Kilakoltatás előtt a sepsiszentkirályi magánkórház (Peres ügyek)
Végleges törvényszéki határozat alapján a végrehajtó kilakoltathatja szerdán az egyetlen Háromszéki magánkórházat, a sepsiszentkirályi Semper Sanitast. Minthogy az intézmény a helyi közösség számára is fontos, az erről szóló újsághirdetés megjelenése után próbáltuk megérdeklődni, mi áll a 2006-ban két tulajdonossal indult magánkórház körül kialakult helyzet mögött.
Elsőként dr. Bálinth István Sepsiszentgyörgyi nőgyógyász főorvost kerestük meg, aki ügyvédje társaságában tájékoztatott a helyzetről. Mint felidézte, Molnár Károly sepsiszentkirályi ingatlantulajdonos és ő maga 2004-ben kötött egyezséget a Semper Sanitas Kórház létrehozása érdekében. Andimex néven közös céget alapítottak, amely szimbolikus havi száz lejért bérbe vette az ingatlant, így sikerült építési engedélyt és tetemes bankkölcsönt szerezni a bővítéshez, felújításhoz. Lapunk érdeklődésére Bálinth doktor elmondta: közel 550 ezer (akkori 5,5 milliárd) lejt ruháztak be a munkálatokra, s bár a kölcsön visszafizetése az Andimex céget terhelte, fedezet hiányában a törlesztést átvállalta az ő tulajdonában lévő másik vállalkozás, az Andimed. Az épület mégsem vált a közös vállalkozás tulajdonává, mert a ház és a telek, amelyre a kórházat ráépítették, továbbra is a Molnáré volt. A megállapodás megszületett, az Andimex meg akarta vásárolni a Molnár-tulajdont, de ekkor különböző pénzügyek, korábbi bérleti szerződések érvénytelenítése miatt a két fél összeveszett, Molnár távozott a cégből. Ő kéri a ház ellenértékét, Bálinth kéri a befektetett összeg visszafizetését. Szároz Zoltán, Bálinth István ügyvédje azt is megjegyezte: Molnár Károly a Brassói táblabíróság, valamint a Bukaresti Legfelső Semmítő- és Ítélőszék 2011-ben született határozata alapján kéri jelenleg a kilakoltatást, holott az ingatlan már nem az övé, másfél évvel ezelőtt eladta, erről az Andimex csak nemrég szerzett tudomást.
Lapunk meg szerette volna tudni Molnár Károly álláspontját is, ő ellenben visszautasította a választ, közölve, semmi közünk az ügyhöz, ügyvédjét pedig nem sikerült elérnünk. Felkerestük a végrehajtót is, aki szintén későbbre ígért tájékoztatást.
Azt egyelőre nem tudni, mArad-e a július 20-ra meghirdetett kilakoltatás, vagy a sok per egyikében holnapra időzített törvényszéki tárgyalás még változtat a helyzeten.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzeti rapszódia
Gerlóczy Mariette: 1923-2002.
Porszemek vagyunk a viharban. De hát ilyen viharhoz, mint ez a háború, még a sziklás hegyek sincsenek felkészülve. Ez nem mentegetőzés, tehetetlenségünkben aligha van mentségünk őrjöngő repülőgépek meg tankseregek háborújában. Annak is a vége felé. Ha nem éppen ez a nap vagy a holnap lesz az utolsónk… Apám, porszemek vagyunk Veled együtt ebben az iszonyú fergetegben. Hol vagy most?
1944. október 6-án a nyilasok már hatalmon, elhurcolják Gerlóczy Gábor vezérőrnagyot, Horthy Miklós volt első szárnysegédjét Tarnócapusztáról, a birtokáról. Akkor már Horthy Miklós is csak volt kormányzó. Pesten a Royal szállóban tartották fogva néhányukat. „Itt viszem ezt a levelet Apámnak. Benne élek magam is az omlásban, melyről beszámolnom már lehetetlen. Azt sem tudom, mit vihetek Apámnak… a szereteten kívül.”
A nemzeti vész haragja még nem ülhetett el. A nyilasok tobzódtak a halálban, noha közöttük is voltak már, akik tudták, ez már a vég.
Csatay Lajos honvédtábornok, hadseregparancsnok, volt honvédelmi miniszter és felesége, Gerlóczy Mariette jelenlétében ették meg a megengedett zsemlét, egyebet nem vihetett senki a foglyoknak. Az a zsemle mérgezett volt, ők tudták ezt, így kérték és kapták övéiktől – öngyilkosságot követett el a Csatay házaspár: ciánkáli volt az utolsó eledelük ’44. október 16-án.
„Édesapám, végeztem mindmáig a dolgom a Margitszigeten, ápoltam magam is a sebesülteket kórházakban, búvóhelyeken. Nem tehettem mást, ezt vállaltam, és többet nem is lettem volna képes végezni ebben a halálzivatarban. Hiszem, hogy Édesapám sokakkal együtt átvészeli a végzet innenső végét is. Úgy döntöttünk, hogy megyünk Apánkkal mi is az orosz fogságba. Nem válhatunk el Apámtól. Jöjjön, aminek jönni kell, ott, amott vagy itt! Szeretettel csókolja lánya, Mariette.”
Az orosz főtiszt két tolmácsot is kapott, amikor „beismerte” a történtek egy részét harsány hangon, már 1945. márciusában. Az egyik tolmács tudott németül, az orosz tiszt is.
„Be kell ismernünk, uraim és hölgyeim, tévedés volt a hosszú orosz védőőrizet. Önök szabadok, elmehetnek.”
Őrizetben volt a Háromszéki Uzonból a két Temesváry fivér. Ott vitéz Dálnoki Veress Lajos volt hadseregparancsnok is. Az élet, s azzal a szerelem is ott van mindörökké a halál vetésén, meglátni és megszeretni egy pillanat műve. A tarnócapusztai nagybirtokos Gerlóczy Gábor kormányzói első szárnysegéd lánya ott és akkor ismerkedett meg Temesváry Jánossal.
„Aki olvasod ezt a följegyzést, tudd meg tőlem, hogy a szerelem hatalmasabb még háborús időben is a halálnál. Ahol zúg égen s földön a halál, a szerelmet ott is meg kell művelni! Apám, édes jó Apám, hol vagy most? Megbocsátod-e, hogy Temesváry Jánossal elmegyek Székelyföldre…?
Lehet, hogy széthull ez a világ, amelyet meglaktunk. Én csillagként tudom mindig magam fölött, hogy velem és értem, értünk jöttél Uzonba, a szerelemért. El nem válhatunk. Temesváry János nem vár áldozatot, s amink megmAradt a vészkorszakból, az mind közös.”
Az esküvőre Uzonban került sor, az ifjú párt, Gerlóczy Mariettét és Temesváry Jánost Márton Áron katolikus püspök adta össze 1946. július 31-én, éppen 70 esztendővel ezelőtt.
„Nem tudom, lesz-e annyi béke, hogy megtaláljam a helyem a székelyek világában, magyar állampolgárként. Sosem adom fel sem a szerelmem, sem az állampolgárságom… Drága Júlia, valahogy eljut talán levelem Budapestre. Valami szép kezdődött velünk, Jánossal…”
És kezdetét vette valami barbár idő. 1949 márciusában fegyveres románok szedték össze a kelletlen egyéneket, mert kellett a birtok, az uzoni szeszgyár, és nem kellett a magyar. Temesváryné Gerlóczy Mariettét és férjét Sepsiszentgyörgyre ragadták, börtönbe vetették. A 26 éves, terhes ifjú asszony vérmérgezést kapott, orvosnak tilos volt bemenni hozzá, szülés után a baba meghalt. Fáskamrában laktak, napszámos munkát végeztek. És újabb román döntés érkezett: a kizsákmányolók 1950-ben Dobrudzsába mennek.
Ismeretlen nép, hely, fabarakkokban lakni, vízben, rizsföldön dolgozni, készülni a halálra vagy egy másmilyen életre. Nyolcvan ember, asszony együtt a nyomorban örök szövetségében, egymást éltetve és temetve.
„Soha, János, sosem, egyszer sem bántam meg, hogy eljöttem veled Uzonba, ide, Dobrudzsába, ahol azt sem tudjuk, hol vagyunk, s a román hatalom is eltagadja… Most telt el öt és fél év. Itt, Kolozsváron is dolgozunk… tovább.”
– Mi Urunk, teremtőnk, adj végre nyugalmat Temesváry Jánosnak, aki, akár a népe, megbűnhődte a nagy háború minden vétkét a maga védtelenségében Adj vigasztalódást érdemben hitves özvegyének… Mariettének…
Kik jelen valának a 35 évesen elhalt férj temetésén, följegyezték a szívek falára, hogy a pap is elcsuklott, sírt is… Az örök özvegy élte tovább az ítéletéletet, 2002-ig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A változtatás módszereiről (XXV. Bolyai Nyári Akadémia)
A modern pedagógus – megváltozott szerepek és készségek. A változtatás módszerei címmel tartják idén a 25. Bolyai Nyári Akadémiát (BNyA), amelyet tegnap nyitottak meg a Kallós Zoltán Alapítvány válaszúti központjában. A július 11–31. közötti továbbképzőt tizenkét erdélyi helyszínen tizenkilenc szekcióban szervezik, Sepsiszentgyörgyön a testnevelés újdonságairól tájékoztatják tegnaptól a résztvevőket.
A BNyA fő célja az ismeretszerzés mellett az, hogy a pedagógusok új és hatékony módszereket sajátítsanak el a diákokhoz való viszonyulás tekintetében – köszöntötte a harminchat Kárpát-medencei testnevelő tanárt tegnap Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Háromszéki elnöke a Sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskolában tartott megnyitón. Hangsúlyozta, a szaknyelv tisztasága a testnevelési órán is fontos, és kérte a tanárokat, tudatosítsák diákjaikban: ahhoz, hogy az életben érvényesüljenek, kétszer annyira felkészültnek kell lenniük, mint román társaiknak.
Sztolyka Péter programszervező lapunk érdeklődésére elmondta, az előadók magyarországi testnevelők, főiskolai tanárok, akik nagy tapasztalattal rendelkeznek az új oktatási módszerek alkalmazása terén. „Magyarországon heti öt tornaórát tartanak az iskolában, Romániában hetedik osztályig két óra, azt követően heti egy óra áll rendelkezésünkre, hogy a diákokat megmozgassuk, és legtöbben csupán ennyivel mAradnak, iskolán kívül kevesen sportolnak” – mondotta. Sztolyka szerint bakugrással, bukfenccel, futással már régóta nem lehet lekötni a gyermekek figyelmét. „A jelenlegi nemzedék egyszerre sok mindenre odafigyel, de a gyermekek nem tudnak egy dologra koncentrálni, ezért célzott feladatokat adunk, amelyekben a legfigyelmesebbek tudnak csak győzni. Új játékokat, újgenerációs sportokat kell alkalmazni, mint például az olyan labdajátékok, amelyekben ki lehet egyenlíteni a lányok és fiúk közötti erőkülönbséget” – véli a szakember.
A negyvenkét órás testnevelési képzés főként gyakorlatból áll, a labdaérzék, a labdás ügyesség fejlesztésének új módszereiről tájékoztatják a résztvevőket kosárlabda példázattal, lesz lovasíjászat, és a csoport megismerheti a hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatását célzó sepsikőröspataki lovasprogramot is.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldi fizetés? Az a legkevesebb
Továbbra is a lista végén kullog a Székelyföld, ha az átlagkeresetet vesszük górcső alá: miközben Bukarestben az április átlagbér megközelítette a 3000 lejt, addig Hargita és Kovászna megyében az 1500 lejt sem érte el. A Krónika által megszólaltatott szakemberek szerint a számok a valóságot tükrözik, így beruházásokat sürgetnek, amelyek nagyobb fizetéseket eredményeznek.
Továbbra is a lista végén kullog a Székelyföld, ha az átlagkeresetet vesszük górcső alá: miközben Bukarestben az áprilisi átlagbér megközelítette a 3000 lejt, addig Hargita és Kovászna megyében az 1500 lejt sem érte el.
A legnagyobb fizetések az Országos Statisztikai Intézet (INS) által a napokban közölt rangsor szerint a főváros után Ilfov (2309 lej), Kolozs (2269 lej), Argeş (2231 lej), Temes (2221 lej) és Szeben megyében (2216 lej) vannak, és mindössze ezekben a megyében haladják meg a 2086 lejes országos nettó átlagbért. A középmezőnyben, messze elmAradva az éllovasoktól Brassó (1984 lej), Konstanca (1930 lej), Gorj (1923 lej), Iaşi (1907 lej) és Maros megye (1901) következik. Az utolsó három helyen, a legkisebb fizetésűekként Hargita (1387 lej), Vrancea (1444 lej) és Kovászna megyét (1149 lej) találjuk.
Amint arra a statisztikai intézet is felhívja a figyelmet, áprilisban szinte valamennyi ágazatban nőttek a fizetések az ortodox húsvét miatt, így enyhén torzítanak az adatok, de a különbség így is jelentős. A májusi statisztikákat azonban csak jövő hónapban hozzák nyilvánosságra. Összetett kérdés
Édler András, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke amellett, hogy elismerte, miszerint a két szomszédos, magyar többségű megyében valóban igen alacsonyak a fizetések, azt is leszögezte, furcsának tűnik, hogy elmAradott déli megyék is megelőzik az átlagbér tekintetében a Székelyföldet. „Ez egy összetett kérdés, jó lenne ismerni az adatgyűjtés módszerét, mert például Kovászna megyében rengeteg bank és biztosító működik, amelyek tisztességesen megfizetik az alkalmazottaikat, de ezek mind Bukarestben vannak bejegyezve, és ott jelentik le a béreket. Az viszont tény, hogy ebben a két megyében alacsonyak a fizetések. Ha ezt a román sajtó nyilvánosságra hozza, nem kell megsértődni, sem megijedni, hanem azt kell megvizsgálni, mit tudunk tenni, hogy ez megváltozzon” – hangsúlyozta a gazdasági szakember. Hozzátette ugyanakkor, hogy több olyan stratégiát is kidolgoztak, ami a fizetések növekedését eredményezheti Kovászna megyében.
Mint rámutatott, az mindenki számára egyértelmű, hogy alacsonyak a bérek. Ez abból is kiderül, hogy Sepsiszentgyörgyön már két éve a helyi adó visszapályázásánál kedvezményben részesítik azokat a cégeket, amelyek az átlagbér felett fizetik alkalmazottaikat, és csak két-három vállalkozás tud élni ezzel a lehetőséggel.
Versenyhelyzetet teremtenének
Éppen ezért a helyi illetékesek egyre gyakrabban hangoztatják: jó, hogy Háromszéken megtelepedett a könnyűipar, hiszen sok embernek ad munkát, s ezzel sikerült visszaszorítani a munkanélküliséget, most viszont az a feladat, hogy olyan vállalkozások érkezzenek, amelyek több hozzáadott értéket termelnek, és nagyobb bért tudnak adni az alkalmazottaiknak.
„A szépmezői ipari park beindításával is az a cél, hogy versenyhelyzetet teremtsünk. Ne az olcsó munkaerőért jöjjenek a beruházók, mert olyant már nem találnak, hanem fizessék meg a szakembereket. Abban bízunk, hogy az ipari parkkal sikerül bérversenyt generálni, és ezzel növekszik majd a Háromszéki átlagbér” – magyarázta Édler András, aki szerint olyan ágazatokat kell odavonzani, ahol nem ezer lej, hanem ezer euró a havi kereset. Meglátása szerint egyébként a turizmus, az informatika és a távközlés teremthet olyan mértékű hozzáadott értéket, amely a bérek növekedésében is tükröződhet. Kovászna megyében jelenleg mintegy ötezer cég és feleannyi egyéni vállalkozói engedéllyel rendelkező magánszemély szerepel a nyilvántartásokban.
Visszahúz az infrastruktúra hiánya
Valósnak tartja a statisztikai adatokat Balási Csaba, a Hargita Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke is. Mint lapunk megkeresésére kifejtette, nem is csoda, hogy ilyen alacsonyak a bérek, hiszen a Székelyföldre az elmúlt 25 évben alig áramlott külföldi tőke. „Országszerte egyre nehezebb a vállalkozóknak, mert olyan törvényeket hoznak, amelyek nehezítik a dolgukat, a befektetők ilyen körülmények között inkább a határ menti, nyugati megyékbe mennek, ezért fejlődik látványosan Temes, Arad, Kolozs megye, míg Hargita megyében nem történik semmi” – hangsúlyozta a kamara elnöke. Rámutatott, Hargita megyében idén kétszer annyi cég áll felszámolás alatt, mint tavaly, nincs fejlődés, inkább hanyatlás jellemző.
„Ha autonómiázunk, akkor kormánypénzekre, kormányfejlesztésekre sem számíthatunk. Ezért állnak jobban még a déli megyék is, hiszen oda a kormány folyamatosan pumpálja a pénzt, míg Hargita és Kovászna megyékbe soha nem fogja” – vallja Balási Csaba, aki szerint az infrastruktúra fejlesztésével a gazdasági növekedés is szorosan összefügg, hiszen „ne várjunk külföldi beruházókat, amíg 220 kilométerre van Csíkszeredától a legközelebbi autópálya”.
A szakember szerint ugyanakkor számos más területen is óriási problémák vannak, meglátása szerint a szakképzés elmAradott, és a mentalitáson is változtatni kellene. „Ha most jönne egy beruházó, és háromezer betanított munkásra lenne szüksége, nem biztos, hogy lenne annyi” – mondta Balási, aki egyúttal úgy véli, az sem természetes, ha a pályakezdők első dolga az, hogy kérjék a munkanélküliségi segélyt. „Lassan odajutunk, a gyerekek úgy nőnek fel, hogy azt látják, apa-anya nem kel fel reggel, nem megy dolgozni, a munka pedig szégyen lesz” – mutatott rá a visszásságokra a Hargita megyei kamara elnöke.
Bálint Eszter, Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

A példamutató EMŰK
A nemzeti integráció terén van tennivaló
Németh Zsolt, a magyar országgyűlés külügyi bizottságnak elnöke szerint van még tennivaló a művészeti szintű nemzeti integráció terén, és ilyen szempontból nagyon komoly kezdeményezésnek tartja, hogy Háromszéken sikerült létrehozni az Erdélyi Művészeti Központot (EMŰK).
Azt gondolom, hogy a művészet egy nagyon sajátos területe a nemzeti létezésnek, mondta érdeklődésünkre Németh Zsolt, miután tegnap délután részt vett a Transzcendencia című kiállítás megnyitóján a Sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban.
„Nagy örömömre szolgál, hogy ennek a kiállításnak az apropóján láthatóvá válik, azonos az anyaországban, és azonos a határon túl is a művészet szerepe, funkciója, ahogy az életünkben jelen van, és hogy van egy művészeti szintű nemzeti integráció”– fogalmazott Németh Zsolt.
Ezen a területen „nagyon komoly és példamutató” kezdeményezésnek tartja, hogy van egy Erdélyi Művészeti Központ, és annak is örül, hogy a Magyar Alkotóművészeti Nemzeti Közalapítvány is immáron megjelent Erdélyben, és közös programokat valósítanak meg.
„Most ezen a területen azt gondolom, nagyon sok feladat van még, és ezért vagyok elégedetlen. Úgy vélem, nagyon komoly életművek eltűntek, nincsenek összegyűjtve. Az elkövetkezendő éveknek lesz a feladata ezeknek a feltárása és elérhetővé tétele, és adott esetben piaci eszközökkel a fölfuttatása, hiszen ezek a képek anyagi értéket is képviselnek. Ilyen értelemben fontos lenne, hogy ne csak ismertek, hanem elismertek és értékeltek legyenek ezek a műalkotások”, hangsúlyozta a külügyi bizottság elnöke.
Németh Zsolt nem kívánt politikai kérdésekről nyilatkozni, mint mondta, meghagyja ezt a napot a művészetnek.
Kiss Edit
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Háromszékiségek
Kolozsváron nőttem fel, az egyetemi kihelyezés ántivilágbeli rendszere messzire repített, s amikor végre választhattam, 1988-ban a Székelyföldi megtelepedés mellett döntöttem. Addig a székely nyelvjárások világa legfeljebb Tamási-művekből volt ismerős számomra, azóta azonban nem múlt el riportút, de a leghétköznapibb beszélgetésben is megtörténhetett, hogy kihasználva az összehasonlítási előnyöm, ne élvezzem, vagy legalább ne szórakozzam anyanyelvem e különösen kifejező tájnyelvi változatának színességén, leleményein, találó vagy tréfás fordulatain, fölényes játékosságán, egyszóval gazdagságán.
A székely nyelvjárások életereje előre (először) is felüdítőleg hat az erdélyi nyelvromlás csöppet sem szívvidító példái hallatán, így amikor az üzletben bonocskát kapok a vásárolt tejecske és kenyérke árának kifizetése után, eszembe sem jut, hogy a nyugtacédulát Magyarországon másképp nevezik, annyira élvezem a kicsinyítőképzős szerkezeteket, amikkel ilyen gyakoriságban sehol másutt nem találkoztam. Ha az elárusító közben elmeséli, hogyan rittyentett egy ebédet a tegnap a családnak, akkor meg már sietek lejegyezni, hogy felhasználhassam, ha szükség lesz rá. Nem ütközöm meg akkor sem, ha a leves meghűléséről hallok, pedig ez a Szamos partján murisan hangzana, ha meg a bütüről, lapíttóról hallok, akkor persze Nyirő meg Tamási jut eszembe.
Az ejsze gyakori használatát saját beszédemben is örömmel fedeztem fel, de már a lássamsza vagy az addsza felszólító formákat képtelen vagyok az itteniek spontaneitásával beleszőni mondandómba. Amikor valaki hezzaüt valakihez, persze tudom, ez azért történt, mert felveszett az illető, pedig meglehet, hogy vizet sem vihet a másiknak, hidd el, ember!
Befejezésül kívánom az olvasónak is, ne betegedjen le e kánikulában sem, hanem lelje örömét továbbra is tájszavaiban, mert azokkal együtt érdemli ki azta héj! – kitüntetéssel felérő – felkiáltást.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Pokemon? Mi?
Nézem a neten terjedő híreket, és az ember nem mehet el a legújabb jelenség, a Pokemon GO-őrület mellett, ami jellemzi korunk generációját, úgy, ahogy van. Aztán, hogy a kukába valók-e, vagy sem, döntse el mindenki saját maga.
Először is mi a Pokemon? A 90-es években volt egy anime (japán stílusú rajzfilmek összefoglaló neve – szerk.), amiben egy Ash nevű fiatalember 151 csodalényt vagyis pokemont indult el befogni a poke labdájával. A sorozat sikere azonban hamar lepörgött. Egészen napjainkig, amikor is a brand újraéledt játék formájában.
A Pokemon GO egy telefonos applikáció, amiben GPS vezérléssel és kamerával összekötve keresheti a 151 pokemont a játékos, és nem bent a szobában, hanem odakint, ahol véletlenszerűen jelennek meg a lények. Az animált lények kiterjesztett valóság formájában a telefon képernyőjén, a kamera szögével befogott térben helyezkednek el, és úgymond csak be kell fogni őket, virtuálisan.
Azonban a „keresés” érdekes jelenséghez vezetett. Például első héten, Nyugaton egy fiatalember nem pokemont, hanem halottat talált a vízben. Egy másik pedig rossz negyedbe tévedt, ahol pokemonok helyett dühös négerek várták. Vagy a minap a New York-i Central Parkot árasztotta el több százas tömeg, mert volt ott egy pokemon. Egy másik fiatalember felmondott állásából, hogy az összes pokemont befoghassa, és az már csak hab a tortán, hogy elszántságát egy táska pénzzel támogatja az online közeg.
Tehát a zombik elindultak szépen, csoportosan. Közben meg a nyugati országokban ki is írják az út mellé, hogy óvatosan vezessenek, s figyeljenek a pokemon-vadászokra.
Tehát itt tartunk 2016-ban, és ne lepjen meg senkit, ha majd Háromszéken is telefonba bambuló, zombiként kóválygó emberkéket látunk, mert a korral haladni kell, csak kérdés, hogy hová… talán az evolúciós szakadék szélére.
Kiss Béla, Sepsiszentgyörgy
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Együtt vagy külön utakon
Túl kell lépni azon a tévhiten, hogy az önkormányzati választás egyfajta erőviszony-felmérés, a parlamenti választások „előjátéka” – hangzott el a Székelyföldi önkormányzati vezetőket felsorakoztató, véleménykülönbségek jellemezte csütörtöki tusványosi előadáson a Kós Károly-sátorban.
Túl kell lépni azon a tévhiten, hogy az önkormányzati választás egyfajta erőviszony-felmérés, a parlamenti választások „előjátéka” – hangzott el a Székelyföldi önkormányzati vezetőket felsorakoztató, véleménykülönbségek jellemezte csütörtöki tusványosi előadáson a Kós Károly-sátorban.
Hargita Megye Tanácsának elnöke, Borboly Csaba olyan törvényeket vár, amelyekkel „lehet majd autonómiáról beszélni”. „Fontos jogszabályi szinten a helyi önrendelkezés feltételeinek megteremtése. Azt várom, hogy amit Románia vállalt száz éve, majd az Európai Unióval szemben, azt tartsa be” – mondta.
„Legtöbben az önkormányzati választásokat a parlamenti előjátékának hiszik – ez téves” – szólt a jelenlévőkhöz Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke. Kijelentéséhez magyarázatként hozzáfűzte, „elsődlegesek az erős önkormányzatok, hiszen az autonómia is ezeken alapulhat majd”. Felhívta a figyelmet az önkormányzati frakciók pártpolitikai vitáinak hátrányaira, mivel „csak együtt, konstruktívan, a különbözőségeket félretéve lehet dolgozni”.
Az RMDSZ vállán a teher
Nem értett egyet Zakariás „előjáték” kijelentésével Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke. Szerinte „ha a három – helyi, megyei és országos – szint bármelyike is kevesebb figyelmet kap, az bajba sodorja a magyarságot”.
Az előadóasztal mögötti sátorfalra felvázolta, június 5-én melyik politikai alakulat mekkora figyelmet kapott. A voksoló erdélyi magyarság több mint nyolcvan százaléka szavazott az RMDSZ-re, ami azt mutatja, a legnagyobb felelősség a szövetség vállát nyomja – jelentette ki. „Aki nincs döntéshozó pozícióban, az nagyobbakat tud ígérni, mint amiket képes lenne megvalósítani” – utalt az általa „különutasként” jellemzett néppártra. Borbolycsabás szóhasználattal élve hozzátette, „csak összefogással lehet előre menni”. „Ennek az együttműködésnek a kereteit, előfeltételeit a Magyar Polgári Párttal megteremtettük. Mi támogatjuk egymást, nem sajtóközleményeket adunk ki” – szúrt oda. Az EMNP-re visszatérve Tamás Sándor elmondta, „nem értek egyet azzal, hogy ősszel külön akarnak indulni. A helyhatósági választásokon még esetleg van logikája a versenynek, de a parlamentiben már nincs. A 6:3-at már lejátszották, és nem tartom valószínűnek, hogy bejussanak. Azt viszont igen, hogy ezzel a külön úttal lenyomják a körvonalazódó összefogás listáját a – bejutási küszöböt jelentő – öt százalék alá” – fejtette ki.
Szükségszerű együttműködés
Az együttműködésre tért vissza Gálfi Árpád, Székelyudvarhely új polgármestere is, aki úgy látja, „kiemelt fontosságú a nyitottságra, párbeszédre és partnerségre épülő képviselő-testület”. „Meghatározza a munka eredményét, hogy miként ülünk egy asztalhoz” – emelte ki. Udvarhely polgármestere „támogatója volt és lesz is az autonómiatörekvéseknek”.
A magyar–magyar összefogás szükségességéről beszélt Nagy Zoltán gyergyószentmiklósi polgármester. Véleménye szerint „vízválasztóhoz érkezett az erdélyi magyarság, és ősszel rendkívül nehéz lesz bejutni a román törvényhozásba – de talán pont erre a félelemre van szükség, hogy valóban megvalósuljon ez az összefogás”.
Bizalom, szolidaritás, eredményesség – sorolta azokat a jelszavakat Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy városvezetője, „amelyeket követve Tamás Sándorral, Kovászna Megye Tanácsa elnökével Háromszéket építették”. „A következő évek jelszavának ezeket javasoljuk a többi polgármesternek is” – fordult előadótársaihoz Antal Árpád.
Irányító „Háromszék”
Az előadást meglehetősen felrázta Ráduly Róbert Kálmán Csíkszeredai polgármester felszólalása. „Aljas centralizáció zajlik, három szék vezeti ma Székelyföldet: a számvevőszék, a törvényszék és a szekusszék” – vágott a dolgok közepébe. Ráduly úgy látja, „gyengítő törvény” született azzal, hogy már nem közvetlenül, hanem közvetetten – listás szavazással – választják a megyei önkormányzatok vezetőit. „Olyan húzás volt ez, amellyel ezek a vezetők bármikor lecserélhetők” – fakadt ki, hozzátéve, ennek a hozadéka az is, hogy „mivel a megyei vezetőket egyik napról a másikra eltávolíthatják, a román hatalom zaklatása most a polgármesterekre tevődött át, ők kerültek célkeresztbe”. Kritikával illette Bukarestben lévő politikustársait is, „a csapatot, amely végig ott szerepelt a parlamentben az idő alatt, míg ezek a centralizáló, megfélemlítő folyamatok végbementek és csendben tűrtek”.
Ki az ellenség?
A júniusi választásokat véleményezve Ráduly elmondta, két helyen – Szentegyházán és Székelyudvarhelyen – „katartikus élményben volt részük az embereknek”, mert „nincs nagyobb öröm annál, mint megbuktatni az elődöt”. „Fontos, hogy ebből mi is többletimpulzust kapjunk, és erősödjön a székely összefogás” – tette hozzá, kitérve arra, hogy „a legkatartikusabb élmény Marosvásárhely visszahódítása lett volna”. Felhozta az őszi választásokat, amikor „nem az lesz a kérdés, hogy bejut-e magyarul beszélő politikus a parlamentbe, hanem az, hogy megtörténik-e a súlypontáthelyezés”, a megfelelő emberek kerülnek-e döntéshozó pozícióba. „Kiábrándultsága” szemléltetésére azt mondta, „ha az RMDSZ – vagy az RMDSZ–MPP-koalíció – kormányra lép, akkor én kilépek, függetlenedek”.
A kijelentésre reagálva Antal Árpád „szembeszállt” Rádullyal. „Nem a magyar pártokban kell az ellenséget látni, mert az semmin sem változtat, ha Ráduly független lesz. Az sem jó, ha innen üzengetünk a politikusainknak, képviselőinknek, szenátorainknak. Ha változást akarunk, ott kell hagyni az önkormányzatot, és menjünk mi Bukarestbe, vegyük át a tisztségüket, oldjuk meg helyettük” – mondta a Sepsiszentgyörgyi polgármester Csíkszeredai társának.
Ahol csalót kiáltanak
A Marosvásárhelyi állapotokat szemléltetve Soós Zoltán korábbi független polgármesterjelölt elmondta, „nem a magyarság vesztett, hanem elcsalták a választásokat”. „Bizonyítékainkat, feljelentéseinket sikeresen félresöpörték. Hiába láttuk, hogy meg lehet nyerni a választást, egyértelmű, hogy a törvények a város határát jelző táblánál megállnak” – méltatlankodott Soós. Maros megye székhelyén azonban már az őszi választásokra készülnek. „Nálunk példaértékű összefogás jött létre, megköttetett a partnerség, ezt kell folytatni ősszel is. A hangsúly a választási részvételen van, nem azon, hogy hányan szavaznak az RMDSZ-re” – jelentette ki. Hozzátette, bíznak az országos konszenzusban, ezért „semmi értelme annak, hogy az EMNP külön úton induljon el”.
Pinti Attila
Székelyhon.ro

A jövőképépítés nem kívánságműsor
Lehet-e az egyes Székelyföldi önkormányzatoknak olyan „összefűzhető” fejlesztési stratégiája, amely választási ciklusokon átívelve jövőképet nyújt? – tevődött fel a kérdés az önkormányzati vezetők csütörtöki tusványosi előadásán. Kiderült, igény van rá, de rengeteg a „zavaró tényező” ahhoz, hogy megvalósulhasson.
Az erdélyi magyar politikai alakulatok összefogásra kihegyezett előadásának második „felvonásában” egy leendő át- és összefogó egységes Székelyföldi stratégia létrehozásának lehetőségei kerültek előtérbe.
Soós Zoltán Marosvásárhelyi múzeumigazgató, a június 5-ei helyhatósági választások független magyar polgármesterjelöltje az önkormányzatiság egyik legfontosabb elemének tartja a stratégia megvalósítását. „Marosvásárhely Székelyföld kulcsa, ha a város fellendül, az képes fellendíteni az egész Székelyföldet” – osztotta meg véleményét. Hatalmas lehetőséget lát például a Vásárhely melletti repülőtérben, amely „Székelyföld kapuja lehetne”.
Régiósítás mint rémálom
A stratégia megvalósítása elé jókora akadályt gördít, hogy jövőre minden bizonnyal ismét középpontba kerül a régiósítás kérdése – folytatta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsa elnöke. „Ez reális veszély, kérdés, hogy beszélhetünk-e majd egyáltalán Székelyföldről. Kétszer már keresztbe álltunk ez ügyben, de ismét fel fogják vetni a megyék megszüntetését, és ha véghezviszik, 25 százalékra csökken az új régióban a magyarság aránya. Biztosak lehetünk benne, hogy akkor lassan felszámolják a magyar szellemi műhelyeket is” – nyújtott borús képet a Háromszéki önkormányzat elnöke. Úgy látja, a magyar parlamenti képviselet segíthet ezt megakadályozni. „A kormányra kerülés nem cél, hanem eszköz, amellyel megtarthatjuk Székelyföldet” – vélte. Ha ez sikerül, utána elkezdhetnek a stratégián gondolkodni – tette hozzá.
További negatívumként Antal Árpád Sepsiszentgyörgyi polgármester „Marosvásárhely »hiányát« és Székelyföld fővárosmentességét” említette. „Nyolc éve vezetjük a városokat és megyéket. Ideje megnézni, hogy mit tettünk – és főleg hogy mit nem. Sokkal többet kellett volna együtt gondolkozzunk és dolgozzunk” – vallotta be. Rossz példaként említette az egymással versengő Székelyföldi szakiskolákat is: meglátása szerint tucatjával termelődnek ki a „rossz szakemberek” annak következtében, hogy a szomszédos városokban ugyanazt tanítják. A megoldást a szakoktatást végző intézmények „felosztásában” látja Antal, hiszen „Székelyföldnek jó szakemberekre van szüksége”.
Nagy Zoltán gyergyószentmiklósi polgármester szerint „a stratégia fontos, de egyelőre fontosabb egy önkormányzati hálózat kiépítése”. Egyetértett szentmiklósi kollégájával Gálfi Árpád Székelyudvarhelyi városvezető, aki a kampányban „új időszámítást ígért”, és biztos benne, hogy ez nemcsak saját városában, hanem Kovászna, Hargita és Maros megyeben is megvalósul.
A stratégia szempontjából először „a jogi háttérbázis kiépítése szükséges”, utána lehet csak Székelyföld jövőjéről beszélni – osztotta meg véleményét Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök. Molnár Tibor szentegyházi elöljáró úgy véli, a majdani stratégia „egy pontosan leírt program kell legyen, amelyet az összes Székelyföldi vezető együtt dolgoz ki”. Zakariás Zoltán, az EMNP alelnöke elmondta, „hogy lesz-e stratégia, az az asztalnál ülőkön múlik”.
Ne legyen önámítás
Akárcsak az előadás első blokkjában, ezúttal is elkülönült a többiekétől Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere véleménye. „Akkor érdemes például tíz évre előre tervezni, ha az elmúlt tíz év ezt érdemessé teszi. Ha rosszak a tapasztalatok, akkor nem biztos, hogy ugyanazoknak kell jövőt tervezniük” – vélekedett. Kitért arra, hogy Csíkszeredában „jelentős többletforrásokat fordítottak arra, hogy a megszálló román hatalmat ellensúlyozzák”. Hozzátette, ettől függetlenül „a tudással is nagy gondok vannak”. „Az érettségi eredményekből nem azt látjuk, hogy a kisebbségben lévő fiataljaink ki akarnak törni, és ezért rádolgoznak a tanulásra, hanem pont az ellenkezőjét – és ez nincs rendben” – méltatlankodott. Többek között ezért is gondolja Ráduly úgy, hogy „stratégiáról akkor érdemes beszélni, ha tudod, mire vagy képes – hanem mindez csak önámítás. A jövőképépítés nem kívánságműsor”.
Pinti Attila |
Székelyhon.ro

Berszán Lajos, az iskolaépítő
Ötven éve szentelte pappá Márton Áron püspök Berszán Lajos kanonokot, aki több évtizedes szolgálat, példamutató, közösségépítő munka után aranymiséjét mutathatta be ebben az évben. Az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium alapítója több kitérő után érkezett Gyimesfelsőlokra, ahol igazi otthonra talált. Azt mondta, számára az a legnagyobb elégtétel, ha egykori tanítványai megállják a helyüket.
Berszán Lajos 1943-ban született a Háromszéki Zágonban. „A gyermekkorom nagyon szép volt, ezt édesanyámnak köszönhetem, mert édesapám sajnos ötéves koromban meghalt. Emlékszem, az óvodában huzakodni kezdtek velem a fiúk, és az óvó néni azzal szüntette meg ezt, hogy azt mondta, ne bántsátok, mert szegény árva. Akkor hallottam először ezt a szót. Nemsokára megértettem, amikor hazaengedtek, és a templom sarkánál összefutottam édesanyámmal, aki sírt, és azt mondta: fiam, nincs édesapád. Akkor értettem meg, mi az, hogy árva, és kezdtem én is sírni” – emlékezett. Mivel az óvodában hamar tanult, úgy tűnt, az iskola sem jelent gondot neki, de mint mondta, annyira auditív típus lett, hogy nem érdekelte az, amit a tanító néni a táblára írt. Aztán mikor kihirdették, hogy aki a legjobb lesz az olvasási versenyen, az ingyen mehet moziba, a versenyt megnyerte.
Márton Áron tanítványa
„Hiányzott az apa az életemből, de szerencsére volt apapótlék, a falubeli plébános. Buszek Lászlónak hívták, jó pásztora volt a falunak. Benne kerestem az apaképet, láttam a férfiideált, viselkedése, magatartása tetszett, kedvelt is, én is szívesen voltam nála, elkísértem a szórványfalvakba, és közben sok mindent tudtam kérdezni tőle, lelkileg is kötődtem hozzá. Az ő életmodellje tetszett nekem” – elevenítette fel. Rendszeresen járt hittanra, amiért az akkori rendszerben szidás járt az iskolában, de amikor a Gyulafehérvári katolikus középiskolába jelentkezett, a korábban kötelességből őt elmarasztaló osztályfőnöke azt mondta, jól választott.
A Gyulafehérvári középiskola elvégzése után ugyanott a teológia következett, ahol a házi őrizetét töltő Márton Áron püspök is tanára volt Berszán Lajosnak. „Mivel szobafogságban volt, ő nem jöhetett a teológiára, csak a püspöki palotában és a székesegyházban tartózkodhatott. Mi mentünk át hozzá, ott hallgattuk meg az óráit. Szociológiát és egy teológiai tárgyat tanított nekünk – arra nevelte a jövendőbeli papokat, hogy bizonyos helyzetekben hogyan foglaljanak állást, és hogyan pasztorálják a híveket. Csodálatosak voltak az órái, kétségbeesve tanultunk, mert amikor feleltetett, szégyen lett volna, hogy a püspöknek nem tudunk válaszolni. Úgy tudott előadni, hogy emlékeztünk az egész anyagra” – mesélte.
Berszán Lajost Márton Áron püspök szentelte pappá 1966-ban. Édesanyja sírva jött el az eseményre, mert attól félt, hogy kidobják az állásából. A szentelés után a püspök is fogadta a vendégeket, édesanyjának is megköszönte, hogy özvegyen az egyházmegyének papot nevelt. „Ő ettől boldog volt, többet nem félt, hogy mi lesz. Mikor hazament, végighallgatta a szemrehányást, de őt már nem érdekelte, mert őt Márton Áron püspök megdicsérte. A temetésére is eljött, a ravatalon megsimogatta a kezét, és ez nagyon boldoggá tette. Még halálában is ajándékozni tudott ez a püspök” – emlékezett a nyugalmazott plébános.
Magyarul és románul is misézett
Pappá szentelése után először Görgényüvegcsűrön, majd Uzonban, Zabolán helyettesített, Csíkszentgyörgy volt az első település, ahol kinevezett káplánként dolgozott. „Az ifjúság összegyűlt hittanórákra, énekkart is szerveztem, akik akkor odajártak, többen küldték iskolába hozzám a gyerekeiket. Először csángókkal Csinódban és Egerszéken találkoztam” – mondta.
Magyarszarvaskend következett Kolozs megyeben, majd Torja, ahol nyolc évig volt plébános. Onnan Beszterce-Naszód megyébe, Tekére került, ahol román nyelvű hívek is jártak a katolikus templomba. „Két nyelven folyt a szentmise, én azért miséztem szívesen, mert amikor magyarul kezdtek énekelni, akkor a románok is énekelték a magyar szent éneket, amikor románul énekeltek, a magyarok is bekapcsolódtak. Nevem napján egy román leányka virágcsokorral magyarul köszöntött, a könnyem kiesett. Mondtam, köszönöm, hogy megbecsülték a nyelvet, amelyen édesanyám megtanított imádkozni, és ez volt a legszebb névnapom” – magyarázta Berszán Lajos.
A csángó viselet
1981-ben került Gyimesfelsőlokra, ahol megismerkedett a csángó viselettel, és kezdeményezte, hogy az elsőáldozók ezt viseljék. „Az elején nem értették meg, zúgolódtak, amikor felkészítőt tartottam a gyerekeknek, meg is jelent egy anyuka. Azt mondta, plébános úr, mi szegény emberek vagyunk, ezt a ruhát nem tudjuk előállítani, nincs pénz rá, lehet-e a gyermek elsőáldozó vagy nem? Mondom neki, megértem a szegény embert, megkérem, csináltassa meg, mondja meg mennyibe került a ruha, és kifizetem, mert a maga gyermeke is lesz elsőáldozó. Az anyuka elment, a következő alkalommal már nem kérdezték, hogy miért, és büszkén kezdték a hordani a ruhát. 413 bérmálkozó volt az első bérmáláson, amit szerveztem, két püspök úr jött, a templom lépcsőjén egy pillanatra megálltak, s végignéztek rajtuk, mert olyan szép volt, mint egy virágos mező. Ezt a viseletet meg tudtam menteni, most felveszik ünnepekre, az iskolában is. Már három éve, hogy a ballagási ünnepségre a tablójukat is csángó viseletben készítik el a gimnázium diákjai és az egész tanári kar, és népviseletben végiglovagolnak a falun” – említette.
Jó szándékkal az iskoláért
Berszán atya szerint az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium létrehozása előtt, az egyik tanévzárón két nyolcadikos kislány sírva fakadt. „Mondták, azért sírnak, mert nem tudnak tovább tanulni, a szülőknek nincs pénzük, s akkor kezdett bennem felébredni a gondolat, hogy itt iskolának kellene lennie. Talán az volt a jó, hogy én nem is tudtam, milyen nehézségekkel kell megküzdjek. Én hiszem, hogy a jó szándékot Isten megáldja. Az öregjeink azt mondták, hogy ha olyan templomban jársz, ahol addig nem jártál, imádkozz egy becsületes szándékra, és Isten megadja. 1994-ben jártam a Szentföldön, templom volt elég, miséztünk is, minden templomban ezt a dolgot kértem csak, hogy itt katolikus iskola legyen. Amikor hazajöttem, hivatalosan is elindítottam a folyamatot, a főtanfelügyelő – aki akkor Beder Tibor volt – teljes mellszélességgel támogatott, belátta, hogy ott szükséges az iskola.
A tanfelügyelőség is jóindulattal fogadta a kezdeményezést, az akkori prefektus, Doru Vosloban is ajánlást írt, mielőtt Bukarestbe a minisztériumba mentem. Az elején mintha nem volt elég érdeklődés az illetékes részéről, és feltettem a kérdést, hogy keresztény ember-e. Kijelentette, hogy meggyőződéses keresztény. Kérdeztem, akkor mi választ el minket, hogy úgy beszéljünk, mint két keresztény? Mutattam az ajánlást, de ekkor már mosolygott. Négyszer jártam Bukarestbe, negyedik alkalommal hoztam az engedélyt” – emlékezett.
Nem hiába tette, amit tett
1994. szeptember 15-én indult az első tanév, akkor a templomban tartották a tanévnyitót, mert más épület nem volt, és a község klubtermében kezdődött az oktatás. Tanári karra is szükség volt, a gyimesi települések iskolaigazgatóit kérte fel betanításra Berszán Lajos. „Szerencsére mindeniknek más volt a szakképesítése, így minden tantárgyat tudtak tanítani. A diákok huncutságból azt mondták, pap bácsi, ilyen középiskola Európában nincs, ahol mindenkit igazgató úrnak vagy igazgatónőnek szólítanak. Aztán Németországból jött egy fiú, aki németet és angolt tanított, majd Angliából egy apáca, aki szintén angolt tanított” – elevenítette fel. Elkezdték az építkezést, számos támogatás, felajánlás érkezett, a magyar kormány is segített, alapítványi támogatásokat is kapott az iskola.
„Hálás vagyok a médiának, különösen a Duna Televíziónak, amely minden esztendőben bemutatta, mi történik, és így tudták az emberek, akik segíteni akartak, adományok is érkeztek. Isten megjutalmazza mindazokat, akik jószívűen segítettek” – mondta Berszán atya. Büszkén újságolta, hogy volt tanítványaik közül azóta három orvos, gyógyszerész, színész került ki, kémiából ketten szereztek doktorátust, és sokan ápolóként dolgoznak a kórházakban. „A korona az egészen, hogy négyen nálunk tanítanak a volt diákok közül, a korona keresztje, hogy három papot is adtunk az egyháznak, hármuk közül egy Rómában végzett, és Márton Áron püspök úr boldoggá avatási ügyének a viceposztulátora” – mesélte.
Berszán Lajos azóta több hazai és külföldi díjat, kitüntetést vehetett át, de mint mondta, az esik a legjobban, amikor volt tanítványokkal találkozva látja, hogy megállják a helyüket. Egy alkalommal egy esés miatt került be a kórházba, ahol szintén ott dolgozó volt tanítványa kereste meg. „Van az embernek ilyen sikere, öröme, hogy nem hiába tette, amit tett. Ez a legnagyobb elégtétel” – zárta a beszélgetést.
Kovács Attila
|
Székelyhon.ro

Tusványos – Válaszút előtt az erdélyi magyarság
Válaszút előtt áll az erdélyi magyar közösség, és csak úgy tudja megtartani képviseletét a törvényhozásban, ha létrejön a gyakran emlegetett, valós összefogás – hangzott el többek között azon a csütörtöki beszélgetésen a Tusványoson, melynek keretében a Székelyföldi elöljárók a helyhatósági választások utáni helyzetet boncolgatták – számol be Pinti Attila a kronika.ro-n.
A zsúfolásig megtelt Kós Károly-sátorban zajló Tusnádfürdői előadáson Ráduly Róbert, Csíkszereda újraválasztott polgármesterének felszólalása adta meg az alaphangulatot. Mint mondta, Romániában ma aljas centralizáció zajlik, az RMDSZ honatyái pedig „végig ott szerepeltek a parlamentben, míg ezek a megfélemlítő folyamatok végbementek, és csendben tűrtek”.
Ráduly bírálta a választási törvény módosítását is, amely szerint már nem közvetlenül választják a megyei tanácselnököket, mint négy évvel korábban. „Olyan húzás volt ez, amellyel ezek a vezetők bármikor lecserélhetők” – jegyezte meg. Az RMDSZ-es Ráduly szerint most a polgármesterek kerültek a román hatalom célkeresztjébe, mivel a megyei vezetőket egyik napról a másikra el lehet távolítani.
Az őszi választások kapcsán Ráduly azt mondta, nem az lesz a kérdés, hogy lesz-e magyarul beszélő politikus a parlamentben, hanem az, hogy a megfelelő emberek kerülnek-e döntéshozó pozícióba. „Ha az RMDSZ – vagy az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) alkotta koalíció – kormányra lép, akkor én kilépek a szervezetből, függetlenedem” – jelentette ki a Csíkszeredai elöljáró.
Ráduly kijelentéseire Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere reagált elsőként. „Nem a magyar politikai szervezetekben kell ellenséget látni, és nem jó, ha innen üzengetünk a politikusainknak, képviselőinknek, szenátorainknak. Ha változást akarunk, ott kell hagyni az önkormányzatot, és menjünk mi Bukarestbe, vegyük át a tisztségüket” – mondta a Sepsiszentgyörgyi polgármester kollégája felé fordulva. Antal Árpád szerint a következő önkormányzati ciklusnak a bizalomról, a szolidaritásról és az eredményességről kell szólnia.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke emlékeztetett, az RMDSZ-t az erdélyi magyarság több mint 80 százaléka támogatta az önkormányzati választáson, „ami azt mutatja, hogy a legnagyobb felelősség ma is a szövetség vállát nyomja”. A Háromszéki politikus különutasnak nevezte az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP), majd megjegyezte, „aki nincs döntéshozó pozícióban, nagyobbakat tud ígérni, mint amiket meg tudna valósítani”.
A megyei tanácselnök nem ért egyet azzal, hogy az EMNP a parlamenti választáson önállóan akar megméretkezni. „Nem tartom valószínűnek, hogy bejussanak, azt viszont igen, hogy ezzel lenyomják a körvonalazódó összefogás listáját a bejutást jelentő öt százalék alá” – jelentette ki Tamás Sándor. A magyar-magyar összefogás szükségességéről beszélt Nagy Zoltán gyergyószentmiklósi polgármester is. Véleménye szerint rendkívül nehéz lesz ősszel bejutni a parlamentbe, s mint mondta, talán „pont erre a félelemre van szükség, hogy valóban megvalósuljon ez az összefogás”.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke az önrendelkezési törekvésekről szólva megjegyezte, olyan törvényeket vár, amelyek mentén lehet majd autonómiáról beszélni. „Fontos jogszabályi szinten a helyi önrendelkezés feltételeinek megteremtése. Azt várom, hogy amit Románia vállalt száz évvel ezelőtt, majd később az Európai Unióval szemben, azt tartsa be” – mondta.
Soós Zoltán múzeumigazgató – aki a vásárhelyi magyarság polgármesterjelöltje volt június 5-én – arról beszélt, hogy Marosvásárhelyen nem a magyarság vesztett a polgármester-választáson, hanem csalás történt. „Bizonyítékainkat, feljelentéseinket sikeresen félresöpörték. Hiába láttuk, hogy meg lehet nyerni a választást, egyértelmű, hogy a törvények a város határát jelző táblánál megállnak” – fogalmazott Soós. Mint mondta, Maros megye székhelyén már az őszi választásokra készülnek. „Nálunk példaértékű összefogás jött létre, megköttetett a partnerség, ezt kell folytatni ősszel is. A hangsúly a választási részvételen van, nem azon, hogy hányan szavaznak az RMDSZ-re” – tette hozzá Soós Zoltán.
Erdély.ma

Kell a bizalom és az együttműködés (Székelyföld jövője)
A Választások után a Székelyföldi önkormányzatokban címmel szervezett tegnapi tusványosi beszélgetésen Demeter Szilárd, a Századvég Alapítvány elemzője moderátorként két kérdéskörben faggatta a meghívott önkormányzati vezetőket: mi várható az őszi parlamenti választások után, valamint van-e, lesz-e a Székelyföldi önkormányzatoknak olyan gazdasági, társadalmi, kulturális fejlesztési stratégiájuk, amelyek összefűzhetők egy egységes Székelyföld-stratégiává?
Jelen volt Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy, Gálfi Árpád, Székelyudvarhely, Molnár Tibor, Szentegyháza, Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós és Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere, Borboly Csaba és Tamás Sándor, Hargita, illetve Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Soós Zoltán Marosvásárhelyi polgármesterjelölt és Zakariás Zoltán önkormányzati tanácstag, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke.
Antal Árpád jelezte, nagyon furcsa geopolitikai helyzetben van Székelyföld az Ankara–Moszkva–Brüsszel–Washington négyszögben, és meg kell nézni, mi lesz vele. Ma a világban mindent biztonságpolitikai szempontból vizsgálnak. Úgy érzi, Székelyföld felértékelődik a következő évtizedekben, de csak akkor fogjuk tudni érdekeinket képviselni, ha okosan és egységesen lépünk fel. Ehhez bizalomra és szolidaritásra van szükség, és akkor lesz eredmény. Háromszéken ezt megvalósították, felmutatták annak erejét, ezt ajánlják a többieknek is. A következő év egyik kihívása a közigazgatási átszervezés. Azt vagy meg kell akadályozni, vagy oda kell hatni, hogy az új szerkezet nekünk is jó legyen. A másik kérdés Székelyföld versenyképessége, harmadik: milyen válaszokat adunk a hatósági zaklatásokra, megyünk tovább az úton, vagy meghátrálunk – magyarázta Antal.
Tamás Sándor kifejtette, igenis, összefüggenek a helyhatósági és parlamenti választások. Hármas szintről beszélt: települési, megyei és országos, mely utóbbi a kormányzásba való beleszólás lehetőségét jelentheti. Ha ebből valamelyik hiányzik, akkor megbicsaklik a magyar közösség jövője, mondotta. A Székelyföldi hangulat elsősorban azok felelőssége, akik pozícióban vannak, tehát az RMDSZ tisztségviselőinek magatartásán, tevékenységén, nyilatkozatain múlik. Az is felelősségük, milyen a viszonyuk más politikai szereplőkkel és a Székelyföldi emberekkel – tette hozzá. A parlamenti választásnak összefogással kell elébe menni, Antal Árpádot idézte: okosan és egységesen. Ennek keretét és előfeltételét megteremtették, elsősorban Háromszéken, ahol azt nézték, hogyan tudnak olyan elöljárókat indítani, akik megfelelőek településfejlesztés és közösségépítés szempontjából. Ahol azt látták, hogy az MPP jelöltje tudja ezt jobban felvállalni, melléálltak. Így kell látni a parlamenti választásokat is, jegyezte meg. A közösségi összefogás a legfontosabb, és ezt elsősorban a politikusoknak kell megvalósítaniuk. Nem ért egyet azzal, hogy az EMNP az ősszel önállóan szeretne indulni; helyhatósági választáson, ahol nem okoznak gondot, van logikája a magyar–magyar versenynek, de a parlamentin nincs. Tamás Sándor bejelentette, Háromszéken felajánlottak egy befutó képviselői helyet az MPP-nek. Politikai súlypontáthelyezés kell
Ráduly Róbert, Csíkszereda megválasztott polgármestere (a hivatali esküt még nem tette le) azzal kezdte, mindegy, hogy milyen virágot ültetünk a sírra, ha azt már alulról szagoljuk, ezért most ne boncolgassuk, ki milyen pártszínekben került tisztségbe. Elmondta, bő három év alatt igen kevés törvény változott, és keményedett a központosítás Romániában. Egyetlen törvény változott, a megyei vezetők gyengítését célzó választási törvény: nem közvetlenül, hanem közvetve választják meg a tanácselnököt, ha valakiknek nem tetszik, többséggel le lehet cserélni. Ehhez a rendkívül aljas centralizációhoz, ami tovább folytatódik, három szék volt szükséges – de nem a Tamás Sándor vezette Háromszék, pontosított azonnal –, hanem a számvevőszék, törvényszék és szekusszék. Ezek együttes munkálkodása eredményeképpen jöhetett létre az az átrendeződés, amit az emberek nem is éreztek, most kezdik érezni, amikor már a polgármesteri hivatalon nem írja, hogy városháza vagy községháza. Vagy a szekuszsék dönti el, hogy ki vezeti Csíkszeredát, Gyergyószentmiklóst, Sepsiszentgyörgyöt vagy akár Konstancát, Brassót stb. Ez a folyamat zajlik. A jogelv azt mondja, amit a törvény nem tilt, azt szabad, ezzel szemben Romániában ez úgy hangzik, amit a törvény tételesen nem ír elő, az minden tilos, mert jön a számvevőszék, és mindenből balhét csinál. Jó néhányan próbálták megvalósítani azt, hogy a székely állam hiányát az önkormányzatok többletvállalásával igyekeztek ellensúlyozni. Ez nagyon nehéz feladat volt, mert nem egy semleges román államot, hanem az 1920 óta megszálló hatalmi filozófiát követő román államot kellett ellensúlyozni. Ő ezt tizenegy évig próbálta. Erről világosan kell beszélni, mondotta Ráduly Róbert. Hozzátette, a parlamentben jelen levő magyar csapat ezt elég csendben tűrte. Nem mondja, hogy nem volt egy-két ember részéről próbálkozás. De amikor valaki miniszter vagy államtitkár volt, rezgett a gatyája, hogy mikor viszik el, ezért inkább hallgatott a parlamentben. Mert okos ember a más kárán tanul, s azt nem lehet elmondani képviselőinkről, hogy nem lennének okos emberek, jegyezte meg. A Székelyföldi összefogást nemcsak a Borboly–Ráduly ellentét hátráltatta, hanem az is, hogy nem mindenki vállalt szerepet abban.
Az nem kérdés, hogy lesz-e magyarul beszélő képviselő a román parlamentben, mert lesz, mint ahogyan eddig is volt. A kérdés az, hogy lesz-e és mikor lesz székely-magyar arculatot képviselő csoport a parlamentben – folytatta Ráduly Róbert. Abból lassan elegünk van, hogy a legfontosabb ténykedés a kormányra kerülési délibáb kergetése. Nem hatásköröket akarunk kiszakítani a megszálló államtól, hanem tisztségeket vadászunk. A közbeszédünk sem egy sajátos arculatról szól már. A fordulópont 1996 volt, amikor úgy döntött az RMDSZ, hogy belép a kormányba, gyakorlatilag semmiért. A mostani nagy kérdés az, az eddigi csendes hallgatás, tájba simulás megy tovább, vagy kemény, új arculatot tudunk felmutatni. A politikában súlypontáthelyezésre van szükség, és végre el kellene jutni oda, hogy az önkormányzati jelenlét, erő, hatalom, fontosabb legyen, mint a parlamenti. Ráduly Róbert azt mondta: ha nem lesz arculatváltás, tovább megy a tájba simulás, és az ősszel az RMDSZ–MPP közös csapata belép a kormányba, ő kilép az RMDSZ-ből. Ez a lényeg, mindegy, hogy tulipán, fenyőfa vagy éppen csillag van az ember sírján, addig kell cselekedni, amíg az embert nem temetik el – szögezte le.
Jól kigondolt jövőképet
A Székelyföld jövőjéről szóló második körben Ráduly Róbert kifejtette: akkor érdemes a következő tíz évet tervezni, ha ezt az elmúlt tíz év érdemessé teszi. Elmondta, identitásmegőrzés terén rengeteg többletterhet vállalnak, és ezt viszonylag jól csinálják. Többletforrásokat szánnak arra, hogy a megszálló román hatalmat ellensúlyozni tudják. Ami a legaggasztóbb, az a tudás, hívta fel a figyelmet. Ezen a téren nagyon rosszul állunk. Ha megnézzük az érettségi eredményeket, hogyan teljesítenek fiataljaink, nem azt látjuk, hogy a kisebbségi sorban levő magyar ifjú keményen küzd azért, hogy kiváljon, hanem pont az ellenkezőjét, hogy a magyar ajkú oktatási rendszer besimult a román oktatási rendszerbe, ami nincs rendben. Az a tény, hogy sok ágazatban nincs helyi munkaerő, annak is betudható, hogy baj van a képzéssel, általában a tudással. Ez ördögi kör. Azért vannak alacsony bérek a Székelyföldön, mert a versenyhelyzet nem enged többet, e téren nagyon rosszul állunk. Stratégiát olyat írnak, amilyet akarnak, csak nem álmodozni kell jövőképről, hanem megnézni, mire vagyunk képesek, és ahhoz mérni. Másképp önámítás az, amiben nem szeretne részt venni. Összefogással Tamás Sándor feltette a kérdést, hogy egyáltalán lesz-e Székelyföld? A parlamenti képviselet szerepe fontos, fűzte hozzá. Jó ideje hallatszik, hogy jövőben újra felvetik a régiósítás kérdését, a mostani fejlesztési régiókat közigazgatási régiókká akarják alakítani, megszüntetve a megyéket. Ez reális veszély jövő évben, különösen, ha nagykoalíció lesz. Jelenleg Kovászna megyében 75 százalék a magyarság, Hargita megyében 85 százalék, és a döntéshozás ennek megfelelően alakul. Maros megyében, ahol 40 százalék a magyarság, úgy alakult most a politikai helyzet, hogy az RMDSZ a legnagyobb frakció, és a tanácselnök is magyar. Ha a Központi Fejlesztési Régióból nagy megyét csinálnak, ott 25 százalékos lesz a magyarság. Felszámolják a megyei önkormányzatokat, azt az intézményes hátteret, amely magyar szellemi műhelyeket tud működtetni. Az a legfontosabb feladata az elkövetkező parlamenti frakciónak, hogy ezt megakadályozza, vagy úgy alakítsa, hogy Székelyföldnek jó legyen. Tamás Sándor kifejtette, hogy ő kormányzáspárti. Mindegy, hogy kivel, a szociáldemokratákkal vagy a liberálisokkal, a kérdés az, hogy mire szerződnek. Ott a katalánok példája, mutatott rá. Ők, akár baloldali, akár jobboldali volt a kormány, oda álltak – igaz, olyan feltételeket szabtak, ami nekik jó. Nincs az jól, hogy többször voltunk kormányon, miközben Marosvásárhelyen a főtéren nincs kiírva, hogy Rózsák tere, vetette fel, hozzátéve: igen, kormányra kell kerülni, de nem ez a cél, hanem ez az eszköz. A cél az, hogy Székelyföldet lehessen legalább ebben a formában megtartani, vagy ha összejön a régiósítás, elérni azt, hogy Székelyföld jövője jól alakuljon. Hisz abban, hogy ez lehetséges megoldás, mert kormányzati pozícióban lehet döntéseket befolyásolni és konkrétumokat elérni, hangoztatta.
A Székelyföldi együttműködés példájaként említette a székely termék mozgalmat, amit Borboly Csaba karolt fel, és ennek eredményeként felváltva szombatonként Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen helyi termékek vására van. Sikerült összefogással székelykeresztúriakkal, csíkszépvíziekkel, és most már kézdiszékiekkel részben megoldani a tejfelvásárlást. Minden munka közül a legnagyobb eredménynek a szövetkezeti mozgalom elindítását tartja Tamás Sándor. A tejtermelő kisgazdák egy részének megélhetést tudtak biztosítani. Ez olyan együttműködés, amelynek gazdasági vonzata van. Közösséget építeni vassal és betonnal nem lehet. Életminőséget javítani igen, közösséget építeni értelmes és eredményes összefogással lehet, szögezte le.
Az autonómia a megoldás
Antal Árpád kifejtette, nagyon fontos, hogy legyen együttműködés és stratégia. Úgy érzi, sokkal többet kellett volna együtt gondolkodnunk és cselekednünk. Egyenlő partnerségben kell a Székelyföldi közpolitikát megfogalmazni. Felelevenítette, hogy amikor 2008-ban Tamás Sándorral együtt hazajöttek, Kovászna megye 40. helyen állt a munkanélküliség statisztikájában, de közpolitikák eredményeként most a 17. helyre lépett elő. Elmondta, mindenki a maga kis szemétdombján próbálja a maximumot kihozni, ám össze kell hangolni a munkát. Szét kell osztani a szakterületeket, és kerüljenek ki a profik mind a szakoktatásban, mind kulturális intézmények terén, mind vállalkozásokban. Ezért össze kell hangolni Székelyföldön a tevékenységet. A rendszer egészének szempontjából nem mindegy, hogy mi történik a nagyvilágban. Megoldhatjuk apró dolgainkat itthon, de ha nem tudjuk a közösségi képviseletet biztosítani, nem tudjuk Székelyföld kérdését a következő években a kedvező irányba vinni. A rendszer egészének lényege, hogy legyen jövőkép, világosan ki kell mondani, nincs más választás, mint az autonómia, hangsúlyozta Antal Árpád.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ha folytatódik az RMDSZ „tájba simulása”, Ráduly Róbert kilép
A kormányzati szerepvállalás hajszolására értette ezt a Csíkszeredai polgármester. Tamás Sándor szerint az EMNP-nek nincs esélye bejutni, de 5% alá nyomhatja az RMDSZ-t.
Bár Demeter Szilárd moderátor arra kérte a Választások után a Székelyföldi önkormányzatokban című tusványosi kerekasztal résztvevőit, hogy a „pártpolitikai rizsát” felejtsék el, mert az önkormányzati vezetői nézőpontjukra kíváncsi, ez a vonulat mégsem hiányzott teljes mértékben a beszédekből. Volt közöttük olyan RMDSZ-es helyi vezető is, aki beszólt a szövetség parlamenti képviselőinek. Volt olyan is, aki „elmagyarázta” az EMNP-nek, hogy hogyan működik a választási logika mind helyi, mind országos szinten. És természetesen arról is beszéltek, hogy mit várnak az őszi parlamenti választások után.
Molnár Tibor Szentegyháza új polgármestere, aki az elmúlt két mandátum során alpolgármesteri tisztségből vezette a várost. Arról, hogy mit vár az ősztől, elmondta, el kell varrni a múlt szálait, és reméli, hogy ősztől továbbra is lesz, akihez fordulni Bukarestben.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a helyi közigazgatás szintjén az autonómia, valós decentralizáció hiányára hívta fel a figyelmet. Véleménye szerint ezt a problémát sürgősen meg kell oldani, rá kell venni Romániát, hogy ezen a téren is tartsa be vállalásait. Elmondta, lendületes polgármester-csapat van Hargita megyében, ahol a pártpolitikai szintet is túl tudják lépni. Bízik abban, hogy az RMDSZ és a többi politikai szervezet markánsabban foglalkozik az elkövetezőkben az ifjúságpolitikával a munkahelyek létesítése és a fiatalok elvándorlásának megelőzése érdekében.
Zakariás Zoltán EMNP-s Hargita megyei tanácsos elmondta, az várható ősztől, hogy ugyanúgy folytatják az önkormányzati tevékenységet, mint eddig. Reméli, hogy az önkormányzatok erősítése bekövetkezik, és egyetért Borboly Csabával azzal kapcsolatosan, hogy a mostani helyi autonómia limitált autonómia, elég csak arra gondolni, hogy az önkormányzati alkalmazottak létszámának megállapítása, a költségvetés kialakítása Bukarestben dől el. Reméli, hogy a települések érdekében a pártpolitikai vitát félre tudják tenni.
Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere elmondta, egy másfajta viszonyulásra, nyitottságra, párbeszédre, partnerségre van szükség, ezt várja ősztől. Szerinte a munka eredményességét meghatározza az a tény, hogy a különböző politikai szereplők le tudnak-e ülni egy asztalhoz. Az autonómia-törekvésekről elmondta, híve és támogatója ennek a törekvésnek, „gondolom, hogy mindnyájunknak az a célunk, hogy a törvényes keretek között kivívjuk azt, amit megfogalmaztunk több évtizede”
Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármestere szerint vízválasztóhoz érkezett az erdélyi magyarság, hiszen az idei önkormányzati választásokkor kiderült, hogy a küszöb elérése nem magától értetődő. Viszont az nem elég, hogy bejut a magyar képviselet a parlamentbe, fontos, hogy a megfelelő emberek kerüljenek ezekbe a tisztségekbe. Szerinte ahhoz, hogy egységesen meg tudjanak oldani bármilyen feladatot, egységesen kell tudjanak fellépni, akár a közösségi szimbólumok használata, akár egyéb közösségi ügyek képviseletéről legyen szó. Éppen ezért elsősorban szakmai képviseletet vár ősztől.
Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere elmondta, ma már minden döntésnek van biztonságpolitikai vonatkozása, és szerinte Székelyföld az elkövetkező évtizedekben felértékelődik. A bizalom, szolidaritás és eredményesség kell, hogy a következő időszak kulcsszavai legyenek. Az egyik kihívás a közigazgatási átszervezés, Székelyföld versenyképességének növelése, és az, hogy közösségként milyen válaszokat adunk a hatósági zaklatásokra: „azt váltják ki, hogy megyünk tovább az utunkon, vagy azt, hogy meghátrálunk” - kérdezte.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke elmondta, a parlamenti és az önkormányzati választások összefüggnek. Ha a helyi, megyei és az országos vezetés valamelyikén hiányzik a képviselet, akkor a teljes képviselet megbicsaklik. A választások eredményéből arra a következtetésre jutott, hogy a Székelyföldön belüli közösség vezetésének felelőssége az RMDSZ vállán nyugszik. Az RMDSZ felelőssége az is, hogy milyen a többi politikai szervezettel és az emberekkel a viszony. Miután számokban és arányokban is felírta egy fehér lapra, hogy hogy áll jelenleg az RMDSZ, az MPP és az EMNP a választott helyi képviselet tekintetében, elmondta, annak ellenére, hogy az RMDSZ szinte mindent vitt, és ezt látni lehetett a választások előtt is, mégsem számolták, hogy ki milyen mértékű támogatottságnak örvend. És, ahol úgy látták, hogy az MPP-s jelöltet érdemes támogatni, mert úgy ítélték meg, hogy ő a megfelelő ember, akkor ezt tették.
Hangsúlyozta: nem ért egyet azzal, hogy a EMNP önállóan akar indulni a parlamenti választásokon. Mint mondta, az önkormányzati választásokon pártpolitikai szempontból látja a verseny értelmét, de a parlamentbe nem fog bejutni a Néppárt. Viszont indulásával le tudja nyomni 5% alá az RMDSZ-MPP összefogás listáira leadott szavazatok arányát, ami azt eredményezi, hogy csak az alternatív küszöb révén lesz magyar törvényhozó a parlamentben, és így jelentősen meggyengül a parlamenti képviselet. Emlékeztetett: Háromszéken is felajánlottak egy képviselői helyet az MPP-nek a 3 befutóból, és ezt az ajánlatot a továbbiakban is tartani fogják.
Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere is a helyi közigazgatás Bukaresttől történő függőségének problémájával indított. Szerinte egy „aljas” központosítás megy végbe, és Székelyföldön különösen elvernék a port a Bukaresti hatóságok.
„Három székre volt szükség ehhez, de nem arra, amit Tamás Sándor vezet. Ez a három szék a Számvevőszék, a törvényszék és a szekusszék. A törvényszék dönti el, hogy mi a primărie magyar megfelelője, a szekusszék dönti el, hogy ki vezeti Gyergyószentmiklóst”.
Szerinte a júniusi önkormányzati választáson két katarzis következett be: új személyt választottak polgármesternek mind Szentegyházán, mind Székelyudvarhelyen. Ezen a két településen most nagy lehetőség van a változásra, és reméli, hogy ezzel a megújulás irányába indult lehetőséggel a helyi önkormányzati testület és a polgármesterek is élni tudnak.
„Az igazi katartikus élmény Marosvásárhely visszahódítása lehetett volna. Akkor lett volna teljes ez a csapat – mutatott végig a panelbeszélgetésen résztvevő helyi vezetőkön – ha Soós Zoltán is a polgármester-csapat része lenne. A kérdés az, hogy lesz-e, és mikor lesz székely-magyar arculatot képviselő csoport a parlamentben, mert most a kormányra kerülés, a tisztségek vadászata tölti ki a munkájukat, nem az, hogy hatásköröket vívjanak ki és adjanak át a Székelyföldi önkormányzatnak” - kritizálta az RMDSZ parlamenti képviseletét a Csíkszeredai polgármester.
Szerinte súlypontváltás kell, amikor az önkormányzatok felértékelődnek. „Ne ők (parlamenti képviselet, szerk.) mondják meg, hogy hány óra, hanem mi hívogassuk fel őket, hogy a parlamentben mit, és hogy sikerült megoldani. A zászlótörvény egy agyrém. Most, hogy zászlója legyen Csíkszeredának, a Bukaresti kormány kell erre rábólintson. Vagy arculatváltás lesz, vagy, ha a tájba simulás folytatódik, én nem kérek belőle. Ha az RMDSZ-MPP kormányra megy, a 120 RMDSZ-es polgármesterből 119 mArad, és eggyel nő a független polgármesterek száma” - mondta Ráduly, és a Tamás Sándor által felírt számokat ennek értelmében módosította a kifüggesztett papírlapon.
Soós Zoltán Marosvásárhelyi volt polgármesterjelölt elmondta, masszívan elcsalták Marosvásárhelyen a választásokat. A polgárok tucatjával jelentették a visszaéléseket. Az egyik választási iroda munkatársát például tetten érték, amint szavazócédulákat érvénytelenített. Elmondta, az az érzése, hogy a román törvények Marosvásárhely határánál megszűnnek, nincs politikai akarat a törvények betartatására, ehhez hozzájárul a regnáló polgármester, Dorin Florea is, aki érdekcsoportjával rátelepedett a városra. „Kérdés, hogy meg lehet-e győzni a Bukaresti kormányt, hogy hagyja Marosvásárhelyt fejlődni” - mondta.
Antal Árpád, reagálva Ráduly Róbert képviselő és szenátor kollégáikat érintő kritikájára, elmondta, az asztalnál többen is ülnek, akik törvényhozók voltak, többek között ők ketten is. „Ha úgy érezzük, hogy a Bukaresti kollégák nem végzik jól a munkát, akkor vissza kell menni a parlamentbe, és el kell végezni a munkát helyettük”, mondta. Kiemelte, nagyon fontos, hogy az ésszerűség mentén alakítsák ki a közpolitikákat, hogy azok eredményeket is hozzanak. „Közösségi vezetők is kell legyünk, nem csak menedzserek. Kell jövőkép, autonómia, nincs más választás, ezt ki kell mondani. Ott kell lenni a parlamentben, de nem mindegy, hogy ott mit képviselünk” - sommázott a politikus.
Kertész Melinda
Transindex.ro

Megalakult a Székelyföldi Értéktár Bizottság
A kürtőskalácsot, Kézdivásárhely történelmi főterét és a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épületegyüttesét javasolja az áprilisban alakult Kovászna Megyei Értéktár Bizottság felvételre a Székelyföldi értéklajstromba, amelyről a tegnap Tusványoson létrehozott Székelyföldi Értéktár Bizottság dönt. A Kovászna, Hargita és Maros megyei négy-négy képviselő, valamint az Élő Erdély Egyesület elnöke, Boda Szabolcs alkotta testület a Magyar Teátrum sátorban jelentette be létrejöttét.
A Magyar Országgyűlés által elfogadott hungarikumtörvény határon túli kiterjesztése teszi lehetővé a települési, megyei, térségi, tájegységi értéktár-bizottságok alapítását Erdélyben, a három székely megye önkormányzati elnökei erre alapozva léptek a székely értékek feltérképezését, leltárba vételét, dokumentálását, megőrzését, hasznosítását, népszerűsítését célzó együttműködés érdekében. Az értékgyűjtés, értékőrzés Székelyföldön nem új keletű, a 2008-ban kezdeményezett Székely termék is hasonló küldetéssel indult útjára – hangsúlyozta Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök. Tamás Sándor Kovászna megyei önkormányzati vezető arról számolt be, harmincnyolc előterjesztés szerepel a Háromszéki helyi értéktárakban, szeretnék, ha a kör bővülne, ami pedig a létesítendő Székelyföldi értéklistát illeti, megfontolja, hogy a már említett három tétel után javasolja a székely zászló, a székely bicska, a székely ló és a székely vicc felvételét. A Székelyföldi Értéktár Bizottság Háromszéki tagjai: Imreh-Marton István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatója, valamint munkatársa, Szőcs Zsuzsa (akit tegnap a frissen alapított bizottság elnökévé választottak), Para Zoltán környezetvédelmi szakember és Tusa Attila építész. Tamás Sándor szerint az értékgyűjtés, -őrzés és -hasznosítás nagy segítség lehet a térségmarketingben, amit a helyszínen jelen lévő Zalai Mihály, Békés megye önkormányzatának elnöke is megerősített, ismertetve az általuk sikerre vitt jó példákat és azokat a szempontokat, hogy ők miszerint sorolják be az értékeket megyei érdekeltségűnek: jelen legyen a megye egész területén, minőséget hordozzon és képviselje a megyét. Békés megye együttműködő partnere az Élő Erdély Egyesületnek, amelynek vezetője, Boda Szabolcs az értékgyűjtés mozgalmi szerepét hangsúlyozta, és a szervezet nevében vállalta, abban segítenek, hogy az értékeket a mai kor eszközeivel eljuttassák az emberekhez.
Hargita megye a székelyderzsi unitárius templomot és a сsíkszeredai Mikó-várat, Maros megye a Nyárád menti népi építészetet, a Marosvásárhelyi kultúrpalotát, valamint a mikházi ferences templomot és kolostort javasolta felvételre a Székelyföldi értéktárba.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csak egyet kért: egy katolikus iskolát
„Talán az volt a jó, hogy én nem is tudtam, milyen nehézségekkel kell megküzdjek” – vallja Berszán Lajos, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet-gimnázium alapítója. A kanonokkal, akit ötven éve szentelt pappá Márton Áron püspök, sikerekről és elégtételekről beszélgettünk.
Ötven éve szentelte pappá Márton Áron püspök Berszán Lajos kanonokot, aki több évtizedes szolgálat, példamutató, közösségépítő munka után aranymiséjét mutathatta be ebben az évben. Az Árpád-házi Szent Erzsébet-gimnázium alapítója több kitérő után érkezett Gyimesfelsőlokra, ahol igazi otthonra talált. Elmondása szerint számára az a legnagyobb elégtétel, ha egykori tanítványai megállják a helyüket.
Berszán Lajos 1943-ban született a Háromszéki Zágonban. „A gyermekkorom nagyon szép volt, ezt édesanyámnak köszönhetem, mert édesapám sajnos ötéves koromban meghalt. Emlékszem, az óvodában huzakodni kezdtek velem a fiúk, és az óvó néni azzal szüntette meg ezt, hogy azt mondta, ne bántsátok, mert szegény árva. Akkor hallottam először ezt a szót. Nemsokára megértettem, amikor hazaengedtek, és a templom sarkánál összefutottam édesanyámmal, aki sírt, és azt mondta: fiam, nincs édesapád. Akkor értettem meg, mi az, hogy árva, és kezdtem én is sírni" – emlékezett. Mivel az óvodában hamar tanult, úgy tűnt, az iskola sem jelent gondot neki, de mint mondta, annyira auditív típus lett, hogy nem érdekelte az, amit a tanító néni a táblára írt. Aztán mikor kihirdették, hogy aki a legjobb lesz az olvasási versenyen, az ingyen mehet moziba, a versenyt megnyerte.
Márton Áron tanítványa
„Hiányzott az apa az életemből, de szerencsére volt apapótlék, a falubeli plébános. Buszek Lászlónak hívták, jó pásztora volt a falunak. Benne kerestem az apaképet, láttam a férfiideált, viselkedése, magatartása tetszett, kedvelt is, én is szívesen voltam nála, elkísértem a szórványfalvakba, és közben sok mindent tudtam kérdezni tőle, lelkileg is kötődtem hozzá. Az ő életmodellje tetszett nekem" – elevenítette fel. Rendszeresen járt hittanra, amiért az akkori rendszerben szidás járt az iskolában, de amikor a Gyulafehérvári katolikus középiskolába jelentkezett, a korábban kötelességből őt elmarasztaló osztályfőnöke azt mondta, jól választott.
A Gyulafehérvári középiskola elvégzése után ugyanott a teológia következett, ahol a házi őrizetét töltő Márton Áron püspök is tanára volt Berszán Lajosnak. „Mivel szobafogságban volt, ő nem jöhetett a teológiára, csak a püspöki palotában és a székesegyházban tartózkodhatott. Mi mentünk át hozzá, ott hallgattuk meg az óráit. Szociológiát és egy teológiai tárgyat tanított nekünk – arra nevelte a jövendőbeli papokat, hogy bizonyos helyzetekben hogyan foglaljanak állást, és hogyan pasztorálják a híveket. Csodálatosak voltak az órái, kétségbeesve tanultunk, mert amikor feleltetett, szégyen lett volna, hogy a püspöknek nem tudunk válaszolni. Úgy tudott előadni, hogy emlékeztünk az egész anyagra" – mesélte.
Berszán Lajost Márton Áron püspök szentelte pappá 1966-ban. Édesanyja sírva ment el az eseményre, mert attól félt, hogy kidobják az állásából. A szentelés után a püspök is fogadta a vendégeket, édesanyjának is megköszönte, hogy özvegyen az egyházmegyének papot nevelt. „Ő ettől boldog volt, többé nem félt, hogy mi lesz. Mikor hazament, végighallgatta a szemrehányást, de már nem érdekelte, mert őt Márton Áron püspök megdicsérte. A temetésére is eljött, a ravatalon megsimogatta a kezét, és ez nagyon boldoggá tette. Még halálában is ajándékozni tudott ez a püspök" – emlékezett a nyugalmazott plébános.
Magyarul és románul is misézett
Pappá szentelése után először Görgényüvegcsűrön, majd Uzonban, Zabolán helyettesített, Csíkszentgyörgy volt az első település, ahol kinevezett káplánként dolgozott. „Az ifjúság összegyűlt hittanórákra, énekkart is szerveztem, akik akkor odajártak, többen küldték iskolába hozzám a gyerekeiket. Először csángókkal Csinódban és Egerszéken találkoztam" – mondta. Magyarszarvaskend következett Kolozs megyeben, majd Torja, ahol nyolc évig volt plébános. Onnan Beszterce-Naszód megyébe, Tekére került, ahol román nyelvű hívek is jártak a katolikus templomba.
„Két nyelven folyt a szentmise, én azért miséztem szívesen, mert amikor magyarul kezdtek énekelni, akkor a románok is énekelték a magyar szent éneket, amikor románul énekeltek, a magyarok is bekapcsolódtak. Nevem napján egy román leányka virágcsokorral magyarul köszöntött, a könnyem kiesett. Mondtam, köszönöm, hogy megbecsülték a nyelvet, amelyen édesanyám megtanított imádkozni, és ez volt a legszebb névnapom" – magyarázta Berszán Lajos.
A csángó viselet
1981-ben került Gyimesfelsőlokra, ahol megismerkedett a csángó viselettel, és kezdeményezte, hogy az elsőáldozók ezt viseljék. „Az elején nem értették meg, zúgolódtak, amikor felkészítőt tartottam a gyerekeknek, meg is jelent egy anyuka. Azt mondta, plébános úr, mi szegény emberek vagyunk, ezt a ruhát nem tudjuk előállítani, nincs pénz rá, lehet-e a gyermek elsőáldozó, vagy nem? Mondom neki, megértem a szegény embert, megkérem, csináltassa meg, mondja meg mennyibe került a ruha, és kifizetem, mert a maga gyermeke is lesz elsőáldozó. Az anyuka elment, a következő alkalommal már nem kérdezték, hogy miért, és büszkén kezdték hordani a ruhát.
413 bérmálkozó volt az első bérmáláson, amit szerveztem, két püspök úr jött, a templom lépcsőjén egy pillanatra megálltak, s végignéztek rajtuk, mert olyan szép volt, mint egy virágos mező. Ezt a viseletet meg tudtam menteni, most felveszik ünnepekre, az iskolában is. Már három éve, hogy a ballagási ünnepségre a tablójukat is csángó viseletben készítik el a gimnázium diákjai és az egész tanári kar, és népviseletben végiglovagolnak a falun" – emlékezett.
Jó szándékkal az iskoláért
Berszán atya szerint az Árpád-házi Szent Erzsébet-gimnázium létrehozása előtt, az egyik tanévzárón két nyolcadikos kislány sírva fakadt. „Mondták, azért sírnak, mert nem tudnak tovább tanulni, a szülőknek nincs pénze, s akkor kezdett bennem felébredni a gondolat, hogy itt iskolának kellene lennie. Talán az volt a jó, hogy én nem is tudtam, milyen nehézségekkel kell megküzdjek. Én hiszem, hogy a jó szándékot Isten megáldja. Az öregjeink azt mondták, hogyha olyan templomban jársz, ahol addig nem jártál, imádkozz egy becsületes szándékra, és Isten megadja. 1994-ben jártam a Szentföldön, templom volt elég, miséztünk is, minden templomban ezt a dolgot kértem csak, hogy itt katolikus iskola legyen.
Amikor hazajöttem, hivatalosan is elindítottam a folyamatot, a főtanfelügyelő – aki akkor Beder Tibor volt – teljes mellszélességgel támogatott, belátta, hogy szükséges az iskola. A tanfelügyelőség is jóindulattal fogadta a kezdeményezést, az akkori prefektus, Doru Vosloban is ajánlást írt, mielőtt Bukarestbe, a minisztériumba mentem. Az elején mintha nem lett volna elég érdeklődés az illetékes részéről, és feltettem a kérdést, hogy keresztény ember-e. Kijelentette, hogy meggyőződéses keresztény. Kérdeztem, akkor mi választ el minket, hogy úgy beszéljünk, mint két keresztény? Mutattam az ajánlást, de ekkor már mosolygott. Négyszer jártam Bukarestben, negyedik alkalommal hoztam az engedélyt" – emlékezett.
Nem hiába tette, amit tett
1994. szeptember 15-én indult az első tanév, akkor a templomban tartották a tanévnyitót, mert más épület nem volt, és a község klubtermében kezdődött az oktatás. Tanári karra is szükség volt, a gyimesi települések iskolaigazgatóit kérte fel betanításra Berszán Lajos. „Szerencsére mindeniknek más volt a szakképesítése, így minden tantárgyat tudtak tanítani. A diákok huncutságból azt mondták, pap bácsi, ilyen középiskola Európában nincs, ahol mindenkit igazgató úrnak vagy igazgatónőnek szólítanak. Aztán Németországból jött egy fiú, aki németet és angolt tanított, majd Angliából egy apáca, aki szintén angolt tanított" – elevenítette fel.
Elkezdték az építkezést, számos támogatás, felajánlás érkezett, a magyar kormány is segített, alapítványi támogatásokat is kapott az iskola. „Hálás vagyok a médiának, különösen a Duna Televíziónak, amely minden esztendőben bemutatta, mi történik, és így tudták az emberek, akik segíteni akartak, adományok is érkeztek. Isten megjutalmazza mindazokat, akik jószívűen segítettek" – mondta Berszán atya. Büszkén újságolta, hogy volt tanítványaik közül azóta három orvos, gyógyszerész, színész került ki, kémiából ketten szereztek doktorátust, és sokan ápolóként dolgoznak a kórházakban. „A korona az egészen, hogy négyen nálunk tanítanak a volt diákok közül, a korona keresztje, hogy három papot is adtunk az egyháznak, hármuk közül egy Rómában végzett, és Márton Áron püspök úr boldoggá avatási ügyének a viceposztulátora" – mesélte.
Berszán Lajos azóta több hazai és külföldi díjat, kitüntetést vehetett át, de mint mondta, az esik neki a legjobban, amikor volt tanítványokkal találkozva látja, hogy megállják a helyüket. Egy alkalommal egy esés miatt került be a kórházba, ahol szintén ott dolgozó volt tanítványa kereste meg. „Van az embernek ilyen sikere, öröme, hogy nem hiába tette, amit tett. Ez a legnagyobb elégtétel" – zárta a beszélgetést.
Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés József református lelkésznek állítottak szobrot Málnásfürdőn
Első okleveles településként való említésének 650. évfordulóját (1366–2016) gazdag műsorral ünnepelte Málnás: szobrot állítottak Tőkés Józsefnek (1884–1951), a falu egykori iskolaépítő református lelkészének, a Sepsi Református Egyházmegye korabeli esperesének. Alkalmat jelentett az ünnepre az is, hogy 160 évvel ezelőtt szentelték fel a gyülekezet templomát, kerek 100 évvel ezelőtt itt született dr. Tőkés István teológiai tanár, püspökhelyettes.
Négyes emlékezésre gyűlt össze a falu július 23-án, szombaton: a zsúfolásig telt kultúrotthonban Szotyori Angéla polgármester nyitotta meg a kétnapos ünnepet. Székely sors című zenés történelmi, irodalmi összeállítással léptek fel a Tőkés József nevét viselő iskola tanulói. Az előadást, valamint a betanító pedagógusokat (Mihály Emese Ágotát és Lukács Évát) vastapssal jutalmazta a közönség. A helybeli kultúrotthon falait a homoródszentpáli Hátszegi Csaba, a romániai és magyarországi fotóművészek szövetségének tagja megvásárolható művészfotói díszítették. Az ünnepségen részt vett Tőkés László Európai Parlamenti képviselő és a kiterjedt Tőkés család.
Üdvözlőbeszédet mondott Hebling Zsolt, Málnás Balaton menti testvértelepülése, Alsóörs polgármestere és a barcasági Négyfalu és Szilágysámson önkormányzatának képviselői, ugyanis településeik szintén ebben az évben ünneplik írásos említésük 650. esztendejét.
A Tőkés József által építtetett helybeli református papilak előterébe gyűltek össze szoboravatóra az ünneplők. Balla Barna málnási református lelkipásztor jeles elődjére emlékezett, akinek szobra jelenünkben is munkára és lelkesedésre sarkall, kitartásra buzdíthatja a ma élőket. Kifejezte meggyőződését, hogy a Málnáson 42 évig szolgáló lelkipásztor, Tőkés József nagytiszteletű esperes szellemi hagyatéka még sokáig élni fog jelenlegi hívei lelkében. Felidézett néhány, az esperes személyéhez kötődő rövid történetet, amelyeket jelenleg még élő egykori tanítványaitól gyűjtött össze. Tőkés József esperes-lelkész, egyházi író, szótárszerkesztő, Tőkés István édesapja, Tőkés László nagyapja volt. Marosvásárhelyen és Nagyenyeden tanult, a teológiai tanulmányok után a berlini tudományegyetemen hallgatott előadásokat. Segédlelkész volt Kolozsváron, majd haláláig a málnási gyülekezet lelkipásztora. A Sepsi Református Egyházmegye tanügyi előadója és zsinati tagja lett. A magyar felsőházban a Háromszéki nép jogaiért harcolt. Málnás községben fogyasztási és hitelszövetkezetet alapított, falujában két tanerős iskolát építtetett (1922), hogy a helybeli gyerekek anyanyelvükön sajátíthassák el a tudományt. Szerkesztette az Emlékkönyv a reformáció négyszázados évfordulójára című, Sepsiszentgyörgyön 1918-ban megjelent forrásértékű kötetet. Porai a málnási temetőben nyugszanak, ahová a helyi közösség és a család elhelyezte az emlékezés koszorúit.
Szoboravatás előtt az ünnepségen jelen lévő Gulyás Gergely, a magyar Országgyűlés alelnöke beszédében az egykori lelkész mAradandó üzenetét, a ma élő klérus munkájának hasznos és nélkülözhetetlen voltát, a tőkési példamutatás megtartó erejét emelte ki. Tőkés László köszönetét fejezte ki, hogy megörökítették nagyapja arcmását. Úgy emlékezett rá, mint aki, mint sokan mások – a költő Szabolcska Mihály Temesvári lelkipásztor, Márton Áron katolikus püspök –, az akkori Erdélyben megmAradt, hivatástudattal és kitartással végezte a szorongatott magyarság között lelkipásztori, papi feladatát. Köszöntőbeszédet mondott Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke, példaértékűnek nevezve az összefogás szükségességét mutató emlékezést, amely valóságos népünneppé nőtte ki magát. Balla Barna tiszteletes a közösség nevében megköszönte a megyei tanács anyagi támogatását, amellyel segítette a szoborbizottság munkáját.
A mellszobor az avatón is jelen lévő Petrovits István Sepsiszentgyörgyi szobrászművész alkotása, öntését Sánta Csaba szovátai mester műhelyében végezték. Az ünnepségen tiszteletét tette a Málnáson élő id. Szilágyi Zsolt egykori karmester és tenorista, fellépett a Sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus (vezényelt ifj. Szilágyi Zsolt), a helybeli iskolások furulyacsoportja egyházi énekeket játszott Balla Enikő vezényletével. Avató után a református templomban bemutatták az alkalomra megjelent Málnás című ünnepi kiadványt, melynek öttagú szerzői gárdájából dr. Székely Zsolt régész a vidék múltjáról, e sorok írója pedig a község hasznosítható kincseiről, jövője javításának szükségességéről értekezett.
A vasárnapi ökumenikus istentiszteleten Balla Barna lelkipásztor emberi életünk istenes alapokra való helyezésére figyelmeztetett a Szentírás 5 Mózes 4:40 textusa alapján. Ekkor került sor a Tőkés Istvánról készült dokumentumfilm ősbemutatójára.
Később tartalmas népünnepéllyel folytatták a falunapot. Délután Sepsiszentgyörgyi Fenyőcske, a sepsikőröspataki Kőrös ifjúsági néptánccsoport, a sepsikőröspataki Zumba moderntánc-csoport, a Sepsiszentgyörgyi Canticorum női kar és a helybeli fiatalok műkedvelő színjátszó csoportja uralta a sportpálya szabadtéri színpadát. Az eszem-iszomot utcabál követte. A nagy évforduló esztendejét egy emlékkővel tették mAradandóvá a polgármesteri hivatal előterében. Készítője Urszuly Sámuel mikóújfalusi kőfaragóművész.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék
Erdély.ma

Székedi Ferenc: Gál Sándor: a szülőföld tisztelgése
Mint bárkinek a földi sorsa az idő múlásában, Gál Sándor élete is mindenekelőtt két dátum közé szorítható. 1817-ben Csíkszentgyörgyön, látta meg a napvilágot, és 1866-ban az olaszországi Nuterinában hunyt el, sírhelye mindmáig ismeretlen. De nem csupán halálát fedi homály, hanem részben életét is. Mikor ezredesnek nevezik, mikor tábornoknak, mikor kiváló gyakorlati hadvezérnek, mikor a magyar forradalom és szabadságharc nemzetőrsége, majd honvédsége katonai szabályzata megalkotójának, azaz egy hadsereg felépítése és működtetése, valamint a hadi állapotok nélkülözhetetlen elméleti szakértőjének. Úgy emlékezünk rá, mint a senki előtt meg nem hunyászkodó forradalmárra, Kossuth feltétel nélküli hívére, de az utókor ugyanakkor azt is tudja, hogy az emigrációban végleg összekülönbözött egykori bálványával, és útjaik szétváltak. Róla és a Nyerges-tetői ütközetről Kányádi Sándor írt verset, amely mindkettőt a legendák magasságába emeli, a történelemkönyvek közül többen viszont kászonújfalusi csatának nevezik azt az ütközetet, amelyről minden március 15-én és augusztus elsején megemlékezünk.
Jómagam munkatársaimmal az utóbbi évtizedben minden évben dokumentumfilmet készítettünk a Csíkszeredai március 15-i ünnepségekről, amelyek egy része a Nagy Ödön alkotta Gál Sándor szobor körül zajlik és hogy ne tévedjünk, hogy ne ismételjük önmagunkat, igyekeztem rengeteg olyan forrást felkutatni, amelyek az eddigieknél sokkal szélesebb megvilágításba helyezik Gál Sándor életét és munkásságát.
Annyi bizonyos, hogy Kézdivásárhelyen és Olmütz-ben tanult, a ma Csehországban található város akkoriban nem csupán Európa egyik legfontosabb egyetemi városának, hanem történelem-alakítójának is számított. A tizenötödik században itt tették Mátyás király fejére a cseh koronát, és a tizenkilencedik században itt lett császár I. Ferencz József, a magyar szabadságharc leverése után pedig itt fogalmaztak meg olyan, a központosítást részben lebontó birodalmi alkotmányt, amelyet két év múlva, gyakorlati kivihethetlensége miatt, félretettek. Az olmützi kadétiskolát az osztrák birodalom egyik legkiválóbb katonai kiképzőjeként tartották számon, a mindössze huszonegy éves székely fiatalember 1838-ban lépett osztrák császári szolgálatba, majd alhadnagyként 1842-ben az első csíki székely határőr ezredhez vezérelték, ahol 1848-ig a hadnagyi rangra vitte.
A magyar forradalom kitörésének hírére Pestre utazott, és a rá következő szűk félévet – néhány májusi és júniusi napot kivéve – nagyrészt ott is töltötte. Az Országos Nemzetőrségi Haditanácshoz, majd a fővárosi nemzetőrség főparancsnokságára nevezték ki segédtisztnek. Hivatali munkája mellett a tanulmányaiból merített, az általa fordított és szerkesztett katonai szabályzatok kiadásával foglalkozott. Májusban viszont Hajnik Sándorral és Klapka Györggyel együtt Marosvásárhelyre küldte Gr. Batthyányi Lajos miniszterelnök. Tény és való, hogy ekkor, majd 1848 augusztusát követően és 1849-ben, Gál Sándor mintegy húszezer székely katonát szervezett be, miközben ő maga gyorsan emelkedett a tiszti ranglétrán, és 1849 januárjában ezredessé nevezték ki. A források eltérően vélekednek arról, hogy bejárta vagy sem a kötelező főhadnagy, százados, őrnagy, alezredes rangsort, annyi bizonyos azonban, hogy január 23-án ezredesként vette át Csíkszeredában az 1. székely határőr-gyalogezred irányítását. Már létező katonai kereteinek felhasználásával Gál Sándor három honvéd zászlóaljat szervezett, majd január utolsó napjaiban Csíkból Háromszékre és Erdővidékre indította őket, hogy az ottani erőkkel egyesülve csatlakozzanak a Bem vezette, Nagyszeben alatt álló erdélyi fősereghez. Az út oroszokkal és osztrákokkal vívott, vesztes és győztes csatákkal teletűzdelt, egy részükben maga Gál Sándor is részt vett. 1849 februárjában visszatért Csíkszeredába és Bem megbízásából újabb csapatokat toborzott, illetve az egész Székelyföld katonai irányítójaként, a tábornok utasítására, elkezdte a hadianyag gyártást.
Kézdivásárhelyen már januárban újraindították az ágyútermelést, emellett Csíkszentdomokoson is ágyú- és golyóöntő, valamint lőporgyárat akartak felállítani. Csíkmadarason március 18-án kezdték meg a lőporgyár építését és május 1-én indult meg a termelés. Gál Sándor a hadianyag-gyártás hátterét leginkább a parajdi só eladásából, majd a termények rekvirálásából szerette volna fedezni, de keménykezű katonaként több más tekintetben is beleszólt a Székelyföldi polgári közigazgatásba, odáig menően, hogy helyi székely tisztségviselőket tartóztattatott le, illetve székelyeket szeretett volna áttelepíteni Beszterce vidékére.
Olykor önkényességbe hajló ténykedését Budapestről nem nézték jó szemmel, már ekkor megindultak vitái a központi hatalommal, illetve az erdélyi magyar kormánymegbízottal. Katonai szempontjait továbbra sem adta fel, megszervezte a Székelyföldi Mátyás huszárezredet, amelyet a már létező hasonló magyar alakulatok parancsnokai nem fogadtak kitörő örömmel, és Marosvásárhely polgári vezetősége is tiltakozott a véleménye szerint túlzásba vitt újonc-sorozások miatt. Gál Sándor azonban az újoncok mellé helyben szeretett volna tiszteket és altiszteket kiképezni, Csíkban és Háromszéken egy-egy olyan katonai iskolát akart felállítani, amelyben a polgári iskolát már elvégzett tizenöt-tizenhét éves fiatalok részesülnek rövidebb vagy hosszabb idő alatt felhasználható gyalogsági, tüzérségi és utászati ismeretekben.
Ezekbe és a Székelyföldi hadikórházak felállítását szolgáló elképzeléseibe azonban beleszóltak az 1849 júniusában Erdélybe betörő orosz és osztrák csapatok. Források szerint július 29-én tábornokká nevezték ki, amiről ő még nem tudott, amikor augusztus elsején Tuzson János alezredes vezetése alatt kétszáz honvédre bízta azt a Nyerges-tetői csatát, amelynek hősies részletei leginkább fennmAradtak a közemlékezetben.
A sorozatos vereségek után Gál Sándor mAradék seregével Kolozsváron csatlakozott Kazinczy ezredes csapataihoz, majd az augusztus végi fegyverletétel után egy ideig a Szatmár környéki mocsarakban bujkált, majd 1850-ben sikerült külföldre szöknie. Azonnal felvette a kapcsolatot a magyar emigrációval, hamburgi és londoni ténykedések után Kossuth Konstantinápolyba küldte és 1851-ben kinevezte az erdélyi felszabadító hadsereg főparancsnokává. Így Gál Sándor részt vett a nemzetközi helyzetet meglehetősen tévesen értékelő Makk Károly vezette székely összeesküvés előkészítésében, amelyet székely árulás nyomán az osztrák hatóságok kemény kézzel felszámoltak és megtoroltak.
Gál Sándor nem adta fel, 1861-ben tagja lett az olaszországi magyar légiónak, de a korabeli rendkívül bonyolult olaszországi és nemzetközi politikai életben, Kossuth tanácsai nyomán vagy éppen ellenében sem tudott eligazodni, ezért Nápolyban, útmutatásai nyomán, le is tartoztatták. Valószínű, hogy ezekben az években írta vagy diktálta magyarról olaszra átfordított vagy olasz nyelvű életrajzát, emlékiratait, de az is lehet, hogy egykori magyar tiszttársak a szerzők. A kötet magyar fordításban, 2006-ban, a néhai Tőzsér József vezette Pallas-Akadémia kiadónál jelent meg, és csupán más forrásokkal összevetve értelmezhető.
Gál Sándor élete és munkássága még sokáig mArad témája a történelemtudománynak, töretlen forradalmisága, elszántsága viszont mindegyre visszatérő ihletője a művészeteknek. Sárpátki Zoltán – számos történelmi jellegű Székelyföldi, erdélyi és magyarországi emlékplakett és szabadtéri szobor, valamint a nemrég felszentelt kiváló Csíkszeredai Márton Áron szoborkompozíció megalkotója – a csíkszentgyörgyi helyi közösség felkérése nyomán készítette el a most leleplezendő mellszobrot. Az 1977-ben született és a Csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban végzett, majd a Temesvári Nyugati Egyetemen és ösztöndíjasként a Budapesti Képzőművészeti Egyetemen tanulmányokat folytató művész nem a világhálón is megtalálható Gál Sándor-festményt ültette át a térbe, hanem visszatért a reformkor forradalmi lelkületéhez, az ifjúsághoz, a kezdődő felnőttkorhoz. Felfogásában itt, Csíkszentgyörgyön, egy olyan Gál Sándor mArad meg az elkövetkező nemzedékek számára is, amely a székelység jobb és szebb jövőjét fürkészi és konok kitartással tesz is érte. Ha párhuzamokat akarunk keresni a mai élettel, a jelkép megkerülhetetlen: szülőföldjéről messzire távozott, hogy tudást és tapasztalatot szerezzen, de visszatért hazájába, amikor úgy érezte, hogy közösségének szüksége van rá. A szobor talapzatát, környezetét műszaki szempontokból Albert Homonnai Márton tervezte, gyakorlatilag a Dóczy András szobrászművész, illetve a Gál Ernő vezette vállalkozást kivitelezve. Az idők összecsengésének sokatmondó bizonyítékaként Dóczy András azoknak a zsögödi kőfaragóknak az utóda, akik többek között az ugyanitt élt, a Nyerges-tetői emlékművet kifaragó olasz mestertől, Pulini Jánostól tanultak. A szobrot Sántha Csaba szobrászművész Szovátán öntötte bronzba, és a csíkszentgyörgyi közösség képes volt önerőből állni a költségeket.
A csíkszentgyörgyiek, Gál Sándorral együtt, nem szemlélői, hanem részesei, alkotói a magyar történelemnek. A 2016. július 21-én felavatott szobrot, a sok viszontagság árán megmentett emlékházzal és székely kapuval együtt, úgy kell megőrizniük a jövőnek, hogy az mindig emlékeztessen az önállóság és az összefogás, az alkotó, a szülőföldet gyarapító gondolkodás és az önzetlen közösségszolgálat szükségességére.
(A csíkszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal munkatársunkat kérte meg, hogy a szoboravató ünnepségen legyen Gál Sándor életének és munkásságának, valamint a szobrászművésznek a bemutatója. Az ott elhangzott szöveget a szerző kisebb szerkesztési módosításaival közöljük.)
maszol.ro

Mentor – Tele van írva a világ sok-sok ember változatos üzenetével és kérdésével
Keszeg Vilmos néprajzkutatóval a mesélő emberről és világáról
Az élete úgy mozgalmas, ahogyan azt ő maga megtervezi; a váratlan dolgok ráérnek másnap – vallja Keszeg Vilmos, a BBTE professzora. És talán tényleg ilyen „zavartalan” mindennapokra van szükség ahhoz, hogy a kutató a sietős felületességen túl a maga pőre valóságában tudja megfigyelni, megérezni a népi történeteket, a mesék mögött az embert, az emberrel együtt a szokásokat, hiedelmeket. Mert a kultúrát csak az emberekkel együtt lehet vizsgálni, az embert pedig csak ráérősen lehet „megnyitogatni”.
Doktorpapámmal, Keszeg Vilmos tanár úrral doktori kutatásom miatt rendszerint tartjuk a kapcsolatot, akaratlanul mégis gombóc volt a torkomban, amikor a beszélgetésre készültem. Persze fölöslegesen. Akárcsak az elmúlt évek során, most is barátságosan, mégis tekintélyt sugárzóan beszélt pályájáról, miközben megszívlelendő gondolatokkal gazdagított. Mint mindig. Egyszer talán sikerül méltó diákká, netán kollégává felnőni.
– Egyik fő kutatási területe a történetmondás antropológiája. Élettörténetekkel és életpályákkal foglalkozik és az emberre homo narransként (mesélő emberként) tekint. Mi Keszeg Vilmos története?
– Elsőgenerációs értelmiségi vagyok. Olyan környezetben nevelkedtem, ahol a könyv teljesen hiányzott, de amely elfogadta az érdeklődésemet. Hálával tartozom az életnek, hogy sikerült megfogalmaznom a szándékaimat és ezeket a szándékaimat sikerült megvalósítanom. Hatodikos koromban jelentettem be tanáraimnak, hogy tanár leszek, azóta készültem erre a pályára. Mind a szüleim, mind a környezetem támogatásáért hálás vagyok.
Azért is szerencsésnek mondhatom magam, mert az iskolában mindig találtam tanárokat, akik megértettek és támogattak. Becsületes, értéktisztelő tanáraim voltak a gimnáziumban, a középiskolában és az egyetemen is.
A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végeztem 1981-ben magyar és francia nyelv és irodalom szakon, majd kilenc szép esztendő következett, amikor középiskolában magyar irodalmat tanítottam. Művészetről, a szép szóról, a szép versekről, regényekről, szép gondolatokról és érzelmekről beszélhettem a diákjaimnak. Amikor az utóbbi években érettségi találkozókra visszahívtak, újra és újra meggyőződhettem arról, hogy nem volt haszontalan az a munka, amit ott végeztem. A tanári pályával egy időben lettem apa. A családi kör máig az élet érdekes és hasznos terepe számomra.
Utána hasonlóan szép szakasza következett az életemnek, de ez nem várt fordulat volt: 1989 után a középiskolai tanárkodást követően az egyetemre jöhettem tanítani. A változások nyomán nyílt lehetőség arra, hogy a bölcsészkaron új szak indulhasson, a néprajz. Ez a világháborút követően 1949-ben megszűnt, és évtizedeken keresztül hiányzott. 1990-ben újraindult és Pozsony Ferenccel, majd a többi kollégámmal, valamint a szakot kiépítő Péntek János tanár úrral együtt valósíthattuk meg a szakra vonatkozó szándékunkat. Azóta a történetem ebben a keretben folytatódik. Olyan munka ez, ami nap mint nap elégtételt nyújt: az, hogy gondolatokat lehet megfogalmazni, az, hogy ott állnak velem szemben értelmes fiatalok. Ez kihívás és elégtétel.
Amikor a kényszer jó dolgot szül
– Már hatodikos korában tudta, hogy tanár akar lenni. Milyen hatásra döntött emellett a pálya mellett?
– Nem tudom rekonstruálni, hogy gyermekfejjel hogyan fogalmazódott meg bennem ez a szándék. Annyi biztos, hogy a mostoha körülmények ellenére az olvasásra nagyon korán rászoktam. Úgy emlékszem, hogy harmadikos koromban Az arany ember nyújtott nagy élményt és attól kezdve a könyv örökké a kezemben volt. Az írott, a szép szónak a szeretete, a kíváncsiság volt, ami ide vezetett. Már középiskolás és egyetemista koromban is világosan láttam, hogy a tanárnak milyen feladata és lehetősége van azáltal, hogy másokhoz szól és fiatalokat tanít.
Valójában a népi kultúra iránti érdeklődésem is gyermekkoromból származik. Az akkori iskolás lap, a Jóbarát játékgyűjtő és etnobotanika pályázatain vettem részt hatodikos, hetedikes koromban. Az első gyűjtőtáborba nyolcadikos koromban jutottam el, amit Kakas Zoltán szervezett Háromszéken. Nyolcadikos koromból származnak azok az első lejegyzések, amelyeket később a doktori disszertációmban is felhasználtam. Azóta ennek a kultúrának újabb és újabb területeit fedeztem fel. Az egyetemen Péntek János tanár úr vezetésével választható etnológia tárgy működött és a népi kultúrára vonatkozó ismeretek megszerzésére itt nyílt lehetőség. Terepmunkát azóta folyamatosan végzek.
Amikor Tordán középiskolai tanár voltam, tanítványaim figyelmét erre a kultúrára is ráirányítottam. Olyan idők voltak azok, amikor terepre nem mehettem, így a kényszer hatására alakult ki az az érdeklődésem, ami az első tudományos teljesítményem alapjául szolgált. Azért, hogy a kiszállásokkal ne kompromittáljam a meglátogatott személyeket – azáltal, hogy egy idegen megy a házukba és beszélget velük –, kéziratos anyagot gyűjtöttem, és kezemben volt a kutatható anyag. A népi írásbeliség iránti érdeklődésem ilyen kényszer hatására született meg, amely aztán a tanári, kutatói pályámat végigkísérte. Valójában már akkor az ellen lázongtam, hogy a népi kultúrát kizárólagosan az oralitással azonosítják. Meggyőződésem, és most már a magam és diákjaim kutatásai alapján határozottan tudjuk mondani, hogy az 1868-as népoktatási törvényt követően, és egyéb változások hatására az írás bekerült a mindennapi, privát használatba, így a népi, populáris kultúrának van egy jelentős része, amely írva van.
Az is elgondolkodtatott, hogy kanonizálódott a népi kultúra, pontosabban a népi kultúrának néhány területe, és a kánonon kívül mAradt ennek a kultúrának néhány lényeges része. Ilyen volt a hiedelem is. Most, amikor a hagyományok és a hagyományos értékek patrimonizálása zajlik, élesen vetődik fel a kérdés, hogy a hiedelmet is patrimóniumnak, kulturális örökségnek tekinthetjük-e, ami ugyanúgy megismerésre és népszerűsítésre méltó, mint a tánc, a népdal, a díszítőművészet. Meggyőződésem, hogy a hiedelem, a népi vallás és a vallás egy olyan mentális-kognitív kontextust alkot, amelybe beágyazódik az emberek mindennapi élete.
Az ember nem lehet meg hiedelem nélkül
– Már nyolcadikos koromban hiedelmet gyűjtöttem, és később ezeket a feljegyzéseimet tudtam az 1995-ben megvédett doktori disszertációmban hasznosítani, ami a kortárs hiedelmet vizsgálta. Ezeknek a hiedelmeknek egyik része tényleg archaikus, régi időkből mAradt meg, a másik része azonban a technika korában, napjainkban termelődött. Az ember ugyanúgy nem lehet meg hiedelem nélkül, mint ahogy nem lehet meg tudomány és vallás nélkül sem. Ez a három tudatforma nem zárja ki, hanem kiegészíti egymást. A tanszéken az írott népi kultúra vizsgálata mellett a hiedelemvizsgálathoz is felzárkóztak diákok: terepmunkát végeztek, tanulmányokat írtak.
Időközben kezdtem el figyelni arra, hogy az emberek hogyan mondanak történetet: mi az, amit történetben mondanak el, mikor mondanak történetet, a történetmondásban a hagyományos szüzsék, valamint a személyes élmények hogyan kapcsolódnak össze. Ebből született meg a történetmondás antropológiai pAradigmája. Itt a műfajközpontúságból léptem ki, mert a népi kultúrának ezt a részét másfél évszázadon keresztül, de még napjainkban is többnyire műfajközpontú érdeklődés jellemzi. Én azt mondom, hogy a történetnek a műfaj csak egyik karaktere és ezentúl a történetmondó személye, a történetmondás helyzete, célja mind kutatásra méltó. Ide is zárkóztak fel diákjaim.
Ezen belül nagyon sok autobiografikus szöveget vizsgáltunk: a különböző társadalmi kategóriáknak milyen életpályája és élettörténete van? Az ember, az egyén hogyan és miért beszél magáról? Miközben magáról beszél, hogyan foglalja bele a történetébe azt a kort, amelyben él? Az ember magáról beszél, de valójában benne él egy kapcsolathálóban, tehát a környezetéről is beszél. Azt hiszem, hogy a szakma számon tartja a népi specialisták, a protestáns lelkészek, a néptanítók életpályáját és élettörténetét vizsgáló kötetekben megjelent kutatásainkat. A pAradigma nem új, de nem is népszerű: a kultúra nem személytelen, használatának egyéni habitusai, aktuális motivációi vannak. A kultúrát csak az emberekkel együtt lehet vizsgálni, a kultúra a használati szabályaival és módjaival együtt érthető meg.
Néhány éve az is érdekel, hogy a sajtó és a média hogyan épül be a mindennapokba, hogyan közvetít ismereteket, élményeket. A médiakritika azt mondja, hogy a média manipulálja a közvéleményt és az ember tudatát. Engem különösen az érdekel, hogy önkifejezésre nyújt-e lehetőséget. És hát nyújt: a nyomtatott, a hangzó, a vizuális médiában a „fogyasztó” maga is megszólalhat és egy új környezetben nyilatkozhat meg.
Szerencsés vagyok olyan szempontból is, hogy a tanszéki közeg igényes, értéktisztelő, tájékozott, szemléletében nyitott és sokszínű közösség. Jól érzem magam ebben a közösségben. Az évtizedek során a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék (mai nevén: Intézet), és a hozzá közel álló Kriza János Néprajzi Társaság kutatásai a romániai népi (populáris) kultúra mai állapotát tárták fel. Sajnos, a köztudat alig tartott lépést ezekkel az eredményekkel. A köztudat és a média többnyire anakronisztikus meggyőződéseket forgalmaz erről a kultúráról.
Megtanulni a gondolkodás, elemzés, érvelés módszerét felszabadító
– Egyetemista koromban meggyőződhettem arról, hogy fontos az ismeretszerzés, az ismeretek elraktározása, de még fontosabb gondolkodni, elemezni megtanulni. A kommunizmus durva időszaka volt az, de a mostoha körülmények között is beszivárogtak az akkor új tudományos módszerek, irányzatok, szemléletek: a strukturalizmus, a kommunikációelmélet, a szemiotika, a hermeneutika, a tartalomelemzés. A kommunizmus sikamlós eszméket terjesztett, és nyilvánvaló volt, hogy ezek ellen csak egyféleképpen lehet védekezni: úgy, hogy az ember a gondolkodásnak, az elemzésnek, a következtetések megfogalmazásának, az érvelésnek a módszerét megtanulja. Számomra nagyon felszabadító volt ez a felismerés. Megnyugtató, hogy nem vagyok kiszolgáltatva hamis gondolatoknak, mert adott források alapján, analitikus módszerek segítségével én vonhatom le a következtetéseket.
Az olyan diákokat szeretem, akik ugyanide eljutnak és megtanulnak gondolkodni. Szeretem azt a diákot, aki felzárkózik mellém és egy nyelvet tudunk beszélni. Szeretem azt a diákot, aki egy idő után leválik rólam. Örülök annak, hogyha mellettem és rajtam túl felfedezi magát és olyan mondanivalója van, ami számomra is újdonságot jelent. Nagy elégtétel számomra az Emberek és kontextusok sorozat 14 kötete, amelyben sok tehetséges diák és doktorandus a kultúrának egy ismeretlen területét tárta fel és értelmezte.
Le Goff az európai értelmiségi születéséről írt könyvet, és szerinte az írástudó, értelmiségi embernek két kategóriája van. Az egyik az organikus értelmiségi, aki a tudását valamilyen érdek szolgálatába állítja, valamilyen érdeket támaszt alá. Az organikus értelmiségi negatív kategória, mert amikor valaki a tudását egy érdek szolgálatába állítja, akkor valójában a meggyőződéseinek a kimondásában korlátozottá válik. Azért, mert annak az intézménynek az érdeke, amelynek a szolgálatában áll, nem engedi meg, hogy a maga meggyőződését érvényesítse. A másik típusú értelmiségi a kritikai értelmiségi, aki a létbizonytalanságot is vállalva őrizte meg gondolkodásának az autonóm, szabad jellegét. Én azt mondom, hogy a kutató embernek ezt a függetlenséget meg kell őriznie, hogy a kutatásai eredményét – mondjon ellen bárkinek vagy támogasson bárkit – szabadon kimondhassa. Ez kutatóként és tanárként meggyőződésem.
Nekem a mindennapokban és az életemben az az elvem, hogy mindegyre új helyzetek, nehézségek, problémák adódnak és ez természetes: nem félni kell tőlük, hanem meg kell oldani őket! Ettől megy előre a világ.
„Nem tudom, hogy milyen lesz az új ember”
– Kortárs mítosznak tekinthetjük a kijelentést, hogy a mai fiatalok nem olvasnak. Pedig nap mint nap szembemegyünk az utcán hirdetőtáblákkal, étlapot olvasunk, folyamatosan görgetjük a Facebookot. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ennyit soha nem írt az ember, mint jelenleg. Egyre nagyobb a zaj, egyre nehezebb eldönteni, hogy amikor olvasunk, mi releváns információ. Hogyan látja ezt a helyzetet: a gyors technikai fejlődés hová vezet Ön szerint?
– Az írásantropológia kurzusom egyik közhelyszerű gondolata, amivel mindig megdöbbenteni akarom a hallgatókat, hogy valóban nem igaz, hogy ma nem olvas az ember vagy hogy kevesebbet olvas. Ma már nem lehet nem olvasni, reggeltől estig folyamatosan olvasunk, az utcán, utazás közben. Tele van írva a világ sok-sok ember változatos üzenetével és kérdésével, és csak az olvasni tudó ember igazodik el benne.
Tényleg nagy kérdés viszont, hogy mi mindent olvas el az ember, és hogy csupán olvas vagy maga is meg tudja fogalmazni a maga identitását. Egy franciaországi kutatás megállapítása, hogy az elit írás (az egyetemek, az iskolák, az egyház, a hivatalos intézmények által használta írás) mellett megjelent a mindennapi, a privát írás. Ilyen szöveget rengeteget állít elő az emberiség, és ilyen szövegeket olvasunk. Az antropológiának, a néprajznak szintén alapgondolata, hogy a változás a társadalomban és a kultúrában szükségszerű és törvényszerű. A változás irányát nem csupán az elit, az értelmiségi, a kevesek és „okosak” döntik el. Úgy látom, hogy az írás és az olvasás történetében is fordulópont van. Nem vagyok teljesen pesszimista, mert tudomásul veszem, hogy sokak szándéka és igénye határozza meg azt, hogy milyen irányba alakuljon a kultúra és a társadalom. Olyan nagy ez a változás, hogy maga az ember is megváltozik. Például megváltoztak a mozdulataink: az olvasáshoz a könyvet lapozó mozdulat vagy az újságlapozó mozdulat tartozott hozzá, most viszont már egy másik mozdulattal, a görgető mozdulattal olvasunk.
A multimédia, ami most már a szemünk mellett egyéb érzékszerveinket is érinti – ahogy McLuhan és szerzőtársa mondta: médiamasszázs –, az új média az egész testfelületet érinti és „támadja” meg. Nem tudom, hogy milyen lesz az új ember. Azt már látom, hogy a mai fiatalok, akik gyerekkortól kezdve bejáratosok a digitális világba és használják ezt a technikát, már megváltoztak: már nem úgy gyermekek, mint ahogy én voltam gyermek, vagy mint ahogy az én gyermekeim voltak gyermekek. Változik az ember, jóslattal viszont nem rukkolnék elő. Magánemberként véleményem van róla, kutatóként kíváncsian követem a változást.
– A beszélgetésből már kiderült, hogy követi a technológiai újdonságokat és érzékenyen figyel rájuk, viszont ha jól tudom, nincsen mobiltelefonja.
–Mobiltelefonom nincs, és amikor ezt be kell vallanom, sokan elcsodálkoznak és csodabogárnak néznek. Megpróbáltam az életemet mobiltelefon nélkül élni. Tudja, miért? Valójában ahhoz szoktam hozzá, és ezt próbálom betartani, hogy amikor reggel elindulok, akkor a napi programom már készen van. És amikor elindulok az adott napomat végigjárni, akkor ehhez a programhoz ragaszkodom, és azt nem akarom megengedni, hogy ettől eltérítsenek. Amit sürgősen kell elintézni, arra a következő napon sor kerülhet.
Keszeg Vilmos
• 1957-ben született Detrehemtelepen
• 1981-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán magyar–francia szakon végzett
• 1995: filológia tudományok doktora
• a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a Magyar Néprajz és Antropológia Intézet professzora
• kutatási területei: világkép (kortárs mitológia), történetmondás antropológiája, népi írásbeliség, média és mindennapi élet
• kb. 50 konferenciát kezdeményezett egyedül vagy társszervezővel
• tíznél több önálló könyve (közöttük három egyetemi jegyzet) mellett mintegy 50 tanulmánykötetet szerkesztett
• 150 körül jár az általa irányított szakdolgozatok, magiszteri dolgozatok száma
• 15 doktori disszertáció született az irányításával
Szász István SZILÁRD
Keszeg Vilmos
Szabadság (Kolozsvár)

Nyugtalanságot okozott az RMDSZ-ben Biró „spágás beszéde"
Kovács Péter ügyvezető elnök szerint az RMDSZ-ben nyugtalanságot okozott Biró Zsolt MPP-elnök kiszivárogtatott beszéde, amelyre a Polgári Pártnak megnyugtató választ kell adnia.
A politikus erről a Magyar Ifjúsági Értekezlet ( MIÉRT) Zeteváralján zajló EU-táborában beszélt csütörtökön. A Maszol.ro hírportál tudósítása szerint a parlamenti választások tétjéről, a jelöltállításról és aktuálpolitikai témákról előadást tartó Kovács elmondta, egyetért azzal, hogy a Magyar Polgári Párt (MPP) bejusson a Bukaresti parlamentbe, viszont az RMDSZ szerinte nem tehet úgy, mintha Biró Zsolt elnöknek nem lett volna olyan kiszivárogtatott beszéde, amely nyugtalanságot okozott a szövetségben.
„Erre megnyugtató választ kell adnia a polgári pártnak" – szögezte le az ügyvezető elnök, aki az RMDSZ hírlevele szerint közölte azt is: az MPP-nek várhatóan két bejutó helyet ajánlanak, az egyiket Háromszékről, a másikat Udvarhelyszékről vagy Maros megyeből.
Mint ismeretes, egy áprilisban kiszivárogtatott, 2013-ban elhangzott háttérbeszélgetés során Biró Zsolt MPP-elnök azt fejtegeti: a pártnak azért kell legyen legalább két embere a fővárosban, hogy tudja, hány ezer euró csúszópénzt kell adni a különböző hivatalokban. A hangfelvétel alapján a politikus meg van győződve arról, hogy megvesztegetés nélkül nem lehet érvényesülni a politikában és a közigazgatásban.
„Mert akkor van nekem Bukarestben, ez egy ilyen kurva ország, s egy balkáni mentalitás, és nem tud semmit csinálni egy polgármester, mert megfojtják. Ha nekem van Bukarestben legalább két emberem, aki tudja, hogy merre nyílik az ajtó a Dâmbovița partján, hogy kell eljárni... Ráírják a szalvéta szélére, hogy hány ezer euró spágát kell adni, s akkor a polgármestereink kigazdálkodják a spágát, s elviszik oda, és meg tudják szerezni a pénzeket és a következő négy évbe meg tudják nyerni újra a választásokat" – magyarázza a felvételen Biró Zsolt. Az elnök később a Krónikának azt állította, hogy általánosságban beszélt a csúszópénzadásról és arról, hogy Romániában általános tendencia a korrupció.
Kovács Péter egyébként az EU-táborban kifejtette azt is, amióta megalakult, az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) egyetlen célkitűzése van, hogy „ártson az RMDSZ-nek, és 5 százalék alá vigye a magyar képviseletet". „Ennek megfelelően ősszel majd olyan ajánlattal jönnek az RMDSZ felé, amely jogi szempontból kivitelezhetetlen, politikai szempontból pedig elfogadhatatlan. Ezután megsértődnek, hadat üzennek, és lemondásunkat kérik. Ezt követően független jelölteket indítanak, akik csökkenteni fogják az esélyeket, így kevesebb magyar politikus juthat be miattuk a parlamentbe" – idézte az ügyvezető elnök „politikai előrejelzését" az RMDSZ hírlevele.
kronika.ro

Zágon nem hagyja magát
Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont, írja Mikes Kelemen. A 255 éve elhunyt Mikes egykori faluja, Kovászna megye legnagyobb községe megpróbál méltó lenni nagy szülöttéhez: az ide látogatók megtekinthetik a Mikes-hagyatékot, sétálhatnak a Mikes család egykori kertjében, igaz, a Mikes-szülőház mAradványaihoz vezető út végén szomorú kép fogad. Az íródeák születésekor ültetett tölgyfák hat öl széles törzseit hangyák és szú rágja, a tölgypár egyik tagja teljesen kiszáradt. Merre tovább, Zágon?
„Háromszéknek és a hazának ez oldalról végső helysége” – írja Orbán Balázs néprajzi gyűjtő Zágonról. Ha Kézdivásárhelytől déli irányba egyenesen a csupa-zöld dombóriás-határ felé tartunk, a völgybe ágyazva, fenyvesekkel és tölgysorokkal körülölelve megpillantjuk a falut, ahol Mikes Kelemen született. Az első írásos emlékek késő középkoriak, bár Zágon neve később, a 17. század elején vált inkább ismertté, az I. Lipót király engedélyével tartott népes hetivásárai miatt. Ma 52 százalékban román, 48 százalékban pedig magyar ajkúak lakják a több mint 5000 főt számláló települést, amely területileg és népességét tekintve is Kovászna megye legnagyobb községe.
Mikesre a legbüszkébbek
A tatárjárásról ma a Kisvész és a Nagyvész domb, illetve a Tatárszeg utca elnevezése árulkodik. A vész ez esetben azonban nem a zágoniakra vonatkozik, hiszen néhány idősebb utcabeli még ismeri a legendát, miszerint a támadó csapatokat az említett, akkor még sűrű erdő borította kishegyekre felszorították a helyiek, ott pedig „mind egy lábig levágták”. Mivel a helység a keleti határvonal hegyi átjáróihoz a legközelebb esik, a 17. században Erdélyt a zágoni határvédőknek kellett megóvniuk, főként a Moldvából és Havasalföldről érkező támadóktól. Ennek ellenére a község lakói mégsem egykori hősiességükre, hanem híres szülötteikre a legbüszkébbek: többek közt az 1690-ben világra jött Mikes Kelemenre, II. Rákóczi Ferenc kamarására, az 1968-ban született olimpiai bajnok tornászukra, Szabó Katalinra, és büszkén emlegetik, hogy Kiss Manyi színésznő is Zágonban töltötte gyermekévei nagy részét.
A hadapród felmenői jelentős időszakon keresztül éltek és gazdálkodtak a faluban, bőkezűen támogatva a helyi református gyülekezetet és az iskolát, éppen ezért a Háromszéki községközpont általános iskolája, művelődési egyesülete és vegyes kórusa is a Mikes Kelemen nevet viseli. A Mikes-Szentkereszty-kúria múzeumában a Törökországi levelek közül néhányat eredeti példányban is őriznek Kiss Manyi zongorája, fényképei és az elemi iskolát Zágonban végzett Domokos Géza RMDSZ-alapító emlékszobája mellett.
„A kastély udvarán található egykori gabonás épülete és a bowlingtér feletti szobák szálláshelyül szolgálnak az idelátogatóknak, akik múzeumi tárlatvezetést is igényelhetnek” – ismerteti a község új kultúrigazgatója, Márton János, aki idén március 15-e óta tölti be az állást. Elmondja, Mikes szülőfalujában akad bőven látnivaló, de úgy véli, a község ismertségét nem alapozhatják csak a turizmusra.
Az igazgató elmagyarázta, hogy a múzeumot, Mikes Kelemen hagyatékát és a templomokat egy-két óra alatt megtekinthetik az érdeklődők, a Mikes család egykori házához, kertjéhez, illetve a tölgyekhez vezető séta után három ápolt, zöldellő parkban is megpihenhetnek a turisták, de szállást sokan nem igényelnek, hiszen ezek után már indulnak is tovább.
A megőrzött statisztikákból kiderült, a 2010-es évek eleje óta évről évre csökken a látogatók száma, idén júliusig nagyjából 1200 érdeklődő fordult meg a községben, bár szeptember elejéig több csoportra is számítanak, hiszen elsősorban a nyári időszakban nő a kirándulók száma. A kultúrigazgató kiemelte, a művelődési egyesület egyre elavuló adminisztrációs felületű honlapja helyett a közeljövőben igyekeznek olyat létrehozni, amelynek segítségével a közösségi hálókon is gyakrabban tudják népszerűsíteni Zágon megtekinthető értékeit.
Korhadó tölgyek mellett újraéledő kultúra
A Mikes Kelemen szülőházának mAradványaihoz vezető út végén szomorú kép fogad: az íródeák születésekor ültetett tölgyfák hat öl széles törzseit, amelyek már évekkel ezelőtt is a község jelképeiként díszelegtek a képeslapokon, most hangyák és szú rágja, a tölgypár egyik tagja mára teljesen kiszáradt.
„A két természeti kincsünk pusztulását valószínűleg már nem tudjuk meggátolni” – ismerteti Márton János, majd hozzáteszi, tudomása szerint az elmúlt időszakban szakemberek segítségével igyekeztek megoldani a problémát, szövetmintát is vettek a 326 éves törzsekről, de menthetetlennek látták a helyzetet. A művelődési vezető azonban megígérte, hogy a próbálkozást egyelőre nem hagyják abba.
Az érdeklődők útja a kúria után általában az 1782-ben épült, barokk–klasszicista stílusú református templomhoz vezet, amelynek három méter magas kőkertjét az utóbbi hónapokban restaurálták.
Székelyföldön nem csak a nemzetközi hírnevű rétyi fúvószenészek művelik a réz-és fafúvós hangszermuzsika régi műfaját, hiszen Zágon is fiatal művészekkel büszkélkedik. Az új kultúrigazgató hangsúlyozta, mindenáron igyekszik fenntartani az eddig működő zágoni vegyeskar és ifjúsági fúvószenekar működését. Utóbbi esetében a munkát kezdett és családot alapított tagokat nemrég új, kisiskoláskorú generáció váltotta fel, akik hétről-hétre tanulva igyekeznek elődeik nyomdokaiba lépni.
„A nagy álmom az, hogy ősszel színjátszócsoportot indítsak a feleségem segítségével” – közli fellelkesülten Márton János, és mutatja az eddig gyűjtött drámai alapanyagot, de hozzáteszi, azokat még 2016 nyelvi stílusára és vidéki színpadra kell formálni.
Retusált hagyományőrzés
Az igazgató leszögezte, a helyi ünnepi szokásokat semmiképpen sem hagynák feledésbe merülni, de szeretnék a már sablonossá, monotonná vált farsangi, szüreti bálokat is megújítani: „ne csak a már megszokott bevonulásról, két szőlőkoszorúról és évente ismétlődő tánclépésekről, tombolasorsolásról szóljanak az ünnepségek” – fogalmazott.
A farsangi mulatságot tudatosan tematizált jelenetekkel szeretnék színvonalasabbá tenni, de a néptánckedvelő helyiek lépéstudásán is gazdagítanának, finomítanának. A Háromszéki és csíkszéki táncok okításában Dezső Tibor-Attila helyi református lelkipásztor lesz majd a kultúrigazgató segítségére.
Papolc kultúrája, infrastuktúrája is újjáéled
„A községhez tartozó Papolcon fel kellett nőnie egy olyan lelkes, fiatal generációnak, amely értékeli a helyi kultúrát és igényt is tart annak gyümölcsöztetésére” – fogalmaz Márton János, majd hozzáteszi, a Láhó-domb takarásában fekvő kis faluban is elindult egy értékelhető szellemi folyamat, hiszen külön vegyeskórussal büszkélkednek, ráadásul a fiatalság már minimális segítséggel, önerőből szervez tradicionális ünnepségeket.
„Húsz éve nem tartottak hagyományos szüreti bált a papolciak, tavaly ősszel azonban sikerült megtörni a hosszú csendet” – teszi hozzá az igazgató, aki úgy látja, a közösség szokásainak, népi értékeinek újjáépítése már tavaly elkezdődött.
Hátrányba került gazdálkodás, fakitermelés
Bár a községet hosszan elnyúló termőföldek határolják, sokuk parlagon szárad. A helyi RMDSZ-szervezet elnöke, Dima Levente lapunknak elmondta, évről évre egyre több zágoni lakos hagy fel a mezőgazdálkodással és keres a szomszéd városok gyáraiban munkát.
„Sajnos már egyre kevesebben gazdálkodnak itthon a faluban. Aki még a vidékiek ősi mesterségét űzi, elsősorban kevés, saját használatra szánt mennyiséget termeszt, tenyészt” – teszi hozzá a tisztviselő.
Kis József polgármester kiemeli, hogy az állattenyésztés felhagyásáért nem a lakosság a felelős, ugyanis országos szinten igen alacsony árra zuhant a házi hentesáru előállítása. A feldolgozása veszteséges folyamat nemcsak a zágoniak, de minden vidéki számára.
„Amikor átlagosan 4 lej értékben vásárolnak fel egy kilogramm sertéshúst, érthető, hogy már csak saját használatra tenyésztenek” – közli, majd hozzáteszi: a gabonatermesztés esetében is hasonló a helyzet, ugyanis a búza-, rozs-, kukoricafélék ára jóval alacsonyabb a termőföldek és termés javítására felhasznált vegyszerek költségénél.
A széles ívben elterülő mezők után a környék erdeit pásztázva méretes puszta foltokat lát az ember, az egyre fogyó alapanyag miatt a fafeldolgozásból élők száma is csökken, pedig a zágoniak bevételének alapját több száz éven keresztül a fakitermelés jelentette. A polgármester a Holzindustrie Schweighofer 70 hektáron elterülő fűrészüzemét okolja.
„A korábbi években sokkal inkább egyensúlyban tudtuk tartani az erdőkitermelési folyamatot a községhez tartozó területeken, ám amióta tavaly az osztrák fafeldolgozók az egyik szomszéd falu, Réty határában üzemet létesítettek, a környékbeliek ezt a kenyérkeresési lehetőséget is elveszítik” – fogalmaz Kis József.
A közlekedési infrastuktúra fejlődése azonban pozitív irányba tart: a tervek szerint az idén korszerűsítenek minden régi utcát a községben. Az útjavításokhoz szükséges előkészületek már tavaly elkezdődtek, az ígéretek szerint idén már egyetlen zágoni lakosnak sem kell majd a sártenger miatt panaszkodnia.
„A 2016–17-es években mind a községközpont, mind a hozzá tartozó Papolc falu teljes aszfaltozását és utcavilágítását igyekszünk megoldani” – részletezi a polgármester, majd leszögezi, Papolcon elsősorban a teljes falu területét lefedő csatornahálózat kialakítása a cél, utána jöhet az útjavítás
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

EU Tábor – Kovács Péter: a fiatalokat és a nőket kell támogatni
A parlamenti választások tétjéről, jelöltállításról és aktuálpolitikai témákról tartott politikai tájékoztatót Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke csütörtökön Zeteváralján az EU Táborban.
„Ha a spárga és a pukedlizés már nem megy úgy, akkor a balerina is félre szokott állni. Ezt kéne tennie Tőkés Lászlónak is, aki nem tudja elviselni, hogy egykori erdélyi hősből magyarországi tucatpolitikussá lett, és ezt a frusztráltságát most már nemcsak az RMDSZ-en vezeti le, − amit egyébként már megszoktunk −, hanem utódján, az egyház és politikum együttműködését szorgalmazó Csűry István püspökön is, amit nem hagyhatunk szó nélkül. Tőkés László láthatóan nem tudja lenyelni, hogy míg évekig Tusványoson a vacsoránál, a főasztalnál ült és a legjobb flekkeneket kapta, most csak egy reggeli lágytojással kell beérje” − hangsúlyozta az ügyvezető elnök.
A parlamenti választások előtti magyar pártokkal való egyeztetések kimenetelét tekintve úgy fogalmazott, a Magyar Polgári Pártnak várhatóan két bejutó helyet ajánlanak, az egyiket Háromszékről, a másikat Udvarhelyszékről vagy Maros megyeből. Egy lehetséges EMNP-s választási stratégiát lemodellezve Kovács Péter kifejtette: az Erdélyi Magyar Néppártnak, amióta megalakult egyetlen célkitűzése van, hogy nekünk ártson, hogy 5 százalék alá vigye a magyar képviseletet. „Ennek megfelelően ősszel majd olyan ajánlattal jönnek az RMDSZ felé, amely jogi szempontból kivitelezhetetlen, politikai szempontból pedig elfogadhatatlan. Ezután megsértődnek, hadat üzennek, és lemondásunkat kérik. Ezt követően független jelölteket indítanak, akik csökkenteni fogják az esélyeket, így kevesebb magyar politikus juthat be miattuk a Parlamentbe” – hangsúlyozta.
Az őszi parlamenti választás jelöltállításkor a kvótarendszer helyett, az RMDSZ-nek azokat a fiatalokat és nőket kell támogatnia, akiknek kivitelezhető terveik vannak, akik vállalják és helyt is tudnak állni a megmérettetésben – hangsúlyozta előadásában Kovács Péter. Szerinte, a váltásra való igény, a megújulás eredményezte azt, hogy a parlamenti választások egyik erős pontjaként, várhatóan több megyében is befutó helyeken szerepelnek új, és egyben fiatal jelöltek is, akiket mindenképpen meg kell mutatni országos szinten.
A fiatalok és a politika viszonyával kapcsolatban kifejtette, egyszer azt a megjegyzést kapta valakitől, jó volna eljutnia az RMDSZ-nek oda, hogy a fiatalok bár utálják, hiszen az azt jelentené, beszélnek róla, elérte az ingerküszöbüket a politika. „A MIÉRT kell legyen a partnerünk abban, hogy tolmácsolja, mit akar a fiatal generáció, melyek a politikával, a Szövetséggel kapcsolatos elvárásaik. Ebben van nektek nagy felelősségetek és tapasztalatotok is, hiszen lebonyolítottátok a nagysikerű Rólad szól-t” – fogalmazott az ügyvezető elnök, majd bejelentette, az iskolásokat megszólító kampány ősszel újraindul, azzal a céllal, hogy minden egyes magyarul tanuló középiskolás véleményét felmérje.
A Szövetség választásokig tervezett céljairól beszámolva elmondta, augusztusban indítják a kényszerűségből külföldre szakadt állampolgárok regisztrációs kampányát, a jelöltállítás szeptemberben zajlik le, október első felében aláírásgyűjtési -, majd a célok és eredmények bemutatására irányuló kampányt ütemeztek, továbbá a mozgósításra és a nyelvi jogok használatának tudatosítására is nagy figyelmet fordítanak.
Erdély.ma

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 20. (Részletek)
Az „árulók” nemzedékéből többen az orvosi egyetemre, a jogi karra, a műegyetemre vagy a bölcsészkarra iratkoztak be. Az első Bukarestbe érkező magyar egyetemista lányok között volt Bándi Ilona, aki román–német szakon diplomázott 1923-ban anyja unszolására. Bukarestbe jött a fiatal Nagy András is, az orvosi egyetemre, habár nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán létezik itt ilyen.
Majdnem egy szót sem tudott románul, már a beiratkozása is kész kaland volt. A kar titkára szembevágta vele iratait, mondván: ,,Ha nem tudsz románul, menj Afganisztánba, mert csak ott nem tudnak románul.” Az előadásokból egy szót sem értett, és az elméleti vizsgáit őszre halasztotta. Harmadévesen már a Brâncoveanu-kórház külsős orvosa volt; egy további sikeres vizsga után három évre a kórház belső orvosa lett, így biztosítottá vált szállása és ellátása, azonban ő minél hamarabb szeretett volna visszatérni Erdélybe. Diákként nézte végig 1923-ban a Vasgárda zsidóellenes tüntetéseit, ennek az erős szervezetnek nagyon sok követője volt; abban az időben azonban a magyarok még nem álltak a gárda támadásainak célkeresztjében. Bukarestben újra találkozott a jogot hallgató Szemlér Ferenccel, akit Brassóból ismert. Mindketten megírták visszaemlékezéseiket egyetemi éveikről, kapcsolataikról a református közösséggel, és szóltak Nagy Sándor lelkészről is. Szemlér Ferenc hálával emlékezik egy román egyetemista társára, akinek köszönhetően megtanulta a nyelvet. Tanulmányai végeztével Szemlér elhagyta Bukarestet, ám 1956-ban visszatért, és a fővárosban telepedett meg, elszigetelve nemzettársaitól. Két lánya román férjet választott, Lendvay Éva (1935–2016), dr. Herskovits Erzsébettel kötött első házasságából származó lánya Brassóban született, élete nagy részét itt is töltötte költőként és műfordítóként, a rádió magyar adásának szerkesztőjeként. Másik lánya, Mocanu Szemlér Judit a Kriterion Kiadónál volt szerkesztő 1969–1991 között.
A fiatal Póti Géza később, 1936-ban érkezett Bukarestbe; románul is tudott, és tudomása volt a magyar diákszálló létezéséről. Miután elvégezte a zilahi magyar felekezeti középiskolát, Nagyváradon kellett román nyelven leérettségiznie; az ottani központhoz tartozott több erdélyi magyar középiskola. A vizsgabizottság elnöke Constantin Daicoviciu volt. Nagyromániában már csak pár magyar középiskola mAradt, ezek is mind felekezetiek, még Temesváron vagy Nagyváradon sem volt egy sem; hat tagozat mAradt Kézdi megyében és egy Háromszéken, Csík és Maros-Torda megyében minden magyar tagozatot felszámoltak. Az 1936/37-es tanévben csak 4527 gyermek tanulhatott magyar nyelven. Osztálya hiába volt nagyon erős, csak négyüknek sikerült az érettségi vizsgája, ősszel senkinek sem, és a későbbiek során még három-négynek. A történelmet, földrajzot és román nyelvet amúgy is románul tanulták, ezekkel a vizsgán nem volt gondjuk. De a magyar nyelven tanult tantárgyak: a filozófia, matematika, fizika és természetrajz vizsgáin „bizony nem volt könnyű románul felelni”.
Nagy Sándor (1894–1954) parókiás lelkész 1925-ben érkezett Bukarestbe, s azonnal a magyar egyetemisták találkozóhelyévé tette a református parókiát, kulturális és tudományos tevékenységeket szervezett számukra. Lenyűgöző személyiségének ereje a Koós Ferencéhez hasonlítható. A háború kitörésekor otthagyta a Budapesti műegyetemet, és katonának állt. Amikor megsebesült, és harcképtelennek nyilvánították, a teológia felé fordult. Bukarestben Köblös Endre ideiglenes lelkipásztort váltotta. A kántori lakás kivételével a parókia épületét lefoglalva és bérlőkkel teli, a templomot megrongálva, a levéltárat széthányva, a közösség egyesületeit szétbomlasztva, a Magyar Társulatot lebénulva találta, a hívek között pedig közömbösség és széthúzás uralkodott. (...) A hitközség minden tevékenysége egy 30 négyzetméteres teremben zajlott, amely egy időben volt lelkészi hivatal, a Koós Ferenc Egyesület tevékenységének helyszíne és könyvtár; itt tartották a bibliaórákat, a református iparos kört és a kórus próbáit. Egyházi adót 800 család, megközelítőleg 2200-an fizettek.
A Nagy Sándorra váró feladatok messze meghaladták anyagi és fizikai képességeit, de ő mindet felvállalta, és megpróbálta a lehetetlent is, meggyőződése volt, hogy a magyarság csak a református hiten, a nemzeti identitás egyedüli megőrzőjén keresztül tud újjászületni. Habár a nyakra-főre alakított értelmetlen egyesületek ellensége volt, hamarosan tízre emelkedett a református egyesületek és körök száma: nő- és lányegylet, férfiszövetség, keresztény fiatalok egyesülete, a gyermekszeretet-egylet, Koós Ferenc Kör, Lídia Kör, iparoskör, cserkészkör, kórus. Tisztában volt azonban azzal, hogy ezek a körök nem képesek a sokezres Bukaresti magyarság szükségleteit ellátni, egyesek más felekezetűek, mások ateisták lévén, és sokan igyekeztek szabadulni az erkölcsi kötöttségektől. A Koós Ferenc Kört 1925-ben alapította, az első világháború után ez volt az első nagy társadalmi szervezet; programjában szerepelt az ismeretterjesztés, az olvasó- és bibliaórák, koncertek, színielőadások, szavalóestek szervezése, de táncmulatságok vagy bálok tartása is. Nagy felismerte az értelmiségiek új nemzedékének szerepét, ő volt az első, aki támogatta az Erdélyből érkező magyar diákokat, kiszakította őket az elszigeteltségből és bevonta a közösség életébe; e célból létrehozta az első művelődési-tudományos tagozatot. Bármelyik magyar egyetemista beiratkozhatott, vallásra való tekintet nélkül, a katolikus Nagy András orvostanhallgató lett a szekció első elnöke. Az egyetemisták kötelesek voltak havonta egyszer segíteni a lelkésznek az eklézsia adminisztratív ügyeinek intézésében: a hívek különféle nyilvántartásokba való bevezetésében, a missziós tevékenységben vagy a magyarok összeírásában. Kezdetben a körnek 46 tagja volt, ez a szám tíz év alatt 197-re emelkedett. A Sf. Voievozi utcai épület visszaszerezése után a képzőművész egyetemistáknak kiállítótermet biztosítottak. A körön az egyetemisták kapcsolatba kerültek magyar és román értelmiségiekkel is, valamint a Magyar Párt politikusaival. A fiatal értelmiségiek egyike volt Rohonyi Vilmos mérnök, aki hivatali okokból hat évig élt Bukarestben. A bécsi szerződés után Budapestre ment, 1945-ben visszatért Kolozsvárra; a szintén Bukarestben végzett Jenei Dezsővel társszerzője a magyar–román és román–magyar műszaki szótárnak.
1930-ban a Koós Ferenc Kör vendége volt Dimitrie Gusti, a magyarok körében nagy népszerűségnek örvendő szociológus, akit az Erdélyi Fiatalok mozgalmának tagja, az akkor egyetemista Mikó Imre hívott meg. Mikó sok évig lakott Bukarestben, 1936–1938 között a Magyar Párt tagjaként a helyi fiókszervezet titkára volt. Nemzetközi jogot is végzett Párizsban (1934/36). II. Károly diktatúrája alatt ügyvédi irodát vezetett, 1940 és 1944 között magyar országgyűlési képviselő volt; megírta a magyarság két világháború közötti politikai történetét. A kommunista korszakban rövid ideig félreállították, de aztán balos nézeteinek köszönhetően visszatérhetett; a Kriterion Kiadónál megjelent egy tanulmánykötete.
A véletlen úgy hozta, hogy a Budapesti Lükő Gábor (1909–2001) is a Gusti-iskola lelkes hívévé váljék. Ady és Bartók hatására kezdett érdeklődni a román néphagyomány iránt, 1931-ben érkezett Bukarestbe, megtanult románul, Constantin Brăiloiu tanácsolta neki, hogy a moldvai csángó paraszti kultúrát kutassa; itt azonban, bár nála volt az időközben miniszterré előléptetett Gusti ajánlólevele, letartóztatták, kihallgatták és 1933-ban kiutasították.
A Gusti-iskola vonzáskörébe került egy másik magyar is, a Bukaresti orvos, Bakk Elek testvére, a Párizsban végzett román–francia tanár, Bakk Péter (1908–1945). Kezdetben két másik magyarral együtt őt is bevették abba a csapatba, amely az udvarhelyszéki Siklódon kutatott volna, ám a Királyi Kulturális Alapítvány vezetősége nem vállalta annak kockázatát, hogy a román kutatócsoportban magyarok is helyet kapjanak. Egy 1937-es levelében Bakk Péter megmagyarázta, hogy mi állt az alapítvány programjából való kizárásuk mögött, és ezzel pontos képet ad a két világháború közötti interetnikus kapcsolatokról is. A szabadságon lévő Gusti megüzente az alapítványnak, hogy nem avatkozik bele, foglalkozzanak az üggyel helyettesei „legjobb belátásuk szerint”. Emanuil Bucuţa, az alapítvány igazgatója félt a liberálisok sajtótámadásaitól és a román szélsőjobbtól, főként, hogy az Astra Egyesület már beterjesztett egy tiltakozást a királyhoz. Ugyanakkor az alapítvány statútuma a kisebbségiekre való utalás nélkül fogalmazta meg, hogy célja „a román falvak felemelése”, így a magyarokat végül kizárták a csapatból.
Rövid idővel a diáktagozat megalakulása után felmerült a fiatalok elszállásolásának kérdése is. Az állami kollégiumokban hiába próbáltak helyet keresni, hisz még a románok is ugyanezen gonddal küszködtek, és mindez kisebbségellenes diáktüntetésekhez is vezetett. A református parókia ingatlanjait valószínűleg 1928-ban szolgáltatták vissza; ekkor a diákszálló a Sf. Voievozi utcai református iskola épületébe költözött. Az itteni magyarok művelődési és tudományos tevékenysége a román állambiztonsági szervek megfigyelése alatt állt. Egy 1937. május 17-én keltezett feljegyzésből tudjuk, hogy a felsőoktatást szabályozó törvény megjelenése után a magyar kollégiumot rövid időre bezárták, a diákokat kilakoltatták, mivel az új törvény nem engedélyezte magánbentlakások működtetését. A magyar diákok a jelentés szerint politizáltak is, pedig a törvény ezt is tiltotta. A Kos Karoly (sic!) egyetemi kört pedig egyenesen „irredenta tevékenységű magyar nacionalista szervezetnek” titulálták. Az 1938. július 1-jei és az 1941. április 8-ai jelentések beszámoltak a „Koós Ferenc irredenta kör” tevékenységéről, ahol „irredenta jellegű beszédeket és konferenciákat” tartanak. Végül csak egyetlen diákot sikerült megvádolni kommunista agitációval, akit ki is rúgtak a bentlakásból. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Petőfi – a költő, aki szimbólummá vált
A fehéregyházi Petőfi Múzeum fontos helyszíne az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékápolásának: az intézmény kertjében nemcsak a költő, hanem a számos névtelen katona emlékét is őrzik. Az évek során kopjafák, domborművek, szobrok tették sokszínűvé a helyszínt, ahol közel 500 ember gyűlt össze, hogy az 1849. július 31-én elhunyt Petőfi Sándorra emlékezzen.
Szimbolikus, de annál fontosabb volt a július 31-i ünnepség is, hiszen Székelyföld mindhárom megyéjének tanácselnöke részt vett a rézfúvósokkal, versekkel tarkított programon. A közönség jelentős része nemzeti színű kokárdával érkezett, a különleges alkalomra közel 50 biciklis karikázott át Fehéregyházára Székelykeresztúrról.
Az esemény kezdetét képező koszorúzáson jelen volt számos Petőfi nevét viselő egyesület képviselője, valamint több hazai és magyarországi önkormányzat küldöttsége is.
Magyarországot dr. Farkas Balázs Csíkszeredai konzul képviselte, aki rámutatott: bár 1849-ben sokan nem tudták, hogy Petőfi ott harcolt oldalukon a csatában, az idő múlásával sokan és sok helyen vélték felfedezni, hiszen olyasvalamit képviselt, amire szükség volt. Petőfinek, akinek nem mindennapi sors adatott, egy célja volt, amelyet írásban meg is fogalmazott: a zsarnokság ellen küzdeni. Petőfi az igazmondás hőse – fogalmazott a konzul.
Péter Ferenc, Maros Megye Tanácsának elnöke rámutatott: nagy öröm, hogy mindhárom magyar többségű megye újra együtt ünnepelhet. A fehéregyházi csatával kapcsolatban a tanácselnök kifejtette: „Én tudom, hogy a költő nem eshetett el sem itt, sem máshol. Csak az embert érhette el a kozák lándzsája. Az embert, aki 27 évet sem tölthetett. Bár léte csak egy villanás volt, kész életművet hagyott ránk. Ahogy Jókai Mór fogalmazott: Az a bolond kozák, aki Petőfit leszúrta, egy egész templomot ölt meg, tele istenséggel. „
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke beszédében elmondta: eleink az 1848–49-es forradalomban vállalták az áldozatot, mert hittek abban, hogy lehet, reménykedtek, terveztek és odafigyeltek egymásra. „Nekünk 167 évvel az esemény után az a dolgunk, hogy a hit, a remény, a szeretet jegyében próbáljunk meg összetartani, próbáljunk meg dolgozni, és higgyünk abban, hogy lehet. Én és még sokan hittünk ebben, ezért tudott előttem Péter Ferenc immár nem Szováta polgármestereként, hanem Maros megye Tanácsa elnökeként felszólalni. Hiszünk abban, hogy az összefogás jegyében megkeressük a legjobb megoldásokat, akár a szórványban élő nemzettársaink mindennapi dolgaira, ahogy tettük azt Tamás Sándor elnökkel együtt, és ahogy folytatnunk kell azt. Büszkeséggel tölt el, hogy történelmünkben vannak olyan dicső pillanatok, amelyek erőt adnak ahhoz, hogy ma is legyen hitünk, és ma is tudjunk egymás felé fordulni. Így sok minden lehetséges, ha együtt megkeressük a megoldásokat, kicsiből, kevesebből is lehet több és nagyobb, vagyis lehetséges minden remény teljesülése, ha összetartunk és összefogunk” – jelentette ki a Hargita megyei elnök.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke ünnepi köszöntőjében a költőt idézte, aki a fehéregyházi csatát megelőző napokban Háromszék több települését is végigjárta, eljutott a Magyarország akkori déli határát jelző Bereckbe is „... ha dicsőséggel nem harcolhatok, gyalázatot sem akarok nevemre hozni, s mostanában véleményem szerint, gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember”. Tamás Sándor elmondta: „azokra kell emlékezzünk, akik állva mAradtak a vas előtt, küzdöttek az utolsó percükig. Azokra emlékezünk, akik nem futamodtak meg, hanem szembefordultak a halállal is. Petőfi példája mutatja: a jövőnk a hitünk függvényében alakul: ha hiszünk benne, akkor nekünk kedvez!
Közlemény
rmdsz.ro

„Az vagyok én, aki az írásaimból látszik”
– interjú Fekete Vince József Attila-díjas költővel –
Fekete Vince Kézdivásárhelyi író, költő, műfordítóval, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettesével a kezdetekről, új meseregényéről, készülő verseskötetéről, a díjak jelentőségéről és a felnőtté válásról beszélgettünk.
– Egy olyan kérdéssel indítok, amelyet egy Helikonbeli interjúsorozatban elsőként tett fel az interjúalanyoknak. Ki Fekete Vince?
– Ez egy olyan kérdés, amire pontos, kimerítő válasz szinte nem is adható. Csak körüljárható, csak körülírható, csak körbetapogatható. Talán éppen ezért tesszük fel újra és újra másoknak is, de (jó esetben) főleg sajátmagunknak, hogy megtudjunk – önmagunkról – valami nagyon érvényeset. A felnőttség ezt (is) jelenti (az emberi, írói, művészi, bármelyik), az állandó rákérdezést: ki vagyok én, mit akarok, honnan jövök, hová megyek, szabad vagyok-e, stb. Az embernek teljesen fel kell nőnie, hogy igénye legyen ezekre a kérdésekre és a rájuk adott válaszokra. És amíg nem ad őszinte feleleteket önmagának, addig csupán „bábállapotban” leledzik: nem rendelkezik kötelességtudattal, felelősségtudattal, együttérzéssel; addig valamilyen infantilis viszonya van csupán önmagával és a valósággal. Az író is tehát állandóan önmagát, helyét, szerepét keresi a világban – írásaiban ezeket a kérdéseket próbálja megválaszolni. De főleg magamagát. Így hát annak, aki meg akarja tudni, hogy ki is egy író, költő (legalább megközelítőleg): olvassa az írásait, a műveit. Azoknál jobban, pontosabban, alaposabban, nagyobb találattal, magasabb százalékaránnyal nem tudja megválaszolni senki és semmi őt. Vagyis az vagyok én, akinek az írásaimból látszom. A hús-vér ember előbb-utóbb amúgy is eltűnik. Az írás pedig jó – szerencsés – esetben (talán) megmArad.
– Ha még emlékszik, mikor, minek, illetve kinek a hatására írta az első verseket?
– Az első versek, írások keletkezéstörténetében – emlékeimben – keverednek a könnyen fogyasztható „vásári darabok” a magas irodalom remekeivel. Arany Toldija, balladái egy padlásunkon talált, két világháború közötti, Édeskedves Erdélyországos siratóverssel, a Veronika, a fegyencbáró asszonya című füzetes regényújság füzetei Jókai és Mikszáth munkáival. A „mindenevő”, a falusi (polyáni) könyvtárba rendszeresen járó akkori gyermek mindenhonnan próbálta magába szívni a különböző hatásokat. És ezek mintájára megörökíteni aztán a saját „élményeit”. Úgy, ahogy az akkor sikerült. De az első vers egy Erdélyt sirató, kalendáriumos költemény „ihletésére” született. Középiskolásként már, onnan számítanám az „igazibb” darabokat, közelebbről Boér Géza, Szőcs Kálmán, Szilágyi Domokos, távolabbról pedig Arany, Babits, Petőfi, Radnóti, Szabó Lőrinc, Juhász Gyula, Nagy László, Pilinszky, Weöres, Nemes Nagy Ágnes, és még számosan a nyugatosok közül, no meg a Nagyvilág akkori, kezembe került számainak költői, és még nagyon sokan mások voltak az inspirálók.
– Lelkes támogatója az ifjú tehetségeknek. Mennyire tanulható a versírás, illetve tanulással mennyire elkerülhető a puszta rímfaragás?
– Van, ami tanulható, és van, ami nem. Az alapdolgokat természetesen el lehet sajátítani. Azt a pluszt viszont, ami adja az egész lényegét, azt talán magával hozza az ember. Hogy honnan? Valahonnan. Magunkban, legbelül. Egy vers csak „kalapál a malom”-szerű monoton rímtűzijáték, hogyha nincs meg benne ez a plusz, aminek még neve sincs igazából (jobb híján: duende); ha nincs meg benne ez a lélek, az egésznek a lelke, ami viszi, szárnyalásra készteti, megemeli, elrugaszkodtatja a földtől, akkor puszta mestermunka csak, széklábfaragás, jó mesterember verejtékkel kiizzadt kreációja.
– Mikor, hogyan dől el, hogy éppen prózát vagy verset ír?
– Mostanában egyre gyakrabban a vers felé billen az egyensúly. Az igaz, hogy bizonyos darabok az újabb versekből nagyon erősen a próza határán mozognak. De ez nem baj. Azt hiszem, hogy amikor prózaszöveget írtam, akkor is egyszer csak átkapcsolt az agyam, szinte tudatalattiban, a versre. Amikor szerkesztettem az új kiadású Udvartér című kötetemet, újraolvasván, magam is meglepődtem, hogy milyen erősen ritmizált részek, szinte versszövegek vannak benne. Elkezdődött valahol, s egyszer csak átváltott nagyon dinamikus versszövegbe. De recenziót, esszét, egyebet azért írok jócskán, minden hónapban egyet-kettőt, és évente egy-két esszé, tanulmány is kijön.
– Számos hazai és határon túli díj birtokosa, legutóbb május 31-én, a Romániai Írók Szövetsége az elmúlt év legjobb könyveit értékelve a kisebbségi irodalmak kategóriában a Vak visszhang című verseskötetéért díjazta. Mekkora jelentősége van az ön számára ennek a díjnak?
– Amikor több tucat könyv közül választanak ki, egy teljes év terméséből, kitűnő írók, költők könyvei közül, és mindezt hozzáértő emberek társasága teszi, hát ez nagyon elismerő, megtisztelő. Örülök neki – és minden díjnak is – nyilván; nagyon jólesik bármilyen visszajelzés. Ha szakmai, ha olvasói, egyaránt. Mindenik azt jelenti, hogy olvasnak, értékelnek, és ez csodálatos érzés, ha szeretik, amit csinálok. De ettől még (ahogy mondani szokás) helyén kell tudni kezelni a dolgokat. A munkámban nyilván serkent, stimulál, de – úgy gondolom – különösebben nem befolyásol. Ugyanazt írom/teszem, amit egyébként is tenném. Továbbra is.
– Nemrég meseregénye jelent meg. Korábban írt gyermekverseket, azonban gyerekei időközben felnőttek. Miről szól, és milyen indíttatásból született meg az Ahonnan a nagy-nagy kékség?
– Természetesen a gyerekeimnek írtam, az ő ötleteiket (is) beépítve. Nagyjából tíz éve készül a könyv, az első részét, a legelső Cint (14-ből áll) több mint tíz esztendeje vetettem papírra. Nem igyekeztem a megjelenéssel. Most pedig ott vagyok, hogy kinőttek belőle. De belenőttek, belenőnek folyamatosan mások. Ezt remélem.
– A Vak visszhang Kézdivásárhelyi bemutatóján azt mondta, az Udvartér tárcakötetben beharangozott Vargaváros akkor jelenik meg, ha úgy érzi, minden darabja a helyére került. Hol tart jelenleg a „kirakósdival”, mikorra várható a kötet?
– Ez valami olyasmi lesz, mint az elágazó ösvények kertje, mert újabb elágazások, ösvények, csapások lépnek be a kötetbe, úgyhogy különösebben nem sietek vele (ezzel sem), mert ahogy íródik, ahogy a puzzle darabjai kirakódnak lassan, úgy érik is, konstruálódik is az egész. És nyilván nem csak kirakósdi ez, mert újabb szövegek születnek, a régiek meg újból és újból átalakulnak, csiszolódnak, változnak; megméretnek, és aztán mAradnak vagy kikerülnek. Még egy-egy folyóiratbeli megjelenés után is, a kötet megjelenése előtt, sok vers, sok minden módosulhat. Van egy olyan pillanat aztán, amikor megérzem, hogy innen már semmi nem hiányzik, hogy így már rendben van. Ekkor aztán jöhet a könyv. Ez még lehet egy év, de lehet kettő, akár három is.
– A lánya kicsengetésén a ballagókhoz intézett beszédében arra biztatta az „új, lelkes felnőtteket”, cselekedjenek legjobb belátásuk szerint, és vállalják a felelősséget tetteikért. Ez az elengedés, valamint a felelősségvállalásra való biztatás nem jellemző a Háromszéki szülőkre…
– Igen, a felnőttség nemcsak azt jelenti, hogy egy bizonyos kor után alkohollal is kiszolgálnak a bárpultnál, hanem hogy mostantól bármit teszek, azért vállalom a felelősséget; magyarán: a tetteimért, cselekedeteimért felvállalom a következményeket. Mi, szülők, természetesen segítünk, amiből tudunk, de ezentúl már felelős döntéseik vannak. Nem mellettük leszünk, mint eddig, hanem valahol mögöttük. És mostantól főleg a saját iránytűik szerint kell tájékozódniuk. Ha nem jó irányba mentek, csak magukra vethetnek. Veszteségeik pedig sokszor nagyobb tanítóik lehetnek, mint a győzelmeik. (Mondom kicsit Máraisan!) Hiszen nem csak fehér minden az életben, hanem fekete is. (Márai!) Így egész, így nagyszerű, és így gyönyörű ez a csodálatos teremtett világ.
Daczó H. Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Volt egyszer egy kórház (Előpatak)
A kovásznai Dr. Benedek Géza Szív- és Érrendszeri Rehabilitációs Kórház vezetősége szerint fel sem tevődik, hogy Bodzafordulóról visszaköltöztessék Előpatakra az izomideg-sorvadásos betegeket, mivel az egykori kórházépület, mely most kihasználatlanul áll, nem felel meg ennek a célnak. Az intézmény az ingatlant a község önkormányzatának tulajdonában szeretné látni, ennek érdekében már a minisztériumot is megkeresték. A községi elöljáró nem értékeli különösebben az elképzelést.
Megközelítőleg egy hónappal ezelőtt megkereséssel fordult a szívkórház vezetősége az egészségügyi minisztériumhoz, melyben azt kérik, a szaktárca kezdeményezze az előpataki ingatlan önkormányzati tulajdonba való átadását – tájékoztatott Joós Ștefan, a kovásznai intézmény megbízott menedzsere. Az átiratban részletesen kifejtették álláspontjukat, amely szerint az ingatlan nem alkalmas arra, hogy egészségügyi tevékenységet folytassanak benne, illetve felújítását, korszerűsítését a szívkórház nem tudja vállalni. Joós tudomása szerint előzetes számítások alapján legkevesebb másfél millió eurós beruházásra lenne szükség, hogy az ingatlant megfelelő állapotba hozzák. Emellett az önkormányzatra sem kis feladat hárulna, ugyanis csatlakoztatni kellene az ivóvíz- és csatornarendszerre is az épületet. Ezeket az összegeket pályázati úton lehetne biztosítani, de mivel a szívkórház is közvetlenül miniszteri alárendeltségbe tartozik, egy ilyen kezdeményezés nagyon körülményes lenne, és megítélni is nehéz, hogy egyáltalán mikor juthatna el a megvalósításig – tette hozzá. A menedzser lapunknak megerősítette: részükről kizárt, hogy a Cseke Attila minisztersége idején, 2011 nyarán Bodzaforulóra költöztetett izomideg-sorvadásos betegeket visszaköltöztessék Előpatakra. A költöztetést követően a prefektúra (akkor még Codrin Munteanu kormányképviselővel az élén) egy felmérést is rendelt az előpataki kórházról, amelyet az építkezési felügyelőség végzett el 2012-ben, miután kiderült, a betegek áttelepítése Bodzafordulóra nem bizonyult jó elképzelésnek (az éghajlati viszonyok miatt kínszenvedés számukra az ottlét, főképp télen, ezért nagyjából egyharmaddal kevesebben járnak most már a kezelésekre). A kormánybiztosi hivatal vezetője akkor azt állította, noha az épület felszerelését széthordták már a költözést követően, a felügyelőség szerint lett volna esély a rendbetételre, vagy akár a bővítésre is (egy medence kialakítására, amely révén a borvíz gyógyító hatását is ki lehetett volna használni). Codrin Munteanu szerint norvég alapokból lehetett volna előteremteni a szükséges összeget, viszont ennek előfeltétele az volt, hogy az épület az önkormányzat tulajdonába kerüljön. A község, illetve az Izomideg-sorvadásos Betegek Egyesülete – melynek a Háromszéki központja pont Előpatakon működik – közösen tudtak volna pályázni. Az ügy azóta nem mozdult előre, Munteanu két utódja közül egyik sem foglalkozott érdemben a kérdéssel. Kovács László, Előpatak polgármestere érdeklődésünkre kifejtette: tudomásuk van a szívkórház kezdeményezéséről, a prefektúra értesítette az önkormányzatot, de egyelőre csak annyit tudni, hogy az átirat megérkezett a minisztériumhoz, semmi többet. Az elöljáró szerint a község szempontjából nem lenne nagy nyereség, ha az ingatlan a tulajdonukba kerülne. Felújításához tetemes összeg szükséges, amit csakis pályázati úton lehetne előteremteni. A község vezetősége jelenleg is azzal küzd, hogy a roma lakosság felzárkóztatására valamilyen forrást találjon, és eddig csak negatív tapasztalataik vannak ezen a téren. A népszámlálási adatok közel sem állnak a valósághoz, ráadásul olyan feltételeket támasztanak a pályázati kiírásokban, például a foglalkoztatás terén, amelyeket képtelenek teljesíteni. Az előpataki kórházépület-együttes kapcsán ott vannak a kérdések is: egyáltalán mire lehet majd hasznosítani, milyen elképzeléssel pályázzanak – magyarázta. Az idegizom-sorvadásos betegek elköltöztetését követően Kovászna megye Tanácsa több rendben is jelezte, hogy az épületbe a Sepsiszentgyörgyi tüdőgyógyászati osztályt költöztetnék, mivel az nincs megfelelő helyen a város közepén. A kezdeményezés végül azon bukott el, hogy a minisztérium nem egyezett bele a tulajdonjog átadásába. Az önkormányzati választások során egyébként a tüdőgyógyászati osztály műemlék épülete kapcsán elhangzott: Sepsiszentgyörgy tulajdonába kerülne a megyei önkormányzattal lebonyolítandó ingatlancsere révén, az osztálynak pedig a megyei sürgősségi kórház területén építenének új ingatlant. Ezek alapján feltételezhető, hogy a megyei tanács lemondott az előpataki elképzelésről.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Többesélyes magyar összefogás
Bár úgy tűnik, hogy az RMDSZ kizárólag a Magyar Polgári Párttal (MPP) képzeli el az együttműködést az őszi parlamenti választásokon, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) tárgyalna a szövetség vezetőivel a teljes körű magyar összefogásról, és nyitott a tárgyalásokra a polgári alakulat vezetősége is.
Az előjelek nem túl biztatóak
Az RMDSZ legfőbb döntéshozó fóruma, a Szövetségi Képviselők Tanácsa ( SZKT) legutóbbi ülésén úgy döntött, megteremti a lehetőséget arra, hogy az MPP jelöltjei a szövetség listáján induljanak a választáson, amennyiben ennek konkrét feltételeiről a későbbiekben sikerül megállapodniuk. Kelemen Hunor szövetségi elnök akkor azt mondta, az SZKT felhatalmazása alapján később fog dönteni a Szövetségi Állandó Tanács – az RMDSZ szűkebb döntéshozó testülete – arról, hogy az MPP-nek hány helyet kínálnak fel a parlamenti választáson.
Ehhez képest Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke múlt csütörtökön, a zeteváraljai EU-táborban már azt mondta, az MPP-nek várhatóan két bejutó helyet ajánlanak, az egyiket Háromszékről, a másikat Udvarhelyszékről vagy Maros megyeből. Kovács ugyanakkor vehemensen bírálta az EMNP-t, amelynek szerinte egyetlen célkitűzése van, hogy „ártson az RMDSZ-nek, és 5 százalék alá vigye a magyar képviseletet". Kovács azt is mondta, hogy a néppárt várhatóan ősszel egy olyan ajánlatot tesz az RMDSZ-nek, amely jogi szempontból kivitelezhetetlen, politikai szempontból pedig elfogadhatatlan.
Szilágyi: szükséges az együttműködés
Az ügyvezető elnök kijelentéseire reagálva Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke a Krónikának elmondta, reméli, hogy Kovács Péter csak saját véleményét fogalmazta meg az EU-táborban, és nem kívánja aláásni a magyar–magyar párbeszéd esélyeit. Leszögezte: az EMNP első számú célja az, hogy a magyarság erősebb képviselettel rendelkezzék a román törvényhozásban, ennek érdekében szükségesnek tartja az RMDSZ-szel és az MPP-vel való egyeztetést az együttműködésről. „Mindenki számára világos, hogy az RMDSZ nem képes megszólítani az erdélyi magyar szavazók 70 százalékát. Egyértelmű tehát, hogy a romániai magyar politikai alakulatok összefogása nélkül nem beszélhetünk erősebb magyar érdekképviseletről" – szögezte le Szilágyi.
Az EMNP elnöke kérdésünkre elmondta, az alakulat választmánya szeptemberben hozza meg a döntést arról, hogy a néppárt milyen formában méretkezik meg az őszi parlamenti választáson. Ezt megelőzően azonban Szilágyi szerint szükség van arra, hogy a három erdélyi magyar politikai alakulat vezetői egy asztalhoz üljenek, hogy előkészítsék a lehetséges döntéseket. „Valószínű, hogy az RMDSZ visszautasítja majd a teljes körű összefogást. A tavaszi választások tapasztalata azt mutatja, hogy a pártérdek fontosabb számukra, mint a közösségi érdek. Ennek ellenére azonban továbbra is ragaszkodunk ahhoz, hogy tárgyaljunk az összefogásról" – mondta Szilágyi Zsolt.
Az EMNP elnöke egyébként levelet küldött Kelemen Hunor szövetségi elnöknek, melyben azt javasolta, hogy a gyergyószentmiklósi EMI-tábor alkalmával – amelyre egyébként mindketten kaptak meghívót – augusztus 10-én vagy 11-én tárgyaljanak az együttműködés lehetőségeiről. „Ha Kovács Péter ügyvezető elnök a szövetség álláspontját tolmácsolta az EU-táborban, akkor azt jelenti, hogy a szövetség továbbra is a pártérdeket helyezi előtérbe a közösségi érdekkel szemben, és azt gondolják, hogy kizárólag az RMDSZ pártkatonáinak kell a választáson indulniuk mandátumokért. A néppárt úgy gondolja, hogy az erdélyi magyar közösség sokszínű, és akkor tudunk erős képviseletet létrehozni, ha mindenki részt vesz a közös képviselet létrehozásában" – fogalmazott lapunknak Szilágyi Zsolt.
Biró: bízom benne, hogy tárgyalni fogunk
A téma kapcsán Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke lapunknak leszögezte: az MPP nem zárkózik el semmilyen tárgyalástól vagy egyeztetéstől. „A polgári párt a kapocs szerepét kívánja betölteni az erdélyi magyar alakulatok közt, és ezt mi komolyan is gondoltuk. Szívesen tárgyalunk mindenkivel – az EMNP-vel is –, hiszen erről szól a politika. Bízom benne, hogy fogunk is" – fogalmazott a pártelnök. Biró szerint az önkormányzati választásokon is bebizonyították, hogy felül tudnak emelkedni a pártérdeken, a közösségi érdeket előtérbe helyezve.
Az RMDSZ-szel való együttműködéssel kapcsolatban kérdésünkre elmondta, már ebben a hónapban „kemény egyeztetésekre lehet számítani" a két alakulat között. A politikus hangsúlyozta, semmiképpen nem akar a sajtón keresztül üzengetni a tárgyaló partnernek, vagy korábban elhangzott kijelentéseket kommentálni. Szerinte a sajtót általában a bejutó helyek elosztása érdekli, de úgy véli, az erdélyi magyar belpolitikában megkerülhetetlen kérdéseket kell először megnyugtatóan rendezni, majd csak azt követően lehet egyeztetni „közös csapatról vagy arról, hogy hány szereplős legyen az MPP-frakció".
Biró elmondta, az autonómiaküzdelmet fel kell vállalnia az RMDSZ-nek. „Az MPP célkitűzéseit sokkal jobban meg tudjuk jeleníteni a törvényhozás szintjén, a választási programunk is hatékonyabban megvalósítható a parlamentben, ám ha közösen indulunk, a két párt programját össze kell hangolni. Garanciákat várunk a tekintetben, hogy az RMDSZ bevállalja a fontos ügyeinket" – mondta a pártelnök. Biró Zsolt kifejtette, elvi kérdéseket kell tisztázni, és tudni szeretnék azt is, mit jelent majd a frakciófegyelem, és mekkora szabad mozgásterük lesz az MPP-s politikusoknak. Szerinte szeptemberig ezekre a kérdésekre megtalálják a válaszokat.
Bíró Blanka, Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Filmtett-műhely Árkoson
Mondhatni, minifilmgyár helyszíne az árkosi oktatási központ: itt zajlik a Filmtett Egyesület 15. alkotótábora, a Filmtett Workshop. Jártak még itt a filmtettesek, 2003-ban a második tábor is itt zajlott, akkor szerényebb körülmények között. Ezenkívül még szerveztek két műhelyt Háromszéken: Sepsibesenyőn 2011-ben és 2012-ben.
Az első filmes műhelyt képzéspótló szándékkal szervezték meg 2002-ben. A még mozgóképes havilapként indult Filmtettet kiadó szervezet partnere éveken át a Duna Műhely volt. Az alkotótáborok lehetőséget biztosítottak fiatal tehetségeknek, hogy csoportokba szerveződve kipróbálják a filmkészítés különböző területeit. A tábor jellege az évek során módosult, ma már egyszerre tehetségkutató és továbbképző. A cél szakmai ismeretek átadása és bővítése, fesztiválokon bemutatható filmek elkészítése és a táborozók közötti szakmai kapcsolatok kialakítása későbbi együttműködésük reményében.
Az idei táborozáson pályázat útján 42 ifjú vesz részt, 18-an erdélyiek, 23-an magyarországiak, egy felvidéki. Háromszékről Dávid Gulácsi Zsuzsanna, Dávid Attila Péter és Kovács Kati színész, valamint Bede Kincső Hilda vágó, a szervezők munkáját erősíti a Sepsiszentgyörgyi Jakab-Benke Nándor és Tóth-Gödri Iringó.
A műhely csoportjai a filmalkotás különböző területeit gyakorolják: rendező, operatőr, vágó, hangmérnök, gyártásvezető, rendezőasszisztens, színész és animációsfilm-készítő. Négy fiatal rendező saját forgatókönyvéhez válogatta ki a színészeket, stábot és keresett helyszínt. Buzogány Klára, a Filmtett – Erdélyi Filmes Portál főszerkesztője a csoportvezetőket ekként mutatta be: a színész csoportot a Liza, a rókatündér rendezője és főszereplője, Ujj-Mészáros Károly és Balsai Móni vezeti, az operatőr csoportot Pálos György és Bántó Csaba, a hangmérnök csoportot két sikeres fiatal hangmérnök, Lukács Péter Benjámin (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Symphony no. 42, A nyalintás nesze) és Székely Tamás, a Saul fia egyik hangmestere. A csapatot egy fiatal erdélyi hangmérnök, Iszlai József erősíti. Az animációs csoportot Vácz Péter, a Nyuszi és őz című, nemzetközi sikerű animációs film rendezője, valamint Vezsenyi Tamás irányítja, a rendezőasszisztensek és a gyártásvezetők Durst György Aranypálma-díjas producertől, valamint a gyártásvezetéstől a filmforgalmazásig és rendezvényszervezésig rengeteg területen jártas Boros Melindától tanulhatnak. A vágó csoportot Lemhényi Réka vezeti, aki többek közt Pálfi György Hölgyeim és uraim! című, bravúros szkeccsfilmjén és Tudor Giurgiu De ce eu? című múltidéző drámáján is dolgozott. Jobbkeze egy fiatal vágó, Kővári Szabolcs.
Durst György lapunknak elmondta, a filmkészítés teljes volumenét modellálják a forgatókönyvírástól a filmfesztiváloztatásig. Az elmúlt években volt kritikusi csoport is, idén ez elmAradt. A producer csoport vezetésében társával, Boros Melindával igyekeznek megtanítani, hogy van a színművészet és van a film – ez utóbbi csapatjáték, az első rendezőtől az utolsó világosítóig mindenki ugyanolyan fontos, figyelni kell egymásra, a munka érdekében egyensúlyt kell teremteni, hogy a filmek el is készüljenek. Kiemelte: a helybeliek sokat segítettek, érzik, hogy a filmeseknek megvan még a respektje, megnyílnak a szívek és a kapuk előttük. Nemcsak árkosi, hanem Sepsiszentgyörgyi helyszíneken is forgattak, lakásokban, a kórházban, és Sepsiszentgyörgyi színészeket is felkértek a közreműködésre. A cél az is, hogy a színészek megszokják, más a színházi szerep és más, ha egy filmben kell szerepelni, hisz sem itt, sem Magyarországon nincs külön filmszínészképzés. A Balázs Béla-díjas producer reményét fejezte ki, ezek a táborok elérik majd azt a célt, hogy olyan embereket képezzenek, akik filmet tudnak készíteni. Munkájukban a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem partner, tette hozzá.
Buzogány Klára lapunknak elmondta, a tábor után önálló életre kel minden film, hazai és nemzetközi fesztiválokra nevezik be. Eddig több mint 200 film született, és örülnek annak, hogy nagyon sok díjat szereztek. Vannak olyan fesztiválok, amelyek az összes filmet egy blokként befogadják. Idén négy rövidfilm és öt animációs film készült a táborban. Ezeket ma este szemlézik az oktatási központban.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzet- és lélekmentők
A magyar irodalmi táborokra emlékeztek
Egykori és jelenlegi magyar nyelv és irodalom szakos tanárok, illetve diákok gyűltek össze szerda este a Sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban, mégpedig szép számban, a Tulit Ilona által szerkesztett, Anyanyelvi táborok Háromszéken címet viselő könyv bemutatóján.
Az 1986 és 1991 között Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő által megszervezett táborokban Tapodi Zsuzsa egyetemi tanár kezdő pedagógusként, Ungvári Barna András lelkipásztor pedig diákként volt jelen. A kettőjük párbeszédéből, valamint az akkori ötletgazda és kivitelező, illetve ilyen vagy olyan minőségben résztvevők visszaemlékezéseiből lassan felidéződtek a nyolcvanas évek második felének nyomasztó évei a maguk feszültséggel, félelemmel és nincstelenséggel telített valójukban.
Egy olyan sötét korszak metszete tárult a hallgatóság lelki szemei elé, melyre annak átélői ma is rettenettel gondolnak vissza, a később születettek pedig elképzelni sem tudják annak borzalmait. Hiszen ebben az időszakban az állampolgárokat termelőeszközöknek tekintették, az erdélyi magyarságot a teljes eltűnés réme fenyegette. Mindezek ellenére akadtak olyan apró szigetek, ahol szabadon szállt a magyar szó, és szárnyalt a gondolat, s éppen ezért diák és tanár egyaránt teljes értékű embernek érezhette magát. Az igaz, hogy megvalósításukhoz jó adag bátorság, elhivatottság, nemzeti öntudat, leleményesség és vezetői beosztás kellett, azonban szerencsére Tulit Ilona mindezzel rendelkezett. Így az sem véletlen, hogy a reménység eme szigetei Háromszéken jöttek létre, hiszen ő akkor is Sepsiszentgyörgyön élt és tevékenykedett.
Megtudhattuk továbbá, ezek az anyanyelvi táborok hét éven keresztül működhettek, télen az akkor 1-es Számú Ipari Líceum, nyáron pedig a kommandói iskola védő falai között. Sándor István mérnöktanár és Hochbauer Gyula tanár személyében ugyanis a két intézményt olyan emberek vezették, akik nemzetük érdekében fel merték vállalni az ezzel járó kockázatot.
Résztvevői egymás között magyar irodalmi táborként emlegették az évente összesen 17 napon át folyó tevékenységet, azonban sokkal több volt ennél, hiszen az előadók között volt nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, pszichológus, népzene- és néptáncoktató, de akadt költő, újságíró, színművész, művészettörténész, képzőművész, filozófus, történész, zenepedagógus és csillagász is.
Az áldásos munkát végző tanárok közül, a már említetteken kívül a téli táborok igazgatói tisztségét betöltő Albert Ernő, valamint Árvay Katalin, Lokodi Irén, Sylvester Teodóra és Zsigmond Győző neve hangzott el. Nem feledkeztek meg továbbá Csurulya Edit, Kónya Ádám, Orbán Gyöngyi, Ördög Gyárfás Ágnes, Salamon András, Salamon Sándor, Török Katalin, Bíró Annamária, Bota Emese, Domokos Zsuzsa, Fazakas Ágnes, Gazda József, Hommer Judit és Horváth Alpár munkásságáról sem. Mindenkit azonban lehetetlen felsorolni, hiszen a MIT-ben összesen másfél ezer diák, valamint kis híján száz tanár fordult meg.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Időutazás irodalmi táborokba
Minden megszülető könyv sorsa, akárcsak az embereké – egyedi. Van, amelyik viszonylag könnyen lát napvilágot, más hosszú évek vajúdásának – kitartó, fáradtságos, dédelgetett munkájának – eredménye. Több mint 30 év távlatából, több mint 300 tanulói naplóból, visszaemlékezésből, egyéni alkotásból vett részletet és több mint 130 aláírt bejegyzést tartalmazó, 250 fekete-fehér fotóval illusztrált, öt dokumentummal alátámasztott, négy éve nyomdakész állapotban lévő, nemrég a T3 Kiadónál megjelentett könyvet mutattak be Sepsiszentgyörgyön Tulit Ilona gyűjtésében és szerkesztésében. Az Anyanyelvi táborok Háromszéken, 1986–1991 című kiadványt rendhagyó, családias, nosztalgikus könyvbemutatón ismertette szerda délután a Tein teaházban egy volt táborozó, Ungvári Barna András református lelkész, Tapodi Zsuzsa egyetemi docens és Tulit Ilona volt szaktanfelügyelő, a táborok szervezője. A végére a be nem avatottaknak is kiderült, hogy mi volt valójában a MIT, miért nevezhető előzmény nélküli, megismételhetetlen, egyedi vállalkozásnak.
A könyv előzményei közé tartozik, hogy az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége huszadik évfordulójára készült emlékezések adták az ötletet, és 2013 márciusában Márkó László virtuális tábori szervezésének köszönhetően létrejött a Facebook közösségi oldalon a Magyar Irodalmi Tábor csoport, s ezzel valóságos mozgalmat indított el, gyorsan csatlakoztak az egykori táborlakók és tanárok. Stílusosan többen az egykori tábori nyakbavalóval, mások régi fotókkal, Kónya Ádám saját kezűleg készített, plakátszerű rejtvényeivel érkeztek a könyvbemutatóra – a legtávolabbról Magyarországról, de innen, a „közelebbi” Csíkszeredából, Brassóból is eljöttek –, hogy felidézzék a fiatalkori, hét éven át megszervezett, téli és nyári magyar irodalmi táborok hangulatát. Jelen voltak az egykori vezérkar tagjai: Albert Ernő táborigazgató, Hochbauer Gyula iskolaigazgató, Fazakas Ágnes, Domokos Zsuzsa, Zsigmond Győző, Török Katalin, Erdély Judit tanárok. Megemlítették többek között Árvay Katalin, Lokodi Irén, Sylvester Teodóra, Csurulya Edit, Orbán Gyöngyi, Ördög-Gyárfás Ágnes, Salamon András, Salamon Sándor, Bíró Annamária, Bota Emese, Gazda József, Hommer Judit és Horváth Alpár nevét is.
Az egykori tábori himnusszal, a Szellő zúg távol... népdallal kezdődött és az Adjon Isten, jó éjszakát című dallal fejeződött be a könyvbemutató és táborlakó-találkozó. Közben Kónya Ádi bácsi unokájának, Kónya-Ütő Bencének köszönhetően a „nagy hiányzó” emléke is megelevenedett, egyik kedvenc énekét hangszalagról játszotta be az utód, sokan halkan dúdolva kísérték. Ungvári Barna András lelkész (egykori diák) moderálta a bemutatót, két rövid igével indította beszédét, hálát adva, hogy összegyűlhettek, hogy átélhették Isten kegyelméből azt a varázst, amit az irodalmi táborok jelentettek. Megköszönte Tóthné Szabó Éva szervezését, a fényátadóknak további kitartást kívánt.
Tapodi Zsuzsa egyetemi docens meghatódva, elfogódottan és humorosan mesélt személyes, pályakezdő élményeiről, kiemelve, hogy a lelki egészség megőrzésének fontos tényezője a jó történések előhívása az emlékezetből. Beszélt a korszakról, amelyben a könyv született. Ismertette a könyvet záró, Adalékok a korhoz című összegzést, amelyben dokumentumok alapján a korszak elnemzetietlenítő iskolapolitikája és Tulit Ilona tanfelügyelői, tanári ellenlépései fogalmazódnak meg. A Megcsúfolt alma mater című írásból kiderül, hogy megváltozott az iskola szerepe: „börtöniskolák” komorlottak szép számban; a díszszemlén és felvonuláson volt a lényeg; módszeresen folyt a magyar tannyelvű oktatás elsorvasztása; román ajkú tanárokkal töltötték fel a megyét fölös számban; román szakos tanárokat neveztek ki magyar katedrákra; nem kötelező, fakultatív tantárgyként tanulhatták anyanyelvüket a magyar diákok. A magyar táborok igazi jelentőségét akkor érthetjük meg, ha ismerjük a történelmi kort, amelyben mindez a tiltott gyümölcs édességét is jelentette, és ami a mai fiataloknak talán fantasztikumnak tűnik, de mindennapi realitás volt a nyolcvanas évek végén. Mindannyian tudták, hogy valami olyat tesznek, ami a hatalomnak nincs ínyére, ez adott plusz motivációt mindenkinek. Megfontolt előrelátással a téli táborokat az egykori 1-es Ipari Líceumban (ma Puskás Tivadar), a nyári táborokat pedig a nehezen megközelíthető kommandói iskolában szervezték. Tulit Ilona (Cila néni) több műhelytitkot is megosztott a könyvről, a számadatokat felvonultatva elmondta: a hét év alatt megszervezett téli és nyári táborokban összesen másfél ezer diák és közel száz tanár vett részt.
Az egykori táborozók nevében többen is megköszönték mindenki Cila nénijének és pedagógus társainak azt a lelki tarsolyt, amelybe a gondoskodó, bátorító, megtartó szeretetmorzsákat helyezték, önzetlen, nagy tudású kollégák segítségével sok nemzedéket feltarisznyáltak a célt és hitet adó irodalmi táborok kincseivel.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Három helyet követel az MPP az RMDSZ parlamenti listáján
A felajánlott kettő helyett a Magyar Polgári Párt (MPP) három biztos bejutónak tekinthető helyre tart igényt az RMDSZ választási listáin – közölte szombaton az RMDSZ-el való egyeztetéseket követően a az MPP.
Az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt tárgyalódelegációi Csíkszeredában találkoztak szombaton. A felek megerősítették együttműködési szándékukat az őszi parlamenti választás tekintetében. A találkozót követően az RMDSZ közleményben tudatta: két biztos befutó helyet ajánl az MPP-nek az őszi parlamenti választásokra.
Az egyeztetéseken ugyanakkor szó esett egy közös választási program kidolgozásáról, a kampány-előkészületekről beleértve az induláshoz szükséges aláírásgyűjtési folyamatot, illetve a külföldön tartózkodó magyar nemzetiségű román állampolgárok választási regisztrációra való buzdításáról – áll az MPP közleményében.
A Biró Zsolt vezette szervezet úgy fogalmaz: a felelős politika jegyében kívánják folytatni a tárgyalásokat, világos célokat követve, ugyanakkor „garanciákat várnak a párt identitásának és entitásának megőrzése tekintetében, mert csak így fogadható el az RMDSZ lista, mint összmagyar lista”.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke a napokban azt nyilatkozta: az MPP egyik jelöltje várhatóan Háromszéken kap bejutó helyet az RMDSZ listáján, a másik befutó helyet Udvarhelyszékről vagy Maros megyeben kapja a polgári párt.
maszol.ro