Nyolc plusz egy irodalmár a korondi huszonötből
Szombaton este bensőséges hangulatú irodalmi estre került sor a marosvásárhelyi unitárius egyház Dersi János-termében. A korondi Hazanéző folyóirat antológiája huszonöt szerzőjéből 8+1-en jöttek el, hogy a vásárhelyi művészetkedvelő közönséggel találkozzanak.
A házigazda Nagy László unitárius lelkész köszöntötte A föld szerelme című antológia (kiadta a korondi Firtos Művelődési Egylet 25 éves Hazanéző folyóirata) Vásárhelyre látogató szerzőit, de mint később kiderült, jó néhányan közülük itthonról jöttek haza. Jelen volt Kedei Zoltán képzőművész, aki – már mondani sem kell – szintén marosvásárhelyiként rajzolta meg a huszonöt szerző portréját. Így legalább valamennyien „helyben” lehettek a találkozón.
Ambrus Lajos főszerkesztő a kötetcímről mondta el, hogy mit is takar. Itt egy éjszaka többet ér, mint más helyt sok jó év – idézett egy Korondról elszármazottat, s ha még így sem hinné valaki, hát megtoldotta egy korondi-amerikás magyar vélelmével, aki miután hosszú évek múlva hazajött, imigyen fakadt ki: ha tudtam volna, hogy ilyen sokáig tart, már Parajdon leszálltam volna a vonatról. Ha valakinek ezek után még magyarázni kell, hogy mit jelent a szülőföld szeretete, az kérdezze orvosát, gyógyszerészét – tette hozzá.
Mindjárt utána az amúgy Kibéden élő, de korondi születésű Ráduly János olvasott fel hatot a legutóbbi félperceseiből. Előtte azonban elmondta: a nyáron lesz a bolyais hatvan éves érettségi találkozójuk, ami újfent bizonyítja: minden út innen vezet valahova, vagy Korondra, vagy a világba, de mindenképpen haza.
Az ugyancsak Korond szülötte Tófalvi Zoltán sajnálatos módon nem lehetett jelen a találkozón, de Nagy László lelkésszel üzent, aki felolvasta az antológiában szereplő, özvegységére városi szolgálatba szegődő hatgyerekes asszonyról szóló elbeszélésének egy részletét.
Józsa Jánost fazekasként mutatta be a főszerkesztő, minthogy az is a mestersége a keramikusnak. De hogy nem ragadt le az agyag bűvöleténél bizonyította az is, hogy helyretette a fogalmakat – a Hazanéző a Mórickővel (itteni menedékül szolgáló oltáros-pados barlang) és a Szállással szembeni földrajzi hely, ahonnan haza néztek a Korondról vészek elől elmenekült, s épp hazatérőben lévő székelyek. S csak úgy mellékesen megtudtuk róla azt is, hogy olyan képtárat adományozott Korondnak, amire nem egy város lenne büszke.
A ravai születésű Kedei Zoltán képzőművész főszerkesztői nógatásra rajzolta meg a kötet számára a huszonöt szerző portréját, aztán további különösebb nógatásra már nem is volt szükség ahhoz, hogy újrarajzolja az egészet a korondi képtár számára. A szerző-kiállítás portréi még két hétig láthatók a Bolyai téri unitárius templom termében.
A korondi unitárius lelkész, Demeter Erika amolyan „noviciája” az antológiának, de minden esélye megvan, hogy nagyobb formátumú képpel bevonuljon a korondi művész-képtárába (itt még csak egy kisebb formátumú, a kötet számára készült portréja látható), ugyanis az általa felolvasott novella predesztinálja erre. Molnos Ferenc is Korond szülötte, de most épp Szovátán él. A felolvasott rodostói történetével arra szándékozott fényt deríteni, hogy egy rodostói török kecskecsiszár szemében hány kecskét ér egy enyhén gömbölyödő székely asszony.
A Korondon csak iskola-igazgatóskodott, amúgy dányáni születésű, Vásárhelyen élő Bölöni Domokos szokásához híven elkápráztatott sajátságos humorával. Ezúttal azt hallgatta el előlünk, hogy miként rontotta Bindász a tempert. Azóta sem tudja senki, de ettől függetlenül harsányan nevettek a groteszk történeten.
A felolvasások után szeretetvendégségen beszélgettek tovább a szerzők a hallgatókkal. Bebizonyosodott: minden út Korondról vezet Vásárhelyen keresztül Korondra, esetleg kisebb kibédi, ravai, dányáni, szovátai kitérőkkel. Nos, ez a szép és jó ebben a kis erdélyországi Tündérkertben – mi mindenhol otthon vagyunk benne – hangzott el az eseményen.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Ünnepel a Maros megyei magyarság
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 167. évfordulóján a legtöbb Maros megyei magyarlakta közösségben megemlékezéseket szerveznek.
Szovátán már pénteken elkezdődik az ünneplés, 17 órától a Sófalvi Illyés Lajos Általános Iskola diákjai mutatnak be ünnepi műsort a Domkos Kázmér Művelődési Házban. Vasárnap az ünnepi istentiszteletek után 15 órától közös ünneplésre, felszólalásokra, koszorúzásra kerül sor az 1848-as hősök kopjafájánál, a Városháza udvarán. Ezt követően a tömeg felvonul a fürdőtelepre, ahol a Petőfi-parkban koszorúznak a költő szobránál.
Nyárádszeredában is pénteken ünnepelnek a Deák Farkas Általános Iskola tanulói és a hozzájuk csatlakozó érdeklődők: 11 órától Szász Károly lelkész-forradalmár sírjánál koszorúznak, 17 órától a művelődési házban mutatnak be zenés-irodalmi műsort és fellép a Bekecs néptáncegyüttes is. Vasárnap délben az istentiszteletek után Deák Farkas főtéren álló szobránál koszorúznak, míg az andrásfalviak Deák Farkas sírkertjébe vonulnak. A városhoz tartozó Székelytompán is délben koszorúznak a szabadságharcban elesett tizenegy helyi hős emlékművénél.
Erdőszentgyörgyön vasárnap 12 órától a parkban álló kopjafáknál koszorúznak, majd a kultúrotthonba vonulnak, ahol ünnepi műsorra kerül sor.
Marosludason pénteken 16 órakor a Petőfi-szobornál koszorúznak, majd a művelődési házban lesz ünnepi műsor, 18 órától a Jumbo vendéglőben Magyar Estet tartanak. Szászrégenben az Eugen Nicoară Ifjúsági Házban szombaton 18 órától kezdődő ünnepségen emlékeznek a magyarok.
Csíkfalva községben vasárnap: Jobbágyfalván az ökuménikus istentiszteletet követően 11 órától a hősök emlékművénél emlékeznek és koszorúznak, Csíkfalván 12,30 órától, Nyárádszentmártonban14 órától koszorúznak az emlékműveknél, míg Vadadban 15 órakor hajtanak fejet a kopjafánál. Mindenik helyszínen fellép a Nagy Ferenc Férfikar is.
Nyárádgálfalván pénteken 12 órától emlékeznek és koszorúznak a Szentiváni Mihály Általános Iskolában a névadó reformkori politikus, író, költő szobránál, Szentháromságon vasárnap 15 órától emlékeznek a kultúrotthonban. Backamadarason a délelőtti istentisztelet után a kultúrotthonban mutatnak be ünnepi műsort, Szentgericén a templomokból kijövő felekezetek az iskola udvarán álló emlékműnél koszorúznak.
Ákosfalván is az istentisztelet és szentmise után a faluközponti emlékműnél és kopjafánál koszorúznak, ugyanígy Nyárádszentbenedeken is a Ferenczy Júlia-emlékparkban álló kopjafánál koszorúznak és mutatnak be műsort az istentisztelet után.
Kibéden vasárnap 18 órakor koszorúznak a faluközpontban álló emlékműnél, majd a kultúrotthonban mutatnak be műsort a fiatalok. Makfalván közös ünneplésre várják az MPP és RMDSZ híveit: 16 órától ünnepi istentiszteletet tartanak a református templomban, ezután bemutatják a nemrég megjelent Makfalva, a Dózsák faluja című könyvet, majd a templomkertben álló emlékműnél koszorúznak.
Gyulakután a délelőtti istentisztelet keretében Gálfalvi László tanár tart előadást a szabadságharc koráról, majd a templomkertben koszorúznak a különböző szervezetek, ezután a kultúrotthonban vonulnak, ahol a polgármester köszöntője után az iskolások és a Szivárvány néptánccsoport mutat be ünnepi műsort.
Havadtőn a 15 órától kezdődő istentisztelet keretében emlékeznek, majd a templomkertben álló kopjafánál koszorúznak, a kultúrotthonban pedig az iskolások mutatnak be műsort.
Kelementelkén a 15,30 órakor kezdődő istentisztelet keretében lesz emlékműsor, majd a Simén-kúria falára tavaly visszakerült Petőfi- és Bem-plaketteknél koszorúznak.
Vámosgálfaván a Fogarasi Sámuel Általános Iskolában pénteken tartanak emlékműsort a szabadságharc jeleneteinek bemutatásával, majd vasárnap délben, istentisztelet után a templomkertben álló kopjafánál koszorúznak.
Búzásbesenyőben vasárnap délben a katolikus templomban emlékeznek a forradalmi eseményekre a helyi Gaudete kórus közreműködésével, 13 órától Kerelőszentpálon a katolikus templomkertben emlékeznek és koszorúznak, míg a szomszédos Magyardellőn szombaton 17 órától a kopjafánál.
Marosvásárhelyen is megemlékezést szerveztek a magyar pártok
Az Erdélyi Magyar Néppárt Maros Megyei szervezete március 15-én délután 2 órától a Petőfi-szobornál szervezi meg ünnepi rendezvényét, ahol Sebestyén Péter római katolikus plébános és Portik Vilmos, az EMNP Maros megyei szervezetének elnöke mondanak ünnepi beszédet. Fellépnek Csíki Hajnal színművész, a Gecse utcai Református Egyházközség Evangélium kórusa és Szőlősi Katalin népdalénekes. Tekintettel a közelmúlt marosvásárhelyi eseményeire és közhangulatára, valamint a magyarság közös fellépésének szükségszerűségére, ugyanakkor az egymás iránti bizalomépítés és az együtt ünneplés szándékának jegyében az Erdélyi Magyar Néppárt meghívta az RMDSZ és az MPP maros megyei szervezeteinek vezetőit, hogy vegyenek részt az ünnepségen. Ennek szellemében részt vesznek az EMNP és EMNT képviselői a Székely Vértanúk szobránál tartandó RMDSZ által szervezett ünnepségen. A Petőfi-szobornál tartandó ünnepséget megelőzően déli 12 órától Szántai Lajos budapesti művészettörténész Sas hátán garabonciás. Petőfi és a világszabadság címmel tart előadást a Bolyai-téri unitárius egyházközség Dersi János termében. Kokárdák készítésére ugyanitt nyílik lehetőség 12 és 13 óra között az Unitárcoop Alapítvány közreműködésével.
Az RMDSZ által Marosvásárhelyen szervezett március 15-iki megemlékező programsorozat 12 órától kezdődik a Bernády-téren, a Bem-emlékplakett megkoszorúzásával. 16 órától kezdődik az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi szervezetének központi rendezvénye a Postaréten, a székely vértanúk emlékművénél, ahol több kórus és dalárda együtt éneklésében szólalnak meg Kossuth-nóták, a Szózat és nemzeti himnuszaink. A kulturális műsort és ünnepi beszédeket koszorúzás követi. 18 órától a Kultúrpalota nagytermében kerül sor a Könyv és gyertya díjátadó gálára. A díj elismerés és köszönet azoknak, akik az 1990. február 10-én megfogalmazott eszmék, értékelvek és célkitűzések mellett kitartottak, ezek szellemében végezték munkájukat és szolgálatukat. Az ünnepségen fellép Csíki Hajnal színművész, Trózner Kincső énekes, valamint két neves magyarországi előadóművész, Palya Bea és Szokalay Balázs tart rendkívüli koncertet. A belépés díjtalan.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Szellemi táplálék Marosszentgyörgy ünnepén
A község napjai alkalmából kettős esemény tartottak csütörtök este a marosszentgyörgyi romai katolikus plébánia tanácstermében.
Telt ház előtt nyitotta meg a könyvbemutatóval egybekötött fotókiállítást az est házigazdája, Baricz Lajos plébános-költő. Sófalvi Szabolcs polgármester kifejtette: a Szent György Napok keretében a legfontosabbak azok a rendezvények amelyek szellemi táplálékot nyújtanak. „Mi szerencsés helyzetben vagyunk mert nem kell messze földről meghívjunk fotósokat, táncosokat, énekeseket, írókat, festőket, hanem csak szét kell nézünk a magunk háza táján, és megtalálni az értékeinket. A polgármester mint egy kertész látja a burjánokat a kertjében, de látja virágokat is. Könnyű dolgunk van, mert sok szép virágunk van, csak össze kell gyűjtenünk őket, és én ezt tartom fontosnak, hogy a helyi értékeinket hozzuk elő” – mondta el a községvezető.
Az est folyamán Fülöp Jenő marosszentgyörgyi, AFIAP-díjazott fényképész munkáiból Akiket fog a figura címmel nyílt tárlat. A fotóművész Kibéden, Alsósófalván, a Székely-mezőségen, Csíkban és Gyergyóban a farsangi rendezvények alkalmával készített fényképeit tárta az érdeklődők elé. „Farsangkor fotózni egyrészt könnyű, mert minden a művész elé van tárva, mint egy színdarabban, mint egy utcaszínházban. De ugyanakkor nehéz is, mert a pillanat elszáll, résen kell lenni, a megfelelő időpontban kell exponálni. Fülöp Jenő festményei olyanok, mint a festmények. Sikerült olyan képeket készítenie, amelyek bármelyik néprajzi albumban beleillenének” – fejtette ki méltatásában Barabás László néprajzkutató.
Az est következő mozzanataként Molnár Éva tanárnő Moldován Irén marosszentgyörgyi kolléganője újabb könyvét mutatta be. „Szerencsés a szerző, mert emlékeket őrzött meg az édesapjáról, de az édesanyjáról is. Bencze Árpád arra kérte lányát, hogy vigyázzon az emlékeire, és ő ezt meg is tette” – mondta a könyvet méltató tanárnő. Moldován Irén Édesapám című könyve Bencze Árpádnak az 1940-es évek elején a magyar királyi testőrség soraiban, Horthy Miklós kormányzó közvetlen közelében szerzett szép élményeit, majd a háború és a hadifogság borzalmait tárja az olvasó elé.
A rendezvényt a marosszentgyörgyi romai katolikus kórus fellépése, valamint Vass Lajos és Orbán Balázs citerajátéka tette színesebbé.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro

Matematikusokat és közírót tüntetett ki az EMKE a városnapokon
Értékteremtők gálája címmel szervezte meg művészi műsorral egybekötött díjátadó-rendezvényét szombaton délelőtt a marosvásárhelyi Vártemplom Diakóniai Otthonának Bocskai termében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
A magyar közösségért végzett munkáját köszönte meg Sebestyén Júlia tanárnőnek, Bandi Árpád tanárnak, valamint Kuti Márta publicistának az egyesület a szombat délelőtti rendezvényen. Amint a Maros megyei egyesület elnöke, Kilyén Ilka színművésznő elmondta portálunknak, évek óta folyik az ilyen jellegű elismerések ünnepélyes átnyújtása, s ezt a folyamatot szeretnék továbbvinni, hagyományként megőrizni, hogy a nemzetünkért tevő emberek érezzék – munkájukat elismerés övezi, fáradozásukat értékeli a közösség, amelynek érdekében dolgoznak. És íme, az idei díjazottak.
A Csíkcsicsóban született Sebestyén Júlia a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán szerzett diplomát, 1966-ban, azóta matematikatanárként dolgozik Marosvásárhelyen. A tantárgyversenyeken tanítványai rendszerint kitűnő eredményeket értek el, a Zrínyi Ilona Matematikaversenyen többször képviselték Maros megyét a kecskeméti országos döntőn. Nevéhez fűződik a Vályi Gyula Matematikai Társaság megalapítása (1994-ben), de Vályi Gyula, a világhírű tudós, Marosvásárhely nagy szülöttje emlékének ápolása is. Évről-évre megszervezte a Vályi Gyula Matematika Emlékversenyt, melyeken Bákó, Beszterce-Naszód, Brassó, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Maros, Máramaros, Szatmár, Szeben, Temes megyék több mint 50 helysége és Kecskemét tanulói vettek részt. A férjével közösen, Vályi Gyula halálának 100. évfordulója emlékére létesítették a Vályi Gyula Díjat. Számos kitüntetés, érdemérem és -oklevél tulajdonosa.
Kuti Márta szerkesztő, publicista ízig-vérig marosvásárhelyi. Fontos számára mindaz, ami ebben a városban történt és történik, igazi erdélyi értelmiségi is, aki tudja, hogy várunk, de ugyanakkor fegyverünk is az anyanyelv. A transzszilván értelmiségi feladatának tekinti, hogy megmentse a feledéstől és felmutassa a nem is annyira távoli múltból mindazt az értéket, ami ebben a városban termett vagy ehhez kapcsolódik. Az Igaz Szónál, majd a lap jogutódjánál a Látónál 1980-tól műszaki-, kép-, tördelő- és olvasószerkesztőként dolgozott. A rendszerváltás után megalakult Mentor Kiadónál több mint száz könyvet szerkesztett, rendezett sajtó alá, majd a Népújság és a Vásárhelyi Hírlap külső munkatársaként írta esszéit. 2000-ben jelent meg első önálló kötete az Írásnyomok.
Bandi Árpád matematikatanár Marosvásárhely emblematikus alakja. A két hónap múlva 90. életévét töltő Árpi bácsi korát meghazudtoló energiával, kitartással, munkabírással és lelkesedéssel kutatja a Bolyai család emlékeit, állítja az emléktáblákat, kopjafákat, avat emlékhelyeket, szervez kiállításokat. 1947-ben kezdett el tanítani, Ádámoson, Küküllődombón, Kerelőszentpálon, Balavásáron, Gogánváralján, Bátoson és Gyulakután. Nyugdíjba vonulása után Marosvásárhely több mint 15 iskolájában tanított matematikát. Első tanítási időszakban gyakran szolgálati érdekből került más-más iskolához, hol igazgatónak, hol karvezetőnek, hiszen minden településen sikeres kórusokat alapított. Kórusaival járt Ádámoson, Dombón, Kerelőszentpálon, Dicsőszentmártonban, Balavásáron, Bonyhán, Segesváron, Szebenben, Szászrégenben, Erdőszentgyörgyön, Kibéden, Szovátán és Marosvásárhelyen. Kelementelkén egy száz tagú vegyeskart vezényelt. Ezzel a kórussal az országos megyék közti versenyen harmadik helyezést ért el. Szavalóversenyre kétszer indított versenyzőt Bátosról. Nyugdíjazása után is fáradhatatlanul foglalkozott a matematikát kedvelő tanulókkal. Bolyai János eredeti sírhelyét kopjafával jelölte meg, emléktáblával pedig a Vár sétányon azt a házat, amely az 1846-ban Bolyai János által megvásárolt sövényfalu ház helyébe épült. Felkutatta és felújíttatta felsőkápolnai Kakutsi János királyi táblabíró címeres sírkövét, aki Bolyai Farkas anyai nagyanyjának a testvére volt. Eddig új, ismeretlen Bolyai családtörténeti adatokat kutatott fel, amelyekről gazdag képanyagot örökített meg. Most épp azon dolgozik, hogy Bolyai János női felmenőinek öt kopjafáját a Sapientia marosvásárhelyi épülete mellett felállítsák. Az avatási ünnepség október 10-re időzíttetett. Ahogyan Árpi bácsit, vagy a Tanár urat ismerjük, nem csak ezt, de számos más Bolyai-emléket fog még avatni nekünk.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Nagy érdeklődés övezi Sármási-Bocskai János köteteit
Megjelent Sármási-Bocskai János Varázslatos Kis-Küküllő mente II. kötete, amely a napokban lesz kapható a Kobak könyvesboltokban. A szerző már készíti a harmadikat és negyediket is, illetve tervezi a további köteteket.
Nem hitte volna, hogy egy könyv megírásának és megjelentetésének ilyen eredménye lehet – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak Sármási-Bocskai János, akinek első kötetét 18 településen mutatták be, nem csak ott, ahol a cselekmény történik, de távolabbi helyeken is. A Varázslatos Kis-Küküllő mente című munka első kötetében a szerző Parajdra, Szovátára és Sóváradra „kíséri” főhősét, a 9 éves, harmadik osztályos Csabikát, ahol egy másik kisfiú, Karesz által mutatja be a helyi látványosságokat, legendákat, szokásokat.
A könyv ötlete 2013 nyarán született, amikor Trombitás János, a Bookyard Kiadó igazgatója azzal a kéréssel kereste meg a Marosvásárhelyi Rádió munkatársát, a környékbeli falvak állandó megszólaltatóját, hogy írjon meséskönyvet, lehetőleg mai történetekkel. „Akkor jutott eszembe, mi lenne, ha Havadtőről írnék, hiszen ott születtem, ott élek most is, ismerem a falut és a környéket” – mondta Sármási-Bocskai, aki saját falujáról csak a negyedik kötetben fog írni, ugyanis azt számos más település előzte meg. A tavaly megjelent első kötet után, a mostaniban Kibédet, Makfalvát, Székelyabodot és Szolokmát örökíti meg.
Székelyabod és Szolokma a tervek közt nem szerepelt, azért került be mégis a kötetbe, mert megfogalmazódott az igény, hogy azokról is írjon, az országúttól félreeső településekkel ugyanis „senki nem foglalkozik”. Az előkészületben levő harmadik kötet Hármasfaluról, Cséjéről, Erdőszentgyörgyről és Bözödújfaluról szól, ezeket követi a sorban a negyedikben Havadtő, Rava, Vadasd, Havad és Geges.
A tervezett négy kötetből lesz 5-6 is, mondja a szerző, hiszen egyre több településről jelzik az igényt a pedagógusok, iskolaigazgatók, akik nem csak ajánlják tanítványaiknak, de a tanév végén jutalomkönyvként adományozták a legjobbaknak. Könnyed, közérthető, gördülékeny stílusa, egy-egy falu érdekességeinek, szokásainak mese formájában történő bemutatása teszi vonzóvá a könyvet, amelyet a szerző gyerekeknek írt, mégis nagyon sok felnőtt olvasótól kapott visszajelzést, hogy mennyire tetszik, mennyi mindent tudott meg, mint például a szovátai Medve-tó keletkezését, vagy a parajdi sóbánya történetét. Az első kötetében Csabika, a főhős egyedül utazott, a másodikban már vitte a családját és annak barátait, munkatársait is. Közös kirándulások, élmények teszik még vonzóbbá az olvasmányt.
A könyvek iránt nagy az érdeklődés a bemutatott településeken kívül is, Szentábrahámon, Szentegyházán, Kőrispatakon, Gyergyóalfaluban is bemutatták az első kötetet. Sok helyen már a könyvbemutató előtt jóval megvásárolták, és a történetek ismeretében faggatták a szerzőt. Gyakran előfordult, hogy egy-egy gyerek rákérdezett, hogy „Csabika ugye én vagyok”?. Még a kislányok is azonosultak a főhőssel. Az az igény is megfogalmazódott, főleg pedagógusok, szülők és nagyszülők részéről, hogy mikor azt írja, hogy Csabika olvas, írja meg konkrétan, hogy mit olvas. A könyvtárakban is számon tartják, a hazai vidéki könyvtárak mellett számos magyarországi intézmény is vásárolt belőle.
„Már Sepsiszentgyörgyről vagy Brassó megyei háromszéki falvakból is kértek, hogy írjak róluk is” – mondta a szerző, aki szívesen tenne eleget a felkéréseknek, de időigényes munka. A napi rádiós feladatok mellett, leginkább éjszaka, amikor már családja lepihent, ül számítógép elé, hogy írjon. Az írást természetesen megelőzi a tájékozódás, a dokumentálódás, utánaolvasás.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Megjelent az Erdélyi Gyopár idei ötödik lapszáma
Sikeres Vándortábort tudhat maga mögött az Erdélyi Kárpát-Egyesület. A csíkszéki szervezőcsapat táborvégi összegzése, értékelése olvasható az Erdélyi Gyopár legfrissebb lapszámában az immár megszokott EKE-osztályok hírei rovat mellett.
Újabb tervekről is hírt kapunk a színes kiadványban, az országos elnökkel készített interjúból derül ki, hogy készül Erdély nagy túrakönyve. Részletek a lapban, amelynek hasábjain azt is megtudhatja az olvasó, milyen elképzelése van az EKE-nek a források megmentésére. A kezdeményezéshez bárki csatlakozhat, az akció élet-, azaz forrásmentő lesz.
Számos belföldi túra mellett e lapszámban arról is hírt kapunk, hogy a magas hegyek nagy kedvenccé és elérhető célponttá váltak a nyáron. A teljesítménytúrák is közkedveltek, épp a háromszékiek kerülnek sorra a következő megszervezésében. De elmehetünk a legbajosabb körútra Bajországba, honismereti tanóra-sorozat lehet az építészeti örökség Kibédtől Kelementelkéig, mélyreásásra ad módot a torjai Büdös-barlangba való látogatás.
Amint megszokták, a határok feszegetése sem hiányzik a kiadványból, a végleteknek mindig jut hely, így a barlangokból a felhők világába kalauzolják az olvasókat a szerkesztők. Képes bemutatót állított össze egy szakember azért, hogy a Gyopár-olvasók ismerősen mozogjanak még a fellegekben is.
Mesevilág – mondhatjuk a felhőkre, de ugyanez a név illeti meg azokat a fákat, melyeket egy olvasónk kapott lencsevégre, és a göcsörtös-gyökeres, ágas-bogasok mellé verseket faragott. Különös színfoltja e lapszámnak mindkét fent említett cikk, ám ezek nem veszik el a helyet a hagyományos rovatoktól. Ezúttal is újabb érdekességeket tudhatunk meg a GPS világáról, a védett övezetek rejtett kincseiről, a tinóruk birodalmáról, az égi jelek sorában pedig a hajnali bolygóláncról.
Az EKE kéthavonta megjelenő, természetjárás, honismeret és környezetvédelem témaköröket felölelő kiadványát keresse az EKE-osztályoknál vagy ezen az e-mail címen!
maszol.ro

Gyöngykoszorúk Gyöngye néptánctalálkozó
"Ezt az ékszert viselni kell"
Több mint 550 táncos vette birtokba szombaton a Maros Művészegyüttes színpadát. A megye csaknem minden tájárólérkező gyermek- és felnőttegyüttesek sok éve búcsúztatják az évet a december végi Gyöngykoszorúk Gyöngyenéptánctalálkozón. A hagyományt az EMKE Maros megyei szervezete teremtette meg, kilenc éve pedig a művészegyüttes vállalta fel a rangos esemény megszervezését. Az idei táncos együttlét társszervezői a Maros megyei EMKE, illetve a Folk Dancing and Music Egyesület voltak. A részletekről Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes vezetője számolt be.
– A kövesdombi termünk korlátozott befogdóképessége miatt a megye azon együtteseit, néptánccsoportjait hívjuk meg erre az együttlétre, akik év közben Gyöngykoszorú- találkozót vagy hasonló jellegű rendezvényt szerveznek. Ugyanakkor rendszerint újonnan alakult csoportokat is várunk, hiszen fontos, hogy a legfiatalabbak is a mi nagy családunkhoz tartozóknak érezzék magukat. Idén először a szórvány is képviseltetett, két Fehér megyei településről, Magyarlapádról és Miriszlóból jöttek táncosok. 19 néptánccsoport lépett színpadra, Kibédről, Nyárádszeredából, Marosludasról, Segesvárról, Marosfelfaluból, Vajdaszentiványról, Szabédről, Sóváradról, Erdőcsinádról, Holtmarosról, illetve Szentgericéről is érkeztek vendégek, a Bekecs és a Napsugár két csoporttal is megmutatkozott. Ugyanakkor a marosvásárhelyi Fagyöngy citerazenekar is örömöt szerzett muzsikájával. A gazdag műsor előtt az EMKE részéről Kilyén Ilka színművésznő köszöntötte a jelenlevőket, jómagam pedig arra hívtam fel a figyelmet, hogy a Gyöngykoszorú egy olyan ékszer, amit viselni kell. Az első csoport színre lépése előtt Ötvös József lelkipásztor adta áldását a gyermek- és felnőtt táncosokra.
– Minden táncrend képviseltetett?
– Igen, sőt, idén gazdagabb is volt a repertoár, mint a korábbi években. Minden csoport valami olyasmit hozott, amivel színesebbé, gazdagabbá tette az együttlétet, talán nem is láttunk két, ugyanarról a tájegységről származó táncot. Örömmel vettem tudomásul, hogy a csoportok szakmai színvonala növekedett, illetve színpadi megjelenésükben is az autentikus értékeket hordozzák.
– Évértékelőnek is tekinthető ez a találkozó?
– Természetesen. A kövesdombi teremben zajlott műsor után a Kék Gyöngy vendéglőben közös vacsora, majd táncház következett. Ekkor alkalmunk volt a csoportvezetőkkel megbeszélni az év közben felmerült problémákat, megfogalmazni a szakmai igényeket. Készült egy felmérés, amelyből kiderül, hogy az elmúlt negyedszázadban több tízezer gyermek fordult meg ezen a rendezvényen. Büszke vagyok arra, hogy Maros megye számos településén táncolnak gyermekeink, és ez alkalommal szeretnék köszönetet mondani a csoportvezetőknek, szakmai irányítóknak a fiatalokat önazonosságukban erősítő munkájukért.
A Gyöngykoszorúk Gyöngye néptánc- találkozóval nem ért véget az év a Maros Művészegyüttesnél, ma (december 22-én, kedden) este 7 órakor a Karácsonyváró című előadásukra várják a kövesdombi székhelyre a néptánc-kedvelő közönséget. A felnőttjegy 12 lejbe, a gyermek- és nyugdíjasjegy 5 lejbe kerül.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

60 éves a Maros Művészegyüttes
Gazdag műsorral ünnepelnek
A Maros Művészegyüttes elődjét, a Székely Népi Együttest 1956. október 1-jén alapították. A 60. évfordulót, a kiemelt rendezvényen kívül, gazdag műsorral is megünnepli az együttes magyar és román tagozata. Erről tájékoztatott Barabási Attila-Csaba, az intézmény vezetője.
Az igazgató elmondta, hogy az évadot egy különlegesebb produkcióval kezdik. Azért tér el az eddigiektől, mert a témája hagyományos ünnep, a közelgő farsang. Az Itt a farsang, áll a bál! című előadásba olyan élő farsangi népszokásokat szőttek, amelyekkel ma is találkozhatnak azok, akik Kibédre vagy akár Mezősámsondra mennek. Rendezője Füzesi Albert, az együttes művészeti vezetője, aki elsősorban saját ismerettárából vette elő azokat a rigmusokat, amelyek elhangzanak. Még attól is különleges az előadás, hogy a színpadra állítási folyamat közben a szereplők kiegészítették az alapötletet. Füzesi Albert munkáját Benedek Botond színművész segítette. A humoros, fergeteges műsorban a farsangi szokások mellett eredeti marosszéki, mezőmadarasi, nyárádselyei, sóvidéki, küküllő-menti és szászcsávási táncok is lesznek. Közreműködik Gyepesi László, a 2015-ös Széllyes Sándor népi humorvetélkedő győztese, aki Széllyes Sándor rigmusaival fog fellépni. Mivel népszokásokat elevenítenek fel, a bemutató Magyarón, a művelődési házban január 17-én 18 órától, Marosvásárhelyen a magyar kultúra napján, január 22-én este 7 órától lesz. Januárban még nyolc előadást terveznek és természetesen februárban is látható még a produkció, de azt szeretnék, hogy – iskolák kérésére – az év folyamán is műsorra tűzhessék.
Február végén két vendégkoreográfus, a magyarországi Kádár Ingác és Kovács Norbert csatlakozik az együttes magyar tagozatához, akik hozzáfognak egy új előadás összeállításához. Ez is autentikus folklórműsor lesz, amelyben az erdélyi táncok mellett megjelennek a magyarországiak is. Az igazgató szerint szeretnék közelebb hozni a közönségükhöz az alföldi, palóc és más olyan anyaországi vidék táncait, szokásait, amelyet nálunk kevésbé ismernek.
Március elején újítják fel a Novák Ferenc (Tata) által rendezett János vitéz című gyermekelőadást, mert a hónap végén 10 napos magyarországi turnén vesznek részt vele. Az idén olyan helységekbe jutnak majd el, mint Budapest, Gyál, Vasvár, Zalalövő, Zalaegerszeg, Pápa, Celldömölk. A János vitéz mellett a – tavaly az erdélyi hivatásos néptáncegyüttesek legjobb előadásának minősített – Szép piros hajnalban című felnőttelőadást is turnéztatják. Visszatérve külföldről, mind a magyar, mind a román tagozattal székelyföldi és szórványvidékekre szeretnének eljutni, illetve az utóbbival olyan erdélyi megyékbe, ahol még nem járt a román tagozat.
Külön készülnek az Iskola másként hétre. Tavaly több mint 5000 diák vett részt a román és a magyar csoport előadásain. Emellett kézműves-foglalkozás, kiállítás, népviseleti ismertető várja majd a diákokat a székház előcsarnokában.
Június 20–26. között az együttes részt vesz a győri hivatásos néptáncegyüttesek nemzetközi találkozóján. Az új felnőttelőadás mellett a János vitézt is elviszik, ezzel szeretnék megtisztelni a 85. életévét ünneplő Novák Ferencet.
Az idei újdonság az, hogy nem zárják le az évadot a Csűrszínházi Napokon, júliusban is igyekeznek eleget tenni a különböző fesztiválok, falu- és városnapok szervezői meghívásának, ezek szerint az együttest Erdély különböző településeinek a színpadain is láthatjuk majd a nyáron.
A szabadságolások után augusztusban egyhetes "edzőtábort" terveznek Székelyföld valamely eldugott vidékén, "ahol még mobiltelefonjel sincs". Ott véglegesítik a következő bemutató előadást.
Barabási Attila-Csabától azt is megtudtuk, hogy – bár nem szokták a szervezők kétszer egymás után egyazon ország képviselőit meghívni – a tavalyi szereplésük okán az idén is várják az együttest a ciprusi nemzetközi fesztiválra. Mindkét tagozattal készülnek, amennyiben sikerül a külföldi kiszállás anyagi költségeit pályázati úton fedezniük.
A 60. évforduló ünnepi rendezvénysorozata október első hetében lesz. Szeretnék felléptetni azokat az amatőr együtteseket is, amelyekkel a román és a magyar tagozat jó kapcsolatot ápol. Két-két nap meghívott hivatásos együttesek is szerepelnek majd. Lesz közös gálaműsor is. Az emlékrendezvény ideje alatt népviseleti és fotókiállítás lesz, román és magyar nyelvű könyveket mutatnak be az együttes történetéről, kiemelt teret szentelve az 1990 utáni előadások, fellépések sikerének.
Októberben jelen lesznek az erdélyi hivatásos néptánc-együttesek találkozóján Sepsiszentgyörgyön, ahonnan címvédőként szeretnének ismét hazatérni, ugyanis amint ismert, tavaly elnyerték a legjobb előadásnak ítélt díjat.
Az említettek mellett a Maros Művészegyüttes intézményként, de tagjai által is rendszeresen jelen van partnerként, fellépőként a mások által szervezett rendezvényeken, s itt megemlíthetjük a magyar kultúra napját, a Csűrszínházi Napokat, a Széllyes Sándor-emlékversenyeket, a Gyöngykoszorú vetélkedőket, a különböző tánctáborokat (Jobbágytelke, Vajdaszentivány stb.). Az együttesben tevékenykedő táncosok, énekesek pedig több amatőr együttest vezetnek. Tavaly év végén beindult a Maros Művészegyüttes székházában a felnőtt néptáncoktatás is, amelynek az a célja, hogy megismertessék az autentikus folklórt az érdeklődőkkel.
Barabási Attila-Csaba elmondta, soha ennyi előadása, fellépése nem volt még a Maros Művészegyüttesnek, mint az utóbbi években, ugyanakkor sikerült nemcsak az eredeti néptánckultúrát ápolni, hanem a táncszínház felé is nyitni, amelyet ötvöznek a néptánccal, így nemcsak megyénkben, hanem Erdélyben, sőt Romániában is úttörők ezen a téren. A 2015/2016-os évad méltó lesz tehát az együttes fennállása 60. évfordulójának a megünnepléséhez.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Helyi termékek vására a Petry üzlet udvarán
Hagyományt teremtenének
Tegnap 8 és 19 óra között a Petry-látványműhely és múzeum udvarán szervezték meg az első Local Farmers' Market (helyifarmerek vására) rendezvényt, azzal a céllal, hogy felkarolják a helyi termelőket, és a vásárlók számára is lehetőséget teremtsenek a termékek megismerésére.
Bálint Erika, a Petry cég menedzserasszisztense elmondta, olyan gazdákat kerestek meg, akik minőségi terméket állítanak elő, és az európai uniós követelményeknek megfelelően forgalmazzák. Felkérték a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros szervezetét, hogy javasoljanak jeles őstermelőket. A vásáron jelen volt a kelementelki borászat, egy marosszentgyörgyi pékség (krumplis kenyérrel), egy koronkai szörpkészítő, egy homoródalmási sajtkészítő, egy székelydályai bivalytej- feldolgozó, az Orbán pálinkafőzde Kibédről, egy marosszentgyörgyi méhész, illetve egy marosvásárhelyi feketeribizli-termesztő és szörpkészítő. És természetesen a házigazda Petry cég is, amely olyan, a látványműhelyben készült ínyencségekkel rukkolt ki, mint a rumos vagy szilvalekváros kolbász stb. A helyszínen majdnem minden terméket meg lehetett kóstolni, emellett az udvarba betérő vendégeket forralt borral, teával, tepertős kenyérrel kínálták. A kiállítók közül többen elmondták, örülnek a lehetőségnek, hiszen a hagyományos helyi eljárások alapján készített termékekkel némiképp ellensúlyozhatják a nagyáruházak dömpingjét. Igaz, termelői kapacitásuk miatt még nem törhetnek be a mallok forgalmába, de már mindenki kialakította a saját vevőkörét, ami garantálja a fejlődéshez szükséges jövedelmet. Termékeik erőssége az egyedi elkészítésmód és az ízvilág, amit a nagyipari előállítással nem lehet megőrizni – mondták.
A szervező kifejtette, a helyi termelők vásárát évszakonként szeretnék megrendezni, figyelembe véve az adott időszakhoz kötődő termékajánlatot is, így legközelebb májusban lesz tavaszi vásár, amelyre már most várják a jelentkezőket, az ajánlatokat a Petry-látványműhelybe.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

A magyar kultúra napja Marosvásárhelyen
Marosszéki örömünnep
Számos kulturális-művészeti intézmény közreműködésével ünnepelhettük múlt hét péntekén a magyar kultúra napját Marosvásárhelyen. A magyar nyelvterületeken e jeles eseményre 1989 óta kerül sor, annak emlékére, hogy a kézirattanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát.
Az idei marosvásárhelyi évforduló kettős ünnepségre adott alkalmat: du. 2 órától a Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Látó szépirodalmi folyóirat, az András Lóránt Társulat, a Tiberius vonósnégyes és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem közös szervezésében rendhagyó és érdekes, zenében, táncban, irodalomban, színházi performanszban és képzőművészetben gazdag összművészeti eseményre került sor a Kultúrpalota harmadik emeletén berendezett Klasszikus Magyar Művészeti Galériában. A Bernády-gyűjteményként is ismert galéria falai között az említett intézmények munkatársai, hallgatói várták az igen szép számban megjelent közönséget, amelyet – a délutáni ünnepség dramaturgiája szerint – különböző, művészi jellegű perfomanszokkal, érdekes méltató beszédekkel kísértek végig, mintegy tárlatvezetőkként, a galérián.
Közülük sorrendben elsőként Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója szólalt fel, aki a gyűjtemény egészét, annak történetét ismertette, beszédében pedig elmondta: az erdélyi magyar művészet pantheonjává vált e képtár, amelyet a 2000. év óta sikerült úgy visszarendezni, ahogyan azt Bernádyék megálmodták. Azóta az eredeti, 1913-as tárlatrendezési koncepció szerint láthatjuk az alkotásokat. A 64 festményből csak 13 volt a városé, a többit a magyarországi Szépművészeti Múzeum adta kölcsön, de 1920 után már nem kérhette vissza őket. Így ezen alkotások azóta két leltáron szerepeltek, és a kérdést csak 2007-ben sikerült rendezni, a Szépművészeti Múzeum vezetősége nagylelkűen úgy döntött: a képek Marosvásárhelyen maradhatnak. Ebben nagy érdeme volt Bordy Andrásnak, aki nem engedte a második világháború idején az alkotásokat a magyar Aranyvonatra föltenni: e szerelvényt lebombázták, és vele rengeteg műkincs semmisült meg – például a Székely Nemzeti Múzeum 180.000 darabja. De e gyűjtemény ekképpen megmenekült.
Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója Tessitori Nóra előadóművészre emlékezett a művésznő férje, Kőmíves Nagy Lajos dramaturg szavain keresztül, Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője pedig a kultúra szerepéről szólt. – E tárlat a kultúra látható darabja. A láthatatlan darab a képek mögött van, és mindenki ismeri, aki szeret színházba, koncertekre, képtárba járni. A kultúra mindig sokféle, a kultúra rétegzett. És szinte mindig odabent található. Legnagyobb ellensége a kultúrára való nem fogékonyság. Hiszek a kultúrák sokféleségében, nyitottságában, és vallom, hogy a kurzusként irányított kultúra nem tett jó szolgálatot. E szolgai kísérteteknek bennünk nem szabad megmaradniuk. Nyitott szemek, fülek, szájak szükségesek: beszélni kell a tudásról, a kultúráról – mindezt kulturáltan – mondta KAF, majd saját, Kölcsey Ferenc lehajtja fejét című versét olvasta föl, ezután pedig elkezdődött a rendhagyó tárlatvezetés. A galéria festményei előtt a Tiberius vonósnégyes játszott, majd színművészetis hallgatók és az András Lóránt Társulat táncművészei adtak elő rövid, az adott mű hangulatát, jellegét idéző, azt meg- és felerősítő jeleneteket, kis performanszokat.
Maszk nélkül Erdélyben
Az ünnepségsorozat este 6 órától a Maros Művészegyüttes köves-dombi székházában folytatódott, ahol tárlatnyitóval indult az este. A kezdés időpontjában szinte tűt sem lehetett már leejteni az egykori mozi előcsarnokában, ahol az intézmény igazgatója, Barabási Attila Csaba és a kiállító alkotó, Bálint Zsigmond fotóművész állt a mikrofonok előtt. A Kibédi farsangi játékok (1984–1988–1994–2010) című tárlat, mint azt a címe is sugallja, a kibédi farsangi szokáskörbe nyújt betekintést, a kiállítás érdekessége pedig, hogy időrendi sorrendben, a címben is feltüntetett esztendőkben fotózott, fekete-fehér és színes képeket láthatjuk a székház előcsarnokának falain. A tárlatnyitó kezdete előtt népviseletbe öltözött lányok szolgáltak fel pánkót a közönségnek, majd az együttes zenekarának alkalomhoz illő játékát és a Kásler Magda által előadott népdalt követően a saját, kibédi képeit is kiállító Barabási Attila Csaba szólalt fel.
– Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy otthonossá varázsolhatjuk zenével, pánkóval a magyar kultúra napját, amelyet pár éve itt, Marosvásárhelyen is méltóképpen ünnepelhetünk. Azoknak az intézményeknek, amelyek a kultúra körül tevékenykednek és azoknak, akik a kultúrát támogatják, elismerés jár. El kell gondolkodnunk a múlton, de tervezni kell a jövőnket is. Én büszke vagyok arra, hogy magyar, hogy székely vagyok. Olyan változatos és gazdag kultúrával rendelkezünk, amelyet érdemes megőrizni, tovább feltárni. Marosvásárhely egyaránt jeleskedik az irodalom, a kortárs táncművészet, a képzőművészet, a népi alkotások terén. Az idén hatvanéves Maros Művészegyüttes ez utóbbi megőrzésére, népszerűsítésére vállalkozott. Sokunknak ez az élete. 2016-ban szabadon ünnepelhetünk. Ma két mozzanattal ünnepelünk. Az első egy fotótárlat megnyitója, amely a népi hagyományokról szól, ezúttal kibédi farsangolást láthatunk. Jómagam kibédi vagyok, gyerekként is megélhettem mindezt. Dr. Barabás Lászlót kértük fel a tárlat méltatására, de nem tudott eljönni, így beszédét Lengyel Ildikó olvassa fel. A kiállítás jövő péntekig látható, utána Kibéden mutatják be – mondta a művészegyüttes igazgatója.
– Farsangi időben vagyunk, farsangi képeket láthatnak a falakon. Hogy mi köze ennek a magyar kultúrához? Nagyon sok, hiszen emberi, közösségi szükségletet elégített ki. A hagyomány által megőrzött szokásokban jutott kifejezésre népünk életöröme, játékigénye, az élet nehézségeit legyőző kedve. A rendre és a szabályokra, a harmóniára és így apollói szellemiségre épül, ugyanakkor ösztönös, szabad dionüszoszi kultusz: emberi személyiségünk kettősségét jelképezi. A farsangi szokások változataiban eltérések léteznek. E sokszínű erdélyi magyar kultúrát közkinccsé kell tennünk, úgy, ahogyan ez Kibéden is megtörtént. A farsang nemcsak szórakoztató játék volt, hanem mágikus szertartás, szimbolikus cselekvés. Számos országban ezen időszakban napjainkban is rendeznek karneválokat. A mi népi kultúránkban a farsangra inkább a házalás, a rögtönzött előadás, a folklórszínház a jellemző. Színház az, ami erre épül. Kibéden a szokásjáték neve: fársáng. A nászt jelenítik meg sokféle szereplővel. A szépek az utcán vonulnak és minden ház udvarán táncolnak, a házakban adományokat gyűjtenek. Őket védik a bőrálarcosok. A rituális rendetlenség jegyében aznap nincs törvényük! Az ünnepnek ugyanakkor legénypróba jellege is van, napjainkban is a legénysereg belső hierarchiája határozza meg a farsangon való részvételt, a szerepeket. A játék reggelig tartó bállal zárul. Ezen játékba enged bepillantást Bálint Zsigmond sorozata, amelyet több mint egy emberöltőnyi idő alatt fényképezett. A szokás egészét bemutató sorozatról van szó, az emlékeket, cselekvéseket, adatokat kiegészíti a fényképeken megörökített játszó ember. Bálint Zsigmonddal a nyolcvanas években találkoztam először, és megéreztem, hogy vele elindulhatok a közös szellemi kutatóúton. Sokszor együtt jártuk a falvakat. Gyors vagy lassú pusztulásra ítélt szokásokat találhattunk és találtunk. Azóta Bálint Zsigmond a hazai fotóművészet meghatározó egyéniségévé vált. Egy-egy fényképe, sorozata nem csupán semleges lenyomat, egyszerű dokumentum, hanem annál sokkal több. A vizuális élmény révén részeseivé válhatunk ezen élménynek, a farsang hangulatának. Lencséje nem a reklámot keresi, hanem a kultúrában, hagyományban élő ember arcát fürkészi és tárja elénk. Hogy milyenek vagyunk maszkosan és maszk nélkül, magyarokként Erdélyben, amikor megáldotta az Isten jókedvvel az erdélyi magyart is – állt a Barabás László által elküldött beszédben.
– A művészegyüttes felkérésére sikerült a régi, 20-30 évvel ezelőtti felvételeket ,,felébreszteni", és így nyomon lehet követni, hogy ezek a dolgok hogy alakultak – tette hozzá a fotóművész. A szokás maga nem változott, csak a szereplők mások: sokszor apáról fiúra szállt egy-egy szerep, és ez a képeken is látható. A vizuális élményeket próbáltam feldolgozni, hogy mindezt hangulatában is visszaadhassam. Minden esztendőből 10-10 kép szerepel, időrendi sorrendben állítottuk ki őket. Ugyanazon ruhák láthatók rajtuk, és ugyancsak változatlan az íratlan forgatókönyv is. Azt kívánom, ha Kibédre eljutnak, január 30-án látogassák meg a farsangi játékokat.
A tárlatnyitó végén, este 7 órakor már zsúfolásig telt a művészegyüttes előadóterme, olyannyira, hogy a pótszékek mellett igen sokan a lépcsőkön foglaltak helyet. Az aznapra hirdetett premier, az Itt a farsang, áll a bál című előadás hatalmas lélekszámú közönséget vonzott, a produkció kezdete előtt a magyar kultúra napja alkalmából helyi közéleti személyiségek szóltak röviden az egybegyűltekhez. Közülük sorrendben elsőként Ábrám Zoltán, a Maros megyei EMKE elnöke szólalt fel, aki elárulta: Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezte a magyar kultúra napjának megtartását. – Értékelem az összefonódást a professzionális művészeti intézmények és a közművelődés között. A magyar kultúra megtartó erejét bizonyítja a ma esti jelenlét, az, hogy minőséget alkotunk. Kultúránk világszinten értékeket teremt, bizonyítja európaiságunkat: büszkék lehetünk magyarságunkra.
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke szerint az összefogásra nagy szükségünk van. – 1989 óta ünnepeljük a magyar kultúra napját, de volt-e olyan század, amelyre ne illene a zivataros jelző? Sajnos, sokan feladták, belefáradtak, elvándoroltak kevésbé zivataros vidékekre. Vagy itthon maradtak, de nem exponálják magukat. Kölcsey olyan korban alkotta meg a Himnuszt, amelyet azóta is irányadónak tekintünk. De megvannak a mai kor hősei is, nemzeti kultúránk hősei. Olyan emberek élnek közöttünk, akiknek köszönhetően Marosvásárhely az erdélyi magyar kultúra fellegvára maradhat. Ma Vásárhely lakosságának legnagyobb problémája a reményvesztettség, a közöny, a kishitűség. Ezeket kell megváltoztatnunk. Ragaszkodnunk kell intézményeinkhez, színházainkhoz, iskoláinkhoz. Van értelme identitásunk megőrzésének, az anyanyelvünkön való oktatásnak: kultúránk, hagyományaink ápolása nem magyarkodás. Rajtunk áll, hogy a jövő nemzedékek is magyarként élnek-e majd magyar környezetben. A feladatunk: továbbvinni az üzenetet. Énekeljük bátran, büszkén Kölcsey sorait, és higgyünk abban, hogy létezik, létezhet közös Kárpát-haza.
Soós Zoltán hozzátette: nagy öröm az, hogy Vásárhelyen ilyen sok kulturális intézmény sorakozott fel az ünnepség közös megszervezése mögé. – A dátum és az ünnep szimbolikus: a Himnuszt minden gyerek ismeri, akkor is énekeltük, amikor nem volt szabad. Nem megszokott ünnepség ez, kevés az az ország, ahol megünneplik a nemzet kultúráját. A magyar kultúra napja mindenkiről szól, aki magyarnak érzi magát, éljen a világ bármelyik pontján. E kis közösség évszázadok óta a fennmaradásért küzd. Remélem, ezek az idők elmúltak, és önfeledten ünnepelhetünk. Megmaradtunk és gyarapodtunk. Mégsem felhőtlenek a tekintetek. Arra, hogy szabadságunkat korlátozni fogják, nem számítottunk. De van lehetőségünk változtatni ezen, és kezünkbe vehetjük a sorsunkat. Ebben a városban van jövőnk, emellett fogok hitet tenni ezután is: mert ezt a várost a mi őseink építették, és nekünk kötelességünk átadni azt az utánunk jövő nemzedékeknek.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros Megyei szervezetének elnöke szerint olyan megoldást kellene találnunk, amely hazahozza a külföldön szerencsét próbáló honfitársainkat. – A kultúrának ebben a kérdésben is van válasza. Jó, hogy van olyan intézményünk, mint a Maros Művészegyüttes, hiszen minden kultúrának a folklór a bölcsője. Milyen jó, hogy vannak Bálint Zsigmondjaink, akik időt nem kímélve rögzítették szokásainkat, azt a folklórvilágot, amely a mi kultúránk bölcsője. Franciaországban például a kultúra nagyobb nyereséget ér el, mint az autógyártó ipar vagy a luxuscikkeket előállító vállalatok. Nekünk azt sem sikerült elérni, hogy kulturális főváros legyünk, de a megközelítés sem volt jó. A mi kulturális értékeink sokkal gazdagabbak, mint a gulyás, amellyel bennünket jellemeztek. Remélem, sikerül olyan városgazdát választanunk, aki a kultúra értékét is visszahozza, és igazolja, hogy Marosvásárhely a kultúra és a tudomány fővárosa – mondta Brassai Zsombor, majd a Himnusz közös eléneklését követően kezdetét vette a Maros Művészegyüttes előadása, amely igencsak emlékezetes percek forrásának bizonyult.
A rendkívül dinamikus, pergő, sziporkázó humorban gazdag összeállításban az autentikus marosszéki néptáncokat ötvözték a farsangi szokásokkal és fergeteges pillanatokkal. A mezőfelei betyárok, a farsangtemetések, a cigányjóslatok jelenetei nagyszerű hangulatot, hasizomfájdító nevetést eredményeztek. A népi helyzet- és jellemkomikumban nem szűkölködő helyzetek és szereplők jeleneteit különböző táncok kötötték össze, Gyepesi László, a tavalyi Széllyes Sándor népi vetélkedő győztese pedig Széllyes Sándor rigmusaival kacagtatta könnyesre a mélyen tisztelt közönséget. Ilyen jól rég nem szórakoztunk valós értékkel bíró, autentikus népi összeállítás során, amely a fellépők felhőtlen szórakozása és minket való szórakoztatása kapcsán is igen hitelesen tolmácsolta a farsang nem elhanyagolható üzenetét: e napon nincsen senki felett törvény!
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Az európai zene hordozói
Vasárnap a nyárádandrásfalvi református templom felújított orgonáján koncertezett, augusztus 6-án pedig a kibédi református templom Bodor Péter építette és szintén most rendbe hozott orgonáját szólaltatja meg Molnár Tünde Marosvásárhelyi orgonaművész.
Molnár Tünde Marosvásárhelyi orgonaművész 2004 óta várja a zenekedvelőket a Nyáresti orgonahangversenyek című sorozatára. Eredetileg a Kultúrpalota Rieger Ottó építette műemlék orgonáján játszott, majd miután elkezdték a városképet meghatározó szecessziós épület nagytermének felújítását, Marosvásárhely templomaiban koncertezett.
Azokban lépett fel, amelyek klasszikus, sípos orgonával rendelkeznek: a Vártemplomban, a belvárosi plébánián, a minorita, a ferences, a Gecse utcai és a Szabadi úti templomban. A művész minden évben más-más tematikára építi ezeket a hangversenyeket, volt esztendő, amikor az orgonák hangszínét emelte ki, vagy a zenei formákat tömbösítette, máskor zeneszerzők szerint választotta ki a repertoárt. A sorozat az idén átlépi a város határát.
Nem lehet helyettesíteni
Idén Molnár Tünde bemutat két vidéki, igen értékes, frissen felújított orgonát. Vasárnap este a nyárádandrásfalvi református templomban lépett fel, ahol Gecző András lelkipásztor meghívására mutatta be a Tordai Nagy Mihály építette értékes, műemlék hangszert. Augusztus 6-án a kibédi református templomban a Bodor Péter-orgonát szólaltatja meg, miután azt a Rotary Téka Klub anyagi hozzájárulásával Papp Zoltán udvarhelyi orgonaépítő rendbe hozta.
A fellépésekkel Molnár Tünde arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy Maros megyeben sok értékes hangszer van, és bár nem könnyű az anyagi alapokat megteremteni, a gyülekezetek ne hanyagolják el, hanem lehetőleg újíttassák fel azokat. „Nagyon sok helyen az a gyakorlat, hogyha elromlik az orgona, nem fordítanak gondot annak restauráltatására, inkább hoznak egy villanyorgonát. Ez csak átmeneti megoldás lehet, ahol sípos orgona van, ott érdemes megjavíttatni, mert ez a hangszer a több mint kétezer éves történetében magában hordozza az egész európai zenei kultúrát” – magyarázta a Vásárhelyi Hírlapnak az orgonaművész.
Madarak két orgonára
Ritka az, hogy egy templomnak két orgonája legyen. A Marosvásárhelyi Vártemplom – akárcsak a Budapesti Mátyás-templom vagy a debreceni Nagytemplom, a Nagyváradi bazilika vagy a Kolozsvári Szent Mihály-templom – két értékes műemlék orgonával büszkélkedhet. A Nyáresti orgonahangversenyek című sorozatának keretében Molnár Tünde csütörtök este ezeket is megszólaltatta. A hangverseny első részében a barokk hangszeren kora barokk műveket adott elő, majd a második részben a karzaton lévő orgonán játszott, miközben Bereczki Tollas László, a Vártemplom orgonistája és Strausz Imre István, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára a barokk hangszeren működött közre. Terényi Ede Madarak című, Molnár Tündének dedikált darabját adták elő, két orgonára és ütőhangszerekre alkalmazva.
Folytatódnak a hangversenyek
A legközelebbi hangversenyt július 14-én, csütörtök este 7 órától a Kultúrpalota nagytermében tartja Molnár Tünde. Azt követően július 17-én, vasárnap este 7-től a Keresztelő Szent János-plébániatemplomban koncertezik, július 24-én, vasárnap este 6-tól a Szabadi úti református templomban, július 28-án, csütörtökön ismét a Kultúrpalotában. Augusztusban Kibéden, majd a Bolyai téri unitárius templomban, és végül két alkalommal a Kultúrpalotában játszik. A hangversenyekre a belépés ingyenes.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)

Az 1916-os román betörés történetét ismertették Marosvásárhelyen
Az első világháború és a menekülés centenáriumára szervezett előadássorozat Marosvásárhelyen ért véget, ahol Pál-Antal Sándor, Veres Emese Gyöngyvér és Berekméri Árpád Róbert osztotta meg a témával kapcsolatos kutatásainak eredményét, illetve bemutatták Koszta István és Marossy Géza Az 1916-os erdélyi elégia (székely kálvária) című dokumentumfilmjét is.
Néhány napja Kolozsváron Románia hadba lépésének 100. évfordulóját ünnepelték, pontosan azt, hogy a román hadsereg átlépte a Kárpátokat, a román-magyar határt. A hivatalos, háromnapos emlékkonferencián négyszáz történész vett részt, de senki nem volt közöttük a magyar történészek közül – mutatott rá Pál-Antal Sándor kutató, akadémikus, aki arról beszélt, hogy húsz évvel ezelőtt „kényszerítve” érezte magát, hogy az 1916-os menekülés kérdésével foglalkozzon, tanulmányt is írt a kutatásai eredményeiről, amelyben a Székelyföldi menekülés eseményeit tárta fel, Marosvásárhely szerepét hangsúlyozva az egykori események közepette.
Azt kutatta, hogy Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Sepsiszentgyörgyről hogyan, milyen útvonalon indult el a magyar lakosság Magyarország felé, hogy biztonságban érezze magát. „Az én családom is érintett volt, az egyik nagybátyám Debrecen mellett született egy szekérben” – mondta a történész, hozzátéve, hogy még nagyon sok a kutatnivaló ezen a téren. „Remélem, egy pár év alatt ezt a menekültkérdést sikerül annyira feldolgozni, hogy ne legyen talány senki számára” – fogalmazott Pál-Antal Sándor.
Budapestet felkészületlenül érte a menekültáradat
Veres Emese Gyöngyvér Budapestről érkezett, Marosvásárhelyi születésű történész, akit a barcasági csángók múltja érdekel, a néprajzi kutatásai során találkozott a menekülés témájával. A hétfalusi és barcasági csángók menekülésének kálváriáját dolgozta fel, levéltárakban, könyvtárakban talált iratok, visszaemlékezések, naplójegyzetek, illetve az idős emberekkel készített interjúk alapján.
Előadásában kitért arra is, hogy a román hadsereg 1916. augusztus 27-én, este 9 órakor átlépte a határt, abban a pillanatban, ahogy Románia bejelentette hadba lépését. Vonattal és szekerekkel indult a lakosság Budapest felé, ahol viszont nem voltak felkészülve a menekültáradatra. „Az egész meneküléstörténetet nem tudnánk ma megírni a korabeli sajtó nélkül” – mondta a történész, rámutatva arra, hogy a szerkesztőségek mindent vállaltak: a tudósítások mellett a segélyakciókról írtak, a családok egyesítésében segítettek, az erdélyi menekültek számára hirdetett állásokról értesítették az érdekelteket.
Kibédet nem támadták le a román katonák
Az első világháború és a ’16-os betörés egyházmegyei vonatkozásairól beszélt Berekméri Árpád Róbert, Maros megyei egyházi levéltáros, aki elsősorban az esperesi vizitációk kiegészítésére készült évi jelentésekből tudott meg sokat, azokban is az Említésre méltó események címet viselő fejezetben, amelyek rövidebb-hosszabb beszámolókat tartalmaznak, adatokat mindarról, amik akkoriban történt az egyházmegyék falvaiban. A menekülés kérdése nagyon jól kirajzolódik a levelezésekből is, amikor egy-egy fronton harcoló katona, vagy az itthon mAradottak közül írja meg valaki az éppen aktuális állapotokat. Kiderül ezekből a forrásokból, hogy melyek voltak azok a legérintettebb települések, ahonnan a lakosság zöme elmenekült, illetve melyek azok, ahová már nem jutott el a román hadsereg. Például Szovátaról és Sóváradról menekültek, de Kibédről már nem, oda csak lövedékekkel „látogattak” a román katonák.
A konferencián szó esett az itthon mAradottak javairól, házaik kifosztásáról is, valamint a megtorlásokról. Brassóban egy román asszonyt egy mozsárért ítéltek el, de akár egy szál virágért is súlyos büntetés járt. Ott a románok fosztották ki a hátramAradott magyarok vagy szászok házait. Viszont Csíkszeredában például a római katolikus Szabó család javait a szintén Csíkszeredai római katolikus Kovácsék vették magukhoz – mutattak rá a történtekre a kutatók.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Nem panaszkodik a kopjafafaragó, csak szóvá teszi azt, ami nyomja
Az ő kopjafái jelölik nagy személyiségek sírját, történelmi eseményeknek állított örök emléket. székely kapuk is az ő keze nyomát viselik, mégis kevesen tartják számon a gyergyószentmiklósi Orbán Bélát.
Már csak nyaralni jár haza Orbán Béla. Az év nagyrészét Magyarországon tölti, gyergyószentmiklósi lakását viszont fenntartja. Többször jelezte, hangot adna fájdalmának, minap sikerült alkalmat teremteni a találkozásra. Sok-sok fényképpel érkezett, amelyeken alkotásai láthatók.
Előkerül a Tarisznyás Márton sírhantja fölé készített kopjafa fényképe. A nyolcvanas évek elején faragta azt, hogy az 1980-ban elhunyt múzeumigazgató sírját jelölje. Amióta a család márvánnyal fedte a sírhelyet, e kopjafa a múzeum udvarán található, restaurálva. Fényképen van a Kiss Antal emlékét őrző alkotás is, korábban minden március 15-én megkoszorúzták. Kétágú kopjafa, mely korábban a gyergyószentmiklósi művelődési ház melletti parkban nagy becsben volt, most – mondja neheztelve – el van dugva egy fa alá. Mutatja az enyedi pap megrendelésére Karancsi Sándorral közösen készült faragott tévéasztalt, a szintén odaszánt címereket, majd újabb képsorok következnek, a gyergyószentmiklósi református templomba faragott szószék, az úrasztala, Erdély- és Gyergyó-címer. Budapesten is van székely kapuja, lányának portája előtt áll – igazolja egy fotográfia.
Orbán Béla Kós Károly-díjas is. A Hét vezérért kapta, mely 3,5 méteres kopjafákból áll a Fradi-pályán, a centenárium alkalmával avatták. „Hét van felállítva, de nyolcat faragtunk társammal, az utolsó nem tudjuk, hová lett, ki sem fizették a munkadíját” – mondja az idős fafaragó, és hozzáteszi, nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor elmAradt a javadalmazás.
„Összesen tíz kopjafát faragtam ingyen, csak a fa árát kaptam” – jelenti ki Orbán Béla, és egy papírlapon mutatja is a felsorolást: ugye, a Hét vezér-együttes nyolcadik kopjafája, a Kiskunmajsára faragott ötméteres, a kultúrháznál lévő kettős alkotás, két kopjafa a Gac-oldalban... De ez csak a kopjafák sora, hozzájuk társul a Gac-oldali tölgyfatábla, a városbejárathoz tervezett makett, amely talán ajándék lett valamelyik testvértelepülésnek. A Mária-szobrot keretező székely kapuért a megegyezett összegnek csak felét kapta, szűkös volt akkor az eklézsia. „Tehát összesen több mint tízezer lej értékben faragtam a városnak. Most pedig beadtam egy kérést, hogy a téli hónapokban, amikor amúgy is Pesten vagyok, csökkentsék le a lakásom fűtésköltségét, és azt mondják, nem lehet. Ennyit nem érdemeltem meg. Ezt akartam elmondani, ez nyom” – mondja a 84 éves ember.
Orbán Béla Kibéden született 1932-ben, Székelykeresztúron, a tanítóképzőben tanulta a fafaragást. Haáz Sándor, a Filharmónia vezetőjének édesapja volt az osztályfőnöke, rajz- és kézimunkatanára. Később is tartotta vele a kapcsolatot, a népviseletes kötetéhez Orbán Béla adta a kibédi szőttest. A hadseregben műszaki főiskolát végzett, ami egyenértékű a géptervező üzemmérnöki végzettséggel. Egy évig volt tiszt, de nem szerette a hadsereget, Sófalvára ment tanárnak, majd volt szovátai kultúrház-igazgató, dolgozott Csíkszeredában. Mint mondja, nevéhez fűződne a Hargita együttes megalakulása, ha erről is meg nem feledkeztek volna.
Miután Gyergyószentmiklósra kihelyezték, kezdett faragni. Első alkotása a szövödénél megrendelt élmunkástábla volt. Bár sokakat bevezetett a vésőforgatás tudományába, olyan tanítványa nincs, akire ráhagyná tudását. De azért üzen az ifjabb fafaragóknak: „a kopjafa motívumrendszerét lehet túlokoskodni, de csak kevés szabály van: a férfiak kopjafáját zárt, a nőkét nyitott motívummal kell befejezni, a köztes motívumok közé pedig megszakítás kell. Egyéb törvény nincs, Haáz Sanyi bácsi is megmondta, a többi csak belemagyarázás. Mert honnan ered a kopjafa? A kopjás meghalt, és fejfaként sírjára szúrták kopjáját. Aztán stilizálták, faragták, így lett a kopjafa.” Üzeni azt is, hogy csak tölgyfát használjanak, öleset, a közepét ki kell vágni, abból nem szabad faragni. Ha külsőbb rétegekből lesz az alapanyag, nem reped majd annyira.
Orbán Béla tavalyig faragott itthon. Ma már csak a lánya pesti műhelyében veszi kézbe a szerszámokat, kisebb alkotásokat, képrámákat, gyertyatartót, falilámpát, kazettát készít csak. Azt mondja, betelt az idő.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

VII. Székelyföld Napok
Három az igazság!
Immár hetedik alkalommal szervezték meg a Székelyföld Napokat. A három székely – Maros, Hargita és Kovászna – megyében, több helyszínen és több napon keresztül, párhuzamosan zajló rendezvénysorozat marosvásárhelyi nyitóünnepségére szerda délután, a Kultúrpalotában került sor.
Konferencia és ünnepélyes megnyitó – többek között ez állt a szerdai napra szóló programfüzeten, a szinte teljes telt házas közönség pedig jelezte, nagy az érdeklődés a Székelyföld kulturális és népművészeti kincseit megismertetni kívánó eseménysorozat iránt.
Az este 7 órakor kezdődő gálaesten a konferencián is részt vevő Maros megyei települések küldöttei – vidékük népviseletében – álltak félkörben a Kultúrpalota nagytermének színpadára, megnyitóbeszédet Barabási Attila Csaba, a szervező Maros Művészegyüttes vezérigazgatója mondott.
– Üdvözlök mindenkit a hetedik Székelyföld Napok nyitóestéjén. A mottónk: tegyük láthatóvá a Székelyföldet. A Maros Művészegyüttes többször vállalt szerepet a Napok megrendezésében, meg szeretnénk mutatni, hogy milyen kincseket rejtegetünk a tarsolyunkban. Köszönet azoknak, akik vállalták, hogy segítenek a szervezésben, a településeknek, amelyek képviselői eljöttek és részt vettek a mai konferencián. Közel harminc település népviseletbe öltözött lakóit láthatják a színpadon. Ezt szeretnénk kiterjeszteni a három székely megyére is, a következő konferenciát Hargita és Kovászna megyével együtt kívánjuk tartani. Székelyföldnek van amit ünnepelni, Székelyföldnek kötelessége ünnepelni. Büszkék vagyunk arra, hogy falvaink ma is őrzik hagyományaikat. Él a népi kultúra, él a népviselet. Fontos, hogy a székelyföldi kulturális intézmények részt vegyenek a napokon, azok szervezésében – örömmel látom, hogy a megye különböző települései is szívesen vállalják ezt a feladatot. Érdemes eljönni a Székelyföldre ezekben a napokban, mert itt mindenki otthont talál magának. A fiataloknak érezniük kell, hogy mennyire fontos a népviselet viselése, akár a hétköznapokban is. Minél inkább őrizzük a hagyományainkat, annál erősebbek leszünk, ez a jövő. Az összetartásban, összefogásban, a népi kultúrának a felszínre hozásában, megőrzésében van a Székelyföld jövője.
Csép Éva Andrea megyei tanácsos hozzátette: – Ünnepnap a mai, hiszen minden olyan esemény, amelyben örökségünk felett ülhetünk örömünnepet, piros betűkkel vésődik be nemzetünk kalendáriumába. "Székelyföld nem létezik" – az ilyen és ehhez hasonló kijelentések hallatán a düh, a múltba és annak fájdalmaiba való kapaszkodás lesz úrrá rajtunk, és talán mi is mondjuk: "Székelyföld nem Románia!" Pedig Székelyföld Románia. Az ezzel ellentétes kijelentéssel soha nem tudjuk megmutatni senkinek, és ezzel mi szorulunk hátrányba. Okulnunk kell Máramaros példájából, el kell helyeznünk Székelyföldet az ország turisztikai térképén. Ahhoz, hogy a külföldiek megértsék, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, valakinek meg kell mutatnia azt, hogy honnan jöttünk. A nyitás nem veszélytelen, de nyitás nélkül nincs megértés, megértés nélkül pedig nincs elfogadás. El kell jutni odáig, hogy a másik fél ránk csodálkozzon. És itt nem kompromisszumról van szó, hanem egy olyan win-win helyzetről, amelyből mindenkinek haszna származik. A Székelyföld Napok erre tesz kísérletet. Maros megye eddig csak belekapcsolódott a rendezvénysorozatba, de idéntől három az igazság: Hargita, Kovászna és Maros megye összefogott egy olyan rendezvénysorozat érdekében, amely mindnyájunk lelkét, elméjét és közösségünk identitását gazdagítja. A más kultúra szülötte megismer minket, ránk csodálkozik, majd megért és elfogad. Olyan kapcsolati háló kialakulásának melegágyai ezek a közös munkák, amelyek már önmagukban is nyereségesek. És nem csak mással, hanem elsősorban önmagunkkal, a közösségünkkel kell megtanulnunk együtt élni, mert egyedül kevesen, de együtt mindenre képesek vagyunk – mondta Csép Éva Andrea, majd az aznap délutáni konferencia két előadója lépett a színpadra és összegezte röviden értekezéseit.
Asztalos Enikő alapkérdése az volt, hogy miben különbözik a Maros megyei székely viselet a többi megye népviseletétől? – Eredetileg a Népújság Harmónia című rovatába kérték ezt a kutatást. A székely ruha Maros megyében tájegységenként más és más, illetve teljesen különbözik az udvarhelyszéki vagy csíkszéki viselettől. A népviseletet 1867-től számítjuk. A női viseletnek két nagy korszaka van, az első szakasz az első világháború végégig tartott. Ez a hosszú ruhás viselet, sokan máig ezt őrzik: például a Küküllőmente Aranyosszék melletti vidékére jellemző. A Hargitától nyugatra hímes rokolyákat (marosszéki), attól keletre csíkos szoknyákat találunk. Az első világháborút követően a szoknya szárközépig megrövidült, a férfiviseletben megőriztük a harisnyát.
Dr. Barabás László utóbbiról beszélt. – A délutáni konferencián a viseletek szerkezeti elemei mellett a viselés funkcióját is hangsúlyoztuk. Ez egy jelrendszer volt, rangjelzés. A férfiak harisnyája egy igen régi, európai viseletdarab, amely a székelységet elkísérte egész ittléte során. Ilyen nadrágot sokfelé viseltek, de a székelység történetében volt egy mozzanat: az, amikor Mária Terézia megszervezte a székely határőrséget. Egyértelmű okok miatt a bő szárú harisnyát be kellett tűrni a csizmába, az inget a harisnyába. Mindez egyenruhává vált, és a katonáskodó nemesség lovaglónadrágja után kialakult ez a harisnyaviselési mód. A szegője a határőrezredek színéhez kapcsolódott. A marosszékieké kék volt. A zseb és a vitézkötés későbbi fejlemény – aki zsebes, vitézkötéses harisnyát készíttetett, módosabb volt, de mindez az életkort is jelölte. A fiataloké például szűk kellett legyen. Maros megye bizonyos vidékeire nem is jutott el a zseb, illetve a vitézkötés. Sokféle változata volt: ünnepi, hétköznapi és egy munkaharisnya. Télen- nyáron viselték. A priccses nadrágra való felcserélődése az 1920-as évekre tehető. A munkaruha-harisnyákat elhagytuk, az ünnepi és hétköznapi megmaradt. Etnikai identitást fejez ki, expresszív kifejező-eszköze a székelységnek. A táncházmozgalomhoz hasonlóan a népviseletkultúrát is divattá, a mai ember által elfogadhatóvá kellene és lehetne tenni – mondta az előadó, majd Barabási Attila Csaba adott át emléklapokat a megjelent népviseletbe öltözötteknek, Vajdaszentivány, Maros-szentkirály, Nyárádgálfalva, Mezőpanit, Erdőszentgyörgy, Csíkfalva, Backamadaras, Ákosfalva, Nyárádmagyarós, Nyárádselye, Mikháza, Körtvélyfája, Sóvárad, Szováta, Kibéd, Marossárpatak, Jedd, Küküllő-dombó, Magyarsáros, Vámosgálfalva, Szászcsávás, Bonyha, Hármasfalu, Gyulakuta, Rigmány és Nyárádszentimre képviselőinek.
A hangulatos, nívós est második felében az autentikus néptáncé és népdaloké lett a főszerep: a Maros Művészegyüttes, a Bekecs és a Napsugár néptáncegyüttesek, illetve Szőlősi Katalin és Kásler Magda előadók madarasi, nyárádmagyarósi, vajdaszentiványi, nyárádmenti, küküllőmenti táncokat és népdalokat adtak elő – a közönségsiker nem is maradt el.
Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)

Bővült az egyesület
Évértékelő az RMGE Marosnál
Március 22-én, szerdán délelőtt Laposnya utcai székházában tartotta évértékelő közgyűlését az RMGE Maros szervezete. A gazdakörök képviselőivel tartott megbeszélés előtt és után az egybegyűltek gyakorlati bemutatón vehettek részt. Olyan gépekkel és berendezésekkel ismerkedhettek meg, amelyeket a tanyaprogramnak köszönhetően lehet megvásárolni vagy bérbe venni a kisgazdaságokat működtetőknek.
Miután Csomoss Attila, az RMGE Maros elnöke köszöntötte a vendégeket és a résztvevőket, elmondta, hogy a vezetőtanács elfogadta a tavalyi beszámolót és a 2017-es terveket, de úgy gondolták, hogy most szélesebb körben – a gazdakörök vezetőivel – is megosztják az elképzeléseket, annál is inkább, mert szeretnék bővíteni az egyesületet, hiszen rengeteg kihívás van, amiben az egyesület a gyakorlatban is segítheti a gazdákat, mint ahogy eddig is tette. Megemlítette a szaktanfolyamokat, a csűrszínházi gazdanapokat, a budapesti Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításon való sikeres szereplést, a nemrég beindult falugazdász programot, amelyek mind azt a célt szolgálják, hogy a gazdákat segítsék abban, hogy itthon maradjanak és a szülőföldön boldoguljanak.
A meghívott vendégek közül először Ileana Guşatu, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Igazgatóság vezérigazgatója szólalt fel, aki elmondta, tavaly december végén azzal a reménnyel alakították újra a mezőgazdasági igazgatóságokat, hogy hatékonyabban fognak tevékenykedni. Tulajdonképpen három intézményt vontak össze, a korábbi igazgatóságot, a mezőgazdasági kamarát és a monitorozási szolgáltatást, amely statisztikailag követi a szakágazatot. Kiemelte, hogy nagyon fontos a szakmai társulások, a gazdaegyesületek tevékenysége, hiszen sok esetben hiánypótlóak, például a felnőttszakoktatás terén, ahol személyzet-, gép- és felszereléshiánnyal küzdött az igazgatóság, a korábbi kamara. Ezért is az RMGE Maros szervezetet is partnerüknek tekintik, és készek mindenben együttműködni.
– Sajnos, nem tudjuk meggyőzni a gazdákat, hogy társuljanak, ez a legnagyobb kihívás mind az igazgatóság, mind a gazdaegyesületek számára. Most az unió támogatja a mezőgazdaságot, azonban azt még nem tudjuk, hogy mi lesz 2020 után. Lehet, hogy teljesen megszűnnek a támogatások, és akkor a biztos jövőt a szakmai társulások jelenthetik – mondta az igazgatónő, aki külön megköszönte, hogy a magyarországi szaktárca kiemelten támogatja a magyar gazdákat, és ezáltal több olyan kérdésben mutattak fel konkrét példákat, amelyeket nálunk is alkalmazni lehetne.
A továbbiakban dr. Kincses Sándor, a Maros Megyei Állategészségügyi és Élelmiszer-biztonsági Igazgatóság nemrég kinevezett igazgatója mutatkozott be. Elmondta, az intézmény működési alapelve a termék nyomon követhetősége az élelmiszer-előállítástól az -értékesítésig. Ez azt jelenti, hogy a takarmány-előállítástól a fogyasztóig követik az értékesítési láncot. Kollégái nem „ellenségként”, hanem az állattenyésztők társaként vesznek részt ebben a folyamatban, ezért felkérte a gazdákat, hogy oltások, vérvételek, egyéb kötelező munkálatok elvégzésében segítsék a terepen dolgozókat.
Maros megyében található a második legnagyobb hazai szarvasmarha-állomány, mintegy 80.000 fő (Suceava megye van az élen). A hasznot azonban ebből a viszonteladók, az értékesítők húzzák. Felhívta a figyelmet, hogy pontosan kell vezetni az állatnyilvántartást. Ez különösen fontos az olyan gazdaságoknál, amelyeket cég működtet. Mint ismeretes, a gazdák – határidőre – kötelesek bejelenteni az állatállomány szaporodását és csökkenését (születést, elhullást). Sokan elmulasztják ezt, és emiatt olyan helyzet állt elő, hogy az országban mintegy 100.000 tenyészállatnak papíron nyoma veszett. Arra kérte a gazdakörök képviselőit, hogy szóljanak a tagoknak, ha bárki élelmiszer-termeléssel és -feldolgozással kapcsolatos kisebb üzemet szeretne nyitni, először keresse fel az igazgatóságot, hogy tisztázzák a törvényes előírásokat, és ennek megfelelően kezdjék el a beruházást. Ha bármilyen gond merül fel, az igazgatóság nyitott ennek megoldására, hiszen közös az érdek, az, hogy jól működő, minőségi terméket előállító gazdaságok létezzenek.
Szabó Árpád megyei tanácsos a megyei önkormányzat nevében gratulált az RMGE Maros eddigi tevékenységéhez, majd hozzátette: a gazdaegyesületek és a megyei önkormányzat meg kell találja a lehetőséget, hogy kiépítse azt az értékesítési láncot, amelynek eredményeként a gazdák el tudják látni termékeikkel a szupermarketeket, hiszen tetszik vagy nem, ma ez a tendencia, és csak ez biztosíthatja hosszú távon a megélhetést.
Közösen indított falugazdász program
Dr. Hancsók Szabolcs a magyar földművelésügyi minisztérium képviseletében szólalt fel. Kiemelte: a szaktárca évek óta aktív partnere az RMGE Maros szervezetnek. Nemcsak anyagilag és szakmailag támogatják a tevékenységét, a tavaly közösen indították el a falugazdász programot, amelynek célja, hogy a gazdák közvetlenül kapjanak fontos szakmai, pénzügyi információkat, amelyek által növelhetik majd gazdaságukat. Ezenkívül az RMGE Maros közvetítésével évente a Sapientia marosvásárhelyi kara kertészmérnöki tanszékének három tehetséges tanulóját ösztöndíjban részesítik. A diákok jelenleg is aktívan részt vesznek az RMGE Maros szervezetépítési munkájában. Szintén a szaktárca biztosítja, hogy a Kárpát-medencei magyar gazdák jelen legyenek a kétévente megrendezett OMEK-on, amely Magyarország legnagyobb mezőgazdasági kiállítása. – A vidék népszerűsítése és bemutatása mellett ez kiváló lehetőség üzletkötésre is. Dr. Hancsók Szabolcs is hangsúlyozta, milyen fontos, hogy a gazdák belépjenek a szakmai szervezetbe, mivel „nem lehet tudni, hogy 2020 után mit hoz a jövő”.
Bordi Kacsó Zsolt, a megyei Kifizetési és Intervenciós Ügynökség képviselője a 2016-os támogatások kifizetéséről beszélt. Elmondta, eddig a 26.600 igénylőből mintegy 21.000-en kapták meg a pénzt. Jelenleg folyamatban van a 2017-es mezőgazdasági év kérvényeinek elbírálása. Hozzátette: 2016-ban átalakult a rendszer, azért késtek a kifizetésekkel, de most már minden egyenesbe jött. Jelenleg 86 féle támogatás van. Majd arról beszélt, hogy az idénre milyen szubvenció várható. Megjegyezte, hogy a múlt évhez viszonyítva vannak összegek, amelyek csökkentek, mivel az átmeneti nemzeti támogatás esetén van egy keretösszeg, és ha erre többen pályáznak, oszlik közöttük az egy állatra, vagy növénytermesztés esetén a hektáronkénti támogatás összege. Így történt a húsmarhák és a fejőstehenek esetében is. Az előző évek nagyobb összege meghozta a pályázási kedvet, többen vásároltak állatot, és így, mivel a tavaly nagyobb állományra kértek támogatást, az egy főre eső rész csökkent. Az újdonságok között említette, hogy az új rendszer szerint a földalapú mellett „zöldítésre” is lehet pénzt igényelni, illetve a terület nagyságától függően a visszaosztott és a fiatal gazdáknak járó támogatással szép összegeket lehet megpályázni hektáronként. Ha ehhez hozzájön a növényfajtákra, illetve az állatokra (egyedenként) járó pénztámogatás, esetenként a hegyvidéki vagy az ún. agrárkörnyezeti járulék, akkor érdemes gazdálkodni. Természetesen oda kell figyelni a feltételekre és a követelmények betartására, ellenkező esetben elveszíthető ez a lehetőség. Bordi Zsolt jó ötletnek tartotta a falugazdász-hálózat mielőbbi kiépítését, mivel – akár az APIA esetében – kevés a szakember, aki tájékoztathatná ezekről a lehetőségekről a gazdákat, és ezért jó lenne, ha akár különböző támogatásokra szakosodva kiképeznének olyan falugazdászokat, akik egy adott körzetben eljuttatják a szükséges információkat a gazdákhoz.
A meghívott vendégek felszólalását követően röviden ismertették a tavalyi tevékenységi beszámolót, majd az idei terveket, illetve az egyesület költségvetését, amelyet egyhangúlag elfogadtak. Örömmel fogadták a négy gazdakör (Marosvásárhely, Kebele, Kibéd, Mezőpanit) létrejöttét és csatlakozását az RMGE Maros szervezethez.
Amint említettük, a székház garázsában Németh Attila, a Milk Pasteur Kft. tulajdonosa és a forgalmazó patakfalvi Bálint György Szabolcs által elhozott tejfeldolgozó berendezéseket mutatták be a gazdáknak. Először egy automata zöldség- és gyümölcsszárítót, majd egy kis kapacitású tejfeldolgozó gépsort, amivel naponta 80-100 liter tejből lehet sajtot előállítani, illetve pasztőrözött tejet csomagolni. A gépsor, kiegészítve, alkalmas tejtermékek előállítására is. Csomoss Attila elmondta, a gépeket a tanyaprogramnak köszönhetően azok a mezőgazdászok szerezhetik be, akiknek a gazdaságuk távolabb van a községközponttól vagy a tejbegyűjtő központtól, esetleg 5-10 szarvasmarhát tartanak, így a megtermelt tejet a család helyben feldolgozhatja. Ugyanakkor a zöldség- és gyümölcsszárítással a friss értékesítése után megmaradt terméket is piacra dobhatják. Ugyancsak a tanyaprogram keretében az érdekeltek kisebb mezőgazdasági gépeket bérelhetnek, ami kifejezetten előnyös az olyan háztáji gazdaságok esetében, ahol a cél nem a piacgazdálkodás.
VAJDA GYÖRGY
Népújság (Marosvásárhely)

Fotótárlat múltidéző kibédi életképekből
Az Orbán Balázs nyomdokán Kibéd községben 2016-os dokumentációs fotótábor válogatott anyagából nyílik fotókiállítás pénteken 18 órától a székelyudvarhelyi Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a szovátai Teleki Oktatási Központ szervezésében – közölték a szervezők.
A képanyag június 30-áig tekinthető meg Szovátán, a Teleki Oktatási Központban, majd a tervek szerint a következő állomás Kibéd lenne, ahol a falunapok keretén belül mutatják be a fényképeket. A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és Kibéd község polgármesteri hivatalának együttműködése eredményeként, valamint a Hargita megyei tanács támogatásával szervezték meg az Orbán Balázs nevét viselő dokumentációs fotótábort, amelynek a marosszéki község adott otthont tavaly október végén. A tárlat anyaga Kibéd hétköznapjaiba nyújt betekintést változatos életképeken és tájrészleteken keresztül.
Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A 34. tábor állóképkészítői: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Borbély Zoltán (Kibéd), Erős Erika (Kolozsvár), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kelemen Lajos (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Kazincbarcika, Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy). Krónika (Kolozsvár)

Ráduly János dicsérete
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
A Maros megyei EMKE Értékteremtő díjával kitüntetettek doyenje, a kibédi Ráduly János ősszel tölti 80. esztendejét. Vitalitása, munkabírása most is irigylésre és követésre méltó. A május 24-i díjátadó ünnepségen a sokoldalú tollforgató munkásságát Bölöni Domokos laudálta. A lírai elemekkel átszőtt, de semmit se szépítő, alapos méltatás a költő Ráduly előbb idézett soraival kezdődött. A kibédi kenyér illatáról című irodalmi igényű laudáció pár kiragadott bekezdésével kívánunk további töretlen alkotókedvet és jó egészséget a Múzsa régi és rendszeres szerzőjének, Ráduly Jánosnak.
„Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. (…)
Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti, a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: »Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.« Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: »A ‘független nyugalomra’ – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.« (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) (…)
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. augusztus 23., szerda.):
Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is ‘megfeledkezem’. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal, három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János.
Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok.
Lefekszem, de furcsamód, nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő Nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: »Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér.«
A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér” – fejezte be laudációját Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Kézműves mesterségek tábora
A Kibédi Seprődi János Művelődési Egyesület szervezésében ötnapos tábor keretében ismerkedhettek meg a kibédi gyermekek, fiatalok olyan hagyományokkal, hagyományos mesterségekkel, melyeknek gyakorlása mára már a mindennapi életből kiveszőben van. A program tevékenységeinek összeállításánál elsősorban ennek fontosságát tartottuk szem előtt, ötvözve a szép- érzék, a készségek fejlesztésével és a tudásátadás lehetőségével. Kihasználtuk Kibéd hagyományainak kincstárát, közösségi tudását és mindezek őrzőinek, képviselőinek létezését, közreműködését. Így kerekedett ki a teljes program, melyben idősebb mesterektől tanulva gyakorolhatták a résztvevők a fafaragást, a szőnyegszövést, varrást, a házikenyér- és kalácssütést. A tábor programja színes volt, mindenki megtalálta benne a számára legérdekesebb, hozzá legközelebb álló mesterséget, melyben alkothatott. Az oktatást gyakorlott mesterek végezték, akik igyekeztek tudásuk legjavát átadni a lelkes fiataloknak. A fafaragást Sándor János nyugdíjas tanár, fáradhatatlan fafaragó művész tanította. Munkájában Gergelyfi Sándor segítette, aki szintén jól ismeri e mesterséget. A kenyér- és kalácssütés fortélyaiba Péterfi Ilona pékmester, valamint Oltyán Emma önkéntes avatta be a fiatalokat. A tésztagyúrásból mindenki kivette részét, elkészítette saját kalácsát, melyet el is fogyasztott. A varrás több öltésfajtáját Suba Irma varrónő irányítása alatt sajátították el, főleg a lányok. Egyetlen tevékenység, a gombvarrás volt kötelező minden résztvevőnek. Ennek gyakorlati jelentőségét nem is kellett magyarázni a gyerekeknek, lelkesen és sikeresen tanulták meg mindannyian. A szőnyegszövést fontos tevékenységnek tartottuk. Az egyesület elnöke által megismerhették azt a nehéz munkafolyamatot, mellyel őseink ruházatát, és minden kenderből, lenből készült használati tárgyát elő tudták állítani a szorgos kezű asszonyok. Az egyesület névadója, Seprődi János zenetudós gyűjtötte össze Kibéd népdalait, írta le néptáncát (1897–1911 között). Ezt a kincset egészíti ki Ráduly János kibédi népballada-gyűjteménye. Ezekből tudást meríthettünk ez alkalommal is. Mátyus Ilonka nyugdíjas tanítónő segítségével három népdalt sajátítottak el a táborozók (Elveszett a lovam, Kibéd község de szép helyen van, Repülj madár…), amelyeket sokan eddig nem ismertek. A néptáncot olyan fiatal pár tanította, amely maga is tanulta és tanulja a néptáncot. Korondi Zsófia és Gál Krisztián harmadik éve a Maros Művészegyüttes művészeinek (Kásler Magdának és Farkas Csaba Sándornak) a tanítványai. Varrottasokból és fafaragványokból szépen berendezett kiállítás került bemutatásra, melyet képek egészítettek ki a tábor jelentős eseményeit ábrázolva. Összegzésképpen a táborban tanultak elméleti és gyakorlati kiértékelésén egyénileg és csapatban is remekül vizsgáztak a gyermekek. A program záróeseményén részt vett több mint negyven szülő és hozzátartozó. A kiállítás megtekintése és a táborozók népdal- és néptáncos gálaműsora után az oklevelek kiosztása következett, majd közös vacsora mellett levonták a program tanulságait és megvitatták a jövő évi tábor terveit. A pályázat ötletének kidolgozása és tevékenységeinek megvalósítása nem jöhetett volna létre két lelkes pedagógus, Korondi Erzsébet és Kálmán Ildikó következetes munkája nélkül. Ők voltak azok, akik összehangolták, fel- ügyelték, irányították az eseményeket, vigyázva azok zökkenő- mentességére, biztosítva a jó hangulat megteremtését és megőrzését. Köszönet mindenkinek, aki hozzájárult a program sikeréhez, a cégeknek is – Agro Prod. Com. Dósa Kft.; Silcom Kft.; Elan IPT. –, amelyek támogattak bennünket. A program fő támogatója a Maros Megyei Tanács volt.
Borbély Emma, a Kibédi Seprődi János Művelődési Egyesület elnöke / Népújság (Marosvásárhely)

Kiapadhatatlan forrásként közöl Ráduly János
Legutóbbi találkozásunkkor még száz alatt volt a kiadott munkáinak száma, a minap viszont már a száztizenharmadikat mutatta meg, nem kis büszkeséggel, a kibédi Ráduly János.
Éppen azelőtt való nap hozta a nyomdából A kiapadhatatlan forrás című kiadványát. A címválasztásról elmondta: első néprajzi kötetei megjelenésekor Nagy Miklós Kund készített vele interjút, aminek ez volt a címe. Mivel ez az írás is szerepel a frissen megjelent kötetben, a címe a könyv borítójára került.
Ráduly János már régebb elkezdte meglévő írásainak gyűjteményes kiadatását, de mivel egyrészt anyagi okokból is lehetetlen volna mindezt egyetlen óriási kötetben megjelentetni, a kiadóval közösen döntöttek a sorozat mellett. A 113. kötetben találjuk például az első, újság által is leközölt írását, ami 1959-ben látott nyomdafestéket, de olvashatunk mellette a következő húsz-harminc év írásaiból is, és tanúsítja Ráduly egyik érdeklődési területét, a publicisztikát. A sorozatos kiadást azért találja jónak a szerző, mert egyrészt megmenti a régi írásokat, másrészt igazolja, hogy az egykor kelt szövegek ma is megállják helyüket, hogy a jó fél évszázaddal ezelőtti írásoknak is volt értelme és értéke, és tükrözik akkori szellemi munkásságát és felkészültségét.
Ráduly János közel 80 éves kora ellenére is folytatni szeretné a kiadatási munkát, és a közművelődési írások zárókötetét tervezi, ezután pedig az irodalomtörténet területére lépne át. Ugyanis dédnagyapjától kezdve nem kis értékű írásos hagyaték maradt rá, többek között Kovács György író részéről is, akinek levelezései halála után a csókfalvi fiókban maradtak, Ráduly nagyanyja őrizte, így maradhatott rá a patinás íróasztallal együtt, amelyen nagybátyja a regényeit írta – mesélte el a részleteket a tanár úr, megmutatva a szomszéd szobában az ablak előtt álló ritka bútordarabot. Ebben a hagyatékban az írónak számos más íróval, költővel folytatott levelezése is szerepel, de Rádulynak közismert személyekkel váltott levelei is megvannak még, példaként hadd említsük csak Szépréti Lilla nevét. Mivel irodalmi dokumentumokról van szó, ezek „összeseprése” következik majd – osztotta meg velünk terveit Ráduly, aki már az új kiadás címét is tudja: Irodalomtörténet – falun.
Ráduly János 55 éve él Kibéden, 43 éves pedagógusi pályájának nagy részét itt töltötte – kivéve az Erdőszentgyörgyön ledolgozott hét évet –, így már kibédinek érzi magát, bár nem felejti el a csókfalvi származást. A néprajzkutatóként, műfordítóként, rovásírás-kutatóként és költőként is ismert nyugalmazott pedagógus munkásságát szobájában egy- polcnyi kötet jelzi, az első 1975-ben jelent meg Kibédi népballadák címmel, az azt követők sorába immár a száztizenharmadik is felkerülhetett. Író barátai élcelődnek is vele legutóbbi kötetei kapcsán, hogy ilyen vékony kiadványokkal könnyű ekkora „termésszámot” felmutatni, mire Ráduly János mindig azt feleli: van azon a polcon éppen elég kötet, amelynek mérete tisztességes. Ezek sorából a másodikra, A vízitündér leánya címet viselő, kibédi népmeséket összegyűjtő könyvre a legbüszkébb, annak dedikációja miatt – emelte ki az idén májusban értékteremtő munkásságáért EMKE-díjjal kitüntetett kibédi pedagógus.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)

Kilencven felé még mindig aktív a nyugalmazott főorvos
További öt, kisebb kiadványt jelentetne meg dr. Mátyus András nyugalmazott főorvos. Monumentális munkája kapható a könyvesboltokban.
A 86 éves dr. Mátyus András nyugalmazott fül-orr-gégész főorvos, volt kórházigazgató néhány héttel ezelőtt gyémántdiplomát kapott a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. A főorvos és évfolyamtársai 1957-ben végezték el az orvosi egyetemet, a hajdani 140-ből (104-en az általános orvosi, 36-an a gyermekorvosi karon végeztek) kilencen jelentek meg. Mátyus doktoron kívül még dr. Balla Árpád ismert udvarhelyi gyerekorvos is az ünnepeltek között volt, akik mindannyian jóval túl vannak a 80. életévükön. Többen még mindig nem hagyták abba a hivatásukat, ma is aktívak.
Így van ezzel Mátyus András is, akinek néhány hónappal ezelőtt jelent meg monumentális munkája, Az Udvarhelyszék gyógyászati története című kétkötetes mű. Portálunknak elmondta, hogy több visszajelzést is kapott a könyvvel kapcsolatosan, főleg Magyarországról, illetve Ausztriából és Németországból. Nemcsak egykori orvoskollégák fogadták nagyon pozitívan, hanem olyan kutatók, egyetemi tanárok is, akik részben foglalkoztak már hasonló témák megírásával.
A nyugalmazott főorvos azt is elmondta, hogy összesen öt, kisebb volumenű munkáját szeretné még megjelentetni. Ezek közül az egyik szülőfaluja, Kibéd műemlékeinek története. A második Udvarhelyszék gyógyszerészetének története lenne, ami a kétkötetes nagy munkájában ugyan benne van, de hiányosan és ezt szeretné megjelentetni egy kisebb, de szakmai szempontból teljeseb kötetben. Ugyanez a helyzet Székelykeresztúr, Szentegyháza és Barót kórházainak, gyógyászatának történetével, amelyek szándékai szerint szintén napvilágot látnának egy-egy kisebb könyvben. Mind az öt felsorolt téma készen van, meg van írva, csupán a kiadást kellene megoldani.
Az Udvarhelyszék gyógyászati története címet viselő két kötetet Székelyudvarhelyen az Árnika és a Bagolyvár könyvesboltokban lehet megvásárolni.
A néhány hónappal ezelőtt Pro Urbe-díjjal jutalmazott Mátyus Andrással készített életpálya-interjúnkat itt lehet elolvasni, könyvének megjelenéséről pedig itt számoltunk be. Katona Zoltán / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

A kibédi kenyér illata
Ráduly János nyolcvanéves
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
Ráduly János Korondon született 1937. október 27-én. Egy személyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabda-edző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásírás-kutató, költő és műfordító, közíró, publicista, művelődésszervező, érdekképviseleti vezető. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles körű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, s nem utolsósorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben, mindenekelőtt pedig az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban érettségizett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líceumban volt nevelő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas. A Babeș–Bolyai-egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1966-ban. Első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Napsugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Hargita, Helikon, Hazanéző és számos más újság, lap, folyóirat munkatársa. Verssel szerepel a Megtalált világ (1968) című antológiában; költőként évtizedekkel később jelentkezik újra (Az árnyékok lakodalma, 1995; Fény és gondolat, 1996). Folklórkutatói pályája egy Faragó Józseffel együtt közölt, később németül és csehül is megjelent tanulmánnyal (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötetben tárta fel a Kis-Küküllő menti Kibéd népmesekincsét és gazdag balladaköltészetét, s rendszeresen tanulmányokkal szerepelt a Népismereti Dolgozatok, az Ethnographia, a Néprajzi Látóhatár, a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei, a Jahrbuch für Volksliedforschungen köteteiben. Az erdélyi rovásírásos emlékek kutatásával és értelmezésével foglalkozik. 1990-től tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak; 1999 óta a Magyar Írószövetség tagja. Tagfelvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évekkel ezelőtt elutasította. Legnagyobb részt saját gyűjtéseit tartalmazó kötetei: Kibédi népballadák (1975), A vízitündér leánya (1978); Elindultam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadái. 1979); Tündérszép Mosolygó Ilona (Kibédi népmesék, 1980); Az álomfejtő fiú (Kis-Küküllő menti népmesék, 1985); Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből, 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő menti népmesék, 1989); Hold elejti, Nap felkapja (Kibédi találós kérdések, 1990); Táltos Marika (mesék, 1993); Szép Magdolna (Kibédi népmesék, 1994); A király táncos lovai (Székely tréfás mesék, 1995); Rovásíró őseink (Adalékok rovásírásunk ismeretéhez, 1995); Vetettem gyöngyöt (Népköltészeti tanulmányok, 1997); A rovásírás vonzásában (Korond, 1998); Nemzeti kincsünk, a rovásírás (1998). Verskötetei: Az árnyékok lakodalma (Gyermekversek, 1995); Fény és gondolat (uo. 1996). Lefordította Eminescu Esti csillag című költeményét (1993); Nichita Stănescu-fordításait a Barátság című antológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor korántsem teljes.
*
Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás kutatásába is szenvedéllyel kapcsolódott be, számos kiadványban számol be eredményeiről. Sokoldalúságát jelzi állhatatos jelenléte a marosvásárhelyi Népújságban, a Múzsa és Stipendium című mellékletben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr valamilyen műfajban ne jeleskedett volna a megyei lapban. Kutatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mellett rendszeresen közölt felnőtteknek és gyermekeknek szóló költeményeket és meséket, emlékezéseket, anekdotákat. Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: „A »független nyugalomra« – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.” (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tetszetős, kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt”-verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait és a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is. A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élő beszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stílusát, „narratíváját”. A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: az előtte járók nagyszerű példája, otthonosságtudata, ragaszkodó szülőföldszeretete. Küzdelmes pálya, vidékiség, remete­élet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek „vakációs naplója” (Jajkiáltások a fehér papíron) 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből: „Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. (...) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyről, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel). Egyetértően bólintok. Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (...) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg. – Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett. Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza. Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés »leltározásával« készülök el. Az ebédünk lucskos káposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk. Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. aug. 23., szerda.): „Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is »megfeledkezem«. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János. Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok. Lefekszem, de furcsa mód nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér. A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér. Bölöni Domokos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bálint Zsigmond emberközelben
Igen, ez az emberközelség egyik fő jellemzője a 80 éves marosvásárhelyi fotóművésznek, Bálint Zsigmondnak. Ez a címe – Emberközelben – a Bernády Házban nyílt nagy sikerű jubileumi tárlatának és a Communitas Alapítvány támogatásával, a csíkszeredai Pro Print Kiadó gondozásában kiadott szép albumnak is. A kiállítás igen elismerő közönség- és sajtóvisszhangnak örvend, az ünnepelt könyve fotósként is jól ismert kollégája, Ádám Gyula gondos, ötletes műszaki „tálalásában” került az olvasók elé, egyelőre elég kis példányszámban. Rövidesen több is lesz belőle. A Bernády Galériában látható fotókról már többen írtak, lapunkban is jelent meg róluk méltatás. Ma a háromnyelvű, elegáns könyv előszavából közlünk részleteket. Az írás szerzője a Bálint Zsigmond munkásságát évtizedek óta nyomon követő Nagy Miklós Kund.
„A kötet olyan képeket kínál a könyvbarátoknak, amelyek 2011 és 2017 között készültek. Nagyközségek, kis települések, a nagyvilág nyüzsgésétől távol eső, eldugott helyek, tanyák, erdők, mezők, szántóföldek, legelők lakói, éltetői, kisközösségei, családok és magukra maradottak, idősek és fiatalok, gyermekek és aggastyánok sorsa sejlik fel előttünk a kiadvány lapjain. Izgalmas, szép, drámai embermesék szólalnak meg bennünk, ha a fotókat szemlélve szabadjára engedjük a fantáziánkat. Hogy mondta József Attila Thomas Mann-nak? »mesélj arról, mi a szép, mi a baj,/ emelvén szívünk a gyásztól a vágyig». Olyan dolgokról regél, tudósít tehát, amik a Gyimesekben, a Csíki- vagy a Gyergyói-medencében, a Maros, a Nyárád, a Küküllők, a Homoród mentén, a Székely Mezőségen, Barcaságon, Kalotaszegen is évszázadok óta jelenvalók, ma is azok és remélhetőleg még sokáig ezután is nyomon követhetők. Az utóbbi hét esztendőben Bálint Zsigmond harminc táborban rögzítette a számára fontos látnivalót. Borospatakán, Makfalván, Zsobokon évente megfordult, a Hargita megyeiek szervezte fotótáborokban is vendégeskedett, Homoródalmáson, Homoródszentmártonban, Homoródkeményfalván, Gyergyóremetén, Csíkkarcfalván, Csíkszentgyörgyön, Székelyvarságon, Kőrispatakon. A Maros megyei Mezőbergenyét, a Brassó megyei Tatrangot is bejárta, körbegyalogolta kamerájával. Minden települést nem is tudunk felsorolni, az albumba válogatott fotók 38 helységben készültek. Azt viszont kijelenthetjük, hogy a képanyagból meggyőzően kiviláglik: a fotós programszerűen, tudatosan kötelezte el magát e terület mellett. Dokumentálni is akar. A mai magyar fotográfia egyik legjelentősebb alakja, a Kossuth- és Pulitzer-emlékdíjas Korniss Péter, a falusi lét, a népszokások autentikus ábrázolója szerint »a képen annak lenyomatát őrizzük – ami volt«. És tovább: »Idő és fényképezés elválaszthatatlanok. Az exponálás egy pillanatot búcsúztat. A jelenből a gombnyomás pillanatában múlt lesz«. Igen, kétségtelen, hogy ez így van. Bálint Zsigmond is tisztában van vele. De azzal is, hogy a pillanatot, a cselekvést megragadva, felmutatva, talán sikerül marasztalnia is azt, ami fontos, ami hasznos. Sok egyéni sorsot, magatartást, alapállást láttat meg, könyvéből azonban közösségi létállapot és közérzet, közös emberi vonások is kirajzolódnak. Azonos helytállás, egyazon méltóság, amit népünk generációkon keresztül adott tovább nekünk, jelenkoriaknak a múltból, s amit talán mi is hagyatékul hagyhatunk az utánunk jövőknek. A megmaradásnak ez is egyfajta záloga.
A fotós, aki időről időre visszajár bizonyos helyekre, sok érdekesség tanúja lehet. Azt is észlelheti, hogy valami, amit megörökített, hamar eltűnik a múlt ködében, de azt is, hogy másvalami évek teltével is tetten érhető. Netán átalakul, más formát ölt. Bálint Zsigmond a »tett« színhelyére visszatérők csapatát erősíti. Az emberekhez, témákhoz, jelenségekhez való viszonyulásából is markánsan kiviláglik a hűsége. Az albumba emelt felvételek ezt is szemléltetik. Van például Borospatakán egy keményen dolgozó többgenerációs család, még az első művésztelepi ottlétekor ismerkedett meg velük. A rá következő őszi összejöveteleken mindig hozzájuk vezetett az első útja. Első alkalommal a kenyérsütést fotózta náluk. Ezt a szertartást utóbb is minduntalan lefényképezte. Az elkészült fotókat is eljuttatta nekik. De mind többet meg is tudott róluk. A nagymamákról, szülőkről, gyermekekről. A fiatalok iskoláztatásáról, sorsuk alakulásáról. Szinte mintha családtag lenne, annyi mindenről értesült. Ők is úgy tekintenek rá, mint valaki kedves, közeli hozzátartozójukra. Ez a viszonyulás másfelé is megteremtette azt a bizalmat az »idegen«, a kívülről érkezett iránt, ami ahhoz szükséges, hogy alanyai kinyíljanak, teljes őszinteséggel álljanak, üljenek a kamera elé, elfelejtsék, hogy pózolniuk illik a fényképezőgép előtt. Ennek köszönhető, hogy felvételei többségén kicsik és nagyok önmagukat felvállalva, zavar nélkül, bátran néznek szembe a fotóssal, s szemükből, arcukról személyiségük méltósága sugárzik. Az otthonos közeg, a ház, a porta, a megművelt föld, a jól kúrált állatok, a becsületes munka tudata, a megszokott környezet biztonsága is benne lehet ebben, és mindaz, amit elődeik a régi időkből rájuk testáltak, az érzelmi töltet azonban már egyénenként változó. Abban viszont, hogy ezt se akarják eltitkolni, ismét felfedezhetjük a fotós érdemeit is.
Ha valaki nem ismerné az erdélyi magyar falut, ebből a fényképalbumból nagyon sok mindent megtudhat róla. A munkafolyamatokat az évszakok változásában, a dolgos hétköznapokat, férfi, nő szerepét a családban, a ház körül, a fontos és kevésbé nélkülözhetetlen dolgokat, tárgyakat, a kihalóban lévő mesterségeket, szokásokat, az élet fényeit és árnyékait, az életörömöket s az ünnepi alkalmakat, sok egyebet. A lelkieket is, a szeretet, a ragaszkodás megnyilatkozásait. A kötet legszebb képei talán éppen ezek: a kettős portrék, melyeken nagymama – unoka, anya – lánya, apa – lánya, dédnagyapa – dédunoka, férj – feleség párosa hirdeti szemérmesen az emberi érzelem melegét és annak felvállalását a kamera előtt. Annál szomorúbb, lehangolóbb a magány, amelynek képi kivetülése ugyancsak érzelmi hozzáállásra késztetheti a kötet lapozóit. Öregedik, néptelenedik a falu, mind több bennvaló marad üresen. A gyermekek, unokák elmentek, a nagyszülők, özvegyek egymagukban tengődnek. Kegyetlen állapot. Sok költő megverselte. A képek sugallta dráma ihletett lírai húrokat pendít. Hallgassunk csak bele Pilinszky Apokrifjába: »Ismeritek az évek vonulását,/ az évekét a gyűrött földeken?/ És értitek a múlandóság ráncát,/ ismeritek törődött kézfejem?/ És tudjátok nevét az árvaságnak?« A könyvben több kép is rímel ezekre a sorokra. A bánatot, a nosztalgiákat szerencsésen ellensúlyozzák a vitalitás, a vidámság, az életöröm jegyében született képek. Ahol gyerek van, ott ének, tánc, nevetés is jogot kér magának a faluban. Bálint Zsigmond erre is rátalált, ezt is kereste. Sőt a harsányabb humortól se riadt vissza. Ezt a tájainkon évtizedek óta felújított és általa is régóta nyomon követett farsangtemetés szolgáltatja. Alsósófalváról, Mezősámsondról, Kibédről tálalt hozzá pajkos jeleneteket.” Népújság (Marosvásárhely)

A Marosvásárhelyi Magyar Baptista Gyülekezet
500 éves a reformáció
Kik a baptisták, és mi közük van a reformációhoz?
Erre a kérdésre többször az volt a válaszom, hogy ugyanolyanok, mint a reformátusok a mi hitvallásunkban. A különbség két területen kiemelkedő: a keresztség gyakorlásában és az egyház vezetése, szervezése tekintetében.
A „baptista” megnevezés a görög „baptizó” szóból származik, amely „alámerülést” jelent. Nem mi választottuk magunknak, azért ragadt ránk, mert az első keresztyén gyakorlathoz hűen végezzük a hitvalló felnőttkeresztséget a víz alá merítés által.
Hisszük az apostoli hitvallást, mi is örömmel gondolunk a reformáció által létrehozott szellemi ébredésre, és örömmel valljuk magunkénak annak szellemi örökségét.
Sola scriptura, vagyis egyedül a Biblia bír isteni tekintéllyel, ezért a Szentírás hitünk és életgyakorlatunk legfelsőbb mércéje.
Sola fide, azaz egyedül hitből és hit által van az üdvösség, nem cselekedetekből. A hitből kapott megigazulás gyümölcsei a jócselekedetek, és nem a megigazulás megszerzői.
Sola gratia, jelentése egyedül, kizárólag kegyelemből van üdvösségünk. Bűnös emberként nincsen bennünk semmi, ami Isten kegyelmét kiérdemelné, vagy hogy jóindulatát felénk fordítaná.
Solus Christus, vagyis egyedül, kizárólag Krisztus a mi közbenjárónk. Ő egyetlen áldozatával kiengesztelte az Isten jogos haragját, és ő lett az egyetlen út az Atyához.
Soli Deo gloria, azaz egyedül Istené a dicsőség, mert mindent ő végzett el üdvösségünkért. Az örökkévaló Fiát adta értünk, a hitet is Ő adja, igéje által, mely Szentlelke meggyőző munkájaképpen jut a szívünkbe, és továbbra is a Szentlelke vezet el a Krisztushoz való hasonlóságra.
Szeretnénk a „Semper reformanda” szüntelen reformációt is gyakorolni: ha észrevesszük, hogy tanításunkban vagy jellemünkben eltérünk az Úr Jézus Krisztusétól, akkor azonnal visszatérjünk.
Nem gondoljuk, hogy mi lennénk az egyedül üdvözítő egyház, hanem elfogadjuk, hogy Istennek gyülekezete nem korlátozható külső egyházi keretekre. Azonban mi, baptisták, igyekszünk szorosan ragaszkodni a Szentírásban kijelentett igazságokhoz hitünkben, gyakorlati életünkben.
Gyökereink – rövid történelmi áttekintés
A reformáció harmadik és legradikálisabb ágaként emlegetett anabaptista mozgalomból származtatjuk eredetünket. Az anabaptista jelentése: újrakeresztelő. Azért nevezték így őket, mert a gyerekkeresztséget érvénytelennek tartották, a felnőtteket újrakaresztelték a Krisztusba vetett hitük alapján. Először gúnynévként alkalmazták az anabaptista nevet, azután nemzetközileg elfogadott szakkifejezés lett a teológia és történettudományi irodalomban. Különösen érdekes, hogy több helyen anabaptista csoportok jöttek létre majdnem egy időben, egymástól függetlenül Európában. Ez úgy történt, hogy a Szentírást olvasva többen rájöttek arra, hogy a bemerítés kérdésében, az egyház-állam kapcsolatát tekintve, valamint az egyházi hierarchikus vezetést illetően a reformátorok nem jutottak elég messzire. Voltak szélsőséges vonalai is az anabaptizmusnak. A reformáció főbb ágai, mind a lutheri, mind a kálvini vonal az anabaptisták egyházszervezetét több dologban példaértékűnek tartották, mégis üldöznivaló tévtanítóknak vélték. Úgyhogy mind a katolikus, mind a reformátori egyházak, mind a hatóságok egész Európa-szerte üldözték őket. Egyedül Bethlen Gábor erdélyi fejedelem biztosított számukra letelepedési lehetőséget, vallásszabadságot és adómentességet az 1622-es kolozsvári országgyűlésen. Majd 1625. augusztus 25-én a Bethlen Gábor által kiadott kiváltságlevéllel a Morvaországból érkező habán kézművesek (hutteriták) Alvinc környékén telepedtek le. Közöttük voltak jeles orvosok, tanítók. Az anabaptisták munkássága nagyban elősegítette Erdély iparának és kereskedelmének felvirágoztatását. A mai baptisták és az akkori anabaptisták közötti történelmi folytonosság megszakadt, és még teológiai vonatkozásban sem teljesen azonos. Szellemi őseinknek tartjuk őket, mert teológiai, etikai és egyházszervezeti párhuzamok találhatók a mai baptisták és az akkori anabaptisták között.
A tényleges, ún. modern kori baptisták 1609-ben jelentek meg Hollandiában, amikor Amsterdamban az első baptista gyülekezet megalakult. Úgy történt, hogy a királyi önkényuralom elől Hollandiába menekülni kényszerülő puritánok között többen felismerték a bemerítés fontosságát egy menonita gyülekezet hatására (Menno Simons reformációkori anabaptista vezető után hátramaradt gyülekezet), és bemerítkeztek. Így közel 40 taggal alakult az első baptista gyülekezet. Vezetőik John Smith és Thomas Helwys voltak. Mivel a politikai helyzet enyhült, Thomas Helwys 1612-ben hazautazott Angliába, és ott is alakítottak baptista gyülekezeteket. Majd az újra feltámadt üldözés következményeként 1639-ben eljutott e felekezet Amerikába is, ahol több baptista gyülekezet jött létre.
Európában 200 évvel később terjedt el a németországi Johann Gerhard Oncken (1800-1884) által, akinek egész Európára kiterjedt látása volt, és tőle maradt fenn az a híres mondat, hogy „minden baptista egy misszionárius”.
Németországból Magyarországon keresztül Erdélybe is eljutott a baptista hit a XIX. sz. második felében. Az úttörő munkások között érdemes megemlíteni Rottmayer Jánost, aki 1866-ban Kolozsvárra költözött, és a skót misszió megbízott bibliaterjesztőjeként több társával együtt sokfelé eljuttatták az evangéliumot. Ennek eredményeképpen megtért Kornya Mihály (1844-1917) Nagyszalontán. Ő volt az erdélyi baptista misszió legkiemelkedőbb alakja, aki munkatársaival együtt több mint 11.000 embert merített be, és ennek következményeképpen 1875-1920 között 220 gyülekezet is alakult. Ugyanakkor sok lelkipásztort és missziómunkást is szolgálatba állítottak. Mindezt elérték annak ellenére, hogy a baptista úttörők munkáját általános ellenszenv, üldözés és sokféle akadály nehezítette.
Napjainkban a baptisták a legnagyobb protestáns gyökerű vallásfelekezet a világon. Gyülekezetei több mint 220 államban és országban vannak jelen, és körülbelül 120 millió tagja van.
Romániában ma több mint 1700 gyülekezet létezik 150.000 taggal és hozzátartozóval. Országunkban a gyülekezetek a Baptista Gyülekezetek Uniójába szerveződnek, amely 1920-ban jött létre, székhelye Bukarestben van. A Romániai Magyar Keresztyén Baptista Gyülekezetek Szövetsége, mely magában foglalja a magyar baptista gyülekezeteket, országunkban része a Román Baptista Gyülekezetek Uniójának. Székhelye Nagyváradon található.
A baptisták már a kezdetektől harcoltak az egyén lelkiismereti és vallásszabadságáért. John Locke angol filozófus így nyilatkozott: „A baptisták hirdették elsőként a világon a teljes, hiteles, igazságos, egyenlő és pártatlan vallásszabadság lehetőségét”.
Ugyanakkor a modern keresztény misszió indítványozói is, amit William Carey (1761–1834) misszionárius neve fémjelez, akit a modern missziómozgalom atyjaként tartanak számon.
Gyülekezetünk története
Marosvásárhelyre a baptista misszió 1914-ben jutott el azáltal, hogy egy házat bérelve erre a célra, rendszeres alkalmakat kezdtek tartani. Székelyföldön már jóval korábban megjelentek baptista közösségek. A Brassó és Maros megye közti nagy területet Lőrik István prédikátor látogatta, a már meglévő 63 misszióállomást.
1924-ben merítkeztek be az első marosvásárhelyi baptisták, összesen kilencen. Bihar megyéből való V. Nagy Lajos munkálkodott 1924–1928 között, őt 1928-tól 1933-ig Lacikó Péter váltotta fel, aki itt kezdte frissen a szolgálatát. A harmincas évek elején bekövetkezett pénzügyi válság miatt a hívek mind elköltöztek. Majd 1938-ban újraalakult a gyülekezet – egészen 1940-ig – a Szántó utcában, 1940–1950 között pedig a Bolyai téren, egy házban tartotta összejöveteleit. Imaházként szolgált 32 éven át (1950–1982) az Eminescu u. 32. sz. alatti ház. A körülmények több okból sem voltak megfelelőek az egyre növekvő gyülekezetnek, amelyet már dr. Vass Gergely pásztorolt 1949–1990 között. Ennélfogva a gyülekezet elhatározta, hogy imaházat (templomot) épít már 1956-ban, ennek érdekében imádkozni és gyűjteni kezdtek.
Együtt a román testvérekkel
A hatvanas évek második felétől a városba költöző román baptisták is egyre többen csatlakoztak gyülekezetünkhöz. Az volt a gyakorlat, hogy az istentisztelet nagy része magyarul folyt, de volt igei üzenet románul is, és imádságok, énekek mindkét nyelven. Szép bizonysága volt annak, hogy Krisztusban „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban”. (Gal 3,28.) Gyakorlati okokból azonban nem volt ideális helyzet. Hogy mindkét csoport a saját anyanyelvén tarthassa az istentiszteleteket, megegyeztek, hogy külön gyűlnek. Aztán 1979 júniusától sikerült a román testvéreknek is a Szabadság utca 12. sz. alatt imaházat kialakítani. Ebből lett aztán a Szabadság utcai baptista gyülekezet. Még azután alakult egy román baptista gyülekezet a Parângului utca 4A sz. alatt. Gyülekezetünkből más csoportok is váltak ki a 90-es évek elején és végén. De Isten kegyelméből és segítségével mindig újra megerősödött, és fenn tudott maradni. Gyülekezetünk lelkipásztorai voltak: 1990–1999 Vass András, 1999-ben rövid ideig Mike Béla, 1999–2008 között dr. Borzási István, a jelenlegi lelkipásztor 2004-től szolgál.
Az építkezés csodája
Először azt tartjuk isteni közbeavatkozásnak, hogy az egyházellenes kommunista rendszerben imaházépítési engedélyt kapott a gyülekezet, ami akkor nagyon ritka volt. A második csoda a gyülekezet felépítése esetében tanúsított összefogás volt. A gyülekezet viselte az építkezés terhét. A szakemberek és minden munkaképes férfi és nő a munkahelyi programjuktól függően délelőtt vagy délután ide érkeztek a munkahelyről, és innen indultak munkába, itt is étkeztek. Itt töltötték szabadságukat a munkával. Továbbá más baptista testvérek és a lelkipásztorok sokat segítették fizikai munkával is az építkezést. A Tudor Vladimirescu utcában már korábban megvett két telekre 1981-ben kezdtek el építkezni. 1982 végén már a lelkipásztori lakás földszintjén kialakított imateremben tudtak gyűlni. 1984-ben fogtak neki az imaház építésének. Azalatt, amíg nem voltak megfelelő körülmények, sokszor tapasztalta gyülekezetünk a testvéri összefogást más egyházakkal is, amiért hálásak vagyunk Istennek. Többször tartottak menyegzőt a református templomban, ugyanakkor bemerítéseket az adventista imaházban. Végül a példaértékű összefogás eredményeképpen 1989 októberében megnyitották az imaházat. Jelen voltak egyházi képviselők majdnem minden felekezetből. (Meg lehet tekinteni a youtube-on A marosvásárhelyi magyar baptista imaház megnyitója címmel, két részből áll.)
A jelen
Gyülekezetünk 100 baptistát tart számon, amiből 60 rendes úrvacsorázó tagunk van. A számok közötti különbség magyarázata az, hogy nálunk a gyerekek nem válnak automatikusan taggá, hanem csak ha már érett döntést hoztak Jézus Krisztus mellett, és a bemerítkezésben is vállalták az Úr Jézus követését. Az egyházfegyelmet is komolyan vesszük, amit Kálvin János az élő egyház ismérvei közé sorolt. Tehát, ha valamelyik tag bűnben él, és nem hajlandó megtérni belőle, felfüggesztődik a tagsága addig, amíg lelkileg helyreáll. Az ilyeneket hozzátartozóként tartjuk számon. Ezeken kívül még járnak hozzánk más felekezetű családtagok, barátkozók, illetve baptista diákok, akik éppen itt tanulnak. Valójában jóval több emberrel foglalkozunk, mint amennyit a fentebb említett számok mutatnak.
Az igazi hívő ember szereti az igét, és rendszeresen kíván táplálkozni belőle, ugyanakkor szereti a testvéreit is. Ezért alkalmainkon általában aki csak ott tud lenni, ott van. Egy-egy vasárnapi istentiszteleten a jelenlévők száma 50-70 között van.
Imaházunk a Tudor Vladimirescu u. 50. szám alatt, a Mureş Mall mögött, a Poklos-patak partján található.
Rendszeres összejöveteleink vannak vasárnap de. 10-től, du. 5-től. Bibliaóra szerdán 19 órától.
Ezenkívül még imaalkalmaink vannak több csoportban, ifjúsági alkalmak hetente, vasárnapi iskola gyerekeknek a délelőtti istentisztelettel párhuzamosan. Havonta van mosolyklub 3-11 éves gyerekeknek, és fiatal házasoknak alkalom. Ezekre szívesen várunk mindenkit. Szoktak is jönni alkalmainkra nem csak baptisták. Nyaranta több tábort is szervezünk gyerekeknek és fiataloknak egyaránt.
Célunk mindezzel, hogy az Úr Jézus parancsát teljesítsük: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Máté ev. 28,19-20a). Ez megvalósul az ige hirdetése és személyes bizonyságtételünk által. Vágyunk, hogy az Úr Jézus Krisztust ismertessük meg minél több emberrel, hogy megtérjenek és örök életet nyerjenek. Hiszen nem elég a vallásosság. Személyes, élő kapcsolatra van szükség, ami a hit és megtérés által jön létre.
A marosvásárhelyi gyülekezethez tartoznak kisebb közösségek, imaházak, és a helyi lelkipásztor látogatja őket: Radnóton, Héderfáján, Fintaházán. Ezeken kívül a megyében még vannak baptista gyülekezetek, leánygyülekezetek és misszióállomások a következő helységekben: Erdőszentgyörgy, Havadtő, Kelementelke, Gyulakuta, Székelyvaja, Havad, Makfalva, Szováta, Kibéd, Nyárádmagyarós, Nyárádszereda, Szászrégen, Kisfülpös, Gernyeszeg, Körtvélyfája, Abafája, Marossárpatak. Ezeken a helyeken van rendszeres összejövetel, legtöbb helyen imaház is. Kelemen J. Sándor lelkipásztor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)