóján szerveződött a konferencia), mostantól inkább szem előtt van tehát a kutatók számára.
És fontos az is, hogy a Szilágyi Domokos-életmű tapasztalt magyarországi kutatói mellett (Pécsi Györgyi, Bertha Zoltán) a Határincidens-kötetben megszólaltak a huszadik századi magyar líra olyan fiatalabb kutatói is, mint Bartal Mária, Takács Miklós, Lapis József, Molnár Eszter vagy Pataky Adrienn, akik többek között Weöres Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Petri György elismert szakértői – így megszólalásuk Szilágyi Domokos életművét is ilyen összefüggésrendszerben helyezi el.
– Ahogy Pécsi Györgyi irodalomtörténész fogalmazott, mivel a romániai magyarság kisebbségi helyzeténél fogva bensőségesebb viszonyt ápolt íróival, költőivel a diktatúra éveiben, kifosztottnak érezte magát, miután – tíz évvel ezelőtt – fény derült Szilágy Domokos ügynökmúltjára. Mennyiben változott életművének értékelése, miután nyilvánosságra kerültek ügynökjelentései?
– Az ügynökmúlt felszínre kerülése azért volt meglepő tíz évvel ezelőtt, mert nem vágott egybe sem annak az intellektuális bátorságnak és kritikus iróniának az attitűdjével, ami a Szilágyi-művekből kirajzolódik, sem azzal, amit az ügynökökről gondolni szoktunk – hogy valamiképpen haszonélvezőivé váltak szerepüknek, előnyökhöz jutottak általa. Szilágyi Domokos a kortársak egybehangzó álláspontja szerint nem jutott sem anyagi, sem presztízzsel járó előnyökhöz a diktatúra idején. Valószínűleg másképpen olvassuk a verseit, különösen az erkölcsi dilemmákkal, elhallgatásokkal kapcsolatos passzusokat, mióta előkerült néhány általa írt jelentés. De ezek a pluszinformációk nem az életmű értékelésével függnek össze, csupán újabb dimenziókat nyitnak az olvasás számára. Tegyük hozzá azt is, hogy túl sok még a kérdőjel a beszervezés körülményeivel és a tényleges ügynöki együttműködéssel kapcsolatban ahhoz, hogy ezt a kérdést lezártnak tekinthessük.
– A hetvenes–nyolcvanas (és még a kilencvenes) években is a fiatal generáció körében valóban létezett valamiféle Szilágyi-kultusz, verseit széles körben ismerték, szinte kívülről fújták a diákok. Úgy tűnik, verseinek népszerűsége csökkent azóta. Ez a népszerűség-csökkenés vajon csak azzal magyarázható, hogy Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvasták, ez az értelmezési lehetőség pedig később „kiüresedett"?
– Nem hiszem, hogy a kultuszszerű viszonyulás a legjobb egy költő életművéhez – a költők is emberek, még ha valami olyat tudnak is esetleg a nyelvről vagy a világról, amit mások nélkülük nem vennének észre. Én is udvaroltam Szilágyi Domokos-versidézeteket küldözgetve, ami azt jelenti, hogy költészete számomra személyes evidencia.
A népszerűségről szólva viszont tény, hogy gyakorlatilag a teljes 1944–1989 közötti irodalomról elmondható: jelenleg nincs divatban. Mostanában kell valamelyes szellemi bátorság, hogy valaki innen válasszon magának kedvenceket.
– Hogyan értékeled irodalomtörténészként a tragikus sorsú költő életművét halála után 40 évvel?
– Egyéni hangú, nehezen besorolható életmű, valahol a késő modern, neoavantgárd és posztmodern költészet határvidékén, ahogy már Cs. Gyimesi Éva megfogalmazta monográfiájában az 1980-as évek végén. Vonzódott a nagy ívű kompozíciókhoz, a teljes kötetekké alakuló versépítményekhez – ezekbe pedig szintézisszerűen épült bele gyakorlatilag a teljes kultúrtörténet. Mindehhez pedig egy fanyar mosoly járult a szája szögletében – talán ez, így együtt Szilágyi Domokos.
Szilágyi Domokosra emlékeznek
Szatmárnémetiben, a Máramaros megyei Nagysomkúton, a költő szülőhelyén, valamint Kolozsváron is megemlékeznek a 40 éve elhunyt Szilágyi Domokosról. Szatmárnémetiben november 3-án délután és 4-én irodalomtörténészek, írók és költők részvételével tartanak tudományos tanácskozást a költő munkásságáról. A Szamos-parti városban álló köztéri Szilágyi Domokos szobrot megkoszorúzzák. Megemlékeznek a költőről november 4-én este a Szatmár megyei Batizon, november 5-én, szombaton délelőtt pedig Nagysomkúton. A költő emlékét kolozsvári sírjánál szombat délután idézik fel, a főhajtást követően Szilágyi Domokos életét és munkásságát értékelő kerekasztal-beszélgetéssel zárul az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) partiumi alelnöksége által kezdeményezett háromnapos rendezvény. A rendezvénysorozatot az EMKE, a Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Szatmár Megyei Központ, Batiz és Nagysomkút református gyülekezete, valamint a Kolozsvár Társaság szervezte.
A teljes emberkép felé táguló ars poeticák költője
Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) költő, író, irodalomtörténész és műfordító Szatmárnémetiben, a Kölcsey-gimnáziumban végezte középiskoláit. 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt. 1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba került, 1972-től Kolozsváron élt; 1976. november 2-án öngyilkosságot követett el. Fia, Kobak, az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Szilágyi Domokos a kolozsvári Házsongárdi temetőben, közös sírban nyugszik első feleségével, Hervay Gizella költőnővel és gyermekükkel.
Szilágyi Domokos első verseit 1956-ban közölte az Utunk, első verskötetével (Álom a repülőtéren) 1962-ben lépett a nyilvánosság elé. Ettől kezdve verseivel, román és angol költőket bemutató fordításköteteivel folyamatosan jelen volt az irodalmi életben. Már első kötetében, az Álom a repülőtéren-ből kiemelkedő Halál árnyéka – Rekviemben átlépte a költői–nem költői versbeszéd közötti határt, s ez a poétikai határátlépés egyben új költői attitűd bejelentése volt. Eredetisége abban is megmutatkozott, ahogyan a gazdag magyar és egyetemes lírai hagyományba mintegy beleszületve dolgozta ki a maga költői nyelvét.
Értelmezői közül többen felismerték eszmevilágában az egzisztencializmust, nemcsak mint a korszellem egyik jellegzetes megnyilatkozását, hanem úgy is mint egyetemes emberi helyzet átélését, mint az egyén szabadságharcát. Szerepversei valójában a teljes emberkép felé táguló ars poeticák, és végigkísérik az egész életművet, a tizenkilencedik századi romantikus hagyomány verskultúrájában és hőskultuszában fogant Hunyadi János-portrétól a Bolyai-, a Bartók-paradigmáig, a nagyon modern sorstragikumig. Halála után 30 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra kerültek neki tulajdonított ügynöki jelentések.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

„Itt állok, másként nem tehetek”
Szokványosnak tűnő októberi hétvégén hívogattak a harangok az érköbölkúti dombok között megbúvó ősi templomba. A helybeliek és az idelátogatók azonban tudták, hogy az október 29-én, szombaton beharangozott istentisztelet ünnepet rejteget. A magát egyik írásában félig tréfásan, félig komolyan Isten udvari bolondjának tituláló lelkésznek, Luther Mártonnak emlékére állítottak szobrot az érmelléki településen.
Az esemény ötletgazdája a maga is evangélikus Rákóczi Lajos irodalomtanár és helytörténész kezdeményezésére állított egész alakos szobor mindezidáig egyedülálló az erdélyi tájakon. A szobor Luther Márton halálának 470. évfordulója, valamint a közelgő reformációi év tiszteletére állíttatott. Az sem mellékes, hogy a közelgő november 10-e a reformátor születésének évfordulója is. A hívogató harangok szavára érkeztek a hívek Budapestről, Debrecenből, Létavértesről, Álmosdról, Székelyhídról, Szalacsról, Albisról, Szentjobbról, Kolozsvárról, Margittáról, és a helybéliek közül is ott volt mindenki, aki ápolja és őrzi protestáns vallását, és jó keresztyénként folyamatosan részese az itteni hitéletnek. Így hát nem csoda, hogy nagy ünnephez méltóan megtelt az érköbölkúti templom.
A reformátor
Az ünnepség a székelyhídi férfikórus szolgálatával kezdődött, majd a Budapestről érkezett evangélikus lelkész és egyháztörténész, dr. Blázy Árpád hirdetett igét, aki a prédikációjában az etióp kincstárnok megtéréséről szólt, az Apostolok Cselekedetei 8,26–30. alapján. Ezt követően Ledán István érköbölkúti lelkész köszöntötte a megjelenteket és osztotta meg gondolatait a gyülekezettel. Mint mondta, Luther korában nem volt Facebook, de a Wittenbergi templomra kifüggesztett üzenetet igen sokan „like-olták”, és a hullám rekordidő alatt elöntötte Európát. Valóban, Luther és a protestáns mozgalom tanai megváltoztatták nemcsak az egyházat, hanem az egész világot, megalkotva egy olyan nyugati típusú társadalmat, amire ma is építkezünk.
Ezt követően az érköbölkúti iskolások műsora következett. Az alkalomhoz illő színvonalas műsor Hermann Csaba énektanár, Béres Angéla vallástanár és Szabó Anita tanítónő munkáját dicséri, utóbbi szavalatával is megörvendeztette a szépszámú gyülekezetet. Hogy az ökuménia teljes legyen, a Szalacsi Örökzöld Asszonykórus (tagjainak fele katolikus) többek között a régi magyar himnuszt énekelte. Ezt követően Mátyás Attila nagyváradi evangélikus lelkész érdekfeszítő és jól dokumentált előadását hallgathatták Várad és környékének reformációjáról. Az előadás az 1514-es és 1557-es időszakot foglalta magába, amikor is az itteni reformáció lezajlott.
Ezt követően Rákóczi Lajos ötletgazda és főszervező beszélt a szoborállítás fontosságáról. Elmondása szerint minden szoborállítás eszménykép-választás. Mint mondta, mi, magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy pesszimistán nézzük a világot, és legtöbb állított szobrunk mártírhősökről szól. II. Rákóczi Ferenc száműzetésben végezte életét, a ’48-as tábornokokat kivégezték, és az ’56-os forradalmároknak is tragikus a sorsuk. Luther Márton olyan forradalmár, aki ágyban, párnák között végezte, és életében átélhette a tanai győzedelmeskedését. Úgy is mondhatnánk, hogy ő olyan sikeres forradalmár, aki megváltoztatta a világot. Nem karddal harcolt, hanem eszmékkel, érvekkel, és ilyen sikeres forradalmárokra van szükségünk a 21. században is. A szoborra fölkerült „Itt állok, másként nem tehetek.” idézet példaként kell, hogy szolgáljon azoknak, akik a mai kor útvesztőiben eltévelyednek, és kapaszkodó kell legyen azoknak is, akik gyakran csüggedten nézik a mai kor történéseit. „Nem gyűlölködésre van szükségünk, hiszen a »nincs helye közöttünk« megbélyegzéseknek kora ma már lejárt. Luther Mártonnak is helye van végre közöttünk, ezért is állítottunk neki szobrot itt, az Érmelléken” – hangzott el.
Az érköbölkúti vallásórások műsora következett. Ledán Katalin, a közelmúltban idekerült lelkésznő közösségformáló munkája szép példája annak a lutheri örökségnek, hogy a lelkész szellemi és közösségformáló fáklyája annak a településnek, ahova őt szolgálatra rendelték. Az ünnepség további része a templom előtti kertben zajlott, ahol Ledán István református lelkész felolvasta Csűry István református püspök az eseményre küldött püspöki levelét. Rákóczi Lajos Adorján Dezső Zoltán evangélikus püspök a köbölkútiakhoz intézett levelét olvasta fel: „Nagyon örülök és gratulálok e nagyszerű történetíró köbölkúti eseményhez. Külön gratulálok az ötletgazdának, és köszönöm, hogy ezt az ügyet szívén viselte. Hálás vagyok a helybéli gyülekezetnek, hogy Luthernek ily módon is otthont ad. Hiszem, hogy ő itt jó helyen van, valóban otthon van. Isten áldása legyen ezen a közös ünnepen. Erős vár a mi Istenünk!” – fogalmazott az evangélikusok püspöke.
A szobrot az alkotó, Szabó István jelenlétében Mátyás Attila nagyváradi evangélikus lelkész és Rákóczi Lajos tanár, helytörténész leplezte le. Mátyás Attila áldása után Meleg Vilmos színművész tartott a már csípős októberi szélben lélekmelengető és a tőle megszokott színvonalú, erős pátoszú lélekhez szóló előadást. Az ünnepséget a Szalacsi Örökzöld Asszonykórus dalai, valamint a Szózat közös eléneklése zárta.
Az esemény szeretetvendégséggel fejeződött be, amellyel a vendégszerető köbölkúti gyülekezet ajándékozta meg az ünnepségen résztvevőket.
K. B.
Érköbölkút
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Elkezdődött az Örökségünk Őrei idei versenysorozata
Szerdán délután sorsolták ki a kolozsvári iskolák csapatai között az idén is zajló Örökségünk Őrei műemlékvédő versenysorozat feladatait.
A Bánffy palota udvarán összegyűlő gyereksereg a város magyar iskoláit képviselte. A találkozón sorshúzással dőlt el, hogy ki milyen épületet vesz védelmébe a következő hónapokban.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke arról beszélt, rajtuk múlik, hogy milyen eredményt érnek el, hogyan ajánlják mások figyelmébe a védelemre szoruló műemlékeket. Mint mondta, többek között Winkler Gyula EP-képviselő, az Electric Castle is támogatja az Örökségünk őreit, brüsszeli utazásra, fesztiválbelépőkre, táborra így idén is lehet számítani.
A csapatok számos fontos helyi épületre odafigyelnek: többek között a Szabók bástyája,a tűzoltótorony, a Sétatér, a leánynevelő intézet állapotára hívják fel a figyelmet.
Hegedüs az MTI-nek azt nyilatkozta, a csapatok felfedező körútra indultak, archívumokban kutattak, régi fotókat kerestek, megkeresték azokat az embereket, akik kapcsolódnak a kiválasztott épülethez, aztán Facebook bejegyzéseket, újságcikkeket írtak, filmet forgattak, villámcsődületet szerveztek."
Négy évvel ezelőtt szórványprogramnak szánták a műemlékek örökbefogadtatását, dede idővel egyre többen kapcsolódtak be. Az elmúlt években 67 erdélyi műemléket fogadott örökbe egy tanévre egy-egy diákcsapat, körülbelül ezren vettek részt mostanáig.
K.M.A.
maszol.ro

„Reméljük, hogy terápiásan felszabadít” – közeledik a Szüleink-projekt bemutató előadása Kolozsváron
Szombaton este 8-tól mutatja be a Kolozsvári Állami Magyar Színház a Homemade című előadását, amely 70 mélyinterjú alapján, interdiszciplináris csapattal készült a Szüleink-projekt keretében.
Deák Katalin dramaturg elmondta, hogy a Homemade előadás mögött, a pályázatírás időpontjától számítva, egy éves munka áll, a cél pedig a tiniknek szóló előadások hiányának pótlása volt, valamint az interdiszciplináris munka megtapasztalása, a színházi emberek mellett ugyanis két pszichológus is részt vett a projektben. Pozitívum, hogy egyetemistákat is sikerült bevonni, nem csak színis és teatrológus hallgatókat, hanem szociológia, szociális munkás, kulturális menedzsment szakosokat is, akik többek között az interjúk elkészítésében segédkeztek.
A 70 mélyinterjú gyerekekkel és felnőttekkel készült, a gyerekek 11 és 15, illetve a 16 és 19 éves korosztályból kerültek ki, köztük városi és vidéki, bentlakásban lakó gyerekek, valamint különféle családi háttérrel rendelkező fiatalok is voltak. Emellett interjú készült a projektben résztvevő színészekkel, dramaturgokkal, rendezővel is. 900 oldalnyi szöveg keletkezett, ebből, illetve improvizációk alapján állt össze az előadás szövege, ami azonban a bemutatón sem lesz végeleges: egy élő, folyamatosan változó anyagról van szó, mondta el Biró Réka dramaturg.
Később csatlakozott a projekthez Vargyas Márta rendező, az ő feladata az volt, hogy segítsen szűkíteni a témát és összefogni az előadást. A legnehezebb az volt, hogy a klasszikus rendezői szerepből átálljon a csapatszínház munkafolyamatára, mondta el Vargyas Márta. „Az ember bízik magában és azt hiszi, hogy eldönt valamit és az van. És egyszer csak rájön arra, hogy sok-sok ember sok-sok féle impulzust hoz az előadásba. Ettől a perctől kezdve azon múlik az egész, hogy hogyan győzzük le a saját egónkat és minden más olyan elképzelést is, amiről azt hisszük, hogy az a mienk, de közben meg egyszerűen az élet hozza az egészet.”
„Kegyetlen, de mégis csodálatos mese”
Így fogalmazta meg Vargyas Márta rendező a koncepciót. Deme Ilona és Dávid-Kacsó Ágnes pszihológusok szerepe az volt, hogy olyan interjúvezetőt dolgozzanak ki, amely segít a valós családi problémák feltárásában. Az alkotók nem titkolták, hogy a felmerülő témák között túlsúlyban vannak a negatívak, például az alkoholfüggőség vagy a családon belüli erőszak. Nem akarták elvenni a 15 évesek kedvét a családalapítástól, ezért vigyáztak arra, hogy az előadásnak ne csak negatív kicsengése legyen, mondta el Deák Katalin dramaturg.
„Nevetni fogunk” – ígérte meg Dimény Áron. „Könnyek között” – tette hozzá nevetve Visky András.
Nem ez az első csapatszínházi projekt a Kolozsvári Állami Magyar Színház életében, hívta fel a figyelmet Visky András művészeti vezető. 2010-ben mutatták be aVerespatak – fizikai és politikai vonalon című előadást. A Homemade viszont sokkal intimebb, árulta el Albert Csilla, aki abban az előadásban is játszott. „Turkálás a lelkünkben” – jellemezte a színésznő a Szüleink-projekt munkafolyamatát, majd hozzátette, reméli, hogy a mindenkit érintő témát feldolgozó előadás terápiásan felszabadít majd.
Hasonló kifejezéssel „terápiás csoportnak” nevezte az alkotócsapatot Kántor Melinda is, aki elárulta, hogy a Szüleink-projekt megváltoztatta a benne résztvevőket, hogy milyen irányba… az még kiderül.
„Az előadás nem ad választ semmilyen kérdésre” – szögezte le Dimény Áron, aki abban látja az egy éves munka legnagyobb hozadékát, hogy gondolkodási felületeket nyitott meg, olyan kérdéseket vetett fel, amelyeket egyébként nem biztos fel merünk magunknak tenni. „A másik oldalra tudtam helyezkedni” – mesélt tapasztalatáról Dimény Áron, aki maga is szülő, az előadás viszont segített neki abban, hogy ebben a szerepben kívülről is lássa magát.
A Szüleink-projekt nem ér véget a Homemade bemutatójával, az előadás után közönségtalálkozókat is szerveznek, az ott felmerülő problémákra pedig javaslatokat hozhatnak a következő előadásokban – ígérte Biró Réka.
Visky András hozzátette, ez az alkotófolyamat, a csapatszínházra jellemző munkamódszer egyre inkább részévé válik a Kolozsvári Állami Magyar színház mindennapjainak. A művészeti vezető elárulta, hogy az utóbbi időben egyre többet beszélnek a színházban a Kolozsváron élő IT-szakemberek masszív társadalmi rétegéről, és nem kizárt, hogy formát és helyet keresnek majd egy IT-generációról szóló előadásnak.
Homemade, 2 óra 30 perc
Rendező: Vargyas Márta
Zs. E.
maszol.ro

110 éve született dr. Szentkirályi István gyermekgyógyász-professzor
Nem volt sem irigye, sem haragosa – emeltük ki a címben, de úgy tűnik, hogy a lexikonszerkesztőkön kívül méltatója is kevés, holott élete legtermékenyebb bő két évtizedét a gyermekek gyógyításának, a kutatásnak, orvosnemzedékek képzésének szentelte a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetben.
A sok ezerből valószínűleg ma is élnek olyan felnőttek, akiket gyermekkorukban meggyógyított, akiknek megmentette az életét, és tanítványai közül is sokan, akiket legjobb tudása szerint felkészítve a "gyógyítás szent útján" elindított.
Dr. Szentkirályi István 1906. december 29-én a Fehér megyei Zalatnán látta meg a napvilágot. Iskolába Gyulafehérváron, Szászvárosban és a tordai unitárius gimnáziumba járt, majd annak megszűnése után a román tannyelvűben érettségizett. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári I. Ferdinánd egyetem orvosi karán végezte román nyelven. 1933. április 8-án avatták doktorrá. 1934–35-ben Magyarországon képezte tovább magát, előbb a gyulai kórház szülészeti- nőgyógyászati osztályán, majd a szegedi egyetem gyermekklinikáján.
Magas, vékony, szőke, sokoldalú fiatalemberként sportolt (bokszolt), vadászott, horgászott, szépen korcsolyázott, ügyesen faragott, remek karikatúrákat rajzolt. Végtelenül szerény volt, de igényes önmagával szemben. Remek humorérzéke környezetét elbűvölte. Lovagias volt, sportszerű, aki a gyengébbet sohasem bántja, a kis halakat visszadobja.
1935-ben Tordán nyitott magánrendelőt. A második bécsi döntés után 1940 szeptemberében áttelepült Kolozsvárra. 1940-től az Anya és Csecsemővédő Intézet gyermekorvosa, 1943-tól az Országos Társadalombiztosítási Alap orvosa is volt. A megélhetés érdekében Kismester utcai lakásának egyik szobájában magánrendelőt nyitott. 1945-től a Dermata cipőgyár bölcsődéjének gyermekorvosaként dolgozott.
1949-ben prof. dr. Csőgör Lajos rektor meghívta a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet gyermekgyógyászati klinikájára előadótanárnak, ahol később professzori címet nyert. 1949–1971 között 22 évfolyam gyermekgyógyászait oktatta, kiváló szakemberek kerültek ki a keze alól.
Szakirodalmi tevékenységének az eredménye 12 tudományos dolgozat, amelynek első szerzője, nyolcban pedig társszerzőként szerepelt. Fő kutatási területe a csecsemőkori enterocolitisek, postdysenteriás állapotok, csecsemőkori atrophia és kezelésük; a vérplazmával végzett terápiás kísérletek gyermekkori reumás fertőzésben; a méz hatása koraszülöttek súlygyarapodására; a csecsemők malignus syndromája; a húgyutak fejlődési rendellenessége, a húgyúti gyulladások patológiája, az emzimopathiák felismerése.
Tanulmányai, dolgozatai hazai (Orvosi Szemle, Pediatrie) és külföldi szakfolyóiratokban (Gyermekgyógyászat, Kinderärzliche Praxis, Kísérletes orvostudomány; Med. Wochenschrift, Wiener. stb.) jelentek meg.
Egyetemi hallgatói részére 1951–60 között kilenckötetnyi litografált jegyzetet írt (Gyermekgyógyászati jegyzetek I., II., III. – három átdolgozott kiadásban). Közel 2.500 oldalt gépelt otthoni kis Erika írógépén. A Bukarestben megjelent Gyermekgyógyászat tankönyvbe (1962, 1965) fejezetet írt. Rendszeresen megszerezte az akkor legkorszerűbb svájci Fanconi gyermekgyógyászati szakkönyv több kiadását, és jegyzeteibe beépítette a szakmával kapcsolatos legfrissebb tudnivalókat. Kapcsolatot tartott az európai hírű budapesti dr. Kramár Jenő és dr. Dobszai László professzorokkal. Rengeteget olvasott, fiatalkorában filozófusokat is, aztán sorra fedezte fel a világirodalom nagyjait és a magyar költőket Adytól Székely Jánosig, akinek verseit olvasta és mondta magnóba még a halálos ágyán is.
Egész magatartását az igazi emberszeretet jellemezte. 1944 előtt az üldözötteket segítette, gyógyította, 1944 után szintén a hátrányos helyzetbe került emberek, a kilakoltatottak orvosa volt. Nem érdekelte a pénz, irtózott az anyagias emberektől, nem is volt több vagyona, mint egy kis moped motorkerékpár, egy svájci bicska meg a horgászfelszerelése.
Feleségével és három gyermekével bérelt lakásban laktak, idős szüleit és felesége szüleit, akik a háború után nincstelenekké váltak, halálukig segítette, eltartotta. Családján kívül rendkívüli módon ragaszkodott fiatalkori jó barátaihoz, elsősorban Csőgör Lajoshoz és Guzner Miklóshoz, akik Marosvásárhelyen tanártársai és majdhogynem szomszédai is voltak.
Súlyos betegsége (tüdőrák) miatt kényszerült abbahagyni a munkáját, s bár C. Carpinisean professzor 1968-ban Bukarestben megoperálta, 1973-ban, 67 éves korában tüdőrákban elhunyt.
Sem irigye, sem haragosa nem volt soha. Példaképet jelentett az orvosi szakmában, az orvosi etika betartásában. Orvosként dolgozó gyermekei szerint otthon, édesapaként úgyszintén. Ezért érzik méltánytalannak, hogy a MOGYE történetéről megjelent kötetekben alig vagy a legújabban meg sem említik a nevét. Életéről, pályájáról a Romániai magyar irodalmi lexinkonban (5. kötet) olvashatunk.
In memorian prof. dr. Szentkirályi István
Prof. dr. Szentkirályi István a marosvásárhelyi orvosi egyetem gyermekgyógyászati karának a legkedveltebb egyénisége volt. Magas, szikár, szűkszavú tanítómesterem hatalmas tudású, igényes, pedáns klinikus volt …, aki bevezetett engem a gyermekgyógyászat szövevényes berkeibe. Tette mindezt annyi méltósággal és hivatásbéli hitelességgel, hogy a mi generációnknak kitörölhetetlen emberi példaképe maradt. Ő vezetett be a tudományos munka és kutatás világába is. Fia, dr. Szentkirályi István kiváló fogorvos hosszú ideig Szatmáron élt, és a barátom volt. Amikor úgy hozta a sors, hogy szeretett tanítómesterem eltávozott közülünk, István barátom nekem ajándékozta azokat a számomra felbecsülhetetlen értéknek számító gyermekgyógyászati szakkönyveket, a klasszikus német gyermekgyógyászok munkáit, feljegyzéseit és írásait, amit az utókorra hagyott… Olyan tisztességgel, orvosi hittel őrzöm mindmáig, mint a gyermekgyógyászat katekizmusát. Szatmárnémeti, 2012. január 26-án" – olvasható az egykori tanítvány, dr. Bauer Béla PhD honlapján, aki nyugdíjazásáig a szatmári városi kórház gyermekosztályának vezető főorvosa volt, és gyógyító tevékenysége mellett gazdag tudományos és irodalmi munkásságot mondhat magáénak.
A dr. Szentkirályi István debreceni fogorvostól származó adatok alapján összeállította Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Kovács Péter: ha szükség van az RMDSZ-re, jelentkezni fognak
Várhatóan a december 11-i parlamenti választások után, ha igény van az RMDSZ voksaira a parlamenti többség kialakítása érdekében, akkor mind a Nemzeti Liberális Párt (PNL), mind pedig a Szociáldemokrata Párt (PSD)„be fog jelentkezni – jelentette ki Kovács Péter a Szabadság kérdésére. Az RMDSZ ügyvezető elnöke Liviu Dragnea pártelnök szerdai nyilatkozatára reagált, miszerint nem akar az RMDSZ-szel együtt kormányozni a választások megnyerésére legesélyesebbnek tartott PSD.
Az RMDSZ korábban több alkalommal is leszögezte: a magyar érdekképviseleti szövetség a voksolás előtt senkivel sem köt választási szövetséget, és csak a választások után hajlandók az esetleges kormánykoalíciós tágyalásokra.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke a Szabadságnak kifejtette: számukra most a fontos az, hogy a romániai magyar közösség jellegzetes problémáit megjelenítsék, és konkrét megoldásokat kínáljanak ezekre.
„Dragnea kijelentésére csak mosolyogni tudok, hiszen néhány évvel ezelőtt volt már olyan pártelnök Romániában (Emil Boc kolozsvári polgármesterre, volt miniszterelnökre utalva – szerk. megj.), aki élő műsorban kezét a Bibliára téve esküdött meg arra, hogy nem fog együtt kormányozni az RMDSZ-szel, később pedig mégis eredményes koalíciós megállapodást kötött az RMDSZ-szel” – mondta Kovács Péter.
Az RMDSZ ügyvezető elnöke kifejtette: az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, egy román párt akkor tárgyal az RMDSZ-szel, ha a szavazataira szüksége van.
"Várhatóan a december 11-i parlamenti választások után, amennyiben igény van az RMDSZ voksaira a parlamenti többség kialakítása érdekében, akkor mind a PNL, mind pedig a PSD be fog jelentkezni” – hangsúlyozta Kovács Péter.
Szabadság (Kolozsvár)

Szamos-parti sivatag
Kolozsvár városvezetése imád a „multikulturalitás oázisaként” tündökölni a távoli Európa rövidlátó szemei előtt, ám a romániai sivatag ismerői jól tudják, mindez csak délibáb.
Az Emil Boc polgármester vezette apparátus csöppet sem zavartatja magát, amikor lehull az álarc: lelkiismeret-furdalás nélkül tiporják sárba seperc alatt mindazt, amit addig hangzatos programok, projektek révén, beszédekben, értékelésekben, szlogenekben, szórólapokon, honlapleírásokban hirdettek. A rengeteg időt és pénzt felemésztő, őszinte és lelkes közreműködők munkájából, erőfeszítéseiből gúnyt űző színjáték akkor ér véget, amikor egyértelművé válik, hogy nemcsak szövegelni, hanem cselekedni, bizonyítani is kell – amikor vizet kellene adni a normalitást szomjúhozóknak.
A városvezetés most simán bevállalta, hogy arcul csapja a fiatal civilek társadalmi szerepvállalását célzó, nagyrészt önkormányzati finanszírozású Com’on Kolozsvár nevű mozgalmat – csak azért, hogy ne valósulhasson meg a pályázaton nyertes Musai–Muszáj csoport többnyelvűséget népszerűsítő akciója. A 161 ötlet „versenyéből” győztesként kikerült kezdeményezést idén több mint másfél ezer városlakó támogatta (a második helyezett kevesebb mint 800 szavazatot kapott), de a döntéshozók magasról tesznek rájuk és azokra, akik még hisznek az alulról építkezésben, a fiatal civilek társadalomformáló, falbontó erejében.
Pedig a Com’on Kolozsvár projekt éppen azért jött létre az önkormányzat hathatós támogatásával, hogy bevonják az állampolgárokat a közpénzek hasznos elköltését célzó „demokratikus döntéshozatalba”; hogy a fiatalok aktívan kivegyék részüket a közösségi életből, és ötleteikkel „innovatívan adjanak választ a közösségi szinten tapasztalt szükségletekre”. Hát igen: ebből az lett, hogy a városvezetés diktatórikus módon – fittyet hányva a szabályzatra és lazán felülírva a pályázat lebonyolítóinak eredményhirdetését – megakadályozta a legtöbb szavazatot kapó ötlet megvalósítását. Ráadásul pont egy olyan kezdeményezést fojtott el, amely bizony innovatív módon (a város tömegközlekedési eszközein kifüggesztett 3D-s táblákon) adna választ egy közösségi szinten tapasztalt szükségletre (a többnyelvűségre).
Kolozsvár városvezetésének magyarázkodása – miszerint a többnyelvűség kérdése folyamatban lévő per tárgyát képezi – nevetséges: egyrészt ez a kitétel nem szerepel a pályázat szabályzatában, másrészt a muszájosok tavaly is hasonló témakörrel jelentkeztek és nyertek. Akkor nem szúrtak szemet, ám most, a 2021-es kulturális fővárosi cím elbukása után, bő egy hónappal a parlamenti választások előtt nincs apelláta. Nincs más, csak homok és sivatag, ameddig a szem ellát.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Orbán Lajos Kolozsvárja egykor és most
Az amatőr fotós és filmes két világháború közötti városáról nyílt kiállítás az Erdélyi Audiovizuális Egyesület szervezésében. Premier.
Orbán Lajos két világháború közötti fotóiból és filmjeiből nyílt kiállítás a múlt héten Kolozsváron. Nagyjából 120 fotó és 3 videó látható a Sapientia EMTE Tordai úti épületének előterében kiállítva. Így leírva a tények talán nem izgalmasak, de a kiállítás tényleg ütős. Elmondjuk, miért: - mert Orbán Lajos egy igazán tehetséges fotós volt, még akkor is, ha végül nem ezt a pályát választotta. Orbán fotósként leginkább a két világháború közötti Kolozsváron alkotott, amatőr fotóival számtalan díjat is nyert. A Kováts P. Fiai fotószaküzlet képviselőjeként dolgozott, gyakorlatilag ő volt a beszerzőjük, aki elment Németországba az áruért. Valószínűleg az egyik útján kapott reklám célból a Kodak első (1927-ben megjelent) amatőröknek szánt filmkamerájából, hogy a boltban népszerűsítsék, mint terméket. Az első datálható filmfelvétele 1928-ból van, így nagy valószínűséggel ő volt az első erdélyi polgár, aki amatőr felvételeket készített Kolozsvárról. "Ezen egy cserkészcsapat vonult végig a városon, majd elmentek egy szép kastélynak a parkjába, ahol táboroznak és mutatványokat mutatnak be a közönségnek. A kastélyt sikerült azonosítani. Magyarcsesztvén állt, de már nem létezik, mert lerombolták. A kutatás során azonban kiderült, hogy Magyarcsesztvén csak egyszer táboroztak a cserkészek, 1928-ban. Ez tűnik a legrégebbi felvételnek, a legutolsó pedig 1935 júliusában készült. Hét évig volt nála a kamera" - mesélte az első filmfelvétel azonosításának körülményeit Blos-Jáni Melinda kutató, a Sapientia EMTE tanára. Orbán vegyésznek készült, de végül soha nem lett az belőle, bár a szenvedélye idős koráig megmaradt. Például mindenféle oldatot kevert, amiben a fényképeket áztatta. Öregkorában is próbált amatőr szinten fizikai és kémiai kísérleteket végezni. De szeretett zenélni, szeretett festeni, néha gyerekverseket, újságcikkeket is írt. Pezsgő társasági életet élt, valószínűleg a humora is jó volt, legalábbis erre lehet következtetni a fotós társaság évkönyveiből. Nem olyan hivatalos, öltönyös emberre kell gondolni, amilyennek a régi fotók alapján talán sejtenénk. A fotózással az első világháborúban katonaként kezdett el foglalkozni, a két világháború közötti időszakban 7-8 fényképezőgépe is volt. Nagyon sokat fotózott. "Még mai szemmel is sokat fotózott, akkor is, ha csak a kiállítás két évtizedet felölelő időszakát nézem. Akár mobiltelefonnal is járhatott volna. Nagy mennyiségű kép, látszik, hogy nem egy átlag fényképezőgép-használó volt" - meséli a szenvedélyes fotósról Blos-Jáni. A második világháború után valahogy alábbhagyott a fotós szenvedélye. Az 1940-es években otthagyta a fotós szaküzletet, és elment a Dermata bőrgyárba kereskedőnek. Fényképezőgépeit a szovjet bevonulók kobozták el tőle. Gyakorlatilag a kereskedést folytatta, és nem a fotózást választotta. Az igazán jó képei, vagyis amit a család is akként ismer, mind a két világháború közötti korszakból származnak. A kiállítás is erre a román-magyar Kolozsvárra koncentrál. - mert egy másik Kolozsvár elevenedik meg a szemünk előtt. Amikor még leginkább a stúdiókban készítettek portrékat, amikor még egyáltalán nem volt általános, hogy mindenki fotóz, amikor még népszerűsíteni kellett a fényképezést, bár a szaküzletben már nagyon sok fajta fényképezőgépet árusítottak. A Zeiss, az Agfa, a Kodak és az Ikonta voltak a nagy márkanevek. "Ha végignézzük a Kolozsváron készített képeslapokat, feltűnik, hogy egy-egy fotóműhely, stúdió belóg a képbe. Nagyon gyakori volt a korszakban a stúdióban való portrékészítés. A fényképezőgép viszont csak azok körében volt nagyon népszerű, akik szerettek túrázni, akik szerettek kirándulni. Így például a cserkészek vagy az EKE tagjai. Utóbbiak fotóalbumokat is vezettek szöveggel, a napló és a fotóalbum közti keverékműfaj nagyon népszerű volt a korban, és a Kovács P. Fiai fotószaküzletet meg is keresték, hogy tartson a kirándulóknak kurzust. Cikkeznek is arról, hogy nagyon jó lenne, ha az a sok kiránduló megtanulna fényképezni, mert a sok elmosódott képért nagyon kár" - idézte fel a korszakot a kiállítás összeállítója. A korszakban egyébként nagy kultúrája volt a képeslapoknak. Az 1860-as években kezdenek el képeslapokat küldeni, és az 1890-es évekre már nagyon népszerű, Kolozsvárról is nagyon-nagyon sok maradt fent. Kezdetben grafikákat és metszeteket reprodukáltak, később pedig már inkább fotókat. A fotós szaküzletek is adtak ki képeslapokat. A város látképe a Fellegvárról, illetve a Fő tér a New York Szálló felől volt nagyon népszerű, főleg, miután a Mátyás szoborcsoportot is felavatták. - mert tényleg jól kitalált kiállítás. Erről a Kolozsvárról kapunk egy kis ízelítőt a kiállításon, aminek amúgy a tér a szervező elve. Három részre osztották az anyagot: vannak a Fő térhez kapcsolódó fotók, a Sétatérhez köthető képek, illetve a családi házhoz kapcsolódó szekció. Mindhárom térhez a fotók mellett van rövid videó is. "Azért van így tagolva, mert a képeknek is különböző a ritmusa. A munka, a dinamika helyszíne a Fő tér, a szabadidő és a hobbitevékenységek világa a Sétatér, a családi háznak pedig egy teljesen sajátos, egyéni világa van. Azt szerettem volna, hogyha ne csak képek legyenek keretben a falon, hanem a képekkel való együttélés élményét is hozzák. Orbán Lajos látható a fotószaküzletben, amatőr fotós társaságok tagjaként, különféle fényképezési helyzetekben. Vannak képeslapalbumok, sztereóképek, illetve egy interaktív térkép is, amelyen kis formában el lehet helyezni a kiállítás fotóit, illetve a reprodukcióikat. Az a célunk, hogy próbáljuk elképzelni annak a figurának a helyzetét, aki egy adott útvonalon keresztül mindig bejárja a várost a fényképezőgéppel. A nézőponttal való azonosulásnak ez egy formája, így is megközelíthetjük az ő szubjektumát" - mesélte lelkesen Blos-Jáni. És akkor még nem beszéltünk a képekről, mert azért nem véletlenül tartott fotókurzusokat Orbán, és nem véletlenül választotta az Erdélyi Audiovizuális Egyesület az első kiállítása témájának. Egyébként korábban még soha nem volt Orbán Lajos-kiállítás, néhány munkája már megjelent különböző lapokban, de neki dedikált tárlatot még nem szerveztek. - mert az Erdélyi Audiovizuális Egyesület első megnyilvánulása Az Erdélyi Audiovizuális Egyesületben több embernek a munkája kapcsolódik össze, egyrészt Buglya Sándoré, akit elsősorban az erdélyi filmtörténet érdekel, különös tekintettel Janovics Jenő munkásságára. Ahogy a kiállítás megnyitóján Buglya el is mondta, már régóta szeretnének egy filmmúzeumot, egy helyet, ahol tárolnák és bemutathatnák az erdélyi audiovizuális művészetek kezdeteit. Az egyesület másik két alapítója a Sapientia EMTE másik két tanára, Tóth Orsolya és Blos-Jáni Melinda, akik a téma kutatóiként kapcsolódtak be a munkába. Tóth Orsolyának Kolozsvár 1945 előtti filmes reprezentációi a szakterülete, míg Blos-Jáni Melindának a családi filmek. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum megalapításának az első lépése az idén nyáron bejegyzett egyesület létrehozása, amelynek tehát célja az audiovizuális dokumentumok kutatása, az archív felvételek, az amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Azt szeretnék elérni, hogy a fölöslegessé váló képek, negatívok ne a szemétben végezzék, hanem helytörténeti dokumentumként új otthonra leljenek egy kutatható gyűjteményben. Nemcsak olyan régi képeket és filmeket gyűjtenek, mint az Orbán Lajos munkái, hanem bármit, ami az analóg korszakhoz tartozik. Ebbe pedig a VHS-kazetták korát is beleértik, mert érvelésük szerint már az is elavult forma, a 80-as, 90-es éveknek a társadalmi helyzetéhez tartozik. "És a romániai történelemnek is elég fontos része, mert a forradalmat nagyon sokan videózási eseményként élték meg, úgy érezték, hogy filmezniük kell" - érvel a szakember. Megfelelő tárolásról még nem is lehet nagyon szó szerinte, mert egyszerűen nincs meg hozzá az infrastruktúra. Így egyelőre csak a digitalizálás kivitelezhető. "Viszont úgy is megőrződnek, az is egy archiválási forma. Persze, ha valaki nem akarja tovább tárolni, akkor inkább találunk egy megoldást, minthogy kidobja" - egészíti ki, hozzátéve azt is, hogy a képek mellett azok története is érdekli őket. "A kutatás során nagyon sokszor szembesültünk azzal, hogy vannak anyagok, de nagyon nehéz megnézni őket. Digitalizálni kellene ezeket, de nincs egy hely, illetve nincs ahol ezeket össze lehetne gyűjteni. Az ideális esetet úgy lehetne elképzelni, hogy van egy archívum, ahová besétál a kutató, és címszavak alapján előkeresi az anyagot. Így viszont egy évbe is telhet, amíg megtalálunk egy gyűjteményt, digitalizáljuk, és interjúkkal alátámasztjuk" - indokolta az egyesület létrehozását Blos-Jáni. De az egyesület nemcsak gyűjtéssel foglalkozna, hanem azzal is, hogy kiállítások formájában népszerűsítse ezeket, amelyek a köztéri tapétává vált “régi Kolozsvár” képét frissítenék fel. Minden évben az audiovizuális világnap alkalmával szeretnének egy kiállítást szervezni, a Látható Kolozsvárhoz hasonlót. A Látható Kolozsvár kiállítás november 19-ig látogatható, 10-18 óra között. Csoportok, iskolai osztályok látogatása esetén egyeztetni lehet az irányított tárlatvezetésről. Elérhetőség az archívum-projekt weboldalán. A jelenkori fotókat Mira Marincas irányításával Kacsur Krisztina és Marton Attila készítették.
Gál László
Transindex.ro

Ellopott piski történelem
Hosszas, ellentmondásokban és fordulatokban dúskáló pereskedés és egy jogerőre emelkedett igazságtalan ítélet után az Ocskay családnak végérvényesen le kellett mondania az ősi jussról. Európa harmadik legértékesebb arborétuma, a piski dendrológiai park az állam tulajdonában maradt. A román hatóságoknak az erdélyi magyar nemesekhez és a demokratikus rendszerekben szentnek tekintett tulajdonjoghoz való viszonyulása mit sem változott. A piski kastély és a hetvenhektáros park a Romsilva keretében működő kutatóállomás tulajdonában marad. Riportunkban a családi kálváriát jártuk körül.
Nincs visszaút. Az utolsó szalmaszál is – amibe az Ocskay család belekapaszkodott – elszakadt: a család végső búcsút inthet a piski arborétumnak és a rajta álló kastélynak. Az Ocskayak negyed évszázadon keresztül reménykedtek. Amit az embertelen kommunizmus egyetlen éjszaka alatt elvett, az azt követő eredeti demokrácia huszonöt év alatt sem adta vissza. Sőt, 2013 végén jogerős ítélet született, miszerint az arborétum soha többé nem lehet a családé. Az örökösök esetleg csak kártérítésen álmodozhatnak – talán újabb huszonöt esztendeig.
Belefáradtak a pereskedésbe
„Úgy döntöttünk, nem megyünk Strasbourgba, és nem pereskedünk tovább. Ennyi elég volt” – mondja megkeseredetten Balogh Árpád, Ocskay László veje. A 2001. október 30-án letett visszaigénylés óta a Budapesten élő ügyvéd maga látta el a család jogi képviseletét. A 2003-ban a bukaresti törvényszéken elkezdett perben nem kevesebb, mint tizenegy ítélet született. Miután „elhagyta” az alapfokot, az ügy a fővárosi táblabíróság és a legfelsőbb bíróság között „ingázott”. A Legfelsőbb Ítélő és Semmítőszék ötször küldte vissza a táblabíróságra. Az idők során hol az egyik, hol a másik fél fele billent a mérleg.
Ahányszor a helyzet megkívánta, Balogh Árpád mindig autóba vágta magát vagy vonatra ült, és Pestről Bukarestbe utazott. Mint mondja, minden egyes tárgyaláson megjelent: azon is, amelyen félnapos várakozás után hetvenkettediknek került sorra, azon is, amely az ellenfél halasztási kérésére három percnél többet nem tartott. „Amikor a pesti ügyvédkollégáknak meséltem, hogy aznap a bírónő csaknem hetvenkét ügyet tárgyalt, azt hitték, ugratom őket. Elképzelhetetlen, hogy mennyi energiát és pénzt beleöltünk. Ahhoz hogy a végén egy papírral maradjunk, amely szerint valamikor bizonyos összeget fogunk kapni. Pedig a másik fél is elismerte, hogy az Ocskayak tulajdonát képezte a kastély és a park, de arra hivatkozott, hogy nem mondhat le róla, hisz rezervátum, ahol kutatás folyik. Ha Mihály királynak a román állam felajánlotta a jóval nagyobb és pompásabb szinajai Peleş-kastélyt, egy Ocskay miért nem kaphatta volna vissza a piski kastélyát? Hol van itt az igazság?” – szomorodik el a vej.
A családnak egyébként minden egyes Hunyad megyei birtokáért a bíróságon kellett megküzdenie a helyi hatalmasságokkal. Nyert is, veszített is pereket. A kedvező és jogerős ítéletek közül is akad olyan, amelynek tíz év után sem sikerült érvényt szerezni. A magyarázat a szokásos: vagy nincs az államnak pénze, vagy az önkormányzat nem rendelkezik elég földdel.
„Az arborétum ügye is olyan, mint a gyulafehérvári Batthyáneumé: az állam mindenfélét kitalál, csak ne kelljen visszaszolgáltatnia a felbecsülhetetlen örökséget” – von párhuzamot a két kincs körüli huzavona és megaláztatás közt a piski római katolikus közösség lelkésze, Tóth János. A Jani atyaként ismert pap szerint a román állam fejőstehénként kezeli az Ocskayak birtokát. „Vágják a fát, használják az üvegházát, a csemeteiskoláját, bitorolják a kastélyt, befektetni meg nem fektetnek egy árva vasat sem” – mondja.
A magyar nemesektől a román államig
Az Ocskay család piski arborétumaként ismert dendrológiai park első növényeit a Gyulai család telepítette a 18. században. Ekkor a Maros partján elterülő hetven hektárnyi részt már ősi szilfa- és tölgyfaerdő borította. A későbbiekben a birtok a Kuún grófok tulajdonába került. A tulajdonképpeni arborétum kialakítása viszont a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Fáy Béla nevéhez fűződik, aki feleségül vette a Kuún örököst, Irmát. Mivel kettejük házasságából nem született gyerek, a birtok Fáy sógorának, Máriássy Andornak a leszármazottaira szállt. Az egyik lány, Klementina Petronella, annak az Ocskay Istvánnak lett a felesége, aki az 1949-es államosításig nagy előszeretettel és rendkívüli hozzáértéssel fejlesztette a parkot. Az évszázadok során valamennyi tulajdonos hozzájárult a növényállomány gazdagításához, de a park az 1885-ben született Ocskay István ideje alatt élte fénykorát. A Kuún, a Fáy és az Ocskay család más vidékekről, de hasonló éghajlati övezetből hozattak érdekes fa- és cserjefajokat. A parkban számos olyan egzotikus fa, cserje és növény is meghonosodott, amelyről a szakemberek eredetileg azt hitték, nem élik túl a klímaváltozást. A magvak meghonosodásában fontos szerepet játszott az Ocskayak által létrehozott melegház.
Bár az államosítás óta a parkban mindmáig mostoha körülmények uralkodnak, az évszázados fákat az 1955-ben létrehozott Erdészeti Kutatóintézet és a park dendrológiai rezervátumi rangra emelt státusa mentette meg a láncfűrésztől. Bár sem a múlt, sem a jelenlegi rendszer nem kezelte elsődleges célként a tudományos kutatást, az itt dolgozó szakembereknek sikerült megfékezniük a pusztítást. Lehetőségeik szerint még a kommunizmus idején is számos füvészkerttel tartották a kapcsolatot, és a nemzetközi csereprogramok keretében igyekeztek más botanikus kertekből beszerezni újabb és újabb magvakat. Annak dacára, hogy az elmúlt fél évszázadban állaga sokat romlott, a piski park még így is Európa harmadik legértékesebb arborétumának számít, amely évente csaknem ötezer turistát vonz a Hunyad megyei kisvárosba. Több százan azért jönnek, hogy kimondottan Piskin termesztett dísznövényeket vásároljanak. Igencsak bő választék vár rájuk, hiszen a parkban mindmáig mintegy kétszázötven növényfaj található. „Nemcsak a kétszázötven fajt, de minden egyes fát és bokrot külön-külön is ismert Ocskay László” – állítja a Magyarországon élő veje, aki gyakran kísérte el apósát egy-egy nosztalgiaútra is az öregúr egykori birtokára.
Kazinczy után kutakodva
Az évszakhoz illő langyos, ám mégis oly csodás déli napsütésben színpompás arborétum fogad. Átlépjük a tágan nyitva álló kaput, de sem jegyárus nénivel, sem kapus bácsival nem találkozunk. Csupán a menyegzőjükre készülő fiatal párra figyelünk fel, akiknek szerelmét egy művészfotós próbálja átmenteni az örökkévalóságba. Sok szerencsét az életben! – kiáltjuk az évszázados fák alatt fényképeződőknek, mire a hátunk mögül valaki morcos szigorúsággal ránk mordul. „Maguk nem vettek jegyet!” – harsogja szemrehányóan a semmiből előbukkanó, igénytelen öltözetű férfi. De kitől is vettünk volna? És hol? Meg egyáltalán a dolgozni érkező újságíróktól is elkérik azt a pár garast? „Na jó, beszélek a főnökkel” – intéz el a park kisistenének tűnő férfi, majd sajtóigazolványainkkal biciklire pattan, és elteker. Már a sokadik vén platánon és borókabokron is túl vagyunk, amikor ismét megjelenik kerékpárjával, és diadalittasan közli, hogy „a főnök is azt üzeni: ha nincs Bukarestből külön engedélyük, jegyet kell váltaniuk”. Nem kell nagy matematikusnak lennie az embernek, hogy kiszámolja, mi kerül több pénzbe és időbe: kérvényt írni és küldeni a fővárosba, megvárni, amíg ott egy még nagyobb főnök vagy akár egy bizottság dönt és harminc napon belül esetleg válaszol, vagy megváltani az alig négylejes jegyet. Egyébként nincs min csodálkozni: amíg élt, az öreg Ocskay László mindig szívesen látott vendég volt a család parkjában, unokáit azonban már csak jeggyel engedik be az arborétum bokrok közül előbukkanó szemfüles őrei.
Prospektus, útbaigazítás, idegenvezetés…? – kérdezzük, majd a két keréken cirkáló őr csodálkozó tekintetéből megértjük a szótlan választ. Legalább azt árulja el, hol van a Kazinczy-emlékoszlop! – kérleljük. „Jaj, az nagyon messze van. Nem is biztos, hogy megtalálják” – ráz le, majd drótszamárra pattanva a fák közötti szélesebbik ösvényen eltűnik.
Ha már az arborétum képtelen idegenvezetést biztosítani, a hetvenhektáros dendrológiai park látogatására a birtok utolsó tulajdonosának a fiát, az államosításkor éppen egyetemi éveit taposó néhai Ocskay Lászlót „hívjuk” segítségül. Nem szellem, hanem papírra vetett tájékoztatója formájában. „A piskitelepi városközpont felé haladva már a vasúti átjáróról látni lehet a fehérre meszelt régi kúriát. A 19. században épült. Északi oldalán egy Celtis australis (déli ostorfa) látható. A kerítéstől az épület felé Juniperus sabina (nehézszagú boróka) kúszik. Mindkét kapu közelében nagy Forsythia suspensa-bokrok (bókoló aranyfa) sorakoznak. Nagyok, hiszen már gyermekkoromban is alatta játszottunk. A kúria északi oldalától körülbelül harminc méternyire végződik a piskitelepi plató, onnan hirtelen, tizenöt méteres lejtőn ereszkedünk le a Maros árterére. Az arborétumot egy malomárok osztja ketté alsó és felső kertre. Ennek vize Bátiz falunál ágazik ki a Sztrigyből. A malomárok és a nagy tó között található a legnagyobb Magnolia acuminata (liliomfa): 1968-ban egy pusztító szélvihar teljesen összetörte a liliomfa koronáját, de azóta újat növesztett” – írja a parkról szóló ismertető bevezetőjében Ocskay László. Szintén neki köszönhetően tudjuk meg, hol állított emléket a hálás utókor a híres nyelvművelőnek. „A hídtól egyenes út vezet Kazinczy Ferenc kedvenc pihenőhelyéhez” – olvassuk. Ez rendben is volna, csakhogy már legalább három-négy hídon jöttünk át… És egyik sem vezetett azonos irányba. „Az erdős részek között tágas, levegős, füves tisztások következnek egymás után. Egy fenyőcsoport mögött egyszer csak feltűnik előttünk egy százesztendősnél is idősebb Abies homolepsis (ez az egyetlen példány maradt meg). A tisztásokon túl tölgyek következnek, Bignonia, Crataegus (galagonya), megint Taxodium distichum (mocsári ciprus), Gingko biloba (páfrányfenyő), nyárfák, füzek, fenyők és paratölgyek. Északnak tartunk, kis kiemelkedőn kapaszkodunk fel, gyönyörű tisztás tárul ki előttünk. A tisztáson a tujacsoport mögül cseréptetős kis ház kandikál felénk. A másik oldalon nagy fák fala zárja el a kilátást: diófa, tulipánfák, fenyők. Itt megállunk, ugyanis megtaláltuk, amit kerestünk: a Kazinczy Ferenc-emlékoszlopot” – áll a leírásban, …mi meg továbbra is tanácstalanul, az erdő közepén. Az érsemjéni író ezelőtt kerek két évszázaddal járta be először a parkot. Előbb Marosnémeti és Dédács elöljáróival találkozott, majd későbbi apósa, gróf Török Lajos révén ismerkedett meg gróf Gyulay Ferenc feleségével, és így jutott el a dédácsi birtokra. Leveleiben megörökítette ott tartózkodásának élményeit: „Szebb napokat, ha ide nem számolom, amit a szerelem ada, sohasem éltem. A hideg Sztrigy (Sargetia) dél felé a havasokból siet a völgybe, s a grófné kertje alatt omlik eggyé az itt sebesen elfutó Marossal, az erdélyi vizek fejedelmével. Kijövök a szobából, s a grófnét fehér öltözetében, magányosan látom ülni a Maros szélén, kedvelt fája alatt, míg három barátnéi s a gyermekem a pázsiton játszadoznak. Akkor sebesen futok le a kert ormáról, hogy körükben újra láthassam magamat, s újra éljem életemnek eltűnt szép örömeit.” Ötven évvel az író és költő halála után, 1881-ben a birtok akkori tulajdonosa, Kuún Irma, a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat küldöttségével együtt Kazinczy-ünnepélyt rendezett, melynek során a „szent öreg” által kedvelt szilfák árnyékában egy emlékoszlopot avattak. „KAZINCZY FERENCZ / KEDVENC HELYE / 1816” – vésték csupa nagybetűvel az obeliszkre, melynek tetejét kehely díszítette. Az, akinek sikerül az erdő zegzugaiban megtalálnia az emlékoszlopot, ne keresse az obeliszk ékességét, mert illetéktelen kezek rég eltüntették onnan.
Bár otthonról hozott útikalauzunkban a Géjza-forrás is szerepel, a fák közül elő-előbukkanó alkalmazottak csak unottan vonogatják a vállukat. „Ha inni akarnak, a kijárattól kétszáz méterre van egy élelmiszerbolt” – próbál segítségünkre lenni egy munkaruhába öltözött, ráérősen gereblyélő középkorú férfi. Már szinte két órája bóklászunk a csodálatos természetben, amikor egy forrásra bukkanunk; hogy ez a Géjza fejedelemről elnevezett kút volna vagy sem, nem tudjuk meg. Nemhogy a nevéről, a víz összetételéről sincs semmiféle tájékoztató a környéken.
Feladjuk a keresést, és visszatérünk oda, ahonnan elindultunk: a bejárat melletti csodaszép, kastélynagyságú kúriaházhoz vagy kúrianagyságú kastélyhoz, ahova időközben újabb ifjú pár érkezett. A park város felőli részén álló klasszicista formájú kis építészeti ékszert valamikor az 1700-as évek környékén emelték. Akárcsak a parkot, a Gyulai és a Kuún család után 1918-ig Fáy Béla, majd az államosítás napjáig az Ocskayak birtokolták.
Akinek nincs lelke visszatérni
A Piskin született Mátyás Dalma gyerekkora óta jó barátságot ápolt Ocskayékkal; a park mellett nőtt fel, és annak minden egyes kis részét ismeri. Hatvanhat éve, amióta Ocskay Istvánt és családját a kommunisták kizsuppolták onnan, nem lépett be az arborétumba. Akkor az egész egy fél órába telt: 1949. március 2-án a Siguranţa emberei a birtok elhagyására szólították fel a családot. Ocskayéknak harminc perc állt rendelkezésükre összepakolni a legszükségesebb személyes dolgaikat. A teherautó Piskitől kétszáz kilométerre, a Marosvásárhelyen megállapított kényszerlakhelyükre szállította. Mivel az egyetemet végzett fiúkat, Lászlót később Nyárádmagyarósra helyezték körorvosnak, a Nagy Nemzetgyűlés 1954. október 23-án „nagylelkűen” engedélyezte a szülőknek, hogy kényszerlakhelyüket a bekecsalji faluba helyezzék át. Alig egy év múlva Ocskay István hetven esztendős korában „végső kényszerlakhelyre” került; felesége, Klementina Petronella tizenkét évvel élte túl. „Szeretnék visszamenni a parkba, de nem tudok. Talán még nem jött el az ideje, hogy betegyem oda a lábam. Nincs lelkem arra” – magyarázza a nyugdíjas nő, és jól látni a tekintetén, hogy valahol a fák és bokrok között kalandozik, miközben a múltat idézi. Ocskayék kisemmizése Mátyásékat is érintette. Dalma néni nagybátyja, Bíró István a család sofőrje és a park igazgatója volt egyben. „Államosításkor minket is kisemmiztek. Azt mondták, mi is olyanok vagyunk, mint a báró úrék. Pedig nem is voltak bárók, de urak, az igen!” – mondja. Az asszony nem tagadja, valóban jól éltek, de meg is dolgoztak érte. Megvolt a tűzifájuk, kukoricájuk, sójuk, petróleumuk, azaz mindenük, ami a két világháború közötti háztartásban értéknek számított.
Dalma néninek csupa jó szava van az Ocskay család minden egyes tagjáról. Mint meséli, mindannyian igazi úriemberként viselkedtek, és ezt a helyi és környékbeli románság is méltányolta. Nemcsak a piski lakosság, de a dédácsiak, bácsiak, rápoltiak is rendkívül tisztelték és szerették őket. Egyébként ez a tisztelet kölcsönös volt. „Az öreg Ocskay István, aki ha ismerőssel találkozott az utcán – legyen az a szolgája is –, kalapot emelt. Mindig is azt hangoztatta, hogy a fejfedőt nemcsak félig-meddig kell megemelni, hanem annyira, hogy a madár át tudjon szállni alatta” – meséli Dalma néni.
A nála fiatalabb Fábián Mária harminc éven keresztül az arborétumot fenntartó kísérleti állomás technikusaként dolgozott. Ez idő alatt hol a növénygyűjteményt gondozta, hol a csemetekertben tevékenykedett, de az is előfordult, hogy egyéb feladatot kapott. Mint mondja, a szocializmus ideje alatt mindenki állandó alkalmazottnak számított, de a korra jellemző káderrotáció elvét betartva sűrűn mozgatták a személyzetet. „Azért mondjon bárki bármit arról a rendszerről, egy biztos: az arborétum sokkal jobban nézett ki, mint most. Több pénz volt és több alkalmazott. Meg az itt dolgozókat valahogy jobban is érdekelte az egyedi létesítmény sorsa” – állítja. A nyugdíjba vonult hölgy szívesen emlékszik azokra az időkre, amikor a hazai és külföldi csoportok egymás nyomába taposva látogattak Piskire. A turistabuszok főként iskolásokat és nyugdíjasokat hoztak az arborétumba, de az évszázados fák között megfordultak a kor nagyjai is. Az idősek még most is emlegetik a közeli Bácsiban született, a háború utáni első miniszterelnök Petru Groza sűrű látogatásait, a még idősebbek a királyi család jövetelére is emlékezni vélnek. „Elég gyakran tért haza egykori birtokára az öreg Ocskay István fia, László is, aki ugyan keserűen vette tudomásul, hogy a rendszer megfosztotta mindenétől, otthonától, családi örökségétől és emberi méltóságától, mégis hálásnak bizonyult, látván, hogy sem a kastély, sem a dendrológiai park nem jutott más erdélyi birtokok szomorú sorsára” – idézi fel „a doktor úr” látogatásait és érzelmeit Fábián Mária. A nyugdíjba vonult technikus azt bánja, hogy ha az állam foggal-körömmel ragaszkodik egy olyan kincshez, ami nem illeti meg, miért nem vigyázza legalább úgy, mint ahogy tette ’89 előtt. „Az állatkertet rég felszámolták, az arborétum pedig egyre elhanyagoltabbnak tűnik” – nyugtázza szomorúan, mint olyan, akinek az évtizedek során a szívéhez nőtt az Európa egyik legszebb arborétumának számító rezervátum.
Az osztályharc nem hal meg, csak átalakul
A Kolozsváron élő Ocskay József – László 1958-ban született fia – valamikor a hetvenes évek elején járt először ősei államosított arborétumában. Tizenéves volt, de most is előtte van az a kép, amint a család egykori erdésze rózsával és könnyes szemmel köszönti nagymamáját, Ocskay, született Máriássy Klementina Petronellát. Mint ahogy Mátyás Dalma bátyjára, Bíró bácsira, a mindenes sofőrre is emlékszik. Hogyisne jutna eszébe, hisz a családba „nőtt” ezermester szinte minden egyes piski látogatásakor elkísérte gazdáját. Amikor arról kérdezem, miként viseli a ’89 előtti és utáni, az egykori magyar nemes családok vagyonához szintén hasonlóan viszonyuló hatalom arroganciáját, azt mondja, meg kell tanulni elfogadni az igazságtalanságot. Nemrég elhunyt háziorvos édesapja, a szabadidejében rímeket faragó Ocskay László egyik versrészletét idézi: „A vörös csillag furcsa, szomorú egyveleg, / Csillag, mint szent idegen/ Marad vörös festett idegen”.
Az Ocskayakat nem csak vagyonuk teljes elkobzásával és a társadalom perifériájára való kiszorításával büntette származásuk miatt a rendszer. Azt a megaláztatást is át kellett élniük, hogy a kor legnagyobb példányszámú pártlapjában, a Scînteia 1949. március 7-i számában banditáknak nevezték őket. A hatalomváltás és az eltelt mintegy hetven esztendő mit sem változtatott a román hatóságok hivatalos álláspontján. A kastély épületébe betelepedett kutatóállomás látogatóknak szánt információs pannóin hiába is keressük az Ocskayak nevét és a birtok valós múltjáról szóló adatokat. A megsárgult, megkopott jegyzékeken sok mindenről lehet olvasni, ám a lényegről nem. Egyetlen kurta és furcsa mondat utal arra, hogy az Ocskay-birtok nem volt mindig a román államé. „Az államosításig (1948) magántulajdont képezett” – olvasható a szófukar mondat az egyébként rendkívül hosszas és aprólékos leírásban.
Ez nem fájt Ocskay Lászlónak? – kérdezem a vejét, mint aki nem ismerné a logikus választ. Aztán mégis valami mást hallok, mint amire számítanék… „Apósom nem afféle ember volt, a neveltetése miatt sok mindent nem tett szóvá, amiért más talán kikelt volna a képéből. Ő örült, hogy sem a kastélyt, sem a parkot azok bitorlói nem tették teljesen tönkre. Pedig aztán azokon a pannókon tényleg még a kertészről is több információ jelenik meg, mint az arborétum néhai létesítőiről” – mondja Balogh Árpád.
Ha már nem kapták vissza ősi jussukat, az örökségüktől megfosztott leszármazottak mégis jobb sorsot tudnának elképzelni a parknak és legfőképpen a kastélynak. Szerintük az épületben múzeumot és kultúrközpontot kellene inkább működtetni kiállítótermek berendezésével, szimfonikus kamarakoncertek szervezésével. Mindehhez viszont nem olyan vezetőkre lenne szükség, akik az elavultnak vélt, felbecsülhetetlen értékű intarziás parkettet modern laminált padlóra cserélik. Habár, ha jól belegondolunk, ez is egy módja a történelem átírásának.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)