Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2009. október 9.
Modern technológiák a gépgyártásban címmel kétnapos nemzetközi konferencia kezdődött október 8-án a Diákművelődési Házban. A Kolozsvári Műszaki Egyetem Gépgyártó Kara által kilencedik alkalommal megrendezett eseményre nyolc országból kilencven szakdolgozat érkezett. Az anyaországot tizenkét professzor és két rektor képviseli Budapestről, Miskolcról és Kecskemétről. Az 1991-ben indított tanácskozássorozatot kétévenként rendezik meg, 1995 óta Kolozsváron. A megnyitón Gyenge Csaba professzor üdvözölte a megjelenteket. /Gépgyártók nemzetközi tanácskozása. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 9./
2009. november 24.
A múlt héten Marosvásárhelyen tisztújító ülést tartott a Marosvásárhely–Kecskemét Baráti Társaság. Csegzi Sándor alpolgármester, a civil szervezet elnöke elmondta, a testvértelepülések közötti kapcsolatok közül ez a legaktívabb. Az elmúlt tíz évben több mint 200 rendezvényük volt. Ebben nagy szerepe volt néhai Balogh Csabának, aki Fodor Imre polgármestersége alatt volt a szervezet mozgatórugója, de ehhez hasonló érdemei vannak Nagy Lajosnak, Kovács Júliának, Náznán Olgának és még sokuknak. Leggyakoribbak a pedagógustalálkozók, az óvodák, iskolák közötti együttműködés. Drámapedagógiai tanfolyamokat szerveztek, közös szimfonikus hangversenyek voltak, több iskolai vetélkedő zajlik már évek óta. Képzőművészeti kiállítások voltak, operettestek. Hollanda Dénes, a Sapientia EMTE volt dékánja elmondta: a kecskeméti főiskola és a marosvásárhelyi egyetem közötti együttműködés nyomán lehetővé vált, hogy több éven keresztül a magyarországi gyárakban gyakorlatozzanak a diákok. Megválasztották az új vezetőséget: Csegzi Sándor elnök, Bordi Kinga ügyvezető alelnök, Valkay Ferenc gazdasági alelnök, Náznán Olga programvezető. /-vagy-: Ülésezett a Marosvásárhely – Kecskemét Baráti Társaság. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 24./
2009. november 26.
Zenés szociobörleszk lesz november 27-én Szatmárnémetiben az Északi Színház Harag György Társulata bemutatója, Tasnádi István Malacbefőttje, melyet a szerző testvére, Tasnádi Csaba, a nyíregyházi színház direktora visz színre. A zenés játék látlelet a ‘90-es évek kapitalizálódó Magyarországáról. A zenés vígjátékot eddig csak Kecskeméten adták elő. /Bumbulut Krisztina: Zenés szociobörleszk a bemutatón. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 26./
2010. április 23.
Zajlik a Stúdió Fesztivál
Eseményekben gazdag a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem idei tavasza: tegnap délelőtt a hazai színész-, illetve művészképzők diákjainak és pedagógusainak részvételével megkezdődött a második Stúdió Fesztivál. A műhelygyakorlatokkal, könyv- és folyóirat-bemutatóval színesített találkozón a bukaresti I. Luca Caragiale Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetem, a jászvásári George Enescu Művészeti Egyetem, a galaci Alsó-Duna Egyetem diákjai, illetve a Craiovai Egyetem Színművészeti Karának, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem Színház és Televízió Karának, a szebeni Lucian Blaga Egyetem Filológia és Művészetek Karának hallgatói mérik össze felkészültségüket és tehetségüket a marosvásárhelyi színinövendékekkel. A több mint 100 fiatalt mozgósító fesztivál tegnap délelőtti megnyitóján Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora a rendezvény céljáról, jelentőségéről beszélt:
– Ezen a fesztiválon azt szeretnénk megtudni, hol állunk a hazai színész-, illetve művészképző tanintézetek viszonylatában. Három héttel ezelőtt volt szerencsénk részt venni egy hasonló megmérettetésen Kecskeméten, ahol a magyarországi egyetemekkel vethettük össze erőinket. Ezek az alkalmak segítséget nyújtanak abban, hogy egy olyan jól működő pedagógiai rendszert tudjunk felállítani, amelyben a tanulás, szakmai fejlődés a lényeg, nem pedig az, hogy a diákok kipipálhassák azt, hogy van egy egyetemük. A határon túl nagyon sok szépet mondanak a romániai Tháliáról, de ha önmagunkba nézünk, el kell ismernünk, hogy az elmúlt húsz évben a hazai színház sokat veszített. Legnagyobb vesztesége a színházi üzeneteket befogadni képes közönség jelentős részének a távolmaradása. Az ilyen találkozók során meg kell próbálnunk körvonalazni egy olyan jövőt, amelyben színházunk talán újra visszanyerheti 30 évvel ezelőtti népszerűségét.
A fesztiválra magyarországi vendégek is hivatalosak voltak, a légi közlekedésben felmerült nehézségek miatt azonban a határon túli meghívottak nem jöhettek el. Jövőre viszont a tervek szerint nemcsak őket, hanem az újvidékieket is várják a szervezők – tudtuk meg Gáspáriktól, aki bízik abban, hogy egyszer európai szintű Stúdió Fesztiválnak is otthont ad majd a Köteles utcai épület.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Eseményekben gazdag a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem idei tavasza: tegnap délelőtt a hazai színész-, illetve művészképzők diákjainak és pedagógusainak részvételével megkezdődött a második Stúdió Fesztivál. A műhelygyakorlatokkal, könyv- és folyóirat-bemutatóval színesített találkozón a bukaresti I. Luca Caragiale Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetem, a jászvásári George Enescu Művészeti Egyetem, a galaci Alsó-Duna Egyetem diákjai, illetve a Craiovai Egyetem Színművészeti Karának, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem Színház és Televízió Karának, a szebeni Lucian Blaga Egyetem Filológia és Művészetek Karának hallgatói mérik össze felkészültségüket és tehetségüket a marosvásárhelyi színinövendékekkel. A több mint 100 fiatalt mozgósító fesztivál tegnap délelőtti megnyitóján Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora a rendezvény céljáról, jelentőségéről beszélt:
– Ezen a fesztiválon azt szeretnénk megtudni, hol állunk a hazai színész-, illetve művészképző tanintézetek viszonylatában. Három héttel ezelőtt volt szerencsénk részt venni egy hasonló megmérettetésen Kecskeméten, ahol a magyarországi egyetemekkel vethettük össze erőinket. Ezek az alkalmak segítséget nyújtanak abban, hogy egy olyan jól működő pedagógiai rendszert tudjunk felállítani, amelyben a tanulás, szakmai fejlődés a lényeg, nem pedig az, hogy a diákok kipipálhassák azt, hogy van egy egyetemük. A határon túl nagyon sok szépet mondanak a romániai Tháliáról, de ha önmagunkba nézünk, el kell ismernünk, hogy az elmúlt húsz évben a hazai színház sokat veszített. Legnagyobb vesztesége a színházi üzeneteket befogadni képes közönség jelentős részének a távolmaradása. Az ilyen találkozók során meg kell próbálnunk körvonalazni egy olyan jövőt, amelyben színházunk talán újra visszanyerheti 30 évvel ezelőtti népszerűségét.
A fesztiválra magyarországi vendégek is hivatalosak voltak, a légi közlekedésben felmerült nehézségek miatt azonban a határon túli meghívottak nem jöhettek el. Jövőre viszont a tervek szerint nemcsak őket, hanem az újvidékieket is várják a szervezők – tudtuk meg Gáspáriktól, aki bízik abban, hogy egyszer európai szintű Stúdió Fesztiválnak is otthont ad majd a Köteles utcai épület.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2010. június 16.
Szőcs Géza, a fekete bárány
Mint ismeretes, az új magyar kormánystruktúra nyolc csúcsminisztériumot foglal magába, ezek között az egyik a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma (NEFMI), élén Réthelyi Miklós tárcavezetővel, amely minisztérium alá öt ágazat tartozik, mindeniket államtitkári rangú szakpolitikus irányítja. A tárca parlamenti államtitkára Halász János, közigazgatási államtitkára pedig Jávor András lett. A sportért Czene Attila, az oktatásért Hoffmann Rózsa, a szociálpolitikáért Soltész Miklós, az egészségügyért Szócska Miklós, míg a kultúráért Szőcs Géza felel államtitkárként.
Utóbbit már június 2-i kinevezése előtt számos támadás érte a választásokat csúfosan elbukott balliberális oldalról, de övön aluli ütéseket kapott származási helyéről, Erdélyből is. Szőcs Géza Marosvásárhelyen született 1953-ban, költő, író, szerkesztő, Szőcs István újságíró, kritikus fia. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar–orosz szakon. 1979-80-ban Sütő András javaslatára egy évig Herder-ösztöndíjas volt Bécsben. 1981–82-ben szerkesztette az Ellenpontok című szamizdat kiadványt, amiért a román államvédelmi hatóság többször is letartóztatta és bántalmazta, ezután elhagyta Romániát. A rendszerváltás után 1990-ben visszatelepült Kolozsvárra, újságírói-szerkesztői munkája mellett politikai szerepet is vállalt: 1990–91-ben az RMDSZ főtitkára, 1991–1993 között politikai alelnöke volt. Az RMDSZ-ből lassan kiszorították a bukaresti hatalom iránt lojális klikkek, a kilencvenes évek közepétől inkább csak íróként, könyvkiadóként, kultúrpolitikusként tevékenykedett, Magyarországon előbb a Duna Tv, később az első Orbán-kormány háttérembereként vállalt feladatokat.
Szőcs Géza mostani kinevezését a Fideszen belül is kísérte elutasítás, ám Orbán Viktor kitartott mellette. Tette ezt annak ellenére, hogy már idén áprilisban, amikor rögvest a választások után felröppent Szőcs esetleges „kultuszminiszteri” megbízatása, Erdélyből megindult az ellen való áskálódás. Az RMDSZ mai vezetői nem mertek ugyan nyíltan fellépni a szövetség egykori főtitkára ellen, ezért a pártsajtót használták fel a lejáratására. A nagyváradi Bihari Napló például még az új Orbán-kormány körvonalazódása előtt rávetette magát a költőre, s jól értesültségét mímelve próbálta meg politikai spekulációkra bírni és ezzel csőbe húzni a költőt, majd Máris lecserélhetik Szőcs Gézát! címmel valósággal beleszuggerálta volna a Fidesz-vezetésbe annak alkalmatlanságát. Ugyanezt tette a múlt héten az Index című budapesti balliberális portál, amely kötekedő-gunyoros nagyinterjúban próbálta Szőcs kultúr- és nemzetpolitikai koncepcióit dehonesztáló szövegkörnyezetben tálalni.
Nem lehet nem észrevenni, hogy a Szőcs Gézát fúró RMDSZ ismét egy gyékényen árul a magyar nemzetre folyton rárontó magyarországi baloldallal.
*
Az új magyar kulturális államtitkár a trianoni békediktátum aláírásának évfordulóján Kecskeméten, az Országzászló emlékmű avatásán azt mondta, hogy kétféle nézet ütközik a magyar nemzet számára tragikus trianoni döntés kapcsán: az egyik szemlélet önmagunk feladásához és a trianoni döntés elfogadásához, röviden magához Trianonhoz vezet, a másik tagadja Trianon igazságosságát, és mindent meg kíván tenni azért, hogy a nemzet épségét visszaállítsa. Az első világháborút lezáró trianoni szerződés következtében kilencven éve kialakult határok megváltoztatására nincs lehetőség, de az Európai Unió esély a nemzet újraegyesítésére – mondta Szőcs Géza, hozzáfűzve: a mi feladatunk ennek a megvalósítása.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Mint ismeretes, az új magyar kormánystruktúra nyolc csúcsminisztériumot foglal magába, ezek között az egyik a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma (NEFMI), élén Réthelyi Miklós tárcavezetővel, amely minisztérium alá öt ágazat tartozik, mindeniket államtitkári rangú szakpolitikus irányítja. A tárca parlamenti államtitkára Halász János, közigazgatási államtitkára pedig Jávor András lett. A sportért Czene Attila, az oktatásért Hoffmann Rózsa, a szociálpolitikáért Soltész Miklós, az egészségügyért Szócska Miklós, míg a kultúráért Szőcs Géza felel államtitkárként.
Utóbbit már június 2-i kinevezése előtt számos támadás érte a választásokat csúfosan elbukott balliberális oldalról, de övön aluli ütéseket kapott származási helyéről, Erdélyből is. Szőcs Géza Marosvásárhelyen született 1953-ban, költő, író, szerkesztő, Szőcs István újságíró, kritikus fia. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar–orosz szakon. 1979-80-ban Sütő András javaslatára egy évig Herder-ösztöndíjas volt Bécsben. 1981–82-ben szerkesztette az Ellenpontok című szamizdat kiadványt, amiért a román államvédelmi hatóság többször is letartóztatta és bántalmazta, ezután elhagyta Romániát. A rendszerváltás után 1990-ben visszatelepült Kolozsvárra, újságírói-szerkesztői munkája mellett politikai szerepet is vállalt: 1990–91-ben az RMDSZ főtitkára, 1991–1993 között politikai alelnöke volt. Az RMDSZ-ből lassan kiszorították a bukaresti hatalom iránt lojális klikkek, a kilencvenes évek közepétől inkább csak íróként, könyvkiadóként, kultúrpolitikusként tevékenykedett, Magyarországon előbb a Duna Tv, később az első Orbán-kormány háttérembereként vállalt feladatokat.
Szőcs Géza mostani kinevezését a Fideszen belül is kísérte elutasítás, ám Orbán Viktor kitartott mellette. Tette ezt annak ellenére, hogy már idén áprilisban, amikor rögvest a választások után felröppent Szőcs esetleges „kultuszminiszteri” megbízatása, Erdélyből megindult az ellen való áskálódás. Az RMDSZ mai vezetői nem mertek ugyan nyíltan fellépni a szövetség egykori főtitkára ellen, ezért a pártsajtót használták fel a lejáratására. A nagyváradi Bihari Napló például még az új Orbán-kormány körvonalazódása előtt rávetette magát a költőre, s jól értesültségét mímelve próbálta meg politikai spekulációkra bírni és ezzel csőbe húzni a költőt, majd Máris lecserélhetik Szőcs Gézát! címmel valósággal beleszuggerálta volna a Fidesz-vezetésbe annak alkalmatlanságát. Ugyanezt tette a múlt héten az Index című budapesti balliberális portál, amely kötekedő-gunyoros nagyinterjúban próbálta Szőcs kultúr- és nemzetpolitikai koncepcióit dehonesztáló szövegkörnyezetben tálalni.
Nem lehet nem észrevenni, hogy a Szőcs Gézát fúró RMDSZ ismét egy gyékényen árul a magyar nemzetre folyton rárontó magyarországi baloldallal.
*
Az új magyar kulturális államtitkár a trianoni békediktátum aláírásának évfordulóján Kecskeméten, az Országzászló emlékmű avatásán azt mondta, hogy kétféle nézet ütközik a magyar nemzet számára tragikus trianoni döntés kapcsán: az egyik szemlélet önmagunk feladásához és a trianoni döntés elfogadásához, röviden magához Trianonhoz vezet, a másik tagadja Trianon igazságosságát, és mindent meg kíván tenni azért, hogy a nemzet épségét visszaállítsa. Az első világháborút lezáró trianoni szerződés következtében kilencven éve kialakult határok megváltoztatására nincs lehetőség, de az Európai Unió esély a nemzet újraegyesítésére – mondta Szőcs Géza, hozzáfűzve: a mi feladatunk ennek a megvalósítása.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2010. június 25.
Tűzzel írt képek Madridtól Moszkváig - interjú Elekes Gyulával (1960. augusztus 26-án született Székelyudvarhelyen. 1979-ben érettségizett a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium grafika szakán, tanulmányait később német és spanyol magániskolákban, alkotóműhelyekben folytatta. 1990 és 2010 között szinte minden évben meghívták a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Szimpóziumra. 1990–1994, 2004–2009 között évente egy-egy hónapig ösztöndíjasként alkotott Kecskeméten, a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyben. Szakmai tudásának gyarapításában nagy segítségére volt Turi Endre festőművész és Pap Gábor művészettörténész. 2004 óta a Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíjasa. Háromszor Németországban, öt alkalommal Spanyolországban ösztöndíjasként tanulmányozhatta a tűzzománcozás fortélyait. 33 egyéni tárlata volt Európa kiállítótermeiben, alkotásai megtalálhatók számos magán- és közgyűjteményben.)
„Munkáimban előszeretettel használom népem, a Székelyföld népművészetének ornamentikáját mint jelképrendszert, motívumvilágát és annak szimbolikus tartalmait dolgozom fel, értelmezem újra a képírás egyik átértelmezett formáját. Az ősi honfoglalás kori emlékek formanyelvéhez térek vissza sugallatért.”
– Nemcsak tűzzománcművészként, hanem a székelyudvarhelyi művelődési ház igazgatójaként, valamint az Udvarhely Kultúrájáért Egyesület vezetőjeként is ismert. Hogy lehet összeegyeztetni ezeket a szerteágazó tevékenységeket?
– Valamilyen szinten összefonódnak ezek a tevékenységek, ugyanis az Udvarhely Kultúrájáért Egyesület folyamatosan különböző szakköröket szervez a művelődési házban. Így a tűzzománc-alkotóműhely is. Feltett szándékom, hogy mindazokat a műfajokat, amelyek a magyar kultúrához is valamilyen módon kapcsolódnak – vagy úgy ismerik a művészettörténetben, hogy magyarságunkhoz, Erdélyhez kapcsolódnak – szeretném minél nagyobb körben megismertetni. A tűzzománccal ismerkedem, gyakorolom már 29 éve, és nyolc éve tanítom is itthon Udvarhelyen, bár a gazdasági helyzet miatt egyre nehezebb pályázatot nyerni, támogatóktól anyagi forrást szerezni az igencsak költséges tűzzománc-alapanyagokra.
– A tűzzománcozásnak több alfaja is van. Ön milyen technikákat részesít előnyben a munkája során? – Egyik a rekeszzománc, ami a magyar koronán is fellelhető, ez nem kimondottan magyar technika, de a magyar szent korona révén kapcsolódik hozzánk. Ennek oktatását zsenge korban érdemes elkezdeni. A másik, amire nagyon büszkék kell hogy legyünk, az az erdélyi sodronyzománc, amelyekből még nyugati múzeumokban is számos alkotást állítanak ki. Fellelhetők olyan díszítőelemek, olyan zománcozott tárgyak, amelyeken azt írja, hogy erdélyi sodronyzománc, és a 15–18. század között készültek Erdélyben. A tűzzománc mindig is a kiváltságosok kiszolgálója volt, az egyház, az anyagilag tehetős rétegek pártfogását élvezte, ugyanakkor egyfajta kiszolgálója volt az ötvösművészetnek is. Idővel ez persze önálló életet kezdett élni, önálló műfaj lett, ennek óriási kultúrája van Nyugat-Európában, és érdekes módon az egykori Szovjetunió tagállamaiban, a Kaukázustól Szentpétervárig ma is rengetegen művelik. A mai napig nagyon drágák az alapanyagok, nagyon nehéz hozzájutni, egyre kevesebb gyár állítja elő. Európában alig van néhány híres régi cég, amelyik felvállalja, hogy tűzzománc-alapanyagokat gyárt, ami tulajdonképpen porított üveg, finom kvarcüveg, amely oxidokkal van színezve és egy hordozóanyagra – aranyra, ezüstre, vörösrézre – van felhordva. Persze anyagi meggondolásból a vörösrezet szoktuk pártolni, de most már ennek az ára is közel jár az aranyéhoz.
– Említette, hogy immár nyolc éve működik Székelyudvarhelyen tűzzománcszakkör. Tapasztalatai alapján milyen az érdeklődés a műfaj iránt, kiknek szól ez a képzés? – Aki bejön egy-egy szakkörre, az úgy érkezik, hogy látja valahol, tetszik neki és szeretné ő is megismerni, megtanulni. Oktatási periódusokban működik, nemcsak itt, Magyarországon is, ahová kijárok tanítani, de ugyanígy jártam Németországba, Ausztriába és Spanyolországba is. Jelenleg Udvarhelyen a művelődési ház és az Udvarhely Kultúrájáért Egyesület támogatásával működik tűzzománcszakkör, ez gyakorlatilag Románia és Erdély egyetlen ilyen jellegű szakköre, minden csütörtökön gyerekeknek, pénteken felnőtteknek, és alkalomszerűen keddenként szoktunk iskolásoknak is ismertetőt tartani, ez azt jelenti, hogy rajzórákon eljönnek és beletekintenek a tűzzománcalkotás folyamatába.
– Önnek tulajdonképpen honnan ered a tűzzománc iránti szenvedélye? – Üvegformázással, színezéssel már a 80-as években foglalkoztam, megpróbáltam ráégetni fémhordozókra, ilyenfajta kísérletezésekkel kezdtem. Nagyon szerencsés véletlen folytán 1981-ben ismerkedtem meg a tűzzománccal mint műfajjal. Barátaim, akik ismerték ebbéli kísérletezéseimet, összehoztak egy Budapesten elő, bukovinai székely származású művésszel, Lőrincz Vitussal, akitől nagyon sok gyakorlati dolgot tanultam. Két alkalommal dolgozhattam egy-egy hónapot a műtermében, ahol megismerhettem a tűzzománcozás fortélyait, és hazaérkezve egy kidobott laborkemencéből, a barátaim segítségével sikerült égetőkemencét készítenem, ugyanis ez az üveg 850 Celsius- fokon ég rá a hordozóanyagra, másfél-két perc alatt. Ez nagyon rövid idő, ezért nagyon könnyen el is lehet rontani azt, amit az alkotó építget hosszú folyamat során. Rengeteg technikai tudás kell hozzá, a kromatikától kezdve az „alkímiáig”, mivel nem ugyanúgy működik két szín összekeverése, mint például egy olajfestéknél vagy egy pasztellnél, minden alkotói folyamatban vannak szakmai fogások, amit el kell sajátítani.
– Ha ilyen komoly szakmai tudást igényel, akkor gyerekeknek hány éves kortól tanítható? – Most már nyári táborokat is szervezünk, tudatosan augusztusban, mert akkorra kifullad mindenféle foglalkoztatás. Azt vettem észre, hogy olyankor a városban egyre több a kulccsal a nyakában tétlenkedő gyerek, és akkor hadd töltsük el hasznosan ezt az időt. Az elmúlt években olyan is volt, hogy 120 gyerek járt szakkörre. Gyakorlatilag már első osztálytól fogadunk gyerekeket, de olyan is akad, aki nagycsoportosként eljön, és mivel a 3-4 órás foglalkozások alatt eredményt is el lehet érni, ezért azt tapasztaltam, hogy nem volt olyan gyerek, aki unatkozott volna, mivel hihetetlen varázsa van a műfajnak, és külön élmény, amikor a saját alkotásaikat hazavihetik. Csiszolódik a gyerek szépérzéke, egyúttal a sikerélmény motiválja, hogy elfogadja és megszeresse ezt a műfajt. Ez egyben olyan ismeretanyag is, ami tulajdonképpen kötődik a magyar kultúrához.
– Közel 30 éve foglalkozik tűzzománcozással, melyek voltak pályafutása legfontosabb állomásai? – 1981-ben Magyarországon jártam, majd 1984-ben meghívót kaptam egy nemzetközi tűzzománc-szimpóziumra. De az már olyan időszak volt, amikor az „ellenőrző hatalom” úgy érezte, ő dönti el, ki hová mehet, és egyértelműen tudtomra adták, hogy nincs szándékukban engedélyezni a kiutazásomat. Nyolc évig, a ’89-es változásokig nem utazhattam Magyarországra sem, s ez eléggé nyomasztó, szerencsétlen helyzet volt, mert gyakorlatilag fehér-fekete reprodukciók alapján próbáltam kitalálni, mit csinálnak ez idő alatt más alkotók, vagyis az a világ, amelynek igyekeztem én is a részese lenni. Mivel ez a kapcsolat nagyon nehezen működött, rengeteg mindent nekem kellett kitalálnom. Később viszont örömmel tapasztaltam, hogy az első ausztriai kiállításomon megjelent szakmabeliek rácsodálkoztak azokra a színekre, felületi, fakturális megoldásokra, amit nem is ismertek, hiszen rá voltam kényszerítve, hogy én találjak ki színeket, új lehetőségeket, előadásmódot, formát. Hosszú ideig ennek az egyéni vonásnak köszönhetően kaptam meghívásokat Ausztriába, Németországba, Svájcba, Spanyolországba.
Az ibériai országba tizenegyszer hívtak meg eddig alkotni, tanítani, volt már három egyéni kiállításom is, és ha sikerül, jövőre Madridban lesz egy újabb, de terveim között szerepel a Benelux államok, sőt Peking is. Egy alkotó számára fantasztikus érzés, jó visszajelzés, ha alkotássá válik az általa megálmodott üzenet, a „képírásjelek”, amelyekkel megpróbál üzenni, és amelyek végül a befogadó számára olvashatóvá válnak. Nyelvi akadály nélkül ugyanúgy a magáénak érzi, rácsodálkozik például a spanyol is, hogy ez ugyanolyan, ugyanarról szól, mint a mi kelta világunk. Akkor egymásra talált az a szándék, hogy én üzenni akarok a képírás nyelvén, gondolkodásra, továbbgondolásra késztetem és a befogadó is megértette az üzenetet, vagy úgy érzi: neki szól. Így jutnak el az alkotásaim Karéliába, vagy éppen a Komiföldre, egészen a spanyol Galícia tartományáig. Mivel egyfajta üzenetet hordoznak a munkáim, felkérést kaptam a finnugor népek által lakott vidékekre is, mert úgy érzik, ezekben az alkotásokban olyan tartalom van, ami nekik is szól.
– A múlt héten Tűzzel írt képek címmel Moszkvában nyílt kiállítása. Hogy került kapcsolatba az orosz fővárossal, hogyan fogadták a tárlatot?
– Egy katalógusom eljutott a Moszkvai Magyar Kulturális Intézet vezetőjéhez, akinek nagyon megtetszett az a világ, amit a zománcaimon keresztül próbálok elmondani, és ő keresett meg, hogy kiállítaná a munkáimat. Keleten eddig még nem jártam. Nagyon szép rendezvény volt, nagyon örültem a fokozott érdeklődésnek. Úgy éreztem, nagyon sok befogadóra találtak a képírásjeleim.
– Itthon mikor láthatjuk az alkotásait?
– Idén szeptember végén, október elején megpróbálom összehozni első székelyudvarhelyi egyéni tárlatomat, de van egy felkérésem Bukarestből is.
Dénes Emese
Krónika (Kolozsvár)
„Munkáimban előszeretettel használom népem, a Székelyföld népművészetének ornamentikáját mint jelképrendszert, motívumvilágát és annak szimbolikus tartalmait dolgozom fel, értelmezem újra a képírás egyik átértelmezett formáját. Az ősi honfoglalás kori emlékek formanyelvéhez térek vissza sugallatért.”
– Nemcsak tűzzománcművészként, hanem a székelyudvarhelyi művelődési ház igazgatójaként, valamint az Udvarhely Kultúrájáért Egyesület vezetőjeként is ismert. Hogy lehet összeegyeztetni ezeket a szerteágazó tevékenységeket?
– Valamilyen szinten összefonódnak ezek a tevékenységek, ugyanis az Udvarhely Kultúrájáért Egyesület folyamatosan különböző szakköröket szervez a művelődési házban. Így a tűzzománc-alkotóműhely is. Feltett szándékom, hogy mindazokat a műfajokat, amelyek a magyar kultúrához is valamilyen módon kapcsolódnak – vagy úgy ismerik a művészettörténetben, hogy magyarságunkhoz, Erdélyhez kapcsolódnak – szeretném minél nagyobb körben megismertetni. A tűzzománccal ismerkedem, gyakorolom már 29 éve, és nyolc éve tanítom is itthon Udvarhelyen, bár a gazdasági helyzet miatt egyre nehezebb pályázatot nyerni, támogatóktól anyagi forrást szerezni az igencsak költséges tűzzománc-alapanyagokra.
– A tűzzománcozásnak több alfaja is van. Ön milyen technikákat részesít előnyben a munkája során? – Egyik a rekeszzománc, ami a magyar koronán is fellelhető, ez nem kimondottan magyar technika, de a magyar szent korona révén kapcsolódik hozzánk. Ennek oktatását zsenge korban érdemes elkezdeni. A másik, amire nagyon büszkék kell hogy legyünk, az az erdélyi sodronyzománc, amelyekből még nyugati múzeumokban is számos alkotást állítanak ki. Fellelhetők olyan díszítőelemek, olyan zománcozott tárgyak, amelyeken azt írja, hogy erdélyi sodronyzománc, és a 15–18. század között készültek Erdélyben. A tűzzománc mindig is a kiváltságosok kiszolgálója volt, az egyház, az anyagilag tehetős rétegek pártfogását élvezte, ugyanakkor egyfajta kiszolgálója volt az ötvösművészetnek is. Idővel ez persze önálló életet kezdett élni, önálló műfaj lett, ennek óriási kultúrája van Nyugat-Európában, és érdekes módon az egykori Szovjetunió tagállamaiban, a Kaukázustól Szentpétervárig ma is rengetegen művelik. A mai napig nagyon drágák az alapanyagok, nagyon nehéz hozzájutni, egyre kevesebb gyár állítja elő. Európában alig van néhány híres régi cég, amelyik felvállalja, hogy tűzzománc-alapanyagokat gyárt, ami tulajdonképpen porított üveg, finom kvarcüveg, amely oxidokkal van színezve és egy hordozóanyagra – aranyra, ezüstre, vörösrézre – van felhordva. Persze anyagi meggondolásból a vörösrezet szoktuk pártolni, de most már ennek az ára is közel jár az aranyéhoz.
– Említette, hogy immár nyolc éve működik Székelyudvarhelyen tűzzománcszakkör. Tapasztalatai alapján milyen az érdeklődés a műfaj iránt, kiknek szól ez a képzés? – Aki bejön egy-egy szakkörre, az úgy érkezik, hogy látja valahol, tetszik neki és szeretné ő is megismerni, megtanulni. Oktatási periódusokban működik, nemcsak itt, Magyarországon is, ahová kijárok tanítani, de ugyanígy jártam Németországba, Ausztriába és Spanyolországba is. Jelenleg Udvarhelyen a művelődési ház és az Udvarhely Kultúrájáért Egyesület támogatásával működik tűzzománcszakkör, ez gyakorlatilag Románia és Erdély egyetlen ilyen jellegű szakköre, minden csütörtökön gyerekeknek, pénteken felnőtteknek, és alkalomszerűen keddenként szoktunk iskolásoknak is ismertetőt tartani, ez azt jelenti, hogy rajzórákon eljönnek és beletekintenek a tűzzománcalkotás folyamatába.
– Önnek tulajdonképpen honnan ered a tűzzománc iránti szenvedélye? – Üvegformázással, színezéssel már a 80-as években foglalkoztam, megpróbáltam ráégetni fémhordozókra, ilyenfajta kísérletezésekkel kezdtem. Nagyon szerencsés véletlen folytán 1981-ben ismerkedtem meg a tűzzománccal mint műfajjal. Barátaim, akik ismerték ebbéli kísérletezéseimet, összehoztak egy Budapesten elő, bukovinai székely származású művésszel, Lőrincz Vitussal, akitől nagyon sok gyakorlati dolgot tanultam. Két alkalommal dolgozhattam egy-egy hónapot a műtermében, ahol megismerhettem a tűzzománcozás fortélyait, és hazaérkezve egy kidobott laborkemencéből, a barátaim segítségével sikerült égetőkemencét készítenem, ugyanis ez az üveg 850 Celsius- fokon ég rá a hordozóanyagra, másfél-két perc alatt. Ez nagyon rövid idő, ezért nagyon könnyen el is lehet rontani azt, amit az alkotó építget hosszú folyamat során. Rengeteg technikai tudás kell hozzá, a kromatikától kezdve az „alkímiáig”, mivel nem ugyanúgy működik két szín összekeverése, mint például egy olajfestéknél vagy egy pasztellnél, minden alkotói folyamatban vannak szakmai fogások, amit el kell sajátítani.
– Ha ilyen komoly szakmai tudást igényel, akkor gyerekeknek hány éves kortól tanítható? – Most már nyári táborokat is szervezünk, tudatosan augusztusban, mert akkorra kifullad mindenféle foglalkoztatás. Azt vettem észre, hogy olyankor a városban egyre több a kulccsal a nyakában tétlenkedő gyerek, és akkor hadd töltsük el hasznosan ezt az időt. Az elmúlt években olyan is volt, hogy 120 gyerek járt szakkörre. Gyakorlatilag már első osztálytól fogadunk gyerekeket, de olyan is akad, aki nagycsoportosként eljön, és mivel a 3-4 órás foglalkozások alatt eredményt is el lehet érni, ezért azt tapasztaltam, hogy nem volt olyan gyerek, aki unatkozott volna, mivel hihetetlen varázsa van a műfajnak, és külön élmény, amikor a saját alkotásaikat hazavihetik. Csiszolódik a gyerek szépérzéke, egyúttal a sikerélmény motiválja, hogy elfogadja és megszeresse ezt a műfajt. Ez egyben olyan ismeretanyag is, ami tulajdonképpen kötődik a magyar kultúrához.
– Közel 30 éve foglalkozik tűzzománcozással, melyek voltak pályafutása legfontosabb állomásai? – 1981-ben Magyarországon jártam, majd 1984-ben meghívót kaptam egy nemzetközi tűzzománc-szimpóziumra. De az már olyan időszak volt, amikor az „ellenőrző hatalom” úgy érezte, ő dönti el, ki hová mehet, és egyértelműen tudtomra adták, hogy nincs szándékukban engedélyezni a kiutazásomat. Nyolc évig, a ’89-es változásokig nem utazhattam Magyarországra sem, s ez eléggé nyomasztó, szerencsétlen helyzet volt, mert gyakorlatilag fehér-fekete reprodukciók alapján próbáltam kitalálni, mit csinálnak ez idő alatt más alkotók, vagyis az a világ, amelynek igyekeztem én is a részese lenni. Mivel ez a kapcsolat nagyon nehezen működött, rengeteg mindent nekem kellett kitalálnom. Később viszont örömmel tapasztaltam, hogy az első ausztriai kiállításomon megjelent szakmabeliek rácsodálkoztak azokra a színekre, felületi, fakturális megoldásokra, amit nem is ismertek, hiszen rá voltam kényszerítve, hogy én találjak ki színeket, új lehetőségeket, előadásmódot, formát. Hosszú ideig ennek az egyéni vonásnak köszönhetően kaptam meghívásokat Ausztriába, Németországba, Svájcba, Spanyolországba.
Az ibériai országba tizenegyszer hívtak meg eddig alkotni, tanítani, volt már három egyéni kiállításom is, és ha sikerül, jövőre Madridban lesz egy újabb, de terveim között szerepel a Benelux államok, sőt Peking is. Egy alkotó számára fantasztikus érzés, jó visszajelzés, ha alkotássá válik az általa megálmodott üzenet, a „képírásjelek”, amelyekkel megpróbál üzenni, és amelyek végül a befogadó számára olvashatóvá válnak. Nyelvi akadály nélkül ugyanúgy a magáénak érzi, rácsodálkozik például a spanyol is, hogy ez ugyanolyan, ugyanarról szól, mint a mi kelta világunk. Akkor egymásra talált az a szándék, hogy én üzenni akarok a képírás nyelvén, gondolkodásra, továbbgondolásra késztetem és a befogadó is megértette az üzenetet, vagy úgy érzi: neki szól. Így jutnak el az alkotásaim Karéliába, vagy éppen a Komiföldre, egészen a spanyol Galícia tartományáig. Mivel egyfajta üzenetet hordoznak a munkáim, felkérést kaptam a finnugor népek által lakott vidékekre is, mert úgy érzik, ezekben az alkotásokban olyan tartalom van, ami nekik is szól.
– A múlt héten Tűzzel írt képek címmel Moszkvában nyílt kiállítása. Hogy került kapcsolatba az orosz fővárossal, hogyan fogadták a tárlatot?
– Egy katalógusom eljutott a Moszkvai Magyar Kulturális Intézet vezetőjéhez, akinek nagyon megtetszett az a világ, amit a zománcaimon keresztül próbálok elmondani, és ő keresett meg, hogy kiállítaná a munkáimat. Keleten eddig még nem jártam. Nagyon szép rendezvény volt, nagyon örültem a fokozott érdeklődésnek. Úgy éreztem, nagyon sok befogadóra találtak a képírásjeleim.
– Itthon mikor láthatjuk az alkotásait?
– Idén szeptember végén, október elején megpróbálom összehozni első székelyudvarhelyi egyéni tárlatomat, de van egy felkérésem Bukarestből is.
Dénes Emese
Krónika (Kolozsvár)
2010. június 29.
Elekes Gyula kiállítása Moszkvában
Elekes Gyula székelyudvarhelyi tűzzománc-művész munkáiból álló kiállítás nyílt a moszkvai Magyar Kulturális, Tudományos és Tájékoztatási Központban.
1960-ban született Székelyudvarhelyen, jelenleg is ott él. 1979-ben végzett a marosvásárhelyi Művészeti Líceum grafika szakán. Tanulmányait később német és spanyol magániskolákban-alkotóműhelyekben végezte. Volt rajztanár, szakképzetlen munkás, reklámgrafikus egy szerszámgépgyárban, tűzzománcozást oktató tanár Ausztriában, Németországban, Spanyolországban, öt évig vezetett egy hivatásos színházat, hivatásos néptáncegyüttest, hat éve vezet egy művelődési központot. Tűzzománcozást oktat Székelyudvarhelyen, Soltvadkerten, Kiskörösön, Keszthelyen, Hildesheimban és La Corunaban. A tűzzománccal 1980 óta ismerkedett meg, de ez a folyamat ma is tart. 1990 – 2005 között évente, egy év kivételével meghívottja volt a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Szimpóziumnak. 1990 – 1994 között évente egy hónapot ösztöndíjasként alkotott a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyben. Szakmai tudása gyarapításában nagy segítségére voltak Turi Endre festőművész és Pap Gábor művészettörténész.
erdon.ro
Elekes Gyula székelyudvarhelyi tűzzománc-művész munkáiból álló kiállítás nyílt a moszkvai Magyar Kulturális, Tudományos és Tájékoztatási Központban.
1960-ban született Székelyudvarhelyen, jelenleg is ott él. 1979-ben végzett a marosvásárhelyi Művészeti Líceum grafika szakán. Tanulmányait később német és spanyol magániskolákban-alkotóműhelyekben végezte. Volt rajztanár, szakképzetlen munkás, reklámgrafikus egy szerszámgépgyárban, tűzzománcozást oktató tanár Ausztriában, Németországban, Spanyolországban, öt évig vezetett egy hivatásos színházat, hivatásos néptáncegyüttest, hat éve vezet egy művelődési központot. Tűzzománcozást oktat Székelyudvarhelyen, Soltvadkerten, Kiskörösön, Keszthelyen, Hildesheimban és La Corunaban. A tűzzománccal 1980 óta ismerkedett meg, de ez a folyamat ma is tart. 1990 – 2005 között évente, egy év kivételével meghívottja volt a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Szimpóziumnak. 1990 – 1994 között évente egy hónapot ösztöndíjasként alkotott a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyben. Szakmai tudása gyarapításában nagy segítségére voltak Turi Endre festőművész és Pap Gábor művészettörténész.
erdon.ro
2010. július 10.
Az erdélyi magyar irodalom hűséges krónikása
Nagy Pál (Mezőkölpény, 1924. január 24.) nyolcvanhat évesen is egyike legmozgékonyabb irodalmárainknak, a szó valós és átvitt értelmében egyaránt. Konferenciákon vesz részt és szólal fel Budapesten, Debrecenben, Kecskeméten és másutt, irodalmi zarándokhelyeken jelenik meg és koszorúz, publicisztikája pedig jelentősen gazdagodott az 1989-es fordulat, a diktatúra bukása utáni esztendőkben. Önálló köteteinek száma elérte a tízet, ezek mind 1990 után jelentek meg, a tizedik éppen most kerülhet az olvasó asztalára (Betűvetés mezején. Írókról, írásokról. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2010). Jelentős a szerző szerkesztői, válogatói, elő- és utószóírói munkássága is, hiszen 1984- től kezdődően tizenegy antológiát állított össze, az utóbbi három kategóriában pedig hetvenhat kiadványon szerepel a neve. Ha csak a Wass Albert-sorozatot tekintjük, akkor is kalapot kell emelnünk Nagy Pál előtt: huszonhét Wass Albert-alkotást sorolhatunk fel, ami a kétkötetes művek okán harminchat könyvet jelent, amelyeket sajtó alá rendezett, és látott el szükség szerint elő- vagy utószóval.
Új könyvében napi- és hetilapokban megjelent rövid recenzióit olvashatjuk, az alcím pontos, valóban írókról, könyveikről, olykor folyóiratokról, szerkesztőségi emlékekről van szó. A kötetbe fölvett szövegek szerzőit számba véve nagyjából kirajzolódik az irányulás is, amelynek mentén a szerző irodalmi ízlésének, az évek hosszú során át egyre gazdagodó, pallérozott műveltségének köszönhetően kritikusi hozzáállása és krédója fölfénylik, jelesen a népnemzeti irodalom nyomon követése és értékeinek fölmutatása. Ezt a hitvallását Nagy Pál sohasem adta fel, hanem dicséretes következetességgel emelte szemléletmódjának fókuszába, valahányszor pennához nyúlt.
A Betűvetés mezején harmincnégy írást tartalmaz mintegy százhetven oldalon, abból hatvan 1989 előttről származik, százöt pedig immár a közlésszabadság józan kötelékében fogant. Tizenhat könyvről szólnak az 1989 előtt megjelent recenziók, szerzőik (a közlés rendjében): Molter Károly, Szenczei László, Horváth István, Szépréti Lilla, Fábián Ernő, Veress Dániel, Szemlér Ferenc, Fodor Sándor, Zágoni Attila, Mikó Imre-Kicsi Antal- Horváth Sz. István (a Balázs Ferenc-antológia szerzőhármasa, Mikó halála után Kicsi Antal írta tovább, az ő elhunyta után a fiatalabb szerző fejezte be a monográfiát), Szabó T. Attila, Tamási Áron, Sütő András, Kemény János, Gellért Sándor, Sipos Domokos, Bözödi György. Nem érzünk semmiféle törést a korábbi és későbbi szövegek között, sem szemléletben, sem stílusban. Kik az 1989 után keletkezett írások szereplői? Kacsó Sándor, Tamási Áron, (az akkor hatvanéves) Ráduly János, Bözödi György, Sütő András, Sipos Lajos (Tamási-monográfia szerzője), Nyirő József, Szász István Tas, (a nyolcvanéves) Fodor Sándor, Wass Albert, Beke György, (a hetvenéves) Páll Lajos, újfent Bözödi (a Termés kapcsán), és az utolsó két méltatás főszereplője ismét Sütő András. Néhány szöveg antológiákról, folyóiratokról, a hajdani Művészetről, illetve a kolozsvári Hitelről szól, egy pedig vitairat: Stefano Bottoni történész tévedéseit igazítja ki, és a marosvásárhelyi írók ötvenhatos szerepével kapcsolatosan tárja fel a tényeket, dokumentummal alátámasztva: Hajdu Győző 25 oldalas feljelentésének közlésével, melynek következtében eltávolították az Utunk hetilap éléről Földes Lászlót. Ezt az írást, benne a rágalmazó "csúcsmunkával" jó volna, ha a tisztességes irodalmi és közéleti portálok fölvennék és fölmutatnák, valahányszor Sütő Andrást és három (az aláírásukat visszavonó) társát mocskolnák azok, akik az Ő "létvégi hajrájában" s halálában sem röstelltek gyűlölettől csepegő szennyhadjáratot indítani ellene egy (azóta "elvérzett") bukaresti magyar hetilapban...
Nagy Pál egész élete során hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Könyvismertetőiben mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe, és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, a személyesség sosem ütközik ki ezekből a párperces olvasásra, olvasói párbeszédre serkentő "monológokból" – inkább a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Tamási a kedvence, Wass Albert a kedvence, Sütő András a kedvence. De hát kinek nem "jön be" az erdélyi magyar irodalomnak ez a pompás triója?! Róluk gyakrabban s bővebben ír – de hát ki tenne másként?! A könyv első írása – Molter Buborékharc című kötetéről – 1981-ből való, az utolsó 2009-ből: a szerkesztő, az ember Sütő Andrásról szól, ez idáig kevéssé ismert életrajzi elemekkel gazdagítva a róla kialakult képet. A két írás némileg marosvásárhelyi "keretet" is nyújt a köztük szövegtelérként meghúzódó gazdag tartalomnak. A könyv utolsó mondatát idézem: "Visszavonulása után nem sokkal – 1989 decemberében – megszűnt az Új Élet. (Rövid ideig Erdélyi Figyelő volt a folytatása.) Az író-főszerkesztő Sütő András öröksége, emléke azonban tovább él olvasóinak, tisztelőinek tudatában. Mert ő egész pályája során tisztességes magyar szavak, tisztességes magyar mondatok teremtését, terjesztését, megőrzését tekintette hivatásának. Így ismerik őt szerte a nagyvilágban mindenütt – mindenfajta határokon innen és túl."
Kissé szomorkás hangulata támad az embernek, ha elgondolja, hogy a kötet csaknem valamennyi szerzője kortársa (volt) Nagy Pálnak, közülük azonban már csak néhányan élnek, írnak. Azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy az erdélyi irodalom tiszta vizű forrásai, bármennyire "bolygatták" is letűnt korok szájzáras politikai kurzusai, nem száradtak ki, apadtak el; olyan természetűek, hogy minél inkább bántják, annál erőteljesebben buzognak – mint azt az elmúlt két évtized fiatal írónemzedékeinek látványos előretörése is mutatja. És voltak, vannak, lesznek Nagy Pálok is, akik segítenek (a világhálós szemrontást előbb-utóbb elunó) olvasóknak a tájékozódásban, a jó művek keresésében, befogadásában és értékelésében.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)
Nagy Pál (Mezőkölpény, 1924. január 24.) nyolcvanhat évesen is egyike legmozgékonyabb irodalmárainknak, a szó valós és átvitt értelmében egyaránt. Konferenciákon vesz részt és szólal fel Budapesten, Debrecenben, Kecskeméten és másutt, irodalmi zarándokhelyeken jelenik meg és koszorúz, publicisztikája pedig jelentősen gazdagodott az 1989-es fordulat, a diktatúra bukása utáni esztendőkben. Önálló köteteinek száma elérte a tízet, ezek mind 1990 után jelentek meg, a tizedik éppen most kerülhet az olvasó asztalára (Betűvetés mezején. Írókról, írásokról. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2010). Jelentős a szerző szerkesztői, válogatói, elő- és utószóírói munkássága is, hiszen 1984- től kezdődően tizenegy antológiát állított össze, az utóbbi három kategóriában pedig hetvenhat kiadványon szerepel a neve. Ha csak a Wass Albert-sorozatot tekintjük, akkor is kalapot kell emelnünk Nagy Pál előtt: huszonhét Wass Albert-alkotást sorolhatunk fel, ami a kétkötetes művek okán harminchat könyvet jelent, amelyeket sajtó alá rendezett, és látott el szükség szerint elő- vagy utószóval.
Új könyvében napi- és hetilapokban megjelent rövid recenzióit olvashatjuk, az alcím pontos, valóban írókról, könyveikről, olykor folyóiratokról, szerkesztőségi emlékekről van szó. A kötetbe fölvett szövegek szerzőit számba véve nagyjából kirajzolódik az irányulás is, amelynek mentén a szerző irodalmi ízlésének, az évek hosszú során át egyre gazdagodó, pallérozott műveltségének köszönhetően kritikusi hozzáállása és krédója fölfénylik, jelesen a népnemzeti irodalom nyomon követése és értékeinek fölmutatása. Ezt a hitvallását Nagy Pál sohasem adta fel, hanem dicséretes következetességgel emelte szemléletmódjának fókuszába, valahányszor pennához nyúlt.
A Betűvetés mezején harmincnégy írást tartalmaz mintegy százhetven oldalon, abból hatvan 1989 előttről származik, százöt pedig immár a közlésszabadság józan kötelékében fogant. Tizenhat könyvről szólnak az 1989 előtt megjelent recenziók, szerzőik (a közlés rendjében): Molter Károly, Szenczei László, Horváth István, Szépréti Lilla, Fábián Ernő, Veress Dániel, Szemlér Ferenc, Fodor Sándor, Zágoni Attila, Mikó Imre-Kicsi Antal- Horváth Sz. István (a Balázs Ferenc-antológia szerzőhármasa, Mikó halála után Kicsi Antal írta tovább, az ő elhunyta után a fiatalabb szerző fejezte be a monográfiát), Szabó T. Attila, Tamási Áron, Sütő András, Kemény János, Gellért Sándor, Sipos Domokos, Bözödi György. Nem érzünk semmiféle törést a korábbi és későbbi szövegek között, sem szemléletben, sem stílusban. Kik az 1989 után keletkezett írások szereplői? Kacsó Sándor, Tamási Áron, (az akkor hatvanéves) Ráduly János, Bözödi György, Sütő András, Sipos Lajos (Tamási-monográfia szerzője), Nyirő József, Szász István Tas, (a nyolcvanéves) Fodor Sándor, Wass Albert, Beke György, (a hetvenéves) Páll Lajos, újfent Bözödi (a Termés kapcsán), és az utolsó két méltatás főszereplője ismét Sütő András. Néhány szöveg antológiákról, folyóiratokról, a hajdani Művészetről, illetve a kolozsvári Hitelről szól, egy pedig vitairat: Stefano Bottoni történész tévedéseit igazítja ki, és a marosvásárhelyi írók ötvenhatos szerepével kapcsolatosan tárja fel a tényeket, dokumentummal alátámasztva: Hajdu Győző 25 oldalas feljelentésének közlésével, melynek következtében eltávolították az Utunk hetilap éléről Földes Lászlót. Ezt az írást, benne a rágalmazó "csúcsmunkával" jó volna, ha a tisztességes irodalmi és közéleti portálok fölvennék és fölmutatnák, valahányszor Sütő Andrást és három (az aláírásukat visszavonó) társát mocskolnák azok, akik az Ő "létvégi hajrájában" s halálában sem röstelltek gyűlölettől csepegő szennyhadjáratot indítani ellene egy (azóta "elvérzett") bukaresti magyar hetilapban...
Nagy Pál egész élete során hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Könyvismertetőiben mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe, és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, a személyesség sosem ütközik ki ezekből a párperces olvasásra, olvasói párbeszédre serkentő "monológokból" – inkább a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Tamási a kedvence, Wass Albert a kedvence, Sütő András a kedvence. De hát kinek nem "jön be" az erdélyi magyar irodalomnak ez a pompás triója?! Róluk gyakrabban s bővebben ír – de hát ki tenne másként?! A könyv első írása – Molter Buborékharc című kötetéről – 1981-ből való, az utolsó 2009-ből: a szerkesztő, az ember Sütő Andrásról szól, ez idáig kevéssé ismert életrajzi elemekkel gazdagítva a róla kialakult képet. A két írás némileg marosvásárhelyi "keretet" is nyújt a köztük szövegtelérként meghúzódó gazdag tartalomnak. A könyv utolsó mondatát idézem: "Visszavonulása után nem sokkal – 1989 decemberében – megszűnt az Új Élet. (Rövid ideig Erdélyi Figyelő volt a folytatása.) Az író-főszerkesztő Sütő András öröksége, emléke azonban tovább él olvasóinak, tisztelőinek tudatában. Mert ő egész pályája során tisztességes magyar szavak, tisztességes magyar mondatok teremtését, terjesztését, megőrzését tekintette hivatásának. Így ismerik őt szerte a nagyvilágban mindenütt – mindenfajta határokon innen és túl."
Kissé szomorkás hangulata támad az embernek, ha elgondolja, hogy a kötet csaknem valamennyi szerzője kortársa (volt) Nagy Pálnak, közülük azonban már csak néhányan élnek, írnak. Azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy az erdélyi irodalom tiszta vizű forrásai, bármennyire "bolygatták" is letűnt korok szájzáras politikai kurzusai, nem száradtak ki, apadtak el; olyan természetűek, hogy minél inkább bántják, annál erőteljesebben buzognak – mint azt az elmúlt két évtized fiatal írónemzedékeinek látványos előretörése is mutatja. És voltak, vannak, lesznek Nagy Pálok is, akik segítenek (a világhálós szemrontást előbb-utóbb elunó) olvasóknak a tájékozódásban, a jó művek keresésében, befogadásában és értékelésében.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)
2010. július 19.
Magyarságismereti mozgótábor immár 17. alkalommal
A kanadai II. Rákóczi Ferenc Alapítvány jóvoltából megszervezett idei magyarságismereti mozgótáborban 135 kárpát-medencei fiatal ismerhetett meg néhány anyaországi történelmi emlékhelyet június 26. és július 11. között.
A márciusban kiírt pályázat iránt az idén fokozott érdeklődés mutatkozott, hiszen ötszörös túljelentkezéssel küszködtek a régiók (Erdély, Felvidék, Délvidék és Kárpátalja) referensei. Ugyanakkor a szervezők elmondása szerint ez a kulcsa annak, hogy a legrátermettebbek vegyenek részt a nemzetközi elismeréssel rendelkező kárpát-medencei ifjúsági találkozón.
Az Európai Ifjúsági Károly-díjjal is kitüntetett program az idén Gyomaendrődön vette kezdetét, ahol a főszervező kanadai magyar Aykler házaspár röviden ismertette a fontosabb tudnivalókat. Ugyancsak ekkor került sor a csapatok elosztására (ugyanis a tábor forgószínpad-szerűen járja körül Magyarországot): a Rákóczi-csapatban három, a Zrínyi és Bethlen nevét viselő csoportokban egy-egy Bihar megyei középiskolás került.
A rákóczisok számára az első megállót Miskolc képezte, az ottani programban ismerkedős Ki mit tud?, környékbeli túrák (Aggteleki-cseppkőbarlang, diósgyőri vár, Tokaj-hegyvidéki borkóstolás és táncház, vizsolyi Biblia megtekintése) és egy kassai meglepetésútra szerepelt. A kassai történelmi séta után a dómban eltemetett II. Rákóczi Ferencre emlékezett a csoport.
Miskolc után Győrbe indultak a fiatalok, útba ejtve a világörökség részét képező Pannonhalmi Bencés Főapátságot, illetve Eger városát. A várbéli kiállítás megtekintését, a könyvtári és templomi látogatást követően a győri kollégiumban tartottak rövid ismerkedős programot, és tudatták a következő nap menetrendjét. Délelőtt az UNESCO Világörökség részét képező Pannonhalmi Bencés Főapátságot látogatták meg, majd délután a Szigetköz élővilágával nemcsak elméleti síkon ismerkedhetett meg a lelkes csapat, hanem egy izgalmakat ígérő, kétórás kenuzás során fizikai kapcsolatba is léphetett a lápos vidék növény- és állatvilágával. Este Pottyondi Ákos helyi vezető tartott előadást hazáról, hitről, emberről.
Másnap reggel a soproni Storno-ház fogadta a fiatalokat, akik szabadidejükben felfedezhették a hűség városának nevezettességeit, majd pedig a nagycenki Széchenyi-kriptában, illetőleg a fertődi Esterházy-kastélyban tettek látogatást.
Július harmadikán Székesfehérvár következett, majd a veszprémi érseki palota és az érsek úr vendégeiként ismerhették meg a rákóczisok a helység történelmét. Ezt követte a tihanyi séta és a balatoni fürdőzés, amely a Pécsig tartó hosszú utat előzte meg. Az első pécsi vacsora után szabadidős tevékenység keretein belül vegyültünk el a város kultúraszerető lakosai között, másnap felfedeztük az európai kulturális főváros ereklyéit, mint például az ókeresztény sírkamrákat, a székesegyházat, a Zsolnay-, illetve Csontváry-gyűjteményt, valamint Munkácsy híres Krisztus-trilógiáját. A mohácsi és szigetvári csata egykori helyszínein tett sétában a csoport mind a 44 tagja részt vehetett, majd pedig a borkóstoló túrán kerültünk közelebb a borkultúrához a világhírű Tiffán-család jóvoltából.
Felejthetetlen három nap után Kecskemét lett a következő úti cél, de a túrából nem maradhatott ki a szegedi dóm, illetőleg az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékpark sem. Utóbbi helyen a Feszty-körkép és a skanzen ejtette ámulatba a külhoni magyar ifjakat. Kecskeméti városnéző túránk csúcspontja a Máltai Szeretetszolgálat bemutatását célzó előadás volt, amit közös palacsintázás zárt. A jó hangulatú együttlét után az utolsó helyszínre, a fővárosba sietett immár mind a három csapat útba ejtve az esztergomi katedrálist és a visegrádi várat.
A Budapesti Műszaki Egyetem Kármán Tódor Kollégiumának vendégeiként négy napot tölthettünk a székesfővárosban. Első esténken a Nemzeti Színház környékét, az Andrássy utat, a Hősök terét, illetve a Citadellát csodálhattuk meg esti kivilágításban. A péntek a közjogi méltóságok és a szponzorok fogadónapja volt. Délelőtt az Országgyűlés elnöke, Schmitt Pál fogadott minket a parlamentben, délután pedig dunai hajókázásra invitálták mind a résztvevőket, mind pedig az adományozókat, akik nélkül nem jöhetett volna létre a mozgótábor. Az est záróakkordjaként egy budai vendéglőben tartott vacsora adott alkalmat a csapatok tehetségeinek bemutatkozására (ki énekelt, ki szavalt, ki citerázott), majd felcsendültek a tábor ideje alatt megírt csapatindulók is. Az est folyamán ünnepélyes keretek között nyújtotta át Ayklerné Papp Zsuzsának (minden „rákóczis” Zsuzsa nénijének) özv. Antall Józsefné a férjéről, a rendszerváltás utáni első magyar demokrata miniszterelnökről elnevezett díjat.
Szombaton budai várséta és a Szent István-bazilikában mise várta a kirándulókat. Ugyancsak aznap tekinthették meg Zsuzsa néni nagysikerű, Megtagadva című dokumentumfilmjét, amely a férje valós családtörténetére alapozva készült el. A könyvváltozatból minden egyes résztvevő és szervező kapott egy-egy példányt a szombat esti záróünnepségen, amelyen mindenkinek átadták a táborban való részvételt elismerő bizonyítványt, melynek alapján az elmúlt évek táborozóival együtt tagjai lettünk a Rákóczi Családi Körnek, vagyis a volt táborosok hálózatának. A Rákóczi Családi Kör felvállalja a volt táborosok támogatását, illetve további rákóczis találkozók megszervezését, illetve segíti a kapcsolattartást.
Vasárnap reggel könnyesre sikeredett a búcsú annak az ígéretnek a fényében is, miszerint tartjuk a kapcsolatot. Köszönjük a szervezőknek, a szponzoroknak, illetve Zsuzsa néninek és Berci bácsinak, akik lehetővé tették az életre szóló élmények megélését.
Biró Árpád Levente. Reggeli Újság (Nagyvárad)
A kanadai II. Rákóczi Ferenc Alapítvány jóvoltából megszervezett idei magyarságismereti mozgótáborban 135 kárpát-medencei fiatal ismerhetett meg néhány anyaországi történelmi emlékhelyet június 26. és július 11. között.
A márciusban kiírt pályázat iránt az idén fokozott érdeklődés mutatkozott, hiszen ötszörös túljelentkezéssel küszködtek a régiók (Erdély, Felvidék, Délvidék és Kárpátalja) referensei. Ugyanakkor a szervezők elmondása szerint ez a kulcsa annak, hogy a legrátermettebbek vegyenek részt a nemzetközi elismeréssel rendelkező kárpát-medencei ifjúsági találkozón.
Az Európai Ifjúsági Károly-díjjal is kitüntetett program az idén Gyomaendrődön vette kezdetét, ahol a főszervező kanadai magyar Aykler házaspár röviden ismertette a fontosabb tudnivalókat. Ugyancsak ekkor került sor a csapatok elosztására (ugyanis a tábor forgószínpad-szerűen járja körül Magyarországot): a Rákóczi-csapatban három, a Zrínyi és Bethlen nevét viselő csoportokban egy-egy Bihar megyei középiskolás került.
A rákóczisok számára az első megállót Miskolc képezte, az ottani programban ismerkedős Ki mit tud?, környékbeli túrák (Aggteleki-cseppkőbarlang, diósgyőri vár, Tokaj-hegyvidéki borkóstolás és táncház, vizsolyi Biblia megtekintése) és egy kassai meglepetésútra szerepelt. A kassai történelmi séta után a dómban eltemetett II. Rákóczi Ferencre emlékezett a csoport.
Miskolc után Győrbe indultak a fiatalok, útba ejtve a világörökség részét képező Pannonhalmi Bencés Főapátságot, illetve Eger városát. A várbéli kiállítás megtekintését, a könyvtári és templomi látogatást követően a győri kollégiumban tartottak rövid ismerkedős programot, és tudatták a következő nap menetrendjét. Délelőtt az UNESCO Világörökség részét képező Pannonhalmi Bencés Főapátságot látogatták meg, majd délután a Szigetköz élővilágával nemcsak elméleti síkon ismerkedhetett meg a lelkes csapat, hanem egy izgalmakat ígérő, kétórás kenuzás során fizikai kapcsolatba is léphetett a lápos vidék növény- és állatvilágával. Este Pottyondi Ákos helyi vezető tartott előadást hazáról, hitről, emberről.
Másnap reggel a soproni Storno-ház fogadta a fiatalokat, akik szabadidejükben felfedezhették a hűség városának nevezettességeit, majd pedig a nagycenki Széchenyi-kriptában, illetőleg a fertődi Esterházy-kastélyban tettek látogatást.
Július harmadikán Székesfehérvár következett, majd a veszprémi érseki palota és az érsek úr vendégeiként ismerhették meg a rákóczisok a helység történelmét. Ezt követte a tihanyi séta és a balatoni fürdőzés, amely a Pécsig tartó hosszú utat előzte meg. Az első pécsi vacsora után szabadidős tevékenység keretein belül vegyültünk el a város kultúraszerető lakosai között, másnap felfedeztük az európai kulturális főváros ereklyéit, mint például az ókeresztény sírkamrákat, a székesegyházat, a Zsolnay-, illetve Csontváry-gyűjteményt, valamint Munkácsy híres Krisztus-trilógiáját. A mohácsi és szigetvári csata egykori helyszínein tett sétában a csoport mind a 44 tagja részt vehetett, majd pedig a borkóstoló túrán kerültünk közelebb a borkultúrához a világhírű Tiffán-család jóvoltából.
Felejthetetlen három nap után Kecskemét lett a következő úti cél, de a túrából nem maradhatott ki a szegedi dóm, illetőleg az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékpark sem. Utóbbi helyen a Feszty-körkép és a skanzen ejtette ámulatba a külhoni magyar ifjakat. Kecskeméti városnéző túránk csúcspontja a Máltai Szeretetszolgálat bemutatását célzó előadás volt, amit közös palacsintázás zárt. A jó hangulatú együttlét után az utolsó helyszínre, a fővárosba sietett immár mind a három csapat útba ejtve az esztergomi katedrálist és a visegrádi várat.
A Budapesti Műszaki Egyetem Kármán Tódor Kollégiumának vendégeiként négy napot tölthettünk a székesfővárosban. Első esténken a Nemzeti Színház környékét, az Andrássy utat, a Hősök terét, illetve a Citadellát csodálhattuk meg esti kivilágításban. A péntek a közjogi méltóságok és a szponzorok fogadónapja volt. Délelőtt az Országgyűlés elnöke, Schmitt Pál fogadott minket a parlamentben, délután pedig dunai hajókázásra invitálták mind a résztvevőket, mind pedig az adományozókat, akik nélkül nem jöhetett volna létre a mozgótábor. Az est záróakkordjaként egy budai vendéglőben tartott vacsora adott alkalmat a csapatok tehetségeinek bemutatkozására (ki énekelt, ki szavalt, ki citerázott), majd felcsendültek a tábor ideje alatt megírt csapatindulók is. Az est folyamán ünnepélyes keretek között nyújtotta át Ayklerné Papp Zsuzsának (minden „rákóczis” Zsuzsa nénijének) özv. Antall Józsefné a férjéről, a rendszerváltás utáni első magyar demokrata miniszterelnökről elnevezett díjat.
Szombaton budai várséta és a Szent István-bazilikában mise várta a kirándulókat. Ugyancsak aznap tekinthették meg Zsuzsa néni nagysikerű, Megtagadva című dokumentumfilmjét, amely a férje valós családtörténetére alapozva készült el. A könyvváltozatból minden egyes résztvevő és szervező kapott egy-egy példányt a szombat esti záróünnepségen, amelyen mindenkinek átadták a táborban való részvételt elismerő bizonyítványt, melynek alapján az elmúlt évek táborozóival együtt tagjai lettünk a Rákóczi Családi Körnek, vagyis a volt táborosok hálózatának. A Rákóczi Családi Kör felvállalja a volt táborosok támogatását, illetve további rákóczis találkozók megszervezését, illetve segíti a kapcsolattartást.
Vasárnap reggel könnyesre sikeredett a búcsú annak az ígéretnek a fényében is, miszerint tartjuk a kapcsolatot. Köszönjük a szervezőknek, a szponzoroknak, illetve Zsuzsa néninek és Berci bácsinak, akik lehetővé tették az életre szóló élmények megélését.
Biró Árpád Levente. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2010. augusztus 30.
Mozgássérült ifjúsági nyári tábor
Nyolcadik alkalommal szervezte meg a Máltai Segélyszervezet az előpataki mozgássérült ifjúsági nyári tábort. Több mint 100 résztvevő és kísérő gyűlt össze Romániából, Magyarországról és Ukrajnából.
A Romániai Máltai Segélyszervezet immár nyolcadik alkalommal szervezte meg a megváltozott képességű fiatalok 10 napos nyári táborát a Sepsiszentgyörgytől hét kilométerre található festői környezetű Előpatak közelében, Benedekmezőn. Több mint száz résztvevő és kísérő gyűlt össze Romániából, Magyarországról és Ukrajnából. A cél a tartalmas szórakozás, kikapcsolódás és egymás kölcsönös megismerése volt. A résztvevők mindennapjait a sepsiszentgyörgyi fiatal máltai önkéntesek segítették, akik fáradtságot nem ismerve igyekeztek minden lehetőt megtenni a mozgássérültek segítésére, biztatására és bátorítására. Színes és változatos programokat szerveztek, hogy a tábor valódi kikapcsolódással szolgáljon a résztvevőknek. A programok között említhetem a kézműves foglakozásokat: agyagozás, fafestés, képrámák készítése, kürtőskalács-készítése. Voltak ügyességi versenyek: asztali tenisz, csocsó kosárra dobás, bodgia, játékos skander verseny. Lehetőségünk volt még szellemi sportokat is kipróbálni: sakk és malmozás, különböző labdajátékok kerekes-székes résztvevők számára, lovaglás, horgászat a tábor területén található kis halastóban, akadályverseny Sepsiszentgyörgy központjában található tó partján, de a résztvevőknek lehetőségük volt az extrém sportok közül a Paint Ballt is kipróbálni. Kirándulás és kikapcsolódás
A szervezők kirándulást szerveztek számunkra a Szent Anna tónál ahol lehetőségünk nyílott fürdőzésre, csónakázásra, napozásra. Egy tábori nap során szintén kirándulást szerveztek a Rozsnyói várba, ahol megtekinthettük történelmi múltunk emlékeit, valamint ellátogattunk Brassóba ahol a híres Fekete templomot és a történelmi városközpontot látogattuk meg valamint Brassópolyánát. A szervezők az esti szórakozásról sem feledkeztek meg. Esténként tábortűz körül gyűltünk össze közös beszélgetésre és énekelésre. Volt karaoke est, játékos szüreti táncmulatság, valamint élőzenés hajnalig tartó zenés- táncos est is, ahol a részvevők a fizikai problémák ellenére is jól érezték magukat. Az ilyen alkalmakon együtt szórakoztak a megváltozott képességű fiatalok egészséges társaikkal. A tíz nap alatt a résztvevők minden étkezés előtt és után rövid kis imát mondtak. Az imák magyarul, románul, ukránul, németül is, elhangzottak ezzel is jelezve a résztvevők közötti barátságot, békességet, ami független az ember nemzetiségétől, vallásától. A tábor résztvevői között nem voltak nyelvi, nemzeti, vallási akadályok. Leomlottak a köztünk lévő előítéletek falai és csak az ember, a szeretetet adó és kapó ember maradt meg. A tábor során rengeteg erőt és energiát kaptunk sorstársainktól, az önkéntesektől és szervezőktől. A pozitív energiák segítenek majd a későbbi szürke és néha kemény hétköznapok leküzdéséhez.
Köszönet a támogatóknak
A táborba érkeztek csoportok Nagyváradról, Kolozsvárról, Temesvárról, Csíkszeredából, Sepsiszentgyörgyről, Máramarosszigetről, Kecskemétről, Budapestről és Ukrajnából. A Nagyváradi csoport tagjai voltak: Paluska Tibor és Paluska Ilona, Petrikó Andrea, Szakács Zoltán, Drăgan Adrian- Marian, Cortea Erzsébet, Pálfi Zsolt és Pálfi Levente. A mai romániai gazdasági helyzetben számunkra mozgássérült fiataloknak ez a tábor az egyetlen kikapcsolódási és szórakozási lehetőség. Saját finanszírozásból aligha tudnánk megengedni magunknak, ezért ezúton köszönjük a Soros György Alapítványnak, Ungron Béla és Ugron Imre magyarországi Málta Lovagoknak nagylelkű támogatásukat, valamint Dr. Földes Bélának a nagyváradi Máltai Segélyszervezet elnökének, hogy újból kiválasztott bennünket a táborra és finanszírozta az utazási költségeinket. A csapat nevében is köszönöm, hogy részt vehettünk ebben a csodálatos táborban. Köszönjük a szervezőknek, támogatóknak, az önkénteseknek és mindenkinek, aki valamilyen formában lehetővé tette e tábor létrejöttét.
Paluska Tibor. erdon.ro
Nyolcadik alkalommal szervezte meg a Máltai Segélyszervezet az előpataki mozgássérült ifjúsági nyári tábort. Több mint 100 résztvevő és kísérő gyűlt össze Romániából, Magyarországról és Ukrajnából.
A Romániai Máltai Segélyszervezet immár nyolcadik alkalommal szervezte meg a megváltozott képességű fiatalok 10 napos nyári táborát a Sepsiszentgyörgytől hét kilométerre található festői környezetű Előpatak közelében, Benedekmezőn. Több mint száz résztvevő és kísérő gyűlt össze Romániából, Magyarországról és Ukrajnából. A cél a tartalmas szórakozás, kikapcsolódás és egymás kölcsönös megismerése volt. A résztvevők mindennapjait a sepsiszentgyörgyi fiatal máltai önkéntesek segítették, akik fáradtságot nem ismerve igyekeztek minden lehetőt megtenni a mozgássérültek segítésére, biztatására és bátorítására. Színes és változatos programokat szerveztek, hogy a tábor valódi kikapcsolódással szolgáljon a résztvevőknek. A programok között említhetem a kézműves foglakozásokat: agyagozás, fafestés, képrámák készítése, kürtőskalács-készítése. Voltak ügyességi versenyek: asztali tenisz, csocsó kosárra dobás, bodgia, játékos skander verseny. Lehetőségünk volt még szellemi sportokat is kipróbálni: sakk és malmozás, különböző labdajátékok kerekes-székes résztvevők számára, lovaglás, horgászat a tábor területén található kis halastóban, akadályverseny Sepsiszentgyörgy központjában található tó partján, de a résztvevőknek lehetőségük volt az extrém sportok közül a Paint Ballt is kipróbálni. Kirándulás és kikapcsolódás
A szervezők kirándulást szerveztek számunkra a Szent Anna tónál ahol lehetőségünk nyílott fürdőzésre, csónakázásra, napozásra. Egy tábori nap során szintén kirándulást szerveztek a Rozsnyói várba, ahol megtekinthettük történelmi múltunk emlékeit, valamint ellátogattunk Brassóba ahol a híres Fekete templomot és a történelmi városközpontot látogattuk meg valamint Brassópolyánát. A szervezők az esti szórakozásról sem feledkeztek meg. Esténként tábortűz körül gyűltünk össze közös beszélgetésre és énekelésre. Volt karaoke est, játékos szüreti táncmulatság, valamint élőzenés hajnalig tartó zenés- táncos est is, ahol a részvevők a fizikai problémák ellenére is jól érezték magukat. Az ilyen alkalmakon együtt szórakoztak a megváltozott képességű fiatalok egészséges társaikkal. A tíz nap alatt a résztvevők minden étkezés előtt és után rövid kis imát mondtak. Az imák magyarul, románul, ukránul, németül is, elhangzottak ezzel is jelezve a résztvevők közötti barátságot, békességet, ami független az ember nemzetiségétől, vallásától. A tábor résztvevői között nem voltak nyelvi, nemzeti, vallási akadályok. Leomlottak a köztünk lévő előítéletek falai és csak az ember, a szeretetet adó és kapó ember maradt meg. A tábor során rengeteg erőt és energiát kaptunk sorstársainktól, az önkéntesektől és szervezőktől. A pozitív energiák segítenek majd a későbbi szürke és néha kemény hétköznapok leküzdéséhez.
Köszönet a támogatóknak
A táborba érkeztek csoportok Nagyváradról, Kolozsvárról, Temesvárról, Csíkszeredából, Sepsiszentgyörgyről, Máramarosszigetről, Kecskemétről, Budapestről és Ukrajnából. A Nagyváradi csoport tagjai voltak: Paluska Tibor és Paluska Ilona, Petrikó Andrea, Szakács Zoltán, Drăgan Adrian- Marian, Cortea Erzsébet, Pálfi Zsolt és Pálfi Levente. A mai romániai gazdasági helyzetben számunkra mozgássérült fiataloknak ez a tábor az egyetlen kikapcsolódási és szórakozási lehetőség. Saját finanszírozásból aligha tudnánk megengedni magunknak, ezért ezúton köszönjük a Soros György Alapítványnak, Ungron Béla és Ugron Imre magyarországi Málta Lovagoknak nagylelkű támogatásukat, valamint Dr. Földes Bélának a nagyváradi Máltai Segélyszervezet elnökének, hogy újból kiválasztott bennünket a táborra és finanszírozta az utazási költségeinket. A csapat nevében is köszönöm, hogy részt vehettünk ebben a csodálatos táborban. Köszönjük a szervezőknek, támogatóknak, az önkénteseknek és mindenkinek, aki valamilyen formában lehetővé tette e tábor létrejöttét.
Paluska Tibor. erdon.ro
2010. szeptember 2.
Kulturális (pár)bajok – Beszélgetés Szőcs Gézával
Versírásról, bizalomról és bizalmatlanságról, politikáról, pornó- és giccsadóról, a Julianus-, és a Márai-programról, az NKA sorsáról, vidék és Budapest viszonyáról, és a jövőről alkotott képéről beszélgettünk Szőcs Gézával a Tokaji Írótáborból Budapest felé autózva.
Írsz-e még verset mostanában, vagy már csak népdalokat – ahogy ezt a városi legenda tartja Budapesten? – Nem írtam mostanában verset, de ez nincs feltétlenül kapcsolatban a mintegy három hónapja tartó megbízásommal, aminek a lényege, hogy a kulturális intézményrendszer ügyes-bajos dolgaival foglalkozom. Volt már rá példa az életemben, hogy nagyon stresszes, leterhelt hónapokban is tudtam verset írni, de arra is, hogy hosszabb nyaralás, pihenés nem hozta meg az inspirációt. Ihlet kérdése minden. Ha az emberben épségben megőrződik a lírai-én, akkor bármikor megszólalhat.
Az utóbbi időben több, veled készített interjút is közöltek, illetve a megbízatásod elején a Nagyításban jelent meg egy összeállítás. Én két beszélgetésre utalnék most: a szinte hírhedtté lett Indexes megjelenésre, illetve legutóbb a Magyar Narancsban olvasható interjúra. Két dolog volt bennük közös: hogy nem ismerték a Nagyítás-beli összeállítást, illetve a támadó hangnemük. Te miben látod az okát?
A bizalmatlanság, a barátságtalan hang, az ellenségesség a mai helyzetben Magyarországon szinte természetes. A társadalmat, ideértve az írástudói réteget is, törésvonalak osztják meg, de legalább egy nagy törésvonal, amelyet fontosnak tartok megszüntetni, áthidalni. Ilyen körülmények között nem is képzelhető el, hogy a művészvilágnak legalább egy része ne legyen ellenséges azzal a kormányzattal szemben, amelyet nem az ő preferált pártjai alkotnak.
A te esetedben ez konkrétan mit jelent?
Esetemben összetalálkoznak a Fidesszel, mint párttal, és a Fidesz-kormánnyal mint közép-jobb vagy polgári párttal szembeni előítéletek, sértettségek, ellenérzések. Azután jelen vannak a velem, mint magánszeméllyel szembeni ellenséges érzületek. Ez utóbbiak részben politikai hátterűek, hiszen azok, akik a – nevezzük így – politikai-szellemi ellentáborba tartoznak, eleve gyanakodva figyelik, amit csinálok, mondok, gondolok; de nem felelne meg az igazságnak, ha azt mondanám, hogy csakis ilyen ideológiai-politikai szekértábor-reflexek működnek velem szemben. „Alanyi jogon” is sok ellenséget szereztem az életben, és ezek olykor összeadódnak, mint például most. Ettől úgy tűnhet, mintha nagyon komoly erők állnának szemben akár velem, akár az általam megvalósított kultúrpolitikával szemben. Számottevő ellenállást nem érzékeltem, bár erről természetesen mást is olvashatunk egy-két lapban vagy internetes fórumon. De nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a munkámat akadályozná egy megkerülhetetlen, agresszívan fellépő erő. Talán egyetlen dolog van, amelyet magamban is átgondolva meghátráltam, legalábbis elnapoltam a kérdését. Konkrétan a pornóadó és a giccsadó megvalósítását. Nemrég épp’ az Origón válaszoltam arra a kérdésre, hogyan látom ezeket a dolgokat három hónap elteltével. A pornónál, ugye, ismerjük a klasszikus meghatározást, miszerint nem határozható meg szabatosan, hogy mi a pornó. A giccsről meg nem csikarható ki általános konszenzus…
Csak a tisztánlátás kedvéért: itt arról az elképzelésről van szó, hogy adózni kellene a pornó és a giccs után. – Amikor ezt felvetettem, nem tudtam, hogy ilyen erős és mély beágyazottságú Magyarországon a pornóipari lobbi. Azóta szembesülnöm kellett vele, hogy a pornóiparban igenis nagyhatalomnak számítunk. Ami a giccset illeti, rá kellett jönnöm, hogy a magyar társadalomban mély és komoly igény van a giccs iránt, amitől nem lehet megfosztani egyik napról a másikra. Ha így van, tudomásul veszem, és anélkül, hogy okafogyottnak tekinteném a kezdeményezést, inkább úgy tekintem, mint aminek még nem jött el az ideje.
A másik nagy port kavart kezdeményezésed a Julianus-program.
– Itt nem akarok meghátrálni, bár igen kemény és ostoba ellenérvek születtek. Egész odáig merészkedtek, hogy meggyanúsítottak: hogy fajelméleti megfontolásokból tartom a programot helyesnek, meg különbséget akarok tenni magyar és magyar között. Ezek a vádak képtelenségek. Azt gondolom, a történelemtudomány lényegéhez tartozik, hogy primer ismeretekhez jusson a megelőző korokkal kapcsolatban. Az én hitvallásom változatlan az emberben munkáló kíváncsiságról, érdeklődésről, tudásról. Ha úgy tetszik, hiszek az ész-vallásban, és ebben a dologban egy tapodtat sem kívánok meghátrálni. Örülök annak, hogy olyan országban lehetek kormánytisztviselő, ahol következmények nélkül elhangozhat, hogy „az államtitkár úr ostoba és veszélyes játékot játszik”. De ha én tiszteletben tartom mindenki véleményét, azt várom el, hogy mások is így tegyenek. Mindenekelőtt pedig várjuk meg a kutatási eredményeket.
– Összefoglalnád röviden, mi a Julianus-program célja?
– Hogy tiszta vizet öntsünk abba a pohárba, amelybe a magyarság származásával kapcsolatos legkülönösebb elméletek kerültek az elmúlt évszázadok során, különösen felgyorsult tempóban az elmúlt évtizedekben. A dolog természetéből fakadóan ezek az elméletek egyrészt spekulatívak vagy bizonyíthatatlanok, másfelől alkalmasak arra, hogy az önképünkkel kapcsolatos alapokat aláássák. Úgy gondoltam, hogy a mai magyar népességet alkotó komponensek megnevezése, azonosítása semmiképpen nem ellentétes a tudomány, a közerkölcs lényegével. Az egyik válasz, ellenérv ezzel kapcsolatban úgy hangozhat, hogy ez egy rendkívül kevert népesség. Senki nem állítja azonban, hogy létezik egy úgymond érintetlen, senkivel nem keveredett magyar népesség. Azt meg főleg nem, hogy ha mégis van egy ilyen, akkor azt igazibb vagy mélyebb magyarnak kell tekinteni. Elég csak Petőfire gondolni. A magyarságnak hallatlan asszimiláló ereje van. A legnagyobb bűnt a magyarság ellen mindig azok követték el, akik megpróbálták osztályozni, illetve kiszorítani a magyarság kebeléből azokat, akik úgymond idegenek, jöttmentek, máshova valók. Erre ma is szigorúan oda kell figyelni. De mindennek tudomásul vétele, szem előtt tartása nem jelentheti azt, hogy ne volna szabad kíváncsinak lenni arra, hogy a mai magyar népességnek mennyi a finnugor, a szláv, a germán, a türk vagy iráni eleme. Olyan tudományos programot kell elindítani, amely minden olyan népességet, amely a magyarsággal evidens kapcsolatban állt, feltérképez. – A Könyvhéten sokan fehér szalagot viseltek a Márai-program elhalálozása miatt. Várható-e a folytatása, vagy valami hasonló program?
– Mint a Parlament Kulturális Bizottsága előtt bejelentettem: szeptember elsejére feldolgozzuk és összegezzük a Márai-programmal kapcsolatos szakmai javaslatokat, kialakítva a Márai-program egy átdolgozott változatát, amely összhangban áll a kultúrpolitikai elképzelések egészével. Ez nem jelent drámai felfordulást, a program célkitűzéseinek lecserélését, hanem inkább hangsúlykorrekciókat. – Meg lehet akadályozni, hogy a program ne nagy könyvkiadók lobbija legyen? – Jobban oda kellene figyelnünk a kortárs magyar írók érdekeire. Ez egy szellemi tápláléklánc, amelynek egyik végén ott áll a szerző, aztán a könyvkiadó, a kereskedő, a könyvtár és az olvasó következik. Azt lehet megakadályozni, hogy a nagy pénzeket a nagy cápák nyeljék el. A cél, hogy a támogatás haszonélvezői ne a közvetítők, hanem a szerzők és az olvasók legyenek. Ezt persze lehet vitatni, mondván: a kereskedő megteremti az érdekegység megvalósulásának feltételeit. De a fordítottja is igaz: a kereskedőnek sem érdeke, hogy az írók kivérezzenek. – Sokakat megrémített a hír, hogy 2 milliárdot zároltak az NKA pénzéből, mondják, a szervezet működésképtelen lesz, kivonják a pénzt a kultúrából. – Akik most jajveszékelnek, nem fognak ekkora hangerővel ünnepelni, amikor kiderül, hogy még sincs igazuk. Lehet, hogy egy-két film nem fog megszületni, vagy bizonyos produkciókra, célokra kevesebb pénz fog jutni. Ha ez így lesz, akkor ezért nem a mostani kormányzat a felelős, hanem azok a kormányzatok, akik az elmúlt években az országot ebbe a helyzetbe juttatták. Részben túlzottnak, részben igazságtalannak érzem ezt a mutogatást annak kapcsán, hogy egy új kormány, amely épphogy csak szembesült a katasztrofális pénzügyi helyzettel, meghoz olyan intézkedéseket, amelyeknek nyilvánvaló célja: a működőképességet biztosítani. Ha ezekből a megszorításokból a kulturális területnek is ki kell venni a részét, érthető, hogy berzenkedést szül. Mi is úgy gondoljuk, hogy ez így nem mehet tovább, bízunk a gazdaság erejében, amely majd elő tudja teremteni a forrásokat. Az elosztás persze rögtön felveti a disztribúció alapelveinek kérdését, illetve hogy ezeket kik és hogyan valósítják meg. A művészvilágban nyilvánvalóan él az autonómia igénye, a művészek maguk tudják, hogy a pénz hogyan használható fel a legértelmesebben. Csakhogy a művészvilág sem egységes, más-más megfontolások ütköznek benne. Például a filmes támogatások esetében láttuk, hogy a legdemokratikusabban választott filmes testületre bízva az elosztást, mégis sok művész érezte úgy, hogy kiszorították. Kiszorult vagy bele sem került abba a körbe, ahol helye lett volna. Remekművek sem születtek olyan számban, ami várható lett volna a támogatások értékét tekintve, és el is tűnt jó néhány milliárd. Ez csak illusztráció ahhoz a dilemmához, hogy a művészekre kell bízni az elosztást, vagy az adminisztrátorokra. Ez utóbbi ellen is számos argumentum hozható fel. A kormányzati cél, hogy több pénz jusson a magyar művészeknek. A zárolás szó eleve azt jelenti, hogy a pénzt nem vonták el, nem költötték el egyébre, csak éppen hozzáférhetetlenné tették. De annak a pénznek előbb utóbb ugyanott meg kell jelennie. – Két fiatal költővel készítettem idefelé jövet interjút. Mindketten arról a már-már közhelyes problémáról beszéltek, hogy értelmiségiként, művészként szinte csak Budapesten lehet bármit is tenni, lehetőségekhez jutni, de írásból még ott sem lehet megélni. A vidék–Budapest ellentétre van-e olyan terv, ami ezt a helyzetet egy kicsit árnyalná? – Budapest relatív súlyának növekedése folyamatosan súlyosbodó probléma, amely előrevetíti egy Budapest-ország utópia képét. Ez ellen decentralizálással lehet védekezni. Jelentős kulturális központokat kell létrehozni, ezek lehetnek nagyvárosok, például Debrecen, vagy kisebbek, mint mondjuk Kecskemét, vagy fürdővárosok, mint például Balatonfüred – azokat említem, amelyek már viszonylagos sikertörténetekké lettek az elmúlt években. A nagy egyetemi központokban a kulturális kínálatot kell színesebbé tenni. Lecserélődött lassan egy modell, amely a művelődési házak Magyarországát jelentette. A népművelők helyett ma kulturális menedzserek ténykednek, és a művelődési házak kulturális eseményeinek (amelyek sokszor esküvők vagy szüreti bálok voltak) modelljét felváltotta egy másik, amely fesztiválokban jeleníti meg az egyes régiók művészeti potenciálját. Ha jól szétnézünk az országban, alig van olyan területe Magyarországnak, amelyhez valamilyen többé-kevésbé sikeres fesztivál ne kapcsolódna. Egyeseknek ez már sok is, azt vallják, hogy a fesztiválok országa lettünk, ennyi jó fesztivált képtelenség rendezni, de ha lehetne, az sem lenne jó, mert az ember nem tud mindenhová eljutni. Ez jellegzetesen fővárosi szemlélet. A Miskolci Operafesztivált vagy a Kaposvári Zenei Fesztivált, vagy a veszprémit, a szombathelyit nem feltétlenül úgy kell tervezni, hogy a fővárosból mindenki mindenhová el tudjon jutni. Sokkal inkább arról van szó, hogy Budapesttől független kulturális centrumok jönnek létre, amelyek egyfajta értékcserét is megvalósítanak: új stílus, szemléletmód, hangnem, teljesítmény jelenik meg. A kulturális energiákat hordozó szellemi csatornarendszer révén ez eljut mindenhová, az egész Kárpát-medencébe. Vagyis nem félek attól, hogy Budapest túldagadása miatt eljutnánk addig, hogy Pécs, Debrecen, Győr, Kolozsvár vagy Kassa kiürülnének és érdektelenné válnának. Gondoljunk csak a Győri Balettre: egy táncosnak legalább akkora rang, mint az Állami Operaház tagja lenni. Nem félek a „túl sok fesztivál, túl sok folyóirat, túl sok egyetem” rémképektől. – És mit gondolsz a múltról? Hogyan látod: jogos-e a bűnök felszínre kerülése, érdemes-e a múlttal szembesülni, vagy az egészet felejtsük el, lépjünk tovább? Nemrég kérdeztük Sára Sándort többek között a Biszku Béla-filmről is. Sára amellett érvelt, hogy a filmet be kellett mutatni, sőt Biszkut el is kellett volna számoltatni.
– A közelmúlt mindig a legkritikusabb a történészek és a köztudat számára is. A rendszerváltás idején nagytakarításról beszélt az ország, aztán az érdeklődés alábbhagyott, miután olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek az államhatalom antidemokratikus szerveivel, akikről senki nem feltételezte volna, még a legjobb barátaik sem. Így a közvélemény egy kicsit meg is csömörlött, a múlt tisztázásának jogi eszközrendszere is nagyon komótos, körülményes lett. A bürokrácia és az érdektelenség kölcsönösen gerjesztették egymást. Ez a kontextus magyarázza, hogy a film alkotói jogállamban aggályosnak számító módon készítették el a filmjüket. Jelzem, ha be akartak volna tartani minden jogszabályilag meghatározott és kötelezővé tett lépést, ez a film nem született volna meg. Itt most a jogi alapú szemlélet és egy önismeretet szolgálni kívánó akció közötti konfliktus eredményének egy egész társadalom örülhet, még akkor is, ha a jogkövető érzékenység sérült. Hasonló dolog mindig elő fog fordulni ott, ahol a szabályozás, a bürokrácia lemarad a valós igényekkel szemben. Ez esetben lemaradt. A tanulság nem az, hogy nincs többé a magánéletnek szentsége és bele lehet tiporni bárki személyiségébe. Ott nem fognak ilyen dolgok történni, ahol jól működik a társadalom önismeretét, önreflexióját szolgáló eszközrendszer. Ha valamivel baj van, akkor ezzel. Ezen kell javítani, nem arról huhogni, hogy mi lesz majd ebből. Ezek a jogvédő hangok megkerülik a kérdést, hogy hány millió ember sorsába avatkozott bele a legbrutálisabban az a hatalom, aminek a működéséről szerezhettünk ismeretet egyik meghatározó figurájának személyiségébe belepillantva.
– A kérdés költői, bizonyos értelemben: lehetséges-e adómentessé tenni az költők számára a versek publikálását? – Ha ez csak a kulturális minisztériumtól függene, akkor nyilvánvalóan igen lenne a válaszom, de a kérdés alapvetően pénzügyi. Romániában például jóval kedvezőbbek a művészek adózási viszonyai. De nem lehet kiemelni és átvenni egy másik adórendszer egyetlen elemét, legfeljebb példaként hivatkozni rá.
– Milyennek szeretnéd látni a magyar kulturális életet négy év múlva? – Amelyben új Ady Endrék, Bartók Bélák, Csontváryk, Kosztolányi Dezsők, Krúdy Gyulák, Weöres Sándorok tudják kibontakoztatni tehetségüket, fantasztikus remekművek sorozatával gazdagítva a magyar és egyben európai kultúrát. Mindezt abban az egységes szellemi térben képzelem el, amely a Kárpát-medencét jelenti, benne erdélyi, felvidéki és minden utódállam-beli magyar művésszel, Kiskolozsvártól nagy-Kolozsvárig. Nem tudom, tudsz-e róla, de Dél-Burgenlandban a Németújvári járásban van egy nagyon pici falu, mai nevén Glasing, amely hajdanában a Kis-Kolozsvár nevet viselte. Ha én ezt tudtam volna, amikor emigrálnom kellett Kolozsvárról Nyugatra, akkor biztosan ezt a helyet választottam volna. Már csak azért is, hogy ha bárki feltette volna azt a kérdést, hová való vagyok, mondhassam azt, hogy kolozsvári. Weiner Sennyey Tibor. Erdély.ma
Versírásról, bizalomról és bizalmatlanságról, politikáról, pornó- és giccsadóról, a Julianus-, és a Márai-programról, az NKA sorsáról, vidék és Budapest viszonyáról, és a jövőről alkotott képéről beszélgettünk Szőcs Gézával a Tokaji Írótáborból Budapest felé autózva.
Írsz-e még verset mostanában, vagy már csak népdalokat – ahogy ezt a városi legenda tartja Budapesten? – Nem írtam mostanában verset, de ez nincs feltétlenül kapcsolatban a mintegy három hónapja tartó megbízásommal, aminek a lényege, hogy a kulturális intézményrendszer ügyes-bajos dolgaival foglalkozom. Volt már rá példa az életemben, hogy nagyon stresszes, leterhelt hónapokban is tudtam verset írni, de arra is, hogy hosszabb nyaralás, pihenés nem hozta meg az inspirációt. Ihlet kérdése minden. Ha az emberben épségben megőrződik a lírai-én, akkor bármikor megszólalhat.
Az utóbbi időben több, veled készített interjút is közöltek, illetve a megbízatásod elején a Nagyításban jelent meg egy összeállítás. Én két beszélgetésre utalnék most: a szinte hírhedtté lett Indexes megjelenésre, illetve legutóbb a Magyar Narancsban olvasható interjúra. Két dolog volt bennük közös: hogy nem ismerték a Nagyítás-beli összeállítást, illetve a támadó hangnemük. Te miben látod az okát?
A bizalmatlanság, a barátságtalan hang, az ellenségesség a mai helyzetben Magyarországon szinte természetes. A társadalmat, ideértve az írástudói réteget is, törésvonalak osztják meg, de legalább egy nagy törésvonal, amelyet fontosnak tartok megszüntetni, áthidalni. Ilyen körülmények között nem is képzelhető el, hogy a művészvilágnak legalább egy része ne legyen ellenséges azzal a kormányzattal szemben, amelyet nem az ő preferált pártjai alkotnak.
A te esetedben ez konkrétan mit jelent?
Esetemben összetalálkoznak a Fidesszel, mint párttal, és a Fidesz-kormánnyal mint közép-jobb vagy polgári párttal szembeni előítéletek, sértettségek, ellenérzések. Azután jelen vannak a velem, mint magánszeméllyel szembeni ellenséges érzületek. Ez utóbbiak részben politikai hátterűek, hiszen azok, akik a – nevezzük így – politikai-szellemi ellentáborba tartoznak, eleve gyanakodva figyelik, amit csinálok, mondok, gondolok; de nem felelne meg az igazságnak, ha azt mondanám, hogy csakis ilyen ideológiai-politikai szekértábor-reflexek működnek velem szemben. „Alanyi jogon” is sok ellenséget szereztem az életben, és ezek olykor összeadódnak, mint például most. Ettől úgy tűnhet, mintha nagyon komoly erők állnának szemben akár velem, akár az általam megvalósított kultúrpolitikával szemben. Számottevő ellenállást nem érzékeltem, bár erről természetesen mást is olvashatunk egy-két lapban vagy internetes fórumon. De nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a munkámat akadályozná egy megkerülhetetlen, agresszívan fellépő erő. Talán egyetlen dolog van, amelyet magamban is átgondolva meghátráltam, legalábbis elnapoltam a kérdését. Konkrétan a pornóadó és a giccsadó megvalósítását. Nemrég épp’ az Origón válaszoltam arra a kérdésre, hogyan látom ezeket a dolgokat három hónap elteltével. A pornónál, ugye, ismerjük a klasszikus meghatározást, miszerint nem határozható meg szabatosan, hogy mi a pornó. A giccsről meg nem csikarható ki általános konszenzus…
Csak a tisztánlátás kedvéért: itt arról az elképzelésről van szó, hogy adózni kellene a pornó és a giccs után. – Amikor ezt felvetettem, nem tudtam, hogy ilyen erős és mély beágyazottságú Magyarországon a pornóipari lobbi. Azóta szembesülnöm kellett vele, hogy a pornóiparban igenis nagyhatalomnak számítunk. Ami a giccset illeti, rá kellett jönnöm, hogy a magyar társadalomban mély és komoly igény van a giccs iránt, amitől nem lehet megfosztani egyik napról a másikra. Ha így van, tudomásul veszem, és anélkül, hogy okafogyottnak tekinteném a kezdeményezést, inkább úgy tekintem, mint aminek még nem jött el az ideje.
A másik nagy port kavart kezdeményezésed a Julianus-program.
– Itt nem akarok meghátrálni, bár igen kemény és ostoba ellenérvek születtek. Egész odáig merészkedtek, hogy meggyanúsítottak: hogy fajelméleti megfontolásokból tartom a programot helyesnek, meg különbséget akarok tenni magyar és magyar között. Ezek a vádak képtelenségek. Azt gondolom, a történelemtudomány lényegéhez tartozik, hogy primer ismeretekhez jusson a megelőző korokkal kapcsolatban. Az én hitvallásom változatlan az emberben munkáló kíváncsiságról, érdeklődésről, tudásról. Ha úgy tetszik, hiszek az ész-vallásban, és ebben a dologban egy tapodtat sem kívánok meghátrálni. Örülök annak, hogy olyan országban lehetek kormánytisztviselő, ahol következmények nélkül elhangozhat, hogy „az államtitkár úr ostoba és veszélyes játékot játszik”. De ha én tiszteletben tartom mindenki véleményét, azt várom el, hogy mások is így tegyenek. Mindenekelőtt pedig várjuk meg a kutatási eredményeket.
– Összefoglalnád röviden, mi a Julianus-program célja?
– Hogy tiszta vizet öntsünk abba a pohárba, amelybe a magyarság származásával kapcsolatos legkülönösebb elméletek kerültek az elmúlt évszázadok során, különösen felgyorsult tempóban az elmúlt évtizedekben. A dolog természetéből fakadóan ezek az elméletek egyrészt spekulatívak vagy bizonyíthatatlanok, másfelől alkalmasak arra, hogy az önképünkkel kapcsolatos alapokat aláássák. Úgy gondoltam, hogy a mai magyar népességet alkotó komponensek megnevezése, azonosítása semmiképpen nem ellentétes a tudomány, a közerkölcs lényegével. Az egyik válasz, ellenérv ezzel kapcsolatban úgy hangozhat, hogy ez egy rendkívül kevert népesség. Senki nem állítja azonban, hogy létezik egy úgymond érintetlen, senkivel nem keveredett magyar népesség. Azt meg főleg nem, hogy ha mégis van egy ilyen, akkor azt igazibb vagy mélyebb magyarnak kell tekinteni. Elég csak Petőfire gondolni. A magyarságnak hallatlan asszimiláló ereje van. A legnagyobb bűnt a magyarság ellen mindig azok követték el, akik megpróbálták osztályozni, illetve kiszorítani a magyarság kebeléből azokat, akik úgymond idegenek, jöttmentek, máshova valók. Erre ma is szigorúan oda kell figyelni. De mindennek tudomásul vétele, szem előtt tartása nem jelentheti azt, hogy ne volna szabad kíváncsinak lenni arra, hogy a mai magyar népességnek mennyi a finnugor, a szláv, a germán, a türk vagy iráni eleme. Olyan tudományos programot kell elindítani, amely minden olyan népességet, amely a magyarsággal evidens kapcsolatban állt, feltérképez. – A Könyvhéten sokan fehér szalagot viseltek a Márai-program elhalálozása miatt. Várható-e a folytatása, vagy valami hasonló program?
– Mint a Parlament Kulturális Bizottsága előtt bejelentettem: szeptember elsejére feldolgozzuk és összegezzük a Márai-programmal kapcsolatos szakmai javaslatokat, kialakítva a Márai-program egy átdolgozott változatát, amely összhangban áll a kultúrpolitikai elképzelések egészével. Ez nem jelent drámai felfordulást, a program célkitűzéseinek lecserélését, hanem inkább hangsúlykorrekciókat. – Meg lehet akadályozni, hogy a program ne nagy könyvkiadók lobbija legyen? – Jobban oda kellene figyelnünk a kortárs magyar írók érdekeire. Ez egy szellemi tápláléklánc, amelynek egyik végén ott áll a szerző, aztán a könyvkiadó, a kereskedő, a könyvtár és az olvasó következik. Azt lehet megakadályozni, hogy a nagy pénzeket a nagy cápák nyeljék el. A cél, hogy a támogatás haszonélvezői ne a közvetítők, hanem a szerzők és az olvasók legyenek. Ezt persze lehet vitatni, mondván: a kereskedő megteremti az érdekegység megvalósulásának feltételeit. De a fordítottja is igaz: a kereskedőnek sem érdeke, hogy az írók kivérezzenek. – Sokakat megrémített a hír, hogy 2 milliárdot zároltak az NKA pénzéből, mondják, a szervezet működésképtelen lesz, kivonják a pénzt a kultúrából. – Akik most jajveszékelnek, nem fognak ekkora hangerővel ünnepelni, amikor kiderül, hogy még sincs igazuk. Lehet, hogy egy-két film nem fog megszületni, vagy bizonyos produkciókra, célokra kevesebb pénz fog jutni. Ha ez így lesz, akkor ezért nem a mostani kormányzat a felelős, hanem azok a kormányzatok, akik az elmúlt években az országot ebbe a helyzetbe juttatták. Részben túlzottnak, részben igazságtalannak érzem ezt a mutogatást annak kapcsán, hogy egy új kormány, amely épphogy csak szembesült a katasztrofális pénzügyi helyzettel, meghoz olyan intézkedéseket, amelyeknek nyilvánvaló célja: a működőképességet biztosítani. Ha ezekből a megszorításokból a kulturális területnek is ki kell venni a részét, érthető, hogy berzenkedést szül. Mi is úgy gondoljuk, hogy ez így nem mehet tovább, bízunk a gazdaság erejében, amely majd elő tudja teremteni a forrásokat. Az elosztás persze rögtön felveti a disztribúció alapelveinek kérdését, illetve hogy ezeket kik és hogyan valósítják meg. A művészvilágban nyilvánvalóan él az autonómia igénye, a művészek maguk tudják, hogy a pénz hogyan használható fel a legértelmesebben. Csakhogy a művészvilág sem egységes, más-más megfontolások ütköznek benne. Például a filmes támogatások esetében láttuk, hogy a legdemokratikusabban választott filmes testületre bízva az elosztást, mégis sok művész érezte úgy, hogy kiszorították. Kiszorult vagy bele sem került abba a körbe, ahol helye lett volna. Remekművek sem születtek olyan számban, ami várható lett volna a támogatások értékét tekintve, és el is tűnt jó néhány milliárd. Ez csak illusztráció ahhoz a dilemmához, hogy a művészekre kell bízni az elosztást, vagy az adminisztrátorokra. Ez utóbbi ellen is számos argumentum hozható fel. A kormányzati cél, hogy több pénz jusson a magyar művészeknek. A zárolás szó eleve azt jelenti, hogy a pénzt nem vonták el, nem költötték el egyébre, csak éppen hozzáférhetetlenné tették. De annak a pénznek előbb utóbb ugyanott meg kell jelennie. – Két fiatal költővel készítettem idefelé jövet interjút. Mindketten arról a már-már közhelyes problémáról beszéltek, hogy értelmiségiként, művészként szinte csak Budapesten lehet bármit is tenni, lehetőségekhez jutni, de írásból még ott sem lehet megélni. A vidék–Budapest ellentétre van-e olyan terv, ami ezt a helyzetet egy kicsit árnyalná? – Budapest relatív súlyának növekedése folyamatosan súlyosbodó probléma, amely előrevetíti egy Budapest-ország utópia képét. Ez ellen decentralizálással lehet védekezni. Jelentős kulturális központokat kell létrehozni, ezek lehetnek nagyvárosok, például Debrecen, vagy kisebbek, mint mondjuk Kecskemét, vagy fürdővárosok, mint például Balatonfüred – azokat említem, amelyek már viszonylagos sikertörténetekké lettek az elmúlt években. A nagy egyetemi központokban a kulturális kínálatot kell színesebbé tenni. Lecserélődött lassan egy modell, amely a művelődési házak Magyarországát jelentette. A népművelők helyett ma kulturális menedzserek ténykednek, és a művelődési házak kulturális eseményeinek (amelyek sokszor esküvők vagy szüreti bálok voltak) modelljét felváltotta egy másik, amely fesztiválokban jeleníti meg az egyes régiók művészeti potenciálját. Ha jól szétnézünk az országban, alig van olyan területe Magyarországnak, amelyhez valamilyen többé-kevésbé sikeres fesztivál ne kapcsolódna. Egyeseknek ez már sok is, azt vallják, hogy a fesztiválok országa lettünk, ennyi jó fesztivált képtelenség rendezni, de ha lehetne, az sem lenne jó, mert az ember nem tud mindenhová eljutni. Ez jellegzetesen fővárosi szemlélet. A Miskolci Operafesztivált vagy a Kaposvári Zenei Fesztivált, vagy a veszprémit, a szombathelyit nem feltétlenül úgy kell tervezni, hogy a fővárosból mindenki mindenhová el tudjon jutni. Sokkal inkább arról van szó, hogy Budapesttől független kulturális centrumok jönnek létre, amelyek egyfajta értékcserét is megvalósítanak: új stílus, szemléletmód, hangnem, teljesítmény jelenik meg. A kulturális energiákat hordozó szellemi csatornarendszer révén ez eljut mindenhová, az egész Kárpát-medencébe. Vagyis nem félek attól, hogy Budapest túldagadása miatt eljutnánk addig, hogy Pécs, Debrecen, Győr, Kolozsvár vagy Kassa kiürülnének és érdektelenné válnának. Gondoljunk csak a Győri Balettre: egy táncosnak legalább akkora rang, mint az Állami Operaház tagja lenni. Nem félek a „túl sok fesztivál, túl sok folyóirat, túl sok egyetem” rémképektől. – És mit gondolsz a múltról? Hogyan látod: jogos-e a bűnök felszínre kerülése, érdemes-e a múlttal szembesülni, vagy az egészet felejtsük el, lépjünk tovább? Nemrég kérdeztük Sára Sándort többek között a Biszku Béla-filmről is. Sára amellett érvelt, hogy a filmet be kellett mutatni, sőt Biszkut el is kellett volna számoltatni.
– A közelmúlt mindig a legkritikusabb a történészek és a köztudat számára is. A rendszerváltás idején nagytakarításról beszélt az ország, aztán az érdeklődés alábbhagyott, miután olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek az államhatalom antidemokratikus szerveivel, akikről senki nem feltételezte volna, még a legjobb barátaik sem. Így a közvélemény egy kicsit meg is csömörlött, a múlt tisztázásának jogi eszközrendszere is nagyon komótos, körülményes lett. A bürokrácia és az érdektelenség kölcsönösen gerjesztették egymást. Ez a kontextus magyarázza, hogy a film alkotói jogállamban aggályosnak számító módon készítették el a filmjüket. Jelzem, ha be akartak volna tartani minden jogszabályilag meghatározott és kötelezővé tett lépést, ez a film nem született volna meg. Itt most a jogi alapú szemlélet és egy önismeretet szolgálni kívánó akció közötti konfliktus eredményének egy egész társadalom örülhet, még akkor is, ha a jogkövető érzékenység sérült. Hasonló dolog mindig elő fog fordulni ott, ahol a szabályozás, a bürokrácia lemarad a valós igényekkel szemben. Ez esetben lemaradt. A tanulság nem az, hogy nincs többé a magánéletnek szentsége és bele lehet tiporni bárki személyiségébe. Ott nem fognak ilyen dolgok történni, ahol jól működik a társadalom önismeretét, önreflexióját szolgáló eszközrendszer. Ha valamivel baj van, akkor ezzel. Ezen kell javítani, nem arról huhogni, hogy mi lesz majd ebből. Ezek a jogvédő hangok megkerülik a kérdést, hogy hány millió ember sorsába avatkozott bele a legbrutálisabban az a hatalom, aminek a működéséről szerezhettünk ismeretet egyik meghatározó figurájának személyiségébe belepillantva.
– A kérdés költői, bizonyos értelemben: lehetséges-e adómentessé tenni az költők számára a versek publikálását? – Ha ez csak a kulturális minisztériumtól függene, akkor nyilvánvalóan igen lenne a válaszom, de a kérdés alapvetően pénzügyi. Romániában például jóval kedvezőbbek a művészek adózási viszonyai. De nem lehet kiemelni és átvenni egy másik adórendszer egyetlen elemét, legfeljebb példaként hivatkozni rá.
– Milyennek szeretnéd látni a magyar kulturális életet négy év múlva? – Amelyben új Ady Endrék, Bartók Bélák, Csontváryk, Kosztolányi Dezsők, Krúdy Gyulák, Weöres Sándorok tudják kibontakoztatni tehetségüket, fantasztikus remekművek sorozatával gazdagítva a magyar és egyben európai kultúrát. Mindezt abban az egységes szellemi térben képzelem el, amely a Kárpát-medencét jelenti, benne erdélyi, felvidéki és minden utódállam-beli magyar művésszel, Kiskolozsvártól nagy-Kolozsvárig. Nem tudom, tudsz-e róla, de Dél-Burgenlandban a Németújvári járásban van egy nagyon pici falu, mai nevén Glasing, amely hajdanában a Kis-Kolozsvár nevet viselte. Ha én ezt tudtam volna, amikor emigrálnom kellett Kolozsvárról Nyugatra, akkor biztosan ezt a helyet választottam volna. Már csak azért is, hogy ha bárki feltette volna azt a kérdést, hová való vagyok, mondhassam azt, hogy kolozsvári. Weiner Sennyey Tibor. Erdély.ma
2010. szeptember 30.
A Művelődési Ház ad otthont Elekes Gyula igazgató első udvarhelyi tűzzománc-kiállításának. A megnyitóra október 3-án, vasárnap 13 órától kerül sor az intézmény kiállítótermében. Igazgatói irodájában kerestük fel az alkotóművész Elekes Gyulát.
– Milyen alkalomból született a kiállítás ötlete?
– Az egyik ok az, hogy 30 éve tűzzománcozom, a másik pedig, hogy idén töltöm az 50 évet, és Székelyudvarhelyen még nem volt önálló kiállításom. Eddig összesen 42 alkalommal állíthattam ki műveimet Európában, Spanyolországtól Oroszországig. Ezt a kiállítást Pap Gábor művészettörténész nyitja majd meg, aki Budapesten él, és több mint 30 éve az európai tűzzománc nagyon jó ismerője, több évtizede követője és egyfajta értelmezője annak a világnak, amit próbálnak kifejezni az alkotók. Én vallom: függetlenül attól, hogy milyen stílusirányzatot képvisel, vagy milyen módon próbál közvetíteni az alkotó, a tűzzománc egy olyan képírás, ami sokkal ősibb, mint a mechanikus írásmódok. Gondoljunk csak a népi vagy egyházi kultúrában előforduló nagyszerű alkotásokra, amelyek szavak nélkül közvetítenek üzenetet a nézők felé. Ezt próbálom én is elérni munkáimban, kisebb-nagyobb sikerrel. Ezért fontos a képírás, mert itt sokszor nem is szükséges a nyelv: a műre ugyanúgy rá tud csodálkozni a magát keltának valló észak-spanyol, mint az orosz.
– Hogyan fogalmazná meg a kiállítás célját?
– A kiállítással célom egy kicsit szülővárosom felé is nyitni, megmutatni mindazt, amit 30 éven át próbáltam megtanulni. Végül is a tűzzománc egy olyan műfaj, ahol folyamatos a tanulás, a kísérletezgetés. Vannak véletlenek, és az egészben az a csodálatos, amikor az ember ezeket a véletleneket meg tudja ismételni, és akár egy sajátos technikaként, egyéni vonásokkal felruházva tudja megjeleníteni. Bármennyire is furcsa vagy kevéssé ismert is itt felénk a tűzzománc, Nyugat-Európában óriási kultúrája van. Hatalmas központok léteznek, ahol évtizedeken keresztül felépített gyűjtemények vannak, ilyen például Közép-Európa legnagyobb gyűjteménye Kecskeméten, ahol az elmúlt 20 évben, egy év kivételével, én is mindig megfordultam a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyben.
– Mi ösztönözte arra, hogy szakkört indítson Székelyudvarhelyen?
– A tűzzománc-készítést most már nyolcadik éve tanítom itt Székelyudvarhelyen. Ez a kultúra, amire oly nagyon büszke az ötvösművesség, és Nyugat-Európában úgy ismert, mint „erdélyi sodronyzománc”, mivel az erdélyi ötvösök, aranyművesek fejlesztették ki, lassan feledésbe merül. Feltett szándékom ezt valamilyen módon visszahonosítani, vagy legalább ismertté tenni. Tehát már nyolc éve műveljük a zománcozást közösen gyerekekkel, diákokkal minden csütörtökön 5 órától 8-ig, és minden pénteken 6-tól 9-ig felnőttekkel. Továbbá negyedik éve már, hogy szervezünk alkotótábort is. Szükségét éreztem a szakkör, illetve az alkotótábor létrehozásának, hiszen a tűzzománcozást én már 15 éve oktatom nyaranta Ausztriában, Spanyolországban, Németországban, és úgy gondoltam, hogy ebből atyámfiait sem szabad kihagyni. Így utólag azt látom, főleg a nagyszámú érdeklődőre tekintettel, hogy megérte a fáradozás.
– Hogyan készül a tűzzománc?
– Magáról a technikáról annyit kell tudni, hogy tulajdonképpen egy nagyon finom kvarcüveget használunk, amely bizonyos oxidokkal van dúsítva. Ez az üveg reakcióba lép az elektromos kemencében történő olvasztás, égetés során a hordozó anyaggal, ami rendszerint vörösréz. Az arany, ezüst, a vörösréz vagy egy speciális, nagy széntartalmú acél zománcozható anyagok. Mi inkább a vörösrezet részesítjük előnyben. – Ennyi év után miért csak most nyílik kiállítása Udvarhelyen?
– Az este egy koncerten meséltem az egyik barátomnak, hogy sorra kerül egy ilyen kiállítás. Ő azt mondta, van annyira fontos Székelyudvarhely, hogy be kellett ennek érnie. Tehát először külföldön kell megmérettetni magad, aztán itthon is eljöhet a bemutatkozás ideje. Nehéz itthon prófétáskodni. Mint intézményvezető, azt tapasztalom, hogy be kell a dolgoknak érniük, különben rengeteg támadás érheti az embert. – Mi lesz látható a kiállításon?
– Két nagy, egy moszkvai és egy spanyolországi kiállítás anyaga lesz megtekinthető, kibővítve a nyár folyamán készített művekkel. Persze a paletta nem lesz teljes, hiszen számos olyan munka hiányzik, amelyeket szerettem volna elkészíteni, de nem volt rá időm. De remélem, nem kell újabb ötven évet várni következő kiállításomra.
A kiállítást Pap Gábor művészettörténész nyitja meg, az eseményen köszöntőt mond Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere. A tárlat október 21-éig lesz megtekinthető, naponta 10 és 12 óra között, szombaton és vasárnap 10-től 13 óráig.
Kovács Eszter. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
– Milyen alkalomból született a kiállítás ötlete?
– Az egyik ok az, hogy 30 éve tűzzománcozom, a másik pedig, hogy idén töltöm az 50 évet, és Székelyudvarhelyen még nem volt önálló kiállításom. Eddig összesen 42 alkalommal állíthattam ki műveimet Európában, Spanyolországtól Oroszországig. Ezt a kiállítást Pap Gábor művészettörténész nyitja majd meg, aki Budapesten él, és több mint 30 éve az európai tűzzománc nagyon jó ismerője, több évtizede követője és egyfajta értelmezője annak a világnak, amit próbálnak kifejezni az alkotók. Én vallom: függetlenül attól, hogy milyen stílusirányzatot képvisel, vagy milyen módon próbál közvetíteni az alkotó, a tűzzománc egy olyan képírás, ami sokkal ősibb, mint a mechanikus írásmódok. Gondoljunk csak a népi vagy egyházi kultúrában előforduló nagyszerű alkotásokra, amelyek szavak nélkül közvetítenek üzenetet a nézők felé. Ezt próbálom én is elérni munkáimban, kisebb-nagyobb sikerrel. Ezért fontos a képírás, mert itt sokszor nem is szükséges a nyelv: a műre ugyanúgy rá tud csodálkozni a magát keltának valló észak-spanyol, mint az orosz.
– Hogyan fogalmazná meg a kiállítás célját?
– A kiállítással célom egy kicsit szülővárosom felé is nyitni, megmutatni mindazt, amit 30 éven át próbáltam megtanulni. Végül is a tűzzománc egy olyan műfaj, ahol folyamatos a tanulás, a kísérletezgetés. Vannak véletlenek, és az egészben az a csodálatos, amikor az ember ezeket a véletleneket meg tudja ismételni, és akár egy sajátos technikaként, egyéni vonásokkal felruházva tudja megjeleníteni. Bármennyire is furcsa vagy kevéssé ismert is itt felénk a tűzzománc, Nyugat-Európában óriási kultúrája van. Hatalmas központok léteznek, ahol évtizedeken keresztül felépített gyűjtemények vannak, ilyen például Közép-Európa legnagyobb gyűjteménye Kecskeméten, ahol az elmúlt 20 évben, egy év kivételével, én is mindig megfordultam a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyben.
– Mi ösztönözte arra, hogy szakkört indítson Székelyudvarhelyen?
– A tűzzománc-készítést most már nyolcadik éve tanítom itt Székelyudvarhelyen. Ez a kultúra, amire oly nagyon büszke az ötvösművesség, és Nyugat-Európában úgy ismert, mint „erdélyi sodronyzománc”, mivel az erdélyi ötvösök, aranyművesek fejlesztették ki, lassan feledésbe merül. Feltett szándékom ezt valamilyen módon visszahonosítani, vagy legalább ismertté tenni. Tehát már nyolc éve műveljük a zománcozást közösen gyerekekkel, diákokkal minden csütörtökön 5 órától 8-ig, és minden pénteken 6-tól 9-ig felnőttekkel. Továbbá negyedik éve már, hogy szervezünk alkotótábort is. Szükségét éreztem a szakkör, illetve az alkotótábor létrehozásának, hiszen a tűzzománcozást én már 15 éve oktatom nyaranta Ausztriában, Spanyolországban, Németországban, és úgy gondoltam, hogy ebből atyámfiait sem szabad kihagyni. Így utólag azt látom, főleg a nagyszámú érdeklődőre tekintettel, hogy megérte a fáradozás.
– Hogyan készül a tűzzománc?
– Magáról a technikáról annyit kell tudni, hogy tulajdonképpen egy nagyon finom kvarcüveget használunk, amely bizonyos oxidokkal van dúsítva. Ez az üveg reakcióba lép az elektromos kemencében történő olvasztás, égetés során a hordozó anyaggal, ami rendszerint vörösréz. Az arany, ezüst, a vörösréz vagy egy speciális, nagy széntartalmú acél zománcozható anyagok. Mi inkább a vörösrezet részesítjük előnyben. – Ennyi év után miért csak most nyílik kiállítása Udvarhelyen?
– Az este egy koncerten meséltem az egyik barátomnak, hogy sorra kerül egy ilyen kiállítás. Ő azt mondta, van annyira fontos Székelyudvarhely, hogy be kellett ennek érnie. Tehát először külföldön kell megmérettetni magad, aztán itthon is eljöhet a bemutatkozás ideje. Nehéz itthon prófétáskodni. Mint intézményvezető, azt tapasztalom, hogy be kell a dolgoknak érniük, különben rengeteg támadás érheti az embert. – Mi lesz látható a kiállításon?
– Két nagy, egy moszkvai és egy spanyolországi kiállítás anyaga lesz megtekinthető, kibővítve a nyár folyamán készített művekkel. Persze a paletta nem lesz teljes, hiszen számos olyan munka hiányzik, amelyeket szerettem volna elkészíteni, de nem volt rá időm. De remélem, nem kell újabb ötven évet várni következő kiállításomra.
A kiállítást Pap Gábor művészettörténész nyitja meg, az eseményen köszöntőt mond Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere. A tárlat október 21-éig lesz megtekinthető, naponta 10 és 12 óra között, szombaton és vasárnap 10-től 13 óráig.
Kovács Eszter. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2010. november 22.
Csupa csapás az élet – Egy budapesti kiállítás
Aki betekintett Budán a Szentháromság téren a Magyar Borok Háza dísztermébe, ahol 1998 őszén Petrás Mária kiállítása volt, elcsodálkozhatott azon, hogy 1965 óta ez a 25. tárlata. Jászberény, Érd, Párizs (csoportos kiállítás), Pápa, több ízben is Budapest, Déva, Pécs, Kecskemét, Mátrafüred, Gödöllő stb. Munkái megtalálhatók az alábbi templomokban: Bükkzsérc, Epöl, Csucsa (Czecz János), Magyarvalkó, Kőrösfő, Jegenye, Kémer, Déva. Utóbbit szülőfalujának, Dioszénnek szánta, de ismert okok miatt az ottani papoknak és a világi hatalom birtokosainak nincs szükségük az ő munkáira. Kiállításait neves személyiségek nyitják meg – egyébként Kő Pál tanítványa.
Kóka Rozália, a Magyar Művészeti Intézet osztályvezetőjének meghatározása szerint: „Földből égetett képeivel a moldvai magyarság középkori állapotban megrekedt, kilátástalan sorsát panaszolja." Továbbá: „Művészetének középpontjában az anyaság témája áll. Az »anonim szentté« magasztosult sokgyermekes csángó asszonyoktól a Szűz Máriáig számtalan változatban formálja meg az ANYÁT s az anyaság érzésének minden stációját a karácsonyéji boldogságtól a nagypénteki szenvedésig.
L. dr. Imre Mária néprajzkutató a gödöllői kiállítás műsorfüzetében írja: „Népéhez való hűségét jelzi, hogy első önálló munkáját, egy oltárt a dévai ferencesek kolostorának adományozta." (Ez az alkotás az, amelyik nem kerülhetett szülőfaluja, a Szeret menti Dioszén templomába.) „Madonna-változatai egyszerre szentek és profánok. Magukban hordozzák a földi édesanyák örömteli és fájdalmas életének sorsfordító életszakaszait... Kiemelkedően szépek a Fájdalmas Anyát bemutató faliképei." Húshegyi Gábor esztéta, egyetemi tanár: „Petrás Mária madonnái, piétái a szent és profán mesgyét követve átértelmeződtek és kaptak újabb jelentést. Következetes kettősségükkel tűnnek ki. Egyik a szakrális tematika azonos rétegű profanizálása, a figurális forma archaizálása, a másik, hogy a kompozíciók, a sémák akár a reneszánszra, a 15–16. századi Rabbiákra, a reliefkeretek akár a középkorra, illetve a historizmusra is utalhatnának. Ezt a kettősséget gazdagítja a Keleti-Kárpátokon túlról hozott ornamensvilág, az égetett anyag és annak polikrómiája, egy egyedi színkezelés (...)"
Petrás Mária Szentháromság téri decemberi kiállítása, égetett krisztusképei, domborművei kiskarácsonyt, nagykarácsonyt köszöntőek, de nem alkalomhoz kötöttek, az esztendő minden szakának maradandó alkotásai.
1999-ben Dévára hozza át gyűjteményes kiállítását. Sepsiszentgyörgyre nemcsak azért kell átkérni ezt az „anyagot", mert édestestvérei és ezek családja él itt, hanem azért, mert Petrás Marika az egyetemes magyarság egyik reprezentatív művészegyénisége.
Sylvester Lajos, Erdély.ma
Aki betekintett Budán a Szentháromság téren a Magyar Borok Háza dísztermébe, ahol 1998 őszén Petrás Mária kiállítása volt, elcsodálkozhatott azon, hogy 1965 óta ez a 25. tárlata. Jászberény, Érd, Párizs (csoportos kiállítás), Pápa, több ízben is Budapest, Déva, Pécs, Kecskemét, Mátrafüred, Gödöllő stb. Munkái megtalálhatók az alábbi templomokban: Bükkzsérc, Epöl, Csucsa (Czecz János), Magyarvalkó, Kőrösfő, Jegenye, Kémer, Déva. Utóbbit szülőfalujának, Dioszénnek szánta, de ismert okok miatt az ottani papoknak és a világi hatalom birtokosainak nincs szükségük az ő munkáira. Kiállításait neves személyiségek nyitják meg – egyébként Kő Pál tanítványa.
Kóka Rozália, a Magyar Művészeti Intézet osztályvezetőjének meghatározása szerint: „Földből égetett képeivel a moldvai magyarság középkori állapotban megrekedt, kilátástalan sorsát panaszolja." Továbbá: „Művészetének középpontjában az anyaság témája áll. Az »anonim szentté« magasztosult sokgyermekes csángó asszonyoktól a Szűz Máriáig számtalan változatban formálja meg az ANYÁT s az anyaság érzésének minden stációját a karácsonyéji boldogságtól a nagypénteki szenvedésig.
L. dr. Imre Mária néprajzkutató a gödöllői kiállítás műsorfüzetében írja: „Népéhez való hűségét jelzi, hogy első önálló munkáját, egy oltárt a dévai ferencesek kolostorának adományozta." (Ez az alkotás az, amelyik nem kerülhetett szülőfaluja, a Szeret menti Dioszén templomába.) „Madonna-változatai egyszerre szentek és profánok. Magukban hordozzák a földi édesanyák örömteli és fájdalmas életének sorsfordító életszakaszait... Kiemelkedően szépek a Fájdalmas Anyát bemutató faliképei." Húshegyi Gábor esztéta, egyetemi tanár: „Petrás Mária madonnái, piétái a szent és profán mesgyét követve átértelmeződtek és kaptak újabb jelentést. Következetes kettősségükkel tűnnek ki. Egyik a szakrális tematika azonos rétegű profanizálása, a figurális forma archaizálása, a másik, hogy a kompozíciók, a sémák akár a reneszánszra, a 15–16. századi Rabbiákra, a reliefkeretek akár a középkorra, illetve a historizmusra is utalhatnának. Ezt a kettősséget gazdagítja a Keleti-Kárpátokon túlról hozott ornamensvilág, az égetett anyag és annak polikrómiája, egy egyedi színkezelés (...)"
Petrás Mária Szentháromság téri decemberi kiállítása, égetett krisztusképei, domborművei kiskarácsonyt, nagykarácsonyt köszöntőek, de nem alkalomhoz kötöttek, az esztendő minden szakának maradandó alkotásai.
1999-ben Dévára hozza át gyűjteményes kiállítását. Sepsiszentgyörgyre nemcsak azért kell átkérni ezt az „anyagot", mert édestestvérei és ezek családja él itt, hanem azért, mert Petrás Marika az egyetemes magyarság egyik reprezentatív művészegyénisége.
Sylvester Lajos, Erdély.ma
2010. december 5.
Magyar-magyar találkozó Kecskeméten: a Vajdaság Ma is bemutatkozott
A kecskeméti Nagytemplomban bemutatott délelőtti szentmisén való részétellel vasárnap véget ért a Virágzó Civil Világért Találkozó, amelyen az anyaországi és határon túli civil szervezetek között három hírportál, az Erdély Ma, a Felvidék Ma és a Vajdaság Ma is képviseltette magát, lévén, hogy a 2011-es családév alkalmából a résztvevők a Média szerepe a családban, a család megjelenítése a médiában címmel megfogalmazott kérdéskörről tanácsoztak.
A sorrendben harmadik ilyen jellegű kecskeméti civil találkozón neves előadók foglalkoztak a témával, előtérbe helyezve azt a alapigazságot, hogy a nemzet egységére törekedve sem szabad elfelejteni a családok, s családon belül a nők, édesanyák és nagyanyák szerepét, akik a modern kor hozta követelményekhez is igazodva átviszik az örökölt kultúrát a felnövő nemzedékekre. Kovács Csabának, az Erdély Ma főszerkesztőjének, Pogány Erzsébetnek, a Felvidék Ma alapító igazgatójának és Friedrich Annának, a Vajdaság Ma szerkesztőjének részvételével külön témaként vitatták meg a hírportáloknak a nemzetrészek kölcsönös megismerésében és hiteles tájékoztatásában betöltött szerepét, s a további együttműködés lehetőségét.
Mint ahogy a résztvevő civil szervezetek közös akaratát megfogalmazó Mák Kornél, Kecskemét Megyei Jogú Város alpolgármestere a találkozó végén kijelentette, a hit és a magyarság megtartó ereje testesedett meg a három nap alatt Kecskeméten, s a közös dialógusok bizonyították, hogy ma már lényegében nem anyaországi és határon túli, hanem programzerűen megvalósuló magyar-magyar kapcsolatokról beszélünk.
Az, hogy a felvidéki, kárpátaljai, horvátországi, erdélyi, vajdasági és anyaországi – főként nőket, anyákat tömörítő - civil szervezetek részt vehettek a találkozón, elsősorban Engert Jakabné Zsuzsának, a Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület társelnökének és csapatának munkáját dícséri. A rendezvény védnökei Ékes Ilona országgyűlési képviselő, dr. Zombor Gábor, Kecskemét polgármestere és Mák Kornél alpolgármesterek voltak.
F-ch, vajma.info
A kecskeméti Nagytemplomban bemutatott délelőtti szentmisén való részétellel vasárnap véget ért a Virágzó Civil Világért Találkozó, amelyen az anyaországi és határon túli civil szervezetek között három hírportál, az Erdély Ma, a Felvidék Ma és a Vajdaság Ma is képviseltette magát, lévén, hogy a 2011-es családév alkalmából a résztvevők a Média szerepe a családban, a család megjelenítése a médiában címmel megfogalmazott kérdéskörről tanácsoztak.
A sorrendben harmadik ilyen jellegű kecskeméti civil találkozón neves előadók foglalkoztak a témával, előtérbe helyezve azt a alapigazságot, hogy a nemzet egységére törekedve sem szabad elfelejteni a családok, s családon belül a nők, édesanyák és nagyanyák szerepét, akik a modern kor hozta követelményekhez is igazodva átviszik az örökölt kultúrát a felnövő nemzedékekre. Kovács Csabának, az Erdély Ma főszerkesztőjének, Pogány Erzsébetnek, a Felvidék Ma alapító igazgatójának és Friedrich Annának, a Vajdaság Ma szerkesztőjének részvételével külön témaként vitatták meg a hírportáloknak a nemzetrészek kölcsönös megismerésében és hiteles tájékoztatásában betöltött szerepét, s a további együttműködés lehetőségét.
Mint ahogy a résztvevő civil szervezetek közös akaratát megfogalmazó Mák Kornél, Kecskemét Megyei Jogú Város alpolgármestere a találkozó végén kijelentette, a hit és a magyarság megtartó ereje testesedett meg a három nap alatt Kecskeméten, s a közös dialógusok bizonyították, hogy ma már lényegében nem anyaországi és határon túli, hanem programzerűen megvalósuló magyar-magyar kapcsolatokról beszélünk.
Az, hogy a felvidéki, kárpátaljai, horvátországi, erdélyi, vajdasági és anyaországi – főként nőket, anyákat tömörítő - civil szervezetek részt vehettek a találkozón, elsősorban Engert Jakabné Zsuzsának, a Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület társelnökének és csapatának munkáját dícséri. A rendezvény védnökei Ékes Ilona országgyűlési képviselő, dr. Zombor Gábor, Kecskemét polgármestere és Mák Kornél alpolgármesterek voltak.
F-ch, vajma.info
2011. április 27.
Zenével, húsvéti tojással, koccintással ünnepelték az alkotmányt
Talán a legtartalmasabb gálaműsorral épp Kolozsvár tisztelgett Magyarország új alaptörvénye előtt: az egyetlen határon túli város, amely bekapcsolódott a húsvéthétfő esti, tíz helységet élő körkapcsolással összekötő ünnepi programba. Budapest, Békéscsaba, Debrecen, Győr, Kecskemét, Miskolc, Pécs, Szeged és Szombathely mellett a kolozsvári magyar opera is várta mindazokat, akik a húsvéti ünnepet közös zenehallgatással kívánták lezárni, s egyszersmind részesei lenni a magyarországi eseményeknek is. Mindezt a Duna televízió biztosította, amelynek munkatársai az összes helyszínről bejelentkeztek.
A kolozsváriakkal együtt ünnepelt Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, valamint Szilágyi Mátyás főkonzul és további közéleti és egyházi személyiségek. Ezzel együtt az opera nagyterme laza félházat mutatott, mintha a közönség is kicsit értetlenül állt volna a húsvéthétfői koncertlátogatás lehetősége előtt. Felemelő pillanatnak számított azonban a Himnusz, amelynek hangjai egyszerre tíz városban csendültek fel, majd a közönség felvételről meghallgathatta Schmitt Pál magyar köztársasági elnök ünnepi beszédét, amelyet délben, az új, „magyar, korszerű, nemzeti és európai” alaptörvény aláírását követően mondott el. A politikus kiemelte: ezen a napon nem csak a hitbéli tanítás, a húsvét évszázados hagyományát ünnepeljük, hanem a közös munka fölött érzett büszkeséget is, hogy több mint 20 évvel a rendszerváltás után megszületett az új alkotmány, amely „Magyarország feltámadásának alapja és záloga”. A köztársasági elnök a nemzeti összetartozás okmányának is nevezte az új alaptörvényt, amelynek ünneplése is ezt a jellegét emeli ki, tíz magyarországi város és Kolozsvár részvételével, hiszen a magyar kultúrát a vele együtt élő nemzeti közösségek értékei is erősítették. – Bízunk a fiatalok elhivatottságában, abban, hogy a gyermekeink ismét naggyá teszik Magyarországot! – jelentette ki az elnök, szabadságot, békét és egyetértést kívánva az ünneplő magyarságnak és az együtt élő nemzetiségeknek.
A köszöntő szavak után felcsendült Kodály Psalmus Hungaricusa, az opera kórusának és zenekarának előadásában, Bardon Antal szólista közreműködésével és Selmeczi György vezényletével. A tíz városban egyszerre előadott zsoltárt követő szünet után mindenhol egyéni műsorral folytatódott a program. Kolozsváron mezőségi és kalotaszegi népzene, valamint reneszánsz muzsika is csendült, előbbi a Tarisznyás Együttes, utóbbi a Flauto Dolce előadásában. Elhangzott továbbá Farkas Ferenc Kárpáti rapszódiája és Liszt Ferenc Csárdás obstinéja, szintén Selmeczi György vezényletével, majd Kulcsár Szabolcs vette át a karmesteri pálcát. Elsőként Erkel Ferenc operarészletek hangzottak el (Hunyadi László, Brankovics György, Bánk bán) Vígh Ibolya, Sándor Árpád és Fülöp Márton előadásában, majd Bartók Béla román népi táncait követően Kodály Zoltán Székely fonójának fináléja zárta az ünnepi műsort, Szilágyi János, Molnár Mária, Covacinschi Yolanda, Sándor Árpád és Fülöp Márton közreműködésével.
A közönség a függöny legördülése után sem oszlott el, hiszen a belépőjegyül kosarakba gyűjtött húsvéti hímes tojásokat bőséges fogadás keretében szolgálták fel az opera emeleti előcsarnokában, ahol művészek, zenészek és a jelenlévők közösen ünnepelhették a húsvétzárást és az új magyar alkotmány születését.
S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)
Talán a legtartalmasabb gálaműsorral épp Kolozsvár tisztelgett Magyarország új alaptörvénye előtt: az egyetlen határon túli város, amely bekapcsolódott a húsvéthétfő esti, tíz helységet élő körkapcsolással összekötő ünnepi programba. Budapest, Békéscsaba, Debrecen, Győr, Kecskemét, Miskolc, Pécs, Szeged és Szombathely mellett a kolozsvári magyar opera is várta mindazokat, akik a húsvéti ünnepet közös zenehallgatással kívánták lezárni, s egyszersmind részesei lenni a magyarországi eseményeknek is. Mindezt a Duna televízió biztosította, amelynek munkatársai az összes helyszínről bejelentkeztek.
A kolozsváriakkal együtt ünnepelt Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, valamint Szilágyi Mátyás főkonzul és további közéleti és egyházi személyiségek. Ezzel együtt az opera nagyterme laza félházat mutatott, mintha a közönség is kicsit értetlenül állt volna a húsvéthétfői koncertlátogatás lehetősége előtt. Felemelő pillanatnak számított azonban a Himnusz, amelynek hangjai egyszerre tíz városban csendültek fel, majd a közönség felvételről meghallgathatta Schmitt Pál magyar köztársasági elnök ünnepi beszédét, amelyet délben, az új, „magyar, korszerű, nemzeti és európai” alaptörvény aláírását követően mondott el. A politikus kiemelte: ezen a napon nem csak a hitbéli tanítás, a húsvét évszázados hagyományát ünnepeljük, hanem a közös munka fölött érzett büszkeséget is, hogy több mint 20 évvel a rendszerváltás után megszületett az új alkotmány, amely „Magyarország feltámadásának alapja és záloga”. A köztársasági elnök a nemzeti összetartozás okmányának is nevezte az új alaptörvényt, amelynek ünneplése is ezt a jellegét emeli ki, tíz magyarországi város és Kolozsvár részvételével, hiszen a magyar kultúrát a vele együtt élő nemzeti közösségek értékei is erősítették. – Bízunk a fiatalok elhivatottságában, abban, hogy a gyermekeink ismét naggyá teszik Magyarországot! – jelentette ki az elnök, szabadságot, békét és egyetértést kívánva az ünneplő magyarságnak és az együtt élő nemzetiségeknek.
A köszöntő szavak után felcsendült Kodály Psalmus Hungaricusa, az opera kórusának és zenekarának előadásában, Bardon Antal szólista közreműködésével és Selmeczi György vezényletével. A tíz városban egyszerre előadott zsoltárt követő szünet után mindenhol egyéni műsorral folytatódott a program. Kolozsváron mezőségi és kalotaszegi népzene, valamint reneszánsz muzsika is csendült, előbbi a Tarisznyás Együttes, utóbbi a Flauto Dolce előadásában. Elhangzott továbbá Farkas Ferenc Kárpáti rapszódiája és Liszt Ferenc Csárdás obstinéja, szintén Selmeczi György vezényletével, majd Kulcsár Szabolcs vette át a karmesteri pálcát. Elsőként Erkel Ferenc operarészletek hangzottak el (Hunyadi László, Brankovics György, Bánk bán) Vígh Ibolya, Sándor Árpád és Fülöp Márton előadásában, majd Bartók Béla román népi táncait követően Kodály Zoltán Székely fonójának fináléja zárta az ünnepi műsort, Szilágyi János, Molnár Mária, Covacinschi Yolanda, Sándor Árpád és Fülöp Márton közreműködésével.
A közönség a függöny legördülése után sem oszlott el, hiszen a belépőjegyül kosarakba gyűjtött húsvéti hímes tojásokat bőséges fogadás keretében szolgálták fel az opera emeleti előcsarnokában, ahol művészek, zenészek és a jelenlévők közösen ünnepelhették a húsvétzárást és az új magyar alkotmány születését.
S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)
2011. június 17.
Kezdődik a kisvárdai seregszemle
Pénteken kezdődik a 23. alkalommal megszervezett Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, ahol a határon túli magyar színházak előadásait tekintheti meg az anyaországi közönség. Stier Péter igazgató közölte, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, akárcsak az előző években, idén is részt vesz a kisvárdai fesztiválon. Ezúttal Carlo Goldoni vígjátékát, a Chioggiai csetepatét játsszák majd versenyen kívül június 24-én a Várszínpadon. Stier Péter elmondta: a darabot a fesztivál szervezői választották ki az idei évad előadásai közül, melyeket DVD-n néztek meg. A szóban forgó vígjátékot idén tavasszal Kolozsváron is bemutatták. Keresztes Attila, a társulat művészeti vezetője, a darab rendezője a Krónikának elmondta: jelezte a kisvárdaiaknak, hogy az elmúlt évadban a Harag György Társulatnak nem sikerült olyan darabot színre vinnie, amellyel egy versenyen jó esélyekkel indulhatnának. A művészeti vezető kifejtette: a fesztivált elsősorban egy találkozónak tartja, hozzátéve: az évad utolsó előadásával nem sikerült elkészülniük, Füst Milán Boldogtalanok című darabjának a próbái elkezdődtek ugyan, azonban a pénzhiány nem tette lehetővé, hogy be is mutassák. Ez lett volna az a produkció, amivel akár rangos versenyen is indulhattak volna. A Füst Milán-darabbal kezdik viszont októberben a következő évadot.
A Nagyváradi Magyar Színház Szigligeti Társulata Luigi Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című színművével utazik Kisvárdára. Az évadban nagy sikerrel játszott, a 20. század elején született darabot hétfő délután tekintheti meg a fesztivál közönsége a Művészetek Házában. Az előadást Zakariás Zalán rendezte, és a társulat szinte minden művésze játszik benne. Vasárnap a Nagyvárad Táncegyüttes itthon sikerrel játszott előadása látható a Művészetek Házában, a fesztivál gyerekprogramjának keretében. A Tamási Áron elbeszélése alapján létrehozott táncos mesejáték rendezőpárosa Dimény Levente, a Szigligeti Társulat vezetője és László F. Csaba, a táncegyüttes koreográfusa. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház idén két előadását mutatja be Kisvárdán. Az első napon, az ünnepi megnyitót követően William Shakespeare Ahogy tetszik című közismert vígjátékát adják elő, Koltai M. Gábor rendezésében, szombaton pedig a gyerekprogramban kétszer is játsszák a Zián és Kopik című bábelőadást, Palocsay Kisó Kata rendezésében.
A marosvásárhelyi színház Tompa Miklós Társulata Csehov Platonovjával szerepel a fesztiválon, de a magyarországi közönség a társulat örökös tagja, Farkas Ibolya Börtönnapló című egyéni előadását is megtekintheti, míg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhelye Vaszilij Szigarjev kortárs orosz szerző Guppi című drámájával lép fel. Székelyudvarhelyen pénteken, a kisvárdai fesztivál nyitónapján zárul az évad, a társulat azonban a magyarországi seregszemlén is fellép Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiájával. Szatmárnémeti után a Kisvárdai Fesztiválon mutatja be a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház az évad legjobb darabját, Carlo Goldoni Hazugját. A kisvárosban játszódó történetet, ahol a lakók nyugalmát egy hazudozó kavarja fel, Barabás Olga vitte színre.
A Csíki Játékszín társulata jelenleg már Magyarországon tartózkodik, hiszen nemrégiben felléptek Dunaújvárosban, ahol a Vaknyugat és Mint a sót című előadásaikat játszották, Budapesten a Liliom című előadással, Kecskeméten a Csókos asszony című produkcióval szerepeltek, és onnan utaznak Kisvárdára, ahová a Finito című produkcióval hívták meg őket. A kisvárdai program első nyitóprodukciója egyébként pénteken a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Shakespeare-előadása, A velencei kalmár lesz, amelyet a versenyprogramjában játszanak. A Bocsárdi László rendezésében színre vitt előadás érdekessége, hogy a közönség a színpadról nézi a színészeket, akik a zsinórpadláson, a nézőtéren játszanak.
Az erdélyieken kívül természetesen az újvidékiek, a szabadkaiak, a kassaiak is szerepelnek az egyhetes seregszemlén, de színre lépnek komáromi társulatok is, de gyerekprogramok, kiállítások, zenés műsorok, koncertek, utcaszínház, népművészeti vásár és gasztronómiai bemutató is színesíti a programot.
Krónika (Kolozsvár)
Pénteken kezdődik a 23. alkalommal megszervezett Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, ahol a határon túli magyar színházak előadásait tekintheti meg az anyaországi közönség. Stier Péter igazgató közölte, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, akárcsak az előző években, idén is részt vesz a kisvárdai fesztiválon. Ezúttal Carlo Goldoni vígjátékát, a Chioggiai csetepatét játsszák majd versenyen kívül június 24-én a Várszínpadon. Stier Péter elmondta: a darabot a fesztivál szervezői választották ki az idei évad előadásai közül, melyeket DVD-n néztek meg. A szóban forgó vígjátékot idén tavasszal Kolozsváron is bemutatták. Keresztes Attila, a társulat művészeti vezetője, a darab rendezője a Krónikának elmondta: jelezte a kisvárdaiaknak, hogy az elmúlt évadban a Harag György Társulatnak nem sikerült olyan darabot színre vinnie, amellyel egy versenyen jó esélyekkel indulhatnának. A művészeti vezető kifejtette: a fesztivált elsősorban egy találkozónak tartja, hozzátéve: az évad utolsó előadásával nem sikerült elkészülniük, Füst Milán Boldogtalanok című darabjának a próbái elkezdődtek ugyan, azonban a pénzhiány nem tette lehetővé, hogy be is mutassák. Ez lett volna az a produkció, amivel akár rangos versenyen is indulhattak volna. A Füst Milán-darabbal kezdik viszont októberben a következő évadot.
A Nagyváradi Magyar Színház Szigligeti Társulata Luigi Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című színművével utazik Kisvárdára. Az évadban nagy sikerrel játszott, a 20. század elején született darabot hétfő délután tekintheti meg a fesztivál közönsége a Művészetek Házában. Az előadást Zakariás Zalán rendezte, és a társulat szinte minden művésze játszik benne. Vasárnap a Nagyvárad Táncegyüttes itthon sikerrel játszott előadása látható a Művészetek Házában, a fesztivál gyerekprogramjának keretében. A Tamási Áron elbeszélése alapján létrehozott táncos mesejáték rendezőpárosa Dimény Levente, a Szigligeti Társulat vezetője és László F. Csaba, a táncegyüttes koreográfusa. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház idén két előadását mutatja be Kisvárdán. Az első napon, az ünnepi megnyitót követően William Shakespeare Ahogy tetszik című közismert vígjátékát adják elő, Koltai M. Gábor rendezésében, szombaton pedig a gyerekprogramban kétszer is játsszák a Zián és Kopik című bábelőadást, Palocsay Kisó Kata rendezésében.
A marosvásárhelyi színház Tompa Miklós Társulata Csehov Platonovjával szerepel a fesztiválon, de a magyarországi közönség a társulat örökös tagja, Farkas Ibolya Börtönnapló című egyéni előadását is megtekintheti, míg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhelye Vaszilij Szigarjev kortárs orosz szerző Guppi című drámájával lép fel. Székelyudvarhelyen pénteken, a kisvárdai fesztivál nyitónapján zárul az évad, a társulat azonban a magyarországi seregszemlén is fellép Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiájával. Szatmárnémeti után a Kisvárdai Fesztiválon mutatja be a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház az évad legjobb darabját, Carlo Goldoni Hazugját. A kisvárosban játszódó történetet, ahol a lakók nyugalmát egy hazudozó kavarja fel, Barabás Olga vitte színre.
A Csíki Játékszín társulata jelenleg már Magyarországon tartózkodik, hiszen nemrégiben felléptek Dunaújvárosban, ahol a Vaknyugat és Mint a sót című előadásaikat játszották, Budapesten a Liliom című előadással, Kecskeméten a Csókos asszony című produkcióval szerepeltek, és onnan utaznak Kisvárdára, ahová a Finito című produkcióval hívták meg őket. A kisvárdai program első nyitóprodukciója egyébként pénteken a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Shakespeare-előadása, A velencei kalmár lesz, amelyet a versenyprogramjában játszanak. A Bocsárdi László rendezésében színre vitt előadás érdekessége, hogy a közönség a színpadról nézi a színészeket, akik a zsinórpadláson, a nézőtéren játszanak.
Az erdélyieken kívül természetesen az újvidékiek, a szabadkaiak, a kassaiak is szerepelnek az egyhetes seregszemlén, de színre lépnek komáromi társulatok is, de gyerekprogramok, kiállítások, zenés műsorok, koncertek, utcaszínház, népművészeti vásár és gasztronómiai bemutató is színesíti a programot.
Krónika (Kolozsvár)
2011. július 4.
Szabó K. István: az én ars poeticam az emberi színházban leledzik
Nemrégiben sok huzavona után megalakult a Nagyváradi Magyar Színház. Az immár az új intézmény keretében működő Szigligeti Színtársulat frissen kinevezett művészeti igazgatóját, Szabó K. Istvánt ismerhetik meg az alábbi interjúban.
– Mutassa be röviden eddigi pályáját.
– 2000-ben államvizsgáztam a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rendező szakán, de már az államvizsgám előtt, 1999-ben meghívtak a székelyudvarhelyi színház alapításához. 2005-ig voltam az udvarhelyi színház főrendezője, 2000-től művészeti irányitója, majd aszínház újraalapitását követően, kinevezett igazgatója. 2005-ben távoztam Székelyudvarhelyről, akkor meghívtak a temesvári Csiky Gergely színházhoz. Két évre szerződtem le oda főrendezőnek. Időközben rendeztem különféle szinházakban: Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Bukarestben, Brăilan, Ploieştiben, Nagyszebenben, továbbá Németországban és Magyarországon is. A temesvári két év után Bukarestbe kerültem, ahol egy független színház, az ARCA vezetőjeként tevékenykedtem. A függetlenszínház nálunk még csak kuriózum szintjén számon tartott kulturális jelenség, finanszirozására, terveink kivitelezésésre vajmi kevés forrást találtunk. Egy idő után feladtam, állandó kétségek között nehéz az alkotói munkára koncentrálni. Ebben az időszakban ismertem meg Piatra Neamţ-i szinház későbbi vezetőjét, egy közös munka kapcsán a bukaresti Odeonban, aki mindjárt kinevezése után felkért egy hosszabb távú együttműködésre, és azóta, 2009-től főállásban e teátrumban dolgoztam.
– Honnan ered kapcsolata a váradi színtársulattal?
– A múlt évadban Parti Nagy Lajos Mauzóleum című darabját rendeztem itt, akkor kerültem munkakapcsolatba a nagyváradi színház közösségével. Kellemes, és, azt hiszem, mindannyiunk számára pozitív előjelű együttműködés volt. Míg itt voltam, az is megfogalmazódott a kollégák által, hogy nem vállalnám-e a színház művészeti irányitását. Tudvalevő, hogy Dimény Levente csak átmeneti időszakra látta el a vezetői feladatokat, és keresték azt az embert, aki hosszútávon eredményes munkát tud majd végezni.
– Hogyan fogadta, és miért fogadta el a felkérést?
– Megtisztelő felkérés volt, jól esett a bizalom. Ennek ellenére eleinte mégis vaciláltam, szabad voltam, és úgy éreztem, ez a feladat korlátol szabadságomban. Ugyanakkor nagyszerű kihívásnak érzem az ujjáépítést, a reformok embere vagyok. Az utóbbi periódusban többnyire román és német színházakban tevékenykedtem, és valamitől egyre égetőbbé vált számomra a hazatérés, a magyar szinházba, még akkor is, ha a nagyváradi színház messze nem az ideális színházi kirakat, dehát, rajtunk múlik, hogy azzá váljon.
– Mi a véleménye a nagyváradi színház körül az utóbbi időben zajlott adminisztratív és politikai zűrzavarról?
– A nagyváradi színház esete a mi eredeti jogrendszerünk, demokráciánk, és nem utolsó sorban, moralitásunk sérülékenységről beszél. Túl van itt politizálva minden, s miközben az önrendelkezés ideáját szajkózzuk nap mint nap, megfeledkezünk a valódi autonómia nagyszerűségéről: a gondolat szabadságáról, az értékteremtés funkcionalitásáról. Az a baj, hogy mindenki mindenhez ért, és a dilettantizmus remekül megfér a zürzavarral, világosan jelezve egy valódi értékrend hiányát.
– Ön szerint is könnyebb a magyar színháznak a román társulattól különválva dolgoznia?
– Természetesen. Azáltal, hogy tisztázódnak a jogi viszonyok, hogy tudjuk, mire tervezünk, és milyen alapokra épitünk, mindenki számára kezelhetőbbé, átláthatóbbá válik a rendszer. Pluszlehetőséget látok abban is, hogy az új struktúra nagyobb teret biztosít az együttműködésnek. A Nagyvárad néptáncegyüttesnek is fontos lehet, hogy a színházban játszhat, az eddigiekhez képest jóval igényesebb technikai kivitelezésű előadásokat létrehozva, de a Lilliput társulatnak is ujabb kibontakozási lehetőség ez.
– Melyek azok a konkrét tervek, amelyeket meg szeretne valósítani a társulattal a közelebbi és távolabbi jövőben?
– A nagyváradi intézmény repertoárszínház, és ez arra kötelez, hogy műfaji sokszínűségben gondolkodjunk, ezért a klasszikus színházi formáktól a kortárs játékokig minden megtalálható lesz terveinkben. Emellett fontosnak tartom kiegésziteni repertoárunkat más társulatok előadásaival is, olyanokkal, melyek szakmai szempontból értékesek, de akár hiánycikként a szélesebb közönségréteg igényét hivatott magas szinvonalon kielégiteni. Programokban gondolkodom, mert ezek hosszú távon is hatékonyak, átláthatók, kezelhetők. Az új évad tervezete hangsúlyozottan szól a fiatalabb generációhoz. Tanulmányozva a mutatókat, azt tapasztalom, hogy a színház elhanyagolta a kommunikációt azzal a réteggel, mely leginkább nyitott a szemléletváltásra, a párbeszédre. Gondolok itt a diákokra, egyetemistákra. Ennek érdekében, egy iskolaszinházi programot kezdeményezünk, mely októbertől aktív műhelyeket nyit több iskolában is, hogy együtt játszva, igazi alkotótársi viszonyban fedezzük fel a szinház lehetőségeit, nagyszerűségét. Januárban, a magyar kultúra napján, e program első évadjának összegező előadását is megtekinthetik az érdeklődők.
– Mennyire fogja tekintetbe venni a jelenleg színházba járó váradi közönségnek az igényeit?
– Többen is felhivták már a figyelmemet arra, hogy Nagyváradon csak bizonyos típusú darabokat érdemes bemutatni, azok lehetőleg legyenek közismertek, ne akarjanak különösebb művészi, kisérleti szférában elkeveredni, mert az egyenértékű a bukással. Én senkit sem szeretnék megsérteni, de ez a koncepció mélyen lenézi a közönség valós igényeit. A színház nem az olcsó mulattatás szinhelye, és nekünk, színházi alkotóknak folyamatos feladatunk szembenézni a korral, melyben élünk, bőrébe bújni, kifordítani, erényeit és visszáságait felfedni és azt megosztani közönségünkkel, amely legalább annyira művelt és értelmes, mint amennyire mi műveltnek és értelmesnek tartjuk magunkat. Nekem az a dolgom, hogy minőségi ajánlatot tegyek le az asztalra, és ebben az ajánlatban mindenki találhasson magának szeretnivalót, mert az is egyértelmű, hogy egyszerre mindenkinek ugyanaz a dolog nem tetszhet. Egy szemérmetlen, felületes világban élünk,és a színház, mint sokszor, zavaros időkben, az értelmet, az egészséges kritikai magatartást kell szorgalmazza, különben elvesztünk, beleolvadunk a közönybe.
– Mennyi időt vehet igénybe, míg a nagyváradi magyar színház eljuthat a legjobb romániai magyar színházak szintjére?
– Első lépés a szemléletváltás. A szemléletváltás vonatkozik a színházban dolgozókra, és a közönségre is. Egy színház attól sikeres, hogy a közönség és a színház közötti szimbiózis egy idő után önjáróvá válik, és el tudunk beszélgetni egymással a művészet nyelvén. Nehéz meghatározni ennek az átalakulási folyamatnak az idejét. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a nagyváradi színházban az elmúlt években is születtek minőségi produktumok, de valahogy ez balesetszerűen történt, nem állandósult. Nagyképüségre és felületességre vallana, ha most azt mondanám, hogy ezentúl itt minden gyökeresen megváltozik, és mi majd megmutatjuk az igazi színházat. A cél a fontos, és bizom abban, hogy kellő alázattal, és körültekintő, következetes munkával ezt meg lehet valósítani.
– Milyen munkamódszereket talált itt, amelyeket meg akar változtatni?
– Az első dolog a munkafegyelem. Aztán az alkotás örömének felfedezése. Anélkül nem lehet jó előadásokat létrehozni. Az a tapasztalatom, hogy az elmúlt időszak egy halom frusztrációt halmozott fel, megtört a motiváció, nagy volt a széthúzás, mindenki mást akart, valószinűleg azért, mert nem volt egy erős gondolat, mely összefogja az ambíciókat. Szeretném azt hinni, hogy a jövőben rendszerezettebben fogunk dolgozni.
– A jelenlegi színészgárdával el lehet-e érni oda, ahol most például a Kolozsvári Magyar Színház áll?
– A kolozsvári színház sem egyik pillanatról a másikra jutott el oda, ahova jutott. Természetesen, mi még nem hasonlítgathatjuk magunkat a kolozsvári színházhoz, és egyébként sem kolozsvári színháznak kell lennünk. Nekünk nagyon jó nagyváradiszínházzá kell válnunk. Meggyőződésem, hogy lesznek surlódások, lemorzsolódások, és jönnek majd új művészek is, mert próbálom úgy újjáépíteni a társulatot, hogy évről évre egyre többet tudjunk megvalósítani abból, amit eltervezünk.
– Ha jól tudom, a jövő évadtól két fiatal színészt is felvesznek a társulathoz.
– Igen. Pitz Melinda színészkolléganőt Magyarországól ismerem. Kecskeméten kezdte, majd Szekszárdon folytatta pályafutását. Örültem, amikor jelentkezett, hogy szívesen jönne Nagyváradra. A másik fiatal kollégánk a nagyváradi Hunyadi István, aki frissen végzett a kolozsvári színművészeti egyetemen, és nagyon jók voltak a refenciái.
– Mit lehet tudni a következő évadról?
– A következő évad már elő van készítve. Majd egy szervezett sajtótájékoztató keretében ezt részletesen be is mutatjuk. Addig, előljáróban csak annyit, hogy öt bemutatónk lesz, és az évadot, a nagyszinpadon, Szigligeti örökzöldjével, a Liliomfival nyitjuk. Ezt megelőzően, én készítek egy előadást, David Greig kortárs skót szerző Európa című drámáját dolgozom fel, és nem szokványosan. Az előadás helyszínéül ugyanis egy állomás szolgál majd, pontosabban a félixfürdői vasútállomás, ahová egy szinházi utazásra hívjuk meg nézőinket. Igy csöppenünk bele egy történetbe, úgynevezett szinházi happening-be, melynek témája rendkívül aktuális, és mindanyiunkat érint. A távozás és maradás dilemmáját boncolgatjuk, európaiságunkat, túlélési lehetőségeinket. Ez nem a bérletes produkciók közé tartozik, és többször is játszuk majd, míg az időjárás engedi, kb.októberig, majd jövő márciustól újra az évad végéig.
– Végezetül mondjon néjhány szót művészi, rendezői ars poeticajaról.
– Nem tekintem magam egyetlenegy irányzat megrögzött hívének sem. Az én ars poeticam az emberi színházban leleledzik, a magunk kutatásában. És hiszem azt, hogy a művészet nem lehet öncélú, hiszek a közösségi élmény erejében, és erre a szinház talán a legalkalmasabb alkotói megnyilvánulási forma. Az emberi színházat vallom egy elembertelenedett világban, mely számadatként, elszemélytelenedett masszaként kezel bennünket. Statisztikai valósággá vedlettünk, s rajtunk múlik, meddig vagyunk hajlandóak türni a kisérletet. Az én színházam ezzel a rendszerrel ellenkezik.
Pap István. erdon.ro
Nemrégiben sok huzavona után megalakult a Nagyváradi Magyar Színház. Az immár az új intézmény keretében működő Szigligeti Színtársulat frissen kinevezett művészeti igazgatóját, Szabó K. Istvánt ismerhetik meg az alábbi interjúban.
– Mutassa be röviden eddigi pályáját.
– 2000-ben államvizsgáztam a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rendező szakán, de már az államvizsgám előtt, 1999-ben meghívtak a székelyudvarhelyi színház alapításához. 2005-ig voltam az udvarhelyi színház főrendezője, 2000-től művészeti irányitója, majd aszínház újraalapitását követően, kinevezett igazgatója. 2005-ben távoztam Székelyudvarhelyről, akkor meghívtak a temesvári Csiky Gergely színházhoz. Két évre szerződtem le oda főrendezőnek. Időközben rendeztem különféle szinházakban: Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Bukarestben, Brăilan, Ploieştiben, Nagyszebenben, továbbá Németországban és Magyarországon is. A temesvári két év után Bukarestbe kerültem, ahol egy független színház, az ARCA vezetőjeként tevékenykedtem. A függetlenszínház nálunk még csak kuriózum szintjén számon tartott kulturális jelenség, finanszirozására, terveink kivitelezésésre vajmi kevés forrást találtunk. Egy idő után feladtam, állandó kétségek között nehéz az alkotói munkára koncentrálni. Ebben az időszakban ismertem meg Piatra Neamţ-i szinház későbbi vezetőjét, egy közös munka kapcsán a bukaresti Odeonban, aki mindjárt kinevezése után felkért egy hosszabb távú együttműködésre, és azóta, 2009-től főállásban e teátrumban dolgoztam.
– Honnan ered kapcsolata a váradi színtársulattal?
– A múlt évadban Parti Nagy Lajos Mauzóleum című darabját rendeztem itt, akkor kerültem munkakapcsolatba a nagyváradi színház közösségével. Kellemes, és, azt hiszem, mindannyiunk számára pozitív előjelű együttműködés volt. Míg itt voltam, az is megfogalmazódott a kollégák által, hogy nem vállalnám-e a színház művészeti irányitását. Tudvalevő, hogy Dimény Levente csak átmeneti időszakra látta el a vezetői feladatokat, és keresték azt az embert, aki hosszútávon eredményes munkát tud majd végezni.
– Hogyan fogadta, és miért fogadta el a felkérést?
– Megtisztelő felkérés volt, jól esett a bizalom. Ennek ellenére eleinte mégis vaciláltam, szabad voltam, és úgy éreztem, ez a feladat korlátol szabadságomban. Ugyanakkor nagyszerű kihívásnak érzem az ujjáépítést, a reformok embere vagyok. Az utóbbi periódusban többnyire román és német színházakban tevékenykedtem, és valamitől egyre égetőbbé vált számomra a hazatérés, a magyar szinházba, még akkor is, ha a nagyváradi színház messze nem az ideális színházi kirakat, dehát, rajtunk múlik, hogy azzá váljon.
– Mi a véleménye a nagyváradi színház körül az utóbbi időben zajlott adminisztratív és politikai zűrzavarról?
– A nagyváradi színház esete a mi eredeti jogrendszerünk, demokráciánk, és nem utolsó sorban, moralitásunk sérülékenységről beszél. Túl van itt politizálva minden, s miközben az önrendelkezés ideáját szajkózzuk nap mint nap, megfeledkezünk a valódi autonómia nagyszerűségéről: a gondolat szabadságáról, az értékteremtés funkcionalitásáról. Az a baj, hogy mindenki mindenhez ért, és a dilettantizmus remekül megfér a zürzavarral, világosan jelezve egy valódi értékrend hiányát.
– Ön szerint is könnyebb a magyar színháznak a román társulattól különválva dolgoznia?
– Természetesen. Azáltal, hogy tisztázódnak a jogi viszonyok, hogy tudjuk, mire tervezünk, és milyen alapokra épitünk, mindenki számára kezelhetőbbé, átláthatóbbá válik a rendszer. Pluszlehetőséget látok abban is, hogy az új struktúra nagyobb teret biztosít az együttműködésnek. A Nagyvárad néptáncegyüttesnek is fontos lehet, hogy a színházban játszhat, az eddigiekhez képest jóval igényesebb technikai kivitelezésű előadásokat létrehozva, de a Lilliput társulatnak is ujabb kibontakozási lehetőség ez.
– Melyek azok a konkrét tervek, amelyeket meg szeretne valósítani a társulattal a közelebbi és távolabbi jövőben?
– A nagyváradi intézmény repertoárszínház, és ez arra kötelez, hogy műfaji sokszínűségben gondolkodjunk, ezért a klasszikus színházi formáktól a kortárs játékokig minden megtalálható lesz terveinkben. Emellett fontosnak tartom kiegésziteni repertoárunkat más társulatok előadásaival is, olyanokkal, melyek szakmai szempontból értékesek, de akár hiánycikként a szélesebb közönségréteg igényét hivatott magas szinvonalon kielégiteni. Programokban gondolkodom, mert ezek hosszú távon is hatékonyak, átláthatók, kezelhetők. Az új évad tervezete hangsúlyozottan szól a fiatalabb generációhoz. Tanulmányozva a mutatókat, azt tapasztalom, hogy a színház elhanyagolta a kommunikációt azzal a réteggel, mely leginkább nyitott a szemléletváltásra, a párbeszédre. Gondolok itt a diákokra, egyetemistákra. Ennek érdekében, egy iskolaszinházi programot kezdeményezünk, mely októbertől aktív műhelyeket nyit több iskolában is, hogy együtt játszva, igazi alkotótársi viszonyban fedezzük fel a szinház lehetőségeit, nagyszerűségét. Januárban, a magyar kultúra napján, e program első évadjának összegező előadását is megtekinthetik az érdeklődők.
– Mennyire fogja tekintetbe venni a jelenleg színházba járó váradi közönségnek az igényeit?
– Többen is felhivták már a figyelmemet arra, hogy Nagyváradon csak bizonyos típusú darabokat érdemes bemutatni, azok lehetőleg legyenek közismertek, ne akarjanak különösebb művészi, kisérleti szférában elkeveredni, mert az egyenértékű a bukással. Én senkit sem szeretnék megsérteni, de ez a koncepció mélyen lenézi a közönség valós igényeit. A színház nem az olcsó mulattatás szinhelye, és nekünk, színházi alkotóknak folyamatos feladatunk szembenézni a korral, melyben élünk, bőrébe bújni, kifordítani, erényeit és visszáságait felfedni és azt megosztani közönségünkkel, amely legalább annyira művelt és értelmes, mint amennyire mi műveltnek és értelmesnek tartjuk magunkat. Nekem az a dolgom, hogy minőségi ajánlatot tegyek le az asztalra, és ebben az ajánlatban mindenki találhasson magának szeretnivalót, mert az is egyértelmű, hogy egyszerre mindenkinek ugyanaz a dolog nem tetszhet. Egy szemérmetlen, felületes világban élünk,és a színház, mint sokszor, zavaros időkben, az értelmet, az egészséges kritikai magatartást kell szorgalmazza, különben elvesztünk, beleolvadunk a közönybe.
– Mennyi időt vehet igénybe, míg a nagyváradi magyar színház eljuthat a legjobb romániai magyar színházak szintjére?
– Első lépés a szemléletváltás. A szemléletváltás vonatkozik a színházban dolgozókra, és a közönségre is. Egy színház attól sikeres, hogy a közönség és a színház közötti szimbiózis egy idő után önjáróvá válik, és el tudunk beszélgetni egymással a művészet nyelvén. Nehéz meghatározni ennek az átalakulási folyamatnak az idejét. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a nagyváradi színházban az elmúlt években is születtek minőségi produktumok, de valahogy ez balesetszerűen történt, nem állandósult. Nagyképüségre és felületességre vallana, ha most azt mondanám, hogy ezentúl itt minden gyökeresen megváltozik, és mi majd megmutatjuk az igazi színházat. A cél a fontos, és bizom abban, hogy kellő alázattal, és körültekintő, következetes munkával ezt meg lehet valósítani.
– Milyen munkamódszereket talált itt, amelyeket meg akar változtatni?
– Az első dolog a munkafegyelem. Aztán az alkotás örömének felfedezése. Anélkül nem lehet jó előadásokat létrehozni. Az a tapasztalatom, hogy az elmúlt időszak egy halom frusztrációt halmozott fel, megtört a motiváció, nagy volt a széthúzás, mindenki mást akart, valószinűleg azért, mert nem volt egy erős gondolat, mely összefogja az ambíciókat. Szeretném azt hinni, hogy a jövőben rendszerezettebben fogunk dolgozni.
– A jelenlegi színészgárdával el lehet-e érni oda, ahol most például a Kolozsvári Magyar Színház áll?
– A kolozsvári színház sem egyik pillanatról a másikra jutott el oda, ahova jutott. Természetesen, mi még nem hasonlítgathatjuk magunkat a kolozsvári színházhoz, és egyébként sem kolozsvári színháznak kell lennünk. Nekünk nagyon jó nagyváradiszínházzá kell válnunk. Meggyőződésem, hogy lesznek surlódások, lemorzsolódások, és jönnek majd új művészek is, mert próbálom úgy újjáépíteni a társulatot, hogy évről évre egyre többet tudjunk megvalósítani abból, amit eltervezünk.
– Ha jól tudom, a jövő évadtól két fiatal színészt is felvesznek a társulathoz.
– Igen. Pitz Melinda színészkolléganőt Magyarországól ismerem. Kecskeméten kezdte, majd Szekszárdon folytatta pályafutását. Örültem, amikor jelentkezett, hogy szívesen jönne Nagyváradra. A másik fiatal kollégánk a nagyváradi Hunyadi István, aki frissen végzett a kolozsvári színművészeti egyetemen, és nagyon jók voltak a refenciái.
– Mit lehet tudni a következő évadról?
– A következő évad már elő van készítve. Majd egy szervezett sajtótájékoztató keretében ezt részletesen be is mutatjuk. Addig, előljáróban csak annyit, hogy öt bemutatónk lesz, és az évadot, a nagyszinpadon, Szigligeti örökzöldjével, a Liliomfival nyitjuk. Ezt megelőzően, én készítek egy előadást, David Greig kortárs skót szerző Európa című drámáját dolgozom fel, és nem szokványosan. Az előadás helyszínéül ugyanis egy állomás szolgál majd, pontosabban a félixfürdői vasútállomás, ahová egy szinházi utazásra hívjuk meg nézőinket. Igy csöppenünk bele egy történetbe, úgynevezett szinházi happening-be, melynek témája rendkívül aktuális, és mindanyiunkat érint. A távozás és maradás dilemmáját boncolgatjuk, európaiságunkat, túlélési lehetőségeinket. Ez nem a bérletes produkciók közé tartozik, és többször is játszuk majd, míg az időjárás engedi, kb.októberig, majd jövő márciustól újra az évad végéig.
– Végezetül mondjon néjhány szót művészi, rendezői ars poeticajaról.
– Nem tekintem magam egyetlenegy irányzat megrögzött hívének sem. Az én ars poeticam az emberi színházban leleledzik, a magunk kutatásában. És hiszem azt, hogy a művészet nem lehet öncélú, hiszek a közösségi élmény erejében, és erre a szinház talán a legalkalmasabb alkotói megnyilvánulási forma. Az emberi színházat vallom egy elembertelenedett világban, mely számadatként, elszemélytelenedett masszaként kezel bennünket. Statisztikai valósággá vedlettünk, s rajtunk múlik, meddig vagyunk hajlandóak türni a kisérletet. Az én színházam ezzel a rendszerrel ellenkezik.
Pap István. erdon.ro
2011. augusztus 19.
Magyarországra érkezett a Határon-Túra mezőnye
Már az Alföldön kerekeznek azok a biciklisek, akik múlt hét végén indultak Gyimesbükktől, az ezeréves határtól Erdélyen át Budapestre.
A túra közel 130 résztvevővel augusztus 14-én indult, és naponta több mint száz kilométert megtéve Gyimesbükk, Székelyudvarhely, Szászrégen, Kolozsvár, Pádis, Nagyszalonta, Szarvas és Kecskemét érintésével, 900 kilométer megtétele után, augusztus 20-án érkezik a Parlament elé; így az esemény a nemzeti ünnep része lesz. A túra célja, hogy segítse az anyaországban és a határon túl élő magyarok közötti közvetlen kapcsolatok fejlődését, felhívja a figyelmet a magyarlakta erdélyi települések idegenforgalmi értékeire, s népszerűsítse a kerékpározást, mint a leginkább környezetbarát közlekedési formát.
A kerékpártúrával a szervezők egy karitatív kezdeményezést is útjára indítottak. Ebben az évben is Böjte Csaba testvér által vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonainak működéséhez gyűjtenek. A túra résztvevői valamennyien adakoztak, és Békés megye is segíti az alapítvány gyermekeit. A Határon-Túra résztvevőit ma este a történelmi Magyarország közepén, Szarvason fogadják.
Kossuth Rádió. Erdély.ma
Már az Alföldön kerekeznek azok a biciklisek, akik múlt hét végén indultak Gyimesbükktől, az ezeréves határtól Erdélyen át Budapestre.
A túra közel 130 résztvevővel augusztus 14-én indult, és naponta több mint száz kilométert megtéve Gyimesbükk, Székelyudvarhely, Szászrégen, Kolozsvár, Pádis, Nagyszalonta, Szarvas és Kecskemét érintésével, 900 kilométer megtétele után, augusztus 20-án érkezik a Parlament elé; így az esemény a nemzeti ünnep része lesz. A túra célja, hogy segítse az anyaországban és a határon túl élő magyarok közötti közvetlen kapcsolatok fejlődését, felhívja a figyelmet a magyarlakta erdélyi települések idegenforgalmi értékeire, s népszerűsítse a kerékpározást, mint a leginkább környezetbarát közlekedési formát.
A kerékpártúrával a szervezők egy karitatív kezdeményezést is útjára indítottak. Ebben az évben is Böjte Csaba testvér által vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonainak működéséhez gyűjtenek. A túra résztvevői valamennyien adakoztak, és Békés megye is segíti az alapítvány gyermekeit. A Határon-Túra résztvevőit ma este a történelmi Magyarország közepén, Szarvason fogadják.
Kossuth Rádió. Erdély.ma
2011. november 24.
Kecskeméten ülésezett a Nemzeti Összetartozás Bizottsága
Az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottsága kedden Kecskeméten, a Városháza Dísztermében tartotta meg egész napos kihelyezett ülését.
Az ülésen részt vettek az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának tagjai: Potápi Árpád János elnök, Dr. Kovács Ferenc alelnök, Dr. Szili Katalin alelnök, Ékes Ilona, Dr. Hoppál Péter, Kalmár Ferenc András, Kőszegi Zoltán, Dr. Stágel Bence, Dr. Dorosz Dávid, Szávay István, Szabó Vilmos bizottsági tagok.
A Határon Túli Magyar Szervezetekkel Együttműködő Munkacsoport: Leviczky Cirill, az Oktatási, Kulturális és Egyházügyi Bizottság elnöke, a munkacsoport vezetője, Bogdándy Ferenc, a Rákóczi Szövetség alelnöke, Engert Jakabné képviselő asszony, a Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület elnöke, Farkas Gábor, az Európa Jövője Egyesület elnöke, Józsa Katalin, a Kecskeméti Ifjúsági Otthon igazgatója, Kerényi György, a Kecskemét - Marosvásárhely Baráti Kör Egyesület elnöke, Németh Ernő, a Gong Rádió főszerkesztője; Palotás József, a Türr István Képző és Kutató Intézet Kecskeméti Igazgatóság igazgatója; valamint Papp Zsolt, a Szent Imre Katolikus Óvoda és Általános Iskola igazgatója.
Fazakas Géza színművész - aki a Marosvásárhelyi Színiakadémián végzett, és 10 éve a kecskeméti Katona József Színház tagja – versmondásával kezdődött meg az ülés. A megjelenteket Kecskemét Megyei Jogú Város Önkormányzatának nevében dr. Zombor Gábor polgármester köszöntötte, és mutatatta be a város kapcsolatait a határon túli kisebbségekkel. Majd Mák Kornél alpolgármester beszélt a város és a határon túli magyar közösségek összefogásának eredményeiről.
A kihelyezett ülésen ahatáron túli kapcsolatokat ápoló szervezetek és intézmények közül bemutatkozott az Európa Jövője Egyesület, előadó Farkas Gábor elnök; a Katolikus Egyház és Szent Imre Általános Iskola, előadó Papp Zsolt igazgató; a Kecskeméti Főiskola, előadó Dr. Boza Pál főiskolai tanár; a Kecskeméti Ifjúsági Otthon, előadó Józsa Katalin igazgatónő; a Kecskemét-Marosvásárhely Baráti Kör Egyesület, előadó Sipos Zsolt elnökhelyettes; a Kecskeméti Műszaki Szakképző Iskola, Speciális Szakiskola és Kollégium, előadó Leviczky Cirill igazgató; a Kecskeméti Református Egyházközség, előadó Varga Nándor elnöklelkész; a Kecskemét – Széchenyi városi Közösségépítő Egyesület, előadó Hortobágyi Tibor; valamint a Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület, előadó Engert Jakabné elnök.
A Nemzeti Összetartozás Bizottsága 2010. december 23-án az Országgyűlés 2010. évi utolsó döntésével jött létre, 2011. január 1-jei hatállyal. A létrehozásról szóló határozat indoklása szerint a 2010. évi választásokat követően kialakított új kormányszerkezet kifejezésre juttatta azon politikai szemléletváltást, amely szerint a határon túlinak mondott magyarok ügye nem külügyi kérdés, kormányzati szinten nem a Külügyminisztérium, hanem egy tárca nélküli miniszter (miniszterelnök-helyettes), valamint a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium feladata.
A határozat szerint a képviselőcsoportok között egyetértés van abban, hogy az Országgyűlés bizottsági rendszere is tükrözze ezt a szemléletet. Ennek kifejezéseként az országgyűlési határozat létrehozta a Nemzeti Összetartozás Bizottságát, amelynek tevékenysége: élő kapcsolatot tartanak a határon túli politikai és társadalmi szervezetekkel, figyelemmel kísérik a határon túli magyarság támogatását.
Először fordult elő, hogy Kecskeméten tartotta kihelyezett ülését az Országgyűlés egyik bizottsága. Egyben ez volt az első alkalom, hogy a Nemzeti Összetartozás Bizottsága valamely anyaországi városban tartott kihelyezett ülést - korábban üléseztek Beregszászon, Lendván és legutóbb Nagyszalontán.
E megtiszteltetés azért érhette Kecskemétet, mert városunk felkarolta a határon túli magyarság ügyeinek támogatását, követendő példát mutatva a magyar településeknek. Kecskemét közgyűlése egyhangúan – a magyarországi városok sorában elsőként – rendeleteiben, szabályzataiban, költségvetésében deklarálta a határon túli magyarság ügyének támogatását. A Közgyűlés Oktatási, Kulturális és Egyházügyi Bizottsága ugyancsak országos egyetlenként határozatban döntött egy tanácsadó, véleményező, indítvány- és javaslattevő testület, a Határon Túli Magyar Szervezetekkel Együttműködő Munkacsoport létrehozásáról.
Kecskemét testvérvárosi kapcsolatai legintenzívebben a határon túli magyarlakta városokkal működnek: Marosvásárhellyel, Sepsiszentgyörggyel, Beregszásszal, Galántával, Újvidékkel.
2009 decemberében Kecskemét belépett a Hét Határ Határon Átnyúló Önkormányzati Szövetség a Kárpát-medencében Egyesületbe. A Szövetség elsődleges célja a határokon túli településekkel való szorosabb együttműködés elősegítése, ezáltal az EU elvárásainak is megfelelő régiófejlődés, az esélyegyenlőség, a versenyképesség növelése, az EU-tagállamokkal való hatékony együttműködés előmozdítása. Kecskemét büszke lehet a városban tevékenykedő civil szervezetekre, a magánszemélyektől induló kezdeményezésekre, az önkéntes vállalásokra is.
Ugyancsak az országban elsőként civil kezdeményezésre Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója ez év október 1-jén, a Városháza Díszudvarán – az általa megálmodott és megfogalmazott – Szent István-tervet mutatta be. Hende Csaba honvédelmi miniszter, aki magánszemélyként vett részt a rendezvényen, a terv alapján A mi ügyünk címmel íródott könyvet mutatta be. Kettejük közös előadása óta városunkban további civil kezdeményezések láttak napvilágot, valamint intézmények, szervezetek, magánszemélyek kapcsolódtak be a kecskeméti Szent István-terv megvalósításába.
Az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottsága kecskeméti kihelyezett ülésének résztvevői egy kiadványt vehettek át, amely átfogó képet nyújt a városi civil mozgalmakról, az egyházak, valamint az oktatási és kulturális intézmények szerteágazó, széleskörű tevékenységéről. A csaknem 50 szervezet fáradságos munkájának köszönhető a városunkra jellemző, nemzeti összetartozás tudat formálása és fenntartása.
Kecskemét.hu
Az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottsága kedden Kecskeméten, a Városháza Dísztermében tartotta meg egész napos kihelyezett ülését.
Az ülésen részt vettek az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának tagjai: Potápi Árpád János elnök, Dr. Kovács Ferenc alelnök, Dr. Szili Katalin alelnök, Ékes Ilona, Dr. Hoppál Péter, Kalmár Ferenc András, Kőszegi Zoltán, Dr. Stágel Bence, Dr. Dorosz Dávid, Szávay István, Szabó Vilmos bizottsági tagok.
A Határon Túli Magyar Szervezetekkel Együttműködő Munkacsoport: Leviczky Cirill, az Oktatási, Kulturális és Egyházügyi Bizottság elnöke, a munkacsoport vezetője, Bogdándy Ferenc, a Rákóczi Szövetség alelnöke, Engert Jakabné képviselő asszony, a Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület elnöke, Farkas Gábor, az Európa Jövője Egyesület elnöke, Józsa Katalin, a Kecskeméti Ifjúsági Otthon igazgatója, Kerényi György, a Kecskemét - Marosvásárhely Baráti Kör Egyesület elnöke, Németh Ernő, a Gong Rádió főszerkesztője; Palotás József, a Türr István Képző és Kutató Intézet Kecskeméti Igazgatóság igazgatója; valamint Papp Zsolt, a Szent Imre Katolikus Óvoda és Általános Iskola igazgatója.
Fazakas Géza színművész - aki a Marosvásárhelyi Színiakadémián végzett, és 10 éve a kecskeméti Katona József Színház tagja – versmondásával kezdődött meg az ülés. A megjelenteket Kecskemét Megyei Jogú Város Önkormányzatának nevében dr. Zombor Gábor polgármester köszöntötte, és mutatatta be a város kapcsolatait a határon túli kisebbségekkel. Majd Mák Kornél alpolgármester beszélt a város és a határon túli magyar közösségek összefogásának eredményeiről.
A kihelyezett ülésen ahatáron túli kapcsolatokat ápoló szervezetek és intézmények közül bemutatkozott az Európa Jövője Egyesület, előadó Farkas Gábor elnök; a Katolikus Egyház és Szent Imre Általános Iskola, előadó Papp Zsolt igazgató; a Kecskeméti Főiskola, előadó Dr. Boza Pál főiskolai tanár; a Kecskeméti Ifjúsági Otthon, előadó Józsa Katalin igazgatónő; a Kecskemét-Marosvásárhely Baráti Kör Egyesület, előadó Sipos Zsolt elnökhelyettes; a Kecskeméti Műszaki Szakképző Iskola, Speciális Szakiskola és Kollégium, előadó Leviczky Cirill igazgató; a Kecskeméti Református Egyházközség, előadó Varga Nándor elnöklelkész; a Kecskemét – Széchenyi városi Közösségépítő Egyesület, előadó Hortobágyi Tibor; valamint a Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület, előadó Engert Jakabné elnök.
A Nemzeti Összetartozás Bizottsága 2010. december 23-án az Országgyűlés 2010. évi utolsó döntésével jött létre, 2011. január 1-jei hatállyal. A létrehozásról szóló határozat indoklása szerint a 2010. évi választásokat követően kialakított új kormányszerkezet kifejezésre juttatta azon politikai szemléletváltást, amely szerint a határon túlinak mondott magyarok ügye nem külügyi kérdés, kormányzati szinten nem a Külügyminisztérium, hanem egy tárca nélküli miniszter (miniszterelnök-helyettes), valamint a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium feladata.
A határozat szerint a képviselőcsoportok között egyetértés van abban, hogy az Országgyűlés bizottsági rendszere is tükrözze ezt a szemléletet. Ennek kifejezéseként az országgyűlési határozat létrehozta a Nemzeti Összetartozás Bizottságát, amelynek tevékenysége: élő kapcsolatot tartanak a határon túli politikai és társadalmi szervezetekkel, figyelemmel kísérik a határon túli magyarság támogatását.
Először fordult elő, hogy Kecskeméten tartotta kihelyezett ülését az Országgyűlés egyik bizottsága. Egyben ez volt az első alkalom, hogy a Nemzeti Összetartozás Bizottsága valamely anyaországi városban tartott kihelyezett ülést - korábban üléseztek Beregszászon, Lendván és legutóbb Nagyszalontán.
E megtiszteltetés azért érhette Kecskemétet, mert városunk felkarolta a határon túli magyarság ügyeinek támogatását, követendő példát mutatva a magyar településeknek. Kecskemét közgyűlése egyhangúan – a magyarországi városok sorában elsőként – rendeleteiben, szabályzataiban, költségvetésében deklarálta a határon túli magyarság ügyének támogatását. A Közgyűlés Oktatási, Kulturális és Egyházügyi Bizottsága ugyancsak országos egyetlenként határozatban döntött egy tanácsadó, véleményező, indítvány- és javaslattevő testület, a Határon Túli Magyar Szervezetekkel Együttműködő Munkacsoport létrehozásáról.
Kecskemét testvérvárosi kapcsolatai legintenzívebben a határon túli magyarlakta városokkal működnek: Marosvásárhellyel, Sepsiszentgyörggyel, Beregszásszal, Galántával, Újvidékkel.
2009 decemberében Kecskemét belépett a Hét Határ Határon Átnyúló Önkormányzati Szövetség a Kárpát-medencében Egyesületbe. A Szövetség elsődleges célja a határokon túli településekkel való szorosabb együttműködés elősegítése, ezáltal az EU elvárásainak is megfelelő régiófejlődés, az esélyegyenlőség, a versenyképesség növelése, az EU-tagállamokkal való hatékony együttműködés előmozdítása. Kecskemét büszke lehet a városban tevékenykedő civil szervezetekre, a magánszemélyektől induló kezdeményezésekre, az önkéntes vállalásokra is.
Ugyancsak az országban elsőként civil kezdeményezésre Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója ez év október 1-jén, a Városháza Díszudvarán – az általa megálmodott és megfogalmazott – Szent István-tervet mutatta be. Hende Csaba honvédelmi miniszter, aki magánszemélyként vett részt a rendezvényen, a terv alapján A mi ügyünk címmel íródott könyvet mutatta be. Kettejük közös előadása óta városunkban további civil kezdeményezések láttak napvilágot, valamint intézmények, szervezetek, magánszemélyek kapcsolódtak be a kecskeméti Szent István-terv megvalósításába.
Az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottsága kecskeméti kihelyezett ülésének résztvevői egy kiadványt vehettek át, amely átfogó képet nyújt a városi civil mozgalmakról, az egyházak, valamint az oktatási és kulturális intézmények szerteágazó, széleskörű tevékenységéről. A csaknem 50 szervezet fáradságos munkájának köszönhető a városunkra jellemző, nemzeti összetartozás tudat formálása és fenntartása.
Kecskemét.hu
2012. január 19.
Magyarságismereti tábor határon túli fiataloknak
Idén is meghirdeti a Rákóczi Magyarságismereti Mozgótábort a II. Rákóczi Ferenc Alapítvány a Kárpát-medencei Fiatalokért. A 14–19 éves fiatalok március 30-áig pályázhatnak a nyári programra.
A szervezők az immár 19. alkalommal megrendezett tábor keretében határon túli magyar fiatalokat táboroztatnak Magyarországon, hogy azok megismerkedhessenek a magyar történelemmel, kultúrával és művészetekkel. A táborra azok a határon túli magyar fiatalok jelentkezhetnek, akik a Kárpát-medencében élnek, 14. életévüket június 30-áig betöltik, még nem múltak el 19 évesek, érdeklődnek a magyar történelem és kultúra iránt, felekezettől függetlenül gyakorolják vallásukat, valamint még nem vettek rész a mozgótáborban. A diákok több tétel közül választhatnak, így pályamunkát nyújthatnak be Kastélyok, kúriák környezetemben – múlt, jelen és jövő témában (eredeti elképzelések régi épületek megmentésére és felhasználására), vagy arról, hogy Kodály Zoltán születése 130. évfordulóján mennyire tartják fontosnak a népi hagyományok ápolását a 21. században. Választható téma továbbá a szóbeli történelem fontossága és megőrzése. A tábort június 30. és július 15. között tartják meg több helyszínen, így a fiatalok Győrben, Pécsett, Kecskeméten, Miskolcon és Budapesten is látogatást tesznek. A programokat a budapesti II. Rákóczi Ferenc Alapítvány a Kárpát-medencei Fiatalokért mellett a Kanadai Rákóczi Alapítvány, valamint a magyarországi Templomos Lovagrend szervezi.
Krónika (Kolozsvár)
Idén is meghirdeti a Rákóczi Magyarságismereti Mozgótábort a II. Rákóczi Ferenc Alapítvány a Kárpát-medencei Fiatalokért. A 14–19 éves fiatalok március 30-áig pályázhatnak a nyári programra.
A szervezők az immár 19. alkalommal megrendezett tábor keretében határon túli magyar fiatalokat táboroztatnak Magyarországon, hogy azok megismerkedhessenek a magyar történelemmel, kultúrával és művészetekkel. A táborra azok a határon túli magyar fiatalok jelentkezhetnek, akik a Kárpát-medencében élnek, 14. életévüket június 30-áig betöltik, még nem múltak el 19 évesek, érdeklődnek a magyar történelem és kultúra iránt, felekezettől függetlenül gyakorolják vallásukat, valamint még nem vettek rész a mozgótáborban. A diákok több tétel közül választhatnak, így pályamunkát nyújthatnak be Kastélyok, kúriák környezetemben – múlt, jelen és jövő témában (eredeti elképzelések régi épületek megmentésére és felhasználására), vagy arról, hogy Kodály Zoltán születése 130. évfordulóján mennyire tartják fontosnak a népi hagyományok ápolását a 21. században. Választható téma továbbá a szóbeli történelem fontossága és megőrzése. A tábort június 30. és július 15. között tartják meg több helyszínen, így a fiatalok Győrben, Pécsett, Kecskeméten, Miskolcon és Budapesten is látogatást tesznek. A programokat a budapesti II. Rákóczi Ferenc Alapítvány a Kárpát-medencei Fiatalokért mellett a Kanadai Rákóczi Alapítvány, valamint a magyarországi Templomos Lovagrend szervezi.
Krónika (Kolozsvár)
2012. február 3.
Erdélyi Magyar Matematika Verseny
Az idei tanévben immár huszonkettedik alkalommal rendezik meg az Erdélyi Magyar Matematika Versenyt (EMMV), amit február 3. és 5. között Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban tartanak meg — az országos matematika verseny a minisztérium versenynaptárában is szerepel, az anyagilag támogatott versenyek sorában.
A versenyen körülbelül 200 tanuló és 45 tanár vesz részt az ország 21 városának 28 középiskolájából. Szatmár megyét 16 diák képviseli majd a megmérettetésen a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumból, a Református Gimnáziumból, valamint a Tasnád Ipari Líceumából — felkészítő tanárok: Ványi Emese, Nevelits Gyöngyvér, Kató Enikő, valamint Vékony Gyöngyi és Ruff Zsófia.
A versenyzőknek minden évfolyamon 6–6 feladatot kell megoldaniuk 4 óra munkaidő alatt. A verseny legjobbjai részvételi jogot szereznek a Kecskeméten megrendezendő nemzetközi versenyre, ahol 5 ország diákjai találkoznak március 14. és 17. között.
Amint azt Kovács Béla matematikatanár elmondta, az eltelt 20 év során a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjai minden évben részt vehettek ezen a nemzetközi matematika versenyen és eddigi szereplésük során két I., hat II., tíz III. díjat, 38 dicséretet, 4 különdíjat szereztek — 90 tanuló összesen 60 oklevelet kapott, valamint 5 tanuló részesült minisztériumi nemzetközi olimpikoni ösztöndíjban az utóbbi 2 évben.
erdon.ma
Az idei tanévben immár huszonkettedik alkalommal rendezik meg az Erdélyi Magyar Matematika Versenyt (EMMV), amit február 3. és 5. között Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban tartanak meg — az országos matematika verseny a minisztérium versenynaptárában is szerepel, az anyagilag támogatott versenyek sorában.
A versenyen körülbelül 200 tanuló és 45 tanár vesz részt az ország 21 városának 28 középiskolájából. Szatmár megyét 16 diák képviseli majd a megmérettetésen a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumból, a Református Gimnáziumból, valamint a Tasnád Ipari Líceumából — felkészítő tanárok: Ványi Emese, Nevelits Gyöngyvér, Kató Enikő, valamint Vékony Gyöngyi és Ruff Zsófia.
A versenyzőknek minden évfolyamon 6–6 feladatot kell megoldaniuk 4 óra munkaidő alatt. A verseny legjobbjai részvételi jogot szereznek a Kecskeméten megrendezendő nemzetközi versenyre, ahol 5 ország diákjai találkoznak március 14. és 17. között.
Amint azt Kovács Béla matematikatanár elmondta, az eltelt 20 év során a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjai minden évben részt vehettek ezen a nemzetközi matematika versenyen és eddigi szereplésük során két I., hat II., tíz III. díjat, 38 dicséretet, 4 különdíjat szereztek — 90 tanuló összesen 60 oklevelet kapott, valamint 5 tanuló részesült minisztériumi nemzetközi olimpikoni ösztöndíjban az utóbbi 2 évben.
erdon.ma
2012. július 18.
A református oktatási intézményvezetők nyilatkozata
A Református Középiskolák XVII. Nemzetközi Konferenciáján, amelyet Léván (Szlovákia) július 8–11. között tartottak, a református tanintézmények képviselői döbbenettel szereztek tudomást a sepsiszentgyörgyi református kollégium épületei ügyében hozott visszaállamosítási bírósági határozatról.
A nyolc egyházkerületből érkezett 37 református oktatási intézmény képviselői tiltakoznak a nyilvánvalóan alaptalan és igazságtalan döntés ellen. Jogorvoslatot kérnek az illetékes román szervektől, felhíva a figyelmüket a Románia által is elfogadott nemzetközi egyezményekre és az üggyel kapcsolatos egyértelmű dokumentumokra. Jelenlévők tisztelettel fordulnak az ügyben tenni tudó magyar és nemzetközi szervezetekhez és fórumokhoz, és felhívják figyelmüket az ügyre és ennek beláthatatlan következményeire. Arra kérik őket, hogy támogassák a sepsiszentgyörgyi református kollégium ügyét, és akadályozzák meg a román állam igazságtalan visszaállamosítási kísérletét.
Léva, 2012. július 11.
Aláírók:
Szegedi Kis István Református Gimnázium (Békés), Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium (Budapest), Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium (Budapest), Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium (Csurgó), Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma és Diákotthona, Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma, Bocskai István Református Gimnázium, Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium (Halásztelek), Bethlen Gábor Református Gimnázium és Szatmáry Kollégium (Hódmezővásárhely), Lorántffy Zsuzsanna Református Általános Iskola és Gimnázium (Kaposvár), karcagi Nagykun Református Gimnázium, Kecskeméti Református Gimnázium, Református Kollégium (Kézdivásárhely), Kiskunhalasi Református Kollégium Szilády Áron Gimnáziuma, Kolozsvári Református Kollégium, Czeglédi Péter Református Gimnázium (Léva), marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum és Református Kollégium, Mezőcsáti Református Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola, Szegedi Kis István Református Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium (Mezőtúr), Lévay József Református Gimnázium és Diákotthon (Miskolc), Nagyberegi Református Líceum, Nagydobronyi Református Líceum, Ecsedi Báthori István Református Gimnázium és Kollégium (Nagyecsed), Bethlen Gábor Nagyenyedi Református Kollégium, Arany János Református Gimnázium, Szakképző Iskola és Diákotthon (Nagykőrös), Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium (Nagyvárad), Pápai Református Kollégium Gimnáziuma, Pécsi Református Kollégium Gimnáziuma és Általános Iskolája, Péterfalvi Református Líceum, Tompa Mihály Református Gimnázium (Rimaszombat), Szatmárnémeti Református Gimnázium, Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium, Backamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium (Székelyudvarhely), Szentendrei Református Gimnázium, Sárospataki Református Kollégium Gimnáziuma, Általános Iskola és Diákotthona, Tatai Református Gimnázium, Református Kollégium Általános Iskolája és Gimnáziuma (Tiszakécske), Zilahi Református Gimnázium.
A Református Középiskolák XVII. Nemzetközi Konferenciáján, amelyet Léván (Szlovákia) július 8–11. között tartottak, a református tanintézmények képviselői döbbenettel szereztek tudomást a sepsiszentgyörgyi református kollégium épületei ügyében hozott visszaállamosítási bírósági határozatról.
A nyolc egyházkerületből érkezett 37 református oktatási intézmény képviselői tiltakoznak a nyilvánvalóan alaptalan és igazságtalan döntés ellen. Jogorvoslatot kérnek az illetékes román szervektől, felhíva a figyelmüket a Románia által is elfogadott nemzetközi egyezményekre és az üggyel kapcsolatos egyértelmű dokumentumokra. Jelenlévők tisztelettel fordulnak az ügyben tenni tudó magyar és nemzetközi szervezetekhez és fórumokhoz, és felhívják figyelmüket az ügyre és ennek beláthatatlan következményeire. Arra kérik őket, hogy támogassák a sepsiszentgyörgyi református kollégium ügyét, és akadályozzák meg a román állam igazságtalan visszaállamosítási kísérletét.
Léva, 2012. július 11.
Aláírók:
Szegedi Kis István Református Gimnázium (Békés), Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium (Budapest), Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium (Budapest), Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium (Csurgó), Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma és Diákotthona, Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma, Bocskai István Református Gimnázium, Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium (Halásztelek), Bethlen Gábor Református Gimnázium és Szatmáry Kollégium (Hódmezővásárhely), Lorántffy Zsuzsanna Református Általános Iskola és Gimnázium (Kaposvár), karcagi Nagykun Református Gimnázium, Kecskeméti Református Gimnázium, Református Kollégium (Kézdivásárhely), Kiskunhalasi Református Kollégium Szilády Áron Gimnáziuma, Kolozsvári Református Kollégium, Czeglédi Péter Református Gimnázium (Léva), marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum és Református Kollégium, Mezőcsáti Református Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola, Szegedi Kis István Református Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium (Mezőtúr), Lévay József Református Gimnázium és Diákotthon (Miskolc), Nagyberegi Református Líceum, Nagydobronyi Református Líceum, Ecsedi Báthori István Református Gimnázium és Kollégium (Nagyecsed), Bethlen Gábor Nagyenyedi Református Kollégium, Arany János Református Gimnázium, Szakképző Iskola és Diákotthon (Nagykőrös), Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium (Nagyvárad), Pápai Református Kollégium Gimnáziuma, Pécsi Református Kollégium Gimnáziuma és Általános Iskolája, Péterfalvi Református Líceum, Tompa Mihály Református Gimnázium (Rimaszombat), Szatmárnémeti Református Gimnázium, Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium, Backamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium (Székelyudvarhely), Szentendrei Református Gimnázium, Sárospataki Református Kollégium Gimnáziuma, Általános Iskola és Diákotthona, Tatai Református Gimnázium, Református Kollégium Általános Iskolája és Gimnáziuma (Tiszakécske), Zilahi Református Gimnázium.
2012. július 25.
Számvetés a Lorántffy Egyesületnél
A múzsák vonzásában élő marosvásárhelyiek között aligha akad olyan, aki ne került volna kapcsolatba a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesülettel. Temérdek irodalmi, zenei élmény, tárlatnyitók emléke fűződik a hajdani fejedelemasszony nevében, szellemiségében működő egyesület húsz esztendejéhez. A nyári pihenő előtt Náznán Olga elnök asszonnyal az elmúlt fél évre tekintettünk vissza.
– Tizenkét nagyméretű rendezvényünk volt az idén. Februárban a Grand Szállóban megszerveztük a hagyományos Zsuzsanna-bált, melyen 168 személy vett részt, virágvasárnapján tojáskiállítással készültünk a feltámadás ünnepére. A Marosvásárhely–Kecskemét Baráti Körrel közösen április 19-22. között Marosvásárhelyen, május második hetében pedig Kecskeméten rendeztük meg az Indulj el egy úton testvérvárosi vetélkedő döntőjét. Szintén májusban Illényi Katica koncertjére hívtuk a nagyérdeműt a Kultúrpalotába. A Marosvásárhelyi Napok idején két kiállítást szerveztünk: Lőrinc András Ernő: Tájak című tárlatát az unitáriusoknál, illetve egy népművészeti kiállítást egyesületünk székhelyén, az Apolló-palotában. Ugyanekkor az EMKE-vel közösen megszerveztük a hagyományos nótaestet, illetve az újszentesi Butykos néptáncegyüttest is meghívtuk Marosvásárhelyre. Június közepén a Sárospataki Művelődés Házával és Könyvtárával közösen megtartottuk a Ki tud többet Sárospatakról? című családi vetélkedő sárospataki döntőjét. Ennek párját, a Ki tud többet Marosvásárhelyről? címűt szeptemberben szervezzük meg a sárospatakiak számára. Július elején a katolikus temetőben eltemettük a Németországban elhunyt Kerekes Tóth Erzsébet marosvásárhelyi népdalénekes hamvait. Legutóbbi megmozdulásunk a KITÁSZ irodalmi vándorgyűlés volt. A Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetségének 1997-től vagyunk tagjai, 2006-ban KITÁSZ-díjat is kaptunk. Rendezvényeinket a Communitas Alapítvány, a megyei tanács, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal, a Marosvásárhelyi Rádió, a Radio GaGa, illetve az Erdélyi Magyar Televízió támogatta.
– Milyen terveik vannak a továbbiakban?
Mint már említettem, szeptemberben megszervezzük a Ki tud többet Marosvásárhelyről? című családi vetélkedőt a sárospataki résztvevők számára, októberre kirándulást tervezünk Lorántffy Zsuzsanna nyomában Erdélyben címmel, a zenebarátokat pedig operettesttel szeretnénk megörvendeztetni ebben az időszakban. Novemberben, Kerekes Tóth Erzsébet halálának évfordulóján emlékesttel idézzük meg a tavaly elhunyt népdalénekes szellemét, ugyanakkor megkoszorúzzuk Kántorné Engelhardt Anna színésznő sírját, amelyet egyesületünk csináltatott meg és gondoz évek óta.
nszi
Népújság (Marosvásárhely)
A múzsák vonzásában élő marosvásárhelyiek között aligha akad olyan, aki ne került volna kapcsolatba a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesülettel. Temérdek irodalmi, zenei élmény, tárlatnyitók emléke fűződik a hajdani fejedelemasszony nevében, szellemiségében működő egyesület húsz esztendejéhez. A nyári pihenő előtt Náznán Olga elnök asszonnyal az elmúlt fél évre tekintettünk vissza.
– Tizenkét nagyméretű rendezvényünk volt az idén. Februárban a Grand Szállóban megszerveztük a hagyományos Zsuzsanna-bált, melyen 168 személy vett részt, virágvasárnapján tojáskiállítással készültünk a feltámadás ünnepére. A Marosvásárhely–Kecskemét Baráti Körrel közösen április 19-22. között Marosvásárhelyen, május második hetében pedig Kecskeméten rendeztük meg az Indulj el egy úton testvérvárosi vetélkedő döntőjét. Szintén májusban Illényi Katica koncertjére hívtuk a nagyérdeműt a Kultúrpalotába. A Marosvásárhelyi Napok idején két kiállítást szerveztünk: Lőrinc András Ernő: Tájak című tárlatát az unitáriusoknál, illetve egy népművészeti kiállítást egyesületünk székhelyén, az Apolló-palotában. Ugyanekkor az EMKE-vel közösen megszerveztük a hagyományos nótaestet, illetve az újszentesi Butykos néptáncegyüttest is meghívtuk Marosvásárhelyre. Június közepén a Sárospataki Művelődés Házával és Könyvtárával közösen megtartottuk a Ki tud többet Sárospatakról? című családi vetélkedő sárospataki döntőjét. Ennek párját, a Ki tud többet Marosvásárhelyről? címűt szeptemberben szervezzük meg a sárospatakiak számára. Július elején a katolikus temetőben eltemettük a Németországban elhunyt Kerekes Tóth Erzsébet marosvásárhelyi népdalénekes hamvait. Legutóbbi megmozdulásunk a KITÁSZ irodalmi vándorgyűlés volt. A Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetségének 1997-től vagyunk tagjai, 2006-ban KITÁSZ-díjat is kaptunk. Rendezvényeinket a Communitas Alapítvány, a megyei tanács, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal, a Marosvásárhelyi Rádió, a Radio GaGa, illetve az Erdélyi Magyar Televízió támogatta.
– Milyen terveik vannak a továbbiakban?
Mint már említettem, szeptemberben megszervezzük a Ki tud többet Marosvásárhelyről? című családi vetélkedőt a sárospataki résztvevők számára, októberre kirándulást tervezünk Lorántffy Zsuzsanna nyomában Erdélyben címmel, a zenebarátokat pedig operettesttel szeretnénk megörvendeztetni ebben az időszakban. Novemberben, Kerekes Tóth Erzsébet halálának évfordulóján emlékesttel idézzük meg a tavaly elhunyt népdalénekes szellemét, ugyanakkor megkoszorúzzuk Kántorné Engelhardt Anna színésznő sírját, amelyet egyesületünk csináltatott meg és gondoz évek óta.
nszi
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 2.
Magyarországon kivégzett erdélyi ötvenhatosok (2.)
A Féja Géza főszerkesztésével megjelenő Új Magyarország 1956. november 2-ai száma közölte Tamási Áron Tiszta beszéd című írását. Tamási Áron az újjáalakuló Parasztszövetségben látta a gazdatársadalom egységének zálogát: „Mindezt úgy szeretném tenni, hogy munkám a magyar munkásság és az értelmiség érdekeit előbbre vigye; megalkuvás nélkül és a szívemben azzal a hódoló buzgalommal, melyet forradalmunk ifjú hősei iránt érzek.”
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar–román határon tartották fogva. 1956 november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán a verés nyomán megkékültek a körmei.
Az irodalomtörténész Jancsó Elemér szintén átélte a budapesti forradalmi harcokat. Csak hónapok múlva, 1957 márciusában vidékről került vissza Erdélybe, Kolozsvárra. Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-ától november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel is sújtották.
A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel „jutalmazta” a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe, és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Sajnos Varga László református lelkész ugyancsak képzőművész felesége, Varga Anna a férje letartóztatása után a Budapesten készített rajzait megsemmisítette, így az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi képzőművészeti album – minden bizonnyal – fontos alkotásokkal szegényedett. Eörsi Lászlónak 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért.
Balla Pál Aradon született 1919. január 5-én. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25-én végezték ki. Balla Pál volt a csoport elsőrendű vádlottja. 1956. december 10-én tartóztatták le. A Pest Megyei Bíróság első fokon 1957. március 8-án hétévi börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1957. október 22-én az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Balla Pál a forradalom idején tagja volt a gyóni nemzetőrségnek. 1956. december 10-én a kádári hatóságok hozzáfogtak a helyi nemzeti bizottságok felszámolásához. Viszszahelyezték tisztségükbe a forradalom idején elüldözött pártfunkcionáriusokat. Többek között Biksza Miklóst is, aki ekkor az MSZMP járási bizottságának ideiglenes titkára volt. A tömeg azonban behatolt a tanácsterembe, hogy Biksza Miklóst elfogja. A párttitkár kimenekült és az üldözőire – köztük Balla Pálra is – két lövést adott le. Ennek ellenére elfogták, bár Biksza megsebesítette Harmincz Istvánt. Ekkor Balla Pál a tömeg élén rátámadt Biksza Miklósra, majd Harmincz Istvánt az egyik tanyán orvosi ellátáshoz segítette. Később visszatért a Bikszát ütlegelők közé, ott maradt addig, amíg Kövecses Ferenc agyonlőtte a pártfunkcionáriust.
2. Balogh László csatornatisztító Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én. Balogh Lászlót 1957. február 6-án tartóztatták le. A Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa első fokon halálra ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1958. április 5-én az első fokon hozott ítéletet, vagyis a halálbüntetést helybenhagyta. Az aradi Balogh László ellen a Péch Géza és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. 1956. október 28-a körül csatlakozott a Baross téri csoporthoz. Nemsokára alparancsnok lett. A Köztársaság téri pártközpont elleni támadásban Balogh László vezette a Kenyérmező utca felől támadó csoportot. Többek állítása szerint ő is rálőtt a már lefegyverzett védőkre. Mindvégig keménykezű parancsnoknak bizonyult. 1956. november 4-én a feltétlen fegyveres ellenállás híve volt, de légnyomást kapott. Ezt követően a Péterffy Sándor utcai kórházban segítette a fegyveres forradalmárok egészségügyi ellátását és élelmezését. Sok-sok társával együtt disszidált. Bécsben bekapcsolódott egy antikádárista szervezkedésbe. 1956. december végén már Budapesten kereste a fegyveres csoportokat, akiknek vezetésére a volt Baross téri főparancsnokot, Nickelsburg Lászlót akarta felkérni. Ez a próbálkozása nem sikerült, ugyanakkor a sebesült forradalmárokat sem sikerült kimenekítenie Magyarországról. 1957 január közepén újra sikerült kijutnia Bécsbe. Tíz nap múlva ismét visszatért Budapestre. Az volt a terve, hogy a sebesülteket Ausztriába menekítse. Mindössze két hétig tartózkodott az országban, amikor az államvédelmi szervek letartóztatták, és bíróság elé állították.
3. Berecz György gépkocsivezető 1924. május 11-én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten. Berecz Györgyöt 1957. április 25-én tartóztatták le. A Budapesti Katonai Bíróság első fokon 1957. december 4-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma – a Szemler János alezredes vezette tanács – az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Ebben a perben a kolozsvári Berecz György volt az elsőrendű vádlott. Az ellene felhozott vádpontok szerint gépkocsivezetőként már 1956. október 23-án tüntetőket szállított. Később a vállalatánál a munkástanács tagja lett. Megszervezte a fegyveres őrséget. 1956. október 30-án a II. kerületi nemzeti bizottság katonai csoportjánál, később a Fő utcai katonai ügyészség épületében lévő, Butkovszky Emánuel vezette csoport tagjaként harcolt. 1956. november 3-án a Köztársaság téri pártház alatt lévő, a korabeli filmfelvételeken is többször megörökített titokzatos pince felkutatásánál segédkezett. Nagy mennyiségű lánggránátot szállított a Fő utcába, hogy megállíthassák a szovjet csapatok előretörését. Butkovszky ekkor Berecz Györgyöt kinevezte a III. kerületi fegyveres erők parancsnokává. 1956. november 4-én elmenekült a Fő utcából. A forradalom leverése után a Csillaghegyen egy ellenállókból álló csoport parancsnokává akarták megválasztani, ő azonban ezt a megbízatást nem vállalta. 1957 áprilisától illegalitásba vonulva bujkált, majd úgy döntött: elhagyja Magyarországot. Szökés közben, az országúton tartóztatták le, majd halálra ítélték és kivégezték.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án. 1957. november 11-én tartóztatták le, a Fővárosi Bíróság Kelemen Gézáné vezette tanácsa első fokon „csak” 11 évi börtönbüntetésre ítélte. Az ügyészség fellebbezett az ítélet ellen. A legfelsőbb bíróság Mecsér József vezette tanácsa másodfokon 1958. június 18-án halálra ítélte. Bokor ellen a Fehér István és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. A fő bűne az volt, hogy 1956. október 26-án Budakeszin egy összeverődött csoport tagjaként megostromolta Sziklai Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának házát. Az épületből leadott lövés halálosan megsebesítette Márity Lászlót. A tűzharc során meghalt Sziklai Sándor ezredes (az 1989. évi rendszerváltásig emléktáblája ott volt a Bécsi kapu bejáratánál lévő jobb oldali falon!), és az apósa, Kiss Lajos is meghalt. A felbőszült tömeg Sziklai Sándor tetemét ütötte, leköpdöste.
5. Dudás József technikus, mérnök életrajzi adatait már ismertettük. Bár továbbra is fenntartotta kapcsolatait a kommunista párttal, 1945-ben már a Független Kisgazdapárt felé orientálódott. E kapcsolatoknak köszönhetően a budapesti Törvényhatósági Bizottság tagja lett. A Kisgazdapárt elleni támadások időszakában Dudást internálták. 1948-ban kiszabadult, de hamarosan letartóztatták, előbb Kistarcsán, majd Recsken raboskodott. A magyar hatóságok 1951-ben viszszaadták a román államvédelemnek. 1954-ben kiszabadult, és visszakerült Magyarországra. Drucza Attila budapesti történész kutatásai nyomán elsősorban a magyarországi szerepvállalásait, periratát ismerjük. Az 1956-os forradalom kitöréséig mérnökként dolgozott. 1956. október 27-én és 28-án beszédet mondott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Hatalmas sikert aratott. 1956. október 29-én a II. kerületi tanács épületében megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, amelynek ő lett az elnöke. 25 pontból álló programot fogalmazott meg, amely abban a helyzetben radikálisnak számított. Dudás József követelte a koalíciós kormány létrehozását, a többpártrendszer megteremtését és a semlegesség kinyilvánítását.
Ugyancsak október 29-én a fegyvereseivel elfoglalta a Szabad Nép szerkesztőségét. Ide tette át a székhelyét is. Az volt a célja, hogy a 25 pontos programját kinyomtassa. Előbb Függetlenség, majd Magyar Függetlenség címen új lapot indított. Már a címlapon bejelentette: nem ismerjük el a jelenlegi kormányt! A Nagy Imre-kormányt összetételéért, határozatlanságáért bírálta. Az általa alapított szervezetet Országos Nemzeti Forradalmi Bizottmánynak nevezte el, holott ehhez megfelelő struktúrával sem rendelkezett. Nagy Imre miniszterelnök 1956. október 30-án a Parlament épületében fogadta Dudás Józsefet, de álláspontjuk semmit nem közeledett egymáshoz. A 400 főből álló fegyveres csoportját a nemzetőrségen kívül akarta helyezni, ezt a harcoló csoportok nem nézték jó szemmel. A lapjában folyamatosan bírálta a kormányt, ezért az értelmiségiek igen jelentős részével is öszszekülönbözött. Összekülönbözött a saját fegyvereseivel is. A kormányerők kétszer azért tartóztatták le, mert álhírek alapján tévesen neki tulajdonították a Külügyminisztérium megtámadását, a Magyar Nemzeti Bank kirablását. 1956. november 5-én légnyomást kapott és a lábán megsebesült, majd kórházba került.
Társai könyörögtek, hogy hagyja el az országot. A róla készült dokumentumfilm szerint hallani sem akart arról, hogy elmeneküljön Magyarországról. Mindvégig azt állította: semmilyen törvénybe ütközőt nem követett el. 1956. november 21-én tárgyalás ürügyén a Parlamentbe csalták, a szovjetek azonnal letartóztatták. A Szovjet Kommunista Párt elnökségi delegációja Dudás Józsefet az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiumának különbizottsága Ledényi Ferenc hadbíró ezredes elnökletével a szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. A kegyelmi kérvényét ugyanaz a bírói testület visszautasította. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos 1925. szeptember 27-én Marosvásárhelyen született. 1957. január 2-án tartóztatták le, május 7-én a legfelsőbb bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte. Preisz ellen a Pálházi Ferenc és bűntársai elleni perben indítottak bűnvádi eljárást. Tiszapalkonyai rabmunkahelyéről 1956. november 1-jén kiszabadult. Másnap egy másik elítélttársával részt vett fegyveres harcokban. Van egy olyan változat, miszerint Kovács András főparancsnoknál futárszolgálatot teljesített. ÁVH-sokat, belügyi tiszteket vetetett fel arra a listára, amely az előállítandók neveit tartalmazta. Preisz Zoltán 1956. november 4-én felismerte Sarkadi István ügyészt, akit elfogtak, majd Fodor Pál (állítólag ugyancsak erdélyi származású) ÁVH-s főhadnaggyal együtt agyonlőtték. 1956. november 28-ról 29-re virradóra Ausztriába szökött, majd 30-án illegálisan visszatért Magyarországra. Egy emigráns csoport tagjaként az ország katonai térképeit akarta kicsempészni.
7. Szabó János gépkocsivezető 1897. november 17-én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. A Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője szegényparaszti családból származott. A hat elemi elvégzése után két polgári osztályt végzett, majd kitanulta a géplakatosmesterséget. 1914-ben behívták katonának. Végigharcolta az első világháborút. A Tanácsköztársaság idején századparancsnok volt a Vörös Hadseregben. A trianoni békediktátum után Romániában maradt, vasúti munkásként dolgozott. 1944-ben Magyarországra költözött, és a Földművelésügyi Minisztériumnál gépkocsivezető lett. Újra megnősült.
Első házasságából két fia született. 1945-ben tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak. 1949-ben tiltott határátlépési kísérletéért három hónap börtönbüntetésre ítélték. Szabadulását követően újra autóvezető lett. 1953-ban – ezúttal kémkedés vádjával – újra letartóztatták. Kilenc hónapi vizsgálati fogság után szabadon engedték. 1956. október 25-én csatlakozott a Széna téri fegyveres csoporthoz. Hamarosan vezetőjük lett. Az épülő metró Moszkva téri fúrótornyát és a környező épületeket használták fel a védelmi vonal kiépítésére. Megpróbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat, de a hatalmas túlerővel szemben tehetetlennek bizonyultak. Az egységet újra meg újra szétszórták, de minden alkalommal újraszerveződtek. 1956. október végén a Maros utcai ÁVH-s laktanyában ütötték fel a főhadiszállásukat. Szabó bácsi – ahogyan társai nevezték – óriási hatással volt a tizenéves gyerekekre. A 18 éves korában kivégzett Mansfeld Péter is az ő keze alatt vált forradalmárrá.
Amikor a harcok szüneteltek, a Széna téri fegyveres csoport felvigyázott a rendre, ellenőrizték a közúti forgalmat, az ÁVH-s tisztek, pártfunkcionáriusok lakásán házkutatást tartottak, többeket letartóztattak. 1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza. Az SZKP elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. Budapesten 1960. március 2-án végezték ki. 1956. november 18-án tartóztatták le. Három évig tartották vizsgálati fogságban. 1959. november 5-én a fővárosi bíróság Tutsek Gusztáv elnökletével első fokon halálra ítélte. 1960. február 29-én a legfelsőbb bíróság – Borbély János tanácsa – helyben hagyta az első fokon hozott ítéletet. A szamosardói származású Szabó János Kecskeméten 1956. október 26-án csatlakozott a tüntetőkhöz. Részt vett a rabok kiszabadításában, a városparancsnokság elfoglalásában.
Egy kisebb csoporttal Nagykőrösön segítette a felkelőket a helyi rendőrkapitányság és a pártbizottság székházának elfoglalásában. Később a kocséri és jászkarajenői rendőrőrsöt is lefegyverezték. Jászkarajenőn a postahivatalból magukkal vittek 46 000 forintot. Később Tiszakécskén fegyveres akciókban vett részt: megszállták a vegyipari üzemet, a vállalat őrségét lefegyverezték, de a helyi rendőrség épületét nem tudták elfoglalni. Visszatért Kecskemétre, ahol 1956. október 27-én társaival együtt harcba bocsátkozott egy magyar katonai alakulattal. Megsebesült. 1956. október 28-ától november 4-áig a kecskeméti forradalmi rendfenntartó szervezetben teljesített szolgálatot. A forradalom leverése után az elsők között tartóztatták le, állították bíróság elé.
A magyar forradalommal, a forradalom eszméivel való azonosulásért az erdélyi települések közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1-jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
A Féja Géza főszerkesztésével megjelenő Új Magyarország 1956. november 2-ai száma közölte Tamási Áron Tiszta beszéd című írását. Tamási Áron az újjáalakuló Parasztszövetségben látta a gazdatársadalom egységének zálogát: „Mindezt úgy szeretném tenni, hogy munkám a magyar munkásság és az értelmiség érdekeit előbbre vigye; megalkuvás nélkül és a szívemben azzal a hódoló buzgalommal, melyet forradalmunk ifjú hősei iránt érzek.”
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar–román határon tartották fogva. 1956 november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán a verés nyomán megkékültek a körmei.
Az irodalomtörténész Jancsó Elemér szintén átélte a budapesti forradalmi harcokat. Csak hónapok múlva, 1957 márciusában vidékről került vissza Erdélybe, Kolozsvárra. Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-ától november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel is sújtották.
A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel „jutalmazta” a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe, és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Sajnos Varga László református lelkész ugyancsak képzőművész felesége, Varga Anna a férje letartóztatása után a Budapesten készített rajzait megsemmisítette, így az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi képzőművészeti album – minden bizonnyal – fontos alkotásokkal szegényedett. Eörsi Lászlónak 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért.
Balla Pál Aradon született 1919. január 5-én. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25-én végezték ki. Balla Pál volt a csoport elsőrendű vádlottja. 1956. december 10-én tartóztatták le. A Pest Megyei Bíróság első fokon 1957. március 8-án hétévi börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1957. október 22-én az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Balla Pál a forradalom idején tagja volt a gyóni nemzetőrségnek. 1956. december 10-én a kádári hatóságok hozzáfogtak a helyi nemzeti bizottságok felszámolásához. Viszszahelyezték tisztségükbe a forradalom idején elüldözött pártfunkcionáriusokat. Többek között Biksza Miklóst is, aki ekkor az MSZMP járási bizottságának ideiglenes titkára volt. A tömeg azonban behatolt a tanácsterembe, hogy Biksza Miklóst elfogja. A párttitkár kimenekült és az üldözőire – köztük Balla Pálra is – két lövést adott le. Ennek ellenére elfogták, bár Biksza megsebesítette Harmincz Istvánt. Ekkor Balla Pál a tömeg élén rátámadt Biksza Miklósra, majd Harmincz Istvánt az egyik tanyán orvosi ellátáshoz segítette. Később visszatért a Bikszát ütlegelők közé, ott maradt addig, amíg Kövecses Ferenc agyonlőtte a pártfunkcionáriust.
2. Balogh László csatornatisztító Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én. Balogh Lászlót 1957. február 6-án tartóztatták le. A Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa első fokon halálra ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1958. április 5-én az első fokon hozott ítéletet, vagyis a halálbüntetést helybenhagyta. Az aradi Balogh László ellen a Péch Géza és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. 1956. október 28-a körül csatlakozott a Baross téri csoporthoz. Nemsokára alparancsnok lett. A Köztársaság téri pártközpont elleni támadásban Balogh László vezette a Kenyérmező utca felől támadó csoportot. Többek állítása szerint ő is rálőtt a már lefegyverzett védőkre. Mindvégig keménykezű parancsnoknak bizonyult. 1956. november 4-én a feltétlen fegyveres ellenállás híve volt, de légnyomást kapott. Ezt követően a Péterffy Sándor utcai kórházban segítette a fegyveres forradalmárok egészségügyi ellátását és élelmezését. Sok-sok társával együtt disszidált. Bécsben bekapcsolódott egy antikádárista szervezkedésbe. 1956. december végén már Budapesten kereste a fegyveres csoportokat, akiknek vezetésére a volt Baross téri főparancsnokot, Nickelsburg Lászlót akarta felkérni. Ez a próbálkozása nem sikerült, ugyanakkor a sebesült forradalmárokat sem sikerült kimenekítenie Magyarországról. 1957 január közepén újra sikerült kijutnia Bécsbe. Tíz nap múlva ismét visszatért Budapestre. Az volt a terve, hogy a sebesülteket Ausztriába menekítse. Mindössze két hétig tartózkodott az országban, amikor az államvédelmi szervek letartóztatták, és bíróság elé állították.
3. Berecz György gépkocsivezető 1924. május 11-én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten. Berecz Györgyöt 1957. április 25-én tartóztatták le. A Budapesti Katonai Bíróság első fokon 1957. december 4-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma – a Szemler János alezredes vezette tanács – az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Ebben a perben a kolozsvári Berecz György volt az elsőrendű vádlott. Az ellene felhozott vádpontok szerint gépkocsivezetőként már 1956. október 23-án tüntetőket szállított. Később a vállalatánál a munkástanács tagja lett. Megszervezte a fegyveres őrséget. 1956. október 30-án a II. kerületi nemzeti bizottság katonai csoportjánál, később a Fő utcai katonai ügyészség épületében lévő, Butkovszky Emánuel vezette csoport tagjaként harcolt. 1956. november 3-án a Köztársaság téri pártház alatt lévő, a korabeli filmfelvételeken is többször megörökített titokzatos pince felkutatásánál segédkezett. Nagy mennyiségű lánggránátot szállított a Fő utcába, hogy megállíthassák a szovjet csapatok előretörését. Butkovszky ekkor Berecz Györgyöt kinevezte a III. kerületi fegyveres erők parancsnokává. 1956. november 4-én elmenekült a Fő utcából. A forradalom leverése után a Csillaghegyen egy ellenállókból álló csoport parancsnokává akarták megválasztani, ő azonban ezt a megbízatást nem vállalta. 1957 áprilisától illegalitásba vonulva bujkált, majd úgy döntött: elhagyja Magyarországot. Szökés közben, az országúton tartóztatták le, majd halálra ítélték és kivégezték.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án. 1957. november 11-én tartóztatták le, a Fővárosi Bíróság Kelemen Gézáné vezette tanácsa első fokon „csak” 11 évi börtönbüntetésre ítélte. Az ügyészség fellebbezett az ítélet ellen. A legfelsőbb bíróság Mecsér József vezette tanácsa másodfokon 1958. június 18-án halálra ítélte. Bokor ellen a Fehér István és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. A fő bűne az volt, hogy 1956. október 26-án Budakeszin egy összeverődött csoport tagjaként megostromolta Sziklai Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának házát. Az épületből leadott lövés halálosan megsebesítette Márity Lászlót. A tűzharc során meghalt Sziklai Sándor ezredes (az 1989. évi rendszerváltásig emléktáblája ott volt a Bécsi kapu bejáratánál lévő jobb oldali falon!), és az apósa, Kiss Lajos is meghalt. A felbőszült tömeg Sziklai Sándor tetemét ütötte, leköpdöste.
5. Dudás József technikus, mérnök életrajzi adatait már ismertettük. Bár továbbra is fenntartotta kapcsolatait a kommunista párttal, 1945-ben már a Független Kisgazdapárt felé orientálódott. E kapcsolatoknak köszönhetően a budapesti Törvényhatósági Bizottság tagja lett. A Kisgazdapárt elleni támadások időszakában Dudást internálták. 1948-ban kiszabadult, de hamarosan letartóztatták, előbb Kistarcsán, majd Recsken raboskodott. A magyar hatóságok 1951-ben viszszaadták a román államvédelemnek. 1954-ben kiszabadult, és visszakerült Magyarországra. Drucza Attila budapesti történész kutatásai nyomán elsősorban a magyarországi szerepvállalásait, periratát ismerjük. Az 1956-os forradalom kitöréséig mérnökként dolgozott. 1956. október 27-én és 28-án beszédet mondott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Hatalmas sikert aratott. 1956. október 29-én a II. kerületi tanács épületében megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, amelynek ő lett az elnöke. 25 pontból álló programot fogalmazott meg, amely abban a helyzetben radikálisnak számított. Dudás József követelte a koalíciós kormány létrehozását, a többpártrendszer megteremtését és a semlegesség kinyilvánítását.
Ugyancsak október 29-én a fegyvereseivel elfoglalta a Szabad Nép szerkesztőségét. Ide tette át a székhelyét is. Az volt a célja, hogy a 25 pontos programját kinyomtassa. Előbb Függetlenség, majd Magyar Függetlenség címen új lapot indított. Már a címlapon bejelentette: nem ismerjük el a jelenlegi kormányt! A Nagy Imre-kormányt összetételéért, határozatlanságáért bírálta. Az általa alapított szervezetet Országos Nemzeti Forradalmi Bizottmánynak nevezte el, holott ehhez megfelelő struktúrával sem rendelkezett. Nagy Imre miniszterelnök 1956. október 30-án a Parlament épületében fogadta Dudás Józsefet, de álláspontjuk semmit nem közeledett egymáshoz. A 400 főből álló fegyveres csoportját a nemzetőrségen kívül akarta helyezni, ezt a harcoló csoportok nem nézték jó szemmel. A lapjában folyamatosan bírálta a kormányt, ezért az értelmiségiek igen jelentős részével is öszszekülönbözött. Összekülönbözött a saját fegyvereseivel is. A kormányerők kétszer azért tartóztatták le, mert álhírek alapján tévesen neki tulajdonították a Külügyminisztérium megtámadását, a Magyar Nemzeti Bank kirablását. 1956. november 5-én légnyomást kapott és a lábán megsebesült, majd kórházba került.
Társai könyörögtek, hogy hagyja el az országot. A róla készült dokumentumfilm szerint hallani sem akart arról, hogy elmeneküljön Magyarországról. Mindvégig azt állította: semmilyen törvénybe ütközőt nem követett el. 1956. november 21-én tárgyalás ürügyén a Parlamentbe csalták, a szovjetek azonnal letartóztatták. A Szovjet Kommunista Párt elnökségi delegációja Dudás Józsefet az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiumának különbizottsága Ledényi Ferenc hadbíró ezredes elnökletével a szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. A kegyelmi kérvényét ugyanaz a bírói testület visszautasította. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos 1925. szeptember 27-én Marosvásárhelyen született. 1957. január 2-án tartóztatták le, május 7-én a legfelsőbb bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte. Preisz ellen a Pálházi Ferenc és bűntársai elleni perben indítottak bűnvádi eljárást. Tiszapalkonyai rabmunkahelyéről 1956. november 1-jén kiszabadult. Másnap egy másik elítélttársával részt vett fegyveres harcokban. Van egy olyan változat, miszerint Kovács András főparancsnoknál futárszolgálatot teljesített. ÁVH-sokat, belügyi tiszteket vetetett fel arra a listára, amely az előállítandók neveit tartalmazta. Preisz Zoltán 1956. november 4-én felismerte Sarkadi István ügyészt, akit elfogtak, majd Fodor Pál (állítólag ugyancsak erdélyi származású) ÁVH-s főhadnaggyal együtt agyonlőtték. 1956. november 28-ról 29-re virradóra Ausztriába szökött, majd 30-án illegálisan visszatért Magyarországra. Egy emigráns csoport tagjaként az ország katonai térképeit akarta kicsempészni.
7. Szabó János gépkocsivezető 1897. november 17-én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. A Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője szegényparaszti családból származott. A hat elemi elvégzése után két polgári osztályt végzett, majd kitanulta a géplakatosmesterséget. 1914-ben behívták katonának. Végigharcolta az első világháborút. A Tanácsköztársaság idején századparancsnok volt a Vörös Hadseregben. A trianoni békediktátum után Romániában maradt, vasúti munkásként dolgozott. 1944-ben Magyarországra költözött, és a Földművelésügyi Minisztériumnál gépkocsivezető lett. Újra megnősült.
Első házasságából két fia született. 1945-ben tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak. 1949-ben tiltott határátlépési kísérletéért három hónap börtönbüntetésre ítélték. Szabadulását követően újra autóvezető lett. 1953-ban – ezúttal kémkedés vádjával – újra letartóztatták. Kilenc hónapi vizsgálati fogság után szabadon engedték. 1956. október 25-én csatlakozott a Széna téri fegyveres csoporthoz. Hamarosan vezetőjük lett. Az épülő metró Moszkva téri fúrótornyát és a környező épületeket használták fel a védelmi vonal kiépítésére. Megpróbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat, de a hatalmas túlerővel szemben tehetetlennek bizonyultak. Az egységet újra meg újra szétszórták, de minden alkalommal újraszerveződtek. 1956. október végén a Maros utcai ÁVH-s laktanyában ütötték fel a főhadiszállásukat. Szabó bácsi – ahogyan társai nevezték – óriási hatással volt a tizenéves gyerekekre. A 18 éves korában kivégzett Mansfeld Péter is az ő keze alatt vált forradalmárrá.
Amikor a harcok szüneteltek, a Széna téri fegyveres csoport felvigyázott a rendre, ellenőrizték a közúti forgalmat, az ÁVH-s tisztek, pártfunkcionáriusok lakásán házkutatást tartottak, többeket letartóztattak. 1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza. Az SZKP elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. Budapesten 1960. március 2-án végezték ki. 1956. november 18-án tartóztatták le. Három évig tartották vizsgálati fogságban. 1959. november 5-én a fővárosi bíróság Tutsek Gusztáv elnökletével első fokon halálra ítélte. 1960. február 29-én a legfelsőbb bíróság – Borbély János tanácsa – helyben hagyta az első fokon hozott ítéletet. A szamosardói származású Szabó János Kecskeméten 1956. október 26-án csatlakozott a tüntetőkhöz. Részt vett a rabok kiszabadításában, a városparancsnokság elfoglalásában.
Egy kisebb csoporttal Nagykőrösön segítette a felkelőket a helyi rendőrkapitányság és a pártbizottság székházának elfoglalásában. Később a kocséri és jászkarajenői rendőrőrsöt is lefegyverezték. Jászkarajenőn a postahivatalból magukkal vittek 46 000 forintot. Később Tiszakécskén fegyveres akciókban vett részt: megszállták a vegyipari üzemet, a vállalat őrségét lefegyverezték, de a helyi rendőrség épületét nem tudták elfoglalni. Visszatért Kecskemétre, ahol 1956. október 27-én társaival együtt harcba bocsátkozott egy magyar katonai alakulattal. Megsebesült. 1956. október 28-ától november 4-áig a kecskeméti forradalmi rendfenntartó szervezetben teljesített szolgálatot. A forradalom leverése után az elsők között tartóztatták le, állították bíróság elé.
A magyar forradalommal, a forradalom eszméivel való azonosulásért az erdélyi települések közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1-jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 28.
Újabb közéleti személyiségekről derült ki, hogy együttműködtek a Szekuritátéval
Az erdélyi magyar közélet újabb neves szereplőiről tárta fel Könczei Csilla kolozsvári adjunktus, néprajzkutató, hogy együttműködtek a román kommunista titkosszolgálattal. Apja, Könczei Ádám néprajzkutató – az erdélyi táncházmozgalom megalapítója – megfigyelési dossziéját bemutató blogjában ezúttal Szőcs István, Varró János és Veress Zoltán íróról, valamint Balázs Péter festőművészről hozta nyilvánosságra, hogy fedőnéven jelentettek a Szekuritáténak.
Könczei valamennyiük esetében közzéteszi a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Tanács (CNSAS) dekonspiráló jelentését. A Könczei Csilla (képünkön) szekusblogján közzétett, az átvilágító bizottságtól származó dokumentumok szerint Szőcs István író, kritikus, műfordító Rusz Péter néven jelentett a Szekuritáténak. Varró János (Marosvécs, 1927 – Kecskemét, 2004) irodalomtörténész, regényíró, műfordító Vincze János és Vasilescu, az 1986-tól Svédországban élő Veress Zoltán költő, író, műfordító Ovidiu, míg Balázs Péter (Magyarfenes, 1919 – Kolozsvár, 2003) festő Balogh Iosif néven működött együtt a titkosszolgálattal.
Az érintettekről nem tudni, pontosan milyen jellegű jelentésekkel látták el a Szekuritátét. Könczei Csilla feltárja azt is, hogy a Szőcs Istvánnak tulajdonított jelentések fénymásolatával 2010-ben felkereste az írót – Szőcs Géza író, volt magyar kulturális államtitkár édesapját –, aki nem tagadta, hogy ő a jelentések szerzője, de közölte: a nyilvánosság előtt nem fogja felvállalni ügynöki múltját.
Szőcs Istvánról – akit tegnap lapunknak nem sikerült elérnie telefonon – egyébként Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvének második, 2010-ben megjelent kötete is megállapítja, hogy Rusz Péter fedőnéven jelentett a Tőkés családról és a nemrég elhunyt Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárról. Különben a most leleplezett írók közül Veress Zoltánt 1952-ben Bodor Ádámmal együtt elítélték kommunistaellenes röplapok terjesztése miatt, 1954-ben szabadult a börtönből; Könczei Csilla róla megjegyzi, hogy ő írta és olvasta fel édesapja temetési búcsúztatóját. Varró Jánost az ’56-os forradalommal való szolidarizálásáért 16 év börtönre ítélték, 1964-ben általános kegyelmi rendelettel szabadult.
Könczei Csilla szekusblogja alapján korábban Xantus Gábor kolozsvári televíziós operatőr-rendezőről, az 1998-ban elhunyt Marosi Péter szerkesztőről, kritikusról és színházigazgatóról, valamint az 1981-ben elhunyt Márkos Albert zeneszerzőről, zeneakadémiai tanárról derült ki, hogy együttműködött a Szekuritátéval.
Krónika (Kolozsvár)
Az erdélyi magyar közélet újabb neves szereplőiről tárta fel Könczei Csilla kolozsvári adjunktus, néprajzkutató, hogy együttműködtek a román kommunista titkosszolgálattal. Apja, Könczei Ádám néprajzkutató – az erdélyi táncházmozgalom megalapítója – megfigyelési dossziéját bemutató blogjában ezúttal Szőcs István, Varró János és Veress Zoltán íróról, valamint Balázs Péter festőművészről hozta nyilvánosságra, hogy fedőnéven jelentettek a Szekuritáténak.
Könczei valamennyiük esetében közzéteszi a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Tanács (CNSAS) dekonspiráló jelentését. A Könczei Csilla (képünkön) szekusblogján közzétett, az átvilágító bizottságtól származó dokumentumok szerint Szőcs István író, kritikus, műfordító Rusz Péter néven jelentett a Szekuritáténak. Varró János (Marosvécs, 1927 – Kecskemét, 2004) irodalomtörténész, regényíró, műfordító Vincze János és Vasilescu, az 1986-tól Svédországban élő Veress Zoltán költő, író, műfordító Ovidiu, míg Balázs Péter (Magyarfenes, 1919 – Kolozsvár, 2003) festő Balogh Iosif néven működött együtt a titkosszolgálattal.
Az érintettekről nem tudni, pontosan milyen jellegű jelentésekkel látták el a Szekuritátét. Könczei Csilla feltárja azt is, hogy a Szőcs Istvánnak tulajdonított jelentések fénymásolatával 2010-ben felkereste az írót – Szőcs Géza író, volt magyar kulturális államtitkár édesapját –, aki nem tagadta, hogy ő a jelentések szerzője, de közölte: a nyilvánosság előtt nem fogja felvállalni ügynöki múltját.
Szőcs Istvánról – akit tegnap lapunknak nem sikerült elérnie telefonon – egyébként Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvének második, 2010-ben megjelent kötete is megállapítja, hogy Rusz Péter fedőnéven jelentett a Tőkés családról és a nemrég elhunyt Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárról. Különben a most leleplezett írók közül Veress Zoltánt 1952-ben Bodor Ádámmal együtt elítélték kommunistaellenes röplapok terjesztése miatt, 1954-ben szabadult a börtönből; Könczei Csilla róla megjegyzi, hogy ő írta és olvasta fel édesapja temetési búcsúztatóját. Varró Jánost az ’56-os forradalommal való szolidarizálásáért 16 év börtönre ítélték, 1964-ben általános kegyelmi rendelettel szabadult.
Könczei Csilla szekusblogja alapján korábban Xantus Gábor kolozsvári televíziós operatőr-rendezőről, az 1998-ban elhunyt Marosi Péter szerkesztőről, kritikusról és színházigazgatóról, valamint az 1981-ben elhunyt Márkos Albert zeneszerzőről, zeneakadémiai tanárról derült ki, hogy együttműködött a Szekuritátéval.
Krónika (Kolozsvár)
2012. december 17.
XXI. századi Kolozsvári Magyar Opera
A Kolozsvári Magyar Opera, lehetőségeivel élve, műsorában igyekszik azt a tradicionális vonalat követni, melyet az intézet 220 éves fennállása alkalmával minden időkben követett.
Jelenlegi igazgatója, Szép Gyula sajtótájékoztatóján elmondta Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882. – Budapest, 1967) háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja. Születésének a 130. évfordulóját ünneplik meg a Székely fonó egy felvonásos daljátékával, amely a szerző egyik legzseniálisabb színpadi alkotása. Az alkotás felújított bemutatásával az operaház tiszteleg az alkotó előtt.
Az is nagyon fontos, hogy a színházzal együtt ünnepeljék a kolozsvári hivatalos színjátszás, és ezen belül a zenés színjátszás 220. évfordulóját. Ez szintén egy olyan évforduló, mellyel büszkélkedhetnek. Erről sokat írtak, és könyvek is jelentek meg.
Számunkra ez azért fontos, mert itt írták és mutatták be először magyarnyelven, megírt, előadott operát Ruzitska József: Béla futása- címmel, 1822-ben.
Tavasszal, 2012-ben, Kolozsváron a Nemzeti Operák Fesztiválját tartották meg, melyen a Bukaresti Operaház igazgatója annak örvendhetett, hogy végre a Bukaresti Opera eljött Kolozsvárra, ahol az első Romániai Operaház megkezdhette működését 1919-ben. Akkor Szép Gyula elmondta, hogy a Kolozsvári Magyar Opera 1860-ban volt Bukarestbe először? Több előadással, amiről az akkori román sajtó nagy ovációval írt, mint például Nicolae Filimon, a kor elismert publicistája. A legpozitívabb méltatást éppen Erkel Ferenc: Hunyadi László című művéről írta.
Tiszteletben tartva az operajátszás hagyományait, mind a magyar operajátszás, mind az egyetemest ’90 után lehetőség van bármit játszani. Tehát az opera vezetősége maga állíthatja össze repertoárját. Folyamatosan, következetesen foglalkoztak a kortárs magyar operajátszással is.
Nem volt olyan évad, bemutató, felújítás, hogy ne lett volna műsoron ma élő vagy nemrég elhunyt erdélyi vagy magyarországi kortárs zeneszerzőnek valamelyik műve.
Az idén e szándékot megkoronázták azzal, hogy sikerült a Magyar Nemzeti Kulturális Alaptól egy összeget megpályázni, mely által lehetővé vált három kortárs operánk hangfelvételét rögzíteni, professzionális módon. Egy DVD hanglemez sorozatot hoztak ki, ami szintén jelzi, a Kolozsvári Magyar Opera él. A mai és a jövő zenéjével, operájával is méltó módon foglalkozik.
A Magyar Operabarátok Körének kiadásában megjelent egy igen figyelemre méltó könyv, melynek érdeklődés felkeltő címe: A KOLOZSVÁRI MAGYAR OPERA 220 ÉV UTÁN
Összeállították: Simon Gábor, Szép Gyula és Fekete Adél.
Idéznék az ajánlásból: „Nem történelemkönyvet tart kezében az olvasó: képeskönyv kíván lenni ez a kiadvány, amolyan színes kalendárium, amely olykor visszapillant ugyan a múltba, de fő szándéka az intézmény jelenének, az 1989-es politikai változások utáni életének többirányú megvilágítása, annak a társulatnak az életében kutakodva , amely 220 év után is egyértelműen bizonyítja a műfaj és önmaga létjogosultságát.”
Az 50 oldalas „kalendárium” felsorjázza mindazon helységek felvételeit, melyben az intézet valaha is működött. Majd a Kolozsvári Magyar Opera 1948-tól napjainkig igazgatóinak fényképeit közli. Harmadik rész: A Társulat összetétele 1990 után: Karmesterek, karigazgatók. Rendezők. Korrepetitorok. Díszlettervezők, jelmeztervezők. Koreográfusok, balettmesterek. Ügyelők. Művészeti titkárság. Magánénekesek (1990- 2012). A zenekar, hangversenymesterek táronkénti felsorolása. Az énekkar névsora. A balettkar. Műszak, gyártás és adminisztráció.
Az opera rendszerváltás utáni tevékenységének fontos mozzanatait mutatja be. Az elmúlt két évtized repertoárjáról alkothatunk képet. Összesítve közlik a Kolozsvári Magyar Opera bemutatóit, 1990-2012 között.
Külön fejezetben jelenik meg: Rólunk írták… Nekünk írták. A szöveget képek sokasága követi.
A kiadvány a maga nemében igyekezett minden jelentős eseményről méltó módon tájékozatni. Amint Szép Gyula írja: „ A felgyűlt értékeket, őseink hagyatékát féltve őrizzük, és ugyanakkor átmentjük a következő nemzedékek számára, de természetszerűen tudatosan ápoljuk a XX-XXI. század magyar operaszerzőinek alkotásait is. Meggyőződésünk, hogy így válik teljessé és jogosulttá létünk és küldetésünk 220 év után is.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
A Kolozsvári Magyar Opera, lehetőségeivel élve, műsorában igyekszik azt a tradicionális vonalat követni, melyet az intézet 220 éves fennállása alkalmával minden időkben követett.
Jelenlegi igazgatója, Szép Gyula sajtótájékoztatóján elmondta Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882. – Budapest, 1967) háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja. Születésének a 130. évfordulóját ünneplik meg a Székely fonó egy felvonásos daljátékával, amely a szerző egyik legzseniálisabb színpadi alkotása. Az alkotás felújított bemutatásával az operaház tiszteleg az alkotó előtt.
Az is nagyon fontos, hogy a színházzal együtt ünnepeljék a kolozsvári hivatalos színjátszás, és ezen belül a zenés színjátszás 220. évfordulóját. Ez szintén egy olyan évforduló, mellyel büszkélkedhetnek. Erről sokat írtak, és könyvek is jelentek meg.
Számunkra ez azért fontos, mert itt írták és mutatták be először magyarnyelven, megírt, előadott operát Ruzitska József: Béla futása- címmel, 1822-ben.
Tavasszal, 2012-ben, Kolozsváron a Nemzeti Operák Fesztiválját tartották meg, melyen a Bukaresti Operaház igazgatója annak örvendhetett, hogy végre a Bukaresti Opera eljött Kolozsvárra, ahol az első Romániai Operaház megkezdhette működését 1919-ben. Akkor Szép Gyula elmondta, hogy a Kolozsvári Magyar Opera 1860-ban volt Bukarestbe először? Több előadással, amiről az akkori román sajtó nagy ovációval írt, mint például Nicolae Filimon, a kor elismert publicistája. A legpozitívabb méltatást éppen Erkel Ferenc: Hunyadi László című művéről írta.
Tiszteletben tartva az operajátszás hagyományait, mind a magyar operajátszás, mind az egyetemest ’90 után lehetőség van bármit játszani. Tehát az opera vezetősége maga állíthatja össze repertoárját. Folyamatosan, következetesen foglalkoztak a kortárs magyar operajátszással is.
Nem volt olyan évad, bemutató, felújítás, hogy ne lett volna műsoron ma élő vagy nemrég elhunyt erdélyi vagy magyarországi kortárs zeneszerzőnek valamelyik műve.
Az idén e szándékot megkoronázták azzal, hogy sikerült a Magyar Nemzeti Kulturális Alaptól egy összeget megpályázni, mely által lehetővé vált három kortárs operánk hangfelvételét rögzíteni, professzionális módon. Egy DVD hanglemez sorozatot hoztak ki, ami szintén jelzi, a Kolozsvári Magyar Opera él. A mai és a jövő zenéjével, operájával is méltó módon foglalkozik.
A Magyar Operabarátok Körének kiadásában megjelent egy igen figyelemre méltó könyv, melynek érdeklődés felkeltő címe: A KOLOZSVÁRI MAGYAR OPERA 220 ÉV UTÁN
Összeállították: Simon Gábor, Szép Gyula és Fekete Adél.
Idéznék az ajánlásból: „Nem történelemkönyvet tart kezében az olvasó: képeskönyv kíván lenni ez a kiadvány, amolyan színes kalendárium, amely olykor visszapillant ugyan a múltba, de fő szándéka az intézmény jelenének, az 1989-es politikai változások utáni életének többirányú megvilágítása, annak a társulatnak az életében kutakodva , amely 220 év után is egyértelműen bizonyítja a műfaj és önmaga létjogosultságát.”
Az 50 oldalas „kalendárium” felsorjázza mindazon helységek felvételeit, melyben az intézet valaha is működött. Majd a Kolozsvári Magyar Opera 1948-tól napjainkig igazgatóinak fényképeit közli. Harmadik rész: A Társulat összetétele 1990 után: Karmesterek, karigazgatók. Rendezők. Korrepetitorok. Díszlettervezők, jelmeztervezők. Koreográfusok, balettmesterek. Ügyelők. Művészeti titkárság. Magánénekesek (1990- 2012). A zenekar, hangversenymesterek táronkénti felsorolása. Az énekkar névsora. A balettkar. Műszak, gyártás és adminisztráció.
Az opera rendszerváltás utáni tevékenységének fontos mozzanatait mutatja be. Az elmúlt két évtized repertoárjáról alkothatunk képet. Összesítve közlik a Kolozsvári Magyar Opera bemutatóit, 1990-2012 között.
Külön fejezetben jelenik meg: Rólunk írták… Nekünk írták. A szöveget képek sokasága követi.
A kiadvány a maga nemében igyekezett minden jelentős eseményről méltó módon tájékozatni. Amint Szép Gyula írja: „ A felgyűlt értékeket, őseink hagyatékát féltve őrizzük, és ugyanakkor átmentjük a következő nemzedékek számára, de természetszerűen tudatosan ápoljuk a XX-XXI. század magyar operaszerzőinek alkotásait is. Meggyőződésünk, hogy így válik teljessé és jogosulttá létünk és küldetésünk 220 év után is.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
2013. február 15.
Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 7. szám, Pomogáts Béla
Megszűnik-e az Anyanyelvi Konferencia?
Vannak intézmények, szellemi mozgalmak, amelyek hosszú évtizedek során bizonyították, hadd mondjam így: nélkülözhetetlenségüket. Ezek egyszersmind a mi országunkban olyannyira szükséges civil társadalom eredményei, működtetői, alakítói is – márpedig civil társadalom nélkül nehezen képzelhető el a demokratikus berendezkedés. Most mégis arról kell beszámolnom, hogy a magyar–magyar kulturális kapcsolatok egy régi és bevált intézménye: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (hagyományos nevén: az Anyanyelvi Konferencia) az ellehetetlenülés (esetleg a teljes felszámolás) közvetlen közelébe került.
Hídépítő vállalkozás
A határok fölött hidat építő magyar–magyar párbeszéd nem a rendszerváltozás után vette kezdetét. 1989 után csak az történt, hogy beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehetett tenni a dialógust, ezzel együtt eredményesebbé is. Mindennek tudományos konferenciák, kulturális összejövetelek, ifjúsági tanfolyamok és persze könyvek, valamint egy gazdag folyóirat: a Nyelvünk és Kultúránk volt a következménye, egyben intézménye. Ez az intézményesülés annak idején valóságos történelmi fordulatot jelentett, kialakította a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az első magyar–magyar találkozó 1970 augusztusának elején jött létre Debrecenben, majd Budapesten. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. Az anyanyelvi mozgalom lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének – s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak – a magyarországi jelenlétét. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentőségük, hogy közös asztalhoz tudták ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudták juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.
Nemzeti felelősség
Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az emigrációs magyarsággal kialakított dialógusintézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az emigrációt ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok ma már itthon is gyakorolhatják politikai jogaikat, s részt vehetnek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatér. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része továbbra is az őt befogadó országban kíván élni: odaköti munkája, odakötik családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani. Az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalomtörténetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában, Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok III. Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások: Dobos László bevezetője, Nagy Károly és e sorok írójának referátuma, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A kilencvenes évek elején kialakított kulturális: szellemi és mozgalmi stratégia mind teljesebben bontakozott ki az esztergomi konferenciát követő két évtizedben. Talán mond valamit a mozgalom minőségéről az, hogy résztvevői, vezetőségének tagjai között nagyjából tizenöt Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas kulturális egyéniség volt. Olyan, a világban szinte mindenütt élő magyarok által nagyra becsült személyiségek vállaltak szerepet a mozgalomban, mint Keresztury Dezső, ifj. Bartók Béla, Czine Mihály, Szathmári István, Imre Samu, az ausztriai Galambos Ferenc bencés tanár és Bujdosó Alpár, az erdélyi Péntek János és Kántor Lajos, a felvidéki Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Bányai János, a franciaországi Nagy Pál, az amerikai Lotz János, Nagy Károly, Éltető Lajos, a németországi Világhy Ernő, az angliai Gömöri György és Czigány Lóránt és mások. Nem hinném, hogy akadt más magyar kulturális szervezet, amelynek munkájában annyi (külföldön is elismert) tudós vállalt volna szerepet, mint az anyanyelvi mozgalomban.
Találkozók és szövetségesek
A mozgalom egész élettörténete során a részeire szakított magyarság kulturális összefogását tartotta stratégiai feladatának, és arra törekedett, hogy hatékony segítséget adjon a kisebbség imagyaroknak anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk ápolásában, nemzeti identitásuk védelmében. Évente átlagosan tizenhat-tizenhét szakmai találkozót rendezett: a többi között Budapesten, Keszthelyen, Kecskeméten, Kolozsvárott, Szatmáron, Temesváron, Kassán, Galántán, Szencen, Ungváron, Szabadkán, Adán, Eszéken és Lendván. Néhány találkozóra külön is érdemes utalni ezek közül. A keszthelyi Helikoni Ünnepségek keretében rendeztük meg a határon túl dolgozó magyar irodalmi és nyelvészeti tanszékek tanárainak eszmecseréjét, a magyar nyelvművelő társaságok, majd a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szerkesztőinek találkozóját Kolozsváron. A Szabédi László-napok keretében eredményes konferenciát rendeztünk a századvég magyar feladatairól, a magyar irodalmi felsőoktatásról, illetve az egyház és a társadalom kapcsolatairól, a kassai Kazinczy-napok programjában a magyar sajtónyelv, valamint általában a magyar kisebbségi nyelvhasználat kérdéseit tekintettük át, az ugyancsak kassai Fábry-napokon a magyar kulturális régiókról adtunk képet. Szabadkán a mi támogatásunkkal évente rendezték meg a Kosztolányi Dezső-napokat, Adán részt vettünk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezésében, Lendván igen sikeres konferenciát tartottunk a magyar nemzeti tudat erősítésének feladatairól, Kecskeméten pedig két alkalommal szerveztük meg a Lőrincze Lajos-napokat. A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és Pro Recreatione, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között. Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen tág értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.
Küzdelem a túlélésért
Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széles körű tevékenységet folytatott, számos sikerprogramot hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei szinte mindenütt, ahol magyarok élnek. Előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők – például Göncz Árpád köztársasági elnök – is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József miniszterelnökkel és Orbán Viktor későbbi miniszterelnökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban valószínűleg nincs szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben. Intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, márpedig ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társintézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk néhány szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot, és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közreadtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat is. Így azután a közelmúltban tapasztalt kormányzati és bírósági döntések következtében az Anyanyelvi Konferencia munkájának alighanem vége van. Kulturális és társadalmi szervezetek működésére ugyanis jelenleg nem írtak ki pályázatot, ezért azoktól a lehetőségektől is elesünk, amelyeket az úgynevezett közhasznúsági státus elérése révén kaphatnánk meg. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis az a kulturális egyesület tarthat sikeres igényt költségvetési támogatásra, amely megszerzi az úgynevezett közhasznúsági státust, vagyis az állami szervek elismerik munkájának közhasznú voltát. Ezt a státust a bíróság állapítja meg. Természetesen az illetékes bírósághoz fordultunk annak érdekében, hogy számunkra ezt a státust ítélje meg, ennek birtokában lehettünk volna egyértelműen jogosultak valamilyen (akárcsak szerény mértékű) költségvetési támogatásra. Az illetékes Fővárosi Törvényszék első alkalommal beadványunk kiegészítését kérte, majd miután ennek eleget tettünk, dr. Kovács Enikő bírósági titkár aláírásával elutasította kérelmünket, a többi között a következő indoklással: az alapszabály 16. pontja azt tartalmazza tévesen, hogy a számvizsgáló bizottsági tag a legfőbb szervek ülésein tanácskozási joggal vesz részt, holott a számvizsgáló bizottsági tag egyesületi tagként a közgyűlés ülésén szavazati joggal jogosult részt venni. Gondolom, mindenki érti, hogy alapszabályunk szerint a számvizsgáló bizottság tagjai csupán a legfőbb szervek, vagyis az elnökség és a választmányülésein vannak kizárva a szavazás lehetőségéből, ezek a vezetőségi ülések azonban nem közgyűlések, ezeken ugyanis a számvizsgáló bizottság tagjai is (az egyesület tagjaiként) teljes joggal, természetesen szavazati joggal is részt vehetnek. Ez különben így történik minden társadalmi egyesület eljárásrendjében. Őszintén szólva nem értem, hogy az illetékesek szándékosan vagy tévedésből voltak képtelenek a magyar nyelv szabályai (és a józan ész) szerint értelmezni az alapszabály szövegét. Jó volna ez ügyben jogorvoslatot vagy legalább magyarázatot kapni, nem tudom, vajon ebben reménykedhetem-e.
A búcsúzás árnyékában
Most tehát fájó szívvel kell búcsút vennünk attól a több száz magyarországi és határokon túl dolgozó magyar pedagógustól, lelkésztől, írótól, tudóstól és művésztől (közöttük tizenöt vagy tizenhat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjastól) és attól az ugyancsak számos kulturálisegyesülettől, közösségtől, akikkel és amelyekkel négy évtizeden keresztül, szem előtt tartva a nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának magasabb érdekeit, közösen alakítottuk ki, és igyekeztük elvégezni tennivalóinkat. A búcsú természetes módon fájdalmas és drámai, a csalódottságon, a kifosztottság miatt bennünket elfogó, lelki megrázkódtatás érzésén nehéz úrrá lenni, különösen most, az utolsó pillanatokban. Ezek a pillanatok, hacsak nem kapunk az illetékesek részéről némi biztatást, pontosabban inkább tevőleges támogatást, amelynek birtokában továbbra is végezhetjük munkánkat, úgy tetszik, most érkeztek el. Nehéz elfogadni ezt a helyzetet, különösen nekem, aki immár négy évtizeden keresztül vesz részt az anyanyelvi mozgalom tevékenységében. Bizonyos vagyok abban, hogy csalódottságomban és fájdalmamban nem vagyok egyedül, igen sokan élnek Magyarországon a szomszédos országok magyar közösségeiben és a nyugati világban olyan magyar értelmiségiek, akiknek élete és munkássága hosszú évtizedeken keresztül egybefonódott az anyanyelvi mozgalom tevékenységével, és akik áldozatosan, időt és munkát nem sajnálva vállaltak szerepet abban a munkában, amely a magyar nyelv és a magyar kultúra és természetesen a magyar nemzeti közösség fennmaradását és megerősödését szolgálta. A reményt azonban nem adjuk fel: a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását (mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát), s reméljük, hogy talán a támogatások megítélői rádöbbennek arra, hogy egy nagy történelmi múltra visszatekintő intézményre a magyar kultúra nemzeti egységét, mint mondják, oly fontos értéknek és érdeknek tartó kulturális stratégiának szüksége van.
(A napokban érkezett bírósági döntés alapján az Anyanyelvi Konferencia közhasznú társaságként működik tovább – a szerk.)
Megszűnik-e az Anyanyelvi Konferencia?
Vannak intézmények, szellemi mozgalmak, amelyek hosszú évtizedek során bizonyították, hadd mondjam így: nélkülözhetetlenségüket. Ezek egyszersmind a mi országunkban olyannyira szükséges civil társadalom eredményei, működtetői, alakítói is – márpedig civil társadalom nélkül nehezen képzelhető el a demokratikus berendezkedés. Most mégis arról kell beszámolnom, hogy a magyar–magyar kulturális kapcsolatok egy régi és bevált intézménye: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (hagyományos nevén: az Anyanyelvi Konferencia) az ellehetetlenülés (esetleg a teljes felszámolás) közvetlen közelébe került.
Hídépítő vállalkozás
A határok fölött hidat építő magyar–magyar párbeszéd nem a rendszerváltozás után vette kezdetét. 1989 után csak az történt, hogy beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehetett tenni a dialógust, ezzel együtt eredményesebbé is. Mindennek tudományos konferenciák, kulturális összejövetelek, ifjúsági tanfolyamok és persze könyvek, valamint egy gazdag folyóirat: a Nyelvünk és Kultúránk volt a következménye, egyben intézménye. Ez az intézményesülés annak idején valóságos történelmi fordulatot jelentett, kialakította a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az első magyar–magyar találkozó 1970 augusztusának elején jött létre Debrecenben, majd Budapesten. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. Az anyanyelvi mozgalom lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének – s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak – a magyarországi jelenlétét. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentőségük, hogy közös asztalhoz tudták ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudták juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.
Nemzeti felelősség
Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az emigrációs magyarsággal kialakított dialógusintézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az emigrációt ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok ma már itthon is gyakorolhatják politikai jogaikat, s részt vehetnek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatér. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része továbbra is az őt befogadó országban kíván élni: odaköti munkája, odakötik családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani. Az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalomtörténetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában, Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok III. Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások: Dobos László bevezetője, Nagy Károly és e sorok írójának referátuma, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A kilencvenes évek elején kialakított kulturális: szellemi és mozgalmi stratégia mind teljesebben bontakozott ki az esztergomi konferenciát követő két évtizedben. Talán mond valamit a mozgalom minőségéről az, hogy résztvevői, vezetőségének tagjai között nagyjából tizenöt Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas kulturális egyéniség volt. Olyan, a világban szinte mindenütt élő magyarok által nagyra becsült személyiségek vállaltak szerepet a mozgalomban, mint Keresztury Dezső, ifj. Bartók Béla, Czine Mihály, Szathmári István, Imre Samu, az ausztriai Galambos Ferenc bencés tanár és Bujdosó Alpár, az erdélyi Péntek János és Kántor Lajos, a felvidéki Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Bányai János, a franciaországi Nagy Pál, az amerikai Lotz János, Nagy Károly, Éltető Lajos, a németországi Világhy Ernő, az angliai Gömöri György és Czigány Lóránt és mások. Nem hinném, hogy akadt más magyar kulturális szervezet, amelynek munkájában annyi (külföldön is elismert) tudós vállalt volna szerepet, mint az anyanyelvi mozgalomban.
Találkozók és szövetségesek
A mozgalom egész élettörténete során a részeire szakított magyarság kulturális összefogását tartotta stratégiai feladatának, és arra törekedett, hogy hatékony segítséget adjon a kisebbség imagyaroknak anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk ápolásában, nemzeti identitásuk védelmében. Évente átlagosan tizenhat-tizenhét szakmai találkozót rendezett: a többi között Budapesten, Keszthelyen, Kecskeméten, Kolozsvárott, Szatmáron, Temesváron, Kassán, Galántán, Szencen, Ungváron, Szabadkán, Adán, Eszéken és Lendván. Néhány találkozóra külön is érdemes utalni ezek közül. A keszthelyi Helikoni Ünnepségek keretében rendeztük meg a határon túl dolgozó magyar irodalmi és nyelvészeti tanszékek tanárainak eszmecseréjét, a magyar nyelvművelő társaságok, majd a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szerkesztőinek találkozóját Kolozsváron. A Szabédi László-napok keretében eredményes konferenciát rendeztünk a századvég magyar feladatairól, a magyar irodalmi felsőoktatásról, illetve az egyház és a társadalom kapcsolatairól, a kassai Kazinczy-napok programjában a magyar sajtónyelv, valamint általában a magyar kisebbségi nyelvhasználat kérdéseit tekintettük át, az ugyancsak kassai Fábry-napokon a magyar kulturális régiókról adtunk képet. Szabadkán a mi támogatásunkkal évente rendezték meg a Kosztolányi Dezső-napokat, Adán részt vettünk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezésében, Lendván igen sikeres konferenciát tartottunk a magyar nemzeti tudat erősítésének feladatairól, Kecskeméten pedig két alkalommal szerveztük meg a Lőrincze Lajos-napokat. A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és Pro Recreatione, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között. Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen tág értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.
Küzdelem a túlélésért
Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széles körű tevékenységet folytatott, számos sikerprogramot hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei szinte mindenütt, ahol magyarok élnek. Előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők – például Göncz Árpád köztársasági elnök – is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József miniszterelnökkel és Orbán Viktor későbbi miniszterelnökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban valószínűleg nincs szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben. Intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, márpedig ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társintézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk néhány szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot, és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közreadtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat is. Így azután a közelmúltban tapasztalt kormányzati és bírósági döntések következtében az Anyanyelvi Konferencia munkájának alighanem vége van. Kulturális és társadalmi szervezetek működésére ugyanis jelenleg nem írtak ki pályázatot, ezért azoktól a lehetőségektől is elesünk, amelyeket az úgynevezett közhasznúsági státus elérése révén kaphatnánk meg. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis az a kulturális egyesület tarthat sikeres igényt költségvetési támogatásra, amely megszerzi az úgynevezett közhasznúsági státust, vagyis az állami szervek elismerik munkájának közhasznú voltát. Ezt a státust a bíróság állapítja meg. Természetesen az illetékes bírósághoz fordultunk annak érdekében, hogy számunkra ezt a státust ítélje meg, ennek birtokában lehettünk volna egyértelműen jogosultak valamilyen (akárcsak szerény mértékű) költségvetési támogatásra. Az illetékes Fővárosi Törvényszék első alkalommal beadványunk kiegészítését kérte, majd miután ennek eleget tettünk, dr. Kovács Enikő bírósági titkár aláírásával elutasította kérelmünket, a többi között a következő indoklással: az alapszabály 16. pontja azt tartalmazza tévesen, hogy a számvizsgáló bizottsági tag a legfőbb szervek ülésein tanácskozási joggal vesz részt, holott a számvizsgáló bizottsági tag egyesületi tagként a közgyűlés ülésén szavazati joggal jogosult részt venni. Gondolom, mindenki érti, hogy alapszabályunk szerint a számvizsgáló bizottság tagjai csupán a legfőbb szervek, vagyis az elnökség és a választmányülésein vannak kizárva a szavazás lehetőségéből, ezek a vezetőségi ülések azonban nem közgyűlések, ezeken ugyanis a számvizsgáló bizottság tagjai is (az egyesület tagjaiként) teljes joggal, természetesen szavazati joggal is részt vehetnek. Ez különben így történik minden társadalmi egyesület eljárásrendjében. Őszintén szólva nem értem, hogy az illetékesek szándékosan vagy tévedésből voltak képtelenek a magyar nyelv szabályai (és a józan ész) szerint értelmezni az alapszabály szövegét. Jó volna ez ügyben jogorvoslatot vagy legalább magyarázatot kapni, nem tudom, vajon ebben reménykedhetem-e.
A búcsúzás árnyékában
Most tehát fájó szívvel kell búcsút vennünk attól a több száz magyarországi és határokon túl dolgozó magyar pedagógustól, lelkésztől, írótól, tudóstól és művésztől (közöttük tizenöt vagy tizenhat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjastól) és attól az ugyancsak számos kulturálisegyesülettől, közösségtől, akikkel és amelyekkel négy évtizeden keresztül, szem előtt tartva a nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának magasabb érdekeit, közösen alakítottuk ki, és igyekeztük elvégezni tennivalóinkat. A búcsú természetes módon fájdalmas és drámai, a csalódottságon, a kifosztottság miatt bennünket elfogó, lelki megrázkódtatás érzésén nehéz úrrá lenni, különösen most, az utolsó pillanatokban. Ezek a pillanatok, hacsak nem kapunk az illetékesek részéről némi biztatást, pontosabban inkább tevőleges támogatást, amelynek birtokában továbbra is végezhetjük munkánkat, úgy tetszik, most érkeztek el. Nehéz elfogadni ezt a helyzetet, különösen nekem, aki immár négy évtizeden keresztül vesz részt az anyanyelvi mozgalom tevékenységében. Bizonyos vagyok abban, hogy csalódottságomban és fájdalmamban nem vagyok egyedül, igen sokan élnek Magyarországon a szomszédos országok magyar közösségeiben és a nyugati világban olyan magyar értelmiségiek, akiknek élete és munkássága hosszú évtizedeken keresztül egybefonódott az anyanyelvi mozgalom tevékenységével, és akik áldozatosan, időt és munkát nem sajnálva vállaltak szerepet abban a munkában, amely a magyar nyelv és a magyar kultúra és természetesen a magyar nemzeti közösség fennmaradását és megerősödését szolgálta. A reményt azonban nem adjuk fel: a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását (mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát), s reméljük, hogy talán a támogatások megítélői rádöbbennek arra, hogy egy nagy történelmi múltra visszatekintő intézményre a magyar kultúra nemzeti egységét, mint mondják, oly fontos értéknek és érdeknek tartó kulturális stratégiának szüksége van.
(A napokban érkezett bírósági döntés alapján az Anyanyelvi Konferencia közhasznú társaságként működik tovább – a szerk.)
2013. február 23.
Erdély Anno – korabeli képeslapok Balázs D. Attila kötetében
A nagyváradi születésű Balázs D. Attilának gyermekkori szenvedélye volt a képeslapgyűjtés, elmondása szerint már akkortájt érezte, hogy évek múltán tovább hasznosíthatja gyűjteményét. „Hét lakat alatt” őrzött képeslapjait tavaly a magyarországi Százszorkép Kiadó Erdélyt, Székelyföldet és az erdélyi várakat bemutató tematikus naptáraiban tárta az érdeklődők elé, s túl azon, hogy a kezdeményezés folytatásaként 2013-as naptárai is megjelentek, a Budapesten élő fiatalember immár ismeretterjesztő képeskönyv formájában adja közre kincseit.
A Százszorkép gondozásában napvilágot látott Erdély Anno 1895–1944, Régi képeslapok Erdélyországból című könyvet – amely a kiadó első kötete – csütörtökön délután, a Gaudeamus könyvesboltban mutatta be a kolozsváriaknak, a szerzővel Köllő Katalin, lapunk munkatársa beszélgetett. Elhangzott: Balázs D. Attila újságíróként végzett Nagyváradon, majd a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán folytatta tanulmányait. Hobbijáról, a képeslapgyűjtésről felnőttként sem mondott le, gyűjteményét folyamatosan igyekszik gyarapítani, valahányszor lehetősége nyílik erre: nemzetközi börzéken vesz részt, vagy éppen csereberél, de ugyanakkor arra is volt már példa, hogy régi könyvekben bukkant rá egy-egy értékes példányra. A háromnyelvű bevezetővel – magyar, román, angol – ellátott album képei mellé hosszabb-rövidebb szövegeket is írt, ezekben érdekes, a múlt és jelen vonatkozásában is sokatmondó és különleges történeteket mesél el, kitérve a településekhez fűződő hírességekre is.
A bemutatón Kolozsvárhoz, Nagyenyedhez, Nagyváradhoz és Szatmárnémetihez fűződő versek és prózai szövegek (Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Balla Zsófia, Áprily Lajos, Sütő András, Schöpflin Aladár, Láng Zsolt) hangzottak el Köllő Csongor színművész és Zongor Réka színművészeti szakos hallgató tolmácsolásában, a „hangos képeslapokat” pedig az erdélyi városokat bemutató vetítés egészítette ki, amelynek képanyagát a Koós Ferenc Alapítvány biztosította. Befejezésül Balázs D. Attila egyebek mellett az Iványi-Grünwald Béla kecskeméti lakását, a miskolci cukrászdát és a Kolozsvári Egyetemi és Múzeumi Könyvtár belsejét ábrázoló korabeli fényképeket mutatta be az érdeklődőknek. Elárulta továbbá, hogy az Erdély Annóval beneveztek a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által meghirdetett Szép Magyar Könyv versenyre, ismeretterjesztő kategóriában.
FERENCZ ZSOLT
A nagyváradi születésű Balázs D. Attilának gyermekkori szenvedélye volt a képeslapgyűjtés, elmondása szerint már akkortájt érezte, hogy évek múltán tovább hasznosíthatja gyűjteményét. „Hét lakat alatt” őrzött képeslapjait tavaly a magyarországi Százszorkép Kiadó Erdélyt, Székelyföldet és az erdélyi várakat bemutató tematikus naptáraiban tárta az érdeklődők elé, s túl azon, hogy a kezdeményezés folytatásaként 2013-as naptárai is megjelentek, a Budapesten élő fiatalember immár ismeretterjesztő képeskönyv formájában adja közre kincseit.
A Százszorkép gondozásában napvilágot látott Erdély Anno 1895–1944, Régi képeslapok Erdélyországból című könyvet – amely a kiadó első kötete – csütörtökön délután, a Gaudeamus könyvesboltban mutatta be a kolozsváriaknak, a szerzővel Köllő Katalin, lapunk munkatársa beszélgetett. Elhangzott: Balázs D. Attila újságíróként végzett Nagyváradon, majd a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán folytatta tanulmányait. Hobbijáról, a képeslapgyűjtésről felnőttként sem mondott le, gyűjteményét folyamatosan igyekszik gyarapítani, valahányszor lehetősége nyílik erre: nemzetközi börzéken vesz részt, vagy éppen csereberél, de ugyanakkor arra is volt már példa, hogy régi könyvekben bukkant rá egy-egy értékes példányra. A háromnyelvű bevezetővel – magyar, román, angol – ellátott album képei mellé hosszabb-rövidebb szövegeket is írt, ezekben érdekes, a múlt és jelen vonatkozásában is sokatmondó és különleges történeteket mesél el, kitérve a településekhez fűződő hírességekre is.
A bemutatón Kolozsvárhoz, Nagyenyedhez, Nagyváradhoz és Szatmárnémetihez fűződő versek és prózai szövegek (Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Balla Zsófia, Áprily Lajos, Sütő András, Schöpflin Aladár, Láng Zsolt) hangzottak el Köllő Csongor színművész és Zongor Réka színművészeti szakos hallgató tolmácsolásában, a „hangos képeslapokat” pedig az erdélyi városokat bemutató vetítés egészítette ki, amelynek képanyagát a Koós Ferenc Alapítvány biztosította. Befejezésül Balázs D. Attila egyebek mellett az Iványi-Grünwald Béla kecskeméti lakását, a miskolci cukrászdát és a Kolozsvári Egyetemi és Múzeumi Könyvtár belsejét ábrázoló korabeli fényképeket mutatta be az érdeklődőknek. Elárulta továbbá, hogy az Erdély Annóval beneveztek a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által meghirdetett Szép Magyar Könyv versenyre, ismeretterjesztő kategóriában.
FERENCZ ZSOLT
2013. április 4.
Fába vésett, szavak szórta történelem
Balázs Antal nyugalmazott néptanítóról, a Nyikó mentéről Háromszékre házasodott pedagógusról, művelődésszervezőről, népi faragómesterről, vőfélyről sokat hallottak olvasóink. Ebben az esztendőben éppen kerek fél évszázada annak, hogy „háromszékivé lett”.
1963-ban nevezték ki a mikóújfalusi iskola igazgatójának, ahol tíz esztendőt tanított. Ebből az alkalomból köszöntötték az iskola pedagógusai, ezen a találkozón beszélgettünk vele. Hogy az iskola névadójával, Fejér Ákossal közösen rendezték a régi tanoda udvarának sokat emlegetett sportpályáját, érthető, az azonban a beszélgetés során derült ki, hogy kollégaként Fejér Ákos minden nagy külföldi biciklis útján részt vett, a müncheni olimpiára induló csapat élén neki kellett pedáloznia, hiszen Fejér Ákos lába megsérült. Kerek tíz esztendőt tartó tanítóskodás után helyezték pionírházi oktatónak. A sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Általános Iskola tanítójaként vonult nyugalomba. A nyugalminak alig nevezhető több mint egy évtized is meghozta-hozza hasznos gyümölcseit.
A szabadságharc emlékére
– Ötletesnek és szellemesnek nevezhetőek azok a faragványok, amelyek révén téged ismernek. Ötleteid ugyanannyit érnek, mint maga a faragvány, amelybe belevésted és az avatók alkalmával megmagyaráztad azok üzenetét! Én ebben látom a határokon túlra nyúló faragott alkotásaid értékét.
– Nem titok, hogy megragadtam a történelmi eseményeink, évfordulóink nyújtotta alkalmakat – kezdte az életének 77. évét taposó mester. – Ilyen a szabadságharc emléke is. Nem kisebb helyen idéztem ezt kopjafával, mint Monokon, Kossuth Lajos szülőhelyén. Sepsiszentkirályban egy 1802-ben épült székely ház gerendáját ajánlották fel nekem nyersanyagnak. Beugrott az ötlet: hiszen Kossuth is abban az esztendőben született! 2002-ben, a 200. évfordulóra elkészült emlékkopjám. Monok központjában szentelték fel a művelődési ház előtti parkban. Utam alkalmával tudtam meg, hogy Kossuthot tulajdonképpen a Monok melletti Golop határában szülte meg édesanyja egy forrás közelében. Bizonyára Monokon anyakönyvezték, s így azt tartják szülőhelyének. Beszélgetés közben jutott eszünkbe, amit néhai Mike Bálint dálnoki református lelkész mondott, hogy állítólag márkosfalvi Barabás Miklóst, a nemzet festőjét is Dózsa falujában szülte dálnoki származású édesanyja. Onnan vitték szekérrel Márkosfalvára, ott jegyezte be az anyakönyvbe a falu kálvinista papja, s szülőhelyéül így Márkosfalvát jelöli a történelem. – Hazafelé – folytatta Balázs Antal – a monoki emlékkopja kicsinyített mását a debreceni nagy református templomnak adományoztam, hiszen Kossuth kötődött Debrecen városához, már éltében a város díszpolgára volt. A kopját az oratóriumban helyezték el. – Ha a kötődésről nem tudtál volna, a hajdúváros számára készült emlékkopja sem készülhetett volna. Egy alkalommal a Békés megyei Földesen találkoztunk a Kárpát-medencei vőfélyek találkozóján, ahol mint visszatérő vendég voltál jelen... – Ott is a művelődési ház előtt áll egy kopjám ama neves vőfélyek emlékére, akik már kidőltek a sorból. Arra helyezik el az emlékezés virágait a hagyományos földesi találkozókon. Ilyen volt például az általam nagyon tisztelt kézdialmási Kovács Dénes bátyám, a hagyományőrző vőfély és faluismerő.
Évszámoktól súlyos a nemzet kopjafája
– Térjünk haza. Egyik nagyon szellemes és értékes alkotásod a nemzet kopjafája. Hogyan született meg ennek a gondolata?
– A tulajdonképpeni prototípusa Mikóújfaluban áll. Áldott emlékű Kónya Ádám tanár úrral ötlöttük ki közösen. Színes bevésett évszámok jelzik a magyar nemzet győzelmes csatáinak esztendeit és gyászos veszteségeinek évszámait, hogy tartsák ébren a számok az emlékezetet! Több is készült már belőle, mert hála Istennek, nincsen olyan hely a magyarok lakta területen, ahol ez ne érné el a célját. A sepsiszentgyörgyi unitáriusok kapcsolatban állnak a délmagyarországi Csólyospálossal, oda is készült egy ilyen emlékkopja. Két egyforma kopját rendelt Székkutasra Rostás János is, aki a magyarországi rendszerváltáskor szabadult fogságából. Faragtam kopjafát a magyarországi kollektivizálás két halálos áldozatának, a székkutasi Fehér Gárda tagjainak, akiket a Szegedi Csillagbörtönben végeztek ki (1951), és nyugvóhelyük sem ismert. A nemzet kopjafája áll Mikóújfalu két testvértelepülésén, a Kecskemét közeli Balószögön és Bálványoson. A Budapest-ferencvárosi Futball Klub helyezte el azt az emlékkopjámat, amelyet a 2011-ben elhunyt aranylabdás Albert Flórián, a nemzet sportolója emlékére készítettem. – Sepsiszentgyörgy második otthonod lett, történelmi emlékkopjákkal állítottál emléket a Székely himnusz szerzőpárosának, a negyvennyolcas kormánybiztos Berde Mózsának. Egyik csúcsteljesítményed a megyeháza mögötti park kopjasora, mely a tizenhárom aradi vértanúnak állít méltó emléket.
– A vértanúk emlékkopjája önálló gondolat volt. Azon elmélkedtem október 6-ra gondolva, hogy van-e még olyan nemzet Európában, amelynek tizenhárom magas rangú katona vértanúja legyen, köztük tábornok is, akik bár nem is voltak mind magyarok, de érzelmileg magyaroknak érezték magukat, elkötelezték magukat a magyar nemzet ügye, a forradalom mellett. Ha egy más nemzetnek tizenhárom ilyen rangos vértanúja lenne, tizenhárom olyan magas emléket állítottak volna nekik eddig, mint legalább a kolozsvári Avram Iancu-szobor vagy a párizsi Eiffel-torony! Ennek az emléksornak itt, Sepsiszentgyörgyön helye van. A helyszínt is én ajánlottam a polgármesternek, aki jónak találta, hiszen ha a megyeháza Gábor Áron Terme a háromszéki forradalom alfája, akkor a tizenhárom vértanú kopjasora méltán lehet annak ómegája. Kiváló hely egy állandó emlékpark számára. Már arra is gondoltam, hogy ott lenne a helye Váradi József és Bartalis Ferenc 1854-es vértanú emlékkopjáinak is. Harmincéves kocsimmal is eljutottam Debrecenbe, meg ahova akartam, örvendek, hogy maradandót és szépet tudok magam mögött hagyni. A Berde Mózsa-kopjafát is csak azért faragtam, mert ő egy olyan hálás lelkű unitárius ember volt, akit nem szabad elfelejteni, hisz azóta sem született hozzá hasonló egyetlenegy sem! Ő a miénk, és nem várhatjuk, hogy más állítson emléket neki. Mert ki találta volna ki, hogy menjek el Aradra, és onnan, ahol a bitófák álltak, hozzak véráztatta földet, s belehelyezzem egy-egy dióhéjba, majd beillesszem az emlékkopjákba az erre felhagyott és lezárt üregbe? S ami a fő: ebből több mint 150 darabot készítettem, és azt mind-mind elajándékoztam azoknak, akik megérdemelték, érezték ama csekélységnek a súlyát. Ez egy megújuló gondolat volt, akárcsak a 64 vármegye rögei, amelyeket az országzászló-talapzatokban helyeztek el a bécsi döntés után. Ami pedig a Székely himnusz faragott emlékművét illeti: hadd ismerjék meg az ott elhaladó diákok, a sepsiszentgyörgyiek himnuszunk eredetét, melyet az utóbbi években immár szabadon és mindig éneklünk, mert tudnunk kell, hogy a nehéz időkben oda kimenekülő magyarok énekelték először a Budai-hegyekben, majd pedig egy női kórus 1922-ben és az azt követő években. Legalább ennyire fontos az, amit a sepsiszentgyörgyi evangélikus templom mellett felállított kopjasor közvetít, mely öt lángoló lelkű evangélikus nagyunk emlékét őrzi: Apáczai Csere János, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Reményik Sándor és Bartalis János. A református nagyok kis emlékkopjáit a szemerjai eklézsiának faragtam meg, az unitáriusokét pedig a templom lépcsőházában tekintheti meg bárki. Fejfa- és kopjamentő akcióim során nagy szorgalommal, akarattal és készséggel jutottam el Kalotaszegre is, hogy megismerhessem, restaurálhassam az ottani népi fejfákat.
A vár lábánál
– Szólj arról a munkáról, amit itthon, Sepsiszentgyörgyön vállaltál, hogy megmented, felújítod a református vártemplomot körülölelő emlékkopjasort, hogy megújulva várja június 22-ét, a nyár kezdetét, amikor megáldják-megszentelik.
– Ez egy nagy és ugyanakkor nemes munka. Sok régi kopja megérett a megújításra. Olyanra is leltem, amelynek tetejében fészket rakott egy madárka. A mélyedést gipsszel tömték be, hogy védjék a fát. Amikor kibontottam, megtaláltam a kis fészket! Nem tolakodom a mentőmunkában. Egyelőre a gazdátlanokat újítom fel, mert már ilyenek is vannak. Nem is tudtam, hogy a kopjasorban álló síremlék Sikó Béla nyugvóhelye, aki a város rendőr alkapitánya volt, tagja a város díszpolgári küldöttségének, amely meglátogatta Turinban az agg Kossuth Lajost. Kopjafája is kuriózum, néhai Kisgyörgy Benjámin faragta, akinek az ótemetőben is több kopjafája látható. Kanyó Albert református gondnoktól tudom, ösvényt is készítenek a kopjasor előtt, hogy könnyen lehessen bejárni a köröndöt. Munkám bőven van, örvendek, hogy dolgozhatom illyefalvi műhelyemben. Most két szép faragott emléken dolgozom: mindkettő meglepetésadomány. Az egyiket a fennállásának 45. évét ünneplő Mikó-kollégiumi tánccsoportnak szántam, lányom is táncos volt, a másikat pedig a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközséghez érkező holland küldöttségnek, mely nem egy alkalommal nyújtott segédkezet ennek az eklézsiának.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
Balázs Antal nyugalmazott néptanítóról, a Nyikó mentéről Háromszékre házasodott pedagógusról, művelődésszervezőről, népi faragómesterről, vőfélyről sokat hallottak olvasóink. Ebben az esztendőben éppen kerek fél évszázada annak, hogy „háromszékivé lett”.
1963-ban nevezték ki a mikóújfalusi iskola igazgatójának, ahol tíz esztendőt tanított. Ebből az alkalomból köszöntötték az iskola pedagógusai, ezen a találkozón beszélgettünk vele. Hogy az iskola névadójával, Fejér Ákossal közösen rendezték a régi tanoda udvarának sokat emlegetett sportpályáját, érthető, az azonban a beszélgetés során derült ki, hogy kollégaként Fejér Ákos minden nagy külföldi biciklis útján részt vett, a müncheni olimpiára induló csapat élén neki kellett pedáloznia, hiszen Fejér Ákos lába megsérült. Kerek tíz esztendőt tartó tanítóskodás után helyezték pionírházi oktatónak. A sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Általános Iskola tanítójaként vonult nyugalomba. A nyugalminak alig nevezhető több mint egy évtized is meghozta-hozza hasznos gyümölcseit.
A szabadságharc emlékére
– Ötletesnek és szellemesnek nevezhetőek azok a faragványok, amelyek révén téged ismernek. Ötleteid ugyanannyit érnek, mint maga a faragvány, amelybe belevésted és az avatók alkalmával megmagyaráztad azok üzenetét! Én ebben látom a határokon túlra nyúló faragott alkotásaid értékét.
– Nem titok, hogy megragadtam a történelmi eseményeink, évfordulóink nyújtotta alkalmakat – kezdte az életének 77. évét taposó mester. – Ilyen a szabadságharc emléke is. Nem kisebb helyen idéztem ezt kopjafával, mint Monokon, Kossuth Lajos szülőhelyén. Sepsiszentkirályban egy 1802-ben épült székely ház gerendáját ajánlották fel nekem nyersanyagnak. Beugrott az ötlet: hiszen Kossuth is abban az esztendőben született! 2002-ben, a 200. évfordulóra elkészült emlékkopjám. Monok központjában szentelték fel a művelődési ház előtti parkban. Utam alkalmával tudtam meg, hogy Kossuthot tulajdonképpen a Monok melletti Golop határában szülte meg édesanyja egy forrás közelében. Bizonyára Monokon anyakönyvezték, s így azt tartják szülőhelyének. Beszélgetés közben jutott eszünkbe, amit néhai Mike Bálint dálnoki református lelkész mondott, hogy állítólag márkosfalvi Barabás Miklóst, a nemzet festőjét is Dózsa falujában szülte dálnoki származású édesanyja. Onnan vitték szekérrel Márkosfalvára, ott jegyezte be az anyakönyvbe a falu kálvinista papja, s szülőhelyéül így Márkosfalvát jelöli a történelem. – Hazafelé – folytatta Balázs Antal – a monoki emlékkopja kicsinyített mását a debreceni nagy református templomnak adományoztam, hiszen Kossuth kötődött Debrecen városához, már éltében a város díszpolgára volt. A kopját az oratóriumban helyezték el. – Ha a kötődésről nem tudtál volna, a hajdúváros számára készült emlékkopja sem készülhetett volna. Egy alkalommal a Békés megyei Földesen találkoztunk a Kárpát-medencei vőfélyek találkozóján, ahol mint visszatérő vendég voltál jelen... – Ott is a művelődési ház előtt áll egy kopjám ama neves vőfélyek emlékére, akik már kidőltek a sorból. Arra helyezik el az emlékezés virágait a hagyományos földesi találkozókon. Ilyen volt például az általam nagyon tisztelt kézdialmási Kovács Dénes bátyám, a hagyományőrző vőfély és faluismerő.
Évszámoktól súlyos a nemzet kopjafája
– Térjünk haza. Egyik nagyon szellemes és értékes alkotásod a nemzet kopjafája. Hogyan született meg ennek a gondolata?
– A tulajdonképpeni prototípusa Mikóújfaluban áll. Áldott emlékű Kónya Ádám tanár úrral ötlöttük ki közösen. Színes bevésett évszámok jelzik a magyar nemzet győzelmes csatáinak esztendeit és gyászos veszteségeinek évszámait, hogy tartsák ébren a számok az emlékezetet! Több is készült már belőle, mert hála Istennek, nincsen olyan hely a magyarok lakta területen, ahol ez ne érné el a célját. A sepsiszentgyörgyi unitáriusok kapcsolatban állnak a délmagyarországi Csólyospálossal, oda is készült egy ilyen emlékkopja. Két egyforma kopját rendelt Székkutasra Rostás János is, aki a magyarországi rendszerváltáskor szabadult fogságából. Faragtam kopjafát a magyarországi kollektivizálás két halálos áldozatának, a székkutasi Fehér Gárda tagjainak, akiket a Szegedi Csillagbörtönben végeztek ki (1951), és nyugvóhelyük sem ismert. A nemzet kopjafája áll Mikóújfalu két testvértelepülésén, a Kecskemét közeli Balószögön és Bálványoson. A Budapest-ferencvárosi Futball Klub helyezte el azt az emlékkopjámat, amelyet a 2011-ben elhunyt aranylabdás Albert Flórián, a nemzet sportolója emlékére készítettem. – Sepsiszentgyörgy második otthonod lett, történelmi emlékkopjákkal állítottál emléket a Székely himnusz szerzőpárosának, a negyvennyolcas kormánybiztos Berde Mózsának. Egyik csúcsteljesítményed a megyeháza mögötti park kopjasora, mely a tizenhárom aradi vértanúnak állít méltó emléket.
– A vértanúk emlékkopjája önálló gondolat volt. Azon elmélkedtem október 6-ra gondolva, hogy van-e még olyan nemzet Európában, amelynek tizenhárom magas rangú katona vértanúja legyen, köztük tábornok is, akik bár nem is voltak mind magyarok, de érzelmileg magyaroknak érezték magukat, elkötelezték magukat a magyar nemzet ügye, a forradalom mellett. Ha egy más nemzetnek tizenhárom ilyen rangos vértanúja lenne, tizenhárom olyan magas emléket állítottak volna nekik eddig, mint legalább a kolozsvári Avram Iancu-szobor vagy a párizsi Eiffel-torony! Ennek az emléksornak itt, Sepsiszentgyörgyön helye van. A helyszínt is én ajánlottam a polgármesternek, aki jónak találta, hiszen ha a megyeháza Gábor Áron Terme a háromszéki forradalom alfája, akkor a tizenhárom vértanú kopjasora méltán lehet annak ómegája. Kiváló hely egy állandó emlékpark számára. Már arra is gondoltam, hogy ott lenne a helye Váradi József és Bartalis Ferenc 1854-es vértanú emlékkopjáinak is. Harmincéves kocsimmal is eljutottam Debrecenbe, meg ahova akartam, örvendek, hogy maradandót és szépet tudok magam mögött hagyni. A Berde Mózsa-kopjafát is csak azért faragtam, mert ő egy olyan hálás lelkű unitárius ember volt, akit nem szabad elfelejteni, hisz azóta sem született hozzá hasonló egyetlenegy sem! Ő a miénk, és nem várhatjuk, hogy más állítson emléket neki. Mert ki találta volna ki, hogy menjek el Aradra, és onnan, ahol a bitófák álltak, hozzak véráztatta földet, s belehelyezzem egy-egy dióhéjba, majd beillesszem az emlékkopjákba az erre felhagyott és lezárt üregbe? S ami a fő: ebből több mint 150 darabot készítettem, és azt mind-mind elajándékoztam azoknak, akik megérdemelték, érezték ama csekélységnek a súlyát. Ez egy megújuló gondolat volt, akárcsak a 64 vármegye rögei, amelyeket az országzászló-talapzatokban helyeztek el a bécsi döntés után. Ami pedig a Székely himnusz faragott emlékművét illeti: hadd ismerjék meg az ott elhaladó diákok, a sepsiszentgyörgyiek himnuszunk eredetét, melyet az utóbbi években immár szabadon és mindig éneklünk, mert tudnunk kell, hogy a nehéz időkben oda kimenekülő magyarok énekelték először a Budai-hegyekben, majd pedig egy női kórus 1922-ben és az azt követő években. Legalább ennyire fontos az, amit a sepsiszentgyörgyi evangélikus templom mellett felállított kopjasor közvetít, mely öt lángoló lelkű evangélikus nagyunk emlékét őrzi: Apáczai Csere János, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Reményik Sándor és Bartalis János. A református nagyok kis emlékkopjáit a szemerjai eklézsiának faragtam meg, az unitáriusokét pedig a templom lépcsőházában tekintheti meg bárki. Fejfa- és kopjamentő akcióim során nagy szorgalommal, akarattal és készséggel jutottam el Kalotaszegre is, hogy megismerhessem, restaurálhassam az ottani népi fejfákat.
A vár lábánál
– Szólj arról a munkáról, amit itthon, Sepsiszentgyörgyön vállaltál, hogy megmented, felújítod a református vártemplomot körülölelő emlékkopjasort, hogy megújulva várja június 22-ét, a nyár kezdetét, amikor megáldják-megszentelik.
– Ez egy nagy és ugyanakkor nemes munka. Sok régi kopja megérett a megújításra. Olyanra is leltem, amelynek tetejében fészket rakott egy madárka. A mélyedést gipsszel tömték be, hogy védjék a fát. Amikor kibontottam, megtaláltam a kis fészket! Nem tolakodom a mentőmunkában. Egyelőre a gazdátlanokat újítom fel, mert már ilyenek is vannak. Nem is tudtam, hogy a kopjasorban álló síremlék Sikó Béla nyugvóhelye, aki a város rendőr alkapitánya volt, tagja a város díszpolgári küldöttségének, amely meglátogatta Turinban az agg Kossuth Lajost. Kopjafája is kuriózum, néhai Kisgyörgy Benjámin faragta, akinek az ótemetőben is több kopjafája látható. Kanyó Albert református gondnoktól tudom, ösvényt is készítenek a kopjasor előtt, hogy könnyen lehessen bejárni a köröndöt. Munkám bőven van, örvendek, hogy dolgozhatom illyefalvi műhelyemben. Most két szép faragott emléken dolgozom: mindkettő meglepetésadomány. Az egyiket a fennállásának 45. évét ünneplő Mikó-kollégiumi tánccsoportnak szántam, lányom is táncos volt, a másikat pedig a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközséghez érkező holland küldöttségnek, mely nem egy alkalommal nyújtott segédkezet ennek az eklézsiának.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
2013. szeptember 13.
Megkezdődött a váradi bábos találkozó
A nagyváradi Árkádia bábszínházban tegnap délelőtt megtartott esemény nemcsak a Fux Feszt – I. Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválja elnevezésű rendezvény hivatalos nyitóünnepsége volt, hanem a Szigligeti Színház jubileumi évadának a megnyitója is. A köszöntőbeszédek és az első jubileumi emlékérem átadása után a Lilliput Társulat bemutatta A kis Szigligeti című mesejátékot, amelyet Urbán Gyula írt és rendezett. Vasárnap estig igazán mozgalmas napok lesznek Váradon a bábfesztivál miatt.
A nyírbátori Szárnyas Sárkányok interaktív gólyalábas előadása lett volna a bábfesztivál nyitómozzanata tegnap koradélelőtt. Ám a látványosnak ígérkező esemény, melyet a Holnaposok szoborcsoport mögötti téren tartottak volna meg, az eső miatt délutánra halasztódott. Aki az esős időben is odatévedt a szoborhoz, azt a Szöcskék, a színház önkéntesei értesítették az időpontváltozásról.
A bábszínházban megtartott nyitóünnepélyen Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója elmondta: ebben az évadban tisztelegnek a teátrum névadója, Szigligeti Ede emléke előtt, hiszen jövőre lesz a nagyváradi születésű drámaíró születésének 200. évfordulója. Éppen ezért az új évadban minden hónapban kínálnak majd a nézőknek valamiféle különleges, az évfordulóhoz kapcsolódó rendezvényt. A bábfesztiválról szólván az igazgatónő hangsúlyozta: az önálló magyar színház léte lehetőséget biztosított a váradi Lilliput Társulatnak, hogy megszervezhessen egy ilyen nagylélegzetű seregszemlét és szakmai találkozót. Szárnyaló és lelkes társulat a Lilliput. És ennek a szárnyalásnak csak a csillagos ég lehet a határa. E fesztivál is e szárnyalás eredménye. Ezután Czvikker Katalin átadta az első jubileumi emlékérmet, Deák Árpád képzőművész alkotását Urbán Gyulának. Az író, költő, rendező visszatérő vendége a váradi bábtársulatnak. A kis Szigligeti című előadás (a darabnak Urbán a szerzője is) immár a tizenkettedik rendezése a truppnál. A művész a megnyitóra és premierre egyenest Indonéziából, egy ottani bábfesztiválról érkezett a Körös-parti városba. Urbán Gyula sem jött üres kézzel, indonéziai ajándékát örömmel adta át az igazgatónőnek és a társulatvezetőnek.
Ezután Szőke Kavinszki András, a Lilliput Társulat művészeti vezetője, a fesztivál ötletgazdája elmondta: évek óta foglalkoztatta őket a gondolat, hogy fölöttébb szükséges volna egy ilyen jellegű rendezvény. Az önálló magyar színház léte fontos volt ahhoz, hogy biztosíthassák mindehhez a hátteret. Kifejtette: a fesztivál három pillérre épül. Az első a tradíció, a múlt tisztelete. „Létezésünket ki kell érdemelni. Bőven van miből meríteni, mindig visszatérhetünk az elődeink által kitaposott ösvényre. Hatalmas az az örökség, amit reánk hagytak” – hangsúlyozta a társulatvezető. A következő pillér a szakmaiság és alázat. E régióban sajátos a helyzet, a nyelvezet, a kulturális élet, hiszen több nép él egymás mellett, és mindez egyediséget, sokszínűséget jelent. A harmadik pillér a nyitottság és progresszivitás. Fontos, hogy legyen értő közönsége a bábszínháznak, ezért tudatosan kell építkezniük. Nyitni szeretnének Bukarest és Budapest felé. Nem utolsósorban a jelentős bábos hagyományokkal rendelkező Kecskemét felé, ahol a magyarországi bábművészek találkozóját szokták megszervezni. Szőke Kavinszki András végezetül hozzáfűzte: „Őrizzük meg a hitet, hogy alkotni és a közösséget gazdagítani tudjuk.”
Ezután a jelenlévők megtekinthették a már említett A kis Szigligeti című produkciót, amelyet versenyen kívül mutatott be a Lilliput Társulat. A mesejáték, amint azt a cím is sejteti, arról szól, milyen is lehetett Szigligeti Ede gyermekként. A kerettörténetben egyúttal bábok segítségével fölelevenítik a drámaíró közkedvelt vígjátékát: a Liliomfit. A komédia jó néhány lényeges momentumát beemelték a történetbe.
A fesztivál idején megtekinthető a bábszínház előcsarnokában a Fux Pál képzőművész, díszlet- és bábtervező munkáiból összeállított tárlat.
Tóth Hajnal
Reggeli Újság (Nagyvárad)
A nagyváradi Árkádia bábszínházban tegnap délelőtt megtartott esemény nemcsak a Fux Feszt – I. Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválja elnevezésű rendezvény hivatalos nyitóünnepsége volt, hanem a Szigligeti Színház jubileumi évadának a megnyitója is. A köszöntőbeszédek és az első jubileumi emlékérem átadása után a Lilliput Társulat bemutatta A kis Szigligeti című mesejátékot, amelyet Urbán Gyula írt és rendezett. Vasárnap estig igazán mozgalmas napok lesznek Váradon a bábfesztivál miatt.
A nyírbátori Szárnyas Sárkányok interaktív gólyalábas előadása lett volna a bábfesztivál nyitómozzanata tegnap koradélelőtt. Ám a látványosnak ígérkező esemény, melyet a Holnaposok szoborcsoport mögötti téren tartottak volna meg, az eső miatt délutánra halasztódott. Aki az esős időben is odatévedt a szoborhoz, azt a Szöcskék, a színház önkéntesei értesítették az időpontváltozásról.
A bábszínházban megtartott nyitóünnepélyen Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója elmondta: ebben az évadban tisztelegnek a teátrum névadója, Szigligeti Ede emléke előtt, hiszen jövőre lesz a nagyváradi születésű drámaíró születésének 200. évfordulója. Éppen ezért az új évadban minden hónapban kínálnak majd a nézőknek valamiféle különleges, az évfordulóhoz kapcsolódó rendezvényt. A bábfesztiválról szólván az igazgatónő hangsúlyozta: az önálló magyar színház léte lehetőséget biztosított a váradi Lilliput Társulatnak, hogy megszervezhessen egy ilyen nagylélegzetű seregszemlét és szakmai találkozót. Szárnyaló és lelkes társulat a Lilliput. És ennek a szárnyalásnak csak a csillagos ég lehet a határa. E fesztivál is e szárnyalás eredménye. Ezután Czvikker Katalin átadta az első jubileumi emlékérmet, Deák Árpád képzőművész alkotását Urbán Gyulának. Az író, költő, rendező visszatérő vendége a váradi bábtársulatnak. A kis Szigligeti című előadás (a darabnak Urbán a szerzője is) immár a tizenkettedik rendezése a truppnál. A művész a megnyitóra és premierre egyenest Indonéziából, egy ottani bábfesztiválról érkezett a Körös-parti városba. Urbán Gyula sem jött üres kézzel, indonéziai ajándékát örömmel adta át az igazgatónőnek és a társulatvezetőnek.
Ezután Szőke Kavinszki András, a Lilliput Társulat művészeti vezetője, a fesztivál ötletgazdája elmondta: évek óta foglalkoztatta őket a gondolat, hogy fölöttébb szükséges volna egy ilyen jellegű rendezvény. Az önálló magyar színház léte fontos volt ahhoz, hogy biztosíthassák mindehhez a hátteret. Kifejtette: a fesztivál három pillérre épül. Az első a tradíció, a múlt tisztelete. „Létezésünket ki kell érdemelni. Bőven van miből meríteni, mindig visszatérhetünk az elődeink által kitaposott ösvényre. Hatalmas az az örökség, amit reánk hagytak” – hangsúlyozta a társulatvezető. A következő pillér a szakmaiság és alázat. E régióban sajátos a helyzet, a nyelvezet, a kulturális élet, hiszen több nép él egymás mellett, és mindez egyediséget, sokszínűséget jelent. A harmadik pillér a nyitottság és progresszivitás. Fontos, hogy legyen értő közönsége a bábszínháznak, ezért tudatosan kell építkezniük. Nyitni szeretnének Bukarest és Budapest felé. Nem utolsósorban a jelentős bábos hagyományokkal rendelkező Kecskemét felé, ahol a magyarországi bábművészek találkozóját szokták megszervezni. Szőke Kavinszki András végezetül hozzáfűzte: „Őrizzük meg a hitet, hogy alkotni és a közösséget gazdagítani tudjuk.”
Ezután a jelenlévők megtekinthették a már említett A kis Szigligeti című produkciót, amelyet versenyen kívül mutatott be a Lilliput Társulat. A mesejáték, amint azt a cím is sejteti, arról szól, milyen is lehetett Szigligeti Ede gyermekként. A kerettörténetben egyúttal bábok segítségével fölelevenítik a drámaíró közkedvelt vígjátékát: a Liliomfit. A komédia jó néhány lényeges momentumát beemelték a történetbe.
A fesztivál idején megtekinthető a bábszínház előcsarnokában a Fux Pál képzőművész, díszlet- és bábtervező munkáiból összeállított tárlat.
Tóth Hajnal
Reggeli Újság (Nagyvárad)