Lecserélték Király Andrást
Leváltotta Király András oktatási államtitkárt Sorin Grindeanu távozó miniszterelnök, helyére Kovács Irén Erzsébet Szilágy megyei főtanfelügyelőt nevezte ki. A döntés hétfőn jelent meg a Hivatalos Közlönyben, Victor Ponta kormányfőtitkár ellenjegyezte. (Hotnews)
NYUGDÍJKEDVEZMÉNY SZENYNYEZÉS MIATT. Kihirdette Klaus Iohannis államfő az egységes nyugdíjrendszert szabályozó törvénymódosítást, így az általános nyugdíjkorhatárnál két évvel korábban vonulhatnak nyugdíjba azok a személyek, akik legalább 30 évet éltek az ásvány-kitermelés és -feldolgozás során visszamaradó anyagok által szennyezett településeken vagy azok 8 kilométeres körzetében. A képviselőházban május 23-án elfogadott jogszabály kimondja, hogy azok a személyek, akik legalább 30 évet éltek a réz, ólom, kén, kadmium, arzén, cink, mangán, fluor, klór, fémpor, kohókoksz, ammónia tartalmú ásványok kitermelése és feldolgozása miatt szennyezett településeken – Nagybányán, Kiskapuson, Zalatnán, Marosvásárhelyen, Slatinán, Turnu Măgurelén vagy Râmnicu Vâlceán –, illetve ezek 8 kilométeres körzetében, az átlagos nyugdíjkorhatár előtt két évvel kérhetik nyugdíjazásukat. (Maszol) ÁTSZAVAZOTT, KIRÚGTÁK. Kizárta az LDSZ központi politikai bürója Remus Borza képviselőt, mert a Grindeanu-kormány leváltását célzó bizalmatlansági indítványt nem szavazta meg – jelentette be tegnap Călin Popescu-Tăriceanu pártelnök. Borza – aki arról a kijelentéséről híres, hogy rongyos ezer euróért nem érdemes képviselőnek lenni – úgy reagált, hogy nemsokára már csak Tăriceanu marad a pártban, hogy leoltsa a villanyt. Az LDSZ-ből az utóbbi hónapban ugyanis már több politikust kizártak, még Daniel Constantin alelnöknek és körének sem bocsátották meg a különvéleményt. (Digi24) DRAKULA VONZÓ. Az On the Go Tours tette fel egy világtérképre az 50 legnépszerűbb helyszínt, ahonnan a legtöbb Instagram-fotót osztották meg a világon. Az első helyen nem meglepő módon a párizsi Eiffel-torony áll, a második a londoni Big Ben, a harmadik a Grand Canyon, a negyedik a London Eye és az ötödik helyen a New York és az Empire State Building áll. A top 50-be egy erdélyi helyszín is bekerült, vélhetően ez sem meglepő módon a törcsvári kastély, amely a Drakula-legenda miatt a legnépszerűbb romániai turistacélpont, és a 42. helyen végzett. (Transindex) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A világ közepén, Kisbaconban
Augusztus első hétvégéjén, a huszadik – ez alkalommal Kisbaconban szervezett – erdővidéki honvédtalálkozót követően, amikor a megemlékezők serege nem oszlott még fel, a művelődési otthon előtt kértük Benedek Mártát, a közeljövőben szakítson rá időt, s meséljen nekünk Benedek Elek falujáról. – Mégis, miről kellene mesélnem? – kérdezett vissza a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskolát bő negyven éven át szolgáló Márta néni. – Arról, hogy mit jelent önnek Kisbacon! – Jaj, nekem mindent! – mondotta, s ezzel már bizonyossá vált, szíves-örömest vállalja a feladatot. Márta néni életének hetvenhárom esztendejéből többet is távol élt Kisbacontól, de hiába szakította el a sors vagy az iskola, biztosan tudta, mindez csak ideiglenes – ők egymásnak vannak „teremtve”.
Veszedelmes esztendők
Nem közismert, de Benedek Márta keresztneve valójában Mária. Ezt olyannyira kevesen tudták, hogy férje, Gábor bácsi is csak nyolc év házasság után tudta meg az „igazságot.” Édesanyja a Márta nevet adta volna az 1944. augusztus másodikán született kislányának, édesapja viszont a Máriához ragaszkodott olyannyira, hogy amikor 8-án átment Nagybaconba, hogy a hivatalban bejelentse, saját akaratát érvényesítette. A kislány világra jöttét nem sokáig ünnepelhette a család, mert édesapja a hivatalban a keresztlevél mellé behívót is kapott, s 13-án már be is rukkolt. Nehéz idők jártak akkor Kisbaconban is. Az oroszok szeptember 5-én jelentek meg, érkezésük pedig akkora riadalmat keltett a falu népében, hogy mindenki menekülőre fogta. Hogyha nagyobb lesz a veszedelem, mint gondolnák, s esetleg a csöppség nem élné túl, hát ne pogányként lehelje ki lelkét, gondolkodott édesanyja, s azzal befutott Tompa Zsigmond tiszteleteshez, aki a kút kávájáról levette a csuprot – akkoriban minden ház udvarán volt kút, s rajta csupor, hogy bárki járókelő, ha megszomjúhozik, azt hűs vízzel elolthassa –, elmondott egy miatyánkot, némi vizet löttyintett fejére, s azzal kereszténnyé tette. Az oroszok mondhatni tisztességesen viselkedtek, mindössze boltjuk iható részét pusztították el teljesen – nemcsak a fellelhető nemesebb italokat, de boralját, kék szeszt, kölnit, sőt, hajolajat(!) is –, mehetett az élet tovább. Mindenki nehezen élt, de Márta – mert nem a papír számított, hanem az anyai kívánság – még nehezebben viselte a megpróbáltatásokat: szüntelen azt kérdezte, másnak miért van édesapja, az övé hova lett? Évekig, egészen 1948. május 5-éig kellett hasztalan vágyakoznia, amíg szibériai fogságából kiszabadult atyja.
Szárazajta gondoskodása
A négy elemit Kisbaconban Bardocz Dezső és Tompa Ilona kezei alatt végezte, ötödikben át kellett volna járnia tanulni Nagybaconba, ám Szárazajtán élő nagyszülei kezdeményezésére inkább oda ment. Erre a három esztendőre nagy szeretettel emlékszik vissza. Bár szigorúan fogták, s a munkából is rendszeresen ki kellett vennie részét, nagyon szerették, s jól gondoskodtak róla. Tőlük tanult meg szőni – ma is szívesen ül le dolgozni az öreg osztováta mellé –, tehenet fejni, takarni, gyomlálni és kapálni. Olyan szépen kérték, végezze el a feladatokat, hogy nem is gondolt arra, nem teszi, amit ráróttak. Például szentül elhitte nagyapjának, hogy az a fa, amit ők ketten vágnak fel a harcsafűrésszel, nagyobb lánggal és érezhetően jobban fog égni, mint a másé. Ha betértek egy-egy ismerős házába, a jó öreg még rá is játszott egy kicsit, s csendben intette a leánykát, érzi-e, veszi-e észre, hogy az a fa kevesebb meleget ad, mint az otthoni?
Ott szerette meg a fúvós zenét is. A zene mindennapjaik része volt: nagyapja, Incze Gábor, aki mintegy negyven évig irányította a rezesbandát, rendszeresen vezette a próbákat, készültek a fellépésekre, a kislányt pedig annyira megragadta a látott, halott csoda, hogy mint mondja, ha meghal is rezesbanda kísérje utolsó útjára. Apropó, halál! Halottak napján bármilyen idő is legyen, Márta néni első útja édes nagyszüleihez, Szárazajtára visz, „mert az onnan kapott szeretetet feledni nem lehet, mint ahogy azt elégszer megköszönni sem”. Fiatalként, dolgozóként
Tizennégy esztendősen szeretett volna konfirmálni, de a politika megpróbált közbeszólni: édesapjára, aki akkoriban szövetkezeti elnök volt, az elvtársak rászóltak, nem helyes, hogy egy vezető tisztséget ellátó ember Baróton továbbtanulni kívánó lánya Istenben higgyen, és arról tanúbizonyságot is akarjon tenni. Szülei értették a célzást, ezért hát ismét Tompa Zsigmond tiszteleteshez folyamodtak megoldásért. A lelkész nem kérette sokat magát, az előszobában édesanyja és két tanú jelenlétében feltett három kérdést a kátéból, s azzal megkonfirmáltnak tekintette a leánykát. Az elvtársak bakadólását nem felejtette el édesapja sem, s hiába kérték, sosem állt be párttagnak – mert olyanok közé, akik Istentől tiltanak, nem akart vegyülni. A baróti két tanévet a sepsiszentgyörgyi 2. számú Leányiskolában eltöltött két esztendő követte. A középiskolába nemhogy bejutni, de felvételizni sem volt egyszerű: feltételként szabták, hogy a szünidőben a termelőszövetkezetben száz normát kell ledolgoznia, ha párttitkári jóváhagyást akart szerezni. Egy norma napi nyolc óra munkát tett ki – elsősorban takarást, lennyüvést, kapálást és a krumpli betakarítását jelentette –, de mivel az időjárás nem mindig kedvezett, volt, hogy csak órákat lehetett dolgozni, s úgy bizony többet jelentett, mint száz nap. Az érettségit követően Kiskapuson tanult a vegyészeti technikumban, amit szerződésének megfelelően három év munka követett a Carboxim gyárban. Amint tehette, felmondott, és 1968. szeptember 18-án, jó nyelvtudásának köszönhetően Szárazajtán helyettesítő román szakos tanár lett másfél évre. A Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola új épülete akkor készült el, szaklabort is berendeztek, s hívták, foglalja el a képesítésének megfelelő állást. Három évet dolgozott ebben a beosztásban, majd amikor az megszűnt, Boda János igazgató és Ozsváth Gábor matematika szakos tanár nem engedték el, hanem a könyvtárhoz vezették, kinyitották ajtaját, s jó munkát kívántak. A jókívánság bő négy évtizedig, 2013 októberéig kitartott! Munkájában kifejezetten szerette, hogy a gyermekeket útba igazíthatta, mit és hogyan olvassanak, s büszkeséggel töltötte el, hogy firtatás nélkül megnyíltak előtte, megbíztak benne, s kötődtek hozzá. Úgy érezte, nemcsak két gyermeke van – férjével, Benedek Huszár Gáborral 1970-ben kötött házasságot, s nevelték nagy egyetértésben gyermekeiket, Jánost és Mártát –, hanem sokkal több.
Otthon, Kisbaconban
Feledhetetlenek a kisbaconi gyermekkori emlékek.
Az ötvenes években nehéz időszakok követték egymást. A világháború utáni új rezsim könyörtelen és értelmetlen határozatokat léptetett életbe, amelyek szegénységet és nélkülözést hoztak – a termés javát be kellett szolgáltatni, nem volt pardon akkor sem, ha nem termett elég. Az idő viszont sok mindent megszépít...
A mezőre családostól mentek, ahol mindenkinek megvolt a feladata. A gyermekek borvízért a Küpűhöz, azaz a hegyalatti forráshoz mentek, munkájukhoz tartozott a kévék kötése, összehordása és a gereblyézés is. A cséplés több tekintetben is ünnepnek számított. Gabonáját mindenki behordta a csűrbe, s várták, hogy a cséplőgép tulajdonosa, Benedek Péter Dénes betérjen udvarukba. Ilyenkor is jutott feladat a gyermekhadnak: cserépkorsókban borvizet vittek a dolgozóknak, s ők takarították el a szalmatöreket és a polyvát. Csépléskor hagyományosan juhot öltek, húsából tokánylevest készítettek, utána pedig fánkot ettek. Nem lehet feledni a lánykori történeteket sem.
Akkoriban sok bált szerveztek, és még a szilvesztert is együtt ülték meg. Tanítóik, Lakatos Elemér és Irénke minden újévre előadást tanítottak be, amit a művelődési otthonban adtak elő, majd mulatozásba fogtak, éjfélkor átmentek a templomba, hogy a jó Istennek hálát adjanak, azt követően hazamentek, hogy megegyék a hajalt kukoricát és a töltött káposztát, majd fiatal és idős egyaránt visszament a bálba. A lányok a szülők mellett ültek, a fiatalemberek illendő módon kérték fel őket táncolni.
Vasárnap délutánonként a lányok összeültek, piros szegfűt tettek a mellükre, összefogózva és énekelve mentek az utcán egészen az Úrfenyőig, ahol aztán találkoztak az utánuk eredő legényekkel. Az udvarlási szokás része volt az is, hogy a lányok a mezőn át a Suvadás felé mentek borvízért, megtöltötték a korsókat, a szembejövő legények azt elvették, kiöntötték, majd együtt mentek vissza újból megtölteni.
Húsvétkor mindenki elment mindenkihez locsolni, a verseket nem muszájból, hanem tiszteletből mondták, s kicsit büszkék is voltak azok, akik szebbet, találóbbat tudtak, és érződött, készültek az alkalomra.
Kisbaconnak nem voltak kirívóan gazdag családjai, ami békességet és összetartást hozott, ennek hatása ma is érződik. Ha valamit kér az ember, a falu szívesen ad, főleg, ha látja az eredményt. Felemelő volt látni, hogy néhány éve, amikor a feredő készült, mennyien akartak valamiképp hozzájárulni a munka sikeréhez. Sokan jöttek messziről, sokan Erdővidékről, hogy a jó szórakozási lehetőséggel kecsegtető feredő elkészüljön, azoknak pedig enni kellett adni. Akadt, aki olajat, zsírt, fuszulykát, paradicsomot, szalonnát, hagymát, paprikát, krumplit adott, volt, aki juhot vágott. Bőségesen kikerült az ennivaló akkor is, ha mesenapot ültek. Legutóbb háromszázhúsz gyermeket kellett megetetni, de egyikük sem maradt étlen. Sokan vállaltak részt a főzésben. Kora reggeltől készült az étel, az asszonyok melegben, gőzben ültek egész nap, de munkájuk nyomban kifizetődött, amikor látták, milyen jó étvággyal fogyasztott a gyermeksereg. Sütni is szerettek a kisbaconiak – nem hiába nevezik még most is kalácssütőknek őket! Jóformán nem volt olyan hét, hogy legalább egyszer-kétszer ne készült volna valami tésztaféle, hogy a betérőket mindig legyen mivel megkínálni. Manapság ez a hagyomány akkor látszik leginkább, ha az egyház szervez valamit: a gazdasszonyok felajánlásának köszönhetően nem ritka, hogy akár harminc-negyvenféle süteményből lehet válogatni! Mindannak ellenére, hogy munkája Baróthoz kötötte, Márta néni fejében soha meg sem fordult, hogy Kisbaconból elköltözzön, pedig az ingázás nem mindig volt könnyű. Nem ment volna el semmi kényelemért ebből a jó, összetartó közösségből. Fiatalasszonyként azért imádkozott, ha gyermekei felnőnek, a világ közepét, Kisbacont el ne hagyják, dolgozzanak, boldoguljanak ott, ahol felnőttek. Jól imádkozott: gyermekei messze tanultak, de szülőföldjüktől nem szakadtak el, otthon kerestek megélhetést. Nemcsak családtagjainak, de a mai fiataloknak is csak azt tudja tanácsolni, ne a pénzt és a tisztséget hajszolják, hanem a lelki megnyugvást keressék. Az ötvenes években még hétszázötvenen lakták a falut – ma háromszázzal kevesebben vannak –, ám mindenki megélt, a település ma is eltartja azt, aki bízik benne.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történelmi felfedezőút Királyföldön
Lelkészi szolgálatom során két évig szolgálhattam az Oltszakadáti Evangélikus-Lutheránus Egyházközségben, és bőven volt lehetőségem bejárni és megismerni tüzetesebben Királyföldet és az ottani emberek habitusát, életvitelét, és azt tudom elmondani, hogy teljesen más világ, teljesen más kulturális és építészeti örökséget ápol, mint amit jelen szolgálati helyemen, a partiumi Szatmárnémetiben és Nagykárolyban tapasztalok és tapasztalnak az itteni emberek is. Ilyés Sándor beszámolója.
Mivel a fizikai távolság elég nagy a két régió között, ezért az itteni emberek nagy részének nem adatott meg a lehetőség, hogy arra a vidékre ellátogassanak, és nem is igazán tudják elképzelni azt a csodálatos vidéket. Úgy érzem, hogy aki elszánja magát és eldönti, hogy meglátogatja és bebarangolja Királyföldet, az azt fogja érezni, mintha egy óriási történelemkönyv lapjai közé pottyant volna, s csak kapkodja a fejét a sok nevezetesség láttán, melyek mind tanúi voltak a magyar történelem vérzivataros évszázadainak. Így született meg az az elhatározás, hogy a Szatmárnémeti Evangélikus-Lutheránus Egyházközség 26 gyülekezeti tagjával ellátogassunk Királyföldre. Augusztus 25-én egy olyan történelmi, kulturális felfedezőútra indultunk, mely kimondottan Királyföld Szebenhez közel eső részén levő főbb nevezetességek meglátogatását foglalta magában. A tervezett négy nap alatt a következő nevezetességeket látogattuk meg: első nap leutaztunk Nagyszebenbe, ahol a Huet téren található szász evangélikus templomot tekintettük meg, a Kispiacot a Hazugok hídjával, valamint a Nagypiacot, ahol kirakodóvásár révén középkori forgatagba csöppentünk. A második reggelen a kerci XIII. századi cisztercita apátság megtekintésével indult a napunk, melynek szentélyében a történelem során a szász evangélikus templom kapott helyet és mind a mai napig itt tartja a maroknyi szász közösség az istentiszteleti alkalmait. Utunkat ezután Oltszakadát irányába vettük, ahol a XIII. századi magyar evangélikus műemlék, még mindig használatban lévő templomot tekintettük meg, majd innen Nagydisznódra látogattunk, onnan pedig és Kisdisznódra indultunk, és mindkét településen a csodálatos szász vártemplomokat tekintettük meg. A harmadik napon elutaztunk Kiskapusra, ahol részt vettünk a vasárnapi konfirmációi istentiszteleten a magyar ajkú evangélikusok XIV. századi templomában. Azt követően a világörökség részét képező Nagybaromlaki erődtemplomot szerettük volna megtekinteni, de sajnos minden erőfeszítésünk ellenére zárt ajtókat találtunk. Innen vettük az irányt Berethalomba, ahol az úgyszintén UNESCO világörökség részét képező műemlék szász evangélikus templomot látogattuk meg, amely egykoron szinte 300 évig szolgált a szász evangélikus püspökök székhelyéül. A negyedik napon a segesvári várat jártuk be, ahol a bástyák mellett az egykori megyeházat, a római katolikus templomot, a Petőfi-szobrot, a két evangélikus szász templomot, valamint a szász temetőt tekintettük meg.
Egy gazdag történelmi múlttal megáldott országban élünk, ezért kötelességünk megismerni annak történelmi múltját, építészeti örökségét illetve természeti kincseit. Fő célunk mindvégig az volt, hogy a szász és magyar evangélikus templomokat látogassuk, reflektálva a reformáció 500 éves évfordulójára. A 26 résztvevő gyülekezeti tag teljesen átszellemülve és feltöltődve tért vissza Szatmárnémetibe augusztus 28-án késő éjszaka. A négy napos szászföldi kirándulás megvalósításért, az útiköltség és a kiadós ebédek biztosítása a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával valósulhatott meg. Hálás köszönt érte gyülekezetünk presbitériuma nevében is. szatmar.ro

Tenyerére kiülnek az angyalok /Beszélgetés Gergely István „Tisztivel”, a Csibész Alapítvány elnökével/ (Karácsony)
Úgy tartja, Jézus minden csábítás ellenére nem „disszidált”, szülőföldjén maradt, betöltötte a feladatát. A mi utunk is ez, Jézus útja. Gergely István „Tisztivel”, korábbi csíksomlyói plébánossal, a Csibész Alapítvány elnökével arra is igyekeztünk választ találni: mit tehetünk annak érdekében, hogy minél tovább tartson a karácsony?
– A születéstörténetnek melyik „változata” áll legközelebb a szívéhez?
– Gyerekkoromban mindig ugyanazt az Erdély-szerte ismert klasszikus pásztorjátékot adták elő, amely később könyvben is megjelent. Ma is érzem a szívemben, a lelkemben a gyönyörű dallamokat, amelyeket az angyalok, a nagylányok énekeltek a szülőfalum szentélyében. Ezeket mindenhová magammal vittem Gyergyószentmiklóstól Jegenyéig, bármerre is szolgáltam vagy vetett a sors. E dallamokat mai szellemi gyermekeim, az Árvácska együttesünk vezetői és tagjai részben ma is felhasználják. Én legfeljebb tanácsokkal és ötletekkel járulok hozzá az egészhez, igazából csak nézem és hallgatom őket.
– Papként és „civilként” is sokszor megélhette az ünnepet, melyik minőségében járt mélyebben?
– Papként nem tudtam igazából átélni a karácsonyt, de érvényes ez a többi ünnepre is. Többfelé kellett mennem misézni, programot kellett összeállítani a közösségek számára, igét hirdetni, törekedni mindig valami olyanra, ami fentről érkezik, s ha nem sikerült, nagyon rosszul éreztem magam. Mióta nem plébánosként tevékenykedem, sokkal mélyebbek az ünnepeim. Csendben tudok lenni, magamba szállni, meg tudom idézni a karácsony lényegét. Azt, hogy az ősbűn utáni szabadítás jegyében Isten eldöntötte a megváltó eljövetelét, de az eljövetel helyét is meghatározta, kiválasztotta a szülőpárt, megfogalmazta a küldetés célját. Az idő beteltével pedig a fiatal lány a méhébe fogadta őt, majd a gyerek megszületett, küldetését felismerte, felvállalta, s ha megingások közepette is, de elvégezte. Minden csábítás ellenére nem „disszidált”, szülőföldjén maradt, betöltötte a feladatát. Aztán visszatért az atyához és beszámolt az elvégzett feladatról, mint egy királyi követ. A mi utunk is ez, a Jézus útja.
– Milyen mértékben alakította az ünnepeit, hogy egy ideje apaként, családja, három gyermeke körében várhatja Jézus érkezését?
– Mint említettem, a rengeteg teendő mellett korábban sokszor arra ébredtem, hogy az ünnep elsuhant, és én halálosan fáradtnak érzem magam. Az ünnep a sok munkát jelentette, a mások érdekében hozott fáradozást. Ma, amikor a szentmise szövegét imádkozom, magamba szállok, kitárom a karomat, és szinte érzem, amint az angyalok kitelepednek a tenyeremre. Napestig ott tudnék ülni, ezekre az apró jelekre, üzenetekre figyelni. És ez cseppet sem unalmas. Úgy érzem, ilyenkor megnyílik az ég, találkozik a földdel, az Isten az emberrel, ezt a találkozást pedig tovább kell adnunk, sugároznunk kell a puszta lényünkkel. A találkozás pedig kiárad a szobára, a családra, a gyermekekre, és egyszer csak béke lesz. Valahogy, valamiképpen így történik meg a karácsony. Nem mindig és nem törvényszerűen karácsonykor, hanem az életünk bármelyik napján.
– Hogyan igyekszik megóvni a saját és fogadott gyerekeit – a „csibészeket” – az üzletekben már november elejétől megkezdődő karácsonyjelenségtől?
– Mindenekelőtt annak tudatosításával, hogy ebben a színjátékban olyanok vagyunk, mint a vőlegény és menyasszony nélküli lakodalom násznépe. Egy régi „csibészem”, motoros ember válaszát idézném, amelyet arra a sűrűn feltett kérdésre adott, hogy nem félti-e az ugyancsak megveszekedett motorossá nevelkedett fiát. Egyetlen reményem van, szokta mondani: a motorozás minden csínját-bínját igyekeztem átadni a fiamnak, s ha él azzal a tudással, van rá esélye, hogy elkerülje a nagyobb bajokat. Minden nevelőnek valami hasonló a feladata. Miután képtelenek vagyunk megvédeni a gyermekeinket mindenféle veszedelemtől, nagyjából eddig terjedhet a mi kötelességünk. De eddig kötelező módon el is kell terjednie. Mindenkinek akkor kell elegendő időt fordítania a gyerekeire, a környezetére, amikor arra szükség van. Nem később, mert akkor már túl késő lehet. Valahányszor feleségemmel, Adéllal elengedjük a gyermekeinket otthonról, soha nem mulasztjuk el, hogy megáldjuk őket és áldást kérjünk rájuk, megkérjük az égieket, hogy vigyázzanak rájuk, ha mi nem foghatjuk a kezüket.
– Mi van, ha elmúlik karácsony? Mit tehetünk annak érdekében, hogy minél tovább tartson az ünnep?
– Talán úgy lehet meghosszabbítani a karácsonyt, ha lelki örömben élünk. Ha ez sikerül nekem, akkor a velem élő is részesül abban az örömben. Mert amit másra költünk, azzal soha, sehol nem kell elszámolnunk. Néha elszégyellem magam, amikor arra gondolok, hogy a „csibészeim” közül néhányan börtönbe is kerültek. Ilyenkor fájdalom költözik a lelkembe, még akkor is, ha tisztában vagyok, hogy az igazi családokban is vannak problémás gyerekek. E tekintetben soha véget nem érő próbálkozás az életünk. Ugyanakkor arra törekszünk, hogy mindannyiukat magyar identitásban neveljük fel, ezt a nevelőktől is egyértelműen kérem. Azokat a bizonyos rendhagyó történelemórákat a helyszínen, a tereken, utcákon, a szobrok, emlékművek tövében tartsák meg. Előfordult már olyan is, hogy pénzjutalommal igyekeztük motiválni a gyerekeket a rovásábécé megtanulására, és mivel valamennyien megtanulták, jócskán át kellett lépnünk az eredetileg kiszabott pénzügyi keretet. Nem erőszakkal, de igyekszünk mindannyiukba belecsepegtetni a magyarságtudatot. A moldvai csángó gyermekeinket befogadás után először magyarul kell megtanítanunk, mert otthon már senkitől nem hallanak magyar szót. A szülőkkel ugyanis elhitették, hogy aki magyarul beszél, nem tud megtanulni rendesen románul, s képtelen lesz érvényesülni az életben.
– Milyen ajándékot szokott kérni karácsonyra?
– Idén azt kértem az angyaltól, hogy hozzon nekem egy nagy, öblös poharat, amelyben jól meg tudom lötyögtetni a vörösbort. Általában azonban nem tárgyi dolgokra gondolok. Az adventi időszakban békéért, összhangért, harmóniáért imádkozom, hogy megoldhassuk a felmerülő problémákat. Máig eszembe jut egy öreg ferences atya tanítása, miszerint valahányszor olyan szentélybe lépünk, ahol korábban nem jártunk, az ott megfogalmazott kérésünket teljesíti Isten. Ha ilyen helyre kerülök, bölcsességet kérek, mert ha azzal rendelkezem, bölcs döntéseket tudok hozni, az az ajándék azok számára is megteremti a mindennapokhoz szükséges földi javakat, akikért felelős vagyok. Márpedig az isteni gondviselés létezését erősen megtapasztaltam az évtizedek során. Ha csak a csibészetre gondolok… Harminc évvel ezelőtt nem azért fogadtam be őket, mert megpályázott és megnyert pénzt kellett valahogy elkölteni. Azokban az időkben döbbentem viszont rá, hogy nekem nem lelki, hanem emberpásztorrá kell lennem. A szeretetről pedig nem beszélni kell, a szeretetet cselekedni kell. Mert valahogy híre ment az egésznek, emberek jöttek a környékről, és felkínálták a segítségüket. Így lépegettünk előre önkéntes adományokból, azóta több mint ezer gyermek élvezhette a gondviselés áldásait.
– Személyesen is homlokán érzi a gondviselés tenyerét? A karácsonyi ajándék gyanánt kért bölcsesség elegendő annak elviseléséhez, megéléséhez is, hogy önt gyakorlatilag kilökte magából a katolikus egyház?
– Isten ellen soha nem fordultam, az emberekkel, papokkal viszont jóval több gondom akadt. A gondviselés végig velem volt, az első, nehéz periódus átvészelésében különösképp. Ma szépen el tudom tartani a családomat, semmiben nem szenvedünk hiányt, és soha nem mulasztom el hálát adni a Jóistennek, hogy segít bennünket emberhez méltó életet élni. Kezdetben sokáig álmodtam, hogy miséznem kell, rajtam van a papi ruha, prédikálnom kellene, de nem készültem. Aztán lassan kimaradtak ezek a rémálmok. Egyfajta papi munkát azonban folyamatosan végzek. Sokan bekopognak hozzánk az alapítványhoz, szükséget szenvedők, fájdalommal a lelkükben. Egy pap, egy ember életében lényegi dolog, hogy befogadjon nélkülözőket, meggyógyítsa őket, erőt öntsön beléjük. Ezáltal és velük megélje a mindennapi karácsony élményét.
GERGELY ISTVÁN
A csíkszeredai Csibész és a Lázár Alapítvány, valamint a Csibész Ifjúsági Egyesület elnöke. A Beszterce-Naszód megyei Vicében született 1955. április 29-én. 1981-ben végezte el a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolát. Káplánként Gyergyószentmiklóson szolgált, majd Brassóban, Kiskapuson. 1987-ben lett csíksomlyói plébános. Lelkipásztori teendőinek központjában a fiatalok pasztorációja állt, egyik kezdeményezője és fő szervezője volt a kommunista diktatúra éveiben illegálisan is megszervezett Csíksomlyói Ifjúsági Találkozóknak. A kilencvenes évek elején szorgalmazta az Ezer Székely Leány találkozók hagyományának felújítását. A moldvai csángók ügyének elkötelezett támogatója. 1992-ben megalapította az árvaházból kinőtt fiatalokat segítő Csibész Alapítványt, családi típusú gyermekotthonokat létesített. Csíkszeredában 1996-ban létrehozta a szociális jellegű tevékenységet folytató Lázár Alapítványt. 2007-ben a Kolozs megyei Jegenyére helyezték, ahol egy évet szolgált. Apaságra való hivatkozással a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség 2011. április 15-től felfüggesztette papi hivatásának gyakorlási jogát.
Díjak, kitüntetések: Csíkszereda város Pro Urbe díja (1996, 2007), Kisebbségért díj (2000), A Köztársaság elnökének érdemérme (2002), Magyar Művészeti Akadémia díja (2005), A Családért díj (2006), Árpád-szobor (2011). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)