Victor Ponta ellen tüntettek Csíkszeredában
„Jos Ponta! Jos Ponta!” azaz Le Pontával! felkiáltásokkal tüntettek pénteken este Csíkszereda központjában. A civil kezdeményezésű megmozduláson közel ötvenen vettek részt.
„Azzal a céllal szerveztünk tüntetést, hogy ellentmondjunk a korrupciónak, a bürokráciának, az emberek kizsákmányolásának, ellentmondjunk annak a ténynek, hogy sok fiatal kénytelen elhagyni az országot a jobb megélhetés reményében, és nem azért mert ott jobb, hanem azért mert itt egyszerűen lehetetlen élni” – adott hangot elégedetlenkedésének Vizi Balázs, a tüntetés szervezője.
Felhívására egyébként közel ötvenen vonultak ki Csíkszereda központjába, a Szabadság térre pénteken este, hogy a Victor Ponta ellen tüntessenek. „Azért Victor Ponta ellen, mert jelenleg ő van kormányon. Kérdem én, hol van az általa megígért egymillió munkahely, hol van az a gazdasági fejlődés, amelyet ő, a kampánya elején megígért az embereknek? Az emberek arcába hazudott!” – emelte ki a civil kezdeményező, majd hozzátette: nem biztos, hogy változás lesz, ha Klaus Johannis kerülne hatalomra, „viszont, ha az ő vezetése alatt sem javulna a helyzet, akkor ugyanúgy tüntetni fogunk, elmondjuk problémáinkat és hallatni fogjuk a hangunkat” – szögezte le Vizi Balázs.
A megmozduláson jelen volt Tőke Ervin, a Minta elnöke is, aki felszólalásában kihangsúlyozta: „nemet kell mondani a magyarellenes és korrupt rendszer visszaszerveződésére!”
A csíkszeredai tüntetéssel párhuzamosan a PSD-kormány és vezetője, Victor Ponta ellen tüntetéseket szerveztek Erdély nagyobb városaiban is, többek között Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Aradon.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

Negyvenkét év börtön (A Bolyai Tudományegyetem pere, 5.)
Szilágyi Árpád (Gyergyószárhegy, 1932. december 17. ) negyedéves földrajz–geológia szakos hallgató – 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, s két perben negyvenkét év börtönbüntetésre ítélték! – 1956. október 27-én Rab Árpád álnéven levelet írt az Irodalmi Újság szerkesztőségének: „Kolozsvár, 1956. október 27.
Kedves Szerkesztőség!
E levelet egyetemünk egyik hallgatója írja, az egyik évfolyam megbízásából, de benne foglaltatik egész egyetemünk ifjúságának, s az erdélyi magyarság  óhaja. (…) Nagy érdeklődéssel követtük és követjük a magyarországi eseményeket, s örömünket fejezzük ki aziránt, hogy Magyarországon egy olyan egészséges politikai és gazdasági eszme került előtérbe, amely lehetővé teszi gazdasági helyzetének megjavítását és politikai viszonyainak megerősítését. De ugyanakkor mély fájdalom önti el szívünket azért, mert újra magyar vér folyik, az a vér, amely végig áztatja a magyar történelem útját.
Mi, egyetemisták, erdélyi magyarok rokonszenvünket fejezzük ki a budapesti egyetemisták békés tüntetése iránt. Megértjük a magyar nép elkeseredését, amely arra késztette, hogy fegyverrel a kézben kivívja jobb életét és teljes szabadságát... Örömmel vettük tudomásul Nagy Imrének a Minisztertanács elnökévé, Kádár Jánosnak a Magyar Dolgozók Pártja KV elnökévé való választását. Egyben hálánkat fejezzük ki a kormánynak és a pártnak azon rendeletéért, amelynek értelmében amnesztiát ad a fegyvert letevő felkelőknek, ami további vérontástól és egyéb áldozattól menti meg a magyar népet.
Kedves Szerkesztőség, drága testvéreink!
Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolnunk, nem szabad anyanyelvünkön intézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak!? Nem szabad!? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép hazaszeretete. Mit tegyünk?  Korlátok között élünk. Marxista módon beszélnek a magyar–román barátságról, de ha bemegyünk Olténiába, megköveznek, leköpködnek, gyalázatos szavakkal illetnek.  Nem! Ezt nem akarjuk! S ez nem sovinizmus! Rosszabb, mint gyarmati sorsban, rabszolgaságban élnünk, pedig a magyarság egy részének autonómiája van (utalás a Magyar Autonóm Tartományra, ahol a székely humor szerint lehet, hogy az autó magyar volt, de a sofőr biztosan román! – T. Z.). Fáj nekünk mindez, s e fájdalmat előidéző teher, és annak bosszúja forr bennünk, de ki nem törhet, s így saját magunkon pusztít. Így pusztul a romániai magyarság, így leszünk egyre kevesebben. S ezt ti nézitek, hogy testvéretek a Székelyföldön s Erdély többi területein pusztul? Nem fáj ez Nektek, hogy magyarlakta területekről elvisznek mindent: altalajkincset, fát, kenyeret, s a székely nép éhezik és fázik?
Így gondolkozunk mi is, akik a XX. kongresszus szellemében nézzük a dolgokat, és elítéljük a sztálini hibákat, bűnöket. Önkéntelenül vetődik fel Erdély kérdése: vajon, nem volt-e hibás Sztálinnak az a rendelete, amely Erdélyt Romániának ítélte? Mennyivel volt Magyarország bűnösebb a II. világháborúban, mint Románia? Magyarország nem szenvedett eleget a fasiszták által, s nem kényszerhelyzetből harcolt a Szovjetunió ellen? Erre nekünk, itt nálunk, Erdélyben nem adnak választ, vagy ha adnak is, olyant adnak, hogy ép elméjű ember nem érti meg, pedig szerintük marxista módon feleltek a kérdésre. Így tehát Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem  nagyon merünk cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen! Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet! Éljen a szabad, független, egységes Magyarország! Rab Árpád, álnév”
Mire Szilágyi Árpád  levele megérkezett Budapestre, a forradalmat már leverték, az Irodalmi Újság szerkesztősége befejezte tevékenységét. A szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra került Kádár-rendszer titkos rendőrsége, az ÁVH a maga során  kihalászta az ominózus levelet, és a budapesti Postahivatal 72. számú egységének pecsétjével és három, egyenként 40 filléres bélyeggel, valamint egy levél kíséretében – a kolozsvári posta pecsétje szerint 1957. február 28-án – visszaküldte a „Kolozsvári Rendőr Főparancsnokság”-nak, azaz: a Securitaténak. A bűnvádi eljárást követelő kísérőlevél minden kétséget kizáróan bizonyítja: „a létező államszocializmus” körülményei között bármennyire mélyponton voltak a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatok, a „belső ellenzék elnémításában, likvidálásában” az állambiztonsági szervek kapcsolata felhőtlen, már-már ideális volt.
A Securitate számára Szilágyi Árpád levele kiváló ürügyet szolgáltatott az „ellenforradalmár” erdélyi magyar egyetemi hallgatók „leleplezésére”, példát statuáló megbüntetésére. Az 1957. május 20-i kolozsvári letartóztatásakor a Bolyai Tudományegyetemre „szakosodott” Harasztosi Pál szekushadnagy előre megfogalmazott vádirattal vette őrizetbe a 150 centiméternél alig valamivel magasabb székely geológushallgatót:
„1956. november 1-jén nyilvánosan uszított, részt vett a Házsongárdi temetőbe szervezett »akcióban«, együtt érzett a magyarországi ellenforradalmárokkal azáltal, hogy 1956. november 1-jén az első előadáson felállt és azt kérte, hogy ötperces csenddel adózzanak az októberi harcok során elesett magyarországi egyetemi hallgatók emlékére, javasolta, hogy a Kádár János vezette kormánynak küldött táviratból maradjanak ki azok a mondatok, amelyek az »ellenforradalomban« részt vett »elemekre« vonatkoztak. 1956. október 27-én levelet írt az Irodalmi Újság szerkesztőségének, amelyben a Román Népköztársaság belső helyzetéről hamis, igazságtalan adatokat közölt, ezáltal rágalmazta és aláásta az RNK népi demokratikus rendszerét.” Szilágyi Árpádot e vádpontok alapján 1957. július 19-én jogerőre emelt ítélettel húsz év kényszermunkára ítélték. Szamosújváron raboskodott. 1958. július 14-én – a Bastille lerombolásának és az 1789-es francia forradalom kirobbanásának napján – részt vett a szamosújvári börtönlázadásban: a politikai foglyok az állandó verésekért, az elviselhetetlen állapotokért, éhezésért, zsúfoltságért fellázadtak, ledobták az ablakokat elzáró rácsokat. Goiciu börtönparancsnok a belügyis egységeket hívta segítségül. Géppuskával belőttek azokba a cellákba, ahol lázadó rabokat sejtettek. Ma sem lehet pontosan tudni: hányan estek a megtorlás áldozatául? Paul Goma neves disszidens író Gherla (Szamosújvár) című visszaemlékezésében részletesen beszámolt a példátlan retorzióról. Szilágyi Árpádot annyira megverték, hogy elájult. Halottnak hitték! Szamosújvárról átszállították a piteşti-i börtönbe, a hírhedt és szadista „átnevelések” szín­helyére, a legszörnyűbb romániai politikai börtönök egyikébe. 1961 tavaszán visszavitték a Securitate marosvásárhelyi börtönébe, ahol az időközben felgöngyölített Fekete Kéz nevű szer­vezkedés, az erőszakos kollektivizálás elleni tiltakozás egyik kezdeményezőjeként vallatták. Ebben a perben – a már jogerős húszévi kényszermunka mellett – huszonkét év szigorított fegyházbüntetésre ítélték. A dési börtönben a tébécés betegek között raboskodott. Súlyos hashártyagyulladása miatt a văcăreşti-i rabkórházba szállították, majd újra Désre került. Innen szabadult 1964. július 27-én. 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louis városban. Ott írta meg és publikálta angol nyelven The Victime (Áldozat) címen visszaemlékezését. A magyar nyelvű változatot a perről megjelenő önálló kötetemben – jegyzetek kíséretében – közlöm.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelységem kezdetei (Buda Ferenc)
Kisgyerekkorom világra eszmélő, korai szakasza egybefonódik az elcsatolt területek röpke ideig tartó, töredékes visszatérésével. Négy esztendősen nekem már mélyen az agyamba vésődött egyebek közt Kassa, Beregszász, Nagyvárad, Kolozsvár, Máramarossziget, Felsővisó neve. No meg a Kis-Szamos menti Apahidáé.
Apám ugyanis tartalékos honvédtizedesként az alakulatával együtt az idő tájt ott is megfordult, s a település sajátos elnevezése bennem természetes módon kapcsolódott az ő apai mivoltához: persze hogy Apahidán kellett katonáskodnia, ha egyszer ő az apám! Idejekorán megtanultam azt is, hogy ha a delelő Napnak háttal elindulok előre, úgy a Piac utcán, a Péterfián, majd a Simonyi úton végighaladva előbb-utóbb kijutok a Nagyerdőre. Ha viszont arrafelé fordítom a fejem, ahonnét reggelente a Nap előbújik, túl a nagycserei, a halápi meg a gúti erdőn, sőt Vámos­pércsen, de még Nyírábrányon, Érmihályfalván s a mögöttük húzódó halovány látóhatáron is túl, lábamnak bár elérhetetlenül s szememnek láthatatlanul, ám az élőszó s a lombot-virágot sarjasztó képzelet révén mégiscsak kitapintható állapotban ott találom valahol Erdélyt. Erdélyről, Erdélyországról akkoriban sok szó esett. Így aztán a fölöttem röpködő s elibém hullongó szavakból csakhamar kezdett összerakódni egy folyton változó-gyarapodó kép róla az elmém s a szívem mélyén. Iskolába még nem jártam ugyan, de már tudtam és szerettem olvasni, így a hallott ismereteket a könyvek jóvoltából megszerzettek lassacskán nem csupán kiegészítették, de csakhamar meg is haladták. Hegyek és folyóvizek különös hangzású, ám roppant kifejező nevei ragadtak meg bennem ebből az időből, például a harangzúgású Hargitáé s a vidáman csilingelő Küküllőé. (Amiből – mint hamarosan felfedeztem – kettő is van: egy Kis meg egy Nagy.) Jókor megtanultam azt is, hogy Erdélyben székelyek laknak. Azt csak valamelyest később, hogy nem egész Erdélyben, s még több idő elteltével jutott tudomásomra, hogy Erdélyen kívül másutt is a nyomukra lehet akadni. Emlékszem rá, kisfiúként igencsak gondolkodóba estem, amikor szabolcsi születésű apám beszélgetés közben megemlítette: szülőfalujából, a Vaja melletti Rohodról alig három óra alatt elgyalogolt Székelybe. „Hogy lehet az, hogy ilyen hamar odaért? – ütötte fel fejét bennem a kétely. – Hiszen a székelyek hazája többnapi járóföldre van onnét!” Aztán egy nap magam is kibogarászhattam a térképen, hogy az apám mondotta Székely csakugyan ideát van a Nyírségben, nagyjából Berkesz meg Nyírbogdány feleútján. S ugyan mi másról nevezhették volna el, ha nem a Szabolcs megyébe valaha betelepült székelyekről? Mire azonban már javában iskolába járó kiskamaszként rákaptam a különféle térképek rendszeres lapozgatására, az ország addigra ismét a korábbi, vészesen lecsonkolt állapotába hanyatlott vissza. A háború utáni határok láthatatlan, ám felettébb erősen elrekesztő falakká lényegültek át, s utazási lehetőségek meg tapasztalatok híján számomra hosszú időn át továbbra is a könyvek maradtak az ismeretszerzés legfontosabb forrásai. Hittem is, nem is a Csaba királyfi népéről szóló hun legendát, ám Petőfi Sándor versbeli szenvedélyes megnyilatkozásai, majd Jókai Mór adatforrásnak aligha tekinthető, művészileg azonban meggyőző s hitelesnek tetsző művei nyomán elég hamar kialakult képzeletemben egy igen vonzó kép a székelyekről: a székely ember vitéz és hazaszerető, talpraesett és találékony, a zsindelyfaragástól kezdve az ágyúöntésig mindenféle mesterséghez ért, beszéde virágos, észjárása fordulatos, ezért egy egész – vagy legalább egy fél – gondolattal folyton előrébb tart, mint mások. Mindezeken túl a mókázásban is felülmúlhatatlan, s ami az iránta érzett elismerésemet még egy jó féllapátnyival megtetézte: ha oka van rá, olykor még önmagán is képes kacagni. Vagy legalább a bajsza alatt csendesen bazsalyogni. Ezt a korán kibontakozó képet alapvetőően meg nem változtatta, de számos konkrét színnel s vonással gazdagította Nyirő József tüdőcsúcshuruttal kezdődő regénye, az Úz Bence, s azzal szinte egyidejűleg Tamási Áronnak az akkori jelenkor történelmi-társadalmi valóságába ágyazott Ábel-trilógiája. Tizenkét-tizenhárom évesen vágtam neki először Ábel rengetegének, hogy aztán megállás nélkül kövessem őt a városba, majd Amerikába is, egészen a kalandos, viszontagságos történet végére tartogatott, szívhez szóló s egyben elgondolkodtató tanulságig. Ugyanezen időtájt kezdett foglalkoztatni a – szerintem – legnagyobb székely, Kőrösi Csoma Sándor élete, személyisége s felülmúlhatatlan munkássága. A véletlen folytán kezem ügyébe kerülő kalendáriumi emlékezéstől kezdve Baktay Ervin remek könyvéig mohón elolvastam szinte mindent, ami a nagy tudósról szólt, körzőheggyel követvén fáradságos, viszontagságos útját a térképen Nagyenyedtől Teheránig, Teherántól Lahore-ig s a Himalája magaslatai közt hallgatagon várakozó végső nyugvóhelyéig. Máig tartó ámulattal töltött el kitartása, eltökéltsége, tudósi alázata, s mivel afféle körbenyitott tekintetű kamaszként igencsak változatos olvasmányokból táplálkoztam, akkoriban váltakozva, sőt, néha egyazon időben képzeltem magam – többek között – végvári vitéznek, elorzott szabadságáért küzdő síksági indiánnak s az elfelejtett ősök nyomait gyalogszerrel kutató székely tudósnak. Sem tudós kutató, sem harcos indián, sem pedig végvári katona nem vált s – a hátramaradó idővel józanul számot vetve nagy valószínűséggel állíthatom – már aligha válik belőlem. Ami viszont a címben odafenn szerénytelenkedő székelységemet illeti, itt azért torpanjunk meg egy pillanatra! No, szóval: az apámtól örökölt, nem épp gyakori családnév legrégebbi előfordulásai az ország nyugati és keleti peremvidékén: az Őrségben, Kárpátalján s Erdélyben, magyarán a hajdani gyepűvonalak mentén igazolhatók okleveles adatokkal. (A név legkorábban lejegyzett alakja még Budak volt, ami valamiféle török nyelvű, talán kabar, esetleg besenyő viselőre vall – de ezúttal mellőzzük a további nyelvészkedést.) Az említett adatokból és körülményekből, úgy hiszem, okkal következtethetek arra, hogy apám távoli őseire – akik a dolog természetéből adódóan az én őseim is – valaha a határok védelmét bízták. Akárcsak a székelyekre. Így aztán – persze, kellő óvatossággal – megkockáztatom: nem zárható ki, hogy ők maguk, mármint apai felmenőim akár székelyek is lehettek. Ennek végleges, hiteles  megállapítása vagy cáfolata azonban részletkérdés, a lényegen mit sem változtat.
Álláspontom szerint ugyanis a székelység legfőbb lényege ma is, továbbra is a határok őrizete. Ha nem az országé, hát a szellemé s a léleké. Önmagunké. S ha nem erővel-fegyverrel, úgy ésszel, tehetséggel, találékonysággal s a már oly sokszor próbára vetett hűséggel. A jó embert jó szóval s jó szívvel fogadni. A gonosznak ellenállni. A hitványt s a hamisat elhessenteni. A rosszat elriasztani. De hiszen nem mondok én ezzel Tinéktek semmi újat. Ebben maradjunk hát, feleim, odaát az Olt, a Maros meg a Küküllő mentén, ám ugyanígy túl a Dunán s emitt: a két víz között szikkadozó kun pusztákon is. Köszönöm, hogy magatok közé fogadtatok.
 A  Kecskeméten élő szerző Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze, Székely Bicska-renddel kitüntetett költő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar szórvány napja
2011 óta november 15., Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapja a magyar szórvány napja. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának összeállítása:
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nagyváradi kongresszusa a Hunyad és a Kovászna megyei tisztségviselők javaslatára 2011. február 27-én határozatot fogadott el, amelyben november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapját a magyar szórvány napjává nyilvánította. Amiatt döntött így, mert az anyaország határain kívül tömbben, kisebbségben és szórványban élő magyarok sajátos gondokkal küszködnek, s közülük is a szórványban élők a legveszélyeztetettebbek.
Első alkalommal 2011. november 12-13-án az erdélyi központi ünnepségek helyszíne a Hunyad megyei Déva volt. Az RMDSZ szórványkonferenciájának központi gondolata az volt: fel kell mérni a szórványban élő romániai magyarság valós helyzetét, hogy megőrizhesse identitását, s hogy fékezni lehessen az asszimilációs folyamatot. A résztvevők megállapították, hogy a szórványkollégiumok létrehozása, működtetésük és fejlesztésük segítése, a magyar diákok ingázását vagy bentlakását lehetővé tevő programok, valamint az ezekhez kapcsolódó, a tanárok ingázását segítő támogatások jelentős mértékben hozzájárulnak az anyanyelvű oktatás beindításához és megerősítéséhez olyan térségekben, ahol a magyar nyelvű oktatás feltételei nem biztosítottak. A dévai megyeháza előtti téren emlékoszlopot avattak Barcsay Ákos erdélyi fejedelem tiszteletére, a kétnapos rendezvénysorozatot kulturális események, színházi és filmelőadások, kiállítások gazdagították.
Az ünnep alkalmából alakult meg Brassóban 2011. november 13-án az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szórványtanácsa is, amelynek alapjait a 2011. májusi temesvári Szórvány és nemzetépítés című konferencia rakta le. A naphoz kapcsolódóan 2011. november 22-én Budapesten a Parlamentben megalakult a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) szórvány-diaszpóra munkacsoportja is.
A 2012. évi rendezvények során az RMDSZ vezetői emléktáblát avattak Áprily Lajos brassói szülőházán. 15-én Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a magyar szempontból szórványnak minősülő kilenc erdélyi megye képviselőinek és az RMDSZ szakpolitikusainak részvételével rendezett konferencián bejelentette, hogy két évtizedes stratégiaírás után a szórványmentésben eljött a pragmatikus cselekvés ideje. A szövetség szórványmenedzser-szolgálatot indított, 14 szórványkollégium működését támogatja és a Székelyföld - szórvány partnerség kiépítésével próbálja megakadályozni a településeiken tíz százalék alatti arányt képviselő, elszórtan élő magyarok beolvadását a többségi nemzetbe. Az RMDSZ műemlék-örökbefogadási programot is indított az erdélyi magyar kisközösségeknek, elsőként a brassói Áprily Lajos Főgimnázium küldöttsége vehette át Kelemen Hunortól az Örökségünk Őre címet, amiért az iskola jelképesen örökbe fogadta az 1913-ban megsemmisült brassói millenniumi emlékmű megmaradt darabját.
2013-ban a magyar szórvány ünnepe kiterjedt az egész Kárpát-medencére: erről a Magyar Állandó Értekezlet szórvány szakbizottsága határozott 2013 májusában. A magyarországi központi eseményt november 12-én Budapesten, a Magyarság Házában tartották. A résztvevők szakmai konferencián tekintették át az erdélyi, a vajdasági, a felvidéki és a kárpátaljai szórványstratégiákat, a szórványban folyó oktatást és nyelvoktatást, az asszimiláció jelenségét és a szórványkollégiumok helyzetét. A Kárpát-medencei magyar szórvány napja gálaműsorral zárult Csángó kultúra - élő értékeink címmel, és a látogatók megtekinthették Az elhagyott idő - 33 év a moldvai csángók között című gyűjteményes fotókiállítást, amelyet Csoma Gergely munkáiból állítottak össze.
Az ünnep alkalmával 2013-ban az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) több mint ötven helyszínen tartott rendezvényt és ültetett fát. Toró T. Tibor EMNP-elnök Kolozsváron kijelentette: a szórvány kérdését távol kell tartani a pártpolitikától, de valamennyi politikai szervezetnek felelőssége a szórvánnyal foglalkozni. Az EMNP szemléletében a szórványközösségek a nemzet határait jelzik. "Évről évre megnézzük majd a nemzethatáron ültetendő fákat, és számba vesszük a 'határőröket', segítünk nekik abban, hogy el tudják végezni a szolgálatot" - mondta.
Az RMDSZ 2013-ban Nagyenyeden bemutatta azt a kiadványát, amely a 2009-ben indított Székelyföld - szórvány partnerség addigi eredményeit összesítette. Elhangzott, hogy Kovászna megye Hunyad, Szeben, Brassó és Fehér megye szórványközösségeit gondozza, Hargita megye Beszterce-Naszód és Temes megye, valamint a Fehér és Kolozs megye határvidékének számító Aranyosszék szórványközösségeibe viszi a programokat. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tartott tanácskozáson Kelemen Hunor RMDSZ-elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy "semmiféle ellentét nincsen és nem is lehet a tömb és a szórvány érdeke között. A kettő kiegészíti egymást." Az egymásrautaltság példájaként az Összetartozunk programot említette, amelynek keretében a székelyföldi önkormányzatok a szórványnak szánt programokat támogatnak.
A 2014. évi, negyedik magyar szórvány napja alkalmából - a magyar nyelv napjával összevontan - csütörtökön konferenciát tartottak a budapesti Magyarság Házában. Az előadók a nemzeti identitás sarokköveként említették a nyelvkérdést, az asszimilációt pedig a szórványban élő magyarság legnagyobb ellenségeként, amely ellen közös gondolkodással lehet fellépni. Erdélyben 2014-ben Szeben megye lesz a házigazda, Déva, Brassó és Nagyenyed után most Medgyes és Nagyszeben ad otthont az itteni központi rendezvényeknek. Medgyesen a Városi Művelődési Ház Traube termében tart szórványkonferenciát az RMDSZ, majd a nagyszebeni Thália Színházban gálaműsorral zárul a központi program.
nagykaroly.szatmar.ro

"Victor Ponta ne feledd, Erdély nem akar téged!"
A csendőrség becslése szerint több mint 10 ezer – egyes lapok szerint 15 ezer – kolozsvári skandálta péntek este teli torokból azt, hogy „Victor Ponta ne feledd, Erdély nem akar téged”. A demonstráció a Főtérről indult, a tömeg levonult a Mărăști negyedbe, majd visszatért a Béke térre.
„Victor Ponta igenis képes egyesíteni Románia lakosságát, még ha csak egy ellene szóló tüntetés erejéig is!” – jelentette ki a tüntetésen az egyik vezérszónok. A Mátyás-szobor előtt felolvasták a hétpontos Kolozsvári Nyilatkozatot, amelynek megfogalmazói többek között a jogállamiság tiszteletben tartását, az igazságszolgáltatás függetlenségének biztosítását követelik. A tömeg hangos ovációval fogadta a nyilatkozat mindegyik pontját.
A megmozdulás szónokai elmondták, elsősorban az ellen tiltakoznak, hogy a választások első fordulójában szervezési hiányosságok miatt a külföldi románok jelentős hányada nem tudta leadni szavazatát. Kijelentették, fennáll annak a veszélye, hogy ez a második fordulóban is megismétlődjék.
A Mediafax hírügynökség jelentése szerint hasonló megmozdulások zajlottak péntek este Temesváron, Nagyszebenben, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Aradon és Brassóban, valamint Bukarestben is. Az Agerpres hírügynökség ugyanakkor Victor Pontát támogató megmozdulásokról is hírt adott. Galacon mintegy háromezren, Gyulafehérváron mintegy ezren, Besztercén és Nagybányán több százan vettek részt Victor Pontát támogató tömegrendezvényeken. 
A Mărăști negyedbe induló tüntetők kormány- és Ponta-ellenes transzparenseket tartott a magasba, némelyik üzenete (Koloszvár=KLAUSenburg) egészen frappánsra sikeredett, és felbukkant a múlt szombati tüntetésről ismert Mickey Mouse is. A lakótelepen sokan csatlakoztak a demonstrációhoz, mások az ablakból tapsoltak az utcán menetelőknek, zömében fiataloknak. A tömeget csendőrök kísérték az útvonalon, különösebb incidensek nem történtek.
A szervező civilek utolsó sétaként hirdették meg a felvonulást. Amint az egyik közösségi portálon kifejtették, azért gondolják utolsónak, mert ha Victor Ponta elveszti a választást, nem lesz már szükség, ha viszont megnyeri, nem lesz már lehetőség hasonló megmozdulások szervezése.
Nagy Kamilla/MTI
maszol.ro

Rohamosztag a nyárádtői balesetnél
Maszkos csendőrök akadályozták meg a nyárádtői útkereszteződésnél, hogy egy baleset sérültjének rokonai és barátai bántalmazzák a gázoló kocsi vezetőjét. A rendőrség jelenleg helyszínel.
Vasárnap este 6 óra körül az E 60-as országúton Nyárádtő területén, a hármas útkereszteződésnél, ahol Kolozsvár, Cserged és Ákosfalva irányába válnak szét az útvonalak, egy Opel Astra elütött egy harminc év körüli helybeli férfit. A baleset sérültjét a rohammentősök vették gondozásba, ám a mostanában egyre többször előforduló szokás szerint a sérült rokonai kiözönlöttek az útra, s megpróbálták a gázoló sofőrt bántalmazni.
A helyzet megoldására a csendőrség rohamosztaga érkezett a baleset helyszínére, amely jelenleg is távol tartja a mentőautótól a tömeget. A baleset okairól egyelőre nincsenek információk. Egyesek tudni vélik, hogy a sérült gyalogos a gyalogátjárón volt, ez azonban egyáltalán nem biztos, a rendőrség még a helyszínelést végzi. A mentősöktől sikerült annyit megtudnunk, hogy a gyalogos férfit nyílt lábtöréssel és vállsérüléssel találták a helyszínen, jelenleg folyik az elsősegélyben való részesítése ezt követően szállítják majd kórházba.
Ebben az útkereszteződésben körforgalmat készülnek kialakítani a közeljövőben
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Örömünneppé változtak a tünetetések a nagyvárosokban
Klaus Johannis Facebook-bejegyzésben adta hírül támogatóinak, hogy győzött a romániai elnökválasztáson. Ellenfele, Victor Ponta elismerte vereségét és telefonon gratulált Johannisnak. A külföldön élők szavazása körüli botrány miatti kormányellenes tüntetések örömünneppé váltak.
Victor Ponta román miniszterelnök vasárnap este bejelentette, hogy telefonon gratulált ellenfelének, Klaus Johannisnak, a Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) jelöltjének, Nagyszeben szász nemzetiségű polgármesterének az elnökválasztáson elért győzelméhez.
Ponta a Szociáldemokrata Párt (PSD) székházából való távozáskor újságíróknak adott rövid nyilatkozatban kijelentette: a népnek mindig igaza van. Hozzátette: Románia demokratikus ország, ezért elfogadja ezt az eredményt, és reméli, hogy azok is elfogadják, akik tüntetni akarnak, mert nincs okuk tiltakozni.
Hangoztatta, hogy továbbra is végzi a kötelességét kormányfőként. Leszögezte, kategorikusan elutasítja annak a gondolatát, hogy lemondjon a kormány éléről addig, amíg párttársai nem kérik ezt. Hozzátette: eddig senki nem kérte tőle.
A vasárnap este közzétett exit pollokból nem derült ki egyértelműen, hogy Ponta vagy Johannis győzött a választáson. A felmérések egyöntetűen szoros, de eltérő kimenetelű eredményeket jeleztek előre.
Liviu Dragnea, a PSD főtitkára elmondta: pártja párhuzamos, nem hivatalos szavazatszámlálása szerint 95 százalékos feldolgozottságnál Johannis a voksok mintegy 53 százalékát kapta, Ponta 47 százalékot gyűjtött.
Örömünneppé változtak a kormányellenes tüntetések
Ezrek vonultak utcára Románia nagyvárosaiban az elnökválasztás urnazárásakor, hogy tiltakozzanak a külföldön élő románok szavazásának nem megfelelő megszervezése ellen. Tiltakozásuk ünnepléssé alakult, amikor megtudták, hogy Klaus Johannis nyerte a választásokat.
A román hírtelevíziók beszámolói szerint Bukarestben, Kolozsváron, Nagyszebenben és Iasiban is többezres tömeg vonult az utcákra, hogy a külföldi szavazóhelyiségek nyitva tartásának meghosszabbítását és a kormány lemondását követelje. A televíziók arról is tudósítottak, hogy Párizsban és Torinóban a rendőrség könnygázzal oszlatta fel azoknak a románoknak a tömegét, akiknek több órás sorban állás után sem sikerült szavazniuk, és emiatt tiltakozásba kezdtek.
A bukaresti megmozdulás a televíziók becslése szerint húszezresre gyarapodott, miután kiderült, hogy Klaus Johannis nyert. A tömegben a megválasztott elnök is megjelent, de nem tartott beszédet.
A hírtelevíziókban megszólaló elemzők egybecsengő véleménye, hogy a Ponta-ellenes „tiltakozószavazatok" döntötték el a választást. Az eredmények általános meglepetést okoztak, hiszen a második forduló előtti utolsó felmérések is Victor Ponta jelentős előnyét mutatták.
Az elemzők szerint a választási eredményekben jelentős szerep jutott a közösségi portálokon folytatott kampánynak, amelyben Klaus Johannis támogatói sokkal aktívabbak voltak. Míg Victor Pontára az idős, kevésbé iskolázott, falusi választók szavaztak, Johannist a nagyvárosok lakói, a fiatalok és a külföldön élő román állampolgárok támogatták.
MTI
Erdély.ma

Temesváron tartották a Magyar Tudomány Ünnepe erdélyi főrendezvényét
A Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából megszervezett erdélyi rendezvénysorozat főeseményére került sor november 14–15-én Temesváron. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) a Temesvári és bánsági tudományosság – múlt, jelen, jövőcímmel szervezett tudományos ülésszakot a Bánság fővárosában, amelyet a KAB elnöke és alelnöke mellett a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára és alelnöke is megtisztelt jelenlétével.
A temesvári Perla szállóban megszervezett rangos tudományos esemény résztvevőit Salat Levente, a KAB elnöke, Török Ádám, az MTA főtitkára,
Vékás Lajos, az MTA alelnöke és Nagy-György Tamás, a KAB Bánsági Regionális Munkabizottságának elnöke köszöntötték.
Vékás Lajos akadémikus, az MTA alelnöke az európai magánjogról és az új magyar Polgári Törvénykönyvről tartott érdekes előadást. Delesega Gyula, műegyetemi professzor a Temesvári Műszaki Egyetem 1920. november 15-ei létrehozásának előzményeiről és három temesvári magyar professzorról, Bakonyi Kálmán és Hajdú József mérnökökről, valamint Rendi Béla matematikusról tartott izgalmas előadást. Erdei Ildikó, a Bartók Béla Elméleti Líceum igazgatója a tehetséggondozásról, mint a bánsági magyar tudományosság jövőjének előfeltételéről beszélt. Toró László fizikus a bánsági sugárvédelemről, ezen belül a csernobili katasztrófa titokban tartott következményeiről tartott előadást. Ferencz András műegyetemi professzor a klímaváltozás beláthatatlan következményeiről és a folyamat lassítására irányuló törekvésekről, a tiszta energiáról beszélt. A tudományos ülésszak első tömbjét Preitl István műegyetemi professzor Szabályozó rendszerek fejlesztése mechatronikai alkalmazások részére a Temesvári Műszaki Egyetemen című előadása zárta.
„A temesvári konferencia a Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozat keretébe illeszkedik, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia minden évben hagyományosan megtart – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Salat Levente, a KAB elnöke. –  A rendezvénysorozat november 3-án kezdődik, azon a napon, amikor gróf Széchenyi István megalapította a Magyar Tudós Társaságot azzal, hogy 1825-ben fölajánlotta birtokainak egyéves jövedelmét. Ezt 1997 óta ünnepli a Tudományos Akadémia, és 2003-ban a parlament hivatalosan is a magyar tudomány ünnepévé nyilvánította. Azóta az Akadémia keretében közel egy hónapos rendezvénnyel emlékeznek meg erről a fontos eseményről. Amióta a Kolozsvári Akadémiai Bizottság létezik, 2007 óta, mi is részei lévén ennek az intézményi keretnek, Erdély több helyszínén szervezünk rendezvényeket, amelyek a Magyar Tudomány Ünnepe keretébe illeszkednek. 2014-ben ez a temesvári konferencia a rendezvénysorozat főrendezvénye!” Salat Levente KAB elnök azt is elmondta: a bánsági magyar tudományosság képviselőivel sokkal lazább és kevésbé intenzív a kapcsolat, mint a Kolozsváron vagy akár Marosvásárhelyen dolgozó tudományos munkatársakkal. „A mi számunkra a bukaresti magyar tudományosság vagy a bánsági magyar tudományosság szinte fontosabb, mint a csíkszeredai tudományos élet, mert Csíkszeredán könnyebb a magyar tudósoknak alkotni. Azt gondoljuk, hogy a bukaresti magyar tudományosságot nehezebb művelni, nehezebb megtartani a magyar nyelv kötelékében. Valószínűleg Temesváron jobb egy kicsit a helyzet, de egyre nehezebb lesz itt is a magyar tudósok dolga” – nyilatkozta lapunknak Salat Levente, hangsúlyozva, hogy vannak itt még rangos, színvonalas munkát végző magyar tudósok, akik a szakmai élet különböző területein becsülettel végzik a munkájukat. „Ennek a rendezvénynek az előkészítése során volt alkalmam látni, hogy utánpótlás is van, vannak fiatalok is, akik folytatják ezt a munkát itt Temesváron és ez nagy öröm a számunkra!” – mondta befejezésül a KAB elnöke.
November 15-én, szombaton Török Ádám akadémikus, az MTA főtitkára, Matekovits György, Jancsó Árpád, Farkas László és Kurunczi Lajos előadásaival folytatódott a temesvári konferencia, amely tudományos díjak átadásával és a KAB testületi ülésével zárult.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Nem lehet elérni a nagyvárosok magyarságát
Az RMDSZ a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) jövő heti ülésén  javaslatot tesz arra, hogy törvény szentesítse a magyar szórvány napjának megünneplését. Ezt Kelemen Hunor RMDSZ-elnök jelentette be szombaton Medgyesen, a magyar szórvány napjának erdélyi központi rendezvényén. Az RMDSZ hírlevele szerint Kelemen köszönetet mondott mindazoknak, akik közösségépítő munkát végeznek a szórványvidékeken, hangsúlyozva: „tömb és szórvány egymásra van utalva, egyik sem létezhet a másik nélkül”.
„A legnagyobb probléma az, hogy nem tudjuk elérni a nagyvárosok negyedeiben élő magyar embereket, még az egyház segítségével sem. A Temesvár, Zilah vagy éppen Kolozsvár nagy negyedeiben élő magyar közösségek a legveszélyeztetettebbek, őket fenyegeti leginkább az asszimiláció veszélye” – mondta Kelemen.
Szabadság (Kolozsvár)

A féltett magyar szórványt ünnepelte az RMDSZ és az EMNT
Az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács is megünnepelte hétvégén a magyar szórvány napját: a szövetség Medgyesen szervezett ünnepséget, míg az EMNT Maros megyei szervezete Szászrégenben tartott zenés-táncos rendezvényt, amelyen az RMDSZ helyi vezetői is részt vettek.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szombaton Medgyesen bejelentette: az alakulat a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) néhány nap múlva esedékes ülésén javaslatot tesz arra, hogy törvény szentesítse a magyar szórvány napjának megünneplését.
Kelemen úgy vélekedett: „tömb és szórvány egymásra van utalva, egyik sem létezhet a másik nélkül”, szerinte ugyanakkor leghamarabb a nagyvárosi szórványközösségek számára kell megoldást találni a kihívásokra.
„A legnagyobb probléma az, hogy nem tudjuk elérni a nagyvárosok negyedeiben élő magyar embereket még az egyház segítségével sem. A Temesváron, Zilahon vagy Kolozsváron élő magyar közösségeket fenyegeti leginkább az asszimiláció veszélye” – fogalmazott a szövetségi elnök.
Kelemen hozzátette: „a szórvány napja több mint ünnep: számvetés és tervezés. Hiszen arról beszélünk, hogy mi történt az elmúlt esztendőben, és arról, hogy milyen kihívások állnak előttünk, hogyan tudunk ezekre jó válaszokat adni”.
Segítik a magyar–román kapcsolatok fejlesztését
Az ünnepségen Csulák Péter, Magyarország kolozsvári konzulja felolvasta Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter üzenetét. A miniszter hangsúlyozta, kiemelt feladatának tekinti, hogy a tárca minden eszközzel erősítse a román–magyar kétoldalú gazdasági és fejlesztéspolitikai kapcsolatokat.
„A román–magyar kormányzati együttműködés elmélyítésében kiemelt szerepe van az erdélyi magyarságnak, hiszen ők tudnak hidat képezni a két ország között. Hiszem, hogy az erdélyi magyarság Románia számára érték, és a román kormány a magyarság erős kormányzati és parlamenti képviseletét biztosító RMDSZ-ben stratégiai szövetségesre talál” – fogalmazott Seszták.
Az összmagyar szolidaritást erősítik
Az EMNT szervezte, már pénteken elkezdődött szászrégeni ünnepségen eközben az Ady István református lelkipásztor által vezetett magyarfülpösi Szivárvány Alapítványnak gyűjtöttek adományokat.
A megnyitón Cseh Gábor, a nemzeti tanács Maros megyei szervezetének elnöke hangsúlyozta: a magyar szórvány napja az összmagyar szolidaritás megerősítését kell hogy jelentse, szerinte ugyanakkor mindenkinek lehetősége szerint kell támogatnia az elszigeteltségben élő, beolvadás által fenyegetett közösségeket.
Partl Alexandra Petra, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja köszöntőjében kifejtette: a történelem bizonyítja, hogy „a folyamatok kiteljesedése nem szükségszerű, meg is lehet állítani, vissza is lehet fordítani azokat, mindehhez azonban erőfeszítés, komoly elképzelések, tervek szükségesek”.
A köszöntők után Bodor Vera, a magyarfülpösi iskola tanítónője a hátrányos helyzetű gyermekek megsegítését célzó, 1999-ben alakult Szivárvány Alapítványról beszélt a résztvevőknek. „Olyan gyerekek kerülnek Magyarfülpösre, akik önhibájukon kívül nem tanulhatnak anyanyelvükön, emellett élet-halál harcot vívnak a mindennapi betevő falat megszerzéséért, és gyakran szembe kell nézniük az otthoni erőszakkal és alkoholizmussal” – részletezte a pedagógus.
Nagy András volt szászrégeni polgármester, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke, Maros megye alprefektusa a város magyar önkormányzati képviselőivel közösen vett részt a rendezvényen. „Rá kell eszmélnünk arra, hogy magyarok vagyunk, és egymáson segítenünk kell. Egymás szemébe kell tudnunk nézni, és őszintén kezet kell fognunk egymással, hiszen így van ez rendjén” – fogalmazott Nagy András.
Varga Loránd, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szászrégeni szervezetének elnöke ugyanakkor úgy vélte: a városnak nagy szüksége van a nemzeti összetartozás érzésének újjáélesztésére. „Bár az emberek úgy érzik, a vezetők eltávolodtak a közösségtől, nekünk mégsem egymás bírálása az érdekünk, hanem újjá kell élesztenünk a közösséget, különben minket is a beolvadás veszélye fenyeget” – mutatott rá Varga. Az ünnepi beszédek után a rendezvény néptánc-, valamint könnyűzenei előadásokkal, szavalatokkal folytatódott.
Az RMDSZ 2011-ben – Kovászna és Hunyad megyei tisztségviselők javaslatára – fogadott el egy határozatot, amellyel november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének napját a magyar szórvány napjává nyilvánították. 2012-ben a Máért az egész Kárpát-medencére kiterjesztette a magyar szórvány napjának megünneplését.
Krónika (Kolozsvár)

Egy reneszánsz ember a 21. században
„Eddigi életemben általában, de a pályámon különösképpen sok izgalmas fordulat esett meg velem. Gondviselésnek nevezném, hiszen a magam módján hívő ember vagyok, és úgy gondolom, nincsenek véletlenek” – Beszélgetés Laczkó Vass Róbert kolozsvári színművésszel.
– A főiskola elvégzése után azonnal Kolozsvárra került. Mit nyújt önnek ez a város, és mit nyújt ön a városnak?
– Pályámat Kolozsváron kezdtem, itt is próbálom kiteljesíteni. Nem vagyok őshonos kolozsvári, mégis magaménak érzem ezt a várost, hiszen annyi lehetőséget kínál a kibontakozásra, amennyit az országnak ebben a felében másutt keresve sem találnék. Adta magát, hogy minden erőmmel, tehetségemmel ide gyökerezzem, ugyanakkor a város is ezer szállal hálóz körbe engem.
Laczkó Vass Róbert
Gyergyóremetén született 1976. július 24-én. A székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanító-képző elvégzése után a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem színház-művészeti tanszékének hallgatója volt Csíky András és Keresztes Attila osztályában. Tanított a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumban. 2000 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze, a Kolozsvári Magyar Opera rendszeres munkatársa. 2000–2008 között a kolozsvári színházművészeti tanszék tanársegéde volt, beszédtechnikát oktatott.
Az a tizennégy év, amióta a Kolozsvári Állami Magyar Színház deszkáit koptatom – ha pedig az egyetemi éveket is ide számoljuk, idestova húsz év – éppen elegendő ahhoz, hogy az ember „feltalálja magát” a lehetőségei között, amelyeket tiszta lelkiismerettel, a szakmai tudása és kötelezettségei szerint a lehető legjobb módon megpróbál kiaknázni.
Ha magamat kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy kifejezetten lusta ember vagyok – az ember sose elégedjen meg saját magával –, de kifelé mégsem ez látszik.
Igyekszem több műfajban alkotni, mert nem szeretném, ha szakbarbárrá válnék abban, amit művelek. Úgy vélem, hogy a munkája, szakmája, művészete nem kizárólagos tulajdonsága az alkotó embernek. Lennie kell egyfajta józan rálátásnak is a világra, no meg felelősségnek is a tekintetben, hogy azokat a bizonyos talentumokat hogyan és kinek a javára használjuk, mert kötve hiszem, hogy magukért valók. Ezért írok például publicisztikát. És igen, verseket is írok, negyven felé közeledve jó lenne már összeszedni és kötetbe rázni őket.
– Élete főcsapása mégiscsak a színház. Annál is érdekesebb a választás, hogy sem születési helye, sem legifjabb éveinek színhelye régebben nem a színjátszásáról volt híres. Persze mára változott a helyezet...
– Változott bizony: ma már Gyergyóban is, Székelyudvarhelyen is színházi alkotóműhelyek működnek. Persze nem emiatt lettem színész. Csak azt mondhatom, ha őszinte akarok lenni, hogy soha nem készültem színésznek. Sokan elmondják a pályatársaim közül, hogy amióta az eszüket tudják, azóta a színház körül gravitálnak egész lényükkel és lényegükkel. Mi az igazság, nem tudhatom, az eredmény szempontjából nem is fontos. Minden szerettem volna lenni, amire jó példa volt a családban és a közvetlen környezetemben, és hát színészek nem igazán voltak.
Nagybátyám okán előbb orvos szerettem volna lenni, hittanos lelkipásztorunk révén később pap, hallgattam is másfél év civil teológiát. A tanítóképző negyedik évében – akkor ötesztendős képzés volt – gondoltam először, hogy mi lenne, ha...? A rendszerváltozás után egy kicsit társadalmilag is kieresztettük a gőzt, én pedig folyamatosan fennforogtam Székelyudvarhely megbolydult közéletében, mint az a bizonyos dugó, úgy is neveztek, hogy „perpetuum mobile”.
Lódenkabátban és kalapban jártam, és már akkor viseltem édesanyám családnevét, a Vasst. Egy lakkozott aktatáskával a kezemben járkáltam, szóval nagyon furcsa figurája lehettem Székelyudvarhelynek. Az irodalmi kreativitási versenyektől a bármiféle szavalóversenyekig folyamatosan fényeztem mindenütt a tanítóképző hírnevét. Jó volt lubickolni ebben a közegben, végül két magyartanárom – essék szó róluk, mert megérdemlik –, Toró Jolán és Miklós Ferenc vezettek rá, talán akaratlan, hogy érdemes ezen a csapásirányon elindulni.
– Azon kevés színész közé tartozik, aki a Kolozsvári Magyar Operában is rendszeresen fellép. Hogyan fedezte fel magának az operát, illetve hogyan fedezte fel önt az opera?
– Eddigi életemben általában, de a pályámon különösképpen sok izgalmas fordulat esett meg velem. Gondviselésnek nevezném, hiszen a magam módján hívő ember vagyok, és úgy gondolom, nincsenek véletlenek. Kétezerben diplomáztam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem színházművészeti tanszékén, és még abban az évben gyors egymásutánban annyi jó dolog történt, hogy engedélyt is kellett rájuk kérni a tanáraimtól, mert közben államvizsgák ideje volt.
Akkor játszottam először nagyjátékfilmben, amit a néhai Maár Gyula rendezett, és szintén akkor kaptam az első felkérést énekes szerepre. Ez is filmes munka volt, Selmeczi György Kolozsvári operamesék című sorozatában. Közben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződtem, az opera pedig nálunk ugyanott van. Az egyik szerep hozta a másikat, és roppant élvezem, hiszen a zenés ütemekbe fegyelmezett színház is színház a javából!
– Részt vett a kolozsvári opera utóbbi éveinek, évtizedeinek talán legnagyobb sikerű produkciójában, a Valahol Európában című musicalben, ahol 35 gyerekkel szerepelt együtt. Milyen volt megélni ezt a nem mindennapi élményt?
– Van egy alapszakmám, a pedagógia, tanítottam is egy évet Gyergyószentmiklóson. Egy bátortalan első osztályt vezettem át a tróger­kedésekkel teli második osztályba. Mai napig tartom velük a kapcsolatot, az egyik kislány – szeretném azt hinni: kicsit az én példám okán is – tanítónő lett azóta. Később az egyetemen is tanítottam beszédtechnikát, volt tehát gyakorlatom abban, hogyan kell egy osztályra való gyerekhaddal bánni.
De az, hogy a Valahol Európában harmincöt különböző habitusú, más-más iskolából való gyerekéből úgy tudott egy csapat összekovácsolódni a szemem láttára, tán kicsit az én segédletemmel is, hogy tizenöt telt házon legyünk túl, az egyedülálló történet lesz az életemben. Ez a fajta „trógerkedés” ugyanis megtanította a felnőtt szereplőket, köztük engem is arra, hogyan lehet és kell egyenrangú partnerként tekinteni mind a civil életben, mind a színpadon egy 6-7 éves gyerekre.
– Szerteágazó tevékenységei közé tartozik a fényképezés, amit nem akármilyen szinten űz, hiszen már kiállítást is láthattunk fotóiból...
– Ez is egy hobbi, végső soron összefügg az utazgatás varázsával. Cinikus barátaim – ilyenek is vannak – sanda irigységgel szoktak célozgatni arra, hogy mennyit tekergek a nagyvilágban, s hogy ki tudja, honnan és mennyibe kerül mindez. Pedig jelentem: én is pénzért dolgozom, nem is keveset, és hivatásom okán inkább csak nyaranta utazom távolabbra. Nem kerül olyan sokba, semmivel sem többe, mint bárki másnak egy láblógatós nyaralás, főleg ha az ázsiai országokra gondolunk, ahol elég egyszerű létezni. Az utazgatások kínálták az alkalmat, hogy megörökítsem a világot olyannak, amilyennek akkor és ott csak én látom. Maradandóbb élmény lesz minden utazás, ha szubjektív, általam készített képanyag mozaikjából próbálom újra meg újra összerakni a velünk történteket.
– Véletlenszerűen keres fel országokat, vagy jó előre megtervezett utak ezek?
– Kínálkozott olyan alkalom is, amely szinte véletlenszerűen jött össze. Pontosan arra a tíz napra volt szükségem, amikor éppen nem dolgoztam semmin, így el tudtam menni télidőben Indiába, ahol egy viszonylag elviselhető hőmérsékletű, száraz évszak várt ránk. Természetesen az utazások többségét előre meg szoktuk tervezni. Többes számban azért, mert nagyon szeretek olyan emberekkel utazni, akikkel ott helyben tágabb összefüggéseiben is meg lehet osztani az élményt, ami adott esetben sokkolja az embert.
Ázsia sokkolja az európai kultúrkörből kikacsingató embert. A legizgalmasabb utazásaim közé tartoznak azok, amelyeken történész-régész barátunk is részt vesz, hiszen ingyen és bérmentve vállalja az okostojás szerepét. Vele sikerült például olyan helyekre, múzeumokba is eljutni egy-egy utazás során, ahova lehet, hogy saját fejemtől nem is mentem volna el.
– Egész furcsa helyeken is járt: melyek a kedvencei?
– Az előbbiekből kiderül, hogy nagyon szeretem Ázsiát, ahol talán az a leginkább lenyűgöző, hogy az emberek ingyen és bérmentve tudnak mosolyogni, mi meg újabban ahhoz vagyunk szokva, hogy az emberek katatón módon gyalogolnak, végzik a dolgukat, a mosolyuk mögött pedig, amit például az utcán vagy a boltokban hivatalból megkapsz, látod a kényszeredettséget. Egy mosoly Ázsiában természetesnek számít akkor is, ha képtelenek veled kommunikálni, mert nem beszéltek semmilyen közös nyelvet. Így próbálnak valamilyen módon kapcsolatot teremteni. Sugárzik róluk az a fajta boldogság, amely nem kapcsolódik anyagiakhoz, nem is föltétlen az életkörülményeikhez, hanem önmagától való.
– Igen érdekes beszélgetőműsort vezet a Györkös Mányi Albert Emlékházban. Az ön ötlete volt, vagy felkérték erre?
– Mindkettő. Jött a felkérés, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hiszen minden egyes beszélgetés kapcsolódik az utazásokhoz. A beszélgetősorozat címe Nyitott szemmel, azaz aki megfordul nálunk, annak látni és láttatni is akarnia kell. A cél az, hogy vendégeink úgy meséljenek el személyes történeteket, mutassanak be kultúrákat, hogy innen oda tekintve, onnan pedig visszanézve is tudjunk párhuzamokat találni, tanulságokat levonni. Vendégeim olykor a közönségünk soraiból kerülnek ki, hátizsákos turisták, köztük olyan is, aki például hat-hét ázsiai országban fordult meg akkor, amikor még a bacilusnak is nehéz volt kimenni az országból.
– Énekese volt a Kalapos Band című zenekarnak – miért csak volt?
– Sajnos letettük a lantot is, a kalapot is. Különös színfoltja marad a pályámnak. Mint légy a tejbe, úgy csöppentem a zenekarba, gyermek emberek kértek, hogy énekeljek velük olyasmit, amit nagyon szerettem volna, de ami tőlük valahogy nem volt magától értetődő. Magas színvonalú kortárs magyar lírával próbáltak közönséget szerezni maguknak. A zenekar egyes tagjai ma már külföldön tanulnak, mások ízlést és műfajt váltottak, nagy sajnálatomra két év után szétment a csapat. Közülük Szép András zongorista barátommal dolgozom tovább, nemrégiben saját szerzői és előadóesttel, a Maszek balladákkal jelentkeztünk.
– Tizennégy esztendeje játszik. Bejöttek azok az elképzelései, melyekkel nekivágott ennek a nehéz, de szép pályának?
– Szerencsére nem minden történik úgy, ahogyan azt eltervezzük. Nem is biztos, hogy azok voltak a jó elképzelések. Amikor az ember maga mögött hagyja az egyetemi inkubátorlétet, egyszeriben azt hiszi, hogy övé a világ, és meg is tudja váltani. Harminchárom éves koráig az embernek rá kell jönnie valamire: ha a világot addig nem tudta megváltani, utána már nem is fogja. Jézus belehalt harminchárom éves korában a megváltásba. Ha nekünk nem sikerül belehalni, akkor az a legbiztosabb jele annak, hogy kezdhetünk gondolkodni a saját életünk értelmén.
Aki azt mondja, hogy neki bejött minden számítása, az vagy nagyon szerencsés, vagy hazudik – ez utóbbiakból vannak többen. De nincs az a jelentéktelen, talán a habitusunktól is távol eső munka, ami ha mégis ránk vár, ne lehetne tisztelettel, magunknak is, másoknak is haszonnal elvégezni.
Nánó Csaba |
Krónika (Kolozsvár)

Migrációs kutatás: jól jön a magyar állampolgárság a Nyugat-Európába vándoroló erdélyieknek
Jól jön a magyar állampolgárság azoknak az erdélyi magyaroknak, akik Nyugat-Európában, vagy akár az Amerikai Egyesült Államokban vállalnak munkát – derült ki egy migrációs kutatásból, melynek eredményeit kedden ismertették a kolozsvári Kisebbségkutató Intézetben.
A Kiss Tamás szociológus által bemutatott eredmények egy nemzetközi kutatás részét képezik, amely a magyarországi Központi Statisztikai Hivatal irányításával nyolc ország statisztikai hivatalai, valamint egyes kutatóintézetei és önkormányzatai bevonásával zajlott 2012 júniusa és 2014 novembere között. A SEEMIG kutatási program a Délkelet-Európa országaiban észlelhető migrációs hatásokat vizsgálta 1950-től 2012-ig. A részt vevő kutatóintézetek azonban az általános kutatáshoz egy számukra fontos témát is csatolhattak, így külön felmérés készült az erdélyi magyarok migrációjáról.
Kiss Tamás elmondta, Magyarország ma már nem számít vonzó célpontnak a külföldi tanulmányokat vagy munkavállalást fontolgató erdélyi magyarok számára. A magyar állampolgárság azonban „jól használható tőke” a nyugat-európai munkavállalásnál. Magyar útlevéllel jobb elhelyezkedési lehetőségeket és magasabb fizetést lehet kialkudni a munkaadóknál, mint román okmányokkal.
„A magyar állampolgárságnak a migrációt élénkítő hatása van” – állapította meg a kutató. Kiss Tamás megemlítette, az utóbbi 4-5 évben megnőtt az erdélyi magyarok migrációs érintettsége, és jelenleg a magyar migráció csak kicsit marad el a Románia egészére érvényestől. Az erdélyi magyar háztartások 19 százalékában legalább egy személy külföldön tartózkodik. Hozzátette, azokat az eseteket vizsgálták, amelyekben a családtag még nem telepedett le külföldön; pénzt küld haza, vagy pénzt kap hazulról.
Míg a 2007 előtt elvándorolt erdélyi magyarok 64 százaléka Magyarországra ment, a 2007 után elvándoroltak már nagyobb arányban választották például Németországot célországnak, mint Magyarországot. Kiss Tamás úgy vélte, Magyarországnak a beáramló határon túli magyaroknak köszönhetően nem kellett drámai lakosságfogyást elkönyvelnie az elmúlt időszakban.
MTI
Erdély.ma

Az RMDSZ törvényt szeretne a magyar szórvány napjának megünneplésére
Az RMDSZ a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) e heti ülésén javaslatot tesz arra, hogy törvény szentesítse a magyar szórvány napjának megünneplését.
Ezt Kelemen Hunor RMDSZ-elnök jelentette be szombaton Medgyesen, a magyar szórvány napjának központi rendezvényén. Az RMDSZ hírlevele szerint Kelemen Hunor köszönetet mondott mindazoknak, akik közösségépítő munkát végeznek a szórványvidékeken, hangsúlyozva, hogy "tömb és szórvány egymásra van utalva, egyik sem létezhet a másik nélkül".
Az RMDSZ elnöke szerint leghamarabb a nagy-városi szórványközösségek számára kell megoldást találni a kihívásokra. "A legnagyobb probléma az, hogy nem tudjuk elérni a nagyvárosok negyedeiben élő magyar embereket, még az egyház segítségével sem. A Temesvár, Zilah vagy éppen Kolozsvár nagy negyedeiben élő magyar közösségek a legveszélyeztetettebbek, őket fenyegeti leginkább az asszimiláció veszélye" – idézte Kelemen Hunort az RMDSZ hírlevele. A politikus kiemelte az anyanyelvi oktatás fontosságát. Kijelentette, minden magyar gyermek számára biztosítani kell annak a lehetőségét, hogy anyanyelvén tanuljon.
Az ünnepségen Csulák Péter, Magyarország kolozsvári konzulja olvasta fel Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter üzenetét. A miniszter hangsúlyozta, kiemelt feladatának tekinti, hogy a tárca minden eszközzel erősítse a román–magyar kétoldalú gazdasági és fejlesztéspolitikai kapcsolatokat.
"A román–magyar kormányzati együttműködés elmélyítésében kiemelt szerepe van az erdélyi magyarságnak, hiszen ők tudnak hidat képezni a két ország között. Hiszem, hogy az erdélyi magyarság Románia számára érték, és a román kormány a magyarság erős kormányzati és parlamenti képviseletét biztosító Romániai Magyar Demokrata Szövetségben és annak elnökében, Kelemen Hunorban stratégiai szövetségesre talál közös céljaink elérése érdekében" – írta Seszták Miklós.
Az RMDSZ a nagyváradi kongresszusán 2011-ben fogadott el határozatot arról, hogy november 15-ét, Bethlen Gábor születésének napját a magyar szórvány napjává nyilvánítja. 2012-ben a Máért az egész Kárpát-medencére kiterjesztette a magyar szórvány napjának megünneplését.
Népújság (Marosvásárhely)

Portré: szász politikus a román nemzetállam élén
A magát egységes, oszthatatlan nemzetállamként meghatározó, több mint 85 százalékban ortodox Románia egy szász nemzetiségű, lutheránus államfőt választott vasárnap az ország élére Klaus Johannis, a Nemzeti liberális Párt (PNL) elnöke, az ellenzéki Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) államfőjelöltje személyében.
A Nagyszeben polgármesterének elnökké választása apropóján az MTI által megrajzolt portré hivatkozik az 55 éves politikus honlapján közzétett rövid életrajzra, amelyben Johannis egy szerény körülmények között élő erdélyi szász család sarjaként mutatkozik be. Bár szülei – sok tízezer nemzettársukkal együtt – 1990-ben kitelepedtek Németországba, Klaus Johannis azt állítja magáról, hogy sosem akart elköltözni szülőföldjéről. A Digi 24 hírtelevízió róla készült portréfilmjében megjegyzi: ebben nagy szerepe volt annak is, hogy felesége, Carmen román nemzetiségű.
Nagyszebeni ugródeszka
Johannis a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett fizikatanári oklevelet 1983-ban, néhány évig vidéken, majd szülővárosában, Nagyszebenben, volt iskolájában, a Samuel von Brukenthal német tannyelvű főgimnáziumban tanított. Az 1989-es fordulat után belépett a Romániai Németek Demokrata Fórumába (FDGR), amelynek egyik vezetője szerint a 90-es évek végén a város akkori vezetése egy német tanfelügyelőre kért javaslatot az érdekképviselettől: így lett Johannis tanfelügyelő, majd főtanfelügyelő.
Amikor a 2000-es esztendőben felmerült, hogy a német fórum is állíthatna polgármesterjelöltet a szászok által alapított Nagyszebenben, rá esett a választás, mert egyedül ő rendelkezett közigazgatási tapasztalattal. Az viszont az FDGR számára is hatalmas meglepetés volt, hogy a 95 százalékban román többségű város lakossága bizalmat szavazott a német közösség jelöltjének. Vezetése alatt Nagyszeben látványos fejlődésnek indult, a városházán egymásnak adták a kilincset a külföldi befektetők, Nagyszeben 2007-ben Európa kulturális fővárosa lett. Azóta háromszor újrázott 70 százalék fölötti szavazataránnyal.
Az erdélyi polgármestert a PNL korábbi elnöke, Crin ANtonescu vitte be a bukaresti nagypolitikába – emlékeztet az MTI. 2009 őszén az ő kezdeményezésére javasolták Johannist miniszterelnöknek a Traian Băsescu államfő ellen összefogó szociáldemokraták és liberálisok.
Ugyancsak Antonescu hívására mondott le 2013 februárjában az FDGR elnökségéről, és lépett be a PNL-be, ahol egyből elnökhelyettesi tisztséget kapott. Idén Antonescu hátat fordított a PSD-nek, és immár a baloldal ellen fogott össze a jobbközép Demokrata-Liberális Párttal (PDL), majd lemondott a PNL elnökségéről.
A párt legnépszerűbb politikusaként júniusban Johannist választották a PNL elnökévé, a felmérések ugyanis neki jósolták a legnagyobb esélyt, hogy legyőzze Victor Ponta kormányfőt az elnökválasztáson. Politikai ellenfelei Johannis német nemzetiségét lejáratására, a román állam iránti lojalitása megkérdőjelezésére próbálták felhasználni. A témát Ponta kampánya visszatérő elemévé tette: rendszeresen utalt arra, hogy – az ACL jelöltjével ellentétben – ő román és ortodox vallású.
Elemzők egyetértenek abban, hogy Johannis politikai karrierjében – a helyi közigazgatásban elért eredményei mellett – német mivolta is szerepet játszott: a szűkszavú, megfontoltan beszélő, roppant komoly ember a „német mítosz” megtestesítője a románság számára.
Német sors Erdélyben, Romániában
A többnyire evangélikus szászok ősei a mai Luxemburg és Belgium területéről több mint 800 éve érkeztek Erdélybe, a katolikus svábokat a 18. században Mária-Terézia telepítette a Bánságba. A második világháború idején Ion Antonescu marsall megállapodott Hitlerrel abban, hogy a romániai németeket a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. Az otthon maradottak közül sokakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportáltak, vagy kényszerlakhelyre űztek. Így már az 1950-es évekre felére csökkent a romániai németek száma.
A Ceauşescu-diktatúra idején Románia egyszerűen eladta a szászokat és svábokat a Német Szövetségi Köztársaságnak, amely több mint egymilliárd márkát fizetett 1968 és 1989 között kitelepedésük jóváhagyásáért. Miközben a két világháború között még 800 ezer német élt Romániában, számuk 1990-re negyedmillióra apadt, mára pedig 36 ezren maradtak.
A románok ma már egyetértenek abban, hogy kár volt elüldözni a németeket az országból, és – miközben a magyar kisebbséggel szemben sokszor gyanakvóak – gyakran utalnak rá, hogy a történelem során többször voltak a szászokkal egy táborban, akik 1918-ban támogatták Erdély Romániához csatolását.
A románok azt a felvirágzást is elismeréssel emlegetik, amelyet az elődeik által meghívott Hohenzollern-dinasztia uralkodása idején ért meg Románia 1866 és 1947 között. Így valójában nem is olyan rendkívüli, hogy 2018-ban, Nagy-Románia létrejöttének centenáriumán egy szász nemzetiségű elnök áll majd az ország élén.
Krónika (Kolozsvár)

Johannis és a romániai eufória politológus szemmel
Az apolitikus fiatalok nagyarányú választási részvétele, az internet szerepe és a PSD gyűlöletkampánya egyaránt hozzájárult Klaus Johannis győzelméhez Bakk Miklós politológus szerint. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára a Krónikának adott interjúban elmondta: kisebbségi törekvései terén az erdélyi magyarság közvetlenül nem várhat előrelépést a német nemzetiségű politikus államfővé választásától, elnöki közvetítői szerepe azonban lehetőséget adhat arra, hogy ilyen kezdeményezéseket is a törvényhozás és a kormányzás befolyásolói közé emeljen.
– Mivel magyarázható az államfőválasztás második fordulójának lényegesen kisebb eséllyel nekivágó Klaus Johannis sikere, aki minden várakozást felülmúló győzelmet aratott ellenfelével szemben? Maga Nagyszeben polgármestere is az internet szerepét emelte ki a szavazópolgárok mozgósításában, mások a diaszpórában tapasztalt választási rendellenességekkel indokolják a jobboldali jelölt diadalát.
– Úgy hiszem, a magyarázat többrétű, és gondolom, az utólagos vizsgálatok is visszaigazolják ezt. Először is: nagy számban jelentek meg szavazni – a jelek szerint – olyan fiatalok, akik a korábbi felmérések szerint a közömbös, apolitikus vagy elitellenes-rendszerellenes kategóriába tartozhattak. Az internet, a közösségi hálózatok szerepe az ő esetükben valóban fontos lehetett.
Másodszor: nagyon fontos szerepe volt a külföldön élő románságnak. Itt most nem a szavazataikra gondolok, hanem arra, hogy ők is részei, méghozzá nagyon aktív működtetői voltak annak a közösségi hálónak, amely a külföldi szavazókörök kérdésének tematizálásával sok román állampolgár – itthoni ismerőseik, rokonaik – szavazási hajlandóságát megváltoztatta. Végül maga az első forduló utáni PSD-kampány is szerepet játszott ebben. A szociáldemokraták gyűlöletkampánnyal próbáltak olyan törésvonalakat felerősíteni, amelyekről azt gondolták, hogy az ő többségüket konzerválják, de tévedtek.
–Tehát esetleg indokoltabb ott keresni a választás végkimenetelét, hogy mit rontott el Victor Ponta és az általa vezetett Szociáldemokrata Párt (PSD)? Mennyiben tekinthető a baloldallal és annak jelöltjével szembeni protestszavazatnak az államelnöki megmérettetésen született eredmény?
– A PSD elutasítása önmagában még nem protestszavazás. Ha viszont a Johannis-szavazatok egy részét az egész eddigi zsákmánypolitikai rendszer elutasítása motiválta, akkor már protestszavazásról beszélhetünk. Ezzel összefüggően tény, hogy valami rendszerváltó hangulat, eufória lengi most be Romániát. Johannis néhány kijelentése is arra utal, hogy így fogja fel a helyzetet. „Visszavettük az országot”, mondja, azonban nem vagyok meggyőződve, hogy ez egy gyökeres rendszerátalakítás kezdete.
– Milyen kihatással bírhat Johannis győzelme a belpolitikai erőviszonyokra? Előfordulhat-e például, hogy átrendeződik a parlamenti aritmetika, és új többség, ebből kifolyólag új kormánykoalíció és kormány jöjjön létre még a 2016-os törvényhozási választások előtt?
– Az államfőnek igazából nincsenek alkotmányos eszközei arra, hogy koalíciókat hozzon létre, alakítson át. Azonban kialakult egy ilyen gyakorlat, várakozás, amely Traian Băsescu alatt szinte szokásjoggá vált. Nem tudom, Johannis folytatni akarja-e ezt. Nem habitusa, és informális eszközei sincsenek annyira hozzá, tehát a várt rendszerátalakulás abban az irányban várható, hogy gyengébb államfő, erősebb kormány, erősebb parlamenti ellenőrzés következik. Ez nem egyik napról a másikra jön el, ezért nem jósolható meg, hogy marad-e a Ponta-kormány, amely alkotmányjogilag nyugodtan maradhat.
– Egyike volt azoknak az erdélyi magyar értelmiségieknek, akik az államfőválasztás második fordulója előtt kibocsátott felhívásukban az erdélyi reménykedés képviselőjének nevezték Johannist. Mennyiben erősödhet ön szerint a szebeni politikus elnöki mandátuma révén az összerdélyi szolidaritás, milyen mértékben járulhat hozzá ez a siker a régió felemelkedéséhez?
– Johannis kampánya egyértelműen előhívott, aktivizált egyfajta közös erdélyi identitást. Ez most egy erős érzületi alap, a kérdés az, hogy ki mit tesz vele. Elsősorban Johannisnak kell valamiképpen erre reflektálnia. Hogy miképp teszi, arra nincs elképzelésem. De ettől függetlenül a transzszilvanista mozgalom intézményesülésének nem szabad leállnia, nem volna jó, ha a Johannis-illúziók lefékeznék ezt a mozgalmat.
– Bár a többségében magyarok lakta vidékeken a választáson való részvétel elmaradt az országos átlagtól, még így is magasabb volt, mint a két héttel korábbi első fordulóban, amikor két magyar jelölt is szerepelt a 14 elnökjelölt között. Ugyanakkor a magyar szavazók túlnyomó többsége Johannisra voksolt. Milyen következtetéseket kellene levonniuk ebből az erdélyi magyar politikai alakulatoknak? Különösen az RMDSZ-nek, amely választói belátására bízta ugyan, hogy kire szavaznak, ám eléggé nyilvánvalóan kormányzati partnerének kampányolt.
– A magyarok jelentős többsége Johannisra szavazott, ennek egyik oka véleményem szerint egyfajta ösztönös erdélyiség. A kevésbeszédű, de a szavakat megfontoltabban, nagyobb súllyal használó Johannis közelebb állt az erdélyi szavazókhoz, mint az a Ponta, akiről az egyik neves román elemző azt írta, hogy „folyadék”, amely fölveszi annak az edénynek a formáját, amelybe beletöltik.
A legfontosabb üzenet, amit az RMDSZ kapott: nem tekinthet el választóinak ettől az ösztönös viszonyítási keretétől csupán valamilyen koalíciós-taktikai ésszerűség nevében. Mindeddig az RMDSZ elsősorban abban a kérdésben őrizte meg a választóinak a bizalmát, hogy legyen-e az erdélyi magyarságnak parlamenti képviselete.
A parlamenti képviselet megőrzése érdekében a magyar választók többsége mindeddig követte az RMDSZ-t, minden más politikai kérdést – így köztük a mostani államfőválasztást is – azonban külön mérlegelés tárgyává tett és tesz. Viszont ezekben a kérdésekben sem hasznos az RMDSZ-nek szembemenni választói többségének az opcióival, mert ez erodálja az iránta való bizalmat.
– Várhat-e előrelépést kisebbségi törekvései terén az erdélyi magyarság azt követően, hogy Johannis személyében először lesz egy nemzeti kisebbség soraiból származó államfője Romániának?
– Közvetlenül nem, mert Johannis nem nagyon szólhat bele a kormányzásba. Viszont államfőként közvetítői szereppel rendelkezik az állam és a társadalom között, ezt az alkotmány 80. szakasza elő is írja számára. Ez adhat neki lehetőséget arra, hogy – például – fontos mozgalmakat, civil kezdeményezéseket, köztük kisebbségieket is a törvényhozás és a kormányzás befolyásolói közé emeljen.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi körúton népszerűsít a Sapientia
Egész Erdélyt átölelő kampánykörútra indult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem mindhárom kara, amely során másfél száz középiskolában mutatják be a felsőoktatási intézmény szakjait. A interaktív bemutatásban az egyetemi hallgatók is részt vesznek.
A november 17–28. között zajló körúton három régióba látogatnak el az egyetem képviselői. A csíkszeredai kar a keleti régiót, a marosvásárhelyi kar a középrégiót, a kolozsvári kar pedig a nyugati régiót fedi le. Eddig csak két régióban népszerűsítették az egyetemet, azonban Az egyetem házhoz jön elnevezésű programot idéntől a középrégióra is kiterjesztették.
A felvételi tájékoztatók programját előzetesen egyeztették a látogatott iskolákkal, ezáltal is építve a kapcsolatot a szaktanárokkal és osztályfőnökökkel – tudtuk meg Palkó Rékától, a marosvásárhelyi kar közkapcsolati felelősétől. „Előre meg volt hirdetve a diákokkal való találkozó, ezért már vártak bennünket. Én a középrégió csapatának vagyok a tagja, eddig jártunk Besztercén, Bethlenben és két szászrégeni középiskolában. Az tapasztaltuk, hogy a beszterceiek inkább a kolozsvári kar iránt érdeklődnek, a marosvásárhelyi kar a szászrégeni diákok érdeklődését keltette fel. A hallgatóinkat is bevontuk a kampánykörútba, mert szeretnék, ha a fiatalok személyes tapasztalatait is hallanák a végzős diákok. Egy interaktív bemutatóval készültünk, amely tulajdonképpen egy virtuális séta az egyetemen. Ezen kívül vittünk magunkkal  felvételi tájékoztatót, és poénos, sapientiás motívumokkal  ellátott lehúzósokat, amelyeket a diákok különösen élveztek” – mondta a közkapcsolati felelős.
A körút tovább folytatódik, november 19-én Gyergyóalfalu, Csíkdánfalva, Medgyes, Nagyszeben, Zilah, Szilágysomlyó, Szilágycseh, Nagybánya és Máramarossziget végzőseivel találkoznak a Sapientia képviselői. November 20-án Barótra, Brassóba, Négyfaluba, Nyárádszeredába, Szovátára és Erdőszentgyörgyre látogatnak a népszerűsítők, 21-én pedig Maroshévízre, Gyergyószentmiklósra, Gyergyóditróba, Sáromberkére és Marosvásárhelyre. A székelyudvarhelyi, marosludasi és dicsőszentmártoni végzősök 24-én hallhatnak az egyetemről, 25-én Székelykeresztúron, Marosvásárhely további középiskoláiban, Margittán, Nagykárolyban és Érmihályfalván folytatják útjukat. Zetelakán, Korondon, Szentegyházán, ismét Marosvásárhelyen, Szatmáron 26-án járnak a népszerűsítők, 27-én pedig Gyimesfelsőlokon, Csíkszeredában, Székelyhídon, Nagyszalontán és Nagyváradon. Az egyetem képviselői 28-án zárják körútjukat, ekkor Dévára, Nagyenyedre, Aradra, illetve Temesvárra látogatnak.
Becze Dalma
Székelyhon.ro

Fejedelmi Nap volt a gimnáziumban
Diákok és tanárok gyülekeztek kedden a Lorántffy Zsuzsanna szobra előtt, a fejedelemasszony nevét viselő nagyváradi református gimnázium által szervezett, Fejedelmi Nap nevű rendezvényen.
Amint Szabó Zsuzsa iskolaigazgatótól megtudtuk, a magyar fejedelmek emlékének szentelt ünnepséget minden évben megszervezik, s mindig más történelmi személyiséget helyeznek a középpontba. Kövendi István iskolalelkész kihangsúlyozta: tudnunk kell, honnan jöttünk, kik vagyunk, mi a a múltunk – s mindezt a következő generációknak is át kell adni. Ilyen értelemben a fejedelemasszony nem csupán egy történelmi személyiség, az őt jellemző tiszteletet, tartást, kiállást fontos továbbadnunk, hogy soha ne merüljön feledésbe.
Színdarab
A szobor megkoszorúzását követően a gimnázium kórusa, Lukács Angéla zenetanár vezetésével egy Zsuzsanna napi köszöntőt, valamint a Siess keresztyén, Istenemet örökké imádom című éneket adta elő. Kevéssel később a diákok elindultak a Partiumi Keresztény Egyetemre, ahol Weöres Sándor Holdbéli csónakos című történetének színpadra írt változatát tekintették meg az iskola Kaméleon nevű színjátszó csoportjának előadásában. Szatmári Ildikótól, a színjátszó csoport felkészítő tanárától és a darab rendezőjétől megtudtuk: a darabbal nemrég harmadik díjat értek el a Stage nevű kolozsvári jótékonysági színjátszó fesztiválon, melyen egyébként a Lorántffy csapatának az előadása volt az egyetlen, mely magyar nyelven hangzott el.
Mint megtudtuk, a színjátszó kör tagjai immár harmadik éve vesznek részt a váradi színház közreműködésével zajló iskolaszínház programon, ott sajátították el a színjátszás alapvető tudnivalóit, melyet utóbb az iskola csoportjában is hasznosíthattak. A díszletet Márton Katalin rajztanár készítette el, a táncrészleteket pedig Forgács Zsombortól, az iskola néptánc tanárától sajátították el a diákszínjátszó kör tagjai.
Az ünnepség a későbbiekben a gimnázium első emeleti dísztermében folytatódott, ahol Berke Eszter lelkésznő tartott előadást Nők egykor és ma címmel, majd a nyolcadikosok, akiket Csűry Ágnes és Forgács Zsombor készített fel, reneszánsz táncot adtak elő. Képzőművészeti verseny is zajlott Női divat a reneszánszban címmel, valamint történelmi vetélkedő, Takács Zoltán tanár vezetésével, később a résztvevők megkoszorúzták Bethlen Gábor szobrát.
Neumann Andrea
erdon.ro

A katedrától a Cotroceni-palotáig (Szász kisebbségi politikus az egységes román nemzetállam élén)
A magát egységes, oszthatatlan nemzetállamként meghatározó, több mint 85 százalékban ortodox Románia szász nemzetiségű, lutheránus államfőt választott az ország élére Klaus Johannis, Nagyszeben polgármestere, a Nemzeti liberális Párt elnöke, az ellenzéki Keresztény–Liberális Szövetség államfőjelöltje személyében.
Az 55 éves politikus honlapján közzétett rövid életrajzában szerény körülmények között élő erdélyi szász család sarjaként mutatkozik be. Bár szülei – sok tízezer nemzettársukkal együtt – 1990-ben kitelepedtek Németországba, Klaus Johannis azt állítja magáról, hogy sosem akart elköltözni szülőföldjéről. A Digi 24 hírtelevízió róla készült portréfilmjében megjegyzi: ebben nagy szerepe volt annak is, hogy felesége, Carmen román nemzetiségű. Johannis a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett fizikatanári oklevelet 1983-ban, néhány évig vidéken, majd szülővárosában, Nagyszebenben, volt iskolájában, a Samuel von Brukenthal német tannyelvű főgimnáziumban tanított. Az 1989-es fordulat után belépett a német kisebbség érdekvédelmi szervezetébe, a Romániai Németek Demokrata Fórumába. A fórum egyik vezetőjének visszaemlékezése szerint a ’90-es évek végén a város akkori vezetése egy német tanfelügyelőre kért javaslatot az érdekképviselettől: így lett Johannis tanfelügyelő, majd megyei főtanfelügyelő. Amikor 2000-ben felmerült, hogy a német fórum is állíthatna polgármesterjelöltet a szászok által alapított Nagyszebenben, rá esett a választás, mert ő volt az egyedüli, aki közigazgatási tapasztalattal rendelkezett. Hatalmas meglepetés volt, hogy a 95 százalékban román többségű város lakossága bizalmat szavazott a német közösség jelöltjének. Vezetése alatt Nagyszeben fejlődésnek indult, a városházán egymásnak adták a kilincset a külföldi befektetők, Nagyszeben 2007-ben Európa kulturális fővárosa lett. Azóta háromszor újrázott 70 százalék fölötti szavazataránnyal. Az erdélyi város polgármesterét a Nemzeti Liberális Párt korábbi elnöke, Crin ANtonescu vitte be a bukaresti nagypolitikába. 2009 őszén az ő kezdeményezésére javasolták Johannist miniszterelnöknek a Traian Băsescu államfő ellen összefogó szociáldemokraták és liberálisok. A nagyszebeni polgármester ugyancsak Antonescu hívására mondott le 2013 februárjában a Német Demokrata Fórum elnökségéről, és lépett be a liberális pártba, ahol elnökhelyettesi tisztséget kapott. Idén Antonescu hátat fordított a Victor Ponta vezette szociáldemokratáknak, és immár a baloldal ellen fogott össze a jobbközép Demokrata Liberális Párttal, majd lemondott a Nemzeti Liberális Párt elnökségéről. Júniusban Klaus Johannist választották pártelnöknek, a közvélemény-kutatások ugyanis neki jósolták a legnagyobb esélyt arra, hogy legyőzze Pontát az elnökválasztáson. Így ő lett a Keresztény–Liberális Szövetség államfőjelöltje.
Politikai ellenfelei Johannis német nemzetiségét lejáratására, a román állam iránti lojalitása megkérdőjelezésére próbálták felhasználni. A témát Victor Ponta kormányfő kampánya visszatérő elemévé tette: rendszeresen utalt arra, hogy – Johannisszal ellentétben – ő román és ortodox vallású. Az elemzők egyetértenek abban, hogy Klaus Johannis politikai karrierjében a helyi közigazgatásban elért eredményei mellett német mivolta is szerepet játszott: a szűkszavú, megfontoltan beszélő, roppant komoly ember a német mítosz megtestesítője a románság számára.
A többnyire evangélikus szászok ősei a mai Luxemburg és Belgium területéről több mint 800 éve érkeztek Erdélybe, a katolikus svábokat a 18. században Mária-Terézia telepítette a Bánságba. A második világháború idején Ion Antonescu marsall megállapodott Hitlerrel abban, hogy a romániai németeket a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. Az otthon maradottak közül sokakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportáltak. Így az 1950-es évekre megfeleződött a romániai németek száma. Később a Ceauşescu vezette kommunista Románia egyszerűen eladta a romániai szászokat és svábokat a Német Szövetségi Köztársaságnak, amely több mint egymilliárd márkát fizetett 1968 és 1989 között kitelepedésük jóváhagyásáért. 1990-re negyedmillió német maradt Romániában: többségük a rendszerváltás után kivándorolt. A két világháború között még 800 ezer német élt Romániában. Mára 36 ezren maradtak.  A románok ma egyetértenek abban, hogy kár volt elüldözni a németeket az országból. A magyar kisebbséggel szemben sokszor gyanakvó románok gyakran utalnak rá: a történelem során többször voltak a szászokkal egy táborban, 1918-ban a szászok is támogatták Erdély Romániához csatolását. Azt a felvirágzást is elismeréssel emlegetik, amelyet az elődeik által meghívott Hohenzollern-dinasztia uralkodása idején ért meg Románia 1866 és 1947 között.
Mindezek tükrében talán nem is olyan rendkívüli, hogy 2018-ban, Románia létrejöttének centenáriumán egy szász nemzetiségű elnök áll majd az ország élén. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

45 éves a Román Televízió magyar nyelvű adása
A romániai magyar nyelvű televíziózás negyvenöt évvel ezelőtt kezdődött. 1969. november 23-án szólalt meg először magyar bemondó a román közszolgálati televízióban.
A szimbólummá vált toronyépületben, a kilencedik emeleti szerkesztőségi szobákban riportokat, ankétokat, portrékat, tévéjátékokat, zenei műsorokat, politikai kommentárokat készítettek a televíziózás klasszikusaivá vált személyiségek.
Aztán tizenhat év után, 1985-ben megszüntették a Magyar adást. Egyetlen telefonutasítással. Filmanyagát a területi rádióstúdiók archívumával együtt egy bukaresti központi raktárban helyezték el, a pusztulást felgyorsító körülmények között.
Ezzel a betiltással véget ért a romániai magyar televíziózás első fejezete. 1989 karácsonyáig nem hangzott el magyar szó a román közszolgálati televízióban.
Az 1989-es romániai változások után a Magyar adás néhány tapasztalt szerkesztője – kihasználva az új politikai konjunktúrát – műszaki háttér nélkül, amatőr videósok segítségével újraindította a magyar nyelvű műsort. A változást követő első időszakban rendkívül nagy nézettséget hoztak a Magyar adás közügyi eseményekről szóló adásai, köztük az 1990. március 19-i marosvásárhelyi véres konfliktusokat és a Román Televízió székháza elleni, 1990 júniusában történt támadásokat bemutató tudósítások. Ezek az anyagok, éppen szókimondó mivoltuknak köszönhetően, a románok körében is népszerűek voltak, hiszen a Magyar adás a feliratozás által már a rendszerváltás első, zavaros pillanataiban is hozzáférhető volt a román nézők számára.
Az újraindult Magyar adás műsorának skálája kiszélesedett: a híradó és a kulturális tájékoztató műsorok mellett kedveltek voltak a stúdióbeszélgetések, amelyek során a magyarság életbevágó kérdéseit vitatták meg a résztvevők (népesedés, kivándorlás, anyanyelvi oktatás, az önálló magyar egyetem visszaállítása, a Babes–Bolyai magyar vonalának fejlesztése, az autonómia stb). Helyet kaptak az adásban oktató- ismeretterjesztő filmek, ifjúsági és kabaréműsorok, könnyűzene, a népi kultúra ápolására irányuló különböző rendezvények.
A kilencvenes évek második felétől a bukaresti magyar szerkesztőség romániai monopóliuma megszűnt, hiszen a kilencvenes években lezajló kommunikációs fordulat során nemcsak a kábeltévé-hálózatok által nálunk is sugárzott magyarországi adók, hanem a román közszolgálati televízió területi stúdiói (Kolozsvár, Temesvár, később Marosvásárhely) és még inkább a helyi magántévé-társaságok jelentős számú néző figyelmét kötik le. Ennek ellenére a kilencedik emeleten dolgozó szerkesztőség professzionalizmusa ma is kiemelt szerepet biztosít az adásnak.
A kérdés csak az, hogy vajon meddig.
A román közszolgálati televízió ugyanis súlyos anyagi gondokkal küszködik. 2013 tavaszán közel hétszáz alkalmazottat bocsátott el, ám a remélt gazdasági talpra állás elmaradt. A felhalmozott adósság nem lett kevesebb, a műsorgyártás jórészt megbénult, és ezen a helyzeten a 2013 decemberében történt elnökváltás sem változtatott. Továbbra sincs pénz műsorgyártásra, hol a csődeljárás beindításáról, hol a fizetésképtelenség bejelentéséről hallani. A televízióban teljes bizonytalanság uralkodik. Ez az állapot nyilván a Magyar adásra is kihat: nevetségesen kevés pénzből próbál műsorokat gyártani a csökkentett létszámmal működő szerkesztőség, és még csak az a lehetősége sincs meg, hogy külsős bedolgozókkal pótolja a kiszállások, terepmunkák hiánya miatt keletkezett űrt.
Egyértelmű, hogy a következő időszakban megoldást kell találni a hazai közszolgálati média helyzetére.
Az erről szóló vitaindítót évfordulós rendezvényére időzítette a bukaresti magyar szerkesztőség. A Közszolgálat régen és ma című fórum Sepsiszentgyörgyön lesz november 23-án, vasárnap délután 4 órától, a Székely Mikó kollégium konferenciatermében.
A vetítéssel egybekötött közönségtalálkozóra a Magyar adás mindenkori szerkesztősége mindenkit szeretettel vár!
A magyar szerkesztőség vezetősége
Népújság (Marosvásárhely)

Sorsok, emlékek, történetek találkozása
Szőcs Petra volt a Bretter-kör vendége
Nem föltétlenül „akasztható” a kolozsvári jelző Szőcs Petra verseire, bár itteni kapcsolódások is tetten érhetők bennük.
Már a kötet címe is kötődik a városhoz, ahol a szerző tízéves koráig élt, s ahova mostanság is szívesen tér vissza; „életem egyik fontos részét töltöttem Kolozsváron, majd többször filmeztem itt, kellett az, hogy itt történjenek ezek az események” – magyarázta hétfőn este a Bulgakov kávézóban, ahol Horváth Előd Benjáminnal, a Bretter-kör elnökségi tagjával és Nagy Eszterrel, a BBTE magyar szakos mesterképzős hallgatójával beszélgetett. Az apropót a Magvető Kiadónál tavaly megjelent Kétvízköz című könyve szolgáltatta, amelyért a kolozsvári születésű, jelenleg Budapesten élő költő, filmrendező megkapta az elsőköteteseknek járó Makói Medáliák-díjat.
Szabadság (Kolozsvár)

Szemléletváltásra van szükség a marosvásárhelyi kultúrpolitikában
Szemléletváltásra van szükség Marosvásárhely 2015-ös kulturális programjainak gazdagabbá tétele, összehangolása és támogatása érdekében – vélekedik Csegzi Sándor, a polgármester tanácsadója. Soós Zoltán önkormányzati képviselő szerint ennél sokkal többre: Dorin Florea polgármester leváltására.
Marosvásárhely idei kulturális naptára jóval gazdagabbra és színesebbre sikeredett az eddigieknél, ráadásul már érzékelhető volt az összehangolás eredménye is – véli Csegzi Sándor, aki szerint ahhoz, hogy a pozitív elmozdulásnak jövőben is legyen folytatása, további szemléletváltásra lenne szükség. „A városházán végre sikerült elfogadtatni, hogy amikor kultúresemények szervezésén fáradozunk, akkor azt konceptuálisan tegyük és lehetőleg éves programban gondolkodjunk” – fejtette ki szerkeszt[ségünknek a tanácsadó.
Az események összehangolására van szükség
Csegzi szerint a jó összehangolás érdekében elengedhetetlen az önkormányzat, a civil szféra és a kulturális intézmények összefogása, programjaik egyeztetése. A művelődési életért felelős volt alpolgármester azt szeretné, ha legkésőbb januárban sikerülne kiadni egy 2015-ös kulturális naptárt, melyben helyet kapnának Vásárhely legfontosabb művelődési eseményei – lehetőleg pontos dátumokkal és részletekkel.  
Csegzi Sándor úgy véli, Marosvásárhelynek mindenképpen ki kell használnia Kolozsvár közelségét és a kincses város jövő évi európai ifjúsági főváros státuszát. Véleménye szerint egyrészt be lehetne építeni bizonyos vásárhelyi programokat a kolozsvári kínálatba, másrészt át lehetne hozni bizonyos rangos és „mozdítható” eseményeket a szomszéd megye székhelyéről. Soós Zoltán RMDSZ-es tanácsos is egyetértett azzal, hogy a marosvásárhelyieknek sokkal igényesebb kulturális kínálatra lenne szüksége, mint az, amit az utóbbi években az önkormányzat biztosított.
Ideje többet szánni a kultúrára
A polgármesteri tanácsos szerint annak ellenére, hogy minden egyes művelődési esemény szervezése vagy támogatása költségvetés-függő, mégsem lenne szabad kimondottan a büdzséfüggővé tenni a kultúrát. Csegzi szerint vannak olyan események, amelyek finanszírozása gazdaságilag soha nem térül meg, másként viszont igencsak kamatozhat és öregbítheti a település hírnevét.
„A kétezres évek elején az volt a sláger, hogy mindaddig, amíg nem javítjuk fel a város úthálózatát, nem szánhatunk pénzt a kultúrára. Mostanra, hál’ Istennek, nagyjából felszusszanhattunk, és végre másként viszonyulhatunk a művelődési élethez, amelyre pontosan oly nagy az igény, mint a minőségi úttestekre. Ma már bátran beszélünk arról, hogy Marosvásárhelynek igenis kell költenie a kultúrára. A következő lépés viszont az lenne, hogy ne csak beszéljünk erről, hanem tegyük is meg” – vélekedett Csegzi Sándor. Soós úgy látja, hiába fejeződtek be a nagyobb beruházások, a városháza sokkal szívesebben költ a számos idegenlégióst szerepeltető sportklubok fenntartására és a középszerű tömegrendezvényekre, mintsem hogy a minőségi kultúrát részesítse előnybe.
„Nem véletlen, hogy városunk teljesen lemaradt Kolozsvártól, Nagyszebentől és Brassótól, hisz itt még a tanács által megszavazott pénzeket sem utalják ki a művelődési rendezvényekre” – jegyezte meg keserűen Soós Zoltán.       
A Forgatagnak nem a város szélén a helye
A 2015-ös városházi eseménynaptárt illetően egyelőre annyit lehet tudni, hogy az önkormányzat jövőben is két nagy eseményt készül szervezni: a nyár elején a hagyományos városnapokat, valamint az idén sikeresen rendezett őszi fesztivált. A Marosvásárhelyért Egyesület által magyar napokként szervezett, de Dorin Florea polgármester által ellenszenvvel fogadott Forgatag esetleges támogatásáról Csegzi úgy vélekedett, hogy valóban ideje lenne, ha a városháza is másként viszonyulna az igencsak nagy népszerűségre szert tett eseménysorozathoz.
„A Forgatagnak semmiként nem a város szélén vagy Marosszentgyörgy területén a helye, be kell hozni a városba. Jó lenne, ha Marosvásárhelyen senki nem fogná fel veszedelemként a magyar kultúra és néphagyományok ápolását” – szögezte le Csegzi Sándor. Ahhoz, hogy a magyar napok bekerüljenek a megérdemelt helyükre, Dorin Florea leváltására volna szükség – állítja Soós. „Nincs miért behozzuk a Forgatagot, mert tudjuk, hogy annak túl nagy ára van: rátelepednek és elfogadhatatlan feltételeket szabnak. Ebből nem kérünk” – szögezte le az RMDSZ önkormányzati képviselője.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Másképpen románul, Gopóval
Három éve indult be az iskolai román nyelvoktatást segíteni hivatott Gopó Klub Kolozsváron. A civil kezdeményezés elemi osztályos gyerekeknek és pedagógusoknak szól, olyan alternatív módszereket kínálva fel, amelyek hiányoznak a hivatalos oktatásból. Kustán Magyari Attila a klub alapítóját, GERGELY ANDREÁT kérdezte ezekről a módszerekről, a nyelvtanulás akadályairól, terveikről.
Hogyan, milyen megfontolásból indult útjára a Gopó Klub?
A tevékenységünk kísérleti projektként indult három évvel ezelőtt, hogy kiegészítsük az iskolai oktatást, mert éreztem, hogy alkalmat kell adni a gyerekeknek a román nyelv, mint kommunikációs eszköz használatára. Amikor az iskolai tanórák utáni nyelvkurzust működtetni kezdtem, azt vettem észre, hogy a gyerekeknek szánt kiegészítő foglalkozás újabb pszichés terhet jelent. Így menet közben hihetetlenül fontos szerepet kapott a bábu, amelyhez beszélniük kellett. Róla neveztük el később a klubot. Egy új tanulási technikát, nyelvelsajátítási attitűdöt igyekszem átadni a kis „klienseimnek”, mert úgy érzem, erre szükség van. Magam német szakos tanár vagyok, itthon és külföldön tanítottam ezt a nyelvet, mára azonban nem vagyok a rendszerben.
Honnan verbuválta az első „klienseket”?
Az első lépésben utánajártam a baráti körömben és a pedagógus kollégák között, hogy volna-e kereslet egy ilyen projektre. Rájöttem arra, hogy nem csak én fogalmazom meg ezt a problémát, valóban létezik, hogy a gyerekek tanulják a románt, de főleg a mindennapi beszélgetést nem gyakorlóknál érződik, hogy módszertanilag nem a leghatékonyabban sajátítják el a nyelvet. Évközben meghirdettem iskolákban, szülői közösségekben ezt a lehetőségek, és összeálltak a csoportok, külön az előkészítősök, elsősök stb. Eleinte hetente két alkalommal, majd egyszer egy héten találkoztunk, de mivel egyre többen jelentkeztek, ezért havonta egyszer kerültek sorra a csoportok, de akkor négy napon át, intenzíven tanultunk.
Mit kell tudni a főszereplőről, a névadó Gopóról?
Ő az, akit a találkozások során bemutatok a gyerekeknek, aki a mindenkori román beszélőt személyesíti meg.
Gopó annyira makacs, hogy nem hajlandó megtanulni magyarul, viszont egy rém vicces figura, aki bevonja a csapatot egy élethelyzetbe.
Ilyenkor nem csak beszélni kell vele, hanem fülelni is arra, hogy mit mond. A gyerekeket rá kell vezetnünk arra, hogy a szavak megtanulásán és mondatok összetevésén túl nyitott füllel járjanak, figyeljenek arra, hogy mit mondanak mások, mert az anyanyelvüket is így sajátították el.
Van-e egyáltalán idő arra a tanterv mentén, hogy ezeket a módszereket beépíthessék az iskola hétköznapjaiba?
Nemrég éppen ennek kapcsán tettem egy lépést: a gyerekek helyett ezúttal pedagógusokat hívtam meg, hogy az eddigi elemeket és technikákat, valamint az összegyűlt oktató-csomagot átadhassam nekik, és beépíthessék az iskolai folyamatokba. Azt képviselem nyelvoktató szakemberként, hogy nem tankönyvet kell oktatni, mert a tankönyv egy nélkülözhetetlen eszköz, de segédanyag. A német nyelvoktatás területén is sok helyről lehet új tudást beépíteni, és mivel a gyerekek sem ugyanazok évről-évre, nem is tudnánk ugyanazt legyártani minden osztályközösségben. Az elvárásokat szem előtt kell tartani persze, de a folyamatos átalakítás mellett is teljesíteni lehet ezeket.
Mi az, amit átvehetnek a pedagógusok a Gopó Klub tevékenységéből?
Az a pedagógus, aki felteszi magának a lényegi kérdést, hogy amit ő szeretne tanítani, milyen életszerű kommunikációs helyzetben hangzik el, kiválaszthatja, mi a legrelevánsabb a gyerekcsoport számára, és szimulálhat egy helyzetet. Ebben a bábunak nem maszkota-szerepe van, nem csak végigkíséri a román órákat, mert ez játékos dolog, hanem beszélhet a bábuval, akire fülelhetnek a gyerekek, akit megszólíthatnak. A gyerekeknek beszéd-élményük kell legyen, és utána lehet rendszerezni, rögzíteni. Ez a megközelítés picit megváltoztatja a módszertani dolgokat is: az a mondat, hogy „aceasta este o masă”, nem reális, viszont ezt fogja mondani a gyerek, és nem tud mit kezdeni azzal, hogy „ia scaunul şi pune în colţ”. Ha ő egyszer hallja ezeket a szavakat, könnyebben tud visszakövetkeztetni. Nyilván számos rutinszerű dologra van szükség: a feladatlapra, a képanyagra stb., mindössze napi tíz-tizenöt perc újítást igényelve.
Miért félnek idegen nyelven megszólalni az emberek?
Ha az önéletrajzomba beírom, hogy a román, angol és német nyelvtudásom milyen szintű, akkor egyforma szinteket jelölnék meg, mégis a román nyelv esetén aktuális csak, hogy attól tartok, akcentussal, helytelenül mondok-e valamit, kijavítom-e magam néha.
Merem azt is állítani, hogy valami rosszul történik menet közben, ha kilenc-tízes átlaggal végzem a román tantárgyat, és a fogászaton még is vért izzadok, mert nem tudom tökéletesen elmondani a problémám.
Ha nyugodtan mondhatnám magyarul is, akkor ez nem volna kérdés – én a kétnyelvű környezetet tartom élhetőnek Erdélyben, de ennek nem látom a realitását.
Milyen haszna van annak, ha a gyerekek magabiztosabban, könnyebben tanulnak meg románul?
Szülők jelezték vissza, hogy a klubtevékenységek után a gyerek mer megszólalni, el tudja képzelni azt, és tesz is azért, hogy egy románul beszélő gyerekkel váltson pár szót. El meri képzelni, hogy ez valóságos esemény, nem rajta kívül van, amibe ímmel-ámmal be kellett lépnie. Azok a technikák is hatnak, amiket ez a foglalkozás kialakított és használhatóvá tett a pedagógusok számára. Elmondják, hogy más reakciókat vált ki a gyerekből, ha a nyelvi struktúrákat mozgással sajátítják el: használjuk például a tükrös-akciókat, a „eu mă joc”, „tu te joci” kifejezéseket nem csak kitesszük a falra, hanem gesztusrendszerre építjük. A tanítónak bizonyos gesztusok következetes használatával kell rásegítenie a gyereket a szorongásmentes beszélgetésre: ha a gyerek azt akarja mondani, hogy „eu mă joc”, de ebből kimarad a „mă”, akkor a tanítónője magára mutat, vagy felmutatja a tükröt, és a gyerek önmagát javítja ki.
Hogyan tovább?
Úgy gondolom, hogy mint pedagógus, keresnem kell a diverzitást, előnyömre és a tanítványok előnyére szolgál, ha tudok sokféle jó gyakorlatról, ami a szakmámba vág. Amikor először említettem egy szakmai körön, hogy álmodom egy portálról, amely az általános osztályokat tanító pedagógusok román oktatásához gyűjtene össze nyelvtanítási szempontokat, javaslatokat, módszertani technikákat, hatékony stratégiákat, funkcionális ötleteket, konkrét sikertörténeteket, ehhez kapcsolódó feladatlapokat, vagy videók megosztását, lehetőséget a fórumbeszélgetésre, akkor kiderült, ez sokaknak igénye, de általában nem terjed túl egy iskola helyi katedráján. Lehet, nagy fába vágtam a fejszét, de egyelőre hiszek abban, hogy a törekvést támogatni fogják és mások igyekezete is konkretizálódik, a közös cél egybeszerkeszt és egymás számára elérhetővé tesszük az úgynevezett „best practice” forrásokat, azaz a legjobb megoldásokat.
(Látogatóban Gopónál
Mivel egy ideig nem volna alkalmunk betekintést nyerni egy klubtevékenységbe, Gergely Andrea egyik tanítónő ismerősét látogatjuk meg. Az ide járó kicsik már ismerik Gopót, aki rögtön elő is kerül és szóba elegyedik velük. Az Andrea köré gyűlő gyerekek bátran beszélgetnek vele, a rögtönzött téma a november elsejei világítás. Akinek eszébe jutnak a szavak, megszólal, mások gondolkodnak, vagy ha halkan szólalnak meg, attól tartva, hogy tévedtek, Gopó a füléhez teszi a kezét, és így hangosan megismétlik a mondatot. Egy kislány azt szeretné elmondani románul, hogy ő nem megy világítani, egy kis segítséggel sikerül is neki. Szemmel láthatóan kedvelik Gopót, aki barátságos, megértő, és valóban a mindennapi beszélgetést erősíti, nem csak a szavak külön elsajátítását, az anyag bebiflázását. Azzal a meggyőződéssel búcsúzom el tőlük, hogy ha lett volna a közelemben egy Gopó, aki ilyen segítőkész, akkor nem szótáraznék vagy telefonálnék segítségért a mai napig, amikor nem ismerek egy hétköznapi kifejezést.) 
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

„Bánffy Miklós végleg hazatért”
Megkezdődtek kedd este a Bánffy Miklós Napok Kolozsváron. A Kolozsvári Magyar Opera színpadán Prőhle Gergely, a magyar Emberi Erőforrások Minisztériumának Nemzetközi és Európai Uniós Ügyekért felelős helyettes államtitkára, Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere és házigazdaként Szép Gyula operaigazgató köszöntötte a Bánffy-emlékévet bezáró háromnapos ünnepségsorozat közönségét.
Bánffy Miklós végleg hazatért! – jelentette ki Prőhle Gergely. A magyar Emberi Erőforrások Minisztériumának Nemzetközi és Európai Uniós Ügyekért felelős helyettes államtitkára ezzel arra a sokáig késlekedő ismertségre és elismertségre utalt, amely megilleti az Erdélyi történet íróját: nemcsak a magyarok, hanem immár a románok és a szászok körében is egyre inkább bekerül a köztudatba. Bánffy hamvai már 1976 óta Kolozsváron nyugszanak, de most, a családi kripta restaurálásával méltó helyet biztosított a város nagy szülöttjének. Prőhle külön köszönetet mondott a Bánffy-kripta felújítását kiharcoló Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, valamint Szebeni Zsuzsának, aki évek óta tartó munkájával oroszlánrészt vállalt abban, hogy Bánffy Miklós neve, jelentősége visszakerüljön a köztudatba.  „Reméljük, hogy a Bánffy Miklós Napok valójában nem a Bánffy-emlékév lezárását jelzik, hanem még sok-sok Bánffy-év kezdetét” – fogalmazott a helyettes államtitkár.
Az ünnepi megnyitó után felcsendült Bartók operája, a száz évvel ezelőtt megrajzolt, monumentális díszletek és mesterien kidolgozott, szemet gyönyörködtető jelmezek között. A Szinetár Miklós rendezte produkcióban a Kékszakállút Szilágyi János, Juditot Molnár Mária alakította, vezényelt Selmeczi György.  Előadás után Szinetár Miklós A kékszakállú herceg vára című filmjét is levetítették.
Szerdán, november 19-én 18 órától a színház Stúdiótermében Szinetár Miklós: A nagyúr – Gróf Bánffy Miklós című filmjét vetítik le, amit beszélgetés követ az alkotóval.
Csütörtökön, november 20-án 19 órától Bánffy Miklós emlékére összeállított Ünnepi Operagála zárja a Bánffy-Emlékévet. A produkcióban a budapesti Magyar Állami Operaház művészei is részt vesznek.  
T. Koós Imola
maszol.ro

Új főkonzul Kolozsváron: szeretni való városra lelt Mile Lajos
Közösségi oldalra megy Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa
Megújítják honlapjukat és Facebook-oldalt hoznak létre, román nyelvű kiadványt és internetes felületet is kialakítanának – számolt be a terveiről Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja, aki tegnap mutatkozott be a helyi sajtónak.
A hároméves főkonzuli mandátumát november 10-én elkezdett Mile Lajos a két ország külgazdasági és kulturális kapcsolatainak felvirágoztatásán fog dolgozni. A főkonzul a közös érdekek és értékek felismerésének fontosságát is ecsetelte. Mile elegánsan válaszolt arra a román újságírói kérdésre, amely az RMDSZ székelyföldi autonómiatervezetével kapcsolatos hozzáállását firtatta, majd gratulált Klaus Johannis megválasztott államfőnek. A romániai nemzeti kisebbségek helyzetéről Mile azt mondta: izgalmas időszak vár Romániára ebből a szempontból, de a későbbi fejleményeket megjósolni nem tudja, még időbe telik, amíg kiderül, Johannis milyen irányt képvisel ezen a területen.
Már elkezdte a román nyelv tanulását a főkonzul
NAGY-HINTÓS DIANA 
Szabadság (Kolozsvár)

Nyelvében él a nemzet – a képernyőn is
Negyvenöt évvel ezelőtt indult első útjára, huszonöt éve pedig folytatta útját a Román Televízió magyar adása. Évtizedeken át a romániai magyar családok ezrei számára hétfő délutáni főprogramnak számított, míg a diktatúra meg nem szüntette a műsort. A rendszerváltás után feltámasztott adás ma már több órában és három csatornán szól magyarul a közszolgálati televízió nézőihez.
A 20. század hatvanas éveinek végén a kommunista diktatúra még enyhébben szorongatta az embereket Romániában. Nicolae Ceauşescu a romániai magyarság szemében attól lett még népszerű, hogy 1969 végén engedélyezte a Román Televízió magyar adásának beindítását.
A történet előzményei egy évvel korábbra nyúlnak vissza: 1968 nyarán Ceauşescu és a kormány legfontosabb emberei előtt a romániai magyar értelmiség összehívott képviselői a magyarság elvárásai között egy magyar nyelvű televíziós műsor beindításának igényét is tolmácsolták. Ha több kérésüket nem is vették figyelembe, 1969. november 23-án végre elindult a Román Televízió bukaresti magyar adása. Műsorideje először mindössze 20-25 perc volt, majd heti három órára bővült. Az első felelős vezető Molnár Vilmos és Kónya Anna volt. 1970 áprilisától 1979 szeptemberéig Bodor Pál irányította a nemzetiségi műsorokat, míg 1980-tól 1985-ig újra Molnár Vilmos felelt értük. Az első szerkesztők nagyobbrészt a bukaresti rádió magyar adásának munkatársai voltak. Az alapító szerkesztőség tagjai: Tomcsányi Tibor, Labancz Frida, Kónya Anna, Molnár Vilmos, Birta József, Tóthfalussy Béla, Öllerer József, Ilya Ehrenkrantz.
A bukaresti magyar adás munkatársai közé tartozott a kezdetektől fogva a pedagógusi és filozófusi végzettséggel rendelkező Tomcsányi Mária, valamint a zenész Boros Zoltán, aki később a magyar szerkesztőség főszerkesztője lett.
Sorsdöntő találkozások
Boros Zoltán 1971-ben kapcsolódott be a szerkesztőség munkájába: „Dzsessz és könnyűzene muzsikusként iratkoztam be a Zeneakadémiára. Az egyetemi évek alatt együttesem volt, a kolozsvári Egyetemiek Háza dzsesszkvartettje. Az egyetem elvégzése után egy éven át szabadúszó zenész voltam, majd 1969-ben karmesternek szerződtem a nagyváradi színházhoz. Az első Siculus-fesztiválon mi is felléptünk, ahol jelen volt Bodor Pál, a magyar adás főszerkesztője, neki nagyon tetszett a produkciónk. Közben egyre inkább mocorgott már bennem a vágy, hogy alapvetően zenével foglalkozzam, lehetőleg egy szakmailag színvonalas helyen, a média közelében. 1970 őszén felmentem Bukarestbe, és megkerestem Bodort, elmondtam neki, hogy szoktam nézni a magyar adást, és úgy vettem észre, hogy nincs zenei szerkesztő, én pedig szívesen vállalnám. Bodornak – úgy láttam – jól jött az ajánlat, mivel nagy emberhiánnyal küszködött. Az 1971-es nyári színházi szünetben aztán megkaptam az értesítést, hogy az átigazolást jóváhagyták. Persze attól, hogy a magyar adáshoz kerültem, még nem lettem tévés. A mesterséget menet közben kellett megtanulni. A szerkesztőségnek szakmailag jól képzett operatőrei és vágói voltak, sokat tanultam Aradits Lukács Zsuzsannától és attól a két operatőrtől, Emil Lungutól és Mircea Bogdantól, akikkel az első filmemet a Muzsikáló várost készítettem, Csíky Ibolyával.”
Tomcsányi Mária is egy Bodor Pállal való találkozás nyomán került a tévébe. Másodéves volt a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia szakán, amikor elment Bukarestbe meglátogatni egyik barátnőjét. Együtt mentek fel Bodor Pálékhoz egy pohár hűsítőre: „Bekérezkedtem a fürdőszobába, és mit ad isten, Bodor Pál éppen ott tett-vett. A látogatás hosszú beszélgetéssel folytatódott, Pali akkoriban másról sem beszélt, mint a televízióról. Azt szerette volna, hogy Bukarestben folytassam az egyetemet, de erre akkor még nem voltam hajlandó. Viszont kipróbált, forgatócsoportot küldött Kolozsvárra, velük riporterkedtem.”
Tomcsányi Mária rövidesen mégis otthagyta Kolozsvárt, és Bukarestbe költözött. Négy és fél éven át a román rádió magyar adásának volt külső munkatársa, de már a tévé magyar adásának is dolgozott. Végül 1977-ben megkapta a szerkesztői állást: „Amolyan mindenes lettem, mert minden műfaj érdekelt. Még sportriportot is készítettem, de elsősorban azért a színház érdekelt. A mai napig ez a nagy szerelmem...”
Bodor Pál és a kommunista rokon
Természetesen a cenzúra akkoriban mindenbe beleszólt. Tomcsányi Mária szerint a magyar adásnak Bodor Pál főszerkesztővel volt szerencséje, aki különleges státust élvezett: „Palinak volt hátországa és tekintélye is: nem politikai, hanem írói, szakemberi tekintélye. A román kollégák is nagyon tisztelték szakmai tudását. Ezen kívül sógora, Gere Mihály a kommunista párt központi bizottságának tagja volt, ami politikailag is jelentős hátországot biztosított. Bodor hihetetlenül okosan tudta kijátszani a hatalmi utasításokat és a cenzúrát, egy Ceauşescu-idézettel képes volt elaltatni az éberségüket. Minden aktuális utasításról tudott, így képes volt védekezni ellenük. Voltak anyagok, amelyeket minden pártutasítás ellenére valósággal bedumált az adásba. Nagyon okosan tette a dolgát” – emlékezik Tomcsányi Mária. 1980-tól kezdve azonban fokozatosan csökkentették az adásidőt: az eredeti három órából kettő, majd egy, legutoljára már csak egy negyedóra maradt. 1985-ben a műsor már nagyon hanyatlott: ekkor szüntették meg a közszolgálati televízió 2-es csatornáját, a kolozsvári rádiótelevíziót, a többi rádióstúdiót, és az RTV 1-es csatornáján is mindössze két óra román nyelvű műsort engedélyeztek.
 Hidegzuhany és újjászületés
Tomcsányi Mária 1985-ben családi okokból átkérte magát néhány hónapra a kolozsvári rádióhoz. A hír, hogy megszűnt az adás, és ezzel az állása, teljesen váratlanul érte: „Reggel bementünk dolgozni, és szóltak: nincs adás. Hirtelen azt hittük, a magyar adást szüntették meg, de kiderült, hogy az egész stúdiót lekapcsolták. Így történt Bukarestben is a televíziónál: reggel bementek dolgozni, és kiderült, nincs többé magyar adás. Egyébként engem addigra áthelyezetek a rádióhoz. Valami feljelentés alapján – a mai napig nem tudom, ki tette – úgy döntöttek a tévé vezetői, hogy el kell engem tüntetni a képernyőről. Harminc éve történt, ma már nem is érdekel, kinek voltam az útjában.”
Az 1989-es romániai változások után a magyar adás néhány régi munkatársa – Aradits László, Lukács Zsuzsanna, Boros Zoltán, Feczkó Zoltán, Miklós-Pataki Georgina, Rostás Emília, Simonffy Katalin, Todan Ildikó, Öllerer József – kihasználva az új politikai konjunktúrát 1990. január 8-án műszaki háttér és szerkesztőségi szobák nélkül, amatőr videósok és fiatal műszaki értelmiségiek (Győrffy György, Kacsó Sándor) segítségével saját kezdeményezésből újraindították a magyar nyelvű műsort. Vezetőjüknek Boros Zoltánt választották, akit később hivatalosan is kineveztek főszerkesztőnek. A magyar adás munkatársi gárdája önálló főszerkesztőség lett.
Boros Zoltán ma is nagyon jól emlékszik azokra a napokra: „1989 decembere a szerkesztőség régi tagjait a világ minden tájára szétszórva találta. Bemondónőnk, Józsa Erika Ausztráliában, Fischer István rendező Németországban, a volt főszerkesztő, Bodor Pál, valamint Csáky Zoltán, Vári Attila Magyarországon telepedett le. Jómagam zenei rendező lettem a televízió zenei stúdiójában, ismét felléptem dzsesszmuzsikusként a hazai fesztiválok színpadain. A televízió élőben közvetítette a román forradalmat. Otthon, a tévékészülék előtt hárman, Simonffy Kati, Veronka, a feleségem és jómagam néztük, mi történik. Mi is kimentünk az utcára, akkor támadt az ötletem, hogy menjünk a rádióhoz. Hazarohantunk, Trabantba vágtuk magunkat, majd tülkölve, nyitott kocsiablakokkal, üvöltözve „vágtattunk be” a televízió udvarára. Egy héten keresztül csak aludni jártunk haza, hol nappal, hol éjszaka, Simonffy Katalinnal váltottuk egymást a négyes stúdióban. A négyes stúdiót, ahonnan az adást sugározták, a Híradó szerkesztősége uralta, bennünket, régi tévéseket ismertek, és mivel az első napokban boldog-boldogtalan megszólalhatott a képernyőn, nem volt akadálya, hogy Simonffy Katalinnal mi is megjelenjünk. Arról beszéltünk, hogy a magyarság is együtt érez a forradalmárokkal, támogatja a demokratikus változásokat. Bejátszottunk egy részletet a Mondod-e még? című filmből, és megjelent a cím előtti szöveg is: a Román Televízió Magyar szerkesztősége bemutatja. Az emberek másnap már azt rebesgették: újraindult a magyar adás. Karácsonykor ismét beültem a stúdióba, magyarul is boldog karácsonyi ünnepet kívántam. A román kolindák mellett megszólalt a Mennyből az angyal és az Oh, Tannenbaum is. A román közszolgálati televízió létrejötte óta nem sugárzott karácsonyi dalokat.”
„Én főleg a színházzal foglalkoztam az új időkben, de érdekeltek a társadalomban lezajló folyamatok, sok riportot készítettem ’90 után. Noha korkedvezménnyel viszonylag korán mentem nyugdíjba, a rádióba rendszeresen bejártam híradózni, sőt egy ideig rovatom is volt. A rádióban kezdtem, és ott is fejeztem be a pályámat, de a tévézést nagyon szerettem” – eleveníti fel emlékeit Tomcsányi Mária, a magyar adás egykori szerkesztője.
Könyvbemutatóval és könnyűzenekoncerttel fűszerezve ünnepelte fennállásának 45. évfordulóját a Román Televízió magyar adása Marosvásárhelyen. A tévé három munkatársa és meghatározó egyénisége, Józsa Erika – a magyar adás múltjának felidézése könyv formájában az ő ötlete volt –, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária által szerkesztett vaskos kötet nem véletlenül viseli A mi magyar adásunk címet. Öt évvel ezelőtt, amikor a szerkesztők nekiláttak a hatalmas feladatnak, még munkacímnek szánták, ami később, a Kriterion Kiadó javaslatára véglegessé vált. Elvégre az 1969-es indulástól az 1985-ös betiltásig a bukaresti tévé magyar adása valamennyi székelyföldi, partiumi és szórványban élő magyar kedvenc műsorává nőtte ki magát. Nem egyszerű hagyományőrző vagy szórakoztató funkciót töltött be, hanem a közösségi ügyek felvállalásával a romániai magyarság egyik legfontosabb fórumává fejlődött.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A szembejövő bukaresti magyar adás
A minap Erdélyben jártam, a székely kisváros főterén, Gyergyószentmiklóson elém áll egy atyafi:
– Emlékszik-e még rám?
Hát… névmemóriám soha nem volt jó, de még a borostás arcot sem tudtam hova tenni.
– Én voltam a juhászlegény barátja, akiről a bicskás riportot készítette.
– Így már igen.
A riport
A hetvenes évek elején a csíki falvakban egyre több halálos kimenetelű bicskázás történt. Bárokban, kocsmákban fiatal emberi életeket oltott ki a „székely virtus”. A Csíkkarcfalván történteket Öllerer Józseffel filmre vettük. Csikorgó tél volt. A kocsmában pálinkázás közben összeszólalkozott két barát. Hazafelé menet a juhászlegény társa hátába szúrta a bicskát. Öt évet kapott. A tettest a börtöncellában kerestem fel. A dokumentumfilmben megszólaltak a székely társadalom felelős tényezői. Újságíró kollégám, Ferenczes István ütötte le az alaphangot, tőle származott a bicskás riport főcíme is: J’accuse (Vádolom). Ferenczest kirúgták a helyi pártlaptól. Az akkori hivatalosság álszent módon védte a székely közösség hírnevét. A megyei lapban románok, magyarok, németek (?) tiltakoztak vehemens hangon, hogy a székely nem bicskázik, a bicskát csak szalonnázásra és kopjafák faragására használja. Főszerkesztőnk, Bodor Pál leadta a filmet, és utána jó ideig, amikor Csíkba mentem, Csép Sándort adta mellém kísérőnek. Persze a hajam szála sem görbült meg, csak hát a bicskázás tabutéma volt a romániai közéletben, sajtóban, mint ahogy tabutéma volt a táncház, a Kaláka-műsoraink, és tabu volt moldvai csángó magyarokat a képernyőn mutogatni, néven nevezni őket.
A Kaláka
„Jobb, ha mi táncolunk, mint hogy minket táncoltassanak!” – a magyar adás egyik, talán legmarkánsabb, emblematikus műsora. Igen, ez volt a Kaláka. Megnéztem, mit ír róla a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. kötete, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991:
„A romániai televízió magyar műsorának honismereti és népművészeti vetélkedő sorozata (1977–1980) keretében szaklíceumi diákokból és egyetemi hallgatókból toborzott önkéntes munkaközösségek szülőföldjük szellemi és tárgyi néprajzának hagyományait kutatták fel és mutatták be a televízió közönségének. Szervezői: Csáky Zoltán, műsorvezető-szerkesztő, Simonffy Katalin, zenei szerkesztő, Ion Moisescu és Dan Grigore Popa rendezők. A műsor célját abban jelölték meg, hogy a hagyományok ma is élő értékeit be kell építeni a fiatalok mindennapi életébe.”
Előttem a bukaresti A Hét 1979. szeptember 21-i száma, benne Lőrincz Györgyné Hodorog Luca klézsei nótafával készített riportom, amely ékes bizonyítéka annak, hogy mi bizony a diktatúra legsötétebb éveiben is átmentünk Moldvába, és áthívtuk a csángó magyarokat, zenészeket és táncosokat a csíkszeredai Kalákába. Annak dacára, hogy amikor jelentkeztem a bákói pártbizottságnál, annak mindenható vezetője – aki egyébként a Ceauşescu-kormány egyik minisztere is volt akkoriban – széttépte a bukaresti tévés igazolványomat, mellém rendelt egy tisztviselőt, és kivitetett az állomásra. A riport azért megszületett, és a csángó asszonyok átjöttek a Kalákára.
A Kaláka a bukaresti magyar adás legnépszerűbb műsorának bizonyult, közösségteremtő és -megtartó funkciója felbecsülhetetlen volt a diktatúra egyre szigorodó éveiben. Nem csoda hát, hogy a legtöbb emlék a középiskolás diákokkal együtt töltött gyűjtő utakról, a tévé felvételekről kívánkozik tollam hegyére.
Megsárgult fotó: egy besztercei tömbház kis szobájában kucorgunk Simonffy Katalinnal, körülöttünk a Barozda és Bodzafa zenészei – van, aki már Svédországban él –, Vermessy Péter zeneszerző, Borbély Zoltán, a vásárhelyi rádió egykori hangmérnöke, Zakariásék valahol Háromszéken vannak és a besztercei kislány, akivel legutóbb Burgenlandban találkoztam. Olyan népszerűek voltunk, hogy amikor a Beszterce környéki Magyardécse főterén a Barozda zenélni kezdett, a kocsmáros abbahagyta a pálinka kimérést, beugrott a csizmájába, és velünk együtt ropta a táncot. De a népszerűségnek ára is volt: az új székelyudvarhelyi sportcsarnok felavatásán vettük fel a műsort, amikor a Kaláka-hívők, fiatalok és idősek annyira ellepték a várost, hogy az már a Szekuritaténak is feltűnt, személyesen Erdélyi tábornok, a szeku Hargita megyei parancsnoka tette tiszteletét a városban. Bodor Pál, mert erre is kiterjedt a figyelme, telefonon „madárnyelven” jelezte nekem a veszélyt. A Szeku figyelme a későbbiekben oly annyira kiterjedt irányunkba, hogy amikor a csíkszeredai Kalákát követően visszautaztunk Bukarestbe, és szerettük volna megnézni az adásba került felvételt, valaki már letörölte a mágneses rögzítő szalagot. Egyébként a szekunak meg is lehetett minden oka rá, hiszen a Kaláka-műsorok nyomán gombamód szaporodtak Erdélyben a táncházak, jöttek létre a hagyományőrző, összetartó kis közösségek. A műsor – amely román műszaki kollégák és Ion Moisescu rendező segítségével készült – a ’80-as évek elején a román kulturális forradalom áldozata lett, de díszlete annyira megtetszett az RTV vezetőségének, hogy átvette a román folklóradásokba.
Bodor Pali
Nyugodtan le merem írni, hogy ha nem Bodor Pál jegyzi főszerkesztőként a magyar adás első meghatározó tíz esztendejét, nem lett volna azzá, amivé lett: az erdélyi magyarság közéleti kulturális fórumává. Induláskor ő is annyit értett a tévézéshez, mint mi, akiket rádiós műhelyekből, újságok szerkesztőségéből verbuvált össze. De kitűnő, tapasztalt román kollégákat hívott a filmgyárból, magyarokkal rokonszenvező operatőröket, hangmérnököket, vágókat. Tőlük tanultuk meg a szakmát. Victor Videriu, Eugenia Silişteanu, Mircea Bogdan, Emil Lungu és a többiek, valamint a műfajban már nevet szerzett Öllerer József és Fischer István voltak a tanítómestereink.
Pali zseniális tollú újságíróként ontotta nekünk a nemzetiségi riporttémákat. Igényes volt, cizellálta a leírt, elhangzott mondatokat, fantasztikus diplomáciai érzékkel pedig megvédte a szerkesztőséget a nacionalista felhangú támadásoktól. Azt mondogattuk, hogy Bodor Palinak széles a háta, majd ő kivédi. Hogy a valóságban ebben szerepe volt Misunak, azaz Gere Mihálynak, a rokonnak, lehetséges. De hogy őt is lehallgatták, az a nagy bukaresti földrengéskor derült ki, amikor a Republicii utca 77. szám alatti lakásban valamennyi elektromos készülék elnémult, csak a sarokban elhelyezett lehallgató lámpája kezdett villogni. Bodor volt az, aki magyarul szólaltatta meg a dáko-román kontinuitás atyját, Constantin Daicoviciu történészt, ő adta le a híres-hírhedt bicskás riportomat, elnézte, hogy Csép Sanyival közösen meglátogattuk Gyulafehérváron a hosszú évek óta szobafogságban tartott Márton Áron püspököt. Bodor volt az, aki nem kért meg engem politikai témájú beszélgetések, műsorok készítésére, s amíg ő volt a főszerkesztőnk, nem kellett leírnom, kimondanom a Diktátor nevét.
Mondod-e még?
Igen, akkor az egyre zsugorodó romániai magyar közéleti-szellemi-kulturális térben a Kriteron Könyvkiadó mellett a bukaresti magyar adás volt az a fórum, amely felmutatta, ápolta, továbbadta, közzétette Székelyföld, Partium, Bánság magyarjainak múltunk, történelmünk, hagyományaink értékeit. Riportok, dokumentumok formájában felszínen tartotta, a nemzetiség sorskérdéseit, tolmácsolta tudósaink, íróink üzenetét, filmre vitte az erdélyi Magyar Thália legjobb magyar előadásait, felkarolta az erdélyi magyar táncdalt és könnyűzenét – Siculus-fesztivál –, honismereti vetélkedőt szervezett a líceumok között (Cséppel a folyók mentén); otthon voltunk az erdélyi magyar lakásokban, családtagjaik voltunk, amikor hétfő esténként beköszöntünk a képernyőről Józsa Erikával együtt.
A Majtényi-ház
A szerkesztőség ugyan Bukaresten volt a Calea Dorobanţilor 191. szám alatt a kilencedik emeleten, de Cséppel – ő Kolozsvárról, jómagam Marosvásárhelyről – hetente utaztunk fel. Többnyire a Kiseleff sugárúton laktunk a Tolsztojban, nem messzire Majtényi Erik házától, amely a román fővárosban megforduló erdélyi magyar értelmiség zarándokhelye volt. Aki csak számított, vitte valamire a ’70-80-as években a romániai magyar közéletben, mind megfordult a Majtényi házban, ahol Erik a pezsgő vitáknak kaláberpartival vetett véget, Oli jókat sütött-főzött, Évivel és Ágival pedig osztottuk, szoroztuk a tévéműsorok sorsát. És persze a többiekkel: a nagyon profi Lukács Zsuzsannával, Rostás Liával, Sugár Teodorral, Relu Stanciuval, akit a román televízió egyik legjobb hangmérnökeként tartottak számon és kedvenc operatőrömmel, Emil Lunguval, akit a filmeken kívül két dolog érdekelt: az erdélyi menyecskék és a macskák.
Emlékezetes nap
1985. január 11.: ez a nap élesen megmaradt az emlékezetemben. Marosvásárhelyen szikrázóan hideg volt, mínusz 11 fok. Tiszta kék ég, tehát felszállt a gép. Bukarest-Băneasa reptér, onnan egyenest a 81-es trolival a tévébe. A kollégák azzal fogadtak: miért jöttél? Mert adás van. Nincs adás. Pénteken a német műsor úgy ért véget, hogy kihúzták a dugaszt a konnektorból. Mi tehát el sem kezdtük. Tizennégy év után hétfőn délután 5 órakor már nem hangzott fel a szignál: Szeretnék szántani… Állítólag írás, papíros, írásos végzés mindmáig nem került elő a bukaresti magyar adás megszüntetéséről. ’89.decemberének utolsó napjaiban újraindult.
De ez már egy másik történet.
Csáky Zoltán |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Új tulajdonosa van a gyalui várkastélynak
Nagy Elek kolozsvári származású magyarországi üzletember tulajdonába került a 15. században épült gyalui várkastély. A tulajdonosváltásról Barcsay Tamás történész, a kastély örököse számolt be az MTI-nek.
Barcsay Tamás 2012 szeptemberében kapta vissza a kommunista diktatúra idején államosított épületet. Mint elmondta, nem azzal a hátsó gondolattal vágott bele a vagyon visszaszerzésébe, hogy eladja azt, de kénytelen volt belátni, hogy nem lesz képes biztosítani a kastély megmaradását.
"A múlt nyáron három hétre elutaztam Erdélyből, és mire visszatértem, leszakadt az ebédlő plafonja. Óriási gerendák feküdtek a földön. Ez a történet érlelte meg bennem az elhatározást, hogy eladjam. Azt éreztem, ha nem tudom megmenteni az épületet, az utókor engem fog majd hibáztatni, amiért hagytam, hogy tönkremenjen" – mesélt motivációiról az örökös.
Elmondta: olyan vevőt keresett, akinek anyagi lehetőségei is vannak az épület megmentésére és akinek ugyanakkor a személye garancia is arra, hogy az örökség megmarad.
"Azt hiszem, ez sikerült" – tette hozzá. Örömmel beszélt arról, hogy az új tulajdonos máris elvégezte a legsürgetőbb állagmegőrzési munkálatokat és elkezdődtek a régészeti ásatások a kastély körül.
Barcsay Tamásnak arról is sikerült megegyeznie Nagy Elekkel, hogy amíg ő és a húga élnek, addig használhatják a kastély egyik sarokbástyáját és néhány termét.
"Azt tervezem, hogy áthozom ebbe a lakosztályba a személyes dolgaimat, a festményeimet, metszeteimet, a könyvtáramat és egy olyan muzeális részt alakítok ki, ami látogatható lesz, és esetleg a halálom után is tovább működik valamiféle alapítványi formában" – nyilatkozta a torontói Ryerson Egyetem nyugalmazott professzora.
Nagy Elek szerint a vétel érzelmi alapú volt és céljai is érzelmi alapúak, amelyek szorosan összefüggnek származásával, neveltetésével.
"Kolozsvári lévén az egyik legfontosabb érték számomra a hagyományőrzés és vele együtt az útmutatás a jövő generációinak. E várkastély keretén belül meg lehet valósítani egy olyan kulturális központot, amely az egész régióra kihat. A várkastély Kolozsvár közelében, Kalotaszeg szívében van, a Mezőség határán, a Mócvidék lábánál. A legjobb lehetőséget kínálja a kultúrák találkozására, egymás megismerésére" – nyilatkozta Nagy Elek. Hozzátette: a cél megvalósítására a nemrég bejegyzett Traditio Transylvanica alapítvány lesz hivatott.
A négyzet alakú várkastély államosítása előtt Bánffy Katinka grófnő tulajdonában állt. 2002-ig a gyermekvédelmi hatóság kisegítő iskolát működtetett benne, azóta üresen áll. Bánffy Katinka grófnő unokája, Barcsay Tamás történész hét évig várt arra, hogy birtokba vehesse örökségét.
A kastély első írásos említése 1439- ből való. Kezdetben a nagyváradi, majd a gyulafehérvári római katolikus püspökség tulajdonát képezte, de az évszázadok során számtalanszor gazdát cserélt, míg a Bánffy család tulajdonába került. Történelmi esemény is kapcsolódik az épülethez: 1541. december 29-én Fráter György itt kötött megállapodást a Habsburgokkal arról, hogy a magyar korona és Magyarország egésze Habsburg Ferdinándra száll, ha kiűzi a törököket az országból. A terv meghiúsult, Magyarország három részre szakadt.
Népújság (Marosvásárhely)

Elkezdődött az Európai Ifjúsági Fórum Közgyűlése Kolozsváron
Elkezdődött az Európai Ifjúsági Fórum Közgyűlése Kolozsváron. A közgyűlésre mintegy 50 országból érkeztek fiatalok, akik az ifjúsági politikákkal megbízott hivatalos személyekkel találkozhatnak. Az eseményen jelen van Navracsics Tibor, az Európai Unió kulturális, oktatási, ifjúságpolitikai és sportügyi biztosa is, Cristian Cosmin ifjúságügyi államtitkár és Emil Boc, Kolozsvár polgármestere is.
Emil Boc polgármester köszöntő beszédében elmondta, a demokráciáért folyamatosan harcolni kell, hiszen a gazdasági válság a demokráciát is kikezdte, az embereknek megrendült a bizalma az európai intézményekben, és az országaik kormányaiban. Boc szerint fontos megerősíteni az emberek bizalmát az Európai Unió intézményeiben, hiszen az unió a megoldása, nem pedig az okozója a problémáinknak.
Elmondta, a román történelem folyamán nem volt szerencsésebb ifjú generáció, hiszen a mai fiatalok olyan szabadságjogokkal rendelkeznek, amelyekről szüleik, felmenőik nem is álmodhattak. Például gyerekei számára annyira természetes a szabad utazás, a szabad véleménynyilvánítás, hogy nem is képes értésükre adni, hogy ő fiatalként még csak nem is álmodhatott ezekről a jogokról.
Szerinte a demokrácia megerősítésének egyik eszköze, ha az emberek hozzájárulhatnak a demokratikus folyamatok alakításához, például az alulról jövő kezdeményezések által. Erre egy kolozsvári példát, a részvételi költségvetés projektet említette, amelyről elmondta, arról szól, hogy a polgárok közvetlenül dönthetnek arról, hogy mire szeretnék használni a város költségvetésének egy részét.
Cristian Cosmin államtitkár köszöntője után Navracsics Tibor európai biztos vette át a szót. Elmondta, ez az első nagyszabású nyilvános esemény, amelyen részt vesz európai uniós biztosként. Elmondta, elhivatott a fiatal generációval együttműködni, ezért egy stratégiai szövetséget ajánl az Európai Ifjúsági Fórumnak. Ezentúl is figyel és keresi a megoldásokat azokra az ifjúság által tapasztalt problémákra, amelyeket már az Európai Parlamentben történt meghallgatása során is kiemelt: például azt, hogy az ifjúságot súlyosan érinti a gazdasági válság, 50%-uk munkanélküli.
Rámutatott, meg kell találni az ifjúság helyét a társadalomban, mert annak ellenére, hogy a közösségi média segítségével a fiatalok ugyan soha nem látott mértékben vannak kapcsolatban egymással, nem mindig sikerül nekik politikailag megnyilvánulni, hangjukat hallatni. Navracsics szerint fontos megtalálni a módját annak, hogy a kapcsolatok megerősödjenek a fiatalság tagjai, szervezetei között, minden kínálkozó lehetőséget ki kell használni ennek érdekében, mert így erősödhet meg a fiatalok státusa a társadalomban.
Transindex.ro

Kolozsvárra vezetett Navracsics Tibor első hivatalos útja
Az EU-biztos szerint a legnagyobb gond a munkahelyek hiánya
Kolozsvárra vezetett Navracsics Tibor nemrég kinevezett kulturális, oktatási, ifjúságpolitikai és sportügyi magyar EU-biztos első hivatalos útja. Navracsics a városunkban november 19-e és 23-a között zajló Európai Ifjúsági Fórum közgyűlésére érkezett pénteken, amelyen több száz európai fiatal vesz részt.
A Napoca szállóban tartott rendezvényen először Kolozsvár polgármestere, Emil Boc, majd Cristian Cosmin, a román ifjúsági és sportügyi minisztérium államtitkára, majd Navracsics Tibor magyar EU-biztos szólalt fel. Emil Boc arra figyelmeztette a fiatalokat, hogy a demokrácia megőrzéséért kell fáradozniuk, Cristian Cosmin pedig a kormány anyagi támogatásáról biztosította Kolozsvárt, amely 2015-ben Európa Ifjúsági Fővárosa lesz. Navracsics Tibor azt hangsúlyozta, hogy folyamatos párbeszédet szeretne megvalósítani az ifjúsági szervezetekkel, a munkahely-teremtést sürgetve a fiatalok számára.
NAGY-HINTÓS DIANA 
Szabadság (Kolozsvár)

Az igazgatói iroda kialakításától az operajátszás megreformálásáig
Operagálával zárult a Bánffy-napok rendezvénysorozata
A Kolozsvári Magyar Opera jó barátjaként köszöntötte Ókovács Szilvesztert, a Magyar Állami Operaház főigazgatóját Szép Gyula igazgató a csütörtök esti gálán, és örömét fejezte ki, amiért a két intézmény együttműködésében létrejöhetett az esemény.
Bánffy Miklós Kolozsvár és Budapest között betöltött híd-szerepének említése után kollégájának adta át a szót, aki éppen száz évvel később, majdnem napra pontosan került ugyanabba a tisztségbe, mint a kolozsvári születésű polihisztor. – Az a tény, hogy Bánffy Miklóst nevezték ki az Operaház élére, annak volt köszönhető, hogy az intézmény, a megnyitása óta eltelt 28 évben nagy válsággal küszködött – hangsúlyozta Ókovács Szilveszter, majd hozzáfűzte: olyan személyre volt szükség, aki tekintéllyel bírt, s akire odafigyeltek az emberek.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)