Nem belügy biztosítani az emberi jogokat
A bukaresti politika nem gyakorol kegyet, amikor „megengedi”, hogy magyar állampolgárként oda menjek Erdélyben vagy Romániában, ahová akarok – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, aki a román belpolitika viharos hullámveréseinek tudja be Traian Băsescu államfő ama kijelentését is miszerint Magyarország „tűzfészek” nemzetiségi kérdésben.
A Fidesszel kormányzó Kereszténydemokrata Néppárt elnöke szerint Tirol példája alapján sem precedens nélküli a Tőkés László által szorgalmazott védőhatalmi státus, a magyar kormány azonban ilyet nem vet fel. Semjén lapunknak elmondta, az autonómia a közösségi jogok megvalósulása, az emberi jogok biztosítása pedig nem fakultatív az adott országok részéről, hanem kötelesség. A közelgő EP-választások kapcsán Budapest minél szorosabb összefogásra biztatja az erdélyi magyar pártokat, ugyanakkor fontosnak tartja, hogy az összefogáson belül meg tudjon jelenni a sokszínűség, mert így lehet megszólítani minden erdélyi magyart.
Románia schengeni csatlakozásának várható újabb halasztása különösen az ország nyugati felében élő, jelentős számban magyarok alkotta lakosság mozgását korlátozza. Magyarország a korábbi álláspontjához hasonlóan ezúttal is felemeli a szavát Bukarest érdekében?
Romániának teljesen igaza van Schengen-ügyben, amit a brüsszeli bürokraták művelnek, az elfogadhatatlan és minősíthetetlen. Egyszer már meghatároztak egy kritériumrendszert, amit Románia és Bulgária teljesített, ezek után újabb és újabb lehetetlen kifogásokat találnak ki, hogy elszabotálják a két ország schengeni csatlakozását. Beszéljünk őszintén: bizonyos nyugat-európai országok, amelyeknél belpolitikai problémát okozott a romániai cigányok megjelenése, belpolitikiai okokból akadályozzák az integrációt. Ez két szempontból elfogadhatatlan és értelmetlen. Az egyik, hogy a leszögezett kritériumokat Románia és Bulgária teljesítette. Másrészt a romániai cigánysággal kapcsolatos, Rómában, Párizsban és más városokban tapasztalható probléma semmilyen összefüggésben nincs a schengeni határral. Ezek az emberek akkor is mennek, ha nincs Schengen, ha pedig van, akkor sem fognak jobban menni, mint eddig; ha visszatoloncolják őket, ugyanúgy visszatérnek. A megoldás az lenne, hogy Brüsszelnek több pénzt kellene fordítania Románia, Bulgária, Szlovákia vagy Magyarország olyan programjaira, amely a romák felemelésére irányul. Magyarország ezt előtérbe helyezte uniós elnöksége során. Ha arányosan megkapnánk az uniós pénzeket, akkor sokkal több eredményt tudnánk elérni. Mi mindig is támogattuk, és ezután is támogatni fogjuk Románia schengeni csatlakozását, már csak azért is, hogy a magyarok nehézség nélkül tudjanak jönni-menni.
Nem az ország Schengen-tagságán múlik, viszont Erdélybe jövet nem tartott attól, hogy az államhatár román oldalán megkérdezik, mi járatban Romániában? Hónapokkal ezelőtt Traian Băsescu elnök tűrhetetlennek nevezte, hogy magyarországi politikusok „szabadon lófrálnak” az ország területén, a kirohanás pedig mélyítette a két ország közötti feszültséget.
Traian Băsescu elnök eme nyilatkozatát tekintsük a viharos román belpolitika eseményének. Amúgy nem tartozik a román politikára, hogy egy magyar állampolgár hova megy vagy nem megy. Oda megyünk, ahová akarunk, tekintve, hogy uniós polgárok vagyunk, Románia pedig aláírta az európai uniós szerződést. A bukaresti politika nem gyakorol kegyet, amikor „megengedi”, hogy magyar állampolgárként oda menjek Erdélyben vagy Romániában, ahová akarok. Ezt a Gibraltártól a Fekete-tengerig nyugodtan megtehetem, nem függhet egy kormány tetszésétől vagy nemtetszésétől. Aki nem fogadja el ezeket a játékszabályokat, az ne akarjon az EU tagja lenni. Ezek inkább retorikai kijelentések, amelyeket a helyükön kell kezelni. Másrészt mi nagy szeretettel látjuk a román politikusokat Magyarországon, ahol olyan román közösséget látogatnak meg, amilyet akarnak, kedvük szerint tarthatnak rendezvényeket, gyűléseket. Ahogy ezt én nem tekintem problémának, elvárom, hogy ők se tekintsék Erdély vonatkozásában annak.
A román államfő fogalmazott ennél durvábban is, nemzetiségi kérdésben tűzfészeknek nevezve Magyarországot, amelynek rendreutasítása terén Bukarest élharcos kíván lenni. Ezt a támadást miként könyveli el Budapest?
Ezt is tudjuk be a román belpolitika viharos hullámveréseinek. Egyébként ezek a mondatok elsősorban nem Magyarországnak szólnak, és nem is a magyarságnak, hanem bizonyos román választói csoportoknak. Ezért mindenkinek jobb, ha a súlyán kezeljük. Más kérdés, hogy a magyar kisebbség, a magyar nemzetrész helyzetére van egy nagyszerű megoldás, amit úgy hívnak, hogy autonómia, valamint a kisebbségi jogok százszázalékos megadása. Amennyiben ez megtörténik, akkor ez mindenkinek a javára válik. A mostani problémák abból adódnak, hogy a magyar nemzetrészt Erdélyben nem illetik meg olyan jogok, mint amelyek más országok nemzetrészeit Európában. Az autonómia nem magyar találmány, nem valamilyen soha nem látott vagy hallott extrém magyar ötlet, hanem megvalósult gyakorlat a kontinensen. Mármost ha másoknak lehet, akkor nekünk is. Román barátaink figyelmébe ajánlom, hogy nem vagyunk alábbvalóbbak egyetlen más népnél sem: ha más népeknek lehet autonómiája, akkor nekünk is. Az autonómia a közösségi jogok megvalósulása, vagyis emberi jogok a közösség szintjén. Márpedig az emberi jogok nem egy ország belügye, amelyet ha kedve van, megad, ha nincs, akkor nem. Az emberi jogok olyan valóság, amivel születünk, az egész EU arra épül, hogy ezeket biztosítani kell, ami nem fakultatív dolog az adott országok részéről, hanem kötelességük. Természetes, hogy a magyar kisebbség harcol ezekért a jogokért, és a legtermészetesebb, ahogy Magyarország ezt támogatja. Mi teljesen helyesnek tartjuk, hogy Románia törődik a területén kívüli nemzetrészeivel. Ha Bukarest ezt megteheti a Moldovai Köztársaságban, mi miért ne tehetnénk Erdélyben?
És mi a magyar kormány álláspontja Tőkés László kezdeményezése kapcsán, miszerint Magyarország gyakoroljon védhatalmi státust Erdély fölött?
Mindenekelőtt tegyünk egy fontos distinkciót: a védhatalmi státus kérdése nem a magyar kormány álláspontja, ezt Tőkés László fogalmazta meg. Ám a püspök úrnak román állampolgárként miért ne lehetne olyan politikai elképzelése, amilyet akar? Hangsúlyozom, ez nem a magyar kormány álláspontja, viszont nem precedens nélküli, nem ördögtől való, amit a püspök úr mondott, hiszen létezett Ausztria és Olaszország vonatkozásában, Tirol tekintetében. Nem beszélve arról, hogy a román sajtó – tévedésből vagy szándékosan – félrefordította a terminus technicust, ugyanis Tőkés mondandójának a román megfelelője az állami garantőr, ő nem a „protektorátus” szót használta. Látható, hogy saját konfliktusaira felhasználva a román belpolitika méltatlan és inkorrekt támadást intézett Tőkés László személye ellen. Lehet a javaslatával egyet nem érteni, lehet a felvetését elfogadni vagy kritizálni, de abszurd és elfogadhatatlan az ellene folytatott hajsza. A kitüntetése visszavonását célzó kezdeményezések kapcsán érdemes megfontolni, hogy ha Tőkés László nem lett volna, és nincs a temesvári forradalom, akkor jelenlegi bírálói közül jó páran ma is a Román Kommunista Pártban vagy a Szekuritátéban üldögélnének, a jobbik része pedig valahol illegalitásban vagy a szamizdat ellenzékiség állapotában lenne. Hogy Romániában mégiscsak elindult egy demokratizálódási folyamat, és kommunistából uniós országgá vált, nem történt volna meg – legalábbis nem akkor és nem úgy –, ha nincs temesvári forradalom, utóbbi pedig nem lett volna Tőkés László nélkül. Akármit csinálnak, őt nem lehet kiírni sem a magyarság, sem Románia történelméből, a politikai élet szereplőinek el kellene ismerniük a rendszerváltásban betöltött szerepét. Annyi tolerancia pedig elvárható, hogy egy román állampolgárnak lehet a többségitől különböző véleménye saját országának, és nemzeti közösségének a sorsát illetően.
Tehát a magyar kormány nem kíván reagálni Tőkés László javaslatára?
Ez nem a magyar kormány álláspontja, mi ilyet nem vetettünk föl, tehát a magyar kormány ilyen kérdéshez nem viszonyul. Ez a püspök úrnak mint a magyar nemzetrészhez tartozó román állampolgárnak volt a felvetése, amihez joga van.
Román állami kitüntetését épp emiatt kívánják megvonni a napokban. Ha ez megtörténik, a magyar kormány szóvá teszi?
Szerencsétlen dolognak tartom egy kitüntetés visszavonását általában is. Magyarországon én dolgoztam ki a kitüntetési törvényt, és eleve ellenzem, hogy bárkinek a kitüntetését vissza lehessen vonni, hiszen végtelen aktuálpolitikai vitát indítana el. A magyar jogszabályok nem is teszik lehetővé az állami kitüntetések, díjak visszavonását. Tőkés László teljes joggal azért kapta ezt a kitüntetést a román államtól, mert meghatározó szerepe volt a temesvári forradalomban, ezáltal Románia szabadságának a kivívásában. Ezt utólag nem lehet meg nem történtté tenni. A magyar állam természetesen semmilyen módon nem viszonyul ahhoz, hogy egy román kitüntetést adnak vagy sem. Ennek a lehetetlen dolognak az erkölcsi felelőssége azokat terheli, akik belpolitikai haszonszerzés céljából igyekeznek felhasználni ezt az ügyet.
A Sapientia EMTE új, Ön által is felavatott kolozsvári épületének átadásán is elhangzott, hogy az oktatásnak jelentős szerepe van a külhoni magyarság megmaradásában. Számíthat az erdélyi magyarság az anyaország további támogatására e téren?
Természetes kötelessége a magyar államnak biztosítani a külhoni magyarság oktatását. Különösen fontos ez a Sapientia tekintetében, hiszen az egyetem az adott nemzeti közösség megmaradását szolgálja. Ha egy közösségnek nincs elit értelmisége, akkor a megmaradása sokkal nehezebb, mert nincsenek sikeres, erős emberei. Márpedig ők azok, akik ki tudják kényszeríteni a többségi társadalomból a nemzeti kisebbséget megillető jogokat. Egy elit értelmiség szerepe mindig húzóerőt, annak megélését és tudatosulását jelenti, hogy érdemes, büszkeség ehhez a nemzethez tartozni. Az Orbán Viktor miniszterelnök úr által tavaly a Sapientia vezetőivel aláírt megállapodás értelmében megvan a működéshez és fejlesztéshez szükséges pénz, amit tartalmaz az idei költségvetés is. Nemcsak arról van szó, hogy megőrizzük az egyetem működését és folytatjuk a megkezdett építkezéseket, hanem hogy növekedni fog az intézmény szerepe az erdélyi magyarságon belül, például a székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi mezőgazdasági és erdészeti képzés beindulásával. A magyar kormány kulcsfontosságúnak tartja a Sapientiát, amely a magyar megmaradás szimbóluma.
A jövő évi országgyűlési választásokon először élhetnek szavazati jogukkal a külhoni magyar állampolgárok. Milyen szerepe van ennek a nemzetegyesítés folyamatában?
Mindenképpen mérföldkő. Az asszimiláció megállításához és megfordításához nagyon erős impulzus kell, ez pedig a nemzet közjogi egyesítése az állampolgárság által. Nemcsak a Kárpát-medencében, hanem az egész világon zajlik a honosítás, a Kőrösi Csoma Sándor program keretében éppen most küldtünk ki a nagyvilágba ötven népművelőt és ötven konzult, hogy fölszítsák a magyar identitást és segítsék az állampolgársági kérvények beadását. Egy külhoni magyar kétféleképpen éli meg, hogy a magyar nemzethez tartozik közjogilag is: magyar útlevéllel a zsebében és a szavazati jog gyakorlása által. Ez azért fontos, mert 2014-től a magyar Országgyűlés már az egyetemes magyarság országgyűlése lesz. Ezért arra biztatok minden magyart, hogy ha még nem nyújtotta be állampolgársági kérelmét, tegye meg, mert bőven megkapja még a választások előtt. Aki már letette az esküt, arra kérem, hogy regisztráljon, jelezze e-mailben vagy levélben, hogy részt kíván venni a választáson. Szavazatát postai úton is eljuttathatja, nem kell befáradnia a nagykövetségre, konzulátusra.
És mit javasol a három erdélyi magyar politikai alakulatnak a jövő évi európai választások tekintetében?
A magyar kormánynak minden magyar egyformán fontos, függetlenül attól, hogy mi a politikai beállítottsága, felekezeti hovatartozása, mit gondol a világról. Mi arra biztatunk mindenkit – hiszen ez a nemzeti érdek –, hogy minél szorosabb összefogás legyen és a magyarság olyan hatékonysággal tudja megjeleníteni politikai akaratát, hogy megkerülhetetlen erő legyen Bukarestben és Brüsszelben egyaránt. Ugyanakkor fontos az is, hogy az összefogáson belül meg tudjon jelenni a sokszínűség, mert így lehet megszólítani minden erdélyi magyart.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Megrongálták a magyarokat sértő szobrot Kolozsváron
Nyomozást rendelt el a Kolozs Megyei Rendőrség, hogy kiderítse, ki távolította el egy kolozsvári szobor magyarokat sértő feliratának egy részét – közölte hétfőn a citynews hírportál.
A portál közlése szerint a kolozsvári Szabók bástyája előtt álló Baba Novac-szobor feliratából a "magyarok" szót tüntették el ismeretlenek az elmúlt héten. A "Baba Novac, Vitéz Mihály hadvezére, akit szörnyű kínok között öltek meg a magyarok 1601. február 5-én" felirat a szélsőségesen nacionalista Gheorghe Funar polgármestersége idején, 1996-ban került az 1975-ben állított szobor talapzatára. Baba Novacot az erdélyi országgyűlés ítélte árulásért halálra. A hadvezért máglyán égették meg Kolozsvár főterén, majd holttestét a Szabók bástyája előtt karóba húzták.
Szász Péter, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezetének az alelnöke elmondta, 2011-ben az Országos Diszkriminációellenes Tanácstól kérték, hogy a testület állapítsa meg a felirat diszkriminatív voltát. A tanács azonban nem találta megbélyegző jellegűnek a feliratot.
Szász Péter elmondta, az EMNT elítéli a rongálást. Hozzátette azonban, hogy Gheorghe Funar polgármester is engedély nélkül feliratozta a szobrot. "A rendőrség már a felirat törvénytelen elhelyezésekor elkezdhette volna a nyomozást a műemléken történt engedély nélküli beavatkozás miatt" – tette hozzá az EMNT alelnöke.
A szerb származású katona Vitéz Mihálynak, a moldvai és erdélyi trónt is rövid időre birtokló havasalföldi vajdának volt a bizalmi embere. Vitéz Mihályt a román történelemtankönyvek a román fejedelemségek, Havasalföld, Moldva és Erdély első egyesítőjeként mutatják be.
mti/citynews.ro
Manna.ro

Anyanyelvünk sorvadása ellen
Nyelvhasználati furcsaságokra hívja fel a figyelmemet ismerősöm, aki annak idején Kolozsváron megélte már egyszer, hogy ott a magyar nyelv alól úgyszólván kifutott a talaj. Nem kell magyaráznia, tudom, miről van szó.
Gyermekkoromat a kincses városban még kimondottan kétnyelvű környezetben töltöttem. Aztán a román fokozatosan fölénybe került a hivatali nyelvhasználat egyoldalúsága miatt az utcán és a mindennapi érintkezésben is, s mire a hatvanas években a románság számbeli bevándorlása, szaporodása révén utolérte, majd meghaladta a magyarság lélekszámát, nyelvünk használatának visszaszorulása már feltartóztathatatlanná vált, amit az állampárti elnyomás abszurditásig felfokozott. Másik ismerősöm a mai „polgári” Marosvásárhelyen tapasztalta megdöbbenten, hogy ott már eleve románul szólnak egymáshoz az idegenek, és csak akkor váltanak át, ha hangsúlyból, más jelekből kiderül, hogy partnerük szintén magyar. Az illető meséli, hogy amolyan utcai tesztnek vetette alá a szembejövőket, és magyarul köszönt rájuk. Tízből öt-hat magyarul viszonozta, tehát az utcán még mindig fele-fele az arány, miként azt különben a népszámlálási adatok is tükrözik, de a köztereken már egyértelmű az egyik nyelv fölénye, és a másik használati köre folyamatosan szűkül. Hogy meddig, azt a vegyes vidékekről már alaposan leírták, az anyanyelv visszaszorul a családba, ezt követően amolyan konyhanyelvi elsilányosodáson esik át, és fokozatosan elsorvad, míg a vegyes házasságokban, iskolákban stb. végleg ki nem huny.
Mindezt azért bocsátottam előre, mert téved, aki azt gondolja, hogy a Székelyföldnek eme általunk többségben lakott vidékein nem figyelhetők meg hasonló jelenségek, noha a lakossági arányszámok egyelőre nekünk kedveznek. Nagyáruházban, bárban, telefonos üzletekben tapasztalhatjuk, hogy sajátos hangsúlyú „poftim!”-mal kérik ki maguknak némely alkalmazottak, hogy hozzájuk magyarul szóljunk, máskor a magyar szóra románul felel az illető, holott nem egy esetben beigazolódott már, hogy akár magyarul is válaszolhatna, mert ismeri nyelvünket.
Az „Igen, tessék!” mozgalomra pontosan Marosvásárhelyen az Auchan Áruházban láttam követendő példát, Kolozsváron is kísérleteznek vele, s nem véletlenül épp ezekben a városokban. Én úgy gondolom, nálunk is szükség lenne rá. És még valamire, ami szintén rajtunk, fogyasztókon, vásárlókon, ügyes-bajos dolgainkat hivatalokban intézőkön múlik: hozzáállásunkon. Szóljunk mindenütt magyarul, és éreztessük, hogy ez természetes ebben a környezetben. A nyelv csak ha használják, nem sorvad el, e nyelvi komfort minket megillet saját környezetünkben, s az udvarias átváltást a másik nyelvre is csak az érdemli meg, aki alkalmazottként az ügyféllel szembeni udvariasságot – a nyelvi udvariasságot is – munkahelyi kötelességének tekinti.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Korondiak uralják az országos fazekasvásárt
Az első alkalommal megrendezett Kolozsvári Nemzetközi Kerámia Biennálé fontos eseménye a Főtéren tegnap megnyitott, és ma estig tartó Fazekasok Országos Vására.
A színpompás kínálmánynak szinte a felét korondi népművészeti tárgyak teszik ki, de más vidékek is képviseltetik magukat. Sőt, a népi fazekasság alkotásai mellett egyéb árukat is felsorakoztatnak: fafaragványok, szőttesek, ikonok, házi édességek, méz és az elmaradhatatlan, kétes értékű bóvliféleség sem hiányzik. Illik a vásárhoz az éppen zajló TiMAF erdélyi összművészeti fesztivál falemezekből elkészített labirintusa: az 1001 méter román mese elnevezésű kiállításon a konkrét szerzők, helységek és dátumok megjelölésével román népi bölcselkedések olvashatók, naiv festészeti művek láthatók. Némely árus a helyszínen bemutatót tart a népi agyagmegmunkálás rejtelmeiről, az egyik standnál pedig a gyermekek rajzképességüket is próbára tehetik.
Szabadság (Kolozsvár)

A magyar megmaradás fundamentuma és szimbóluma
Tordai út Óvár felőli végében magasodik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem új otthona. Az öt és hatemeletes épületegyüttest október 3-án ünnepélyes keretek között adták át a jelenleg négyszáz fős akadémiai közösségnek.
A fagyos reggel nyomait még hűen őrző belső udvaron a meghirdetettnél kicsit korábban vágta át a nemzetiszínű szalagot Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnök-helyettese, Dávid László a Sapientia EMTE rektora és Tonk Márton, az egyetem Természettudományi és Művészeti Karának dékánja, ám a pillanat így is ünnepélyes volt. Az előzetes tervekkel ellentétben Orbán Viktor miniszterelnök sportbalesete következtében nem vett részt a Sapientia kolozsvári karának otthont adó épület ünnepélyes átadásán, Lévay Anikó, a miniszterelnök felesége tette tiszteletét az eseményen. A történelmi egyházak vezetői megáldották az oktatási intézmény épületét. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke – aki egyúttal a Sapientia Alapítvány elnöke is – a 111. zsoltár örök igazságát elevenítette fel: Timor Domini principium sapientiae, vagyis az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete. Az alapítóegyházak további képviselői mellett a magyar kormány is népes küldöttséggel volt jelen, ami egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az ötmillió eurós költségvetésű építkezés kilencven százalékát az anyaországi kormány állta.
Az ünnepélyes épületavatást egyébként az idén második alkalommal megrendezett, Egyetem Napja elnevezésű sapientiás piros betűs napra időzítették. Az emelkedett esemény további jellegzetessége volt, hogy valamennyi meghívottat akadémiai címének megfelelően köszöntöttek. A friss faillatot árasztó kétszáz férőhelyes aulában uralkodó komoly és kimért hangulat a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeinek és barátaiknak kilenctagú együttese oldotta két könnyed zeneszámmal: a Loose Neckties Society ráadásul a Ladánybene 27 nevű együttes Kell egy ház című számát is átdolgozta kicsit: „a sapis szív örökké dobog”.
Ünnepi beszédében Tonk Márton az egyetem szellemi alapjainak fontosságát hangsúlyozta. „Mivel hisszük, hogy immár erős a fundamentum, két évvel ezelőtt eljött annak is az ideje, hogy valódi falakat is építsünk, hogy saját otthonába költözhessen a kar. Köszönet illeti Magyarország kormányát, akik az egyetemalapítással és töretlen támogatásukkal hozzájárultak a Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda tengelyen zajló önálló erdélyi magyar felsőoktatás újbóli megteremtéséhez, és ezen épület felépítéséhez is. De köszönet illeti Magyarország minden adófizető polgárát, nemzettársainkat is. Merjük hinni, hogy döntő többségük saját elhatározásából is támogatólag cselekedett volna” – fogalmazott a dékán.
Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke egyértelműsítette: ha a református egyház nem kapja vissza az egyetem épületének helyt adó 11 áras telket, nem találtak volna központi helyszínen megfelelő területet, ugyanis minden korábbi vásárlási kísérlet meghiúsult, amikor kiderült az építkezés célja. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora beszédében szükséges lépésnek nevezte a Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem jelen állás szerinti működését mindaddig, míg létre nem jön az államilag támogatott önálló magyar egyetem. „Bár tudjuk, hogy a körülmények játéka folytán itthon, Erdélyben még nem igazán lehet államinak nevezni, de a közszolgálati jelzőt már bizonyosan kiérdemli. Az önálló magyar oktatás itt és most már kilépett az áhított lehetőségek közül, valóság, és mindenkori életünk, sőt, hamarosan a múltunk része lesz” – fogalmazott Dávid László.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszédében az egyetemes emberiséggel szembeni elsődleges kötelességnek nevezte magyarságunk megőrzését és felmutatását. „Ha nincs egyetem és nincs magyar oktatás, akkor nem lesz olyan magyar értelmiségi, aki a közösség érdekeit hangsúlyosan meg tudja jeleníteni. A közösség megmaradása nem lehetséges értelmiség nélkül, ez pedig nem lehetséges anyanyelvi oktatás nélkül, ezért a Sapientia a magyar megmaradás fundamentuma és szimbóluma” – fogalmazott Semjén.
A második Egyetem Napján posztumusz Bocskai-díjat adtak át Tonk Sándornak, a Sapientia első rektorának – a díjat özvegye vette át –, szintén Bocskai-díjban részesült Szilágyi Pál professzor, az egyetem egykori rektora. Dr. Bege Antal, 49 évesen elhunyt matematikus, a marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar docense post mortem tiszteletbeli professzori címben részesült, míg dr. Tapodi Zsuzsannát, a csíkszeredai Gazdasági és Humántudományi Kar docensét kiváló oktatói díjjal tüntették ki.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közbeszéd tárgya lett az autonómia
– Játsszunk el a gondolattal: hol tartana ma az erdélyi magyarság, ha megszületik a tíz évvel ezelőtt megalakított Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács létrehozóinak eredeti elképzelése, az erdélyi magyar parlament?
– Az elképzelés természetesen nem volt rossz, de a kezdeményezőknek hamar rá kellett ébredniük, hogy kivitelezhetetlen, miután a folyamatosan érkező meghívások, felkérések ellenére az RMDSZ nem vett részt a munkálatokban. Ez végül is nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács tíz évvel ezelőtt éppen amiatt jött létre, hogy felvállalja és hangsúlyossá tegye az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit. Azt, amiről az akkor már több éves kormányzati szerepvállalást maga mögött tudó RMDSZ lemondott. Ha akkor létrejön a széles konszenzusos alapokon nyugvó erdélyi magyar parlament, ma egyértelműen előbbre tartanánk.
– A hétvégén tartandó nagyváradi kongresszusra készülődve hogyan jellemezné a szervezet elmúlt tíz esztendejét?
– Úgy gondolom, az EMNT-t létrehozó kezdeti célkitűzés, az autonómia tematizálása már az első években megvalósult: az autonómiát sikerült az erdélyi magyar közbeszéd részévé tennünk. Nyilván nem volt könnyű periódus – emlékezzünk a Székely Nemzeti Tanáccsal felmerült konfliktusokra –, önmagában azonban az első öt év is igen termékeny időszaknak bizonyult. Tőkés László elnöksége mindvégig markánsan meghatározta az EMNT irányvonalát, elsősorban azzal a kiállásával, hogy mindhárom erdélyi magyar autonómiaforma kialakításában oroszlánrészt kell vállalnunk. 2008-ig az ellenzék intézményes testületeként működtünk, a szervezet 2010-es átszervezéséig az EMNT reprezentatív erdélyi magyar autonómiatestületként határozta meg magát.
– Mi hiányzott ebből a keretből?
– A politikai cselekvés lehetősége: rájöttünk, hogy civil pályán nincsenek eszközeink a politikai kiállásra. Az EMNT küldöttgyűlése határozta el az új párt bejegyzését. A kezdeményező csoport 2011 őszén jegyezte be az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP), ezzel pedig az EMNT-re civil-politikai mozgalmi szerepkör hárult.
– Az EMNT-ről sok embernek inkább Erdély egyik legsikeresebb, legtöbb embert megmozgató rendezvénye, a Kolozsvári Magyar Napok jutnak eszébe, mint az évekkel ezelőtt lefolytatott politikai viták. Ez a szervezet igazi arca?
– Vitathatatlan, hogy az EMNT 2010-es újjászervezése és a Néppárt bejegyzése után új területek nyíltak meg. A párttal és a közösen vállalt politikai irányvonallal tagadhatatlanul erős szövetségi, partnerségi viszonyban vagyunk, a mai szervezet azonban sokkal színesebb civil tevékenységet vállal fel, mint korábban. A Kolozsvári Magyar Napok sikertörténet, mint ahogy az ennek mintájára szerveződő többi városnap is. Rendezvényeinkkel széles tömegekhez jutunk el, olyanokhoz is, akik nem vevők a politikai üzenetekre. Mindezt úgy tesszük, hogy közben hűek maradunk eredeti célkitűzésünkhöz, az autonómia gondolatához. Rendezvényeinknek egyértelmű üzenete van: erősítjük a közösségi önbizalmat, az önszerveződést, az összefogást.
– Amiben már helyenként partner az RMDSZ is...
– Kolozsvár esetében egyértelműen így van, Nagyváradon és Marosvásárhelyen ez az együttműködés még hiányzik vagy sántít. Úgy gondolom, az idő nekünk dolgozik: a politikamentessé tett rendezvényeink iránt mindenhol nagy az érdeklődés.
– Lehet-e apolitikus egy olyan szervezet, amelyről mindenki tudja, hogy a Néppárt első számú szövetségese?
– Azért látni kell, hogy Erdély immár legnagyobb civil-politikai szervezete néhány éve emberek tízezreit mozgatja meg, és rendezvényeinkre pártállástól függetlenül sokan eljönnek. Ezeknek a tömegrendezvényeknek annyi közük van a politikához, hogy a főszervezőről esetleg tudni lehet, hogy néppártos. A párttevékenység Erdélyben előítéletekbe ütközik, ezért tartottam fontosnak az EMNT civil megerősödését. Kulturális események szervezése mellett szórakoztató és szolgáltató szerepkört is ellátunk. A Demokrácia Központokban folyó honosítási iratcsomók előkészítése például hatalmas munkát jelent.
– A sajtó egy része azzal vádolta meg önöket, hogy az Orbán-kormány kegyeltjeként külön pénzforrásokhoz jutnak. Mennyire jó ma EMNT-alkalmazottnak lenni?
– A mintegy száz EMNT-alkalmazott többsége igen kemény munkát végez a honosítási dossziék összeállításában. Az Erdélyből magyar állampolgársághoz jutók iratainak 80 százalékát mi állítjuk össze. Nem titok, szerződés keretében ennek finanszírozását a magyar kormány vállalja. Rendezvényeinkre éppúgy pályázunk, mint bárki más. A sikeressé vált városnapokra egyre több helyi vállalkozó ad pénzt, de sikeresen pályáztunk a Román Kulturális Alapnál is. Külön pályázatíró csapatunk van, és az is tény, hogy a pénzek zöme Magyarországról érkezik. Az EMNT alkalmazotti csapata kötelező munkaprogramja után is gyakran dolgozik, nem beszélve a több ezres erdélyi önkéntestábor munkájáról, ők a rendezvényszervezésben partnereink.
– Mit szeretne megváltoztatni az EMNT-ben?
– Nem működik az évekkel ezelőtt létrehozott kilenc szakbizottság. Tevékenységüket szeretnénk újjászervezni, hiszen több szakterületen is szükség van szakértői véleményekre. Egy-két éven belül a nagyvárosokban is csökken a honosítási munka intenzitása, így a Demokrácia Központokra egyéb feladatokat is ki szeretnénk osztani. Adósságnak tartom a román értelmiséggel autonómiaügyben folytatott lehetséges párbeszéd elmaradását: e témában novemberben konferenciát szervezünk. A decentralizáció és a régióátszervezés ügyében még hosszú ideig eltart a vita, ebből is szeretnénk kivenni a részünket.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Alternatív utcanevek: Besztercén normalitás, Kolozsváron álom
Nyugat-európai példára alternatív utcanévtáblák jelentek meg Erdély több településének történelmi belvárosában. Ezek az utca hivatalos nevét jelző táblák alatt vagy fölött találhatók, és annak hajdani nevéről tanúskodnak.
A több nemzet által lakott nyugat-európai városokban bevett szokás, hogy ugyanazon utcának két megnevezése van: az állam nyelvén íródott hivatalos és a kisebbségek által használt hagyományos. Szászsebesen a mai Lucian Blaga utca a németek számára – immár a névjelzőtáblán is – Innere Siculorumgasse, míg Besztercén a Nicolae Titulescu utcát hívják a táblán is Ungargassenak, azaz Magyar utcának. Tordán a régi magyar utcanevek is megjelentek a belvárosban.
Példát mutató szász városok
A Fehér megyei Szászsebes volt az első erdélyi település, ahol a belvárosi utcák falára felkerültek a történelmi nevek. Az Innere Siculorumgasse sárga alapon fekete színű felirat a hivatalos B-dul Lucian Blaga alá került, és egyáltalán nem zavarja a Sebes melletti Lámkeréken született költőről elnevezett kulturális alapítvány elnökét. Pedig az egykori szász, jelenlegi román többségű városból már a 12. század közepén Sepsiszékre költöztek a sebesi székelyek. Mi több, Liviu Mugurel Sârbu alapítványi elnök maga kezdeményezte az alternatív táblák kihelyezését – első polgármesteri mandátuma alatt. „Idestova tizenhárom éve ott állnak a táblák, és senkit nem zavartak. Annak idején én döntöttem a kifüggesztésükről, elvégre, ha multikulturális településnek tartjuk Szászsebest, akkor nem illik szőnyeg alá söpörni a történelmet” – hangsúlyozta lapunknak a volt elöljáró. Sârbu szerint, ha Erdély lakossága valamire is büszke lehet, az a nemzeti, vallási és kulturális sokszínűsége. A Német Demokrata Fórum helyi elnöke, Alfred Dahinten evangélikus lelkész is dicsérő szavakkal illeti a politikából kiszállt ex-polgármestert, annak európai gondolkodásmódját.
Ahogy a sebesieket nem zavarja, úgy a beszterceiek sem tiltakoztak a Nicolae Titulescu román politikus és diplomata nevét viselő utcanévtábla alatt nemrég megjelent Ungargasse felirat ellen. Ahogy az a turisztikai ismertető tábla sem zavarta őket, amely a Magyar utca – Strada Ungurească múltját mutatja be. Besztercén azt sem rejtik véka alá, hogy a valamikori Marktplatz nevű piactér, a mai Piaţa Centrală 1940-ben a Horthy Miklós nevét kapta, hatalomváltást követően Sztálinról nevezték el, és 1962-ben vette fel jelenlegi nevét.
Ökuménia után többnyelvűség Tordán
Tordán – ahol egy évtizeddel korábban a helyi magyarságnak ádáz harcot kellett vívnia az önálló iskola létrehozásáért – a jelenlegi városvezetés nem riadt vissza a magyarul is kiírt történelmi utcanevek használatától. Az RMDSZ kérésére Tudor Ştefănie polgármester több mint egy éve kihelyeztette a hivatalos feliratok fölé a háromnyelvű – román, magyar és angol – alternatív táblákat. Így a helyi románság is megtudhatja, hogy a jelenlegi 1918. december 1. teret, valamikor Szénapiacnak hívták, a Mircea cel Bătrân utca egykoron Kastély utca volt, az Anderi Şaguna nevét viselő utcát pedig a magyar világban még Testhordó sikátorként emlegették.
„Amikor Torda megnyert egy uniós pályázatot a történelmi városközpont helyreállítására, kihasználtuk a lehetőséget és felkértük a polgármestert: ha már a régi utcaneveket nem adhatja vissza, legalább tájékoztató jelleggel írja ki azokat a jelenlegi alá. Fogékonynak bizonyult, és a városnapokra meg is jelentek az új táblák” – idézte fel az alternatív táblák születésének történetét Ádámosy Margit Klára, az RMDSZ helyi elnöke és önkormányzati képviselője. Ugyanakkor kerültek ki a szintén háromnyelvű tájékoztatók a műemlék épületekre is. Mindezt Ştefănie a lehető legtermészetesebbnek tartja. „Nem látok ebben semmi rosszat, sőt jogosnak tartom a magyar közösség igényét” – fejtette ki a Krónikának a polgármester, mintegy követve a város szellemiségét, hiszen 1568-ban, Európában először a tordai templomban hirdették ki a vallásszabadságot. A döntés meghozatalakor Tudor Ştefănie azt is szem előtt tartotta, hogy a városba látogató külföldi vendégek többsége Magyarországról érkezik.
A Szatmár megyei Halmiban fél évtizede ugyanazon tábláról olvasható le a mai hivatalos román megnevezés és az egykori magyar hagyományos név. Míg a határ menti községben a románok számára az egyik utcát Nicolae Titulescunak hívják, a magyarok ma is Nevetlenként emlegetik. A múlt rendszerben átkeresztelt Fő utca a tábla alsó részében továbbra is régi nevét viseli, míg fölötte a Strada Eliberării megnevezés olvasható.
Kolozsvári remény, vásárhelyi ábránd
Bár előszeretettel hívják magukat a multikulturalizmus fellegvárának, Erdély két legnagyobb magyar közösségű városában, Marosvásárhelyen és Kolozsváron még csak álom az alternatív táblák kifüggesztése. Mindkét településen mindössze a magyar közösség álma. Míg a kincses város RMDSZ-es alpolgármestere reális esélyt lát az elképzelés valóra válására, Dorin Florea helyettese nagyon jól tudja, hogy mindaddig, amíg az utcanévtáblák szintjén a vásárhelyi elöljáró a valós kétnyelvűség kerékkötője, illúzió a történelmi nevek kiírása. „Elképzeléseink vannak, de a polgármesternél még azt sem sikerült elérni, hogy a jelenlegi nevek esetében alkalmazza a valós kétnyelvűséget” – fejtette ki lapunknak Florea helyettese, Peti András. Mint ismeretes, a vásárhelyi polgármester számára a kétnyelvűség mindössze az utca vagy tér szónak a román megnevezéshez való biggyesztésében merül ki. Így Marosvásárhely főterét – az úgymond kétnyelvű tábla szerint – Piaţa Trandafirilor térnek hívják. Ennél idegenebbül már csak a Paul Chinezu, Ecaterina Varga vagy Gheorghe Doja utca neve hangzik a magyarok számára. Tavaly az Erdélyi Magyar Néppártnak volt egy-két próbálkozása az alternatív táblák felszerelésére, azonban azokat vagy tizenöt perc alatt leszerelte (a Kossuth utca sarkáról) a polgármesteri hivatalnak alárendelt helyi rendőrség, vagy fenyegető módszerekkel a szervezet vezetőit kényszerítette az eltávolításra (a Klastrom utcai EMNP-székházról). „Azzal érveltek, hogy a Kossuth nevet nem szabad használni, így meg is büntettek. Felkértük a magyar-román történész bizottságot, hogy egyszersmind tisztázza a magyar nemzeti hős szerepét. Nem lehet, hogy Amerikában utcák, terek, sőt települések viselik a nevét, nálunk meg egyesek háborús bűnösnek kiáltják ki” – mondta Jakab István, a néppárt vásárhelyi vezetője.
Kolozsvár jelenlegi elöljárója, Emil Boc több gesztust is tett a magyarság irányába, hogy feledtesse a magyarellenes Funar-korszakot, azonban a kétnyelvű feliratozással még adós maradt. Horváth Anna alpolgármester viszont úgy véli, felettese nem zárkózik el a magyar nyelvű utcanévtáblák kihelyezésétől, az RMDSZ azonban még nem vetette fel az ötletet demokrata-liberális partnerének. „Előbb fel kell vennünk a kapcsolatot a tordai kollegákkal, össze kell állítanunk egy dokumentációt, csak azután tálaljuk kérésünket koalíciós partnereinknek” – vázolta a lépéseket az alpolgármester. Horváth szerint, ha a következő időszakban a település magyar neve kikerül Kolozsvár bejárataihoz, majd a belvárosi műemlék épületekre helyezendő ismertetőtáblákon magyarul is olvasható lesz az ingatlan leírása, akkor egy következő lépésben az alternatív utcanévtáblák kifüggesztését is kérhetik.
Kegyetlen öngól Váradon
Míg a közép-erdélyi nagyvárosokban körvonalazódik az elképzelés a hagyományos utcanevek használatáról, Nagyváradon az RMDSZ és ellenzéke azon háborúzik, hogy milyen elnevezéseket használjon. Míg az Erdélyi Magyar Ifjak és a néppárt is az alternatív táblák kihelyezését szorgalmazta, a szövetség politikusai a jelenlegi utcanevek lefordításában látják a jövőt. Az elmúlt években lapunk többször is cikkezett arról a hiteles fordító által készített lajstromról, melyet az RMDSZ rendelt meg. A szakember olyan muris neveket javasolt, mint például Piros-tó utca a Lacul Roşunak, azaz Gyilkostónak, Szenátus a Sanatoriuluinak, Szalázs a Sălajului vagy Galaction Gála a Gala Galaction román íróról elnevezett utcának. A nyilvánosságra hozott helytelen, nevetséges fordításokkal az RMDSZ nem csak magát, de az ügyet is nevetségessé tette. „Mi még mindig a történelmi utcanevek kiírását szorgalmazzuk, csak több ilyen esetben is tisztázni kellene, hogy mit tekintünk annak. Például a Ritók Zsigmondot vagy a Koronát? Az Állomás utcát vagy a Főutat, netán Horthy Miklós utcát?” – fejtegette lapunknak Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei elnöke. Szerinte mielőbb létre kellene hozni egy helytörténészekből álló bizottságot a vitás kérdések tisztázására. Csakhogy a néppárti politikus szerint mindaddig nem hívható életre a testület, amíg az RMDSZ tiltja az általa befolyásolható szakembereknek, hogy részt vállaljanak az EMNP kezdeményezésében. „Nem lenne szabad ebből hiúsági kérdést csinálni; közösen kellene a polgármester asztalára tennünk egy hiteles listát” – vélekedett Csomortányi. Váradon az utóbbi időben több ház falára is kikerült az ellenzékiek által javasolt alternatív név, de azokat Ilie Bolojan polgármester utasítására az önkormányzat munkásai eltávolították.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Az egykori város: hatvan éve hunyt el Nyirő József
Hatvan éve, 1953 októberében hunyt el Madridban a Székely Apostol. Székelyudvarhelyen is élt néhány évig, ide akarták újratemetni.
Habár nem városunkban született, itt járt középiskolába, és a harmincas években néhány évig itt élt, és alkotott. Azt akarta, hogy a lelke az itteni katolikus vagy a kolozsvári temetőben nyugodjon („Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ"). Lelke ott él a székelyek szívében, de elhamvasztott földi maradványait nem sikerült szülőföldjén eltemetni. Legelső szobrát is Udvarhelyen avatták fel 2004-ben az Emlékezés Parkjában. Személye ellentmondásos a második világháború utolsó hónapjaiban betöltött szerepe miatt, írásai a két világháború közötti romániai magyar irodalom jelentős alkotásai.
Plébánosból molnár, majd író lett
Nyirő Székelyzsomboron született 1889. július 18-án. Apja iskolaigazgató volt, fiát az udvarhelyi gimnáziumban taníttatta. A fiatal Nyirő katolikus papnak készült, Gyulafehérváron járta ki a szemináriumot, majd Nagyszebenben dolgozott hitoktatóként. Kide nevű kisközség plébánosa volt néhány évig. 1919-ben kilépett az egyházból, megnősült, és egy malmot üzemeltetett. 1923-tól Kolozsváron élt, újságíróként, szerkesztőként dolgozott. Ekkor jelentek meg első kötetei, a Trianon utáni romániai magyar irodalom jelentős alakjává vált.
1931-től Alsórákoson, majd a harmicas években Székelyudvarhelyen élt és alkotott, legjelentősebb művei, például az Uz Bence regény (amit meg is filmesítettek) itt születtek. Háza ma is áll a róla elnevezett utcában, a Gizi Vendéglő tőszomszédságában. Habár sokan Kós Károly művének vélik, az épületet valójában Nyirő és közeli barátja, a múzeumalapító Haáz Rezső tervezték.
Keserű emigráció
Észak Erdély visszacsatolása után Nyirő Budapestre költözött, a Magyar Országgyűlés tagjaként és lapszerkesztőként dolgozott. A háború utolsó peridóusában és az emigrációban vállalt szerepe miatt személye máig vitatott. Magyarországon háborús bűnösként tekintettek rá, 1947-ben az akkori (egyébként székelyudvarhelyi születésű) belügyminiszter, Rajk László megpróbálta kikérni a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól, sikertelenül.
Az író 1950-ben a Franco-diktatúra által uralt Spanyolországba emigrált, szülőföldjétől távol, Madrid mellett élte utolsó éveit.
Hol vannak a hamvak?
Nyirő József 1953. október 16-án tüdőrákban halt meg egy madridi kórházban. Az Almudena temetőben temették el egy közös kriptában, 1966-ban díszsírhelyet kapott ugyanott, sírfelirata a neve alatt a "Székely Apostol – Escrito Hungaro" volt. 2012 tavaszán kihantolták, maradványait Budapestre szállították. Újratemetése körül botrány botrányt ért, a tavalyi helyhatósági választásokat megelőzően hetekig tartott a huzavona, amit román-magyar diplomáciai villongások követtek, aminek a vége az lett, hogy pünkösd vasárnapján a székelyudvarhelyi Pap-kertben csak egy áhítatot tartottak, a temetés nem történt meg.
A kommunizmus éveiben könyvei index alatt voltak, a kilencvenes években, amikor újra megjelenhettek, lendült fel az érdeklődés írásai iránt. Szabó Károly, a városi könyvtár munkatársa akkoriban egy kétrészes dokumentumfilmet is készített róla, addig ismeretlen hang és filmfelvételekkel. Az újratemetés körüli huzavona a Nyirő-könyvek népszerűségét is megnövelte. A Székely Apostol művei halála után hatvan évvel talán minden székely család könyvespolcán ott vannak nagy kortársai, Tamási Áron vagy Kós Károly kötetei mellett.
Hamvait azóta sem temették el, hollétükről több mint egy éve nincsen új információ.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Előzetes egy Mikó Imréről készülő dokumentumfilmhez
Tisztelt Stefano Bottoni úr!
Tisztázni szeretnék valamit. Őszinte tisztelője vagyok, igen hasznosnak tartom a szekus kutatásait, nem kevésbé nagyra becsülöm Domokos János dokumentumfilmest, akinek remek alkotásait értékelem. Ezért megtiszteltetésnek tartottam, hogy felkértek: vegyek részt a Mikó Imréről készítendő dokumentumfilmben. Én visszautasítottam. Ezt ne vegyék sértésnek, megindokolom a döntésemet. Monográfiát írtam Mikóról, akkor, amikor a belügyes kapcsolatairól még nem tudtam. Ennek jegyében igen pozitív képet festettem róla. Ha most elvállalnám a szereplést a képernyőn, mit tehetnék? Rajzoljam át ezt az ábrát, írjam át az értekezésemet? Ezzel elvesztené a hitelességét az, amit annak idején őszintén megírtam. Ez az egyik oka annak, hogy lemondtam a szereplésemet.
A sok ok közül a másik az, hogy amikor Ön közölte a Mikó-dosszié adatait, jelezte: ebből hamarosan dokumentumfilm lesz. Ez történik most, amikor elkészül a Domokos János irányította alkotás. Olvastam a pályázat címét: Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate. Egyértelmű tehát, hogy az Ön irattári kutatásaira építkező opus előkészületei folynak. Én a könyvemben a népszolgálatos Mikót jelenítettem meg – „vagy” nélkül. Sőt: a túlélés nehézségeit leküzdő kisebbségpolitikust, közírót, meghurcolt közembert, s annyi mást. A fenti filmcím viszont azt sugallja, mintha ennek a jeles személynek – a „vagy” értelmében – választania kellett volna a népszolgálat és a túlélés között. Ez a Mikó igen távol áll tőlem. Még most is, miután megismertem az Ön irattári anyagát. Emiatt sem voltam hajlandó szerepet vállalni az akciójukban.
Ha Mikó életútjáról készítenének dokumentumfilmet – amelyben nem tengelykérdésként szerepelhetne akár a CNSAS nem mindenben megbízható anyaga is –, akkor szívesen beszállnék ebbe. Igaz, gondom volna, hiszen a szakértekezésemben szinte mindent leírtam róla, önmagamat pedig nem illik plagizálni. Egy ilyen fiktív tévészereplésben inkább a saját, szigorúan szubjektív benyomásaimat mondtam volna el a kamera előtt. Ilyesmit: a Petőfi utcában cseperedtem fel, rosszalkodó kölyökként ott futballoztunk az utca közepén – ez a ma immár Avram Iancunak nevezett nagy forgalmú utcában szinte hihetetlen –, dühösek voltunk, amikor nagy ritkán jött egy autó, s fel kellett vennünk az úttestről a sapkánkat, amely a futballkaput jelölte. Zajongtunk is jócskán, bár a decibel fogalmát akkor még nem ismertük. Én azt sem tudtam, hogy az utca másik végében lakik valaki, aki majd könyvet ír A csendes Petőfi utca címmel. Ezt jóval később olvastam el. Mindenesetre örültem, hogy Mikó Imréék házáig akkoriban nem jutott el a mi lármánk. Egyébként a „csendes” aligha jellemezhette volna a mi utcánkat.
Később sok mindent megtudtam az utcabelinkről. Olvastam is írásait. Az érettségi felé közeledő, a társadalomtudományok iránt érdeklődő diákként mély hatást keltett bennem Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című tanulmánya. Egyebek között ennek a hatására is döntöttem úgy, hogy szociológus leszek. A Bolyai Egyetemen erre a szakra jelentkeztem. Történt ez 1948-ban, a romániai oktatási törvény bevezetésének évében. Pár nappal a felvételi előtt megjött a minisztériumi verdikt: a szociológia burzsoá áltudomány, ilyen szak nem működhet a romániai egyetemeken. Mit volt mit tennem, átiratkoztam a Mikó inspirálta szakról az ehhez legközelebb állóra, a filozófiára. Így lett belőlem filozófus. Történt ez anélkül, hogy Mikó Imrének egyáltalán tudomása lett volna arról, hogy beleszólt az életpályámba.
Teltek az egyetemi éveim, elérkezett a diplomadolgozat ideje. Közben a Mikó-művek továbbra is igen intenzíven befolyásolták gondolkodásmódomat. Különösképpen a Huszonkét év című korszakos összefoglalója. Hadd jegyezzem meg: élmény volt számomra, hogy jóval később a róla írt életpályaképemben nyomára akadtam s közöltem: milyen körülmények között született meg ez a két világháború közötti romániai magyarság történetét összegező alapmű. Amelyet én, egykori végzős egyetemistaként valóságos kisebbségtörténeti bibliának tekintettem. Mikó akaratlanul, ismét beleszólt az életembe. A huszonkét éves dokumentációja arra serkentett, hogy diplomadolgozatomat arra élezzem ki, vajon miként lehetne megoldani a fekélyes erdélyi magyar kisebbségi kérdést. Erre adódott számomra egy lehetőség: a Román Kommunista Párt ötödik, a Szovjetunióban tartott kongresszusa elfogadta az elszakadásig menő nemzeti kisebbségi jog érvényesítését Romániában. Én balga erről írtam szakértekezést, mivel azt gondoltam, hogy ez a felpörgetett kisebbségi autonómia-gondolat a Mikónál oly kiélezetten megmutatkozó erdélyi interetnikus konfliktusok megoldására alkalmas. (Mármint az erdélyi magyarok elszakadásig menő önrendelkezése) A piros diplomát megkaptam, de nem sok időnek kellett eltelnie, hogy e maszlag-kongresszus lényege – nem véletlenül a Szovjetunióban tartották – megvilágosodjék bennem. Dehogyis volt szó Harkovban az erdélyi magyarság jövőjéről. Ennek a manipulációnak egyetlen célja volt: Besszarábiát leválasztani Romániáról és a Szovjetunióhoz csatolni. Ez meg is történt, igaz nem az itt élő nemzeti kisebbségek elszakadási jogának érvényesítésével, hanem a szovjet csapatok bevonulásával. Mikó Imre nem dőlt be annak, amibe én az ő ihletésére. Aligha várta el azt, hogy 22 év kisebbségi szenvedését egy pártkongresszus egyből megoldja.
Az eddig csak spirituális, a művein keresztüli kapcsolatunkon egy véletlen alapvetően módosított. Személyes – igaz, csak egy irányban személyes, hiszen én tudtam, ki ő, ő azonban nem, hogy én ki vagyok – nos, ilyen kontaktus alakult ki köztünk. Az Egyetem utca 2. számú házában laktunk, az első emeleten. Alattunk amolyan kis üzlethelyiség volt. Meglepetéssel vettem tudomásul, hogy ebben az üzletben, amely nem csak egyetemi jegyzeteket, hanem írószereket is árult, egy délceg tartású, bajuszos úriember szolgál ki. Az akkor bennem már megszemélyesítetten is azonosított Mikó Imre volt, aki – bár nem tudhatta – közvetve filozófusi pályámat is egyengette. Néha vásároltam nála írógépszalagot – akkor még írógépen írtam –, no meg indigót. Egyetemi jegyzetet nem, hiszen ezek egyikét-másikát egyetemi oktatóként magam írtam. Meglepő volt méltóságteljes tartása, szolgálatkészsége, a megalázottságot büszkén tűrő, a sértettsége miatt nem a külsőségekben lázadó egyénisége. A madáchi falanszter-jelenet Michelangellójához hasonlított, aki a széklábakat is a saját művészi értékeinek tudatában formázza. Ha már az a rusnya társadalmi konjunktúra éppen ezt a megalázó feladatkört jelölte ki számára. A társadalmi érdekű és törvényes előírásokat szigorúan betartotta. Hajnalban, télen, amikor lefagyott a járda az üzlete előtt, nem kis zajjal feltörte a jeget. Nemegyszer erre ébredtünk mi, akiknek az ágya véletlenül éppen az üzlet felett volt. Nem bosszankodtunk emiatt, hanem inkább a jellemzéséhez csatoltuk a véleményünket: lám csak, milyen törvénytisztelő ez az alanti „kiszolgáló”, hiszen jól tudja: a milícia súlyosan megbünteti azokat, akik nem tesznek eleget a városrendészeti előírásoknak. (Következzék egy zárójel: ha csupán egy életútról kellene a kamerák előtt szólnom, mindezt így elmondhattam volna. De a szekus-iratokra építkező dokumentumfilmben ehhez hozzá kellene tennem: az üzletfelelősi állással félig-meddig rehabilitált személy annak köszönhette boltvezetői beosztását, hogy besúgói minőségében belügyes kollaboráns lett. Engedtessék meg, hogy én, aki egykor az Egyetem utca 2. számú épületében, az első emeleti lakrészben éltem, a kétes értékű CNSAS-os iratok fényében ne változtassam meg „Imrusról”– ezt a megszólítást csak a hozzá közel állók használták, elnézést, hogy kölcsön veszem – , szóval, módosítsam a róla kiformált boltvezetői benyomásaimat. Talán ez is indok amellett, miért nem akarok szerepelni abban a tévédokumentumban, amely (érzésem szerint) a rávetülő sötét árnyakat, foltokat próbálja súlypontozni. Maradjon meg nekem ő annak, akinek én láttam, még a „nagy leleplezés” előtt.)
A könyvszerkesztővel csak később kerültem közvetlen kapcsolatba. A Kriterion Könyvkiadóban ő szerkesztette egy-két írásomat. A személyes kontaktusunkban furcsa érzések kavarogtak bennem: kerestem a megfelelő megszólítását. Abban az időben, amikor mindenki még a vadidegent is elvtársnak szólította, én Őt képtelen voltam „leelvtársozni”. Lehet, hogy bennem élt a négy év és egy hónapig tartó kolozsvári, kamaszkori beidegződés, a rangkórságos idők hatása, amikor megtanultam: a parlamenti képviselőt „méltóságos úrnak” illik szólítani. Márpedig a kézirataim pallérozójáról tudtam, hogy az Erdélyi Párt behívott képviselőjeként ott ült a magyar Országház patkójában. Igaz, később azt is olvastam, hogy amikor tanárként visszatérhetett az ősi Alma Materébe, a Brassai Líceumba, ő maga jelentette ki: „tanár úrként mentem el, tanár elvtársként jöttem vissza.” Jó, jó, de ezt amolyan üres protokolláris gesztusnak véltem. (Ide aztán igencsak beillik egy zárójel. Ha én a közölt iratok ismeretében így szólnék róla, akkor a fejemre olvashatnák: „szólíthattad volna nyugodtan elvtársnak, hiszen az elvtársak belügyes kiszolgálója volt”. Maradjon meg bennem az ő emberi profilja úgy, hogy az elvtárs megszólítást az időben indokoltan kerültem el.)
Szerkesztőként megismertem mélységes demokratizmusát. Soha nem akarta a maga világlátását rákényszeríteni a szerzők nézeteire. Tőle származik a mondat: „Megszerkesztem Hajós materialistáit.” Hajós Józsefet igen tiszteltem. Az időben, amikor a haladó hagyományok bélyeget rá kellett ütni a mi nagy gondolkodóinkra, ő tárta fel sorra a nagy anyagelvű elődöket. Őket, akikről ma már csak annyit mondunk: „ilyen is volt”. Mikó, akiről jól tudtuk, hogy meggyőződéses unitárius, szakszerűen nyomdakésszé tette azokat a szövegeket is, amelyek mélységesen ellentmondtak a meggyőződésének. Ésszerű elővigyázatosságot tapasztaltam nála saját kézirataim olvasásakor is. Mindig vigyázott arra, hogy csak a „falig” menjenek el a vélemények, de ne ütközzenek bele a cenzúra korlátjaiba. (Ismét zárójel: ezt a benyomásomat most az esetleges tévészereplésemben módosítsam oly módon, hogy persze, a szerkesztő elvtárs a belügynek dolgozott, így jól tudta, mi a pártkövetelmény? Ezt sem tehetném meg, mert semmiféle belbiztonságos elkötelezettséget nem tapasztaltam nála. Ez ismét érv amellett, hogy nem veszek részt ebben a filmkészítésben, amely érzésem szerint az ilyen kötődéseket – a megfigyelt személy kötelességszerű önrehabilitációs vállalásait – igyekszik a fókuszba helyezni.)
Egy alkalommal rendkívüli élményben volt részem: rövid ideig Mikó Imrének érezhettem magam. Az történt, hogy a kéziratos hagyatékának sajtó alá rendezésekor megtaláltam egy rövid feljegyzést. 1938. december 15-én előadást tartott Tordán a Unitárius Leányegyletben a falukutatásról. Szabadon beszélt, a szöveg nem jelent meg a sajtóban, viszont a hagyatékában megtaláltam expozéjának a vázlatát. Az az ötletem támadt, mi lenne, ha én magam rekonstruálnám az elhangzott mondandóját. Jól ismertem falukutatói koncepcióját, el tudtam képzelni, hogy a skicc rövid mondatai mögött milyen gondolatok húzódhattak meg. Ez a fiktív „Mikó-előadás” meg is jelent az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjáról szóló kötetben. Amolyan kakukktojásként, a többi kiváló transzszilván szakember egyáltalán nem csak feltételezett, hanem kifejtett közgazdasági nézeteit elemző tanulmányok között. (Ide is kívánkozik egy zárójel: én nem minden Mikó Imrének – mintha több volna belőle – a gondolkodásvilágába tudnám beleképzelni magamat, s illuzórikusan az ő szürkeállományával gondolkodni. A Balázs Ferenc-i eszmevilág szellemében vélekedő gazdaságpolitikust mertem, rokon érzelmeimmel, saját hangomon megszólaltatni. Azonban a „másik” Mikóról szóló – mármint arról, akiről a dossziés film készül – képtelen volnék őszinte beleéléssel nyilatkozni. Mindaddig, amíg a belügyes jelentéseket író személyről – akinek a falukutatásról szóló tordai előadásába mertem empatikusan belekontárkodni –, nos, amíg róla ki nem derítik, milyen kényszerítő hatásokra vállalta mindezt. Mit kérnek a dokumentumfilm készítői tőlem? Azt, hogy, amikor a Mikó lelkületét átható, a nyomásnak kitevő (biztos vagyok benne) kényszerű döntésének motivációját nem ismerem, őszinte átéléssel ugyanúgy szóljak róla, mint a tordai előadóról? Ezt nem tehetem. Ez is lehet egy másik oka annak, hogy a róla írt monográfia szerzője nem fog szerepelni egy minden bizonnyal hatást keltő dokumentumfilmben.)
Tisztelt Bottoni és Domokos urak! Az önök kompetenciája – egyfelől a jelenkori tényfeltáró történelmi kutatásokban, másfelől a dokumentumfilm készítésében – megkérdőjelezhetetlen. Biztos vagyok benne, hogy kiváló filmet fognak készíteni. Ehhez sikert kívánok. Van azonban egy halvány köd, amelytől nem tudok szabadulni. Mikó egy alkalommal azt írta, hogy gyermekkorában postás szeretett volna lenni. Igen kedvelte a levélkihordói szolgálatot. Jól ismerjük a postásról keringő szólás-mondást, miszerint nem az a szenzáció, ha a postást megharapja a kutya, hanem az, ha a küldeményeket továbbító személy harapja meg a kutyát. Féltem önöket. Én a Mikót bemutató könyvemben azt ecseteltem, hogy őt – még ha nem is lett postás – igen sokan megharapták. Nehogy most önök, uram bocsá’, szenzációhajhászásból azt exponálják, hogy ez a postássá ugyan nem vált kiváló ember bizony beleharapott (besúgói jelentéseivel) egyesekbe. A postásról kialakított valós és teljes képhez az ilyen elrajzolás aligha járul hozzá.
Nem leszek ott a képernyőn a Duna televízió adásában. Szeretném, ha a nézők-olvasók a főszereplőről elkészítetett életpálya-elemzésemet összevetnék azzal, amit önök visznek színre, s ők, a befogadók alakítanának ki magukban egy számukra valósághű Mikó-metszetet.
Őszinte tisztelettel
Balázs Sándor
Szabadság (Kolozsvár)

Tisztújítás, alapszabály-módosítás az EMNT Küldöttgyűlésén
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) 2013. október 12-én, szombaton Nagyváradon tartotta Országos Küldöttgyűlését, amelynek keretében az elnökség és a jelen lévő 129 küldött az elmúlt két év eredményeit összegezte, továbbá tisztújításra és az Alapszabály módosítására is sor került.
A küldöttgyűlés Herman M. János igei köszöntőjével vette kezdetét, majd Török Sándor házigazdai minőségében köszöntötte a küldötteket és a meghívottakat.
Az EMNT elnöke, Tőkés László a Nemzeti Tanácsok megalakulása óta eltelt elmúlt tíz év eredményeiről és kudarcairól szólva – a „külső elnyomás” és a „belső bomlasztás” körülményei között – a közös felelősség fontosságát hangsúlyozta. A tőle elvitatott Románia Csillaga érdemrend jelmondatát idézte: „hitben van a szabadulás”. Mint mondotta: „1989-ben ebben a hitben reméltünk és cselekedetünk, negyed század után azonban csőd lett a vége”.
A napokban Zilahon megjelent magyarellenes falragaszokra utalva az EMNT elnöke fölvetette a kérdést: „Ez jelentené a többségi román nemzet jövőképet és demokratikus ideáját? A csillagtalan vak gyűlölet lenne a szabadságeszmény alternatívája?”
A Kárpát-medencei magyarság helyzetének általános kiértékelője rendjén Tőkés László rámutatott azokra a negatív folyamatokra, amelyek Európa hallgatólagos hozzájárulásával a nemzet „leépüléséhez” vezetnek. Nincs időnk a halogatásra, stratégiaváltásra van szükség, és az EMNT jövőbeli szerepe ennek megvalósításában mutatkozik meg. A stratégia elemeit részletezve Tőkés László elmondta: nem erdélyi, felvidéki, kárpátaljai vagy délvidéki magyar ügy, hanem Kárpát-medencei ügy van, amelyet képviselni kell. Európa szintjén kisebbségi, és ezen belül pedig magyar kisebbségi stratégiára van szükség. Az EMNT elnöke teljes körű autonómia-rendszer kidolgozását, a jogsegélyszolgálat kiterjesztését, valamint a sok helyütt állampolitikai rangra emelkedett magyarellenesség tilalom alá helyezését szorgalmazta. Ugyanakkor megismételte a Tusnádfürdőn tett kijelentését, miszerint Magyarország, sőt Európa védhatalmi státuszt kellene vállaljon az erdélyi magyarok felett. Beszéde végén az európai parlamenti képviselő az erdélyi magyar összefogást sürgette, akár az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum, akár más intézményi keretek között.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár köszöntő beszédében elmondta: küzdelmes és eseménydús évet tudhat maga mögött az erdélyi magyarság, gondoljunk csak a Székelyföldet kedvezőtlenül érintő regionalizációs tervekre, a verespataki bányaberuházásra, vagy a nemzeti szimbólumok szabad használata elleni törekvésekre. Az EMNT ebben a küzdelemben helyt tudott állani, mint amiképpen nagy a szerepet játszik abban, hogy az autonómia kérdése folyamatosan napirenden legyen a közvéleményben – vélekedett a helyettes államtitkár. Hozzátette: a magyar kormány támogatja a határon túli magyar közösségek autonómiatörekvéseit, de nem cselekedhet a külhoni magyarok helyett. Az erre irányuló stratégiákat a közösségeknek kell kidolgozniuk, ugyanakkor el kell oszlatni az autonómiával kapcsolatos félelmeket és tévhiteket – fogalmazott Répás Zsuzsanna.
„A mi nagy közös ügyünk a honosítás” – utalt Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja arra, hogy az EMNT demokrácia-központjai segítenek a magyar állampolgárság megszerzéséhez szükséges dossziék összeállításában. Ez a hálózat sokat segített a magyar konzulátusoknak a könnyített honosításban, ezért köszönet illeti mindazokat, akik ebben a munkában részt vesznek – mondta a főkonzul. Hangsúlyozta: a honosításnak nincs határa, és a következő években is folytatódni fog, hiszen az eddigi adatok azt mutatják, hogy a kedvezményesen honosítottak száma nem érte el a lehetséges maximumot. Magdó új feladatként említette a magyarországi parlamenti választásokra történő regisztrációt, amelyben a konzulátusok segítenek, és ismét számítanak az EMNT segítségére, hiszen az erdélyi magyaroknak lehetőséget kell adni, hogy élhessenek szavazati jogukkal, hogy ezáltal véleményt nyilváníthassanak a jelenlegi magyar kormány teljesítményéről.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint az EMNT mögött két nehéz év áll, miután a legutóbbi Küldöttgyűlésen stratégiai jelentőségű döntéssel létrehozta a Néppártot abból a megfontolásból, hogy a civil politikai eszköztár nem elég gazdag így pártpolitikai eszközökkel kell dolgozni a kitűzött cél – az autonómia – eléréséért. Toró szerint a Néppárt felnőtt a feladathoz, hiszen két nehéz kampány és választás után is életben maradt, ebben pedig az EMNT-nek is nagy szerepe volt, például befogadta székházaiba a pártot.
A politika szempontjából 2012 háborús év volt, és a kampányokban a civil mozgalmak háttérbe szorulnak, a pártoknak jut a főszerep. Ámde 2013 az autonómia éve, és az EMNT bebizonyította, hogy képes építkezni, és egy sor hasznos eseményt rendezett ennek jegyében – mondta a Néppárt elnöke.
Toró elmondta, a 2014-magyarországi választások előtt a Néppárt és az EMNT szerepet vállal abban, hogy megkönnyítsék a magyar állampolgárságot szerzett erdélyiek részvételét. Az erdélyi magyarok számára újdonság a levélben szavazás, és a választásokat megelőző regisztráció, ezért a két szervezet segíteni fog – szögezte le. Azt is elmondta, hogy a Néppárt által a magyar közösség számára kedvező régiósítás érdekében indított aláírásgyűjtés folytatódni fog addig, ameddig a kellő számú ember megérti, hogy mi a tétje, hogy mi a különbség a fejlesztési, illetve a közigazgatási régió között. Ez egy alapos és hosszú folyamat, amelyben a Néppárt számít az EMNT segítségére is – tette hozzá Toró T. Tibor.
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az elmúlt két év tevékenységét értékelte beszámolójában. Röviden összefoglalta a szervezet elnökségének, választmányának és szakbizottságainak munkáját. Említést tett az erdélyi magyar közösség gazdaságfejlesztési tervéről, a Mikó Imre tervről, szólt az EMNT külkapcsolatairól, a területi szervezetekkel való kapcsolattartásról, az EMNT rendezvényeiről, valamint az Erdélyi Magyar Néppárttal való viszonyról is.
Nagy József Barna, Bardocz Csaba és Szabó László régióelnökök után Borbély Zsolt Attila, Boros Zoltán, Mátis Jenő és Szilágyi Ferenc alelnökök számoltak be eddigi munkájukról, majd Tiboldi László ismertette az EMNT-irodák honosításban vállalt tevékenységét.
Szili Katalin magyar országgyűlési képviselő, a Szociális Unió elnökének üzenetét Kerényi György főtanácsadó tolmácsolta.
***
A tisztújítás során a Küldöttgyűlés újabb kétéves elnöki mandátummal bízta meg Tőkés Lászlót, aki egyedüli jelölt volt az elnöki tisztségre. Megválasztása után Tőkés László Sándor Krisztinát javasolta az ügyvezető elnöki tisztségbe, a Küldöttgyűlés pedig szavazással jóváhagyta a jelölést.
A három régióelnöki tisztségbe a Küldöttgyűlés Nagy József Barnát (Partium), Gergely Balázst (Közép-Erdély) és Nagy Pált (Székelyföld) választotta.
Az Alapszabály egyik módosítása értelmében ötről háromra csökkent az EMNT alelnökeinek száma, a tisztségekbe Mátis Jenőt, Borbély Zsolt Attilát és Tiboldi Lászlót választották.
Az ülés végén a küldöttek zárónyilatkozatot fogadtak el.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Nagyvárad
Nyugati Jelen (Arad)

„Kós Károly legnagyobb alkotása maga az élete”
Felavatták Sztánán a XX. századi erdélyi polihisztor mellszobrát
Felállni a csüggedésből, úrrá lenni a reményvesztettségen, a semmiből életet teremteni a helyzetét kilátástalannak érző kisebbségi nemzeti közösségben, a nehézségek dacára „a magyar életet elölről kezdeni, új utakat vágni” – többek között ezt üzeni a jövőért a Trianon utáni Erdély nemzetépítője, Kós Károly, akinek tegnaptól mellszobor őrzi az emlékét kedvenc Varjúvárának falujában, Sztánán. Több százan érkeztek tegnap Sztánára ünnepelni: a szónokok sorra méltatták a polihisztor érdemeit, idézték kiapadhatatlan életpéldáját. Részletek hangzottak el műveiből, versműsorral tisztelegtek, a Kós-rezidencia toronyszobájában kolozsvári műépítész-hallgatók fotókiállítása nyílt meg. A templomkertben vistai típusú, mérai kőből készített talapzaton álló bronzszoborban Gergely Zoltán szobrászművész a negyvenes éveiben járó Kós Károlyt örökítette meg, aki éppen hazatért Budapestről Erdélybe építkezni: házat, templomot, folyóiratot, közösséget, nemzetet.
Szabadság (Kolozsvár)

Aprópénzre váltott alapjog
A marosvásárhelyi Lakó Péterfi Tünde neve október 3-án egycsapásra (el)ismertté vált határon innen és túl, amikor megtörtént vele az a bizonyos eset: a rendőrség azért büntette meg, mert városa egyik zöldségpiacán az árusoknak kétnyelvű árcédulákat osztogatott, amihez előzetesen nem kért engedélyt.
A buzgó hatóság 1500 lejes bírságot szabott ki, aminek felét kell kifizetni akkor, ha a jegyzőkönyv kézbesítésétől nem telik el negyvennyolc óra. A talpraesett hölgy megszívlelte egyik ismerősének ötletét, és jelképes tüntetésként gyűjtést hirdetett meg azért, hogy a hétszázötven lejt egybanisokban fizethesse ki. A vártnál jóval nagyobb visszhang azonnal széles tömegeket mozgatott meg: Erdély-szerte, így Kolozsváron is, a magyarok ipari mennyiségű aprópénzt adakoztak össze, hogy szolidaritásukat fejezzék ki egy közös ügyben. Több mázsányi egy-, öt- és tízbanis lett a civil összefogás eredménye. A furfangos szervezők bevallása szerint azért kerültek egybanisnál nagyobb érmék is a zsákokba, hogy a hatóság ne számolhasson kilogramokban, hanem kényszerüljön egyenként átvenni valamennyi darabot.
Végre történt valami, ami összehozta ezt a pártérdekektől és helyi egyéni érvényesülési szándékoktól felaprózott közösséget. Normális körülmények között anyanyelvünk használatának olyan alapjogként kellene szerepelnie mindennapjainkban, mint a légzésnek. Még a mai Romániában is, ahol a közigazgatási törvény szerint a települések lakosságának húsz százalékát meghaladó magyarság élhet ezzel a jogával. Marosvásárhelyen pedig a mi arányunk negyvenöt százalék. De azt is tudjuk, hogy ebben az országban mást jelent a leírt törvény, és mást a valóság. Amihez gyakran adódik hozzá még a félelemből, tunyaságból, rossz szokásból eredő nemtörődömségünk.
Ne felejtsük el, hogy az 1990-ben szintén Marosvásárhelyen került sor arra a pogromra, amelyhez egy, a mostani piaci ügyhöz hasonlóan bagatell kétnyelvű gyógyszertári cégtábla szolgáltatott ürügyet. Azóta két évtized telt, és immár törvény szavatolja a kétnyelvű feliratokhoz való jogot. Úgy tűnik azonban, hogy a törvény életbeléptetéséhez, a jogaink érvényesítéséhez szükséges a mentalitásváltáshoz ez az idő nem volt elég, sem a románok körében, sem a magyarok öntudatában.
Lakó Péterfi Tünde megmozgatta az erdélyi magyarságot. Kiderült, hogy milyen sokan érzünk, gondolkodunk hozzá hasonlóan, csak esetleg a civil kurázsi hiányzik belőlünk, vagy a tájékozatlanság, tunyaság az oka passzivitásunknak? Pedig nem aprópénzre megy a játék…
Reméljük ugyanakkor, hogy ez az eset kissé megszeppentette azokat is, akik eddig az ilyen apró hétköznapi ügyek szintjén is természetesnek vették, hogy bennünket a szőnyeg alá söpörjenek.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Összegyűltek Lakó Péterfi Tünde egybanisai
Alig hat nap alatt több egybanist gyűjtöttek össze az erdélyi városokban, mint amennyi a kétnyelvű terméknévtáblák piacon való osztogatásáért megbüntetett marosvásárhelyi aktivistának szükséges 750 lejes bírsága kifizetéséhez.
Amint arról beszámoltunk, hétfőn Erdély-szerte elkezdték az egybanisok gyűjtését, miután a megbírságolt Lakó Péterfi Tünde elhatározta, pénzérmékkel fizeti ki a rendérség kiszabta bírságot. A rendőrség amiatt szabott ki bírságot, mert a nő nem rendelkezett szórólapozáshoz szükséges engedéllyel. A bírság összege 1500 lej.
Lakó Péterfi Tünde blogján egy felhívást is közzétett, amelyben jelezte, a bírság felét fogja kifizetni a jegyzőkönyv kézhezvételétől számított 48 órán belül, így 75 ezer egybanis érmét kell kigyűjtenie, ezért számít a közösség segítségére. Szombat estére 490 kilogramm fémpénz gyűlt össze. Kolozsvárról, Temesvárról, Gyergyószentmiklósról, Korondról, Csíkszeredából érkeztek a banik, és ezután következnek a Nagybányán, Szatmáron és Nagyváradon összegyűjtött érmék – tudtuk meg Lakó Péterfi Tündétől. Hozzátette, Marosvásárhelyre a legbüszkébb, itt 215 kiló gyűlt össze.
Krónika (Kolozsvár)

A Millenniumi templom búcsúünnepe
„Ha mi nem engedjük el a Szűzanya kezét, ő biztosan nem engedi el a miénket”
Pontosan száztizenkét évvel ezelőtt, 1901. október 13-án kiemelkedő eseményt ünnepelt Temesvár magyar nemzetiségű lakossága, közöttük a gyárvárosi római katolikus közösség: impozáns új templomuk, a Millenniumi templom felszentelését.
Az idő kerekének forgása idén úgy hozta, hogy a templombúcsút szintén október 13-án, vasárnap tarthatta a helyi közösség. Excellenciás Roos Márton főpásztor és ft. Kapor János plébános meghívására a szentmisét Excellenciás Böcskei László nagyváradi megyés püspök mutatta be több egyházmegyés lelkipásztor jelenlétében. A liturgián jelen volt Böjte Csaba ferences szerzetes, valamint nt. Fazakas Csaba temesvári református esperes. Az idei templombúcsún anyaországi vendégeket is üdvözölhetett a helyi közösség: az egyházi rendezvényre Temesvárra érkezett Hegyi László, az Emberi Erőforrások Minisztérium Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának kabinetfőnöke, továbbá a dr. Szűcs Zoltán és dr. Vizi Gabriella kolozsvári magyar konzul. Az RMDSZ Temes megyei szervezete részéről Molnár Zsolt parlamenti képviselő vett részt a szentmisén.
A búcsús liturgiát megelőzően az egybegyűltek a templom előtti térre vonultak, ahol Excellenciás Roos Márton megyés püspök felszentelte az elmúlt hónapokban felújított Nepomuki Szent Jánost ábrázoló szobrot. A szentelési szertartás keretében dr. Nicolae Robu temesvári polgármester elmondotta: amint tudomást szerzett arról, hogy a város legrégebbi köztéri szobra viszonylag zárt helyen, a temesvár-józsefvárosi plébánia kertjében igen megrongálódott állapotban található, azonnal felvette a kapcsolatot a helyi római katolikus egyház képviselőivel, és az együttműködést siker koronázta. A szobrot Ioan Oprescu restaurátor három hónap alatt teljesen felújította, az elmúlt hetekben pedig felállították kijelölt helyére, a Millenniumi templom előtti, részben ugyancsak felújított térre. Beszédében Nicolae Robu polgármester kitért arra is, hogy a város vezetősége szívén viseli a gyárvárosi római katolikus templom épületének sorsát, és támogatásáról biztosította a helyi közösséget.
Bevezetőjében Excellenciás Böcskei László nagyváradi megyés püspök az édesanya iránti gyermeki szeretet szép példájával szemléltette, hogy mit jelent bizalommal a Szűzanyához fordulni az Ő segítségét kérni. – Szent István is ezt tette, amikor országát és népét a Boldogasszony oltalmába ajánlotta, ezért nevezzük Őt mi védelmezőnknek a Magyarok Nagyasszonyának – fogalmazott a főpásztor.
A búcsús szentmise keretében a Millenniumi templom védőszentjének alakját német, valamint román nyelven elhangzott beszédében ft. Szilvágyi Zsolt temesvár-józsefvárosi plébános és ft. Toman Zoltán temesvár-belvárosi segédlelkész idézte meg. A liturgia magyar szónoka Böjte Csaba ferences szerzetes volt, aki szentbeszédében ismételten felhívta a figyelmet a krisztusi tanítás egyik alapvető gondolatára, az emberbaráti szeretet gyakorlására a mindennapokban. – A Szűzanya a szolgáló szeretet jelképe. Ha mi nem engedjük el az ő kezét, ő biztosan nem fogja elengedni a miénket – mondotta Csaba testvér, majd így folytatta: – Isten nem csupán meghív a szolgálatra, hanem küld is. Az apostolokat egykoron arra szólította fel, hogy menjenek és terjesszék az evangéliumot, minket pedig arra, hogy a társadalom peremén, a lét peremén élőkön, a szegényeken, elesetteken segítsünk. Merjünk hát mi is lehajolni hozzájuk, vigaszt, irányt, utat mutatni nekik. Hiszem, hogy van jövőnk, csak bíznunk kell az élő Istenben, a szeretet Istenében.
A szentmise befejező részében Hegyi László, az Emberi Erőforrások Minisztérium Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának kabinetfőnöke lépett mikrofon elé, hogy a gyárvárosi híveknek átadja a magyar kormány üdvözletét. – Az ember test, szellem és lélek egysége. A kórházak, sportlétesítmények, iskolák, kulturális intézmények mellett fontos a templomok megőrzése, az Egyház támogatása. A templom ugyanis nem csak szakrális tér, hanem az élő közösség összetartó ereje is. Ha ünnepeinket megüljük, őseinket és hőseinket tiszteltjük, meg tudjuk tartani magyarságunkat – fogalmazott Hegyi László kabinetfőnök, aki ugyanakkor kiemelte: a szülők felelőssége továbbadni a gyermekeknek anyanyelvünket, kultúránkat, hagyományainkat.
Az ünnepi liturgia zenei részét a Dumitresc Emil kántor vezette templomi kórus tolmácsolta, előadásukban egyházi énekek, számos népének, a Pápai Himnusz és Nemzeti Imánk is felcsendült, melyhez áhítattal és tisztelettel csatlakoztak a templomot megtöltő hívek.
A búcsús szentmisét követően a templom előtti téren a Temesvári Kultúrház gyermekekből álló Bóbita néptánccsoportja, valamint az újszentesi Butykos néptáncegyüttes lépett fel, műsorukkal színesítve az ünnepi eseményt és jelezve, hogy milyen szépre, sokra képes egy szikrányi közös akarat.
A Millenniumi templom felszentelésének idei évfordulója is beszédes példája annak, hogy a gyárvárosi római katolikus közösség lehetőségéhez mérten igyekszik megőrizni ezt az értékes örökséget, jelent építeni, jövőt tervezni, élő hitet vinni a régmúlt dicsőségét őrző falak közé
Sipos Enikő
Nyugati Jelen (Arad)

Bereznay András
OLVASÓI LEVÉL
Erdélyi kiadású magyar történelmi atlasz – ünnep, vagy gyász?
A történész-térképész több szempontból bírálja a Cartographia kiadónál megjelent, középiskolákban terjesztett magyar nyelvű történelmi atlaszt.
(Rövidített változat)
Idén szeptemberben az RMDSZ részéről erdélyi kiadású, magyar nyelvű történelmi atlasz kiosztására került sor az iskolákban. Bár – a Pozsony közeli Somorján megjelent – Erdély történetét bemutató atlasz 2011 óta már létezik: t.i. a sajátom, a mostani az első eset, hogy Erdélyben magyar történelmi atlaszt adtak ki. Annál inkább jelent meg ott román kiadvány a húszas és a harmincas években. Magyar részről volt tehát behoznivaló. Ez azonban az Erdély múltjával kapcsolatos eltérő álláspontok ismeretében nem pusztán a kiadás nyelvére értendő, hanem úgy is, hogy ideje volt, hogy román történelmi atlaszoknak – különösen a Ceasuescu-diktatúra korában megjelenteknek – a román nemzetfejlődés sajátosságaiból eredő, valaha csak naív, de azóta a vizsgálatok próbáját ki nem álló, mára merőben atavisztikusan ható kitalációi mintegy a helyükre kerüljenek. Végtére is Romániát demokratikus országnak szokás tekinteni, ahol nem jöhet többé szóba az állam képviselőinek nézeteivel esetleg nem egyező történetfölfogások megfogalmazásának eltiltása. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak korábban kérdőjelezte meg a diktatúra által azután fölkarolt, hatalmilag erőltetett áligazságokat nem egy román történész, de annak bukása óta is jelentkeztek román oldalról mérvadó kritikus hangok a múlt tényeit politikai célok szolgálatában átlépő mítoszok mintegy hivatalos intézményesítésével szemben. E kérdésekben nem „a” magyar történetírásnak van vitája „a” románnal, hanem a tárgyszerű tényföltárás áll szemben a tudományon kívüli mítoszokkal. Az utóbbiak propagálása iránt helyzetükből adódóan is közömbös magyar történészek mindenesetre – eddig – a történetírás oldalán szoktak állni. Még a most kiadásra került atlasz mennyiségileg döntő – nem ebbe a kiadványba készült – részét is szerzői, minden hibája mellett, azért tudományos igénnyel állították össze. Az erdélyi magyar nyelvű atlasz többsége a Kartográfiai Vállalat először 1959-ben megjelent atlaszának a további kiadások során módosított, gazdagított, helyenként javított, néhol tovább rontott, összességében a Magyarországon forgalomban lévőktől alig különböző újabb változata. Új elemek ebbe lényegileg csak Románia mai területének története vonatkozásában kerültek. Az atlasz tehát nem önálló munka, a magyarországi kiadványhoz képest újnak számító térképei sem azok. Mivel a Cartographia (a Kartográfiai Vállalat utóda) Középiskolai történelmi atlasza, amelyre a kolozsvári Cartographia kiadványa leginkább emlékeztet, Erdélyben hozzáférhető, erdélyi kiadására nem volt szükség. Ha az RMDSZ magyar nyevű történelmi atlaszt kívánt az iskolákba juttatni, azt is terjeszthette volna. Az új atlasz megjelentetését csak Erdély történetét a magyar diákok számára közelebb hozó, azt tárgyilagosan bemutató bővítés indokolhatta. Ehelyett az atlasz megfelelő „új” részében Románia egész mai területére nézve a magyar diákok román atlaszokból ismert, tényszerűtlen román elfogultságoknak ezúttal magyar kiadótól közreadott, magyar nyelvű, sőt az RMDSZ által is hitelesített, ugyanakkor kollektív önbecsülésüket minden bizonnyal csak aláásni képes, a román nacionalizmus gondolatvilágától, és csak attól átitatott, a diákokra bizonyára elnemzetlenítően ható, de több ponton másként is problematikus, az adott összefüggésekben igen különös indoktrinációt kaptak. Anyja tejében főzik a gödölyét.
Az atlaszban probléma probléma hátán jelenik meg. (Lásd az írás teljes változatát.) Olykor a magyarországi kiadványból kölcsönzött részletek sem kielégítőek, a magyar, illetve a román történelem egyes részletei tekintetében sem. Ez sajnos jól harmonizál az atlasz egészével. A kép időnként megdöbbentő. Amikor a magyar kiadványokból származó térképeket az 1971-ben megjelent, a diktatúra nemzeti mítosz gyártásának kartográfiai tobzódását képviselő Atlas istoricból származókkal kombinálta a kiadó, talán úgy gondolta, „jut is, marad is”. Így azonban nem lehet a történelmet térképezni. Lehetetlen dolog a tényeket árunak tekintve akármitől is vezettetve a múltból szeleteket mintegy „adni”, így való és valótlan között egyensúlyozni, úgy hogy azért mindenki úgymond jól járjon. Ez végtelenül komolytalan, hacsak a Cartographiának nincs szabadalma a fából vaskarikára. Mi késztethetett ilyesminek az átvételére? Vajon a román állam olyan föltételhez kötötte az atlasz romániai iskolákban terjeszthetőségét, hogy annak a tények eltűrt bemutatása mellett azért effélét is kellett tartalmaznia? Vagy a Cartographia ment szolgaian elébe a múltból örökölt óvatosságból egy csak elképzelt elvárásnak? Egy törzshelyét tekintve magyarországi cég? Vagy egész másról lenne szó, arról, hogy a tervezőknek annyira nincs fogalmuk a történelemről, hogy nem is tudtak volna arról, hogy ha föladatuk az atlasznak román vonatkozású témákkal bővítése, arra általában forrásként sem az Atlas istoric sem más létező román atlasz nem alkalmas, ha ugyanis nem kívánnak kiadványukban fikciót szerepeltetni? De ha így hozzá nem értésükben nem is azonosították talán a román forrás használhatatlanságát, ne látták volna azt sem, hogy az tartalmilag mennyire összeegyeztethetetlen atlaszuk nagyobb részével? Közömbösek lettek volna mind a történeti hűség, mind a következetesség szakmai elvárása tekintetében, de még cinikusan felelőtlenek is afelől hogy mit juttatnak a diákok kezébe? Nem tudom eldönteni, szerencsére ez nem is az én dolgom. Annyi biztos, hogy e kérdések joggal merülnek föl bárkiben, aki az atlaszt kézbe veszi és legalább konyít az érintett dolgokhoz. A lektorok és az RMDSZ illetékesei nem tartoztak ezek közé? Bárhogyan is volt, a kiadvány botrányos. A mitizált korai román egység klasszikus témáját közvetíti például a magyar diák fejébe az a térkép, amelynek igen sokat eláruló címe „Erdély, Havasalföld és Moldva Mihai Viteazul fejedelemsége alatt (1600)”. Figyelmen kívül hagyva annak a már sok helyen elmondott valótlanságát, hogy Mihály valaha is Erdély de akár Moldva fejedelme lett volna, a magyar diákokokat a cím megfogalmazása e vonatkozásban akkor is be kívánja csapni, ha a jelmagyarázatban a Mihály „fejedelemsége” kifejezést a „vezetése” szóvá tompítják. Teljes meghamisítását jelenti a történeti tényeknek az a – román térképeken szokásos megjelenítés, hogy mintha akkor, amikor Erdély Mihály kezén volt, egyben a Részek is mind ellenőrzése alatt lettek volna, holott nagyobb részük nem volt.
Ugyanilyen szellemű az 1848–49-es eseményeknek a mai Romániára eső részével foglalkozó átvétele. Azonnal szembeszökő és elárulja a románból történt átvételt, hogy nagytáj-névként, megjelenik a térképen a „Körös-vidék”, továbbá a „Máramaros” fölirat. Magyar térképen ez értelmezhetetlen. Máramaros megyeként ugyan létezett, de egyedüli kiemelését a többi közül semmi nem indokolná, „Körös-vidék” nevű politikai nagytáj pedig magyarul nincs, 1848–49-ben különösen nem volt. Világos, hogy 1919 utáni román fogalmaknak a magyarba – visszavetítőlegesen is – áterőltetéséről van szó, vagyis a magyar diákok fejébe hagyományaiktól idegen fogalmak plántálása, térszerkezet látásuknak ha magyarul is, de fogalmilag a románná alakításával asszimilálásuk előmozdítása a cél. A kép más vonatkozásban még sokkal megdöbbentőbb. A kor eseményei úgy kerülnek bemutatásra, mintha mindaz ami 1848–49-ben Erdélyben és körülötte történt lényegileg, vagy főként román ügy lett volna. A hadvezérek közül egyetlen egy szerepel: a havasalföldi Magheru, azaz magyar, orosz, vagy osztrák katona neve egy sem. Igaz, hogy a szomszédos, a magyarországi atlaszból eredő, a magyar szabadságharcot bemutató térképekről – ahol viszont az unió szintén elsikkad – több derül ki, de ez csak enyhíti, nem oldja föl az itt tapasztalható nehézséget. Se Bem, se Gábor Áron. Annál inkább szerepel Avram Iancu, nem ugyan a fő térképen, hanem a mócföldi szembenállást – mintha az lett volna 1848–49-ra nézve a meghatározó – külön térképre kiemelve. Ami a szemléletet illeti, ez magáért beszél. Kár, hogy az RMDSZ illetékesei – úgy látszik – nem hallották meg a szavát. Ha az eddigiekkkel a térkép nem borított volna föl minden elképzelhető egyensúlyt, megteszi azzal, ahogyan – már nem is az 1971-es atlaszból, de a múltba vetített román területi igények térképrevitelével még annak bizarr irracionalitásán is helyenként túlmenő 1984-es másik Pascu nevével fémjelzett atlaszból véve át azt a valóságot semmibevevő megközelítést, amellyel Moldva színével szerepeltet keresztcsíkozást a hozzá semmilyen tekintetben nem tartozó Besszarábia és Bukovina területén, és hasonlóan alkalmazza Havasalföld színét Dobrudzsára, amihez pedig a román fejdelemségnek semmi köze sem volt. Ami látható, térképi irredenta.
Az atlasz utolsó, az Atlas istoricból származó átvétele A román hadsereg részvétele a II. világháború végén zajló hadműveletekben című térkép. Itt elsősorban a téma maga az, ami – a román szempontnak egy magyar atlaszban kevéssé indokolt szerepeltetése miatt – meglepő. Bármennyire is román állampolgárok azok a magyarok akiknek használatára az atlasz készült, amiről szó van, a korban nem az ő ügyük volt, illetve nem fölmenőiké. Kissé ízléstelen itt ezért a lihegés a román hadi dicsőség mintegy lobogtatására. Ettől eltekintve föltűnő, hogy a front 1944–45-es, Duna-medencei mozgása bemutatásakor nem a korabeli országhatárok között ábrázolja a katonai fejleményeket a térkép, hanem az 1954 utáni határok között, amint az Atlas istoric megfelelő térképe. Ez ellentmondásos, oda nem illő, és alighanem az az igyekezet magyarázta, hogy elkerülhesse a térkép az akkori – Észak-Erdélyt is magában foglaló – Magyarország megjelenítését.
Világos tehát, hogy az alkalmat, hogy a román történelmi atlaszkészítés torzításait végre a múlt tényeinek bemutatásával ellensúlyozzák, a kiadvány arra fecsérelte, hogy a Romániában részben már korábban, de főként a kommunista diktatúra idején térképre vitt képtelenségekkel vezesse félre saját történelmük tekintetében a magyar fiatalokat és így tegyen jó szolgálatot román nacionalista törekvéseknek. Hogy az RMDSZ-t erre mi késztette, arról csak találgatni lehet. Akárhogyan is, a tárgyalt atlasznak a megjelentetése abban a formában, ahogyan történt, annyira szembeszökően nem szolgál magyar érdeket, hogy szinte földolgozhatatlan, hogy azt éppen az erdélyi magyarság legfőbb érdekvédelmi szervezete terjeszti (méghozzá tankönyvként). Mindent összevéve az atlasz a „kedvezményezett” diákok magyar történelmi tudatának leginkább összezavarására, ezzel meggyöngítésére, elnemzetietlenítésére alkalmas.
Ez azonban nem minden. Az egész munkát körüllengi a Román Szó Szentségének egy – itt – disszonáns tisztelete, a többségi nemzet nyelve iránti, nyugaton ismeretlen – a román források nyakába sem varrható – szervilitás. Ez részint a helynevek visszaadásából vezethető le.
A tárgyalt atlasz rendkívül következetlen – és teljességgel elfogadhatatlan – helységnév megjelenítés gyakorlata az, hogy a középkori Havasalföld és Moldva területén – különösen amikor a terület a román ellenőrzés egy formája alatt van – minden csak románul kerül kiírásra, tekintet nélkül arra, hogy a kérdéses településnek van-e magyar neve. Hasonló elvet más területekre nézve azonban nem érvényesít. Vagyis olyan furcsaságokkal találkozunk, hogy míg az atlasznak nincs nehézsége azzal, hogy Bécset, Krakkót, Párizst magyarul írja ki, a Bukarest szó a térképeken nem szerepel, mintha tűrhetetlen volna, hogy a romániai magyar diák mást, mint Bucurestit lásson. A kép ezáltal nem egyszer bizarr. A történelmi térképészetben ismert minden logika helyébe – bár nem mindig – a román név exkluzivizálása, ezzel fetisizálása lép. Teljes a zavarosság, az átgondolatlanság, a káosz. Mindezek után nézőpont kérdése, hogy meglepően-e, vagy sem, de elég különös, hogy Erdélyben a Romániához tartozás korában is magyarul jelennek meg a helységnevek. Fölfoghatatlan, miért nem lehetett ugyanezt az elvet a Kárpátokon túli helységek nevére is érvényesíteni ugyanazon a térképen? Igencsak furcsán fest Nagyrománia térképén Kolozsvárt olvasni egyfelől, Bucurestit másfelől. Mintha a készítő itt is kompromisszumra törekedett volna – „jut is, marad is” erőlködésre – megint olyasmiben, amiben annak helye nincs. Egészen egyszerűen félre kellett volna tennie minden nemzeti szempontot, a magyart ugyanúgy mint a románt, mivel az ilyesmi nem odatartozó, ahelyett, ahogyan – úgy látszik – eljártak, hogy megpróbálták valamiképpen összeötvözve érvényesíteni a kettőt.
Vegyes áldás a magyar és román uralkodók listája is az atlasz végén. Hasznos önmagában véve – az ilyesmi mindig az – de problematikus azáltal, hogy a román uralkodók nevét – amint Vitéz Mihályét (és másokét) a térképen – egytől egyik románul közli. Ez a Romániában ma már – több személyes tapasztalatom győzött meg róla – sokszor magyarok által is magától értetődőnek tekintett gyakorlat valójában igen furcsa és szokatlan. A magyar nyelvben – másokban is – bevett szokás más országok akármilyen nyelvű uralkodói nevének lefordítása. Senkinek sem jutna eszébe például, bizonyára erdélyi magyarok körében sem „Elizabeth the Second”-ot emlegetni, amikor az angol királynőről, Második Erzsébetről van szó. Ugyanígy, az orosz cár esetében is Nagy Pétert mondunk, nem Pjotr Velikijt. Mitől lenne más a moldvai Jó Sándor, vagy Nagy István neve? Az atlasz készítői úgy viselkednek, mintha e nevek valamilyen szó-mágia tárgyaiként csak román alakjukban lennének egyedül hitelesek, valamilyen szentségtörést, netán magyar nacionalizmust jelentene őket lefordítani. Úgy valahogy, ahogy a katolikus egyház sokáig egyedül a latint tekintette a szentmisére megfelelő nyelvnek, vagy ahogyan a Koránt az iszlám világában a hívők csak arabul tartják autentikusnak. Az ilyesminek uralkodók neve használatában, kizárólag mint az asszimiláció eszközének lehet helye. Egy nyelv sem erőltetheti a magáénak akár csak egy elemét is egy másikon beszélőkre, semmilyen racionalizálással, vagy jogcímen anélkül, hogy elnyomó legyen. Amint természetes, hogy románul például egy francia uralkodót Ludovic al XIV-lea-ként említsenek, kifogásolhatatlan az is, hogy magyarok román uralkodók nevét magyarul használják. Így a magyar nyelvű atlasz gyakorlata, amint térképi vonatkozásban nem kevés eleme, a románosítás eszközének tekinthető.
Ésszerűnek tartanám a kiadványnak az iskolákból való mielőbbi bevonását és helyesen informáló, átgondolt, értékeket képviselő újjal helyettesítését.
Magyari Tivadar
REPLY Magyari Tivadar, az RMDSZ főtitkárhelyettese Bereznay András észrevételei kapcsán
A szövetség oktatási ügyekért felelős szakembere a történész-térképész kritikáira válaszol, amelyeket a magyar nyelvű, iskolákban terjesztett történelmi atlaszról fogalmazott meg.
Az RMDSZ főtitkársága tankönyv és taneszköz programjának keretében jelentős pénzösszegre pályázott, hogy a korábbi évekhez hasonlóan taneszközöket tudjon vásárolni és ezeket magyar oktatást működtető iskolák rendelkezésére bocsájtsa. Ezt a pályázatot sikerült elnyernie. Az idéni újdonság volt egy történelmi atlasz vásárlása és kiosztása, 3500 példányban, modern, tetszetős kivitelezésben. A Magyarországon szaktekintélynek számító Cartographia Tankönyvkiadó atlaszát vettük meg és juttattuk el az iskoláknak. A kiadó ajánlata azért is volt fontos – azon kívül, hogy megfelelt a közbeszerzési kívánalmaknak –, mert vállalta, hogy erdélyi magyar középiskolai szakoktatókkal konzultálva, ezt az iskolai segédeszközt átalakítja, úgy, hogy az közelítsen a romániai tantervhez, de úgy is, hogy az Erdély-képet és magyarságképet megfelelően tükrözze, miközben ezek a román tantervben csak nagyon szórványosan, leegyszerűsítve és torzítva jelennek meg. A hivatalos román tanterv teljes mellőzése irreális tervezet lett volna, és egy köztes, diplomatikus megoldás hiányában az iskolák nem is vállalták, hogy használni tudják az atlaszokat. A hazai magyar történelemtanárokból álló munkacsoport megalakult, és a történészek közötti szakmai egyeztetések hónapokig tartottak.
Ezt az atlaszt bírálja több szempontból Bereznay András, a távoli Londonban élő kartográfus és történész. Bírálatát megmutattuk a helybeli történészeknek és a

Házsongárd: éber a polgármesteri hivatal, de nem eléggé?
Nem fértek be a táblácskák a költségvetés-kiegészítésbe
Gaal György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) elnöke újabb, minden bizonnyal törvénytelen sírkő-átalakításra hívta fel a figyelmünket. A Házsongárdi temetőben található, a műemlékjegyzékben a 299-es helyrajzi számmal szereplő sírkövön a nyughely mostani koncesszionálója a nyár folyamán először B. Ecsedy István feliratát vésette le, majd a pelikános címer alatt is kivésetett egy mély mezőt. Mint elmondta, a temetőirodában nem voltak hajlandóak közölni, hogy ki a sírhely koncesszionálója, ugyanakkor felrótta, hogy – habár a 422-es műemlékvédelmi törvény és az idén elfogadott kolozsvári temetőszabályzat előírja –, a műemlék sír még mindig nincs megjelölve. Megkeresésünkre a városháza csak többhetes várakozás után válaszolt, röviden: elrendelték a munkálatok felfüggesztését. Megnyugtattak: a városháza keretében működő ügyosztály „folyamatosan ellenőrzi a műemlék sírokat”.
Szabadság (Kolozsvár)

Angi István zeneesztéta 80. születésnapjára
Kedves Tanár úr, drága Pista bátyám! Kimondhatatlan öröm számomra, hogy legfiatalabb tanítványaid sorában köszönthetlek a mai napon! Biztos vagyok abban, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Nyolc évtized hosszú idő. És ha egy ilyen szép kor mögött nem csak többé-kevésbé kedves emlékek húzódnak, hanem egy tartalmas életút is, az bizony áldás. De ne beszéljünk az idő múlásáról, hiszen te egyike vagy azoknak, akik dacolni látszanak a mulandóság kérlelhetetlenségével. Ma is ugyanazzal a szellemi frissességgel, lendülettel, munkabírással, nem szűnő optimizmussal és derűvel kutatsz, írsz és tanítasz, mint amikor – a kolozsvári Zeneakadémia padjait koptatva – közel másfél évtizede megismertelek.
Számodra a tanítványok mindig is a legfontosabbak voltak. Ki tudná számba venni az általad oktatott generációk sorát? Zenészeket, filozófusokat, bölcsészeket, képzőművészeket, teológusokat. Nekik dolgoztad ki a groteszk-transzcendens néven elhíresült zeneesztétikai rendszeredet, hogy bevezesd őket a művészet szépségeibe, annak mélységeivel és magasságaival együtt. S nem utolsósorban, hogy beoltsd őket a művészet szeretetével, amit mindig is elsőrendű feladatodnak tartottál. Ki ne emlékezne lebilincselő előadásaidra? Arra, ahogyan a legelvontabbnak tűnő gondolatmenetek is a legnagyobb könnyedséggel elevenedtek meg, világot gyújtva a fejekben és csillogást a tekintetekben. Ki ne tudná felidézni, ennyi év távlatából is, a híres Rejtő Jenő-i passzusaidat, a mélységhez vezető megannyi anekdotát és aforizmát? És persze a sok-sok műremeket, melyek értékeit oly meggyőző erővel tártad fel hallgatóságod előtt.
Munkásságod nem csak a magyar, hanem a román esztétikai irodalomban is meghatározó. Közel fél évszázada kötetek, cikkek, tanulmányok és tudományos előadások egész sorával folyamatosan jelen vagy a tudományos közéletben. Gondolkodásodban, afféle fundamentumként tér vissza a viszonyalkotás, a harmóniateremtés, az egyensúlykeresés és a közvetítés jelentősége: hidat verni ég és föld, valós és eszmény között, szorgalmazni a nemzeti kultúrák párbeszédét, a művészetek testvériségét, ápolni a hagyományt és keresni a megújulásban rejlő, előremutató erőt. S nem utolsósorban, őrködni a zenei anyanyelvünk felett.
Megvalósításaidról – a tőled megszokott szerénységgel – ritkán nyilatkozol. Pedig az esztétikatörténet nagyjainak számos kvalitása forrt össze gondolkodásodban szerves egésszé: a platóni eszmény-központúság, az arisztotelészi tudományosság, az ágostoni egyensúlykeresés, a kanti elmélyültség vagy a hegeli szintéziskészség.
Az eszmények és értékek felemelő társaságában telt a pályád, az ókori hármasság egységében: felfedezni és megmutatni a szépet, megélni a jót és keresni az igazságot. Az elsőt a művészetben, a másodikat az életben, a harmadikat pedig a transzcendenciában.
Ahogyan tíz évvel ezelőtt, a 70. születésnapodon, most sem a méltatások foglalkoztatnak, hanem az, hogy szellemi műhelyed újabb termékeivel ajándékozz meg bennünket. Így idén egy magyar és egy román nyelvű kötettel gazdagítod a zeneesztétikai irodalmat. Persze, az elismerés azért nem marad el. Alma Matered, a kolozsvári Zeneakadémia, melyet közel fél évszázadon át szolgáltál, idén díszdoktori címmel ismeri el tudományos és közösségépítő munkádat. Szívből gratulálunk hozzá!
Mit kívánhatnék többet annál, mint amit jómagad, Béres György atyának írott ajánlásodban nem oly régen megfogalmaztál? A jó Isten még sokáig éltessen egészségben, alkotó tevékenységben, mindannyiunk örömére és boldogságára. Alkotásban élj soká, mert biztosan Jómagad is tudod: az öregség csak akkor követezik be, ha abbahagyjuk a munkát...
Tanítványi tisztelettel és baráti szeretettel
Fodor Attila
Szabadság (Kolozsvár)

Az egyetemmel és önmagukkal is ismerkedtek hétvégén a középiskolások
Középiskolások hosszú hétvégéje a BBTE-n címmel szervezte meg az erdélyi magyar iskolák diákjait megcélzó háromnapos rendezvényét október 11. és 13. között a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozata és a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet. A magyar tagozat történetében első alkalommal lebonyolított esemény 180 középiskolás diákot vonzott Kolozsvárra. Arról, hogy hogyan töltötték a hétvégét, miként sikerült a figyelmüket felkelteni és megismertetni velük az egyetem világát, Makkai Júlia Annát, a tagozat kommunikációs felelősét kérdeztük.
– Tavaly az iskolámban még a népszerűsítő karaván mutatta be a BBTE-t. Miért gondoltátok, hogy változtattok ezen, mi volt a célja a mostani rendezvénynek?
– Karavánok alkalmával mi kérezkedünk be az iskolákba, a karok képviselői legjobb tudásuk szerint bemutatókkal, képekkel, tapasztalatokkal, kiadványokkal próbálják népszerűsíteni az egyetemet. Most azonban mi hívtuk meg a diákokat, szállást, kaját és előadásokat biztosítottunk 180 középiskolásnak és kísérőiknek. A cél az volt, hogy a középiskolások betekintést nyerhessenek az egyetemista életbe, kimondottan a BBTE-s egyetemisták életébe, az egyetemen zajló oktatói és kutatói munkába. Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy a diákoknak lehetőségük nyílt egyetemi hallgatókkal is találkozni, beszélgetni. Lényegesnek tartottuk, hogy közelebb vigyük az egyetemet a leendő felvételizőkhöz. Megpróbáltuk elérni, hogy egy hétvége erejéig érezzék magukat kolozsvári egyetemistának, hogy átérezzék Kolozsvár hangulatát, belekóstoljanak a nagyvárosi életbe.
– Hogyan valósult meg mindez?
– Tudományos, ismeretterjesztő előadásokat, interaktív foglalkozásokat, beszélgetéseket és kulturális programokat egyaránt tartalmazott a hétvége. Ezáltal a diákok átfogó képet alkothattak arról, milyen lesz az egyetemi oktatás és élet. A megnyitón Soós Anna tagozatvezető rektorhelyettes köszöntötte őket, ezt követően Dégi L. Csaba és Markó Bálint tudományos előadását hallgathatták meg a jelenlevők. A folytatásban mindenki tetszés szerint választhatott a párhuzamosan zajló előadások közül, érdeklődési körének függvényében.
Főként tanárok, doktoranduszok és diákok tartották az előadásokat, amelyek interaktívak, tudományosak és szórakoztatóak voltak. Míg pénteken ezek mind az egyetem főépületében zajlottak, fontosnak tartottuk, hogy a szombati előadásokat a különböző karokon tartsák. A vasárnapi program fontos extrakurrikuláris tevékenységekre fókuszált, hogy az intézményen kívüli diáktevékenységet is megismerjék a résztvevők.
– Melyek voltak ezek?
– Szakosztályok, kutatóműhelyek tevékenységének a bemutatása. Az ő érdekük is volt, hogy bemutatkozzanak, jó hangulatot teremtsenek az előadásokon, műhelyeken, elnyerjék a diákok tetszését, mert lehet, hogy éppen emiatt választják majd a diákok az illető szakot. Fontosnak tartottuk a Kolozsvári Magyar Diákszövetség jelenlétét is, mivelhogy ők szorosan részt vesznek a magyar tagozat programjaiban, számos esetben besegítenek a diákközpontú rendezvények szervezésébe. Kifejezetten interaktív és szórakoztató programot ajánlottak a diákoknak, közben pedig tevékenységeikről is tájékoztatták az érdeklődőket.
– Említetted, hogy a rendezvénysorozat magába foglalt különböző kulturális programokat is. Melyek voltak ezek?
– Pénteken este Kisgyörgy Ilka és Burcă Renáta előadásában hallgathattak film- és könnyűzenei feldolgozásokat, szombaton pedig a Váróterem Projekt Független Színházi Társulat előadásában az egyetemista életből ihletődött Mit csináltál 3 évig? című előadást tekinthették meg a Tranzit Házban. Ennél odaillőbbet aligha találhattunk volna. Emellett szervezett városnézésen és rendhagyó házsongárdi sétán vehettek részt. Záróakkordként Hevele Ádám, Jakab Villő Hanga, Major Zsuzsa és Nagy Csilla Esterházy Péter Legyünk együtt gazdagok című dramolettjét olvasták fel event riszpekt műfajban. A műsor végén adták át a diákoknak az alumni albumokat.
– Kit, mit tartalmazott ez az album? Miért éreztétek fontosnak, hogy megkapják ezt a diákok?
– Ez a BBTE első alumni albuma, amelyben olyan végzett hallgatók jelennek meg, akik kiemelkedő teljesítményeket értek el saját szakterületükön, munkásságuk példaértékű lehet a középiskolás diákok, és nem utolsósorban a jelenlegi egyetemi hallgatók számára is. A kötetnek jövő év elején elkészül a második kiadása is, mivel egyetemünknek rengeteg olyan végzettje van, akiknek helyet kell kapniuk benne.
– Hogyan értesültek a diákok a hosszú hétvégéről? Kik jöttek el?
– A rendezvényre erdélyi iskolákat hívtunk meg, az általuk „delegáltakat” minden iskola maga választotta ki. Annak ellenére, hogy bizonyos büzséhez voltunk kötve, próbálták minél inkább lefedni a régiókat, és arányosan meghívni diákokat.
– Melyek voltak azok a rendezvények, amelyek iránt különösen érdeklődtek a résztvevők?
– Változó volt a részvétel, tehát aki pénteken egyik tudományterületet választotta, az nem föltétlenül ugyanoda tért vissza másnap. A diákok még válogatnak a szakirányok közül. Ezzel összefüggésben pedig, azt vettem észre, hogy még nincs kikristályosodva bennük, milyen szakon szeretnének továbbtanulni. A kimondottan tudományos előadásokon, valamint a vasárnapi diákprogramokon voltak a legtöbben.
– Visszatekintve, hogyan értékelitek a rendezvényt?
– Sikeres volt, hiszen nagyon sok tapasztalatot nyújtott, és úgy érezzük, igény van rá az elkövetkezendő években is. A résztvevőkkel folytatott beszélgetések során bebizonyosodott, hogy kifejezetten szórakoztatónak tartották a rendezvénysorozatot, és jól érezték magukat, az ismerkedés mellett pedig alkalmuk nyílt arra is, hogy saját képességeiket teszteljék. A kísérő tanárok pedig örömmel nyugtázták, hogy diákjaik körében már a középiskolában megfogalmazódik néhány szempont az egyetemi évekkel kapcsolatban. Nemsokára kiértékelő űrlapokat küldünk ki mind a 180 résztvevőnek, és arra kérjük őket, hogy véleményüket, észrevételeiket, tapasztalataikat írásban is megfogalmazzák.
NAGY KINGA
Szabadság (Kolozsvár)

Az építkezés kultúrája (Fenntartható építészeti konferencia)
Második alkalommal szervezte meg a kereskedelmi kamara és a megyeháza a Székelyföldi fenntartható építészeti konferenciát. Az egy-egy szakterületet célzó előadások, ismertetők mellett a szakemberek az építkezés kultúrájának általánosabb vetületeiről is értekeztek.
A szervezők köszöntője után Borbély László egykori szakminiszter előadásában a fejlesztési pólusok kérdését járta körül, Şerban Ţigănaş kolozsvári műépítész pedig a mai építkezési tendenciák fényében a szakterületet mint a kultúra szerves részét értelmezte. Megítélése szerint az építészet nem csupán a különböző funkcióval ellátott épületek tervezését és megvalósítását jelenti, sokkal inkább a modern kommunikáció összetett területe. Így a fenntarthatóság kérdése immár négy pilléren nyugszik, a gazdasági, szociális és környezetvédelmi szempontok mellett a kulturális közeg is meghatározóvá vált. Az építkezés kultúrája alapkérdés, ezért mind a közösségek szintjén, mind az oktatásban nagyobb hangsúlyt kellene kapnia. Sajnos, nálunk egyelőre a legkisebb ár kultúrája érvényesül, ami alapvetően meghatározza a szakterület minőségét is – szögezte le a kutató, aki szerint a változást alapvetően ezen a területen is a hatékony kommunikáció tudja megvalósítani. E tekintetben utalt a Verespatak-jelenségre, amely épp a helyi kultúrák megtartásának folyamatában jelenthet fordulópontot, és elmarasztalta az állami beruházásokat, amelyek egyáltalán nem szolgálják a minőségi építészeti kultúra ügyét. A hazai építészeti iskolákat számba véve Ţigănaş rendkívül értékelte a kis létszámú, ám jelentős tevékenységet folytató székelyföldi műépítész-közösséget. Szerinte a főváros, Temesvár és Kolozsvár, valamint néhány nagyobb város után a háromszéki és a csíki műépítészek csoportja épp a helyi értékek, építészeti hagyományok alkalmazása folytán a hazai szakterület egyik erős csomópontját alakították ki. Az ausztriai Grác környékén kialakított Green Tech Walley mintájára szerinte érdemes lenne hasonlóan tervezett, erős regionális identitással meghatározott építészeti térségeket létrehozni, egyik ilyen lehetne épp Székelyföld. A konferencia hazai és magyarországi előadói olyan szakterületeket érintettek, mint a közterek rehabilitációja, szalmabála-építészet, tömbház-rehabilitáció, műemlékek felújítása, energia-, költséghatékony, tájba illő gazdasági építmények, esztétikus és hatékony tetőkeretek.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kárpát-medencei magyar autonómiát követel az EMNT
Tőkés Lászlót választotta újra elnökévé az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nagyváradi küldöttgyűlése. A közgyűlés a civil-politikai szervezet stratégiaváltásáról is döntött.
Tisztújító küldöttgyűlését tartotta múlt szombaton az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Nagyváradon. A mintegy 150 küldött jelenlétében sorra kerülő kongresszust december 14-én ünnepi rendezvény egészíti ki Kolozsváron: az egykori alapítók az EMNT évek során bővült csapatával, tagjaival és szimpatizánsaival ünneplik közösen a szervezet megalakulásának tíz éves évfordulóját. A nagyváradi rendezvény is egyféle szembenézés volt az elmúlt időszakkal – utóbbi kapcsán Tőkés László, a szervezet elnöke (képünkön) sommásan úgy fogalmazott: az erdélyi és más utódállambeli magyarság életének alakulásában stratégiaváltásra van szükség ahhoz, hogy meg lehessen állítani, illetve meg lehessen fordítani Európa hallgatólagos hozzájárulásával végbemenő nemzeti leépülést. Az elnök szerint az EMNT-nek ebben a stratégiaváltásban kell fontos szerepet játszania. A civil-politikai szervezet elnöke a teljes körű autonómiarendszer kidolgozásában, a jogsegélyszolgálat kiterjesztésében, illetve az állami rangra emelkedett magyarellenesség – az antiszemitizmushoz és rasszizmushoz hasonló – tilalom alá helyezésében látja a gyökeres váltás lehetőségét, amelyet az Európai Unió közömbössége mellett is fel kell vállalnia a Kárpát-medencei magyarságnak.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár ráerősített a stratégiaváltás fontosságára. Hangsúlyozta: a magyar kormány támogatja a határon túli magyar közösségek autonómiatörekvéseit, de nem cselekedhet a külhoni magyarok helyett. Mint fogalmazott, az autonómiastratégiákat a helyi magyar közösségeknek kell kidolgozniuk.
Kritikus hangot ütött meg a szervezet ügyvezető elnöke, Sándor Krisztina, aki az EMNT sikertörténeteként is elkönyvelhető számos tömegrendezvény, konferencia és közéleti fórum mellett a szervezet hiányosságairól is szólt, elsősorban a szakbizottságok gyenge teljesítményéről. Az EMNT-Néppárt súrlódások ténye is felszínre került: Nagy Pál frissen megválasztott székelyföldi régióelnök szerint a két szervezet kapcsolatán még sokat kell javítani. A néppárti politikusok egy része kampányban nagyobb segítséget szeretett volna kapni attól a szervezettől, amelynek sorából maga a Néppárt is kinőtt. Ezekre a súrlódásokra is reagálva, zárszavában Tőkés László úgy fogalmazott: az EMNT-nek nem szabad elpártosodnia, az erősödő civil tevékenység nem rendelhető alá pártérdekeknek.
A közgyűlés foglalkozott a sikertörténetnek számító honosítási folyamattal is: a magyarországi vendégek elismerésüket fejezték ki az EMNT által működtetett Demokrácia Központok munkájáért. A világszerte nyilvántartott mintegy félmillió új magyar állampolgár egyharmadának az EMNT munkatársai állították össze ügyiratcsomóját Erdélyben.
A három tartózkodás mellett a küldöttek egyhangú szavazatával EMNT-elnökké újraválasztott Tőkés László ismét Sándor Krisztinát bízta meg az ügyvezető elnöki teendőkkel. A három régióelnöki tisztségbe Nagy József Barnát (Partium), Gergely Balázst (Közép-Erdély) és Nagy Pált választották. Az alapszabály-módosítás során az eddigi 5-ről háromra csökkent alelnöki mandátumokért erős versengés alakult ki: a közgyűlés Mátis Jenőnek, Borbély Zsolt Attilának és Tibold Lászlónak szavazott bizalmat.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hírsaláta
BÁNTJA CSŐRÜKET A VISSZASZOLGÁLTATÁS. Nem nyughat a nacionalista bukaresti sajtó, s folyamatosan vádaskodik, hogy Erdélyben, köztük természetesen Kolozsváron is, túl sok mindent adnak vissza a magyaroknak és a magyar történelmi egyházaknak. Most épp azért áll a bál, mert a kincses város központjában hatvan ingatlant juttattak vissza a magyar egyházaknak. Azt állítják, a visszaszolgáltatás Emil Boc cinkosságával történt, amit a város polgármestere természetesen elutasít, hisz valamennyi épületről végleges és megfellebbezhetetlen bírósági döntés született.
BONTANÁK, DE KINEK A KÖLTSÉGÉN? Csak decemberben foghat neki a főváros a bukaresti római katolikus templom mellé épített Cathedral Plaza lebontásának, mert a bíróság így döntött ugyan, de arról nem rendelkezett, hogy kinek kell a bontás költségeit viselnie. A Robu vezette püspökség rosszhiszeműséggel vádolja a főpolgármestert, s azzal fenyegetőzik, hogy törvényszéki végrehajtóval kötelezik a városházát a bírósági döntés végrehajtására. (Gândul) SOKNEVŰ KICSI REPTÉR. Heves vita és veszekedés előzte meg csütörtökön a kolozsvári repülőtér névadásáról szóló szavazást a megyei tanács ülésén – írta a Citynews.ro. A tanácstagok több mint egy órán keresztül egymás szavába vágva vitatkoztak, mire sikerült megszavazni a repülőtér új nevét: Kolozsvár-Napoca Avram Iancu Nemzetközi Repülőtér. A vita tárgyát főként az képezte, hogy az elnevezésbe belefoglalják-e a Napoca nevet is, vagy sem. A megyei önkormányzat előzetes egyeztetések nélkül javasolta, hogy Avram Iancu móc vezérről nevezzék el a nemzetközi légikikötőt. Horea Uioreanu megyei elnök az RMDSZ-es és a demokrata liberális párti tanácstagok tiltakozása ellenére sem akart változtatni tervén. (Szabadság) HELYBEN TORZUL A LÁTÁS. A helyi és az országos román sajtó az érem más-más oldalát látja az egybanisok gyűjtésében. A marosvásárhelyi román helyi sajtó mindent megtett azért, hogy a kétnyelvű árcímkéket osztogató akció nyilvánvaló törvényszegésnek minősüljön, ami az EMNP-hez köthető, tehát politikai töltetű, nem civil jellegű. Ezzel szemben az országos sajtóban a „banizást” egyfajta jogos civil ellenállási formának tekintik. Az Adevărul meglátásában itt a tiltakozás egyedülálló formájáról van szó, a Lakóra kirótt bírság miatt indult aprópénzgyűjtés igazi jelenséggé vált a közösségi hálókon. Hozzáteszik, nemcsak erdélyi magyarok, hanem románok is csatlakoztak a kezdeményezéshez. Az Adevărul kiemeli, hogy a büntetés kirovásának okaként megjelölt tanácsi határozat szórólapokra, nem pedig címkékre vonatkozik. Az Adevărulra hivatkozva a Jurnalul.ro, a Muntenia.news és a Realitatea.net is beszámolt az esetről. A Gândul az Adevărulhoz hasonlóan a civil jellegre helyezi a hangsúlyt, habár csak érintőlegesen foglalkozik az üggyel.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gidó Attila
CIONIZMUSTÓL A KOMMUNIZMUSIG
Egy politikusi életpálya Erdélyben: Kohn Hillel (1891–1972) 1.
Kohn azon kevés holokauszt-túlélők egyike, akik ha rövid ideig is, de meghatározó alakjai tudtak maradni az 1945 utáni erdélyi közéletnek.
Az alábbiakban az első világháborút követő harmincéves időszak vezető zsidó személyiségei közé tartozó Kohn Hillel életútjának bemutatására vállalkozunk. A több mint harminc éven keresztül közéleti pályán mozgó Kohn ideológiai utasként járta be a cionista mozgalomtól a kommunizmusig vezető utat. Ő azon kevés holokauszt-túlélők egyike, akik ha rövid ideig is, de meghatározó alakjai tudtak maradni az 1945 utáni erdélyi közéletnek.
Közéleti szerepvállalás
Kohn Hillel cionista mozgalomhoz fűződő viszonyáról csak 1910-től vannak konkrét ismereteink. Ekkor a néhány lapszámot (1910. augusztus–szeptember) megélt cionista irányultságú Erdélyi Zsidó Lapokat szerkesztette Krausz Lászlóval együtt. Az ezt követő évek eseményeit nem ismerjük, 1918-tól viszont már részletesen követhető a pályája. Az ügyvédi pályára lépett Kohn Hillel az első világháború idején már döntéshozó funkciókat látott el az erdélyi cionista mozgalmon belül.
A Zsidó Nemzeti Szövetség 1919-es munkaprogramját Kohn Hillel az ügyvezető elnökség tagjaként írta alá Blau Pállal és Hamburg Józseffel együtt. Ugyanez év decemberében a Szövetség küldöttjeként részt vett Párizsban a világháborút lezáró békekonferencia mellett működő zsidó delegációban. A politikai aktivitás egyben a szervezeti keretek kiépítésében való aktív részvételt is jelentette. Ez nemcsak a helyi csoportok megalakítását, hanem az intézményesítést is feltételezte. Az erdélyi zsidó nemzeti mozgalom története során a kulcspozíciókat betöltő személyek egyben intézményalapító szerepet is felvállaltak. Kohn Hillel és az ügyvezetőség másik két tagja 1919 tavaszán hozták létre tízezer korona alaptőkével az Erdélyi Zsidó Kiadó Társaságot. A kiadó a már korábban beindított Új Kelet (1918. december) lappal együtt biztosította a cionista mozgalom nyilvánosságát. Kohn egyébként Weissburg Chaim, Marton Ernő és Glasner Mózes mellett az Új Kelet alapításában is részt vállalt.
A következő néhány évben, 1925-ig Kohn továbbra is kulcspozíciókat töltött be, 1920 után a legfelsőbb vezetésből viszont kimaradt, és saját visszaemlékezése szerint ellenzékbe vonult. Fokozatos balra tolódásának köszönhetően a húszas évek végére teljesen perifériára szorult a cionista mozgalmon belül.
Kohn Hillel cionista pályafutása 1930–31-ben zárult le, habár 1945-ös önéletrajzában azt állítja, hogy 1929-ben véglegesen kilépett a Zsidó Nemzeti Szövetségből. Állításával ellentétben, az 1930-as helyhatósági választásokon Kohn kezdetben a Zsidó Választási Blokk kolozsvári képviselőjelöltjei között indult.
Az 1930 februárjában a Nemzeti Parasztpárt, a Zsidó Választási Blokk, az Országos Magyar Párt és a szociáldemokraták kolozsvári csoportjai által megkötött kartell-megállapodás szerint a zsidók számára 5 helyet tartottak fenn a városi tanácsban. Végül négyen jutottak mandátumhoz: Fischer Tivadar, Schwartz Jakab, Marton Ernő és Noszin Mór. A megegyezés egyik fontos pontja az volt, hogy a koalícióban résztvevő pártok mindegyikének biztosítanak egy-egy alpolgármesteri tisztséget, így lett 1930-ban Marton Ernő Kolozsvár alpolgármestere. A zsidó városi képviselőjelöltek listáját utólag módosították, Kohn Hillel helyett Schwartz Jakabot vonva be.
Munkásmozgalom és illegalitás
Valószínűnek tűnik, hogy Kohn Hillel 1931 folyamán lépett ki a Zsidó Nemzeti Szövetségből, hiszen 1930 végén még a szervezet tágabb vezetőségének volt a tagja. Mindemellett Elekes Miklós orvoson keresztül már 1929 őszén bekapcsolódott a cionista baloldali szervezetektől független munkásmozgalomba és a Munkássegély keretében tartott előadásokat, majd a szervezet jogi irodáját vezette 1932-ig.
1928-ban mint az ügyvédi kamara tagja, megfigyelőként, de a vádlottakkal szimpatizálva vett részt a kolozsvári kommunistaellenes perben. Ekkor 76 kommunistát, köztük Szántó Dezső, Kertész Rezső, Eugen Rozvani ügyvédeket és Aradi Viktor publicistát állították bíróság elé.
Kohn Hillel második bécsi döntésig tartó tevékenységét meglehetős részletességgel lehet rekonstruálni 1945-ös önéletrajza, a valószínűleg 1960-ban keletkezett rövid biográfiája és egy 1968-ban írt visszaemlékezése alapján.
Kohn 1931-ben vált a Romániai Kommunista Pártnak tagjává, és igen gyors karriert futott be baloldali múltjának és korábbi kapcsolatainak köszönhetően. Szerkesztésében több időszaki kiadvány vagy kisebb, rövidebb ideig fennálló sajtótermék jelent meg, emellett pedig az RKP erdélyi szervezetében töltött be vezető funkciókat. 1931 júniusában már a Vörös Segély erdélyi tartományi titkárságának volt a propaganda- és a pénzügyi kérdésekért felelős tagja és a Városi és Falusi Dolgozók Blokkja című választási újságot szerkesztette. Ekkor kezdődött Bányai Lászlóhoz és Demeter Jánoshoz fűződő barátsága, de ugyanebben az időszakban lépett kapcsolatba a doftanai börtönből frissen szabadult Breiner Bélával valamint Petru Grozával, a későbbi miniszterelnökkel is (1931-től a bécsi döntésig Kohn volt Petru Groza pártkapcsolata), később pedig, 1932-ben Luka Lászlóval. Párttevékenysége főként a háborúellenes, antifasiszta harcra, illetve az Országos Magyar Párt (OMP) ellenzékének a megteremtésére koncentrálódott. A cionista mozgalomból való kilépésével lényegében a zsidó ügyektől is eltávolodott, és 1931 után elsősorban a magyar baloldaliságot, és nem a cionista befolyás alatt álló intézményes zsidó baloldalt szolgálta. Nyilvánvalóan ehhez az is hozzájárult, hogy a munkásmozgalmon belül elmosódó etnikai határok leginkább a zsidó jelleget tüntették el, ezzel szemben megmaradt viszont a román és a magyar etnikai politizálás. A magyar kultúrájú családból származó Kohn magyarsághoz vagy legalábbis a magyar kultúrához való nyitottabb viszonya 1945-ös buchenwaldi szabadulása után is megmaradt, és a magyarsággal való megbékélésre és együttműködésre vonatkozó kijelentései nagy visszhangra találtak.
Az 1932-es választások alkalmával Kohn a Kommunista Párt központi bizottsága tagjának, Lucreţiu Pătrăşcanunak az utasítására a Munkás Paraszt Tömb kampányáért felelt, ezt megelőzően pedig Matheisz Péter (a Kommunista Párt erdélyi és bánsági tartományi titkára) felkérésére május és június folyamán a Világosság című ötezer példányban megjelenő hetilapot szerkesztette. Beindításához komoly anyagi segítséget nyújtott Petru Groza, mint ahogy később a Falvak Népét is segítette.
1932 augusztusában vett részt, Romániát képviselve, Petru Constantinescu-Iaşi és Szőcs Béla társaságában az Amszterdamban megrendezett nemzetközi háborúellenes kongresszuson, ahonnan Berlinen keresztül tért vissza. Szeptember elején a német fővárosban kapta meg az RKP politbürójának arra vonatkozó utasításait, hogy hazatérése után működjön közre az OMP ellenzékének- (a későbbi Magyar Dolgozók Szövetsége) és egy háborúellenes mozgalom megalakításában, valamint ezzel kapcsolatos sajtótermékek kiadásában. Megbízásának megfelelően 1932. szeptember 30-án Demeter Jánossal, Jancsó Elemérrel, Szirmai Istvánnal és Tamási Áronnal együtt beindította a Falvak Népét, amely 1933 márciusáig jelent meg Demeter szerkesztésében. A háborúellenes mozgalom részeként pedig Az új háború ellen címmel adott ki szintén ötezer példányban lapot. Amíg a Falvak Népe szociográfiai írásokkal próbálta a parasztság helyzetét ismertetni, addig a háborúellenes kiadvány harcos baloldaliságával tűnt ki. Az utóbbi lapot, akárcsak a Világosságot, a hatóságok lefoglalták, Kohnt pedig mint felelős szerkesztőt hat hónapos börtönbüntetésre ítélték.
Kohn 1932-es letartóztatását kommunista tevékenysége miatt újabbak is követték. 1933 márciusában a kolozsvári munkássztrájkok során fogták le, júliusban pedig Szmuk Antallal együtt tartóztatták le. A hatóságok bizonyítékok hiányában mindkét esetben szabadlábra helyezték Kohnt, aki tovább folytatta párttevékenységét. Az új háború ellen című röpiratáért viszont közel három hetet kellett börtönben ülnie 1938 és 1939 fordulóján.
Az erdélyi tartományi titkárság megbízásából 1935 júliusában Kohn vezette azt a csoportot, amelyik az RKP nevében titkos népfronti megállapodást kötött Déván az antifasiszta demokratikus arcvonal kialakításáról Petru Groza Ekésfrontjával. Az augusztustól a tartományi titkárság tagjává váló Hillel továbbra is az antifasiszta és háborúellenes mozgalom szervezésében, valamint a nemzetiségi kérdés terén vállalt részt. Feladatkörének részeként működött közre a MADOSZ Népi Találkozójának 1939-es kolozsvári megszervezésében.
Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását Kohn caracali munkaszolgálatosként érte meg (1940. július 19. – szeptember 10.). Röviddel hazatérése után a Kommunisták Magyarországi Pártja észak-erdélyi titkárságának titkárává lépett elő.
Lebukás és börtön
Az RKP észak-erdélyi szervezete a második bécsi döntés után a Magyar Kommunista Párt tartományi szervezeteként folytatta tovább tevékenységét. Az RKP közvetlenül a visszacsatolás után Kertész Rezsőt, az RKP Erdélyi és Bánsági Tartományi Bizottságának a vezetőjét küldte ki Bukarestből Kolozsvárra, hogy szervezze meg a KMP Észak-Erdélyi Tartományi Titkárságát, amely így a régi pártszervezet helyébe lépett.
Az 1940 novemberében, Kolozsvárnak egy Györgyfalvi úti lakásában megtartott tartományi konferencián a személyi kérdések mellett a különböző vonalak irányelveiről és a folytatandó munka gyakorlati utasításairól (szakszervezeti és nemzetiségi kérdés, stb.) határoztak. Kohn Hillelre ekkor – Vasile Pogăceanuval és Pavel Boiannal együtt – a nemzetiségekkel való kapcsolattartás feladatát, illetve a román dolgozók védelmének megszervezését bízták. A megválasztott titkárság alig egy hónapig maradt tisztségben, mivel tagjai (Kertész Rezső, Rácz Gyula, Nemes József, Non György) politikai tájékozódás végett Moszkvába készültek. Útjukra valamivel később, 1941. január első napjaiban került sor, amikor konspiratív módon átlépték a magyar–szovjet határt.
1940. december végétől a moszkvai delegáció 1941. márciusi visszatéréséig ideiglenes titkárság vette át az irányítást. Kohn Hillel ekkor került az észak-erdélyi szervezet élére, mint ideiglenes párttitkár. Kohn mellett Fazekas József, Hoványi Ilona és a későbbi lebukásért felelős Szabó Júlia alkották a pártvezetést. A delegáció visszatéréséig az észak-erdélyi titkárság semmilyen illegális anyagot nem adott ki, és főleg legális tevékenységet (szakszervezeti munka) folytattak.
A bécsi döntés után igen gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy az észak-erdélyi pártszervezet keretei, konspirációs helyzete nem felel meg a magyarországi viszonyoknak. Kohn visszaemlékezése szerint az elvtársak közül senki nem volt illegalitásban a határváltozásokat megelőzően, és a kommunikáció sem volt megfelelően konspirálva. A kommunisták többsége személyesen ismerte egymást, és majdnem mindnyájukról tudott a rendőrség.
A magyar hatóságok viszont sokkal szigorúbban és kíméletlenebbül léptek fel a kommunistákkal szemben, mint a románok, ami az erdélyieket felkészületlenül érte. A Szovjetunió elleni német támadás napján, 1941. június 22-én Szirmai Istvánon és Kohn Hillelen kívül senki nem tartózkodott illegalitásban. A sorozatos lebukások Szabó Júlia 1941. június 29-i letartóztatásával vették kezdetüket. Az első lebukott kommunisták között volt Kohn Hillel is, akit a magyar hatóságok a Kolozsvár melletti szamosfalvi gyűjtőtáborba vittek. Kihallgatása során többször is brutálisan megverték, kínozták, de nem sikerült vallomásra bírniuk.
Kohn a szamosfalvi táborból július 10–12. folyamán hazaengedett foglyok révén próbálta figyelmeztetni a még szabadlábon lévő kommunistákat az árulásról. Ennek ellenére csupán nagyon kevesen tették meg a szükséges óvintézkedéseket – közöttük Jakab Sándor, a háború utáni Tartományi Bizottság egyik kulcsfigurája –, és heteken keresztül folytak a letartóztatások.
Kohnt 1941. szeptember 23-ig, a budapesti Margit körúti fogházba való elszállításáig tartották Szamosfalván. A letartóztatását követő hetek eseményeiről, a vallatásokról nem tesz említést az 1945-ös önéletrajzában, így csak egyes fogolytársai nyilatkozatai és a nyomozási jegyzőkönyv adatai állnak a rendelkezésükre. A nyilatkozatok alapján kirajzolódó kép egy olyan személyt állít elénk, aki mindamellett, hogy ellent tudott állni a vallatásoknak, a fogolytársaiban is próbálta tartani a lelket és kinti információkkal látta el őket. A háború utáni Pártból való kizárása is a letartóztatásokat előidéző vezetési hibák és az 1942-es kommunista perben tett vallomása miatt történt meg.
Miután nem sikerült rögtönítélő bíróság elé idézniük, a magyar hatóságok nem egészen három hónapos fogva tartás után, 1941. szeptember 23-án Kohn Hillelt a budapesti Margit körúti fogházba szállították. Kezdetben az 1940 áprilisában letartóztatott észak-magyarországi kommunistákkal (Rothmann csoport) osztoztak a zárkán, majd a fogvatartottak egészségügyi ellátásáért felelős Weil Emil orvos közbenjárására az erdélyieket külön helyezték. A Margit körúti fogság december 30-ig tartott, ezt követően a kommunista fogvatartottakat Vácra, majd ismét Budapestre helyezték át.
A váci korszak idejére esett a kommunista fogvatartottak pere. Hillelt 1942 márciusának elején értesítette a nővére, hogy napokon belül 116 katonai vádlott ügyében mondanak ítéletet. A március 10-től 13-ig tartó katonai bírósági tárgyalásokon a 116 vádlott egységesen tagadta az ellenük felhozott vádakat, és a vallatásuk során felvett jegyzőkönyveket érvénytelennek nyilvánították. Az elsőként bíró elé álló fővádlott Kohn Hillel ártatlanságát hangsúlyozta és kijelentette, hogy csak a Kommunista Internacionálé előtt felelős a tetteiért.
Az utolsó szó jogán Hillel a letartóztatásuk jogtalanságára és a vád ellentmondásaira próbált kitérni, a bíró viszont megvonta tőle a szót. A március 13-án lezáruló perben Kohnt kommunista tevékenysége miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a magyar katonai törvényszék.
Gidó Attila
1979-ben született Székelyudvarhelyen. Magiszteri diplomáját a BBTE Történelem – Filozófia Karának Judaisztika Szakán szerezte, jelenleg az Európai Tanulmányok Karon doktori hallgató. Kutatási területei: a két világháború közötti erdélyi zsidó nemzeti mozgalom és önszerveződés, Kolozsvár zsidóságának története a két világháború között, az erdélyi zsidóság 1918 után. 2007-től a Román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa. 1979-ben született Székelyudvarhelyen. Magiszteri diplomáját a BBTE Történelem – Filozófia Karának Judaisztika Szakán szerezte, jelenleg az Európai Tanulmányok Karon doktori hallgató. Kutatási területei: a két világháború közötti erdélyi zsidó nemzeti mozgalom és önszerveződés, Kolozsvár zsidóságának története a két világháború között, az erdélyi zsidóság 1918 után. 2007-től a Román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa.
Transindex.ro

Felújították a kolozsvári Kakasos templomot (Megőrizni a nagyvárosi szórványmagyarság intézményeit)
A hűség és reménység jelképének nevezte a frissen felújított kolozsvári Kakasos templomot Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára tegnap a Kós Károly tervezte épület centenáriumán.
„Száz éve él itt a gyülekezet, a száz év a hűséget és kitartást jelképezi. Nem akármilyen száz év volt, világégésekkel, kisebbségi sorssal, a kommunizmus sötét évtizedeivel, és a gyülekezet kitartott. Most is élő gyülekezet van itt, ebből meríthetünk erőt: van jövő, van remény. Ezt jelképezi a kakas is, ami a tornyon: ez a felkelő nap, a jövő, a remény szimbóluma” – számolt be az MTI-nek az ünnepség jelentőségéről a nemzetpolitikai helyettes államtitkár. Hozzátette: fontos, hogy minden időben épüljenek templomok, amelyek nemcsak a hit, hanem a magyarság megmaradását is szolgálják. „Egy nagyváros rengetegében jobban elvesznek az emberek, nehezebben maradnak meg a közösségek. Fontos, hogy legyenek olyan központok, amelyekre támaszkodhat az egyes ember is, ahol tudja, hogy otthont talál. Ezért fontos, hogy a nagyvárosi szórványmagyarság megőrizhesse intézményeit, amelyek összefogják, építik azt a közösséget, ami számunkra a megmaradást és a jövőt jelentheti” – mondta Répás Zsuzsanna. A kolozsvári felsővárosi református egyházközség kétnapos ünnepséggel emlékezett meg a hét végén temploma százéves fennállásáról. Felújításában a Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság és az RMDSZ is támogatta az egyházat. A tegnapi ünnepségen, amelyen Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét, a Kakasos templomban szolgáló Pap Géza, az egyházkerület volt püspöke mellett részt vett Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és Horváth Anna kolozsvári alpolgármester is. A Kakasos templomként ismert Felsővárosi templomon az elmúlt években kicserélték a nyílászárókat, Zsolnay-cserepekkel újrafedték a tetőt, és a szecessziós stílusban épült templom külseje is megújult.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nő a passzivitás az erdélyi magyar választók körében

Felújították az emlékművet
Felavatták pénteken Szamosfalván az 1849-ben e napon kivégzett Tamás András huszárezredes, és Sándor László honvéd őrnagy felújított emlékművét.
A székely származású honvédtiszteket a Karl von Urban ezredes által elnökölt, Kolozsváron székelő császári haditörvényszék ítélte kötél általi halálra. Kivégzésük után holttestüket a szamosfalvi vesztőhely közelében temették el.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik legimpozánsabb erdélyi emlékhelyét 1896-ban állították, ám a 20. században többször is ledöntötték. Most közösségi összefogással, a magyarországi Honvédelmi Minisztérium, és a Külügyminisztérium anyagi támogatásával állították fel újra, miután több mint harminc évig állt romokban. „Olyanok próbálták a vértanúk emlékét bepiszkítani, akik ma is félnek a nemzeti összetartozásunk erejétől, a szabadság és önrendelkezés iránti igényünktől” – jelentette ki Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere az avatóünnepségen. Úgy vélte, az újraállított emlékmű ma már a közösségi összefogásba vetett hitet is jelképezi. A Hende Csaba honvédelmi miniszter köszöntését is tolmácsoló Csikány Tamás ezredes, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem tanára úgy vélte, az egész Kárpát-medencében alig találni olyan emlékművet, amelyik a szamosfalvihoz hasonló pompában ragyog. Úgy vélte, az emlékműnek kettős jelentősége van. „Egyrészt emléket állít azoknak, akik vértanúhalált haltak, de jelzés az utókornak is, hogy érdemes a hazáért élni, és érdemes akár meg is halni érte, hiszen az utókor emlékezni fog rájuk, nevüket, tetteiket, dicsőségüket örökké őrizni fogja” – fogalmazott az ezredes.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Húsz éve jópásztorkodik a Bonus Pastor Erdélyben
Húsz év alatt megannyi alkohol-, drog- és játékfüggő, de hozzátartozóik és más, velük kapcsolatba kerülő ember élete változott meg az 1993-ban létrehozott Református Mentő Misszió munkája során. Az elmúlt két évtized ajándékait ünnepelték vasárnap a kolozsvári Tóközi Református Gyülekezet templomában.
A Református Mentő Misszió alapító-lelkésze, aki néhány évvel később a jogi és pénzügyi hátteret biztosító Bonus Pastor Alapítványt is létrehozta és mai napig vezeti, akárcsak a Jó Pásztor Egyesületet, Horváth Levente hirdette az igét – a Jó Pásztorról. Az ember nem saját maga tulajdona, így csak bérese lehet önmagának, nem képes megvédeni magát, ezt egyedül Krisztus teheti meg jó pásztorként – mondta a lelkész a szószékről.
Az igemagyarázatot rövid múltba tekintés követte, egyrészt képekben, másrészt szavakban: Horváth Levente húsz évvel ezelőtt Csiha Kálmán akkori püspöktől kapta a megbízatást, hogy szenvedélybetegekkel foglalkozzon, ebben az évben tartották az első gyógyító-tábort, emellett támogató csoportot is indítottak a felépülni vágyóknak Kolozsváron, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen is. Azóta több városban is működnek csoportok a református egyházon belül, a születésnapi ünnepségre is több helységből eljöttek családtagjaikkal együtt.
A hozzátartozókra is gondoltak a Mentő Misszió munkatársai, amikor az utógondozói táborokba őket is elhívták, illetve 1998-tól a szenvedélybeteg szülők különböző korú gyermekeinek külön táborokat szerveztek. Az évente háromszor megszervezett, 12 napos rövid távú terápiás programok mellett a hosszú távú terápiára (3-9 hónap) a szenvedélybetegek számára 2005-től nyílt lehetőség a magyarózdi kastély átalakított magtárában.
A Jó Pásztor Egyesületet legújabb projektje is igen népszerű: családi háttértől, személyes problémák minőségétől függetlenül jelentkezhet bárki életvezetési táborba – idén az első angol nyelvű, ilyen jellegű nemzetközi táborra is sor került.
A háttérben a falra vetített fényképek idézték a múltat, az előtérben pedig három „szabadult alkoholista” (a függőség betegség, amely nem múlik el, de rabsága alól fel lehet szabadulni) vallott saját múltjáról. Egyikük, aki Magyarországról érkezett az ózdi terápiás otthonba, elmondta: ő most a saját születésnapját is ünnepli, mert Ózdon újjászületett. Másikuk, a szatmárnémeti Gombola András könyvet írt Vívódások címmel életútjáról: profi vívóként kerítette hatalmába az ital és a drog, hosszú utat járt be, míg szembe tudott nézni önmagával, és a gyógyulást választotta.
„Azt mondták sokan, hogy ez csak akarat kérdése, de én nem tudtam parancsolni a kezemnek, hogy ne emelje a számhoz a poharat. Nagyon megalázó volt. Így hát zugivó lettem” - vallotta egy borász, aki 15 hónap terápia után visszatért eredeti mesterségéhez, amelyet élvezettel és absztinensen végez a jelenben. Kiemelte: körülményei nem változtak meg, de olyan kompetenciákat sajátított el Ózdon, amelyek segítségével sikerült valódi kapcsolatokat kialakítania, kiegyensúlyozott és kreatív személyiséggé vált, és rájött: az ő problémájának nincsen köze az alkoholhoz, az csak menekvés volt valami más elől.
A templom terében nem csak az ózdi bentlakásos terápia révén szenvedélyüket legyőzött függőbetegek, hanem a rehabilitációs otthon jelenlegi lakói is ott voltak. Istentisztelet után a maguk főzte töltött káposztával kínálták a finom illatokkal odavonzottakat. Az általuk készített képeslapokból is lehetett vásárolni, ugyanakkor sütemények fogyasztásával, torta-licittel is lehetett támogatni a Jó Pásztor Egyesület tevékenységeit.
Ózdon a következő rövid terápiás program november 4. és 15. között zajlik.
Maszol.ro

Októberi menetelések
Október hava a Kárpát-medencében élő magyarok számára a megemlékezések időszaka. Megmelékezések közelebbi, távolabbi történelmi eseményekről, ugyanakkor alkalom jelenünk átgondolására, átértékelésére – a jövőbe tekintésre
Az októberi rendezvénysorozat Kolozsváron már a múlt pénteken elkezdődött a felújított szamosfalvi emlékmű felavatásával. Az obeliszk az 1849. október 18-án kivégzett Tamás András madéfalvi huszárezredesnek és Sándor László csíkszentmihályi honvédőrnagynak állít emléket. Az ő tiszteletükre emelték 1896-ban a most felújított Honvéd Emlékművet. Jó volt látni, hogy az ünnepségen sokan vettek részt, nemcsak helybéliek, hanem székelyföldiek, magyarországiak, sőt amerikaiak is.
Holnap, október huszonharmadikán nemcsak Budapesten, hanem Erdély-szerte tízezrek tisztelegnek majd az 1956-os magyar forradalom hősi halottainak, az embertelen kommunista rendszer áldozatainak emléke előtt. A tömegben, immár hagyományosan, sok erdélyi is jelen lesz. Kolozsváron a sétatéri ’56-os emlékmű elé várják a résztvevőket.
Hetek óta folyik a szervezése a hétvégi, október huszonhetedikére meghirdetett Székelyek Nagy Menetelésnek. Az ötvennégy kilométeres távon, a háromszéki Bereck és Kökös közötti útszakaszon tízezrek fognak tüntetni Székelyföld egységéért, az európai hangzású régiósítási tervek ellen, amely az itt élő magyar közösség asszimilációjával lenne hosszú távon egyenlő. A helyszín bővelkedik jelképekben: Bereck az ágyúöntő 1848-as forradalmár hős, Gábor Áron szülőhelye, Kökös a történelmi Székelyföld első települése a hajdani Szászföld határán, a menetelés útvonalához a díszlet a háttérben húzódó Kárpát-kanyar őszi színpompás vonulata, amely a történelem során annyiszor nyújtott védelmet őseinknek.
Látszólag a fenti három eseménynek semmi köze egymáshoz, tudatunkban mégis összetartoznak. Akárcsak azok a személyek, akiket a közös ügy, szabadságjogaink, az önrendelkezéshez való jogunk korlátozása elleni közös tiltakozás összefűz. És ha különböző okokból fizikailag nem is leszünk mindannyian ott ezeken a megmozdulásokon, lelkileg annál inkább. Ott voltunk együtt Szamosfalván, szerdán ott leszünk a budapesti és kolozsvári helyszíneken, vasárnap pedig mindazok, akik – a történelmi példákból tanulva – hiszünk a közös fellépés erejében, a háromszéki országúton menetelőkhöz csatlakozunk nagyon nagy számban.
Szabadság (Kolozsvár)

Újabb együttműködés a Sapientián
Heti rendszerességgel készít műsort az Erdélyi Magyar Televízió a Sapientia EMTE kolozsvári, Tordai úti stúdiótermében.
Cserében az egyetem filmművészet, fotóművészet és média szakos hallgatói szakmai gyakorlatukat az ETV-nél végezhetik, az egyetem oktatói pedig szakértőként szólalhatnak meg a televízió különböző tematikus műsoraiban. Az erről szóló együttműködési megállapodást hétfőn írta alá Kolozsváron dr. Tonk Márton, a Sapientia EMTE Természettudományi és Művészeti Karának dékánja és Nagy Zsolt, az Erdélyi Magyar Televíziót működtető Janovics Jenő Alapítvány elnöke.
Nagy Zsolt az alkalomból megszervezett sajtótájékoztatón elmondta: olyan együttműködést szentesítettek szerződéssel, amely a gyakorlatban már régóta működik. Tonk Márton megerősítette, hogy az ETV már egy éve használja a Sapienta infrastruktúráját, például olyan műsor is készült, amelynek stábja 2–3 embert leszámítva az egyetem diákjaiból került ki. A Sapientia új, Tordai úti épületében található stúdióterem november közepétől lesz üzemképes, addig felszerelik a reflektorokat, év végéig pedig a teljes műszaki berendezést korszerűsítik, noha már most HD technikával dolgoznak.
Tonk Márton arról is beszámolt, hogy tovább fejlesztik a mesterképzőket, így jövőre a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemmel közösen filmszakos mesterképzőt indítanak, az ezt szentesítő megállapodást a közeljövőben írják alá. Ez lesz a Sapientia EMTE nyolcadik mesterképzője, a felsőoktatási intézmény eddig már hét mesterképzőt indított más egyetemekkel közreműködve. A kolozsvári kar dékánja ugyanakkor bejelentette, hogy október 24–26. között rangos nemzetközi tudományos konferenciának ad otthon az egyetem. A Nemzetközi Intermedialitás Kutatás Társaság (International Society for Intermedial Studies) ugyanis a kincses városban szervezi meg a digitális kor média- és művészetközi jelenségeit elemző konferenciáját. A háromnapos eseményre öt kontinens 22 országából érkeznek résztvevők. A legnevesebb előadónak a Los Angeles-ből érkező Henry Jenkins számít.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Kereskényi: a román társadalom és a magyar kisebbség közötti viszony is együttérzésen kell alapuljon
Az 1956-os forradalomról és szabadságharcról, valamint a román társadalomnak a forradalmárok melletti szolidaritásáról emlékezett meg Kereskényi Gábor, az RMDSZ Szatmár megyei képviselője a Parlament Alsóházának napirend előtti felszólalásában kedden, október 22-én.
A képviselő röviden ismertette a forradalom eseményeit az október 23-i tömegtüntetéstől a szabadságharc vérbe fojtásáig, majd bemutatta a kegyetlen megtorlás számadatait: 400 kivégzés, 22.000 börtönbüntetésre ítélt, 18.000 lágerbe küldött személy, 250.000 kivándorló.
„Bár a hivatalos román kommunista álláspont elítélte és ellenforradalomként tekintett a magyarországi eseményekre, de a román társadalom szimpatizált a forradalmárokkal. A nagy egyetemi központokban, mint Temesvár, Kolozsvár, Bukarest, Brassó, Marosvásárhely és Jászvásár tüntetéseket szerveztek, melyek következtében több ezer egyetemistát, fiatal, egyetemi oktatót és értelmiségit tartóztatott le a román titkosrendőrség. A korabeli jelentések szerint 1956 októbere és 1962 decembere között 28.000 személyt tartóztattak le, akik közül 1959 májusáig hozzávetőlegesen 10.000 személyt börtönbüntetésre vagy kényszermunkára ítéltek” – mutatott rá a Szatmár megyei parlamenti képviselő politikai nyilatkozatában.
Kereskényi felszólalásában felhívta a figyelmet arra a szolidaritásra, amelyet 57 évvel ezelőtt Románia és Magyarország egymással szemben tanúsított, valamint nyomatékosította, hogy a román társadalom és a romániai magyarság közötti viszonyt ma is az együttérzés kell meghatározza, ugyanúgy ahogy a két ország közötti kapcsolatot is.
„Ma már nem létezik a Szovjetunió, a két ország és a két társadalom azonban hasonló gondokkal küzd: elég, ha csak a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank megszorításaira gondolunk. Az pedig közös érdek, hogy a Kárpát-medence országai minél hamarabb a saját lábukra állva lábaljanak ki a gazdasági válságból és megkezdődhessen a fejlődés időszaka” – zárta felszólalását Kereskényi Gábor képviselő.
RMDSZ közlemény Kereskényi felszólalásában felhívta a figyelmet arra a szolidaritásra, amelyet 57 évvel ezelőtt Románia és Magyarország egymással szemben tanúsított, valamint nyomatékosította, hogy a román társadalom és a romániai magyarság közötti viszonyt ma is az együttérzés kell meghatározza, ugyanúgy ahogy a két ország közötti kapcsolatot is.
Erdély.ma

Az Erdélyi Magyar Néppárt október 23-i rendezvényei
Marosvásárhely Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete Az 1956-os magyar forradalom és hazai visszhangja, személyes történetek címmel interaktív rendezvényt tart Marosvásárhelyen, a Bolyai téri unitárius templomban, 2013. október 23-án 18:30-tól. Megtorlások magyarok és románok ellen Bukarestben és Marosvásárhelyen. Mi történt a MOGYÉ-n? Megszólal egy szemtanú, aki tüntetett 1956. október 23-án Budapesten. Részletek B. Nagy Veronika és Boros Zoltán dokumentumfilmjeiből és beszélgetés. Meghívott dr. Szász István Tas, orvos-író. Műsorvezető: Boros Zoltán. Marosvásárhely
Csíkszereda Gergely István (Tiszti) lesz a meghívottja a Beszélgetések sorozat legújabb rendezvényének október 22-én 18 órakor az EMNT székházában. Az EMNT és az Erdélyi Magyar Néppárt képviselői megemlékezésen, koszorúzáson vesznek részt Csíkszeredában október 23-án 11:00 órától a Kalász negyedi temető 1956-os kopjafájánál és 15:00 órától Gloria Victis emlékműnél.
Nagyvárad Október 23-án 11 órától, a Partiumi Keresztény Egyetem udvarán tart megemlékezést az EMNT. Az esemény során elhelyezik a kegyelet koszorúit és virágait az 1956-os szabadságharc emléktáblájánál.
Kolozsvár Gergely Balázs, az EMNT közép-erdélyi régióelnöke beszédet mond Bethlen Gábor szobrának felavatásán, október 23-án, a Kétágú templom udvarán. Az EMNT és a Néppárt képviselői a többi erdélyi városban is részt vesznek az október 23-i megemlékezéseken. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Erdély.ma