Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. szeptember 13.
A honvédség csíkszeredai bevonulására emlékeztek
A Magyar Királyi Honvédség 1940. szeptember 11-i dicsőséges csíkszeredai bevonulására emlékezett a Történelmi Vitézi Rend szerda este a csíksomlyói Fodor Házban, ahol egyúttal Deáky András bemutatta Szemben az árral című kötetét. A rendezvényen többek között jelen volt vitéz Orbán Ferenc és Szabó Ibolya, akik tizenévesen tanúi voltak a magyarság felszabadulását jelentő hetvenkét évvel ezelőtti eseményeknek. Akkori élményeikről leírhatatlan örömmel és lelkesedéssel meséltek a szép számban megjelent hallgatóságnak.
A megemlékezést vitéz Orbán Imre csíki székkapitány nyitotta meg, köszöntve a megjelenteket. Rámutatott, hogy a magyar honvédség hetvenkét évvel ezelőtti bevonulása Csíkszeredába maradandó pillanat, felemelő érzés volt a helybéliek számára, és a felszabadulást jelentette. Ezért fontos emlékezni erre a jelentős történelmi eseményre.
A magyar Hiszekegy elmondását követően a Történelmi Vitézi Rend országos törzskapitánya, vitéz Lázár Elemér rövid történelmi ismertetőjében kifejtette, hogy Észak-Erdély Székelyfölddel a második bécsi döntésnek köszönhetően 1940-ben került vissza Magyarországhoz, melynek 1920-ban történt feldarabolása egy igazságtalan diktátum következménye volt. „Mi a trianoni diktátumot nem ismerjük el soha” – nyomatékosította a törzskapitány.
Deáky András magyar–német szakos nyugalmazott tanár elmesélte: magyar állampolgárként született 1941-ben Gyimesbükkön. Szüleitől mindig azt hallotta, hogy a Horthy-korszak a magyar történelem egyik legszebb időszaka volt. Horthy Miklós szerepéről a többi között kifejtette: tagadhatatlan, hogy országépítő és hongyarapító volt. Az első világháborút követően a kormányzónak nem volt könnyű dolga, mégis felvirágoztatta a magyar gazdaságot, és az akkori fizetőeszközt, a pengőt az akkori világ egyik legértékesebb valutájává tette.
„Olyan boldogok sose leszünk” – idézte fel a bevonulás emlékeit meghatódva Szabó Ibolya, akinek egyedi élettörténete akkor kapott nyilvánosságot, amikor 2011 január végén a magyar állampolgárságot igénylő dokumentumhoz egy olyan fényképet csatolt, amelyen ő látható tízéves korában egy magyar honvéd karjában. A fényképen lévő katona pedig nem más volt, mint a csíkszeredai konzulátuson Ibi néni papírjait átvevő konzul, Böhm Dávid nagyapja, Németh József. A megsárgult fényképet az előadásra is elhozta, megmutatva a közönségnek a híressé vált pillanatot. A Székely Gyula szakaszvezető által megörökített esemény a magyar honvédség bevonulásakor történt a Bereck közelében található Sósmezőn, az ezeréves határnál, ahol a katonák üdvözléseként az akkor tíz éves Ibi néni elszavalta P. Jánossy Béla Erdélyország! című versét. A költeményt a szerdai megemlékezésen is elszavalta: „Drága, csonka Erdélyország, / Csókolom a könnyes orcád, / Hulló könnyed perzsel, éget, / Én is öntöm, ontva-ontom / Az enyémet... / Drága, csonka Erdélyország, / Csókoljuk a könnyes orcád. / Hittel vagyunk teles-tele: / Eggyé forraszt téged még az/Isten keze!!!”.
Vitéz Orbán Ferenc kívülről szavalta el Gyóni Géza Csak egy éjszakára küldjétek el őket című versét. A bevonulással kapcsolatban megjegyezte: „Azt az örömet, amit akkor az emberek megéltek, nem lehet szavakkal kifejezni. Mindenki boldog volt, hogy újra magyarok lettünk.”
Könyv a gyimesi életről
A csíksomlyói Fodor Házban került sor Deáky András Szemben az árral című kötetének bemutatására. „A könyv a harmadik kiadásánál tart, és a negyedik kiadás is meg van rendelve, viszont ez az első könyvbemutató” – jegyezte meg a mű alkotója. A kötet az író saját történetein keresztül a gyimesi emberek meseszép világát, a táj varázslatos szépségét tárja az olvasó elé, így egyfajta kordokumentumként is szolgál.
Deáky kifejtette: „A mű egy kiáltás minden magyar felé, hogy ne adjuk fel a megmaradásért folyatott küzdelmet. Kitartó munkával magunk építhetjük fel magyar jövőnket, mert ez a föld a mi lelkünkben magyar föld marad, erre köteleznek temetőinkben nyugvó őseink. Szívünk magyar dobogását nem tilthatja meg senki és semmi, de szülőföldünkön való megmaradásunk elsősorban tőlünk függ. Vállalnunk kell magyarságunkat, kultúránkat.”
Létai Tibor
Székelyhon.ro
A Magyar Királyi Honvédség 1940. szeptember 11-i dicsőséges csíkszeredai bevonulására emlékezett a Történelmi Vitézi Rend szerda este a csíksomlyói Fodor Házban, ahol egyúttal Deáky András bemutatta Szemben az árral című kötetét. A rendezvényen többek között jelen volt vitéz Orbán Ferenc és Szabó Ibolya, akik tizenévesen tanúi voltak a magyarság felszabadulását jelentő hetvenkét évvel ezelőtti eseményeknek. Akkori élményeikről leírhatatlan örömmel és lelkesedéssel meséltek a szép számban megjelent hallgatóságnak.
A megemlékezést vitéz Orbán Imre csíki székkapitány nyitotta meg, köszöntve a megjelenteket. Rámutatott, hogy a magyar honvédség hetvenkét évvel ezelőtti bevonulása Csíkszeredába maradandó pillanat, felemelő érzés volt a helybéliek számára, és a felszabadulást jelentette. Ezért fontos emlékezni erre a jelentős történelmi eseményre.
A magyar Hiszekegy elmondását követően a Történelmi Vitézi Rend országos törzskapitánya, vitéz Lázár Elemér rövid történelmi ismertetőjében kifejtette, hogy Észak-Erdély Székelyfölddel a második bécsi döntésnek köszönhetően 1940-ben került vissza Magyarországhoz, melynek 1920-ban történt feldarabolása egy igazságtalan diktátum következménye volt. „Mi a trianoni diktátumot nem ismerjük el soha” – nyomatékosította a törzskapitány.
Deáky András magyar–német szakos nyugalmazott tanár elmesélte: magyar állampolgárként született 1941-ben Gyimesbükkön. Szüleitől mindig azt hallotta, hogy a Horthy-korszak a magyar történelem egyik legszebb időszaka volt. Horthy Miklós szerepéről a többi között kifejtette: tagadhatatlan, hogy országépítő és hongyarapító volt. Az első világháborút követően a kormányzónak nem volt könnyű dolga, mégis felvirágoztatta a magyar gazdaságot, és az akkori fizetőeszközt, a pengőt az akkori világ egyik legértékesebb valutájává tette.
„Olyan boldogok sose leszünk” – idézte fel a bevonulás emlékeit meghatódva Szabó Ibolya, akinek egyedi élettörténete akkor kapott nyilvánosságot, amikor 2011 január végén a magyar állampolgárságot igénylő dokumentumhoz egy olyan fényképet csatolt, amelyen ő látható tízéves korában egy magyar honvéd karjában. A fényképen lévő katona pedig nem más volt, mint a csíkszeredai konzulátuson Ibi néni papírjait átvevő konzul, Böhm Dávid nagyapja, Németh József. A megsárgult fényképet az előadásra is elhozta, megmutatva a közönségnek a híressé vált pillanatot. A Székely Gyula szakaszvezető által megörökített esemény a magyar honvédség bevonulásakor történt a Bereck közelében található Sósmezőn, az ezeréves határnál, ahol a katonák üdvözléseként az akkor tíz éves Ibi néni elszavalta P. Jánossy Béla Erdélyország! című versét. A költeményt a szerdai megemlékezésen is elszavalta: „Drága, csonka Erdélyország, / Csókolom a könnyes orcád, / Hulló könnyed perzsel, éget, / Én is öntöm, ontva-ontom / Az enyémet... / Drága, csonka Erdélyország, / Csókoljuk a könnyes orcád. / Hittel vagyunk teles-tele: / Eggyé forraszt téged még az/Isten keze!!!”.
Vitéz Orbán Ferenc kívülről szavalta el Gyóni Géza Csak egy éjszakára küldjétek el őket című versét. A bevonulással kapcsolatban megjegyezte: „Azt az örömet, amit akkor az emberek megéltek, nem lehet szavakkal kifejezni. Mindenki boldog volt, hogy újra magyarok lettünk.”
Könyv a gyimesi életről
A csíksomlyói Fodor Házban került sor Deáky András Szemben az árral című kötetének bemutatására. „A könyv a harmadik kiadásánál tart, és a negyedik kiadás is meg van rendelve, viszont ez az első könyvbemutató” – jegyezte meg a mű alkotója. A kötet az író saját történetein keresztül a gyimesi emberek meseszép világát, a táj varázslatos szépségét tárja az olvasó elé, így egyfajta kordokumentumként is szolgál.
Deáky kifejtette: „A mű egy kiáltás minden magyar felé, hogy ne adjuk fel a megmaradásért folyatott küzdelmet. Kitartó munkával magunk építhetjük fel magyar jövőnket, mert ez a föld a mi lelkünkben magyar föld marad, erre köteleznek temetőinkben nyugvó őseink. Szívünk magyar dobogását nem tilthatja meg senki és semmi, de szülőföldünkön való megmaradásunk elsősorban tőlünk függ. Vállalnunk kell magyarságunkat, kultúránkat.”
Létai Tibor
Székelyhon.ro
2012. szeptember 19.
Vitéz és faragó
Orbán Ferenc kőbe és fába vésett alkotásaiban az egyszerű székely falusi ember jelenik meg, de számos egyházi jellegű munka is kikerült kezei közül. Külföldön több kiállításon is láthatta műveit a nagyközönség. Gazdálkodó emberből lett faragómester, aki a második világháború poklát is megjárta, hazája védelmében. A többi között a Bilibók-tetői harcokban történt helytállásáért vitézségi érmet kapott.
Vitéz Orbán Ferenc Ajnádon született 1924. február 3-án. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte. Hárman voltak testvérek, két fiú és egy lány. A szülők földműveléssel foglalkoztak. A fiatal Orbán Ferenc már az elemi iskola elvégzését követően besegített édesanyjának a gazdálkodásba, mert édesapja korán elhunyt. Tizenhat éves volt, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. Beszélgetésünk alkalmával elmesélte: „Ajnádon nem vonultak át a honvédek, hanem Csíkrákoson keresztül mentek Csíkszereda felé, de odafent a faluban, mi is nagy örömmel vártuk a magyar katonákat, ezért a fiatalság összegyűlt. Igaz sokan lementek Rákosra, ahol volt egy nagy díszkapu állítva és ott fogadták a honvédeket. Egy teherautóval persze néhány katona feljött Ajnádra is, mert mondták nekik, hogy ott is várják őket. Azt az örömet, amit akkor átéltünk nem lehet szavakba önteni. A két világháború közti román elnyomás után végre magyarok lettünk. Sajnos rövid időre”. A bevonulást követően jöttek a háborús idők. Megalakították a levente mozgalmat melynek tagja lett Orbán Ferenc is. Minden héten egy délután kötelező volt megjelenni a katonai előképzéseken, vasárnaponként pedig templomba járni.
Búcsú a szülőfalutól
A háborús évekre nagyon részletesen emlékszik. Napra pontosan elevenítette fel az eseményeket, amiket emlékirataiban részletesen le is írt. Megtudtuk, hogy 1942-ben Kolozsvárott egy nagy seregszemlét tartottak, melyen ő is részt vett. Akkoriban építették a Déda–Szeretfalva közti vasúti szakaszt, így a vonatról Dédán leszálltak és Szeretfalváig gyalogoltak, ahol újra felültek a vonatra, így jutottak Kolozsvárra. Ott egy hónapos tanfolyamra jelölték ki. Szakaszparancsnokot képeztek belőle. Így került haza Ajnádra, ahol a legkisebb leventékkel foglalkozott.
1943-ban az 1924-ben és az 1925-ben születetteket besorozták. Októberében pedig bevonultak a gyimesbükki kiképzőtáborba. 1944. március 19-én, amikor a németek megszállták Magyarországot, a tábort megszüntették és visszakerült Ajnádra a 4. Székely Határőr Zászlóaljhoz, ahol állandó készültségben voltak. Ennek ellenére mindenki végezhette a munkáját, de amikor megszólalt a trombita, menni kellett Szentmihályra, ahol az iskolánál volt a fegyverraktár. 1944 júliusának végén ki is adták a felszerelést és a lőszereket és úgy vonultak a Gyimesekbe. A távozó katonákat Vitéz Búzás Ferenc harangozó búcsúztatta, megszólaltatva a templom harangját. „Elbúcsúztatott a csíkszentmihályi nagyharang a falutól, azokat is, akik többé nem térhettek haza és azokat is, akik ugyan hazatértek, de többé nem hallhatták annak hangját, mert a harangot a németek elvitték nyersanyagnak” – elevenítette fel emlékeit Orbán.
Nyolc napig Magyarország
Elmesélte: „1944. augusztus 23-án megtörtént a román átállás, elárulták addigi szövetségesüket. A Gyimesekben elfoglaltuk tüzelőállásainkat. Mi a Bilibók-tetőn voltunk. Az orosz támadások augusztus 26-án kezdődtek. Nappal nem, csak éjjel támadtak, majd szeptember elsején taktikát váltva, egy hirtelen nappali támadásban elfoglalták a Bilibók-tetőt. Deáky Béla zászlós hamar megszervezte az ellentámadást és délutánra visszafoglaltuk a magaslatot, így a Bilibók-tető nyolc napig még Magyarország maradt”.
Orbán Ferenc alakulata a visszavonulás során többször is tűzharcba keveredett az orosz csapatokkal. Nyíregyháza előtt bekerítették őket, de sikerült kitörniük és bevonulni Nyíregyházára, ahol utcai harcokban kiverték az oroszokat a városból, de nem sokkal azután parancsot kaptak a település feladására, így átmentek a Tisza túlsó partjára. Szerencsnél egy hónapos álló harc alakult ki, „ekkor hallottuk először, hogy román csapatok is vannak az oroszok között” – jegyezte meg Orbán, aki a Bilibók-tetőn történt helytállásáért bronz vitézségi érmet kapott, a Tisza-parti harcokban való részvételért pedig kis ezüst vitézségi érmet tűzkereszttel.
Fogság és szabadulás
1944 karácsonya előtt néhány nappal Hidasnémeti környékén orosz fogságba esett és a foksányi fogolytáborba került, ahol vérhast kapott, amiben rendkívül legyengült. „Talán ennek köszönhető, hogy a fogva tartók elhitték, hogy még nem vagyok 18 éves, így '45 tavaszán szabadulhattam” – emlékszik a nehéz időszakra Orbán. Hozzáfűzte: amikor felépült már be is sorozták a román hadseregbe, ahol egy évet szolgált. Leszerelését követően gazdálkodásba kezdett. 1947-ben elvette feleségül Tamás Ilonát, akivel 50 évig éltek együtt. Frigyükből két gyermek született. 1955-ben költöztek Csíkszeredába. 1956-ban Marosvásárhelyen elvégezte a sofőriskolát. Minden típusú járműre megszerezte a jogosítványt. Tizenöt évig a szállítási vállalatnál (IRTA) dolgozott. Tizenhat esztendőt pedig a mentősöknél.
Az alkotó ember
Orbán Ferenc amikor a mentősöknél sofőrként dolgozott, akkor kezdett faragással foglalkozni. Fából és kőből készült remekművei közül több otthonában és annak udvarán is megtalálhatók. Kiállításai voltak Bécsben, Gratzban, Alsóőrön és Budapesten. Csíkszeredában viszont csak egyszer volt egyéni kiállítása. Alkotásaiban a székely falusi embert mintázta meg. A '90-es évek elején kezdett egyházi témájú faragásokat készíteni. „Nagyon sok feszületet faragtam. Ezzel próbálok vezekelni, hogy a frontvonalban nem imádkoztam. Nem azért, mert vallástalan voltam, hanem mert ott rendkívül elfásult volt mindenki” – érzékeltette az embert próbáló időket Orbán Ferenc. A Bilibók-tetőn történt harcok emlékére is faragott egy emlékművet 2006-ban. Az alkotást még abban az esztendőben, szeptember elsején, a magaslat visszafoglalásának évfordulóján a történelmi esemény helyszínén felállították és Tamás József püspök fel is szentelte. Az akkori csatának ma már csak Orbán Ferenc az egyetlen élő résztvevője. Az emlékmű a keresztre feszített, töviskoronába zárt történelmi Magyarországot, benne a Szent Koronát ábrázolja Trianon felirattal. A kereszt fölött pedig rovásírással a „Hiszek Magyarország feltámadásában” hitvallás olvasható. A kereszt tövében pedig egy orosz és egy magyar katona néz szembe egymással.
Beszélgetésünk végeztével Orbán Ferenc elárulta, hogy a faragás mellett citerákat és néhány hegedűt is készített. Mint mondta: unokáinak, dédunokáinak készített emlékbe egy-egy citerát. Sajnos, mivel látása nagyot romlott az utóbbi időben az alkotást minden téren abbahagyta.
Létai Tibor, Székelyhon.ro.
Orbán Ferenc kőbe és fába vésett alkotásaiban az egyszerű székely falusi ember jelenik meg, de számos egyházi jellegű munka is kikerült kezei közül. Külföldön több kiállításon is láthatta műveit a nagyközönség. Gazdálkodó emberből lett faragómester, aki a második világháború poklát is megjárta, hazája védelmében. A többi között a Bilibók-tetői harcokban történt helytállásáért vitézségi érmet kapott.
Vitéz Orbán Ferenc Ajnádon született 1924. február 3-án. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte. Hárman voltak testvérek, két fiú és egy lány. A szülők földműveléssel foglalkoztak. A fiatal Orbán Ferenc már az elemi iskola elvégzését követően besegített édesanyjának a gazdálkodásba, mert édesapja korán elhunyt. Tizenhat éves volt, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. Beszélgetésünk alkalmával elmesélte: „Ajnádon nem vonultak át a honvédek, hanem Csíkrákoson keresztül mentek Csíkszereda felé, de odafent a faluban, mi is nagy örömmel vártuk a magyar katonákat, ezért a fiatalság összegyűlt. Igaz sokan lementek Rákosra, ahol volt egy nagy díszkapu állítva és ott fogadták a honvédeket. Egy teherautóval persze néhány katona feljött Ajnádra is, mert mondták nekik, hogy ott is várják őket. Azt az örömet, amit akkor átéltünk nem lehet szavakba önteni. A két világháború közti román elnyomás után végre magyarok lettünk. Sajnos rövid időre”. A bevonulást követően jöttek a háborús idők. Megalakították a levente mozgalmat melynek tagja lett Orbán Ferenc is. Minden héten egy délután kötelező volt megjelenni a katonai előképzéseken, vasárnaponként pedig templomba járni.
Búcsú a szülőfalutól
A háborús évekre nagyon részletesen emlékszik. Napra pontosan elevenítette fel az eseményeket, amiket emlékirataiban részletesen le is írt. Megtudtuk, hogy 1942-ben Kolozsvárott egy nagy seregszemlét tartottak, melyen ő is részt vett. Akkoriban építették a Déda–Szeretfalva közti vasúti szakaszt, így a vonatról Dédán leszálltak és Szeretfalváig gyalogoltak, ahol újra felültek a vonatra, így jutottak Kolozsvárra. Ott egy hónapos tanfolyamra jelölték ki. Szakaszparancsnokot képeztek belőle. Így került haza Ajnádra, ahol a legkisebb leventékkel foglalkozott.
1943-ban az 1924-ben és az 1925-ben születetteket besorozták. Októberében pedig bevonultak a gyimesbükki kiképzőtáborba. 1944. március 19-én, amikor a németek megszállták Magyarországot, a tábort megszüntették és visszakerült Ajnádra a 4. Székely Határőr Zászlóaljhoz, ahol állandó készültségben voltak. Ennek ellenére mindenki végezhette a munkáját, de amikor megszólalt a trombita, menni kellett Szentmihályra, ahol az iskolánál volt a fegyverraktár. 1944 júliusának végén ki is adták a felszerelést és a lőszereket és úgy vonultak a Gyimesekbe. A távozó katonákat Vitéz Búzás Ferenc harangozó búcsúztatta, megszólaltatva a templom harangját. „Elbúcsúztatott a csíkszentmihályi nagyharang a falutól, azokat is, akik többé nem térhettek haza és azokat is, akik ugyan hazatértek, de többé nem hallhatták annak hangját, mert a harangot a németek elvitték nyersanyagnak” – elevenítette fel emlékeit Orbán.
Nyolc napig Magyarország
Elmesélte: „1944. augusztus 23-án megtörtént a román átállás, elárulták addigi szövetségesüket. A Gyimesekben elfoglaltuk tüzelőállásainkat. Mi a Bilibók-tetőn voltunk. Az orosz támadások augusztus 26-án kezdődtek. Nappal nem, csak éjjel támadtak, majd szeptember elsején taktikát váltva, egy hirtelen nappali támadásban elfoglalták a Bilibók-tetőt. Deáky Béla zászlós hamar megszervezte az ellentámadást és délutánra visszafoglaltuk a magaslatot, így a Bilibók-tető nyolc napig még Magyarország maradt”.
Orbán Ferenc alakulata a visszavonulás során többször is tűzharcba keveredett az orosz csapatokkal. Nyíregyháza előtt bekerítették őket, de sikerült kitörniük és bevonulni Nyíregyházára, ahol utcai harcokban kiverték az oroszokat a városból, de nem sokkal azután parancsot kaptak a település feladására, így átmentek a Tisza túlsó partjára. Szerencsnél egy hónapos álló harc alakult ki, „ekkor hallottuk először, hogy román csapatok is vannak az oroszok között” – jegyezte meg Orbán, aki a Bilibók-tetőn történt helytállásáért bronz vitézségi érmet kapott, a Tisza-parti harcokban való részvételért pedig kis ezüst vitézségi érmet tűzkereszttel.
Fogság és szabadulás
1944 karácsonya előtt néhány nappal Hidasnémeti környékén orosz fogságba esett és a foksányi fogolytáborba került, ahol vérhast kapott, amiben rendkívül legyengült. „Talán ennek köszönhető, hogy a fogva tartók elhitték, hogy még nem vagyok 18 éves, így '45 tavaszán szabadulhattam” – emlékszik a nehéz időszakra Orbán. Hozzáfűzte: amikor felépült már be is sorozták a román hadseregbe, ahol egy évet szolgált. Leszerelését követően gazdálkodásba kezdett. 1947-ben elvette feleségül Tamás Ilonát, akivel 50 évig éltek együtt. Frigyükből két gyermek született. 1955-ben költöztek Csíkszeredába. 1956-ban Marosvásárhelyen elvégezte a sofőriskolát. Minden típusú járműre megszerezte a jogosítványt. Tizenöt évig a szállítási vállalatnál (IRTA) dolgozott. Tizenhat esztendőt pedig a mentősöknél.
Az alkotó ember
Orbán Ferenc amikor a mentősöknél sofőrként dolgozott, akkor kezdett faragással foglalkozni. Fából és kőből készült remekművei közül több otthonában és annak udvarán is megtalálhatók. Kiállításai voltak Bécsben, Gratzban, Alsóőrön és Budapesten. Csíkszeredában viszont csak egyszer volt egyéni kiállítása. Alkotásaiban a székely falusi embert mintázta meg. A '90-es évek elején kezdett egyházi témájú faragásokat készíteni. „Nagyon sok feszületet faragtam. Ezzel próbálok vezekelni, hogy a frontvonalban nem imádkoztam. Nem azért, mert vallástalan voltam, hanem mert ott rendkívül elfásult volt mindenki” – érzékeltette az embert próbáló időket Orbán Ferenc. A Bilibók-tetőn történt harcok emlékére is faragott egy emlékművet 2006-ban. Az alkotást még abban az esztendőben, szeptember elsején, a magaslat visszafoglalásának évfordulóján a történelmi esemény helyszínén felállították és Tamás József püspök fel is szentelte. Az akkori csatának ma már csak Orbán Ferenc az egyetlen élő résztvevője. Az emlékmű a keresztre feszített, töviskoronába zárt történelmi Magyarországot, benne a Szent Koronát ábrázolja Trianon felirattal. A kereszt fölött pedig rovásírással a „Hiszek Magyarország feltámadásában” hitvallás olvasható. A kereszt tövében pedig egy orosz és egy magyar katona néz szembe egymással.
Beszélgetésünk végeztével Orbán Ferenc elárulta, hogy a faragás mellett citerákat és néhány hegedűt is készített. Mint mondta: unokáinak, dédunokáinak készített emlékbe egy-egy citerát. Sajnos, mivel látása nagyot romlott az utóbbi időben az alkotást minden téren abbahagyta.
Létai Tibor, Székelyhon.ro.
2012. november 2.
Magyarországon kivégzett erdélyi ötvenhatosok (2.)
A Féja Géza főszerkesztésével megjelenő Új Magyarország 1956. november 2-ai száma közölte Tamási Áron Tiszta beszéd című írását. Tamási Áron az újjáalakuló Parasztszövetségben látta a gazdatársadalom egységének zálogát: „Mindezt úgy szeretném tenni, hogy munkám a magyar munkásság és az értelmiség érdekeit előbbre vigye; megalkuvás nélkül és a szívemben azzal a hódoló buzgalommal, melyet forradalmunk ifjú hősei iránt érzek.”
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar–román határon tartották fogva. 1956 november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán a verés nyomán megkékültek a körmei.
Az irodalomtörténész Jancsó Elemér szintén átélte a budapesti forradalmi harcokat. Csak hónapok múlva, 1957 márciusában vidékről került vissza Erdélybe, Kolozsvárra. Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-ától november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel is sújtották.
A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel „jutalmazta” a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe, és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Sajnos Varga László református lelkész ugyancsak képzőművész felesége, Varga Anna a férje letartóztatása után a Budapesten készített rajzait megsemmisítette, így az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi képzőművészeti album – minden bizonnyal – fontos alkotásokkal szegényedett. Eörsi Lászlónak 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért.
Balla Pál Aradon született 1919. január 5-én. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25-én végezték ki. Balla Pál volt a csoport elsőrendű vádlottja. 1956. december 10-én tartóztatták le. A Pest Megyei Bíróság első fokon 1957. március 8-án hétévi börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1957. október 22-én az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Balla Pál a forradalom idején tagja volt a gyóni nemzetőrségnek. 1956. december 10-én a kádári hatóságok hozzáfogtak a helyi nemzeti bizottságok felszámolásához. Viszszahelyezték tisztségükbe a forradalom idején elüldözött pártfunkcionáriusokat. Többek között Biksza Miklóst is, aki ekkor az MSZMP járási bizottságának ideiglenes titkára volt. A tömeg azonban behatolt a tanácsterembe, hogy Biksza Miklóst elfogja. A párttitkár kimenekült és az üldözőire – köztük Balla Pálra is – két lövést adott le. Ennek ellenére elfogták, bár Biksza megsebesítette Harmincz Istvánt. Ekkor Balla Pál a tömeg élén rátámadt Biksza Miklósra, majd Harmincz Istvánt az egyik tanyán orvosi ellátáshoz segítette. Később visszatért a Bikszát ütlegelők közé, ott maradt addig, amíg Kövecses Ferenc agyonlőtte a pártfunkcionáriust.
2. Balogh László csatornatisztító Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én. Balogh Lászlót 1957. február 6-án tartóztatták le. A Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa első fokon halálra ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1958. április 5-én az első fokon hozott ítéletet, vagyis a halálbüntetést helybenhagyta. Az aradi Balogh László ellen a Péch Géza és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. 1956. október 28-a körül csatlakozott a Baross téri csoporthoz. Nemsokára alparancsnok lett. A Köztársaság téri pártközpont elleni támadásban Balogh László vezette a Kenyérmező utca felől támadó csoportot. Többek állítása szerint ő is rálőtt a már lefegyverzett védőkre. Mindvégig keménykezű parancsnoknak bizonyult. 1956. november 4-én a feltétlen fegyveres ellenállás híve volt, de légnyomást kapott. Ezt követően a Péterffy Sándor utcai kórházban segítette a fegyveres forradalmárok egészségügyi ellátását és élelmezését. Sok-sok társával együtt disszidált. Bécsben bekapcsolódott egy antikádárista szervezkedésbe. 1956. december végén már Budapesten kereste a fegyveres csoportokat, akiknek vezetésére a volt Baross téri főparancsnokot, Nickelsburg Lászlót akarta felkérni. Ez a próbálkozása nem sikerült, ugyanakkor a sebesült forradalmárokat sem sikerült kimenekítenie Magyarországról. 1957 január közepén újra sikerült kijutnia Bécsbe. Tíz nap múlva ismét visszatért Budapestre. Az volt a terve, hogy a sebesülteket Ausztriába menekítse. Mindössze két hétig tartózkodott az országban, amikor az államvédelmi szervek letartóztatták, és bíróság elé állították.
3. Berecz György gépkocsivezető 1924. május 11-én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten. Berecz Györgyöt 1957. április 25-én tartóztatták le. A Budapesti Katonai Bíróság első fokon 1957. december 4-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma – a Szemler János alezredes vezette tanács – az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Ebben a perben a kolozsvári Berecz György volt az elsőrendű vádlott. Az ellene felhozott vádpontok szerint gépkocsivezetőként már 1956. október 23-án tüntetőket szállított. Később a vállalatánál a munkástanács tagja lett. Megszervezte a fegyveres őrséget. 1956. október 30-án a II. kerületi nemzeti bizottság katonai csoportjánál, később a Fő utcai katonai ügyészség épületében lévő, Butkovszky Emánuel vezette csoport tagjaként harcolt. 1956. november 3-án a Köztársaság téri pártház alatt lévő, a korabeli filmfelvételeken is többször megörökített titokzatos pince felkutatásánál segédkezett. Nagy mennyiségű lánggránátot szállított a Fő utcába, hogy megállíthassák a szovjet csapatok előretörését. Butkovszky ekkor Berecz Györgyöt kinevezte a III. kerületi fegyveres erők parancsnokává. 1956. november 4-én elmenekült a Fő utcából. A forradalom leverése után a Csillaghegyen egy ellenállókból álló csoport parancsnokává akarták megválasztani, ő azonban ezt a megbízatást nem vállalta. 1957 áprilisától illegalitásba vonulva bujkált, majd úgy döntött: elhagyja Magyarországot. Szökés közben, az országúton tartóztatták le, majd halálra ítélték és kivégezték.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án. 1957. november 11-én tartóztatták le, a Fővárosi Bíróság Kelemen Gézáné vezette tanácsa első fokon „csak” 11 évi börtönbüntetésre ítélte. Az ügyészség fellebbezett az ítélet ellen. A legfelsőbb bíróság Mecsér József vezette tanácsa másodfokon 1958. június 18-án halálra ítélte. Bokor ellen a Fehér István és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. A fő bűne az volt, hogy 1956. október 26-án Budakeszin egy összeverődött csoport tagjaként megostromolta Sziklai Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának házát. Az épületből leadott lövés halálosan megsebesítette Márity Lászlót. A tűzharc során meghalt Sziklai Sándor ezredes (az 1989. évi rendszerváltásig emléktáblája ott volt a Bécsi kapu bejáratánál lévő jobb oldali falon!), és az apósa, Kiss Lajos is meghalt. A felbőszült tömeg Sziklai Sándor tetemét ütötte, leköpdöste.
5. Dudás József technikus, mérnök életrajzi adatait már ismertettük. Bár továbbra is fenntartotta kapcsolatait a kommunista párttal, 1945-ben már a Független Kisgazdapárt felé orientálódott. E kapcsolatoknak köszönhetően a budapesti Törvényhatósági Bizottság tagja lett. A Kisgazdapárt elleni támadások időszakában Dudást internálták. 1948-ban kiszabadult, de hamarosan letartóztatták, előbb Kistarcsán, majd Recsken raboskodott. A magyar hatóságok 1951-ben viszszaadták a román államvédelemnek. 1954-ben kiszabadult, és visszakerült Magyarországra. Drucza Attila budapesti történész kutatásai nyomán elsősorban a magyarországi szerepvállalásait, periratát ismerjük. Az 1956-os forradalom kitöréséig mérnökként dolgozott. 1956. október 27-én és 28-án beszédet mondott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Hatalmas sikert aratott. 1956. október 29-én a II. kerületi tanács épületében megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, amelynek ő lett az elnöke. 25 pontból álló programot fogalmazott meg, amely abban a helyzetben radikálisnak számított. Dudás József követelte a koalíciós kormány létrehozását, a többpártrendszer megteremtését és a semlegesség kinyilvánítását.
Ugyancsak október 29-én a fegyvereseivel elfoglalta a Szabad Nép szerkesztőségét. Ide tette át a székhelyét is. Az volt a célja, hogy a 25 pontos programját kinyomtassa. Előbb Függetlenség, majd Magyar Függetlenség címen új lapot indított. Már a címlapon bejelentette: nem ismerjük el a jelenlegi kormányt! A Nagy Imre-kormányt összetételéért, határozatlanságáért bírálta. Az általa alapított szervezetet Országos Nemzeti Forradalmi Bizottmánynak nevezte el, holott ehhez megfelelő struktúrával sem rendelkezett. Nagy Imre miniszterelnök 1956. október 30-án a Parlament épületében fogadta Dudás Józsefet, de álláspontjuk semmit nem közeledett egymáshoz. A 400 főből álló fegyveres csoportját a nemzetőrségen kívül akarta helyezni, ezt a harcoló csoportok nem nézték jó szemmel. A lapjában folyamatosan bírálta a kormányt, ezért az értelmiségiek igen jelentős részével is öszszekülönbözött. Összekülönbözött a saját fegyvereseivel is. A kormányerők kétszer azért tartóztatták le, mert álhírek alapján tévesen neki tulajdonították a Külügyminisztérium megtámadását, a Magyar Nemzeti Bank kirablását. 1956. november 5-én légnyomást kapott és a lábán megsebesült, majd kórházba került.
Társai könyörögtek, hogy hagyja el az országot. A róla készült dokumentumfilm szerint hallani sem akart arról, hogy elmeneküljön Magyarországról. Mindvégig azt állította: semmilyen törvénybe ütközőt nem követett el. 1956. november 21-én tárgyalás ürügyén a Parlamentbe csalták, a szovjetek azonnal letartóztatták. A Szovjet Kommunista Párt elnökségi delegációja Dudás Józsefet az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiumának különbizottsága Ledényi Ferenc hadbíró ezredes elnökletével a szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. A kegyelmi kérvényét ugyanaz a bírói testület visszautasította. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos 1925. szeptember 27-én Marosvásárhelyen született. 1957. január 2-án tartóztatták le, május 7-én a legfelsőbb bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte. Preisz ellen a Pálházi Ferenc és bűntársai elleni perben indítottak bűnvádi eljárást. Tiszapalkonyai rabmunkahelyéről 1956. november 1-jén kiszabadult. Másnap egy másik elítélttársával részt vett fegyveres harcokban. Van egy olyan változat, miszerint Kovács András főparancsnoknál futárszolgálatot teljesített. ÁVH-sokat, belügyi tiszteket vetetett fel arra a listára, amely az előállítandók neveit tartalmazta. Preisz Zoltán 1956. november 4-én felismerte Sarkadi István ügyészt, akit elfogtak, majd Fodor Pál (állítólag ugyancsak erdélyi származású) ÁVH-s főhadnaggyal együtt agyonlőtték. 1956. november 28-ról 29-re virradóra Ausztriába szökött, majd 30-án illegálisan visszatért Magyarországra. Egy emigráns csoport tagjaként az ország katonai térképeit akarta kicsempészni.
7. Szabó János gépkocsivezető 1897. november 17-én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. A Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője szegényparaszti családból származott. A hat elemi elvégzése után két polgári osztályt végzett, majd kitanulta a géplakatosmesterséget. 1914-ben behívták katonának. Végigharcolta az első világháborút. A Tanácsköztársaság idején századparancsnok volt a Vörös Hadseregben. A trianoni békediktátum után Romániában maradt, vasúti munkásként dolgozott. 1944-ben Magyarországra költözött, és a Földművelésügyi Minisztériumnál gépkocsivezető lett. Újra megnősült.
Első házasságából két fia született. 1945-ben tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak. 1949-ben tiltott határátlépési kísérletéért három hónap börtönbüntetésre ítélték. Szabadulását követően újra autóvezető lett. 1953-ban – ezúttal kémkedés vádjával – újra letartóztatták. Kilenc hónapi vizsgálati fogság után szabadon engedték. 1956. október 25-én csatlakozott a Széna téri fegyveres csoporthoz. Hamarosan vezetőjük lett. Az épülő metró Moszkva téri fúrótornyát és a környező épületeket használták fel a védelmi vonal kiépítésére. Megpróbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat, de a hatalmas túlerővel szemben tehetetlennek bizonyultak. Az egységet újra meg újra szétszórták, de minden alkalommal újraszerveződtek. 1956. október végén a Maros utcai ÁVH-s laktanyában ütötték fel a főhadiszállásukat. Szabó bácsi – ahogyan társai nevezték – óriási hatással volt a tizenéves gyerekekre. A 18 éves korában kivégzett Mansfeld Péter is az ő keze alatt vált forradalmárrá.
Amikor a harcok szüneteltek, a Széna téri fegyveres csoport felvigyázott a rendre, ellenőrizték a közúti forgalmat, az ÁVH-s tisztek, pártfunkcionáriusok lakásán házkutatást tartottak, többeket letartóztattak. 1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza. Az SZKP elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. Budapesten 1960. március 2-án végezték ki. 1956. november 18-án tartóztatták le. Három évig tartották vizsgálati fogságban. 1959. november 5-én a fővárosi bíróság Tutsek Gusztáv elnökletével első fokon halálra ítélte. 1960. február 29-én a legfelsőbb bíróság – Borbély János tanácsa – helyben hagyta az első fokon hozott ítéletet. A szamosardói származású Szabó János Kecskeméten 1956. október 26-án csatlakozott a tüntetőkhöz. Részt vett a rabok kiszabadításában, a városparancsnokság elfoglalásában.
Egy kisebb csoporttal Nagykőrösön segítette a felkelőket a helyi rendőrkapitányság és a pártbizottság székházának elfoglalásában. Később a kocséri és jászkarajenői rendőrőrsöt is lefegyverezték. Jászkarajenőn a postahivatalból magukkal vittek 46 000 forintot. Később Tiszakécskén fegyveres akciókban vett részt: megszállták a vegyipari üzemet, a vállalat őrségét lefegyverezték, de a helyi rendőrség épületét nem tudták elfoglalni. Visszatért Kecskemétre, ahol 1956. október 27-én társaival együtt harcba bocsátkozott egy magyar katonai alakulattal. Megsebesült. 1956. október 28-ától november 4-áig a kecskeméti forradalmi rendfenntartó szervezetben teljesített szolgálatot. A forradalom leverése után az elsők között tartóztatták le, állították bíróság elé.
A magyar forradalommal, a forradalom eszméivel való azonosulásért az erdélyi települések közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1-jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
A Féja Géza főszerkesztésével megjelenő Új Magyarország 1956. november 2-ai száma közölte Tamási Áron Tiszta beszéd című írását. Tamási Áron az újjáalakuló Parasztszövetségben látta a gazdatársadalom egységének zálogát: „Mindezt úgy szeretném tenni, hogy munkám a magyar munkásság és az értelmiség érdekeit előbbre vigye; megalkuvás nélkül és a szívemben azzal a hódoló buzgalommal, melyet forradalmunk ifjú hősei iránt érzek.”
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar–román határon tartották fogva. 1956 november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán a verés nyomán megkékültek a körmei.
Az irodalomtörténész Jancsó Elemér szintén átélte a budapesti forradalmi harcokat. Csak hónapok múlva, 1957 márciusában vidékről került vissza Erdélybe, Kolozsvárra. Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-ától november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel is sújtották.
A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel „jutalmazta” a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe, és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Sajnos Varga László református lelkész ugyancsak képzőművész felesége, Varga Anna a férje letartóztatása után a Budapesten készített rajzait megsemmisítette, így az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi képzőművészeti album – minden bizonnyal – fontos alkotásokkal szegényedett. Eörsi Lászlónak 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért.
Balla Pál Aradon született 1919. január 5-én. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25-én végezték ki. Balla Pál volt a csoport elsőrendű vádlottja. 1956. december 10-én tartóztatták le. A Pest Megyei Bíróság első fokon 1957. március 8-án hétévi börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1957. október 22-én az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Balla Pál a forradalom idején tagja volt a gyóni nemzetőrségnek. 1956. december 10-én a kádári hatóságok hozzáfogtak a helyi nemzeti bizottságok felszámolásához. Viszszahelyezték tisztségükbe a forradalom idején elüldözött pártfunkcionáriusokat. Többek között Biksza Miklóst is, aki ekkor az MSZMP járási bizottságának ideiglenes titkára volt. A tömeg azonban behatolt a tanácsterembe, hogy Biksza Miklóst elfogja. A párttitkár kimenekült és az üldözőire – köztük Balla Pálra is – két lövést adott le. Ennek ellenére elfogták, bár Biksza megsebesítette Harmincz Istvánt. Ekkor Balla Pál a tömeg élén rátámadt Biksza Miklósra, majd Harmincz Istvánt az egyik tanyán orvosi ellátáshoz segítette. Később visszatért a Bikszát ütlegelők közé, ott maradt addig, amíg Kövecses Ferenc agyonlőtte a pártfunkcionáriust.
2. Balogh László csatornatisztító Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én. Balogh Lászlót 1957. február 6-án tartóztatták le. A Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa első fokon halálra ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1958. április 5-én az első fokon hozott ítéletet, vagyis a halálbüntetést helybenhagyta. Az aradi Balogh László ellen a Péch Géza és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. 1956. október 28-a körül csatlakozott a Baross téri csoporthoz. Nemsokára alparancsnok lett. A Köztársaság téri pártközpont elleni támadásban Balogh László vezette a Kenyérmező utca felől támadó csoportot. Többek állítása szerint ő is rálőtt a már lefegyverzett védőkre. Mindvégig keménykezű parancsnoknak bizonyult. 1956. november 4-én a feltétlen fegyveres ellenállás híve volt, de légnyomást kapott. Ezt követően a Péterffy Sándor utcai kórházban segítette a fegyveres forradalmárok egészségügyi ellátását és élelmezését. Sok-sok társával együtt disszidált. Bécsben bekapcsolódott egy antikádárista szervezkedésbe. 1956. december végén már Budapesten kereste a fegyveres csoportokat, akiknek vezetésére a volt Baross téri főparancsnokot, Nickelsburg Lászlót akarta felkérni. Ez a próbálkozása nem sikerült, ugyanakkor a sebesült forradalmárokat sem sikerült kimenekítenie Magyarországról. 1957 január közepén újra sikerült kijutnia Bécsbe. Tíz nap múlva ismét visszatért Budapestre. Az volt a terve, hogy a sebesülteket Ausztriába menekítse. Mindössze két hétig tartózkodott az országban, amikor az államvédelmi szervek letartóztatták, és bíróság elé állították.
3. Berecz György gépkocsivezető 1924. május 11-én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten. Berecz Györgyöt 1957. április 25-én tartóztatták le. A Budapesti Katonai Bíróság első fokon 1957. december 4-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma – a Szemler János alezredes vezette tanács – az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Ebben a perben a kolozsvári Berecz György volt az elsőrendű vádlott. Az ellene felhozott vádpontok szerint gépkocsivezetőként már 1956. október 23-án tüntetőket szállított. Később a vállalatánál a munkástanács tagja lett. Megszervezte a fegyveres őrséget. 1956. október 30-án a II. kerületi nemzeti bizottság katonai csoportjánál, később a Fő utcai katonai ügyészség épületében lévő, Butkovszky Emánuel vezette csoport tagjaként harcolt. 1956. november 3-án a Köztársaság téri pártház alatt lévő, a korabeli filmfelvételeken is többször megörökített titokzatos pince felkutatásánál segédkezett. Nagy mennyiségű lánggránátot szállított a Fő utcába, hogy megállíthassák a szovjet csapatok előretörését. Butkovszky ekkor Berecz Györgyöt kinevezte a III. kerületi fegyveres erők parancsnokává. 1956. november 4-én elmenekült a Fő utcából. A forradalom leverése után a Csillaghegyen egy ellenállókból álló csoport parancsnokává akarták megválasztani, ő azonban ezt a megbízatást nem vállalta. 1957 áprilisától illegalitásba vonulva bujkált, majd úgy döntött: elhagyja Magyarországot. Szökés közben, az országúton tartóztatták le, majd halálra ítélték és kivégezték.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án. 1957. november 11-én tartóztatták le, a Fővárosi Bíróság Kelemen Gézáné vezette tanácsa első fokon „csak” 11 évi börtönbüntetésre ítélte. Az ügyészség fellebbezett az ítélet ellen. A legfelsőbb bíróság Mecsér József vezette tanácsa másodfokon 1958. június 18-án halálra ítélte. Bokor ellen a Fehér István és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. A fő bűne az volt, hogy 1956. október 26-án Budakeszin egy összeverődött csoport tagjaként megostromolta Sziklai Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának házát. Az épületből leadott lövés halálosan megsebesítette Márity Lászlót. A tűzharc során meghalt Sziklai Sándor ezredes (az 1989. évi rendszerváltásig emléktáblája ott volt a Bécsi kapu bejáratánál lévő jobb oldali falon!), és az apósa, Kiss Lajos is meghalt. A felbőszült tömeg Sziklai Sándor tetemét ütötte, leköpdöste.
5. Dudás József technikus, mérnök életrajzi adatait már ismertettük. Bár továbbra is fenntartotta kapcsolatait a kommunista párttal, 1945-ben már a Független Kisgazdapárt felé orientálódott. E kapcsolatoknak köszönhetően a budapesti Törvényhatósági Bizottság tagja lett. A Kisgazdapárt elleni támadások időszakában Dudást internálták. 1948-ban kiszabadult, de hamarosan letartóztatták, előbb Kistarcsán, majd Recsken raboskodott. A magyar hatóságok 1951-ben viszszaadták a román államvédelemnek. 1954-ben kiszabadult, és visszakerült Magyarországra. Drucza Attila budapesti történész kutatásai nyomán elsősorban a magyarországi szerepvállalásait, periratát ismerjük. Az 1956-os forradalom kitöréséig mérnökként dolgozott. 1956. október 27-én és 28-án beszédet mondott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Hatalmas sikert aratott. 1956. október 29-én a II. kerületi tanács épületében megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, amelynek ő lett az elnöke. 25 pontból álló programot fogalmazott meg, amely abban a helyzetben radikálisnak számított. Dudás József követelte a koalíciós kormány létrehozását, a többpártrendszer megteremtését és a semlegesség kinyilvánítását.
Ugyancsak október 29-én a fegyvereseivel elfoglalta a Szabad Nép szerkesztőségét. Ide tette át a székhelyét is. Az volt a célja, hogy a 25 pontos programját kinyomtassa. Előbb Függetlenség, majd Magyar Függetlenség címen új lapot indított. Már a címlapon bejelentette: nem ismerjük el a jelenlegi kormányt! A Nagy Imre-kormányt összetételéért, határozatlanságáért bírálta. Az általa alapított szervezetet Országos Nemzeti Forradalmi Bizottmánynak nevezte el, holott ehhez megfelelő struktúrával sem rendelkezett. Nagy Imre miniszterelnök 1956. október 30-án a Parlament épületében fogadta Dudás Józsefet, de álláspontjuk semmit nem közeledett egymáshoz. A 400 főből álló fegyveres csoportját a nemzetőrségen kívül akarta helyezni, ezt a harcoló csoportok nem nézték jó szemmel. A lapjában folyamatosan bírálta a kormányt, ezért az értelmiségiek igen jelentős részével is öszszekülönbözött. Összekülönbözött a saját fegyvereseivel is. A kormányerők kétszer azért tartóztatták le, mert álhírek alapján tévesen neki tulajdonították a Külügyminisztérium megtámadását, a Magyar Nemzeti Bank kirablását. 1956. november 5-én légnyomást kapott és a lábán megsebesült, majd kórházba került.
Társai könyörögtek, hogy hagyja el az országot. A róla készült dokumentumfilm szerint hallani sem akart arról, hogy elmeneküljön Magyarországról. Mindvégig azt állította: semmilyen törvénybe ütközőt nem követett el. 1956. november 21-én tárgyalás ürügyén a Parlamentbe csalták, a szovjetek azonnal letartóztatták. A Szovjet Kommunista Párt elnökségi delegációja Dudás Józsefet az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiumának különbizottsága Ledényi Ferenc hadbíró ezredes elnökletével a szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. A kegyelmi kérvényét ugyanaz a bírói testület visszautasította. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos 1925. szeptember 27-én Marosvásárhelyen született. 1957. január 2-án tartóztatták le, május 7-én a legfelsőbb bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte. Preisz ellen a Pálházi Ferenc és bűntársai elleni perben indítottak bűnvádi eljárást. Tiszapalkonyai rabmunkahelyéről 1956. november 1-jén kiszabadult. Másnap egy másik elítélttársával részt vett fegyveres harcokban. Van egy olyan változat, miszerint Kovács András főparancsnoknál futárszolgálatot teljesített. ÁVH-sokat, belügyi tiszteket vetetett fel arra a listára, amely az előállítandók neveit tartalmazta. Preisz Zoltán 1956. november 4-én felismerte Sarkadi István ügyészt, akit elfogtak, majd Fodor Pál (állítólag ugyancsak erdélyi származású) ÁVH-s főhadnaggyal együtt agyonlőtték. 1956. november 28-ról 29-re virradóra Ausztriába szökött, majd 30-án illegálisan visszatért Magyarországra. Egy emigráns csoport tagjaként az ország katonai térképeit akarta kicsempészni.
7. Szabó János gépkocsivezető 1897. november 17-én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. A Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője szegényparaszti családból származott. A hat elemi elvégzése után két polgári osztályt végzett, majd kitanulta a géplakatosmesterséget. 1914-ben behívták katonának. Végigharcolta az első világháborút. A Tanácsköztársaság idején századparancsnok volt a Vörös Hadseregben. A trianoni békediktátum után Romániában maradt, vasúti munkásként dolgozott. 1944-ben Magyarországra költözött, és a Földművelésügyi Minisztériumnál gépkocsivezető lett. Újra megnősült.
Első házasságából két fia született. 1945-ben tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak. 1949-ben tiltott határátlépési kísérletéért három hónap börtönbüntetésre ítélték. Szabadulását követően újra autóvezető lett. 1953-ban – ezúttal kémkedés vádjával – újra letartóztatták. Kilenc hónapi vizsgálati fogság után szabadon engedték. 1956. október 25-én csatlakozott a Széna téri fegyveres csoporthoz. Hamarosan vezetőjük lett. Az épülő metró Moszkva téri fúrótornyát és a környező épületeket használták fel a védelmi vonal kiépítésére. Megpróbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat, de a hatalmas túlerővel szemben tehetetlennek bizonyultak. Az egységet újra meg újra szétszórták, de minden alkalommal újraszerveződtek. 1956. október végén a Maros utcai ÁVH-s laktanyában ütötték fel a főhadiszállásukat. Szabó bácsi – ahogyan társai nevezték – óriási hatással volt a tizenéves gyerekekre. A 18 éves korában kivégzett Mansfeld Péter is az ő keze alatt vált forradalmárrá.
Amikor a harcok szüneteltek, a Széna téri fegyveres csoport felvigyázott a rendre, ellenőrizték a közúti forgalmat, az ÁVH-s tisztek, pártfunkcionáriusok lakásán házkutatást tartottak, többeket letartóztattak. 1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza. Az SZKP elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. Budapesten 1960. március 2-án végezték ki. 1956. november 18-án tartóztatták le. Három évig tartották vizsgálati fogságban. 1959. november 5-én a fővárosi bíróság Tutsek Gusztáv elnökletével első fokon halálra ítélte. 1960. február 29-én a legfelsőbb bíróság – Borbély János tanácsa – helyben hagyta az első fokon hozott ítéletet. A szamosardói származású Szabó János Kecskeméten 1956. október 26-án csatlakozott a tüntetőkhöz. Részt vett a rabok kiszabadításában, a városparancsnokság elfoglalásában.
Egy kisebb csoporttal Nagykőrösön segítette a felkelőket a helyi rendőrkapitányság és a pártbizottság székházának elfoglalásában. Később a kocséri és jászkarajenői rendőrőrsöt is lefegyverezték. Jászkarajenőn a postahivatalból magukkal vittek 46 000 forintot. Később Tiszakécskén fegyveres akciókban vett részt: megszállták a vegyipari üzemet, a vállalat őrségét lefegyverezték, de a helyi rendőrség épületét nem tudták elfoglalni. Visszatért Kecskemétre, ahol 1956. október 27-én társaival együtt harcba bocsátkozott egy magyar katonai alakulattal. Megsebesült. 1956. október 28-ától november 4-áig a kecskeméti forradalmi rendfenntartó szervezetben teljesített szolgálatot. A forradalom leverése után az elsők között tartóztatták le, állították bíróság elé.
A magyar forradalommal, a forradalom eszméivel való azonosulásért az erdélyi települések közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1-jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 7.
Határon innen vagy túl?!
A Kontumáci templom közelében kiképzett kilátó padján ülök, és a Gyimesbükk végén húzódó 1000 éves határ vonalát pásztázza tekintetem. Azon tűnődöm, hogy tulajdonképpen most én hol vagyok, a határon innen vagy a határon túl. Mert én s velem együtt az erélyi magyarok és székelyek határon túliakként szerepelünk a magyarországi közbeszédben.
Velem szemben jól kivehető a Tatros folyó, a mellette húzódó sínpár és a múzeummá alakított Magyar Királyi Állami Vasutak legkeletibb, 30. számú őrháza, innen a Rákóczi-várhoz felvezető lépcsősor és a határgerinc vonulata. Ezen túl már Moldva.
Nincs a Kárpátokban még egy ilyen jól körülhatárolt természetes határvonal. Ezer éven át itt húzódott Magyarország és a moldvai fejedelemség, később Románia határa. Erdély Romániához csatolása után, bár az adminisztratív határ megszűnt, a két régió, Erdély és Moldva közti határ szerepét továbbra is megtartotta.
1950-ben a Tatros völgyében települt etnikai és történelmi vonatkozásban egymással szorosan összefüggő három székely-csángó település közül Gyimesbükköt a moldvai Bákó tartományhoz, később megyéhez csatolták. A közigazgatási határ a Hidegség patakáig eltolódott, de a „határ” továbbra is itt húzódik, mivel ez nemcsak Erdély és Moldva, hanem egyben Közép- és Kelet-Európa határa is. Persze, az eltelt 62 év meghozta a határtologatók elvárásait, a Székelyföldtől való elcsatolás következményeként ma már a lakosságnak alig fele vallja magát magyarnak, bár a faluban szinte mindenki beszéli a nyelvet. Így állt elő a sajátos helyzet, hogy egyházi értelemben a gyulafehérvári érsekséghez, tehát Erdélyhez, közigazgatásilag pedig Bákó megyéhez, azaz Moldvához tartozik. Ilyen értelemben Moldvának van egy Közép-Európai része is. (...) Évszázadokon keresztül ezen a szoroson (ezen is) jöttek át az eurázsiai sztyeppék vándor népei, a szkíták, hunok, avarok, majd a honfoglaló magyarok, ezt követően besenyők, uzok, kunok, majd a tatárok zúdultak Erdélyre, később a Moldvából elüldözött örmények kértek bebocsátást Apafi Mihály fejedelemtől, majd az oroszokkal szövetkezett románok támadtak ránk. Itt védték halált megvető bátorsággal a magyar hazát az I és II. világháború idején a székely és a magyar katonák. A diktatúra éveiben még hátizsákosan sem volt tanácsos az ezeréves határ környékén őgyelegni. A kommunizmus bukása után aztán divatba jött ide is eljönni, napjainkban pedig egész évben, de különösen a csíksomlyói búcsú idején Magyarországról egyenesen ideérkező különvonatok, autóbuszok és kisautók százai hozzák a több ezerre tehető nosztalgiázók tömegét. Könnyes szemmel fogadják és üdvözlik egymást vendégek és helybeliek, virágcsokrok, ünnepi beszédek, magyar és székely himnusz, gyalogséta és szentmise, majd a helyi vendéglők kínálata teszi emlékezetesé az itt-tartózkodást. Az utóbbi évtizedben valóságos búcsújáró hellyé nőtte ki magát az ezeréves határ és tartozékai, amelyek ösztönzően hatottak az emlékhelyek felújítására és a szükséges vendéglátóipari létesítmények létrehozására.
A mi értékrendszerünkben, a hajdan volt Etelköz és az ott élő negyedmillió csángó révén, akiknek egynegyede még beszéli a magyar nyelvet, fontosabb helyet foglal el Moldva, mint Munténia, (Havaselve) Olténia vagy Dobrudzsa. De összehasonlíthatatlanul jobban érezzük magunkat a határ innenső, erdélyi oldalán.
Ezt az érzést talán legkifejezőbben egy pottyondi székely atyafi fejtette ki úgy negyven évvel ezelőtt. Egy makói (Magyarország) tanulókból álló csoportot vittem el Csíkménaságra, majd Pottyondra, és arra kértem a helybeli székely embert, közeli ismerősömet, hogy mondja már el nekünk a település feletti magaslatról milyen hegyek, tájak láthatók be. Sorra nevezte meg a látható és kevésbé látható táj elemeit fontos megjegyzéseket fűzve mindenikhez, majd amikor a keleti részhez ért, azt mondta, hogy ott nincs semmi. Mármint olyan, ami hozzánk közel állna. Nem állt messze az igazságtól, amikor ezt kijelentette. Ugyanis a határon túli rész már a Kelet-Európai régióhoz tartozik, más táj, más hitű, vallású és nyelvű közösség otthona. A közel 100 év együttlét sem volt elég arra, hogy eltűnjenek a különbözőségek. A román álláspont szerint ez csak a teljes asszimilációval válik valóra. Ezért is kezdődik az alkotmány a következő kijelentéssel: Románia egységes nemzetállam. Még nem az, de azzá kell tenni. Ez a politikai indítéka a velünk szembeni magatartásnak. Pedig a másság elismerése mindkét részről felszabadítaná a lelkeket, és a kölcsönös tisztelet igen jó barátokká tenne bennünket.
Mi, erdélyi székelyek mindig a határ innenső részén éltünk és élünk ma is, és velünk együtt ott él minden magyar, bárhol is lakjon a történeti Magyarország területén. Mi úgy tudjuk, hogy a határon túli megnevezés azokra vonatkozik, akik a túloldalról jönnek ide. Ezért nem illik rám és ránk és egyetlen magyarra sem a határon túli jelző.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Kontumáci templom közelében kiképzett kilátó padján ülök, és a Gyimesbükk végén húzódó 1000 éves határ vonalát pásztázza tekintetem. Azon tűnődöm, hogy tulajdonképpen most én hol vagyok, a határon innen vagy a határon túl. Mert én s velem együtt az erélyi magyarok és székelyek határon túliakként szerepelünk a magyarországi közbeszédben.
Velem szemben jól kivehető a Tatros folyó, a mellette húzódó sínpár és a múzeummá alakított Magyar Királyi Állami Vasutak legkeletibb, 30. számú őrháza, innen a Rákóczi-várhoz felvezető lépcsősor és a határgerinc vonulata. Ezen túl már Moldva.
Nincs a Kárpátokban még egy ilyen jól körülhatárolt természetes határvonal. Ezer éven át itt húzódott Magyarország és a moldvai fejedelemség, később Románia határa. Erdély Romániához csatolása után, bár az adminisztratív határ megszűnt, a két régió, Erdély és Moldva közti határ szerepét továbbra is megtartotta.
1950-ben a Tatros völgyében települt etnikai és történelmi vonatkozásban egymással szorosan összefüggő három székely-csángó település közül Gyimesbükköt a moldvai Bákó tartományhoz, később megyéhez csatolták. A közigazgatási határ a Hidegség patakáig eltolódott, de a „határ” továbbra is itt húzódik, mivel ez nemcsak Erdély és Moldva, hanem egyben Közép- és Kelet-Európa határa is. Persze, az eltelt 62 év meghozta a határtologatók elvárásait, a Székelyföldtől való elcsatolás következményeként ma már a lakosságnak alig fele vallja magát magyarnak, bár a faluban szinte mindenki beszéli a nyelvet. Így állt elő a sajátos helyzet, hogy egyházi értelemben a gyulafehérvári érsekséghez, tehát Erdélyhez, közigazgatásilag pedig Bákó megyéhez, azaz Moldvához tartozik. Ilyen értelemben Moldvának van egy Közép-Európai része is. (...) Évszázadokon keresztül ezen a szoroson (ezen is) jöttek át az eurázsiai sztyeppék vándor népei, a szkíták, hunok, avarok, majd a honfoglaló magyarok, ezt követően besenyők, uzok, kunok, majd a tatárok zúdultak Erdélyre, később a Moldvából elüldözött örmények kértek bebocsátást Apafi Mihály fejedelemtől, majd az oroszokkal szövetkezett románok támadtak ránk. Itt védték halált megvető bátorsággal a magyar hazát az I és II. világháború idején a székely és a magyar katonák. A diktatúra éveiben még hátizsákosan sem volt tanácsos az ezeréves határ környékén őgyelegni. A kommunizmus bukása után aztán divatba jött ide is eljönni, napjainkban pedig egész évben, de különösen a csíksomlyói búcsú idején Magyarországról egyenesen ideérkező különvonatok, autóbuszok és kisautók százai hozzák a több ezerre tehető nosztalgiázók tömegét. Könnyes szemmel fogadják és üdvözlik egymást vendégek és helybeliek, virágcsokrok, ünnepi beszédek, magyar és székely himnusz, gyalogséta és szentmise, majd a helyi vendéglők kínálata teszi emlékezetesé az itt-tartózkodást. Az utóbbi évtizedben valóságos búcsújáró hellyé nőtte ki magát az ezeréves határ és tartozékai, amelyek ösztönzően hatottak az emlékhelyek felújítására és a szükséges vendéglátóipari létesítmények létrehozására.
A mi értékrendszerünkben, a hajdan volt Etelköz és az ott élő negyedmillió csángó révén, akiknek egynegyede még beszéli a magyar nyelvet, fontosabb helyet foglal el Moldva, mint Munténia, (Havaselve) Olténia vagy Dobrudzsa. De összehasonlíthatatlanul jobban érezzük magunkat a határ innenső, erdélyi oldalán.
Ezt az érzést talán legkifejezőbben egy pottyondi székely atyafi fejtette ki úgy negyven évvel ezelőtt. Egy makói (Magyarország) tanulókból álló csoportot vittem el Csíkménaságra, majd Pottyondra, és arra kértem a helybeli székely embert, közeli ismerősömet, hogy mondja már el nekünk a település feletti magaslatról milyen hegyek, tájak láthatók be. Sorra nevezte meg a látható és kevésbé látható táj elemeit fontos megjegyzéseket fűzve mindenikhez, majd amikor a keleti részhez ért, azt mondta, hogy ott nincs semmi. Mármint olyan, ami hozzánk közel állna. Nem állt messze az igazságtól, amikor ezt kijelentette. Ugyanis a határon túli rész már a Kelet-Európai régióhoz tartozik, más táj, más hitű, vallású és nyelvű közösség otthona. A közel 100 év együttlét sem volt elég arra, hogy eltűnjenek a különbözőségek. A román álláspont szerint ez csak a teljes asszimilációval válik valóra. Ezért is kezdődik az alkotmány a következő kijelentéssel: Románia egységes nemzetállam. Még nem az, de azzá kell tenni. Ez a politikai indítéka a velünk szembeni magatartásnak. Pedig a másság elismerése mindkét részről felszabadítaná a lelkeket, és a kölcsönös tisztelet igen jó barátokká tenne bennünket.
Mi, erdélyi székelyek mindig a határ innenső részén éltünk és élünk ma is, és velünk együtt ott él minden magyar, bárhol is lakjon a történeti Magyarország területén. Mi úgy tudjuk, hogy a határon túli megnevezés azokra vonatkozik, akik a túloldalról jönnek ide. Ezért nem illik rám és ránk és egyetlen magyarra sem a határon túli jelző.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. november 21.
A gyimesbükki létrehozó ember
Deáky András Szemben az árral című kötetét mutatták be hétfőn este Csíkszeredában, a Lazarus-házban.
Az esemény főszervezője, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében Szarka Gábor konzul köszöntötte a jelenlévőket. Örömmel nyugtázta, hogy az a terem, ahol az újdonsült magyar állampolgárok teszik le az esküt, ugyanúgy megtelt egy kulturális esemény alkalmából, mint ahogy eskütételkor szokott. Csikós Klára a Németh Géza Egyesülettől köszöntötte a szerzőt, aki régóta tagja az 1995-ben alapított szervezetnek. Kifejtette, hogy Deákyt „létrehozó emberként” ismerik. Hozzátette, 1990-ben bölcsész tanárként újraalapította a magyar iskolát Gyimesbükkben, de nyugdíjazása után sem ült karba tett kézzel, hanem panziót létesített, melyet a közügy szolgálatába állított. Ugyanis a magyar vonatkozású emlékhelyek, emlékművek ápolásával foglalkozott, nála a turisták nemcsak egyszerűen kikapcsolódnak, hanem feledhetetlen történelmi leckét kapnak a csángókról, az ezeréves határról stb. Maga a könyv is úgy született, hogy nagyon sokan kérték fel az előadót, írja is le, amit elmond. Szarka Gábor kiegészítette az elhangzottakat azzal, hogy ez a kötet nem regény, nem fikció, hanem kordokumentum. „Olyan eseményekről szól, amelyek megestek a szerzővel élete folyamán, mégsem önéletrajz, mert Deáky tanár úr az, aki ápolja az itteni emlékeket. Újra köztudatba hozta, zarándokhellyé változtatta az ezeréves határt, nem véletlen, hogy a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével is kitüntették.”
A szerző pedig összefogásra buzdított, mint mondta, kell legyen egy „nemzeti minimál”, amely mentén a magyarság együtt lép fel a jogaiért és szülőföldjéért, politikai hovatartozástól függetlenül.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro
Deáky András Szemben az árral című kötetét mutatták be hétfőn este Csíkszeredában, a Lazarus-házban.
Az esemény főszervezője, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében Szarka Gábor konzul köszöntötte a jelenlévőket. Örömmel nyugtázta, hogy az a terem, ahol az újdonsült magyar állampolgárok teszik le az esküt, ugyanúgy megtelt egy kulturális esemény alkalmából, mint ahogy eskütételkor szokott. Csikós Klára a Németh Géza Egyesülettől köszöntötte a szerzőt, aki régóta tagja az 1995-ben alapított szervezetnek. Kifejtette, hogy Deákyt „létrehozó emberként” ismerik. Hozzátette, 1990-ben bölcsész tanárként újraalapította a magyar iskolát Gyimesbükkben, de nyugdíjazása után sem ült karba tett kézzel, hanem panziót létesített, melyet a közügy szolgálatába állított. Ugyanis a magyar vonatkozású emlékhelyek, emlékművek ápolásával foglalkozott, nála a turisták nemcsak egyszerűen kikapcsolódnak, hanem feledhetetlen történelmi leckét kapnak a csángókról, az ezeréves határról stb. Maga a könyv is úgy született, hogy nagyon sokan kérték fel az előadót, írja is le, amit elmond. Szarka Gábor kiegészítette az elhangzottakat azzal, hogy ez a kötet nem regény, nem fikció, hanem kordokumentum. „Olyan eseményekről szól, amelyek megestek a szerzővel élete folyamán, mégsem önéletrajz, mert Deáky tanár úr az, aki ápolja az itteni emlékeket. Újra köztudatba hozta, zarándokhellyé változtatta az ezeréves határt, nem véletlen, hogy a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével is kitüntették.”
A szerző pedig összefogásra buzdított, mint mondta, kell legyen egy „nemzeti minimál”, amely mentén a magyarság együtt lép fel a jogaiért és szülőföldjéért, politikai hovatartozástól függetlenül.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro
2013. január 11.
Szentmisét tartottak Dani Gergely plébános emlékére Gyimesbükkön
Halálának 30. évfordulóján Dani Gergely esperes-plébánosra emlékeztek kedden Gyimesbükkön. Az 1983 januárjában az oltárnál, misézés közben elhunyt pap szolgálati idejében épült a Bákó megyéhez csatolt település impozáns temploma.
A település legrégebbi, kontumáci temploma már a 20. század elején kicsinek bizonyult, egy új templom építésének gondolata az első világháború előtt, Boér János plébános idejében vetődött fel. Telket vásároltak, pénz gyűjtöttek, de előbb a világháború, majd a trianoni békediktátum hiúsította meg a terveket.
Évtizedes erőfeszítések
A templom alapkő-letételi ünnepségét György Lajos plébános idejében, 1929 májusában tartották, elkészült az alap, de az 1930-as évek gazdasági válsága, a második világháború, majd a kommunista rendszer lehetetlenné tette a templom felépítését. 1972-ben érkezett Dani Gergely plébános Gyimesbükkre.
A hitében rendíthetetlen, elképzeléseiben megakadályozhatatlan, a második világháborút a fronton végigharcoló, később teológiára jelentkező Dani Gergely minden akadályt legyőzve Bukarestben kiharcolta a templomépítési engedélyt, majd a hívek pénzadományaira, több ezer óra önkéntes munkájára támaszkodva sok más adakozó segítségével 1972–1977 között felépült a jelenlegi plébániatemplom. A templomot 1977. október 17-én Jakab Antal püspök szentelte fel, búcsúünnepe úrnapján van.
Lelkeket is épített
Az istenháza kedden zsúfolásig megtelt, amikor Salamon József plébános kezdeményezésére Dani Gergelyre emlékeztek, az általa épített templom bejáratához emléktáblát helyeztek el. A megemlékező szentmisét Berszán Lajos kanonok mutatta be, aki ünnepi beszédében a Dani Gergellyel kapcsolatos személyes élményeit elevenítette fel, hangsúlyozva a kommunista hatóságok által rengeteget zaklatott pap nemcsak templomot, hanem lelkeket építő erényeit. Berszán atya szerint azokban az években: „Isten egy igazi pásztort adott a gyimesbükki népnek”.
A lemhényi Dani családban 20 gyermek született, közülük 15-en érték meg a felnőttkort, és szinte kivétel nélkül minden gyerek legalább a középiskolát elvégezte, ketten közülük a papi pályát választották. Az ünnepség végén a 19. gyermekként született Dani Ilonka medgyesi nyugalmazott tanítónő emlékezett bátyjára. Ezt követően Pakó Benedek atya, volt szépvízi plébános Dani Gergellyel kapcsolatos személyes élményeit hallgathatták meg az emlékezők, majd Deáky András nyugalmazott gyimesbükki iskolaigazgató és Antal Etelka, a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskola igazgatónője méltatta az anyanyelvért és a magyarságért harcoló, a magyar nyelvű oktatásért kiálló Dani Gergelyt.
Az évfordulóra Salamon József plébános egy kis emlékkönyvet adott ki Dani Gergely az Isten és a gyimesbükkiek szívében címmel. Salamon atya ebből az alkalomból ugyanakkor arra kérte híveit, imádkozzanak az éppen a megemlékezés napján 80. életévét töltő Lukácsovits Magdolna festőművészért. A Németországban élő művésznőt kérte fel annak idején Dani a gyimesbükki templom falfestményeinek elkészítésére. (Dani Gergely esperes-plébános 1919. június 19-én született a felsőháromszéki Lemhényben. Középiskolai tanulmányait a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnáziumban végezte, majd Brassóban érettségizett. A záróvizsga után behívót kapott, nem sokkal később kitört a második világháború.
A második világégést katonatisztként élte végig a fronton, testileg-lelkileg segítette a sebesülteket, és azt mesélte, hogy az egyik ütközet alkalmával, a lövészárokban fogadta meg, hogy ha a jó Isten hazasegíti, akkor beiratkozik a teológiára. 1952-ben szentelték pappá Gyulafehérváron. Gyimesbükkre való kihelyezése előtt Kovásznán, Csernátonban, Gyergyószentmiklosón és Tekerőpatakon volt plébános. 1983. január 5-én hajnalban, mise alatt, a szentlecke felolvasása közben esett össze és halt meg. A vezetésével épített templom mellé temették el.)
Dobos László
Krónika (Kolozsvár),
Halálának 30. évfordulóján Dani Gergely esperes-plébánosra emlékeztek kedden Gyimesbükkön. Az 1983 januárjában az oltárnál, misézés közben elhunyt pap szolgálati idejében épült a Bákó megyéhez csatolt település impozáns temploma.
A település legrégebbi, kontumáci temploma már a 20. század elején kicsinek bizonyult, egy új templom építésének gondolata az első világháború előtt, Boér János plébános idejében vetődött fel. Telket vásároltak, pénz gyűjtöttek, de előbb a világháború, majd a trianoni békediktátum hiúsította meg a terveket.
Évtizedes erőfeszítések
A templom alapkő-letételi ünnepségét György Lajos plébános idejében, 1929 májusában tartották, elkészült az alap, de az 1930-as évek gazdasági válsága, a második világháború, majd a kommunista rendszer lehetetlenné tette a templom felépítését. 1972-ben érkezett Dani Gergely plébános Gyimesbükkre.
A hitében rendíthetetlen, elképzeléseiben megakadályozhatatlan, a második világháborút a fronton végigharcoló, később teológiára jelentkező Dani Gergely minden akadályt legyőzve Bukarestben kiharcolta a templomépítési engedélyt, majd a hívek pénzadományaira, több ezer óra önkéntes munkájára támaszkodva sok más adakozó segítségével 1972–1977 között felépült a jelenlegi plébániatemplom. A templomot 1977. október 17-én Jakab Antal püspök szentelte fel, búcsúünnepe úrnapján van.
Lelkeket is épített
Az istenháza kedden zsúfolásig megtelt, amikor Salamon József plébános kezdeményezésére Dani Gergelyre emlékeztek, az általa épített templom bejáratához emléktáblát helyeztek el. A megemlékező szentmisét Berszán Lajos kanonok mutatta be, aki ünnepi beszédében a Dani Gergellyel kapcsolatos személyes élményeit elevenítette fel, hangsúlyozva a kommunista hatóságok által rengeteget zaklatott pap nemcsak templomot, hanem lelkeket építő erényeit. Berszán atya szerint azokban az években: „Isten egy igazi pásztort adott a gyimesbükki népnek”.
A lemhényi Dani családban 20 gyermek született, közülük 15-en érték meg a felnőttkort, és szinte kivétel nélkül minden gyerek legalább a középiskolát elvégezte, ketten közülük a papi pályát választották. Az ünnepség végén a 19. gyermekként született Dani Ilonka medgyesi nyugalmazott tanítónő emlékezett bátyjára. Ezt követően Pakó Benedek atya, volt szépvízi plébános Dani Gergellyel kapcsolatos személyes élményeit hallgathatták meg az emlékezők, majd Deáky András nyugalmazott gyimesbükki iskolaigazgató és Antal Etelka, a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskola igazgatónője méltatta az anyanyelvért és a magyarságért harcoló, a magyar nyelvű oktatásért kiálló Dani Gergelyt.
Az évfordulóra Salamon József plébános egy kis emlékkönyvet adott ki Dani Gergely az Isten és a gyimesbükkiek szívében címmel. Salamon atya ebből az alkalomból ugyanakkor arra kérte híveit, imádkozzanak az éppen a megemlékezés napján 80. életévét töltő Lukácsovits Magdolna festőművészért. A Németországban élő művésznőt kérte fel annak idején Dani a gyimesbükki templom falfestményeinek elkészítésére. (Dani Gergely esperes-plébános 1919. június 19-én született a felsőháromszéki Lemhényben. Középiskolai tanulmányait a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnáziumban végezte, majd Brassóban érettségizett. A záróvizsga után behívót kapott, nem sokkal később kitört a második világháború.
A második világégést katonatisztként élte végig a fronton, testileg-lelkileg segítette a sebesülteket, és azt mesélte, hogy az egyik ütközet alkalmával, a lövészárokban fogadta meg, hogy ha a jó Isten hazasegíti, akkor beiratkozik a teológiára. 1952-ben szentelték pappá Gyulafehérváron. Gyimesbükkre való kihelyezése előtt Kovásznán, Csernátonban, Gyergyószentmiklosón és Tekerőpatakon volt plébános. 1983. január 5-én hajnalban, mise alatt, a szentlecke felolvasása közben esett össze és halt meg. A vezetésével épített templom mellé temették el.)
Dobos László
Krónika (Kolozsvár),
2013. május 4.
Erdélyben vizsgálnak a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat önkéntes orvosai
Szombattól Erdélyben gyógykezelik a rászoruló gyermekeket a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat (NGYSZ) önkéntes orvosai.
Május 4. és 11. között 23 orvos és egészségügyi szakember látogat el Balánbányára, Csíkdánfalvára, Csíkszenttamásba, Csíkszentdomokosra, Csíkszeredába, Csíkszentmártonba, Gyimesbükre, Gyimesfelsőlokra, Szentegyházára és Székelyudvarhelyre, ahol a megyei kórházban, iskolákban, óvodákban és egyéb gyermekintézményekben szűrik, vizsgálják és gyógykezelik a rászoruló gyermekeket. Az intézményeket gyógyszerekkel, gyógyászati segédeszközökkel és szakmai továbbképzéssel is segítik.
Az orvoscsoportban csecsemő- és gyermekgyógyászok, gyermekneurológus, gyermektüdőgyógyász, gyermek fül-orr-gégész, gyermekszemész, fogorvosok, szülész-nőgyógyász, audiológus, hallásakusztikus, mentőápolók és szakorvosjelöltek vesznek részt. Közülük 5 fő idén először utazik a csoporttal. Az úthoz mozgó fogászati busz és nőgyógyászati szűrőkamion is csatlakozik, az orvosok szűréseket, vizsgálatokat végeznek és tanácsadást tartanak – közölte az NGYSZ pénteken az MTI-vel.
Az önkéntes orvoscsoport évente kétszer utazik a romániai Hargita megyébe, ahol 2012-ben több mint 10 ezer vizsgálatot végeztek. Az NGYSZ szakmai támogatásával létrehozott csíkszentmártoni Korai Fejlesztő és Rehabilitációs Központot – amely a Szolgálat által felújított volt Gyermekközpontban működik – a szervezet magyarországi gyermekneurológusa is folyamatosan támogatja a munkájával.
Az orvoscsoport látogatásával egy időben idén is megrendezik a hagyományos Erdélyi Gyermek és Ifjúsági Focikupát Csíkszentdomokoson, amelyet az Aranycsapat tagja, a Gyermekmentő Szolgálat Sport Bizottságának elnöke, Buzánszky Jenő vezet. A korábbi évekhez hasonlóan a győztes csapatokat a Szolgálat vendégül látja a Fővárosi Önkormányzattal közösen szervezett budapesti Városligeti Gyermeknapon május 25-26-án, vállalva a gyerekek teljes ellátásának és utaztatásának költségeit.
erdon.ro
Szombattól Erdélyben gyógykezelik a rászoruló gyermekeket a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat (NGYSZ) önkéntes orvosai.
Május 4. és 11. között 23 orvos és egészségügyi szakember látogat el Balánbányára, Csíkdánfalvára, Csíkszenttamásba, Csíkszentdomokosra, Csíkszeredába, Csíkszentmártonba, Gyimesbükre, Gyimesfelsőlokra, Szentegyházára és Székelyudvarhelyre, ahol a megyei kórházban, iskolákban, óvodákban és egyéb gyermekintézményekben szűrik, vizsgálják és gyógykezelik a rászoruló gyermekeket. Az intézményeket gyógyszerekkel, gyógyászati segédeszközökkel és szakmai továbbképzéssel is segítik.
Az orvoscsoportban csecsemő- és gyermekgyógyászok, gyermekneurológus, gyermektüdőgyógyász, gyermek fül-orr-gégész, gyermekszemész, fogorvosok, szülész-nőgyógyász, audiológus, hallásakusztikus, mentőápolók és szakorvosjelöltek vesznek részt. Közülük 5 fő idén először utazik a csoporttal. Az úthoz mozgó fogászati busz és nőgyógyászati szűrőkamion is csatlakozik, az orvosok szűréseket, vizsgálatokat végeznek és tanácsadást tartanak – közölte az NGYSZ pénteken az MTI-vel.
Az önkéntes orvoscsoport évente kétszer utazik a romániai Hargita megyébe, ahol 2012-ben több mint 10 ezer vizsgálatot végeztek. Az NGYSZ szakmai támogatásával létrehozott csíkszentmártoni Korai Fejlesztő és Rehabilitációs Központot – amely a Szolgálat által felújított volt Gyermekközpontban működik – a szervezet magyarországi gyermekneurológusa is folyamatosan támogatja a munkájával.
Az orvoscsoport látogatásával egy időben idén is megrendezik a hagyományos Erdélyi Gyermek és Ifjúsági Focikupát Csíkszentdomokoson, amelyet az Aranycsapat tagja, a Gyermekmentő Szolgálat Sport Bizottságának elnöke, Buzánszky Jenő vezet. A korábbi évekhez hasonlóan a győztes csapatokat a Szolgálat vendégül látja a Fővárosi Önkormányzattal közösen szervezett budapesti Városligeti Gyermeknapon május 25-26-án, vállalva a gyerekek teljes ellátásának és utaztatásának költségeit.
erdon.ro
2013. május 21.
A gyimesbükki példa
Már jó néhány esztendeje, hogy a pünkösdi székelyföldi ünnepkör legnagyobb „felfedezettje” számomra Gyimesbükk gyönyörű emberi közössége, az a tartás, ahogyan az ezeréves határon fekvő csángó nagyközség megőrizte hitét és magyarságát. Pedig ez a község és közösség „kettős Trianont” élt át, az elsőt, amikor Erdéllyel együtt elszakadt Magyarországtól, a másodikat már a dicső kommunizmus alatt, hiszen őket Erdélytől és az egykori Csík vármegyétől is elszakították, s megkérdezésük nélkül Bákó megyéhez, Moldvához csapták.
A kiötlők bizonyosan arra számítottak, ha már nem tartozik Székelyföldhöz, a moldvai csángómagyar testvérek sorsára jut, feladja önazonosságát, nyelvet vált. Egy dologban nem tudtak dönteni a fejük felett, jelesen abban, hogy hová is tartozzék egyházjogilag e népes gyimesbükki római katolikus magyar közösség. Néhány csángó tanyával együtt (Magyarcsügés, Kostelek stb.) megmaradt Gyulafehérvár oltalma és irányítása alatt, s ezzel megőrizte anyanyelvű szertartásrendjét, megmenekedett a janicsárkodó jászvásári püspökség beolvasztó politikájától.
Gyimesbükk nem adta meg magát, magyar tannyelvű iskoláit is megtartotta, de ehhez olyan kemény és elkötelezett emberek kellettek, mint Deáky András nyugalmazott tanár és iskolaigazgató, a véle szövetkező elkötelezett pedagógusok és a nagyközség plébánosa, Salamon József, aki töretlen hittel hirdette és hirdeti Isten igéjét magyar nyelven.
A gyimesbükki pünkösdi gyülekezés mára már a nagy csíksomlyói búcsú szerves részévé, annak „függelékévé” vált, különösen azóta, hogy az anyaországból is zarándokvonatok indulnak a nagy eseményre. Utolsó állomásuk Gyimesbükk, túl Hargita megye határán, de innen még az ezerévesen, s e tündéri vidéken arra is rácsodálkozhatnak, micsoda hűséges magyarok laknak a legvégső végeken. Gyimesbükk egyébként pünkösdről pünkösdre építkezik. Először a Kontumác-dombi kápolnát építették újjá az egykori romjain, aztán az utolsó erdélyi MÁV-őrházat, majd a gyimesbükki havasokon elesett világháborús magyar honvédek emlékhelyét teremtették meg, legújabban a székely-magyar hit és hitvallás kopjafás-székelykapus „golgotáját”, de terveik között van a Rákóczi-vár romjainak újjáépítése is. Hogy együvé gyűljön a múlt, jelen és jövendő. Mert lesz Gyimesbükknek jövője is: magyar jövője.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma
Már jó néhány esztendeje, hogy a pünkösdi székelyföldi ünnepkör legnagyobb „felfedezettje” számomra Gyimesbükk gyönyörű emberi közössége, az a tartás, ahogyan az ezeréves határon fekvő csángó nagyközség megőrizte hitét és magyarságát. Pedig ez a község és közösség „kettős Trianont” élt át, az elsőt, amikor Erdéllyel együtt elszakadt Magyarországtól, a másodikat már a dicső kommunizmus alatt, hiszen őket Erdélytől és az egykori Csík vármegyétől is elszakították, s megkérdezésük nélkül Bákó megyéhez, Moldvához csapták.
A kiötlők bizonyosan arra számítottak, ha már nem tartozik Székelyföldhöz, a moldvai csángómagyar testvérek sorsára jut, feladja önazonosságát, nyelvet vált. Egy dologban nem tudtak dönteni a fejük felett, jelesen abban, hogy hová is tartozzék egyházjogilag e népes gyimesbükki római katolikus magyar közösség. Néhány csángó tanyával együtt (Magyarcsügés, Kostelek stb.) megmaradt Gyulafehérvár oltalma és irányítása alatt, s ezzel megőrizte anyanyelvű szertartásrendjét, megmenekedett a janicsárkodó jászvásári püspökség beolvasztó politikájától.
Gyimesbükk nem adta meg magát, magyar tannyelvű iskoláit is megtartotta, de ehhez olyan kemény és elkötelezett emberek kellettek, mint Deáky András nyugalmazott tanár és iskolaigazgató, a véle szövetkező elkötelezett pedagógusok és a nagyközség plébánosa, Salamon József, aki töretlen hittel hirdette és hirdeti Isten igéjét magyar nyelven.
A gyimesbükki pünkösdi gyülekezés mára már a nagy csíksomlyói búcsú szerves részévé, annak „függelékévé” vált, különösen azóta, hogy az anyaországból is zarándokvonatok indulnak a nagy eseményre. Utolsó állomásuk Gyimesbükk, túl Hargita megye határán, de innen még az ezerévesen, s e tündéri vidéken arra is rácsodálkozhatnak, micsoda hűséges magyarok laknak a legvégső végeken. Gyimesbükk egyébként pünkösdről pünkösdre építkezik. Először a Kontumác-dombi kápolnát építették újjá az egykori romjain, aztán az utolsó erdélyi MÁV-őrházat, majd a gyimesbükki havasokon elesett világháborús magyar honvédek emlékhelyét teremtették meg, legújabban a székely-magyar hit és hitvallás kopjafás-székelykapus „golgotáját”, de terveik között van a Rákóczi-vár romjainak újjáépítése is. Hogy együvé gyűljön a múlt, jelen és jövendő. Mert lesz Gyimesbükknek jövője is: magyar jövője.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma
2013. május 23.
Gelencei emlékjel Gyimesbükkön
A hit évében, pünkösd vasárnapján avatták fel Gyimesbükkön a kontumáci templom melletti gerincen a gelencei 78 éves Kelemen Dénes nyugalmazott tanító, fafaragó által készített székely kaput és a tizenegy emlékoszlopot, melyeket Salamon József helybeli plébános áldott meg. Az avató ünnepséget a mai Bákó megye területén működő egyetlen magyar nyelvű tanintézmény, a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskola tanulóinak műsora tette emlékezetesebbé.
Kelemen Dénes érdeklődésünkre elmondta: ez év januárjában hívták fel a Dunakeszi Kultúra Alapítványtól, hogy szeretnének tíz kopjafát állítani Gyimesbükkön. Sikerült meggyőznie őket, hogy a kopjafa nem zarándokhelyhez illő, az temetői jelkép, jobb, ha tizenegy emlékoszlopot rendelnek. A megrendelők rá bízták a tervezést és az oszlopok elkészítését, minek érdekében felvette a kapcsolatot a gyimesbükki plébánossal. A két méter magas tizenegy oszlopra Isten, Haza, Család, Anyanyelv, Oktatás, Jog, Kultúra, Hagyomány, Egység, Szabadság és Jövő kulcsszavak, valamint a magyar történelem egy-egy fontos évszáma, egy gyűjtőszó és az illető eseményt magyarázó három-négy szó került. Az oszlopok életjelei: hit, Föld, Hold, anya, víz, apa, Nap, lány, fiú, tűz és csillag. Miután megtervezte az oszlopokat, eléjük egy székely kaput is kértek, amin a Hit, élet és nemzet kapuja felirat olvasható. Dénes bácsi nem cifra kaput faragott, hanem egyszerűt, az ojtozi egykori honvéd kaszárnya előtti kapu motívumait véste rá. A székely kapu és az emlékoszlopok pünkösd előtt három héttel készültek el. A szükséges cserefát méretre vágva Barótról szerezte be, Szakács Mihálytól. A kaput és az oszlopokat Botond fia és gyimesbükki hívek segítségével állította fel két nap alatt. Tíz oszlop egy sorba került, a tizenegyedik, a Jövő oszlopa a kapuval szembe, egy határvédő ágyú fészkébe. Vasárnap Dénes bácsi családjával együtt volt jelen az avató ünnepségen. Attila fia az egyik zarándokvonaton érkezett, Dénes bácsi Csíkszeredában ült fel a két összekapcsolt, 440 méter hosszú szerelvényre. A felújított bakterháznál az a megtiszteltetés érte, hogy három csengőjellel ő indította a zarándokvonatot Budapest irányába.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A hit évében, pünkösd vasárnapján avatták fel Gyimesbükkön a kontumáci templom melletti gerincen a gelencei 78 éves Kelemen Dénes nyugalmazott tanító, fafaragó által készített székely kaput és a tizenegy emlékoszlopot, melyeket Salamon József helybeli plébános áldott meg. Az avató ünnepséget a mai Bákó megye területén működő egyetlen magyar nyelvű tanintézmény, a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskola tanulóinak műsora tette emlékezetesebbé.
Kelemen Dénes érdeklődésünkre elmondta: ez év januárjában hívták fel a Dunakeszi Kultúra Alapítványtól, hogy szeretnének tíz kopjafát állítani Gyimesbükkön. Sikerült meggyőznie őket, hogy a kopjafa nem zarándokhelyhez illő, az temetői jelkép, jobb, ha tizenegy emlékoszlopot rendelnek. A megrendelők rá bízták a tervezést és az oszlopok elkészítését, minek érdekében felvette a kapcsolatot a gyimesbükki plébánossal. A két méter magas tizenegy oszlopra Isten, Haza, Család, Anyanyelv, Oktatás, Jog, Kultúra, Hagyomány, Egység, Szabadság és Jövő kulcsszavak, valamint a magyar történelem egy-egy fontos évszáma, egy gyűjtőszó és az illető eseményt magyarázó három-négy szó került. Az oszlopok életjelei: hit, Föld, Hold, anya, víz, apa, Nap, lány, fiú, tűz és csillag. Miután megtervezte az oszlopokat, eléjük egy székely kaput is kértek, amin a Hit, élet és nemzet kapuja felirat olvasható. Dénes bácsi nem cifra kaput faragott, hanem egyszerűt, az ojtozi egykori honvéd kaszárnya előtti kapu motívumait véste rá. A székely kapu és az emlékoszlopok pünkösd előtt három héttel készültek el. A szükséges cserefát méretre vágva Barótról szerezte be, Szakács Mihálytól. A kaput és az oszlopokat Botond fia és gyimesbükki hívek segítségével állította fel két nap alatt. Tíz oszlop egy sorba került, a tizenegyedik, a Jövő oszlopa a kapuval szembe, egy határvédő ágyú fészkébe. Vasárnap Dénes bácsi családjával együtt volt jelen az avató ünnepségen. Attila fia az egyik zarándokvonaton érkezett, Dénes bácsi Csíkszeredában ült fel a két összekapcsolt, 440 méter hosszú szerelvényre. A felújított bakterháznál az a megtiszteltetés érte, hogy három csengőjellel ő indította a zarándokvonatot Budapest irányába.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. június 9.
Németh Géza-emlékhely létesült Gyimesbükkön
Bővült a Deáky Panzió köré létesített történelmi emlékpark Gyimesbükkön. Az erdélyieket és a moldvai csángókat felpártoló református lelkész születésének 80. évfordulóján Németh Géza-emlékhelyet létesítettek az ezeréves határ közelében.
Németh Géza budapesti református lelkész volt, aki a nyolcvanas években kiállt az erdélyi menekültek mellett, megsegítésükre szervezte meg Budapesten az Erdélyi Gyülekezetet és a karitatív jellegű Reménység Szigete nevet viselő intézményrendszert. Németh Zsoltnak, a magyar külügyminisztérium államtitkárának édesapja sokszor járt Erdélyben, a Gyimesekben és a moldvai csángó falvakban.
A csíkszeredai pedagógusok egy csoportja Németh Géza 1995-ben bekövetkezett halála után – hálájuk jeléül – megalakította a Németh Géza Egyesületet. A Csikós Klára által vezetett egyesület 2003 óta évente kiosztja a Németh Géza Emlékdíjat, idén pedig emlékpadot, emlékhelyet létesített.
Deáky András gyimesbükki nyugalmazott tanár, iskolaigazgató, a Bákó megyéhez csatolt település magyar nyelvű oktatását újraindító, a település számára minden téren maradandót alkotó, sikeres vállalkozó köszöntötte az emlékhelyavatóra egybegyűlt erdélyi, moldvai és anyaországi vendégeket, hangsúlyozva, hogy Németh Géza az 1980-as években sok erdélyi embernek adta vissza a hitet és a reményt.
Kisgyörgy Borbála az gyesület nevében ismertette röviden Németh Géza életpályáját, majd felolvasta Németh Géza A fehérvárcsurgói birkalegelőn című versét. Ennek egyik szakasza került fel az emlékpadra: "De annak, akit nyírnak / annak bőrébe valahogy/ mindig belebújok"/.
Csikós Klára, az egyesület elnöke Németh Gézával kapcsolatos személyes élményeit elevenítette fel, ökumeniai nyitottságáról, munkásságáról, meghurcolásáról, illetve lelkészi és irodalmi és tevékenységéről beszélt. Megtudtuk, hogy Németh Géza elsőként foglalkozott Magyarországon kábítószeres fiatalok lelki gondozásával, börtönmisszióval, menekült magyarok felkarolásával, ifjúsági vezetők képzésével.
A csíkszeredai Magyar Főkonzulátus nevében Szarka Gábor konzul köszöntötte az ünneplőket, majd felolvasta a Németh-család üzenetét. A levélben Németh Géza három fia, ifj. Géza, Zsolt és Áron az édesapjuktól kapott értékeket osztottak meg, emlékeztek arra a lelkészre, aki szinte mindvégig üldözött volt, de mégis részt vett a társadalom gondjainak megoldásában.
Az emlékhelyet Salamon József gyimesbükki plébános áldotta meg, mondott imát előtte, majd a padra leülve elmondta: „A padon ülve el tudunk gondolkodni a világ dolgain, születhetnek filozófiai gondolatok, de nagyon fontos, hogy a padra, embertársunk mellé leülve el tudunk beszélgetni, meg tudjuk beszélni fontos dolgainkat.”
A moldvai csángók legismertebb népdalénekese, a pusztinai Nyisztor Ilona, illetve Antal Tibor gyimesfelsőloki zenetanár szép népdalokat adott elő, majd a jelenlévők elénekelték a székely, a magyar és a csángó himnuszt. Ezt követően koszorúzásra került sor, többek között Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és Sógor Csaba európai parlamenti képviselő nevében, Sógor Csaba koszorúját Lukács Borbála, a csíkszeredai Nagy Imre iskola tanárnője helyezte el. A gyimesi Németh Géza-emlékünnepség egy hársfa-, illetve két gesztenyefa-csemete elültetésével, illetve kerekasztal-megbeszéléssel zárult.
Dobos László
szekelyhon.ro
Bővült a Deáky Panzió köré létesített történelmi emlékpark Gyimesbükkön. Az erdélyieket és a moldvai csángókat felpártoló református lelkész születésének 80. évfordulóján Németh Géza-emlékhelyet létesítettek az ezeréves határ közelében.
Németh Géza budapesti református lelkész volt, aki a nyolcvanas években kiállt az erdélyi menekültek mellett, megsegítésükre szervezte meg Budapesten az Erdélyi Gyülekezetet és a karitatív jellegű Reménység Szigete nevet viselő intézményrendszert. Németh Zsoltnak, a magyar külügyminisztérium államtitkárának édesapja sokszor járt Erdélyben, a Gyimesekben és a moldvai csángó falvakban.
A csíkszeredai pedagógusok egy csoportja Németh Géza 1995-ben bekövetkezett halála után – hálájuk jeléül – megalakította a Németh Géza Egyesületet. A Csikós Klára által vezetett egyesület 2003 óta évente kiosztja a Németh Géza Emlékdíjat, idén pedig emlékpadot, emlékhelyet létesített.
Deáky András gyimesbükki nyugalmazott tanár, iskolaigazgató, a Bákó megyéhez csatolt település magyar nyelvű oktatását újraindító, a település számára minden téren maradandót alkotó, sikeres vállalkozó köszöntötte az emlékhelyavatóra egybegyűlt erdélyi, moldvai és anyaországi vendégeket, hangsúlyozva, hogy Németh Géza az 1980-as években sok erdélyi embernek adta vissza a hitet és a reményt.
Kisgyörgy Borbála az gyesület nevében ismertette röviden Németh Géza életpályáját, majd felolvasta Németh Géza A fehérvárcsurgói birkalegelőn című versét. Ennek egyik szakasza került fel az emlékpadra: "De annak, akit nyírnak / annak bőrébe valahogy/ mindig belebújok"/.
Csikós Klára, az egyesület elnöke Németh Gézával kapcsolatos személyes élményeit elevenítette fel, ökumeniai nyitottságáról, munkásságáról, meghurcolásáról, illetve lelkészi és irodalmi és tevékenységéről beszélt. Megtudtuk, hogy Németh Géza elsőként foglalkozott Magyarországon kábítószeres fiatalok lelki gondozásával, börtönmisszióval, menekült magyarok felkarolásával, ifjúsági vezetők képzésével.
A csíkszeredai Magyar Főkonzulátus nevében Szarka Gábor konzul köszöntötte az ünneplőket, majd felolvasta a Németh-család üzenetét. A levélben Németh Géza három fia, ifj. Géza, Zsolt és Áron az édesapjuktól kapott értékeket osztottak meg, emlékeztek arra a lelkészre, aki szinte mindvégig üldözött volt, de mégis részt vett a társadalom gondjainak megoldásában.
Az emlékhelyet Salamon József gyimesbükki plébános áldotta meg, mondott imát előtte, majd a padra leülve elmondta: „A padon ülve el tudunk gondolkodni a világ dolgain, születhetnek filozófiai gondolatok, de nagyon fontos, hogy a padra, embertársunk mellé leülve el tudunk beszélgetni, meg tudjuk beszélni fontos dolgainkat.”
A moldvai csángók legismertebb népdalénekese, a pusztinai Nyisztor Ilona, illetve Antal Tibor gyimesfelsőloki zenetanár szép népdalokat adott elő, majd a jelenlévők elénekelték a székely, a magyar és a csángó himnuszt. Ezt követően koszorúzásra került sor, többek között Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és Sógor Csaba európai parlamenti képviselő nevében, Sógor Csaba koszorúját Lukács Borbála, a csíkszeredai Nagy Imre iskola tanárnője helyezte el. A gyimesi Németh Géza-emlékünnepség egy hársfa-, illetve két gesztenyefa-csemete elültetésével, illetve kerekasztal-megbeszéléssel zárult.
Dobos László
szekelyhon.ro
2013. augusztus 4.
Csángó Fesztivál kezdődik Jászberényben
Összesen mintegy 50 kulturális esemény, kereken 700 hazai és külföldi zenés-táncos közreműködő, 20 zenekar, valamint 20 hagyományőrző csapat fellépése szerepel a kedden kezdődő Csángó Fesztivál programjában.
Az egymást váltó népzenei koncertek és folklórműsorok gazdag kínálatát a hazai fellépők mellett panamai, indonéz, török, lengyel és grúz együttes vendégjátéka is színesíti. A rendezvény egyik kiemelkedő eseménye pedig csütörtökön lesz, amikor Lélekképek címmel a 25 éves Csík Zenekar és Presser Gábor közösen ad koncertet – mondta el Láng D. István, a fesztivál sajtófelelőse az MTI-nek.
A nyitó napon Nagyszüleink hagyatéka címmel jászsági szokásokból és táncokból ad ízelítőt a Jászberényi Hagyományőrző Együttes, majd a Csángó Fesztivál zászlajának ünnepélyes felvonásával kezdetét veszi a látványos és szórakoztató kavalkád. A vasárnapig tartó fesztivál további napjain fellép többek között a BaHoRka énekegyüttes, a Zagyva Banda és a Besh O drom, láthatók és hallhatók majd a Fölszállott a páva című televíziós vetélkedő kategóriagyőztesei, valamint a rendezvény főszervezője, a Jászság Népi Együttes is.
A gyerek- és családi programok mellett moldvai, gyimesi, erdélyi, felvidéki hagyományőrzők, pálinka- és bormustra, szentmise, gasztronómiai különlegességek és tűzijáték várja a városlakókat és a Jászság központi településére látogatókat. A Csángó Fesztivál főszereplői a moldvai, gyimesi csángók, akik Somoskáról és Klézséről, Lészpedről, Bogdánfalváról, Trunkról, valamint Gyimesbükkről érkeznek. Az erdélyi, felvidéki, magyarországi csángók autentikus táncait, énekeit bemutató hagyományőrzők pedig olyan kistelepülésekről jönnek, mint Méra, Györgyfalva, Balázstelke, Magyarsülye, SzéPKEnyerűszentmárton, Magyarpalatka, Szásznagyvesszős, Nyárádselye, Magyarborzás, Ördöngősfüzes, Mezőkölpény, Nagyecsed, Magyarbőd.
A rendezvény hagyományos programelemeként szombaton a hetedik magyar-magyar konferenciát tartják, amelynek részvevői ezúttal a székely magyarság múltjával, jelenével és jövőjével foglalkoznak.
Ugyancsak a fesztivál kísérőprogramja a Jászság Népi Együttes megújult székházában vasárnap kezdődő nemzetközi táncház- és zenésztábor, amelynek táncos kedvű lakói magyarbődi, bonchidai és bálványoscsabai táncokat tanulhatnak, míg kezdő és haladó zenészei Bonchida, Magyarpalatka, Vajdaszentivány és Kalotaszeg zenei világával ismerkedhetnek. Az első Csángó Fesztivált 1991-ben rendezték Jászberényben.
Hirado.hu
Összesen mintegy 50 kulturális esemény, kereken 700 hazai és külföldi zenés-táncos közreműködő, 20 zenekar, valamint 20 hagyományőrző csapat fellépése szerepel a kedden kezdődő Csángó Fesztivál programjában.
Az egymást váltó népzenei koncertek és folklórműsorok gazdag kínálatát a hazai fellépők mellett panamai, indonéz, török, lengyel és grúz együttes vendégjátéka is színesíti. A rendezvény egyik kiemelkedő eseménye pedig csütörtökön lesz, amikor Lélekképek címmel a 25 éves Csík Zenekar és Presser Gábor közösen ad koncertet – mondta el Láng D. István, a fesztivál sajtófelelőse az MTI-nek.
A nyitó napon Nagyszüleink hagyatéka címmel jászsági szokásokból és táncokból ad ízelítőt a Jászberényi Hagyományőrző Együttes, majd a Csángó Fesztivál zászlajának ünnepélyes felvonásával kezdetét veszi a látványos és szórakoztató kavalkád. A vasárnapig tartó fesztivál további napjain fellép többek között a BaHoRka énekegyüttes, a Zagyva Banda és a Besh O drom, láthatók és hallhatók majd a Fölszállott a páva című televíziós vetélkedő kategóriagyőztesei, valamint a rendezvény főszervezője, a Jászság Népi Együttes is.
A gyerek- és családi programok mellett moldvai, gyimesi, erdélyi, felvidéki hagyományőrzők, pálinka- és bormustra, szentmise, gasztronómiai különlegességek és tűzijáték várja a városlakókat és a Jászság központi településére látogatókat. A Csángó Fesztivál főszereplői a moldvai, gyimesi csángók, akik Somoskáról és Klézséről, Lészpedről, Bogdánfalváról, Trunkról, valamint Gyimesbükkről érkeznek. Az erdélyi, felvidéki, magyarországi csángók autentikus táncait, énekeit bemutató hagyományőrzők pedig olyan kistelepülésekről jönnek, mint Méra, Györgyfalva, Balázstelke, Magyarsülye, SzéPKEnyerűszentmárton, Magyarpalatka, Szásznagyvesszős, Nyárádselye, Magyarborzás, Ördöngősfüzes, Mezőkölpény, Nagyecsed, Magyarbőd.
A rendezvény hagyományos programelemeként szombaton a hetedik magyar-magyar konferenciát tartják, amelynek részvevői ezúttal a székely magyarság múltjával, jelenével és jövőjével foglalkoznak.
Ugyancsak a fesztivál kísérőprogramja a Jászság Népi Együttes megújult székházában vasárnap kezdődő nemzetközi táncház- és zenésztábor, amelynek táncos kedvű lakói magyarbődi, bonchidai és bálványoscsabai táncokat tanulhatnak, míg kezdő és haladó zenészei Bonchida, Magyarpalatka, Vajdaszentivány és Kalotaszeg zenei világával ismerkedhetnek. Az első Csángó Fesztivált 1991-ben rendezték Jászberényben.
Hirado.hu
2013. október 3.
Melyik előbb: fejlesztési régió vagy autonómia?
Eltérések az SZNT és az RMDSZ álláspontja között
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kedden este, a Marosszéki Tanács ülését követően kijelentette, hogy egyetértenek az aláírásgyűjtéssel és támogatják azt, de az SZNT nem fejlesztési régióban, hanem Székelyföld autonómiájában gondolkodik. Mint mondta, az RMDSZ- szel számos kérdésben közös az álláspontjuk, de a népszavazáson megfogalmazott kérdésben nem egyezik. Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke szerint realistának kell lenni, mert egyelőre nincs szó közigazgatási régiókról, az alkotmányban sem szerepel, ellenben a fejlesztési régiók átszervezése napirenden van.
Az alábbiakban a két nyilatkozatot olvashatják:
Mi az autonóm Székelyföld megteremtését tűztük ki célul
Izsák Balázs: – A mi célunk nem egy fejlesztési régiónak a létrehozása, hanem az autonóm Székelyföldé. Ez 153 székely önkormányzatot jelent, amelynek a jegyzéke megtalálható a Székely Nemzeti Tanács törvénytervezetének a függelékében. Ezek tulajdonképpen nyolc széket alkotnak. Többször hangsúlyoztuk, hogy számunkra Székelyföld nem három megyét jelent, hanem nyolc széket. Ez nemcsak Maros megyében tér el tulajdonképpen a jelenlegi közigazgatási felosztástól, hanem Hargita és Kovászna megyében is. Bodzaforduló például soha nem tartozott a Székelyföldhöz, viszont a Brassó megyében található Apáca, Alsórákos tulajdonképpen Háromszékhez, Erdővidékhez tartozik. De beszélhetünk akár a Brassóhoz csatolt Homoródjánosfalváról is vagy Gyimesbükkről, amely jelenleg Bákó megyéhez tartozik.
Tehát mi az autonóm Székelyföld megteremtését tűztük ki célul, és nem helyes az, hogy elsőként a fejlesztési régiók kialakítását fogalmazzuk meg célkitűzésként, ugyanis az 1059/2003-as rendelete az Európai Uniónak kimondja, hogy a fejlesztési vagy sta- tisztikai régiókat közigazgatási egységek fogják kialakítani. Előbb kell tehát a közigazgatási határokat módosítani, a közigazgatási egységeket létrehozni, s utána gondolkozni azon, hogy hogyan alakítják a fejlesztési régiókat.
Ha most sikerülne keresztülvinni azt, hogy Maros, Hargita, Kovászna megye egy fejlesztési régió legyen, sokkal nehezebb lenne utána megváltoztatni a közigazgatási határokat, különösen, ha fölmutatják mellette éppen az érintett magyar székely lakosság akaratát.
Mi ezt nem tartjuk jó dolognak, ettől függetlenül folytatjuk az együttműködést az RMDSZ-szel is minden más területen, további egyeztetéseken próbáljuk meggyőzni, hogy ne ezen az úton haladjanak.
A fejlesztési régiók racionális átrajzolása fontos lépés az autonómiatörekvésekben
Brassai Zsombor: – Azt gondolom, hogy a realitások mentén kell gondolkodnunk, és ennek megfelelően kezdeményezzük a népszavazást a régióátszervezés ügyében. Továbbra is fenntartjuk, hogy Hargita, Kovászna és Maros megyének ebben a hármas egységben kell fejlesztési régióvá átszerveződnie, hogy érvényesüljenek a regionalizációnak a célkitűzései, vagyis hogy megszűnjenek a különböző területek, megyék közti különbségek, illetve erősödjenek a helyi sajátosságok. Pillanatnyilag ennek van politikai aktualitása, és erre kell erős véleményt megfogalmazzon a térségben érintett lakosság.
Ami a közigazgatási hatáskört illeti, regionalizációs összefüggésben az RMDSZ nagyon világosan kifejezte az álláspontját, mely szerint nem támogatja egy újabb közigazgatási szint beiktatását az országos kormányzás és a megyei kormányzás közé, hiszen ez tovább bonyolítaná a bürokráciát, ami egyáltalán nem szolgálja a lakosság érdekeit. Tehát nem hiszünk egy olyan közigazgatási hatáskörrel felvértezett régióban, amelyik tovább fokozná az adminisztrációs bürokráciát. Ennek megfelelően mi a fejlesztési régiókat támogatjuk, amelyeknek realitásuk és aktualitásuk van ebben a pillanatban. Kifejezzük, hogy elfogadhatatlannak tartjuk ennek az egységességnek a beolvasztását olyan fejlesztési régió keretébe, amelyben tulajdonképpen elhalványodna a térségnek a jelentősége. A fejlesztési régiók racionális átrajzolása fontos lépés az autonómiatörekvésekben. Az RMDSZ nem mondott le az autonómiatörekvésekről, köztudomású, hogy a következő hetekben napvilágra kerül egy autonómiatervezet, melynek mentén a szövetség tovább küzd annak érdekében, hogy ez a cél megvalósuljon. Fontos jelzés a népszavazás mellett az október 27-ére tervezett székely nagy menetelés is, ezért támogatjuk ezt a kezdeményezést és csatlakozunk a rendezvényhez.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Eltérések az SZNT és az RMDSZ álláspontja között
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kedden este, a Marosszéki Tanács ülését követően kijelentette, hogy egyetértenek az aláírásgyűjtéssel és támogatják azt, de az SZNT nem fejlesztési régióban, hanem Székelyföld autonómiájában gondolkodik. Mint mondta, az RMDSZ- szel számos kérdésben közös az álláspontjuk, de a népszavazáson megfogalmazott kérdésben nem egyezik. Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke szerint realistának kell lenni, mert egyelőre nincs szó közigazgatási régiókról, az alkotmányban sem szerepel, ellenben a fejlesztési régiók átszervezése napirenden van.
Az alábbiakban a két nyilatkozatot olvashatják:
Mi az autonóm Székelyföld megteremtését tűztük ki célul
Izsák Balázs: – A mi célunk nem egy fejlesztési régiónak a létrehozása, hanem az autonóm Székelyföldé. Ez 153 székely önkormányzatot jelent, amelynek a jegyzéke megtalálható a Székely Nemzeti Tanács törvénytervezetének a függelékében. Ezek tulajdonképpen nyolc széket alkotnak. Többször hangsúlyoztuk, hogy számunkra Székelyföld nem három megyét jelent, hanem nyolc széket. Ez nemcsak Maros megyében tér el tulajdonképpen a jelenlegi közigazgatási felosztástól, hanem Hargita és Kovászna megyében is. Bodzaforduló például soha nem tartozott a Székelyföldhöz, viszont a Brassó megyében található Apáca, Alsórákos tulajdonképpen Háromszékhez, Erdővidékhez tartozik. De beszélhetünk akár a Brassóhoz csatolt Homoródjánosfalváról is vagy Gyimesbükkről, amely jelenleg Bákó megyéhez tartozik.
Tehát mi az autonóm Székelyföld megteremtését tűztük ki célul, és nem helyes az, hogy elsőként a fejlesztési régiók kialakítását fogalmazzuk meg célkitűzésként, ugyanis az 1059/2003-as rendelete az Európai Uniónak kimondja, hogy a fejlesztési vagy sta- tisztikai régiókat közigazgatási egységek fogják kialakítani. Előbb kell tehát a közigazgatási határokat módosítani, a közigazgatási egységeket létrehozni, s utána gondolkozni azon, hogy hogyan alakítják a fejlesztési régiókat.
Ha most sikerülne keresztülvinni azt, hogy Maros, Hargita, Kovászna megye egy fejlesztési régió legyen, sokkal nehezebb lenne utána megváltoztatni a közigazgatási határokat, különösen, ha fölmutatják mellette éppen az érintett magyar székely lakosság akaratát.
Mi ezt nem tartjuk jó dolognak, ettől függetlenül folytatjuk az együttműködést az RMDSZ-szel is minden más területen, további egyeztetéseken próbáljuk meggyőzni, hogy ne ezen az úton haladjanak.
A fejlesztési régiók racionális átrajzolása fontos lépés az autonómiatörekvésekben
Brassai Zsombor: – Azt gondolom, hogy a realitások mentén kell gondolkodnunk, és ennek megfelelően kezdeményezzük a népszavazást a régióátszervezés ügyében. Továbbra is fenntartjuk, hogy Hargita, Kovászna és Maros megyének ebben a hármas egységben kell fejlesztési régióvá átszerveződnie, hogy érvényesüljenek a regionalizációnak a célkitűzései, vagyis hogy megszűnjenek a különböző területek, megyék közti különbségek, illetve erősödjenek a helyi sajátosságok. Pillanatnyilag ennek van politikai aktualitása, és erre kell erős véleményt megfogalmazzon a térségben érintett lakosság.
Ami a közigazgatási hatáskört illeti, regionalizációs összefüggésben az RMDSZ nagyon világosan kifejezte az álláspontját, mely szerint nem támogatja egy újabb közigazgatási szint beiktatását az országos kormányzás és a megyei kormányzás közé, hiszen ez tovább bonyolítaná a bürokráciát, ami egyáltalán nem szolgálja a lakosság érdekeit. Tehát nem hiszünk egy olyan közigazgatási hatáskörrel felvértezett régióban, amelyik tovább fokozná az adminisztrációs bürokráciát. Ennek megfelelően mi a fejlesztési régiókat támogatjuk, amelyeknek realitásuk és aktualitásuk van ebben a pillanatban. Kifejezzük, hogy elfogadhatatlannak tartjuk ennek az egységességnek a beolvasztását olyan fejlesztési régió keretébe, amelyben tulajdonképpen elhalványodna a térségnek a jelentősége. A fejlesztési régiók racionális átrajzolása fontos lépés az autonómiatörekvésekben. Az RMDSZ nem mondott le az autonómiatörekvésekről, köztudomású, hogy a következő hetekben napvilágra kerül egy autonómiatervezet, melynek mentén a szövetség tovább küzd annak érdekében, hogy ez a cél megvalósuljon. Fontos jelzés a népszavazás mellett az október 27-ére tervezett székely nagy menetelés is, ezért támogatjuk ezt a kezdeményezést és csatlakozunk a rendezvényhez.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2014. január 27.
Szentély, ahol magyarok találkoznak
Kerekasztal. Erdély egyik magas, erőt sugárzó pontján igyekszik önként vállalt, szakrális küldetését teljesíteni egy budakeszi civilszervezet
Régi kápolnát épít újra Erdélyben, a Szép Havason egy civilszervezet. A lélek megtisztulásának, a magyarok találkozásainak helye a szentély, ahogy azt Szabó Mihály villamosmérnök és Hargitay András állatorvos, egykori úszó elmondta. Szerintük az erő, amelyet a Szép Havas és a Szentlélek-kápolna sugároz, közelebb viszi a látogatókat a teremtő rendjéhez.
Hargitay András, az egykor világ- és Európa-bajnok úszó.
Nagyon szép kápolnát épít innen nyolcszáz kilométerre, a Szép Havas tetején egy budakeszi egyesület. Döntő részben önerőből húzták fel a Szent Léleknek keresztelt kegyhely falait. Az egyesület azt szeretné, ha a magyarság találkozóhelye s a magyarság egyesítésének kápolnája lenne az épület. Az építésről s a hozzá kötődő lelkiségről beszélgettünk Szabó Mihállyal, a Szép Havas Egyesület titkárával s Hargitay Andrással, a szervezet vezetőségi tagjával.
Sinkovics Ferenc: Miért kezdtek bele ebbe az egészbe, mi köti önöket Erdélyhez?
Hargitay András: Hát ha úgy vesszük, engem eleve már a nevem is Erdélyhez köt, hisz Hargitaynak hívnak. Egyébként a csíksomlyói búcsún mondták nekünk a helyiek, hogy nem is olyan messze, fönn, a Szép Havas tetején van egy kápolna. Igaz, csak a romjai láthatók, hisz Mária Terézia idejében lerombolták. A hagyomány szerint régen itt találkoztak a gyimesi és a moldvai csángók, s néhány éve megpróbálták feleleveníteni ezt a szokást. Felmentünk mi is, litániát tartottunk a romoknál, s fantasztikus érzések és erők kerítettek hatalmukba bennünket. Közel kerültünk a Teremtőhöz.
S. F.: Túl a belső és spirituális érzéseken milyen jelei voltak a hely különlegességének?
H. A.: Egyszer Szent László legendájáról beszélgettünk ott. Váratlanul besétált egy gyönyörű, fehér ló a romtemplomba, s mindvégig ott maradt, amíg a nagy királyról volt szó. Nem lehet nem hinni az ilyen jelekben és üzenetekben. Sok példát tudnék még felhozni, de a lényeg, hogy a működő, élő természet része a hely és a kápolna. Rendszeresen visszajártunk ide. És amikor Gyimesbükkön részt vettünk a társadalmi és nemzeti kezdeményezéssel felújított vasúti őrház ünnepélyes átadásán, azt mondtuk egymásnak, ezt mi is meg tudjuk csinálni odafönn, a Szép Havason a kápolnával.
S. F.: Azt tudják, hogy milyen idős lehet az eredeti szentély?
Szabó Mihály: Nem lehet tudni. Egy biztos, Mária Terézia rendeletére rombolták le. A munka megkezdése előtt megvizsgáltuk a terepet egy régésszel. Találtunk egy pénzérmét II. Rudolf idejéből, aki 1576-1608 között uralkodott. Szerintem akkor már ott állt a kápolna. A helyi hagyomány szerint fönn a Szép Havason vezetett át azelőtt a Szent László út, s amellett állt a szentély.
S.F.: Hargitay úr, ön állatorvos, Szabó úr, ön villamosmérnök. Nincs jobb dolguk, mint hogy kápolnát építsenek Budapesttől 800 kilométerre?
Sz. M.: Aki egyszer beteszi a lábát a Gyimesbe, az nem tud szabadulni onnan. Megfogja a táj szépsége, az emberek habitusa s a hely spirituális, szakrális erőtere. Én mindig visszavágyódom.
S. F.: Teljesen kiölték az anyaországi magyarságból a szakralitást?
Sz. M.: Nem, megvan benne, de jobb lenne ha több ember lenne fogékony rá, s nem nyomná el magában különféle külső hatásoknak engedve.
H. A.: Én azt mondom, minden emberben megvan a szakralitás, azaz a Teremtőhöz és a teremtő rendjéhez való igazodás igénye. Csak ezt elfojtották. Hát hogyne, hisz a jelenleg ismert és működő oktatási rendszerek, az általánossá vált életvitel, vagyis a fogyasztás mindenekfelettisége, a média tevékenysége is azt sugallja, kicsi vagy, maradj a helyeden, bármi történik, az nem a te dolgod. Az én korosztályom ezt már átélte egyszer a szocializmusban, s ez most globális rendszerré terebélyesedett.
S. F.: Egyáltalán van valami lehetőség arra, hogy kivonjuk magunkat ezalól?
H. A.: Amíg megvan az emberekben az igény a szakralitásra, addig kell, hogy legyen lehetőség is. És megvan az igény, én sokszor átéltem ezt. Győzünk a sportban, szól a Himnusz, és könny csillog az emberek szemében. Vagy amikor Gyimesbükkön, az őrház átadásánál bejött a vonat. Csak ennyi történt, semmi más, álltak az emberek, lobogtak a zászlók. De minden lélek a magasba emelkedett. Fönn, a kápolnánál ez történik, egészen más súlyt és jelentőséget kap itt egy ima, egy fohász, mint egyébként.
S. F.: Ez a Szép Havas. De vajon miért nem működik a dolog mondjuk a Hortobágyon?
H. A.: Hogyne működne! Csak ott nem keresi az ember ezeket a spirituális és szakrális érzéseket, mert eleve elfojt és lefojt, hisz erre tanítják.
Sz. M.: Nem szabad elfelejteni, hogy a kápolna mint szentély eredendően erőt sugároz. Hisz a kegyhelyeket ilyen erőt sugárzó helyekre építették, ez valamikor ősi tudása volt az embernek.
H. A.: Az a kérdés, hogy ha a kegyhelyek ilyen erőkkel bírnak, akkor milyen erő dolgozott azokban, akik lerombolták őket. A tatár és török időkből írtak le olyan templomrombolásokat, hogy még a két méter vastag falak is átizzottak a lángokban. Mitől ez az indulat? Miért adott utasítást Mária Terézia a Szép Havas-kápolna elpusztítására a veszteglőzárról szóló rendeletében?
S. F.: És milyen erők dolgoztak akkor a román hatóságokban, amikor önök engedélyt kértek az újjáépítésre?
Sz. M.: Komoly erők, maradjunk ennyiben. Először is megalapítottuk s bejegyeztettük odakint a Szép Havas Egyesületet. Ez adja a megfelelő jogi hátteret a munkához. Nem akarom a részletekkel untatni az olvasót, de majd három évig tartott, mire megkaptunk az építési engedélyt.
H. A.: A legkisebb szabályok betartására is ügyelnünk kellett, különben feleslegesen erőlködtünk volna.
Sz. M.: Igen, e szabályok szerint például csak úgy foghattunk bele az egészbe, ha a kápolna az egyesületünk saját területén van. Nekünk azonban nem volt ott egy négyzetméterünk sem. Erre nyolc helyi gazda adományozott nekünk összesen négy hektárt fönn, a Szép Havason, amiben benne van a kápolna is. Ingyen vagy jelképes összegért kaptuk a földeket. Azt hittük, minden egyenesbe került, a szakhatóság aláírta az engedélyt, ám jött egy bejelentés, amelynek következtében régészetileg is meg kellett még kutatni a területet. Pénzünkbe nem került, de ezzel a kutatással is sok idő ment el.
H. A.: Főként úgy, hogy a mi régészünk már a kezdet kezdetén kimondta: semmi akadálya nem lehet az újraépítésnek.
S. F.: Az ottani emberek, a helyiek hogyan fogadják a kezdeményezést?
H. A.: Vegyesen. Az egyik része örült neki, a másik része passzívan figyelt, a harmadik rész pedig aggodalmaskodott, hogy idejönnek ezek Budakesziről, ügyködnek, nyüzsögnek. Miért, kérdezték, mitől olyan fontos ez? Nehezen megélt sors van mögöttük, ők egyszerűen más nézőpontból látják ezt az egészet. Mi egy működő kápolnát akarunk, hogy azok, akik a csíksomlyói búcsúra érkeznek, ellátogathassanak a Szép Havason a kápolnához is, Orbán Balázs szerint a magyarság újraegyesítésének helyszíne. Hiszek abban, hogy a magyarságot összeköti lelkisége, nem véletlen, hogy ellenségeink a széttagoltságot szánták a sorsunknak.
Sz. M.: A gyimesiek, de még inkább moldvaiak nagyon kívülállónak érzik magukat, már ami a magyarság testét illeti. Ezért ha innen odamegy valaki, azt megtiszteltetésnek érzik. Na most a Szép Havason a kápolna újra a magyarság találkozóhelye lett, nemrég szerte Európa minden részéből, de még Amerikából is érkeztek ide magyarok.
S. F.: Hogy folyik az építkezés?
Sz. M.: A romokból kivehettük ugyan a kápolna alaprajzát, de nem tudjuk pontosan, hogyan nézhetett ki. Annyit láttunk, hogy kör alakú volt, ezt építettük újra. A Kárpát-medencében a legtöbb régi szentély ilyen, azaz kör alakú épület volt eredetileg, csak később nyújtották meg őket egy hajóval. A mi kápolnánk tulajdonképpen a felvidéki bényi templom testvére, az alapján építjük. Bény itt van fönn, az Ipolyságban.
S. F.: Mennyi pénzt sikerült összegyűjteniük?
Sz. M.: Magyarországról nyolcmillió forintnyi adomány jött össze eddig, Erdélyben négymillió. Pályázaton nyertünk egymilliót a Külügyminisztériumtól, 250 ezer forintot pedig a Szerencsejáték Zrt.-től. Odakint több helyről is kaptunk építési anyagot, többen pedig fuvarozással segítik a munkát. Elsősorban a helyiek dolgoznak ott, de innen, a belső hazából is több mint száz ember volt már kint „kalákázni”.
S. F.: Gondolom, méltó díszítést kap majd belül a kápolna. Ki festi a freskókat?
H. A.: Nem lesznek freskók, nem lesznek díszek. Egyszerűségre törekszünk, mert ez segíti leginkább a lélek felemelkedését. Kint pedig lesz egy állandó szabadtéri oltárunk is. Igen, nyolcszáz kilométerre vagyunk ott Magyarországtól. De ahogy egy barátunk mondta, mindig legkívül kell kezdeni egy lakás takarítását, onnan haladunk befelé.
S. F.: Elég lesz a pénz?
H. A.: A héten rendezünk jótékonysági népzenei estet, neves fellépőkkel. Sebő Ferenc, Maczkó Mária, Berecz András s így tovább… Egyfajta adománygyűjtés ez is, hisz a bevételt a kápolnára fordítjuk. Pünkösdhétfőn szeretnénk átadni a kegyhelyet.
Sz. M.: A kápolnát a jövőben természetesen a helyiek működtetik majd. Salamon József és Vas Nimród atyák már kijelölték a Mária-út Gyimesbükk és Csíksomlyó közötti szakaszát, s ez érinti a Szép Havas-kápolnát.
S. F.: Mi a következő feladat? Nyilván kinéztek már maguknak valamit…
H. A.: A templom, illetve a kápolna felépítése idehaza, a Szent Anna-réten. Natália nővér álmodta meg a tereit a második világháború előtt. Részletekbe menő, szakszerű tervet készített, bár soha semmi köze sem volt az építészethez. Látomása volt, amely szerint ha a kápolna megépül, akkor hazánkat elkerüli a háború. Mindszenty József is nagyon támogatta az építkezést.
Sz. M.: Ezt a látomást a Vatikán hivatalosan is elfogadta.
H. A.: Mindszenty úgy gondolta, ha összejön másfél millió ember, és imádkozik, akkor elmarad Magyarország mindennemű megszállása. De nem sikerült ezt a másfél milliót összehozni. Márpedig én nemcsak hiszem, hanem tudom is, hogy az imának ereje van. Ez a Szent Anna-kápolna az egész világnak fontos lehet, ha elfogadjuk, hogy a Kárpát-medence a világ szíve, s hogy most ugyanaz a feladatunk, csak szakrális és spirituális értelemben, mint amikor a török ellen védtük Európát.
Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap,
Kerekasztal. Erdély egyik magas, erőt sugárzó pontján igyekszik önként vállalt, szakrális küldetését teljesíteni egy budakeszi civilszervezet
Régi kápolnát épít újra Erdélyben, a Szép Havason egy civilszervezet. A lélek megtisztulásának, a magyarok találkozásainak helye a szentély, ahogy azt Szabó Mihály villamosmérnök és Hargitay András állatorvos, egykori úszó elmondta. Szerintük az erő, amelyet a Szép Havas és a Szentlélek-kápolna sugároz, közelebb viszi a látogatókat a teremtő rendjéhez.
Hargitay András, az egykor világ- és Európa-bajnok úszó.
Nagyon szép kápolnát épít innen nyolcszáz kilométerre, a Szép Havas tetején egy budakeszi egyesület. Döntő részben önerőből húzták fel a Szent Léleknek keresztelt kegyhely falait. Az egyesület azt szeretné, ha a magyarság találkozóhelye s a magyarság egyesítésének kápolnája lenne az épület. Az építésről s a hozzá kötődő lelkiségről beszélgettünk Szabó Mihállyal, a Szép Havas Egyesület titkárával s Hargitay Andrással, a szervezet vezetőségi tagjával.
Sinkovics Ferenc: Miért kezdtek bele ebbe az egészbe, mi köti önöket Erdélyhez?
Hargitay András: Hát ha úgy vesszük, engem eleve már a nevem is Erdélyhez köt, hisz Hargitaynak hívnak. Egyébként a csíksomlyói búcsún mondták nekünk a helyiek, hogy nem is olyan messze, fönn, a Szép Havas tetején van egy kápolna. Igaz, csak a romjai láthatók, hisz Mária Terézia idejében lerombolták. A hagyomány szerint régen itt találkoztak a gyimesi és a moldvai csángók, s néhány éve megpróbálták feleleveníteni ezt a szokást. Felmentünk mi is, litániát tartottunk a romoknál, s fantasztikus érzések és erők kerítettek hatalmukba bennünket. Közel kerültünk a Teremtőhöz.
S. F.: Túl a belső és spirituális érzéseken milyen jelei voltak a hely különlegességének?
H. A.: Egyszer Szent László legendájáról beszélgettünk ott. Váratlanul besétált egy gyönyörű, fehér ló a romtemplomba, s mindvégig ott maradt, amíg a nagy királyról volt szó. Nem lehet nem hinni az ilyen jelekben és üzenetekben. Sok példát tudnék még felhozni, de a lényeg, hogy a működő, élő természet része a hely és a kápolna. Rendszeresen visszajártunk ide. És amikor Gyimesbükkön részt vettünk a társadalmi és nemzeti kezdeményezéssel felújított vasúti őrház ünnepélyes átadásán, azt mondtuk egymásnak, ezt mi is meg tudjuk csinálni odafönn, a Szép Havason a kápolnával.
S. F.: Azt tudják, hogy milyen idős lehet az eredeti szentély?
Szabó Mihály: Nem lehet tudni. Egy biztos, Mária Terézia rendeletére rombolták le. A munka megkezdése előtt megvizsgáltuk a terepet egy régésszel. Találtunk egy pénzérmét II. Rudolf idejéből, aki 1576-1608 között uralkodott. Szerintem akkor már ott állt a kápolna. A helyi hagyomány szerint fönn a Szép Havason vezetett át azelőtt a Szent László út, s amellett állt a szentély.
S.F.: Hargitay úr, ön állatorvos, Szabó úr, ön villamosmérnök. Nincs jobb dolguk, mint hogy kápolnát építsenek Budapesttől 800 kilométerre?
Sz. M.: Aki egyszer beteszi a lábát a Gyimesbe, az nem tud szabadulni onnan. Megfogja a táj szépsége, az emberek habitusa s a hely spirituális, szakrális erőtere. Én mindig visszavágyódom.
S. F.: Teljesen kiölték az anyaországi magyarságból a szakralitást?
Sz. M.: Nem, megvan benne, de jobb lenne ha több ember lenne fogékony rá, s nem nyomná el magában különféle külső hatásoknak engedve.
H. A.: Én azt mondom, minden emberben megvan a szakralitás, azaz a Teremtőhöz és a teremtő rendjéhez való igazodás igénye. Csak ezt elfojtották. Hát hogyne, hisz a jelenleg ismert és működő oktatási rendszerek, az általánossá vált életvitel, vagyis a fogyasztás mindenekfelettisége, a média tevékenysége is azt sugallja, kicsi vagy, maradj a helyeden, bármi történik, az nem a te dolgod. Az én korosztályom ezt már átélte egyszer a szocializmusban, s ez most globális rendszerré terebélyesedett.
S. F.: Egyáltalán van valami lehetőség arra, hogy kivonjuk magunkat ezalól?
H. A.: Amíg megvan az emberekben az igény a szakralitásra, addig kell, hogy legyen lehetőség is. És megvan az igény, én sokszor átéltem ezt. Győzünk a sportban, szól a Himnusz, és könny csillog az emberek szemében. Vagy amikor Gyimesbükkön, az őrház átadásánál bejött a vonat. Csak ennyi történt, semmi más, álltak az emberek, lobogtak a zászlók. De minden lélek a magasba emelkedett. Fönn, a kápolnánál ez történik, egészen más súlyt és jelentőséget kap itt egy ima, egy fohász, mint egyébként.
S. F.: Ez a Szép Havas. De vajon miért nem működik a dolog mondjuk a Hortobágyon?
H. A.: Hogyne működne! Csak ott nem keresi az ember ezeket a spirituális és szakrális érzéseket, mert eleve elfojt és lefojt, hisz erre tanítják.
Sz. M.: Nem szabad elfelejteni, hogy a kápolna mint szentély eredendően erőt sugároz. Hisz a kegyhelyeket ilyen erőt sugárzó helyekre építették, ez valamikor ősi tudása volt az embernek.
H. A.: Az a kérdés, hogy ha a kegyhelyek ilyen erőkkel bírnak, akkor milyen erő dolgozott azokban, akik lerombolták őket. A tatár és török időkből írtak le olyan templomrombolásokat, hogy még a két méter vastag falak is átizzottak a lángokban. Mitől ez az indulat? Miért adott utasítást Mária Terézia a Szép Havas-kápolna elpusztítására a veszteglőzárról szóló rendeletében?
S. F.: És milyen erők dolgoztak akkor a román hatóságokban, amikor önök engedélyt kértek az újjáépítésre?
Sz. M.: Komoly erők, maradjunk ennyiben. Először is megalapítottuk s bejegyeztettük odakint a Szép Havas Egyesületet. Ez adja a megfelelő jogi hátteret a munkához. Nem akarom a részletekkel untatni az olvasót, de majd három évig tartott, mire megkaptunk az építési engedélyt.
H. A.: A legkisebb szabályok betartására is ügyelnünk kellett, különben feleslegesen erőlködtünk volna.
Sz. M.: Igen, e szabályok szerint például csak úgy foghattunk bele az egészbe, ha a kápolna az egyesületünk saját területén van. Nekünk azonban nem volt ott egy négyzetméterünk sem. Erre nyolc helyi gazda adományozott nekünk összesen négy hektárt fönn, a Szép Havason, amiben benne van a kápolna is. Ingyen vagy jelképes összegért kaptuk a földeket. Azt hittük, minden egyenesbe került, a szakhatóság aláírta az engedélyt, ám jött egy bejelentés, amelynek következtében régészetileg is meg kellett még kutatni a területet. Pénzünkbe nem került, de ezzel a kutatással is sok idő ment el.
H. A.: Főként úgy, hogy a mi régészünk már a kezdet kezdetén kimondta: semmi akadálya nem lehet az újraépítésnek.
S. F.: Az ottani emberek, a helyiek hogyan fogadják a kezdeményezést?
H. A.: Vegyesen. Az egyik része örült neki, a másik része passzívan figyelt, a harmadik rész pedig aggodalmaskodott, hogy idejönnek ezek Budakesziről, ügyködnek, nyüzsögnek. Miért, kérdezték, mitől olyan fontos ez? Nehezen megélt sors van mögöttük, ők egyszerűen más nézőpontból látják ezt az egészet. Mi egy működő kápolnát akarunk, hogy azok, akik a csíksomlyói búcsúra érkeznek, ellátogathassanak a Szép Havason a kápolnához is, Orbán Balázs szerint a magyarság újraegyesítésének helyszíne. Hiszek abban, hogy a magyarságot összeköti lelkisége, nem véletlen, hogy ellenségeink a széttagoltságot szánták a sorsunknak.
Sz. M.: A gyimesiek, de még inkább moldvaiak nagyon kívülállónak érzik magukat, már ami a magyarság testét illeti. Ezért ha innen odamegy valaki, azt megtiszteltetésnek érzik. Na most a Szép Havason a kápolna újra a magyarság találkozóhelye lett, nemrég szerte Európa minden részéből, de még Amerikából is érkeztek ide magyarok.
S. F.: Hogy folyik az építkezés?
Sz. M.: A romokból kivehettük ugyan a kápolna alaprajzát, de nem tudjuk pontosan, hogyan nézhetett ki. Annyit láttunk, hogy kör alakú volt, ezt építettük újra. A Kárpát-medencében a legtöbb régi szentély ilyen, azaz kör alakú épület volt eredetileg, csak később nyújtották meg őket egy hajóval. A mi kápolnánk tulajdonképpen a felvidéki bényi templom testvére, az alapján építjük. Bény itt van fönn, az Ipolyságban.
S. F.: Mennyi pénzt sikerült összegyűjteniük?
Sz. M.: Magyarországról nyolcmillió forintnyi adomány jött össze eddig, Erdélyben négymillió. Pályázaton nyertünk egymilliót a Külügyminisztériumtól, 250 ezer forintot pedig a Szerencsejáték Zrt.-től. Odakint több helyről is kaptunk építési anyagot, többen pedig fuvarozással segítik a munkát. Elsősorban a helyiek dolgoznak ott, de innen, a belső hazából is több mint száz ember volt már kint „kalákázni”.
S. F.: Gondolom, méltó díszítést kap majd belül a kápolna. Ki festi a freskókat?
H. A.: Nem lesznek freskók, nem lesznek díszek. Egyszerűségre törekszünk, mert ez segíti leginkább a lélek felemelkedését. Kint pedig lesz egy állandó szabadtéri oltárunk is. Igen, nyolcszáz kilométerre vagyunk ott Magyarországtól. De ahogy egy barátunk mondta, mindig legkívül kell kezdeni egy lakás takarítását, onnan haladunk befelé.
S. F.: Elég lesz a pénz?
H. A.: A héten rendezünk jótékonysági népzenei estet, neves fellépőkkel. Sebő Ferenc, Maczkó Mária, Berecz András s így tovább… Egyfajta adománygyűjtés ez is, hisz a bevételt a kápolnára fordítjuk. Pünkösdhétfőn szeretnénk átadni a kegyhelyet.
Sz. M.: A kápolnát a jövőben természetesen a helyiek működtetik majd. Salamon József és Vas Nimród atyák már kijelölték a Mária-út Gyimesbükk és Csíksomlyó közötti szakaszát, s ez érinti a Szép Havas-kápolnát.
S. F.: Mi a következő feladat? Nyilván kinéztek már maguknak valamit…
H. A.: A templom, illetve a kápolna felépítése idehaza, a Szent Anna-réten. Natália nővér álmodta meg a tereit a második világháború előtt. Részletekbe menő, szakszerű tervet készített, bár soha semmi köze sem volt az építészethez. Látomása volt, amely szerint ha a kápolna megépül, akkor hazánkat elkerüli a háború. Mindszenty József is nagyon támogatta az építkezést.
Sz. M.: Ezt a látomást a Vatikán hivatalosan is elfogadta.
H. A.: Mindszenty úgy gondolta, ha összejön másfél millió ember, és imádkozik, akkor elmarad Magyarország mindennemű megszállása. De nem sikerült ezt a másfél milliót összehozni. Márpedig én nemcsak hiszem, hanem tudom is, hogy az imának ereje van. Ez a Szent Anna-kápolna az egész világnak fontos lehet, ha elfogadjuk, hogy a Kárpát-medence a világ szíve, s hogy most ugyanaz a feladatunk, csak szakrális és spirituális értelemben, mint amikor a török ellen védtük Európát.
Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap,
2014. április 23.
Átadták a Jakab Antal Keresztény Kör idei díjait
Ötödik alkalommal adták át a Jakab Antal-emlékdíjakat. A Márton Áron püspök utódának nevét viselő elismerést a Jakab Antal Keresztény Kör (JAKK) alapította 2010-ben, és évente egy-egy papi, illetve világi személyt díjaznak. Az idei díjakat Kolumbán Csilla tekerőpataki tanár és Salamon József gyimesbükki plébános vehette át.
A Jakab Antal Keresztény Kört a neves erdélyi püspök rokonai és tisztelői alapították a Jakab Antal centenáriumi emlékévben, célul tűzve ki a névadó néhai gyulafehérvári megyéspüspök emlékének fenntartását, szellemi örökségének ápolását, illetve az ő nyomdokain járók és az általa vallott értékeknek megfelelően élők és tevékenykedők munkájának, törekvéseinek elismerését. A díjat minden esetben Jakab püspök életútjának valamely jelentős dátumához kapcsolódóan valamelyik díjazott lakóhelyén vagy ahhoz közel eső településen adják át. Idén húsvét harmadnapján Gyimesbükkön került sor e rangos eseményre. A Bákó megyéhez csatolt erdélyi településen a 13 évet raboskodó püspök börtönből való szabadulásának 50., a gyimesbükki templom építése elkezdésének 40. évfordulóján került sor az eseményre.
Zsúfolásig megtelt kedden, április 22-én a gyimesi templom, ahol a hálaadó szentmisét az ausztriai Linzben élő Vencser László teológus, egyetemi tanár mutatta be, az ünnepséget pedig színesebbé tette a Koncsag László kántor által vezetett egyházi kórus éneke, illetve Fórika Sebestyén alkalomhoz illő szavalatai.
Elsőként Salamon József gyimesbükki plébános vehette át a díszoklevelet, a Kolozsi Tibor szobrászművész által tervezett emlékplakettet és a díjjal járó 500 eurót. A 25 éve pappá szentelt Salamon József mindvégig a végeken, a magyar nyelvterület határain védte a magyar értékeket. A Lujzikalagorban született plébános Óradnán, Galócáson és Gyimesbükkön alkotott maradandót, és amint Berszán Lajos atya laudációjában rámutatott, ő Dani Gergely szellemi utóda, folytatja azt, amit a templom- és közösségépítő híres pap elkezdett.
Az idei világi díjazott Kolumbán Csilla hittan és földrajz szakos tanár, aki 24 éve tanít Gyergyótekerőpatakon és Kilyénfalván. Amint Csedő István tekerőpataki plébános laudációjából kitűnt, a tanárnő pedagógiai, közéleti és szociális tevékenységével egyaránt rászolgált a díjra.
A rendezvény házigazdái Vencser László és a Budapesten élő Varga Gabriella újságíró (mindketten a JAKK alapító tagja) voltak, fővédnöke pedig dr. Márfi Gyula, a Veszprémi Főegyházmegye érseke.
Jakab Antal-emlékdíj kitüntetettjei
2010 (Kolozsvár): Veres László nyugalmazott lelkész, szentszéki tanácsos és Tokay Rozália, a Kolozsvári Magyar Mozgássérültek Társulatának elnöke.
2011 (Csíksomlyó): posztumusz Pálfi Géza mártír sorsú lelkipásztor és dr. Antal Zoltán csíkszeredai sebész, Jakab Antal kezelőorvosa.
2012 (Marosvásárhely): P. Bakó Béla, Pál testvér, ferences szerzetes, illetve a Mustármag közösség és a Szent Cecília Együttes.
2013 (Ditró): Kémenes Loránd Zoltán lelkipásztor és dr. Puskás Károly főorvos, a ditrói kórház vezetője. 2014 (Gyimesbükk): Salamon József plébános és Kolumbán Csilla tanár.
Dobos László. Székelyhon.ro
Ötödik alkalommal adták át a Jakab Antal-emlékdíjakat. A Márton Áron püspök utódának nevét viselő elismerést a Jakab Antal Keresztény Kör (JAKK) alapította 2010-ben, és évente egy-egy papi, illetve világi személyt díjaznak. Az idei díjakat Kolumbán Csilla tekerőpataki tanár és Salamon József gyimesbükki plébános vehette át.
A Jakab Antal Keresztény Kört a neves erdélyi püspök rokonai és tisztelői alapították a Jakab Antal centenáriumi emlékévben, célul tűzve ki a névadó néhai gyulafehérvári megyéspüspök emlékének fenntartását, szellemi örökségének ápolását, illetve az ő nyomdokain járók és az általa vallott értékeknek megfelelően élők és tevékenykedők munkájának, törekvéseinek elismerését. A díjat minden esetben Jakab püspök életútjának valamely jelentős dátumához kapcsolódóan valamelyik díjazott lakóhelyén vagy ahhoz közel eső településen adják át. Idén húsvét harmadnapján Gyimesbükkön került sor e rangos eseményre. A Bákó megyéhez csatolt erdélyi településen a 13 évet raboskodó püspök börtönből való szabadulásának 50., a gyimesbükki templom építése elkezdésének 40. évfordulóján került sor az eseményre.
Zsúfolásig megtelt kedden, április 22-én a gyimesi templom, ahol a hálaadó szentmisét az ausztriai Linzben élő Vencser László teológus, egyetemi tanár mutatta be, az ünnepséget pedig színesebbé tette a Koncsag László kántor által vezetett egyházi kórus éneke, illetve Fórika Sebestyén alkalomhoz illő szavalatai.
Elsőként Salamon József gyimesbükki plébános vehette át a díszoklevelet, a Kolozsi Tibor szobrászművész által tervezett emlékplakettet és a díjjal járó 500 eurót. A 25 éve pappá szentelt Salamon József mindvégig a végeken, a magyar nyelvterület határain védte a magyar értékeket. A Lujzikalagorban született plébános Óradnán, Galócáson és Gyimesbükkön alkotott maradandót, és amint Berszán Lajos atya laudációjában rámutatott, ő Dani Gergely szellemi utóda, folytatja azt, amit a templom- és közösségépítő híres pap elkezdett.
Az idei világi díjazott Kolumbán Csilla hittan és földrajz szakos tanár, aki 24 éve tanít Gyergyótekerőpatakon és Kilyénfalván. Amint Csedő István tekerőpataki plébános laudációjából kitűnt, a tanárnő pedagógiai, közéleti és szociális tevékenységével egyaránt rászolgált a díjra.
A rendezvény házigazdái Vencser László és a Budapesten élő Varga Gabriella újságíró (mindketten a JAKK alapító tagja) voltak, fővédnöke pedig dr. Márfi Gyula, a Veszprémi Főegyházmegye érseke.
Jakab Antal-emlékdíj kitüntetettjei
2010 (Kolozsvár): Veres László nyugalmazott lelkész, szentszéki tanácsos és Tokay Rozália, a Kolozsvári Magyar Mozgássérültek Társulatának elnöke.
2011 (Csíksomlyó): posztumusz Pálfi Géza mártír sorsú lelkipásztor és dr. Antal Zoltán csíkszeredai sebész, Jakab Antal kezelőorvosa.
2012 (Marosvásárhely): P. Bakó Béla, Pál testvér, ferences szerzetes, illetve a Mustármag közösség és a Szent Cecília Együttes.
2013 (Ditró): Kémenes Loránd Zoltán lelkipásztor és dr. Puskás Károly főorvos, a ditrói kórház vezetője. 2014 (Gyimesbükk): Salamon József plébános és Kolumbán Csilla tanár.
Dobos László. Székelyhon.ro
2014. április 30.
Erről jut eszembe
"Csángónak lenni állapot" – idézte múlt szerdán a Bernády Házban a témában egyik közvetlenül érintett szaktekintély szavait Deáky András. A gyimesbükki nyugalmazott tanár, a gyimesi csángómagyarok mindenes vezéregyénisége a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság meghívottjaként, Csíky Boldizsár kérdéseire válaszolva beszélt e hányatott sorsú népcsoport egykori és mai helyzetéről, bizonytalan jövőjéről. Véletlen egybeesés, de mindenképpen érdekes, hogy rá két napra is a csángók váltak főszereplővé a népszerű kulturális központban. A Borospataki Művésztelep kiállítására gyűlt egybe Vásárhelyről és más helységekből is a népes közönség. Nyilván a művészet nyelve, eszköztára másképpen közelíti meg, más módon láttatja az életet és a sorskérdéseket. Az ilyen különleges, szép helyeken, mint a Gyimes-völgy és környéke, a rövid ideig vendégként jelen levő művészeket óhatatlanul megkísérti a látvány romantikája, befolyásolhatja az éppen akkor uralkodó hangulat, túlzásba is eshetnek ilyen vagy olyan vonatkozásban. A magyar iskolát és sok egyebet több évtizedes, kínkeserves harccal megteremtő legendás igazgató, aki akkor is mert és tudott szépeket álmodni, és elképzelései megvalósításáért tenni, küzdeni, amikor meghurcolták, közellenségként kezelték, és minden eszközzel megpróbálták elhallgattatni, izgalmas történeteit mesélve is a realitások talaján marad, elkerüli a múlt rendszerből átörökölt "lakkozást", nem azt mondja, amit manapság a divatos hazaffyas melldöngetés jegyében egyesek szívesebben hallanának. Ő bizony nem hallgatja el, hogy ha napirendre kerül a csángó probléma, sokkal több a szólam, mint a gyakorlati cselekvés, az illetékesek, a politikacsinálók Romániában és Magyarországon is inkább csak beszélnek, közben pedig vészesen fogynak a csángómagyarok, a moldvaiak különösképpen, hiszen az ottani katolikusoknak már csak egynegyede, nagyjából hatvankét-ezer ember beszéli magyar anyanyelvét is. Gyors és folyamatos a magyar identitás- és anyanyelvvesztés. És sajnos, kisebb mértékben ugyan, de a jelenség az ötvenes években Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükkön is fennáll. Annak ellenére, hogy ott, akik mertek, mindenféle kockázatot vállalva, szembementek az árral. A hatalom ma is él és visszaél a megfélemlítés jól bevált eszközeivel, a bükki magyar lakosságot direkt vagy közvetett formában megpróbálják bizonytalanságban, félelemben tartani, azonosságtudatától megfosztani. Településükön is egyre könnyebb románná válni, mint megőrizniük magyarságukat azoknak, akik magyar gyökereikhez ragaszkodnak. Innen a jegyzet elején idézett mondat, amely egészében valahogy így hangzik: Csángónak lenni állapot – változó helyzet a magyarból románná válás útján. Lehangoló moldvai csángó jövőkép? Vagy inkább mai? Nyilván a folyamatot lassítani lehet. A Gyimesekben hatványozottan is. És tudjuk, Deáky András és a hozzá hasonló kitartó rettenthetetlenek ennek érdekében meg is tesznek mindent, amit megtehetnek. Közeledik pünkösd, amikor a gyimesbükki felújított vasúti őrházhoz, a kontumáci kápolnához, az ezeréves határ más jelképeihez, emlékműveihez is újra magyarok ezrei, tízezrei látogatnak el. Deákyéknak ilyesmik is köszönhetők. És most azt hallhattuk, hogy a Rákóczi-várat is szeretnék felújítani. Őt és eredményeit ismerve, hinnünk kell, hogy ez is sikerülni fog nekik. De ha a csángókérdés egészére gondolunk, egy másik, egy régebbi, de ugyancsak megszívlelendő mondás, Széchenyi István gondolatának igaza lebeghet előttünk: "Egynek minden nehéz, soknak semmi se lehetetlen".
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)
"Csángónak lenni állapot" – idézte múlt szerdán a Bernády Házban a témában egyik közvetlenül érintett szaktekintély szavait Deáky András. A gyimesbükki nyugalmazott tanár, a gyimesi csángómagyarok mindenes vezéregyénisége a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság meghívottjaként, Csíky Boldizsár kérdéseire válaszolva beszélt e hányatott sorsú népcsoport egykori és mai helyzetéről, bizonytalan jövőjéről. Véletlen egybeesés, de mindenképpen érdekes, hogy rá két napra is a csángók váltak főszereplővé a népszerű kulturális központban. A Borospataki Művésztelep kiállítására gyűlt egybe Vásárhelyről és más helységekből is a népes közönség. Nyilván a művészet nyelve, eszköztára másképpen közelíti meg, más módon láttatja az életet és a sorskérdéseket. Az ilyen különleges, szép helyeken, mint a Gyimes-völgy és környéke, a rövid ideig vendégként jelen levő művészeket óhatatlanul megkísérti a látvány romantikája, befolyásolhatja az éppen akkor uralkodó hangulat, túlzásba is eshetnek ilyen vagy olyan vonatkozásban. A magyar iskolát és sok egyebet több évtizedes, kínkeserves harccal megteremtő legendás igazgató, aki akkor is mert és tudott szépeket álmodni, és elképzelései megvalósításáért tenni, küzdeni, amikor meghurcolták, közellenségként kezelték, és minden eszközzel megpróbálták elhallgattatni, izgalmas történeteit mesélve is a realitások talaján marad, elkerüli a múlt rendszerből átörökölt "lakkozást", nem azt mondja, amit manapság a divatos hazaffyas melldöngetés jegyében egyesek szívesebben hallanának. Ő bizony nem hallgatja el, hogy ha napirendre kerül a csángó probléma, sokkal több a szólam, mint a gyakorlati cselekvés, az illetékesek, a politikacsinálók Romániában és Magyarországon is inkább csak beszélnek, közben pedig vészesen fogynak a csángómagyarok, a moldvaiak különösképpen, hiszen az ottani katolikusoknak már csak egynegyede, nagyjából hatvankét-ezer ember beszéli magyar anyanyelvét is. Gyors és folyamatos a magyar identitás- és anyanyelvvesztés. És sajnos, kisebb mértékben ugyan, de a jelenség az ötvenes években Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükkön is fennáll. Annak ellenére, hogy ott, akik mertek, mindenféle kockázatot vállalva, szembementek az árral. A hatalom ma is él és visszaél a megfélemlítés jól bevált eszközeivel, a bükki magyar lakosságot direkt vagy közvetett formában megpróbálják bizonytalanságban, félelemben tartani, azonosságtudatától megfosztani. Településükön is egyre könnyebb románná válni, mint megőrizniük magyarságukat azoknak, akik magyar gyökereikhez ragaszkodnak. Innen a jegyzet elején idézett mondat, amely egészében valahogy így hangzik: Csángónak lenni állapot – változó helyzet a magyarból románná válás útján. Lehangoló moldvai csángó jövőkép? Vagy inkább mai? Nyilván a folyamatot lassítani lehet. A Gyimesekben hatványozottan is. És tudjuk, Deáky András és a hozzá hasonló kitartó rettenthetetlenek ennek érdekében meg is tesznek mindent, amit megtehetnek. Közeledik pünkösd, amikor a gyimesbükki felújított vasúti őrházhoz, a kontumáci kápolnához, az ezeréves határ más jelképeihez, emlékműveihez is újra magyarok ezrei, tízezrei látogatnak el. Deákyéknak ilyesmik is köszönhetők. És most azt hallhattuk, hogy a Rákóczi-várat is szeretnék felújítani. Őt és eredményeit ismerve, hinnünk kell, hogy ez is sikerülni fog nekik. De ha a csángókérdés egészére gondolunk, egy másik, egy régebbi, de ugyancsak megszívlelendő mondás, Széchenyi István gondolatának igaza lebeghet előttünk: "Egynek minden nehéz, soknak semmi se lehetetlen".
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)
2014. május 7.
A koronakészítő kovácsmester
Erdélyi Kovácsmíves Céh Egyesület néven egyletet hozott létre a Csíkszeredában élő és dolgozó fiatal kovácsmester, Bene János azért, hogy egyesületbe tömörítse a vasas szakma még élő és dolgozó mestereit.
„A megszűnés szélére került az igényes kovácsmunka” – ezzel a ténymegállapítással kezdi beszélgetésünket a Sapientia egyetem mérnöki szakán végzett Bene János kovácsmester, aki szerint az olcsó kínai tucatcikkek miatt mára egyre kevesebben keresik a minőségi kovácsmunkákat. „Nagyon sok lett az olyan kovácsoltvas jellegű kapu, ami tüzet sem látott.” Az évekkel ezelőtt megálmodott, de csak februárban létrehozott egyesülettel épp azt szeretné elérni, hogy megmutassák, vannak egy páran, akik tudnak minőségi munkát végezni. „Ez mindig nehéz és kemény állóképességet igénylő szakma volt.”
Keresik a kovácsmestereket
Az egyesületalapító keresi az erdélyi magyar kézműves kovácsmestereket. Nemcsak díszműkovácsokat vár az egyesületbe, hanem fegyverkovácsokat, de patkolókovácsokat is szívesen lát. „Nagyon kevesen dolgozunk a szakmában. Ezen belül is szakirányokba oszlunk, vannak, akik csak patkolókovácsként próbálnak megélni, mások fegyverkovácsként, szerszámkovácsként, díszműkovácsként dolgoznak. Ezt a szerteágazó hálózatot szeretném az egyesület által valahogy összefogni.” Bene János már felvette a kapcsolatot csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi, lövétei, ilyefalvi kovácsokkal, őszre pedig egy kovácstalálkozó szervezését tervezi a mesterséget már-már művészi rangra emelő Máté Jenő néhai csíkkozmási kovácsmester tiszteletére.
Elkészítette a Szent Korona másolatát
Bene János munkáját dicséri a Szent Koronának a Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa Lazarus Házában lévő másolata. Az állampolgársági esküt letevők láthatták az alkotást. „Gyermekkori álmom, hogy elkészíthessem a jogar, a Szent Korona, a kard és az országalma másolatát. A koronát már sikerült is.” Két hónapig dolgozott a harminc kilogramm súlyú, 43 centiméter átmérőjű, a Szent Korona kétszeres méretarányú másolatán. Munka közben koronakutatókkal konzultált, köztük a magyarországi Németh Zsolttal, aki nemrég Csíkszeredában tartott előadást. A korona elkészítését a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta.
Két méteres álom
„Igazi álmom, ami egyben rekordkísérlet is lenne, hogy legalább két méter átmérőjű koronát készíthessek, amit akár Gyimesbükkben az ezeréves határnál is el lehetne helyezni” – árulta el a kovácsmester.
A műemlékvédő hatóságokkal való együttműködésben is gondolkodó Bene János munkáira nemrég a székely termék márkanév minősítést is megszerezte, amit azzal indokoltak, hogy olyan termékeket tudott megújítani, illetve megtartani – például székely kapuk zárszerkezeteit, pinceajtókat, ajtósarkokat, sarokpántokat –, amelyeket egy ideje senki nem készít, amelyek lassan „kimentek divatból”.
Kozán István. Székelyhon.ro
Erdélyi Kovácsmíves Céh Egyesület néven egyletet hozott létre a Csíkszeredában élő és dolgozó fiatal kovácsmester, Bene János azért, hogy egyesületbe tömörítse a vasas szakma még élő és dolgozó mestereit.
„A megszűnés szélére került az igényes kovácsmunka” – ezzel a ténymegállapítással kezdi beszélgetésünket a Sapientia egyetem mérnöki szakán végzett Bene János kovácsmester, aki szerint az olcsó kínai tucatcikkek miatt mára egyre kevesebben keresik a minőségi kovácsmunkákat. „Nagyon sok lett az olyan kovácsoltvas jellegű kapu, ami tüzet sem látott.” Az évekkel ezelőtt megálmodott, de csak februárban létrehozott egyesülettel épp azt szeretné elérni, hogy megmutassák, vannak egy páran, akik tudnak minőségi munkát végezni. „Ez mindig nehéz és kemény állóképességet igénylő szakma volt.”
Keresik a kovácsmestereket
Az egyesületalapító keresi az erdélyi magyar kézműves kovácsmestereket. Nemcsak díszműkovácsokat vár az egyesületbe, hanem fegyverkovácsokat, de patkolókovácsokat is szívesen lát. „Nagyon kevesen dolgozunk a szakmában. Ezen belül is szakirányokba oszlunk, vannak, akik csak patkolókovácsként próbálnak megélni, mások fegyverkovácsként, szerszámkovácsként, díszműkovácsként dolgoznak. Ezt a szerteágazó hálózatot szeretném az egyesület által valahogy összefogni.” Bene János már felvette a kapcsolatot csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi, lövétei, ilyefalvi kovácsokkal, őszre pedig egy kovácstalálkozó szervezését tervezi a mesterséget már-már művészi rangra emelő Máté Jenő néhai csíkkozmási kovácsmester tiszteletére.
Elkészítette a Szent Korona másolatát
Bene János munkáját dicséri a Szent Koronának a Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa Lazarus Házában lévő másolata. Az állampolgársági esküt letevők láthatták az alkotást. „Gyermekkori álmom, hogy elkészíthessem a jogar, a Szent Korona, a kard és az országalma másolatát. A koronát már sikerült is.” Két hónapig dolgozott a harminc kilogramm súlyú, 43 centiméter átmérőjű, a Szent Korona kétszeres méretarányú másolatán. Munka közben koronakutatókkal konzultált, köztük a magyarországi Németh Zsolttal, aki nemrég Csíkszeredában tartott előadást. A korona elkészítését a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta.
Két méteres álom
„Igazi álmom, ami egyben rekordkísérlet is lenne, hogy legalább két méter átmérőjű koronát készíthessek, amit akár Gyimesbükkben az ezeréves határnál is el lehetne helyezni” – árulta el a kovácsmester.
A műemlékvédő hatóságokkal való együttműködésben is gondolkodó Bene János munkáira nemrég a székely termék márkanév minősítést is megszerezte, amit azzal indokoltak, hogy olyan termékeket tudott megújítani, illetve megtartani – például székely kapuk zárszerkezeteit, pinceajtókat, ajtósarkokat, sarokpántokat –, amelyeket egy ideje senki nem készít, amelyek lassan „kimentek divatból”.
Kozán István. Székelyhon.ro
2014. május 21.
Dalban a madéfalvi veszedelem következményeiről
Közösen lépnek fel madéfalviak, bukovinai székelyek, moldvai csángók és gyimesbükkiek a Kóka Rozália által rendezett Madéfalva gyermekei című előadásban. A műsort, amelyben a madéfalvi veszedelem után „született” népcsoportok történetét mutatják be népdalok által, pünkösd napján adják elő.
A vajdasági Bajmokon született Kóka Rozáliával – akinek édesapja bukovinai székely származású – Csíkszeredában beszélgettünk az általa a pünkösdi búcsúra összeállított Madéfalva gyermekei című műsorról és a kiállításra kerülő dokumentumfotókról. Az énekes és mesemondó a napokban azért látogatott többek között Madéfalvára és Gyimesbükkbe, hogy személyesen is meghallgassa az előadásra készülőket. Június 8-án fél 12-kor a gyimesbükki Kontumáci-kápolna mellett lévő színpadon közösen lépnek fel madéfalviak, gyimesbükkiek, moldvai csángók és bukovinai székelyek – avatott be a rendező.
A „négy testvér” közösen lép fel
Salamon József gyimesbükki plébános tavaly októberben kérte fel Kóka Rozáliát, hogy készítsen egy összeállítást a pünkösdi búcsúra. Akkor fogalmazódott meg benne, hogy ezen alkalomból egymás mellé kellene állítani a „négy testvért”. Emiatt döntött úgy, hogy a madéfalvi veszedelem után született népcsoportok rövid történetét általuk mutatja be, saját népviseleteikben, saját dalaik révén.
Kiállításmegnyitó szombaton
Az előadást megelőző napon, június 7-én, szombaton délután hat órától megnyitják az előadóművész által már korábban összeállított Hazatérés Bukovinából, 1941 címet viselő dokumentumfotó-kiállítást a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskolában. A negyven darab fénykép a bukovinai székelyek 1941-es Bácskába való kitelepítését eleveníti fel. A Bognóczky Géza és felesége által megörökített képanyagra 2011 januárjában bukkant rá a hidasi református parókián – számolt be a bukovinai székelyek történelmével már fiatalkora óta foglalkozó asszony.
Bukovinai székelyekről Madéfalván
Kóka Rozáliától megtudtuk, június 6-án, pénteken Madéfalván Édes hazám, mit vétettem címmel a bukovinai székelyek történetét mesélik el egy előadásban. A madéfalvi veszedelemtől egészen napjainkig elevenítik fel az eseményeket, mesékkel, dalokkal, mondákkal.
Kömény Kamilla. Székelyhon.ro
Közösen lépnek fel madéfalviak, bukovinai székelyek, moldvai csángók és gyimesbükkiek a Kóka Rozália által rendezett Madéfalva gyermekei című előadásban. A műsort, amelyben a madéfalvi veszedelem után „született” népcsoportok történetét mutatják be népdalok által, pünkösd napján adják elő.
A vajdasági Bajmokon született Kóka Rozáliával – akinek édesapja bukovinai székely származású – Csíkszeredában beszélgettünk az általa a pünkösdi búcsúra összeállított Madéfalva gyermekei című műsorról és a kiállításra kerülő dokumentumfotókról. Az énekes és mesemondó a napokban azért látogatott többek között Madéfalvára és Gyimesbükkbe, hogy személyesen is meghallgassa az előadásra készülőket. Június 8-án fél 12-kor a gyimesbükki Kontumáci-kápolna mellett lévő színpadon közösen lépnek fel madéfalviak, gyimesbükkiek, moldvai csángók és bukovinai székelyek – avatott be a rendező.
A „négy testvér” közösen lép fel
Salamon József gyimesbükki plébános tavaly októberben kérte fel Kóka Rozáliát, hogy készítsen egy összeállítást a pünkösdi búcsúra. Akkor fogalmazódott meg benne, hogy ezen alkalomból egymás mellé kellene állítani a „négy testvért”. Emiatt döntött úgy, hogy a madéfalvi veszedelem után született népcsoportok rövid történetét általuk mutatja be, saját népviseleteikben, saját dalaik révén.
Kiállításmegnyitó szombaton
Az előadást megelőző napon, június 7-én, szombaton délután hat órától megnyitják az előadóművész által már korábban összeállított Hazatérés Bukovinából, 1941 címet viselő dokumentumfotó-kiállítást a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskolában. A negyven darab fénykép a bukovinai székelyek 1941-es Bácskába való kitelepítését eleveníti fel. A Bognóczky Géza és felesége által megörökített képanyagra 2011 januárjában bukkant rá a hidasi református parókián – számolt be a bukovinai székelyek történelmével már fiatalkora óta foglalkozó asszony.
Bukovinai székelyekről Madéfalván
Kóka Rozáliától megtudtuk, június 6-án, pénteken Madéfalván Édes hazám, mit vétettem címmel a bukovinai székelyek történetét mesélik el egy előadásban. A madéfalvi veszedelemtől egészen napjainkig elevenítik fel az eseményeket, mesékkel, dalokkal, mondákkal.
Kömény Kamilla. Székelyhon.ro
2014. június 5.
Kollégisták koszorúztak Gyimesbükkben
A Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából az ezeréves határnál helyezett el koszorút az ELTE Eötvös József Collegium igazgatója, Horváth László, és Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál.
Az Eötvös József Collegium első alkalommal szervezett természettudós és társadalomtudós konferenciát „Eötvös József Collegium, a magyarság közös eszménye – Kárpát-medencei szakkollégium" címmel Marosvásárhelyen és Csíkszeredában. Az ülésszakokon a magyarországi és erdélyi előadók mellett felvidéki, kárpátaljai és délvidéki diákok is részt vettek. Ezek a tanulók és oktatóik látogattak ki Gyimesbükkbe, ahol hagyományteremtő szándékkal helyezték el koszorújukat a vasúti őrház épületénél. A diákokat Horváth László, a Collegium igazgatója és Lázár Ede, a Sapientia EMTE dékánhelyettese üdvözölte, majd Zsigmond Barna Pál főkonzul beszélt a Gyimesek vidékéről, mint a magyarság szellemi térképének legkeletibb pontjáról.
"Ha létezik a magyar kultúrának térképe, akkor Önök most annak egyik fontos végpontján állnak. A térkép akkor lesz valóságos, ha személyessé válik: ekkor válik tájjá, szellemi hellyé. A szellemi térképet a közös nyelv, a kultúra, a hagyományok, a közös érzések jelölik ki. A politikai térkép ugyan átrajzolódott, de az itt élő magyarok számára a szellemi iránytűje változatlan maradt. Ennek térképnek állunk a keleti végpontján, határmezsgyéjén" – fogalmazott a főkonzul.
A diplomata üdvözölte az Eötvös József Collegium kezdeményezését, hogy hagyományteremtő szándékkal koszorút helyeztek el az ezeréves határnál. Úgy véli, nem csupán szimbolikus jelentőségű az, hogy a Collegium térképén hangsúlyos helyet kapott Erdély, Székelyföld. „A mai kezdeményezés is azt bizonyítja, hogy a Collegium felismeri, magáénak tekinti és az összmagyar szellemi élet áramlatába bekapcsolja az itt található értékeket. Ezáltal mindannyian gazdagabbá válunk" – hangsúlyozta.
csikszereda.gov.hu. Erdély.ma
A Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából az ezeréves határnál helyezett el koszorút az ELTE Eötvös József Collegium igazgatója, Horváth László, és Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál.
Az Eötvös József Collegium első alkalommal szervezett természettudós és társadalomtudós konferenciát „Eötvös József Collegium, a magyarság közös eszménye – Kárpát-medencei szakkollégium" címmel Marosvásárhelyen és Csíkszeredában. Az ülésszakokon a magyarországi és erdélyi előadók mellett felvidéki, kárpátaljai és délvidéki diákok is részt vettek. Ezek a tanulók és oktatóik látogattak ki Gyimesbükkbe, ahol hagyományteremtő szándékkal helyezték el koszorújukat a vasúti őrház épületénél. A diákokat Horváth László, a Collegium igazgatója és Lázár Ede, a Sapientia EMTE dékánhelyettese üdvözölte, majd Zsigmond Barna Pál főkonzul beszélt a Gyimesek vidékéről, mint a magyarság szellemi térképének legkeletibb pontjáról.
"Ha létezik a magyar kultúrának térképe, akkor Önök most annak egyik fontos végpontján állnak. A térkép akkor lesz valóságos, ha személyessé válik: ekkor válik tájjá, szellemi hellyé. A szellemi térképet a közös nyelv, a kultúra, a hagyományok, a közös érzések jelölik ki. A politikai térkép ugyan átrajzolódott, de az itt élő magyarok számára a szellemi iránytűje változatlan maradt. Ennek térképnek állunk a keleti végpontján, határmezsgyéjén" – fogalmazott a főkonzul.
A diplomata üdvözölte az Eötvös József Collegium kezdeményezését, hogy hagyományteremtő szándékkal koszorút helyeztek el az ezeréves határnál. Úgy véli, nem csupán szimbolikus jelentőségű az, hogy a Collegium térképén hangsúlyos helyet kapott Erdély, Székelyföld. „A mai kezdeményezés is azt bizonyítja, hogy a Collegium felismeri, magáénak tekinti és az összmagyar szellemi élet áramlatába bekapcsolja az itt található értékeket. Ezáltal mindannyian gazdagabbá válunk" – hangsúlyozta.
csikszereda.gov.hu. Erdély.ma
2014. június 8.
Minden eddiginél többen zarándokoltak el az Ezer éves határra
Hetedik alkalommal vitték utasaikat a magyarországi zarándokvonatok az Erdély és Moldva határán lévő Gyimesbükkre. Az ezer éves határ Pünkösd vasárnapján idén is zarándokhellyé vált – székelyföldi településekről és az anyaországból is nagyon sokan érkeztek.
Idén négy különvonat hozta a magyar zarándokokat a Csíksomlyói búcsú után Gyimesbükkre. Az állomáson Deáky András tanár, a pünkösdi gyimesbükki zarándoklat egyik ötletgazdája fogadta az érkezőket a polgármesterrel és a helyi hagyományőrző csoporttal együtt.
A zarándokvonatok utasai és az autóval érkezők is a térség legrégebbi templomához, a Kontumáci kápolnához vonultak. A szabadtéri színpadon a 250 évvel ezelőtti madéfalvi veszedelem idején menekülők leszármazottjait képviselők, a gyimesi és a moldvai csángók is tartottak előadást, majd – a szintén zarándokvonattal érkező – Sebő Együttes koncertezett.
A szabadtéri oltárnál tartott pünkösdi szentmisén Salamon József plébános azt mondta: Nagy öröm ennyi emberrel együtt ünnepelni, lélekben egynek lenni. Beszédében a gyimesiek jeles példaképeire, Márton Áron püspökre, a madéfalvi veszedelem menekültjeit segítő Zöld Péter plébánosra és a templomépíttető Dani Gergely plébánosra emlékezett.
Az ünnepség végén a zarándokvonatok Gábor Áron és a Mátyás király emlékére díszített mozdonyai az ezer éves határra vonultak fel, Magyarország egykor legkeletibb vasúti őrházához, amely hét éve vasúti múzeumnak ad otthont.
hirado.hu. Erdély.ma
Hetedik alkalommal vitték utasaikat a magyarországi zarándokvonatok az Erdély és Moldva határán lévő Gyimesbükkre. Az ezer éves határ Pünkösd vasárnapján idén is zarándokhellyé vált – székelyföldi településekről és az anyaországból is nagyon sokan érkeztek.
Idén négy különvonat hozta a magyar zarándokokat a Csíksomlyói búcsú után Gyimesbükkre. Az állomáson Deáky András tanár, a pünkösdi gyimesbükki zarándoklat egyik ötletgazdája fogadta az érkezőket a polgármesterrel és a helyi hagyományőrző csoporttal együtt.
A zarándokvonatok utasai és az autóval érkezők is a térség legrégebbi templomához, a Kontumáci kápolnához vonultak. A szabadtéri színpadon a 250 évvel ezelőtti madéfalvi veszedelem idején menekülők leszármazottjait képviselők, a gyimesi és a moldvai csángók is tartottak előadást, majd – a szintén zarándokvonattal érkező – Sebő Együttes koncertezett.
A szabadtéri oltárnál tartott pünkösdi szentmisén Salamon József plébános azt mondta: Nagy öröm ennyi emberrel együtt ünnepelni, lélekben egynek lenni. Beszédében a gyimesiek jeles példaképeire, Márton Áron püspökre, a madéfalvi veszedelem menekültjeit segítő Zöld Péter plébánosra és a templomépíttető Dani Gergely plébánosra emlékezett.
Az ünnepség végén a zarándokvonatok Gábor Áron és a Mátyás király emlékére díszített mozdonyai az ezer éves határra vonultak fel, Magyarország egykor legkeletibb vasúti őrházához, amely hét éve vasúti múzeumnak ad otthont.
hirado.hu. Erdély.ma
2014. június 9.
Madéfalva gyermekei Gyimesbükkön
Lélekben egyben lenni, lelkileg feltöltődni gyűlt össze több ezer zarándok pünkösdvasárnap Gyimesbükkön. A történelmi Magyarország legkeletibb településén megtartott ünnepségek középpontjában idén a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelem és azt követően bujdosni kényszerülő székelyek kálváriája állt.
Az 1764-ben történt madéfalvi székelymészárlást követően Moldvába menekült székelyek 1777 és 1786 között öt magyar falut alapítottak Bukovinában, kettő erős vallásosságukról (Istensegíts, Fogadjisten), kettő a számukra kegyelmet kieszközölő gróf Hadik András erdélyi királybiztosról (Hadikfalva, Andrásfalva), egyet pedig II. Ferencz József császárról (Józseffalva) neveztek el. A nehéz körülmények között élő bukovinai székelyek sorsának rendezése többször került a Magyar kormány figyemének középpontjába, ugyanis több hullámban vándoroltak el innen a világ minden tájára.
A történészek a bukovinai székelyek négy főbb áttelepülési mozzanatát jegyezték fel. Elsőként 1883-ban 3520 bukovinai székely települt le Belgrád közelében, ők az al-dunai székelyek. Egy második csoport a 19. század végén, illetve a 20. század elején Déva környékére költözött, ahol megalakult többek között Csernakeresztúr és Sztrigyszentgyörgy, egy harmadik, kisebb csoport pedig 1905-ben Marosludas környékén telepedett le. A negyedik csoport hazatelepítése 1941-ben történt, amikor 13.198 bukovinai székelyt és 1000 főnyi moldvait telepítettek le Bácskában. Ezt a mozzanatot örökítette meg az a fotókiállítás, amely idén pünkösdkor volt látható a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskolában. A Hazatérés Bukovinából, 1941 című fotókiállítás létrejötte Kóka Rozália Magyar Örökség-díjas előadóművész érdeme, a Gyimesbe zarándokoló vendégek 40 darab A2-es méretű korabeli fotón keresztül élhették át az akkori történéseket.
Négy népcsoport énekei, meséi
Óriási tapsot kapott az a közel egy órás előadás, amelynek során a madéfalvi veszedelem után született népcsoportok énekeiből és táncaiból kaptunk ízelítőt. A Kóka Rozália által rendezett előadás során színpadra lépett a Madéfalvi Dalkör, a gyimesbükki hagyományőrzők, a pusztinai Hagyományőrző Együttes, illetve a bukovinai székelyek képviseletében a dél-dunántúli Palotabozsoki Dalkör, valamint Nyisztor Ilona, Fábián Éva és Sebestyén István népdalénekesek. Az Illés házaspár táncot, a rendező Kóka Rozália pedig az idős bukovinai székelyektől gyűjtött, Mária Trézsi (Mária Terézia) idejéből hátramaradt meséket adott elő, az előadás végén pedig közösen elénekelték a madéfalvi éneket, a Nekünk a legszebbik estét... című népdalt.
Fergeteges tapsot kapott az ezt követően színpadra lép Sebő zenekar. Sebő Ferenc Kossuth-díjas énekes gyakori vendég a Gyimesekben, édesapja Sebő Ödön főhadnagy vezette 1944-ben a magyar csapatokat az oroszok elleni harcokban, az ellenség gyűrűjéből való kitörést pedig a nagysikerű, A halálra ítélt zászlóalj c. könyvben örökítette meg. Sebőék ezúttal a magyar költészet gyöngyszemeiből, Tinódi Lantos Sebestyéntől Weöres Sándorig, megzenésített versekből nyújtottak át egy csokorral a zarándokoknak.
Zöld Péter, Márton Áron, Dani Gergely
Az ünnepi szentmise előtt a száz éve, 1914-ben kirobbanó első világháború, illetve hetven éve, 1944-ben lezajlott második világháborús ütközetekben – a környező hegyekben – elhunyt több száz hősi halottra emlékeztek, majd a kontumáci templommal szemben álló, Hitünk Kapuja és a magyarság megmaradását szimbolizáló oszlopok előtt elmélkedtek. Ezt követően Balla Imre gyimesi lelkész az erre az alkalomra elkészült, Xántus Géza képzőművész által festett, közszemlére kihelyezett Gyimesi Boldogasszony oltárkép üzenetét osztotta meg a jelenlévőkkel.
Az ünnepi szentmisét Salamon József gyimesbükki plébános mutatta be, aki prédikációjának első felében a szentlélek ünnepéről, ennek fontosságáról beszélt, majd három híres egyházi személyiség életpéldáját vázolta fel röviden: a Moldvába menekülő székelyek lelki gondozását vállaló Zöld Péter páterét, a 65 évvel ezelőtt éppen ezekben a napokban a Gyimesekben bérmakörúton lévő Márton Áron püspökét, illetve a negyven évvel ezelőtt, a kommunizmus sötét éveiben Gyimesbükkön templomépítésbe kezdő Dani Gergely plébánosét.
Az idei gyimesbükki ünnepet az egykori határtól pár méterre álló, felújított vasúti őrház elé érkező – a Székely Gyorsot és a Csíksomlyó Expresszt vontató – mozdonyok fogadása zárta. Beszédet mondott Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató, helytörténész, vállalkozó és Görbe Vilmos gyimesbükki polgármester. A jelenlévők Antal Tibor népdalénekessel közösen elénekelték el a Boldogasszony Anyánk című egyházi éneket és a Székely himnuszt.
Lélekben feltöltődve indultak haza a Gyimesekből a zarándokok. Bizonyára többen észrevették, a szentmise alatt egy fiatal házaspár előtt békésen lobogott egymás mellett a székely és az osztrák zászló
Dobos László. Székelyhon.ro
Lélekben egyben lenni, lelkileg feltöltődni gyűlt össze több ezer zarándok pünkösdvasárnap Gyimesbükkön. A történelmi Magyarország legkeletibb településén megtartott ünnepségek középpontjában idén a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelem és azt követően bujdosni kényszerülő székelyek kálváriája állt.
Az 1764-ben történt madéfalvi székelymészárlást követően Moldvába menekült székelyek 1777 és 1786 között öt magyar falut alapítottak Bukovinában, kettő erős vallásosságukról (Istensegíts, Fogadjisten), kettő a számukra kegyelmet kieszközölő gróf Hadik András erdélyi királybiztosról (Hadikfalva, Andrásfalva), egyet pedig II. Ferencz József császárról (Józseffalva) neveztek el. A nehéz körülmények között élő bukovinai székelyek sorsának rendezése többször került a Magyar kormány figyemének középpontjába, ugyanis több hullámban vándoroltak el innen a világ minden tájára.
A történészek a bukovinai székelyek négy főbb áttelepülési mozzanatát jegyezték fel. Elsőként 1883-ban 3520 bukovinai székely települt le Belgrád közelében, ők az al-dunai székelyek. Egy második csoport a 19. század végén, illetve a 20. század elején Déva környékére költözött, ahol megalakult többek között Csernakeresztúr és Sztrigyszentgyörgy, egy harmadik, kisebb csoport pedig 1905-ben Marosludas környékén telepedett le. A negyedik csoport hazatelepítése 1941-ben történt, amikor 13.198 bukovinai székelyt és 1000 főnyi moldvait telepítettek le Bácskában. Ezt a mozzanatot örökítette meg az a fotókiállítás, amely idén pünkösdkor volt látható a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskolában. A Hazatérés Bukovinából, 1941 című fotókiállítás létrejötte Kóka Rozália Magyar Örökség-díjas előadóművész érdeme, a Gyimesbe zarándokoló vendégek 40 darab A2-es méretű korabeli fotón keresztül élhették át az akkori történéseket.
Négy népcsoport énekei, meséi
Óriási tapsot kapott az a közel egy órás előadás, amelynek során a madéfalvi veszedelem után született népcsoportok énekeiből és táncaiból kaptunk ízelítőt. A Kóka Rozália által rendezett előadás során színpadra lépett a Madéfalvi Dalkör, a gyimesbükki hagyományőrzők, a pusztinai Hagyományőrző Együttes, illetve a bukovinai székelyek képviseletében a dél-dunántúli Palotabozsoki Dalkör, valamint Nyisztor Ilona, Fábián Éva és Sebestyén István népdalénekesek. Az Illés házaspár táncot, a rendező Kóka Rozália pedig az idős bukovinai székelyektől gyűjtött, Mária Trézsi (Mária Terézia) idejéből hátramaradt meséket adott elő, az előadás végén pedig közösen elénekelték a madéfalvi éneket, a Nekünk a legszebbik estét... című népdalt.
Fergeteges tapsot kapott az ezt követően színpadra lép Sebő zenekar. Sebő Ferenc Kossuth-díjas énekes gyakori vendég a Gyimesekben, édesapja Sebő Ödön főhadnagy vezette 1944-ben a magyar csapatokat az oroszok elleni harcokban, az ellenség gyűrűjéből való kitörést pedig a nagysikerű, A halálra ítélt zászlóalj c. könyvben örökítette meg. Sebőék ezúttal a magyar költészet gyöngyszemeiből, Tinódi Lantos Sebestyéntől Weöres Sándorig, megzenésített versekből nyújtottak át egy csokorral a zarándokoknak.
Zöld Péter, Márton Áron, Dani Gergely
Az ünnepi szentmise előtt a száz éve, 1914-ben kirobbanó első világháború, illetve hetven éve, 1944-ben lezajlott második világháborús ütközetekben – a környező hegyekben – elhunyt több száz hősi halottra emlékeztek, majd a kontumáci templommal szemben álló, Hitünk Kapuja és a magyarság megmaradását szimbolizáló oszlopok előtt elmélkedtek. Ezt követően Balla Imre gyimesi lelkész az erre az alkalomra elkészült, Xántus Géza képzőművész által festett, közszemlére kihelyezett Gyimesi Boldogasszony oltárkép üzenetét osztotta meg a jelenlévőkkel.
Az ünnepi szentmisét Salamon József gyimesbükki plébános mutatta be, aki prédikációjának első felében a szentlélek ünnepéről, ennek fontosságáról beszélt, majd három híres egyházi személyiség életpéldáját vázolta fel röviden: a Moldvába menekülő székelyek lelki gondozását vállaló Zöld Péter páterét, a 65 évvel ezelőtt éppen ezekben a napokban a Gyimesekben bérmakörúton lévő Márton Áron püspökét, illetve a negyven évvel ezelőtt, a kommunizmus sötét éveiben Gyimesbükkön templomépítésbe kezdő Dani Gergely plébánosét.
Az idei gyimesbükki ünnepet az egykori határtól pár méterre álló, felújított vasúti őrház elé érkező – a Székely Gyorsot és a Csíksomlyó Expresszt vontató – mozdonyok fogadása zárta. Beszédet mondott Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató, helytörténész, vállalkozó és Görbe Vilmos gyimesbükki polgármester. A jelenlévők Antal Tibor népdalénekessel közösen elénekelték el a Boldogasszony Anyánk című egyházi éneket és a Székely himnuszt.
Lélekben feltöltődve indultak haza a Gyimesekből a zarándokok. Bizonyára többen észrevették, a szentmise alatt egy fiatal házaspár előtt békésen lobogott egymás mellett a székely és az osztrák zászló
Dobos László. Székelyhon.ro
2014. június 12.
Pünkösd magyarságban és hitben
Idén is több százezer hívő zarándokolt el a Kis- és Nagysomlyó hegy közötti nyeregbe, ahol öntudatra ébredésre és a közösség szolgálatára buzdította a híveket a pünkösdszombati szentmisén Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes.
Többnyire gyalogosan érkeztek a keresztalják a környező székelyföldi falvakból a legnagyobb magyar zarándoklatra, de a Kárpát-medence és a nagyvilág számos más pontjáról is. Idén három különvonat szállította Magyarországról a zarándokokat, tiszteletükre az erdélyi vasútállomások többségén ünnepi fogadtatásban részesültek. A zarándokvonatok utasai az ezeréves határhoz is ellátogattak, és a gyimesbükki kontumáci kápolnánál hallgatták meg a pünkösdvasárnapi szentmisét. Az utolsó zarándokvonat hétfőn hagyta el az országot, utasait Sepsiszentgyörgyön több százan búcsúztatták.
Mi-tudat és tündérkert
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek vezette a Nyeregben megtartott szentmisét, aki a szentmise kezdete előtt kijelentette: annak a nemzetnek van jövője, amelynek gyermekei vannak. „A boldog élet titka az ige figyelmes hallgatásában, majd az életben történő aprópénzre váltásában ölt testet” – hívta fel a figyelmet a Hármasoltárnál mondott szentbeszédében Oláh Dénes. Mint fogalmazott, e tekintetben valóban „nagy volt” Szűz Mária, Jézus anyja, akiről a szentírás is megjegyezte, hogy a szavakat szívébe véste, és elgondolkodott rajtuk. A pünkösdkor megalakult jeruzsálemi ősegyházközséggel kapcsolatban kijelentette: meg kell próbálni a mai plébániai közösségeket és a magyar civil szervezeteket is olyan közösségekké formálni, mint az ősegyház, amely megélte Isten szavát, és ez boldoggá, vidámmá, egymásra figyelő és egymást szerető közösségé alakította. „Akkor lennénk mi az Ige igazi hallgatói, ha a Somlyó hegyén mindenki szembesülne a képességeivel, és a Szűzanyára tekintve eldöntené, hogy ha valamit birtokol, ettől kezdve a közösbe teszi, hogy közösségeink sorsa jó irányba mozduljon el” – mondta Oláh Dénes. A magyar népet, a székely közösségeket is megcélozták azok az arctalan démoni erők, amelyek szét akarják verni (…), és ki akarják szolgáltatni a multik kénye-kedvének – fogalmazott a főesperes. Arra buzdította a híveket, hogy magyarságukat és római katolikus hitüket ne válasszák szét. „Ha becsületes emberként, elkötelezett emberként akarunk élni, a kettőt szorosan össze kell kapcsolni, és meg kell élni” – hangoztatta, és fontosnak nevezte, hogy a nemzeti és egyházi közösségek öntudatra, vagyis „mi-tudatra” ébredjenek.
Oláh Dénes szerint elég volt az értelmetlen zászlólengetésből, az egyházi és a nemzeti romantikából, rá kell ébredni, hogy eljött a munka ideje, amikor mindenki ott teszi a kötelességét becsülettel és számolatlanul, ahová Isten állította. „Ha öntudatra ébredtünk, ha megszólalt bennünk a lelkiismeret, ha elindultunk a megtérés útján, akkor minden amit tehetünk, hogy felkínáljuk az életünket, mindenestül” – mondta a főesperes. A csodák ideje nem járt le, de olyan tanárokra, lelkipásztorokra és szülőkre van szükség, akik meg tudják győzni a gyermekeket és a fiatalokat, hogy adottságaikat tegyék be a közösbe, és ne tartsák meg maguknak. „Ha képességeinket mind közreadnánk, akkor lehetne még egyszer Erdély földje tündérkert”.
Gyimesbükki emlékezés
A történelmi Magyarország legkeletibb településén, Gyimesbükkön tartott ünnepségek középpontjában idén a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelem és az azt követően bujdosásra kényszerülő székelyek kálváriája állt. Az 1764-ben történt madéfalvi székelymészárlást követően Moldvába menekült székelyek 1777 és 1786 között öt magyar falut alapítottak Bukovinában, kettőt erős vallásosságukról (Istensegíts, Fogadjisten), kettőt a számukra kegyelmet kieszközölő gróf Hadik András erdélyi királybiztosról (Hadikfalva, Andrásfalva), egyet pedig II. József császárról (Józseffalva) neveztek el. A nehéz körülmények között élő bukovinai székelyek sorsának rendezése többször került a Magyar kormány terítékére, több hullámban vándoroltak el onnan a világ minden tájára.
Balla Imre gyimesi lelkész Xántus Géza képzőművész erre az alkalomra festett Gyimesi Boldogasszony oltárképének üzenetét osztotta meg a több ezer összegyűlt zarándoknak. Az ünnepi szentmisét Salamon József gyimesbükki plébános mutatta be, aki prédikációjában a Szentlélek ünnepéről, annak fontosságáról beszélt, majd három híres egyházi személyiség életpéldáját vázolta fel röviden: a Moldvába menekülő székelyek lelki gondozását vállaló Zöld Péter páterét, a 65 évvel ezelőtt a Gyimesekben bérmakörúton lévő Márton Áron püspökét, illetve a negyven éve a kommunizmus sötét éveiben Gyimesbükkön templomépítésbe kezdő Dani Gergely plébánosét.
Békeima: soha többé háborút!
A katolikus egyházfő, az izraeli és a palesztin elnök békére való felhívásával zárult a Ferenc pápa által kezdeményezett békeima a vatikáni kertekben, ahol zsidók, keresztények és muzulmánok imádkoztak a békéért. A békeima első felében héber, angol és arab nyelvű imádságok követték egymást, amelyeket Ferenc pápa, Simon Peresz és Mahmúd Abbász a vatikáni kertekben egymás mellett ülve hallgatta. Az imákat a zsidó-keresztény-muzulmán delegációk tagjai mondták el. A héber imádságot David Rosen rabbi, a Vallásközi Konzultáció Nemzetközi Zsidó Bizottságának elnöke zárta le. Az angolul szóló keresztény imádságot I. Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárka kezdte el mondani. Az arab ima elején Szent Ferenc egyik békehimnuszát idézték.
A közel-keleti békeima végén a katolikus egyházfő, majd az izraeli és a palesztin elnök is beszédet mondott. Az elsőként és olaszul beszélő Ferenc pápa úgy fogalmazott, „a békéhez nagyobb bátorság kell, mint a háborúhoz.” Az egyházfő kijelentette, a Szentföldért mondott imádság előrelépés azon az úton, amely az egységet a megosztottság elé helyezi. „A világot elődeinktől örökségbe, gyermekeinktől pedig kölcsön kaptuk. Fiaink belefáradtak a háborúkba, és arra vágynak, hogy megpillantsák a béke hajnalát. A békével azoknak a fiataljainknak is tartozunk, akik éppen a békéért haltak meg” – fogalmazott Ferenc pápa. Hangsúlyozta, a béke már többször közelinek tűnt, mégsem valósult meg. Ezért van szükség az imára, hogy a „félelem bizalommá, a feszültség megbocsátássá, a fegyverek a béke eszközeivé változzanak. Csakis Isten tudja lefegyverezni a nyelveket és kezeket, hogy soha többé ne legyen háború, megosztottság és gyűlölet!” – hangsúlyozta Ferenc pápa. Simon Peresz izraeli államfő héber és angol nyelvű beszédében kijelentette: a békét nem könnyű elérni, de az izraeli és a palesztin szülőknek is kötelessége, hogy békét teremtsenek gyermekeiknek, még ha ez áldozatokat és kompromisszumokat is követel. Az izraeli elnök hangsúlyozta, hogy Ferenc pápának a békeimára való felszólítása ösztönző erőként hatott és „megérintette a szíveket”. „Soha többé háborút!” – mondta Peresz emlékezve, hogy kilenc éves kora óta tudja, mi az a háború. Mahmúd Abbász palesztin elnök olyan békét kért, amely igazságot, méltó életkörülményeket, szabadságot és független palesztin államot biztosít. Hangoztatta: legyen vége a palesztin nép szenvedéseinek és a Szentföld legyen biztonságos föld mindenki számára. Mindhárman a béke szóval zárták beszédüket, amelyet olaszul, héberül és arabul is elismételtek. A beszédeket követő kézfogás helyett Ferenc pápa, Simon Peresz és Mahmúd Abbász arcon csókolta egymást. A vatikáni kertekben elültettek egy olajfát, majd a békeima helyszínével szomszédos épületbe, a IV. Pius-házba mentek, ahol zárt ajtók mögött tanácskoztak. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Idén is több százezer hívő zarándokolt el a Kis- és Nagysomlyó hegy közötti nyeregbe, ahol öntudatra ébredésre és a közösség szolgálatára buzdította a híveket a pünkösdszombati szentmisén Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes.
Többnyire gyalogosan érkeztek a keresztalják a környező székelyföldi falvakból a legnagyobb magyar zarándoklatra, de a Kárpát-medence és a nagyvilág számos más pontjáról is. Idén három különvonat szállította Magyarországról a zarándokokat, tiszteletükre az erdélyi vasútállomások többségén ünnepi fogadtatásban részesültek. A zarándokvonatok utasai az ezeréves határhoz is ellátogattak, és a gyimesbükki kontumáci kápolnánál hallgatták meg a pünkösdvasárnapi szentmisét. Az utolsó zarándokvonat hétfőn hagyta el az országot, utasait Sepsiszentgyörgyön több százan búcsúztatták.
Mi-tudat és tündérkert
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek vezette a Nyeregben megtartott szentmisét, aki a szentmise kezdete előtt kijelentette: annak a nemzetnek van jövője, amelynek gyermekei vannak. „A boldog élet titka az ige figyelmes hallgatásában, majd az életben történő aprópénzre váltásában ölt testet” – hívta fel a figyelmet a Hármasoltárnál mondott szentbeszédében Oláh Dénes. Mint fogalmazott, e tekintetben valóban „nagy volt” Szűz Mária, Jézus anyja, akiről a szentírás is megjegyezte, hogy a szavakat szívébe véste, és elgondolkodott rajtuk. A pünkösdkor megalakult jeruzsálemi ősegyházközséggel kapcsolatban kijelentette: meg kell próbálni a mai plébániai közösségeket és a magyar civil szervezeteket is olyan közösségekké formálni, mint az ősegyház, amely megélte Isten szavát, és ez boldoggá, vidámmá, egymásra figyelő és egymást szerető közösségé alakította. „Akkor lennénk mi az Ige igazi hallgatói, ha a Somlyó hegyén mindenki szembesülne a képességeivel, és a Szűzanyára tekintve eldöntené, hogy ha valamit birtokol, ettől kezdve a közösbe teszi, hogy közösségeink sorsa jó irányba mozduljon el” – mondta Oláh Dénes. A magyar népet, a székely közösségeket is megcélozták azok az arctalan démoni erők, amelyek szét akarják verni (…), és ki akarják szolgáltatni a multik kénye-kedvének – fogalmazott a főesperes. Arra buzdította a híveket, hogy magyarságukat és római katolikus hitüket ne válasszák szét. „Ha becsületes emberként, elkötelezett emberként akarunk élni, a kettőt szorosan össze kell kapcsolni, és meg kell élni” – hangoztatta, és fontosnak nevezte, hogy a nemzeti és egyházi közösségek öntudatra, vagyis „mi-tudatra” ébredjenek.
Oláh Dénes szerint elég volt az értelmetlen zászlólengetésből, az egyházi és a nemzeti romantikából, rá kell ébredni, hogy eljött a munka ideje, amikor mindenki ott teszi a kötelességét becsülettel és számolatlanul, ahová Isten állította. „Ha öntudatra ébredtünk, ha megszólalt bennünk a lelkiismeret, ha elindultunk a megtérés útján, akkor minden amit tehetünk, hogy felkínáljuk az életünket, mindenestül” – mondta a főesperes. A csodák ideje nem járt le, de olyan tanárokra, lelkipásztorokra és szülőkre van szükség, akik meg tudják győzni a gyermekeket és a fiatalokat, hogy adottságaikat tegyék be a közösbe, és ne tartsák meg maguknak. „Ha képességeinket mind közreadnánk, akkor lehetne még egyszer Erdély földje tündérkert”.
Gyimesbükki emlékezés
A történelmi Magyarország legkeletibb településén, Gyimesbükkön tartott ünnepségek középpontjában idén a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelem és az azt követően bujdosásra kényszerülő székelyek kálváriája állt. Az 1764-ben történt madéfalvi székelymészárlást követően Moldvába menekült székelyek 1777 és 1786 között öt magyar falut alapítottak Bukovinában, kettőt erős vallásosságukról (Istensegíts, Fogadjisten), kettőt a számukra kegyelmet kieszközölő gróf Hadik András erdélyi királybiztosról (Hadikfalva, Andrásfalva), egyet pedig II. József császárról (Józseffalva) neveztek el. A nehéz körülmények között élő bukovinai székelyek sorsának rendezése többször került a Magyar kormány terítékére, több hullámban vándoroltak el onnan a világ minden tájára.
Balla Imre gyimesi lelkész Xántus Géza képzőművész erre az alkalomra festett Gyimesi Boldogasszony oltárképének üzenetét osztotta meg a több ezer összegyűlt zarándoknak. Az ünnepi szentmisét Salamon József gyimesbükki plébános mutatta be, aki prédikációjában a Szentlélek ünnepéről, annak fontosságáról beszélt, majd három híres egyházi személyiség életpéldáját vázolta fel röviden: a Moldvába menekülő székelyek lelki gondozását vállaló Zöld Péter páterét, a 65 évvel ezelőtt a Gyimesekben bérmakörúton lévő Márton Áron püspökét, illetve a negyven éve a kommunizmus sötét éveiben Gyimesbükkön templomépítésbe kezdő Dani Gergely plébánosét.
Békeima: soha többé háborút!
A katolikus egyházfő, az izraeli és a palesztin elnök békére való felhívásával zárult a Ferenc pápa által kezdeményezett békeima a vatikáni kertekben, ahol zsidók, keresztények és muzulmánok imádkoztak a békéért. A békeima első felében héber, angol és arab nyelvű imádságok követték egymást, amelyeket Ferenc pápa, Simon Peresz és Mahmúd Abbász a vatikáni kertekben egymás mellett ülve hallgatta. Az imákat a zsidó-keresztény-muzulmán delegációk tagjai mondták el. A héber imádságot David Rosen rabbi, a Vallásközi Konzultáció Nemzetközi Zsidó Bizottságának elnöke zárta le. Az angolul szóló keresztény imádságot I. Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárka kezdte el mondani. Az arab ima elején Szent Ferenc egyik békehimnuszát idézték.
A közel-keleti békeima végén a katolikus egyházfő, majd az izraeli és a palesztin elnök is beszédet mondott. Az elsőként és olaszul beszélő Ferenc pápa úgy fogalmazott, „a békéhez nagyobb bátorság kell, mint a háborúhoz.” Az egyházfő kijelentette, a Szentföldért mondott imádság előrelépés azon az úton, amely az egységet a megosztottság elé helyezi. „A világot elődeinktől örökségbe, gyermekeinktől pedig kölcsön kaptuk. Fiaink belefáradtak a háborúkba, és arra vágynak, hogy megpillantsák a béke hajnalát. A békével azoknak a fiataljainknak is tartozunk, akik éppen a békéért haltak meg” – fogalmazott Ferenc pápa. Hangsúlyozta, a béke már többször közelinek tűnt, mégsem valósult meg. Ezért van szükség az imára, hogy a „félelem bizalommá, a feszültség megbocsátássá, a fegyverek a béke eszközeivé változzanak. Csakis Isten tudja lefegyverezni a nyelveket és kezeket, hogy soha többé ne legyen háború, megosztottság és gyűlölet!” – hangsúlyozta Ferenc pápa. Simon Peresz izraeli államfő héber és angol nyelvű beszédében kijelentette: a békét nem könnyű elérni, de az izraeli és a palesztin szülőknek is kötelessége, hogy békét teremtsenek gyermekeiknek, még ha ez áldozatokat és kompromisszumokat is követel. Az izraeli elnök hangsúlyozta, hogy Ferenc pápának a békeimára való felszólítása ösztönző erőként hatott és „megérintette a szíveket”. „Soha többé háborút!” – mondta Peresz emlékezve, hogy kilenc éves kora óta tudja, mi az a háború. Mahmúd Abbász palesztin elnök olyan békét kért, amely igazságot, méltó életkörülményeket, szabadságot és független palesztin államot biztosít. Hangoztatta: legyen vége a palesztin nép szenvedéseinek és a Szentföld legyen biztonságos föld mindenki számára. Mindhárman a béke szóval zárták beszédüket, amelyet olaszul, héberül és arabul is elismételtek. A beszédeket követő kézfogás helyett Ferenc pápa, Simon Peresz és Mahmúd Abbász arcon csókolta egymást. A vatikáni kertekben elültettek egy olajfát, majd a békeima helyszínével szomszédos épületbe, a IV. Pius-házba mentek, ahol zárt ajtók mögött tanácskoztak. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. július 22.
Középajta a művészet nyelvén
Véget ért az 5. nemzetközi alkotótábor az erdővidéki településen
Hogy miért pont Középajta? Miért ne?” – hangzott el az 5. alkalommal megrendezett Értjük egymást! - Rozumieme si! - Ne înțelegem! mottójú alkotótábor záró kiállításán szombaton, ahol három országból érkező képzőművészek mutatták be az elmúlt hét „termését”. A felvidéki Rovás Polgári Társulás és a középajtai Benkő József Közösségfejlesztési Egyesület közös eseményén 28 képzőművész vett részt Felvidékről, Magyarországról és Erdélyből.
A képzőművészek egy hetet töltöttek Középajtán, a helybéli családok vendégszeretetét élvezve, a közös alkotás mellett kirándulásokon vettek részt, ellátogattak a Bákó megyei Lábnyikba, ahol csángó gyerekek számára tartottak foglalkozásokat, látogatást tettek Gyimesbükkön, a Békás-szorosnál, a Szent Anna-tónál, a Transzfogarason és Brassóban
A középajtai kultúrotthon egy hétre műteremmé avanzsált, ahová bárki ellátogathatott, aki kíváncsi volt az alkotási folyamatra, a készülő festmények és szobrok egy-egy fázisát kísérhette figyelemmel. A középajtai épületek, emberek és környezet nem egy képzőművészt megihlettek, a kész alkotásokon felfedezhető egy-egy motívum, amelyet egyértelműen az erdővidéki település hordoz magán.
– A középajtai esemény egy háromállomásos sorozat része, a tábor Tihanyban, majd Kassán folytatódik. Az öt év alatt annyira népszerűvé vált, hogy ha növelni lehetne a befogadóképességet, akár három busznyi ember is részt venne a programban – mondta el Szabó Ottó képzőművész, a felvidéki Rovás elnöke. – A tábor nem amatőr alkotókat, hanem profi képzőművészeket tömörít, célunk pedig olyan színvonalra emelni az eseménysorozatot, mint például a nagybányai művésztelep, ahol kifejlődött a magyar képzőművészet. Minden jel azt mutatja, hogy jó úton haladunk – tette hozzá.
A képzőművészek kísérői között volt dr. Czövek Éva neurológus, Havasi Péter újságíró, a Kassai Figyelő főszerkesztője, és Gergely-Papp Adrianna, a magyar többségű, Kassa melletti Debrőd település polgármestere is.
– Sajnos, sok közös vonást fedeztem fel az erdélyi települések és a felvidéki magyarlakta vidék sorsában, hiszen Szlovákiáról sem mondható el, hogy támogatná a kis falvak fejlődését. Nagyon nehéz beruházásokat véghezvinni, és nem látok reményt arra, hogy a jövőben ez másképp lesz. Éppen ezért minden lehetőséget kihasználok arra, hogy felhívjam a figyelmet: fektessünk nagyobb hangsúlyt a kis településekre, hiszen ezek nélkül elszegényedik a kultúránk – hangsúlyozta a polgármesternő.
Eva Tkáčiková szlovák anyanyelvű képzőművész is része volt a csapatnak, a magyarokkal való kapcsolatáról így vallott:
– Amíg nem találkoztam a Rovás csoporttal, nem sokat tudtam a magyarságról, de ma már azt is tudom, hogy a rovás név a régi székely írásmódot jelenti, és azt is felfedeztem, hogy az itteni emberek tehetséges fafaragók, sehol nem találkoztam még ilyen gyönyörű kapukkal. Az itteniek kultúráján kívül a konyhájuk is fenomenális, számomra a magyar szinonimája mindig is a gulyás volt. Ez az étel számos összetevőből áll, amelyeket ha összekeverünk, csodálatos ízt kapunk. Ez a művésztelep, amelyen részt vettünk, egy csodálatos gulyás volt számomra, ez a sokféle ember, aki Középajtán összegyűlt, egy csodálatos „ízkombinációt” eredményezett.
– Örülök, hogy egy tervből már öt éve működő tábort sikerült teremtenünk, amelyhez nagymértékben hozzájárul évről évre a helyiek vendégszeretete, az itteni táj és a falusi hétköznapokba való betekintés is. A képzőművészek és a helyiek között már barátságok is kialakultak, és reméljük, ez hosszú ideig fennmarad, csakúgy, mint a tábor – szögezte le Berszán István házigazda, középajtai református lelkész.
Az esemény főtámogatója a Communitas Alapítvány volt, valamint helybéli vállalkozók, magánszemélyek is hozzájárultak ahhoz, hogy a vendégek semmiben ne szenvedjenek hiányt.
Berszán Réka, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Véget ért az 5. nemzetközi alkotótábor az erdővidéki településen
Hogy miért pont Középajta? Miért ne?” – hangzott el az 5. alkalommal megrendezett Értjük egymást! - Rozumieme si! - Ne înțelegem! mottójú alkotótábor záró kiállításán szombaton, ahol három országból érkező képzőművészek mutatták be az elmúlt hét „termését”. A felvidéki Rovás Polgári Társulás és a középajtai Benkő József Közösségfejlesztési Egyesület közös eseményén 28 képzőművész vett részt Felvidékről, Magyarországról és Erdélyből.
A képzőművészek egy hetet töltöttek Középajtán, a helybéli családok vendégszeretetét élvezve, a közös alkotás mellett kirándulásokon vettek részt, ellátogattak a Bákó megyei Lábnyikba, ahol csángó gyerekek számára tartottak foglalkozásokat, látogatást tettek Gyimesbükkön, a Békás-szorosnál, a Szent Anna-tónál, a Transzfogarason és Brassóban
A középajtai kultúrotthon egy hétre műteremmé avanzsált, ahová bárki ellátogathatott, aki kíváncsi volt az alkotási folyamatra, a készülő festmények és szobrok egy-egy fázisát kísérhette figyelemmel. A középajtai épületek, emberek és környezet nem egy képzőművészt megihlettek, a kész alkotásokon felfedezhető egy-egy motívum, amelyet egyértelműen az erdővidéki település hordoz magán.
– A középajtai esemény egy háromállomásos sorozat része, a tábor Tihanyban, majd Kassán folytatódik. Az öt év alatt annyira népszerűvé vált, hogy ha növelni lehetne a befogadóképességet, akár három busznyi ember is részt venne a programban – mondta el Szabó Ottó képzőművész, a felvidéki Rovás elnöke. – A tábor nem amatőr alkotókat, hanem profi képzőművészeket tömörít, célunk pedig olyan színvonalra emelni az eseménysorozatot, mint például a nagybányai művésztelep, ahol kifejlődött a magyar képzőművészet. Minden jel azt mutatja, hogy jó úton haladunk – tette hozzá.
A képzőművészek kísérői között volt dr. Czövek Éva neurológus, Havasi Péter újságíró, a Kassai Figyelő főszerkesztője, és Gergely-Papp Adrianna, a magyar többségű, Kassa melletti Debrőd település polgármestere is.
– Sajnos, sok közös vonást fedeztem fel az erdélyi települések és a felvidéki magyarlakta vidék sorsában, hiszen Szlovákiáról sem mondható el, hogy támogatná a kis falvak fejlődését. Nagyon nehéz beruházásokat véghezvinni, és nem látok reményt arra, hogy a jövőben ez másképp lesz. Éppen ezért minden lehetőséget kihasználok arra, hogy felhívjam a figyelmet: fektessünk nagyobb hangsúlyt a kis településekre, hiszen ezek nélkül elszegényedik a kultúránk – hangsúlyozta a polgármesternő.
Eva Tkáčiková szlovák anyanyelvű képzőművész is része volt a csapatnak, a magyarokkal való kapcsolatáról így vallott:
– Amíg nem találkoztam a Rovás csoporttal, nem sokat tudtam a magyarságról, de ma már azt is tudom, hogy a rovás név a régi székely írásmódot jelenti, és azt is felfedeztem, hogy az itteni emberek tehetséges fafaragók, sehol nem találkoztam még ilyen gyönyörű kapukkal. Az itteniek kultúráján kívül a konyhájuk is fenomenális, számomra a magyar szinonimája mindig is a gulyás volt. Ez az étel számos összetevőből áll, amelyeket ha összekeverünk, csodálatos ízt kapunk. Ez a művésztelep, amelyen részt vettünk, egy csodálatos gulyás volt számomra, ez a sokféle ember, aki Középajtán összegyűlt, egy csodálatos „ízkombinációt” eredményezett.
– Örülök, hogy egy tervből már öt éve működő tábort sikerült teremtenünk, amelyhez nagymértékben hozzájárul évről évre a helyiek vendégszeretete, az itteni táj és a falusi hétköznapokba való betekintés is. A képzőművészek és a helyiek között már barátságok is kialakultak, és reméljük, ez hosszú ideig fennmarad, csakúgy, mint a tábor – szögezte le Berszán István házigazda, középajtai református lelkész.
Az esemény főtámogatója a Communitas Alapítvány volt, valamint helybéli vállalkozók, magánszemélyek is hozzájárultak ahhoz, hogy a vendégek semmiben ne szenvedjenek hiányt.
Berszán Réka, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. augusztus 4.
Gyergyóban gyakorlatozik az egri lány
Szakmai gyakorlata helyszínéül miért választja Gyergyószentmiklóst a külföldi egyetemista? Mi az a vonzerő, ami miatt meghosszabbítja kötelező itt tartózkodását? Mik azok az értékek, amiket a gyergyóiak természetesnek vélnek, az idegen viszont pozitív újdonságként él meg? – többek között ezekre a kérdésekre válaszolt a sajtónak a budapesti ELTE Gyergyószentmiklóson gyakorlatozó hallgatója, Farkas Éva.
A hatodéves egri, Budapesten tanuló egyetemi hallgató június elsején érkezett Gyergyóba, az Erasmus-program ösztöndíjasaként ő maga választotta a székelyföldi helyszínt. Terület- és településfejlesztő geográfus válik belőle, ha elvégzi az egyetemet, addig is minden lehetséges módon igyekszik a mélyére látni választott szakmájának.
A kérdésre, hogy miért éppen Gyergyóra esett a választása, Farkas Éva elmondta: „Édesapám marosvásárhelyi, vannak erdélyi kapcsolataim, de már jó pár éve nem voltam ezen a vidéken. Tervezgettem, hogy jó lenne eljönni Székelyföldre, de nem turistaként, hanem úgy, hogy itt lakhassak, legyen időm, alkalmam megismerni az ittenieket, mindennapi életüket, a környéket. Ilyen szempontból az ösztöndíj és egy gyergyószentmiklósi családdal való baráti kapcsolat épp kapóra jött.”
A polgármesteri hivatal fogadta be Évát, aki előbb a turisztikai irodán tevékenykedett, de négy hónapos itt tartózkodása során a városháza más osztályainak tevékenységével is szeretne megismerkedni. A szervezési munka „ága-bogát” nem csupán az íróasztal mögül igyekszik szemlélni, az eltelt időszakban aktívan részt vállalt a városban és a környéken zajló rendezvények szervezésében is.
Szenétén a cserkésztáborban segédkezett, a Gyulafehérvári Caritas önkéntes csapatához csatlakozva aktívan vett részt a Remetei Falunapokon és a Gyergyószentmiklósi Nyári Kulturális Fesztiválon, de nem maradt ki a szervezet önkéntes táborából sem. A Babeș-Bolyai Egyetem gyergyói diákjaival Gyimesbükkben egyhetes terepgyakorlaton vett részt, majd Tusványoson kereste meg azt a lehetőséget, amivel az ott táborozó gyergyóiaknak segíthetett.
„Szeretnék mindenfélét kipróbálni, úgy itt lenni, hogy ne az albérletben üldögélve, filmet nézve teljen el ez az időszak. Kihasználom a jó időt, azt, hogy vannak programok. Két hónap alatt sok emberrel megismerkedtem, akik segítenek abban, hogy kimozdulhassak” – mondja Éva.
Jó élményeiből otthoni barátait is részesíteni szeretné, ezért csoportokban hívja meg őket Gyergyóba, szervez számukra különböző programokat, kirándulásokat, túrákat. Mindebben az itt működő „módszer” alkalmazása segíti. „Nagyon pozitív az a kapcsolati tőke, amit itt találtam: néhány telefonbeszélgetéssel nagyon sok mindent el lehet intézni. Nagyon gyors átfutással le lehet szervezni bizonyos dolgokat. Ezek nemcsak a kisváros előnyei, azt tapasztalom, hogy Gyergyóban szorosak az emberi kapcsolatok, egymás életében aktívan részt vállalnak az emberek” – fejtette ki.
Szakmai szemmel ugyanakkor a negatívumokra is rámutatott: a tömegközlekedés hiánya miatt nagy problémának tartja a kirándulóhelyek megközelíthetőségét, továbbá azt, hogy sok turisztikai pont, az ottani szállás- és egyéb lehetőségek nem találhatók meg az interneten. „Gyorsan el lehet intézni mindent akkor, hogyha van ismeretség, de nagyon nehezen boldogul az, aki tejesen ismeretlenül jön ide” – osztja meg meglátásait.
Semmiféle negatívum nem hatott Évára annyira erősen, hogy elnyomná kellemes benyomásait, annyira jól érzi magát Gyergyóban, hogy egy hónappal meghosszabbította egyébként három hónapos itt tartózkodását. Állítja, jövőben is visszatér, akkor a közeli Háromkúton szeretne több időt tölteni, hogy diplomamunkájához elvégezhesse a szükséges társadalom-földrajzi kutatásokat. Hogy a hivatalokban ne legyenek fennakadásai, tervezi, hogy addig bár alapszinten megtanulja a román nyelvet.
Pethő Melánia, Székelyhon.ro
Szakmai gyakorlata helyszínéül miért választja Gyergyószentmiklóst a külföldi egyetemista? Mi az a vonzerő, ami miatt meghosszabbítja kötelező itt tartózkodását? Mik azok az értékek, amiket a gyergyóiak természetesnek vélnek, az idegen viszont pozitív újdonságként él meg? – többek között ezekre a kérdésekre válaszolt a sajtónak a budapesti ELTE Gyergyószentmiklóson gyakorlatozó hallgatója, Farkas Éva.
A hatodéves egri, Budapesten tanuló egyetemi hallgató június elsején érkezett Gyergyóba, az Erasmus-program ösztöndíjasaként ő maga választotta a székelyföldi helyszínt. Terület- és településfejlesztő geográfus válik belőle, ha elvégzi az egyetemet, addig is minden lehetséges módon igyekszik a mélyére látni választott szakmájának.
A kérdésre, hogy miért éppen Gyergyóra esett a választása, Farkas Éva elmondta: „Édesapám marosvásárhelyi, vannak erdélyi kapcsolataim, de már jó pár éve nem voltam ezen a vidéken. Tervezgettem, hogy jó lenne eljönni Székelyföldre, de nem turistaként, hanem úgy, hogy itt lakhassak, legyen időm, alkalmam megismerni az ittenieket, mindennapi életüket, a környéket. Ilyen szempontból az ösztöndíj és egy gyergyószentmiklósi családdal való baráti kapcsolat épp kapóra jött.”
A polgármesteri hivatal fogadta be Évát, aki előbb a turisztikai irodán tevékenykedett, de négy hónapos itt tartózkodása során a városháza más osztályainak tevékenységével is szeretne megismerkedni. A szervezési munka „ága-bogát” nem csupán az íróasztal mögül igyekszik szemlélni, az eltelt időszakban aktívan részt vállalt a városban és a környéken zajló rendezvények szervezésében is.
Szenétén a cserkésztáborban segédkezett, a Gyulafehérvári Caritas önkéntes csapatához csatlakozva aktívan vett részt a Remetei Falunapokon és a Gyergyószentmiklósi Nyári Kulturális Fesztiválon, de nem maradt ki a szervezet önkéntes táborából sem. A Babeș-Bolyai Egyetem gyergyói diákjaival Gyimesbükkben egyhetes terepgyakorlaton vett részt, majd Tusványoson kereste meg azt a lehetőséget, amivel az ott táborozó gyergyóiaknak segíthetett.
„Szeretnék mindenfélét kipróbálni, úgy itt lenni, hogy ne az albérletben üldögélve, filmet nézve teljen el ez az időszak. Kihasználom a jó időt, azt, hogy vannak programok. Két hónap alatt sok emberrel megismerkedtem, akik segítenek abban, hogy kimozdulhassak” – mondja Éva.
Jó élményeiből otthoni barátait is részesíteni szeretné, ezért csoportokban hívja meg őket Gyergyóba, szervez számukra különböző programokat, kirándulásokat, túrákat. Mindebben az itt működő „módszer” alkalmazása segíti. „Nagyon pozitív az a kapcsolati tőke, amit itt találtam: néhány telefonbeszélgetéssel nagyon sok mindent el lehet intézni. Nagyon gyors átfutással le lehet szervezni bizonyos dolgokat. Ezek nemcsak a kisváros előnyei, azt tapasztalom, hogy Gyergyóban szorosak az emberi kapcsolatok, egymás életében aktívan részt vállalnak az emberek” – fejtette ki.
Szakmai szemmel ugyanakkor a negatívumokra is rámutatott: a tömegközlekedés hiánya miatt nagy problémának tartja a kirándulóhelyek megközelíthetőségét, továbbá azt, hogy sok turisztikai pont, az ottani szállás- és egyéb lehetőségek nem találhatók meg az interneten. „Gyorsan el lehet intézni mindent akkor, hogyha van ismeretség, de nagyon nehezen boldogul az, aki tejesen ismeretlenül jön ide” – osztja meg meglátásait.
Semmiféle negatívum nem hatott Évára annyira erősen, hogy elnyomná kellemes benyomásait, annyira jól érzi magát Gyergyóban, hogy egy hónappal meghosszabbította egyébként három hónapos itt tartózkodását. Állítja, jövőben is visszatér, akkor a közeli Háromkúton szeretne több időt tölteni, hogy diplomamunkájához elvégezhesse a szükséges társadalom-földrajzi kutatásokat. Hogy a hivatalokban ne legyenek fennakadásai, tervezi, hogy addig bár alapszinten megtanulja a román nyelvet.
Pethő Melánia, Székelyhon.ro
2014. augusztus 21.
Háromnapos túrával emlékeznek az ezeréves határt védő katonákra
Idén az első világháború kitörésének 100. és a gyimesi kitörés 70. évfordulója alkalmából három napos rendezvénnyé bővítették a 32-es határvadász zászlóalj emléktúrát. Az ezeréves határt védő katonáknak emléket állító túra résztvevői péntektől vasárnapig 20 kilométert tesznek meg a Gyimesekben – mondta az egyik szervező, Vincellér Tibor, a Kelet-magyarországi Speciális Mentő Egyesület elnöke az MTI-nek.
A 32-es határvadász emléktúrát ötödik alkalommal szervezi meg a Kelet-magyarországi Speciális Mentő Egyesület. Idén viszont az első világháború kitörésének századik évfordulója alkalmából összefogtak azzal a két másik szervezettel, amelyek szintén az ezeréves magyar határ keleti végeire- jelenleg erdélyi területekre – szoktak megemlékezéseket szervezni: a Budakeszi Kultúra Alapítvánnyal és a Maglódi Sebő Ödön társasággal. A három szervezet által szervezett három napos, 20 kilométeres túra lebonyolítását segíti még több helyi önkormányzat, az erdélyi speciális mentőcsoport helyi egyesülete, valamint a Honvédelmi Minisztérium is – fejtette ki Vincellér Tibor.
A túra résztvevői péntek reggel Gyimesfelsőlokon, az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnáziumnál gyülekeznek, s onnan indulnak az ezeréves határra, a Rákóczi-várhoz. Másnap, az első világháborúra emlékezve, első világháborús sírokat, valamint a kontumáci temetőt látogatják meg, ahol egy szentmisét is tartanak az elhunyt katonák emlékére. Majd Gyimesbükkről körtúrára indulnak. A harmadik nap, vasárnap lesz a hagyományőrző 32-es határvadász emléktúra. Ezzel azoknak a katonáknak állítanak emléket, akik 1944. augusztus 28. és szeptember 20. között hősiesen védekeztek, s a „román árulás” után sikerült kitörniük a bekerítésből. Ennek történetét Sebő János, a gyimesbükki határvédelem egykori parancsnokának leírásából lehet ismerni. Ennek köszönhetően a Hidegségről Csíkszentdomokosra tartó túrán csaknem ugyanazon az útvonalon mennek végig, ahol egykor a harminckettesek.
Vincellér Tibor azt mondta, amikor az emléktúrát először megszervezték, céljuk az volt, hogy összekovácsolják a csángókat, a székelyeket és az anyaországban élő magyarokat. Továbbá hogy emlékezzenek azokra a hős katonákra, akik védték az országot, s hogy minél többen megismerjék a 32-es határvadász zászlóalj történetét, és ehhez olyasmit adjanak, amely nincs benne a történelemkönyvekben. A túra szervezője elmondta: az elmúlt években egyre többen csatlakoztak, kezd ”népünnepéllyé” alakulni az emléktúra.
Idén az első világháború kitörésének századik, és a gyimesi kitörés hetvenedik évfordulója alkalmából szervezett összesen 20 kilométeres túra mindegyik napjára nagyjából száz embert várnak. Az egyik szervező Kelet-magyarországi Speciális Mentő Egyesület elnöke Vincellér Tibor elmondta: a túra több pontján lesznek helyi megemlékezések, s ezen felül mindhárom nap történészek is tartanak majd előadásokat, például az ezeréves határ kialakulásáról, a Rákóczi-várról, katonasírok történetéről is.
MTI, Székelyhon.ro
Idén az első világháború kitörésének 100. és a gyimesi kitörés 70. évfordulója alkalmából három napos rendezvénnyé bővítették a 32-es határvadász zászlóalj emléktúrát. Az ezeréves határt védő katonáknak emléket állító túra résztvevői péntektől vasárnapig 20 kilométert tesznek meg a Gyimesekben – mondta az egyik szervező, Vincellér Tibor, a Kelet-magyarországi Speciális Mentő Egyesület elnöke az MTI-nek.
A 32-es határvadász emléktúrát ötödik alkalommal szervezi meg a Kelet-magyarországi Speciális Mentő Egyesület. Idén viszont az első világháború kitörésének századik évfordulója alkalmából összefogtak azzal a két másik szervezettel, amelyek szintén az ezeréves magyar határ keleti végeire- jelenleg erdélyi területekre – szoktak megemlékezéseket szervezni: a Budakeszi Kultúra Alapítvánnyal és a Maglódi Sebő Ödön társasággal. A három szervezet által szervezett három napos, 20 kilométeres túra lebonyolítását segíti még több helyi önkormányzat, az erdélyi speciális mentőcsoport helyi egyesülete, valamint a Honvédelmi Minisztérium is – fejtette ki Vincellér Tibor.
A túra résztvevői péntek reggel Gyimesfelsőlokon, az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnáziumnál gyülekeznek, s onnan indulnak az ezeréves határra, a Rákóczi-várhoz. Másnap, az első világháborúra emlékezve, első világháborús sírokat, valamint a kontumáci temetőt látogatják meg, ahol egy szentmisét is tartanak az elhunyt katonák emlékére. Majd Gyimesbükkről körtúrára indulnak. A harmadik nap, vasárnap lesz a hagyományőrző 32-es határvadász emléktúra. Ezzel azoknak a katonáknak állítanak emléket, akik 1944. augusztus 28. és szeptember 20. között hősiesen védekeztek, s a „román árulás” után sikerült kitörniük a bekerítésből. Ennek történetét Sebő János, a gyimesbükki határvédelem egykori parancsnokának leírásából lehet ismerni. Ennek köszönhetően a Hidegségről Csíkszentdomokosra tartó túrán csaknem ugyanazon az útvonalon mennek végig, ahol egykor a harminckettesek.
Vincellér Tibor azt mondta, amikor az emléktúrát először megszervezték, céljuk az volt, hogy összekovácsolják a csángókat, a székelyeket és az anyaországban élő magyarokat. Továbbá hogy emlékezzenek azokra a hős katonákra, akik védték az országot, s hogy minél többen megismerjék a 32-es határvadász zászlóalj történetét, és ehhez olyasmit adjanak, amely nincs benne a történelemkönyvekben. A túra szervezője elmondta: az elmúlt években egyre többen csatlakoztak, kezd ”népünnepéllyé” alakulni az emléktúra.
Idén az első világháború kitörésének századik, és a gyimesi kitörés hetvenedik évfordulója alkalmából szervezett összesen 20 kilométeres túra mindegyik napjára nagyjából száz embert várnak. Az egyik szervező Kelet-magyarországi Speciális Mentő Egyesület elnöke Vincellér Tibor elmondta: a túra több pontján lesznek helyi megemlékezések, s ezen felül mindhárom nap történészek is tartanak majd előadásokat, például az ezeréves határ kialakulásáról, a Rákóczi-várról, katonasírok történetéről is.
MTI, Székelyhon.ro
2014. augusztus 23.
Mindennaposak a csángók elrománosítását célzó törekvések
Ma is folyamatos a csángók elrománosításának, beolvasztásának kampánya. A gyimesiek magyarsága még megmenthető, Moldvában pedig már csak bizonyos településeken lehetséges, de csakis székelyföldi, és magyarországi segítséggel, összefogással – figyelmeztet Salamon József gyimesbükki plébános.
A plébános csángómagyar, lujzikalagori, de a gyimesi csángóknál szolgál.
Oláh-Gál Elvira, a Kossuth Rádió munkatársa Salamon Józsefet sajátos szerepéről kérdezte, arról, hogy tud-e összekötő kapocs lenni a moldvai és az erdélyi magyarok, a csángók között?
Egy betegséggel találkozunk, lelki, és szellemi gondok vannak, mert ami magyarságtudatuk volt 25 évvel ezelőtt, még azt is kiölték a hívekből, volt egy időszak, amikor a szószékről Csíksomlyó ellen beszéltek, hogy nem szabad odamenni, egészen lekapcsolják az embereket a magyar kultúráról, a magyar értékekről, amiben felnőttek – panaszolta Salamon József.
A plébános meg van arról győződve, ha a közigazgatásilag Bákó megyéhez tartozó Gyimesbükk egyházilag nem Gyulafehérvárhoz tartozna, akkor ez a település is már rég a moldvai közösségek sorsára jutott volna.
Salamon József úgy véli, hogy a nacionalista, és soviniszta beolvasztási, elrománosítási folyamat Gyimesbükkben, és néhány moldvai településen még megfordítható, ha az emberek ráéreznek az igazságra, az értékeikre. Hozzátette: legnagyobb gond a hazugság, és a történelemhamisítás.
A csángók már saját magukat nem tudják „megvédeni”, székelyföldi és magyarországi összefogásra, lelki összetartozásra van szükség – szögezte le Salamon József.
Kossuth Rádió, Erdély.ma
Ma is folyamatos a csángók elrománosításának, beolvasztásának kampánya. A gyimesiek magyarsága még megmenthető, Moldvában pedig már csak bizonyos településeken lehetséges, de csakis székelyföldi, és magyarországi segítséggel, összefogással – figyelmeztet Salamon József gyimesbükki plébános.
A plébános csángómagyar, lujzikalagori, de a gyimesi csángóknál szolgál.
Oláh-Gál Elvira, a Kossuth Rádió munkatársa Salamon Józsefet sajátos szerepéről kérdezte, arról, hogy tud-e összekötő kapocs lenni a moldvai és az erdélyi magyarok, a csángók között?
Egy betegséggel találkozunk, lelki, és szellemi gondok vannak, mert ami magyarságtudatuk volt 25 évvel ezelőtt, még azt is kiölték a hívekből, volt egy időszak, amikor a szószékről Csíksomlyó ellen beszéltek, hogy nem szabad odamenni, egészen lekapcsolják az embereket a magyar kultúráról, a magyar értékekről, amiben felnőttek – panaszolta Salamon József.
A plébános meg van arról győződve, ha a közigazgatásilag Bákó megyéhez tartozó Gyimesbükk egyházilag nem Gyulafehérvárhoz tartozna, akkor ez a település is már rég a moldvai közösségek sorsára jutott volna.
Salamon József úgy véli, hogy a nacionalista, és soviniszta beolvasztási, elrománosítási folyamat Gyimesbükkben, és néhány moldvai településen még megfordítható, ha az emberek ráéreznek az igazságra, az értékeikre. Hozzátette: legnagyobb gond a hazugság, és a történelemhamisítás.
A csángók már saját magukat nem tudják „megvédeni”, székelyföldi és magyarországi összefogásra, lelki összetartozásra van szükség – szögezte le Salamon József.
Kossuth Rádió, Erdély.ma
2014. augusztus 28.
A kegyeletsértés nem hazafias tett
Kit zavarhatott a magyar nyelvű tábla Gyimesbükkön? A moldvai Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükk lakossága kegyelettel őrzi a történelmi Magyarország határán zajló háborús események áldozatainak kegyhelyeit.
Kivételékek azonban mindig vannak. Néhány napja egy tarhavasi magyar táblát meggyaláztak, felgyújtottak, tönkretettek. Itt készült Oláh-Gál Elvira beszámolója.
A mikrofon előtt előbb Bánkúti Ákos, a Budakeszi Kultúra Alapítvány képviselője idézte fel részletesen a 70 évvel ezelőtt történt eseményeket. Majd Dr. Pap István, a 32-es határvadász-emléktúra kezdeményezője elmondta, hogy többnyelvű táblán tüntették fel az elesettek nevét és haláluk körülményeit, most pedig két nap után megdöbbenéssel látják, hogy a magyar nyelvű tábla eltűnt. Deáky András, aki a gyimesi csángók között élte le életét, elmondta, hogy tudnak ezekről a sírokról és próbálják is azokat gondozni, a magyar tábla meggyalázásáról azonban mégis nehéz beszélnie. Deáky szerint a gyimesi csángókban kettős identitástudat van, és bár sokan közülük tökéletesen beszélik a magyar nyelvet, mégis román érzelműek. Ha ők románok, az rendben is van, legyenek románok, de tiszteljék azt, hogy mi magyarként akarunk élni a szülőföldünkön – jelentette ki Deáky.
Kossuth Rádió, Erdély.ma
Kit zavarhatott a magyar nyelvű tábla Gyimesbükkön? A moldvai Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükk lakossága kegyelettel őrzi a történelmi Magyarország határán zajló háborús események áldozatainak kegyhelyeit.
Kivételékek azonban mindig vannak. Néhány napja egy tarhavasi magyar táblát meggyaláztak, felgyújtottak, tönkretettek. Itt készült Oláh-Gál Elvira beszámolója.
A mikrofon előtt előbb Bánkúti Ákos, a Budakeszi Kultúra Alapítvány képviselője idézte fel részletesen a 70 évvel ezelőtt történt eseményeket. Majd Dr. Pap István, a 32-es határvadász-emléktúra kezdeményezője elmondta, hogy többnyelvű táblán tüntették fel az elesettek nevét és haláluk körülményeit, most pedig két nap után megdöbbenéssel látják, hogy a magyar nyelvű tábla eltűnt. Deáky András, aki a gyimesi csángók között élte le életét, elmondta, hogy tudnak ezekről a sírokról és próbálják is azokat gondozni, a magyar tábla meggyalázásáról azonban mégis nehéz beszélnie. Deáky szerint a gyimesi csángókban kettős identitástudat van, és bár sokan közülük tökéletesen beszélik a magyar nyelvet, mégis román érzelműek. Ha ők románok, az rendben is van, legyenek románok, de tiszteljék azt, hogy mi magyarként akarunk élni a szülőföldünkön – jelentette ki Deáky.
Kossuth Rádió, Erdély.ma
2014. szeptember 2.
Több volt, mint ünneprontás
Hetven évvel ezelőtt apánkat vártuk haza, akkor menekült bajtársaival az oroszok elől Úz völgye poklából. Meg sem álltak a Stájer-Alpokig. Hetven éve annak, 1944. augusztus 26-át írtak. A fia csak most, az évforduló napján ismerhette meg a völgyet, amelyről ő annyit mesélt.
Magasztos hangulatú, megható ünnepségen vettünk részt. Keresztfák és kopják, emlékező embersereg, sok-sok fiatal (akik fél évszázad múlva is tudnak majd beszélni, emlékezni a hős, Úz-mezőn nyugvó elődökre, az érettük elhangzott szentmiseáldozatra, protestáns prédikációkra). Színes virágok özöne, éneklő, muzsikáló emberek százai, hagyományőrző huszárok, vitézi rendek álltak méltóságos csendben, és sokan, akik a csonka országból érkeztek nagy kerülővel, s nem ijedtek meg Dormány felől a hegynek tartó göröngyös úttól, a kilométerek százaitól. Az áldott Nap melege, a ránk boruló kék égbolt, Úz évszázados fenyvesei, minden-minden emlékezésünket akarta szebbé-jobbá tenni: 1914 és 1944 eseményeinek bensőséges megidézését. S lám, mégis, a legemberibb érzések szülte szabadtéri áldott-szelíd emlékezés idejére is rosszakaratú emberek egy bántóan kegyetlen ünneprontó eseményről gondoskodtak. Ott, ahol fiak, unokák és dédunokák gyűltek össze, kezet szorítottak öreg veteránokkal, gondoskodott az elvetemült emberi rosszaság arról, hogy durva tettel belegázoljon ünnepi hangulatunkba. Ahol valamikor az ezeréves országunk határa húzódott, ahol a Nemerék lába alól a Veresvíz pataka hangos csobbanással ömlik az Úzba, éppen a mi ünnepnapunkon adtak parancsot arra, hogy tüntessék el azt a kis épületet, amely minden okiratban az Úz-völgyi határvám nevet viselte! Hadd lássa az Úz mezeje felé özönlő vendégsereg – gondolták –, hogy ezt a fajta múltat mindenképp szeretnék semmissé tenni. Nem a dormányi békés románok, csángók, hanem bizonyára azok rendelték el a maradék emlékjel eltüntetését, akik nem tudják, hogy az együtt élő nációk uszítása zsákutcába vezető cselekedet. Nem tragédia, ne vegye el kedvünket – mondták a hazafelé tartók –, balga ünneprontás, vigasztalták magukat azok, akik látták a vörös lángtengerben égő vámház tetőzetét, a sárga útgyalu-eltüntette falakat. Több ez, mint a mi magasztos Úz-völgyi emlékünnepünk szépséghibája. Több, mert most is állandóan változtatják-vándoroltatják a bákóiak a negyvenhat évvel ezelőtt elhelyezett megyehatártáblákat, s az erről szóló vita a világhálón is helyet kapott. Értésére jutott a világnak a csíkszentmártoniak véleménye, hogy a történelmi határok ott vannak, ahol véget ér egy térség lakóinak tulajdonjoga, és folytatódik a szomszéd erdejével, kaszálójával! Így veszítettek ezernyi hektár erdőt és legelőt a gelencei és az ozsdolai birtokosok, így került a szomszédos megyébe Szépmező község, Gyimesbükk, s nem a régi helyére a határvonal a Gyilkos-tón alóli Magyarbékásnál. Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hetven évvel ezelőtt apánkat vártuk haza, akkor menekült bajtársaival az oroszok elől Úz völgye poklából. Meg sem álltak a Stájer-Alpokig. Hetven éve annak, 1944. augusztus 26-át írtak. A fia csak most, az évforduló napján ismerhette meg a völgyet, amelyről ő annyit mesélt.
Magasztos hangulatú, megható ünnepségen vettünk részt. Keresztfák és kopják, emlékező embersereg, sok-sok fiatal (akik fél évszázad múlva is tudnak majd beszélni, emlékezni a hős, Úz-mezőn nyugvó elődökre, az érettük elhangzott szentmiseáldozatra, protestáns prédikációkra). Színes virágok özöne, éneklő, muzsikáló emberek százai, hagyományőrző huszárok, vitézi rendek álltak méltóságos csendben, és sokan, akik a csonka országból érkeztek nagy kerülővel, s nem ijedtek meg Dormány felől a hegynek tartó göröngyös úttól, a kilométerek százaitól. Az áldott Nap melege, a ránk boruló kék égbolt, Úz évszázados fenyvesei, minden-minden emlékezésünket akarta szebbé-jobbá tenni: 1914 és 1944 eseményeinek bensőséges megidézését. S lám, mégis, a legemberibb érzések szülte szabadtéri áldott-szelíd emlékezés idejére is rosszakaratú emberek egy bántóan kegyetlen ünneprontó eseményről gondoskodtak. Ott, ahol fiak, unokák és dédunokák gyűltek össze, kezet szorítottak öreg veteránokkal, gondoskodott az elvetemült emberi rosszaság arról, hogy durva tettel belegázoljon ünnepi hangulatunkba. Ahol valamikor az ezeréves országunk határa húzódott, ahol a Nemerék lába alól a Veresvíz pataka hangos csobbanással ömlik az Úzba, éppen a mi ünnepnapunkon adtak parancsot arra, hogy tüntessék el azt a kis épületet, amely minden okiratban az Úz-völgyi határvám nevet viselte! Hadd lássa az Úz mezeje felé özönlő vendégsereg – gondolták –, hogy ezt a fajta múltat mindenképp szeretnék semmissé tenni. Nem a dormányi békés románok, csángók, hanem bizonyára azok rendelték el a maradék emlékjel eltüntetését, akik nem tudják, hogy az együtt élő nációk uszítása zsákutcába vezető cselekedet. Nem tragédia, ne vegye el kedvünket – mondták a hazafelé tartók –, balga ünneprontás, vigasztalták magukat azok, akik látták a vörös lángtengerben égő vámház tetőzetét, a sárga útgyalu-eltüntette falakat. Több ez, mint a mi magasztos Úz-völgyi emlékünnepünk szépséghibája. Több, mert most is állandóan változtatják-vándoroltatják a bákóiak a negyvenhat évvel ezelőtt elhelyezett megyehatártáblákat, s az erről szóló vita a világhálón is helyet kapott. Értésére jutott a világnak a csíkszentmártoniak véleménye, hogy a történelmi határok ott vannak, ahol véget ér egy térség lakóinak tulajdonjoga, és folytatódik a szomszéd erdejével, kaszálójával! Így veszítettek ezernyi hektár erdőt és legelőt a gelencei és az ozsdolai birtokosok, így került a szomszédos megyébe Szépmező község, Gyimesbükk, s nem a régi helyére a határvonal a Gyilkos-tón alóli Magyarbékásnál. Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. szeptember 18.
Könyvvel harcol a történelemhamisítás ellen
Salamon József gyimesbükki római katolikus lelkésznek jelent meg nemrégiben kötete Gyimes címmel magánkiadásban, a csíkszeredai Tipographic Nyomda gondozásában.
A monumentális munka, a több mint 500 oldalas kötet Gyimesbükk történetét taglalja a völgy benépesítésétől kezdve napjainkig. Amint a szerzőtől megtudtuk, az a szándék vezérelte, hogy minden fellelhető adatot közöljön a településről, mert szerinte vannak olyanok, akik manapság is szeretnék beolvasztani a román többségbe a magyar anyanyelvű közösséget, és attól sem riadnak vissza, hogy történelmet hamisítsanak.
„Próbáltam levéltárakból minden, a közösségünkre vonatkozó adatot megjelentetni, biztos, hogy lehet ennél részletesebb könyvet is kiadni, de azt tartottam lényegesnek, hogy a legfontosabb tényeket, levéltári, anyakönyvi, gazdasági és hadtörténeti adatokat az itt élő magyar közösség rendelkezésére tudjam bocsátani. Gyimesbükköt 1951-ben ugyanis román megyéhez csatolták, és megpróbálták az itt élő magyarokat elrománosítani.
Szerencsére, amit közigazgatásilag elértek, nem sikerült egyházközségileg is megtenni, mert ehhez szükségük lett volna vatikáni engedélyre. Egyházközségileg továbbra is a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekséghez tartozunk, és úgy vélem, hogy a hitét megőrző közösségünket az elnyomó rendszernek sem sikerült teljes mértékben megtörni.
Most, hogy a szólásszabadság lehetővé teszi, Isten teremtette jogunk, hogy az értékeinkkel éljünk. Beszélnünk kell a múltunkról, vállalnunk kell gyökereinket, eredetünket. Kötelességünk a hazugságokra rávilágítani, és megtalálni a helyes utat a szeretet és igazság jegyében. Ebben a küzdelemben úgy érzem, hogy nekünk könnyebb a dolgunk, mivel nehéz minket félrevezetni, mert megvannak azok a tények, melyeket lehetetlen cáfolni” – hangsúlyozta honlapunknak a szerző.
A kötet megvásárolható a gyimesbükki plébánián.
Szőcs Lóránt, Székelyhon.ro
Salamon József gyimesbükki római katolikus lelkésznek jelent meg nemrégiben kötete Gyimes címmel magánkiadásban, a csíkszeredai Tipographic Nyomda gondozásában.
A monumentális munka, a több mint 500 oldalas kötet Gyimesbükk történetét taglalja a völgy benépesítésétől kezdve napjainkig. Amint a szerzőtől megtudtuk, az a szándék vezérelte, hogy minden fellelhető adatot közöljön a településről, mert szerinte vannak olyanok, akik manapság is szeretnék beolvasztani a román többségbe a magyar anyanyelvű közösséget, és attól sem riadnak vissza, hogy történelmet hamisítsanak.
„Próbáltam levéltárakból minden, a közösségünkre vonatkozó adatot megjelentetni, biztos, hogy lehet ennél részletesebb könyvet is kiadni, de azt tartottam lényegesnek, hogy a legfontosabb tényeket, levéltári, anyakönyvi, gazdasági és hadtörténeti adatokat az itt élő magyar közösség rendelkezésére tudjam bocsátani. Gyimesbükköt 1951-ben ugyanis román megyéhez csatolták, és megpróbálták az itt élő magyarokat elrománosítani.
Szerencsére, amit közigazgatásilag elértek, nem sikerült egyházközségileg is megtenni, mert ehhez szükségük lett volna vatikáni engedélyre. Egyházközségileg továbbra is a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekséghez tartozunk, és úgy vélem, hogy a hitét megőrző közösségünket az elnyomó rendszernek sem sikerült teljes mértékben megtörni.
Most, hogy a szólásszabadság lehetővé teszi, Isten teremtette jogunk, hogy az értékeinkkel éljünk. Beszélnünk kell a múltunkról, vállalnunk kell gyökereinket, eredetünket. Kötelességünk a hazugságokra rávilágítani, és megtalálni a helyes utat a szeretet és igazság jegyében. Ebben a küzdelemben úgy érzem, hogy nekünk könnyebb a dolgunk, mivel nehéz minket félrevezetni, mert megvannak azok a tények, melyeket lehetetlen cáfolni” – hangsúlyozta honlapunknak a szerző.
A kötet megvásárolható a gyimesbükki plébánián.
Szőcs Lóránt, Székelyhon.ro
2014. november 20.
Határőrző emlékjelek
Még a csillagászatban is ritka jelenség a bolygók együttállása, nemhogy az emberi társadalmak és országok mindennapjaiban. Mégis megtörténik, hogy a múlt keresése közben a jelennel együttállásba kerül az ember. Felmenőink, apáink-nagyapáink emlékeinek nyomába eredve is ez történt. Kényszermegálló az úzi vámnál
Ez év szeptember végén és október elején olyan bolygóháromszög volt az égen, amelynek az asztrológusok szerint áldást, szerencsét és sikert kellett volna jeleznie. A háromszög három csúcsán a Kos Uránusz, az Oroszlán Jupiter és a Nyilas Mars volt. Mindhárom tűzjegy. S a tűz a lendületet, a tetterőt, a lelkesedést és a bátorságot jelképezi – szólt az ajánlat. Az asztrológia szerint ez a háromszög a legjobb bolygóállás. Augusztus 26-a, az Úz-völgyi emlékezés után, hitelt adva a jóslásnak, útra keltünk.
Nem könnyű még a legmesszebb menő jóakarattal és józan ésszel sem elemezni az eddig eltelt közel száz esztendő többnyire tragikusnak mondható eseményeit abban a földrajzi környezetben, határ menti övezetben, ahol felmenőink a parancsra hallgatva harcoltak, és sokan életüket vesztették. Ez a hely a minálunk eredő Veresvíz és az Úz összeömlése feletti övezet, amelynek harci eseményeiről-történéseiről eddig kiskönyvtárnyi irodalom született. Kell szólni hát erről a helyről két okból, egyrészt, mert ebben az évben mind a két világháború eseményeire emlékezünk kerek évfordulók kapcsán, másrészt pedig azért, mert lám, ma is kételyekkel és kontrasztokkal tűzdelt események írják tovább a Kistölgyesi-szoros, Úz-mező történetét.
Úz-völgyi szorosnak is nevezik az Úz-patak szűkületét, ahol ez év augusztusában nem kis meglepetés ért sokunkat. Az Úz-patak völgyének déli részét nagyon találóan Kőkertnek nevezik, s így a szoros is viseli a Kőkert-szoros nevet, vagy ahogyan még most is emlegetik a szoros mindkét oldalán lakók: Úzvölgyi-vám vagy Úzi vám. Úgy tartják a maiak, s ezt látjuk a térképeken is, hogy itt határpont volt, itt vágta át az utat az ezeréves magyar határ, amely a Veresvíz-patak mentén ereszkedett alá az Úz-patakába való beömléséig, majd annak bal partján a Magyaros tetőre emelkedett. A folyó, amely bővizű hegyi patak, Csíkbánkfalva határában ered, s Moldva területén Dormánynál, Dărmăneşti alatt ömlik a Tatrosba. Felsőbb völgyszakaszán a legutóbbi évszázadban számtalan fűrésztelep működött, kis falu is volt itt, neve Úzvölgy-telep. A fűrésztelepeknek-gyáraknak s a falunak is már csak emléke él. Most csak egyetlenegy család lakik itt, de – akárcsak a többi keleti határhelyen: Ojtozi-szoros, Gyimesbükk – a Baska-havas északkeleti végénél régi várhely nyomairól tudósítottak.
Augusztus 26-án az emlékezésre vonulók, s így magunk is – e sorok írójának édesapja is ide kiparancsolt székely határőr volt – szemtanúi lehettünk, hogy égett, mert meggyújtották – éppen az egykori országhatárnál – az út jobb oldalán álló kis épület tetőzete, romjai pedig már a közeli árokban hevertek. Ez volt a vám épülete! – jegyezte meg útitársunk az Úz-völgy-barát szentivánlaborfalvi Kányádi Mihály. Valóban, a világhálón és más adatok szerint is a kis épület „Grenzen-zoll” vagy a „Zollamt” nevet viseli, ami határvámot, vámhivatalt jelent. Kik, miért, milyen céllal tüntették el az épületet, és miért éppen augusztus 26-án? – merült fel mindnyájunkban a kérdés. A békés emlékezésre vonulók százainak akartak ezzel ünnepi „meglepetést” nyújtani? Mi azonban ünnep után visszatértünk, megpróbáltunk tiszta vizet önteni a pohárba. – Nem az a kis ház volt a határvám, én úgy tudom, hogy azt a fakitermelő vállalat építette, látni lehetett rajta, hogy újabb építmény – tájékoztatott Costel Pădureanu nyugdíjas dormányfalvi lakos, aki szeretettel fogadott. A helybeli volt kőolajfinomító egykori vezetője, a vidék jó ismerője, a gelencei kitermelés irányítója, felesége, Jutka asszony, sepsiszentgyörgyi. A szóban forgó kis ház közelében azonban van egy beton házalap, az lehetett az egykori vámhivatal – fűzte hozzá vendégfogadónk. Útitársunk, a gelencei Kelemen Dénes jeles faragóművész, jó Úz-völgy-ismerő, a hallottak nyomán mintha napirendre tért volna az augusztusban történt égetés felett. Megmutatta a hely közvetlen szomszédságában az egykori Úz-völgyi, vasból épült határhíd és a keskeny vágányú egykori iparvasút betonpilléreinek maradványait, régi fényképfelvételén láthattuk az egykor ott közlekedő keskeny nyomtávú mozdonyt is.
– Itt volt tehát a határvám – mutatta egy másik fényképen a két vámsorompót is. Itt, az út jobb oldalán, ez a Magyarós-tető felé húzódó hegygerinc lába, itt emelkedett magasba a két ország határvonala. Ide raktam egy kőhalmot, ez már magyar föld volt. Ide akarok egy szerény keresztet állítani jövő augusztusra az itt őrködők s az 1916-ban és a második világégésben elesettek emlékére. Bízom abban, hogy nem fogják bántani, mert a román ember tiszteli a keresztet! Itt csak a vám volt, a magyar határőrkatonák s a honvédek fent, a völgyben lévő laktanyából jártak le ide őrségbe szolgálatot teljesíteni.
Számunkra azért volt fontos a határpont ismerete, mert 1968-ban ennek közvetlen közelében jelölte ki a megyehatárt megállapító bizottság a két szomszédos új megye, Hargita és Bákó határvonalát. Igen ám, de azt a rendszerváltás utáni években, amint azt Csíkszentmárton község polgármesterétől, Gergely Andrástól is megtudtuk, a bákói megyevezetés önkényes módon „felnyomta” mintegy három kilométerrel nyugatabbra, s a Rácz-patak beömlésének övezetébe költöztette a határtáblát. Mi több alkalommal visszavittük az eredeti helyére, de mindhiába. Így történhetett, hogy jelenleg az Úz-völgyi hősi temető, a régi kápolna is Bákó megye területére került. Mi azonban itthon érezzük magunkat, ezen a helyen itthon vagyunk.
Meglepetés és munka az emlékhelyen
A határvámnál lobogó tűznek még mindig kételyeket támasztó érzéseivel léptünk az Úz-völgyi emlékhely és emléktemető területére. Meglepetésünkre téglából épített kerítést emeltek a bejárati székely kapu keleti oldalára, s látogatásunk idején éppen annak folytatásán dolgoztak, a terméskőből emelt oszlopok közé mutatós vízszintes farudakat illesztgettek. A csíkszentmártoni építőcsapatot az önkormányzat alpolgármestere, László Antal irányította, aki maga is építész ember. – Pályázati pénzből épül ez a kerítés – mondta. Ez a legelő, ahol a temető van, s a temető mögötti hegyoldal erdőségei a mi közbirtokosságunk tulajdona, amely egy darab területet sem kapott vissza soha a szomszéd megyétől.
– Dr. Szőcs Dániel, Dani bácsi, az emlékhely rendszerváltás utáni felújításának kezdeményezője kért meg, hogy jöjjünk fel ide – mondta Kelemen Dénes –, mert a pályázatot megnyerő csoport két emlékkopját, melyeknek elhelyezkedése nem egyezett az emlékhely területrendezési elképzeléseivel, kivett a helyéről, és azokat vissza kellene állítani eredeti helyükre. Az egyiket én faragtam a volt sepsiszentgyörgyi 11-es és 12-es székely határőr zászlóalj hősi halottainak emlékére az Úz-völgyi betörés 60. évfordulója alkalmával, a másik a Farkas Mihály emlékkopjája, amelyet lánya, Farkas Piroska állíttatott. Barta Misi bácsival, az egykori Úz-völgyi harcossal visszahelyeztük mind a kettőt eredeti helyére. Volt még három emlékkopja, amelyet augusztus 26-án, a szervezők utasítására a temetőkerítés belső fele mellé állítottak fel. Mi azokat is kivettük, s az Úz-völgyi emlékmű nyugati felén álló kopjasorba, méltó helyre elhelyeztük.
Ezek közül két emlékkopját a sepsiszentgyörgyi Forró testvérek, Forró Ferenc és Forró László tartalékos hadnagyok gyermekei és unokái állítottak és Balázs Antallal faragtattak – tesszük hozzá mi, a harmadikot pedig az Úz völgyében elhalt édesapja, Ilkei Ferenc emlékére fia, a Sepsiszentgyörgyön élő vitéz Ilkei Albert saját kezével készítette. A helyzet ilyetén alakulásáról dr. Szőcs Dánielhez fordultunk érdeklődni, akit néhai Sylvester Lajos, a hely hű krónikása, az Úz-völgyi szellemiség ápolójaként emlegetett, hiszen húsz éve már Úz-völgy törzsparancsnoka, s az itteni ünnepségek ceremóniamestere.
– A szóban forgó pályázatot a nálunk működő Erdély Kutatócsoport Egyesület nyerte el a magyarországi Honvédelmi Minisztériumtól, amiért minden elismerésem – mondta. – Én azt hiányolom, hogy a pályázat készíttetői miért nem vontak be minket is, vagy legalább meg kellett volna bennünket is kérdezniük. A központi emlékművet is mi állíttattuk, létrehozásában minket nagyon sok Úz-völgy-barát támogatott. A kopjaköltöztetésekkel önhatalmúlag cselekedtek, amelyet mi, a második világháború háromszéki résztvevői és azok maradékai, unokái megrökönyödéssel vettünk tudomásul. Hol volt 1994-ben, a kezdetekkor ez a kutatócsoport? Véleményünkkel finoman figyelmeztetném Illésfalvi Péter hadtörténeti szakíró barátomat is. A kutatócsoportot és Gergely András csíkszentmártoni polgármestert is arra kérjük, hogy folytassa munkáját, az újabb keresztállításokat is, de a már elhelyezett második világháborús kegyeleti emlékkopjákat ne bolygassák, hagyják eredeti helyükön.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Még a csillagászatban is ritka jelenség a bolygók együttállása, nemhogy az emberi társadalmak és országok mindennapjaiban. Mégis megtörténik, hogy a múlt keresése közben a jelennel együttállásba kerül az ember. Felmenőink, apáink-nagyapáink emlékeinek nyomába eredve is ez történt. Kényszermegálló az úzi vámnál
Ez év szeptember végén és október elején olyan bolygóháromszög volt az égen, amelynek az asztrológusok szerint áldást, szerencsét és sikert kellett volna jeleznie. A háromszög három csúcsán a Kos Uránusz, az Oroszlán Jupiter és a Nyilas Mars volt. Mindhárom tűzjegy. S a tűz a lendületet, a tetterőt, a lelkesedést és a bátorságot jelképezi – szólt az ajánlat. Az asztrológia szerint ez a háromszög a legjobb bolygóállás. Augusztus 26-a, az Úz-völgyi emlékezés után, hitelt adva a jóslásnak, útra keltünk.
Nem könnyű még a legmesszebb menő jóakarattal és józan ésszel sem elemezni az eddig eltelt közel száz esztendő többnyire tragikusnak mondható eseményeit abban a földrajzi környezetben, határ menti övezetben, ahol felmenőink a parancsra hallgatva harcoltak, és sokan életüket vesztették. Ez a hely a minálunk eredő Veresvíz és az Úz összeömlése feletti övezet, amelynek harci eseményeiről-történéseiről eddig kiskönyvtárnyi irodalom született. Kell szólni hát erről a helyről két okból, egyrészt, mert ebben az évben mind a két világháború eseményeire emlékezünk kerek évfordulók kapcsán, másrészt pedig azért, mert lám, ma is kételyekkel és kontrasztokkal tűzdelt események írják tovább a Kistölgyesi-szoros, Úz-mező történetét.
Úz-völgyi szorosnak is nevezik az Úz-patak szűkületét, ahol ez év augusztusában nem kis meglepetés ért sokunkat. Az Úz-patak völgyének déli részét nagyon találóan Kőkertnek nevezik, s így a szoros is viseli a Kőkert-szoros nevet, vagy ahogyan még most is emlegetik a szoros mindkét oldalán lakók: Úzvölgyi-vám vagy Úzi vám. Úgy tartják a maiak, s ezt látjuk a térképeken is, hogy itt határpont volt, itt vágta át az utat az ezeréves magyar határ, amely a Veresvíz-patak mentén ereszkedett alá az Úz-patakába való beömléséig, majd annak bal partján a Magyaros tetőre emelkedett. A folyó, amely bővizű hegyi patak, Csíkbánkfalva határában ered, s Moldva területén Dormánynál, Dărmăneşti alatt ömlik a Tatrosba. Felsőbb völgyszakaszán a legutóbbi évszázadban számtalan fűrésztelep működött, kis falu is volt itt, neve Úzvölgy-telep. A fűrésztelepeknek-gyáraknak s a falunak is már csak emléke él. Most csak egyetlenegy család lakik itt, de – akárcsak a többi keleti határhelyen: Ojtozi-szoros, Gyimesbükk – a Baska-havas északkeleti végénél régi várhely nyomairól tudósítottak.
Augusztus 26-án az emlékezésre vonulók, s így magunk is – e sorok írójának édesapja is ide kiparancsolt székely határőr volt – szemtanúi lehettünk, hogy égett, mert meggyújtották – éppen az egykori országhatárnál – az út jobb oldalán álló kis épület tetőzete, romjai pedig már a közeli árokban hevertek. Ez volt a vám épülete! – jegyezte meg útitársunk az Úz-völgy-barát szentivánlaborfalvi Kányádi Mihály. Valóban, a világhálón és más adatok szerint is a kis épület „Grenzen-zoll” vagy a „Zollamt” nevet viseli, ami határvámot, vámhivatalt jelent. Kik, miért, milyen céllal tüntették el az épületet, és miért éppen augusztus 26-án? – merült fel mindnyájunkban a kérdés. A békés emlékezésre vonulók százainak akartak ezzel ünnepi „meglepetést” nyújtani? Mi azonban ünnep után visszatértünk, megpróbáltunk tiszta vizet önteni a pohárba. – Nem az a kis ház volt a határvám, én úgy tudom, hogy azt a fakitermelő vállalat építette, látni lehetett rajta, hogy újabb építmény – tájékoztatott Costel Pădureanu nyugdíjas dormányfalvi lakos, aki szeretettel fogadott. A helybeli volt kőolajfinomító egykori vezetője, a vidék jó ismerője, a gelencei kitermelés irányítója, felesége, Jutka asszony, sepsiszentgyörgyi. A szóban forgó kis ház közelében azonban van egy beton házalap, az lehetett az egykori vámhivatal – fűzte hozzá vendégfogadónk. Útitársunk, a gelencei Kelemen Dénes jeles faragóművész, jó Úz-völgy-ismerő, a hallottak nyomán mintha napirendre tért volna az augusztusban történt égetés felett. Megmutatta a hely közvetlen szomszédságában az egykori Úz-völgyi, vasból épült határhíd és a keskeny vágányú egykori iparvasút betonpilléreinek maradványait, régi fényképfelvételén láthattuk az egykor ott közlekedő keskeny nyomtávú mozdonyt is.
– Itt volt tehát a határvám – mutatta egy másik fényképen a két vámsorompót is. Itt, az út jobb oldalán, ez a Magyarós-tető felé húzódó hegygerinc lába, itt emelkedett magasba a két ország határvonala. Ide raktam egy kőhalmot, ez már magyar föld volt. Ide akarok egy szerény keresztet állítani jövő augusztusra az itt őrködők s az 1916-ban és a második világégésben elesettek emlékére. Bízom abban, hogy nem fogják bántani, mert a román ember tiszteli a keresztet! Itt csak a vám volt, a magyar határőrkatonák s a honvédek fent, a völgyben lévő laktanyából jártak le ide őrségbe szolgálatot teljesíteni.
Számunkra azért volt fontos a határpont ismerete, mert 1968-ban ennek közvetlen közelében jelölte ki a megyehatárt megállapító bizottság a két szomszédos új megye, Hargita és Bákó határvonalát. Igen ám, de azt a rendszerváltás utáni években, amint azt Csíkszentmárton község polgármesterétől, Gergely Andrástól is megtudtuk, a bákói megyevezetés önkényes módon „felnyomta” mintegy három kilométerrel nyugatabbra, s a Rácz-patak beömlésének övezetébe költöztette a határtáblát. Mi több alkalommal visszavittük az eredeti helyére, de mindhiába. Így történhetett, hogy jelenleg az Úz-völgyi hősi temető, a régi kápolna is Bákó megye területére került. Mi azonban itthon érezzük magunkat, ezen a helyen itthon vagyunk.
Meglepetés és munka az emlékhelyen
A határvámnál lobogó tűznek még mindig kételyeket támasztó érzéseivel léptünk az Úz-völgyi emlékhely és emléktemető területére. Meglepetésünkre téglából épített kerítést emeltek a bejárati székely kapu keleti oldalára, s látogatásunk idején éppen annak folytatásán dolgoztak, a terméskőből emelt oszlopok közé mutatós vízszintes farudakat illesztgettek. A csíkszentmártoni építőcsapatot az önkormányzat alpolgármestere, László Antal irányította, aki maga is építész ember. – Pályázati pénzből épül ez a kerítés – mondta. Ez a legelő, ahol a temető van, s a temető mögötti hegyoldal erdőségei a mi közbirtokosságunk tulajdona, amely egy darab területet sem kapott vissza soha a szomszéd megyétől.
– Dr. Szőcs Dániel, Dani bácsi, az emlékhely rendszerváltás utáni felújításának kezdeményezője kért meg, hogy jöjjünk fel ide – mondta Kelemen Dénes –, mert a pályázatot megnyerő csoport két emlékkopját, melyeknek elhelyezkedése nem egyezett az emlékhely területrendezési elképzeléseivel, kivett a helyéről, és azokat vissza kellene állítani eredeti helyükre. Az egyiket én faragtam a volt sepsiszentgyörgyi 11-es és 12-es székely határőr zászlóalj hősi halottainak emlékére az Úz-völgyi betörés 60. évfordulója alkalmával, a másik a Farkas Mihály emlékkopjája, amelyet lánya, Farkas Piroska állíttatott. Barta Misi bácsival, az egykori Úz-völgyi harcossal visszahelyeztük mind a kettőt eredeti helyére. Volt még három emlékkopja, amelyet augusztus 26-án, a szervezők utasítására a temetőkerítés belső fele mellé állítottak fel. Mi azokat is kivettük, s az Úz-völgyi emlékmű nyugati felén álló kopjasorba, méltó helyre elhelyeztük.
Ezek közül két emlékkopját a sepsiszentgyörgyi Forró testvérek, Forró Ferenc és Forró László tartalékos hadnagyok gyermekei és unokái állítottak és Balázs Antallal faragtattak – tesszük hozzá mi, a harmadikot pedig az Úz völgyében elhalt édesapja, Ilkei Ferenc emlékére fia, a Sepsiszentgyörgyön élő vitéz Ilkei Albert saját kezével készítette. A helyzet ilyetén alakulásáról dr. Szőcs Dánielhez fordultunk érdeklődni, akit néhai Sylvester Lajos, a hely hű krónikása, az Úz-völgyi szellemiség ápolójaként emlegetett, hiszen húsz éve már Úz-völgy törzsparancsnoka, s az itteni ünnepségek ceremóniamestere.
– A szóban forgó pályázatot a nálunk működő Erdély Kutatócsoport Egyesület nyerte el a magyarországi Honvédelmi Minisztériumtól, amiért minden elismerésem – mondta. – Én azt hiányolom, hogy a pályázat készíttetői miért nem vontak be minket is, vagy legalább meg kellett volna bennünket is kérdezniük. A központi emlékművet is mi állíttattuk, létrehozásában minket nagyon sok Úz-völgy-barát támogatott. A kopjaköltöztetésekkel önhatalmúlag cselekedtek, amelyet mi, a második világháború háromszéki résztvevői és azok maradékai, unokái megrökönyödéssel vettünk tudomásul. Hol volt 1994-ben, a kezdetekkor ez a kutatócsoport? Véleményünkkel finoman figyelmeztetném Illésfalvi Péter hadtörténeti szakíró barátomat is. A kutatócsoportot és Gergely András csíkszentmártoni polgármestert is arra kérjük, hogy folytassa munkáját, az újabb keresztállításokat is, de a már elhelyezett második világháborús kegyeleti emlékkopjákat ne bolygassák, hagyják eredeti helyükön.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 26.
"Vállalnunk kell gyökereinket!"
Fontosak a csángók! Elsősorban mert magyarok, és nem vagyunk olyan sokan, hogy egyetlen emberről, egyetlen kis közösségről is elfeledkezzünk. Másodsorban, mert hallatlan értékeket őriznek, amelyek a magyar művészettörténet számára fontosak, olyan értékek, amelyek a Kárpát-medence más helyein nincsenek meg – mondta egyebek között Halász Péter néprajzkutató Salamon József gyimesbükki római katolikus lelkész Gyimes című, 550 oldalas, 33 fejezetből álló könyvének bemutatóján, amelyre hétfőn este került sor a Deus Providebit Házban.
A kötet Gyimesbükk történetét taglalja a völgy benépesítésétől kezdve napjainkig. Salamon Józsefet saját bevallása szerint az a szándék vezérelte, hogy minden fellelhető adatot közöljön a településről, mert még mindig vannak, akik manapság is szeretnék beolvasztani a román többségbe a magyar anyanyelvű közösséget, és attól sem riadnak vissza, hogy történelmet hamisítsanak. Ezért is tartotta fontosnak, hogy a legfontosabb levéltári adatokat, tényeket, anyakönyvi, gazdasági és hadtörténeti adatokat az itt élő magyar közösség rendelkezésére bocsássa, mert Gyimesbükköt 1951-ben Bákó megyéhez csatolták, és minden eszközzel megpróbálták az itt élő magyarokat elrománosítani.
Egyházközségileg azonban továbbra is a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekséghez tartoznak, és a hitüket megőrző közösségeket az elnyomó rendszernek nem sikerült teljes mértékben megtörni. Isten teremtette jognak és ugyanakkor kötelességnek nevezte, hogy beszéljen a közösség múltjáról.
– Vállalnunk kell gyökereinket, kötelességünk a hazugságokra rávilágítani, és megtalálni a helyes utat a szeretet és igazság jegyében – jelentette ki.
A könyvet és a szerzőt dr. Barabás László néprajzkutató, a Károli Gáspár református egyetem tanára méltatta, kapcsolódási pontokat keresve Gyimes, Gyimesbükk és Marosvásárhely között. Óriási munkának nevezte, amely műfaji szempontból lehetne történelmi olvasókönyv, történelmi vagy akár egyháztörténeti monográfia, népismereti könyv, amelyben a tájtól a népviseletig mindent megtalál az olvasó, de nevezhetnénk akár egyházi missziós munkának, iskolai történeti munkának 300 évre visszamenőleg. Barabás László szerint nem szabad regényként olvasni, egyszerre végigolvasni nem lehet. Mégsem tanulmány-gyűjtemény. Salamon József a statisztikát, a szobrokat, a temetőt, a kollégáit, a tanítókat beszélteti.
Hallatlan értékeket őriznek
A könyvbemutatón jelen volt Halász Péter néprajzkutató, aki életének jelentős részét a moldvai csángók kultúrájának, szokásainak kutatására fordította, adatokat gyűjtve a Magyar néprajzi atlasz számára, és aki 2010-ben Gyimesközéplokra költözött. Kijelentette: "Fontosak a csángók! Ellsősorban mert magyarok, és nem vagyunk olyan sokan, hogy egyetlen emberről, egyetlen kis közösségről is elfeledkezzünk. Másodsorban, mert hallatlan értékeket őriznek, amelyek a magyar művészettörténet számára fontosak, olyan értékek, amelyek a Kárpát-medence más helyein nincsenek meg. Harmadsorban pedig azért, mert mindnyájunkra ez a sors vár nem csak Erdélyben, a Kárpát-medencében. Ezt a sorsot szánják nekünk még Brüsszelben is".
Szükségből született meg ez a könyv!
– Szükségből született meg ez a könyv – jelentette ki Salamon József atya, aki magát nem nevezte írónak: azért írta meg, mert más nem tette meg, és fontosnak tartotta, hogy ez a nép megismerje a múltját, igazi gyökereit. A hazugság, a történelemhamisítás ellen született meg a kötet, beleírta a sérelmeket is, például azt, hogy az ortodox egyház megkapta a temetőt, a kaput bezárja, más felekezet nem léphet be a temetőbe, november 1- jén nem engedték be világítani sem. – Ez most történik, a 21. században, ezen javítani kell – mondta. Véleménye szerint az ima az, ami az ezeréves határon erőt ad a gyimesbükkieknek, és megmaradásukat segíti. Ezt jelképezi a könyv borítója is, amely egy imádkozó csángó családot ábrázol.
A telt házas eseményen fellépett az Öves együttes, Vrencean Anita, a XI. Szeret menti népdalvetélkedő elő helyezettje, énekek, táncok és szavalatok tették színessé a rendezvényt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Fontosak a csángók! Elsősorban mert magyarok, és nem vagyunk olyan sokan, hogy egyetlen emberről, egyetlen kis közösségről is elfeledkezzünk. Másodsorban, mert hallatlan értékeket őriznek, amelyek a magyar művészettörténet számára fontosak, olyan értékek, amelyek a Kárpát-medence más helyein nincsenek meg – mondta egyebek között Halász Péter néprajzkutató Salamon József gyimesbükki római katolikus lelkész Gyimes című, 550 oldalas, 33 fejezetből álló könyvének bemutatóján, amelyre hétfőn este került sor a Deus Providebit Házban.
A kötet Gyimesbükk történetét taglalja a völgy benépesítésétől kezdve napjainkig. Salamon Józsefet saját bevallása szerint az a szándék vezérelte, hogy minden fellelhető adatot közöljön a településről, mert még mindig vannak, akik manapság is szeretnék beolvasztani a román többségbe a magyar anyanyelvű közösséget, és attól sem riadnak vissza, hogy történelmet hamisítsanak. Ezért is tartotta fontosnak, hogy a legfontosabb levéltári adatokat, tényeket, anyakönyvi, gazdasági és hadtörténeti adatokat az itt élő magyar közösség rendelkezésére bocsássa, mert Gyimesbükköt 1951-ben Bákó megyéhez csatolták, és minden eszközzel megpróbálták az itt élő magyarokat elrománosítani.
Egyházközségileg azonban továbbra is a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekséghez tartoznak, és a hitüket megőrző közösségeket az elnyomó rendszernek nem sikerült teljes mértékben megtörni. Isten teremtette jognak és ugyanakkor kötelességnek nevezte, hogy beszéljen a közösség múltjáról.
– Vállalnunk kell gyökereinket, kötelességünk a hazugságokra rávilágítani, és megtalálni a helyes utat a szeretet és igazság jegyében – jelentette ki.
A könyvet és a szerzőt dr. Barabás László néprajzkutató, a Károli Gáspár református egyetem tanára méltatta, kapcsolódási pontokat keresve Gyimes, Gyimesbükk és Marosvásárhely között. Óriási munkának nevezte, amely műfaji szempontból lehetne történelmi olvasókönyv, történelmi vagy akár egyháztörténeti monográfia, népismereti könyv, amelyben a tájtól a népviseletig mindent megtalál az olvasó, de nevezhetnénk akár egyházi missziós munkának, iskolai történeti munkának 300 évre visszamenőleg. Barabás László szerint nem szabad regényként olvasni, egyszerre végigolvasni nem lehet. Mégsem tanulmány-gyűjtemény. Salamon József a statisztikát, a szobrokat, a temetőt, a kollégáit, a tanítókat beszélteti.
Hallatlan értékeket őriznek
A könyvbemutatón jelen volt Halász Péter néprajzkutató, aki életének jelentős részét a moldvai csángók kultúrájának, szokásainak kutatására fordította, adatokat gyűjtve a Magyar néprajzi atlasz számára, és aki 2010-ben Gyimesközéplokra költözött. Kijelentette: "Fontosak a csángók! Ellsősorban mert magyarok, és nem vagyunk olyan sokan, hogy egyetlen emberről, egyetlen kis közösségről is elfeledkezzünk. Másodsorban, mert hallatlan értékeket őriznek, amelyek a magyar művészettörténet számára fontosak, olyan értékek, amelyek a Kárpát-medence más helyein nincsenek meg. Harmadsorban pedig azért, mert mindnyájunkra ez a sors vár nem csak Erdélyben, a Kárpát-medencében. Ezt a sorsot szánják nekünk még Brüsszelben is".
Szükségből született meg ez a könyv!
– Szükségből született meg ez a könyv – jelentette ki Salamon József atya, aki magát nem nevezte írónak: azért írta meg, mert más nem tette meg, és fontosnak tartotta, hogy ez a nép megismerje a múltját, igazi gyökereit. A hazugság, a történelemhamisítás ellen született meg a kötet, beleírta a sérelmeket is, például azt, hogy az ortodox egyház megkapta a temetőt, a kaput bezárja, más felekezet nem léphet be a temetőbe, november 1- jén nem engedték be világítani sem. – Ez most történik, a 21. században, ezen javítani kell – mondta. Véleménye szerint az ima az, ami az ezeréves határon erőt ad a gyimesbükkieknek, és megmaradásukat segíti. Ezt jelképezi a könyv borítója is, amely egy imádkozó csángó családot ábrázol.
A telt házas eseményen fellépett az Öves együttes, Vrencean Anita, a XI. Szeret menti népdalvetélkedő elő helyezettje, énekek, táncok és szavalatok tették színessé a rendezvényt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)