Virtuális csángálás az ezeréves határon túli Csángóföldön
A magyar kultúra „elsüllyedt Atlantiszáról” a magyar kultúra napján beszélgettek az Apáczaiban.
A magyar kultúra napján az ezeréves határon túli vidék zárt világába kalauzolták el az érdeklődőket  a kolozsvári Apáczai Csere János Líceumban a Testvéreink, a csángómagyarok címmel tartott kétnapos rendezvénysorozat keretében. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és az Apáczai Líceum Aranyecset Tehetségműhelye által szervezett eseményen a csángó kultúrával foglalkozó kutatók, nyelvészek, néprajztudósok igyekeztek a fiatalokhoz közelebb hozni ezt a valójában távoli kultúrát.
Ebből az alkalomból hozta el Kolozsvárra néprajzi gyűjteményét a Bákótól 10 kilométerre található Lujzikalagor magyar tanára, Petres László, amelyet péntek este mutattak be a líceum dísztermében. Vörös Alpár iskolaigazgató és Székely Géza tanár köszöntője után Tánczos Vilmos néprajzkutató tartott előadást.
Szerinte a csángó kultúra napjainkban másodlagos reneszánszát éli, hiszen mind Erdélyben, mind az anyaországban fokozott érdeklődés mutatkozik a csángómagyarok iránt. Ennek az oka, hogy a modern ember elbizonytalanodott, a technika elidegenítette a valódi értékektől, és a múlt dolgai között keresi önmagát.
Bár a néprajzi értékkel bíró tárgyak természetes környezetükben egyre pusztulnak, szerencsére mindig vannak olyanok, mint Petres László, akiknek a kultúrmissziója révén egy részük megmenekülhet. A néprajzkutató úgy vélekedett, hogy a tárgyak valódi értéke abban mérhető, hogy mennyire nyújtanak betekintést egykori tulajdonosaik életvilágába. Köztudott, hogy a viseletek rendszerint kifejezték a hordozójuk pontos származását, korát, egyéniségét és társadalmi helyzetét is. A katrinca (kötény), rokolya (szoknya), és kirpa (fejrevaló kendő) mintái falvanként változtak, akárcsak a népdalok és táncok. Ettől olyan rendkívül gazdag a csángók öröksége, melyeket Tánczos az elsüllyedt Atlantisz kincseihez hasonlított.
Petres László hat éve él és tanít a csángók által lakott Lujzikalagoron. Beilleszekedésének nehézségeiről, tapasztalatairól, a helyi lakosság mindennapjairól, jövőképéről egyaránt beszélt, és részletesen kitért a Kolozsvárra hozott gyűjtemény darabjainak bemutatására is. A hallgatóság átfogó képet kaphatott a rendkívül zárkózott, mélyen vallásos, különös észjárású népcsoportról. Megítélése szerint a mintegy 180 ezer lélekszámú csángó közösségnek csupán az egynegyede ért és beszél magyarul, de ez változóban van, mivel egy nyelvváltás van folyamatban.
Az elvándorlás problémája ugyanúgy érinti a csángókat is, mint a románokat, legtöbbjük Spanyolországban, Olaszországban vagy Angliában dolgozik. A hazatérő fiatalok már nem értik őseik világát, nem tudják „olvasni” a viseleteket sem. Érdekes azonban, hogy még azok is, akik egyáltalán nem beszélnek magyarul, emlékeznek egy-egy nagyszülőtől tanult imádságra, balladára. Petres a gyűjteményéről elmondta: olyan darabokból áll, melyeket évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt még hordtak. Beilleszkedve a lujzikalagoriak közé, a megmentés szándékával kérte el az olykor hanyagul őrzött, értékes viseleteket.
Az este színfoltja két csángó fiatal, Mokány Róza és Tímár Karina közreműködése volt, akik ékes tájszólással pusztinai és lujzikalagori népdalokat, balladákat, imádságos énekeket adtak elő. Erős identitástudatról téve tanúbizonyságot, beszéltek arról is, hogy mit jelent számukra a csángó kultúra, és hogyan örökítik át őseik hagyatékát Budapesten, vagy éppen Kolozsváron. foter.ro

Szabad, lélegző kultúrát kell építeni
Díjátadó gálákkal, tárlatnyitókkal, gazdag programsorozatokkal ünnepelték a hétvégén a magyar kultúra napját Erdély-szerte. 
Erdélyért életműdíjat adtak át az RMDSZ jelenlegi és korábbi vezetői Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának a jeles nap alkalmából szervezett pénteki ünnepségen, a kincses városban. A díjat az RMDSZ, valamint az általa létrehozott Communitas Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány ítéli oda évről évre.
Az elismerésről Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke elmondta, kényszer hatására alakult úgy, hogy a magyar kultúra nagyjai az alkotómunkán túl a közéletben is szerepet vállaltak, de büszkének kell lennünk arra, hogy a magyar kultúrában az igazi élet és az igazi mű nem választható el egymástól.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a kisebbségi lét alapvetően védekező lét, de nem lehet azzal védekezni, „hogy magunkra zárjuk az ajtót". Úgy vélte, a kultúra azáltal is megszűnhet, „hogy elfelejt kérdezni". „Kérdező és nyitott, azaz szabad és lélegző kultúrát kell építenünk, ennek feltételeit kell megteremtenünk. Ha nem így teszünk, akkor abból csak skanzen lesz, abból csak múzeum lesz, ami szükséges, de nem elegendő" – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
„Most már azt is tudom, mi az életműdíj: először meg kell jól öregedni, hogy az ember megkaphassa" – késztette nevetésre a közönséget Egyed Ákos a díjátadón. A rendezvényen az Erdélyi Magyar Kortárs díjakat is átadták, elsőként Fekete Vince költő vehette át a kortárs irodalmat gazdagító alkotásaiért. A képzőművészek közül az elismerést idén Onucsán Miklós érdemelte ki, az előadóművészetek közül színházban és filmekben nyújtott alakításaiért Molnár Levente vehette át. A színész laudációját pályatársa, Dimény Áron írta, amelyben – a Saul fia című film sikerére utalva – úgy fogalmazott, a kortárs magyar kultúráért díj az Oscar előszobája.
Háromszék Kultúrájáért díjat is kapott Egyed Ákos
Háromszéken is kitüntették Egyed Ákost: a történészprofesszor ünnepélyes keretek között vette át az idei, a Kovászna Megyei Művelődési Központ által 2013-ban alapított Háromszék Kultúrájáért díjat. Az elismerést Tamás Sándor, a megyei önkormányzati vezető adta át a 86 éves történésznek a magyar kultúra napja alkalmából szervezett ünnepségen, szombaton Olaszteleken. Az impozáns olaszteleki Daniel-kastély méltó helyszínként szolgált ennek a – Egyed Ákos szavaival élve – „történelmi eseménynek", amelyet a korhű öltözetű Kájoni Consort régizene együttes előadása még inkább ünnepélyessé tett.
„A professzor úr azt mondta egy alkalommal, hogy akkor éri el a célját a megemlékezés, a visszatekintés, ha képesek vagyunk levonni belőle a tanulságokat, ha ismerjük a történetünket, nemzedékről nemzedékre átadjuk és hozzátesszük a saját történeteinket, tapasztalatainkat. Egyed Ákos nemcsak ragaszkodott a történelemhez, de vigyázott is rá: úgy tárta elénk, hogy megismerjük, úgy adta tovább, hogy hozzátette a maga részét, de hagyta, hogy levonjuk belőle a saját tanulságainkat. Ez a díj a megbecsülés jele, a tiszteleté, a köszöneté: hogy ragaszkodott, de vigyázta is történelmünket" – méltatta a történész munkásságát Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
A történész Bodoson született, szülőfalujához kötődő élményei bevallása szerint végigkísérték életútját, és büszke arra, hogy Erdővidékről származik, ide mindig hazatér. Ahogyan az eseményen megtekintett portréfilmben is elmondta, már gyerekként nagy hatással voltak rá az édesapja által elmesélt történetek, majd később a Székely Mikó Kollégium szellemisége is arra buzdította, hogy a választott pályára lépjen.
A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történelem és földrajz szakán tanult tovább, majd az átszervezett Román Akadémia kolozsvári kutatóintézetébe nevezték ki kutatónak, ahol 45 éven át dolgozott. „Kis nép, kis nemzet jobban kell vigyázzon a saját értékeire, mert kis nemzetnél, kis országnál kis hibák is nagy bajok forrásai lehetnek, vigyázzunk tehát, hogy a legfontosabb nemzeti kérdésekben az érdekegyesítés legyen minden magánérdeknél előbbre való" – vallja Egyed Ákos.
Bánffy-kiállítás Váradon
A nagyváradi vár C épületében nyitották meg a hét végén az Illuzió és tükröződés című, gróf Bánffy Miklós pályaképét bemutató tárlatot. Egy modern kori reneszánsz embernek, a sokáig méltatlanul elfeledett írónak, színházi rendezőnek, egyben Magyarország egykori külügyminiszterének állít emléket az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tárlata, amely Kolozsvár, Bukarest, Hága, Kisinyov, Rabat, Bécs, Szeged és Budapest után nyílt meg Nagyváradon.
A kiállítás a polihisztor művészi világát kívánja visszaadni és megkísérli bemutatni az írót, grafikust, politikust, karikaturistát, díszlet- és jelmeztervezőt, színházi rendezőt, valamint a koronázási ünnepségek megtervezőjét. A látogatók megtekinthetik egyebek mellett a Bánffy által A kékszakállú herceg vára című Bartók-operához tervezett jelmezek rekonstrukcióit is, amelyeket a kolozsvári magyar opera a Bánffy 2014 emlékévhez készített, de meghatározó részt képviselnek a New Yorkban élő Nicolette Jelen Bánffy modern szilikátművei is.
A kiállítás különleges aktualitása, hogy feleleveníti IV. Károly száz évvel ezelőtti koronázási ünnepségét is, amelynek kormánybiztosa, tervezője szintén a gróf volt. A bemutatónak minden helyszínen akad egy különlegessége is, ez Nagyváradon a család bárói ágának tulajdonát képező pecsétnyomó, amelyet Bánffy Farkas ajánlott fel a február 28-áig látható programra. A Szebeni Zsuzsanna kurátor és Szebeni-Szabó Róbert látványtervező által alkotott tárlatot Prőhle Gergely nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkár, az emlékév kezdeményezője nyitotta meg.
Művészetek összhangja a Kultúrpalotában
A zene, a képzőművészet, tánc, irodalom együttesen mutatkozott meg hat intézmény összefogásaként Marosvásárhelyen a magyar kultúra napja alkalmából, a Kultúrpalota harmadik emeletén, a magyar klasszikusokat, a Bernády-gyűjteményt bemutató képtárban. A Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, a Látó szépirodalmi folyóirat, az András Lóránt Társulat és a Tiberius vonósnégyes közös ünnepléssel emlékezett a Himnusz születésnapjára. A képtárban zenével, tánccal, verssel fűszerezett rendkívüli tárlatvezetésen vehettek részt a jelenlevők.
A gyűjtemény történetéről Soós Zoltán múzeumigazgató elmondta, a műalkotások nagyobb részét letétbe kapta a város 1913-ban a budapesti Szépművészeti Múzeumtól, ám az 1920-as hatalomváltást követően soha nem adta vissza. A közelmúltban sikerült tisztázni a tulajdonjogot, és most már végérvényesen Marosvásárhelyé maradnak a festmények. Például ott látható Thorma János Tessitori Nóráról, a híres színésznőről festett arcképe, amely előtt Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója mondott néhány gondolatot.
A Tiberius vonósnégyes a Bordi András által festett Bernády György-portré előtt kezdte a zenélést, a színművészetis hallgatók, Pataky László: Krumpliszedők festménye előtt mutatták be első performanszukat. Majd Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője olvasta fel egy korábbi versét, amelyet a szatmárnémeti Kölcsey-gimnáziumnak írt. Úgy fogalmazott, a kultúra iránti fogékonyság hiánya a legnagyobb ellensége a kultúrának.
Kulturális nyílt nap
Nyílt napot tartott a Hargita Megyei Kulturális Központ a magyar kultúra napja alkalmából pénteken Csíkszeredában. Baráti találkozóra várták az érdeklődőket, amelynek keretében a központ munkatársai az intézmény szerteágazó tevékenységét mutatták be. A találkozón részt vettek a térség kulturális szakemberei, az intézmény partnerei, civil szervezetek képviselői, valamint a Kós Károly Szakközépiskola XI. C., építészeti osztálya is.
Az esemény egyik meghívottja Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum alapítója volt, aki a Márton Áron-emlékév tartalmát ismertette. Az emlékévet hivatalosan február 12-én nyitják meg, ennek kapcsán számos programot terveznek. Többek között egy, fiataloknak szóló helyismereti tábort Csíkszentdomokoson augusztus végén, de hirdetnek majd fotó- és kisfilmpályázatot, a múzeum anyagát Csíkszeredában is bemutatják, és készül egy kültéri kiállítás is, amelyet különböző fesztiválokon mutatnak be.
A Kájoni János Megyei Könyvtár részéről Kelemen Katalin elmondta, intézményük is a maga eszközeivel hozzájárul az emlékév programjaihoz, vetélkedőket szerveznek, valamint Márton Áronhoz kapcsolódó kiállításokat terveznek. A kulturális központ munkatársa, Botár László hangsúlyozta, sok mindennel foglalkoznak az intézményben, ezek közé tartozik a képzőművészet és vizuális művészetek bemutatása, és igyekeznek olyan kapcsolatrendszert kiépíteni, hogy a helyi értékeket népszerűsíthessék. Kiállításokat hoznak el, évente megszervezik többek között a Free Camp nemzetközi alkotótábort, a Hargitai szalon tárlatot. „Minden rendezvényünknek sajátos az arculata, és fel lehet ismerni, hogy a kulturális központban készült" – hangzott el.
Értékközvetítőket díjaztak
Öt díjazottnak adtak át elismerést az Udvarhelyszék Kultúrájáért gálaesten. A magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvénysorozatot koronázó díjátadón egy kulturális egyesületet, egy színjátszócsoportot, egy művelődésszervezőt, egy polgármestert és egy grafikust tüntettek ki Udvarhelyen. Idén a helyi G. Egyesület kapta a Közösségért díjat, mivel több száz koncertet, irodalmi estet, kocsmaszínházi előadást, képzőművészeti kiállítást, fesztivált és vetítést szervezett a városban.
A Vitéz Lelkek diákszínjátszó csoportnak ítélték idén az Udvarhelyszék Kultúrájáért Egyesület Értékközvetítő díját. A negyedévszázados társulat több mint amatőr színjátszó csoport, és több mint iskolások szabadidős tevékenysége, hiszen meghatározza a Tamási Áron Gimnázium diákjainak életét, teret adva személyiségük kibontakozásának. Az Értékteremtő díjat Rezi Erika-Gabriella alsóboldogfalvi művelődésszervező vette át kultúranépszerűsítő tevékenységei, irodalom és művészet iránti elszántsága elismeréseként.
Az értékmentő-díjat Tamás Ernőnek, Székelyvarság polgármesterének ítélte az Udvarhelyszék Kulturájáért Egyesület: több mint tizenöt éves munkássága alatt felismerte, az értékek megőrzése és közkinccsé tétele nemcsak egyéni felelősség, hanem közösségi érdek. Gyöngyössy János, Homoródkarácsonyfalván élő történelmi grafikusnak ítélték az Udvarhelyszék Kultúrájáért életmű díját, amellyel munkásságát ismerte el az egyesület.
Több tízezren szavalták közösen a Himnuszt és a Nemzeti dalt pénteken, a magyar kultúra napján. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezés központja idén Szarvas volt, de interneten keresztül Romániából, Szlovákiából, Szerbiából és Horvátországból is csatlakoztak a rendezvényhez. Krónika (Kolozsvár)

Emlékek Thália templomából Nánó Csaba interjúkötetében
Azon túlmenően, hogy nagyon emberi, meleg hangú beszélgetéseket tartalmaz, olyan színháztörténeti korszakot rögzít, kelt életre és hoz mozgásba ez a könyv, amit a közösségi színjátszás korszakának neveznék – méltatta Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatóhelyettese Nánó Csaba Ahol fény, ott árnyék is című interjúkötetét a szombat esti könyvbemutatón a kincses városban.
A nagyváradi Europrint Kiadó gondozásában megjelent kötet összesen tizenegy portréinterjút tartalmaz színművészekkel, operaénekesekkel, a 70-es és 80-as évek kolozsvári magyar színjátszásának meghatározó személyiségeivel. Visky András úgy fogalmazott, szereti, ahogy Nánó Csaba kérdez.
„Kérdései néha meglepően direktek, váratlanok és nagyon személyesek, mégsem szemérmetlenül, hanem őszinte érdeklődéssel kérdez. Így olyan dolgokat tudunk meg interjúalanyaitól, amelyeket korábban nem tudtunk" – magyarázta. Derzsi Ákos, a könyvkiadó igazgatója elmondta, azért épp Nagyváradon jelent meg a kötet, mert a szerzővel osztálytársak voltak Kolozsváron, régóta ismerték egymást, ugyanakkor nagyra értékeli Nánó Csaba munkásságát.
A könyvbemutatón Makkay József, az Erdélyi Napló főszerkesztője beszélgetett a szerzővel, aki maga is a lap újságírója. Thália templomával való kapcsolatáról Nánó Csaba elmondta, szülei a kolozsvári színház folyosóján ismerkedtek meg, aztán ő a nyolcvanas években felcsapott amatőr színjátszónak. Ekkoriban ismerkedett meg későbbi interjúalanyaival, így újságíróként feltett szándéka volt, hogy a színház egyik aranykorszakának számító periódust, a 70-es, 80-as éveket megörökítse.
Arra a kérdésre, hogy mi szükséges ahhoz, hogy megnyíljon valaki, betekintést engedjen a magánéletébe is, Nánó Csaba kifejtette, nagy adag empátia szükséges, a beszélgetőtárs pedig megérzi ezt. A szerző mintegy 50 interjújából választotta ki a kiadóval közösen a most megjelent 11 beszélgetést, és olyan alanyokra esett a választásuk, akik már eltávoztak az élők sorából.
Többek közt Dorián Ilona, Nagy Dezső, Senkálszki Endre színművész, Mátyás Jenő operaénekes is megszólal a kötetben, amely a kommunista diktatúra évtizedeinek hangulatát is visszaadja. A Kötő Józseffel készült interjúból például kiderül, hogy 1985 és 1990 között – amikor a tavaly januárban elhunyt Kötő volt a színház igazgatója – állandóan driblizni kellett: jött egy-egy „pártokos", akinek fogalma nem volt a színházról, de ha nem tetszett neki egy jelenet, egyszerűen kicenzúrázta.
A tizenegy interjú közül kettő Senkálszky Endre színésszel, színházigazgatóval készült, a szerző bevallása szerint azért, mert annyira színháztörténeti emlékek azok, amikről beszélt, hogy kikerülhetetlen volt két interjút is beválogatni a kötetbe.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Költők a galériában
Felolvasó-körúttal ünnepelték a magyar kultúra napját 
Szombaton este a kézdivásárhelyi Vigadó Galéria volt az utolsó állomása a kolozsvári Sétatér Egyesület által, a magyar kultúra napja tiszteletére szervezett felolvasó-körútnak. A háromnapos turné csütörtökön Székelyudvarhelyen kezdődött, pénteken Sepsiszentgyörgyön beszéltek költészetről, és olvastak verseket az erdélyi és magyarországi szerzők.
A Vigadó Galéria szűknek bizonyult, újabb székeket kellett behozni a nagyrészt középiskolások által zsúfolásig megtelt terembe. Az est házigazdája, moderátora a kézdivásárhelyi Fekete Vince költő – akit történetesen a magyar kultúra napján az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért-díjjal tüntettek ki Kolozsváron – köszöntötte a jelenlévőket, majd a „hogyan lesz költő az ember?” kérdéssel indította a beszélgetést.
Szálinger Balázs József Attila-díjas, keszthelyi költő, műfordító szerint kell hozzá ihlet, tehetség, jó ötlet, de mindez szorgalom nélkül mit sem ér. Dimény H. Árpád költő, szerkesztő úgy vélte, kell egy mester is, egy irányító, és arról kell írni, amit megtapasztaltunk. Szentmártoni János budapesti költő-író, a Magyar Írószövetség elnöke korán érő típus: már 9 évesen, egyetlen hétvégén megírta első – igaz, mindössze másfél oldalas – regényét. Király Zoltán, a Sétatér Egyesület elnöke, bár a családban költők vették körül, középiskolásként a Brassai-líceum iskolaújságában publikáló „költők” hatására kezdett versírásba. Lövétei Lázár László József Attila-díjas költő, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője és Fekete Vince az első meghatározó olvasmányélményeiről szólt.
A következő téma kisebb vitát eredményezett a „mitől lesz vers a vers?” kérdésről eltérően vélekedő szerzők között. Király Zoltán szerint az a vers, amit az olvasó annak tekint, Lövétei úgy vélte, a versben érzésnek, gondolatnak és harmóniának kell lennie. Szentmártoni szerint attól vers a vers, hogy az adott gondolatot nem lehet másképp elmondani, Dimény meghatározását (elég, ha a szerző versnek tartja alkotását) Szálinger kevesellte, kijelentve, az alkotással hatást kell elérni valakiben. Az irodalmi est záróakkordjaként a szerzők egy-egy versüket olvasták fel.
Fekete Vince lapunknak is nyilatkozott:
– Célunk az volt, hogy közelebb hozzuk a verset az olvasóhoz mondta. – Az, hogy a jelen lévő, Facebookon felnőtt középiskolásokat érdekli még a költészet, és ilyen sokan összegyűlnek szombat este egy ilyen találkozón, úgy vélem, nagyon nagy eredmény. Örülök, hogy egy kicsit vitáztunk, hiszen nem vagyunk egyformák, nem ugyanúgy gondolkozunk a költészetről, mindenikünk más-más hangú költő, másképpen ír, ellenkező esetben egymást utánoznánk. Az ilyen termékeny vita hasznos, úgy vélem, a közönség előtt is felvállalható.
Daczó H. Barna. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A politika belülről: mire számíthatunk a visszalépések éve után?
A kisebbségi érdekérvényesítés lehetőségeiről és az önkormányzati választásokról beszélgettünk Kelemen Hunorral.
A 2016-os esztendő politikai kihívásairól és az ebben az évben esedékes választásokról beszélt Kelemen Hunor A politika belülről című műsor friss kiadásában. A politika miértjeire és hogyanjaira válaszokat kereső, Balázsi-Pál Előd által vezetett műsor hétfőn, január 25-én 21.35-től nézhető meg az Erdély TV-n, kedden, január 26-án délután hallgatható meg az Erdély FM-en, kivonata pedig alább olvasható a Transindexen. 
Milyen évünk lesz 2016-ban a kisebbségi jogérvényesítés szempontjából? 
Kelemen Hunor évértékelőjében azt mondta, hogy a 2015-ös esztendő a visszalépések éve volt a kisebbségi jogérvényesítés terén. Ebből kiindulva kérdeztük tőle, hogy milyen lesz 2016, tekintettel egyrészt a választási évre, másrészt az új kormányra. Az RMDSZ elnöke szerint választási esztendőben hajlamosak a román pártok nacionalista, magyarellenes hangot megütni, abban reménykedve, hogy így több szavazatot szerezhetnek. 
Az RMDSZ elnöke a kormányváltástól azt várja, hogy közigazgatási és kormányzati eszközöket ne használjanak a kisebbségi jogok megcsorbítására, úgy, ahogy tette utolsó egy esztendejében a Ponta-kormány. Ilyen szempontból reménykedik, hogy Cioloş és a kabinetje tagjai, különösen a belügyminisztérium és az ő kötelékébe tartozó intézmények nem követik azt a gyakorlatot, amelyet 2015-ben látványosan követtek. A kormánnyal szemben ugyanakkor jogos elvárás az is, hogy úgy kormányozzon és olyan üzeneteket fogalmazzon meg, hogy a többség-kisebbség viszonyt ne feszítse és ne élezze tovább. Kelemen nem vár nagy áttörést minden területen, de fontos lenne, hogy a létező törvényeket betartsák és alkalmazzák.
Szükség lenne egy kisebbség-többség megállapodásra 
A román pártok részéről nem nagy a nyitottság egy ilyen szerződés megkötésére, külön-külön mindenki benne van, mondhatni elméleti szinten, de mikor össze kellene ülni, megbeszélni a részleteket, akkor mindenik párt ódzkodik tőle, valószínű azért, hogy a másik szemében ne mutatkozzon túlságosan engedékenynek, és ezáltal szavazatokat veszítsen – mondta Kelemen Hunor, aki szerint 2016 nem a legalkalmasabb esztendő egy kisebbségi jogokat garantáló megállapodás aláírására, de fenn kell tartani a kérdést, és érveket kell szolgáltatni arra nézve, hogy miért van szükség egy ilyen szerződés megkötésére. 
„Meg kell győzni a román politikai elitet, hogy miért lesz abból nagy baj, ha a romániai magyar kisebbségre ellenségként és kockázati tényezőként tekintenek, ha kollektíven megbélyegzik, és a nehezen megszerzett jogokat korlátozzák. Ezek súlyos feszültségekhez vezethetnek, ami senkinek sem érdeke” – mondta. 
Az igazság mindig napvilágra kerül 
Cseresznyés Pál halála ismét aktualitást kölcsönöz a marosvásárhelyi fekete márciusnak. Van-e esély arra, hogy valamikor szülessen egy olyan döntés a 26 éve történtekkel kapcsolatban, amelyik megnyugtató lehet a magyar közösség szempontjából, esetleg újranyithatják-e a dossziét ebben az ügyben? – kérdeztük Kelement. Azt a reményt soha nem adhatjuk fel, hogy az igazság napvilágra kerül – válaszolt a szövetségi elnök. Meglátása szerint a marosvásárhelyi fekete márciussal is ugyanazt meg kellene tenni, amit a ’89-es eseményekkel és a ’90-es bányászjárásokkal kapcsolatban, és ezt az RMDSZ sokszor szorgalmazta a parlamentben is. A fekete márciussal kapcsolatban is újra kell nyitni a dossziékat, mert ezzel adós a román igazságszolgáltatás. Kelemen úgy látja, hogy ebben az esetben is ki fog derülni, hogy kik voltak az események tényleges elindítói, mert az igazságot nem lehet a végtelenségig elkendőzni. 
Vissza kell utasítani a közösség megbélyegzését 
2015 végén a kisebbség-többség kapcsolatát a december elsejei kézdivásárhelyi események is meghatározták. Az RMDSZ elnöke szerint különbséget kell tenni aközött, hogy valakik butaságból vagy viccelődésből el akartak követni valami olyasmit, ami kétségkívül elfogadhatatlan – ezért egyénként mindenkinek kell vállalnia a felelősséget –, és a között, hogy emiatt az eset miatt az egész közösséget megbélyegezzék. „Meg kell tudni védeni a közösséget, és nem fogadhatjuk el, hogy kollektív bűnösként kezeljék az erdélyi magyar kisebbséget! Éles különbséget kell tenni a kettő között, hiszen akit ma terrorizmussal vádolnak, azt elássák és nem talál partnert sehol; ezért nem szabad az egész közösséget megbélyegezni, hiszen így a legapróbb jogos követelések kifutási lehetősége is a nullával lesz egyenlő” - figyelmeztetett. 
Kelemen elutasítja az ügy során tapasztalt túlkapásokat: „Nekünk nagyon világosan el kell mondanunk, hogy semmilyen politikai szélsőségességgel nem tudunk közösséget vállalni. Viszont elfogadhatatlan az, hogy Wass Albert-könyveket „tartóztassanak le” és kobozzanak el házkutatások során.’89 előtt vittek el könyveket, nem juthatunk vissza oda huszonhat év után, hogy irodalmat koboznak el!” – fogalmazott. 
Magyar terrorista vs. román színész 
Az RMDSZ elnöke szerint a román társadalom viszonyulása ehhez az egész kérdéshez Molnár Levente filmszerepével kapcsolatosan lett még érdekesebb: Beke volt a terrorista magyar, és Molnár Levente a jó román, aki az Oscarig is eljuthat a Saul fiával. Ez megint csak azt mutatja, hogy a román társadalomban a magyarokkal szemben még mindig erős előítéletek élnek. Ha baj van, akkor ők a keletről, Ázsiából ideérkező bajkeverők, hogyha jelentős kulturális vagy tudományos eredményt érnek el, ők a jó románok. 
Tisztábbak lesznek-e a választások most, hogy egy pártoktól független kormány van hatalmon? 
Kelemen szerint a 2016-os évben egyetlen pártnak sem lesz lehetősége költségvetési eszközöket használni szavazatszerzésre. Ugyanakkor problémásnak tartja azt, hogy a munkaügyi minisztérium Hargita, Kovászna, Maros és Fehér megyében nem támogatja a Caritas szociális szolgáltatásait, mint az idősgondozás, beteggondozás, otthongondozási szolgálat, amelyekre hihetetlen nagy igény van, miközben az ország más részein támogatja ezeket. A minisztérium nem írt alá szerződést a szervezettel, ugyanakkor az állam nem veszi át ezeket a szolgáltatásokat, erre a problémára pedig mindenképp választ szeretnének kapni az RMDSZ-es törvényhozók a parlamenti ülésszak kezdetén. 
Önkormányzati választások 
"Az RMDSZ-ben elkészült a mérleg, hogy kik azok, akikkel tovább megyünk, és kikkel nem. Lesznek cserék, de nem mindenütt azért, mert nem vagyunk megelégedve a négyéves munkájával, hanem mert három-négy mandátum után már cserélni kell, vagy a polgármester maga gondolja úgy, hogy váltani kell. De a közösségek maguk látják és érzik, ki végzett jó munkát, és ki nem, hiszen mindenütt vita van ezzel kapcsolatban" – mondta el Kelemen Hunor arra a kérdésre, hogy hol volt elégedett az RMDSZ-es városvezetők tevékenységével. „Nagyon sok polgármesternek ki lehetne emelni a munkáját, a 204 RMDSZ-es polgármesterből nagyon sokan jól teljesítettek az elmúlt négy évben. Ha a városok szintjén nézzük, akkor mindenképp ki kell emelni Sepsiszentgyörgyöt és Csíkszeredát, ezek jól teljesítő közösségek voltak” – folytatta. 
Kolozsvár: önbizalom kérdése 
A közösség önbizalma hihetetlenül fontos, mert a közösségnek éreznie kell, hogy van egy olyan jelöltje, aki, ha megnyerné a választást, jól el tudná vezetni a várost; Horváth Anna egy ilyen ember Kolozsváron – indokolta a szövetségi elnök, hogy miért szükséges polgármester-jelölt indítása a városban. „Ez egy olyan önbizalmat erősítő kérdés, amelyről nem szabad lemondani, ugyanakkor az sem mindegy, hogy ki a listavezető. Interetnikus környezetben azt is figyelembe kell venni, hogy ha nem állít az RMDSZ jelöltet, akkor valamit kell mondani a közösségnek, hogy kire szavazzanak, ez viszont megosztaná a közösséget, és azt, aki mellé az RMDSZ beállna, a román nacionalisták megpróbálnák beőrölni. Ezt már megtapasztalhattuk 1990 és 2004 között” – tette hozzá. 
Marosvásárhely: van-e igény a változásra? 
Marosvásárhelyen Soós Zoltán személye már tavaly óta ismert, ő a magyar polgármester-jelölt. Neki van egy nagyon erős ellenfele a jelenlegi polgármester, Dorin Florea személyében, aki nagy valószínűséggel függetlenként fog indulni, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogja megkapni a liberálisok támogatását (A PNL választási kódexe nem teszi lehetővé a bűnvádi eljárás alatt álló politikusok indulását – szerk.). A PNL ilyen szempontból nagyon kétszínű politikát folytat, hátulról mindenképp támogatni fogja Floreát – véli Kelemen. 
Most fog kiderülni, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség akar-e magyar polgármestert. Ha támogatják és melléállnak, akkor igenis meg lehet választani, aztán a listák és frakciók már másodlagos kérdés a magyar városvezetőhöz képest. Most ki fog derülni, hogy egy ilyen típusú összefogásnak, amikor nem egy párt színeiben indul a magyar jelölt, van-e alapja, van-e igény rá, vagy erről csak írnak és beszélnek a kávéházakban – mondta az elnök. 
Csíkszereda: bírósági döntésre várva 
Ráduly Róbert nagyon jó polgármester volt, egy nehéz ember, de amit az elmúlt mandátumok alatt Csíkszeredában megvalósított, azt mindenki értékeli, ezért egy kedvező alapfokú döntés olyan erkölcsi löketet adna számára, amely segítene abban, hogy elindulhasson – mondta Kelemen, aki akkor lenne elégedett és nyugodt, ha Ráduly indulni tudna. 
Az MPP-vel megállapodott, az EMNP-vel versenyezni készül az RMDSZ 
Az MPP-vel már 2014-ben kötöttek egy megállapodást, amely jól működött, ezért meghosszabbították 2016-ra. Ez egy országos keretmegállapodás, és helyben kell megtölteni tartalommal, hogy a legjobb eredményt tudja felmutatni a közösség érdekében. Lesznek olyan települések, ahol az MPP jelöltjét fogjuk támogatni, és olyanok, ahol az MPP az RMDSZ jelöltjét fogja majd támogatni – számolt be. 
Kelemen szerint „hatalmas nagy blöff, vagy teljesen komolytalan” az EMNP javaslata. Emlékeztetett: a listákat 75 nappal a választások előtt le kell tenni, ugyanakkor elfogadhatatlannak és elképzelhetetlennek is tartja egy új párt bejegyzését. „Az a gyűjtő szövetség, amelyről ők beszélnek, az az RMDSZ, amelyből ők évekkel ezelőtt elmentek, és nem kellene kitalálni egy negyedik pártot. Akik versenyhelyzetet teremtettek, ne féljenek a versenytől!” - mondta. Marosvásárhely esetében adjuk meg a lehetőséget, hogy pártszínezet nélkül Soós Zoltánra lehessen szavazni, és ha a marosvásárhelyi magyarok meg tudják választani Soós Zoltánt, akkor van értelme továbbgondolni az együttműködést, különösen ott, ahol a románok magyarok fele-fele arányban élnek - vélekedett. Transindex.ro

Kevesebb magyar született Kolozsváron
A polgármesteri hivatal Lakossági Nyilvántartó Anyakönyvi Hivatalának adatai szerint 2015-ben is csökkent a magyar születések száma Kolozsváron.
Tavaly 445 magyar gyermek születését jegyezték be a kincses városban, 235 fiút és 210 lányt, míg 2014-ben 489 újszülöttet (242 fiú, 247 lány) vallottak magyarnak szülei. A leggyakoribb magyar nevek a Hanna (14), Zsófia (9), Dóra, Petra (7) és Anna (6), valamint Dávid (12), Márk (11), Tamás (9), Dániel, Eduárd (8) – „árulta el” tegnap Facebook-oldalán Horváth Anna alpolgármester.
Kolozsváron egyébként az elmúlt évben összesen 8561 születési bizonyítványt állítottak ki, ebből 6503 gyerek született Kolozsváron, a többi honosított okirat. Szabadság (Kolozsvár)

Eltűnt a többnyelvűséget számon kérő tábla
Az E60-as európai út kolozsvári bevezetőszakasza melletti hirdetőtáblán kérte számon egy holland vállalkozó a kolozsvári többnyelvűséget, a tábla azonban csupán három napig volt látható: tegnap reggelre ismeretlenek eltávolították. 
A vállalkozó, Landman Gábor – a nyelvi jogok aktivistája – megbízásából egy reklámügynökség pénteken tette ki a reklámtáblát, amely angol nyelven szólította meg Kolozsvár polgármesterét a következő szöveggel: Boc úr! A cégemnek Schengen kell, nem sovinizmus! A felirat hátterében egy háromnyelvű kolozsvári helységnévtábla szerepelt, és a vállalkozó tanácsadó cégének az internetes címe. A honlapon egy Emil Boc polgármesternek címzett nyílt levél is olvasható, melyben a vállalkozó felrója, hogy még mindig nem épült meg a Kolozsvárt Európával összekötő autópálya, a korrupció miatt 2011 óta halogatják Románia schengeni tagfelvételét, és nem tapasztalja az alapvető európai értékek tiszteletét. Arra kérte Kolozsvár polgármesterét, hogy engedélyezze az Európai Nyelvi Jogok Alapítvány Amszterdam (Foundation European Language Rights Amsterdam) számára a háromnyelvű táblák kihelyezését.
Az eltűntetett hirdetőtáblával kapcsolatban Landman kijelentette, ha megbizonyosodik arról, hogy a kolozsvári polgármesteri hivatal szerelte le a reklámot, büntetőjogi feljelentést tesz ellene. A Kolozs megyei törvényszék a Landman Gábor által vezetett hollandiai alapítvány keresete nyomán 2014-ben arra kötelezte a kolozsvári polgármesteri hivatalt, hogy helyezzen ki magyar nyelvű helységnévtáblákat is Kolozsvár bejárataihoz. Az ítélet ellen a polgármester fellebbezett, a másodfokon eljáró táblabíróság pedig úgy ítélte meg, hogy a holland alapítvány nem jogosult a kolozsvári magyarok nevében pereskedni. Ezért a holland alapítvány jogi képviseletét ellátó jogászokból 2015-ben megalakult a Minority Rights Egyesület, mely újabb keresetet nyújtott be a helységnévtáblák ügyében. Az ügy tárgyalása folyamatban van. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Bajorra nem csak az évfordulókon, hanem mindennapjainkban is szükségünk van”
Én már messzire járok… címmel szervezett emlékestet Bajor Andor író, szerkesztő halálának huszonötödik évfordulójára a Szent Mihály-plébánia és a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület. Bajor Andor életútját, aki az 1989-es rendszerváltást követően létrejött katolikus folyóirat, a Keresztény Szó főszerkesztője is volt, Kovács Sándor római katolikus főesperes, a Verbum Egyesület kuratóriumának elnöke, irodalmi munkásságát pedig Dávid Gyula irodalomtörténész méltatta. A rendezvényre január 25-én került sor a római katolikus nőszövetség Szentegyház utcai dísztermében, a zenei műsorban közreműködött Török Szilvia és György Róbert énekművész, zongorán kísért Potyó István.
– Méltó és igazságos, hogy ez a díszterem olyan kimagasló íróra való emlékezésnek ad otthont, mint Bajor Andor. Számára gyerekkorától lelki szükséglet volt a templom.  Jakab Antal Gyula megyéspüspök nem véletlenül bízta meg őt 1990-ben a Kolozsváron megjelenő Keresztény Szó római katolikus hetilap főszerkesztői feladatával. Életműve, több mint 40 éves munkássága elismerésre és hálás kegyeletre kötelez mindenkit. Szeretetéből és igazságérzetéből fakadó humorával lenyűgözte az olvasót. Belelátott a társadalmi és az emberi viszonyokba, a testet-lelket sorvasztó nyomorúságokba. Érezte a nyomasztó kommunista cenzúrát, tudta, hogy sok mindent nem írhat meg úgy, ahogy szeretné. A mi feladatunk az, hogy a tőle kapott szellemi örökséget továbbítsuk a fiatal nemzedékeknek – mondta Kovács Sándor.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Landman versus Boc: újabb fejezet a helységnévtábla-harcban
A holland vállalkozó hirdetőtáblán kérte számon a többnyelvűséget
A többszöri visszautasítás, állandó pereskedés sem vette el a kedvét Landman Gábornak, a nyelvi jogok aktivistájának, aki évek óta kitartóan harcol azért, hogy Kolozsvárnak többnyelvű helységnévtáblája legyen. A holland állampolgárságú Landman ezúttal vállalkozóként vette célkeresztbe a városvezetést, illetve a korábbi miniszterelnököt, aki korábbi ígéretei – Schengen-csatlakozás és autópályák – helyett azon dolgozik, hogy mindenáron megakadályozza a többnyelvűséget, illetve a háromnyelvű kolozsvári helységnévtáblák kihelyezését. A számonkérést ezúttal igen eredeti módon, az E60 DN1 jelzésű országút kolozsvári bevezetőszakasza melletti hirdetőtáblán tette meg, angol nyelven, de háttérben a hiányolt háromnyelvű helységnévtáblával. A hirdetőtáblát kedd reggelre „természetesen” ismeretlenek eltávolították. Ha ezt a kolozsvári polgármesteri hivatal tüntette el, Landman büntetőjogi feljelentést tesz ellene.
A nyelvi jogok aktivistája megbízásából egy reklámügynökség még pénteken tette ki a reklámtáblát, amely angol nyelven szólította meg Kolozsvár polgármesterét a következő szöveggel: „Boc úr! A cégemnek Schengen kell, nem sovinizmus!” A felirat hátterében egy háromnyelvű kolozsvári helységnévtábla szerepelt, és a vállalkozó tanácsadó cégének az internetes címe.  
Ez utóbbira kattintva egy Emil Boc polgármesternek címzett nyílt levél is olvasható, melyben a vállalkozó felrója, hogy még mindig nem épült meg a Kolozsvárt Európával összekötő autópálya, a korrupció miatt 2011 óta halogatják Románia schengeni tagfelvételét, és nem tapasztalja az alapvető európai értékek tiszteletét. Szabadság (Kolozsvár)

Önkontroll
Egyesek rosszul időzítettnek, túlzottan durvának, személyeskedőnek, lehetetlen dolgokat számon kérőnek tarthatják Landman Gábor óriásplakátos akcióját, ám a többnyelvű kolozsvári helységnévtáblák kihelyezését „eredeti” módon követelő vállalkozótól, jogharcostól egy dolgot elvitatni nem lehet: igaza van. 
Amikor egy közösség kollektív igazságérzete egyértelmű módon jelzi: folyamatos arculcsapás a politikai és jogi eszközökkel vívott érdekvédelmi küzdelem kudarca, természetszerű az elvárás, hogy valaki mégiscsak csináljon már valamit, és dicséretes, ha egyesek ezt magukra is vállalják.
Landmanék 2014-ben elérték, hogy bírósági döntés is kötelezze a kincses város önkormányzatát a többnyelvű táblák kihelyezésére, az igazságszolgáltatás terén aratott diadal pedig feledtette a közösség politikai képviseletének tehetetlenségét. Csakhogy a magyarságot hiába erősítette meg igazában egy precedensértékű, felszabadítóan ható indoklással megfogalmazott bírósági ítélet: a paragrafusok rosszindulatú tudorai fogást találtak a felperes alapítványon – annak hollandiai székhelyére hivatkozva –, így másodfokon eltörölték a korábbi döntést, és most új, ki tudja, meddig húzódó perben hadakoznak tovább.
Amikor a politikai eszközök csődöt mondanak – a magyar tanácsosok csaknem 14 éve képtelenek kiharcolni a táblakihelyezésekről szóló határozat alkalmazását –, és jogi úton is simán el lehet veszíteni egy, már megnyertnek hitt pert, senki ne csodálkozzék, hogy egy élő és élni akaró közösség tagjai saját kezükbe veszik az ügyet.
Hogy nem választási évben kellene provokálni? Hogy Boc, Kolozsvár polgármestere hajlandó a kompromisszumokra, ezért nem kellene sovinizmussal megvádolni (a persze már eltávolított óriásplakáton)? Egyesekben bizonyára felmerülnek mindezek, ám ne feledjük, hogy a politikum és a jog sorozatos kudarca óhatatlanul egyfajta kontrollvesztést idéz elő – a kiábrándultság és felháborodás szülte magánakciókat ugyanis nem a politikum és a jog szabályai irányítják, hanem az igazságérzet. Hogy mégis meddig lehet elmenni, hol a határ? Bízzuk azokra, akiknek igenis igazuk van.
Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár)

Országos szintű mozgalommá vált az Igen, tessék!
Országos mozgalommá vált az Igen, tessék! mozgalom, új honlapjánakköszönhetően. A civil szervezet újraszabott világhálós felületét és jövőbeli terveit szerdán mutatták be Kolozsváron.
2011-ben kezdte meg tevékenységét a mozgalom csapata, akkor ötven partnerrel, az együttműködők száma idén januárra 600-ra emelkedett. Tavaly döntöttek úgy, hogy a korábbi csatornák mellett új projektet indítanak, az egyik projekt a Zöld okos kiadvány beindítása volt, amelyet a kolozsvári háztartásokba juttattak el. Ezzel kapcsolatosan több igény is megfogalmazódott: többek között az, hogy a magyar szolgáltatók, cégek elérhetőségét tartalmazó Zöld okost online felületen is lehessen böngészni - fogalmazott Talpas Botond, az Igen, tessék! egyesület elnöke.
Mint kifejtette, az online felület előnye, hogy számos eszközön elérhető, könnyű kezelni. A most induló honlap egyik leghasznosabb újítása a földrajzi korlát kiterjesztése, ami az offline terjesztési módok miatt nehézkesen működött mostanáig. „Az új honlap ad lehetőséget arra, hogy az Igen, tessék! ne csak kolozsvári mozgalom legyen”– fogalmazott Talpas.
Szélyes Levente, a Codespring ügyvezető igazgatója elmondta, két projekt között gyakran foglalkoznak – önszorgalomból – magyar projektek támogatásával is. Így készül el hamarosan a Szabadság napilap honlapja, ugyanakkor most az Igen, tessék! lapkihordó platformján dolgoznak.
A szerdán elindult honlapról Kandó Norbert, a Codespring projektvezetője kifejtette, a fejlesztést tavalyelőtt júliusban kezdték el, novemberben volt alkalmuk komolyabban dolgozni rajta. Az új honlapot államvizsgadolgozatként már bemutatták, de az ETDK-n és egy nemzetközi IT-konferencián is nyilvánosságot kapott, hiszen a Codesprings együttműködik magyar egyetemistákkal.
Okos honlap, magyar utcanevek
Praktikussá, tehát a partnerek és felhasználók számára egyszerűvé, és felhasználóbaráttá tették a honlapot  – fogalmazott Bethlendi András, az Igen, tessék! ügyvezetője. Mindössze a szükséges kulcsszót és a települést kell megjelölnünk – magyarázta. A honlap okos és okosodó: a regisztráló cégek keresőszavai alapján működik, ugyanakkor egy cégnek minden munkapontját megtaláljuk az elénk táruló térképen, a fontos információkkal együtt. Az utcanevek magyarul is megjelennek.
Bethlendi András elmondta, a honlapon történő keresések mentén naprakész statisztikát kap a szervezet arról, hogy az érdeklődök milyen szolgáltatásokat és termékeket keresnek.
Kustán Magyari Attila. maszol.ro

EMNP: az RMDSZ visszautasította a magyar-magyar összefogást
Újra találkozott Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke Kolozsváron. A mai tanácskozás után Szilágyi kijelentette: az RMDSZ attól is elállt, amiben legutóbbi találkozójukon megegyeztek, s egy egyéni jogértelmezéssel kibúvót találtak a magyar közösség érdekeit szolgáló együttműködés alól. A Néppárt elnöke bejelentette: tudomásul veszik, hogy az RMDSZ sehol nem akar összefogást, így saját jelölteket állítanak az önkormányzati választásokon.
A sajtótájékoztatón, melyen részt vett Bereczki Ferenc, a Néppárt Maros megyei szervezetének elnöke is, Szilágyi emlékeztetett: december 21-én már sor került egy találkozóra közte és Kelemen Hunor között, amikor megegyeztek a marosvásárhelyi előválasztásokon győztes Soós Zoltán közös indításáról. „Az RMDSZ most mégis kitáncolt a tavaly év végi megegyezésünk mögül, és azt javasolták, hogy Soós Zoltán függetlenként induljon. A városi koalíciós listáról hallani sem akarnak, s mindezt a választási törvény egyik cikkelyére hivatkozva utasítanák el, mondván, hogy az nem teszi lehetővé kisebbségi szervezetek koalícióban való indulást. Kelemen Hunor állítását azonban cáfolják a tények, hiszen 2008-ban és 2012-ben is volt jogi precedens kisebbségi pártok összefogására, amikor Temesváron, először a Nemzeti Liberális Párt, a Német Demokrata Fórum és a Kereszténydemokrata Nemzeti Paraszt Párt alakított választási koalíciót, majd 2012-ben, a Nemzeti Liberális Párt nélkül, a két alakulat összefogva indult” – mondta Szilágyi. 
„Amennyiben az RMDSZ szerint ez a törvény korlátozza a kisebbségi szervezetek koalíciókötési jogát, akkor joggal tevődik fel a kérdés, hogy miért nem tettek módosító javaslatot annak parlamenti vitájakor, vagy miért szavazták azt meg? Ugyanakkor, ha tudtak e törvényi részletről, a tavalyi év végén miért tettek mégis koalíciós ajánlatot a Néppárt számára a marosvásárhelyi listára vonatkozóan?” – tette fel a kérdést Szilágyi Zsolt. A Néppárt elnöke szerint a temesvári példák is azt bizonyítják, hogy ha van megfelelő politikai akarat, lehetőség van választási koalíció kialakítására. Szilágyi elmondta: az RMDSZ elutasította a választási párt megalakításának ötletét, valamint a területi leosztások szerinti indulás lehetőségét is, az összefogás egyéb módjára azonban nem tettek konkrét javaslatot. „Az együttműködés három különböző lehetőségét is felkínáltuk: egy választási párt megalakítását, a koalíciót és a területi leosztás lehetőségét is, ám az RMDSZ politikusai mindegyiket visszautasították. Nem komolyan vehető ajánlat az, hogy néppártosok RMDSZ-es listákon induljanak, hiszen a Néppárt épp azért jött létre, hogy egy önálló politikával képviselje az autonómia, a föderalizmus, vagy épp a korrupcióellenes harc ügyét” – mondta Szilágyi. 
A marosvásárhelyi helyzettel kapcsolatban a Néppárt elnöke kijelentette: tartják magukat a helyi szervezetek megegyezéséhez, és támogatják Soós Zoltánt, ugyanakkor reméli, hogy az RMDSZ vezetősége is belátja, hogy az előzetesen – a Néppárt és az RMDSZ helyi szervezetei között – született szóbeli megegyezés értelmében, a városi lista is közös lesz. „Mindannyiunk érdeke, hogy erősebb magyar képviseletünk legyen az önkormányzatokban, így a <> elvében továbbra is hiszünk. Sajnáljuk, hogy az RMDSZ vezetői elzárkóznak a magyar-magyar összefogástól, és így világossá kell tennünk: saját jelölteket és listákat fogunk indítani. Marosvásárhelyre vonatkozóan továbbra is tartjuk magunkat a helyi szervezetek tavaly tavasszal megkötött egyezségéhez” – mondta Szilágyi. 
A sajtótájékoztató végén Bereczki Ferenc elmondta: úgy érzi, a Néppárt már-már jobban képviseli Soós Zoltán érdekeit, mint maga az RMDSZ. „Ha Marosvásárhely közös polgármesterjelöltje mögött nem lesz egy széles körű támogatottság és egy koalíciós csapat, jóval kevesebb eséllyel indulhat a választáson. Soós Zoltán függetlenként való indítása politikai öngyilkosság, mellyel végleg letörölhetik a politikai térképről a marosvásárhelyi polgármester-jelöltet” – mondta Bereczki. Szilágyi Zsolt hozzátette: Erdély-szerte a magyar választópolgárok mobilizálására törekednek majd. 
Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája. Erdély.ma

Terrorizmus vagy véleményszabadság?
A minap, az Egyesült Románia (PRU) kongresszusán jelentették be a Karóbahúzó Vlad Gárdája elnevezésű félkatonai szervezet létrejöttét, amelynek "atyja" a magyarellenességéről elhíresült Bogdan Diaconu képviselő, és amelynek célja "rendet csinálni az országban", és megmutatni a "hazaárulóknak", hogy "Románia a románoké".
Nem volt ugyan rendkívüli visszhangja sem a politikusok körében, sem a sajtóban, de Cornel Vilcu publicista aláírásgyűjtést kezdeményezett a PRU betiltásáért a párttörvény harmadik cikkelye negyedik bekezdésére hivatkozva, amely szerint "politikai pártok nem szervezhetnek katonai vagy félkatonai szervezeteket és nem folytathatnak semmiféle, a törvény által tiltott cselekedeteket. Ellenkező esetben törvényi úton feloszlatják a pártot". Szerinte a PRU lépése veszélyezteti a román demokráciát, le kell állítani, még mielőtt az amúgy megengedhetetlen demagógia és uszítás erőszakká fajulna.
Persze, Diaconu reakciója sem váratott magára: kijelentette, hogy Vilcu Soros bérence, aki megijedt tőlük, akárcsak a többi "hazaáruló", és pártját is Soros utasítására akarnák "kivonni a választási versenyből". "Forradalommal" fenyegetőzött a párt betiltása esetén. Azt is sietett hozzátenni, hogy a PRU megszüntetésére legtöbben a magyarok lakta vidékeken, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Nagyváradon szavaztak, akiket Magyarország mozgósított. Ellenlépésként ő is petíciót indított Támogasd Karóbahúzó Vlad Gárdáját jelszóval, hogy megmutassák azoknak, "akik tönkre akarják tenni Romániát", hogy "egységesek", és hogy "nem ijedünk meg a támadásoktól". Jelszavuk: Románia a románoké!
A pártvezér amellett, hogy képviselőként számos magyarellenes törvénytervezetet nyújtott be a parlamentbe,blogbejegyzéseiben is nyíltan uszít a magyarság ellen. Bizonyára a véleményszabadság jogán. Ugyanis a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) szóvivője szerint – bár az intézménynek egyelőre nincs hivatalos véleménye a dologról – nem törvényellenes a "gárda", inkább a véleményszabadság megnyilvánulásának nevezhető. Érdekes módon nem hallottunk hasonló reakciót, amikor a magyarok szervezeteit, beleértve akár az RMDSZ-t, nevezték terrorszervezetnek.
Emlékeztetünk arra is, hogy december elején a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalmat terrorszervezetnek nevezték. Két "terrorista" vezetőjét a SRI hónapokon át figyelte, hogy "kiderüljön", december elsején állítólag petárdával akarták "felrobbantani" a románokat (egy színmagyar városban). Azóta is "előzetesben" tartják egyiküket, annak ellenére, hogy nincs bizonyítékuk terrorcselekmény elkövetésének szándékára, és annak ellenére, hogy a hisztérikus magyarellenes sajtón kívül még a román közvélemény is a SRI "olcsó manipulációjának" nevezte a letartóztatásokat. Ez azonban "terrorcselekmény" volt.
A képviselő szerint egyébként az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt, a Jobbik, a 64 Vármegye "terroristái", a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács belülről támadja a román államot, de a PRU-n kívül senki sem akarja őket törvényen kívül helyezni. Ez viszont véleményszabadság.
Hogy is állunk tehát a demokráciával és a véleményszabadsággal? A Vlad Tepes Gárdája a véleményszabadságmegnyilvánulása, a magyar szervezetek pedig terroristák? Ha ez a demokrácia, és ezt akarják "megvédeni", akkor bizony nagy baj van.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Bemutatják ismeretlen értékeinket
Gyergyó térségének hatalmas tudományos, értelmiségi potenciálja van. Csak nem látjuk, és ezért nem tudunk róla – hangzott el a Gyergyói Szemle tudományos, ismeretterjesztő folyóirat első számának bemutatóján.
Az új kiadvány éppen ezen kíván változtatni. Eddig a világ számos rangos egyetemén végzett vagy akár ott tanító Gyergyószékről származó kutatók, neves tudományos szakemberek nem volt, ahol munkájukat ismertessék az itthoniakkal, nem volt lehetőség, hogy egy helyen dolgozzanak, együtt gondolkodjanak, együtt írjanak a saját itthoni közösségük számára. A Gyergyói Szemle ezt az űrt tölti be mostantól.
Amint azt Nagy József, a kiadvány megálmodója és vezető szerkesztője elmondta, másfél év próbálkozás kellett ahhoz, hogy az első lapszám az olvasók kezébe kerüljön. És nem az volt a gond, hogy nem volt, aki írjon, nem volt híján a Szemle értékes írásoknak. Közel negyven Gyergyóban élő, illetve innen elszármazott, magasan képzett értelmiségieket kerestek meg, hogy szerzőként szerepeljenek a kiadványban. Mindannyian igennel válaszoltak. Ők is fontosnak látták, legyen Gyergyószéknek egy tudományos, ismeretterjesztő kiadványa, ami nem szaklap, nem csak egy-egy tudományágat ölel fel, hanem a térség számos problémáját, a térséggel kapcsolatos tanulmányokat tartalmaz, tudományos színnel, értekező jelleggel megírva.
Amint Nagy József elmondta, rangos szaklapokban Kolozsváron, Budapesten és máshol komoly tudományos művek olvashatók, olyanok, amelyek szorosan kötődnek Gyergyóhoz. gyergyói emberek, vagy éppen Gyergyóról szóló szóló munkák ezek. De éppen Gyergyóban senki nem látja, így nem is olvassa senki itt ezeket. Csak abból évekig meg lehetne szerkeszteni a Gyergyói Szemlét, ha ezeket egybegyűjtenék – mondta. Azonban az új kiadvány gerincét éppen olyan művek alkotják, amelyek pontosan a gyergyói olvasókhoz szólnak.
Egy másik célkitűzése a Gyergyói Szemlének, hogy utat mutasson a hazatéréshez a rengeteg egyetemistának. Rábírni őket, hogy vizsgadolgozataikhoz, doktori disszertációikhoz gyergyói témát válasszanak. Ahhoz itthon kell kutatómunkát folytatni, így ezáltal szorosabb kapcsolat alakulhat ki az otthoni közösséggel. A Gyergyói Szemle első száma, 116 oldalon közöl tanulmányokat. A kiadvány központi témája az első világháború, annak százéves évfordulója kapcsán.
Az anyagiak hiányoztak. Az elképzelés az volt, hogy a gyergyói térségről szóló, annak problémáit tudományos szinten, értekező jelleggel taglaló folyóiratot a közösség önerőből hozza létre. Úgy gondolták, a gyergyószéki önkormányzatok hozzájárulásából kerül ki a nyomdaköltséghez és egyéb kiadásokhoz a forrás. Ígéreteket kaptak. Tényleges hozzájárulást azonban egyelőre a remetei önkormányzat nyújtott, és habár nem szerettek volna „idegenhez” folyamodni, a Bethlen Gábor Alap támogatása is kellett a lapkiadáshoz. A kiadványt csütörtökön Szárhegyen is bemutatták, de hamarosan a többi gyergyószéki településen is ismertetik majd a Gyergyói Szemlét.
Ha lenne anyagi háttér, akár négyszer is megjelenhetne évente. A szerkesztők a második számot tervezik, ennek megjelenése szeptemberre várható, témája sajnos időszerű: az elvándorlás.
Gergely Imre. Székelyhon.ro

Az egységre kell törekednünk
Római katolikus plébánosként református templomban vett úrvacsorát. Munkája során arra törekszik, hogy Isten igéje szerint éljen, tehát a felebarátot és ne a más vallásút lássa szomszédaiban, falustársaiban. Erdély-szerte egyetemes imaheteket tartanak, ennek kapcsán Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébánossal beszélgettünk.
– Egy gyergyószéki településen született, majd Gyulafehérváron tanult: mikor találkozott először a más felekezetű hívekkel?
– Borzonton születtem, a templom mellett laktunk, édesapám gondnok volt, sokat jártunk templomba, ministráltam is. Édesapám tizenhárom éves koromban halt meg, és már akkor elhatároztam, hogy Gyulafehérvárra megyek kántoriskolába, majd teológiára. A gyergyói falvak nagy része egynyelvű és egyvallású volt, de azért tudtam, hogy van református, evangélikus és unitárius egyház. Gyulafehérváron eléggé zárt életünk volt, mégis eljártunk a református lelkészhez és a templomba is, hogy megismerjük a közösségüket. Jakab Antal püspök 1984-ben szentelt pappá, utána Kolozsváron a Szent Mihály templomban voltam négy évig káplán. Kolozsvár lakosságának többsége ortodox, a katolikusokhoz képest többségben voltak a reformátusok is, és egy erős unitárius és evangélikus közösségeket is megismertem. Jó viszonyt építettem ki az evangélikus és az unitárius püspökkel, így a hívekkel is.
– Már akkoriban eljárt protestáns gyülekezetekbe?
– Akkor épült a Hajnal negyed. Főnököm, Czirják Árpád elküldött feltérképezni a területet, összegyűjteni a híveket és meglátogatni őket az új tömbháznegyedben is. Becsengettem a magyar nevű családokhoz, kerestem a katolikusokat. Sokan mondták, hogy ők evangélikusok, reformátusok vagy unitáriusok. Mivel az unitáriusok kevesebben voltak és az akkori lelkésszel, Bálint Benczédi Ferenccel jó viszonyt ápoltam, lejegyeztem az unitáriusok nevét és címét, s mindig betettem a postaládájába, hogy kiket látogasson meg. Kialakult egy gyakorlati ökumenia, hiszen a családok együtt éltek és én sokszor találkoztam különböző felekezetekhez tartozó hívekkel. Foglalkoztam a siketek és nagyothallók csoportjával: bejöttek a plébániára, volt közöttük más vallású is.
– Marosszentgyörgyön miként folytatódott ez a sokszínűség?
– Marosszentgyörgy kilencezer lakosú nagyközség, 14 felekezete van: 1600 római katolikus, 2200 református és unitáriusok is élnek a településen. Itt régóta működik az ökumenia. Amikor idekerültem, Adorjáni László református lelkészt kértem meg, hogy vezessen be a szentgyörgyi életbe, így közel kerültem a református hívekhez is. Pár év múlva felkeresett a székelykáli unitárius lelkész, hogy megszervezze az itteni unitárius egyház életét. Megkérdezte, adnék-e helyet számukra. Igent mondtam, és három évig nálunk tartották az istentiszteleteket. Három alkalommal magam tartottam az istentiszteletet, mert az unitárius lelkész nem tudott eljönni.
– A hívek hogyan élik meg az ökumeniát?
– Marosszentgyörgyön kevés a „tiszta” katolikus házasság, a családok többnyire vegyesek. Az ökumenia útja az is, hogy az egyházközségi csoportokban is különböző felekezetűek vannak együtt. A Hit és fény közösséget a református Pethő Mária doktornővel alakítottuk Marosvásárhelyen, majd itt folytatódott Marosszentgyörgyön: mindig Jézus Krisztus és a fogyatékos gyermek miatt szenvedő család maradt a középpontban, soha nem kérdeztük, kinek mi a felekezete. A megalakult cserkészcsapatunk kezdetben katolikusnak indult, de miután a helyi református cserkészcsapat megszűnt, ők is átigazoltak hozzánk, így most vegyes a csapat. A Kolping családba, illetve a Jubliláté csoportba is vegyes házasságban élő házastársak kapcsolódtak be. Jézus Krisztus azt mondja: aki hozzám jön, azt nem utasítom el. Minden egyes embernél azt kell meglátni, felfedezni, hogy ő elsősorban Isten gyermeke, Krisztusban testvérek vagyunk. Jó példa az ökumeniára, hogy a plébánia szomszédságában mindössze két katolikus család él, a többiek más vallásúak. Amikor az elején kalákára gyűltünk össze, a 10–12 emberből csupán ketten-hárman voltak katolikusok. Ha az életben közösen éljük a mindennapokat, akkor máshol sem szabad megélnünk az elkülönülést. Természetesen azt szeretném, ha vasárnap mindenki elmenne a maga templomába, hogy ott feltöltődjék, utána pedig ismét tudjuk élni közös hétköznapjainkat.
– Voltak-e a vegyesházasságok miatt vitái?
– Mindig azt kerestem, ami közös. Házasságkötéskor a katolikus egyházban van egy régi gyakorlat, amely azt kéri a jegyesektől, hogy ígérjék meg: gyerekeiket katolikusnak keresztelik. Ennek kapcsán mindig voltak nehézségek, mert a más vallású fél is azt szeretné, hogy az ő vallását vegye fel a gyermek. Elvileg szót értettünk, én azonban soha nem erőszakoskodtam, hogy katolikusnak kereszteljék a gyereket. Katolikus papként természetesen azt szeretném, hogy a gyerekek katolikusok legyenek, de ezt a családok belátására kell bízni. Ebből személyes konfliktusaim nem származtak, minderről a református és az unitárius lelkésszel egyaránt beszélgettem. Esetenként a temetések is elégedetlenséget szülnek. Káplán koromban Kolozsváron visszautasítottuk olyan személy eltemetését, aki nem tartozott az egyházhoz. Akkor döntöttem el, hogy ha önálló plébános leszek, mindenkit eltemetek. Ez szó szerint kiteljesedett. Ha valaki visszautasítja a halott hozzátartozóit, nyugodtan jöhetnek hozzám. Ezt a községben tudják, sőt a városi temetkezési vállalat is. Tavaly hat ilyen esetem volt. Úgy gondolom, az Úrra kell bízni az ítéletet, és amit emberileg meg kell tennünk, tegyük meg. A halottnak mindegy, hogyan temetik el, de ha emberséges körülmények között kerül erre sor és a gyászolók és hozzátartozók a hit jelével kísérik utolsó útjára, akkor ez számukra is egyfajta megnyugvás. Talán még egyházukkal is felveszik a kapcsolatot, hogy az ő esetükben ne legyen majd ilyen nehézség.
– Igaz-e, hogy ön református templomban úrvacsorázott?
– A 90-es évek elején, Gyergyószentmiklóson elindítottuk a pasztorálpszichológiai hetet Dósa Jenő marosvásárhelyi pszichológussal. Katolikus részről én voltam a szervezője. Amikor körbejártuk a templomokat, a katolikus templomban szentmise volt, utána elmentünk a református templomba is, ahol úrvacsorát osztottak, és én is részesültem belőle. Egy idősebb paptestvérem megszidott, hogy milyen magatartás ez. Azt mondta, rossz példát mutatok a katolikusoknak, hitközömbösségre vezethetem őket. Azt válaszoltam: a katolikus hitvallás szerint nem lehet a szent áldozáshoz járulni szentgyónás nélkül, ezért egy református ezt nem teheti meg. De a református egyházban mindenki magába száll, és ha elvégzi a belső tisztulást, a bűnbánatot, akkor úrvacsorához járulhat. Ezzel jómagam is megtiszteltem az istentiszteletet, illetve a szent eseményt. Igaz, egy darabig még beszéltek róla a városban.
– A római katolikus egyháznak mi a hivatalos álláspontja az ökumeniával kapcsolatban?
– A katolikus egyház már a harmincas években kiadott preorátorban – ami a református egyházban használt ágendás könyvhöz hasonlatos – megjelölte az egység imahetének különböző napjaira szóló imádságokat. Itt, a faluban hallottam, hogy bár meg volt jelölve a közös imádság, az idősebbeknek gyermekkorukban megtiltotta a katolikus pap, hogy bemenjenek a református templomba. Ugyanezt hallottam az idősebb reformátusoktól is, őket is eltiltották az ökuméniától. Ezen már rég túl vagyunk. Mindenki a maga hite szerint éli a keresztény életet. Keresni kell a lehetőségét annak, hogy megismerjük a másik felekezet tanításait, keresztény megnyilvánulásait, s ne előítélettel közeledjünk mások felé. A katolikus egyház minden új iránt nyitott. Jézus azt mondta: vizsgáljátok meg az írásokat, ami jó, tartsátok meg, és ami nem jó, utasítsátok el. 1948-ban jött létre az Egyházak Világtanácsa, aminek a katolikus egyház nem tagja, csupán megfigyelője, de ebben a minőségében is mindent megtesz azért, hogy a nagy krisztusi közösség közelebb kerüljön az egyházhoz. Azt valljuk, hogy Jézus Krisztus a főpásztor, a római pápa az ő földi helytartója, de nehéz elképzelni, hogy az egész kereszténység a pápához tartozzon. Mindenképp keresnünk kell a közös lehetőségeket, ahol együtt imádkozunk, ahol egymás szertartásain részt vehetünk és ezáltal a válaszfalakat megpróbáljuk lebontani és ösvényeket, hidakat építeni. A megosztottság a nem keresztények előtt szinte botrány. Egy Japánban élő és dolgozó jezsuita mesélte, hogy ottani egyetemi tanárok mondták neki, a keresztények előbb egyezzenek meg azon, hogyan nevezik Istent, s csak azután hirdessék. Tanúságot tenni Jézus Krisztusról valóban csak egységben lehet. Jézus egyetlen egyházat alapított, és ezt az egyházat kellene kifele mutassuk, befele pedig éljük.
– Mennyire erős ma a keresztény ember hite?
– Az európai kereszténység még a migránsok érkezése előtt elindult a szórványosodás felé: egyre kevesebb a hitét megélő, tanúságtévő keresztény. Ezt kellene újraértékelje mindenki magában, hogy közelebb kerüljön Istenhez és egyházához, és ezáltal közelebb kerüljön embertársához is. A mai helyzet részben arra kényszeríti a keresztényeket, hogy összefogjanak, és közösen éljék meg a hitüket, s ez által egységes frontot mutassanak a nem keresztényekkel, a muszlimokkal szemben. Ma jobban, mint bármikor, szükség van az összefogásra, ettől nem kell félnünk. Hiszem, hogy ez valamikor, valamiképp megvalósul: Jézus azért imádkozott főpapi imájában, hogy a benne hívők egyek legyenek.
Baricz Lajos
Borzonton született 1958-ban, általános iskoláit szülőfalujában végezte, Gyulafehérvárra került kántoriskolába, majd a római katolikus teológiára. 1984-ben szentelték pappá, pár évig káplánként tevékenykedett Kolozsváron, majd Marosszentgyörgyre helyezték, ahol napjainkban is szolgál. Több verseskötete is megjelent. 2015-ben a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át az erdélyi magyarság, a Maros megyei magyar katolikus közösség érdekében végzett odaadó szolgálata és sokszínű civil tevékenysége elismeréseként.
Simon Virág. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Menyő több, mint menedék 1.
Másfélszáz magyar református él közel ugyanennyi ortodox román mellett a Szilágy megyei Menyőn, mely 1989 decemberében vált egyik napról a másikra ismertté a szélesebb nyilvánosság előtt. A tövisháti falut – visszatérőként – Szilágyi Aladár kereste fel, kétrészes riportját Tasnádi-Sáhy Péter fotói illusztrálják.
Bár már kétszer megfordultam ott, régóta tervezem, hogy riportútra menjek Menyőbe. Első alkalommal 1990 januárjának elején – amikor még le sem száradt a tojáshéj újdondászi fenekemről – egy Budapestről hozzánk szalajtott kollégát kellett elkísérnem a Tövishát hirtelen hírhedetté vált falujába. A pesti aszfaltról lelépett riporter elárulta, hogy nagyon-nagyon hamar – a céhlegények közül elsőként – könyvet akar írni Temesvár hőséről, Tőkés Lászlóról. Tényleg sietős volt a dolga, sima utakhoz szokott járgányával száguldva úttalan útjainkon hamar megérkeztünk a Menyő bejáratánál felállított sorompóhoz. Az ott posztoló, vasvillával felfegyverzett, karszalagos civil forradalmárok közölték, hogy „domnu’ Tocheş ” – idehurcoltatása óta először – alig egy órája hagyta el száműzetése színterét. Épp hogy néhány fotográfia erejéig beburrogtunk a faluba, már fordultunk is vissza. A könyv alig egy hónap elteltével valóban megjelent. „Menyő” nagyon jó biznisznek, menő témának bizonyult, annyira, hogy néhány hét alatt elkapkodták a százezer példányt. Nekem is jutott belőle egy dedikált kötet. A szöveg első sorainak olvastán rádöbbentem, szerzője a legelemibb ismeretekkel sem rendelkezik, se Romániáról, se Erdélyről, se a református egyházról, egyáltalán: a történtekről. Már az indító mondat ígéretesre sikeredett: a pesti aszfaltbetyár emlékezete szerint (nem, nem Váradról!) Aradról indultunk a menyői kalandra.
Másodízben 1992. december 16-án, a püspök Tőkés László oldalán – immár főgondnoki minőségemben – érkeztem a Temesváron elkezdett egész napos zarándoklat végén Menyőbe, hosszú autókaraván élén. Késő este volt, hideg, sötétség, tömeg, mit sem lehetett látni. Akkor határoztam el, hogy egyszer még visszatérek, csak Menyőt látni, csak a menyőieket, a varázslatos templomot és a mellette őrködő haranglábat…
Felcserélt szolgálati hely
Az Úristen úgy intézkedett, hogy – esős-havas napok után – szikrázó napsütésben indulhassunk utunkra. Péter kollégám élvezettel kanyarogtatja szerkesztőségi kocsinkat Élesd fölött, a Szilágysággal határos dombokon. Egy-egy ködfoszlányon, eljegesedett szakaszon kívül simán gördülünk Somlyó irányába, Szilágyszegen balra térve, egy nemrég leaszfaltozott mellékúton érkezünk Menyőbe, ahol nem az úttesten haladó járókelők, hanem az előttünk zavartalanul szaladgáló mókusok miatt kell lassítanunk.
A parókián a lelkészházaspár fogad bennünket, a főgondnok és egy presbiter társaságában. Hamarosan előkerül a papné édesapja, majd egy kedves néni is mellénk telepedik. Némi feszültséget, bizalmatlanságot érzek a levegőben. A hangulatot kedvezőre fordítandó, közlöm a helybeliekkel, hogy annak idején, ’89 őszén apám, Szilágyi Sándor nyugalmazott lelkipásztor is beszolgált néhányszor a Temesvárról Menyőbe parancsolt, de az ideköltözést megtagadó fiatal lelkésztársa helyett. Igen, igen, megőrizték jó emlékezetükben – bólogatnak – a közeli „Bősházáról átjáró papbácsit”…
Utamra készülve – bevált szokásom szerint –„háttereztem”, minél többet megtudandó előzetesen a településről, az emberekről, akikhez megyek. Rögtön elgondolkoztatott: vajon mostani házigazdánk, Paniti-Teleky Zoltán miért cserélt szolgálati helyet mintegy két esztendővel ezelőtt, miért választotta a közel kétszer népesebb, könnyebben elérhető domahidai gyülekezet helyett az alig másfélszáz lelket számláló, eldugottabb menyőit? Bevallom, számomra inkább menekülésnek tűnt ez a döntés, és rá is kérdezek. „Valóban »menedék« számunkra Menyő – mondja némi rezignáltsággal Zoltán –. Belefáradtunk a bennünket ért kudarcokba, ezért kapva kaptunk az alkalmon, amikor Menyő megüresedett.”
A párjával, Rékával, a szavukat egymásba szőve teregetik elém a történetüket. A teológiáról frissiben kikerült ifjú lelkipásztor nagy ambícióval, számos elképzeléssel látott munkához a Nagykárolytól 13 kilométerre fekvő, háromszáz lelkes domahidai gyülekezetben. Öt évig szolgált az egyházközségben, már családostól költözött oda. Domahida – mint jónéhány Szatmár, illetve Bihar megyei helység a környéken – etnikai és felekezeti szempontból rendhagyó település. „A határtól néhány kilométerre fekvő falu, illetve a Majtény községhez tartozó többi hat település lakosságának többsége görög katolikus magyar volt – akár a Trianonban meghúzott gránic túloldalán. A határtól keletre viszont, azon a vidéken immár közel egy évszázada beindult az intenzív elrománosítási folyamat. Előbb a lelkészeiket cserélték fokozatosan román ajkú, románul miséző papokra, majd amidőn 1948. december elsején – orosz mintára – felszámolták a Rómával egyesült egyházat, a pásztoraikat bebörtönözték, a nyájat pedig az ortodox egyház aklába hajtották, végképpen eldőlt a magyar görög katolikus közösségek sorsa. Bár a rendszerváltást követően sokan visszatértek az unitus egyház kebelére, a templom nyelve a román maradt. ottani magyar nevű lakosság többsége nem tud se magyarul, se románul helyesen írni, beszélni sem.”
Igen, erősítem meg magam is a tényállást, hisz sokatmondó hírre bukkantam a határon inneni helyzetre vonatkozóan a Miskolci Görög Katolikus Egyházmegye honlapján: Máriapócson – a görög katolikusság legendás kegyhelyén – 2015. szeptember tizenkilencedikére szabadtéri, román nyelvű szent liturgiát hirdettek a domahidi zarándokok üdvére.
Nem kellett az óvoda
Paniti-Teleky Zoltán 2008-ban érkezett feleségével és gyermekével ebbe a – ha nem is ellenséges, de nem túl toleráns – közegbe. „Amikor 800 lejes mínusszal átvettem az egyházközséget – idézi fel a kezdetet –, sokan azzal riogattak, hogy a domahidai református gyülekezet életképtelen. Amikor távoztam, 48 hektár tulajdonlappal rendelkező földet és egy felújított óvodaépületet hagytam az utódomra örökül. Az általunk felújított óvoda egyházi iskola volt régen, az állam elvette, negyven év alatt szétrombolta. Sikerült kellő támogatást szereznünk hozzá, kívül-belül renoválnunk, korszerű napközi otthonná varázsoltuk, tanulási, étkeztetési, pihenési lehetőséggel, mosdókkal, kisvécékkel, udvari játszótérrel. Gond abból kerekedett, hogy több mint hetven családunkkal egyetértve, mondhatom: kifejezett óhajára – ha már visszakaptuk az ingatlant, sikeresen pályáztunk a felújítása érdekében –, felekezeti, tehát református napközit szerettünk volna létrehozni, közel hatvan gyermek számára. Ekkor vált ellenségessé a hangulat: az illetékesek formai kifogásokkal élve nem engedélyezték a napközi otthon egyházi intézményként való beindulását.
A kudarchoz »érdemben járult hozzá« a község román polgármestere épp úgy, mint az állami iskola magyar igazgatója. Az RMDSZ keretében is vállaltam tevékenykedést, de Kismajtény nem volt hajlandó átadni Domahidának a soros elnökséget, amikor mi következtünk volna, mi több: érdekvédelmi szervezetünk egyik prominens személyisége azzal hárította el az ügyünk támogatását, hogy – úgymond – »nem divat ma már felekezeti óvodát működtetni, örüljünk annak, hogy van magyar nyelvű állami óvoda«. Inkább megpályáztak egy EU-s fejlesztési projektet, sok pénzen felhúztak egy új épületet, s a miénk ott áll üresen, kihasználatlanul, pedig még bért se igényeltünk érte, két pedagógust is alkalmaztunk volna.”
Távmunka Menyőből
Számomra nem volt nóvum ez az eset, az sem, hogy nem csak Zoltánnak, hanem a párjának is van mit sérelmeznie. Ugyanis a tiszteletes asszony, teljes, szép nevén: Paniti-Teleky Orsolya-Réka, aki Kolozsvárott nyert mezőgadász képesítést, és a méhészetre szakosodva szerzett doktori diplomát, az egyetemi kutatóintézetet öt évi tevékenység után ott hagyva követte Domahidára a férjét. Több tudományos alapmunka szerzőjeként nem ült ölbetett kézzel, ahhoz kezdett, amihez értett: a parókia kertjébe telepített 160 méhcsaládot, kidolgozott egy projektet, megírt és beadott egy nagyívű pályázatot Exploataţia agricolă Paniti-Teleky Orsolya-Réka, în localitatea Domăneşti, Moftin címmel. Az elutasító választ követő fellebbezésére közel egy év multán, 2012 márciusában kapott újabb elutasítást. „Édesapám nagy tapasztalatú méhész, ez nálunk nemzedékekre visszanyúló, családi hagyomány, ebből tartott el a tanulmányaim idején. Hogy milyen indokkal lehetett a pályázatomat visszautasítani? Arra hivatkoztak az illetékesek, hogy túl sok projekt van letéve. Feltételezem, hogy a nevem sem aratott túl nagy sikert Bukarestben, de inkább az lehet a magyarázat, hogy nem voltam hajlandó csúszópénzt adni. Azt mondtam, legyen meg a Jóisten akarata, ha nyer, nyer, ha nem, nem. Legalább nem vagyunk lekötelezve senkinek. Itt is van méhészetünk, 14 család erejéig, de most egyébbel foglalkozunk. Ott, abban a csűrben, a meghosszabbított féleresz alatt több mint száz kecskét tartunk. Azon kívül egy kanadai humángenetikai cégnek dolgozom, ők emberi betegségek kutatásával foglalkoznak, van egy adatbázis, amit a közölt cikkek, szakanyagok alapján állítunk össze. Ez nagyon jó dolog, mert Menyőből is lehet csinálni, csak legyen biztosítva az internetkapcsolat.”
(Vissza)hódít a természet
A domahidi kitérő után visszakanyarodunk Menyő helyzetére. „Jelenleg 158 egyháztagunk van, olyanok is, akik elköltöztek ugyan, de ragaszkodnak a gyökereikhez, ide fizetik a fenntartói járulékot, itt házasodnak, itt kereszteltetik a gyermekeiket, és gyakran járnak haza. Egy 1715-ös adat szerint a teljes lakosság magyar volt. Most fele református magyar, fele ortodox román. Roma egy szál sem, pedig azt mondják, ahol cigány nincs, az nem falu. Harmadik éve szolgálok itt, összesen öt keresztelő volt és tíz temetés. Tavaly volt a legtöbb: hat.”
Mondom, „láttam a Facebookon egy konfirmációi felvételt Menyőről, jelen volt az ünnepi alkalmon a kolozsvári magyar konzul is”. „Igen – kapom a választ – akkor két leányzó konfirmált, tavaly egy konfirmandusunk volt, az idén is egy lesz. Házasságkötés tavaly egy sem volt, az idén egy lesz. Egyre kevesebb a fiatal, legtöbben Szilágycsehbe vagy Zilahra költöztek. Helyben nincs munkalehetőség, bár jó néhányan gazdálkodnak sikeresen. Több kecskefarm is van, sokan juhot tartanak.
Tavaly a farkasok 37 juhot marcangoltak szét, egy hívünk, Osvár Imre juhait, a Nagycser völgyben, a falutábla mögött. Közel az erdő, a dombokon körbeöleli a falut, errefelé a szarvas, az őz, a vaddisznó vígan megél. Sok helyről jönnek a vadászok, nem bánjuk, hiszen ha túlszaporodnak a vadak, benyomulnak a kertekbe, mindent felesznek, lerágnak.“
„Tehát a természet kezdi lassan visszahódítani a falut” – állapítom meg.
„Amit én biztatónak látok – váltja Zoltán tiszteletes komolyra a szót – a Duna Televízióban most mutatták be az Ajánlóban Tövishátat, Menyőt is. Itt van a szomszédunkban Désháza, tiszta magyar falu, több mint 1200 lélekkel, Szilágycsehnek is a 65 százaléka magyar – több mint 3200-an vannak –, vagy itt van a közelünkben a Szatmár megyéhez csatolt, de ugyancsak tövisháti Bogdánd is, a maga ezer magyarjával. Tavaly 25 éves ígérgetés után leaszfaltozták a bekötőutunkat is. Most már több mozgásterünk van, közös rendezvényekre, közösségi alkalmakra gondolok. Járjunk át egymáshoz, látogassuk egymást, ismerkedjenek, barátkozzanak a fiatalok, és találjanak maguknak társat. Házasodjanak, költözzenek ide, mert vannak üres házak, föld bőven, a vidékünk sem utolsó. Már kevesebb a parlag, mint öt évvel ezelőtt, két társulás működik a faluban. Vannak nagyobb gyümölcsösök is.”
Többre hivatottan
Bár sejtem a választ, az anyanyelvű oktatásra terelem a szót. „Az óvoda vagy négy éve, az iskola hat éve szűnt meg. Szilágyszegre járnak többen, ott csak román iskola van. Akik magyarul akarnak tanulni, azok a tíz kilométerre fekvő Désházára mennek. Többen Szilágycsehbe hordják a gyereküket, tizenkét kilométerre, a mi fiunk is oda jár a nulladikba, van egy presbiterünk, Angi István, ő viszi-hozza a gyermekeket kocsival. Él itt néhány fiatal házaspár, és lesz még egy, a főgondnok úr lányát nemsokára elveszi a Komlósi Zoliék fia, Németországból jönnek vissza a fiatalok. Ők maradni is akarnak, visszagyökereznek Menyőbe. István is, aki hordja a gyerekeinket, házat épít, építkezési vállalkozása van. A testvére, Levente – ő is presbiter –, most még Ausztriában dolgozik, de hazahozza a pénzt. Tibor tizenöt tehenet vett, két gyerekük van. Vannak elképzelések, van mozgás, van hozzáállás, be fog itt indulni az élet! Bízom benne, ha a fiatalabb családok összefognak, akkor meg lehet mozgatni a közösséget. Hiszen segítik egymást, sokat számít, hogy ez az út is meglett végre, 25 perc alatt Zilahra lehet érni, Szilágycseh itt van tíz percre.
Már nem áll fenn az a helyzet, mint amikor a Szekuritáté kereste, hová dughatná el Tőkés Lászlót. Már nem vagyunk annyira elszigetelt hely. Annak köszönhetően, hogy megannyi magyar településsel vagyunk körülvéve, sokkal jobban állunk, mint a Mezőség. Menyő több, mint MENEDÉKHELY.
Nem elég, ha hajtogatjuk, hogy Menyőből szállott fel az angyal, itt ezer éves múltunk van, minden eszközzel hirdetném az értékeinket, önök, sajtósok is segíthetnének ebben. Uniós projekten töröm a fejem: ha itt menedékhely van, akkor létre lehetne hozni egy szeretetotthont, elférne itt, az udvar végében. Munkalehetőségeket kell teremtenünk. Ha lenne segítség a vidékfejlesztésre, Menyőben létrehoznánk valamit, egy varrodát, egyebet, akár a szilágyszegiek is ide járhatnának dolgozni, hiszen már a műút is megvan. Nálunk a házak is olcsók. Jó példa minderre Zsobok, ahol a gyerekotthon is van, öregotthont is működtetnek, kertészetet, malmot, sütődét, nyári táborokat. Igenis, többre hivatattunk, mint hogy csak menedéket kínáljunk, képesek vagyunk életteret teremteni.”
 (Folytatjuk) erdelyiriport.ro

Erdély tájain – Tükröződések
Miként az elmúlt években, az Erdélyi Kárpát-Egyesület – Kolozsvár 1891 fotóklubjának tagjai idén januárban is megünnepelték a Román Fotográfia Napját, január 11-ét.
Ez a nap Kolozsvár nagy szülöttje, Szathmáry Pap Károly születésének dátuma, akit a világ első haditudósítójaként tartunk számon. A nagy fotográfus emléke előtt Tükröződések című kiállításunkkal tisztelegtünk. Az ünnepélyes megnyitó, január 12-én, a Központi Egyetemi Könyvtár előcsarnokában 8 fotós – Bozsoki Adrienn, Fazakas Ferenc, Jánky Mária, Jójárt Endre Tibor, Kalló Márta, Korom Mária, Lőrinczi István és Mezei Elemér – 64 képe került az érdeklődés középpontjába. Ezzel a rendezvénnyel a kolozsvári EKE fotósai bekapcsolódtak abba az európai méretű rendezvénysorozatba, amelyet a nagyváradi EuroFotoArt Egyesület vezetője, Tóth István kezdeményezett, és amely Szathmáry Pap Károly Nemzetközi Fotográfiai Fesztivál néven több mint 30 kiállítást foglal magába. A kiállítást házigazdaként Kovács Eszter könyvtáros nyitotta meg, aki megemlítette, hogy itt, a „Galleria Laterallia”-ban az ekéseknek ez a tizenegyedik kiállítása. Lőrinczi István a fotóklub részéről Szathmáry Pap Károly munkásságáról beszélt, aki magyar létére a román uralkodóház fotográfusaként vált híressé Carol Pop de Szathmáry néven.
KALLÓ MÁRTA. Szabadság (Kolozsvár)

Ha folyóvíz volnék (Források vallatója)
Beszélgetés  Olosz Katalin  folklórkutatóval, irodalomtörténésszel
– Hogyan, mikor ébredt fel érdeklődése a népköltészet iránt?
– A néprajz irányában már korábban is tájékozódtam testvérem, Gazdáné Olosz Ella népi textíliák iránti érdeklődése folytán, a népköltészettel azonban csak harmadéves egyetemi hallgató koromban kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor Antal Árpád, a 19. századi magyar irodalomtörténet professzora irodalomtörténeti szeminárium keretében azt a feladatot osztotta ki, hogy a székely népballada-kutatás történetéről írjak dolgozatot.
Ennek a dolgozatnak az elkészítése során jöttem rá, hogy szívesen foglalkoznék a későbbiekben is népköltészettel, különösen a népballadával, annak dacára, hogy akkoriban nem volt néprajzos képzés az egyetemen. Mire ötödéves lettem, már célirányosan a népköltészet felé orientálódtam, államvizsga-dolgozatot is e tárgykörben írtam. Mindezek ellenére intézményes keretek között csupán néhány évig foglalkozhattam népköltészettel, akkor, amikor átkerültem az akadémiai kutatóintézetbe s folkloristaként dolgoztam az első években. Ekkor egészítettem ki és készítettem elő kiadásra a magyargyerőmonostori gyűjtésemet, mely eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, ekkor írtam meg az erdélyi magyar népköltészet gyűjtésének dualizmus kori történetét (kiadására nem került sor). A hetvenes évek közepe táján aztán már nem fogadták el, hogy különutasként foglalatoskodjak, valamelyik munkacsoporthoz kellett csatlakoznom, ennek következtében sajtótörténettel, irodalomtörténettel foglalkoztam, s román nyelven írtam az éves penzumot. A népköltészet tovább már csak „úri passzió”-ként kapott helyet az életemben. Azonban annyit még hozzá kell tennem, hogy lehet, éppen ez volt a jó: nem kötöttek előírások és határidők, szabadon foglalkozhattam azzal, ami érdekelt, csináltam úgy, ahogy jónak láttam, s annyi ideig, amíg megnyugtató módon lezártnak tekinthettem a kutatást. 
– Mi volt első írása, amire, úgy érzi, felfigyelt a szakma?
– 1963-ban jelent meg első írásom, egy apró közlemény a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, egy akkoriban gyűjtött Kádár Kata-ballada élő változatát közöltem Zágonból. A szakma igazából hat évvel később figyelt fel rám, a Magyargyerőmonostori népköltészet (1969) című kötet megjelenésekor, melynek visszhangja támadt mind Romániában, mind pedig Magyarországon.
– Hogyan alakult pályája a Magyargyerőmonostori népköltészet megjelenése után?
– A gyerőmonostori kötet, elismerő fogadtatása ellenére sem jelenthetett számomra követhető utat. Hangrögzítő eszköz és zenei ismeretek hiányában dallam nélküli szövegeket gyűjtöttem, ami a 20. század második felében már alig-alig volt elfogadható. A kötethez ugyan a szerkesztés utolsó pillanatában még sikerült csatolni függelékként Almási István gyerőmonostori dallamgyűjtésének darabjait, de a dalok  túlnyomó többsége kotta nélkül jelent meg. Családi és munkahelyi kötöttségeim nem tették lehetővé a terepen folytatott gyűjtőmunkát, olyan szakterületet kellett tehát keresnem, mely összeegyeztethető az intézeti feladatok végzésével, s nem igényel zenei ismereteket. Érdeklődésem a népköltészet történeti forrásainak kutatása, a történeti folklorisztika felé fordult. Kriza János fiatalabb kortársának, Szabó Sámuelnek a tevékenysége kezdett foglalkoztatni, annál is inkább, mert a marosvásárhelyi református kollégium diákjainak folklórgyűjtő munkáját szervezte és irányította az 1860-as években. Ezzel párhuzamosan gyűjteni kezdtem az anyagot a romániai magyar népballada-katalógushoz. E munka során bukkantam egy ismeretlen kéziratos mesegyűjteményre a Teleki–Bolyai Könyvtár kéziratai között, melyet valaki név nélkül, jeligével küldött be 1898-ban a Kemény Zsigmond Társaság mesepályázatára. 
– Sikerült azonosítania a gyűjtőt?
– Igen, Kolumbán Istvánnak hívják. Így került kiadásra mesegyűjteménye A kecskés ember. Udvarhelyszéki népmesék címen 1972-ben. Megjelenése után számolnom kellett azzal, hogy ismeretlen kéziratos népköltési gyűjtemények előkerülése nem mindennapos történet, többnyire a véletlen műve. Kialakult és állandósult az a munkamódszerem, hogy bármilyen forráskiadvány vagy kézirat került a kezembe, nemcsak a kutatott téma szempontjából tanulmányoztam, hanem kijegyeztem magamnak minden olyan adatot belőle, ami számomra érdekes vagy hasznos lehet egyszer. Eljárásom jelentősen lassította ugyan az adatgyűjtés menetét, évek múltával azonban hatalmas adatanyag gyűlt össze, melynek birtokában újabb kutatási témák körvonalazódtak. Így került a látókörömbe több 19. századi folklórgyűjtő tevékenysége, így bukkantam Zajzoni Rab Istvánnak, a fiatalon elhunyt 19. századi barcasági költőnek az útinaplójára és korai verspróbálkozásainak kéziratára, s így sikerült összeraknom és rekonstruálnom Szabó Sámuel szétszóródott folklorisztikai-néprajzi hagyatékát, melyről a szaktudomány jóformán semmit sem tudott, s mely negyven évvel a kutatás megkezdése után, 2009-ben jelent meg Erdélyi néphagyományok. 1863–1884 címen, kritikai kiadásban. Levéltári-könyvtári kutatásaim során ismeretlen részletek bukkantak elő viszonylag jól feltárt életművek esetében is, de olyan is előfordult, hogy más jelentést kaptak korábbi megállapítások. A források vallatása révén lehetőségem nyílt több téves folklorisztikai állítás cáfolatára, bizonyos problémák új szempontú megvilágítására. Időközben rájöttem arra is, hogy a magyar népköltészet kutatásának történetében rögzült egy sor olyan megállapítás, melyet valamikor papírra vetett a tudományág valamelyik szaktekintélye, s azt fenntartás nélkül veszik át az egymást követő nemzedékek kutatói anélkül, hogy utánanéznének valóságtartalmának. A források vallatása révén fogalmazódott meg bennem a következtetés: a jóhiszemű kételkedésnek fontos szerepe van a kutatásban, nem föltétlenül kell látatlanban mindent elfogadni, még ha a szakma kiválóságai mondják is.  – 1982-ben jelent meg az ön szerkesztésében a Ha folyóvíz volnék című antológia, mely a magyar népi lírából hozott válogatást.
– Tanárismerőseimtől tudtam, hogy nem áll rendelkezésükre népdal-antológia, azt is tudtam, hogy az iskolákban tilos volt a magyarországi kiadványok használata. Ezért határoztam el, hogy a Tanulók Könyvtára sorozat számára összeállítok egy válogatást a magyar népi líra darabjaiból. Természetesen a magyar nyelvterület egészéről gyűjtött népdalanyagból válogattam, nem szorítkoztam pusztán erdélyi anyagra. Emiatt csaknem zátonyra futott a kötet megjelenése. Szemet szúrt a szerkesztőnek, hogy Gyimest következetlenül hol Gyimesnek, hol Ghymesnek írtam. Jobbnak láttam, ha nem tisztázom, hogy a kétféle írásmód két külön helységnek a nevét rögzíti. Inkább arra hivatkoztam, hogy ahol Ghymes szerepel, Kodály Zoltán írta így, s én tiszteletben tartottam Kodály írásmódját. Ez igaz is volt, éppen csak azt hallgattam el, hogy Kodály a szlovákiai Ghymesben gyűjtötte azokat a dalokat. Szerencsémre ennyiben maradt a dolog, ha rájön a cenzor, hogy hol van Ghymes, és hol számos más helység, ahonnan a dalokat gyűjtötték, aligha jelent volna meg az antológia.
– Néprajzi munkásságát illetően új szakasz kezdődik 1990 elején, amikor Kolozsváron megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság. Milyen vele a kapcsolata jelenleg?
– Az 1989-es fordulatig – a három említett kötetet leszámítva – keveset publikáltam. Ennek oka nemcsak az egyre szigorodó cenzúrában keresendő, hanem abban is, hogy a forráskutatás minduntalan megtorpant, ahogy határainkon kívül eső kézirattárak, levéltárak, könyvtárak dokumentációjára lett volna szükség. De még a hazai levéltárak állományának tanulmányozása is akadályokba ütközött. Emellett hiányzott az a társadalmi-kulturális-tudományos közeg, mely írásra, publikálásra serkentett volna. A kilencvenes években megjelent dolgozataim csaknem kivétel nélkül annak köszönhetik születésüket, hogy újraéledt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, hogy határon túli könyvtárakban és kézirattárakban kutathattam, hogy magyarországi tudományos intézmények – a Magyar Néprajzi Társaság, a Nemzetközi Hungarológiai Társaság – munkájába kapcsolódhattam be. Hogy azokban a napokban, melyeket a történelem Marosvásárhely fekete márciusaként tart számon, Kolozsváron megalakult egy új tudományos műhely, a Kriza János Néprajzi Társaság, szintén nagyon sok írásom megszületését köszönhetem. Tematikus vándorgyűlései nemcsak egy adott téma tudományos vizsgálatának, sok szempontú körüljárásának fórumául szolgáltak, de ismerkedéseknek, eszmecseréknek, új szempontok, új elgondolások megvitatásának is. Évkönyveiben kezdettől fogva megjelenési lehetőséget biztosított a konferenciákon elhangzott előadásoknak és más dolgozatoknak. Ehhez hozzáteszem, hogy négy kötetem (Egy kiállítás emlékképei, 2003, Ne mondd, anyám, főd átkának, 2009, Fejezetek az erdélyi népballadagyűjtés múltjából, 2011, Kriza János: Vadrózsák, II. kötet, 2013) kiadásának gondját-baját vállalta magára  a Kriza-társaság. 
– Külön foglalkozott Kriza János néprajzi gyűjtő tevékenységével és életével. 
– Én csupán törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszóródott hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét. Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1863-ban a Vadrózsáknak csak az első kötete jelent meg, és hogy Krizának nem sikerült napvilágra segítenie a tervezett második és egy esetleges harmadik kötetet, s az utókor sem váltotta valóra Kriza eredeti elgondolását.  A törlesztés azonban most sem teljes, a második kötet nem tartalmazza a meséket és mondákat.  – Több kötete jelent meg az elmúlt ötven év során, kérem, sorolja fel ezeket. – Köteteim többségéről már esett szó, ez 2003-ban jelent meg válogatott tanulmányaim gyűjteménye Víz mentére elindultam. Tudománytörténeti, népismereti írások címen. Ezt követte 2005-ben Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteményének újrakiadása (A rókaszemű menyecske) és 2006-ban a Régi erdélyi népballadák című válogatás, melyet eredetileg Faragó József készített sajtó alá egy trilógia harmadik részeként, de halála miatt rám maradt a szöveggondozás munkája. A folklórkiadványokon kívül van egy irodalomtörténeti munkám is: 2004-ben Brassóban a Fulgur Kiadónál jelent meg Zajzoni Rab István megtalált kézirata, de nem önálló kötetben, hanem a Bencze Mihály által szerkesztett Zajzoni Rab István: Összegyűjtött írások című kiadvány második kötetében Naplójegyzetek. Fiatalkori zsengék címen – nevem feltüntetése nélkül. 
– Min dolgozik jelenleg?
– Átcsúszott 2016-ra Kanyaró Ferenc 19. század végi, 20. század eleji – négyszáz darabot meghaladó – ballada- és epikus énekgyűjteménye, melynek kéziratai ismeretlenül lappangtak egy évszázadon át három különböző kézirat- és levéltárban. Nem leszek „munkanélküli” a Kanyaró-kötet megjelenése után sem: abban reménykedve, hogy adatik még nekem néhány aktív esztendő, szeretném tető alá hozni a romániai magyar népballada-katalógust.
Székely  Ferenc
 Olosz Katalin Kovásznán született 1940 decemberében. Iskoláit szülővárosában kezdte, Sepsiszentgyörgyön folytatta, majd 1963-ban Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett. Ugyanettől az évtől a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola alkalmazta gyakornokként. 1967-től a Román Akadémia marosvásárhelyi Társadalomtudományi Központjában dolgozott kutatóként, onnan vonult nyugalomba. Tagja az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Néprajzi Társaságnak és a Nemzetközi Hungarológiai Társaságnak. Folklorisztikai munkásságáért 2010-ben a budapesti Európai Folklór Intézet Európai Folklór emlékéremmel és oklevéllel tüntette ki, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület pedig ugyanabban az évben Bányai János-díjjal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A tehetség próbája
"A zádokfa kürt különös portéka a világon. Nemigen ismeri csak a havas népe, de az aztán jól ismeri. Tavasz táján, mikor a majorok a juhokkal felvergődnek a havasba, minden valamire való bojtár első dolga, hogy a zádokfa háncsából minél nagyobb kürtöt kavarintson. Aztán amíg meg nem unják, minden este visszhangzik a havas a hangjától. Később, igaz, mind ritkábban kerül elé, s főként akkor, ha valami hír van a havason, vagy rossz, vagy jó. Mert a zádokfa kürt a havasi élet híradója. Van úgy, hogy a majoroknak valami megbeszélnivalójuk akad egymással, nem küldözgetik az apró bojtárokat majorházról majorházra, hanem egyik előveszi a zádokfa kürtöt, megadja a jól ismert hívójelt, a többiek visszafelelgetnek, s a mondott időre pontosabban összegyűlnek, mintha levélbeli hívót kaptak volna. Ugyanúgy, ha bajba jut valaki, háza körül gonosz ember settenkedik, csordafarkas, vagy valami nagyobb baksi medve támad a nyájára, a zádokfa kürtön felhangzik a vészjel, s szinte pillanatok alatt érkezik segítség éjjel-nappal. Közös a baj, hát közös a segítség is."
Donáth László* műveiből elkészült a második válogatás. Az író emlékét élesztgetve jelent meg 2013-ban a Kriterion Kiadó gondozásában A pap tehene című kötet, amelynek előszava (Egy későn érkezett utasról) felvázolja a szerző küzdelmes életét, amint "későn érkezett utasként" mindannyiszor hiába próbál felkapaszkodni a szépirodalom vonatára, valójában mindenhonnan lemarad, a szerkesztőségekben és kiadóknál afféle írogató falusi pap bácsiként könyvelik el, és akként is bánnak vele. A könyvet Kolozsvárott és Marosvásárhelyen is bemutatták. A szerzőről H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója többek között ezt mondotta: "Áprilisban múlt 130 éve, hogy megszületett. Kötetei 1928-tól kezdődően láttak napvilágot. Életében öt könyvet adott ki, és ez az első, amely halála után jelenik meg. Falusi történetek, soknak lelkész a főhőse, drámai és humoros elbeszélések kaptak helyet benne". Az igazgató kitért arra, hogy amikor válogatták a kötetbe kerülő írásokat, előkerültek azok a levelek is, amelyeket Donáth László Szentimrei Jenő íróval, költővel (H. Szabó Gyula anyai nagyapjával) folytatott az 1950-es években, egy Donáth-színmű kiadása kapcsán; ami aztán nem valósult meg. "Azért adtuk ki ezt a könyvet (...), mert a falusi közösség leírása, a novellák cselekményszövése, a falusi élet közelsége miatt figyelemre tarthat igényt. Vissza szeretnénk adni Erdélynek Donáth Lászlót" – összegezte ismertetőjét az első kiadvány bemutatásakor H. Szabó Gyula.
Az író unokája és jogutódja, az 1955. május 30-án született, Marosvásárhelyen élő Nagy Donáth Katalin a családja segítségével próbálta feltárni hagyatékát. Segítségére sietett a kiadó, és ennek a keresgélésnek, kutatásnak az eredménye a mostani második novelláskötet.
Kökényszüret című önéletírásának befejezéséhez közeledve keserűen fakad ki Donáth László: "Bizony bizony, kökényt szüreteltem!" Majd ezzel zárja: "Itt pontot tehetek. Életem regénye befejezéséhez közeledik. Valaki tán feljegyzi, ami még itt hátravan?…"
A kötet utolsó írása tanúsítja, hogy mindvégig érdeklődéssel figyelte a művészeti élet változásait, kísérle-tezőkedve sosem lankadt.
– Valamikor színésznek és színműírónak készültem – vallja egy helyütt –, a népszínmű újjáteremtéséről is álmodoztam. Asztalfiókomban halommal áll a sok régi, félbe maradt "műalkotás"…
Az "új rend" harsogó propagandáját gyanakodva fogadta ugyan, de (legalábbis az elején) a kisemmizett szegények esélyeit mérlegelve úgy vélhette, hogy valóságosan is felépíthető az igazságon és egyenlőségen alapuló rend, ha szív és lélek emberek küzdenek érte. Nem kárhoztatható hát, ha igyekezett összehozni egy olyan történetet is, amely némiképp ennek az új világnak az igazolása lehetne. Nem kárhoztatható, hiszen nála nagyobb tehetségek, élvonalbeli alkotók is benyelték az édes maszlagot, és létrehozták a proletkult máig szégyellnivaló "csúcsait" – irodalomban, képzőművészetben, még a zenében is.
A Szegény király! című írás, ha kihagyásokkal is, olvasható a könyvben; irodalomtörténeti adalékként, a krónika számára, mintegy érzékeltetve, hogy ami idegen a művész lelkületétől, abból nem válhat igazi időálló alkotás. A megfelelési kényszer minduntalan más irányba terelné a szöveget.
A tehetség azonban nem hagyja becsapni magát.
Becsületére váljék Donáth Lászlónak: vázlatot írt regény helyett, nem volt türelme a hamis munkához, egykettőre összecsapta a fejezeteket, megkanyarintva a végüket; hogy olyan legyen minden, amilyen az elvárás.
A toll rakoncátlakodásából érezte: a történet nem az ő becsületes lelkéből fakad, az út pedig nem az ő tisztességben megfáradt lábainak való.
A hatalom akkor már osztályellenségként kezelte a papságot. Esélye sem lehetett volna a megjelenésre.
Az Úr gyakran tette próbára. Igehirdető pennás szolgája mindig kiállta a próbát.
Teremtője megóvta a proletkult ódiumától.
A Szegény király! ebben a kiadványban lát nyomdafestéket először, és talán utoljára.
Erdély és az irodalom azonban visszanyerte egyik, már- már elfeledett íróját.
Bölöni Domokos
*Donáth László (Etéd, 1883. április 5 – 1967. december 2., Nyárádszentsimon): Zádokfa kürt. Kriterion Könyvkiadó, 2015. Népújság (Marosvásárhely)

Konferencia az emlékezés és a folytatás jegyében
Az emlékezésen túl Szabó T. Attila munkásságának folytatása is a célja annak a kétnapos szakmai konferenciának, amelyet a nyelvész születésének 110. évfordulója apropóján tartanak Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya szervezésében.
Az életmű lehetséges folytatására, egyszersmind a névtan és a nyelvtörténet terén ma is jelentőset alkotó szakemberek, kutatók tevékenységének megismerésére hívta fel a figyelmet tegnap délután, a rendezvény megnyitóján Sipos Gábor, az EME elnöke és Péntek János, a  Szabó T. Attila Nyelvi Intézet szakmai igazgatója, majd elsőként Szabó T. Attila tartott előadást Szabott idők. Gondolatok a nyelvről és az öröklődésről – az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kapcsán címmel. Az erdélyi és magyarországi szakemberek részvételével zajló találkozó ma 13 órakor koszorúzással zárul a Házsongárdi temetőben, részletes program a www.eme.ro oldalon.
F. Zs. Szabadság (Kolozsvár)

Támogatást kért az RMDSZ az EMNP-től
Horváth Anna támogatását kérte az RMDSZ az EMNP-től
Horváth Annának, az RMDSZ kolozsvári polgármesterjelöltjének támogatására kérte a szövetség az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) helyi szervezetét.
Erről tegnap Csoma Botond megyei RMDSZ elnök nyilatkozott Soós Sándorral, az EMNP Kolozs megyei elnökével tartott közös sajtótájékoztatón. A helyi szervezetek vezetőinek tanácskozására annak ellenére  került sor, hogy csütörtökön Kelemen Hunor RMDSZ- és Szilágyi Zsolt EMNP-elnöknek nem sikerült megegyezni az együttműködésről. A jelek szerint Kolozsváron is fárasztó tárgyalásokra lehet számítani, Soós Sándor szavaiból ugyanis az derült ki: Horváth Annát, „minden kolozsvári magyar jelöltjét” csak abban az esetben tudják támogatni, ha az alpolgármester függetlenként indul, ez viszont az RMDSZ számára nem járható út.
Tegnap délután a Megyei Állandó Tanács (MÁT) és a kolozsvári szervezet választmánya együttes ülésén ellenszavazat nélkül fogadták el Horváth Anna jelölését.
Csoma Botond megyei RMDSZ-elnök kifejtette: szimbolikus jelentőségű támogatásról van szó. A kolozsvári magyarság számarányát tekintve Horváth Annának, a város jelenlegi alpolgármesterének sajnos kevés az esélye megnyerni a városvezetői tisztséget. Ennek ellenére a saját jelölt indítása fontos, hiszen az elmúlt évekhez hasonlóan ez a kampány is jó alkalom arra, hogy hangsúlyosabban lehessen megjeleníteni a kolozsvári magyarokat foglalkoztató kérdéseket. A megyei RMDSZ Horváth Anna személyében olyan jelöltet indít, aki méltán számíthat nem csak a szövetség szimpatizánsainak, hanem valamennyi kolozsvári magyarnak a szavazatára, mondta. Ezért az RMDSZ azt reméli, hogy az egyházak, civil szervezetek mellett a másik két magyar párt, köztük az EMNP is támogatásáról biztosítja az alpolgármestert. Soós Sándor felvetését miszerint Horváth Annának függetlenként kellene indulnia, ha nagyobb támogatásra számít, Csoma Botond elvetette, ebben az esetben ugyanis a jelölt nem szerepelhetne az RMDSZ tanácsosi jelöltlistáján, és elesne az önkormányzati képviselői mandátumtól is.
Soós Sándor elmondta: a Néppárt közös koalíciós lista állítását javasolja, ha az RMDSZ-nek valóban komolyak az együttműködési szándékai, akkor ezt elfogadja. Bejelentette azt is: ismerve az RMDSZ kifogásait a közös listaállítással kapcsolatosan, az EMNP az Állandó Választási Hatósághoz (AEP) fordul, hogy tisztázza: a helyhatósági választást szabályozó törvény lehetővé teszi-e a kisebbségi szervezeteknek is koalíciós lista állítását, vagy sem, illetve hogy megőrizheti-e a pártidentitását az a jelölt, aki ilyen listán szerzett mandátumot.
Sz. K. Szabadság (Kolozsvár)

Interjú – „Valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy”
Születésnapi beszélgetés Asztalos Lajos helytörténésszel
Kolozsvári helytörténész, műemlékvédő, nyelvművelő, műfordító, évek óta lapunk állandó munkatársa. Közismertek és mondhatni közhasznúak Kolozsvár épített kincseiről, régi utcaneveiről írt könyvei, helységnév és településtörténeti adattára, spanyol, portugál és galego nyelvű fordításai stb. Asztalos Lajosról van szó, aki vasárnap, január 31-én tölti 80. életévét. Ez alkalomból beszélgettünk, pörgettük vissza az éveket, felidézve az életét és munkásságát meghatározó fontosabb, sorsfordító eseményeket, történéseket.
– 1936. január 31., Párizs, a fények városa. Ekkor és itt látta meg a napvilágot. Miért éppen Párizs?
– 1923. elején az új, a román hatalom, az „egységesülő nemzetállam” jegyében, mindinkább éreztette magyarellenességét. Emiatt férfiszabó apám egy munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. Ezután Párizst, a divat fővárosát vették célba. Nem véletlenül, egyik munkatársuk már ott volt és biztatta őket. A francia konzul nem ellenezte odautazásukat.
Apám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Anyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Varrónő húga és az egyik dési szabó család adta az ötletet Párizsba utazásához. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, hétvégeken kirándultak, fürödni jártak a közeli Marne partjára. Könyvtáruk is volt. Így találkozott apám és anyám. Megismerkedtek, összeházasodtak.
Jó állása volt mindkettőjüknek, jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság idején, 1929 és 1933 között, miközben a francia munkások százezreit tették ki állásából, a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak.
De apámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy kolozsvári gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon, és az év augusztusában hazatért. Anyám 1933-ban hazalátogatott, és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek meg a magának saját kezűleg varrt ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért.
Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul magyarként a román hatóság sem neki, sem anyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Feketén kellett dolgozniuk, s minthogy keresetük, főleg eleinte, nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták az illetőről a regáti adóbehajtók.
– Fiatal kora óta nem volt közömbös a közélet iránt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy középiskolásként részt vett egy kommunistaellenes szervezkedésben, amelynek börtönbüntetés lett a vége…
– Hazatérésük után anyám női divatszalont nyitott, apámmal együtt dolgoztak, így viszonylag jól ment dolgunk. A háború vége felé azonban egyre rosszabb lett a helyzet. 1944 ősze, az újabb hatalomváltozás után, bár a regáti adóprés egyre nyomasztóbbá vált, egy ideig ment valahogy a szabóság. 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után azonban anyáméknak el kellett bocsátaniuk alkalmazottaikat. Apámnak a készruhagyárban, anyámnak egy szövetkezeti varrodában kellett dolgoznia.
Mind nehezebben éltünk. Pionír nem lehettem, mert a szüleim úgymond kizsákmányolók voltak. Jó kis pofon volt az új rendszertől. Mind durvább lett a helyzet. Bárki bárkit följelenthetett, máris letartóztatták az illetőt. Jöttek a kényszerlakhelyre telepítések. Mindenki tudta, hogy ezreket hurcolnak a – nem az újabban Duna-csatornának nevezett Duna-tévéhez, hanem az igazi – Duna-csatorna kényszermunkával való, úgymond, építéséhez. Ami a „népi demokráciának” életbevágóan „fontos” volt.
A haszonélvezőkön, szekértolókon, a politikailag süketeken és vakokon kívül, jóformán mindenki rendszerellenes volt. Néztük a szovjet, lengyel, cseh partizánfilmeket. A hatalommal való szembenállás, szembeszállás a levegőben volt.
1952 kora tavaszán, a Református Kollégium utódjában, a 2-es számú Magyar Fiúlíceum egyik osztályában néhányan úgy véltük, tennünk kell valamit. IKESZ – Illegális Kommunistaellenes Szervezet – néven nem sokkal korábban létrejött csoportunk röpcédulát akart nyomtatni. Két kis gumibetű-készletem volt, melyekkel kétezer példányt nyomtunk. Szövege ez volt: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák rémuralma ellen. Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családi életeteket”. 1952. május elsejére virradólag a Dónát úti és a szomszédos utcák házainak udvarára juttattuk majdnem valamennyit. Föl akartuk robbantani a várost ellátó egeresi nagyfeszültségű vezetéket, de szerencsére, nem sikerült robbanóanyagra szert tennünk. 1952. augusztus 23-a előestéjén buktunk le. Három évre ítéltek, ebből kettőt ültem.
–Milyen mértékben és milyen téren befolyásolták leginkább a történtek életpályája további alakulását?
–Nagymértékben. Minden téren. Bár kiszabadulásunkkor megígérték, hogy amennyiben jól tanulunk, jól viselkedünk, akár miniszter is lehet belőlünk. Hittük is, nem is.
1955-ben érettségiztem, majd a vásárhelyi orvosira felvételiztem. Arra gondolva, hogy e foglalkozásnak semmi köze a politikához. De nem vettek föl, mert megtudták, hogy be voltam zárva. No, gondoltam, a szabadulásunkkor tett ígéret nem sokat ér. 1956-ban mégis újabb kísérletet tettem, ezúttal a Bolyai Egyetemen. És nehézség nélkül bejutottam a Természetrajz–Földrajz Karra. Két év múlva, miután a szovjet csapatok maradékát is kivonták Romániából, az elvtársak elérkezettnek látták az időt a szemüket szúró Bolyai fölszámolására. Ezért, a biztonság kedvéért, minden volt politikai „bűnözőt” eltávolítottak az egyetemről. 1958 őszén, harmadév előtt, amint „szíveskedtek” értesíteni, engem is „kiiktattak az egyetem hallgatóinak sorából”. Miután már azt hittem, az életem rendeződött, úgy éreztem, számomra minden összeomlott.
Másnap a kari titkárságra mentem érdeklődni. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy mit sem tudnak. Nyugdíjas törvényszéki írnok nagynéném azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük a rehabilitálásomat, s akkor visszavesznek az egyetemre. Mikor a katonai törvényszéken ítéletem kivonatát kézhez kaptam, mondtam a drága nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy a népi demokratikus rendszer megdöntésére törő ellenforradalmi szervezet tagja voltam. És valóban, nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat.
Nem élősködhettem a szüleim nyakán, dolgoznom kellett. De az akkor is létező, ám ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Végül egy napig beálltam egy papírraktárba, a súlyos papírkötegek azonban nem nekem valók voltak. Később a Varga Katalin kötöttárugyárban sikerült szakképesítéssel kecsegtető álláshoz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak. „Különleges” fegyvernemhez: a dombelhárítókhoz. Vagyis munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél ásni, lapátolni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni.
Szerettem volna visszajutni az egyetemre, s mikor 1959 késő őszén „leszereltek”, egyik sorstársammal együtt, az immár „egyesített” egyetem rektorához, Daicoviciu „elvtárshoz” fordultam. Amint meghallotta, mi járatban vagyunk, fölugrott székéből, s miközben ököllel verte az asztalt, hangját kieresztve mondta, hogy neki az egyetemi ifjúság tisztaságára kell ügyelnie.
Nagyon elkedvetlenedtem.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetelni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis közölte, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1962 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy egykori röpcésként a betű, a rendszerre „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, bánkódni, mi lett volna, ha… Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen nem hagytam abba, s mind az egyetemen, mind a tanügy-minisztériumban rendszeresen kértem visszavételemet. Persze, következetesen elutasítottak.
–Volt tehát munkaszolgálatos, kötöttárugyári munkás, nyomdai gépszedő stb., közben pedig autodidakta módon képezte magát. Honnan merítette azt az óriási erőt, amely a nehézségek ellenére arra ösztökélte, hogy semmilyen körülmények között ne adja fel a küzdelmet?
–Nem tudom, erő, akaraterő, törekvés vagy mi volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen, apám nyomdokát követve, egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot, könyveket, térképeket cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnhet. De nekem világos volt, hogy így, egyetem nélkül is remekül lehet tanulni. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Végeztem hát a munkát, amit elkezdtem.
–Nyelvművelő, műemlékvédő és műfordító tevékenysége mellett elsősorban helytörténészként tartja számon Lajos bácsit a közvélemény. Miért éppen ez a témakör keltette fel különösebben az érdeklődését?
–A történelem mindig érdekelt. A Bolyai felszámolása után még inkább. Elkeserítő volt, hogy a háború utáni demokráciával a hatalom csak álcázta magyarellenességét. Ez időtől fokozatosan lecserélték az üzletek addig kétnyelvű cégtábláját. Sutba vágták Románia történetének az iskolában addig tanított, az igazsághoz viszonylag közelálló változatát. Leporolták, elővették és a történelmi igazság, a kizárólagosság rangjára emelték a bizonyíthatatlan dák-római fellegjáró történetet. 1964 januárjában a magyar meg a kétnyelvű utcanév-táblák villámgyors leszedése ugyancsak elkeserített. Ezek után, mondhatni magától értetődően, a helytörténet is előtérbe került. A régi feliratok, emléktáblák szövegének lejegyzésével kezdtem. Sajnos, akkor erről nemigen lehetett közölni. Csodálkoztam is, mikor 1985-ben a Dónát-mondát körüljáró írásom napvilágot látott. De folytattam. Úgymond, az íróasztalfióknak. Ennek a munkának aztán 1990-től hasznát vettem. Immár lehetőségem volt kiterebélyesíteni.
–Közben megtanult spanyolul, portugálul, galegóul is, számos fordítást közölt ezekből a nyelvekből. Egyszerű kedvtelésről van csupán szó?
–Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a moziban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Köztük egy portugál–magyarral. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunk című irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Nyelvi ismereteim mind jobban elmélyültek. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, eszperantóból való fordítása miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor meg is kellett szólalnom spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. Megkérdeztem tőle a szótárban nem szereplő helyi spanyol szavak jelentését, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. E kiadóktól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a Spanyol Akadémia értelmező szótárát megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a Spanyol Akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. A Központi Bizottság illetékes „elvtársa” föltette a kérdést: hogy is gondolom az állam pénzét utazásra költeni, mikor „Ceausescu elvtárs tervei megvalósításához minden fillérre szükség van?”. Vagyis a pénznek az ablakon való kilapátolására. Egy másik „illetékes” azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet.
Nem lehet, hát nem lehet. És meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni.
Mindeközben hat év alatt majdnem minden kalotaszegi falut bejártam, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány – brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol, lengyel stb. mesével, a mesék eredetét tárgyaló fejezettel kiegészítve – A teknősbéka tilinkója című kötetben látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás – mivel a cenzúrának nem tetszett, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyar mesékkel – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra és spanyolra Madách Imre Tragédiáját. Galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche (kiejtése [kocse]), a baszk kotxe [kocse] ’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
–Ha visszapörgetnénk az éveket, vajon ma másként cselekedne adott helyzetekben, vagy mindenek ellenére ugyanazt tenné, mint akkor és ott?
–Szerencsére az időt nem lehet visszafordítani. De ha mégis, valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy. Ha mégsem, úgy vélem, nem én volnék.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Múltidéző – A Professzor köztünk van
A tudományos munkában elért kiválóságnak két meghatározó kritériuma van, egyrészt a kutatási témák és a szakkönyvekben, szaklapokban közölt eredmények időálló aktualitása, másrészt pedig ezeknek az egymást követő pszichológia szakos hallgatókra és kutató-oktató generációkra gyakorolt hatása. Zörgő Benjámin professzor életművében mindkét kritérium hangsúlyosan jelen van.
Aktív kutatói éveit kezdetben az állatpszichológiával kapcsolatos kísérletek, később pedig a problémamegoldó gondolkodás és a tanulás kognitív folyamatainak tanulmányozása és modellezése, a motivációs-érzelmi folyamatok megnyilvánulásainak feltárása a döntési helyzetekben, a fogyatékos gyermekek értelmi működési sajátosságainak felmérése, a kreativitás pszichológiai és környezeti meghatározóinak feltérképezése töltötte ki. A felsorolt témakörökben könyveket és egyetemi jegyzeteket írt, a hazai és külföldi rangos szakfolyóiratokban kísérleti tanulmányokat közölt, előadásaiban pedig ezeknek az alkalmazási lehetőségeiről beszélt. Előadásait a saját kutatómunkája eredményeinek átvitele és bemutatása   különösen érdekfeszítővé tette. A Professzor tevékenységét bemutató tanulmányok, egyebek között előadásainak újszerűségét emelik ki. Ezért a Professzor előadásain rendszerint zsúfolásig megtelt az előadóterem.
Dr. Szamosközi István
Zörgő Benjámin (Hosszúrév, 1916. január 31. – Kolozsvár, 1980. február 12.) Szabadság (Kolozsvár)

A transzilvanizmus jelentőségéről Marosvásárhelyen
A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság idei első rendezvényének meghívottja Banner Zoltán művészettörténész, előadóművész, műkritikus volt, aki szombaton a transzilvanizmus jelenéről tartott előadást, illetve bemutatta Kákonyi Csilla három új festményét.
A Bernády Ház zsúfolásig telt, sok embert érdekelt Marosvásárhelyen Banner Zoltán előadása. A meghívottat Csíky Boldizsár, a művelődési társaság elnöke köszöntötte, mielőtt feltette volna számára az első kérdést: mi a mai helyzet, ha transzilvanizmusról beszélünk? Hogyan alakult ahhoz képest, ahogy azt annak idején Kós Károly megfogalmazta?
Dsida Jenő Nagycsütörtök című versével indított Banner Zoltán, majd Reményik Sándor Az Ige című versét is elszavalta. Majd arról beszélt, hogy Erdély szelleme, sorsa, jövéje és jelene érdekli, ezért ír, mond verset, figyelemmel követi a képzőművészetet, az irodalmat, a zenét. Ha hívják, megy, de már nem vállal másfél órás műsorokat, mert lelkileg túlságosan megterhelőek – vallotta az előadóművész, műkritikus, többször is kifejtve azt, hogy a transzilvanizmus nem egy stílus, mint például az impresszionizmus, vagy szimbolizmus, hanem egy életérzés, egy gondolkodásmód, amely a trianoni békeszerződést követően jött létre, amikor Erdélyt elszakították Magyarországtól, és amely a második világháború után sem szűnt meg.
A történelmi hagyományokat nemhogy nem lehetett eltörölni egy békeszerződéssel, de éppenhogy akkor erősödtek fel, törtek még erősebben felszínre – magyarázta. Az alaptétel az, hogy egyetlen magyar művészet van, bárhol is jön az létre. Az erdélyi művészet nem hozott új stílusirányzatot, hanem az értékek őrzését erősítette, a magyarság identitástudatának táplálását öntötte formába.
Banner Zoltán bemutatta egy korábbi vetített előadásának vázlatát, amelyet a bécsi Bornemisza Társaság felkérésére állított össze és amelyben azokat a magyar értékeket ismertette, amelyek erdélyi vonatkozásúak. Megjelent a képernyőn többek közt Gyulafehérvár, mint Szent István alapította püspökség, Kolozsvár, mint Mátyás király szülővárosa, Nagyvárad, Szent László városa, Tancs kazettás templombelseje, kitért Barabás Miklósra, „az alig 164 centiméter kis székely emberre”, aki a nemzet jelentős eseményeinek tanúja és krónikása, a szecessziós palotákra, Kós Károly művészetére.
Kákonyi Csilla három új festménye: a Golgota, az Atlantisz harangoz és a Humán törmelék bemutatásával és értékelésével zárult az est. 
Antal Erika. maszol.ro

Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)

Elkészült a Maros megyei levéltári források kimutatása
Hasznos forrásmunka
A levéltári dokumentumok már a középkorban féltve őrzött kincsek voltak. Ezek az okiratok elsősorban a jogi érdekekhez fűződtek, így évszázadokon át az egyházi okiratokat, birtokleveleket templomok, kolostorok legvédettebb helyiségeiben tárolták, megóva őket az pusztulástól. A levéltár mindig fontos intézménye volt az államnak. A történelmi időket átvészelő okiratok ma is bizonyítékok arra, hogy miként szervezte meg Szent István a Magyar Királyságot. Majd arról is szólnak a dokumentumok, miként váltott gazdát az ország a török hódoltság alatt, majd a Habsburg Birodalomban, s tükrözi mindazt a társadalmi, politikai átalakulást, amely 1918 után bekövetkezett határon innen és túl. Nem véletlen, hogy a kommunista hatalom állambiztonsági szerveinek szigorú felügyelete alatt lehetett – kizárólag a kutatóknak – a múltba tekinteni a dokumentumokon keresztül. A rendszerváltást követően közel egy évtizeddel sikerült feloldani ezt a görcsösséget, s így lehetővé vált, hogy a román és a magyar levéltárosok hozzáférhessenek mindkét ország közös fondjához. S újabb évtized kellett ahhoz is, hogy hozzáfogjanak a Kárpát-medencei magyar levéltári források kimutatásának elkészítéséhez, amely új fejezetet nyit mindkét ország (Magyarország és Románia) történelmi múltjának levéltári kutatásában. Erről beszélgettünk a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával, dr. Pál-Antal Sándor történésszel, nyugalmazott főlevéltárossal.
– Melyik a legrégebbi magyarországi levéltári dokumentum?
– Az első levéltári okleveleket az egykori egyházi intézmények, a püspökségek, a káptalanok állították ki. A pannonhalmi kolostorban 11. századi oklevelet is megőriztek. Vannak kutatók, akik a hivatalos írásbeliség kezdetét III. Béla 1181-ben kibocsátott okleveléhez kötik. Ahogy kialakulnak az egyházmegyék, majd az állami közigazgatási egységek, úgy jelenik meg egyre több okirat. Tájainkon ismert az 1332-1337 között készített pápai tizedjegyzék, amelyből kikövetkeztethető, hogy hány lakosa volt középkori településeinknek. Sajnos, az évszázadok során, a tatárdúlásban, török pusztításban nagyon sok dokumentum elpusztult, de több esetben a hanyagság, a nem megfelelő tárolási körülmények között is tönkrementek okiratok a 16-17. században. Igaz, voltak mentési kísérletek is olyan képzett levéltárosok személyében, mint Szamosközy István, aki az országgyűlések dokumentumainak megőrzésére tett kísérletet, több középkori okirat pedig a főméltóságok családi oklevéltárában maradt fenn és vészelte át a pusztításokat, mígnem 1723-ban létrehozták az Archivum Regnit, a nádori és országbírói levéltárat. Aztán ezt követően felépültek a levéltárral ellátott megyei székhelyek, mígnem 1756-ban elkezdte működését nyugati mintára a régi magyar országos levéltár is. 1874-ben megalakult a Magyar Országos Levéltár, amely a 20. században építi ki hálózatát, dolgozza ki tárolási, kutatási koncepcióját. Trianon után az erdélyi levéltárak elszakadtak a Magyar Országos Levéltártól, és a román állami levéltári hálózat részévé váltak. 1950-ig a román közoktatási minisztérium, azután pedig a belügyminisztérium felügyelete alatt működtek.
– Az 1918-as országváltást követően az a paradox helyzet állt elő, hogy a magyar dokumentumok – amiatt, hogy más lett a közigazgatás – a román levéltárak gyűjteményébe kerültek. Túl azon, hogy rendszerezettebb anyagot vehettek át, hiszen a Román Királyság sem tekintett vissza nagy múltra, az "ajándékba kapott" dokumentumok nem a román államiság múltjáról szóltak. Mindezek tükrében miként alakult az erdélyi levéltárak sorsa az 1918 utáni Romániában?
– A modern román nemzeti állam történelmi országrészei közül, mint az köztudott, Erdélyben keletkeztek és őrződtek meg a legrégebbi és leggazdagabb levéltárak. Az erdélyi levéltári rendszer a térségre az 1918 előtti időszakban politikai és kulturális befolyást gyakorló két állam, a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom által kínált modellt követte. A levéltári anyag a tartomány kulturális sokszínűségét igazolja, híven tükrözve a három, nagyobb számban együtt élő nép – a románok, magyarok/székelyek és németek – politikai és társadalmi helyzetét. Erdélyben az 1874-ig terjedő időszakban a közlevéltári feladatokat a hiteles helyeknek (loca credibilia) nevezett káptalanok és egyéb intézmények végezték. Ezek biztosították a hivatásos levéltárosokat (requisitores), és a reformáció nyomán bekövetkezett szekularizáció (1575) után létrehozták a mai Románia területén az első levéltári szabályzatot is.
Amikor 1867-ben Erdély ismét Magyarország szerves része lett, ott földrajzilag szétszórt, de igen gazdag és a létrehozó intézményeknél viszonylag ép állapotban megőrzött levéltárak voltak. A kormányhatósági levéltári anyagok nagy része az 1880-90-es években a budapesti Magyar Országos Levéltárba került. Az 1918 előtti időszakban a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltára volt a legjelentősebb, amely némiképp pótolta egy tartományi központi levéltár hiányát. Az 1918–1920 folyamán történt területi gyarapodásokat követően a Román Állami Levéltár Főigazgatósága az új tartományok (Besszarábia, Bukovina és Erdély) területén is megszervezte az állami levéltárat. Az 1925. évi, 1932-ben kiegészített levéltári törvény egységes szervezetet biztosított a romániai közlevéltárak számára. Az Állami Levéltár a Közoktatási Minisztérium Főigazgatóságaként az egyetemekkel és a múzeumokkal együtt a Felsőoktatási Főosztályhoz tartozott. A bukaresti főigazgatóság felügyelte Munténia és Dobrudzsa területét, ugyanakkor regionális igazgatóságok működtek Kolozsvárott a széleskörűen értelmezett Erdély és a Bánság, továbbá Csernyovicban Bukovina és Kisinyovban Besszarábia területeinek ellátására. A bukaresti levéltár keretén belül létrehoztak egy levéltári múzeumot is. Az 1925. évi levéltári törvény az ország megyei közigazgatási beosztásával együtt 1950-ig maradt érvényben, mely időszak alatt regionális igazgatóságok és aligazgatóságok létesültek Krajován (1931), Temesvárott (1936), Naszódon (1937), Brassóban (1938), Nagyszebenben (1944), Bodzavásáron, Szucsáván, Konstancán és Máramarosszigeten (1945). Ezt követően 1951-ben 16 tartományi hivatal és a fontosabb rajoni központokban 54 fióklevéltár létesült. Az 1968. évi közigazgatási átszervezést követően a területi levéltárak száma 42-re csökkent (41 megyei fióklevéltár és Bukarest municípium levéltára), amelyhez hozzáadódott a Központi Levéltár, amely szervezeti felépítés a mai napig is fennáll.
– Mikor jött létre a Maros Megyei Levéltár, és hogyan alakult a története?
– A Marosvásárhelyi Nemzeti Levéltár 1952. január 2-án kezdte meg tényleges működését. Az új intézmény kezdetben – megalakulásától 1952 szeptemberéig – az Állami Levéltár Maros Tartományi Hivatala néven működött. 1952 szeptemberétől 1960 végéig az Állami Levéltár Magyar Autonóm Tartományi Hivatala volt, míg 1961–1969 között, miután a Magyar Autonóm Tartomány összetétele módosult, a levéltár neve Állami Levéltár Maros-Magyar Autonóm Tartományi Hivatala lett. 1961 előtt a hivatalnak Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Szászrégenben és Székelyudvarhelyen volt fióklevéltára. Az 1961. évi területi átszervezés után a sepsiszentgyörgyi fiók Brassó tartományhoz került. A levéltárak 1969. évi átszervezése alkalmával a marosvásárhelyi tartományi levéltár a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi rajoni fiókokkal együtt megyei intézménnyé vált, a másik kettő pedig megszűnt. 1969 és 1996 között a marosvásárhelyi levéltár az Állami Levéltár Marosi Fiókjává alakult, majd 1996- tól a Nemzeti Levéltár Maros Megyei Igazgatóságaként működött, 2009-től pedig az intézmény neve Románia Nemzeti Levéltárának Maros Megyei Hivatala.
– Miből állt össze a Maros Megyei Levéltár levéltári alapja?
– Az Állami Levéltár 1952-ben létrehozott marosvásárhelyi egysége egy-két kisebb termen kívül 1961-ig gyakorlatilag nem rendelkezett raktárhelyiségekkel. Néhány év után azonban ez az épület is szűknek bizonyult, mivel az 1200-1300 iratfolyóméternyi befogadóképességű és a higiéniai követelményeknek csak részben megfelelő raktárai megteltek. 1978 nyarán – az intézmény 1200 ifm-nyi levéltári anyaggal rendelkezett, ma pedig mintegy 6500 ifm-mel. A marosvásárhelyi levéltár igazi levéltári intézménnyé, levéltárrá akkor vált, amikor 1956-tal kezdődően átvette előbb Marosvásárhely város 1470-1944 közötti történelmi levéltárát, majd – 1962-1967 között – több részletben Marosszékét is. Ma a levéltár raktáraiban öt törvényhatósági (Marosszék, Küküllő vármegye, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő és Maros-Torda megye), három városi és 150 községi levéltár található. A levéltárba kerültek a megye területén 1950-1968 között működött tartományi és rajoni, valamint a marosvásárhelyi, a szászrégeni, a marosludasi, a nagysármási és az erdőszentgyörgyi rajoni) néptanácsok levéltárai is. Gyarapították az állami kezelésbe vett levéltárak anyagát a bírósági szervek 1968 előtti (a Maros, a Nagy- és Kis-Küküllő megyei törvényszékek, a dicsőszentmártoni, a marosludasi, a nyárádszeredai, a segesvári és a szászrégeni bíróságok), valamint a felső- és középfokú iskolai intézmények, továbbá egyes gazdasági létesítmények 1965 előtti iratai is.
A levéltári törvénykezés 1974-ben végrehajtott módosítása révén a levéltár állománya kiegészült a marosvásárhelyi Teleki Tékától, a Maros Megyei Könyvtártól, a Maros Megyei Múzeumtól és az egyházi (esperesi és egyházközségi) intézményektől átvett iratokkal. Az utolsó nagyobb méretű levéltár-gyarapodás 1990-1992-ben történt a megszűnt Román Kommunista Párt Maros megyei bizottsága levéltárának és a volt politikai pártok ott őrzött iratainak a levéltár raktáraiba történt átvételével.
– Nemrég elkészült A Kárpát-medence levéltári forrásai c. sorozat 1918/19 előtti Erdélyre vonatkozó részében az a vaskos kötet, amely a Maros megyei fondjegyzéket tartalmazza, aminek ön a szerzője. Miért fontos ez az útmutató a levéltárosok, kutatók számára?
– Fontos a levéltárosok számára is, de elsősorban a kutatást szolgálja. Megemlítem, hogy nagyon nehezen, mondhatni rögös úton jött létre a két állam, illetve a bukaresti és a budapesti levéltárak közötti együttműködési kapcsolat, ami lehetővé tette azt, hogy a tudósok, a kutatók mindkét országos intézmény levéltári anyagát zavartalanul tanulmányozzák. A kérdésben említett fondjegyzék egy nagyméretű vállalkozás része. Ugyanis a Kárpát-medencei levéltári források része az erdélyi is, ahol tekintélyes mennyiségű magyar levéltári anyag található. Az útmutató eligazít a levéltárban található dokumentumok tömkelegében, anélkül hogy a tájékozódás érdekében az érdeklődők személyesen is felkeresnék az iratőrző szervet. Átfogó képet nyújt az érdeklődőnek a kutatás tárgyát illetően, és ennek folytán több olyan anyag válik így rendszerezettebben hozzáférhetőbbé, amely a történelem során fennmaradt és a múltunkat igazolja. De túl a szakmai vonatkozáson, a kötetet azért is jelentősnek tartom, mert új fejezetet nyithat mindkét ország történelmi múltjának levéltári kutatásában.
– Említette, hogy nem volt könnyű az út idáig.
– A magyar–román levéltári együttműködés több évtizedes múltra tekint vissza, melynek során sok hasznos szakmai program megvalósult, főleg tapasztalatcserék a levéltáros kollégák részére, illetve iratanyagok kölcsönös feltárása és mikrofilmezése. Az együttműködés ezen formái az 1989 utáni években esetlegessé váltak, annak ellenére, hogy a két ország levéltárai 1996-ban és 2007-ben is együttműködési egyezményt kötöttek. A közeledés konkrét lépése 2009 novemberében volt, amikor a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának képviselői találkoztak Bukarestben Románia Nemzeti Levéltárának vezetőivel. Ezután a 2010 márciusában Marosvásárhelyen megtartott szakmai összejövetelen a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának elnökei egyeztettek Románia Nemzeti Levéltárának és Románia Nemzeti Levéltára Kolozs és Maros megyei hivatalának vezetőivel. Végül 2011 júliusában Gyulafehérváron a két intézmény vezetői megkötötték az együttműködési szerződést. Az aláíró felek vállalták, hogy a romániai levéltárakban 1918/1919-ig keletkezett, illetve a Magyarország e tekintetben meghatározó levéltáraiban található erdélyi vonatkozású fondokról, állagokról és sorozatokról részletes jegyzéket készítenek, és azokat kölcsönösen lefordítják. Az együttműködés eredményeként várhatóan 21 kötet lát napvilágot. Ebből 17, a megyék betűrendjében szerkesztett kötet az Erdélyben keletkezett 1918/1919 előtti levéltári dokumentumokat, míg négy kötet a Magyarországon őrzött erdélyi vonatkozású levéltári forrásokat öleli fel. 2014-ben megjelent a Hargita és Maros megye fondját tartalmazó jegyzék, 2015-ben a Máramaros megyei, az idén még öt megye, köztük külön Budapest levéltári alapjának romániai, főként erdélyi vonatkozású iratainak a jegyzékét is papírra vetik. (Ez utóbbi román nyelvre fordítását már elvégeztem.) A kiadványt a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára finanszírozza. A minket is érintő, szóban forgó kötet 150-150 példányban jelenik meg, ezeket elsősorban levéltárakhoz, könyvtárakba, egyetemekhez, kutatóközpontokhoz juttatták el. Megjegyzem, hogy a Maros megyei fondjegyzék készült el elsőnek, és mintapéldányként szolgál a többi megyei fondjegyzéknek.
– Egy újságoldal sem lenne elég ahhoz, hogy felsoroljuk Pál-Antal Sándor kutatómunkáját. Csak néhány témát: a székelység történetét kiegészítő, a Bodor Péter életét feltáró, a madéfalvi veszedelemről, az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásáról szóló írásokat emelnénk ki, ugyanakkor alaposan feltárta az erdélyi boszorkánypereket is. Beszélgetésünk során azt is említette, hogy a fondjegyzék megkönnyíti a kutatómunkát, s így várhatóan érdekes adalékok, tudományos munkák jelennek majd meg Erdély történetéről. Az ön munkássága tükrében van-e olyan területe a levéltári kutatásoknak, amely eddig kevésbé ismert, milyen újabb, meglepő epizódokat hámozhatunk ki a dokumentumokból az amúgy is igen kusza történelmi múltunkról?
– Ez egy nagyon fogas kérdés, hiszen a kutatandó és feltárandó területek és kérdések köre rendkívül nagy, és csak szemlélet kérdése, hogy ki mit tart elsődlegesnek és időszerűnek. Amikor a rendszerváltás után belemélyedtem az akadályoktól lassan megtisztuló kutatómunkába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy újra kell értékelni múltismeretünket, hiteles források alapján le kell vetkőzzük egyoldalú történelemszemléletünket, hiszen az utolsó fél évszázadból alig van egypár olyan munka, amely mentes az egyoldalúságtól, túlzásoktól és ferdítésektől. És hol vannak még az elhallgatások, azok a tények, amelyeket nem lehetett megírni?!
Ma történetírásunk új fejezetét írjuk. Van fiatal történész- utánpótlás, akiknek munkája révén tovább csökkenthetők a történelmi fehér foltok. De még mindig lemaradásban vagyunk más tudományágakhoz képest. A lemaradást pedig hiteles forrásokon alapuló újabb, főként levéltári kutatások révén számolhatjuk fel. És eredményes levéltári kutatás csak jó levéltári nyilvántartások, útmutatók alapján lehetséges. Ehhez nyújt gyakorlati segítséget a beszélgetésünk tárgyát képező kétnyelvű kötet is.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Horváth Anna száll versenybe Kolozsváron
Hivatalosan is Horváth Anna az RMDSZ kolozsvári polgármesterjelöltje, miután a szövetség Kolozs megyei szervezetének állandó tanácsa és kolozsvári szervezetének választmánya egyhangúan elfogadta jelöltségét. 
„A mai döntéssel is annak a meggyőződésünknek kívánunk hangot adni, hogy Horváth Anna az elmúlt négy évben minden kolozsvári magyar alpolgármestere volt politikai opciótól és pártállástól függetlenül” – mondta a döntést követően Csoma Botond, aki az Erdélyi Magyar Néppárt támogatását is kérte. 
Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke csütörtökön találkozott az EMNP küldöttségével, az egyeztetésről pénteken közös sajtótájékoztatón számoltak be. Csoma Botond elmondta: a magyar közösség aránya miatt Horváth Anna jelöltsége valójában jelképes, a közösség mozgósítását szolgálja. Soós Sándor, az EMNP megyei elnöke kifejtette: pártja azt szerette volna elérni, hogy legalább Kolozs megyében koalícióban induljanak a magyar politikai alakulatok az önkormányzati választásokon. Ezért a választójogi törvény értelmezését kérték az Állandó Választási Hatóságtól a kisebbségi szervezetek koalíciós listán való indulásával kapcsolatosan, a hatóság válaszát február elejére várják.
Csoma Botond elmondta, bár ők is kíváncsiak az Állandó Választási Hatóság válaszára, szerinte kedvező döntés esetén is fennáll a veszély, hogy a Központi Választási Iroda felülbírálja a hatóság döntését. Hozzáfűzte, a szövetség jogászai szerint a megyei koalíció azt feltételezi, hogy minden településen koalícióban induljanak a pártok, az erre érvényes emelt bejutási küszöb azonban tíz településen veszélybe sodorná a magyar önkormányzati képviseletet.
A néppárt által emlegetett korábbi joggyakorlatra reagálva – miszerint a Német Demokrata Fórum indult koalícióban román pártokkal – kifejtette: nagyobb politikai súlya van egy magyar–magyar koalíciónak, mint ha a német kisebbség román pártokkal szövetkezik. Ezért attól tart, bármikor feljelenthetik az esetleges magyar koalíciót, a bíróság gyakorlata pedig azt mutatja, hogy a magyar közösséget érintő ügyekben ritkán hoznak kedvező ítéletet.
Soós Sándor Horváth Anna támogatása kapcsán kifejtette: ezt csak akkor tudják megtenni, ha az alpolgármester független vagy koalíciós jelöltként indulna. Ellenben amennyiben a néppárt jelöltjei mandátumot szereznek a kolozsvári tanácsban, támogatnák, hogy megőrizze alpolgármesteri tisztségét. Az elöljáró eddigi munkáját ugyanis elismerik. Csoma Botond kifejtette: Horváth Anna függetlenként való indítása azért rossz ötlet, mert akkor nem juthatna be az RMDSZ listáján a tanácsba, és alpolgármesterré sem választhatnák. Azt javasolta, válasszák szét a polgármesterjelöltről és a tanácsosi listáról való egyeztetést, utóbbit ugyanis az RMDSZ áprilisban kívánja véglegesíteni.
Az EMNP február 9-én dönt arról, hogy mely Kolozs megyei településeken indít polgármesterjelöltet, illetve önkormányzati képviselőjelölti listát.
Kiss Előd-Gergely . Krónika (Kolozsvár)

„Az erdélyiség nem művészeti irányzat, hanem életérzés"
Banner Zoltán művészettörténész, műkritikus, előadóművész tartott előadást szombaton Marosvásárhelyen a transzszilvanizmusról. Ez nem stílus, nem művészeti irányzat, hanem egy életérzés, egy világszemlélet, amelynek az elmúlt húsz év nem tett jót – mutatott rá. 
Az első világháború után, mikor Erdélyt elcsatolták Magyarországtól, az erdélyi életérzés felerősödött, a nemzeti öntudat nemhogy csökkent volna, épp ellenkezőleg: jobban odafigyeltek az emberek a hagyományokra. A művészetekben – irodalomban, zenében, képzőművészetben, építészetben – is erőteljesebben kifejezésre jutott az erdélyiség mibenlétének megnyilvánulása.
Az erdélyiség mint történelmi szerep már 1920 előtt is létezett, majdhogynem egzisztenciális szerepet töltött be – mutatott rá Banner Zoltán. „Egyszerűen csak figyeltem az erdélyi művészetet, és ebből vontam le a következtetést, hogy mekkora szerepe volt abban, hogy a magyarságnak volt hova nyúlnia, voltak gyökerei, amelyekbe kapaszkodhatott, amikor mindenét elvették” – vallotta a Kemény Zsigmond Társaság idei első rendezvényének meghívottja a Bernády-házat zsúfolásig megtöltő közönség előtt. Mint mondta, a művészek sokkal érzékenyebbek a történelmi eseményekre, mint az átlagemberek, még meg sem történik a baj, éppen csak „benne van a levegőben”, de ők már érzik. „Az első világháború előtti években érezhető volt a pusztulás szele. Az Osztrák–Magyar Monarchia jól működött, gazdasági, szellemi, kulturális fellendülés jellemezte, a kreativitás táptalajra talált, ám ezt a nyugati nagyhatalmak nem nézték jó szemmel, ezt meg kellett szüntetni” – értékelte a múlt történéseit Banner.
„A transzszilvanizmus, mint kifejezés nem mindenki számára érthető, vannak, akik zavarba jönnek, úgy értelmezik, mint valamilyen stílusirányzatot. Holott ez nem egy stílus, mint például az impresszionizmus, szimbolizmus vagy kubizmus, ez egy életérzés, egy világszemlélet" – hangsúlyozta az előadó, aki szerint az erdélyi művészet a magyar identitás megőrzésének egyik alappillére.
A művészettörténész az erdélyi értékekről beszélve kitért Gyulafehérvárra, a Szent István király alapította püspökségre, Kolozsvárról mint Mátyás király szülővárosáról beszélt, míg Nagyvárad Szent László városa, valamint a magyar szecessziós építészeté. A transzszilvanizmus Kós Károly nevéhez kötődik a leginkább, aki „kissé naiv” volt, amikor hitt abban, hogy a hatalomváltást követően a románok értékeinket nem akarják maguknak kisajátítani, nem akarnak minket beolvasztani – osztotta meg észrevételeit Banner Zoltán. A transzszilvanizmus akkor élte virágkorát, amikor a bezártság, az elszigeteltség jellemezte Erdélyt, a diktatúra idején, amikor az identitás megőrzése volt a tét. Az utóbbi 20–25 esztendő azonban nem tett jót a transzszilvanizmusnak, bár most is épp olyan nagy szükség van a hagyományok őrzésére, a nemzeti jelleg megtartására, mint korábban.
Antal Erika. Krónika (Kolozsvár)

Székely szabadság napja – Az SZNT negyvenezer résztvevővel számol
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Kolozsvár/Sepsiszentgyörgy, 2016. február 1., hétfő (MTI) - A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) negyvenezer résztvevővel számol a székely szabadság napján, március 10-én tartandó marosvásárhelyi tiltakozó megmozduláson.
Izsák Balázs SZNT-elnök egy hétfő délutáni sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatón elmondta, hogy a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalhoz leadott előzetes bejelentésben negyvenezer résztvevőt adott meg. Hozzátette: ha többen mennének el a megmozdulásra, vállalja ezért a felelősséget. Emlékeztetett rá, hogy januárban a marosvásárhelyi bíróság a tervezett tiltakozás tudomásulvételére kötelezte a polgármestert.
Az SZNT elnöke nem tartotta lényegi kérdésnek, hogy Marosvásárhely polgármestere fellebbez-e az ítélet ellen. Megjegyezte, hogy idén nincsen a megmozdulást betiltó határozat. A polgármester a tavalyi bejelentés után 48 órával tilthatta volna be a rendezvényt.
Izsák Balázs elmondta, a magyar pártokat a megmozdulás támogatására kérték. Megjegyezte: biztató jelként értelmezi a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) marosvásárhelyi szervezetének az egyik januári közleményét, amelyben a szervezet bírálta Dorin Florea marosvásárhelyi polgármesternek a gyülekezési jog korlátozására irányuló kísérleteit, és követelte a szabadságjogok érvényesítését. Az SZNT elnöke azért tartotta fontosnak az RMDSZ-szervezet állásfoglalását, mert - mint fogalmazott - a szervezetet éppen Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere vezeti.
Izsák Balázs fontosnak tartotta, hogy a székely szabadság napján az erdélyi magyar közösség egységesen lépjen fel, és erőt mutasson fel. Célnak tekintette, hogy március 10. ne szóljon a magyar szervezetek politikai vitáiról.
Az MTI telefonon feltett kérdésére Izsák Balázs elmondta, az SZNT az idei választási évben azt tartja fontosnak, hogy pártállástól függetlenül az autonómia iránt elkötelezett magyar emberek szerezzenek önkormányzati és parlamenti mandátumokat. "A Székely Nemzeti Tanács változatlanul a célok, elvek és értékek mellett áll, és ezt várja a választóktól is" - jelentette ki az SZNT elnöke. Erdély.ma

Továbbra is elutasítják az új magyar konzuli irodák megnyitását 
A kormányváltás után sem módosult a román külügyminisztérium elutasító álláspontja a Magyarország által Nagyváradon és Marosvásárhelyen megnyitni szándékozott konzuli irodák ügyében – derült ki a bukaresti külügy válaszából, amelyet a tárca a Krónika ezzel kapcsolatos kérdésére adott – adja hírül Balogh Levente a kronika.ro-n.
A kronika.ro annak kapcsán kereste meg a román külügyminisztériumot, hogy Szijjártó Péter magyar külügyminiszter a magyar–román diplomáciai viszonyban bekövetkezett hosszas hullámvölgyet követően pénteken Bukarestbe látogatott, ahol arról beszélt: a korábbi román kormányzat méltatlan vádakkal illette Magyarországot, amelyre a magyar fél keményen reagált.
Hangsúlyozta, hogy ez a hangulat teljesen megváltozott a jelenlegi román kormány hivatalba lépésével. A bukaresti külügyminisztérium a Krónika konzuli irodákkal kapcsolatos kérésére most lakonikus választ küldött. „Ami Magyarország azon kérését illeti, miszerint két konzuli irodát nyitna Romániában, Nagyváradon, illetve Marosvásárhelyen, a román fél válaszát már 2014-ben közöltük" – olvasható az egymondatos válaszban.
Ez pedig annyit jelent, hogy Bukarest továbbra is egyértelműen elutasítja a magyar kérést. A budapesti Külügyminisztérium ugyanis 2014 júliusában jelentette be, hogy Románia érdemi magyarázat nélkül elutasította Magyarország több mint egy éve benyújtott igényét, miszerint Nagyváradon és Marosvásárhelyen konzuli irodát nyisson.
A magyar kormány 2013 áprilisában kezdeményezte a két konzuli iroda alapítását a román kormánynál. Az országban a bukaresti nagykövetség, illetve konzulátus mellett jelenleg Csíkszeredában és Kolozsváron működik magyar főkonzulátus. Budapest az elutasítás nyomán a román nagykövetet is bekérette, Bukarest ugyanakkor azt állította: megindokolták a konzuli irodák megnyitásának elutasítását.
„A konzuli kapcsolatokról szóló Bécsi Egyezmény alapján Romániának szuverén joga, hogy ne fogadja el egy állam konzuli képviseletének bővítését a területén. A román fél a kérés alapos elemzése után hozta meg ez irányú döntését, figyelembe véve azt is, hogy Magyarország már most jelentős konzuli képviselettel rendelkezik Romániában, továbbá hogy az államközi kapcsolatok terén érvényt kell szerezni a kölcsönösség és az arányosság elvének" – szerepel a román minisztérium által a Krónikának akkor elküldött állásfoglalásban. Eszerint Románia továbbra is a Magyarországgal ápolt kapcsolatok és a jószomszédi viszony konszolidálásában érdekelt a két ország közötti stratégiai partnerség jegyében.
Ugyanakkor miközben Bukarest sokallja a meglévő magyar külképviseletek számát, a külhoni románoknak nyújtott állampolgárság apropóján is bővítette saját diplomáciai képviseleteinek számát. A Moldovai Köztársaságban például a chişinăui nagykövetségen kívül Románia főkonzulátust működtet Cahulon és Bălţi-ben, tovább nemrég nyitott konzuli irodát Ungheni-ben.
Magyarországon – ahol a románság lélekszáma húszezerre tehető – a budapesti nagykövetségen kívül Gyulán és Szegeden működik főkonzulátus. Ráadásul Bukarest 2014 októberében azzal fordult az ukrán vezetéshez, hogy a már meglévő képviseletek mellett konzuli irodát nyitna a kárpátaljai Aknaszlatinán és Técsőn. A marosvásárhelyi magyar külképviselet a csíkszeredai főkonzulátushoz tartozott volna, Maros és Szeben megyéből álló kerülettel, míg a nagyváradi konzuli iroda a kolozsvári főkonzulátushoz, Bihar és Arad megyére kiterjesztett kerülettel – írja a kronika.ro. Erdély.ma