"Július 1-11. között kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet református és evangélikus hallgatói és vallástanárképzős főiskolásai szórványgondozó gyülekezeti misszióban vesznek részt Dél-Erdély helységeiben. A részletekről Orbán Lajos V. éves református teológiai hallgató elmondta, hogy idén már negyedik éve folyik szervezett szórványmisszió. Az erdélyi teológusok és egyetemisták által végzett szórványgondozás több évtizedes. 1993-tól ismét rendszeressé vált a nagyobb méretű misszió a szórványvidéken. A teológián 1998 őszén hivatalosan is megalakították a Babos Sándor Kört, mely akkor már maga mögött tudta az 1996-os havasalföldi, az 1997-es moldvai és dobrudzsai, valamint az 1998-as bánsági és Zsil-völgyi missziókat. Idén Dél-Erdély gyülekezeteibe látogatnak, a hajdani Királyföld egy részére, Szeben és Brassó megyék magyar szórványaiba. Ez a misszió minden felekezetű szórványmagyarra egyformán tekint. - Vetési László kérésére indították el a "lélektől lélekig" missziót. Ennek lényege a szórványok keresztyén közösségépítése, a vallási, nyelvi, etnikai rehabilitáció. - A mostani alkalommal 42 fiatal érkezik kilenc településre. A Küküllő mentére két csapat érkezik. Az egyik Balázstelkére, onnan látogatnak Báznára és Pócstelkére. A másik Küküllőalmásra, Somogyommal összekapcsolva. Ide tartozik még Erzsébetváros környékén Riomfalva és Ernye is. Szentágotán nemrég szerveződött református anyaegyházközség, és ahol sikerült egy emeletes épületet vásárolni a központban. A kisváros 400 magyarján kívül innen kell felkeresni Bürköst, valamint Hégen, Pusztacelina és Nagysink kisszámú magyarságát is. Mihályfalva és Bólya környékén is sok a munka, mert Nagyselyk és Hidegvíz mellett a Nagy-Küküllő mentén: Kiskapuson, Mikeszászán és Csicsóholdvilágon is várják őket. Az Olt mentén, Románújfaluban már alig negyven magyar él, de Viktóriavárossal együtt ők is nagyon vágynak arra, hogy meglátogassák őket. Az egyik csoport átjár majd Dombosra és Kőhalomra is, a másik pedig Sárkányba és Fogarasra. A vízaknaiak a gyermekevangelizáció mellett bejárják a Nagyszeben környéki népes román falvakat is, ahol magyarok élnek. Nagyszeben az egyedüli helység, ahol nincs kimondottan gyülekezeti tevékenység. Itt a lakónegyedek magyarságát mérik fel, és Oltszakadát támogatásával a szebeni magyar evangélikusok lelkigondozását is végzik. A szórványgondozó csoport nemcsak felkeresi az elveszőfélben levő magyarokat, hanem a lelkigondozás mellett kultúra- és magyarságmegőrző munkát is végez. - Három településen regionális ifjúsági találkozót szerveznek. Vízaknára a város és a környék magyar fiataljait gyűjtik össze. Somogyomba a Küküllő mentieket, Nagymohába pedig a Kőhalom és Fogaras környékén élőket. - Orbán Lajos hozzátette: Erdély egyik legnagyobb szórványgondja a nagyvárosi magyarságé. Kolozsváron tavasszal a Monostori negyedben elindítottak egy egyházi felmérést, és igény van a többi lakónegyedben is hasonló munkára. /Varga Zoltán: Szászföldi szórványmisszió. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 26./"

"Július 1-11. között a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet református és evangélikus hallgatói és a vallástanárképzős főiskolások szórványgondozó gyülekezeti misszióban vesznek részt Dél-Erdély helységeiben. A részletekről Orbán Lajos V. éves református teológiai hallgató, a munka ifjúsági vezetője beszélt. A két világháború között az Erdélyi Fiatalok által kezdeményezett falumozgalom egyházi szárnyaként indultak el a szórványmissziós teológuscsoportok. 1993-tól ismét rendszeressé vált a kolozsvári fiatalok: teológusok, főiskolások, gyülekezeti ifjak falumunkája, melynek jogi és anyagi kereteit az Erdélyi Református Egyházkerület Diaszpóra Alapítványa biztosítja. A misszió bibliai vezérigéje: "Menj mindazokhoz, akikhez küldelek téged, és beszéld mindazt, amit parancsolok néked". (Jer.1,7) A misszió másik jellegzetessége, hogy minden felekezetű szórványmagyarra egyforma szeretettel és féltéssel tekint. Idén a következő helységekbe indulnak: a Küküllő-mentére két csapat érkezik. Az egyik Balázstelkére, ahonnan kilátogatnak Báznára és Pócstelkére. A másik Küküllőalmás Somogyommal összekapcsolva. Ide tartozik még Erzsébetváros környékén Riomfalva és Ernye is. A Hortobágy mentének központja Szentágota, ahol nemrég szerveződött református anyaegyházközség, és ahol a központban sikerült emeletes épületet vásárolni. Szentágota 400 magyarján kívül innen kell felkeresni Bürköst, valamint Hégen, Pusztacelina és Nagysink kisszámú magyarságát is. Kiskapuson, Mikeszászán és Csicsóholdvilágon is várják őket. Románújfaluban már alig negyven magyar él, de Viktóriavárossal együtt ők is várják a látogatást. A nagymohai csoport átjár majd Dombosra és Kőhalomra is, a kóbori pedig Sárkányba és Fogarasra. A vízaknaiak bejárják a teljes Szeben környéki népes román falvakat is, ahol magyarok élnek. Nagyszeben az egyedüli helység, ahol nincs kimondottan gyülekezeti tevékenység, itt a lakónegyedek magyarságát mérik fel, és Oltszakadát támogatásával a szebeni magyar evangélikusok lelkigondozását is végzik. Nemcsak bibliai történetek megismertetésével foglalkoznak, hanem a helyes magyar beszéd és írás tanításával is. Emellett regionális gyülekezeti és ifjúsági találkozókat is szerveznek. - Erdély egyik legnagyobb szórványgondja a nagyvárosi magyarságé. Kolozsváron tavasszal a Monostor negyedben elindítottak egy egyházi felmérést, és igény van a többi lakónegyedben is hasonló munkára. /Varga Zoltán: Kolozsvári fiatalok szászföldi szórványmisszióban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 3./"

Szeben megyében Mihályfalva kis számú magyarsága nov. 14-én ünnepi istentiszteleten búcsúzott a nyugalomba vonuló Vass Árpád lelkipásztorától és felségétől, Balogh Irén tiszteletes asszonytól, akik 45 évet éltek és szolgáltak ebben a elszigetelt 130 lelkes kis Bolya völgyi falucskában. A lelkésznek és családjának neve évtizedekre összenőtt a völggyel és a vidékkel. Bolya-völgye, Vissza-mente - vajon hol is van ez? Kiskapuson és Bolyán kívül mindegyik helység ismeretlen még a műveltebb erdélyiek számára is. Többen talán csodálkozva kapják fel a fejüket. Hát élnek itt még magyarok? Mihályfalva, Kiskapus, Bolya, Nagyselyk, Hidegvíz, Mikeszásza, Hosszúaszó, Csicsóholdvilág neve a kívülről érkezőnek ismeretlen, az itt küldetését teljesítő lelkésznek azonban otthon, szolgálat, munka, mert a települések mindegyikében él néhány magyar. Vetési László szórványügyi előadó az erdélyi egyházkerület, a Szórványtanács köszönetét és kitüntető díszoklevelét hozta a lelkésznek. - Szétszóródik és szegényedik a falu, romlik a nyelv, Dél-Erdély egyik legromlottabb magyar nyelvét beszéli a vidék. Vass Irén tiszteletes asszony nyugalomba vonulásával még 1989-ben megszűnt a magyar elemi iskola. /Vetési László: Negyvenöt év egy gyülekezetben. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 20-21./

Kiskapuson felújították a 225 éves római katolikus templomot, melyet december 1-jén Jakubinyi György érsek szentelt meg a mintegy kétszázötven lelket számláló kiskapusi hívők számára. Több mint 20 évvel ezelőtt a hívők száma hatszáz körül volt. Sokan közülük a vegyipari üzem miatt keletkezett és a szervezetre is káros korom miatt költöztek el. /Diana Campean: Templom új köntösben. = Vasárnap (Kolozsvár), dec. 19./

Magyar férfi őrzi a szász templomot a Szeben megyei Asszonyfalván. Szilágyi Gyula akkor került Kiskapusról Asszonyfalvára, amikor az 1990-es évek templomrablását követő helyreállításban munkaerőre volt szüksége az evangélikus egyháznak. A szász település lakossága testületileg kivándorolt Németországba, amikor családegyesítés címén az 1970–80-as években a kommunista rezsim valósággal kiárusította őket. Emiatt lett magyar őrzője az evangélikus erődtemplomnak. Az 1992-es népszámláláskor huszonöten vallották magukat magyarnak Asszonyfalván, 2002-re hárman maradtak, napjainkban pedig már csak Szilágyi Gyula az egyetlen magyar. /Fám Erika: Amerikába tart az utolsó magyar hírmondó. = Krónika (Kolozsvár), szept. 16./

Csak a harmadik világ államait előzi meg Románia a környezetvédelem terén. Az amerikai Yale és a Columbia egyetem közös listáján, amelyet a davosi Világgazdasági Fórumon mutattak be, 133 országból Románia a 90. helyen áll, Ruanda és Malawi társaságában. Magyarország a 33. helyen áll a listán, de Ukrajnát és Bulgáriát is jobbnak tartották a felmérés készítői. A környezetvédelmi tárca szakértői bizottsága egy hete elemzi a kiskapusi Sometra Rt. szennyezőanyag-kibocsátási mutatóit. Korodi Attila környezetvédelmi államtitkár elmondta, az engedély esetleges megszerzése sem jelenti még azt, hogy a kiskapusi üzemből kikerülő szennyezés beilleszkedik a törvény elfogadta határértékekbe. Élesen eltérő álláspontra helyezkedik a környezetet szintén nagy mértékben szennyező marosvásárhelyi Azomures vegyipari vállalat tekintetében a Környezetvédelmi Hivatal, illetve az egyik elismert, nem kormányzati környezetvédelmi szervezet elnöke. A vegyipari kombinát a Környezetvédelmi Hivatal jelentései szerint is folyamatosan szennyezi a levegőt, a talajt, illetve a Maros vizét. Hajdú Zoltán, a Fókusz Öko Központ civil környezetvédő szervezet elnöke a vegyi művek bezárása mellett érvelt. /Környezetszennyezés, banánköztársaság-szinten. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 1./

Papp Noémi evangélikus lelkész tíz éve szolgál Marosvásárhelyen az evangélikus gyülekezetben. 1960-ban az állami hatóság képviselőit zavarták a főtéren levő magyar templomok, s lebontásra ítéltek kettőt. Az evangélikusokét és a minoritákét. Két magánházat ajánlottak fel az evangélikusoknak a központbeli épületekért. A kényszerű alkuban az is benne volt, hogy elvihetik a templom ablakait és tornyát, és az egyik magánházat imaházzá alakíthatják. Jelenleg a magyar evangélikus gyülekezet 390 tagot számlál. A német anyanyelvűek számára, akik 55-en vannak, a hónap első vasárnapján van német nyelvű istentisztelet. Magyar evangélikus gyülekezet legközelebb csak Kiskapuson és Kolozsváron van, szász evangélikusok pedig Szászrégenben. /Kis evangélikus közösség Marosvásárhelyen. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 16./

A Szeben megyei Mihályfalván a magyar oktatást vállalta fel a falu lelkésze és felesége. Az óvónő és lelkész férje öt évvel ezelőtt ők indította újra az anyanyelvű oktatást. „Akár az első osztályt is újraindíthattuk volna, tavaly volt is négy iskolás korú gyermek, de a tanfelügyelőség nem engedélyezte. Akkor azt mondtuk, sebaj, naponta bevisszük a gyerekeket Kiskapusra, de ebbe már a szülők nem egyeztek bele” – mesélt a tavalyi kudarcról Zsebe Ildikó óvónő. Férje, Zsebe Attila gyermekhittanóráit az anyanyelv alapvető ismereteivel, majd a magyar irodalom és a történelem játékos tanításával gazdagítja. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a vegyes házasságból származó, ortodoxnak keresztelt gyermeket is magyar óvodába küldik. Mihályfalva magyarságát – két-három, Bólyáról áttelepült katolikus kivételével – százhuszonhárom református képezi. A bibliaórákat az óvodástól a nyolcadikosig minden magyar gyermek látogatja. Aktív a többnyire idősek alkotta kórus is. A holland protestánsoknak köszönhetően a parókia udvarán háromszintes gyülekezeti ház épül. /Szucher Ervin: Mihályfalvi remények. = Krónika (Kolozsvár), aug. 31./

A Diaszpóra Alapítvány díjazta a románok lakta vidéken élő magyarokért fáradozókat. Amikor három éve megkezdte működését, még csak három-négy magyar gyermeket hoztak ide a szülők, azóta már közel harmincan járnak a gyulafehérvári szórványközpontban működő magyar napközibe. A szórványközpont létrehozását kezdeményező és hívei segítségével kivitelező Gudor András gyulafehérvári református lelkész reméli, hogy nem kell majd győzködni a szülőket: írassák magyar tannyelvű osztályba a gyermekeket. A közel 80 ezres Gyulafehérváron és közvetlen körzetében mindössze 1500 magyar él, közülük közel 700 római katolikus és valamivel több mint 400 református. Meghaladja a százat azoknak a száma, akik már alig tartoznak valamelyik felekezethez. A lemorzsolódást és a lassú beolvadást szeretnék fékezni az amerikai és holland segítséggel 2001 és 2004 között felépült szórványközpont révén. Ezt az igyekezetet segíti a római katolikus felekezetű, magyar tannyelvű Gróf Majláth Gusztáv Károly Líceumi Szeminárium is, amelyben magyar tannyelvű óvoda is működik. A kicsik innen minden délben átjárnak a szórványközpontba, és pajtásaikhoz csatlakozva a közel harminc apróság napközis rendszerben tölti el a délutánt. Gyulafehérváron pillanatnyilag a Gróf Majláth Gusztáv Károly-Líceum mellett a Vasile Goldis Iskolában működnek magyar tannyelvű osztályok. Utóbbiban összevont osztályok vannak, mind az 1–4., mind az 5–8. -os tagozatonA gyulafehérvári szórványközpontban működik a Bod Péter Alapítvány és egy kisebb könyvtár is. Gudor András örömmel vette át az Erdélyi Református Egyházkerület Diaszpóra Alapítványa 15. évfordulóján, a Brassó megyei Kőhalomban megtartott ünnepségen a Czelder Márton-díjat. Hozzá hasonlóan az ünnepségen Földes Károly-díjjal jutalmazták a Fehér megyei Kiskapusról származó Szabó Endre ploiesti-i református egyházgondnokot. „Nagyon meglepett a díj, hiszen én csak azt tettem és teszem, amit magyar reformátusként tennem kell a Ploiesti-en élő magyarokért. Az ajtóm mindenkor minden magyar előtt nyitva áll, nálam a magyar szóért soha nem kellett sorba állni, és az nem került semmibe” – nyilatkozta a nyugalmazott egészségügyi asszisztens. Az alig ötvenfős ploiesti-i református gyülekezet az egyetlen a városban, ahol még magyarul imádkoznak, és magyarul szól a zsoltár. A gyülekezet 99 százaléka 70 év feletti. Czelder Márton a 19. század második felében tíz évig dolgozott Ó-Romániában református misszionárius lelkészként. Ő szervezte meg, és alapította a pitesti-i, a ploiesti-i, a galaci, a brailai, a calarasi-i, a focsani-i, a craiovai, a szászkúti és a konstancai református, illetve protestáns gyülekezeteket, amelyekben templomokat és iskolákat építtetett. A mezőújlaki születésű Földes Károly az 1900-as évek első felében több tanulmányában dokumentálta, és hívta fel a figyelmet a mezőségi szórványban élő magyarok beolvadására. /Benkő Levente: Szolgálat a szórvány szórványában. = Krónika (Kolozsvár), okt. 19./

Hetven év tömény környezetmérgezés után bezárni készül kapuit Kelet-Európa legszennyezőbb vállalata, közel nyolcszáz alkalmazottját bocsátotta el Kiskapuson a Sometra gyár. A Sometra bezárása miatt ugyanakkor 60 százalékkal csökkent Kiskapus költségvetése. Kiskapus kohóipari színesfémvállalatának gyárkéményei hetven éve okádják a füstöt, a házak a koromtól feketék, a lakók átlagélettartama hét évvel kevesebb az országos átlagnál, és a gyerekhalandóság itt a legmagasabb európai szinten. Az 50-60-as években hajszolt iparosítás teljesen tönkretette a vidéket, a nehézfémekkel és kéndioxiddal történő szennyezés a vizet, talajt, növényzetet súlyosan szennyezte. Két éve a kéndioxid-kibocsátás 125-ször nagyobb volt a megengedettnél. /B. M.: Nem okád füstöt többé Kiskapus. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 5./

Csonta László, a Zöld Székelyföld Egyesület elnöke kiemelte, hangsúlyos probléma a települések mellett elhaladó folyóvizek szennyezettsége, a városgazdálkodási szervek kevés figyelmet szentelnek a távozó szennyvizekre. Ez a helyzet például a Csíkszeredán átfolyó Oltnál is. Ezeket a problémákat jobb csatornarendszerek kiépítésével kellene kivédeni. Kevesebb figyelmet kapott a marosvásárhelyi Azomures kombinát levegőszennyezése. A környezetszennyező vállalatok miatt Kiskapus, Zalatna, Nagybánya, Nagyvárad, Vajdahunyad a leginkább veszélyeztetett terület. /Szávuj Attila: Szennyezettek a folyóvizek. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 4./

Szórványtengely-műhelyt szerveznek Vízaknán
Újság és könyv a szórványban címmel Szórványtengely-műhelyt szervez január 9-én 12 órai kezdettel a Szeben megyei Vízaknán a Világhírnév Kiadó. A rendezvény célja a Nagyszeben és Medgyes árnyékában élő magyar szórványközösségek közötti kapcsolatok megteremtése és gyökereztetése.
A 20. vándorműhely a Kiskapus (Copsa Mica) - Balázstelke (Blajel) - Fehéregyháza(Albesti) - Vízakna (Ocna Sibiului) - Mihályfalva(Boarta) - Oltszakadát(Sacadat) szórványvonal magyar kisiskoláinak jelenét hivatott feltérképezni. A szervezők fel szeretnék hívni az erdélyi magyar társadalom figyelmét arra, hogy az iskolabuszok, illetve az empátia hiánya miatt ezen iskolák most is parányi tagozatai olyan kicsivé zsugorodnak néhány éven belül, hogy a magyar gyerekek már eleve román tagozatra ítéltetnek.
A rendezvény programja:
1.Rész - Hattyúdalok (30 perc)
- Kis Csaba, Balázstelke: Megoldódott: azaz vége, lehúztuk a rolót
- Zsebe Attila, Mihályfalva: Saját pénzünkön szállítjuk a gyerekeket...
- Tamás Tünde, Kiskapus: Ha lenne mikrobusz...
- Jakab István, Oltszakadát: Próbálunk megmaradni
- Vízakna: Még dörögnek az ágyúk, még élünk
- Fehéregyháza: Mi magyar tagozatra járunk...
2.Rész - Könyv és szolgálat (30 perc)
A Világhírnév Kiadó legújabb könyveinek bemutatása. Balázs János (RTV magyar nyelvű adása) Csabákra várva című riportkötetét Tamási Attila (Bányavidéki Új Szó) és Szabó Csaba (Kolozsvári TV) méltatja; Ambrus Attila (Brassói Lapok) Gótvárosi levelek című média-esszé kötetét Mihály István (Kolozsvári Rádió) mutatja be. (közlemény) Forrás: Transindex.ro.

Több Szeben megyei magyar iskolára vár a biztos bezárás
Pedagógusok, újságírók és közéleti személyiségek gyűltek össze meglepően nagy számban január 9-én a Szeben megyei Vizakna református gyülekezeti termében, hogy a 20.Szórványtengely-műhely keretében közösen vázolják fel a Medgyes és Nagyszeben árnyékában tengődő, maroknyi óvodást-elemistát tömörítő magyar tagozatos kisiskolák jövőképét. A kolozsvári Világhírnév Könyvkiadó által szervezett civil műhely kettős könyvbemutatóval zárult: a Brassói Lapok főszerkesztőjének, Ambrus Attilának médiaesszé-kötetét Mihály István kolozsvári rádiós szerkesztő mutatta be, az RTV bukaresti munkatársának Balázs Jánosnak szórványriport-kötetét pedig Tamási Attila nagybányai újságíró valamint Szabó Csaba mozgalomalapító méltatta.
A rendezvény első felében Kiskapus, Mihályfalva, Oltszakadát, Balázstelke, Ágota, Bürkös és Vizakna felelős pedagógusai mutatták be a parányi tagozatok jelenlegi helyzetét. A felsorolt települések zömében 2-3 éven belül „lehúzzák a rolót" (Bürkösön és Balázstelkén ez már meg is történt), viszont azon gyerekek további sorsára, akik utolsó előtti generációnak számítanak e vonatkozásban semmiféle forgatókönyv nem született még, így ezek eleve román tagozatra itéltetnek. Keresztes Kálmán megyei tanfelügyelő és Szederjesi György medgyesi iskolaigazgató hangsúlyozta: ha medgyesi iskola mikrobuszt kapna, jónéhány magyar gyereket lehetne magyar tagozatok felé irányítani. A vitába Benedek Zakariás Nagyszebeni RMDSZ-elnök is bekapcsolódott, aki a fórom túlzott borúlátását kifogásolta, majd kijelentette: a nagyszebeni magyarságnak van egy ún.tartalék iskolabusza, de ez a jármű nem jelenthet általános gyógyírt a gondokra. Varró Sándor nagyszebeni szórványbentlakás-működtető lelkész a körképet pontosította: a nagyszebeni bentlakás főleg azokat várja, akik ott lakni akarnak.
A jelenlévők egyetértettek: az ilyen jellegű, kifejezetten civil hangulatú tanácskozásokra igencsak szükség van, hiszen a szétszórt magyarlakta települések nemigen tudnak egymás gondjairól, és sok esetben olyan információk hiányában vergődnek hónapokig (lásd a szebeni „tartalékbusz" esetét), amelyek lényegesen változtathattak volna egy-egy magyar elemistacsoport sorsán.
A rendezvény második részében a kultúra került rivaldafénybe. Szabó Csaba, a Világhírnév Kiadó vezetője elmondta: olyan publicisták köteteinek kiadását és népszerűsítését vállalta fel, akiket egykoron szépirodalmi pályakezdőkként is számon tartottak.
– Az ötödik illetve hatodik kötetét mutatjuk be a Fehér Holló sorozatnak – mondta -, és mind tapasztalják, megadjuk a módját. Tudjuk, hogy az eldugott szórványtelepüléseken nemigen tartanak valódi könyvbemutatót a kiadók, ugyanis attól félnek, kevesen jönnek el, és akik betévednek kendővel-kalappal, nemigen fognak majd dedikáltatni. Mivel mi Fehér Hollók vagyunk, hát eljöttünk – mosolygott a kiadóvezető, és őszinte örömmel summázta, hogy a teremben az érdeklődők száma lassan túlhaladta a százat, és a régió református-lutheránus papsága (Zsebe Attila, Kiss Csaba, Jakab István, Varró Sándor, Molnár Endre és a házigazda Csíki Loránd) szinte testületileg vonul fel, és kapcsolódik be aktívan a rendezvénybe.
A két ünnepelt szerző – Ambrus Attila és Balázs János – meghallgatta laudációját, majd „virágcsokroktól roskadozva" vallottak szakmájukról, sajtós hivatásukról. A rendezvény a Szórványhűség-díj átadásával zárult. A díj ez egyszer vizaknai gyerekrajz-sorozat volt olyan házakról, amelyeket a gyerekek szeretnének majd a faluban építeni – ha nagyok lesznek. A téma nem volt véletlen, ugyanis a díjazott Túróczi Béla közösségépítő-vállalkozó építkező céget vezet. A közössége iránt meseszerűen elkötelezett vállalkozó „vette a lapot". – Ezek a rajzok értékes vázlatok lesznek majd akkor, ha újabb lakótelepet tervez a cég... – mosolygott a díjazott, aki Wesselényi Miklós-emlékplakettet is átvehetett.
Az egybegyűltek éltek a 12o éves vizaknai dalárda jelenléte adta lehetőséggel, és Petőfi, valamint a „Négy nap dörgött az ágyú" emlékére közösen elénekelték a Távolból-t. – Kis lak áll a nagy Duna mentében... – zúgott a dal tucatnyi és tucatnyi torokból. Sokan „haza gondoltak", hiszen olyan közösségépítők is eljöttek Vizaknára, akiknek hajnali négykor kellett indulni, hogy délire a rendezvényre érhessenek.
(A Szórványtengely-mozgalom ezennel mond köszönetet Csiki Loránd helybéli tiszteletes úrnak, a helyi szervezőknek és a dalárdának – de azoknak a média-intézményeknek is, akiknek nem derogál a mozgalom műhelyeinek rendszeres népszerűsítése).
Schneider Tamás. Forrás: erdély.ma

Megkezdődtek a Keresztelő Szent János Napok
Az egyháznak évszázadok óta gyűlő írott öröksége van, amelyet nem minden plébánián őriztek szakszerűen. Éppen ezért a Gyulafehérvári Főegyházmegye Levéltára 2003-ban gyűjtőmunkát hirdetett annak érdekében, hogy az írott örökséget feltárják, összegyűjtsék és biztonságos helyen őrizzék meg az utókornak. Ennek az óriási munkának eredményeként nemcsak speciális ládákba kerültek az iratok, hanem kötet formájában is kiadták ezeket. Ezt a kötetet mutatták be pénteken Marosvásárhelyen, a Keresztelő Szent János Napok nyitórendezvényén, melynek házigazdája ft. Oláh Dénes főesperes-plébános volt. A levéltári ritkaságokat a plébániatemplom északi karzatán működő Egyházművészeti Múzeumban Vedd ezeket az iratokat... címmel állították ki.
Nem teóriák: dokumentumok igazolnak
– Elképesztő adatok vannak az egyházi levéltárakban. Tudnunk kell, mit tartalmaznak ezek, s a közösség rendelkezésére kell bocsátani. A kilencvenes évek elején a feltártság rossz színvonalú volt Erdélyben, most sokkal jobban áll a helyzet. A múlttal való ismerkedéshez nem álmokat, teóriákat kell felmutatni, hanem dokumentumokat. Erdély- szerte sokat tett a református és az unitárius egyház, de a legnagyobb lépést a katolikus egyház tette ezek összegyűjtéséért. Még a magyarországinál is nagyobbat. A folyamat Gyulafehérváron kezdődött, majd az értékmentő munka az egész egyházmegyére kiterjedt. A levéltári anyagok nem titkosak. Ezekhez bárki hozzáférhet, kutathat. Svédországban öt digitalizált levéltári központ működik, ahol bárki végigkövetheti egy közösség vagy az ükapja életútját. E szolgáltató levéltárak szintjére kell eljussunk mi is – mondta dr. Szögi László, a budapesti ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár igazgatója, aki Bernád Rita főegyházmegyei levéltáros A gyulafehérvári, a sepsiszentgyörgyi, a szamosújvári és a gyergyószentmiklósi gyűjtőlevéltárak repertóriuma című kötetét méltatta.
Kitör a múlt a levéltárból
A kötetben 111 plébánia anyaga, hétéves gyűjtőmunka eredménye olvasható 400 oldalon – hangzott el Bernád Rita ismertetőjében. A kötetben szerepelnek például a legrégebbi erdélyi magyar anyakönyv, a kolozsmonostori anyakönyv adatai, ezek 1665-1699 közötti bejegyzéseket tartalmaznak. (Az Erdélyben fellelhető legrégebbi anyakönyv az 1607-es, ezt Segesváron a szász evangélikusok őrzik.) A kötetben található a Gyulafehérvári Egyházmegyéhez tartozó zalatnai, a tűri, a szászvárosi, a kőrösbányai, a lupényi, a nagyági, kiskapusi egyházak levéltári anyaga is. A szamosújvári gyűjtőlevéltár anyagából a besztercei piarista gimnázium anyakönyve említésre érdemes. A sepsiszentgyörgyi gyűjtőlevéltár anyagából Haller János 1742-es keltezésű adománylevele, a gyergyószentmiklósiból pedig Rákóczi György 1637-ben kelt levele figyelemre méltó.
Ezek a dokumentumok restaurált állapotban augusztus 20-ig megtekinthetők az egyházművészeti múzeumban – mondta Barabás Kisanna levéltáros-muzeológus.
A könyvbemutatón fellépett a marosszentgyörgyi Szent Cecília énekegyüttes.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Kiegyenlített korhatár - elfogadták az egységes nyugdíjtörvényt
A képviselőház szerdán éjszakába nyúló, tízórás vita nyomán elfogadta az egységes nyugdíjtörvényt. Az új jogszabály – amely a szenátuson már korábban átment – szerint férfiak és nők 2030 után egyaránt 65 évesen vonulhatnak nyugdíjba, ha legalább 15 éven keresztül fizették a hozzájárulást a nyugdíjalaphoz. Az új rendszer megszünteti ugyanakkor az aránytalanul magas nyugdíjakat, a közalkalmazottakat pedig egységes nyugdíjrendszerbe sorolják. Az ellenzéknek nem sikerült elfogadtatnia javaslatát, amely a bruttó országos átlagbér 45 százalékra emelte volna a nyugdíjpont értékét, így a törvényhozás a kormány által támogatott 39 százalékos szintet foglalta a jogszabályba.
Ez jelenleg 732,8 lej. A vereséget követően a szociáldemokraták (PSD) és a liberálisok (PNL) kivonultak az ülésteremből. Az ellenzéki pártok egyébként 63 évben szabták volna meg a nyugdíjkorhatárt a nők esetében.
Nem minden módosító indítványt utasított el azonban az alsóház. Azt a javaslatot például megszavazta a honatyák többsége, hogy két évvel hamarabb mehessenek nyugdíjba mindazok, akik legalább harminc évig éltek Nagybányán, Kiskapuson, Zalatnán vagy ezen települések nyolc kilométeres körzetében.
Botiş: bár hiányt eredményez, nem csökkennek a nyugdíjak
A maratoni parlamenti vitán jelen volt Ioan Botiş újonnan kinevezett munkaügyi miniszter is. Mint felszólalásában hangsúlyozta, azért nem szabad az átlagbér 45 százalékára emelni a nyugdíjpont értékét, mert az 5,1 milliárd eurós deficitet eredményezne a társadalombiztosítási költségvetésben. Leszögezte: ha nem csökkennek 2011-ben a nyugdíjak, a büdzsében 3,1 milliárd eurós hiány keletkezik. Hozzátette: ezt a deficitet semmiképp nem szabad hitelből finanszírozni.
A szaktárcavezető ugyanakkor arra is kitért, hogy a nyugdíjasok alig egyharmada, összesen 4,7 millió személy dolgozta le a törvényben rögzített éveket. Hozzátette: eközben jóval alacsonyabb az aktív lakosság száma, mint a nyugdíjasoké, egy nyugdíjast 0,89 alkalmazott tart el. Botiş leszögezte, 2011-ben a megszorító intézkedések keretében nem csökkentik a nyugdíjakat, mindenki 732,8 lejes nyugdíjponttal számolva kapja majd a havi járandóságát, ami által „elfogadható” szinten marad a büdzsé deficitje.
Szintén a deficit mélyülésének megakadályozásával érvelt az egységes nyugdíjtörvény mellett csütörtökön Emil Boc kormányfő. Mint hangsúlyozta, ha megemelték volna a nyugdíjpont értékét, akkor 3 milliárd euró helyett 5 milliárdot kellett volna jövőre a költségvetésből a nyugdíjak kifizetésére fordítani. Szerinte éppen ezért a jogszabály elfogadása „társadalmi igazságot” teremt, hiszen egyebek mellett megszüntették a „luxusnyugdíjakat”, illetve lehetővé tették a nyugdíjak költségvetésének közép- és hosszú távú fenntarthatóságát.
„Valamennyien nyugdíjba mehetünk 50 éves korunkban, dönthetünk erről is. De akkor kérem, mondják meg, honnan vesszük a pénzt a nyugdíjak kifizetésére. Ha valaki előrukkol a megoldással, akkor én már holnap készen állok kiadni egy erről szóló sürgősségi rendeletet. Ha pillanatnyi döntéseket hozunk, akkor egy napig, két hónapig, talán egy évig túlélhetünk, azonban nem tudjuk közép- és hosszú távon biztosítani a nyugdíjalap fenntarthatóságát” – válaszolta Emil Boc arra az újságírói kérdésre, miszerint szerinte nem túl késői a 65 éves nyugdíjkorhatár. A miniszterelnök ugyanakkor arra is kitért, hogy Európa szinte valamennyi országában téma a nyugdíjak reformja, mindenhol lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy a közelebbi és távolabbi jövőben egyaránt biztosítani lehessen a járandóságok kifizetését.
Az alkotmánybíráktól várnak jogorvoslatot
Bár a parlament két háza megszavazta a jogszabályt, amit így már csak az államfőnek kell aláírnia és kihirdetnie, korántsem biztos, hogy a jelenlegi formában lép hatályba. A legnagyobb ellenzéki alakulat, a Szociáldemokrata Párt (PSD) ugyanis már jelezte, az alkotmánybíróságon támadja meg a törvényt, mert annak egyes előírásai szerintük ellentmondanak az ország alaptörvényének. Ioan Cindrea PSD-s képviselő csütörtökön úgy nyilatkozott, meglátásukban nem szabadna csökkenteni az úgynevezett különleges nyugdíjakat, amelyekben a katonaság, a rendőrség vagy az igazságszolgáltatás kötelékeiből nyugdíjba ment személyek részesülnek. Mint részletezte, a szociáldemokraták egyebek mellett azért sem szavazták meg a jogszabályt, mivel a nyugdíjpont értéke idén a bruttó átlagbér 39 százalékára csökkent, s egyáltalán nem kizárt, hogy az elkövetkező években a kritikus 30 százalékig süllyedhet. Ugyanakkor a PSD-s honatyák szerint az is elfogadhatatlan, hogy a nők nem mehetnek a férfiaknál két évvel hamarabb, azaz 63 éves korukban nyugdíjba.
Markó: korlátozott a kormány mozgástere
Nekem sem tetszik a nyugdíjtörvény – válaszolta Markó Béla miniszterelnök-helyettes csütörtökön kolozsvári sajtótájékoztatóján arra az újságírói kérdésre, hogy mit szól ahhoz, hogy a PSD megtámadja az alkotmánybíróságon a jogszabályt. Markó Béla elmondta: nem ért egyet a jogszabály egyes rendelkezéseivel, többek közt azzal, hogy a nők számára a férfiakéval azonos nyugdíjkorhatárt szabtak meg.
Ennek ellenére úgy véli, a törvény megteremti a keretet arra, hogy a nyugdíjak kérdését ezentúl egy egységes rendszer szabályozza, ugyanakkor a járandóságok közötti gyakorta igen jelentős különbségek kiegyenlítése szempontjából is előrelépésnek számít a törvény. Arra a kérdésre, hogy kilép-e a koalícióiból az RMDSZ, ha egyszer elégedetlenek a jogszabállyal, a szövetség elnöke leszögezte, egyrészt az RMDSZ-képviselők megszavazták a nyugdíjtörvényt, másrészt nem a koalíciós partnerrel elégedetlenek, hanem azokkal az intézkedésekkel, amelyeket az Európai Unió és a Világbank megkötései miatt kénytelenek voltak meghozni. A miniszterelnök-helyettes hozzáfűzte, megérti a PSD képviselőit, hiszen az ellenzéknek az a dolga, hogy ellenkezzen, ugyanakkor leszögezte, a kormánynak gyakorlatilag alig van mozgástere.
Szakszervezeti felzúdulás
Nemcsak az ellenzéki honatyák tartják felháborítónak az egységes nyugdíjtörvény előírásait, hanem szinte valamennyi nagy országos szakszervezeti tömörülés felemelte csütörtökön a hangját a jogszabály ellen. Az Országos Szakszervezeti Tömb (BNS) közleményében arra szólította fel Traian Băsescu államfőt, hogy ne hirdesse ki a törvényt, hanem küldje vissza felülvizsgálatra a parlamenthez. Ugyanakkor a szakszervezetiek az ombudsmantól azt várják, hogy hivatalból eljárást indít, s az alkotmánybíróságon támadja meg az alaptörvénynek ellentmondó előírásokat. „Hazugság, arcátlanság, megvetés – ezek azok a szavak, amelyekkel jellemezni lehet azt a folyamatot, amely a képviselőház szerda esti döntésében csúcsosodott ki.
Egy parlamenti többség, amelynek szégyenében el kellene süllyednie, elfogadott egy teljesen népellenes jogszabályt, teljesen semmibe véve a szakszervezetekkel a témában folytatott tárgyalásokat. A BNS közlése szerint korábban a kormányfővel és a munkaügyi miniszterrel abban állapodtak meg, hogy a nyugdíjpont értéke jövőre eléri az átlagbér 40 százalékát.
Szintén az államfőtől várnak segítséget az Alfa Kartellhez csatlakozott szakszervezetiek is. Liviu Apostoiu, a szakszervezeti tömb alelnöke csütörtökön úgy nyilatkozott, amennyiben Traian Băsescu nem küldi vissza a törvényt a parlament elé, akkor jogi úton támadják meg a jogszabályt, s a nemzetközi szervektől is segítséget kérnek. Azt azonban Apostoiu is belátja, hogy igen kevés esély van arra, hogy az államelnök ne hirdesse ki a jogszabályt. A szakszervezeti vezető közlése szerint elégedetlenségük fő oka, hogy a törvény megemeli a nyugdíjkorhatárt, illetve nem értenek egyet a nyugdíjpont kiszámításának módszertanával sem.
A rendőröket és vámosokat tömörítő Pro Lex szakszervezet eközben az ellen emelte fel a hangját, hogy az egységes nyugdíjtörvény megszünteti privilégiumaikat, s ezentúl nem részesülhetnek az emelt értékű különleges nyugdíjakban. Szerintük ez igazságtalan, főként olyan körülmények között, hogy jelenleg Romániában egy rendőr várható élettartama alig 62,5 év. A Pro Lex csütörtöki közleménye rámutat, támogatást kértek a Rendőrségi Szakszervezetek Európai Tanácsától. Krónika (Kolozsvár)

IX. Vándorcsizma néptáncfesztivál Medgyesen
A medgyesi RMDSZ és a Szeben megyei EMKE szervezésében, a medgyesi Madisz (MIÉRT tagszervezet), valamint a Nefelejcs néptánccsoport közreműködésével idén május 25. és 29. közt kerül sor a kilencedik Vándorcsizma Néptáncfesztiválra Medgyesen.
Az elmúlt években nagy népszerűségnek örvendő hagyományőrző rendezvényen az idei évben több mint 180 táncos vesz részt itthoni és magyarországi néptánc csoportok képviseletében, melyek a medgyesi fellépéseken túlmenően a környező településekre is ellátogatnak (Erzsébetváros, Küküllőalmás, Somogyom, Kiskapus) és előadásokat tartanak. 
A néptánc csoportok fellépései mellett ugyanakkor négy napos, nagyszabású fesztivál változatos kulturális műsorokkal, gulyásfőző-versennyel és sok-sok érdekességgel várja a népzene és a népi hagyományok kedvelőit. A rendezvény a szombat délután 16 órakor kezdődő előadásokban csúcsosodik, melyek során 11 néptánc csoport lép fel. A fesztivál meghívottjai Tudor Neamţu, Medgyes polgármestere, Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára, Balázs Béla, a Szeben megyei RMDSZ elnöke, a Magyar Ifjúsági Értekezlet elnöksége továbbá más neves közéleti személyiségek.
Vándorcsizma – egy táncfesztivál, amely mindenkit bevon körbe!
Erdély.ma

Veszélyben a magyar jövő Szeben megyében
Az asszimiláció és a fiatalok elvándorlása miatt folyamatosan csökken a magyarság számaránya Szeben megyében – hívta fel a figyelmet Orosz Csaba, az RMDSZ medgyesi szervezetének az elnöke, akivel a vasárnap véget érő Szeben Megyei Magyar Napok megnyitóját követően beszélgettünk
Elmondta, Szeben megyében a 2002-es népszámlálási adatok szerint 15 ezer magyar élt, mintegy háromnegyedük Medgyesen és környékén, azaz a megye északi felében, ez indokolta elsősorban, hogy a Szeben Megyei Magyar Napokat a városban a és környékbeli falvakban szervezzék meg. A rendezvényt szervező Orosz a Krónika érdeklődésére elmondta: Medgyesen kívül Kiskapuson, Erzsébetvárosban, Küküllőalmáson, Szentágotán élnek nagyobb számban magyarok, közülük csak Küküllőalmáson, a Medgyestől mintegy 15 kilométerre található községben haladja meg a húsz százalékot a magyar népesség aránya. Az egyedüli önálló magyar tanintézet, a Báthory István Általános Iskola Medgyesen működik, Nagyszebenben egy román iskolában működik magyar tagozat, de az is egy összevont 1–4. osztályból áll. Orosz hozzáfűzte: a legutóbbi népszámláskor még 6,5 ezer magyar élt Medgyesen, most várhatóan csak 5-5,5 ezer magyart fognak regisztrálni a városban, arányaiban ugyanakkor ez nem jelent csökkenést, mert a kilencvenes években a román lakosság is számottevő mértékben vándorolt el a városból.
A politikus szerint az asszimiláció nem anynyira Medgyesre, mint a környékbeli településekre jellemző. Gondot jelent ugyanakkor, hogy a felsőfokú végzettségű fiatalok általában nem jönnek haza, tízből jó, ha egy visszatér, legalábbis ez volt jellemző az utóbbi tíz évben. „Amint belekóstolnak az intenzív kolozsvári, marosvásárhelyi és székelyudvarhelyi magyar kulturális életbe, és egyáltalán megismerkednek az ottani viszonyokkal, már nem jönnek vissza, mert ott nagyobb érvényesülési lehetőségeket látnak” – részletezte Orosz Csaba.
Ugyanakkor hozzáfűzte, gazdasági szempontból Medgyesen nincs gond, munkalehetőségek vannak, ezért akik nem végeznek egyetemet, vagy román tagozaton tanulnak tovább, azok nem hagyják el a várost. Mint mondta, Medgyes korábban is ipari városnak számított, ezért viszonylag kevés az értelmiségi. Orosz Csaba ugyanakkor elmondta, számukra a legfontosabb a magyar oktatás megőrzése, ugyanis ha az is megszűnik, akkor szinte már semmi sem gátolhatja meg az asszimilációt. Az újjáépített medgyesi iskolában ezért számos programot szerveznek a gyerekeknek, hogy minél vonzóbbá tegyék a magyar nyelvű oktatást a szülők számára.
Az iskolának egy alapítvány segítségével sikerült két kisbuszt megvásárolnia, amellyel beszállítják a környékbeli falvakból a gyerekeket, ennek fenntartása egyben a legnagyobb gondjuk is, mert a szülők ugyanis nem tudják finanszírozni a gyerekek ingáztatását. Az iskola megtartásához egy kollégiumot szeretnének létrehozni, mert egyre nehezebben tudják pályázati pénzekből előteremteni azt a havi 5-6 ezer lejt, amibe a kisbuszok üzemeltetése kerül. „Minden gyerek számít: 105 gyerek jár az iskolába, mindenikük egy százalékot jelent” – fogalmazott Orosz Csaba. A helyi RMDSZ elnöke ugyanakkor a pozitívumok közt említette, hogy nőtt az utóbbi időben a fiatalok gyerekvállalási kedve, a vegyes házasságokból származó gyerekeket pedig a magyar óvodákba íratják be.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Aki elutasította az állambiztonság beszervezési kísérletét
Szekuritátés dossziék nyomában.
Gergely István római katolikus lelkészt Erdély-szerte Tisztiként ismerik. A fiatalok lelki nevelése melletti elkötelezettsége 1987-es csíksomlyói kinevezésével csúcsosodott ki: a rendszerváltás után immár intézményes keretek között fogott hozzá az árva gyerekek felkarolásához. Az egykori csíksomlyói plébánost a rendszerváltás előtt a szekuritáté likvidálni akarta.
Miután a hetvenes években sikertelenül próbálták beszervezni, a kommunista állambiztonság emberei 1989 decemberéig számtalanszor beidézték a szekuritátéra, hiszen minden lépését besúgók figyelték. A vele készült beszélgetés rávilágít a kommunista rezsim azon törekvésére, hogy a besúgókon keresztül az egyház minden apró lépéséről tudomást szerezzen. Gergely István emiatt tartja furcsának, hogy az egyházi vezetés elzárkózik a múlt őszinte feltárásától. – Egyik előző beszélgetésünk alkalmából mondta, hogy a kikért szekuritátés dossziéja 600 oldalt számlál. Az állami szervek szemében ezek szerint megrögzött antikommunistaként szerepelt… – A kommunista rezsimmel már gyermekkoromban szembekerültem, amikor az iskolában KISZ-tagnak akartak felvenni. Hetedikben az osztályunkból mindenki aláírta a belépési nyilatkozatot, egyedül én utasítottam el. Szünetben a tanárok behívtak az osztályba, és körbefogtak: az egyik egy kis pálcával, nem durván ugyan, de ütögette a fejemet, a másik a pajeszomat próbálgatta. Egyféle vallatás volt ez, hogy miért nem írom alá KISZ-tagságomat. Pár napig sikerült ellenállnom, végül beadtam a derekam. – Volt-e ennek valamilyen előzménye a családban? Ebben az ellenállási kísérletben szülei támogatták? – A hatvanas években szülőfalumban, Vicében éppen folyt a kényszerkollektivizálás. A szüleim otthon erről sokat beszélgettek, én meg gyerekfejjel sehogy sem értettem meg, hogyan vehetnek el tőlünk valamit, ami a mienk. Amikor a kertünket kobozták el, és a községi pártitkár jött kimondani a szentenciát, elkezdtem vele vitatkozni. Annyira igazságtalannak tartottam az eljárást, hogy hatodikos fejjel kemény vitába szálltam vele. Egyszer csak otthagyott és odafordult édesapámhoz: „ez a gyerek azért mond ilyeneket, mert maguk tanítják erre”. A szavaitól hirtelen megrémültem, mert beláttam, hogy ezzel sokat árthatok a szüleimnek. – A kényszer-szövetkezetesítéssel már gyerekfejjel megismerte a rendszer igazi arcát… – Ezek a súlyos visszaélések a szemem előtt történtek. Ma is jól emlékszem a részletekre. Volt egy gyerektelen család a faluban, akik nagyon szerettek, többször is náluk aludtam. Volt egy Manci lovuk: amikor be kellett szolgáltassák, Marika néni átjött hozzánk, és szólt, jöjjek, mert utoljára ülhetek a lóra... Emlékszem, nagy szomorúan felültem a Mancira – egy hatalmas, széles hátú ló volt –, és együtt vonultunk be a kollektívbe. Hamar megértettem, hogy ami most jön, az valami rossz lesz, amit nem szabad elfogadni. A papunkat, Pattantyús Ábrahám Miklóst, aki megkeresztelt, kétszer is elvitték a falunkból, évekig ült börtönben. Amikor kiszabadult, és visszatért Vicébe, egy hétköznap a falu népe összegyűlt a templom előtti téren. Mint ünnepnapokon, zúgtak a harangok, mindenki őt várta. Gyerekfejjel ekkor értettem meg, hogy tisztelet övezi azokat, akik szembe mernek szállni az igazságtalansággal.
– A Beszterce megyei Vicéről Gyulafehérvárra került. Mit jelentett ez egy tizenéves gyerek számára? – 1970-ben kerültem Gyulafehérvárra, kántoriskolába. Akkoriban jött hozzánk Albert atya plébánosnak, miután Désen szétverték a barátokat. Példája nyomán akkoriban sok fiú szeretett volna pap lenni. Gyulafehérváron egy más világ fogadott: szalmazsákot kellett magunkkal vigyünk, és azt az iskola udvarán töltöttük meg szalmával. Tanárainkat azonban szerettük, megbíztunk bennük. Meg sem fordult a fejemben, hogy lenne olyan tanár, aki nem az egyházát, hanem a kommunista rezsimet szolgálja. Márton Áron püspök mellett tanultunk. Szilenciumon, emlékszem, az ablak felőli padokban egy-egy kollégánk elszólta magát, hogy elindult sétálni a püspök úr. Mindannyian az ablakokhoz léptünk, és néztük, ahogy a püspök lassú léptekkel, méltóságteljesen jön lefele. Önmagában nagy esemény volt ez. Emlékszem nagy bakancsaira, a nagykabátjára, a kopott Kossuth-kalapra, sétapálcájára...
– Gondolom, a rendszer emberei, az állambiztonság ezt a tanár és diák számára egyaránt meghitt környezet is megbolygatták előbb-utóbb...
– A kántorképző középiskola után a gyulafehérvári teológia következett. Itt már érezhető volt a rendszer kevésbé tapintatos jelenléte. Másodéves koromban, amikor a vakáció idején otthon tartózkodtam, váratlanul behívattak a szekuritátéra. Több mint egy félnapon keresztül vallattak, puhítottak, próbáltak becserkészni. Megvillantották az élet szépségeit: elmondták, hogy amennyiben melléjük állok, és besúgó leszek, minden földi jóban részesülni fogok. Azt mondták, ha aláírom a nyilatkozatot, Rómában folytathatom tanulmányaimat, itthon pedig olyan plébániára kerülök, hogy soha nem lesz anyagi gondom. Ezt a szót használták: „zsíros” plébániára fognak kihelyezni. Meglebegtették előttem, hogy oda utazhatom a világon, ahova akarok, mert adnak útlevelet. A hosszú beszélgetés során aztán kiderült, hogy Anaklét atya besúgójává akartak beszervezni, akinek minden mozdulatára, minden szavára kíváncsi lett volna a szekuritáté. A teológiáról valószínűleg már elárulta valaki, hogy nagyon jó viszonyba vagyok vele. Szinte minden nap behívott, és sokat mesélt. Többek között arról is, hogy mit mondott a Szabad Európa: meggyőződése volt, hogy ez a rendszer sokáig nem maradhat fenn. Megbízott bennem: ha valahova titkos küldeményt kellett eljuttatni, engem és egy másik társamat kért meg. – Egyedül ment a szekuritátéra? – A plébánosom kísért el Besztercére, a szekuritáté ajtajáig. Miután órákon keresztül várakozott rám, felszállt az utolsó buszra, és hazament. Én késő éjszaka kerültem haza: szerencsére a szüleimet a plébános megnyugtatta. Abban az esztendőben szerettem volna Magyarországra utazni, de már a vallatás idején szóltak, hogyha nem írom alá a belépési nyilatkozatot, nem mehetek. Azt válaszoltam, rendben, akkor nem kell útlevél. – Hogyan lehetett ellentmondani a szekuritáté tisztjeinek? – Nekem ez volt az első találkozásom velük, még nem volt semmilyen tapasztalatom, de tudtam, hogy én nem leszek besúgó! Először azzal próbáltam elhárítani a kérést, hogy ezt meg kell beszéljem a tanáraimmal. Mint akit megcsípett valami, úgy ugráltak fel a helyükről a tisztek, és egymást túllicitálva kiáltoztak: szó sem lehet róla, hogy én bárkivel is szót váltsak az itt elhangzottakról. Aztán újra barátságosabb lettek: arról győzködtek, hogy tulajdonképpen embereket menthetnék meg a börtöntől, ha jelenteném róluk, hogy miben sántikálnak. Azt mondták, így meg lehetne előzni, hogy bárki is rossz útra térjen a teológiáról. Aztán elkezdtek agyba-főbe dicsérni: legyek a barátjuk, mert nagyon szimpatikus és mindenki által kedvelt, elfogadott diák vagyok. Olyan ember, aki mindenkihez közel tud férkőzni. Így tartott ez hosszú órákon keresztül, késő éjszakáig. Végül befejeződött a kihallgatásom. Nem álltam kötélnek: azt mondtam, én ezt semmilyen formán nem tudom vállalni. Akkor egy papírlapot tettek elém, és az egyik tiszt diktálta: „amennyiben az itt elhangzottakról bárkinek is szólnék, akkor kérem az állami hatóságokat, hogy a törvények értelmében börtönbüntetéssel sújtsanak”. Nem tudtam, hogy van-e ilyen törvény, de akkor úgy gondoltam, hogy jó, ha ezt aláírom. A papirost a tiszt magához vette, majd megragadta a karomat, és kitaszigált az utcára. Emlékszem, a besztercei szekuritáté főnöke a kihallgatás alatt többször is bejött, utoljára késő éjszaka, a találkozó vége fele: ma is látom a tekintetét, amint csodálkozással vegyes megbecsüléssel nézett rám. Valószínűleg nem ilyen magatartáshoz voltak szokva. – Kivel beszélte meg kihallgatás után a történteket? – Alkalmival hazatértem a szülőfalumba, és először a plébánoshoz mentem. Intett az ujjával, hogy egy szót se, a polcról leemelt két nagy unitárius poharat, és lementünk a pincébe. A poharakat megtöltötte, ráültünk a hordókra, és ott meséltem el részletesen első találkozásomat a szekuritátéval. Másnap reggel Bethlenben vonatra ültem, és leutaztam Gyulafehérvárra. Első dolgom az volt, hogy Anaklét és Huber atyáknak részletesen elmeséltem a történteket. Amikor elmondtam, hogy mit írtam alá, Huber atya legyintett, és azt mondta, ilyen törvény nincs! Innentől kezdve felbátorodtam, és mondtam fűnek-fának, hogy engem be akart építeni a szekuritáté. – A diákok körében lehetett beszélni? Gyanakodtak besúgókra? – Bizonyosat nem lehetett tudni, de voltak sejtéseink, hogy közöttünk kik a beépített emberek. Óvakodtunk, tartózkodtunk tőlük. Sejtettem, hogy immár én is rajta vagyok a megfigyeltek listáján, akikről folyamatosan jelentenek. Ez hamarosan be is bizonyosodott, amikor a szekustisztek egyre többször idéztek be kihallgatásra. – Az újabb beidézések már teológusként elkezdődtek? – A besztercei kihallgatásom után újabb és újabb idézések jöttek. Az egyikre ma is jól emlékszem: lelkigyakorlaton vettünk részt Vicében, amit a Hargitán folytattunk. A résztvevők között voltak teológusok, néhány plébános, magyarországi vendégek, és sok helybéli fiatal. Vicében kezdtük néhány elmélkedéssel, aztán elutaztunk Csíkba, ki a Büdösbe, ahol már elég sokan csatlakoztak. Megpróbáltuk diszkréten, csendben szervezni, de mégis nagy híre lett. Ahogy visszamentünk a teológiára, Páll Jóskával együtt (ő ma resicai plébános) rögtön hivatott a szekuritáté. Menet azt éneket énekeltük, hogy Nem félek, nem félek... Ezzel igyekeztünk bátorítani magunkat. A tisztek Jóskát beültették az egyik szobába, engem a másikba, és ugyanazokat a kérdéseket tették fel mindkettőnknek. Volt egy előérzetünk, hogy ez így lesz, emiatt úgy egyeztünk, hogy csak az igazságot mondjuk. Igazából nem volt rejtegetnivalónk, hiszen tudtuk, hogy egy lelkigyakorlat nem lehet bűn. Kiderült, hogy a fiatalokat is sorra vették, kikérdezték őket Csíkban. A vallomásainkról jegyzőkönyv készült, ezt aláírtuk, aztán elengedtek. Az ilyen kihallgatások mindig azzal értek véget, hogy kirúgással fenyegettek! A tiszt szavaiból nem értettem, hogy honnan rúgnak ki: a városból, a teológiáról, vagy az országból? – Szekuritátés dossziéjának kézbevétele után rálelt ezekre a kihallgatásokra? – Ezek mind részletesen megjelennek a több mint hatszáz oldalon. A dossziéban tételesen szerepelnek azok a szekuritátés fenyegetések is, amelyek ugyan élőszóban nem hangzottak el, azonban leírva rögzítik, hogy milyen intézkedéseket kell foganatosítani velem szemben. – Hány helyen teljesített szolgálatot a teológia elvégzése után? – Gyergyóújfaluban kezdtem diakónusként, onnan kerültem Gyergyószentmiklósra, majd Brassóba, innen Kiskapusra, majd 1987-ben Csíksomlyóra. A szekuritáté parancsára 1989-ben a megyéből is el akartak takarítani. A helyzet pikantériája, hogy jóval a rendszerváltás után, amikor jegenyei lelkészként szolgáltam, meghívtam helyi fellépésre a Hargita néptáncegyüttest. A rendőrség egész nap ott körözött a faluban, majd előállított, hogy milyen jogon hívom meg az együttest Jegenyére? Van-e erre engedélyem? Azt válaszoltam, ha ez ilyen bonyolult, akkor a templomban tartjuk meg a rendezvényt. Végül mégis bekerültünk a kultúrházba, és egy nagyon sikeres előadást láthatott a közönség. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a megfigyelés, a zaklatás a rendszerváltással nem ért véget... – Példája azt bizonyítja, hogy aki akart, ellen tudott állni a szekuritáté beszervezési kísérleteinek... – A hetvenes, nyolcvanas években a beépítéskor egyfajta szelíd erőszakot alkalmaztak, de a szekuritáté nem minden áron szervezett be. Azt gondolom, ha valakit minden áron beépítenek, az nem „megbízható munkaerő”. Nekem akkor csak annyi bántódásom esett, hogy nem mehettem Magyarországra, miközben teológus kollégáim elmehettek. A későbbi kihallgatások alatt már nem a beszervezésről folyt a párbeszéd: a szekuritáté lemondott arról, hogy munkatársa legyek.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A puskaportól az erődtemplomig
Gyöngyössy János eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök. A ’80-as években templomerődökről készült rajzait és felméréseit több városban kiállították. Ezek az egyedi értékőrző és értékközvetítő munkák a rendszerváltozás után több ízben könyv formában is napvilágot láttak. Kézzel írott és rajzolt első könyve, a hasonmás-kiadásban többször újranyomott Székely templomerődök című kötet, ma már igazi ritkaságnak számít. Hosszú ideje a “mérnök” urat tartják a székelyföldi erődített templomok és várak, várromok egyik legavatottabb szakértőjének. Szerepet vállalt a közelmúltban bemutatott A székelység története című “alternatív” tankönyv grafikai kivitelezésében. A könyv megjelenése kapcsán a szerkesztőbizottságban végzett munkájáról beszélgettünk, s ha már szóba álltunk, akkor sort kerítettünk az életút korábbi állomásai számbavételére, és szó esett a tervekről is.
Hogyan kerültél be A székelység története című tankönyv szerkesztőbizottságába?
Hermann Guszti barátom, egykori iskolatársamnak jutottam eszébe. Tudniillik kerestek egy illusztrátort a könyvhöz és az ő véleménye szerint több képzőművész neve is felmerült, de ő emlékezett a madártávlati rajzaimra, amelyek korábban megjelentek több könyvben és folyóiratban. Úgy gondolták, hogy ez a stílus lesz a leginkább megfelelő, ez fogja megragadni a gyermekek figyelmét. A tíztagú, történészekből álló szerkesztői gárda is jónak tartotta az ötletet. Tudták, hogy nekem nem kell mindent elmagyarázniuk, a számba rágniuk, hiszen a történelmi ismereteim is nagyjából rendben vannak, s így elég hamar megértettem, hogy mit kell megrajzolnom. Az én legelső feladatom az volt, hogy idézzem fel magamban azt a gyermeket, aki egykor voltam hatodik-hetedik osztályos koromban, mi volt az, ami érdekelt, mi volt az, ami megfogott, ha kinyitottam egy tankönyvet. Ezen az optikán keresztül próbáltam megközelíteni a témát és olyan rajzokat készíteni a szöveg mellé, hogy a gyermekeket a könyv mellett tartsa.
Időben ez milyen hosszú folyamat volt?
Ez bő fél évet, de leginkább háromnegyed évet tartott. Nem volt folytonos a munka, de elég huzamosnak nevezhető, mert időközben egyeztetni kellett, ha Csíkban összeültünk a szerzőkkel. Olyankor mindenki elmondta a maga igényét, hogy mit szeretne és hogyan. Én mindig magammal vittem az addigi vázlatokat és rajzokat, és bemutattam. Általában sikert arattam a szerzői-szerkesztői társaságban. Valamelyik kolléga meg is jegyezte, hogy ezeken a munkákon látszik a szeretet, amellyel készítem, jól tetten érhető az affinitás, az empátia, amely egy-egy ilyen mű elkészültéhez szükséges.
Külön feladat volt a képszövegek megírása is, amikor a teljes képi anyag elkészült – egész komoly feladatsort adott -, de szívesen végeztem ezt is, mert arra gondoltam, hogy a jó illusztrációhoz mellékelt megfelelő szöveg annyit nyom a latban, mint egy vagy másfél oldal a leckéből, mert a gyermeki szem először az illusztrációra tapad. Ha a képet megnézi, akkor biztosan a szöveget is elolvassa alatta, mert az csak egy rövid, egy megfelelően odahelyezett lényeges mondat. Győzködtem a szerzőket, akik ezt megértették, igyekeztünk a képek alatti szövegben plusz információkat adagolni, nem a történelmi személyiség nevét írtuk oda, hanem kerestünk róla egy-egy találó félmondatot, mert az rögzül a gyermek fejében. Részben, a terjedelmi korlátoknak megfelelően érvényesült is ez az elképzelés.
Említetted, hogy visszaemlékeztél arra az időre, amikor magad is hatodik-hetedikes voltál. Viszont, ha megnézzük a könyvben az oldaltükröket, akkor feltűnik, hogy szerkezetében hasonlít a számítógép képernyőjén felbukkanó internetes tartalomhoz, olyan, mintha egy portált látogatnánk. Rovatokat, mögöttes tartalmakat és funkciókat vélünk felfedezni. Érzed ezt a kettőséget?
Igen. Látom. Ezt már a számítógépes tördelőprogrammal dolgozó grafikus adta hozzá a szerkesztőbizottság beleegyezésével. Ez ma már elkerülhetetlen. Hogyha teljesen rám bízták volna a könyv előállítását, én kézzel írtam és rajzoltam volna mindent, mert én a Székely templomerődök című „kézi gyártású” könyvem óta ilyen vagyok, illetve olyan megszállott, hogy szeretem újra és újra átélni azt a kalandot. Egyébként megint lesz ilyen kalligrafikus betűkkel és saját rajzokkal megtöltött könyvem… Az természetes, hogy egy mai tankönyvön érződnie, látszania kell a modern szerkesztési módszereknek.
Elég titokzatos könyv volt egy ideig ez a történelemkönyv. Többször bemutatták, de csak elektronikus változata volt meg pdf-formátumban. Most már kézbe vehető, és elkezdték az iskolákat is feltölteni. Hányadik „rendes” papírkönyv-bemutatónál tartotok?
Az első Csíkszeredában volt. Nagyon meglepett az ünnepélyessége. Igen kellemes emlékeim vannak erről a könyvbemutatóról. Nagyon nagy volt az érdeklődés, meghatott a gyönyörűen éneklő kórus jelenléte, és szépek voltak a huszárok is. Aztán a háromszéki bemutató következett. Szentgyörgyön, a Gábor Áron teremben. Ez nem lepett meg, valami hasonlót vártam tőlük, hiszen a háromszékiekben, ha lehet így mondani, még erősebb a székely tudat és ezt alaposan ki is mutatják. Emlékezetesen jó volt látni, hogy az emberek még az állóhelyeket is mind elfoglalják, sokan be sem férnek az ajtón. Mit mondjak? Ez mind várakozás feletti volt.
Lesznek még közönségtalálkozók a közeljövőben?
Körvonalazódik egy marosszéki bemutató is. Nem ismerem még a dátumokat és a turné állomásait. Nagyon hiányolom viszont az udvarhelyi bemutatkozást. Gondolom, ezt csak akkor érdemes megtartani, ha van a kötetből annyi felszabadítható kereskedelmi példány, hogy kielégíthessük a vásárlói és olvasói igényeket.
Lehet tudni, hogy A székelység története című alternatív tankönyvvel hány hatodikost és hetedikest „szereltek” fel?
Nincsenek pontos információim. Úgy gondolom, hogy mostanra már elég sokan megkaphatták. Nagy adagokban nyomják, de én nem ismerem ezeket az adatokat. Egyébként alternatív tankönyv, tehát nem kötelező. Választható, bár ehhez fogható használható kötet több nincsen a piacon. És az az érzésem, hogy egyelőre nem is lesz.
A helyi fogadtatásról csak jókat hallani. A többségi román sajtó, a bukaresti média azonban teljesen másképp beszél erről a munkáról. Te ezt érzékeled?
Értelmiségi oldalról én még szakmai véleményt nem olvastam. Politikai véleményt viszont naponta hallok. Nagyon sajnálom, hogy ők nem örvendenek ennek. Valószínű, hogy előbb saját magukkal kellene elszámolniuk azzal kapcsolatosan, hogy még mindig művi, mesterségesen kreált történettudományt pártolnak. Ők olyan történelmet szeretnének a mi gyermekeinkkel megismertetni, hogy csak annyit tudjunk meg általa saját magunkról, amennyit ők szeretnének közölni. Sajnos, önmagukat is áltatják bizonyos megkövesedett ál-koncepciókkal és mítoszokkal.
A székelység története című tankönyv bemutatásának állomásairól a közeljövőben még beszámolunk lapjaink hasábjain, illetve itt, a KultúrHonon is.
A székelység története
Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára.
Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanács, Csíkszereda-Székelyudvarhely, 2012. 200×260 mm, 176 oldal, varrott-ragasztott. Készült Hargita Megye Tanácsa megbízásából. Írták: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. Szerkesztették: Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János. A térképeket készítette: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka-Zita. Az előzéklapok térképei Tamás Sándor gyűjteményéből származnak. A “Filmajánló” összeállításában közreműködött: Szabó Károly. Lektorálta: Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Korrektúra: Kolumbán Zsuzsanna, P. Buzogány Árpád. ISBN 978-973-0-13074-4
A Gyöngyössy-család nem is székely, “csak” magyar!
Kezdjük talán a családdal. Ti nem is vagytok székelyek, ti magyarok vagytok!
Valóban. Ezt tisztázni kell! Anyai ágon székely vagyok, árvátfalvi és homoródszentmártoni gyökerekkel. Ezt tartom a fontosabb ágnak. Nyilvánvaló, hogy ezzel nem sértem meg édesapámat, aki tulajdonképpen magyar, „bevándorló”, de van egy érdekessége a Gyöngyössy-familiának, mégpedig az, hogy átszármaztak ugyan Magyarországra, de kálnoki Gyöngyössynek írták, írják a nevüket, de ezt a családtörténeti vonatkozást én a mai napig sem tudtam kideríteni.
Mi szerettél volna lenni eredetileg?
Az én pályakezdésem az Egri csillagok elolvasásakor kezdődött. Legalább ötször olvastam el a regényt, de a regénnyel való legelső szembesüléskor körvonalazódott bennem egy kettősség: az egyik a történelem iránti érdeklődés, amit a regény óhatatlanul felkeltett, a másik pedig a puskapor-készítés izgalma. Gárdonyi szépen leírja, hogy milyen arányokban vegyítik. Én hatodikos koromban laboratóriumot állítottam fel, ahol olyan nagy sikerrel dolgoztam, hogy a vadonatúj kabátomat összeégettem, sőt fel is robbantam. A laborral együtt távoznom kellett a házból. Nem küldtek száműzetésbe, de ki kellett takarítanom az anyagokat a szobából. Egyformán hatott rám a vegyészet és a történelem iránti érdeklődés. Ez a két szakma életem során végigkísért, de azért a történelem hatása mindig erősebb volt, még annak ellenére is, hogy a civil szakmám szerint vegyészmérnök vagyok. Bukarestben végeztem a vegyészmérnöki karon. Ezen a szakterületen is voltak sikereim annak idején. Én utoljára a Roseal Rt.-nél dolgoztam a vegyész szakmában, grafit-, azaz műszén-égető kemencéket terveztünk és üzemeltettünk. Az is egy érdekes és izgalmas szakterület. A nyolcvanas években pedig a székelyudvarhelyi Matricagyár mérnöke voltam.
A Pro-Print Könyvkiadónál megjelent (1999) Székely templomerődök című kötet az 1980-ban elkezdett felmérések és kutatások eredményeit összegzi
Egyből hazakerültél, vagy előtte gyakornoki éveket kellett eltöltened a Regátban?
Erdélybe jöhettem. Úgy gondolkodtam, hogy mindegy hová, de közel Udvarhelyhez. Kiskapusra kerültem az ottani „koromgyárba”. Egy évet és egy hetet húztam le a romániai vegyipar legsötétebb bugyrában, onnan 1981 őszén jöttem el. Ekkor már kiváló és élvonalbeli üzem volt a Matricagyár. Mérnökként dolgoztam, majd műhelyvezető lettem. Volt egy vargabetű a pályámban, 1989 nyarán átmentem a kórház laboratóriumába fővegyésznek. Onnan hívtak a Roseal Rt.-hez, amikor megalakult ez a magánvállalkozás, 1991-ben. Szóval voltak kanyarok az életemben, de mindig vigyáztam arra, hogy ne én legyek a vegyészmérnökök közt a legjobb történész, illetve ne legyek a történészként a legjobb vegyész. Igyekeztem szétválasztani ezt a kettős érdeklődést.
A ’80-as évek közepén volt egy olyan időszak, amikor elég gyakran előfordultál történészek, múzeológusok és képzőművészek társaságában. Egy olyan pillanatra emlékszem, hogy mész lefelé a Kossuth Lajos utcán, a múzeum felé, a válladon van egy hatalmas bőrtáska, s az tele van jobbnál jobb rajzokkal. Többnyire vártemplomokról készült rajzok voltak.
Építészekkel is tartottam a kapcsolatot, akiktől eltanultam az építészeti rajzolás, a műemlékfelmérés alapelemeit. Ebbe a szakmai körben valóban a Kossuth utcában „robbantam” be. Odamentem Murányi Jánoshoz, aki akkor muzeológusként dolgozott. Átnézte a rajzokat, s mindjárt hívta is Zepeczáner Jenőt, az akkori igazgatót, hogy felhívja rám a figyelmét. Igen elcsodálkoztak, hogy én miket „maszekolok” a szabadidőmben.
A székelyföldi templomerődök felmérését, leírását és rajzolását választottad szűkebb szakterületként?
Tulajdonképpen negyedikes koromban találkoztam először templomerőddel. Kacán csodálkoztam rá az ottani hatalmas templomra, amikor egy iskolai kirándulás során pár órát vesztegeltünk ott, mert kitörtem az autóbusz ablakát. Én voltam a tettes, de a gyönyörű erődtemplom képe rögzült bennem és feledtette a bűntudatomat. Az első rajz-kiállításom a Matricagyárban volt.
Utána Fülöp Lajos, a székelykeresztúri múzeum akkori igazgatója vállalt fel egy másikat. Ez az egyre ridegebb és egyre sötétedő nyolcvanas évek derekán volt. Kiállítottam a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, majd Csíkszeredában az egyik bástyában, tehát a Csíki Székely Múzeumban. 1988-89-re már annyira megfagyott a légkör körülöttünk, hogy semmit nem lehetett kezdeményezni, de rendületlenül dolgoztam tovább, gyűjtöttem az anyagot, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb megváltozik a rendszer, s ebből munkából egy kiadható könyv lesz.
A kilencvenes évek elején-közepén, amikor kinyílott a világ és mindenki kifelé ment az országból, te önkéntes emigrációba vonultál, kiköltöztél Homoródkeményfalvára.
Nem egyből történt. Én is „világgá mentem” egy ideig, utazgattam, Közép- és Nyugat-Európában egyaránt, bepótoltam a lemaradásokat. Beleláttam úgy-ahogy a polgári, fejlett világba, de jelentkezett nálam valami atavisztikus visszavágyódás a vidék felé. Édesapám egyébként a mai napig elemezget engem, mert ő nem vágyott és ma sem vágyik falura, de bennem valami furcsa vágy működik. Én a városnak is szeretem bizonyos arcait, de a nyugalmat azért mindenekelőtt kedvelem. Ezért jobb számomra a vidéki lét.
Itt mire fordítottad az energiáidat?
Először munkahelyet teremtettem magamnak, magunknak, hogy lehessen élni. Ez volt a Czímeres kocsma, amely 2012. október 31-ig működött. Egy hete kényszerültem a bezárására. Lassan létrehoztam magam körül azt a helyet, olyan körülményeket teremtettem, ahol folytathatom azt, amit Udvarhelyen a második szenvedélyemként végeztem. Befejeztem a Székely templomerődök című könyvet. Először a kézzel írott változat hasonmás-kiadása jelent meg, aztán Pesten kiadták az úgynevezett teljes kiadást, képekkel, kiegészített rajzanyaggal és szöveggel. Amikor ez megtörtént, egy pillanatra megálltam és szétnéztem.
Észrevettem, hogy érződik már az új idők hatása, egyre markánsabban jelentkeztek a feltörekvő, pontosabban a feljövő új régész-, történész-nemzedék tagjai. Ez nagy megelégedéssel töltött el. Arra gondoltam, hogy én a nyolcvanas években elvégeztem a magam feladatát, a folytatás immár a fiatalabb és jól képzett fiatalokra vár… Megtaláltam a helyem a faluban is. Láttam a gyönyörű kőházakat. Homoródkeményfalva azért is érdekes, mert a Nagy-Homoród mentének a legfelső, havaslaji települése, s bár itt szerényebbek voltak mindig a körülmények, nagyon sok szép porta maradt meg épségben. Kutattam, felmértem ezeket a házakat, úgyhogy mostanra elég jelentős anyagom gyűlt össze…
Idestova két évtizede élsz a faluban. Milyen változásokat érzékelsz? Most nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségre gondolok. Mi van az emberi lelkekben?
Amikor ideköltöztünk és megvásároltunk egy 1873-ban épített nagy kőházat, akkor az itteni mester azt ajánlotta, hogy nyissunk egy hármas ikerablakot a két kicsi ablak helyén, vágjuk egybe a kettőt, hogy jöjjön be sok fény a lakásba. Egy ilyen beavatkozással tönkre lehet tenni az utca összképét! Mi nem tetettünk nagy, utcára néző ablakot –olyant eleget láttunk annak idején a blokkban, olyanon nézelődtünk kifelé –, de ezek „műtétek” még annak ellenére is megtörténtek Keméynfalván, hogy ott voltam és tanácsokat igyekeztem adni. Most nem beszélek az ennél sokkal durvább dolgokról, amikor teljesen idegen anyagokból, a környezettől elütő formájú és méretű lakásokat építenek, amelyeket én legszívesebben behúzatnék a város szélére. Az ilyen házaknak semmi keresnivalójuk nincsen a faluban…
A vállalkozó szellem nem mozdult. A gazdaszellem sem. Amikor hazaköltöztünk – akár így is mondhatom, hiszen a feleségem innen származik –, én azt mondtam, hogy a falu meg fog telni emberekkel. Nemcsak ez a falu, hanem Udvarhelyszéken minden kisebb és félreeső települése úgyszintén, hiszen a sorvadó iparból szívesen visszatérnek majd az emberek. A faluról elszármazottak, illetve azok utódai azonban nem jöttek vissza. Többnyire mindenki túlélte a munkanélküliséget, vagy most is ügyeskedik valami tengő-lengő állapotban, külföldi munkával, valamivel foglalkozik, amiből bizonyos szinten meg tud élni. A visszatérésre számítottam! Erre komolyan alapoztam, de egyáltalán nem igazolódott be a számításom.
Véget ért a kocsmárosi pályafutásod. Milyen civil tevékenységhez fogsz?
Így van. Új polgári foglalkozásom lesz. A könyvkészítés, a rajzolás, a felmérés megmarad.
Visszamész a városba?A vegyiparba?
Nem. Nem fogok, úgy látszik, hogy nem kell visszamennem. A műemlékvédelem területén fogok megbízatást kapni, ami mégiscsak szívemhez közelálló munka. A távlatot nem látom, de a jelek továbblépésre és cselekvésre biztatnak. Itt. Keményfalván.
Simó Márton
Kulturhon.szhblog.ro

Korteshíradó
Három nap, hat település, közel 300 km, és ami a legfontosabb: több mint 400 személyes találkozó – így számszerűsíthető Máté András Levente hétvégi kalotaszegi kampánya.
Kiskapuson Máté pénteken találkozott a helyiekkel. A két nyelven folyó kötetlen beszélgetés során a román közösség nevében felszólaló elmondta: szeretné megköszönni a képviselő munkáját, hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy a településfejlesztési támogatásokat az ő közbenjárására nyerte el a község.
Szombat délelőtt Nádasdaróc és Inaktelke településeken járt Kalotaszeg képviselőjelöltje. Az Egeres községhez tartozó két faluban minden egyes ház lakóit felkereste, azaz több mint 200 családhoz látogatott el. E két településen az önkormányzati választásokon való részvétel a magyar közösség fegyelmezettségét és bölcsességét tükrözte, amelyért természetesen az RMDSZ helyi vezetését illeti elismerés – mondta a jelölt. A település lakói tudják, hogy december 9-nek sorsdöntő jelentősége van a térség magyarságának jövője szempontjából.
*
Jegenyén szombat este Termés bált szervezett az RMDSZ helyi szervezete, amelynek házigazdája Máté András Levente volt. A jelölt kifejtette: nem a hosszú kampánybeszédek helye ez, sokkal inkább a baráti eszmecseréké és kikapcsolódásé. Csupán annyit kért a helyiektől: ne feledjék, december 9-én a régió jövőjéről döntenek. A helyiek kérésére pozitívan reagált: a jegenyei futballcsapatot támogatni fogja a Kalotaszeg-kupán való részvételben.
Magyargyerőmonostor kis magyar közösségéhez vasárnap délelőtt látogatott Máté András Levente. Az RMDSZ elnöke, Bogdán Erzsébet ügyesen összefogja a kis lélekszámú magyar közösséget, biztos alapot fog nyújtani a parlamenti választáson való magyar részvétel növelése szempontjából. – Ha nem vagyunk jelen a parlamentben, ahol rólunk döntenek, akkor esélyünk sem lesz a megmaradásra – hangsúlyozta Máté.
*
Körösfőn vasárnap Máté András Levente egy szál virággal köszöntötte az Erzsébeteket, de a más nevű hölgyeknek is jutott virág. A falugyűlésen Vákár István szenátorjelölttel együtt vázolták a parlamenti választások kalotaszegi tétjét. „Minden szavazatot, amelyet nem az esélyes magyar jelöltre, vagyis az RMDSZ jelöltjére adnak le, a román pártok erejét növeli velünk szemben. Ha ez a bástya elesik, az nem csupán Kalotaszeg, de egész Kolozs megye magyarságának jövőjére hatással lesz december 9-e után” – összegezték a jelöltek.
*
Szerdán, november 21-én 17 órától az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt szervezésében, a Restitutio in Integrum! programsorozat keretében kerekasztal-beszélgetésre kerül sor az egyéni és közösségi vagyonok visszaszolgáltatásának helyzetéről az Erdélyi Múzeum-Egyesület dísztermében (Jókai utca 2. szám, I. emelet). Részt vesz Sipos Gábor levéltáros, az EME elnöke, Vekov Károly történész, a Kolozsvári Casino egyesület elnöke és Szőcs Sándor jogász, a visszaszolgáltatási perek szakértője. A beszélgetést Ilyés Szilárd, az EME tudományos kutatója, a néppárt kolozsvári képviselőjelöltje vezeti.
*
Felháborítónak tartja az Erdélyi Magyar Néppárt Victor Ponta miniszterelnök kolozsvári kampányrendezvényén tett kijelentését, miszerint csak akkor fogják az észak-erdélyi autópálya építését folytatni, amennyiben erre uniós alapokat tudnak szerezni, mert jelenleg Romániának a 4-es korridor részeként épülő dél-erdélyi autópálya a prioritás. Az EMNP szerint a megoldást Románia föderális átszervezése jelentené, a regionális döntéshozatal megteremtése és a régiók fiskális autonómiája nem csak az autópálya kérdésére, de Románia gazdasági problémáinak a megoldására is alkalmas.
Szabadság (Kolozsvár)

Egy küzdelmes papi élet
Léstyán Ferenc ny. marosvásárhelyi főesperesről-protonotáriusról mind ez ideig nem jelent meg életrajz. Önéletrajzi feljegyzései sincsenek. Nem tartotta fontosnak, hogy magáról, papi munkájáról, meghurcoltatásairól írjon. Aktív papként keveset beszélt az elítéléséről és börtönéletéről. Amikor megöregedett, 90. évét betöltve, mesélgetett egyet-mást magáról. Röviden megpróbálom összefoglalni halálra ítélésének és szabadulásának történetét – életrajzának legfontosabb eseményeibe zárva.
Léstyán Ferenc 1913. február 11-én Csíkszentkirályon (Hargita megye) született. Elemi iskoláit szülőfalujában, középiskoláit a csíkszeredai római katolikus főgimnáziumban végezte. Első nekifutásnak sikerült az érettségije. Ezt azért emeltem ki, mert a két világháború közötti érettségi (baccalaureatusi) törvények értelmében a magániskolák végezettjeinek állami központi bizottságok előtt románul kellett érettségizniük, esetleg tolmács útján, aki nacionalista szellemben működött közre, s általában a jelentkezők 90 százalékát elbuktatták. Léstyán atya büszkén emlegette, hogy a kemény megpróbáltatást kiállta. Papi hivatást érezvén, 1933 őszén jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe. 1937. március 13-án szentelte pappá dr. Vorbuchner Adolf segédpüspök. Három egyházközségben szolgált káplánként: Gyergyóremetén (1937–1938), Sepsiszentgyörgyön (1938–1939) és Tordán (1939–1942). Utóbbi helyen érte a 2. bécsi döntés. Torda határ menti városként romániai területen maradt.
Léstyán Ferenc segédlelkész tanúja volt a dél-erdélyi magyarok Észak-Erdélybe való inváziójának. Amikor tehette, segített a határátkelő embereknek. De nem sokáig, mert a szemfüles román sziguranca hamar gyanút fogott. Márton Áron püspök, hogy segítsen buzgó papjának „elrejtésében”, egy évre (1942–1943) a nagyvilágtól eldugottnak számító boicai plébániára helyezte, majd a gyulafehérvári Püspöki Archívumba „dugta” el (1943) mint levéltárost. De a hatóságok itt is rátaláltak. 1943. június 29-én, Szent Péter és Szent Pál ünnepén, a kerelőszentpáli bérmálás napján, amikor Léstyán Ferenc Márton Áront kísérte, kifüggesztették ajtajára a halálos ítéletet tartalmazó törvényszéki végzést. Előbb Nagyszebenbe vitték, s innen fegyveres kísérőkkel lebilincselt kézzel Brassóba kívánták szállítani, ahol az ítéletet végrehajtani szándékoztak.
Léstyán Ferenc a gondviselő Isten közbelépésének vallotta azt a pillanatot, amikor a Nagyszeben–Kiskapus vasútvonal végén át kellett szállniuk a Tövis irányából érkező vonatra. A Tövisről beérkező vonaton olyan sokan voltak, hogy a fogdmegek őt és egy másik elítélt társát nem tudták a fülkébe begyömöszölni, a folyósón maradtak. Ekkor született meg benne a szökési kísérlet. Bár éjjel volt, de kiszámította, hogy kb. mikor érkeznek Apácára. Társával együtt a robogó vonatból két irányban kiszöktek. Léstyán Ferenc a magyar határhoz közel ugrott ki. Bilincsbe vert véres kézzel visszafelé futott, és az őrök által leadott lövések nem találták el. Néhány év múlva tudta meg, hogy a „futás” kimaradhatott volna, mert nem működött a vonat vészféke. Véres kézzel és éhségtől gyötörve egy napig bujkált és tájékozódott. Amikor a magyar határőrséghez ért, iratok hiánya miatt nem tudta magát igazolni. Kérte, hogy vezessék be a baróti plébánoshoz, aki bizonyítani fogja kilétét. Így is történt. Márton Áron püspök azt üzente neki, hogy maradjon Észak-Erdélyben. Az 1944-es nagy meneküléskor sok pap elhagyta plébániáját. Léstyán Ferenc a pap nélkül maradt Ditróban szolgált egy ideig, tele rettegéssel, mert nem volt egyértelmű a háború befejezésekor meghirdetett amnesztiatörvény. Főpásztora 1945-ben egy tekintélyes katolikus egyházközségbe, Csíkkarcfalvára helyezte. Itt működhetett 1952-ig. Léstyán atya ezekről az évekről utólag megelégedéssel és örömmel beszélt. Pedig lelkipásztori munkájában sokat gáncsolták, az újságokban „zsíros parasztnak, az embereket szipolyozó kuláknak” minősítették. A karcfalviak pedig nagyon szerették, az öregek mai napig emlegetik.
Márton Áron letartóztatása után neki is szembesülnie kellett az Erdélyben kibontakozó békepapi mozgalommal. Egyik békegyűlésre sem ment el. Sikerült mindhárom (marosvásárhelyi, gyergyószentmiklósi, kolozsvári) nagygyűlésről távol maradnia, amiért a gyulafehérvári betolakodott egyházi kormányzat (1951 őszétől 1955. január 6-ig, Márton Áron szabadulásáig) elmozdította Karcfalváról, és Belső-Szolnok megye Désakna plébániára helyezte. Éppen az áthelyezésekor nála volt – az ordinarius substitutus pápai intézkedés értelmében – a titkos ordináriusi joghatóság (1952. február 4-től egy hétig). Azért csak egy hétig, mert akitől kapta a megbízást, Szilveszter Sándort szabadlábra helyezték, és ő a joghatóságot visszaadta.
Désaknáról dr. Gurzó Anaklét ferencessel és még néhány egyházhű pappal együtt szervezték az egyházi ellenállást a békepapi korszakban. Nem fogadták el a békekormányzatot, engedetlenséget színlelve valósággal bojkottálták az Adorján Károly nevével fémjelzett központot. Léstyán Ferenc tettét, akárcsak a társaiét, államellenes megnyilatkozásnak minősítették, s mint reakciós, demokráciaellenes klerikust letartóztatták és börtönre ítélték. A piteşti-i fogház embertelen körülményei között raboskodott 1953. augusztus 6. és 1954. június 6. között. Elmondása szerint a legkellemetlenebb az volt, hogy a zsúfolt zárkában elhelyezett cseberbe kényszerültek végezni szükségletüket, s egész éjjel abban a bűzben aludtak.
1955. március 24-én Márton Áron visszatérhetett Gyulafehérvárra. Első intézkedései között található Léstyán Ferenc kinevezése Marosvásárhelyre, a kiközösített Ághota Endre helyébe. A város vezetősége nem adott tartózkodási engedélyt. A püspök ez ügyben a kultuszminisztériumba írt. Végre a hatóságok is hozzájárultak, hogy Marosvásárhelyre mehessen lelkipásztornak. Egy évig a főtéri ferences templom igazgatója lehetett, mert Márton Áron rehabilitálni akarta a békekormányzat által „nyugdíjba” kényszerített Jaross Béla főesperes-plébánost, hogy aztán egy év múlva (1956) más körülmények között vonuljon nyugdíjba.
Léstyán Ferenc 1956-tól 1992-ig a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János egyházközség plébánosa volt a szó nemesebb értelmében. Ezt követően tizenöt évig Gyulafehérváron élt. 1992–1997 között Bálint Lajos és dr. Jakubinyi György érsek vikáriusa volt. 1997-től tíz éven keresztül nyugdíjasként tovább tevékenykedett a főegyházmegye aulájában. A székesegyház legnépszerűbb idegenvezetőjének bizonyult. Készséggel és élvezettel ismertette a székesegyház történetét az idegenből idezarándokló embereknek. Ugyanakkor korát meghazudtolva szorgalmasan kutatta az érseki levéltárat, s az összegyűjtött anyagot könyvekben tette közzé.
Léstyán Ferenc 2006 őszén, hogy senkinek terhére ne legyen, bevonult a székelyudvarhelyi Pastor Bonus papi öregotthonba. 2008. július 14-én, 96 éves korában halt meg.
Lelkipásztori és népéért kifejtett munkáját értékelték egyházi elöljárói és az állami szervek is. 1970-ben pápai prelátus, 1993-ban apostoli protonotárius címet kapott. A politikailag megváltozott helyzetben 1992-ben Marosvásárhely díszpolgára, 1994-ben Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje, 2002-ben Fraknói Vilmos-díj kitüntetettje lett. Hozzátehetjük: apostoli lelkületű hozzáállásával, szellemi-lelki felkészültségével, kitartó és szorgos munkájával ki is érdemelte ezeket.
Léstyán Ferenc ny. főesperes-plébános, pápai prelátus, apostoli protonotárius élete intő példa marad az utókor számára. Reméljük, hogy a hithűségért való küzdelme nem maradhat folytatás nélkül, és követendőkre talál!
Dr. Marton József
Vasárnap (Kolozsvár),

Március 15-i ünnepségek programja
Kolozsvár
A kolozsvári ifjúsági szervezetek – Erdélyi Magyar Ifjak, Ifjúsági Keresztyén Egyesület, Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum, Kolozs Megyei Magyar Diáktanács, Kolozsvári Magyar Diákszövetség, Magyar Ifjúsági Tanács, Országos Dávid Ferencz Ifjúsági Egylet, Országos Magyar Diákszövetség, Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége – és a Kolozs megyei RMDSZ ünnepi programja:
Vigyázz! Kész! Csata! – történelmi játszóház a Szent Mihály Plébánia vallástermében
(9.00–11.00 óvodásoknak és előkészítősöknek és 12.00–14.00 elemistáknak)
11.00 Zászlós felvonulás (gyülekező a Protestáns Teológiai Intézet épülete előtt)
12.00 Ökumenikus istentisztelet a Szent Mihály-templomban
13.30 Felvonulás a volt Biasini Szállóhoz (gyülekezés a Szent Mihály-templom előtt)
14.00 A Petőfi-emléktábla megkoszorúzása a volt Biasini Szállónál
16.00 Verses előadás a Pilvax kávézóban az Alteregó irodalmi előadócsoport fellépésével (Highlife Cafe)
18.00 Ifjúsági ünnepi műsor a Kolozs Megyei Magyar Diáktanács szervezésében (Mátyás király szülőháza előtt)
19.00 Knock out koncert (Mátyás király szülőháza előtt, rossz idő esetén a János Zsigmond Unitárius Kollégium tornatermében)
Dés
Március 15-én 14.30 órától a dési Arta moziban Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk című műsorukkal lépnek fel az 1-es Számú Általános Iskola magyar tagozatának diákjai, majd 16 órakor koszorúzási ünnepségek kezdődnek az Oroszlános szobornál.
Szamosújvár
A Téka Alapítvány székhelyén, az V–VIII. osztályos diákok szavalóversenyével kezdődik ma, március 14-én, csütörtökön délben a forradalom és szabadságharc évfordulójára szervezett emlékünnepség. Holnap délután 5 órára ünnepi istentiszteletre várják az érdeklődőket, majd 6 órától gálaműsorral folytatódik a program a kultúrotthonban. Március 17-én, vasárnap délelőtt fél 12-től csendes megemlékezést és koszorúzást tartanak Rózsa Sándor sírjánál, az ortodox temetőben.
Bánffyhunyad
Istentisztelet a református templomban 17.30-kor, 18.00 órakor koszorúzás a templomkertben lévő Petőfi-kopjafánál, majd ünnepi megemlékezés.
Kalotaszentkirály
Az idei megemlékezéssorozat március 14-én, csütörtökön kezdődik az Ady Endre Iskola tornatermében, a diákoknak szervezett Mit tudok 1848-ról? című történelmi vetélkedővel, Lukács Margit-Melinda vezetésével. Másnap, pénteken reggel 10 órakor a kultúrotthonban nyit a „Pilvax kávézó”, ahol az Ady Endre Iskola, a polgármesteri hivatal és az RMDSZ képviselői lesznek a házigazdák, és ahol kávéházi társalgás közepette kerül sor a vetélkedő díjazására. Köszöntőt mond Póka András-György polgármester, népdalt énekel Péter-Jani Bianka. A meghívottak felszólalásait a Petőfi életét bemutató diavetítés követi a VI. osztályosok szervezésében, majd a diákok ünnepi műsora következik, amelynek címe: Föltámadott a tenger.
Déli 12-kor kerül sor a Gyarmathy Zsiga-ösztöndíj átadására – immár 10. alkalommal. Lakatos András iskolaigazgató ünnepi beszéde után Szász-Zsiga Nikolett-Noémi énekel. Okos Márton díjalapító beszédét követően átadják a díjat. A rendezvény a Himnusz eléneklésével zárul. Az ünnepi műsort összeállította: Lukács Margit-Melinda, Péter Mónika-Mária.
Kisbács
Az RMDSZ Kisbácsi szervezete és a Pro-Kisbács Egyesület március 16-án 17 órai kezdettel a községi kultúrotthonban tartja ünnepi rendezvényét március 15. alkalmából. Az eseményen fellép az Ócsal Fúvószenekar Magyarországról.
Szeben megye
A március 15-ei nemzeti ünnep alkalmából Szeben megye több településén is megemlékeznek az 1848–49-es szabadságharcban elesettekről, koszorúzások, ünnepi műsorok, kiállításmegnyitó keretében.
Nagyszeben
Március 15-én 12 órakor koszorúzást tartanak a Petőfi Sándor-emléktáblánál, majd 13 órakor koszorúzás és ünnepi műsor következik a Petőfi Sándor Parkban. Az ünnepség 18 órakor folytatódik a Gong Színház alsó termében. Március 17-én vasárnap délelőtt 11 órakor kiállítás nyílik a forradalom képeiből a Református Templom Galériában, ezt koszorúzás követi.
Medgyes
Történelmi-verses előadást tartanak március 15-én 12 órakor a Báthory István Általános Iskola nagytermében, majd ünnepi műsor következik 18 órakor a református templomban.
Megemlékező ünnepségekre kerül sor Oltszakadáton, Szelindeken, Kiskapuson is.
Szabadság (Kolozsvár),

KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerek
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a

Átmenő a magyar osztályoknak
Az átszervezés és a csökkenő gyereklétszám ellenére a szórványmegyék többségében – akárcsak a tömbmagyar térségekben – a következő tanévre is sikerült megőrizni a jelenlegi magyar oktatási hálózatot. A nagyon kis létszámú vidéki iskolák is megmaradnak.
Bár az oktatásban bevezetett megszorító intézkedések miatt felmerült az összevonások lehetősége, egy kis odafigyeléssel mindenütt sikerült megőrizni a jelenlegi osztálylétszámot, és ugyanannyi előkészítő és kilencedik osztályt betervezni a következő tanévre, ahány jelenleg is működik.
Lőrincz Helga Fehér megyei tanfelügyelőtől megtudtuk, a nagyon kis létszámú magyar elemi iskolák is megmaradtak, az önkormányzatok ugyanis felvállalták a finanszírozási többletet, a tanfelügyelőség pedig rábólintott erre. A tanfelügyelő hangsúlyozta, csökkent a magyar gyerekek létszáma, de nem annyira, hogy ne lehessen megalakítani legalább egy osztályt minden intézményben és évfolyamon, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban két ötödik osztályt is sikerül beiskolázni. Kivétel Bethlenszentmiklós, ahol az V–VIII. osztályosok számára két összevont osztály működik.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Keresztes Kálmán Szeben megyei tanfelügyelő, aki szerint Vízaknán és Kiskapuson 3-4 gyerekkel is megalakultak a magyar osztályok. „Nem veszítettünk semmit. Valamenynyi magyar osztály, ami ebben a tanévben működik, megmarad a következő tanévben, és a kezdő évfolyamokon szintén megalakulnak az osztályok" – szögezte le Keresztes Kálmán. Osztatlan magyar osztályok alakulnak a nagyszebeni Octavian Goga Gimnáziumban és a medgyesi Báthory István Általános Iskolában is, tájékoztatott.
A tanfelügyelő szerint a magyar nyelvű szakoktatás sem csorbult, csupán Medgyesen az elektromechanikai szak átalakult környezetvédelmi szakká. Keresztes Kálmán kiemelte: a Szeben megyei főtanfelügyelő rendkívül rugalmas volt a magyar nyelvű iskolahálózat kérdésében, azt hangoztatta, hogy úgy kell viszonyulni a megyében élő magyarokhoz, ahogy szeretnék, hogy a külföldön élő románok helyzetét kezeljék.
Elenyésző a lemorzsolódás
Brassó megyében a magyar nyelvű szakoktatás került veszélybe a csökkenő gyereklétszám miatt, a hároméves szakmunkásképzőt magyar nyelven nem is tudták megalakítani, mert nem volt elég jelentkező, mondta el lapunknak Szabó Mária Magdolna főtanfelügyelő-helyettes. Brassóban az Áprily Lajos Főgimnáziumban és a Remus Răduleţ Szakközépiskolában indul egy-egy kilencedik osztály, Kőhalomban pedig egy szaklíceumi osztály.
Az általános iskolákban hasonlóképpen évről évre kevesebb a gyerek, az előkészítő osztályokban 10–15 diákkal van kevesebb, mint például a nyolcadik osztályokban, magyarázta Szabó Mária Magdolna. A főtanfelügyelő-helyettes hangsúlyozta, a negatív demográfiai mutatók ellenére próbálták megtartani a jelenlegi hálózatot, és remélik, hogy a beiskolázási tervben jóváhagyott osztályok meg is alakulnak. Az oktatási szakember szerint nem jellemző, hogy a magyar diákok átiratkoznak román tagozatra, a vegyes házasságban született gyerekeket ugyanis gyakran már román óvodába íratják.
Hunyad megye egyetlen magyar nyelvű gimnáziumában, a dévai Téglás Gábor Iskolacsoportban ősztől két középiskolai osztályt indítanak. Marton Enikő, a tanintézet munkatársa lapunknak elmondta, egy matematika–informatika és egy turizmus osztályban hirdetnek helyeket. Jelenleg két kilencedik osztály működik az iskolában, ebből egyiket átalakítják hároméves szakmunkásképzővé szintén turizmus szakon, az 55 gyerekből 14 ebbe iratkozik. Hunyad megyében idén 49 magyar gyermek végzi el a nyolcadik osztályt, a dévai iskolában mindegyikükre számítanak, hiszen általában elenyésző a lemorzsolódás.
Megvan a helyük
Maros megyében minden egyes nyolcadik osztályos magyar tanulónak megvan a helye a közép- vagy szakiskolában – jelentette ki lapunknak Illés Ildikó. A főtanfelügyelő-helyettes szerint a megyében egyetlen iskola sem zár be, és összevonásokra sem kerül sor.
„A helyi közösségek és önkormányzatok kérésére még azokban a falvacskákban is sikerül megtartanunk az iskolákat, ahol a gyermeklétszám indokolná az összevonást. Ez viszont nem azt jelenti, hogy hasból felduzzasztott létszámmal osztályt lehet indítani" – tette hozzá Illés.
A tervek szerint megyeszerte mindössze 13 szakosztályt indítanak a magyar tagozaton, azonban a főtanfelügyelő-helyettes szerint még így is félő, hogy nem telnek be a helyek. A szakoktatás területén a legfőbb gondot azok a szülők okozzák, akik túlértékelve gyermekeik képességeit, elméleti gimnáziumokba íratják, számos kudarcra ítélve őket.
A Székelyföldön is csökken a gyereklétszám
A gyereklétszám csökkenése nemcsak a szórványra, a Székelyföldre is jellemző. Hargita megyében ősztől hárommal kevesebb középiskolai osztály indul, mint a jelenlegi tanévben, öszszesen 117 kilencedik osztály szerepel a beiskolázási tervben. Az induló osztályok több mint egynegyede szakmunkásképző, 92 líceumi és 25 szakmunkásképző osztállyal számolnak, mondta el lapunknak Görbe Péter szakoktatásért felelős tanfelügyelő. A székelyföldi megyében a nyolcadik osztályosok létszáma alapján határozták meg a beiskolázási tervet, és az évről évre csökkenő gyereklétszám miatt kevesebb osztály telik meg.
Leginkább Székelyudvarhelyen észlelhető létszámleépülés, az Eötvös József Szakközépiskolában, a Bányai János Műszaki Szakközépiskolában és a Kós Károly Szakközépiskolában egy-eggyel kevesebb osztályt indítanak. Görbe Péter szerint a szakok száma nem változik, hiszen az iskolák fizettek az akkreditálásukért, így felváltva, kétévente indítják a különböző szakokat.
Kovászna megyében a szakoktatás irányába sikerült elmozdítani a 2014–2015-ös beiskolázási tervet: a kilencedik osztályban a helyek 57 százalékát a szaklíceumokban, illetve az ősztől visszavezetett hároméves szakiskolai osztályokban hirdetik meg. Keresztély Irma főtanfelügyelő szerint a következő tanévben 24 elméleti kilencedik osztályt indítanak, és további hét osztályba lehet iratkozni a művészeti, felekezeti és pedagógiai szakokon. A szakosztályokból összesen 39 indul, 15 a szaklíceumokban, 24 pedig a hároméves szakiskolákban.
Nem történt magyarellenes intézkedés
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese bizakodó az oktatási átszervezés és az új beiskolázási tervek alakulása kapcsán. Mint lapunknak elmondta, csupán Fehér megyében szűnik meg egy középiskolai osztály, és vonnak össze másik kettőt. De a szórványbeli demográfiai csökkenés tükrében, ebben nincs semmi rendkívüli, vélte az illetékes.
Bár még nem rendelkezik valamennyi adattal, a jelenlegi állás szerint úgy tűnik, az átszervezés során egyetlen erdélyi megyében sem történt magyarellenes intézkedés. Ugyanakkor a háromhavonta bekért panaszlistára sem kerültek fel újabb tételek, magyarázta Magyari. Kérdésünkre, hogy mindez kinek az érdeme, az oktatási főtitkárhelyettes elsősorban a szövetség megyei vezetőit és a magyar tanfelügyelőket említette. Hozzátette, sehol nem volt szükség a felső vezetés beavatkozására.
Ugyan komolyabb visszalépés nem történt, haladás sem tapasztalható az évek óta megrekedt ügyekben. Továbbra sincs politikai egyezség a dicsőszentmártoni és a segesvári önálló magyar iskolák létesítéséről, ahogy a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium újjáalakítása is kérdőjeles maradt.
Szucher Ervin, Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Újabb milliók az adófizetőktől az ortodoxoknak
Újabb tizennégy millió lejjel támogatja a kormány az ortodox egyházat – derült ki a kabinet egyik új rendeletéből.
A kormány legutóbbi ülésén döntött arról, hogy összesen tizenhárom kolostor, székesegyház és egyéb, egyházi jellegű intézmény építésére utal ki pénzt.
Két Iaşi megyei kolostor építésére 500-500 ezer, ugyancsak két, Neamţ megyei kolostorra egyenként egymillió, egy Olt megyei kolostorra kétmillió lejt utaltak ki. Kolozsváron hárommillió lejt kapott az ortodox egyház intézményfejlesztésre, míg a Szeben megyei Kiskapus egyházi központjára 450 ezer, a Brassó megyei Fogaraséra pedig 2,35 millió lejt hagyott jóvá a kabinet az adófizetők pénzéből.
Az összegeket – akárcsak a korábbi alkalmakkor – a kormány tartalékalapjából juttatják az ortodoxoknak.
Múlt hét elején kiderült, hogy a kormány négymillió lejjel támogatja egy madridi és egy barcelonai ortodox templom, valamint több romániai kolostor építését.
Romániában az ortodox egyház – ha nem is deklaráltan – államegyháznak minősül, a kormányok rendszerint jelentős pénzekkel támogatják a görögkeleti egyházat, amelynek legnagyobb beruházása jelenleg a Nemzet Megváltása Katedrális Bukarestben.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)|

MADISZ úszótábor Szentegyházán: oktatás mellett csapatépítő játékok és csillagles
A Medgyesi MADISZ (a MIÉRT tagszervezete) a Kisebbségek Európája projekt keretén belül 2015. július 26. és augusztus 1. között szervezte meg az V. Úszótábort. A szentegyházi eseményen Szeben megyéből – Medgyes, Nagyszeben, Erzsébetváros, Szentágota, Kiskapus, Mihályfalva, Berethalom, Küküllőalmás – valamint Hargita és Kovászna megyéből összesen 72 fiatal vett részt.
Idén a szervezők számos meglepetéssel készültek, hiszen a napi úszásoktatás mellett – ahol a táborozók úszni tanultak vagy az úszástechnikájukat fejleszthették –, csapatépítő játékokon vettek részt. Mindezek mellett délutánonként előadások és sokféle tevékenység zajlott.
Első este megadott címek alapján állítottak össze és adtak elő különféle történeteket a fiatalok. Hétfőn délután közösen állítottak fel egy jurtát, közben legendákat és meséket hallgattak, majd az íjászatot is kipróbálták. Kedden délután egy igazán érdekes előadást hallgattak meg: Cseh Gyopárka a csillagászatról és a csillagokról beszélt a résztvevőknek. Este pedig népzenére táncoltak a táborlakók. A szerda délután a bűvészkedésről szólt: Varga Attila számos trükköt mutatott be a résztvevőknek, akik nagyon figyelmesen követték az előadó mozdulatait. Ahogy az első csillag és a Hold megjelent, rögvest távcsőbe kukkantottak a táborozók – az est további része a csillagok nézésével telt.
Szabadság (Kolozsvár)

Izmosodó magyar érdekképviselet
VÁLASZTÁSI ÖSSZEFOGLALÓ – Míg a helyi tanácsokban nem mindenhol sikerült megőriznie képviseletét, a megyei önkormányzatokban azonos, vagy az eddiginél nagyobb súllyal vág neki az újabb választási ciklusnak az RMDSZ.
A részeredmények szerint a szövetség 2281 helyi, illetve 93 megyei önkormányzati képviselői mandátumot szerzett. A Magyar Polgári Párt (MPP) 158 helyi és 6 megyei, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) 207 helyi és 6 megyei, míg az EMNP–MPP-koalíció 33 helyi tanácsi helyet mondhat magáénak.
A nagy arányban magyarlakta partiumi megyékben a vasárnapi voksolást követően nem változott jelentősen a helyzet. Míg a négy évvel ezelőttinél jóval gyengébb eredmények miatt Nagyváradon elveszített két tanácsosi mandátumot az RMDSZ, a Bihar megyei önkormányzatban sikerült megőriznie az eddigi hét tanácsosi helyet. Mivel a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és vezetője, Ilie Bolojan váradi polgármester bejelentette, hogy kétharmados többségével egyedül kormányozná a megyeszékhelyt, Huszár István alpolgármesteri széke inogni látszik. Megyei szinten azonban a PNL rászorulhat a szövetség támogatására, a 17 mandátum az egyszerű többséghez sem elég. A testületben a Szociáldemokrata Párt (PSD) 9, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) 2 tanácsossal van jelen.
Szatmár megyében a megyeszékhelyhez hasonlóan a megyei tanácsban is nő az RMDSZ-es önkormányzati képviselők száma, a jelenlegi 12 helyett 13-an ülnek a frakcióban, mely a testület legnagyobb csoportja. A részleges eredmények szerint a PSD 9, a PNL 7, az ALDE 4 mandátumot mondhat magáénak.
Többen képviselik a szövetséget a Kolozs megyei önkormányzatban is, ahol a korábbi öt tanácsos helyett a következő négy évben heten alkotják az RMDSZ-frakciót. A lista hatodik helyezettje Keizer Róbert, az MPP Kolozs megyei elnöke, aki a két párt közötti együttműködés révén szerzett mandátumot. A PNL 18, a PSD 12 mandátummal büszkélkedhet.
Kolozsváron szintén növelte súlyát a szövetség, és a korábbi négy helyett immár öt képviselője van, és 274 szavazat hiányzott a hatodik mandátum megszerzéséhez. Ennek hiányában a töredékszavazatok visszaosztásakor a PNL-nek jutott egy újabb mandátum, így 17 tanácsosa van, míg a PSD öt tanácsossal van jelen a testületben. Soós Sándor megyei elnök szerint az Erdélyi Magyar Néppárt eredményei is jobbak. Míg eddig 7 községben 11 tanácsosuk volt, a vasárnapi voksolás eredményeként 11 községben 15 képviselőjük lát munkához. Körösfőn 4, Bánffyhunyadon 2, Egresen, Ördöngösfüzesen, Bálványosváralján, Gorbóban, Nagyesküllőn, Kolozson, Tordaszentlászlón, Magyarkapuson és Széken egy tanácsosi mandátumot szereztek.
Máramaros megyében az RMDSZ két tanácsossal van jelen a megyei önkormányzatban, és akárcsak eddig, két önkormányzati képviselőt küld a nagybányai tanácsba is, miután 283 szavazata hiányzott a harmadik mandátum megszerzéséhez. Máramarosszigeten is két magyar jutott be a tanácsba. Koltón, Sülelmeden és Erzsébetbányán 3, Felsőbányán 2, Szinérváralján, Misztótfaluban, Magyarláposon, Égerháton és Kővárremetén 1 tanácsost juttatott be a szövetség. Hosszúmezőn a polgármesteri szék mellett 5 tanácsosi helyet is szerzett az RMDSZ, az MPP-nek és az EMNP-nek 1–1 képviselője van.
Beszterce-Naszód megyében 16 településen 26 tanácsosi mandátuma van az RMDSZ-nek. Besztercén, Magyarnemegyén, Felőrben, Apanagyfaluban, Mezőköbölkúton, Mezőörményesen, Tekében, Galacfalván, Nagysajóban, Sajónagyfaluban és Sajóudvarhelyen egy Bethlenben, Szentmátéban, Kékesen, Rettegen két tanácsos lett. Árpástón a polgármesteri tisztség megőrzése mellett hét tanácsosa van az RMDSZ-nek. A megyei önkormányzatba azonban ezúttal sem sikerült bejutni.
Akárcsak Szeben megyében, ahol ellenben eggyel több helyi tanácsosi mandátumot mondhat magáénak a szövetség, hét településen 8-an képviselik a magyarságot. Medgyesen két, Balázstelkén, Bürkösön, Kiskapuson, Erzsébetvárosban, Vízaknán és Küküllőalmáson egy-egy RMDSZ-es szerzett tanácsosi mandátumot, utóbbi községben 19 szavazat hiányzott a másodikhoz.
Brassó megyében is erősödött a magyar képviselet, a megyei tanácsba az eddigi kettő helyett három képviselőt sikerült bejuttatni, míg Brassóban sikerült megtartani a két tanácsosi helyet. Kovács Attila megyei elnök szerint Ürmösön, Alsórákoson és Apácán megőrizték a polgármesteri széket, míg Tatrangon száz vokson múlt, hogy nem lett magyar elöljáró. Itt egy másik magyar jelölt is indult függetlenként, aki 129 szavazatot kapott. A tanácsosi lista alakulása is a magyar–magyar versenyen múlott: az RMDSZ-nek 16 voks hiányzott a hatodik mandátum megszerzéséhez, a független magyar tanácsosjelölt 80-at kapott.
A megyei elnök sikerként értékelte, hogy olyan szórványtelepüléseken is sikerült tanácsosi mandátumot szerezni, mint Halmágy és Botfalu, míg Kőhalomban egy helyett két tanácsosuk lett. Bodolán 27 év után három helyett négy magyar tanácsos tevékenykedhet a testületben. A magyarlakta települések közül Höltövény, Kóbor, Krizba, Kaca, Zsiberk, Homoród, Olthévíz, Szásztyúkos és Keresztvár tanácsában van magyar képviselő.
Temes megyében 33 helyi tanácsosa lesz az RMDSZ-nek a következő négy évben, ebből kettő Temesváron, 3 pedig Zsombolyán. Halász Ferenc megyei elnök szerint Lugoson 13 szavazat hiányzott az egy mandátum elnyeréséhez, míg Dettán hiába érték el a küszöböt, nem jutottak be a tanácsba, ezért mindkét helységben kérték a szavazatok újraszámlálását. Igazfalván a polgármesteri szék mellett 2 tanácsosa lesz a szövetségnek, Végváron 4 segíti a magyar elöljáró munkáját. Óteleken, Újszentesen 3, Bálincon, Bégamonostoron, Kastélyon, Máriaföldén, Újváron 2, Gyéren, Fényen, Nagycsanádon, Tolvádon, Törökszákoson 1. Újmosnicán egy magyar tanácsos van, de utóbbi településen akár a második mandátum is meglehet, mondta a megyei elnök.
Krónika (Kolozsvár)

Kinyithatja Pandóra szelencéjét az „Azomureş-nyugdíj”
Számos nehézséget okoz majd a néhány héttel ezelőtt elfogadott „Azomureş-nyugdíjtörvény” – jelentette ki lapunk érdeklődésére Kerekes Károly. Az RMDSZ szociális és nyugdíjkérdésekkel foglalkozó szakértője úgy véli, a tervezet elfogadásával a parlament megnyitotta Pandóra szelencéjét.
Mint ismert, előbb a szenátus, majd döntéshozó testületként a képviselőház is elfogadta a Maros megyei szociáldemokrata párti (PSD) képviselők – Vasile Gliga, Corneliu Buicu és Alexandru Petru Frătean – által kezdeményezett törvénymódosítást, miszerint azok a Marosvásárhelyi és annak nyolc kilométeres körzetében lakó polgárok, akik több mint harminc évet éltek a városban vagy annak közelében, jogosultak lehessenek előrehozott nyugdíjazásra úgy, hogy erre a kétéves időszakra ne alkalmazzák a törvény által előírt juttatáscsökkentést. Ezennel Marosvásárhely is felkerült arra a listára, amelyen korábban a honatyák előrehozott nyugdíjazást hagytak jóvá Nagybánya, Zalatna és Kiskapus lakosainak a térség szennyezettsége miatt.
Viszonyítás kérdése
„Nem azt mondom, hogy Marosvásárhelyen rendkívül tiszta a levegő, de aki járt az említett három településen, láthatta, érezhette, mit jelent az igazi légszennyezés. Az Azomureş és Marosvásárhely felvétele a listára lényegében megnyitotta Pandóra szelencéjét. Amióta megszületett a Vasile Gliga-féle törvény, egyre több honatya kezdeményezte az általa képviselt település felvételét a listára. Félő, hogy választási évben, akárcsak a Marosvásárhelyi kezdeményezést, azokat is meg fogják szavazni” – hívta fel a figyelmet Kerekes Károly képviselő, aki szerint még így sem tudni, a kormány honnan teremti elő a szükséges anyagi forrást. Marosvásárhely után a képviselőház a vâlceaiak kérését is elfogadta, így az Oltchim miatt Râmnicu Vâlcea lakói is hasonló előjogokat élveznek.
Máshol sincs ilyen
Az RMDSZ politikusa emlékeztetett, hogy szociáldemokrata kollégája ötlete se nem újszerű, se nem eredeti. Évekkel ezelőtt Ionela Ciotlăuş, Marosvásárhely volt alpolgármestere vetette fel először, aki azonban helyi politikusként nem terjeszthette javaslatát a parlament elé. Ezelőtt öt évvel sem a kormány, sem a honatyák zöme nem támogatta a kezdeményezést.
Kerekes szerint míg Nagybánya, Zalatna és Kiskapus esetében jól megindokolt és alaposan dokumentált tervezet született, Marosvásárhelyen eléggé felületes dossziét állítottak össze. Az RMDSZ képviselője ugyanakkor hozzáfűzte, hogy sehol a világon nincsenek efféle kedvezmények; legfeljebb azok részesülhetnek előrehozott nyugdíjban, akik az említett ipari egységben dolgoztak.
Honnan fúj a szél?
Az is vitatható meglátása szerint, hogy nyolc kilométeres körzetben kiket érint lényegében a vegyipari kombinát füstje, hisz Marosvásárhely fölött a szél általában nyugatról fúj. Egy másik gondot a törvény alkalmazása jelenti majd – véli Kerekes Károly.
„Hogyan bizonyítod, hogy valóban Marosvásárhelyen vagy annak nyolc kilométeres körzetében éltél harminc évet? Ha csak a személyazonosságidban lévő adatokat veszik figyelembe, az ma már nem annyira mérvadó” – fogalmazta meg kételyeit a nyugdíjtörvényben rendkívül jártas politikus.
Florea is ellenzi
Nem tartja jó ötletnek a parlament döntését Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere sem, aki szerint a hatalomnak inkább a vállalkozókat kellene segítenie, hogy azok ne szennyezzenek. „Ha életbe lép, ezzel a törvénnyel lényegében elismerjük, hogy a lakosság különböző megbetegedéseknek van kitéve” – vélekedett az elöljáró, aki civilben orvos.
A Maros megyei nyugdíjosztálytól megtudtuk, egyelőre a törvény alkalmazási módszertanának a kidolgozását és megjelentetését várják, utána tudnak pontos információkkal szolgálni az érintetteknek.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

„Szent ember volt. Szent ma is.”
Ismeretlen epizódok Márton Áron életéből
„Nagyon elkalandoztam, visszatérek Aranyosgerend–Hadrév református egyházközségbeli legációmhoz…
Tehát, 1943 pünkösd ünnepén a tiszteletes úrral (ha nem tévedek, a felesége, a tiszteletes asszony talán enyedi családból származó lány volt: Szécsi vagy Técsi?), megbeszéltük: ezután minden vasárnap elutazom Hadrévre: délelőtt, délután megtartom az istentiszteletet, délután, az istentisztelet után, a gyermekeknek, fiataloknak egyházi énekeket tanítok, a templomnak lévén harmóniumja s iskolatáblája, az iskoláskorú gyermekeket pedig magyarul írni-olvasni tanítom. (A helyi iskolában csak románul tanultak.) A harmadik vasárnap nemcsak iskoláskorú gyermekek meg fiatalok, hanem kis, óvodáskorú, hároméves kisgyermekeket is hoztak magukkal. Ebből lett a baj. A román iskola igazgatója feljelentett… A harmadik héten, a délutáni tevékenységemet befejezve, a templomból kijövetelemkor már várt a gerendi csendőrőrmester, egy fegyveres csendőrrel. Bekísért Gerendre a csendőrőrsre, megmotozott. A Bibliát, a nálam lévő énekeskönyveket (Zengjen hálaének, Halleluja,Zsoltár), jegyzeteimet (Biblia-magyarázat, füzet) meg a zakóm felső zsebében talált vonatjegyeket, pénzt, kisbicskámat, szóval mindent, ami mozdítható volt, jegyzékbe vette s egy kakiszínű zacskóba zárta, lepecsételte. Átadta a fegyveres csendőrnek s elindított gyalog Tordára. A Siguranţa főnökségen átvett egy civilruhás férfi, átvette a zacskót, engem pedig átkísértek a napi fogdába. Ott, elfogott, előzetes őrizetben tartott emberek voltak bezárva. Nadrágszíj, cipőfűző, nyakkendő elvétele után (azokról is jegyzőkönyv készült) megmutatták a priccset, ahova lefekhetek. Az ajtót bezárták…
Vasárnap, úgy este 8 óra lehetett. A zárkában még voltak ideiglenesen letartóztatottak, de azok állandóan változtak. Hoztak-vittek, sokszor óránként változtak. Volt kivel társalogjunk. Nekem nagyon szórakoztató volt, elmondták miért fogták el, természetesen mindegyik ártatlan volt… Mikor megtudták ki vagyok: Domnu părinte-nek szólítottak, tisztelettel viselkedtek velem, különösen azután, hogy még cigarettával is megkínáltam őket. Később a priccsen elaludtam, tisztaság volt, nem volt se tetű, se poloska. A priccs egy kissé kemény volt, de én, a kirándulásaim idején, a szabad földön is aludtam, tehát nem volt szokatlan…
Hétfőn reggel az ajtón levő ráccsal ellátott kis ablak kinyílt, oda szólítottak. Az ablakocska előtt, az őr mellett egy férfi állott, nem ismertem, nagyon keveset láttam belőle. Az őr egy fehér papíron benyújtott nekem felvágott kenyeret, szalonnadarabokat, valamennyi aprópénzt. Félreállt, az ismeretlen odahajolt az ablakocskához, besúgta magyarul:
– Ne félj, veled vagyunk! Édesanyád jól van… hamar hazakerülsz! …
Az őr rászólt: Ce, ce… ce vorbeşti?… Nu e voie să vorbeşti ungureşte!… Az idegen (nem tudom, ki lehetett, sohasem tudtam meg), bizonyára tordai lakos volt, mert az őr ismerte. Az idegen lefordította románra. A zárkában volt egy fogoly, aki tudott magyarul. Kikiabálta: Da, da, da, asta a spus… Ezzel a kis ablak bezárult, kint még tartott a beszélgetés… Eltelhetett egy óra, megjelent az őr, elhozta a Bibliámat, a kevés pénzecskémet, amit még Gerenden elvettek, kb. egy vonatjegy ára volt, s ezt mondta:
– Domnu Sebastian, iţi trimte domnu şef: dacă vrei să cumperi mâncare, ţigări din chioşc, să-mi spui, că te conduc…
Eltelt hétfő, kedd, nagyon jól szórakoztam, sokat nevettünk a foglyok elbeszélésein, viccein… Szerdán, úgy 9 óra körül kinyílik az ajtó, megjelenik egy civilruhás férfi:
– Cine este „Silbestajn Iosif”? (a Sebestyén nevemmel csak a románul tudó személyeknél később is mindig bajom volt.)
Jelentkeztem, felvitt a Siguranţa épületébe. A szobában, az asztalnál egy teljesen kopasz fejű kb. 40-50 év körüli férfi, ült, kakiszínű ruhában, a fejebőre fénylett a napsugárban. Leültetett vele szembe, elővette a zacskót, kirakta minden holmimat az asztalra. Kikérdezett miért voltam Hadréven, Aranyosgerenden, Marosbogáton, Marosdécsén (a vonatjegyek alapján) s így tovább, mindent elmagyaráztam…
– Îţi atrag atenţia! Dacă te mai prind umblând în localităţile din zona frontierei, primeşti de la mine câteva bătăi pe fund cu centura (rámutatott a fogasra, ott volt a centuraja és a pisztoly a táskájával) şi te bag la zdup!...
Ideadott mindent a jegyzőkönyv alapján, csak a vonatjegyeket nem…
– Eşti liber!
Én is felkeltem: – Mulţumesc frumos!…Am înţeles!… Rám nézett, az ajkán kis enyhe mosolyt láttam. Behívta a folyóson levő társát, pénzt adott neki:
– Îl conduci pe domnul la autogară, cumperi un bilet şi-l expediezi la Aiud.
Egy óra múlva Enyeden voltam. Jelentkeztem Csefó Sándor igazgató úrnál. Megölelt, megcsókolt. Szemem tele lett könnyel. Röviden elmondtam mindent, nagy részét már tudta: – Édes fiam… a jó Isten hazavezérelt! Siess haza! Édesanyád már nagyon vár!…
Elköszöntem. Rohanás haza! Nem mesélem el az Édesanyámmal való viszontlátást!… Az olvasó képzeletére bízom…Tudni kell: Édesanyámnak négy fia volt: mind katonák voltak a világ négy táján, két lánya is más országokban volt. Csak én, legkisebb fia, tizenkilenc évesen voltam otthon, mint 7. éves tanítójelölt.
Elmúlt három év: 1943 nyarától 1946 tavaszáig. Közben katonaság, frontszolgálat, hadifogság. 1945 őszén Marosgombásról áthelyeztek Csombordra, kántortanítónak. A tiszteletes úr, dr. Nagy Béla egyházmegyei főjegyző is volt… 1946 tavaszán, egyik vasárnap, Vásárhelyi János püspök úr egyházi vizitációt tartott. Délben, az asztalnál (emlékszem, püspök úrnak vagy három pipája volt, külön előadást tartott a pipahasználat előnyeiről), beszélgetés közben rám nézett:
– Mond csak édes fiam: te voltál az a Sebestyén, akit Hadréven a csendőr letartóztatott?
Bennem majdnem elállt a lélegzet.
– Én voltam, püspök úr!
Elmesélte (akkor még Észak-Erdélyben, Kolozsvárt volt püspök), hányan, kik jártak hivatalos helyeken, hogy kiválthassanak: Csefó Sándor, Elekes Viktor, Nagy Ferenc püspökhelyettes, dr. Szász Pál a református egyház s a Bethlen-kollégium főgondnoka, de senkit nem hallgattak meg, nem voltak hajlandók tárgyalni (bizonyára veszélyes kémnek tartottak). Akadt egy ember, Márton Áron, római katolikus püspök úr, akinek szabad járása volt Dél-Erdély és Észak-Erdély között. Kolozsvárt tudomására hozták az én esetemet. Vásárhelyi püspök úr elmondása szerint Márton Áron felment a kolozsvári román követségre s ribilliót csapott:
– Hogy lehet az, hogy amikor élet-halál harcot folytatunk a bolsevizmus ellen, fiatal diákokat, akik Isten igéjét hirdetik a templomokban, lefogják, elzárják!
Követelte, azonnal engedjenek szabadon, ha nem, egész Európa megtudja!
1943 tavaszának egyik szerdáján így szabadultam ki a tordai Siguranţa fogdájából. Ezt mondta el Vásárhelyi János püspök úr 1946 tavaszának egyik vasárnapján a csombordi papilakban.
Kedves Dénes öcsém! Ez emlékem is régi; 63 évvel ezelőtt történt!... Sok-sok bánat, keserűség, fájdalommal teli évek között, a jó Isten, biztosított számomra kedves, boldog napokat, heteket is... A jó Istennek jól meghatározott célja van minden ember számára. Fogadjuk el alázattal! Használjuk fel az ő dicsőségére!…
Szeretettel: Sebestyén József, 78 éves, a Bethlen-kollégiumnak véndiákja.
Arad, 2003. február 8.”
Egy következő, szintén Márton Áronnal kapcsolatos epizódról 2003. szeptember 14-i levelében számolt be:
„1943. október 15-én a nagyenyedi Bethlen-kollégiumból a Siguranţa fegyveres emberei (voltak vagy 8-10-en a főnökkel együtt) 19 tanítóképzős és 7–8. osztályos gimnáziumi tanulót, Fehér és Torda megyei diákot összegyűjtöttek a kollégium nagykapus kijáratánál s mint befogott katonákat Gyulafehérvárra kísértek. A kinnlakókat haza sem engedték, pedig már este 6 óra is elmúlt; szüleinket a két igazgató, a teológushallgatók által értesítették! Az esti vonattal lekísértek a gyulafehérvári katonai parancsnokságra, ahol már három diákot a Majláth Líceumból, szintén katonai őrizettel hozzánk csatoltak. Éjszaka egy kaszárnya szobájában zsúfoltak össze s így telt el az éjszaka. Október 16-án, 4-5 diákot egy-egy csapatba osztva, egy-egy fegyveres katona kíséretében, vonatra ültettek s Tövisre érkeztünk. A tövisi állomáson egy tágabb vagonba kerültünk, a vagonra ráírták: »Deţinuţi politici«, s vagonunkat hozzácsatolták az északról jövő, Bukarestbe tartó személyvonathoz. Átutaztunk Balázsfalván, Medgyesen, Kiskapuson, Erzsébetvároson, Fehéregyházán, elfogott minket a buzgóság: leeresztettük a vagon ablakait s előttük csoportosan állva, hangos éneklésbe kezdtünk. Először diáknótáink jutottak eszünkbe, Fehéregyházán már Kossuth-nótákat, Petőfi dalokat énekeltünk. Segesvárra már késő este érkezett meg a vonatunk, az akkori háborús időnek megfelelően, gyenge világítás... de mi a nyitott ablakokban mind nagyobb hangerővel énekeltük a nótákat, dalokat; az állomáson fiatal magyar diákok, leányok, segesvári lakosok üdvözöltek, integettek, tapsoltak... Vonatunk elindult, ezután mi elhelyezkedtünk a padokon s úgy elaludtunk, hogy másnap reggel, 17-én Ploieşti állomásán a katonaőreink ébresztettek fel. Ploieşti-ben a katonaőreink parancsnoka, egy nagyon szimpatikus főhadnagy, a listája szerint, csoportonként felültetett egy-egy őrrel s a megfelelő iratokkal a különböző helységekbe induló vonatokra, elváltunk egymástól. Én, Ágh József 8-os tanuló, Simonffy Balázs és Vass Károly 7-es tanulóval, őrünkkel, majdnem egy egész napi utazás után megérkeztünk Lipcaniba, Besszarábiába. Kísérőnk az iratainkkal együtt átadott az ott állomásozó Regimentul 7 Vânători katonai parancsnokságnak. A parancsnok, szerencsénkre, egy nagyon jóérzésű kapitány volt. Az első nap megismerkedtünk a tisztek, altisztek nagy részével, elmeséltük életünk nagy részét... November elején aztán megindult a hideg »Crivăţ« s a nagy hó, ami megnehezítette életünket...
Majd megkaptuk a felmentést. Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök úr közbenjárására december 16-án mind a 22 diák már Gyulafehérváron volt. Elmentünk a Majláth Líceumba. Megfürödtünk, a Majláth-konviktusán finom húslevest, tarhonyával ettünk... December 17-én, amikor a püspöki palotában fogadott, Márton Árontól egy kis karácsonyi üdvözlő lapocskát kaptunk, köszöntött s szüleinknek és nekünk boldog, áldott karácsonyi ünnepeket kívánt. A lapocskát ma is a bibliámban őrzőm. A majláthisták, térdepelve, kezét, püspöki gyűrűjét megcsókolva, keresztet vetve, püspöki áldását fogadták, majd átjött a mi sorunkhoz. Nem engedte, hogy letérdepeljünk s azt mondta: »Kedveseim! Úgy tanuljatok, úgy készüljetek fel az életre, hogy mindig különbek legyetek az átlagos, a más nyelven beszélőknél!«...Isteni megérzés volt-e, sugallat?!... Tudta, érezte, mi vár ránk ?! Milyen szenvedésekben, megaláztatásokban lesz neki része?! ... Szent ember volt! Szent ma is! Mi református volt diákok, most is élő, már a 80. éveink felé közeledő nagyenyedi véndiákok hálával, Istenhez imádkozva, emlékezünk Márton Áron római katolikus szent püspökre, aki kiharcolta a 22 magyar diák kiszabadítását a besszarábiai katonai egységekből, hazavezérelt iskolánk elvégzésére, emberré lettünk!”
Györfi Dénes
Szabadság (Kolozsvár)

Kánikulában egy kényelmes fotelben felüdít a júniusi Szövétnek
Kicsit késve került a nyomdába, technikai okok miatt. A nyomda új termelési felelőse meg három-négy nap helyett egy hetet kér a nyomtatási folyamatra. Azt mondja, hogy egy ilyen színvonalas tartalmú folyóiratot, mint amilyen a Szövétnek, megfelelő minőségben illik kinyomtatni, ami több időt igényel. Ezért aztán elnézést kérünk türelmetlen olvasóinktól, akik már keresték a lapot a könyvesboltokban, és sürgették telefonhívásaikkal a terjesztőket.
Kukkantsunk bele a júniusi számba, amelynek címlapján, Kurunczi Ferenc felvételén az arad-belvárosi római katolikus templomban első szentáldozáson résztvevő 20 kislány és kisfiú állt össze egy csoportkép erejéig az oltár előtt. A hátsó borítón Allerhand István gyönyörű fotója és Garai Gábor szép verse idézi a nyár hangulatát. A két színes belső borítón: képes beszámoló a Csiky Gergely Főgimnázium diákjainak néhány, a tanévzáráshoz kötődő eseményéről, illetve bekukkantás a Kölcsey Képtár 9., Simó Margit Száz illusztráció Dante Isteni Színjátékához című kiállításába.
Az Irodalom, művészet rovatban találkozhatunk házi szerzőink legújabb munkáival: Szabó Péter (korsók), Böszörményi Zoltán (Az akaratról), a hódmezővásárhelyi Arany-Tóth Katalin (Szerelmes vers), Ódry Mária (Volt egyszer egy Flórián-kápolna) és Grosz László (ha csend van…) versével, a budapesti Radnai István (Ma is megkívánom), Juhász Béla (Előadáson, Gyerekmedence), a szegedi Kurunczi Mária (Hegyi utakon) rövidprózával jelentkezik. Az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium két tehetséges diákja, Köteles Nikolett (Halott oltalom) és Simpf Angelika (Világ) munkái ebből a számból sem hiányoznak. Tatár Etelka Chicagóból küldött levelet (ifj. Fekete István legújabb kötetéről), Nótáros Lajos folytatja Arad marad – A román kérdés című regényét a VII./9. résszel. Puskel Péter Battonyán járt, meglátogatta a Molnár C. Pál-emlékházat és olvasóinkkal is megosztja élményeit, miközben bemutat néhány érdekes mozzanatot az aradi Főreálban végzett művész életéből ( Egy kicsita „miénk” is. – Battonya nagy művésze).
A nemrég megünnepelt Pünkösdről értekezik a Hitéletrovatban Bátkai Sándor (Évszázadok csodája). Horváth Csaba, a Kiskapuson élő és dolgozó evangélikus lelkész egy régi emlékét idézi (A Cosmos ura). Új munkatársunk, Fiegel Erzsébet filozófiai prezentációval jelentkezik; most induló sorozatának bevezetőjeként  bepillantást nyújt a metafizikába (Az élet lényege – A metafizikai tradicionalitásról). A rovatot az áprilisi számból kimaradt Minorita anekdota zárja, Matekovits Mihály tollából.
Örömhír, hogy az Oktatás rovat fiatal szerzőt avat Módi Kinga személyében, aki Nagyenyeden járt, a 400 éves, Bethlen Gábor nevét viselő református kollégiumban (Protestáns felekezetek országos olimpiája). Az Arad megyei magyar iskolákat talán legjobban ismerő személy Matekovits Mihály, nyugalmazott matematikatanár. Írásában bemutatja röviden a megye magyar iskoláinak névadóit (Nevesített magyar iskolák Arad megyében).
Sok kedves olvasónk szereti aMemoár rovatot. Ezúttal is csemegézhetnek. Koreck Aladár (Diákok a színpadon) és dr. Perneki-Simonsits István (Mesél a műtéti napló) gondoskodnak erről. Végéhez közeledik Regéczy Szabina Perle Szemek tüzében című naplójegyzet-sorozata (Közösségben a közösségért).
A Történelem rovatban dr. Vajda Sándor mutatja be Arad megye egy több évszázaddal ezelőtt épült várát (A borosjenői vártörténete). A rovatot Fritz Mihály, az 1867-es Kiegyezésre emlékeztető érmének reprodukciója zárja.
Ujj János igen jól dokumentált írásában Arad városnegyedeit idézi elénk (Egy másik tisztviselőtelep). A LÖNNI VAGY NEM LÖNNI című iratosi írói falurajzát egészíti ki a továbbiakban Sarusi Mihály (Hodács: magyarosan!). Mindez a Helytörténet rovatban, amelyet Siska-Szabó Zoltán két fotója zár (Régi és új Arad – A víztorony).
Ismét régi újságokat lapozgatott Piroska István, és megosztja olvasóival élményeit (Azt írta azújság – Az 1916-os,utolsó magyar koronázási szertartás egy érdekes aradi vonatkozása).
Milka Péter az Útinapló rovatbeli írásában folytatja színes beszámolóját a Chicagóban töltött hetekről(Amerikában jártunk).
Egy ismerősöm nemrég megsúgta, hogy alig várja a Szövétnek megjelenését, és benne a Keresztrejtvényt. Brittich Erzsébet sok rejtvénykedvelő olvasónk szórakoztatásáról gondoskodik (Ügyvéd volt megyénkben).
És a végén a Humor rovat, és benne Kövér Péter (A nemzés misztériuma, avagy az oroszlán és a disznó). Eláruljuk, hogy ez a szellemes írás része a szerző következő, alakuló kötetének. Reméljük, hogy ez is olyan sikeres lesz, mint a tavaly nyomdafestéket látott „Barkácsolj egy tavaszt!”.
Állandó, veterán grafikusunk, Kett Groza János júniusban is letette kéznyomát a lapban néhány jellegzetes rajzával. Czernák Dorottya, a Csiky Gergely Főgimnázium diákja, a szerkesztő felkérésére művészi illusztrációt készített a júniusi Szövétnekbe. Eláruljuk, hogy a tizenkettedikes diáklány rajzai egy nemrég megjelent novelláskötetet is díszítenek.
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)