Civil védelem a nemzeti jelképeknek Háromszéken
A nyelvhasználatról és a nemzeti jelképek védelméről fogadott el nyilatkozatot a Civilek Háromszékért Szövetség (CIVEK) közgyűlése. A CIVEK Kovászna megye egész területéről 39 aktív civil tagszervezetet foglal magában, melyek az oktatás, kultúra, sport, ifjúság, gazdaság, környezetvédelem és szociális tevékenységek területén működnek.
A nyilatkozatban az aláírók megfogalmazzák, hogy a civil érdekképviselet mellett minden esetben hallatják hangjukat, ha az alapvető emberi jogok, a közösségi érdekek, és azon belül a nemzeti érdekek sérülnek. Ugyanakkor az Európai Regionális Nyelvek Chartájára hivatkozva elutasítanak minden olyan hivatalos magatartást, amely támadja egy nemzeti közösség jogát a kultúrájához, hagyományai ápolásához, beleértve a nyelvhasználatot és a nemzeti szimbólumok használatát.
A nyilatkozatban a háromszéki civil szervezetek azt is leszögezik, hogy nem könnyű egy olyan országban küzdeni a nemzeti jogokért, amely hivatalosan egységes nemzetállamnak kiáltja ki magát. Ugyanakkor azt is leszögezik, hogy harcolni kell ez ellen, mert a nemzetállamiság eszméje túlhaladott, és mert a székely nemzeti közösség nem bevándorló, hanem őslakos a Kárpát-medencében. A nyilatkozatban arra is emlékeztetnek, hogy a középkori magyar kormányzat alatt az 1574-es tordai Országgyűlés döntésének értelmében Gyulafehérváron ortodox püspökség működhetett, ehhez képest pedig 2012-ben a demokratikus román kormányzat alatt Sepsiszentgyörgyön nem lehet utcát elnevezni Petőfi Sándorról, és a székely nemzeti jelképek használatáért is perelni kell.
„Kétségtelen, hogy a modernkori román politika óriási visszalépés az előző történelmi korok gyakorlatához képest és azt sejteti, hogy az erdélyi magyarság beolvasztása továbbra is politikai cél” – szögezi le a CIVEK nyilatkozata hangsúlyozva, hogy rajtunk, erdélyi magyarokon múlik, mennyit  élünk meg jogainkból és milyen minőségben.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Szathmári Pap Károly maradandó hagyatéka
Könyv az ember legjobb barátja. A jó könyvből tanulva, felkészülhetünk a nehézségek leküzdésére, a jövőnk építésére. A könyv a legszebb ajándék annak, aki tud gondolkodni, és ésszerűen cselekedni. Különösen nagy értékű a könyvritkaság, illetve annak újra kiadott példánya.
Szathmári Pap Károly 1842-1843-ban adta ki ERDÉLY KÉPEKBEN– című albumát. Az album akkor 10- 12 füzetben jelent meg, füzetenként 4-5 képpel. (A füzetek számát pontosan nem lehet tudni ma sem.) Ilyen típusú könyv kiadásának abban az időben nem igen volt előzménye. Talán John Paget 1839-ben megjelent könyve- Magyarországról és Erdélyről szóló útleírás- említhető, melyet fametszetben készült képek illusztráltak.
2012-ben a Kriterion Kiadó, reprezentatív formában, újra kiadja Szathmári Pap Károly albumát, abból a meggondolásból, hogy a könyvének eredeti kiadása, a viszontagságos időknek köszönhetően, rendkívül kevés példányban maradt meg. Összesen négy példány maradt fenn. Azok közül is néhány hiányosan. Ezért a legkeresettebb könyv-ritkaságok közé tartozik. A megmaradt könyv-ritkaság közül kettő Magyarországon és kettő Erdélyben, Kolozsváron illetve Nagyenyeden található.
Az Erdély képekben- tájkép-litográfia sorozata 150 példányban készült el. A kőrajzokat Kolozsváron és Bécsben sokszorosította.
A Kriterion gondozásában megjelent album 206 oldalas, formátuma: 33×23 cm, tervezője Matei László. A könyv fedőlapján Szathmári Pap Károly Torda. utza (Kolozsvár) rajza látható. A bevezető tanulmányt Murádin Jenő egyetemi tanár „Sors és pálya” címmel írta, melyben többek között a következőket megjegyzi: „Szathmári a társadalom önművelésének mozgósító útját vallotta magáénak, s ezért készen állt azonnali cselekedetekre.
Az Erdély képekben olyan honismereti kiadvány, amely szöveg és kép, olvasmány és igényes illusztráció egybefoglalásával kívánta a haza tájait, városait, történelmi emlékeit és természeti nevezetességeit megjeleníteni.”
A könyvben minden tájegységre vonatkozóan van szöveg és kép. A szöveg két részre tagolódik. Egyrészt olvasható a tájegység, a település érdekességének leírása, másrészt történelme és az ezzel kapcsolatos legendák. A szöveg mellett az illusztráció színes kőnyomatban, vagy az album szövegét vázlatszerű vonalas rajzok kísérik.
Nemcsak tájegységre vonatkozó információkat, hanem a tanulságokat is írásba foglalja. A Barcaság leírásával kapcsolatban a következőt mondja: „Légy büszke, ha ismered hazádat, s ha nem teheted, ne szégyelld lelked vágyát betölteni…Ha ékes nyelven beszélsz vagy beszélni, akarsz e hon jövő nagyságáról, tanuld ismerni hazád múltát és jelenét, hogy mondhass jövőt…”
Illusztrációit természet után rajzolja. De a tájat egyéni ízlése szerint áttrendezi. Megváltozatja az arányokat. Közelebb hozza a hegyeket. Mindezt a művészi szabadság értelmében teszi. Lényegében átkomponálja a várost, és megváltoztatja az arányokat. A rajzok, melyek a szöveget kísérik, népviseletet mutatnak be. Ilyen például a Torockói női viselet vagy a Szelistyei oláh női viselet, a Szolcsvai női viseletet-című rajzai.
Kolozsvárt bemutató szöveg a Fellegvárhoz kapcsolódik, és láttatja a város általa átfogalmazott város képét is. „Miután e tetőn látható boldog párokhoz, kiket képünk ábrázol, ekként feljutánk: minő tekintet! Míg lábunk alatti grottákban s a téltúl odaillesztett kis házikókban emberek örülnek nem irigyletes éltöknek… előttünk terül el Kolozsvár, egy feleki hegysor és mostani állásunk alkotta völgyben , oldalánál lekígyózó szép Szamosával, s önkényt eszünkbe tódulnak legott mindazon nevezetességei, mik történeteivel összeforradvák.” Szándékosan idéztem az album szövegét, hogy érzékeltessem a könyv egyik érdekességét: a szerkesztő meghagyta az eredeti szöveget, a maga ízes nyelvezetével.
A tájegységek leírásának legnagyobb részét Szathmári írta, de Nagy Ferenc, Krizbay Miklós, Dózsa Dániel, Kőváry László, Szilágy Sándor írásai is olvashatók.
Az ábrázolt helyszínek, a teljesség igénye nélkül: Torockó, Rozsnyó, Kolozsvár, Segesvár, Hátszeg, Marosújvár, Tordai– hasadék, Barcaság, Vajdahunyad, Küküllővár, Válaszút, Gyulafehérvár.
Szathmári az alkotásában a heroikus fokozás stílus jegyeit alkalmazta.
A könyvet Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa és a Kriterion Kiadó szervezésében a Főkonzulátuson mutatták be azzal a szándékkal, hogy a szerző Szathmári Pap Károly születésének 200. évfordulója alkalmából tisztelegjenek a nagy művész emléke előtt.
A könyvet méltatta Magdó János főkonzul, Murádin Jenő művészettörténész, H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója.
Magdó János a könyv szerkezeti összeállításáról beszélt. Kép és szöveg kapcsolódik össze, a kis leírásokban van kritikus magyarázat is, ami nemcsak a tájegységre vonatkozik, hanem általános érvényű gondolat. Az 1842-43-as években kiadott füzetek eladási gondokat eredményeztek, melyeknek következtében belebukott a vállalkozása.
Szathmári Pap Károly ennek hatására határozott úgy, hogy elmegy Bukarestbe, ahol Havasalföld fejedelmének szolgálatába szegődik.
Szathmári Pap Károly az erdélyi tájképfestészet megteremtője, akinek születésnapjához kötődik a romániai fényképészet napja is.
Murádin Jenő kiemelte, hogy a 2008-ban kiadott Szathmári Arcképcsarnoka mind a román, mind a magyar kultúrához tartózik. Szathmári Pap Károly emblematikus figurája a Kárpát Medence tájainak. Az Erdély képekben-című, füzetekben megjelentetett alkotása egyedülálló. Először próbálkozott olyasmivel, amivel eddig Erdélyben senki. Első olyan ábrázolást tartalmazza, mely az erdélyi tájakat mutatja be füzetekben. Azért, mert ilyen formában könnyebben eladható volt.
Szerinte nem volt politikus alkat. Bukarestben befogadta a magyar menekülteket. Magyar lapokat adott ki, és amit ebből a könyv kiadásából is kiderül, milyen szinten zajlott az oktatás a Kolozsvári Református Kollégiumban, melynek Ő is diákja volt.
Ismerte Vörösmarty Mihályt, Berzsenyi Dánielt. Azok a szövegek, melyeket Ő írt a füzetekbe a legjobbak.
H. Szabó Gyula szerint Szathmári Pap Károly összeköti a magyar és román kultúrát. A román képzőművészeti élet egyik jeles képviselője volt. A gazdag bojárok megrendelték abban az időben nemcsak a maguk, de a feleségeik arcképét is. Mindez megélhetést biztosított a művészeknek.
Bukarestben élt és alkotott, de Ő a magyar kultúrát is támogatta. Szathmári Pap Károly Bukarestben a református egyház gondnoka illetve presbitere volt. A Református temetőben nyugszik.
H. Szabó Gyula bemutatta a Kriterion Kiadó megújult honlapját és a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon online változatát.
Az igen értékes kötet megjelenését a Jakabffy Elemér Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Szerkesztette H. Szabó Gyula. Tördelés: Szabó Anikó.
Készült a kolozsvári IDEA és GLORIA Nyomdában.
A könyv kivitelezésében és tartalmában méltó arra, hogy mindenki könyvtárában, előkelő helyen, ott legyen.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Szentmisét tartottak Dani Gergely plébános emlékére Gyimesbükkön
Halálának 30. évfordulóján Dani Gergely esperes-plébánosra emlékeztek kedden Gyimesbükkön. Az 1983 januárjában az oltárnál, misézés közben elhunyt pap szolgálati idejében épült a Bákó megyéhez csatolt település impozáns temploma.
A település legrégebbi, kontumáci temploma már a 20. század elején kicsinek bizonyult, egy új templom építésének gondolata az első világháború előtt, Boér János plébános idejében vetődött fel. Telket vásároltak, pénz gyűjtöttek, de előbb a világháború, majd a trianoni békediktátum hiúsította meg a terveket.
Évtizedes erőfeszítések
A templom alapkő-letételi ünnepségét György Lajos plébános idejében, 1929 májusában tartották, elkészült az alap, de az 1930-as évek gazdasági válsága, a második világháború, majd a kommunista rendszer lehetetlenné tette a templom felépítését. 1972-ben érkezett Dani Gergely plébános Gyimesbükkre.
A hitében rendíthetetlen, elképzeléseiben megakadályozhatatlan, a második világháborút a fronton végigharcoló, később teológiára jelentkező Dani Gergely minden akadályt legyőzve Bukarestben kiharcolta a templomépítési engedélyt, majd a hívek pénzadományaira, több ezer óra önkéntes munkájára támaszkodva sok más adakozó segítségével 1972–1977 között felépült a jelenlegi plébániatemplom. A templomot 1977. október 17-én Jakab Antal püspök szentelte fel, búcsúünnepe úrnapján van.
Lelkeket is épített
Az istenháza kedden zsúfolásig megtelt, amikor Salamon József plébános kezdeményezésére Dani Gergelyre emlékeztek, az általa épített templom bejáratához emléktáblát helyeztek el. A megemlékező szentmisét Berszán Lajos kanonok mutatta be, aki ünnepi beszédében a Dani Gergellyel kapcsolatos személyes élményeit elevenítette fel, hangsúlyozva a kommunista hatóságok által rengeteget zaklatott pap nemcsak templomot, hanem lelkeket építő erényeit. Berszán atya szerint azokban az években: „Isten egy igazi pásztort adott a gyimesbükki népnek”.
A lemhényi Dani családban 20 gyermek született, közülük 15-en érték meg a felnőttkort, és szinte kivétel nélkül minden gyerek legalább a középiskolát elvégezte, ketten közülük a papi pályát választották. Az ünnepség végén a 19. gyermekként született Dani Ilonka medgyesi nyugalmazott tanítónő emlékezett bátyjára. Ezt követően Pakó Benedek atya, volt szépvízi plébános Dani Gergellyel kapcsolatos személyes élményeit hallgathatták meg az emlékezők, majd Deáky András nyugalmazott gyimesbükki iskolaigazgató és Antal Etelka, a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskola igazgatónője méltatta az anyanyelvért és a magyarságért harcoló, a magyar nyelvű oktatásért kiálló Dani Gergelyt.
Az évfordulóra Salamon József plébános egy kis emlékkönyvet adott ki Dani Gergely az Isten és a gyimesbükkiek szívében címmel. Salamon atya ebből az alkalomból ugyanakkor arra kérte híveit, imádkozzanak az éppen a megemlékezés napján 80. életévét töltő Lukácsovits Magdolna festőművészért. A Németországban élő művésznőt kérte fel annak idején Dani a gyimesbükki templom falfestményeinek elkészítésére. (Dani Gergely esperes-plébános 1919. június 19-én született a felsőháromszéki Lemhényben. Középiskolai tanulmányait a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnáziumban végezte, majd Brassóban érettségizett. A záróvizsga után behívót kapott, nem sokkal később kitört a második világháború.
A második világégést katonatisztként élte végig a fronton, testileg-lelkileg segítette a sebesülteket, és azt mesélte, hogy az egyik ütközet alkalmával, a lövészárokban fogadta meg, hogy ha a jó Isten hazasegíti, akkor beiratkozik a teológiára. 1952-ben szentelték pappá Gyulafehérváron. Gyimesbükkre való kihelyezése előtt Kovásznán, Csernátonban, Gyergyószentmiklosón és Tekerőpatakon volt plébános. 1983. január 5-én hajnalban, mise alatt, a szentlecke felolvasása közben esett össze és halt meg. A vezetésével épített templom mellé temették el.)
Dobos László
Krónika (Kolozsvár),

Huszárakadémia Bálványosfürdőn
Az előző négy, Hargita megyében megtartott Huszárakadémia után a hét végén második alkalommal került sor az erdélyi katonai hagyományőrzők elméleti képzésére Háromszéken, Bálványosfürdőn. Szombaton és vasárnap mintegy százötven huszár, gyalogos és huszárjelölt, valamint a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség elnöksége vett részt a sorrendben immár hatodik találkozón.
Az idei Huszárakadémiára Budapestről, Szegedről, Debrecenből, Kaposvárról, Marosvásárhelyről, Gyulafehérvárról, Biharból, Gyergyóból, Csíkból, a Kászonokból, Erdőszentgyörgyről, Havadról, Székelyudvarhelyről, Székelyderzsről, Szentegyházáról, Uzonból, Gidófalváról, Árkosról és Kőröspatakról érkeztek hagyományőrző huszárok és előadók. Az utóbbi három települést a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület képviselte, és természetesen jelen voltak a torjai huszárok is. Szombaton a Vár Panzióban a huszársággal és a lóval kapcsolatos szakmai előadásokat tartottak zömében magyarországi történészek és hadtörténészek. Tegnap reggel a Bethlen Gergely Mátyás-huszárezredes életéről szóló előadást követően a résztvevők Altorjára utaztak, ahol a felvonulás után zsúfolásig telt templomban a Hatos Mihály plébános által celebrált ünnepi szentmisén vettek részt. A szentmiseáldozat bemutatása után Daragus Attila, a község polgármestere elmondta: jövőre emlékjelt állítanak az itt megtartott Huszárakadémiák tiszteletére. Himnuszaink közös eléneklése után a templomkertben a huszárok együtt dalolták el a Gábor Áron rézágyúja című negyvennyolcas dalt, majd az Árpád-szoborhoz vonultak, ahol Vass László szegedi hagyományőrző alezredes felolvasta a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség előléptetési parancsát. Többek között őrnaggyá léptették elő Kádár Lászlót, alezredessé Miholcsa Józsefet, főhadnaggyá Hatos Mihály tábori lelkészt, századossá Jakab Kevendet és Kövér Györgyöt, hadnaggyá Bodoki Bélát. Erdély egyetlen Árpád-szobra előtt a résztvevők alapi kiképzést is kaptak, a huszárok imádságos szertartását sajátították el. Altorjáról a hagyományőrzők visszamentek Bálványosra, ahol Csontos János hagyományőrző huszár főhadnagy, a debreceni II. Honvéd Huszárezred vezetője Bem apóról és a tervezett Bem-emléktúráról tartott előadást. Székely Tibor hagyományőrző dandártábornok a vezérkari gyűlést követően bezárta a hatodik Huszárakadémiát.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Egy küzdelmes papi élet
Léstyán Ferenc ny. marosvásárhelyi főesperesről-protonotáriusról mind ez ideig nem jelent meg életrajz. Önéletrajzi feljegyzései sincsenek. Nem tartotta fontosnak, hogy magáról, papi munkájáról, meghurcoltatásairól írjon. Aktív papként keveset beszélt az elítéléséről és börtönéletéről. Amikor megöregedett, 90. évét betöltve, mesélgetett egyet-mást magáról. Röviden megpróbálom összefoglalni halálra ítélésének és szabadulásának történetét – életrajzának legfontosabb eseményeibe zárva.
Léstyán Ferenc 1913. február 11-én Csíkszentkirályon (Hargita megye) született. Elemi iskoláit szülőfalujában, középiskoláit a csíkszeredai római katolikus főgimnáziumban végezte. Első nekifutásnak sikerült az érettségije. Ezt azért emeltem ki, mert a két világháború közötti érettségi (baccalaureatusi) törvények értelmében a magániskolák végezettjeinek állami központi bizottságok előtt románul kellett érettségizniük, esetleg tolmács útján, aki nacionalista szellemben működött közre, s általában a jelentkezők 90 százalékát elbuktatták. Léstyán atya büszkén emlegette, hogy a kemény megpróbáltatást kiállta. Papi hivatást érezvén, 1933 őszén jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe. 1937. március 13-án szentelte pappá dr. Vorbuchner Adolf segédpüspök. Három egyházközségben szolgált káplánként: Gyergyóremetén (1937–1938), Sepsiszentgyörgyön (1938–1939) és Tordán (1939–1942). Utóbbi helyen érte a 2. bécsi döntés. Torda határ menti városként romániai területen maradt.
Léstyán Ferenc segédlelkész tanúja volt a dél-erdélyi magyarok Észak-Erdélybe való inváziójának. Amikor tehette, segített a határátkelő embereknek. De nem sokáig, mert a szemfüles román sziguranca hamar gyanút fogott. Márton Áron püspök, hogy segítsen buzgó papjának „elrejtésében”, egy évre (1942–1943) a nagyvilágtól eldugottnak számító boicai plébániára helyezte, majd a gyulafehérvári Püspöki Archívumba „dugta” el (1943) mint levéltárost. De a hatóságok itt is rátaláltak. 1943. június 29-én, Szent Péter és Szent Pál ünnepén, a kerelőszentpáli bérmálás napján, amikor Léstyán Ferenc Márton Áront kísérte, kifüggesztették ajtajára a halálos ítéletet tartalmazó törvényszéki végzést. Előbb Nagyszebenbe vitték, s innen fegyveres kísérőkkel lebilincselt kézzel Brassóba kívánták szállítani, ahol az ítéletet végrehajtani szándékoztak.
Léstyán Ferenc a gondviselő Isten közbelépésének vallotta azt a pillanatot, amikor a Nagyszeben–Kiskapus vasútvonal végén át kellett szállniuk a Tövis irányából érkező vonatra. A Tövisről beérkező vonaton olyan sokan voltak, hogy a fogdmegek őt és egy másik elítélt társát nem tudták a fülkébe begyömöszölni, a folyósón maradtak. Ekkor született meg benne a szökési kísérlet. Bár éjjel volt, de kiszámította, hogy kb. mikor érkeznek Apácára. Társával együtt a robogó vonatból két irányban kiszöktek. Léstyán Ferenc a magyar határhoz közel ugrott ki. Bilincsbe vert véres kézzel visszafelé futott, és az őrök által leadott lövések nem találták el. Néhány év múlva tudta meg, hogy a „futás” kimaradhatott volna, mert nem működött a vonat vészféke. Véres kézzel és éhségtől gyötörve egy napig bujkált és tájékozódott. Amikor a magyar határőrséghez ért, iratok hiánya miatt nem tudta magát igazolni. Kérte, hogy vezessék be a baróti plébánoshoz, aki bizonyítani fogja kilétét. Így is történt. Márton Áron püspök azt üzente neki, hogy maradjon Észak-Erdélyben. Az 1944-es nagy meneküléskor sok pap elhagyta plébániáját. Léstyán Ferenc a pap nélkül maradt Ditróban szolgált egy ideig, tele rettegéssel, mert nem volt egyértelmű a háború befejezésekor meghirdetett amnesztiatörvény. Főpásztora 1945-ben egy tekintélyes katolikus egyházközségbe, Csíkkarcfalvára helyezte. Itt működhetett 1952-ig. Léstyán atya ezekről az évekről utólag megelégedéssel és örömmel beszélt. Pedig lelkipásztori munkájában sokat gáncsolták, az újságokban „zsíros parasztnak, az embereket szipolyozó kuláknak” minősítették. A karcfalviak pedig nagyon szerették, az öregek mai napig emlegetik.
Márton Áron letartóztatása után neki is szembesülnie kellett az Erdélyben kibontakozó békepapi mozgalommal. Egyik békegyűlésre sem ment el. Sikerült mindhárom (marosvásárhelyi, gyergyószentmiklósi, kolozsvári) nagygyűlésről távol maradnia, amiért a gyulafehérvári betolakodott egyházi kormányzat (1951 őszétől 1955. január 6-ig, Márton Áron szabadulásáig) elmozdította Karcfalváról, és Belső-Szolnok megye Désakna plébániára helyezte. Éppen az áthelyezésekor nála volt – az ordinarius substitutus pápai intézkedés értelmében – a titkos ordináriusi joghatóság (1952. február 4-től egy hétig). Azért csak egy hétig, mert akitől kapta a megbízást, Szilveszter Sándort szabadlábra helyezték, és ő a joghatóságot visszaadta.
Désaknáról dr. Gurzó Anaklét ferencessel és még néhány egyházhű pappal együtt szervezték az egyházi ellenállást a békepapi korszakban. Nem fogadták el a békekormányzatot, engedetlenséget színlelve valósággal bojkottálták az Adorján Károly nevével fémjelzett központot. Léstyán Ferenc tettét, akárcsak a társaiét, államellenes megnyilatkozásnak minősítették, s mint reakciós, demokráciaellenes klerikust letartóztatták és börtönre ítélték. A piteşti-i fogház embertelen körülményei között raboskodott 1953. augusztus 6. és 1954. június 6. között. Elmondása szerint a legkellemetlenebb az volt, hogy a zsúfolt zárkában elhelyezett cseberbe kényszerültek végezni szükségletüket, s egész éjjel abban a bűzben aludtak.
1955. március 24-én Márton Áron visszatérhetett Gyulafehérvárra. Első intézkedései között található Léstyán Ferenc kinevezése Marosvásárhelyre, a kiközösített Ághota Endre helyébe. A város vezetősége nem adott tartózkodási engedélyt. A püspök ez ügyben a kultuszminisztériumba írt. Végre a hatóságok is hozzájárultak, hogy Marosvásárhelyre mehessen lelkipásztornak. Egy évig a főtéri ferences templom igazgatója lehetett, mert Márton Áron rehabilitálni akarta a békekormányzat által „nyugdíjba” kényszerített Jaross Béla főesperes-plébánost, hogy aztán egy év múlva (1956) más körülmények között vonuljon nyugdíjba.
Léstyán Ferenc 1956-tól 1992-ig a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János egyházközség plébánosa volt a szó nemesebb értelmében. Ezt követően tizenöt évig Gyulafehérváron élt. 1992–1997 között Bálint Lajos és dr. Jakubinyi György érsek vikáriusa volt. 1997-től tíz éven keresztül nyugdíjasként tovább tevékenykedett a főegyházmegye aulájában. A székesegyház legnépszerűbb idegenvezetőjének bizonyult. Készséggel és élvezettel ismertette a székesegyház történetét az idegenből idezarándokló embereknek. Ugyanakkor korát meghazudtolva szorgalmasan kutatta az érseki levéltárat, s az összegyűjtött anyagot könyvekben tette közzé.
Léstyán Ferenc 2006 őszén, hogy senkinek terhére ne legyen, bevonult a székelyudvarhelyi Pastor Bonus papi öregotthonba. 2008. július 14-én, 96 éves korában halt meg.
Lelkipásztori és népéért kifejtett munkáját értékelték egyházi elöljárói és az állami szervek is. 1970-ben pápai prelátus, 1993-ban apostoli protonotárius címet kapott. A politikailag megváltozott helyzetben 1992-ben Marosvásárhely díszpolgára, 1994-ben Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje, 2002-ben Fraknói Vilmos-díj kitüntetettje lett. Hozzátehetjük: apostoli lelkületű hozzáállásával, szellemi-lelki felkészültségével, kitartó és szorgos munkájával ki is érdemelte ezeket.
Léstyán Ferenc ny. főesperes-plébános, pápai prelátus, apostoli protonotárius élete intő példa marad az utókor számára. Reméljük, hogy a hithűségért való küzdelme nem maradhat folytatás nélkül, és követendőkre talál!
Dr. Marton József
Vasárnap (Kolozsvár),

Kós Károly szellemi öröksége
Tibori Szabó Zoltán: A Kós Károly-i örökség kisajátításáról a tények nyelvén című írásában (Szabadság 2013. február 2.) megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” írt monográfiámra utalt. Ez indított arra, hogy eredeti szándékomtól eltérően, néhány gondolatban mégis kifejtsem a témával kapcsolatos egyéni álláspontomat. Ezzel hatalmas malomkövek között találhatom magam, de ez elkerülhetetlen minden olyan esetben, ahol a napi politika megjelenik. Kós Károly szellemi örökségének hovatartozása kapcsán kirobbant, a hozzászólóktól érthető módon meglehetősen erőteljes érzelmi alapon kifejtett álláspontok között mintha éppen a lényeg kapott volna kevesebb hangsúlyt, Kós Károly szellemi öröksége. Ezt az enciklopédikus nagyságrendű fogalmat kellene előbb tisztázni ahelyett, hogy az egyik, kinek-kinek kedvesebb feléhez – a jobb, vagy a baloldalhoz – próbálja passzítani. Ha a nemzetet a maga teljességében, kerek egészként fogadjuk el, akármelyik oldalunkra tesszük a magunkénak érzett jusst, az egyik felünk csupasz marad. Ha Kós Károly örökségét Erdély fogalmával azonosítjuk, a nagy huzakodásban arra ébredhetünk, hogy újra Cs. Szabó László 1940-ben megfogalmazott, Transzszilvániára vonatkozó szavai érvényesülhetnek: „kétfelé hasadt, mint Báthory András homloka a fejszecsapástól.”
Az erdélyi művelődés történetével, az abban fontos szerepet játszó, kiemelkedő személyiségekkel való foglalatosságom közben rá kellett jönnöm arra, mi az igazi tét. Nem az életrajzi adatok bőséges felsorakoztatásának, a korábban ismeretlen források feltárásának igénye az elsődleges szempont. A legfontosabb a hogyan kérdése, vagyis hogyan próbáljuk az utókor számára átörökíteni nagyjainkat. A leírtak megfelelnek-e korábban valamilyen egyéni érdek vagy politikai szempont szerint kialakított sémának, vagy azokat zavaró módja miatt slendrián elutasításban, vagy ami még rosszabb, agyonhallgatásban részesül. S most itt van Kós Károly esete, akinek számtalanszor feldolgozott és kiadott szinte teljes életműve sem elég ahhoz, hogy pontosan tudható legyen, milyen nézetek határozták meg életútját.
Kós Károly legendás vehemenciáját kölcsönözve, vágjunk a dolgok közepébe. Mindent meghatározó kiindulópontját – kilenc évtized távlatából – így határozta meg: „én az életet világéletemben nagyon reálisan néztem. És innen a földről néztem, a szülőföldről.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal. Bukarest, Kriterion, 1978. 108. old.) Az erdélyi realitás láttatta meg vele tizenegy évesen a Trencsén (ma Ştefan cel Mare) téren a Memorandum-per miatt tüntetőket, huszonhét évesen a balázsfalvi Szabadságmezőn tartott ASTRA-gyűlést, harmincöt évesen a gyulafehérvári nemzetgyűlést, ötvenhét évesen a kolozsvári magyar bevonulást és hatvanegy évesen a Maniu-gárdisták vérengzését. Úgy tűnik, egy apróságról megfeledkeztek Kós Károlynak az erdélyi sorsba ágyazott politikai szemléletét keresők: az idővel többségivé nőtt románság meghatározóvá vált szerepének felismeréséről. Az 1910-es balázsfalvi gyűlésre utalva helyettük is megfogalmazta Kós Károly: „Láttam, hogy itt valami más van, mint amiről nekünk, diákoknak Budapesten beszélnek. S hogy valami nagy hiba van a politikában... Írtam is erről a Budapesti Hírlapban. Megjelent, de Rákosi Jenő megjegyezte, hogy hát ez semmi… nem jelentős dolog… Én azért mégiscsak azzal maradtam, hogy itt Transsylvániában valami nem úgy van, ahogy eddig tudtuk. Hogy van itt Transsylvániában valami, amit tudomásul kell venni, s amihez mindnyájunknak alkalmazkodnunk kell.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” i. m. 74. old.) Szülőföld-képét szászföldi gyermekkori élményei, székelyföldi építészeti tanulmányútjai és kalotaszegi kirándulásai, majd ottani letelepedése, építészettörténeti tanulmányai mellett az erdélyi emlékírók évszázados tanulságokat hordozó írásai teljesítették ki. „A három rendi nemzet mellett én megláttam a románságot is. Nekünk jóban kell lennünk. Egészen fiatalon jutottam erre a konklúzióra.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” i. m. 76. old.) Nem ingatag izmusokra építette egyre jobban kiterebélyesedő életműve fundamentumát, az oly sokat emlegetett transzszilvanista világképét, hanem szülőföldjéhez való örök hűsége jegyében az Erdélyt meglakó népek együttműködésének vágyára. Példaképe a visszavárt „nagy fejedelem”, Bethlen Gábor volt, akinek két nagyhatalom, török és osztrák között egyensúlyozva kellett biztosítania az Erdélyi Fejedelemség önállóságát. Ezek voltak a politikus Kós Károlyt meghatározó alapok. Mindent megtett azért, hogy az erdélyi magyarság 20. századi metamorfózisai után eszméletre térjen és megtalálja önmaga helyét, szerepét a fanarióta politikai körforgásban.
1921-ben a Kiáltó Szó címen megjelent írásában így összegezte a követendő utat, az önazonosság-tudat feladása nélküli beilleszkedés lehetőségét: „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.” („Kőből, fából házat… igékből várat” In memoriam Kós Károly 1883–1983. Bp., Magvető, 1983. 97. old.)
Tusakodásokkal terhes otthonépítő munkája közben elérkezett az erdélyi történelem újabb fordulata, a második bécsi döntés. Tibori Szabó Zoltán idézte Kós Károly Ezerkilencszáznegyvennégy című írásának egyik mondatát: „…Túlvoltunk már a Horthy-rezsim kurta egyhetűs farsangján és hosszú, négyesztendős, kálváriás böjtjén.” A citált részhez tartozik a Kós-gondolat befejezése: „De nem voltunk túl az évtizedek óta szított s a négyéves, kényszerű háború nyomorúsága, valamint a belső, politikai tusakodások mérgével is táplált vak gyűlöletek meg-megújuló kitörésein, az ököl, bunkósbot és fejsze esztelen és felelőtlen dühöngésein.” Az így kiteljesített, a szárazajtai fejvételre utaló gondolatsort 1948-ban fogalmazta meg.
Egészen másképpen kezdődött az emlegetett négyéves időszak, ahogyan Kós az Ezerkilencszáznegyven című írásában éreztette is: „A városházán öreg városi zászlók lobognak-lengenek, s a piaci templom tornyáról mélyen kígyózik le a magyar trikolór. […] Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. […] És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük és a szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” (Erdélyi Helikon, 1940. 9–10. sz. 612–613. old.) Idővel egyre csalódottabban vette tudomásul a helyi viszonyokat nem ismerő, kívülről odahelyezett, ejtőernyősöknek titulált közigazgatási vezetők kinevezését, az életükből mindezért 22 évet adó erdélyiek háttérbe szorítását. Az említett Ezerkilencszáznegyven címet viselő írásában mutatta be a helyzetet, a Sors által hajszolt szimbolikus szekeret, melynek gyeplőjénél az utat nem ismerő kocsis ül. Aki tudná mutatni az utat, azt durván félrelökik. „Mire vártok itt, erdélyi emberek? A szekeret várjuk, a magyar szekeret, aki minket idehozott és innen tovább viszen. Ne várjátok azt – felelte a Sors – mert azt régen útjára indítottam és most messze jár bizonyára.” Mint korábban, ismét szembeszállt az erdélyi önállóságot veszélyeztető és a toleranciát nélkülöző politikával, mellyel a „másik haza” érdekei nem estek egybe.
A területileg ki(vissza)egészült és egészen balra fordult Romániában Tibori Szabó Zoltán véleménye szerint Kós Károlyból a kommunisták jelentős súlyú szövetségese lett. Lássuk életének utolsó tevőleges cselekvési időszakának általam összegzett bemutatását. Miért vállalhatta Balogh Edgár felkérésére a politikai életbe való bekapcsolódást? A választ, vagy annak egy fontos elemét megtalálhatjuk a szociáldemokrata Lakatos Istvánnak (Kolozsvár, 1945. szeptember 16.) írt levelében: „nem szégyenlek támogatást kérni mindenkitől dolgozó magyar népünk érdekében, s melyet ma szolgálnia kell minden erdélyi magyarnak úgy, ahogy lehet és ameddig bírjuk, nehogy elveszítsük csatánkat az élet és a munka frontján, aminek elkerülhetetlen következménye volna, hogy Erdélyről és mindenről, amit itt eleink, Erdély földjében porladó őseink teremtettek, építettek, gyűjtöttek és jóban-rosszban megőriztek, le kell mondanunk, örökre talán.” (Kós Károly levelezése. Bp., Mundus, 2003. 385. old.) A korszak stílusának ismeretében írásaiban sem kelthet meglepetést vagy csodálkozást egy-egy demokratikus, baloldalinak minősíthető szófordulat. A Világosság napilapban megjelent cikkeiben önmagát adta, a falu problémáival, a város építészetével foglalkozott. A „demokrácia” fejlődésével témában és megfogalmazásban egyaránt igyekezett lépést tartani, de érződött nemcsak a sorok között, a sorokban is, hogy ez nem az ő világa. Egyes cikkei nagyon hasonlítottak gróf Bánffy Miklós hasonló időszakban, az Utunkban, a Beszéljünk semmit rovatban közreadott írásainak címében jelzett mondanivalójára. Voltak, akik akkortájt kommunistának tartották, még el is kerülték. (Ezt a mondatot idézte Tibori Szabó Zoltán a szövegkörnyezetből.) Voltak – folytattam a gondolatmenetet – akik politikai huncutságot sejtettek a háttérben, ahogyan erről Molter Károlynak írt levelében (Kolozsvár, 1948. december 12.) olvashatunk: „a múltkoriban egy régi barátomon, aki bizalmasan s nagy szívesen azt mondta nekem: Valld be őszintén, öregem, hogy a cikkeidet diktálják és te csak aláírod azokat.” (Kós Károly levelezése i. m. 407. old.)
Kós Károlyt a magas szintű társadalmi megbízatások meglepték, de jóleső érzéssel töltötték el. „Ráadásul én nem voltam kommunista, egyáltalán nem voltam semmilyen pártnak a tagja. Jólesett tehát a bizalom.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” 114. old.) Ha ennyire ellenkezett meggyőződésével, világlátásával, akkor miért vállalhatta – vetődhet fel a kérdés. Egyre jobban gyökeret ver az a nézet, hogy egyik fia érdekében tett eleget olyan felkéréseknek, mint a Magyar Népi Szövetség védnöksége alatti újságírás, országgyűlési képviselőség. Kós András azokban az években magyar katonaként hadifogoly volt a Szovjetunióban, s hihetőleg megígérték édesapjának, hogy közbenjárnak hazaengedése ügyében. Az MNSZ színeiben való képviselőségét Tóbiás Áron is firtatta, akinek ennyit válaszolt: „Kurkó Gyárfás kényszerített rá.” (Tóbiás Áron: Erdély öröksége. Kolozsvári látogatás a 88 esztendős Kós Károlynál. Olvasó Nép, 1988. 158. old.)
Az új rendszer alaptermészetét kiismerve, keserű élettapasztalata és a történéseket, az összefüggéseket rendszerező logikus gondolkodásmódja Lakatos Istvánnak írt, már idézett (Kolozsvár, 1945. szeptember 16.) levelében – „a magamnak, magunknak nem hazudhattam” életszemléletével – az illúziókeresés, a hamis áltatás elutasítására szólított fel: „sajnos, ma amikor a kivívott szabadságunkkal dicsekszünk a múltak elnyomásával szemben, a jogos kritikának megnyilvánulása tilosabb és veszedelmesebb, mint valaha. Aki kritizálni merészel, az fasiszta-gyanús, akit félre kell állítani, vagy éppen a bíróság elé kell utalni.” Keserűsége tükröződött régi barátjának, Fogolyán Kristófnak írt (Kolozsvár, 1952. október 10.) vallomásosan őszinte levelében: „Aztán számoltam, próbáltam elkészíteni a mérleget. Az egyik oldalra odaírtam a munkát, amit akkor, nehány évtizeden keresztül hittel, bizakodással, szeretettel cselekedtünk, s adtunk, csak adtunk. Miért? Kinek? Mi azt hittük: népünknek, az ő testének és lelkének, a mi véreinknek, a mi gyermekeinknek, a magyar jövendőnek adjuk. Tehát adtuk bőségesen, bőkezűen, számolás nélkül, ahogy a szeretet és a hűség adhatja. Mindent adtunk, ami tőlünk kitelhetett: munkát, tervet, gondolatot, időt, ideget, egészséget, s anyagit… Sokat kellett adnunk, mert kevesen voltunk, akik vállaltuk ezt a munkát és harcot és építést... És akik hittük, hogy helyesen okosan és előrelátóan csináljuk, amit csináltunk és ez a hitünk volt a mi bőséges jutalmunk. Ezt írtam a számadás egyik oldalára. S a másik oldalán azt akartam felírni, hogy mi lett az eredménye annak a kiadásnak, befektetésnek? S lehet, hogy az én öreg szemeim nem látnak már jól, lehet, hogy az én régi agyam már nem tudja megítélni, de bizony mondom, megdöbbentem, mert alig-alig látok valamit is, amit a mai elgondolás értéknek vállalt abból, amit mi akkor értéknek, eredménynek ítéltünk, tudtunk és cselekedtünk…” (Kós Károly levelezése 453. old.) Másként nem is gondolkodhatott az Erdélyi Református Egyházkerület 1934-től 1965-ig, 82 éves koráig szolgáló főgondnoka.
A korszak földi purgatóriumát 1956 ősze hozta el, melyről így vallott Vincze Géza református lelkésznek írt levelében: (Kolozsvár, 1958. június 21.) „A sors rendelése volt, hogy éppen a forradalmat [!] érhettem meg ott: elég tarka életemnek legnagyobb, legmegrázóbb élményét.” (Kós Károly levelezése i. m. 517. old.)
A mindent szülőföldjéért cselekvő, a hűség fundamentumáról építkező erdélyi mindenes az időben megjelenő és eltűnő, de kitörülhetetlen jelet hagyó nemzeti kiválóságaink egyik szimbólumává nemesült. Ebben az értelemben igaza lehet Tibori Szabó Zoltán írása zárógondolatának: „Kós Károly ugyanis valamennyiünké.” Igen, magyar közkincs, neki nincs külön jobb és baloldala, de meddő önigazolások helyett „a kisebbségi élet ajándékaként” próbáljunk hozzá méltóan valamit kezdeni és sáfárkodni szellemi örökségével.
SAS PÉTER
A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa
Szabadság (Kolozsvár),

Nagyenyedi emlékülés a budapesti parlamentben
Négyszáz éve választották fejedelemmé Bethlen Gábort
Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 400. évfordulója alkalmából tartanak emlékülést a Magyar Országházban február 22-én. Az ünnepségre a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium is meghívást kapott. A fejedelem által 1622-ben akadémiai rangra emelt református iskola tavaly ünnepelte fennállásának 390. évfordulóját. A történelem akkori eseményei azt eredményezték, hogy Apafi Mihály 1662-ben Nagyenyedre költöztesse az intézményt, amely itt is megőrizte szellemi folytonosságát és hagyományait. Ma is reprezentatív tanintézete az oktatástámogató fejedelem emlékének.
Ha 1610-ben, a három részre tagolt Magyaroroszág különböző vidékein valaki azt tudakolta volna, ki is az a Bethlen Gábor, aligha kapott volna helytálló választ. A királyi országrészben a nevét sem igen ismerték, a Félhold uralma alatt álló hódoltságban mindössze néhány főtiszt tartotta őt számon fejedelmi követként. Konstantinápolyban, a Fényes Portán már akadtak volna ismerősei. (Forrás: Bitskey István: Így élt Bethlen Gábor. Móra könyvkiadó, 1985.). Ekkoriban még ő maga, a bátor és tehetséges fiatalember sem gondolhatta, hogy három év múlva Erdély fejedelme lesz, majd 1620-ban Besztercebányán az országgyűlés Magyarország királyává választja. Az aranykor fejedelme
Harminchárom éves korában, 1613-ban Bethlen Gábort bonyolult és nehéz politikai és hadászati helyzetben választották erdélyi fejedelemmé. Októberben a már országszerte ismert hadvezér és diplomata török seregektől övezve vonult be Gyulafehérvárra, majd továbbindult Kolozsvárra, ahová összehívták a fejedelemválasztó országgyűlést. Közben Báthory Gábor, Erdély akkori fejedelme orgyilkosok áldozata lett, és így Bethlen egyedüli várományosa maradt az erdélyi fejedelmi trónnak. Előzetesen a diplomácia előiskoláját sikerrel kijárt Bethlen maga mellé állította a hódoltsági török vezéreket, majd egy levélben Thurzó György nádornak, a király helytartójának is jelezte bujdosása mozgatórugóit. Megcáfolta a keringő álhíreket, kiemelve: semmiképpen sem akarta veszélyeztetni a királyságot. Indokolta a török segítség igénybevételét, amelyet elsősorban a fejedelmi zsarnokság ellen használt fel.
Ahmed török szultánt Bethlen csak szerencséjének köszönhetően győzte meg. 1613 februárjában személyesen jelent meg a nagy szultán színe előtt, de nem kapott egyértelmű ígéretet a támogatásra. Ottléte alatt, egy szép tavaszi napon, sétalovaglás közben, külföldi követek gyűrűjében I. Ahmed lova megbokrosodott, és a rakoncátlan állat veszélyeztette a szultán testi épségét. Az épp jelen lévő Bethlennek sikerült megfékeznie a szilaj mént, a szultánt pedig elragadtatta ez a bátorság. A történtek után Bethlen meghívást kapott a szultáni tanácsba, ahol meggyőződtek okos érveléséről, tapintatos modoráról és kitűnő nyelvtudásáról. Most már egyértelműen pártfogolták erdélyi fejedelemmé emelését.
Az októberi kolozsvári fejedelemválasztó Országgyűlésen elhangzott esküjének egy részletét idézzük: „Én Bethlen Gábor, Erdélynek választott fejedelme, Magyarország részeinek ura és székelségek ispánja etc. Eskeszem az élő Istenre etc. Hogy az megmondott birodalomban, országban lévő nagyságos urakat, nemeseket, vitézlőket, székelséget, kerített és mezővárosokat és in genere (általában) minden nemzetségeket, rendeket, státusokat, religiókban, fejedelemségre való libera elektióban suffrágiumban (szabad választásban, szavazásban) és vároknak illibera pronuntiátokban (korlátozott rendelkezéseiben) szabadságokban, törvényekben és approbáta consuetúdójukban (jóváhagyott szokásukban megtartok). (Makkai László: Bethlen Gábor emlékezete, Magyar Helikon, 1980.) Az egykori krónikás szerint „a fejedelem fő gondja volt tudós ifjakat taníttatni, a hazát tudós-keresztény tanítókkal, tudós professzorokkal megékesíteni.” A feljegyzések szerint a kassai, debreceni, nagyváradi, dési, huszti, nagybányai, kolozsvári, marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi és nagyenyedi iskolák élvezték bőkezű támogatását. Bethlen Gábor fejedelemmé választása után betartotta ígéreteit, és politikájával Erdély né-pének békességet, stabilitást, új gazdasági és iskolapolitikát, valamint kultúrát teremtett. Megvalósította Erdély aranykorát.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár),

Több oldalról támadják a régiósítást

Felújítás alatt a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium
Erdély egyik legrégebbi városa Nagyenyed, helyén már a kelták idejében település állt. Történelme során többször feldúlták, de iskolája elpusztíthatatlannak bizonyult. A Magyar Örökség díjával kitüntetett híres kollégium talán még sohasem esett át ekkora méretű tatarozáson. Az Erdélyi Fejedelemség egykori fővárosa, Gyulafehérvár felé tartva Kolozsvárról a műúton szinte kikerülhetetlen Nagyenyed. Az út mentén, amerre a szem ellát, omladozó falak, törmelékek halmaza, égbe nyúló csupasz vasszerkezetek emlékeztetnek az egykori „ipari forradalom” idejére. A kommunizmusban gombamód szaporodtak a gyárak, üzemek, mindenféle-fajta ipari termék szaga és füstje lengte be a tájat, Kolozsvártól Tordán és Aranyosgyéresen keresztül el egészen Nagyenyedig. Az egykori ipari létesítményeket felváltva, manapság osztódással szaporodnak a hagymakupolák, ahol akad egy talpalatnyi hely, ott az ortodox egyház azonnal kitűzi győztes lobogóját. Gyárak helyett templomok magasodnak az ég felé, a munkásszállások helyét apácazárdák foglalják el.
Élni akaró város
Ha életre is kelt néha ez a vidék, a történelem viharait soha nem heverte ki egészen. Nagyenyedet és környékét az idők során többször feldúlták, a várost porig rombolták. A tatárok rátörtek és elfoglalták, Mihai Viteazul hadai felégették, majd nemsokára ismét a tatárok pusztítottak. A 18. század elején labancok garázdálkodtak a városban, de a legnagyobb csapás 1849 januárjában érte a várost: az Avram Iancu és Axente Sever által vezetett 16 ezer fős román haramia-sereg támadta meg, közel 1000 magyart mészároltak le. Akit a románok nem vertek agyon, azt kiűzték a városból. A kollégium és a levéltár dokumentumainak egy részét elpusztította, a lakóházakat lerombolta, a történelmi egyházak templomait kibelezte a fosztogató söpredék. A korabeli pusztításokat tetézte a 20. században véghezvitt betelepítési politika, amikor „újfajta” lakosokat költöztettek a városba. Szürke házfalak, vakolatukat vesztett épületek, latyakos utak várják az utazót Nagyenyeden, ezek jelzik korunk „gazdagságát”, amikor Románia kitalálta az „eredeti kapitalizmust”. Az erőszakos iparosítás következtében, amikor mindenfelől munkások érkeztek a városba, Nagyenyed dombjain tömbháznegyedek épültek, a lakosság etnikai aránya hirtelen kibillent egyensúlyából. Manapság alig három és félezer magyar lélekkel „büszkélkedhet” Erdély egyik legrégebbi városa. Munkalehetőség alig van ezen a vidéken, a több ezer embernek kenyeret adó gyárak csarnokai üresen várják végzetüket. A tömbházak lakásainak kitört ablakai mögött ma már nincs élet, sokan elvándoroltak, hátuk mögött hagyva a kilátástalan életet.
A fejedelem iskolája
Ám egy dologra századok óta büszke lehet Nagyenyed: a Bethlen Gábor által alapított kollégium kiállta az idők megpróbáltatásait, és nemzetünk legkiválóbb személyiségeit tudta útra bocsátani közel 400 éven át.
1622-ben, a Kolozsvárra összehívott országgyűlésen Bethlen Gábor fejedelem elfogadtatta az akadémia alapítási tervét,hogy csökkentse azt a lemaradást, amely Nyugat-Európával szemben mutatkozott. A főiskolát a fejedelmi székhelyen, Gyulafehérváron építették fel, ahol már az év végén beindult a tanítás, neves külföldi vendégtanárok közreműködésével. Itt volt diák, később tanár Apáczai Csere János, aki gyakran felemlegette „Bethlenes” éveit. 1662 októberében Bethlen János kancellár javaslatára II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem rendeletet adott ki, amelynek értelmében a gyulafehérvári bethleni akadémiát Nagyenyedre helyezték át. 1712-ben a fejedelmi tanács megszűntével a kollégium vezetését és irányítását a Református Egyházi Főtanács, Supremum Consistorium vette át. 1948-ban kormányhatározat alapján a kollégium ingó- és ingatlan vagyonát államosították, egyházi, református jellegét megszüntették. A múlt század nyolcvanas éveiben itt is bevezették a román tannyelvű oktatást, a cél természetesen az volt, hogy idővel a magyar diákokat és tanárokat kiszorítsák a kollégium falai közül. 1990-ben a kollégium újból magyar tannyelvű intézetté vált, beindult a tanító- és óvónőképző, és így elérkezünk lassan a mába…
Akaratunkon kívül rosszkor érkeztünk a nagyenyedi kollégiumba, pontosan a próbavizsgák kellős közepébe toppantunk. Az iskola vezetőségének irodáiban Turzai Melánia igazgató-helyettes fogad, néhány szót váltunk, majd siet is az ügyeket intézni. Szőcs Ildikó igazgató is megérkezik, vele beszélgetünk a Bethlen jelenéről, a hatalmas munkát igénylő tatarozásról, ami már nagyon ráfért az intézmény épületeire.
Az iskolának – tudjuk meg az igazgatótól – az önkormányzat a fenntartója, és egyházi tulajdonban lévő épületben működik. Érdekes státusa van, hiszen állami intézmény, de felekezeti jellege is van. „Annak idején, a visszaszolgáltatás kapcsán a tantestület, a diákok és a szülők nagy része is kijelentette, hogy felekezeti oktatási hálózat részeként, a valamikori református kollégium utódaként óhajt működni” – mondja Szőcs Ildikó. Érdekes helyzet ez: egyházi tulajdonban lévő épületben működik egy állami iskola, ami gyakorlatilag része a felekezeti oktatási hálózatnak. A visszaszolgáltatást követően a tanügyminisztérium szerette volna megvásárolni az épületet, hogy ne kelljen bért fizetnie az egyházkerületnek. Természetesen a kollégium nem volt eladó, de szerencsés és okos megoldás született: 2007-ben sikerült olyan egyezséget kötni az egyházkerület és az önkormányzat között, aminek értelmében átadták az épületet használatra az önkormányzatnak, úgy, hogy a mindenkori Bethlen Gábor Kollégium működjék benne. A bérleti szerződés 25 évre szól, ennek értelmében az önkormányzatnak kötelessége, hogy a bérleti díjnak megfelelő összeget az intézmény fenntartására, az épület rendbe tételére használja fel. Szőcs Ildikó szerint példaértékű az együttműködés az egyházkerület és az önkormányzat között, a jelenleg zajló felújítási munkálatokra is sikerült elnyerni egy hatmillió eurós uniós pályázatot, és ha minden jól megy, 2014-re be is fejeződik a tatarozás. A tornacsarnok 1896-ban épült, ottjártunkkor ismét régi fényében pompázott. Új épület létesült a régi, omladozó konyha helyébe, az étkezdét pedig magyar állami segítséggel sikerült felújítani.
Ami a kollégiumi életet illeti, az igazgatónő hangsúlyozza: a gyerekeket a mindenkori keresztyén erkölcsi normák szellemében nevelik, és ehhez nyújt segítséget az egyházkerület. Ők alkalmazták az iskolalelkészt, aki a fogadóórákon, a különböző iskolai tevékenységeken foglalkozik a gyerekek lelki nevelésével. Napi áhítat, cserkészmozgalom, különböző önképző körök – mindez hozzátartozik a Bethlen kollégium mindennapi életéhez.
Választékban nincs hiány
A nagyenyedi kollégium bentlakásában 120 diák lakik, a környékbeli magyar iskolák megszűntével egyre többen választják a Bethlen Gábort. „Az iskolának hagyománya, hogy sok helyről érkeznek diákok. Fehér megyén kívül Maros, Kolozs, Hargita, de még Bákó megyéből is vannak tanítványaink” – mondja az igazgató. Akik messziről jönnek, általában a középfokú tanító-és óvóképzést választják, de vannak matematika-fizika, természettudományi osztályok is. A harmadik oktatási forma a Bethlenben a technikai oktatás, itt turisztika-közélelmezés szakirányon folyik a tanítás. Szakmunkásképző is van az iskolában, pincéreket oktatnak a szakma titkaira. Meggyőződhettünk tehát: sokféle lehetőséget kínál a nagyenyedi kollégium, hogy a gyerekek ne kényszerüljenek román iskolákba. Akollégiumban hétszáz diák tanul, az idén három osztály végez saját anyanyelvén. Másrészt az is igaz – teszi hozzá Szőcs Ildikó –, hogy a pedagógiai szakok ázsióját sikerült úgy lerombolni Romániában, hogy a fiatalok tömegesen már nem jelentkeznek a tanító- és óvóképző középiskolába. Ennek ellenére a gyereklétszám stabil, sőt, ebben az iskolai évben némileg nőtt is. A tanárok többsége enyedi, vagy az iskola véndiákja, ebből is látszik az erős kötődés a Bethlen iránt. Egyébként az iskola által minden évben megrendezett Bethlen-bál a város kiemelkedő társasági eseménye, amelyen alkalomadtán több mint félezer ember vesz részt. A kollégiumban a nagyszerű múlt nyomai lépten-nyomon felbukkannak: a folyosókon, az épületek falain, az udvaron, a dokumentációs tárban, vagy a természetrajzi múzeum termeiben. Itt koptatta a padokat, vagy tanított mások mellett Barabás Miklós, Bod Péter, Áprily Lajos, Sütő András, Jékely Zoltán, Pápai Páriz Ferenc, Köteles Sámuel, és innen indult felkutatni a magyarok őshazáját Körösi Csoma Sándor. A múzeum Fenichel Sámuel Afrika-kutató nevét őrzi, aki értékes néprajzi, rovar- és lepkegyűjteményének egy részét az enyedi kollégiumba juttatta el.
A múzeumban – melyet diákok, tanárok és civilek egyaránt látogathatnak –, az elefántagyarak, a kitömött állatok, és érdekesnél érdekesebb kiállítási anyagok társaságában egy emberi csontváz is látható. A legenda úgy tartja, ő volt egykor a múzeum őre. Végrendeletben kérte, hogy csontvázát helyezzék el kedvenc termében. Hogy örökkön-örökké őrizze az évszádok óta tudományt fakasztó iskola mindenkori javait, diákjait, tanárait.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Örök emlék Léstyán Ferencnek
– Amikor Léstyán Ferenc apostoli protonotárius, nyugalmazott vikárius, főesperes-plébános születésének 100. évfordulója alkalmából az ünnepséget terveztük, nem számítottam ennyi emberre – mondta főtiszteletű Oláh Dénes főesperes a rendezvénysorozat szentmiséjén. Valóban, a munkanap ellenére is nagyon sokan voltak jelen a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János-plébániatemplomban azok közül a katolikus hívek közül, akik elevenen őrzik szívükben Léstyán Ferenc emlékét, akik hálával gondolnak rá, s akiknek lelkében mély nyomot hagyott szeretete, segítőkész magatartása, a hívek iránti elkötelezettsége. A biciklis papnak is nevezett plébános tiszteletére Marosvásárhelyre érkezett dr. Jakubinyi György érsek, Tamás József püspök, és még körülbelül száz egyházmegyés pap gyűlt össze a szentmisére.
A tegnapi emlékünnepség egy Léstyán Ferencről készített dokumentumfilm levetítésével kezdődött, majd a szentmisével folytatódott, amelynek főcelebránsa dr. Jakubinyi György érsek volt. Beszédében kifejtette, hogy ha az Isten áldását adja egy közösségre, akkor jó papot küld közéjük. Ez történt a marosvásárhelyi katolikus hívekkel is, jó papot küldött közéjük, aki 1955 és 1992 között szolgált közöttük. A marosvásárhelyiek hálásak lehetnek azért, hogy Isten ilyen pappal ajándékozta meg őket, mint Léstyán Ferenc. Olyan pappal, aki hivatásszerűen szolgált és végezte közösségépítő feladatát.
Léstyán Ferenc az anyakönyvi bejegyzés szerint 1913. február 12-én Csíkszentkirályon született, azonban ez a valóságban nem így van. A Regátban két nappal korábban látta meg a napvilágot, ahol szülei vendégmunkásként dolgoztak. Csakhogy nem itt íratták be, mert azt akarták, hogy fiukat Magyarországon, Csíkszentkirályon anyakönyvezzék.
1932-ben a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnáziumban érettségizett, majd tanulmányait a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán végezte. Lelkészi szolgálatát 23 évesen Gyergyóremetén kezdte, majd Sepsiszentgyörgyön, Tordán, Gyulafehérváron, Kolozsváron, Ditróban, Csíkkarcfalván, Désaknán folytatta. A diktatúra őt sem kímélte, a nagyszebeni hadbíróság halálra ítélte, majd egy koncepciós perben egy év börtönbüntetést kapott. Innen szabadulva került Marosvásárhelyre, ahol közel négy évtizedet szolgált.
1992-től Gyulafehérváron teljesített szolgálatot, majd nyugalmazott vikáriusként élt és dolgozott 2006 elejéig, akkor az udvarhelyi papi otthonba vonult, életének 96., papságának 71. évében itt érte a halál.
2008. július 16-án szülőfalujában, Csíkszentkirályon helyezték örök nyugalomra.
Nincs olyan marosvásárhelyi katolikus család, amelyben ne emlékeznének rá szeretettel. Erdély viharos huszadik százada tanújának, lángoló lelkű lelkipásztorának a szeretet és a mindenkori emlékezés jeléül emléktáblát állítottak a plébániatemplom belső udvar felőli falán. Ezt dr. Jakubinyi György érsek leplezte le, majd áldotta meg.
Baricz Lajos marosszentgyörgyi lelkész az ő tiszteletére írt költeményét olvasta fel. Az emléktáblát a szülőfalujából érkezett küldöttség is megkoszorúzta.
Az ünnepség keretében dr. Tamási Zsolt tartott előadást az atya életútjáról, majd bemutatták az általa szerkesztett, Erdély süveg nélküli püspöke. Msgr. Léstyán Ferenc, Vásárhely biciklis papja című kötetet. A kötetet Oláh Dénes főesperes méltatta.
Az ünnepség zárómomentumaként biciklis emlékkörúton vettek részt az emlékezők. Azt az utat járták végig, amelyen Léstyán atya heti rendszerességgel körbebiciklizett, kórházban fekvő beteg híveit látogatva.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely),

Márton Áron püspökké szentelésére emlékeztünk
Márton Áron (1896–1980) püspökké szentelésének 74. évfordulójára emlékeztünk február 12-én. A Kolozsvári Római Katolikus Szent Mihály Plébánia által szervezett rendezvény a Római Katolikus Nőszövetség székhelyén kezdődött, majd Kovács Sándor főesperes előadása után a jelenlévők átvonultak a templomkertbe, ahol megkoszorúzták a püspök szobrát. Végül, a Szent Mihály-templomban megtartott ünnepi szentmisén hangfelvételről hallgathattuk meg Márton Áron egyik, 1972. évi szentbeszédét, amely a frissen végzett kispapoknak szólt.
– A Hit Éve jó lehetőség arra, hogy ne csak hitünket tisztítsuk meg, hanem különös figyelemmel forduljunk Márton Áron felé is. A közösségnek mindig jó példákra van szüksége ahhoz, hogy a helyes úton maradhasson. Olyan példákra, amelyek kitartásra sarkallnak. Kevesen vannak azok, akik Márton Áronhoz hasonlóan a nyugodt élet helyett az önfeláldozást és a meg nem alkuvást választották. Márton Áron szellemi öröksége elválaszthatatlan a hittől, utolsó körlevele is ezt támasztja alá – mondta bevezetőjében Fábián Mária nőszövetségi elnök.
A folytatásban Kertész Adél (hegedű) és Márton Szabolcs (gitár) G. Fauré Pavane című művét tolmácsolta, majd Kovács Sándor főesperes előadásában kifejtette: kettős ünnepet ülünk, hiszen Marosvásárhelyen Léstyán Ferenc vikáriusra, marosvásárhelyi főesperes-plébánosra emlékeznek születésének 100. évfordulóján, Kolozsváron pedig a 74 éve püspökké szentelt Márton Áronra. Hozzátette: jövőre, a 75. évforduló alkalmából nagyobb szabású ünnepséget szerveznek majd.
Előadásában a főesperes Jakubinyi György jelenlegi gyulafehérvári érsek 1980-ban, a püspök halálakor keletkezett, de csak 1996-ban napvilágot látott írásából idézett.
– Elődjéhez, Majláth Gusztáv Károly püspökhöz hasonlítva, Márton Áron a „hegy lábánál nőtt dombnak” nevezte önmagát. Most már ő lett szemünkben a hegy, sőt a szikla – idézett Kovács Sándor.
Jakubinyi írásából Kovács Sándor felelevenítette azt a megható találkozást is, amikor Márton Áron – nem sokkal halála előtt – megjelent a püspöki lak kertjében, az akkori papnövendékek pedig elénekelték neki a Jó atyánkért esdeklünk kezdetű püspökfogadó éneket. Végül a főesperes Márton Áron életrajzi adatait ismertette, amelyből kirajzolódott a püspök küzdelmes, nehézségekkel és megpróbáltatásokkal teli élete.
Boér Ferenc színművész szavalata után a jelenlévők elénekelték a Boldogasszony Anyánk katolikus éneket, majd átvonultak a Szent Mihály-templom kertjébe, ahol többen is (Magdó János magyar főkonzul, Horváth Anna alpolgármester, a piarista öregdiákok) koszorút helyeztek el a püspök szobránál.
Az ünnepi szentmisén hangfelvételről meghallgathattuk Márton Áron 1972-es beszédét a pap kötelességeiről, amelyek ma is időszerűnek bizonyulnak. – A római katolikus papnak közvetítenie kell a szükséges erkölcsi és lelki erőt híveinek, és osztatlan erővel kell szolgálnia a rábízott hívek lelki üdvét. Vezetnie kell az egyházközséget, azt élettel és lélekkel kell megtöltenie – mondta egykor a kispapoknak a püspök. – Olyan időben lettetek papok, amikor a világ változásai megszédítik az embereket. Ennek a világnak még inkább szüksége van olyan emberekre, akik Jézusban hisznek. Hirdetnetek kell Isten igéjét, amely örök és mindig új. Hirdetni kell azt alkalmas és alkalmatlan időben. Közvetítsétek az Istentől származó hitet és reményt, és így maradjatok hűségesek Istenhez” – mondta Márton Áron több mint negyven évvel ezelőtt, majd Isten áldásával bocsátotta útjukra a papnövendékeket.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

Márton Áron
Kettős ünnep van az egyházmegyénkbe, mondta Ft. Kovács Sándor főesperes. Marosvásárhelyen ünnepelték Léstyán Ferenc vikárius, főesperes – plébános születésének 100. évfordulóját.
Kolozsváron a Római Katolikus Szent Mihály Plébánia szervezésében ünnepi megemlékezést tartottak Márton Áron püspökké szentelésének 74. évfordulója alkalmából. Az ünnepi rendezvényt a Római Katolikus Nőszövetség előadótermében tartották. Ezt követően a templom-kertben koszorút helyeztek el Márton Áron szobránál. A Szent Mihály templomban ünnepi misén emlékeztek a nagy püspökre.
„A hegy lábánál nőtt domb”
Ft. Kovács Sándor főesperes előadásában Márton Áron személyiségét dr. Jakubinyi György érseknek, 1980-ban írt, a Hegy című írása alapján mutatta be. Ez az írás az akkori körülmények között nem jelenhetett meg, csak 1996-ban. (Megtalálható a „Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfordulóján”- című kötetben, melyet dr. Marton József szerkesztett). Jakubinyi György a püspök halála után írt nekrológ bevezetőjében kiemelte: „A hegy lábánál nőtt domb- így nevezte magát Márton Áron püspök, ilyennek érezte magát nagy elődjével, gróf Mailáth Gusztáv Károly püspökkel szemben, amikor átvette az egyházmegye vezetését. De most már szemünkben ő lett a hegy, sőt a szikla- amint idézi elődje mondását dr. Jakab Antal erdélyi püspök.”
Kovács Sándor szerint a hegy hasonlat találó. A hegy olyan, mint a szeretet, mégis adakozó. Felidézte Márton Áron püspök életének legfontosabb mozzanatait. Ember- közelbe hozta a nagy püspök személyiségét, kiemelve a következetességét, a totalitárius diktatúrával szembeni kritikus magatartását, annak ellenére, hogy tudatában volt a következményeknek. Nem alkudott meg a hatalommal szemben, hanem védte a katolikus egyház érdekeit.
1924-ben pappá szentelték. Papi állomáshelyein megismerte a katolikus hívők problémáit, a szórvány gondjait. Kapcsolatban került minden társadalmi réteggel.
1938-ban nevezték ki püspöknek. A püspöki szentelés a Kolozsvári Szent Mihály templomban történt.
1944-ben tiltakozott a zsidók elhurcolása ellen. A kolozsvári Szent Mihály templomban felemelte szavát a nácizmus nézetei ellen. 1948-ban tiltakozott a görög katolikus vallás betiltása, az egyházi vagyonok államosításával szemben. 1949-ben Bukarestbe történő utazása során letartóztatják. Bírósági döntés alapján életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. 6 esztendei börtön évet élt át. Meghurcolják Jilava, Nagyenyed, Máramarossziget, Malmaison börtöneibe. Minden sínylődése ellenére, hitében nem törik meg. Kínzóival nem alkudott meg.
1955-ben kiszabadult a börtönből, s visszatérhetett a püspöki székhelyére.
Személyisége új lendületet jelentett az egyház számára.
Újrakezdte a pasztorális tevékenységet, bérma-utakat szervezett, hogy meglátogassa egyházmegyéjét. A nép lelkesen fogadta, ünnepelte a börtönből kiszabadult püspököt. A népszerűsége zavarta az állami hatóságokat.
1956-ban behívták a gyulafehérvári rendőrségre. Közölték vele, megvonják működési engedélyét. Megtiltották, hogy elhagyja a püspöki palotát. Úgy vélték, hogy jelenléte „zavart keltett az emberekben”. Rendkívül leszűkítették a mozgásterét, amely csak a püspöki székházra, az udvarra, a kertre, a székesegyházra terjedt ki.
Ez a „palotafogsága” 11 évig (1956-1961) tartott.
A palotafogságának feloldása Franz König bécsi bíborosnak Romániában való látogatásával volt kapcsolatban. Franz König a román ortodox egyház illetve a bukaresti pátriárka meghívottja. Azzal a feltétellel fogadta el a meghívást, ha lehetősége lesz találkoznia Márton Áron püspökkel.
Mivel kényszerlakhelyét Márton Áron nem hagyhatta el, az illetékes hatóságok elrendelték, autóval hozzák Bukarestbe. Visszaadták a polgárjogait. A püspök úr afelől érdeklődött, melyek szabadságának feltételei, ugyanis ő feltételeket nem fogad el. A válasz az volt, hogy „elfogadják, ahogy van”. Ismét elindult bérma-útjára.
1976-ban a Gyulafehérvári székesegyház zsúfolásig megtelt, Márton Áron püspök utoljára szentelt fel papokat.
Márton Áron Erdély 79. püspöke volt (1938-1980). Élete, helytállása a történelem viharos évtizedeiben, nyitottsága példaértékű a következő nemzedékek számára.
A Keresztény szó 2013. februári ünnepi száma Márton Áron püspök személyiségét mutatja be dokumentumok, visszaemlékezések, posztumusz portréfilm, interjúk alapján. A borítón: In memoriam Márton Áron, Szőcs Zsolt fotómontázsa. A hátoldalon részletet olvashatunk Bajor Andor „Nem mi választjuk ki szentjeinket” című szabad-versből.
Találkozásom Márton Áron püspök úrral
Amikor jelezték, Márton Áron püspök urat fényképezhetném, egy hónapi válaszadási időt kértem, ami azért kellett, mert ez alatt, beültem a könyvtárba, áttanulmányoztam a püspökké szentelésével kapcsolatos sajtóanyagot, olvastam, miként tiltakozott a náci atrocitások ellen. Olyan embereket kerestem fel, akikkel együtt raboskodott a szamosújvári, máramarosszigeti börtönben, ahol viselkedésével az őrök elismerését és tiszteletét is kivívta. Az olvasottak, de a hajdani börtöntársak elmondása alapján, kialakult bennem egy Márton Áron kép, ami a találkozásunk pillanatában mégis széjjelfoszlott. Képzeletemben robosztusnak láttam. Ezzel szemben egy nagyon kedves, acélos kék, vesébe látó szemű bölcs tekintetű, sokat látott és sokat átélt, egyszerű idős ember nyújtotta felém kezét. Úgy adott kezet, hogy a kézfeje szabadon maradt. Első mondataiból éreztem, mindent tud rólam. De nem csak rólam, hanem mindarról, ami a falakon kívül van. Hihetetlenül jól volt informálva. Úgy beszélgettünk, mintha évek óta ismernék egymást. Éreztem, a legnagyobb nyíltsággal, őszintén beszélhettem, kérdezhettem, azt, ami érdekelt. Jó volt vele lenni. És mikor? Abban a korban, amikor tájainkon nagyon kellett ügyelni arra, kivel állunk szóba, és mit mondunk. Talán édesapámmal és édesanyámmal beszélhettem ilyen nyíltan és őszintén. Ő maga elmesélte, hogyan lőttek rá. Hogyan kapott a golyó gellert. Előkerült a fényképezőgép, egy kétaknás, tükörreflexes Rolleiflex. Képmérete 6X6 cm. Kérdezte, mit kell, csináljon. Mondtam, semmit. Saját dolgozó szobájában beszélgessünk tovább, én időnként a kioldó gombot megnyomom. Kollaboráló magatartása volt. Mielőtt elváltunk volna, arra kértem: szeretném személyesen átadni a kész képeket, amelyek, megmondtam, mikor lesznek készek. Előzőleg, a beszélgetésünk alatt azt is megígértem, amíg él, a felvételekből kereskedelmi árut nem készítek. Ezt betartottam.
Aki vitt Gyulafehérvárra, az a személy hozott vissza Kolozsvárra is, egy számomra felejthetetlen nyári napon.
A kész, kabinet nagyságú képeket borítékba téve adtam át neki, aki ugyanolyan közvetlenséggel fogadott, mint első alkalommal.
Átadtam a kinagyított képeket tartalmazó borítékot. Egyenként vette ki a képeket. Mindeniket figyelmesen megnézte. Majd rám nézve a következőket mondta: „Hát fiam, ennél jobb képet nem hiszem, hogy ebben az életben tudnak készíteni rólam. Nagyon örvendek, hogy veled készíttettük ezt a képsorozatot!
Ebédeljünk megint együtt.” Bevitt a magán kápolnájába és azt mondta: „Tudom fiam, református vagy. Te csak ülj le, én, majd imádkozom helyetted is.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Másodhegedűs sors várományosai? (II.) – Regionalizálás politikus szemmel
Románia lakosságát manapság élénken foglalkoztatja az EU-pénzek lehívásának állítólagos hatékonyságát előmozdító régióknak a kialakítása, amit ebben az évben végre is hajtanának.
A régiók határvonalaival kapcsolatban több elképzelés is született, azok megújuló viták témáját képezhetik, de a tényleges kivitelezés komoly feszültségeket is előrevetít. Annak érdekében, hogy az átlagember is kialakíthasson magának egy képet a jelzett fejlesztési régiók céljairól, a működéséről, a hatásköreiről Arad, Hunyad és Temes megyei politikusokat, polgármestereket kérdeztünk a régiók megrajzolásával és kompetenciáival kapcsolatos elképzeléseikről, lobbiról, előnyökről, hátrányokról.
Csak ne Olténiával!
Egyelőre nagyon kevés szivárgott ki a kormány régiós reform-tervezetével kapcsolatosan, ezért kevés a konkrétum. Annál több viszont a spekuláció és a különböző híresztelések. Mégis hogyan képzelik el Hunyad megye jövőjét? Erről több elöljárót kérdeztünk.
Előny a gazdagokkal való társulás
Noha Hunyad megye Erdélyhez tartozik, a legjobb mégis az lenne, ha továbbra is Temes, Arad és Krassó-Szörény megyékkel maradna együtt a jelenlegi fejlesztési régióban, hangsúlyozza Tiberiu Balint (PNL), a megyei tanács alelnöke. „A magyarázat egyszerű: Arad és Temes gazdag megyék, Arad és Temesvár jelentős fejlődési pólusok, a szegényebb Hunyad és Krassó-Szörény bizonyára jól járna a velük való társulással, mivel előbbiek jelentősen hozzájárulnának a régiós költségvetéshez. Szegényebb megyékkel való társulás esetén viszont csak a szegénységet osztanánk el egymás között”.
Balint szerint a Fehér megyével való összekapcsolás nem járna előnyökkel Hunyad számára, noha történelmi kötődése egyértelműen e mellett szól. „Gazdaságilag Fehér megye nagyjából ugyanazon a fejlettségi szinten áll, mint mi, a Gorj megyével való esetleges társulás viszont katasztrofális lenne”, véli az alelnök. Ugyanis olyan hírek is felröppentek, hogy Ponta kormányfő a Hunyaddal való összekapcsolással szándékszik kiváltságot biztosítani hatalmi bázisának, az olténiai Gorj megyének, s a régiós főváros Târgu Jiu lenne.
A jelenlegi régiós felállásban Dévának nyilván semmi esélye a régiós fővárosi cím megszerzésére a sokkal jelentősebb Araddal és főleg Temesvárral szembe, de az esetleges Fehér megyével való társulás esetén sem lenne jobb a helyzet. „Gyulafehérvár (58 000 lakos) és Déva (56 000) körülbelül egy szinten áll, előbbi mellett szól viszont a történelem, amivel Déva egyszerűen nem tud versenybe szállni”. Minden érv tehát a bánsági régió mellett szól. Sőt, még a részrehajlás veszélye sem áll fenn Balint szerint, mivel „Arad és Temesvár között akkora a rivalitás, hogy árgus szemekkel figyelik egymást bármilyen elosztásnál. A kicsik, vagyis Hunyad és Krassó-Szörény tehát bármikor találnak partnert érdekeik érvényesítéséhez, a központ tehát aligha veheti le magának a tejfölt”.
Ami a liberális megyei tanácsi alelnök számára is fontos lenne, az a régiós intézmények arányos elosztása a jelentősebb városok között. „Fenn áll a veszély, hogy a jó román centralizációs hagyományoknak megfelelően mindent a régiós központba helyeznek” Ennek elkerülésére Hunyad – és nyilván Arad és Krassó-Szörény – parlamenti képviselőire számít, általuk igyekeznek érvényesíteni Bukarestben a megye érdekeit. „Ha már decentralizációról van szó, akkor legyen igazi decentralizáció, ne egy újabb központosított bürokratikus szint létrehozása”.
Tudományos alaposságú régiósítás
„Eddig semmilyen információkat sem kapunk pártvonalon Bukarestből, közvitán sem vettünk részt, még meghívást sem kaptunk ilyesmire”, ismertette a helyzetet Petru Mărginean (PC), Déva polgármestere. Aki szerint a széleskörű társadalmi közvita elengedhetetlen, a régiók átszervezése és közigazgatási hatáskörökkel való felruházása csakis ilyen alapon történhet. „Nemcsak politikusokat, hanem néprajz-tudósokat, történészeket, közgazdászokat, földrajzosokat, szociológusokat kellene bevonni a döntésbe. Tudomásom szerint a kolozsvári egyetemen már néhány éve megalakult egy ilyen szakértői csoport, amely a régiós felosztás tanulmányozzák. Vajon figyelembe veszik őket?”
– Mit jelentene a régiók létrehozása Déva számára? Hiszen ellentétben a nehézipari jellegű, munkás szellemiségű Vajdahunyaddal és Petrozsénnyal, Déva mindig is adminisztratív jellegű volt. A megyei intézmények megszűnése jelentős érvágás lenne, hiszen Dévának semmi esélye a régiós fővárosi címre. – Ez kétségtelenül nagy veszteség lenne Déva számára, amit beruházásokkal és munkahelyteremtéssel kellene pótolni. Amúgy engem nem zavarna, ha Déva nem lenne többé municípium, hanem egyszerű város, de cserében több beruházás jönne, több munkahely lenne. A lényeg az, hogy az új régióban ne összpontosuljon minden a fővárosban, hogy ne Temesvárnak jusson minden.
– Apropó, Araddal, Temessel és Krassó-Szörénnyel lenne jobb, vagy Fehérrel, Szebennel esetleg Kolozzsal? – Egyik változat sem zavarna, a történelmi kötődések egyértelműen az utóbbi mellett szólnak, de semmi gond, ha a jelenlegi Temesvár-orientált felállás maradna. De mindezt alapos tanulmányokra, szakértők véleményére kellene alapozni, azért hangsúlyozom, hogy nem szabad felülről önkényesen dönteni és Hunyadot, például Gorj megyével összevonni, mert úgy akarja X vagy Y.
– Hogyan történne a régiós intézmények elosztása a jelentősebb városok között? – Semmilyen információ sincs erről, a lényeg, hogy a régiók a decentralizációt szolgálják, nem a régiós központosítást és hogy erősödjön a közigazgatási autonómia. A bukaresti kormány ne szóljon bele a helyi adminisztráció dolgaiba, ne kötelezzen adóemelésre, ne Bukarest szabja meg, hogy például a dévai önkormányzat hány emberrel működhet, mennyit költhet a bérezésre és hasonlók. Ha a régiós reform révén a kormány átengedi ezen hatásköröket a helyi önkormányzatoknak, akkor előrelépésről beszélhetünk. Ugyanakkor a községek átszervezése is szükséges, számos olyan kis népességű község létezik, amelyek képtelenek önálló gazdasági működésre, csupán a bürokráciát növelik. A lényeg a decentralizáció
„Másodlagos, hogy Hunyad megyét Temeshez és Aradhoz, vagy Fehérhez és Szebenhez csatolják-e, egyik változat sem lenne rossz. Déva egyik változatban sem lehetne régiós főváros, sem Temesvárral, sem Nagyszebennel nem versenyképes. Az USL pártérdekei alapján felvetett Gorj megyével való kombináció azonban káros lenne”, hangsúlyozza Mircia Muntean(PDL) parlamenti képviselő, Déva 1996 és 2012 közötti polgármestere.
Ami a régiós intézmények központosítását vagy városok közötti elosztását illeti, a volt polgármester szerint nyilván utóbbi lenne a jobb, de ez a helyiek ügyességétől is függ. „Annak idején Gyulafehérvár úgy szerezte meg a Hunyad, Fehér és Szeben megyékre illetékes táblabíróságot, hogy a helyi tanács gyorsan mozgott és épületet bocsátott rendelkezésre. A dévai tanács nem volt hajlandó erre, pedig esélye lett volna. Most is hasonló a helyzet, egyes régiós intézményeket Hunyad megye megtarthat. Például az erdészeti igazgatóságot, hiszen a megyénkben sokkal több az erdő, mint Arad és Temes megyékben együttvéve. A közegészségügyi igazgatóság viszont alighanem Temesvárt illeti, tekintettel egyetemi klinikáira.”
Muntean szerint azonban a lényeg nem is annyira a régiók megrajzolása, hanem a hatáskörök elosztása. „Temes megye például a jelenlegi központosított rendszer egyik fő károsultja, hiszen jóval többet fizet be a központi kasszába, mint amennyit onnan visszakap. Kolozs és Szeben megyéknél hasonló a helyzet, Hunyadnál valamivel jobb, de még mindig többet fizet, mint amennyit visszakap. A kormány pedig Dragnea Teleormanjának, és egyéb (Vrancea, Giurgiu, Olt, Vaslui stb.) regáti megyéknek irányítja a pénzt. A régiók lényege az lenne, hogy az itt előteremtett pénz itt is maradjon, vagy legalábbis annak legnagyobb része.” A pénzügyi decentralizációra viszont kevés esélyt lát a jelenlegi politikai fennállásban, tekintettel arra, hogy éppen a kiváltságos regáti megyék képezik az USL választási erődjeit.
Hiba lenne politikai alapon dönteni
Rengeteg a zaj, a javaslatok azonban nem foglalkoznak a gazdasági, történelmi vagy szociális-identitás kérdésekkel, hangsúlyozza Winkler Gyula, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke.
– Az RMDSZ ellenzi a jelenlegi 8 régiós rendszert.
– Mert bizonyítottan rossz. A régiókon belül a megyék fejlettségi szintje közötti különbség növekedett, ahelyett, hogy csökkent volna, noha ez utóbbi volt a régiók létrehozásának célja. 2006-ban az előcsatlakozási EU-s pénzalapok (Phare, Ispa, Samtid stb.) felhasználásáról az RMDSZ készített egy tanulmányt, amelyből kiderült, hogy a jelenlegi régiók nem kedveztek a fejlődésnek, s Románia siralmas teljesítménye az EU-s pénzalapok lehívása terén többek között a rossz régiós szerkezetnek tudható be. Jelenleg ugyanolyan tanulmányt készítünk az uniós pénzalapok felhasználásáról 2007 és 2011 között. A tavalyi adatok még nincsenek meg. A mostani rossz rendszert nem kell további – adminisztratív – hatáskörökkel felruházni.
– A székely régió létrehozásán kívül a jelenlegi fennállás máshol is feszültségeket okoz. – Közismert az Arad és Temesvár közötti versengés, de Kolozsvár és Nagyvárad között is hasonló a súrlódás az észak-erdélyi régióban. A központiban pedig a periférikus elhelyezkedésű, kis város Gyulafehérváron működik a fejlesztési ügynökség! A moldvai régióban is viszályok vannak, hol legyen a főváros, s más példák is vannak. A jelenlegi régiókat politikai szempontok szerint hozták létre 1998-ban, ami egyértelműen hibásnak bizonyult. Most nem szabad megismételni az akkori hibát és ismét politikai szempontok szerint dönteni. Alapos hatástanulmányok szükségesek és ezek alapján közvita. Amint említettem az RMDSZ ilyen tanulmányon dolgozik, s közvitát szervezünk az erdélyi magyarság körében.
– Milyen régiókat képzelnek el? – Olyanokat, amelyek történelmi, gazdasági, földrajzi adottságokra épülnek és erős identitással rendelkeznek. A dél-erdélyi Hunyad megye például sokkal inkább kötődik Fehér megyéhez, vagy Kolozshoz is, de még az autonóm Királyföld (szászföld) központját képező Szebenhez is, mint a Bánsághoz. Olyan régiók szükségesek, amelyekkel a bennük élők azonosulni tudnak, amelyre büszkék. Például a marosvásárhelyi magyarok nem vallják magukat székelynek, noha évszázadokon keresztül Marosvásárhely Székelyföld volt! Úgy kell kialakítani a régiókat, hogy jó legyen székelynek lenni, a vásárhelyiek is büszkék legyenek erre. Példák vannak már erre, Erdélyben a románok is büszkén vállalják fel a szász örökséget. Ráadásul a régióknak a hosszú távú fejlesztést kell előmozdítaniuk, nem a pártpolitikai klientúrák kielégítését célozniuk.
– A jelenlegi rendszer nyilvánvaló hiányosságai ellenére a kormány mégis ezt erőlteti. Ellenzékből milyen beleszólási eszközökkel rendelkezik az RMDSZ, amikor az USL-nek kétharmados többsége van a parlamentben?
– Legfontosabb eszközünk a párbeszéd. Komoly érvekkel. Amennyiben a párbeszéd esélyeit ellehetetlenítik Bukarestből vagy Budapestről, akkor esélyeink is csökkennek. Minden áron a párbeszéd hívei vagyunk, a társadalmi támogatás nélküli politikai döntés roppant hátrányos lenne, s egy kisebbség sorsa nem válhat parlamenti algoritmus tárgyává.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma,

Az Erdélyi fejedelemség megszületéséről
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja keretében Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, az ELTE docense tartott előadást az Ady Endre Középiskola dísztermében.
A megjelenteket Nagy Mihály Zoltán az Országos Levéltár Bihar megyei kirendeltségének főlevéltárosa köszöntötte. Oborni Teréz történész hangsúlyozta: előadásának fő gondolatmenetét arra az időszakra alapozza, amikor az Erdélyben, illetve a Partiumban kialakult állam különösen fontos szerepet játszott a magyar nemzet történelmében, és arra is kitér, milyen események következményeként rendelkezett önálló államisággal. Arra hívta fel a figyelmet: a 16. századi kényszerváltozások hozták létre az Erdélyi fejedelemséget, mely aztán a 17. században is betöltötte a hivatását, és menedékül szolgált azok számára, akik a királyi Magyarországról politikai, vallási vagy egyéb üldöztetésük miatt menekülni kényszerültek.
Mohács után két királyt választott a magyar nemesség: Szapolyai I. Jánost (1526-1540) és Habsburg I. Ferdinándot (1526-1564). Szapolyai megválasztásában döntő volt, hogy 1510-1526 között Erdély vajdája volt, a Mohácsnál játszott szerepe, illetve nem szereplése pedig közismert. (Szegfű Gyula „a magyarság eredendő bűnének” nevezte a két királyválasztást, mely az ország kettészakadásához vezetett- emlékeztette hallgatóságát Oborni Teréz). Az 1530-as évek a két király közötti harcokról szóltak, a csatamezőkön és a tárgyalóasztaloknál egyaránt. A váltakozó intenzitással szünetelő és újra fellendülő béketárgyalásokban közvetítő szerepet játszott Jagelló Zsigmond lengyel király és bekapcsolódott a manőverekbe Fráter György is. Az 1538-ban megszületett Váradi béke aztán kimondta az ország kettészakadását (Szapolyai megkapta Erdélyt és a keleti országrészt, Ferdinánd pedig Horvát-Szlavóniát és a nyugati országrészt), de ugyanakkor kilátásba helyezte az egyesülést is azáltal, hogy ha Szapolyai meghal, Ferdinánd jogara alá kerül az ő országrésze is. 1539-ben egy dinasztikus kapcsolat lévén Szapolyai feleségül kérte Jagelló Zsigmond leányát, Izabellát, 1540-ben pedig megszületett János Zsigmond. Ebben az évben Szapolyai meghalt, ezt megelőzően azonban megeskedte hű embereit, hogy mindig a gyermeke érdekeit veszik majd figyelembe.
Keleti Magyar királyság
1541. augusztus 29-én Buda elesett, Szulejmán oszmán császár pedig szandzsákként Izabella királynénak ajándékozta Erdélyt. 1542-ben Gyulafehérvár lett a főváros, 1544-ben pedig a tiszántúli vármegyék is csatlakoztak Erdélyhez. Az 1540-es években tehát még nem beszélhetünk Erdélyi fejedelemségről, hiszen Izabella magyar királyné volt, János Zsigmond pedig a választott király cím birtokosa- magyarázta Oborni Teréz, aki e tekintetben Makkai László történésznek adott igazat, aki 1944-ben keleti Magyar királyságnak (a keleti kisbetűvel, mint jelző) nevezte a tárgyalt korszakbeli Erdélyt. 1551-1556 között egy rövid ideig Habsburg fennhatóság alá került Erdély (közben 1551. december 17-én meggyilkolták Fráter Györgyöt), majd 1556-1559 között Izabella közigazgatási, alkotmányügyi és külpolitikai szempontból is megszervezte az erdélyi államot. 1559-1571 közé tehető János Zsigmond, mint választott magyar király (electus rex) uralkodása, mely periódus egybeesett a keleti Magyar királyság létének utolsó, háborúzással teli időszakával.
János Zsigmondnak ezen országrész területeinek megtartásáért harcolnia kellett Ferdinánddal, majd ennek utódjával, I. Miksával. A Nyugat-Európa által is elismert, 1570-ben megkötött Speyer-i békeszerződésben jelent meg először Erdély mint önálló államalakulat. Egy ekkor készült térképen is mint fejedelemség volt ábrázolva, János Zsigmond új címe pedig Erdély és Magyarország hozzá kapcsolt Részeinek fejedelme volt. 1570-ben tehát lezárult a keleti Magyar királyság korszaka, Erdély pedig ettől kezdve önálló államalakulatként, de kettős- osztrák és oszmán- függésben-, tehát korlátozott szuverenitással működött.
A Báthoryak kora
János Zsigmond halála közjogi és politikai válsághelyzetet eredményezett. Az őt követő Báthory István vajdának nevezte magát, és hűségesküt tett a magyar királynak, de ugyanakkor az oszmán uralkodó akaratának is alávetette magát. 1576-tól lengyel király és erdélyi fejedelem volt, de 1576-tól haláláig Krakkó élt. A többször lemondó és visszatérő Báthory Zsigmond (1588-1602) fejedelem idején Erdély belépett a 15 éves háborúba. 1595-ben a Habsburgok és Erdély szövetségi szerződést kötöttek, az 1597-es Prágai szerződésben pedig Báthory Zsigmond lemondott Erdélyről. 1602-1604 között Giorgio Basta szörnyű katonai uralma alatt a két országrész egyesült. A zűrzavarnak 1604-ben Bocskai mozgalma vett véget, 1605-1606 között pedig Bocskai István fejedelemségéről beszélhetünk, aki politikai végrendeletében azt az útmutatást és követendő elvet tanácsolja utódainak, hogy „mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani”.
A bécsi béke
Az 1606-ban, Habsburg I. Rudolf idején megkötött Bécsi béke kimondta, hogy Bocskai Erdély és a Részek birtokában marad, tehát Erdély fejedelme és a magyarországi Részek ura, birodalmi fejedelem, a halála után pedig Erdély és a többi területek visszakerülnek a királyhoz. Ugyanakkor Rudolf külön okiratban elismerte Erdély és a Részek különállását.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Másodhegedűs sors várományosai? (III.) – Regionalizálás politikusszemmel
Románia lakosságát manapság élénken foglalkoztatja az EU-pénzek lehívásának állítólagos hatékonyságát előmozdító régióknak a kialakítása, amit ebben az évben végre is hajtanának.
A régiók határvonalaival kapcsolatban több elképzelés is született, azok megújuló viták témáját képezhetik, de a tényleges kivitelezés komoly feszültségeket is előrevetít. Annak érdekében, hogy az átlagember is kialakíthasson magának egy képet a jelzett fejlesztési régiók céljairól, a működéséről, a hatásköreiről Arad, Hunyad és Temes megyei politikusokat, polgármestereket kérdeztünk a régiók megrajzolásával és kompetenciáival kapcsolatos elképzeléseikről, lobbiról, előnyökről, hátrányokról.
Kisebb és hatékonyabb régiókat, a történelmi határok mentén
A temesvári Molnár Zsolt, az RMDSZ legfiatalabb parlamenti képviselője a történelmi régiók helyreállításában, a kisebb, de hatékonyabb régióknak az európai elvek szerinti működtetésében látja Románia régiós átalakításának jövőjét.
– Milyen lenne Románia jövendőbeli regionális felosztása az Ön elképzelése szerint? – kérdeztük Molnár Zsolttól, a Nyugati Fejlesztési Régió négy megyéjének egyetlen RMDSZ-es képviselőjétől. – A régióátszervezés első sorban hatékonysági kritériumokat kellene hogy szem előtt tartson. Kétségtelen, hogy a mostani 8 óriásrégiós rendszer csődöt mondott. Erről legjobban az EU-s források lehívásának alacsony százaléka tanúskodik. Ezzel szemben az uniós régiósítási szempontok szerint rendkívül fontos a kialakítandó régiók belső kohéziója. Ez több elemből áll: gazdasági és ugyanakkor társadalmi, szociális, valamint történelmi szempontokat is figyelembe kell venni. Több európai példa is igazolja, hogy nem elegendő kizárólag gazdasági mutatók mentén gondolkodni. Ezért én a történelmi régiók határai mentén kialakított, kisebb, de hatékonyabb egységeket tartalmazó regionális felépítést tudnám támogatni.
– Hogyan fest az RMDSZ elképzelése Románia regionális felosztásáról? Ez mennyire tér el az Ön elképzelésétől? – Az óriásrégiók kudarca már jó ideje látszik a statisztikai mutatók tükrében. Az RMDSZ e paraméterek mentén dolgozta ki saját regionalizációs tervét, amely már tartalmazza az első öt év uniós tagság tapasztalatait, valamint a következő uniós költségvetési ciklus várható változásait is. Mint ismeretes, mi 12-14 régiót tudunk elképzelni, melyek a fent említett európai hatékonysági kritériumnak felelnek meg.
– Lobbizik-e Ön a saját elképzelése megvalósulásáért, van-e lehetősége arra, hogy akaratát érvényre juttassa? – Az RMDSZ mindig is egységes, közös álláspontot képviselt e kérdésben. Az álláspontot pedig a kollégákkal közösen, egyeztetések által alakítjuk ki. Úgyhogy „házon belül” nincs szükség különösebb lobbira. De kifelé meg kell ragadni minden alkalmat, hogy elmondjuk érveinket, és megpróbáljuk jobb belátásra téríteni a többséget. Személyes kapcsolatokon keresztül, nyilvános eseményeken és a sajtóban folyamatosan kommunikáljuk, hogy a jelenlegi rendszer nem vált be, és egy jobb rendszert csakis a hatékonyság elve mentén tudunk építeni.
- Hogyan kellene működnie a régióknak ahhoz, hogy azok egész területén egyenletes legyen a források elosztása, ne részesüljön előnyben az a megye, amelyben a régió székhelye található? – Első sorban komolyan kellene venni az európai elveket. A régiók Európája arról szól, hogy a kohéziós és regionális politika alkalmazása által a régiókon belül kiegyenlítődnek a különbségek, és ezáltal fejlődik maga a régió is. Ezzel párhuzamosan pedig csökkennének a régiók közötti különbségek is. Tudni kellene közép- és hosszú távon tervezni, nem csak egy vagy két mandátumra. Legfőképp a bürokrácia csökkentése által egyszerűsíteni és gyorsítani kellene a források felhasználásának folyamatát.
– Épp az a gond, hogy a jelenlegi fejlesztési régiók még ezt a feladatot se tudják ellátni. Kétségtelen, hogy bizonyos szintű adminisztratív szerepkörökkel fel kell ruházni a régiókat, másképp nem állják meg a helyük az uniós versenyben. Ha nem sikerül elérni azt, hogy a régiók európai jogi értelemben direkt kapcsolatot létesíthessenek Brüsszellel, ha továbbra is Bukarestbe kell majd jönni egy-egy pecsétért, akkor valójában nem oldottunk meg semmit. E tekintetben rendkívül fontos, hogy végre valós decentralizációra kerüljön sor a szubszidiaritás elve alapján. Ez magában hordozza ugyanakkor azt a lehetőséget, hogy a régió bizonyos kérdésekben saját maga hozzon meg bizonyos döntéseket saját választott testülete által, ami nem egy ismeretlen dolog Európában. Az viszont a jövő titka, hogy mennyire sikerül leépíteni a központosított nemzetállam rossz értelembe vett önvédelmi reflexeit, és mennyire sikerül egy modern, európai úton haladó belső rendszert felépíteni.
– Ha sor kerül a regionális felosztás parlamenti vitájára, Ön hogyan fogja képviselni a Nyugati Régió valamennyi magyarjának álláspontját?
– Rendkívül fontos, hogy ebben a kérdésben széleskörű konzultációt folytassunk, hogy beszéljük végig mindazt, amiből a közös álláspontunk összeáll. Az eddigi tapasztalatok és elemzések alapján azonban azt látjuk, hogy a nyugati országrész magyar lakosságának számos problémája szorosan kötődik az ország általános, életszínvonalbeli problémáihoz és a régió sajátos kérdéseihez. Itt mindannyiunknak közös az érdekünk: egy jól működő, hatékony, gazdag régióban szeretnénk élni. A határ menti régiók magyarságának ugyanakkor rendkívül fontosak a határon átívelő együttműködési lehetőségek, ezért ezt a kérdést mindenképp szóvá teszem majd minden lehetséges fórumon. Ezenkívül gondoskodnunk kell arról is, hogy az itt élő magyar közösségeknek esélyük legyen képviseltetni magukat a regionális vezető testületekben.
„A regionalizáció, mint folyamat, nem uniós követelmény!”
Marossy Zoltán hisz a Bánsági régió és az Arad–Temesvár agglomeráció jövőjében.
Marossy Zoltán kormányfelügyelő, volt Temes megyei alprefektus az 1990-es években tagja volt annak a tárgyalóbizottságnak, amely kidolgozta a Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégió alapszabályzatát. Marossy Zoltán hisz a kétpólusú Arad–Temesvár agglomeráció és az Arad, Temes és Krassó-Szörény megyékből álló Bánsági régió jövőjében.
- Akár Európától függetlenül, 1989 után bebizonyosodott, hogy a regionális együttérzés, a regionális együttműködési kényszer, de az együttműködési készség is létezik – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Marossy Zoltán. – Itt nálunk, a volt Bánságban, amelynek kétharmada Románia, egyharmada Szerbia része, egy kis töredéke pedig Magyarországhoz tartozik, ez a regionális szolidaritás sokkal erősebb, mint pl. Észak-Moldvában. Ez természetes, mert más a történelmünk, más a kultúránk. Ez az egyik olyan tényező, amely arra készteti az itt lakókat, hogy együttműködjenek. A Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégió nem légből kapott intézmény, ennek a szükségletnek akart megfelelni. Ez ugyanígy működik Nyugat-Európában is, mert amikor 1920-ban a határokkal összevissza szabdalták Közép-Európát, Nyugaton is ugyanaz történt, és ők is választ kerestek erre a kérdésre.
- Először is hangsúlyozni szeretném, hogy a regionalizáció, mint folyamat, nem uniós követelmény! Most rengeteget beszélnek a regionalizációról és nem kevesen állítják be úgy, hogy ezt most ripsz-ropsz meg kell csinálni, mert uniós követelmény. Ez nem igaz! Az EU arra jött rá 1975-ben, hogy nem lehet államokat segíteni úgy, hogy egyforma fejlettségi fokot érjenek el. Miért? Mert egyes államok nagyon nagyok, mások nagyon kicsik, illetve az államokon belül vannak szegényebb vidékek és gazdagabb vidékek. Ezért vitte le az EU a három alaptámogatás egyikét, a kohéziós pénzeket a régiók szintjére. Ahhoz, hogy a támogatási rendszer működjön, kell az állam, mert az fog elszámolni vagy visszafizetni pénzeket, ha visszaéltek az uniós forrásokkal és kell a régió, mert az fel kell mérje, hogy melyik a szegény és melyik a gazdagabb vidék. 2014–2020 között a Közép-Magyarországi fejlesztési régió már nem lesz a szegények között, ez a régió már nem kapja meg a legszegényebbeknek járó támogatást. Itt jön a válasz arra a kérdésre, hogy miért nem mindegy, hogyan rajzoljuk meg a régiókat. Kell a hármas intézményrendszer, amely a kohéziós pénzek elosztását lehetővé teszi. Kell legyen az a szint, amelyik a pénzzel elszámol, egy elszámoló hatóság, amelyik általában, így Romániában is a pénzügyminisztériumban van és Brüsszellel közvetlenül együtt dolgozik. A Kohéziós rendszerben projekt-csomagok vannak és minden projekt-csomagnak meg kell legyen a menedzsmentje. Ez a menedzsment Romániában a minisztériumoknak volt leosztva. Volt olyan minisztérium, ahol két ilyen menedzsment osztály is volt. Ezek írják ki a versenytárgyalásra és hagyják jóvá a projekteket. Itt történtek a visszaélések. Az Európai Unió feltételként szabta, hogy tessék rendet csinálni, ezeket a menedzsment-egységeket kellene levinni a régiókba! Ez az uniós követelmény, nem az, hogy a régiókat létre kell hozni! A harmadik szint az, ahol a pályázatokat kihirdetik, összegyűjtik és első fokon elbírálásra javasolják, illetve ha nem teljes a pályázat, akkor nem javasolják őket. Ezek a területi egységek, amelyek régiós szinten működtek, ezeket vitték be a nyolc fejlesztési régióba. Itt sarkítanak azok, akik azt mondják, hogy uniós követelmény a régiók létrehozása, másrészt muszáj azokat a nyolc fejlesztési régióra alapozni, mert ott vannak a szakemberek. Ez durva sarkítás és innen kezdődhet a vita arról, hogy legyen régiósítás Romániában, vagy ne legyen, és ha legyen, akkor hogyan legyen. – Marossy úr, Ön hogyan rajzolná meg a Bánsági régió térképét? – A Nyugati Fejlesztési Régióban jelenleg négy megye van: Arad, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes. Amikor ezt létrehozták, velem együtt többen kritizáltuk azt, hogy ide csapták az erdélyi Hunyad megyét, annak ellenére, hogy nekünk a hunyadiakkal semmi bajunk sincs, mert ők barátaink. A mi elképzelésünk viszont az volt, hogy a megszokott történelmi viszonyok közötti együttmunkálkodást kell bátorítani, ebbe kell behozni az európai pénzeket, és ez majd felemeli az illető régiót. Tudtuk, hogy ez egyenlőtlenségeket fog szülni, a Bánság az egyik leggazdagabb régió lesz, de országon belül létre lehet hozni egy kohéziós alapot, és abból majd segítjük a szegényeket. Volt egy másik elképzelés, amelyik azt mondta, hogy mindegyik fejlesztési régióban legyenek gazdagok és szegények. Majd a gazdagok felhúzzák a szegényeket és majd a régió kiegyenlítődik. 1998-ban az utóbbi elmélet hívei győztek, ennek alapján csatolták Hunyadot – ahol akkor szűnt meg a bányászat – Temeshez és Aradhoz, Krassó-Szörény megye már akkor is szegény volt. Azóta már világos, hogy ez nem volt egy jó elgondolás. Az RMDSZ által benyújtott törvénytervezetben a Bánsági régióhoz csak Arad, Krassó-Szörény és Temes megye tartozik. Ezek a megyék mindenképpen együtt meg tudnak élni és meg tudnak gazdagodni. Ezt az elképzelést egyedül Arad megyéből kritizálták. Miért legyen együtt Arad, Temes és Krassó-Szörény? A fő érvem az, hogy hiszek abban: a jövő létrehozza a Temesvár–Arad agglomerációt, mert ennek gazdasági és földrajzi adottságai megvannak. Arad polgármestere, Falcă is hisz benne, bár tudom, hogy a temesváriaknak ez nem túl szimpatikus elképzelés. Nézzük meg Észak-Olaszországot, Padánia fejlődését és akkor nyilvánvaló, hogy mit lehetne itt elérni. Ehhez viszont az szükségeltetik, hogy Arad megye ebben a régióban legyen. Ha pedig a történelmi Bánságra gondolunk, akkor ne felejtsük el, hogy Majláthfalvát, Vingát, Temeshidegkutat nem lehet csak úgy elveszíteni. – Hogyan működtetné Ön a Bánsági régiót úgy, hogy Temesvárhoz képest Arad és Resicabánya ne húzza a rövidebbet? – Az egész európai regionalizációs folyamat abból indul ki, hogy feltalálták a számítógépet, összekötötték őket és nincs szükség egy központra, ahol minden információt összegyűjtenek. Ugyanannyi információval egy kis településen pont úgy tudok dolgozni, mint a régió fővárosában. A leendő régiónak kell, hogy legyen egy székvárosa, mert kell tudja a külföldi vendég, hogy hol keresse az elöljárókat. De a régió irodái, szakemberei nem fontos, hogy egy házban legyenek. El tudom képzelni, hogy a vízügy például Aradon legyen, a turisztika Resicabányán, nem kötelező, hogy minden Temesváron legyen, hála az informatikai fejlődésnek, ezt meg lehet oldani. Másrészt Budapest és Bukarest között vagy Belgrád lesz a nagy település, vagy az Arad–Temesvár konglomeráció. Abban a pillanatban, amikor Arad és Temesvár összenőtt a mostani gyorsút mentén (a nagy forgalom átkerül az autópályára), akkor már nem is lehet megmondani, hol van a központ, az agglomeráció egyik végén vagy a másik végén. – Hogyan lehet az elérni, hogy az uniós pénzek elosztása területén se szenvedjenek hátrányt azok a részek, amelyek nincsenek a régióközpont közelében? – Ez jogos félelem annak alapján, ami az ún. Közép Régióban történt. Ott van a fejlett Brassó és Szeben megye, a majdnem fejlett Maros megye és a szegény Fehér, Kovászna és Hargita megyék. Mivel Gyulafehérvárra tették a központot, főleg politikai megfontolások alapján, Fehér megye egyike azoknak a romániai megyéknek, amelyik látványosan fejlődött, annak ellenére, hogy szegény megyeként indult. A többi szegény megye viszont még jobban lemaradt a gazdagokhoz képest. A krassóiak is haragudhatnak ránk, mert a különbség Krassó-Szörény megye és Temes megye között tovább nőtt ez alatt az idő alatt. Ez a kérdés megoldható, de csak úgy, hogy az előtárgyalásokon figyelembe kell venni, hogy a pályázatoknak a kihirdetése tengelyenként történik. A tengelyek a régió fejlesztési tervében már szerepelnek, ezt az unió jóvá kell hagyja 2014 előtt. Ha odafigyelnek a krassóiak és az aradiak, hogy nekik nagyon fontos a tengelyek közé bevenni például a turisztikai települések fejlesztését, ami Temesre nem jellemző, de Aradra és főleg Krassóra jellemző lehet. Ha erre odafigyelnek, akkor lesz egy külön tengely és a másik két megyéből sokkal több pályázat fog nyerni, mint Temesből, mert olyanok az adottságok. Ameddig Bukarestben dolgozzák ki az országos fejlesztési tervet, mint eddig, akkor sem Arad, sem Krassó-Szörény, de még Temes se tud ebbe beleszólni. – Milyen kompetenciákkal kell rendelkezzen Ön szerint egy régió ahhoz, hogy jól működjön? – Kétfajta régió típus van Európában, amelyik nálunk meghonosítható: vannak olyan régiók, amelyeknek jogalkotási kompetenciájuk nincsen és olyanok, mint az olasz és a spanyol régiók, ahol a helyi kérdésekben jogalkotási joga is van az illető régiónak. Én a teljes adórendszert átadnám a régióknak, a helyi rendfenntartást, a teljes helyi ipari és mezőgazdasági fejlesztést, valamint a tanügyet, egészségügyet, szociális biztosítást, ezeket a területeket mind leadnám a régióknak Bukarestből. – Hogyan lobbizik Ön azért, hogy a régiós felosztással kapcsolatos elképzelése megvalósuljon? – Az RMDSZ-nek a Szenátuson átment a törvénytervezete, igaz, hallgatólagos beleegyezéssel, de nem hallottam egyetlen honatyáról sem, aki ezt a tervezetet elolvasta volna, az RMDSZ-esek kivételével. Sajnos nem látom annak esélyét, hogy érdemi vita legyen, már pedig ha nem lesz szakmai vita, akkor megint a többség–kisebbség típusú döntés fog születni. Lobbizni úgy lehet Romániában, hogy vagy megzsarolod azt, aki hatalmon van, de ehhez most túl gyengék vagyunk, a hatalom 70%-os túlerőben van, vagy a kapcsolatrendszereden keresztül próbálsz enyhíteni azon, ami neked nagyon rossz lenne. A régióból két RMDSZ-es képviselőnk van a fővárosban, Molnár Zsolt és Király András, akik elsősorban abban kellene egyetértsenek, hogy Arad és Temes között ne legyen semmiféle ferde pillantás. Amúgy a mi szakembereink által előterjesztett elképzelés megfelel a bánságiaknak. Van egyébként a liberálisoknak egy 10 régióban gondolkodó elképzelése, amely szerint Hunyad és Szeben megyék egy másik erdélyi régióhoz kerülnének, az már elfogadható lehetne a számunkra is. Akkor van értelme, ha Bukarest átad kompetenciákat a régióknak
Nicolae Robu temesvári polgármester úgy véli, hogy az ország régiós átszervezésének akkor van értelme, ha a központi kompetenciák egy részét átadják a régióknak, és nem fordítva, a helyhatóságok és a megyék adnának át kompetenciájukból a régióknak.
„Először is azt kellene megnézni, hogy mi a jó a jelenlegi területi-adminisztratív felosztásban, és mi az, ami nem felel meg az állampolgárok igényeinek, milyen többletet hozna a régiós átszervezés és melyek lennének a hátrányai, mert a világon mindennek vannak előnyei és hátrányai „ – nyilatkozta Robu. „Véleményem szerint a régiók elnökének közvetlen szavazással történő megválasztása nem jó ötlet. Nem akarunk enklávékat létrehozni Romániában. Azt hiszem, hogy a régiósításnak negatív hatása lenne, ha csak a helyi hatóságok és a megyei közigazgatás adna át a hatalmából a régiónak, míg Bukarest nem adna át a központi kompetenciáiból.” Robu úgy véli, hogy a régiósítás egy újabb központosítást hozhatna, ha nem elég átgondoltan hajtják végre, csak az lenne a különbség, hogy az új központ nem Bukarestben, hanem a régió fővárosában lenne.
Nem az európai források lehívása a régiós átszervezés egyedüli célja
Titu Bojin PSD-s politikus, a Temes Megyei Tanács elnöke egyetért az ország adminisztratív régiókra való felosztásával, de úgy véli, erre nem csak azért van szükség, hogy megkönnyítse az európai források lehívását.
„A személyes véleményem mindig az volt, hogy a régiósítás előnyös lenne az ország nyugati régiója számára – nyilatkozta a temesvári sajtónak Titu Bojin. – Hiszek a régiós átszervezés szükségességében és szerintem, Victor Ponta kormányfő az idei év végéig ezt meg is valósítja. Azt el kell ismernünk, hogy a nyugati régiót eddig nem kényeztették el a bukarestiek az anyagi források elosztásakor. Mostanában kerültünk csak abba a helyzetbe, amit gazdasági szempontból megérdemlünk. Úgy vélem, hogy a régiók létrehozása előnyös a számunkra a gazdasági együttműködések szempontjából, mert előnyös a földrajzi fekvésünk is.” Titu Bojin azt is elmondta, hogy az ország régiósítása a Megyei Tanácsok országos tanácskozása napirendjén lesz a következő napokban. „A régiósítás híve vagyok, de tisztázni kell, hogy ez milyen jogokat és milyen kötelezettségeket jelent a régiók számára. Nem hiszem, hogy az európai források lehívása a régiós átszervezés egyedüli célja” – nyilatkozta Bojin, aki arra a kérdésre, hogy jelöltetné-e magát az új régió kormányzói tisztségére, kitérő választ adott. „Egyelőre megyei elnök vagyok. Nem tudom, hogyan fogják megválasztani a régiók kormányzóját. Lehet, hogy kinevezik egy bizonyos időre, de az is lehet, hogy választásokat rendeznek. Korai lenne arról beszélni, hogy indulnék-e vagy sem egy ilyen tisztségért.”
Pataki Zoltán
nyugatijelen.com
Erdély.ma,

Mellszobrot kap az orgonaépítő
Múlt év novemberében a kézdivásárhelyi Pro Cantus Egyesület kétnapos ünnepséggel emlékezett Kolonics Istvánra, Erdély leghíresebb orgonakészítő mesterére halálának 120. évfordulóján.
A szabadkai származású mester 1855-ben telepedett le Kézdivásárhelyen, ahol harminchét évig élt. Háromszéken huszonkilenc orgonája van, valamennyi többé-kevésbé ma is működőképes. A csíksomlyói kegytemplom és a gyulafehérvári székesegyház orgonáját is ő készítette. Fórika Balázs kántor, az egyesület elnöke idén maradandó emléket szeretne állítani a méltatlanul elfelejtett mesternek. Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrász műtermében már elkészült mellszobrának gipszváltozata. Tervek szerint a bronz mellszobrot a főtéri református templomkertben állítják fel. (Iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hit nélkül nem megy
A hit éltető, megtartó ereje címmel tartott nagyszámú közönség előtt előadást Ferencz Béla Ervin gyergyószárhegyi ferences szerzetes péntek délután a csíkszeredai polgármesteri hivatal gyűléstermében.
„Azért jöttem, hogy együtt gondolkozzunk” – jelentette ki Ferencz Béla Ervin atya, majd a hit megtartó erejének fontosságáról megjegyezte: „akinek van esze, az hisz”. Példaként mesélt a rabságban töltött nehéz évekről, amiket a hit erejével vészelt át. „A remény a hittel szoros kapcsolatban áll, akiknek hitük volt, azok nagyjából hazatértek a fogságból, akik elvesztették a reményt, a hitüket, ott maradtak” – mesélte az idős atya, aki mint megtudtuk, már hatvannégy kormányt hagyott maga mögött, és humorosan meg is jegyezte, hogy reméli, a hatvanötödiket is maga mögött hagyja.
Ervin atya a többi között beszélt a bizalom és a tekintély fontosságáról, melyek szükségesek a társadalmi élethez. Bizalom és tekintély nélkül nincs rendezett család, társadalom, nemzet, ország. Rámutatott, a hit tartotta fenn a történelem során létrejött civilizációkat, melyek a hit gyengülésével széthullottak, megemlítve, hogy a ma Európájában is rendkívül nagy a hitetlenség. „Tanuljuk meg a hitet, anélkül nem megy” – zárta gondolatait a ferences szerzetes.
Ferencz Béla Ervin 1920. május 10-én született Gyergyószárhegyen, ahol jelenleg a ferences kolostor házfőnöke és a ferences templom igazgatója. A rendbe 1938. október 6-án lépett be Szászmedgyesen, 1943-ban Gyulafehérváron szentelte pappá Márton Áron püspök. 1957. december 4-én a Szoboszlay-perben kilenc hónapos vizsgálati fogság után Temesváron az ügyész halálbüntetést kért rá is, de végül életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Több helyen raboskodott, 1964-ben szabadult. 1980-ban kegytárgyakkal való üzérkedés vádjával kétévi börtönbüntetésre ítélték.
Létai Tibor
Székelyhon.ro,

Zenemű Márton Áronról - újra
Újabb erdélyi körútra indul a Márton Áron életét feldolgozó zenemű. A Népemért vállalom című zeneművet március 15-én Gyulafehérváron a Szent Mihály Székesegyházban, március 16-án Sepsiszentgyörgyön a Szent József Templomban, 17-én Gyergyószentmiklóson a Művelődési Házban, 18-án Marosvásárhelyen a Nemzeti Színházban mutatják be. Az előadások kezdési időpontja 19 óra.
A Magyar mise, a Magnificat, a Te Deum és a Hiszek a romokon oratóriumok után a Mustármag Énekegyüttes ezzel a művel folytatja a több éve elkezdett missziós szolgálatát. Az Együttes tagjai elmondták, ezek a zeneművek csak eszközök arra, hogy az embereket közelebb vigyék Istenhez, és önmagukhoz. A mű szövegkönyvét Papp László írta, zenéjét Csiszér László és Gyárfás Levente szerezték.
Márton Áron püspök jellemét nagy idők sorsfordító viharai formálták és próbálták meg. Az érettségi padból kivitték a doberdói harctérre, átélte az ezeréves keresztény magyar királyság szétdarabolását, megélte a II. Világháború borzalmait, és az erőszakos román kommunista rendszer tombolását. Végigjárta a legendás bérmakörutakat, majd a börtönök megalázó nyomorúságát. Részt vett az egyháztörténelmet új irányba fordító II. Vatikáni Zsinaton. Papp László a mű szövegkönyvének írója elmondta az alkotás három szerkezeti egységre épül, melyek elsősorban nem életrajzi linearitást követnek, hanem a személyiség belső érését, fejlődését, Istennel való kapcsolatát követi: I. megerősödik a háborús idő megpróbáltatásaiban, II. belegyökerezik Krisztusba és népének örökségébe, III. Helytáll népe szolgálatában, a börtönben és a történelmi kényszerek között. „Személyiségének titkát kutatják, s ezek mentén haladva jutnak el az életet és erőt összegyűjtő hajszálgyökerekig, amelyek Jézus Krisztusban s a csíki székely lelkivilágába kapaszkodnak” – hangsúlyozta Papp László.
Maszol.ro,

Ünnepre hangoló
Mai, az összmagyarság nemzeti ünnepére kiadott üzenetében Victor Ponta miniszterelnök úgy fogalmazott, történelmi pillanat az idei március 15-e, hiszen eldöntetett: Székelyföldön lesz autonómia, mert a székelyek megérdemlik. Az előbbi mondatból csupán annyi igaz, hogy megérdemeljük az autonómiát. A többi lehetetlenség, kezdve attól, hogy egy mai történés legjobb esetben is csak a holnapi újságban szerepelhet, az meg, hogy Victor Ponta tegyen ilyen bejelentést... hát, sok víznek kell még lefolynia a Dâmboviţán, míg valamelyik utódja megteszi. Merthogy meg kell tennie, még ha nem is önként és dalolva, abban bizonyosak vagyunk. Victor Pontától már az is nagy dolog, hogy a minapi budapesti nagy „eltársi” összejövetelkor egy televíziós adásban azt merte mondani, nemzetállamban is lehetséges az autonómia. Hogy legjobb tehetsége szerint ennek éppenséggel ellene dolgozik, hogy hányaveti kijelentéseivel olykor lavinákat indít el, s hogy meg sem próbálja megfékezni a nacionalista indulatokat, mindez jelzi, mennyire komolyan gondolta a Magyarországon adott tévéinterjúban szájából kicsúszott szavakat. Tetteiről nem is beszélve, hogy csak egyetlen és közvetlen környezetünkből vett példát mondjunk, a sepsiszentgyörgyi városvezetés, a belügyminisztérium és a fejlesztési minisztérium közötti írásos egyezséget, mely szerint a néhány éve rendőrségi székháznak elkezdett építkezést átalakítják lakóházzá, felét a város, felét a belügy kapva meg, nemes egyszerűséggel semmibe vett.
Tudom, március 15-én a szabadság eszméjéről illenék írni. A Nemzeti dal örökérvényűségéről, a Tizenkét pontban megfogalmazott kívánalmakról, arról, miért kellett a forradalmat szabadságharcnak követnie. De látnunk kell azt is, huszonhárom év alatt kivívott kevés jogainkat hogyan akarja a Gyulafehérvári kiáltványban megígértekről teljességgel elfeledkezve, az európai uniós csatlakozáskor vállaltakat semmibe véve a közigazgatás átszervezésének álcája alatt szétzilálni a semmi másban, csupáncsak a romániai magyarság felszámolásában következetes államvezetés, látnunk kell azt is, hány és hány lépésük az ellen irányul: nehogy jól, netalán itthon érezzük magunkat országukban. Hogy ez a mi országunk, bár – ilyen körülmények között – hazánk nem is, hogy éppúgy a gondtalanabb holnapért dolgozunk mi is, hogy adónkat becsülettel fizetjük, és nemhogy nem várjuk el, hogy eltartsanak bennünket, de élen járunk e feneketlenzseb-ország fenntartásában, mindez őket nem érdekli.
Hát ezért kell ma szabadságharcot kezdenünk, nem fegyverrel, de szóval, petíciókkal és tárgyalásokkal, uniós szintű törvényalkotás kicsikarásával. Hát ezért nem engedhetünk a negyvennyolcból.
Váry O. Péter
Háromszék
Erdély.ma,

Ünnepre hangoló
Mai, az összmagyarság nemzeti ünnepére kiadott üzenetében Victor Ponta miniszterelnök úgy fogalmazott, történelmi pillanat az idei március 15-e, hiszen eldöntetett: Székelyföldön lesz autonómia, mert a székelyek megérdemlik.
Az előbbi mondatból csupán annyi igaz, hogy megérdemeljük az autonómiát. A többi lehetetlenség, kezdve attól, hogy egy mai történés legjobb esetben is csak a holnapi újságban szerepelhet, az meg, hogy Victor Ponta tegyen ilyen bejelentést... hát, sok víznek kell még lefolynia a Dâmboviţán, míg valamelyik utódja megteszi. Merthogy meg kell tennie, még ha nem is önként és dalolva, abban bizonyosak vagyunk. Victor Pontától már az is nagy dolog, hogy a minapi budapesti nagy „eltársi” összejövetelkor egy televíziós adásban azt merte mondani, nemzetállamban is lehetséges az autonómia. Hogy legjobb tehetsége szerint ennek éppenséggel ellene dolgozik, hogy hányaveti kijelentéseivel olykor lavinákat indít el, s hogy meg sem próbálja megfékezni a nacionalista indulatokat, mindez jelzi, mennyire komolyan gondolta a Magyarországon adott tévéinterjúban szájából kicsúszott szavakat. Tetteiről nem is beszélve, hogy csak egyetlen és közvetlen környezetünkből vett példát mondjunk, a sepsiszentgyörgyi városvezetés, a belügyminisztérium és a fejlesztési minisztérium közötti írásos egyezséget, mely szerint a néhány éve rendőrségi székháznak elkezdett építkezést átalakítják lakóházzá, felét a város, felét a belügy kapva meg, nemes egyszerűséggel semmibe vett.
Tudom, március 15-én a szabadság eszméjéről illenék írni. A Nemzeti dal örökérvényűségéről, a Tizenkét pontban megfogalmazott kívánalmakról, arról, miért kellett a forradalmat szabadságharcnak követnie. De látnunk kell azt is, huszonhárom év alatt kivívott kevés jogainkat hogyan akarja a Gyulafehérvári kiáltványban megígértekről teljességgel elfeledkezve, az európai uniós csatlakozáskor vállaltakat semmibe véve a közigazgatás átszervezésének álcája alatt szétzilálni a semmi másban, csupáncsak a romániai magyarság felszámolásában következetes államvezetés, látnunk kell azt is, hány és hány lépésük az ellen irányul: nehogy jól, netalán itthon érezzük magunkat országukban. Hogy ez a mi országunk, bár – ilyen körülmények között – hazánk nem is, hogy éppúgy a gondtalanabb holnapért dolgozunk mi is, hogy adónkat becsülettel fizetjük, és nemhogy nem várjuk el, hogy eltartsanak bennünket, de élen járunk e feneketlenzseb-ország fenntartásában, mindez őket nem érdekli. Hát ezért kell ma szabadságharcot kezdenünk, nem fegyverrel, de szóval, petíciókkal és tárgyalásokkal, uniós szintű törvényalkotás kicsikarásával.
Hát ezért nem engedhetünk a negyvennyolcból.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Zenemű Márton Áronról – újra
Újabb erdélyi körútra indul a Márton Áron életét feldolgozó zenemű. A Népemért vállalom című zeneművet március 15-én Gyulafehérváron a Szent Mihály- székesegyházban, március 16-án Sepsiszentgyörgyön a Szent József-templomban, 17-én Gyergyószentmiklóson a művelődési házban, 18-án Marosvásárhelyen a Nemzeti Színházban mutatják be. Az előadások kezdési időpontja 19 óra.
A Magyar mise, a Magnificat, a Te Deum és a Hiszek a romokon oratóriumok után a Mustármag énekegyüttes ezzel a művel folytatja a több éve elkezdett missziós szolgálatát. Az együttes tagjai elmondták, ezekkel a zeneművekkel az embereket közelebb szeretnék vinni Istenhez és önmagukhoz. A mű szövegkönyvét Papp László írta, zenéjét Csiszér László és Gyárfás Levente szerezték.
Márton Áron püspök jellemét nagy idők sorsfordító viharai formálták és próbálták meg. Az érettségi padból kivitték a doberdói harctérre, átélte az ezeréves keresztény magyar királyság szétdarabolását, megélte a II. világháború borzalmait és az erőszakos román kommunista rendszer tombolását. Végigjárta a legendás bérmakörutakat, majd a börtönök megalázó nyomorúságát. Részt vett az egyháztörténelmet új irányba fordító II. Vatikáni Zsinaton. Papp László, a mű szövegkönyvének írója elmondta: az alkotás három szerkezeti egységre épül, melyek elsősorban nem életrajzi linearitást követnek, hanem a személyiség belső érését, fejlődését, Istennel való kapcsolatát. Az I. részben megerősödik a háborús idő megpróbáltatásaiban, a másodikban belegyökerezik Krisztusba és népének örökségébe, a harmadikban helytáll népe szolgálatában, a börtönben és a történelmi kényszerek között. "Személyiségének titkát kutatják, s ezek mentén haladva jutnak el az életet és erőt összegyűjtő hajszálgyökerekig, amelyek Jézus Krisztusba s a csíki székely lelkivilágába kapaszkodnak" – hangsúlyozta Papp László.
Népújság (Marosvásárhely),

Maros, Hargita és Kovászna megyékből álló régiót javasol Dorin Florea
Marosvásárhely központú, „főleg" Maros, Hargita és Kovászna megyét magába foglaló közigazgatási régió megalakítását javasolta szerdán a kormányzó Szociálliberális Szövetség (USL) társelnökeinek egy nyílt levélben Dorin Florea, Marosvásárhely ellenzéki polgármestere.
A csaknem fele-fele arányban románok és magyarok lakta város 13 éve tisztségben lévő polgármestere több ízben állást foglalt amellett, hogy Marosvásárhely régióközponttá váljék: legutóbb a március 10-i marosvásárhelyi demonstráció alkalmából a székelyföldi autonómia híveitől kért ehhez támogatást.
Az USL vezetőihez intézett levelében azzal érvelt, hogy „hatalmas kockázat" lenne a vegyesen lakott térséget egy olyan közigazgatásra bízni, amelynek nincs tapasztalata az etnikumközi gondok kezelésében. Florea felhívását a Fekete márciusként emlegetett, 1990-es etnikai összecsapások 23. évfordulójára időzítette. Kifejtette: az akkori feszültségtől jutott el a város a mai „etnikumközi harmóniáig", ami egyedülálló tapasztalathoz segítette hozzá. Florea szerint ez a tapasztalat teszi alkalmassá Marosvásárhelyt arra, hogy a „Maros, Hargita és Kovászna megyét (is) magában foglaló régió" központja legyen.
Marosvásárhely jelenleg a hat erdélyi megyét felölelő hetes számú fejlesztési régióhoz tartozik, amelynek Gyulafehérváron van a központja.
Victor Ponta miniszterelnök korábban azt javasolta, hogy a jelenlegi fejlesztési régiókat emeljék közigazgatási rangra Romániában.
MTI
Erdély.ma,

Valentin Stan, az autonómiapárti román professzor
A sepsiszentgyörgyi március 15-ei ünnepségen magánszemély- ként jelen volt Valentin Stan. A történelemprofesszor, elemző, tévés személyiség kisebbségvédelemből doktorált, és a román gyakorlattól homlokegyenest eltérő módon közelít Székelyföld problémáihoz. Nem csoda hát, hogy a Kötődések című nagy nézettségű adását az új hatalom tavaly nyáron megszüntette.
Valentin Stan érdeklődve figyelte a sepsiszentgyörgyi központi ünnepséget, fordítóval hallgatta a beszédeket, és nem idegesítette, hogy a rengeteg székely zászlóval felvonuló tömeg autonómiát kért Székelyföldnek. Amíg az autonómia benne van az 1918-as Gyulafehérvári Határozat 3. pontjában, addig azt gondolom, hogy az autonómiáról tárgyalni lehet ebben az országban, főleg, ha ezt a magyar közösség a demokrácia szabályainak betartásával kéri, erről pedig a román parlamentben kell döntést hozni, ezzel kapcsolatosan pedig nem látok semmi problémát, nyilatkozta Valentin Stan. Majd így folytatta: az egészen természetes, ha egy ilyen létszámú, és ilyen erős nemzeti közösségnek eszményei legyenek.
Nagyban megkönnyítené a területi autonómiáért folytatott harcot az, ha a székely megyéket nem csatolnák román többségű régióhoz az ország területi újrafelosztásakor, a magyaroknak nincs más lehetőségük, minthogy következetes, és kitartó munkát végezzenek, és csak akkor járhatnak sikerrel, ha megtalálják azokat a kommunikációs csatornákat, amelyekkel együttműködésre tudják bírni a román közösséget is, hangsúlyozta Valentin Stan.
A székely zászló kitűzése semmilyen problémát nem kellene jelentsen, ez a közösségi identitás kifejezésének egyik alapvető szimbóluma. És ha megnézzük az utóbbi napok történéseit, amelyek során kétségbe vonták e jelkép használatát, akkor látható, amint most a hatalom kénytelen elismerni, hogy a zászló kitűzhető az önkormányzatok épületeire, tehát ez a visszalépés, amire a román hatalom kényszerült egy fölösleges, és ostoba botrány után, azt bizonyítja: a székelyeknek ez ügyben igazuk volt, mondta a román professzor.
Duna Tv
Erdély.ma,

Tavaszcsinálók a márciusi télben
Embert próbáló hideg és új hívószavak jellemezték az idei március 15-i megemlékezéseket Erdélyben. A „forradalom” és „szabadságharc” mellett az „autonómia”, „önrendelkezés” és „Székelyföld” is sokszor elhangzott a szónokok beszédében. A közelmúlt történéseinek hozadékaként az emlékünnepségen legalább annyi székely zászló lengett, mint magyar.
Ráduly Róbert polgármester az 1848. október 16-i agyagfalvi felhívásból idézett: „Békét akarunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcsét veletek együtt élvezhessük. Mi tiszteljük nemzetiségtöket, nyelvtöket és vallástokat, s készek vagyunk azt fegyverünk élével oltalmazni”. Így gondolkodtak ’48-ban a székelyek, mondta Ráduly, és így gondolkodtak 2013. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten is. „De vajon így gondolkodnak-e mások is, vajon betartották-e, amit nekünk ígértek Gyulafehérváron 1918. december elsején?” – kérdezte, majd választ is adott: nem tartották be, ezért félnek, rettegnek. „Nekünk megnyugvásunk nem lesz, míg el nem érjük a végső célt, a közösségi autonómiát” – jelentette ki Ráduly. Sokan vannak, akik érzik az autonómia fontosságát, de olyanok állnak az élen, akik elfáradtak, ezért „egy lépést hátrább kellene lépniük, hogy a fiatalok előléphessenek.” Az aggodalmaskodóknak azt üzente: adják meg a területi autonómiát, „hadd mutassuk meg, mire vagyunk képesek”. Szónoklata zárásaként hangsúlyozta: egyetlen felelős magyar állampolgár sem nyugodhat, amíg ki nem vívjuk a székely szabadságot. „Március 15. az egész nemzet ünnepe, ezért érezzük úgy, hogy ki kell mozdulnunk otthonainkból, és kokárdával a szívünk fölött közösen kell emlékeznünk hőseinkre” – így kezdte beszédét Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja kiemelte, a nagy történelmi eseményekre való emlékezésekkor „szinte mindenkinek a híres, tragikus honfitársak jutnak eszükbe, de a csatákat nemcsak a rivaldafényben álló hősök vívják, mögöttük ott áll a láthatatlan tömeg”. Ma azokra emlékezik a magyarság, tette hozzá, akik megtanították, hogy mit jelent az összefogás és az összetartozás. „1848 az együttműködés szimbóluma, a kulcsszó pedig a közös ügy. A szabadságharcban nemcsak a magyarok, más nemzetek is együtt küzdöttek a szabadságért. Már akkor is egyértelmű volt, hogy a Kárpát-medence felemelkedése csak akkor lehet valóság, ha az itt élő népek kölcsönösen tisztelik és elismerik egymást” – emlékeztetett a főkonzul. „Azért ünnepelünk minden év március 15-én, hogy meg tudjuk különböztetni a szabadságot a szabadosságtól” – fogalmazott Darvas-Kozma József csíkszeredai katolikus esperes, aki azt üzente a románoknak, hogy „minden népnek joga van az önrendelkezésre.” Hozzáfűzte: Székelyföldet nem lehet feldarabolni, mert a Székelyföldön élők egy családot, egy közösséget alkotnak, amit a hatalomnak tudomásul kell vennie. „Az autonómia akkor lesz valóság, ha ezt mindenki akarja a kicsiktől a legidősebbekig” – fejtette ki Darvas-Kozma atya.
Háromszékről nem mennek sehová
A csípős időjárás ellenére is legalább kétezren tartották fontosnak Háromszéken, hogy jelen legyenek a március 15-i megemlékezéseken. Idén is Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely adott otthont a leglátványosabb megemlékezéseknek, de az erdővidéki Bodvajba, az egykori ágyúöntő vashámorhoz is legalább kétszázan vonultak ki csütörtök délután, dacolva a hideggel, hogy a leghíresebb székelyek egyike, Gábor Áron emléke, illetve a forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelegjenek. Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen egyaránt az autonómia és a székely szimbólumok szabad használata köré épült az ünnepi események sorozata. A nemzeti összetartozás újabb jeleként a két település megemlékezői Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnök-helyettesét üdvözölhették, aki lovon érkezett Kézdivásárhely központjába. A céhes város főtere két nagy méretű székely zászlóval is gazdagodott, amelyek Gábor Áron szobra mellett kaptak helyet. Amint Bokor Tibor polgármester is hangsúlyozta, ezek választ jelentenek „a jelképeink elleni hadjáratra, hiszen nap mint nap perelnünk kell a prefektusi hivatallal, mert közintézményeinken ott lobog a székely zászló. Azt szeretnénk, ha örökre ott is maradna.”
A háromszéki megyeszékhelyen az elmúlt évekhez hasonlóan idén sem hiányoztak a lovasok, sőt közel százan – a gidófalvi Szilaj, a sepsiszentgyörgyi Székely Virtus Egyesület, valamint a kőröspataki Kálnoky Hagyományőrző Csapat tagjai – döntöttek úgy, hogy nyeregbe pattannak, és csatlakoznak a vasútállomástól a Tamási Áron Színház elé vonulókhoz. Az idei megemlékezés egyedi momentuma a Székelyföldi Körkép felavatása volt, amelynek alkotóelemei a Virtuális Székelyföld portálon is megtekinthetők, az alkotást a régió rangos történelmi helyszíneit ábrázoló fotók képezik.
Az ünnepségek során sűrűn hangot kapott az autonómiaigény, illetve a jogainkért való határozott kiállás. A felszólalók, Semjén Zsolt, illetve Bokor Tibor és Antal Árpád polgármesterek az összefogás, a jogainkért való bátor kiállás, a szülőföld megvédésének és megőrzésének szükségessége köré építették mondandójukat. Sepsiszentgyörgy elöljárójának kifejezetten erős hangvételű üzenete Bukarestnek is szólt, többek között arra figyelmeztetve a román hatalmat, hogy „Nem megyünk sehová! Se Mongóliába, se Magyarországra! Ez a mi szülőföldünk, a mi országunk is. És jogunk van kitűzni a zászlónkat! Jogunk van használni az anyanyelvünket, jogunk van az autonómiához”. A tapssal és éljenzéssel fogadott Semjén Zsolt csatlakozott az elöljárókhoz, mindkét helyszínen hangsúlyozta: „Nem vagyunk alábbvalók egyetlen népnél sem, nem vagyunk másodrendű állampolgárok. Ezt a románsággal is meg kell értetni, és azt is, hogy jogaink követelése nem szélsőségesség, hanem egy nemzet természetes igénye”. Magyarország kormányának képviselője újból biztosította a megjelenteket, hogy a magyar nemzet, a magyar állam szolidaritására minden körülmények között számíthatnak.
Kolozsvári hadüzenet a közönyösség telének
Talán a téliesre fordult időjárás tehet róla, de az elmúlt évekhez képest kevesebben ünnepeltek Kolozsváron a magyar forradalom és szabadságharc emléknapján. Magyar, román és székely zászlókat lengető, fúvószenekartól kísért menet indult délben a Protestáns Teológiától a Szent Mihály-templomig, ahol ökumenikus istentiszteletet tartottak. Az ünneplőket a rendőrség képviselői is elkísérték, de rendbontás nem volt. Útközben csatlakoztak a menethez a belvárosi magyar tannyelvű iskolák diákjai is, akik kokárdákat kínáltak a bámészkodóknak. A templomban az ünneplő gyülekezetet Kovács Sándor római katolikus főesperes köszöntötte, aki 1848. március 15-ét a magyar nemzet sorsfordulójának nevezte, szerinte a piros-fehér-zöld kokárdák ma is a nemzet szebb jövőbe vetett hitét sugározzák. „Szabaduljunk meg a hamis ígéretek bilincseitől” – hangsúlyozta Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, aki a forradalom és szabadságharc jelenünkre is ható üzenetét emelte ki ünnepi beszédében. Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök János evangéliumát idézte, és felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy csak akkor igazi a megemlékezés, ha megújul a nemzethez tartozásunk tudata. Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke a politikai egység fontosságát hangsúlyozta ünnepi beszédében.
A Szózat és a Himnusz eléneklése után a mintegy 800 fős tömeg az egykori Biasini-szálloda elé vonult, ahol politikusok és a városvezetés képviselőinek jelenlétében megkoszorúzták Petőfi Sándor emléktábláját. Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke beszédében a társadalmi ciklusokat az évszakok váltakozásához hasonlította. „Ha véget akarunk vetni a belénk költözött szimbolikus télnek, közönynek, elsősorban magunkban kell mérlegelnünk, hogy mi is tavaszcsináló emberekké válhassunk” – fogalmazott Gergely Balázs. Rendbontás idén sem történt Kolozsváron, egyetlen férfi állt ki tüntetőleg egy román zászlóval a Biasini-szálló elé, arra szólítva fel a járókelőket, hogy legyenek jó románok a magyarok ünnepén.
Magyar Érdemrend Egyed Ákosnak
Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc 165. évfordulóján a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban rendezett ünnepségen Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese (jobbra) a Magyar Érdemrend középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetését adta át Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának.
Aradon zászlót égettek volna
Aradon a Magyar–Román Megbékélési Parkban a Noua Dreaptã elnevezésű szélsőséges román nacionalista szervezet magyarellenes tüntetést szervezett, amelyen megpróbáltak elégetni egy nagyobb méretű székely zászlót is. A vastag papír azonban a havazásban, hidegben átnedvesedett, hiába próbálkoztak többen is, nem sikerült lángra lobbantaniuk, így aztán dühükben összegyűrték és eldobták. A körülbelül negyven tüntető a Szabadság-szoborral szemben lévő román emlékmű előtt gyülekezett, hatalmas román zászlót és magyarellenes transzparenseket (A székelyek nem magyarok, Támogatjuk Hungária autonómiáját Mongóliában, Románia egységes, oszthatatlan nemzetállam stb.) húztak ki.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Tüntetések a román nemzeti színeket viselő kovásznai diáklány mellett
Románia több nagyvárosában vállaltak pénteken szolidaritást azzal a kovásznai diáklánnyal, aki a magyar nemzeti ünnepen és azt követően a román nemzeti színekkel tüntetett az iskolában.
A közösségi oldalakon közölt felhívások nyomán Kovásznán mintegy ötvenen, Kolozsváron, Craiovában, Ploiesti-ben és Pitesti-ben mintegy százan, Gyulafehérváron mintegy hetvenen, Brassóban több tucatnyian gyűltek össze román nemzeti színű szalagokkal és zászlókkal, jelezve szolidaritásukat azzal a 15 éves székelyföldi román diáklánnyal, akit – a román sajtó beállítása szerint – meghurcoltak és megfenyegettek, s mindezt azért, mert a román nemzeti színeket viselte.
A 15 éves Sabina pár nap alatt a román hazafiság szimbólumává vált. A támogatói által létrehozott közösségi oldalon péntek délutánig csaknem 15 ezer „támogató kattintás" (lájkolás) gyűlt össze.
Az oldal egyben a székelyföldi autonómia elutasításának, és a péntek esti magyar-román labdarúgó mérkőzésnek is a szurkolói fóruma lett. A diáklány ügye a hírtelevízióknak is kiemelt témája volt.
A tüntetések sorozata pénteken délelőtt a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Iskolacsoportnál kezdődött. Az iskola egyik név nélkül nyilatkozó tanára az MTI-nek elmondta, egyre nehezebb tanítani a román és magyar tannyelvű iskolában, ahová a román tagozatos diákok egy része nemzeti színű zászlócskákkal, szalagokkal érkezik az órákra. Az oktató elmondta, hogy a magyar tanárok nyugalomra intették diákjaikat.
Az Active Watch médiafigyelő ügynökség délután úgy fogalmazott, hogy „a hajpánt-ügyet a politikai osztály mesterségesen gerjesztette,... s egyes iskolás gyerekek szereplővé válnak egy olyan csatában, amelynek nincs mit keresnie a tanintézményekben". Az Active Watch arra buzdította az iskola vezetőségét és a minisztériumot, hogy vonják ellenőrzésük alá a kovásznai ügyet, mert „ha az elszabadul, drámai méretűvé terebélyesedhet".
Magyar oldalról csupán a Magyar Középiskolások Országos Szövetsége (MAKOSZ) adott ki közleményt, amelyben sajtókampányt említ, s azt elítéli. A MAKOSZ provokatívnak, de törvényesnek vélte a román nemzeti színek viselését a magyar nemzeti ünnepen. Kijelentette, azt tartaná ideálisnak, ha a különböző nemzetiségűek kölcsönösen tiszteletben tartanák egymás nemzeti ünnepeit. A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Iskolacsoportban azt követően alakultak ki feszültségek a román és a magyar tagozatos diákok között, hogy a magyar nemzeti ünnepen és az azt követő napokon román diákok egy csoportja széles, román nemzeti színű hajpánttal jelent meg az iskolában. Az egyik diáklánytól román nemzetiségű osztályfőnöke elvette a nemzeti színű szalagot. MTI
Erdély.ma,

Magyar megyék, román régiók
Markó Béla írása az árpádsávos lobogós, románellenes bekiabálásokkal fűszerezett tüntetésről, a forintcsinálta erdélyi politikusokról, a romániai magyar érdekvédelem elmúlt huszonhárom évének lenullázásáról és Bukarest centralizációs törekvéseiről.
A nemrég Marosvásárhelyen a hangzatos nevet viselő Székely Nemzeti Tanács által összehívott, több ezer – de nem több tízezer, ahogy a szervezők állították – résztvevővel lezajlott úgynevezett autonómiatüntetés előtt és után a romániai helyzetet, illetve az európai összefüggéseket kevésbé ismerőkben sikerült egy olyan várakozást kialakítani, hogy immár küszöbön áll az Erdély keleti felében elhelyezkedő székely régió autonómiája. Csak föl kell mutatni a tömegakaratot, és meglesz az eredménye, sugallták a szónokok, sőt a tudósítók és kommentátorok egy része is.
Vessünk véget a kis lépésekkel haladó, mi több, egy helyben topogó RMDSZ-politikának, és valósítsuk meg régi álmunkat, a Székelyföld területi autonómiáját, hiszen minden kedvező feltétel megvan ehhez, mondogatták a helybéli orákulumok és a magyarországi emisszáriusok is, akik azért jöttek úgymond, hogy kinyilvánítsák az akaratunkat. Nem voltam ott persze, de érezhettem én is, hogy éppen kinyilvánították az akaratomat. Amivel semmi baj nincsen, mármint az akaratunkkal, hiszen akarom, akarjuk az autonómiát, valószínűleg jobban, mint a messziről érkezett szavazatgyűjtők, csakhogy újfent rá kellett jönnöm, hogy milyen könnyen meg lehet téveszteni, időn, téren és körülményeken kívülre helyezni egzisztenciális gondokkal küszködő, bizonytalan embereket.
És mi tagadás, ha másért nem is, ezért a bizonytalanságért maga az RMDSZ is hibás, mert nem tudta megmagyarázni saját választóinak – és legutóbb a tavaly decemberi parlamenti választásokon a szavazni elment magyarok 89 %-a (az összes résztvevő 5,2 %-a) az RMDSZ-re szavazott, míg az Erdélyi Magyar Néppárt csak 11%-os támogatottságnak „örvendhetett” (0,6%), ami nyilván messze alatta volt a bejutási küszöbnek –, tehát annak ellenére, hogy érdekvédelmi szövetségünk nyilván eddigi politikájáért kapta a szavazatokat, nem volt képes elég meggyőzően elmondani, hogy ebben a pillanatban miképpen állunk célok és eszközök dolgában. Ugyanis az árpádsávos lobogókkal és románellenes bekiabálásokkal is fűszerezett tüntetéstől utólag csak félszájjal elhatárolódó vagy meg sem szólaló RMDSZ-politikusok mostanában éppen két tűz között érezhetik magukat. Egyrészt azért, mert verejtékesen megszerzett parlamenti mandátumainkkal sem sikerült kormányra kerülnünk ezúttal, márpedig ellenzékben rövid távon sok jóra nem számíthatunk. A másik oldalon meg a gazdasági válság nyomorúságát a kettős állampolgárság mámorával feledtető sok-sok erdélyi magyar illúzióival – akkor már miért ne lehetne tüstént autonómia is! – amúgy is nehéz szembemenni. Különösen, ha mások szándékosan hizlalják ezeket a illúziókat. Két tűz, üllő és kalapács, szórvány és székely, tárgyalás és erődemonstráció: végül is ezek a dilemmák nem jelentenek újdonságot, egy romániai magyar politikusnak folyamatosan ezzel kellett szembenéznie az utóbbi két évtizedben. A kérdés az, hogy most milyen új érvek jelentek meg az egyik vagy másik oldalon. Nos, van újdonság. De nem abban, hogy hirtelenjében felgyorsult volna a történelem, és máris kínálja nekünk Európa – vagy a saját európai presztízsveszteségével küszködő Magyarország? – a székely régió területi-közigazgatási autonómiáját. Pedig jó lenne, tényleg erre törekszünk, hogy a Kovászna és Hargita megyében, illetve Maros megye egy részében hetven-nyolcvan százalékos többségben élő félmilliónyi magyar valamilyen autonómiát kapjon. Miközben arról sem feledkezhetünk meg, hogy a többi nyolcszázezernek, akik vegyes vidékeken vagy szórványban élnek, szintén biztosítanunk kell a nemzeti identitásuk továbbviteléhez szükséges jogokat, és a különböző helyzetekben élő magyar közösségeket nem fordíthatjuk szembe egymással.
Ma Romániában a magyarok jogaiért folytatott küzdelem újdonsága – paradoxona –, hogy míg az RMDSZ-en kívüli botcsinálta (néha: forintcsinálta) politikusok retorikája gyors előrehaladást sejtet, addig a bukaresti politikában jártas, felelős magyar szövetségnek azzal kell számot vetnie, hogy a már kivívott jogok is veszélybe kerülhetnek. És ezt a veszélyt egy olyan pillanatban kell elhárítania – ha tudja! –, amikor Budapest tehetetlen, vagy esetleg fel sem ismerte, hogy mi forog kockán. Sőt, időnként az az érzésem, hogy a magyarországi kormánypárti politikusok egyike-másika is kajánul figyeli, ahogy a kétségbeesetten kiutat kereső RMDSZ vezetőit árulózzák, például az említett marosvásárhelyi nagygyűlés alkonyi homályában.
Miről van szó? Igaz ugyan, hogy folyik itt is, ott is a romániai magyar érdekvédelem elmúlt huszonhárom évének lenullázása, de aki tisztességes leltárt készít, nem tagadhatja, hogy éppen Marosvásárhely 1990-es véres márciusától, amikor egyetlenegy (egyetlenegy!) magyar felirat miatt („Gyógyszertár” a „Farmacia” mellett egy kirakatüvegen) román tüntetők ezrei gyűltek össze, és aztán néhány nap múlva az lett, ami lett, hát innen bizony nagy a távolság máig. Szét kell nézni, magyar feliratokkal lehet találkozni Erdély-szerte, és ezt alkotmány szavatolja, törvény szabályozza, anyanyelvű oktatás van minden szinten, és hatvanöt önálló magyar középiskola működik Romániában. Az autonómia ügye pedig bizony sokszorosan jobban áll, mint annak idején, hiszen Erdély két megyéjét, Kovásznát (73,6% magyar) és Hargitát (84,8% magyar) ténylegesen mi vezetjük. Igaz, a kormány által kinevezett prefektusok próbálják korlátozni az önkormányzatok mozgásszabadságát, de ez csak hébe-hóba sikerül nekik. Beruházásokról, utakról, művelődési és szociális intézményekről viszonylag jelentős költségvetés birtokában ma már a megyei önkormányzat dönt. Néhány éve az iskolákat és kórházakat, tehát az oktatási és egészségügyi intézményeket is a városi vagy megyei önkormányzatok felügyelik. Egyik legnagyobb eredményünknek tartom, persze nem kizárólag a mi érdemünk, hogy olyan decentralizációs folyamat megy végbe Romániában, amely előbb-utóbb elvezethet a sajátos autonómiák kialakításához is. Ha… Ha lesz még hol, és lesz még kinek.
Miért mondom ezt? Bár ezúttal Brüsszel sem kér semmi ilyesmit, és a romániai közvélemény sem jött különösebben izgalomba tőle, a tavalyi választások után kormányra került szociáldemokrata-liberális nagykoalíció némiképpen módosítva átvette a most „ellenzékben” lévő államelnök néhány évvel ezelőtti ötletét, és a nyolc gazdasági fejlesztési régiót (összehasonlításul: a majdnem két és félszer kisebb alapterületű Magyarországon hét ilyen van) közigazgatási hatáskörökkel akarja felruházni. Tulajdonképpen azért nem hozták meg tüstént ezt a döntést, mert alkotmánymódosítás szükséges hozzá, amit őszre terveznek.
Jelenleg Romániában a közigazgatásnak három szintje van: községek (ezek több falut foglalnak magukba), illetve városok, aztán a negyvenegy megye (és a főváros, Bukarest), végül pedig a központi kormány. Most francia mintára a megyék és a kormány közé beiktatnák közigazgatási egységként a nyolc régiót, amivel több baj is van. Az egyik az, hogy ezeket a gazdasági-fejlesztési régiókat statisztikai szempontok szerint határozták meg a kilencvenes évek végén, sem történelmi, sem etnikai, sem földrajzi, sőt még valós gazdasági szempontokat sem vettek figyelembe, csakis lakosságszámot és területet. Ezt akkor az Európai Unió kérte, de elsősorban azért, hogy fejlesztési stratégiák összehangolására egy-egy megyénél jóval nagyobb területen lehessen együttműködést kialakítani, uniós pályázatokat előkészíteni. Sajnos az eredmény ebből a szempontból is katasztrofális, a művi úton létrehozott régiók teljességgel alkalmatlanok mindenféle gazdasági összetartásra, hiszen például a Kárpátokon túl a körzővel és számológéppel kierőltetett „régiósítás” azt eredményezte, hogy tengerparti és hegyvidéki megyék is (Konstanca és Vrancea) ugyanabba a régióba kerültek. A mi esetünkben pedig a székely megyék, Kovászna, Hargita és Maros egy régióban vannak Brassó, Szeben és Fehér megyével, ráadásul a régióközpont a Sepsiszentgyörgytől vagy Csíkszeredától kétszázötven kilométerre levő Gyulafehérvár. Ennek a régiónak ma 2.533.021 lakosa van, 34.100 négyzetkilométeren, és a magyarok aránya nem éri el a 30%-ot (román 65,4%, magyar 29,9%, roma 4%). Sem ez a régió, sem a többi nem alkalmas tehát arra sem, amire létrehozták, és az RMDSZ már évek óta javasolja, hogy tizenhat – nem közigazgatási, hanem csak gazdasági –, a mostaniaknál jóval kisebb régióra kellene osztani az országot. Erre fel ebben a pillanatban éppen ellenkezőleg: a jelenlegi régiókat akarják közigazgatási tartománnyá átalakítani. Vagyis miután viszonylag gyengébb, Európai Uniós pályázati feladatoknak sem voltak képesek eleget tenni, egyszerre csak közigazgatási hatásköröket kapnának.
Melyek a román érvek? Egyrészt szerintük így sikeresebben lehetne mégis pályázni, ami ordító ellentmondásnak tűnik az általam elmondottak fényében, másrészt azt állítják, hogy minden a decentralizációt szolgálja, hiszen Bukarestből vinnének le hatásköröket ezekbe a régiókba, és a megyék jogosítványait nem bántanák. Ez a ravaszabb érv, és ha jóhiszeműek vagyunk, nehezebb visszaverni. Csakhogy a politikában nem szabad jóhiszeműnek lenni. Evés közben jön meg az étvágy, és meggyőződésem szerint rövid idő alatt oda jutnánk, hogy nem fentről, hanem lentről kerülnének át a döntések a régiókba, és a megyék hamarosan valamiféle lakosság-nyilvántartó hivatallá degradálódnának. Főként ha valamelyik eljövendő – vagy akár a mostani – kormány ráérezne ennek az átszervezésnek a sajátosan nemzetállami ízére, arra, hogy a többségi magyar megyék erejét ily módon teljesen el lehetne venni. Azt az erőt, amely ma azért megvan. Ismétlem: költségvetés, beruházás, infrastrukturális fejlesztés, oktatás, művelődés, egészségügy stb. Aki nem érti, mire utalok, gondoljon akár a magyarországi húzd meg, ereszd meg játékra, a centralizáció-decentralizáció éppen napirenden levő dilemmájára (vagy már nem is dilemma?), és hogy milyen könnyű egy kellő többséggel rendelkező kormánynak a dolgokat átrendezni.
Másrészt arra sem árt emlékezni, hogy a felvidéki magyar érdekvédelem hanyatlása talán éppen akkor kezdődött, amikor nem sikerült megakadályozni a szlovák megyék észak-déli irányú átrajzolását. Az ottani magyar politikusok elmondhatják, mekkora befolyás csúszott ki így a kezükből. De térjünk vissza Erdélyhez! Ebben a pillanatban szerintem a magyarok érdeke az, hogy ne legyen semmiféle regionális átszervezés. Illetve lehetséges egy ideális forgatókönyv, amely a nagy történelmi régiókat állítaná vissza, Erdélyt, Bánságot, Dobrudzsát, Moldovát stb. Ez már afféle félföderális rendszert jelentene. Viszont ennek most semmi realitása nincsen, tehát egyetlen igazán jó megoldás van: a status quo megőrzése. Annál is inkább ezzel kellene megpróbálkozni, mivel a román pártok igazi érve az átszervezés mellett tulajdonképpen nem az, amit nyilvánosan mondanak, ők valójában a „bebetonozott” megyei kiskirályságokat akarják szétverni ezzel az átszervezéssel, és még nagyobb politikai hatalomra szert tenni. De nem biztos, hogy saját megyei önkormányzati vezetőik ezt olyan lelkesen támogatják, hiszen az ő bőrükre is megy a játék.
Abban a helyzetben vagyunk hát, hogy meg kell védenünk azokat a megyéket, amelyek 1968-ban, a Ceauşescu-korszakban jöttek létre, de még az akkori kommunista rezsim sem merte – külső és belső szempontok okán – teljesen szétzilálni a Székelyföld etnikai viszonyait. Igaz, utána viszont még az egyébként szükséges iparosítási folyamatot is a lakosság elvegyítésére használták fel. Készséggel elfogadom, képtelenségnek tűnhet, hogy ezt a felosztást akarjuk konzerválni. Pedig most, amikor egymagunkban nincs erőnk, hogy egy jótékony reformot kényszerítsünk ki, mégis az a legelőnyösebb, ha marad a mostani közigazgatási felosztás, és ehhez viszont az RMDSZ-nek meg kell próbálni szövetségeseket keresni a román politikában. Csakis így tudjuk megtartani, amit az elmúlt évtizedekben fölépítettünk. Magyarországnak, a magyar kormánynak is meg kell értenie, hogy a tervezett regionális átszervezés drámai helyzetbe sodorhatja az erdélyi magyarokat. Aki pedig azt a látszatot kelti, hogy ezek apróságok, illetve úgyis mindegy, mert hamarosan belovagol hozzánk nyugat felől vitézkötésben az autonómia, az nem érti, mi van Romániában. Akkor viszont kérdezzenek meg minket, hátha el tudjuk magyarázni.
Markó Béla
hvg.hu
Erdély.ma,

RMDSZ: újabb fellépés a székely szimbólumok védelmében
„Az RMDSZ Mikó Imre kisebbségi jogvédelmi szolgálata újabb feljelentést tett a Diszkriminációellenes Tanácsnál, az április 1-i, hétfői gyulafehérvári női kosárlabdameccsen történtek alapján, ahol a székely zászlót lengető Sepsi SIC csapat szurkolóját kivezették a gyulafehérvári sportcsarnokból” – jelentette be Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára, majd hozzátette: elmarasztalja a szervezőket, akik helytelenül és etikátlanul jártak el, hiszen a teremben több zászlót is lobogtattak a szurkolók – köztük az amerikait is, de csak a székely lobogó verte ki náluk a biztosítékot.
„A Román Kosárlabda Szövetség Alapszabályzatának 2. cikkelye kimondja, hogy a Szövetség elutasítja a bárminemű diszkriminációt-, ezt a szervezők figyelmen kívül hagyták, valamint cselekedetükkel megsértették a szabad véleménynyilvánítás és a szólásszabadság alkotmányos jogát, ugyanakkor nyíltan cenzúrázták és diszkriminálták a székely csapat támogatóit azáltal, hogy a meccsen jelenlévő többi zászló közül a székely lobogót tiltották ki”- hangsúlyozta a főtitkár. Az RMDSZ a Diszkriminációellenes Tanácshoz eljutatott feljelentés mellett, felszólítással fordult a Román Kosárlabda Szövetséghez, valamint a házigazda gyulafehérvári kosárlabda klubhoz, amelyben arra kéri a vezetőséget, hogy vizsgálja ki a mérkőzés során történteket, és tegye meg a szükséges intézkedéseket az ügyben.
rmdsz.ro
Erdély.ma.

Belföldi hírek
Újabb székelyzászló-ügy
Szemet szúrt a székely zászló az április 1-jei gyulafehérvári női kosárlabdameccsen, a Sepsi SIC csapat kék-arany lobogót lengető szurkolóját kivezették a sportcsarnokból.
Emiatt az RMDSZ Mikó Imre kisebbségi jogvédelmi szolgálata újabb feljelentést tett a Diszkriminációellenes Tanácsnál – közölte Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára, aki szerint a szervezők, akik helytelenül és etikátlanul jártak el, hiszen a teremben több zászlót is lobogtattak a szurkolók, köztük az amerikait is, de csak a székely lobogó verte ki náluk a biztosítékot. ,,A Román Kosárlabda Szövetség alapszabályzatának 2. cikkelye kimondja, hogy a szövetség elutasítja a bárminemű diszkriminációt – ezt a szervezők figyelmen kívül hagyták, valamint cselekedetükkel megsértették a szabad véleménynyilvánítás és a szólásszabadság alkotmányos jogát, ugyanakkor nyíltan cenzúrázták és diszkriminálták a székely csapat támogatóit azáltal, hogy a meccsen jelen lévő többi zászló közül a székely lobogót tiltották ki” – hangsúlyozta a főtitkár. Az RMDSZ a Román Kosárlabda Szövetségtől és a házigazda gyulafehérvári kosárlabdaklubtól is kivizsgálást és intézkedéseket követel.
Olcsóbb lehet a kenyér
Július elsejétől 9 százalékra csökken a kenyér áfája: erről már megszületett a politikai döntés – jelentette be Daniel Chiţoiu pénzügyminiszter. Az SZLSZ kormányprogramjába is belefoglalta, hogy a mezőgazdasági termékek áfáját az általános 24 százalékról 9 százalékra csökkenti, ezt azonban az ország nemzetközi hitelezői ellenezték. A kormány ezért kísérleti jelleggel, az év második felében kizárólag a kenyér előállítási láncára vezeti be a csökkentett adókulcsot. A pénzügyminisztérium egy belső elemzése szerint a kenyér áfájának tervezett csökkentése idén 635 millió lejes többlethiányt okoz a költségvetésben, ami a GDP 0,1 százalékának felel meg. Egy héttel korábban Victor Ponta miniszterelnök 250 millió lejes hiányt említett, ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy az áfacsökkenés valójában visszaszorítja az adócsalást, és így a kiesés jóval kisebb lesz. „Fél évre lecsökkentjük az áfát a kenyér teljes előállítási láncára, és meglátjuk, hogy a mi elméletünk igazolódik-e be, azaz a kisebb áfa több adóbevételt hoz-e, vagy a Nemzetközi Valutaalapnak lesz igaza, és ezzel újabb lyukat idézünk elő a költségvetésben” – magyarázta Ponta. Ha a kenyér áfacsökkentése sikeres lesz, más mezőgazdasági termékekre is kiterjeszthetik az intézkedést.
Bányavízszennyezés és árvízkészültség
Jelentős mennyiségű bányavíz ömlött a Nagybánya melletti Lápos folyóba az elmúlt napok esőzései és a hóolvadás nyomán egy elhagyott bányából. Haltetemeket nem észleltek, a hatóságok azonban mintát vettek a Láposból és a Szamosból, hogy ellenőrizzék, történt-e környezetkárosodás; a bányavíz összetétele egyelőre nem ismert. A bányavíz kiáramlását hétfőn este jelentették a sürgősségi hívószámon. Az elhagyott színesfémbánya elárasztott és beomlott tárnáiból másodpercenként 1,5 köbméteres hozammal ömlött a víz az éjszaka folyamán, de kedd reggelre elállt. A helyszínre vonult hatóságoknak kotrógéppel kellett védőgátat vonniuk a Campurele víztisztító-állomás köré, amelynek normális körülmények között az lenne a feladata, hogy ne engedje a bányavizet közvetlenül bejutni a patakokba, folyókba, de a víz magát az állomást is veszélyeztette. v Az Országos Vízügyi és Vízgazdálkodási Intézet csütörtök estig meghosszabbította az árvízvédelmi készültséget a Tisza erdélyi vízgyűjtőjében. A Tiszába ömlő legtöbb erdélyi folyón sárga (első fokú) figyelmeztetés van érvényben, de tíz déli és nyugati megyében narancssárga árvízriadót hirdettek meg, azaz kiönthetnek a folyók. A sárga jelzésű árvízriadó 23 megyében érvényes a nyugati határ mentén, Erdély középső részein és a Kárpátokon kívül.
Kevesebbet utazhatnak a honatyák
Egy parlamenti ülésszak során csupán egyszer látogathatnak el választókörzetükbe a külföldön megválasztott szenátorok, és még kétszer a parlamenti vakációk idején – határozta el tegnap a felsőház állandó bizottsága. A korlátozásra költségtakarékosság miatt kerül sor. Az érintett szenátorok a nyári, illetve a téli szünetben tehetnek majd hosszabb utazásokat határon túli szavazóikhoz, mivel akkor több szabadnapjuk van, és olcsóbb, ha egyszerre több országot érintenek. A képviselőház vezetősége nemrég hasonló döntést hozott.

Egy a tábor
Időről időre lángra kap a székelyzászló-ügy Romániában, miután a bukaresti politikusok kitombolták magukat – bár a Hargita megyei iskolaigazgatók beidézése jelzi: ennek még nincs vége – a stadionokban, sportcsarnokokban történtek olyan magyarellenes incidensek, amelyek bizony arról árulkodnak: a hangulatkeltés nem maradt hatás nélkül, sikerült újfent a felszínre hozni lappangó nacionalista indulatokat.
Az ugyan részben megnyugtató, hogy a hivatásos labdarúgóliga szankcionálta a magyar zászló Kolozsváron történt elégetését – még ha később enyhítette is a Bukaresti Rapidra kirótt büntetést –, a román labdarúgó-szövetség pedig elítélte a holland–román Eb-selejtezőn történt magyarellenes megnyilvánulást. De a hazai viszonyokról igen sokat elárul, hogy ez idáig következmények nélkül maradt az a nyilvánvaló hatósági túlkapás, mely Gyulafehérváron történt egy héttel korábban, amikor az egyik sepsiszentgyörgyi szurkolót azért kísérték ki a csendőrök, mert székely zászlót lobogtatott.
Lehet persze örülni annak, hogy lám, mennyire széles körben ismertté vált jelképünk, már a csendőrök is be tudják azonosítani, de marad a kérdés: ugyan biza miért kell rendfenntartó szervek közreműködésével üldözni a kék-arany lobogót? Milyen törvényes alapja lehet a zászló kitiltásának egy sportcsarnokból?
Tudjuk: választ hiába várunk e felvetésekre. Talán ezért is oly találó a sepsiszentgyörgyi szurkolók reakciója: a hét végi, Gyulafehérvár elleni hazai mérkőzésen több mint ezer székely zászlót emelt a magasba a Szabó Kati Sportcsarnokot megtöltő közönség a székely himnusz éneklése közben. Civilizált, békés, mégis egyértelmű válasz: ha tiltják, ha üldözik szimbólumainkat, megvédjük azokat. A sepsiszentgyörgyi sportkedvelők megnyilvánulása jelzésértékű az elmúlt hetekben történt incidensek nyomán is. Üzentük ugyanis Gyulafehérvárra, Bukarestbe, Európába: mások vagyunk, a sportban is. Nem zászlókat égetünk, nem idegengyűlölő jelszavakat skandálunk, hanem békésen és határozottan kiállunk jelképeink, identitásunk mellett.
Szükség van erre a magatartásra, és szükség lesz rá akkor is, amikor néhány hét vagy hónap múlva az ország új közigazgatási térképét rajzolják majd Bukarestben.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Ezer székely zászló
Kék-aranyba öltözött szombat este a sepsiszentgyörgyi Szabó Kati Sportcsarnok. A Sepsi-SIC női kosárlabdacsapat Gyulafehérvár elleni mérkőzésére meglepetéssel készült a hazai szurkolókat tömörítő Székely Légió: a nézőket ezernél több papírzászló várta, a székely himnusz eléneklése közben magasba emelt kék-arany lapok és a kibontott óriászászló igen látványos tiltakozást jelentett az egy héttel korábban Gyulafehérváron történt incidens ellen.
Mint arról beszámoltunk, akkor a csendőrök nem engedték, hogy a sepsiszentgyörgyiek székely zászlót vigyenek a sportcsarnokba, az egyik szurkolót pedig kikísérték, amikor meccs közben mégis meglobogtatta a becsempészett lobogót.
(Farcádi)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).